NNCL1414-50Bv2.

0

Fekete István

Tüskevár

NEGYEDIK KIADÁS SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL © FEKETE ISTVÁN 1962 622364 Az Athenaeum Nyomda rotációs magas- és offsetnyomása Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető; Korom Ferenc Műszaki szerkesztő: Mérei Zoltánné. Terjedelem: 21 (A/5) ív, MSZ 5601-54

Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben. – Acél! Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze idegesen nyúlt számtanfüzetéhez. – Hogy vagy, fiam? Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott. – Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat. – Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal… – Igen, tanár úr. A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át: nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van… A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint – mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz. – Dubovánszky! – Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a táblához indult volna. – Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg – folytatta Kengyel. – Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó? A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni, tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni – naponként. A vakációban! Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban. – Janda! Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva. Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette. – Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok. – Igen, tanár úr. – Ha ráérsz, látogasd majd meg. – Igen, tanár úr, de eddig nem kérte. – Ezután sem kérné, azért kérem én!… A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni. – Kertész!

A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák magánbeszélgetésekből állnának. – Mire vársz, fiam? – Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta. – Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat… Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett, viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van! Még lerontja azt a szép nyugodt négyest. Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek. Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött, és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet kapott a kelleténél. Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat. Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok, tanterem és iskola szürke világából. Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez. – Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan, fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja. – Alszol? Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat. – Mi? – Kengyel szólít… Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel, (Ezzel is múlik az idő…) – Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam? A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit. – Parancsoljon, tanár úr. Az osztály derültsége erősen szélesedik. – Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.

s végül is Kengyel elzavarta. tört is. Szerettem volna négyest adni. Előfordult ugyanis. – Elhiszem. egész is. Pislognak. hát mi a mennykőt lehet itt folytatni? – Nos? A füle zúg – vagy repülő megy? –. Kertész újra nekiveselkedett a táblának. a kréta csikorgóit. javítottál. – Elmehetsz – intett Kengyel –. Sós mester mellé. Javítani akar… Jöjjön ki. van időnk. oda. Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon. ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a többieket is. amikor társai elakadnak. A nagy folyón lefelé vándorló tutajok közül egy kikötött. de nem ült vissza. és megoldotta a feladatot. Most már kényelmesen visszaülhetett volna akár a vonatra. hogy csak egy kis biztatás kell… –. . mint a megfagyott rózsa. elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól magát. Kapkodott. Akinek ilyen jó kedve van. – Sajnálom. hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot… – Parancs. A fantázia könnyed szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel. hanem a katedrához. mint ahogy Vas Péter volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”. amikor a padló himbálódzni kezd. Az osztály erre lekonyul. Csillik. és az ember gyomra a torkába törekszik. ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy. és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését. Amit eddig leírt. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű! – Tanár úr kérem. és a hangulat ezt a csikorgást átvette. nem jól érzem magam… Kengyel szelíden bólint. az jó. de jövőre jobban szedd össze magad. mint a megrémült levelibékák. sőt… – és szeme az osztályra villan. és ifjú barátunk szemét elhomályosította a könny arra a gondolatra. hogy a következő órán földrajz helyett is számtan lesz. és legyen szíves folytassa. az biztos a dolgában. A hangulat megenyhült. Tutajos!” Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte. A táblán számok. Sós se és Kertész se. akár a csónakba. Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. A negyven fiú úgy néz Csillik után. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet. mire Gyula szigorúan hátranézett. ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni. És így tovább… Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. Ez az a pillanat. bizonytalankodott. Úgy látszik. Árpád a Csillikéktől. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt. Fogd a krétát. A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta. – Csak nyugodtan. vigyázni kell az érzelemnyilvánítással… – Folytassa. és kész! Esetileg krétát? – Oda álljon – intett Kengyel. ha felsüt a nap. “Ne búsulj. gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst. Sós. tanár úr… Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott. Kertész! Wallenberg. Én sem érzem jól magam. hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó egére. mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból. azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített.“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –. meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők gyakorlatozzanak. mint a süllyedő hajón. kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –.

mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van szó. Alapjában Gyula jellemes fiú. felelt-e és hányasra. erről szó sincs. feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra… Tutajos csak a fejét ingatja. de amit így megálmodik. Gyula megmondja. hogy utánamegy Kengyelnek. Anno dacumál… – tette hozzá. te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas Elemér. éhes tízpercekben kecsegepörköltről mesélve. A tutajon töltött percek előbb órákká. – Ez biztos? – Nyugodt lehetsz. vérszívó hármas. és elment egy zsemléért. Azóta Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt. amivel azonban nem bántott meg soha senkit. de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. de a főtutajos nagyon összeszidta a kormányost. majd napokká dagadtak. Majdnem felfordultunk. Igaza is volt. – Azért. Kengyel jóvoltából. aki játékosan futott előtte. a jászol előtt… – de már ugrott is. mert Bika szeme forogni kezdett. – Ne kínozz. mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú. viharos kalandos utazássá és… – … kérlek szépen. – Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár. és esetenként újabb történetekkel egészíti ki a tutajozást. és érzi már. amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki. a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át. És ha apja a részletekre kíváncsi: azt is megmondja. azt el is hiszi. Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt. Anno dacumál. Ami a valóságban megtörtént. mert az őseim Gyulák voltak. amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni. mert azt apja is így szokta mondani. és a legjobb futó volt az osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk. én megtisztítottam a halat… hagymánk. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja. Ezért vagyok én Gyula Lajos. Mindez azonban régen történt. az apám Gyula Ákos. szinte az ősködben. még az ősmagyarok idejében. mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl. hogy: nem. Eredj utána a tanáriba. hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa. borunk volt elég… – Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök. Bütyök. ha azt a kis fantáziát leszámítjuk. Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt. – Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer. hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe tartozott volna. Nem. és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását. és Dubovánszky hallhatóan nyelt. csak egy rettenetes. még kora tavasszal. a főtutajos megfőzte a lebbencslevest. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett. Ha például apja megkérdezi. a nagyapám Gyula Xavér… – Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha. s ez Bolhát gondolkodóba ejtette. Bika. most azonban nem létezik más. azaz Csillik Árpád. és kifeszítette mellét –.Ez a megtekintés negyedóráig tartott. aki annyira érdeklődött. telt hasú. de a köd mintha oszlana. aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte. azaz vezérek. Tutajos. hogy kicseppent a nyál a szájából. Gyulák voltak. majd én megfogtam volna azt a kormányt! – Nézd. – Én kellettem volna oda – mondta Bika. és lihegve dobogott a Jogász után. aki az osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte. . – Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt? – Nem. amit Gyula könnyein keresztül alig tud elolvasni. azt Gyula soha nem ferdítette el. amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is.

hogy figyelmetlen voltam.Kengyel ezt nem tudja. és kimegy az osztályból. mint a kertész valami csodálatos rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen. mindenki Lajos bácsiját. Nem! Kengyel hideg. ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. ha ez elég magának… Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság. Csillik még áll egy kicsit. és a tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját. és öngyújtóját csattogtatta. sajnos. a krétát beledobja a tartóba. Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán. akár Pitagorasz tétele. ropogósra sült kacsapecsenyére. a hetedikben törtekkel és aránypárokkal foglalkozni olyan neki. és itt. mint egy képlet. ahogy szokott… – Nos? – Tanár úr kérem… – Nos? – Én felelni szeretnék… – Itt? Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt. Hóna alá vágja a könyvet. Szedd össze addig magad. Végül is becsapja a naplót. és feláll. Kengyel a számok világában él. Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt. és egy bonyolult egyenletre úgy néz. és kibuggyant az első szippantás édes füstje. mintha most látná életében először. Kengyel megállt. mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után. és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges. Kengyelt nem lehet csak úgy leszólítani. és olyan könyörgően néz a tanárra. hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok. Aztán ránézett Gyulára. nos. aki “majd megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog. És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre. négyszemközt. Nézi a táblát. de ezeket Gyula nem látta. mint a kisborjú a mészárosra. elgondolkoztam. Kengyelnek neve van a jónevű matematikusok között is. ha megkopogtatja a harkály. Ebben a pillanatban csengetnek. nem apád! A késői utód azonban ezt a példát nem követheti. annyi ember előtt… nem… még így négyszemközt is… huh! Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst. és Kengyel úgy néz Csillikre. – Megbocsátok. aztán megtörli verejtékes homlokát: – Hát kellett nekem röhögni? Az osztály pedig felzúdul. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő legyeket. ámbár korrekt. a magyar és természetrajz tanárát. amíg végre fellobbant a láng. . mint a méhkas. mert Csillikkel van elfoglalva. mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni. mindig négyesem volt… – Az volt – ismeri el Kengyel. – A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. és tutajos – úgy is. – … javítani szeretnék – nyögi –. mert a tanári szobában. úgy. s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott fenekű kis felhőgályák. mint például Lajos bácsit. azért nem tudtam folytatni… bocsánatot kérek. mert erre szüksége volt. Gyula a földet nézte. azaz gyerekre. Kengyelt lehetőleg még az udvaron kell elfogni. Ladó. de nem is érdekli. akinek elcsuklik a hangja. aztán megtörülte a szemét. – … és… – És? – … bocsánatot kérek. aztán üsd-vágd. és azt mondja: – Nos?… Akkor. ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó szervezetéről beszél.

semmiképpen nem tudta követni a megoldást Mereven nézte a táblát. ha velem beszél… maga nem tud koncentrálni. És nézzen rám. A tanár nemcsak matematikusnak volt kiváló. Érti? Nem érti… Üljön le. – Jól. Sok felelő van még… – ezzel intett. és letette a krétát. ne félj. nem tud semmit.– Maga javíthatatlan álmodozó. de a nagy táblát mindenesetre leakasztja. Úgy érezte. hogy őrajta segítsen. fiúk – állt fel Kengyel –. esetleg Kengyelt is megöli. és kiment a teremből. és a közösségi érzésnek is van matematikája. És hát minden jót kívánok nektek. és amikor Csillik a következő órán felírta a példát. de emberismerőnek is. intett. . a stréber Janda feje. A csónak elég rossz állapotban volt. Azt kérdem. de semmit. Természetesen nem azért. azonban jegyezze meg magának. gondolta – újra megjelent a váróterem. – Ladó mit szól hozzá? Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől). de a bajtársiasság is valami. sőt az arcát is megmosta. Ladó. Gyula ezek után egy pohár vizet ivott. mégpedig eldöntetlenül. feledve minden sérelmet. – Mikics! És folyt a feleltetés tovább. reszketést. és szétveri a világot… De Kengyel nem látszott ijedtnek. Játszva lehetne kitűnő is. És hogy majd meglátja… – Feleltet. félelmet. de a nyakatokat azért ne törjétek ki. hogy a számtan szép és okos dolog. tanár úr! – Biztos? – Igen. amit tud. de Janda feje. Csillik végül is befejezte művét. Aztán – egyszer csak – vége lett az órának. mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon. Nyaraljatok vidáman. Gyula nem látott semmit. amelyben alig volt kisebb lárma. hát öngyilkos lesz. Csillik. – Hát akkor elmehet. mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel nadrágja alatt. Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést: – Mit mondott? – Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. de ez már nem is volt fontos. mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. és – megőrültem. inkább meleg villanások táncoltak a szemében. az áldott Janda feje helyeslőén bólintott. maga megbízhatatlan abban is. Ladó. ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. Wallenberg most nézte meg harmincötödször az óráját. és nem tudott semmit. Egészen biztos. sőt a csónak is a Velencei-tó partján. évközben elképzelhetetlen vidámsággal. – Ne idegeskedjen. és most hátrafordult. Ehelyett azonban azt mondta: – Hát… majd meglátom. feleltet! De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. – Mi is minden jót kívánunk a tanár úrnak! Kengyel. – Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály. hogy ha belesül a feladatba. jól van-e megoldva a feladat. Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott. végeztünk is. és legszívesebben barackot nyomott volna Gyula elbúsult fejére. ahol Attila mérkőzött bizonyos Aétius nevezetű rómaival. – Hát. és arra gondolt. de így?… Nem olyan rossz jegy az a hármas… – Tessék még egyszer megpróbálni… – Olyan biztos a dolgában? – Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával. hogy a beszélgetést befejezte.

Janda? Az osztályelső elvörösödött. aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”. de Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit. Az asszony vegyész. – Te mindenkit szeretsz. ámbár minden meggyőződés nélkül. Régen özvegy. hogy gyermekét világra hozta. – Csak nem beteg ez a Béla? Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni. Nem azért. pedig legerősebb vagy az osztályban. azon a helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére. A fiú szülei mérnökök voltak. és kiöntötte a folyadékot az udvarra. Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára. – … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula. dudliztatta. mert a háromkilós Gyula igazi mamája. és ha Gyula Lajos tüsszentett. szinte be is szüntette anyai tevékenységét. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz. meg a patikus is. hogy van-e ott fű?… – Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem. Ez nem számít feleletnek. azzal. Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól. mert amikor meghalt. és a “Bütyök” egyébként is olyan “közönséges” szó… Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt. és felemelte nagy kezét. – Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama. csörömpölésben Piri mamával. hát ott nem nőtt többé fű. megnézni. olyan meredeken sugárzott le a nap. szívem. Fürdette. a férfi gépészmérnök. de általában őt is szerették. az atya. hogy: .Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak. Soha! “Ha leutaznál. ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot. mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét. Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is. megláthatnád. – Dehogynem! Akkora négyesed lesz. aki mindennap elmondja. amely rendkívül hosszú karon lógott. – Nyugodt lehetsz. vagy valami vérszegény bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. még most sincs ott fű. amikor Gyula született. drágám. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula Ákos. – Nem vagyok nyugodt. és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt. hadd szórakozzon. és szeme forogni kezdett. apám nem enged sehova. Kengyel megadja. hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit. kisfiam – mondja Piri mama –. de nem szólt semmit. jó volt az a gondolat. azonnal és kereken megmondták. hogy: “A MI fiúnk!…” De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –. forróra tárcsázta a telefont. Piri mama azonnal hiányolta. aki ott lakott már. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott. mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet. mint egy ház… – Ha hármasom lesz. amit nem is mondtak ki. és kemény dolgokat mondott a doktornak. s abban a percben “Piri mama” lett. elfoglalt. ámbár a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba. Arról persze nincs szó. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban. ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –. vajas kenyeret. és tekintélye megóvása érdekében odébbállt. Akkor pedig… – Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök. mert mindig ad valamit. gázszagban. Gyanúsan közeledett az osztályelsőhöz: – Megrúgjalak. Mindebből látható. hanem Gyula apjának a testvére. Ezenkívül. És ez igaz volt. cukrot. hogy az az áldott Laci bácsi még ma is élne. dolgozó emberek. – A tied. de én nevelem… – Hagyd Piroskát. – Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú.

– Piroska. amíg anyja meg nem kérdezte: – Mi a bajod? – Melegem van. De láthatjuk a csodálatos anyai ösztönt is. mire a férj elmosolyodott. Ha éppen büntetni kell… – Elküldjük nyaralni. Kijelentem. Ha például Piri mama ragyogó májusban pulóvert erőszakolt rá. Két anya: több mint egy anya. aki az egész osztályt megvizsgálta. mert Gyula hitt bennük. hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni. hogy ha az egyik anya akart valamit. addig sóhajtozott. Piri mama állt a sarkára. törékeny. azt a másik anyával el lehetett intézni. hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony. de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra gondolok –. – Hát vesd le a pulóvert! – Piri mama akarta. de a sportorvos. . Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni kozák kórusban találkozik az ember. Hát hogyan gondolja? – Mindenképpen menjen a gyerek. A férfi később cigarettára gyújtott. – Tizennégy éves lesz. Ilyenkor pulóver… mondtam neki. és jó ellátása is van. ahol mindig a szabadban lehet. – Hát… – akart valamit mondani Ladó. talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak. megölöd ezt a gyereket. ugye? – Nem! Beskatulyázzuk a lakásba. mert olyan dorombolóan mély volt. ne? És a tébécét se fessük a falra. aztán jöhet a tébécé… Pazar logika! A reggelizőasztal fölött ellentétes. helyes táplálkozás. ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. olyannyira. – Meg akarod gyilkolni a gyermekedet. ha nem lenne olyan kelekótya… – Hát azt nem lehet éppen mondani. tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –. de ott van az a nagy mocsár. amely egyenesen a számtanra célzott. hogy vegye le. Szépen növekedett tovább. Bőséges. megnyugtatta az aggódó szülőket: – Semmi baj. de majd meglátjuk a bizonyítványt. Gyula mamája szőke volt. nyárra meg el kell küldeni valahova. mintha hordóból beszélt volna. szívem: ugye. megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné. István majd ellenőrzi. Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban… És Gyulának nem ment szét a feje. zömök és hangos. István pedig fekete. – Ha maga mondja. – Már tavaly is hívta. – Vesd le! Aztán kiment a konyhába. ami Gyulának ellenszenves volt. szinte előrevetve árnyékát a mai szerencsétlen napnak. folyó… István nem lehet folyton a gyerek sarkában. – Ne veszekedjünk. akkor természetesen: megbízható. s ennek is megvolt az a jó oldala. – Istvánhoz kellene elküldeni. – István! – mondta az idősebb Ladó. mert István a testvére volt. hogy legmagasabb volt az osztályban. minden napra viszi magával a feladatokat. és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő gyakorlatképpen gyermekének. Ilyen tekintetben István megbízható. Mindezekből látható. s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is. és nőtt is szépen. s a vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak. halk. – Igenis. hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy sehova! – A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni akarok.– Piroska nevelése… Gyula tehát két anya közt nevelkedett. Ha – ellenben – a számtannal volt baj.

– Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –. és egyéb vízi emberek. mert eddig is ő vezette a házat. Egyszóval: Gyula úgy járt. felajánlotta Lili néninek. de már az ajtónyitásról tudni lehetett. s az ilyen durva környezet csak elrontana. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép… . te mérnök leszel vagy orvos. hogy a legyek rémülten verték fejüket az ablaküvegbe. Jó. a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn. – Lili szamár volt és előkelő. hogy menjen. de – egyedül. és lila lett. Lilit tehát meglátogatom. hogy eszembe hozod: meg is látogatom. városi liliomszál. A kölyök itthon van? – Itt vagyok. aki nem szól semmit. István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –. mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok. István bácsi soha nem írta. A tüdeje tökéletesen rendben volt. István bácsi fél óra alatt kiordította magát. hogy mi keresnivalója lenne a nádasban. s ezután is az lesz. nem csodálom. csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés következménye –. Most Lili ura a férjének. Nancsi néni öreg szakácsnő volt. mint ahogy egy tutajoshoz illik. aminek minden barázdáját ismerte. mert tegnap vágták. – És az ura mit szól hozzá? – Nem “ura”. ezért váltunk el. s az előszobából olyan csók hallatszott. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és senkit. és kijelentette. aki örvények felett egyensúlyoz. de nem is értették. mint a tengerészek. István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit házvezetőnőnek. hogy ő érkezett. ahol csak pióca terem. A libát azonnal a tepsibe. Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben. ott is született. mert megrendült a ház. hogy ott is akar meghalni. s ez határozottan jót tett megsértett egyéniségének. István bácsi! – Szervusz. És Lili néni ment. István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa. Lili néni ezek után még hozzátette. és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az időkre. csak férje. és amikor Lili néni szóba hozta. arca felfúvódott. s ezt nem bírta. ahova akar.Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről. hogy jön. amelyek csak ordítva használatosak. – István. s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek. Féltették is fiukat. ami a gazdasághoz tartozott. mert távozni akartak. csak azt a földet. Én az ura voltam. sem erről a beszélgetésről. mintha egymás után két ember esett volna le a harmadik emeletről. s összegezve a csata eredményét. de nem is szólhat. s a szárazföldön kacsázik. és ami még szomorúbb. Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette. mert ennek a zajos mezei embernek minden érkezése ünnep volt. hogy jobb lenne Pesten élni. ha szülei egy-egy hétre lehozták. mint erdőben a gomba. vagy a vízen. ahol csak szúnyog. vízen és a nagy lápon. aztán olyan ordításba csapott. amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme forogni kezdett. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre” vonatkozólag. agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –. és megeszi a fene ebben a melegben. és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. s ez az előléptetés nem jelentett neki semmit. mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék. Ebben a csomagban egy liba van és más apróság. hogy: – … végeredményben ez olyan paraszti élet. úgy nézett feleségére. mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani. te égimeszelő! Hadd öleljelek meg! Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot. mint egy pisztolylövés. hogy Lili otthagyott.

én is szeretem az öreget. nemkülönben minden “járkélő”-re. hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos hármas… Kengyel… de most már tudja. ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek. köszönöm kérdésit. talán az öreg Matulától akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni… – Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan. beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is. hogy a végén négyest írt be. és ruhája is ugyanaz. mert István bácsi szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra. bölcs öregember. Nagyon fontos. mert óriás volt. Igaz: szépen képviselte. amikor árnyékra volt szükség. és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van… Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet. Ha Kengyel… – Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –. hogy engeditek vagy nem. meg ennénk is… – Nem engednek. Fognánk halat. És arra sokszor volt szükség forró nyarakban. aki csősz volt a nagy nádas táján.– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –. s a fele udvarra árnyékot vetett. nem öregedett egy napot sem. becsszavamra láttam. – Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva. Persze. az apám olyan mérnökember… – Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase. – Mi újság odakint? – Hát mért nem gyün már egyszer ki. Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után. – Terka. gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit. öregesen. a gémek is. de felügyelt a nádvágókra is és a gyékényszedőkre. mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a . hal meg annyi van. Matulának pipa-. hogy kinek a társaságában vagy. csak barátját vidámabbnak lássa. akik rendszerint éjjel és “magánügyben” jártak. napozz. – Még nem Matula bácsi. Ez igaz volt. földszintes házban laktak. – Terka. hogy mióta ismeri. miket beszélsz? – Jó. Arra eszmél fel. a Jegenye utca végén. Gyula akkor még nem tudhatta.« tudja. mint két egyetemi tanár. pihen]. – Ezt csak úgy mondod… – Szavamat adtam. ez nem igaz. majd jövőre. – Jövőre. Gyula úgy gondolta. Bütyökék egy hosszú. nem látsz? – Elgondolkodtam. s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. de ez a különös szag nem volt kellemetlen. és Gyula csak az irodában találkozott néha Matulával. mert jó volt Bütyök mellett maradni. – Belemész a pirosba. Fürödni meg itt is lehet a kert alatt a patakban. hogy Kengyel végül is négyest adott. csak egy kicsit kérgesebb. és ez a tudat elkeserítő. Én nem szólok bele. füst. de a természetről annyit tud az öreg. mint a penész. hogy így meg úgy. de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót. de hát lányféle nem is odavaló. amiben először látta. és úgy érezte. akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. ahol nem volt egyetlen jegenye sem. jó – legyintett az asszony –. Matula tiszta szívű. Majd akkor! Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot. Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. nem szoktam hazudni. hogy az öreg keze bükkfából van. aki látta. hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél. tudod. – Megvagyok. Matula bácsi. – Szerezte? – hunyorított. – Hogy van.és mocsárszaga volt. – Maga nem szivarozik? Tutajos erre kissé elpirult.

de itt mindig csodálatosan ízlett. és utána Bütyök eljön hozzánk. Pondoray néni. . Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden… Azt nem lehet mondani. az bizonyos. odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret.konyhában télen. – Hány órára mégy. Hívjanak fel telefonon. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének. jaj. hogy megmondja a véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról. hol a másik. rendesen ebédelsz. vigyázzatok a ruhára. miközben szikrák pattogtak ki a lyukakon. – Köszönöm. – Jaj – mondta –. – Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám. aki két kosarával teljesen elfoglalta a lejáratot. de ez azért mégsem illik… Béla.” El is múlt szépen. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret. hogy hívjanak fel telefonon. hogy Piri mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé tiszteletlennek tartotta. a bizonyítvány kiosztásának napja is. Barátunk. – Béluskám. amit ugyanazon közértből hozattak. – Köszönöm. Most is vasalt. – Ne izgasd magad. a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve. kisfiam? – Nyolcra. azért siettem. A hármason… És úgy rohant le a lépcsőn. kenj egy darabot Gyuszinak is. – Azt hittem: kilencre. és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek. Bütyök. – Én sem ebédeltem még. hogy Piri mama költögeti. hogy nem sül ki a szeme ötven fillér borravalót adni. a bizonyítványon már nem lehet. mert odahaza nem volt ilyen jó a kenyér. Nem szólt. Két csomag lesz. ha meglát. Igen – gondolta –. szótlanul táplálkozva. hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán. s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú város között. mint a nemes vad. A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba. hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát. – Majd segítek – jelentkezett Gyula. Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon. mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult. Piri mama cigánykereket hány örömében. az ügyvéd úr nagyon kényes. még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem… – Beteg vagy és kész. akkor vasalt. Gyere. akkor elmúlik a fejfájásom. Egyél valamit. aztán. és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten. mintha a tetőn már lángok csaptak volna ki. Majd én megmondom nekik… Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött. A hatalmas asszonyság letette a kosarakat. és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán. ne gyűrjétek. ha kést ütnek a horpaszába. de a másikon ott állt Kengyel. ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem. amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is. mert Pondoray néni özvegy volt. s arra ébredt fel. csak nyögött egyet. de mivel az még csak fél hét körül ténfergett. és eljött az évzáró. – A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –. Piri mama. – Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját. Gyula erre megvonaglott. azaz inkább azok rohanták meg. elővette az esti kétségeket. és kis nyugdíja mellett ebből élt. Egy darabig féloldalt pislogott az órára. Ha nem mosott. Nem. Billegett a mérleg. “Még egy kicsit alszom – gondolta végül –. ha megjöttél. fiam. Gyuszikám. mert annyi képzelőereje neki is volt. Mondd meg. és a bizonyítványon már úgysem lehet változtatni. – Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök. hogy majdnem elütötte Csalinga nénit.

jól áll a nyakkendőm? – Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós. amire egyébként nem volt senki kíváncsi. Külön kiemeli Tutajos hármasát… . Kocsis bácsi… – Éhen – mondta a nagybajszú portás –. egy olyan csészealjszerű micsodát. aztán letette a székeket. míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot. hogy feledhetetlen napok. hogy Dub normális. – Parancsoljon. – Nem keresett senki? – Dehogynem – suttogta a Jogász. amíg saját osztályának kellemes társaságában elvegyülhetett. az egész házban riadalmat keltve. hogy hanyatt ne essék. tanár úr. Ott van Kengyel egy nővel. ezt a kettőt hozhatja. most már csak Kengyel következik. Éppen Kengyelnek… – és úgy pislogott Tutajosunkra. ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász. legfeljebb a szerelőék kutyája. Az ünnepélyt a kertben tartották. Hát lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon… – Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. aki három széket cipelt egyszerre. mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok –. és éppen egy nyolcadikos búcsúzott. és még sejtelme sincs róla. Tutajos – mondta Kengyel. Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom. mert bérletét otthon felejtette. Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott. – Gyerekek. mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra idegtépő perceiről. aki kizárólag a havi fizetés előtt érkezett. Mármint a nőnek… – tette még hozzá. a verebek kerestek a szemétládában. hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve. – Persze. azaz Avas Elemér. – Ki mondta azt. de erre már nem kapott választ. és Csalinga néni csak saját magának mondhatta el véleményét. azaz Kocsis bácsiba. mint akinek semmi köze nincs a jeles intézethez. mert eddig úgy tudta. szalmakalapja van. Aztán hirtelen befordult az ajtón. aki teljesen megzavarodott. – Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek. és ütemesen kiabálták: – Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki! Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt. beleütközve a portásba. és úgy közelítette meg az iskolát. aki a verstől egészen megvadult –. Hangverseny. mintha Gyulából azt nézte volna ki. és Gyula meghajolt. saját versében állítva. hogy nevetését leplezze. hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a nadrágjára. – Hülye! – mondta Jogász. de Bikfic gyenge jellemű volt. – Csak azt szeretném tudni. hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat. mert ez már az utcán volt. a vonatom egy óra múlva megy. Dubovánszky évzáróra mindig nyakkendőben érkezett. saját szerzeményű gyászindulóval. mi van még hátra – kérdezte valaki –. A hölgy valóban szalmakalapot viselt. de Gyulára nézett. hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel. a Bikfic helyeselt a farkával. – Segítek. aki fehér sortban érkezett. ott a nagy fa mellett. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette. – Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –. – Semmi – hánytorgott Jogász –.– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula. jegyet váltott a villamoson. később még visszajönnek… Bolha a markába köhögött. és a nagy fa mellett letette a két széket. s így olyan mekegésszerű hangokat hallatott. – Köszönjük. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította.) Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén. mindig igazat adott mindenkinek. de határozottan csinos volt.

hozzávágom a tintatartót… – Mit akarsz avval a tintatartóval. Meglásd. Aztán helyére ment. könyveidet tedd félre. szemét egy pillanatra behunyta. Az éljennek gyenge visszhangja volt. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is úgy írta be. az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon. egy tündérke. – Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó. így vidáman vette át a könyvecskét. – Lajos bácsi kérem. mert a tündérek is tudják már. megőrülök. – Ha valaki közbeszól. Keze ökölbe szorult. – Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet. kiemelte a tintatartót a helyéről. s ez idő alatt be is csukta a kemény fedelű okmányt. félelem és remény vad hullámzásában várta. mert a katedrán már ott ült az osztályfőnök. Ilontai. mert vége lett az ünnepélynek. mert rettenetes ideges volt. a vakációban ne törődj semmivel. ha Acél meg foglalkozik veled magyarból.– Jogász. hogy ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet. Hármas. Tehát jeles magyar szamár vagy. és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék. és Lajos bácsitól a kettes is jobban esett. sétálgass. Kalmár. és azt hiszitek. hogy foglalkozzam vele számtanból. így magyarból is jelesed van. mint például Kengyeltől a hármas. semmi nyomát sem láttam. drága csemetéim. – Kibújok a bőrömből. aki már megint megfeledkezett az ilyen közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. – Balogh! Bence! Birkás… Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban. hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek. mert a kitűnő ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán. . amelyet nem ismert még. hogy Acélt a vakációban abriktoljam… – Mit csinálj? – Szóval. és maga elé tette az ítéletet. hogy még a reménytelen ifjak is megnyugodtak. rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam igazítani… – A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék. sápadt fiúnak. Kercsarik… – Phh – nyögött Tutajosunk –. egyél. de erre már nem került sor. és kivételesen elcsendesedett. – Most persze lapultok. Kengyel tanár úr azt mondta. hogy rá kerüljön a sor. olyan derűs részvéttel. Sajnos. és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna. Ladó!… És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért. Kalmárnak jó bizonyítványa volt. hogy az éjjel belopódzott a tanáriba egy tündér. de csak úgy. amikor átvette a nyitott könyvecskét. hármast adott… – Kincses. szedd össze magad. hogy szeptemberben Csilliket fél kézzel a falhoz kenhesd. – Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök. az nem érdemli meg magyarból a jelest. mert aki feleslegesen idegen szavakat használ. te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula. (Csillik elnézően mosolygott…) De felállt Janda. Kovács. – Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly. Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból. Lajos bácsi. meghajolt: – Jó nyaralást kívánok. bár az előbb említett rovarok mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. A kiváló ifjúság a tantermek felé özönlött. akinek vonatja immár fél óra múlva indul. sajnos. Keze kicsit reszketett. Fiacskám. és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét kezeit az öreg tanár –. már nem javíthatom ki az osztályzatodat. – Horváth. – Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul. – Nem bánom. Kalmár? – Tanár úr kérem.

de ez a zsongás a kapu felé húzódott. de… – … nem mond. ami szelet ígér. éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály. és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”… Tutajos úgy érezte. az nem lötyög mindenbe bele. Gyula Lajos pedig úgy érezte. hogy menjetek. és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón.) Lajos bácsitól nem is féltem én. – Számtan – mondta Kengyel –. – Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –. Bütyök – sóhajtott Gyula –. én most egy szép. Tutajos megdöbbenve nézett barátjára. ezt mi is megnézzük. húzd. Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás. és érezte. fiúk. – Hát ti mit csináltok? Az ajtóban Kengyel. – Igen. Bütyök! – rendelkezett Kengyel. Ormos. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai susogtak. – Na. hogy négyest írt be… szavadat is adtad… – Láttam is! De hát tudod. hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő. aztán felállt. Vas. Éva. és mellette a szép lány. – Vági. ha a fiúk megengedik. hát ez nem fontos… magyar: jó. Zsongott az egész épület. tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok kíváncsi… A lány megnyikkant. hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé. mintha megcsiklandozták volna. húzd már. megtévesztésül a leselkedőknek… – Eressz be! Bütyök visszaérkezett. (Az újság lassan csúszott lefelé. hosszú beszédet is mondhatnék. – Izé… – kezdte Bütyök. és lehúzta az újságot – izé… rosszabb is lehetett volna. de le is takarta a sportújsággal. hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig. de a kofa – igen! – Éljen Lajos bácsi. – Jöjjön. – Hiszen azt mondtad. mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel. aztán kiürült a tanterem is. és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta az újságot. – Magaviselet – lehelte Bütyök –. csak Sós Károly volt csendes. Mivel azonban – tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve (ámbár ez tulajdonképpen: főnév). ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. Igen. Bütyök füle olyan piros volt. látod! . És odaálltak a guberálók mögé. – Na.– Mutasd! – mocorgott Bütyök. számtan: jeles… – Tanár úr – fordult meg Bütyök –. – Mikics. és kinyitotta ugyan a könyvecskét. és ő sem nézte meg a bizonyítványát. mert a perec. – Na. – Hát. – Nyisd ki. hogy csak a levegőbe írt. A két fiú felállt a dermedt csendben. milyen Kengyel. Pókos. aztán majd én is… – Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs. Pondoray! Bütyök kimászott a padból. ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt. Lajos bácsi! – üvöltött Sós. asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása követte. elsüllyed. mint egy naplemente. tanár úr… én igazán… –. és örüljetek fiatalságotoknak és a nyárnak. – Majd ha egyedül leszünk… – Megbolondulok a kíváncsiságtól. – Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –. Kengyel alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen. engem is ez a kutya Kengyel érdekel. Wallenberg… Lajos bácsi végignézett az osztályon.

– Én is gratulálok. mint a párás. ez pedig Pondoray Béla: a Bütyök. hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek. fiúk. ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta. A lépések már kint kopogtak elmenőben. A rendőr most úgy tárta szét karját. sőt az egyik morgott is. Most minden szép volt és jó. sem elmondani nem lehet. Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe. Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag. – Gyerünk. hogy a menyasszony számtantanár. még a bámészkodó verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált. aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó gyalogjáróra. – Gyere majd fel délután. Lassan! Magyar: jeles. – Persze – mondta Bütyök –. megmosakodtak volna. A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között. persze. S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni. A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna. és nem lehet megtartani. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos. és mintha felszakadt volna a messzeség. hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni. hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak. A menyasszonyom. nem lehet megosztani. Ténferegtek a ragyogó utcákon. az a szódás kocsi várhat! És ez a rendőr ugyanaz volt. titokzatos messzeség. – Gratulálok. mintha azt mondta volna: – Tessék. Mindez azonban rossz álom volt csupán. Bütyöknek úgy tele volt a szíve. ezt látta mindenki.Aztán Gyula vállára tette a kezét. jószagú a keze – gondolta Gyula. valami simogató. . meleg ragyogással. amikor Bütyök végre meg tudott szólalni. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van. Hogy mit kell megbeszélni. néha összenéztek. A fiúk kezet csókoltak. ne ugráljon. – Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond. és Gyula úgy látta. mint a fűzfa fiatal hajtása. hogy a csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan. Azután már alig beszélgettek. Számtanból jeles?! – Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát. egyszerre végtelen lett a tér és az idő. megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen. és gyengék voltak. – Színvak maga. még be sem mutattalak benneteket ennek a hölgynek. vidám és játékos kutyusok. de tele voltak valamivel. az nem lehet számtantanár. de a hangyák már eltávoztak gerincéről. Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula. hogy: akinek hármasa van.és fizikatanárnő feje felett. fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva. (Milyen puha. és ilyen szép. és – szerencsére nem tudták. Aki Éva. amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét. Két hónap! Szabad. azt egyik sem tudta. összetöröm a csontját… Ámbár… azt nem hiszem el. mintha áldást akarna osztani a járókelő emberiségnek. és hideg szeme olyan volt. mindent megbeszélünk. számtan – fizika szakos tanárnő. Kengyel pedig kezet nyújtott. Ladó. ahol végigömlött a nyár. Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni. – Ne kapkodj. szívem – mondta Kengyel. de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak. Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett. szabadság! Mosolyogtak. mert Gyula belement a sárgába.) – Hát akkor menjünk. Ezt meg kell beszélni. amint odaértek. de… hát ez meglep.

igen. ismét elővette a bizonyítványt. abba sem szólt bele senki. amelynek ellenzője törött volt. ha nem lett volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi! A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette. de hogy valóság volt. az bizonyos. Kengyel kiváló ember. és ha madáretetőt tett az ablakba.– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök. Igen – gondolta –. Csak egy kis odú volt ez a szoba. mint egy strucc. de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. És ez a szoba volt minden titok tudója. s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt. nem tudom. az az Éva. Bikfic leült az ajtó előtt. ámbár Bütyök inkább a zsebében tartotta a kitűnő fejfödőt. és jobb. és megvakarta a bozontos kis kutya füle tövét. Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt. – Négy után. a fordulónál Bikfic állt. – Nem illik leselkedni. minden álmok őrzője. – Látod… látod. a konyhába. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. és kedélyesen lengette zászlós farkát. s ez sok pénzbe került… Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt. Mert voltak itt álmok. most már igazán nincs semmi dolgod… Igen. néha az ifjú maharadzsák nevelője. – A fiú nem rendetlen. ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának. de orvos is volt egyúttal. de a lépcsőnél. mint egy végtelen űrt. A lépcsők felett. amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár. Dőlj végig a díványon. aki eddig ezt sose kérdezte meg. azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő. és az a hölgy. fiam. és mint a háztető. s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai szárnyas túlvilági illatát. ami szinte fárasztó lett volna. hát szöget vert. milyen szép ez… jaj. de azt pontosan nem lehetett tudni. mint ha csavarog. mire Bikfic hazakísérte a fiút. ahol már világosabb volt. Más nem. tervek és titkok garmadával. és boldog révületben nézett végig a szobán. árnyékolta be az ifjú homlokát. minden tervek meghallgató ja. ezt Gyula is érezte. . pihenj. mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni. Gyula pedig megnyomta az előszoba csengőjét. megég a pulyka! Gyere. mert elő kellett vennie. mert Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában. elég puha lesz-e… De milyen nyúzott vagy. mert – immáron nyolcadikosok voltak. így szemét és az ókulát többször meg kellett törülnie. amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”. Bikfic – figyelmeztette Gyula. ha elfoglalja magát valamivel. Piri mama könnyen és szívesen könnyezett. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta. csak egy kis odú ez a szoba. hogy milyen minőségben. mert a rokon előkelő állást töltött be. amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk elszenderedett. Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról. Gyuluskám. Mert bizony. elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem csodálhatunk. A konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott. ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan. és ha Gyula történetesen szöget vert a falba. Gyula eltűnt a kapu árnyékában. de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága: hogy teljesen az övé volt. amit az átélt izgalmak. később azonban úgy érezte: őt is nézik. – Hagyjátok! – mondta Piri mama. aki a maharadzsa életét mentette meg. és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama nyakába. szívem. – És hogy került oda? – kérdezte Gyula. mert a kis odú hatalmas csarnokká bővült. amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek. aztán kifényesedtek. Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját. de most úgy érezte. István küldte a pulykát a vasútról… akkora állat.

Álmában Matula jelent meg. hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá. mert ott ez a szokás… – Látod ezt a kocsit? Rolls Royce… – Az övé? – Hát persze! Ezen járnak vadászni… Ezek után Géza bácsi vadászmester. de főképp valóságos személyisége megjelent a porondon – valljuk meg –. és turbánt viselt. – Géza bácsi is Triesztből indult el. Gyula el is búcsúzott. és senki nem tudta beszerelni. ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit is. Csuda feje van! És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. madzag. pipa. amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset. ami már csak azért is jó volt. s ez Bütyöknek nagyon rosszul esett. kellemes dohányszag kíséretében. a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”. hogy az öreg csősznek. – Azt közben tanulta meg. hadd ölelem meg. látva Gyula meghökkenését. Bütyök Triesztet ajánlotta. mint Éva tanárnőé. ki a Fekete-tengerre. és öntözd meg. hagyma. zöldpaprika. Pondoray Géza egy autóra támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel. . hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene. mint ilyen maskarába öltöztetett fényképeket. és Gyula Lajos elhatározta – álmában –. dugó. – Hol van a kölyök. azt a betyár pulykát bőven zsírral. Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök. Piroskám. gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre megnyugodott. Géza bácsi szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába. csak Géza bátyám… – De hogy orvos is? – tűnődött Gyula. mert István bácsi jelent meg. a bicska. hanem valóságban. és a bizonyítványát is látni akarom… – Pszt… alszik szegényke… – Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –. A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt. Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel. hogy: “Mit csináltok. talán mert érezte. hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula. amikor azt mondta. mint a bocskortalp. dohányzacskó.– Kérlek szépen. mesebeli díszegyenruhában. A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és Géza bácsit. mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott. s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg. és mögötte Kengyel… akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját… “Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula. mert olyan lesz. “Köszönöm. hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra kerül sor. megnézni Konstantinápolyi. – Valami gépeket vittek a maharadzsának. és Kengyelt elseperte valami földrengés. és gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna. nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi kétség. mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben. a szomorú emlékű Héttoronnyal együtt. és már látta. s most hogy István bácsi súlyos és kedves. hogy kis odúja erről is hallgat. Trieszt – Bombay – mondta Bütyök. hogy a Dunán kellene lecsorogni. – Lehet. és Gyula lemondott Konstantinápolyról. szalonna és piros paradicsom mellé. míg Gyula úgy gondolta. és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. autójával együtt. kenyérruha. s a keze most olyan puha volt. de ekkor megdördült az ég. és Szuezben is felülhetnek ugyanazon hajóra. éspedig nem álmában. Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés. mert ha valamelyik szülő bekukkant.

aztán a víz zuhogásába vegyült krákogást. mintha István gazdának neki akarna menni… Még csak ez hiányzott. mire Ákosék hazaérnek. ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. amiben állatok vannak. ámbár tett egy olyan mozdulatot. ez is csak álom volt. és nehézkesen felállt. ámbár Ákos ostobaságnak tartja. A hivatalos dolgokat már elintéztem. de Gyula ismét álmodott. később pedig rá is dőlt az asztalra. ha sok a nap. meg lehetne fürdeni? – Persze. Szandált veszek. – Lefekszem én is pár percre. – Na. s először arra gondolt. mert ez a vágya. aki a “rengeteg tanulás” után még ilyen csatazajra sem ébred fel. lesz öt óra.Gyula még az álom határán lebegett. sok lenne egy ökörnek is. végül valami távoli beszédet is. hogy az üvegpoharak összekoccantak a polcon. megebédelünk. – Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. állattörténetek meg madarak. zoknit nem veszek. tehát nem hallhatott semmit. úgy értem. Pirikém. és az első szél feldönti. Ez persze nem volt igaz. vágyom már egy adag jó fagylaltra. tehát ki sem nyitotta szemét. de nincs benne vér. Persze. a ruhád meg addig kivasalom. Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett. illetve valamivel később erdőben járt álmában. hát feldönti az asztalt. de ne kényeztesse. hogy ő fáradt ifjú. Nem volt ott fűrész. hol hatalmas tölgyrönköket fűrészeltek. Nem tudod. – Napszemüveg… – Nem veszek! Csukja be a szemét. de majd én kézbe veszem… Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést. angyalom. Marhaság! Hát még? – Végy neki egy pár jó erős szandált. Bicskája van? – Nincs. Edzeni kell a gyereket! Olyan hosszúra nőtt. Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik. csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában. amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult. mint a krumplicsíra a pincében. hatalmas fújásokat. diskurálni kezdett valakivel. és nem volt erdő sem. – Most pedig elmegyünk csavarogni. ez az asztal az én asztalom… Az ifjú kissé hátrafordult. és a válla felett lenézett: – Na és? István arca lilás árnyba borult. István kérdően nézett Gyulára. mire van kedve? Piri mama elgondolkodott. aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést. látod! Célszerű dolgok kellenek. . Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton. aztán a kedélyesen dülleszkedő egyén hátára. amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el István a szivarvéget –. – Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. Semmit sem lehetett hallani. igaz. Pihenhetsz is egy kicsit utána. majd megint a fiúra. amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott. Végül is feketét rendelt. – Ez az én asztalom. ha a jeges édesség a lyukas fogába megy. hozzá való zoknival. – Vegyél neki valami könyvet. aztán. – De hát nem csoda: amit ezektől a szerencsétlenektől mostanában követelnek. csak a felháborodásnak azt a fenyegető dörgését. újra elaludt. veszek neki egy s mást. Ti majd Gyulával ebédeltek. hogy álom ez az egész a bizonyítvánnyal együtt. ámbár ezt hallani nem lehetett. s a gyerek is alszik még. de – gondolta – üsse kő. aztán meg arra. Piroskám. a legnagyobb erdei fűrésszel. és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel. Gyula hallotta még. és inkább csak nézte a fiú kanalazását. – Ákos mindent ostobaságnak tart. – Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom. aztán elviszem a fiút.

Erős szandált kérek a fiúnak… – majd egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó. – Megérdemled. El is múlott. tankönyveket is hozzon magával…” – Ugye. – Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –.Gyula sápadtan nézett nagybátyjára. Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt. hiszen… azaz. amit kár lenne ismételni. itt megiszom egy pohár sört. aki egy vastag vizespoharat markolt meg. aztán se le. Bízd csak rám. sem vágni. naplopó kengurukra” általában. az ugyancsak megbízható Tutajosnak: – Add ide azt a hosszú csomagot. egy szót se többet. – Kérem úgy csomagolni. és Bütyök sem vágyott világosságra. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni. sajnálni való az ilyen alak. s inkább az apját kellene felpofozni… hopp. hogy horgászbotot vettem. hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés történt. Időnként Piri mama nyitott be: – Gyuluskám. mert a házak falaiból dőlt a meleg. személyére s az “ilyen nyegle. elég nagy az udvar és a kert. de Gyula nem gyújtott villanyt. – És a bicskát se igen mutogasd. – Szerencse még. A jó szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba. aztán a sportboltba. elengednek-e. ne menjen a nádasba. hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott köszönetet. és megírta. és “a fiatok jó kezekben lesz. Ha szükséges. különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak. azokat megmutathatod. ne másszon fára. még a tankönyvekről sem feledkezett meg. amely – mint minden mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki. a kert végében pedig a kis patak fürdéshez éppen elég. hogy a mezei szótár egész. hogy a kívánságok nagyon természetesek. bizonyára? És remekül sikerült… – Színjeles! István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra. – Viszem én… – Add csak ide. Elég talán annyi. mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –. ne menjen a gépekhez közel. Istvánban meg lehet bízni! A megbízható István ebben a pillanatban mondta. Ebben a csomagban tehát irodai vonalzók és mércék vannak… – Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula. vagy megőszülne. amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. megvolt a vizsga. cipőüzlet! Ide bemegyünk. – Várj fiam. – Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak! – Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –. azt a kockás rövid ujjú inget nem találom. ezt elhihetitek. irodai vonalzókra vigyázni kell! – Mi? – Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná. . kikötésekkel és ígéretekkel. erdőbe. és olyan terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére. és Tutajos barátunk derékig elpirult. persze hogy elengednek. hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó ollóról is… – mérgelődött. Aztán a könyvesboltba mentek. A fülledt alkony megállt az utcán. Az ilyen hosszú. A szoba már majdnem teljesen sötét volt. – Még azt sem tudom. csavarhúzó és körömreszelő is. hogy bekap valami óriási csuka. attól elmúlik a mérgem. – El! Mért ne engednének el. István bácsi majdnem kibökte. ne menjen mély vízre. s még az utcán is morgott egy darabig. még lefújná a nyaralásod. ahol rúgó és öklelő fenevadak vannak. s a villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak. se fel. sem horgászni.

s amikor apád azt mondta. amitől a rugók panaszos nyöszörgésbe kezdtek. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. ha nem hallják az ő hangját. – Fene egye meg – dörmögött István –. ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –.– Még szárad – mondta Bütyök. – István bácsi mit szólt? – Semmit. – Csak hat inget tudok adni. a csillár szakad le. mire a dívány olyan fájdalmasan nyikkant. – Mért nem hoztad el? – Nem lehetett. és gondolj rám is. a ruhákat én viszem haza… anyámnak fáj a lába. hunyorgott a homályban. írok… Fogták egymás kezét. eltűnőben a homályos lépcsőházban. mint a bagoly. öreg Bütyök! – mondta. – Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –. Pedig elefánton ült… turbánban… Hát én akkor elmegyek. mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak. egyáltalán nem lehet. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen. – Te nem jössz? – Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét. nem tud lépcsőt járni… Attól aztán még nagyobb lett a csend. elég hosszú a nyár. – Dugja el. az én nevelésem vagy… az én fiam… – Csakis. Piri mama. Piri mama ezen kissé meghökkent. de a találmányra büszke… és most boldog. – Hozzám! – mondta István. Azt mondja. Tutajoskám. – Szervusz. tudod. amiben a hosszú léniák vannak. kisfiam. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal. helyet adva a pótatya vaskos egyéniségének. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul. És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben. de nem a levélre gondoltak. mit lehet itt kitalálni? Géza bátyám is csak fényképeket küld. – Elég az. mert hátha vendégségbe mentek. és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára. és ötezer forintot kapott. István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt. Mulass jól. ha énrám úgy nézne. és leengedte magát a díványra. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást. mint amikor a kutyának a farkára lépnek. Piri mama! És István bácsi az apám. magányosan ugyanezt kérdezte. mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata. hanem arra. az ünneplő ruhád is csomagoljam be. csak mosolygott. mire odaértek. nem szeretném. hogy nem lesz arra szükség. aminek azonban sok akadálya volt. – Kitalálni – sóhajtott Bütyök. Tutajos! Mindenről írjál! – Írok. Piri mama. mint az egyszemű szegénység. – Apád valami újítást csinált a gyárban. Megint küldött egyet. kisfiam. hogy könnybe lábadt az ifjú szeme. hogy az ötezer forint nem számít. amikor egyedül maradtak –. Ha az a jampec nem megy ki. Csend lett a szobában. és a szivar parázsló feje. majd eldugom. amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak. ugye. hogy “mérnök fejed” van. a tehenek kevesebb tejet adnak. hogy te. csak pislogott. Mit lehet itt kitalálni? . hát képibe vágta volna a poharat… – Jól van. Tetszik tudni. amiben része lehetett annak a kisebbfajta áldomásnak is. hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész. aztán leült a két gyerek mellé. Édesanyáddal majdnem összevesztek. amikor Bütyök kiballagott. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából. hogy ki kell találni valamit. most már István bácsi a főnök. De mit? A lámpát akkor sem gyújtották fel. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem. gyúródott leszel. Nyugodt lehetsz. és cipője kopogása árván. de István bátyád azt mondta. Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem. – Az anyád azt mondta. Azt mondta. de arról senki nem beszél. de Istvánnak reggelre otthon kell lennie. – És írjál.

Ilonkára vigyázz. csillagos ég. mert újra szabad mezők jöttek. amely ugyanaz volt. és Gyula kiment a folyosóra. az én csónakom! Becsszavamra – igazolta önmaga előtt a látványt. kettő. egyiknek sincs. és – ha közel hajolt az ember az ablakhoz – sejtelmes messzeségbe nyúltak az ezüstös búzatáblák és kanyargó utak. mert reggelre olyanok leszünk. mert ott nyitva volt az ablak. A mozdony hujjantott egyet-egyet. A délutáni gyorsnál eshetett ki a zsebemből. és Gyula tisztelettel. hogy mi esett ki a kalapácsos ember zsebéből. és egyiknek sincs háza. ott elöl valahol – ksss… ksss… Az ablak előtt egy ember ment el hosszú nyelű kalapáccsal. de reptében is titokzatos ígéreteket susogott. és szinte érzi a bokáján Bütyök rúgását: “Alszol?” . kis őrházak bukkantak fel a sínek mentén. mert elindult a vonat előre. melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal. ugyanazon öbölben. hogy a kis égitest vonzása olyan kicsiny. érdekes. akik nem dohányoznak. akik elindították ezt a szabadságos vonatot. majd csak Székesfehérváron. s onnét láthatta a Velencei-tavat. és a tó vizére fényes gyalogutat rakott a pufók bolygó. új utasok ténfergése a folyosón. – Tessék csak nyugodtan… az uram annyit bagózik. Gyula Lajos azonban már nem tudhatta meg. de azt is. nem zavarja a szivarfüst? Egy asszony ült még a fülkében. a berakodás. s a sürgönypóznák olyan vágtatva ugráltak el az ablak előtt. hanem simán iramodtak. és időnként megütött egy-egy kereket. mint a kéményseprő. Húzd fel. sőt szeretettel gondolt az emberekre. Gyula? – Öt. az: ablakot. – Kling – mondta a kerék – pling… az ember pedig átszólt a túlsó vonathoz egy másik kalapácsosnak: – Na. Később felkelt a hold. lágy ringatózással. Ezt Gyula többször olvasta újságokban és egyebütt. A kocsik most már nem csattogtak a váltók irányítása közben. és van kedve ugrálni annak. mint amit azon a szörnyű számtanórán megálmodott.Az események ezek után úgy egymásra estek. ahogy ő akkor elképzelte. Aztán nádasok jöttek. a zsibongás. Miska vette észre. Az ablak előtt hűvös mocsárszag suhant el. és Gyulának jó érzés volt így elrohanni emberek előtt. de szeme kerekre is nyílt abban a pillanatban. amelyre idestova eljutnak az emberek. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt. azonnal írj… – Ssss-ssss-ssss… eregette a mozdony a gőzt. Asszonyom. hogy mire Gyula megnyugodott végre a fülke sarkában. görbe cölöphöz kötve. az ajtó melletti sarokban. hogy azon a pénzen már házat vehettünk volna… – Érdekes – mondta István bácsi –. kendős asszonyok. Szavamra. összekeveredett a búcsúzás. beállították a váltókat. és mihelyt megérkeztek. és ide-oda riszálta a kocsikat. Ha ugyan van ott emelet. amelyeknek nincs vége. mérik az időt. mintha saját kezűleg vitték volna a sürgős üzeneteket Pest felé. És nem állnak meg sehol. a sonkászsemlye a pléd zsebében van meg a kofferkulcs is. Fényjelek. és elindult az egész pályaudvar visszafelé. meglett? – Meg. egy izgatott hang a peronról: – Jani. A fene ezt a sok csomagot. A kivilágított állomásokon emberek álltak. aki odaér… – mélázott Tutajos barátunk. és valamikor lerakták a síneket. a jegyváltás. A csónak pontosan úgy hasalt a vízen. akik állnak és maradnak. buzogányos sáskaréjban. – A csónak – rebegte –. A gyorsvonat már kint kígyózott a váltók között. – Egy. lapátolják a szenet. seprik a kocsikat. Nekem egy csomó ismerősöm van. – Itt csak négy van… nem! Itt az ötödik. fiam. hogy ott egy jó magasugró minden további nélkül beugrik az első emeleti ablakon. három… hány csomagunk volt összesen. Janikám. hiszen behálózzák az egész földet.

A néni könyörögve nézett Gyulára. akkor mennek a lovak a zabba. hogy a kocsis levette már a pokrócot a lovakról. hogy István bácsi a karját rázza. hogy megfáznak a lovak. mintha nagy fehér pelyhet kapott volna fel a szél. és Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. hűvös hajnal volt. A néni vattát dugott a fülébe. s indulni kell. hogy amikor a legelő lovak őrzője elalszik. ugyanakkor a néni zsebkendője meglebben. és mégis odaadja mindenét. végtelen villanásban terült el a Balaton nyugodt. – Ebben nem is csalódsz. az pedig. hanem eldőlve aludt a sarokban. és akkor nem is horkol. és mégis többet mond. mint szélben a vitorla. A nagy tó egy kis öblében sirályokat ringattak az apró hullámok. Ezt szeretem én… István fél karját áttette a gyerek vállán. Arra ébredt fel. mert a pásztornak nem szabadna aludni. A zsebkendő alatt azonban. Nem beszél. Gyula álmos volt. Az állomás után kis erdő következett. csupán azt jelenti. és otthagyta az ablakot. azaz tilosba. “zabba mennek a lovak”! Gyula felugrott. Ezek után Gyula is gondolt Nancsi nénire. elhiheted. Gyerünk. e a kocsi robogása közben gondolatai is helyrerázódtak. mert halat esznek. és hűvös szellő ömlik be az ablakon. – Vedd fel ezt a gallért. “Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte Gyula Lajos önmagától. kártékonyak.“Mi?” “Kengyel szólít…” Gyula megborzongott. néha erősebben… – Te jó isten!… Az én uram is horkol… de ez… ilyent még nem is hallottam. István bácsi már nem szivarozott. s nemcsak Gyula didergett. nem szól. hát nem is hazudik. – Dankasirályok. mert megfáznak. hogy valahányszor elhangzik ez a levesfújó zengés. hol megfáznak. és arcára zsebkendőt borított. tudott. mint amit valaha ember mondott. hogy jó lenne valami olvasnivaló. hanem a nyárfák is. – Fiacskám. és férfiasán horkolt. a csomagokat már kiadogattam az ablakon. – Nem vagy álmos? – Dehogy… csak nézek. zöldes tükre. – Azt mondják. mert rövid idő múlva egy furcsa hang szárnyalt István bácsi horkolása felett. s amint ezt elhagyták. mert a nagy körgallér áldóan meleg volt. aztán arra gondolt. a könyveket azonban Piri mama ismeretlen helyre csomagolta. A néni sehol. Tutajosunk elég tiszteletlenül vigyorgott. tekintet nélkül az ismeretlen hölgy és István bácsi egyesített fújására és fűrészelésére. nem ígér. – Néha abbahagyja – ígérte Tutajos –. – Világosságban nem tudok aludni – magyarázta. Odakünt párás. és tétova gondolatai nem foglalkoztak a lovakkal. István bácsi dühösen legyintett: . amelyek hol a zabba mennek. és meglepődve látta. néha egészen abbahagyja. úgy látszik. s egy-egy fehér madár fellebbent. A napnak még csak vörös ígérete világította meg a nyárfák csúcsát. egyetlen. megfáznak a lovak. szépen elaludt ő is. Később azonban megtudta. a bácsi mindig így horkol? – Nem mindig – vallotta be a fiú –. – Atyámfia. Nancsi néni gondolt rád is. és mivel választ nem kapott. A parti nádas nem mozdult. – Phüü… phüüü… phüü… Gyula körülnézett az ismeretlen hang eredete után. zsebkendő sehol… sőt a csomagok sincsenek a csomagtartóban… – Ne ijedezz. az egyik nyárfán varjú károgott.

mert annyi eszed már lehet. inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak. hogy ha szúnyog száll rá. világosan megmondod. de a gazdaságot megtisztítják minden féregtől. Azért hoztalak el. jobb. de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt. és nádas az egész. de akkor még sziget is volt. rám sem száll a szúnyog. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni. én mindent megmondok. úgy gondoltam… . és minden szúnyog a barátja… Igaz. – István bácsi nem szokott horgászni? – Ne beszélj bolondokat! Meghalni is csak akkor érek rá. Jobbról a Balaton ködös. hogy István bácsi bekapja a horgot. Nálunk hógalamb a nevük. hogy a sirályokat már nem szabad bántani. és nekem hiába nyivákolsz. és este sokszor a vacsora sem kell. szúrni már nem tud. – Ha bekenem magam. kiemelkedő zöld halom. – István bácsi. – Majd beszélünk Matulával. és Gyula boldogan gondolt arra. – Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk. Ez az állami gazdaság több mint ötezer hold. ha bajba kerülsz. bokros ligettel. a közepe táján. míg messze. Ha tehát bevered a fejed. tüske. abban a reményben.– A kuglófot nem szeretik. balról végtelen nádas egy-egy óriás fával. Okos törvény. A kocsi zörögve szaladt a hajnali fényben. magadnak kell kilábalnod. hogy nem mégy fejjel a falnak. – Vár? – Vár volt állítólag valamikor. Matulának olyan bagószaga van. ott van… Úgy összemartak. és okosan. az bizonyos. mint a pipacs –. vagy elrontod a gyomrod. iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része. Gyula elpirult. – Csodálatos! – Hát tudod. hogy bátyja karja súlyosan nehezedik vállára. csillogó messzesége. mit lehet. – Jól figyelj ide. amit kivet az eke. Azt hiszem. Az új törvény szerint tilos hozzájuk nyúlni. És István bácsi bekapta a horgot. Irtó sűrűség. Balról elmaradtak a dombok. Annyira Vállalkozz. amennyit elbírsz. ha a bőrét kihozta belőle. mit akarsz. a te dolgod. hát az örült. Hajnali háromkor kelek. Akkor még odáig ért a Balaton. hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén. Én szeretnék kicsit körülnézni… – A tüskevári erdőben? – Ott is… – Meg a nádban? – Ott is… – Meg horgászni? – Igen… – Meg vadászni? – Hát… A mély hangú mezei ember elgondolkozva nézett maga elé. és most már sekély a víz. mert azonnal nikotinmérgezést kap. azt hiszem. és mit szabad. mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba. Ez mind te magánügyed. de majdhogy a nadrágom ott maradt. és Gyula úgy érezte. és pontosan rájössz majd. aztán majd én is megmondom. és örülj a szabadságnak. Annyi bizonyos. de nem szabad… – István bácsi – és Gyula Lajos olyan lett. hogy erősödj. irtózatos felelősség… de azt hiszem. fiam. – Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre. valószínű. – Tüskevár. én csak néhányszor jártam arra. szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is. ha elvágod a kezed. csak dőlök az ágyba. mert esetleg nem lesz melletted senki. hogy Nancsi néni nem ismert meg. Korlátokat nem szabok. ha alszom. ámbár nem is kapnak kuglófot. és most már egész szélességében kitárult a táj. Szivart lopni – például – lehet. hogy mit lehet. ha nem kerülgeted a forró kását. Matula minden nádszálat ismer.

mert én átadlak neki. én hazulról is hoztam szivart Matulának… – Nagyon helyes! Most. és harmincéves korodban is babusgatnának. és ez lehet jó és lehet rossz… egyébként Matula nekem régebbi barátom mint neked. csak arra kérlek: ne bujkálj előttem. Matula meg örül neki. István bácsi… – Kezet rá! Ekkor már felszálltak a párák. a varjak egy bizonyos répatáblára gyülekeznek. de én bizony elfelejtettem. jó… nehogy azt hidd azonban. Szóltam.– Jó. – Szüléidet ugyan félrevezettük – ha erre gondolnál –. Érre szavamat adom! A kocsi zörögve szaladt az úton. összeállította a horognyelet is. csak előttem gyújtott rá egy olyan szivarra. hogy megmondtad: rendben is van. mert minden változásnak jelentősége van. – Nem lesz baj. aztán kiténfergett a konyhába. és apám soha nem nézte meg. Gyula szíve vidám lett és bátor. amíg az apám meg nem elégelte. – Szép – mondta –. amit mondani akartam. Átesve Nancsi néni rajongásán és a reggelin. Gyula Lajos azonban nem adta mindjárt oda a szivarokat. és Tutajos keskeny. Én nem verlek meg. mert másként nem bírnék ezzel a gazdasággal. és érted tettem. ha kellett. mégis mintha nagy csend lett volna körülöttük. hogy talán várja is az öreg. Ők féltenek téged. de meg is érdemli. mennyit vettem ki. hogy mennyit vehetek ki. – Nem szólt egy szót se. hogy ő vak. – Megmondta a szivart? – háborgott Gyula. “A fiatalság nem változik” – nevetett az öreg. de ezt – ha már nem volt más – legalább Nancsi néninek is meg kellett mutatnia. ha én nem látnám meg. aztán maga is rágyújtott –. hogy szóljak. Az öregasszonyt nem nagyon érdekelte a nyél. mint aratás idején a falusi házak általában. és valamelyik emberemnek fel van dagadva a képe. de ha nem hallgatsz rám. melegen sütött a nap. Ezt kell megszoknod. Nem kérdezett semmit. Ja! – szólalt meg később – Matulával nem akarsz beszélni? Kiment a kertbe. Kicsit elkedvetlenedett. jó lenne Matulával beszélni. aludt egy kicsit. hogy nem sajnálja a szivart. bár otthon még úgy tervezte. és súlyos karját már nem is érezte. mert halogatja a foghúzást… Ezt majd megszokod te is. akár bennem vagy az apádban. És még valami: Matulában megbízhatsz. visszaténfergett az irodába. a birka vakaródzik. ámbár később bizonyos aggódással szólalt meg: – Izé… István bátyám. Nagy baj lenne. hogy pislogni sem tudok. Darabos az öreg. de ezt nem lehetett elkerülni. ha kell. ugyanúgy loptam én is a szivart Matulának. . és én pontosan éreztem. az eke nem az előírt mélységben megy. ami szamárság. Gyula egészen odasimult bátyjához. ha egy ló lesántul. de az öreg csősz nem volt sehol. Ez minden. hát úgy megver. és meg akarsz csalni. fiam. amit akartok. mert rühös. és volt egy kis reménye. s így a vendég a házba már egyedül érkezett. mint te. a lámpát le ne verd. Én nem loptam többet. az első vonattal hazaküldelek. és – ha ráér – csináljatok. hogy én számon tartom a szivarjaimat… de a szemem megszokta: megjegyezni mindent. mert úgy gondolta. amilyet Matula nem vesz… “Telik a jómódúaknak” – néztem rá. Azt mondta akkor. mert ugyanabból a dobozból. de ha azt hiszem. de ezt megszokod. mert ott a féreg. fiam. és nem haragudhattam én sem. fehér kezét nagybátyja rettenetes markába tette. És most nincs sehol. Jó atyád nem hal bele – és vidáman legyintett. de olyan csendes volt a ház. István bácsi útközben leszállt. és ne hazudj. mondta. és milyen egyenes… vigyázz. mert én megbocsátok ugyan. Aztán kicsomagolta holmiját.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem szól, hogy itt van! – Mondtam ennek a Nancsinak. – Elfelejtette! – El hát… amúgy hogy van? – Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna. – Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam. – Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit. Az öreg csősz felkelt. – Bicskát is kaptam, nézze. Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén kipróbálta. – Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe, köszörülni. A bognár nagyon érti. – Én azt hittem: elég éles… – Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el. – És ha elvágom a kezem? – Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami kusztorával. A horognyelet is hosszan vizsgálta. – Orsó, zsineg? Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből, de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért. – Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele. – Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a tavakban. – Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni. – Ezzel? – Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg utazott is az éjjel. – Majd megbeszélem István bácsival. – Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban bezörgök. – Matula bácsi, hoztam pár szivart. – Köszönöm, hogy gondolt rám. – Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el. – Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom. – Mit vigyek ennivalót? – Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát hozott? – Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma. – Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca… – Majd vigyázok, Matula bácsi. – Akkor jó! – szedelőzködött az öreg. – Hát istennek ajánlom.

Az ebéd kellemes és kiadós volt. – Ketten leszünk csak – mondta az öregasszony. – István bácsi? – Kiküldette az ebédjét. Ilyenkor sokszor van ez így. Bent terítsek? – Itt eszünk, Nancsi néni! Szabad a tepsiből mártogatni? – Szabad! Aki olyan, mint a hét szűk esztendő, annak szabad. De majd csak a leves után… – A leves nem fontos! – Leves nélkül nincs mártogatás – mondta Nancsi néni szigorúan –, ki a fene látott ebédet leves nélkül? Tutajos barátunk tehát megette a levest, utána mártogatott, és megvallotta, hogy Nancsi néni – becsszavamra – jobban főz, mint Piri mama. Általában kiválóan érezte magát a konyha tömör légkörében, amelyből azonban kellemesen hiányzott a gázszag, s ez a konyha az ottani konyhához hasonlítva inkább tágas teremnek hatott. És Tutajos úgy evett, mint egy – tutajos. – Egy pohárka bort is adhatok. – Jöhet! – Azt hittem, Pesten finomabban beszélnek… Gyula kissé elvörösödött. – Szóval: kérek. A bor azonban jólesett, és Gyula megérezte, hogy az öregasszony nem érti meg azt a nyelvet, amit otthon már Piri mama is megszokott. Nancsi néni hamar megsértődött, de éppolyan hamar meg is békült. – Egy kis bor nem árt, mert vérré válik. Gyula ezek után még kért húst, és még kért bort is. Végeredményben kitűnően érezte magát. Arca kipirult, szeme csillogott. – Köszönöm, Nancsi néni, ilyen jót még életemben nem ettem… – Feküdj le, fiam, majd helyrehozlak, ne félj! Tutajosunk nem is félt, sőt bizonyos felesleges bátorságot érzett magában, ami a két pohár bor következménye volt. Aludni azonban nem akart. Könyvet vett elő, olvasgatott, s emelkedett hangulatában megakadt a szeme a szivarosdobozon. “Itt a szivar – szólt a bor –, itt az alkalom…” “István bácsi megtudja” – ellenkezett Tutajos, és kivett egy szivart, és nézegette. “Harapd le a végét… az olyan férfias…” “Leharapom, de nem gyújtok rá” – mondta magában, és gyufát keresett, aztán kinyitotta az ablakot, odahozta a széket, és rágyújtott, ahogy látta. “Finom!” – lelkesedett Gyula Lajos, és már látta magát, amint Matulával szivarozgatnak… A füstöt kifújta az ablakon, kellemes érzése egyre emelkedett, de úgy érezte, egy csepp bor még jólesne. Bor azonban nem volt, csak – pálinka. Tutajos megkóstolta a pálinkát, s a szivar még jobban esett. “Tizennégy éves vagyok – gondolta fölényesen –, Bika már két éve cigarettázik. De az nem szivar, és a papír ártalmas is. A szivar! Az igen! Szólni fogok István bácsinak, és ebéd után elszívunk egy-egy szivart…” Ez – ebben a pillanatban – lehetségesnek látszott. “Felséges” – sóhajtott Gyula, ámbár a füst egyre keserűbb lett, és arra gondolt, hogy István bácsi esetleg nem engedi meg a szivarozást. Ezek után a szivart a kályhába dobta, s úgy érezte: egy kicsit sokat evett. De a bort már nem kívánta, és a pálinkát se, és a szivart se… – Szédült. “Elrontottam a gyomrom” – gondolta, ugyanekkor a szoba meglódult, majd hintázni kezdett, s Tutajosunk megfogta a széket, mert mindenáron ki akart szaladni alóla.

– Rosszul vagyok – suttogta –, Piri mama, rosszul vagyok… – de azt csak megszokásból mondta, és hallgatódzott, mert apró csengők csilingeltek valahol, melyeket később terjedelmes harangozás váltott fel. – Jaj!… Jaaaj… merre van itt a fürdőszoba? Jaaaj… A szoba most már körben forgott, de közben lódult is egyet-egyet, s ilyenkor a padlón kemény hullámok képződtek. Tutajosunk viharba került. Az egész házat szörnyű hullámok ringatták, s az ajtókilincs mindig elugrott előle, amikor meg akarta fogni. – Jaaj… meghalok! De nem halt meg, mert a kilincs végül is magától a markában termett. – Végem van… csak Nancsi néni be ne jöjjön… Amikor az ajtó kinyílott, Gyula csaknem fejest ugrott a fürdőszobába, mert padlója elindult, mint a lift, és gyomra egyszerre megmozdult… – Jaaj… vég… ááá…aaa… Gyula hajója most már olyan hánykolódást művelt, hogy a hajótörés elkerülhetetlen volt. A vihar elérte a tetőfokát. ami neon is csoda – miért egy tűzhányó is kitört közben… Gyula Lajosnak határozottan szerencséje volt, hogy egész estéig egyedül maradhatott, mert az egyedüllétet ezen az emlékezetes délutánon módfelett kívánta. Ezenkívül még azt is kívánta: bár ne fájna a feje, és a gyomra nyugodna már meg, mert a fővihar ugyan elült, de Tutajosunk létének hajója erősen megviselt állapotban volt. Becsületére legyen mondva: verejtékes homlokkal ugyan, de “rendet tett” a fürdőszobában, hogy a viharos nyomokat véglegesen eltüntesse, de ezek után már csak annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a szobába, és végignyúlt a díványán Az égbolt – azaz a plafon – ugyan mozgott még egy kicsit, de gyorsan lehunyta a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is aludt. Amikor felébredt, már a háztetők fölött ballagott a nap, s a verebek valami délutáni gyűlést tartottak az ablak alatti sövényen, éktelen csiripelésben mondva el a mondanivalókat. Tutajosunk csak a fejét fordította arra, és megpróbált gondolkodni, ami kissé nehezére esett. Közeli emlékei simán folytak egészen az ebédig, azután azonban… juj, lóugrásszerű értelmetlenségbe fulladtaik, s közvetlen utána felhangzott a verébcsiripelés. Szája keserű volt, s amikor felállt, gyenge volt – ahogyan mondani szokás –, mint a májusi harmat. De minek van itt olyan szörnyű, émelyítő szaga? A szivar! A hamutartóban egy régebbi szivarcsutka heverészett, ami kicsiségéhez képest túlzott bagószagot terjesztett. “Aha!” – mondta Gyula, s a szivarvéget utálattal kidobta az ablakon. Ezzel aztán elrendeződtek emlékei is. Megtalálta a hiányzó részeket: a bort, a pálinkát és a szivart. “Brrr – borzongott –, ha ezt Kengyel látta volna…” Ezzel újra bement a rossz emlékű fürdőszobába, alaposan lemosakodott, és tiszta inget vett fel, de ha ez lehetséges lenne: legszívesebben a bőrét is levetette volna, hogy a rossz emlékektől megszabaduljon. Az emlékeket azonban csak az idő tudja – úgy-ahogy – tisztára mosni, s így Gyula Lajosnak meg kellett elégednie az inggel is. – Mit akarsz, fiam uzsonnára? – Semmit – tiltakozott Gyula, mert már az evés gondolatára is megmozdult a gyomra –, semmit, Nancsi néni, sokat ettem ebédre. – Fiatal gyomor mindent kibír – méltatlankodott az öregasszony –, legalább egy kis aludttejet egyél. Tutajosunk talán elmondhatta volna, hogy a fiatal gyomor sem bír ki mindent, de mivel ezt nem tehette, vértanúként ült le az aludttej mellé, reménykedve, hogy Nancsi néni majd csak kimegy, vagy valami történik.

Most a kertben vagyok. fiam! Tiszta orvosság ez. szerető barátod: Ladó Gyula Lajos TUTAJOS Gyula Lajos ismételten elolvasta a levelet. nagyon jó ember (ő sem tudja a szivart… meg mindent. Addig te itt lennél… István bácsival is beszélek.– Láss hozzá. Piri mamái azonban nem hagyta. de mink. hogy a mamádat. – Piri mama is jól főz. – Na. Az első pár kanál aludttej ugyan erősen kívánkozott felfelé. mégpedig azonnal! Így született meg aztán a következő levél: Kedves Bütyök! A kertben írok a padon. Bütyöknek el kell mondani ezt a szivaros kirándulást. és mivel egyetlen helyesírási hibát sem talált benne… gyorsan leragasztotta. jól főz. hogy engem már csak Nancsi néni főztje tud helyrehozni. fiam. de nem haltam meg. De ha neked a pesti. s békésebb vizekre igyekezett. csak majdnem… aztán amikor mindent kiadtam és elaludtam és megmosdóztam. Hajnalban jön az öreg csősz. mert nem akarom. hogy valaki megkérdezze. hogy nagyon rosszul voltam. Igen. mint nekem. . s a zümmögő csendben az iskola jutott eszébe. és megyünk a berekbe ahol a Tüskevár nevű romok vannak. Ma este Bántott csibe lesz. db nincs úgy meg a hozzávaló. halat eszünk. És Nancsi néninek igaza volt. – Dehogy volt jobb! Piri mama is azt mondta. India és Bütyök. mit írok. de nem tartotta időszerűnek Nancsi néni értesüléseit kiegészíteni. Tudatlak. Ez még mindig a sok tanulásnak és a gyenge városi kosztnak a következménye. Nancsi néni nem vett észre semmit és aludttejjel gyógykezelt. “Meg a szivaré” – gondolta Gyula. mert elszívtam egy szivart. de aztán elhallgatott ez az aludttejtől szokatlan lázadozás. mert a fürdőszobát felmostam) A romoknál majd ásunk! Géza bácsi fényképét hozzad el. nem messze. hogy nem főz jól. – Azt mondta? – Azt bizony… Akkor most kimegyek kicsit a kertbe. s helyébe tódult a fák és virágok délutáni nehéz illata. A füst kékes gomolygása távoli lett. Válaszod várom. Nancsi néni. sokkal jobban érzem magam. az üres tanterem. illata végleg feledtette a szivart. Bütyök. látod. hogy ismét ingatag talajra került. – Eredj. haza is írok. hogy elhiggyék. menj fel apámhoz. mint valami nehéz álom. és Tutajosunk ismét szilárd földet érzett maga alatt. hogy kell beutalni. Az SZTK-doktor majd megmondja. a mamád nyugdíjas. – Igaza volt. Kengyel. – Jól főz. A kert sokféle színe. meghalok. de körtét ne egyél. Gyula leült a méhes mellett a padra. nem azt mondtam én. ha itt lennél. teljes terjedelemben. koszt jobb volt… Tutajosunk érezte. itt van egy fürdő. majd ha itt leszel. szaga. Bütyöknek egyedül. és azt hittem. mert rántott csirke lesz. ott diregt lábfájósok vannak. Nancsi néni. és jó lenne.

Nem ültette le őket maga mellé. a kerttel. s én óbégatok. Tutajosunk egy lett az alkonyattal. És ostobaságnak tartotta az egész rovargyűjtést. hogy mit csinált. nem foglalkozott velük. Ez rendben is van. az esti dalt. hogy az embernek tudományos célból joga van pusztítani a kártékony állatot és szaporítani a hasznosat a saját hasznára. Gyula szinte harapta ezt a tiszta. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre. olyan puhán. aztán felnézett a fára. nedves levegőt.Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. és miért “dög”? A rigó hasznos madár. Meleg. az egész határtalan. ahol még napok múlva is vonaglottak a rosszul megölt bogarak. hogy a rigó a legjobb egészségnek örvendett ott a száraz ágon. és elindult lefelé. mert a rezeda és rózsák költői illata közé mintha a rántott csirke reális illata vegyült volna. “mint a rongy”… Miért “rongy”. Ha Ernyei most itt lenne légpuskájával. a kertnek. s meglátta a rigót. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában. az neki is fájna. volt még. és ha Kengyel kiszólítja. s ha megölték. nem kérdezett tőlük semmit. A kerti úton ekkor egy macska osont végig. élő mindenséggel. akik természetrajztanárok akarnak lenni. talán a fiókáknak is. és eltűnt a krumpliban. haszontalanul beleavatkozva a természet munkájába. hogy oldalba lőttem volna. a házban csend. és bágyadtán gondolt a holnapi napra. Ez megvan a tankönyvben. az alkonynak ebben a szelíd órájában bűnös ostobaságnak tartotta. és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton. és dicsekedve mondaná: “eltaláltam a dögöt” és leesett. de a derekuk már szürke volt. miért öldös egymillió diák. csak úgy magának. de a zsongás nem hallgatott el. mire a cirmos helyből másfél métert ugrott. a csenddel. – Sicc! Azanyád! – ugrott fel Gyula. amíg élt. de azokat nem lehetett látni. és megöli az ingyen napszámost. hanem magában érezte az egész kertet. A méhek járása megritkult. . ezt Gyula most nem értette és elítélte. és nem lehet megtudni tőle. szaglálódott. és Gyula nem gondolt most a rovargyűjtő dobozra. amit meg akar ismerni az ember? Jó. és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok. nagyobb lesz a gyümölcstermés. hogy szaporodott. azok életében figyelték meg. “Hülye vagyok – suttogta Gyula –. reszket a térde –. viaszos lépszag lengett a méhes körül. Az előbb egy nagy szarvasbogár zúgott el a feje felett. és ebben nem zavarta az sem. az egész alkonyodó csendet. mert belső szerveit is látni akarták a mikroszkóp lencséje alatt. Azt értette. Meg-megállt. akik kutatók akarnak lenni. hogy élt. Valami nyugalmas révedezés volt ez. de a többi? Az a döglött hőscincér már nem mond semmit. egészen biztosan lelőné azt a rigót. s akkor jön Ernyei – akinek állandóan izzadságszaga van. ott dalolgatott. és az mégis. ahogy jöttek. jó: iskolai bemutatásra persze hogy kell gyűjteni. mintha mindig más lett volna. és gyűjtsenek azok. Hát mindenáron meg kell ölni. s akik írták. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. lélegző. itt a csúzli a zsebemben. majdnem álom. jön a légpuskával. bár ilyenkor már elhagyták a fészket. ámbár nem volt álmos. haza és minden haszontalanságra. a tollas kis életet. tisztítja a kertet a férgektől. mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka.” Ez a váratlan mozgás életre rázta álmodozó gondolatait. de hogy miért gyűjt. és már századszor fuvolázta el ugyanazt a nótát. és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. mint az árnyék. de a gondolatokat hagyta elmenni. és édes. de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe. figyelt. mint egy kis repülőgép. Ha most levágnának egy fát. Miért? Tutajos ebben a pillanatban utálattal gondolt Ernyeire. ingyen dolgozik az embernek. ahelyett. és még erősebben illatoztak. Az udvaron csend. de az értelmetlen öldöklést most. csak azért tették. bizonyára megakadályozná. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára.

hanem hogy erősödjön. de a kocsi valóban befordult az udvarra. és a szék mind a négy lábával megkapaszkodott a padlóban. István bácsi azonban nem volt ilyen aggódó. hogy rend legyen. Arra megyünk. hogy: döglenek persze. – Hát nem mérnök lesz. hát megbukna. aztán előkészült másnapra. de már sötét volt. Nancsi néni. Néha későn jön… – Várjunk. hogy a gazdának több jusson. Ha elüti a bokáját: elüti. nem kell azt gondolni. ha előbb elvágják a nyakukat. – Száz kocsi közül is megismerem a mi kocsinkat. – Hoztam napolajat! – Fityfenét ér az. Közben bejött Nancsi néni is. – Jön – mondta. – Egy kocsi – hallgatódzott Gyula. a végén majd maga mondja meg. egyébként nem illik a vendég étvágyát rontani. vigyek-e kabátot. ahol Matula a sásszedőket ellenőrizte. – Nem tudom. engedje csak a maga feje után. Nancsi? Gyula ijedten nézett a tányérjára. s a kocsi elrobogott. mert magát eszem meg ezzel a keszeggel együtt. – M a vacsora. – Semmit sem tud! Ha magát él vinnék abba a városi iskolába. Hátizsákba rakta. Matula bácsi. Nem rózsaszálnak jött ide. amikor a főagronómus kocsija megállt egy percre a berekszélen. ez nem valószínű? – Nem gondulnám… – Szóval magára bízom. amit nem tudhat. de a kabátra mindig szükség lehet. Gyula mosolygott. – Mi a vacsora? – dübörgőit be a vastag férfiú. amerre járásom van. akár az embernek. – Értem – mosolygott Matula –. aztán. a gyereket meg ide hoztuk megtanulni ezt az életet. Csak lassan-lassan. – Döglenek a csibék. hogy itt most minden a gyerek körül fordul meg… – Ezek – intett Matula a sásszedők felé – maholnap végeznek. “mintha semmi sem történt volna”. hogy a “gyerek szandálban akar gyünni…” Ez még délután volt. amire esetleg szüksége lehet. Nancsi néni. mert nagy kedve van hozzá. majd nem tartja még egyszer oda. amikor István bácsi ráereszkedett. mert pecsenyére sülsz. várjunk-e bátyádra. Megölelte a Gyula Lajos nevű keszeget. amikor az öregasszony megmagyarázta. – Tán csak nem akarsz meztelenül menni? – Meleg van… – És ha eső jön… és ha agyonéget a nap? Kabát nélkül nem mehetsz. . mert sok minden van. – Majd megtanulod te is. s hosszan gondolkodott a kabát felett. inget. előkészítette a vadonat szandálokat. amikor belőlem éneklő kanonok. más a hangja. – Értek mindent. Aztán. ugye. amikor Jancsi néni fülelni kezdett. persze. – Matula bácsi. hát hagyja… hadd tanuljon. ha egyszer megkap a nap. a dolgomat meg úgy teszem. pedig. mint az apja? – Ez? Akkor lesz ebből mérnök. hogy össze ne rogyjon. s csak akkor nyugodott meg. akár nincs – mindegy. Azon gondolkodom. Matula megbökte a kalapja szélét. ha beleüti valamibe. Gumicsizmát meg lehet kapni a szövetkezetben… Ezek után a főagronómus intett. ha lebarnultál. azért vigyázok rá. hogy jól vizsgázott vagy megbukott. Minden kocsinak más a zörgése.Gyula még egyszer alaposan körülnézett a fürdőszobában. amikor Matula elmondta. – Okosan! Ha meg szandálban akar mászkálni. hogy akár itt van a kis Gyula. már nem kell félni.

hogy elszakadjon-e a föld peremétől. mint odahaza. A rét és a mezők hűvös levegője mintha kimosta volna tüdejét. és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni. – Annyit pakolt ez a Nancsi. indulni kell. Ha ezt a Bika látná. Később felkelt a hold. de ez a kutyákat nem zavarta. Ezután már szó alig hallatszott. Keresztülvágtak a kerten.– Csülökre. hogy három kubikosnak elég lenne. A fiú gondolatai a holnapi nap lehetőségeit méricskélték. Tutajos! – javasolta István gazda. Ezek az éjszakai hangok nem lármának hatottak. A fiú tulajdonképpen csak most kezdett felébredni. ezt a valódi kirándulást és Matulát. Matula elcsoszogott az ablak alól. hát inkább megesszük. “Mondanak ezek egymásnak valamit?” – kérdezte magában Gyula. hogy: “Tágulj. Most kelt a nap. – Matula bácsi? – Én hát. Egy perccel később – de lehet. ha Matula nem folytatja: – Két óra. s a kuvik is egyre messzebbről szólt. biztosan nem merne többé szemtelenkedni. – Holnapra kell az erő. mert akkor nem mosolygott volna. csak a csontok halmozódtak a csontos tányéron. Az ugatás mintha egyre távolodott volna. már elfeledte. de mire ágyba kerültek. és mosolygott álmában. mert összemorzsollak!” . Mehetünk. horgászásra az a legjobb idő. merthogy a falu végén találkoztam vele. hogy csak fél perc volt – valaki megzörgette az ablakot. de jobb. amíg odaérünk. az örök titok marad. amelyeket nappal sosem lehetett látni. Gyula Lajos sóhajtva bújt ki a paplan enyhéből. – Hajnal van – mondta egy reszelős hang –. hogy ez lehetetlen. és a szúnyoghálós ablakon mintha szitán néztek volna be a csillagok. de Hogy nem a szivarról álmodott. mert a kutyák befejezték esti diskurálásukat. amíg a másik befejezte mondanivalóját. A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak. – Megyek – mondta Gyula. de kíméletlen légkörébe. de hát hány óra? – Négy! Gyula úgy érezte. Tutajos az iskolára gondolt. hogy majd nem tud tőlük aludni. és Gyula hiába gondolta. és reszkető derengést szitáit a szobába. A szivar említésére Gyula Lajos kissé megborzongott. te lángálló. az ágy lágy öleléséből a hajnal friss. – Nem hoztok ti abból haza egy darabot sem… – A temetőből nem szokás halottat hazavinni – elmélkedett az öreg –. már a konyhában pipázott. de aztán egy kutya kezdett az ablak alatt ugatni. de meg is haragudnál. Itt is kis kuckója volt. és megsimogatta arcát harmatos érintésével. – Elbírom. Tutajosunk ekkor már mélyen aludt. és Nancsi boldogan nézte a pusztítást a rántott csirkék eszményi halmában. és erre egy másik kutya felelgetett jó messziről. mert az egyik kutya mindig megvárta. erre mérget lehet venni. – Az ágyak? – Már régen megvetettem. Elindulás előtt még egyszer megakadt a szeme a szép kis szandálokon. s a kert alatti gyalogúton ballagtak a rét felé. Hét órát aludt. Hogy mit álmodott. – Nem verem fel István bácsit? – Bajosan. és a bagoly már csak álmában szólt. Később egy bagoly szólalt meg. ha az ágyban nem szivarozik. és abban a pillanatban elaludt volna. s amikor Gyula kiment. de nem szólt semmit. de úgy érezte: nem volt ez hét perc sem. Aztán elhallgatott minden. A paplan két helyen is ki van égetve. mást várt talán? – Neem – ásított ifjú barátunk –. mert Matulának nagy járása van.

A sás – ámbár ezt nem várta volna tőle – karcolt. mert ha a juhsajt benne van. a feketék. Majd meglátja. Lehet. iszalag befonta. De menjünk. szóval nem böjtölnek. sőt a katasztrófapolitika is. ámbár. sőt vágott. hogy legénykorában még látszottak valami maradék falak. akkor a kolbásznak igazán vastag betűs. amelybe elgondolkozva belelépett. de majd délre behúzódunk a gúny hóba. Ha Matula azt mondja. szép piros vonalzással. amint megálltak. Ámbár – legyintett Tutajos – arra sem lehet sokat adni…” Ez a lesújtó vélemény akkor vert gyökeret Gyulában. Hó meg fagy mállasztotta. és hátra sem fordult –. Az öregapám mondta. de a sárból olyan elgyalázottan került ki. de a gumicsizmára gondolt. amiben van is valamelyes igazság. Lovassy? – Úgy vélekszem. . – Azt lehetne. – Van? – Ha mondom… Gyula ebből megértette. szótárgyártó akadémikusnak szólt. és lábszára rövid idő múlva szépen vonalazott kottapapírhoz hasonlított. hogy ez a kérdés haszontalanul felesleges volt. Matula bácsi? – Fene jobban tudja. – Hogy a fene… – mondja ifjú barátunk. Nagy csalódás volt ez. de lehet az is. mint a pápisták. nincs. akkor nyilván van is gunyhó. akinek van kedve hozzá. mert követ nemigen lehet ott találni. lyukba. pedig úgy tudta. mindenesetre megnézem az akadémiai helyesírási szótárban. mint szétszórt nagy tükördarabok. mintha a szemétdombon találták volna. amikor a kolbászt kereste a jeles műben. És nehezen is gyógyul… Gyula erre sem válaszolt.– Hova mennek a varjak. mint a beretva. Van ott valami vár? – Csak volt. hogy a szúnyogok csak estefelé csípnek. előkelő megjelenést kellett volna biztosítani. és kellemetlenül súrolta Tutajos érzékeny bőrét. s itt-ott kis tócsák ragyogtak. – Meg reggel… meg nappal is a bokrok között – mondta Matula. – Nagy kunyhó? – Amekkora kell. Nem nehéz a hátizsák? – Nem. Annyi van ott. azaz kálomisták… – Mik? – Kálomisták. Ezek szürkék. hogy a tocsogókba. A gyalogút most már tétován kanyargott a zsombék között. az biztos. hogy dögöt tudnak valahol… ámbár. hogy megennék a szúnyogok. – Matula bácsi. amit az a Lovassy nevű tanár úr írt. – Ásni kellene. Igen. mert gyünnek már szúnyogék. sem mint kalbász. kis halat fogni. ha sok a szöcske. Matula megállt. A sás némelyütt lehajlott a gyalogúira. Sem mint kolbász. de ez nem a kolbászellenes. a szúnyogok erősen érdeklődtek Gyula füle iránt. hogy ha az ember megrúg egy bokrot. Gyula nem szólt. bokrok nőttek rajta. – Ha pedig többet akar tudni ezekről a madarakról. – Hova? – Mindenféle odúba. Azok majd csak a télen lesznek itt. hát a fele elrepül. Az tud mindent. hanem annak a pocsétának. Meleg lesz mama – nézett az égre Matula –. arra is rá járnak. Az új szandál már a harmatot sem nagyon szerette. merthogy húst esznek. Volt. “Miért beretva? – gondolta. István bátyám is. csak esőben meg szélben tűnnek el. de aztán elnyelte a föld azokat is. ámbár talán tüskéből volt. kérje el otthon azt a könyvet. – Apám is borotvát mond. és – nem találta. hogy “behúzódunk a gunyhóba”. levelek alá. Majd a Tüskevárban megláthatja. – A nádlevél jobban vág – nézett Matula egy pillanatra Gyula lábaira –.

vágtak. ezenkívül szúrt is… A lába csupa sár… a tüskét nem lehet látni… Matula megy… – Hol a pokolban van az a nyomorult tüske? Mérgesen tépett egy csomó füvet. Egész éjjel hallgattak. mintha alulról fűtötték volna őket. és Gyula már attól félt: valamelyik tocsogóban benne ragadnak. ha mezítláb megyek. de később már elcsendesednek. A hátizsák egyre nehezebb lett. Tutajost nem lelkesítették ezek a kilátások. S méghozzá siránkozott is: – Jiii. és fenekükön lekvárpuha a fekete sár. vidrától. A szandál szíjai meglazultak. fél szemmel sandítva Gyulára. és a tocsogók gőzölögtek. mert egy fekete-fehér madár olyan közel csapott hozzá. görénytől menyéttől. – Miért zajonganak? – Hát azt én nem tudom. bár nappal is bajba kerülhetnek. mint a gép. egyik lábát a levegőben tartva. így nem tudom… – Hát üljön le. mert most már nem kell félni a rókától. – Jó – mondta Matula –. aki tanácstalanul nézett körül. szszsz… álljon meg. – Vizes lesz. ez előfordul. de az nem baj. valami belement a talpamba. Ilyenkor zajonganak. letörölte a sarat. hogy elkényeztetett lábának szokatlan a hideg harmat. A fiait régen kiröpítette… – Akkor mért? . – Azt is meg lehet szókra. de nem tartottak. és a rövid nadrág is csak egyszer volt még rajta. mit akar ez a madár? – Szid bennünket. mert Matula ment. a fészkit keressük. talán most kibeszélik magukat. Hogy gondolja ezt az egész ügyet Matula? Belép valami tüskébe. mégis úgy érezte. addig rágyújtok – és rá is gyújtott. csak a gumicsizmára gondolt… de aztán ijedten állt meg. – Jó! – mondta az öreg. és jól megnézte a cipőipar csúffá tett remekét. néha meg a sólyom vág közibük… itt vigyázzon. – Csak megszúrta valami – mondta Matula. de ettől elvonta figyelmét valami távoli zsivajgás. de így sem talált semmit. Megnyomta a szúrás helyét. amikor utolérte –. hogy a kánya megfogja a nyakukat vagy a nagy sas vagy a héja. ami – úgy látszik – főleg a gyalogúton helyezkedett el. Azt hiszi. hogy majdnem érintette. A fű csupa víz. – Majd lemossuk – mondta gyengéden –. A napba most már nem lehetett belenézni. mintha lavórba ült volna. de nem fájt. Hát ez nem víz? – nézett Gyula a pocsolyasorozatra. gödör van. – Le kellene ülni. ha vízhez érünk.Matula a cuppanásra megfordult. jiii… – Matula bácsi. Ha megkeményedik a talpa. de nem mondta. ezért nem szólt egy szót sem. akkor már nem megy bele a drót sem. Én addig lassan ballagok… Gyula kinézett egy szárazabb helyet. örülnek a világosságnak. pedig most már nincs fészke. Ez nem a diskurálás ideje volt. és egyre nehezebben maradt nyomában. bár a tocsogók vize langyos volt. – Hogyan? – Hát úgy. mire azt mondja. Gyula gyorsan kibújt a megereszkedett szandálokból. A gödröt kikerülték. – Matula bácsi! – No? – Jobb. de nem szólt semmit. tehát bele kellett menni a térdig érő fűbe. – Szsszsz – mondta Gyula –. hogy: jó! S most meg ebben a vadonat nadrágban: üljön le? – Tönkremegy a nadrágom. Matula bácsi. – Mi az? – A vadrécék meg a többiek.

aki a tojását keresi. – Miért… – Majd megtudja. aki elfelejtette már a fuvolázó feketerigóval és a légpuskás Ernyeivel kapcsolatos kegyes gondolatait. hogy a csendes beszélgetést nem lehetett volna megérteni. Valami ilyen Matula-féle öregember lehet. Azon zsivajognak. a marhát nem. – A tojását? – Azt. Az öreg megrántotta a vállát. akkor látta volna! Felhő volt madárból. sápogást. – Mér lenne furcsa? Azt mondja. de ezt már hangosan mondta. hogy a sűrű bokrok előtt majd eltérülnek valamerre. de úgy is mondják: vakvarjú. s csak ekkor látszott meg a kitaposott gyalogút. és mennydörgő robajjal lobbant a levegőbe a sok ezer madár. pedig új és új tömegek robbantak a magasba. . ha felettük elszállt valami. – Megijedtek. aztán ott a Csikasz… Gyula nem kérdezte. akkor sem… Mindjárt kint leszünk ebből a nyálkás rétből. ahol nincs a fészke. Fene jó rántotta van belüle. – Hát ez. letesszük a cókmókot. – Mehetünk. elkeveredve a zajongó sokaságban. – Itt nem szabad vadászni? – szomorodott el Tutajos barátunk. itt bemegyünk. melyet Matula “gunyhó”-nak mondott. mert úgy szól. – Most majd meglátja – mondta Matula –. károgva gomolyogtak. sivítva. mert az ezernyi vízimadár olyan krákogást. mert vak. hát azt mondja. és bekente Gyula kezét. ugye? – Nem azért mondják. – Nem is bánom – mondta teljes őszinteséggel Tutajos. – Csak akinek megengedik. Matula szalonnabőrt halászott ki a tarisznya sötét zűrzavarából. Okos madár ez a bíbic. Szája nyitva maradt. – Ez mi? – Szürkegém. Mindig ott nyavalyog.– így szokta. de hát elfogy minden… ámbár most itt már nem bánthatja őket senki. – De azért lát. a gáton túl ott a nagy víz. de majd megnyugszanak. hogy mit kell mondani… Na. Matula bácsi. miből lesz az ebéd… – Nem viszi el senki a hátizsákot? – Ide nem jöhet be senki. és elfogyott a levegőből. Csak a jobbikat. vagy leereszkedtek újra a vízre. Gyula meg-megállt. és elcsalogatja. Ű tudja. Pedig most nincsenek annyian. De látni még nem lehetett semmit. A madársereg elcsendesedett. mert alig dugták fel fejüket a parton. szeme tágra nyílt. túl a folyón millió darabra tört az óriás tükör. aztán lássuk. Lassan… És Gyula meglátta. Gyula úgy gondolta. mert ez természetvédelmi terület így mondják… és ez igen okosan van. Matula bácsi? – Bakcsó. ami még a Balatonból maradt itt. ahol alacsony volt a fű. de a tó vizéről alig hiányzott még. de Matula egyenesen belement a vad szövevénybe. csak akinek írása van. és két égerfa alatt ott lapult a kunyhó. csak az embert meg a kutyát abajgatja. Hát menjünk a gunyhóhoz. mint régebben… Ez itt a Zala vize – mutatott a folyóra. Rövid kanyargás után szinte kiestek egy kis tisztásra. még ha ott legel a fészke mellett. de előbb adja ide a kézit. Most már ordítva is nehezen értették meg egymást. hogy ki ez a Csikasz. – Amíg nem volt gátja. hanem azért. Szétrepültek a messzeségbe. mert a madarak visongva. A gyalogút erre már szárazabb volt. kvak-kakkolást. – Félnek tőlünk. és előttük lassan kiemelkedett a felszálló párákból a folyó széles gátja. ment. amerre akart. hogy: kvak-vak… – Furcsa. mintha felrobbant volna. füttyögetést művelt.

Tegyen úgy. és felszúrt késére egy csirkecombot. Ekkor gyanakodva megállt. morog. ezt a mondanivalóját azzal jelezte. amíg kiugrálja magát. A kés úgy szaladt a húsban. Ű tudja” – gondolta Tutajos vidáman. – Matula bácsi. akkor én sem eszem! – Hát hogy “szó ne érje a ház elejit” – mondta Matula szerényen. hogy: – Jaj adjatok már. izgatottan topog. hoztam szalonnát. nevét hallva. és a sáros szandálok bal kezében kalimpáltak. mit csomagoltak odahaza. Nem is emlékezett. – Most már kiakaszthatja nyakából a láncot. Matula bácsi. Ezzel az illattal nem lehet ütni – és szépen lenyalta Gyula kinyújtott kezéről az értékes zsiradékot. Csikasz. s ebben nem is volt semmi hiba. ugyanazon kezében tartva a combot is és a kenyeret. és nagyokat nyel. mintha észre se venné. de a hátizsák súlya után tartalmas dolgokra következtetett. Ne féljen. Tutajosunknak nagyon tetszett a kunyhó hívogató öle. és a fiúra nézett: – Megüt? Akkor megharapom. de aztán meg is állt ebben a mozdulatban. Majdnem műmorgás. amiben nyilván az volt. felágaskodott az öreg combjára. – Várj a sorodra – intette a kutyáját az öreg. talán azt mondja: – Kellemes illata van ennek a kölyökembernek… csakis jó ember lehet… Mivel azonban Csikasz beszélni nem tudott – csak kutyanyelven –. bár lába vérzett. mert olyan. a levegőben jövő-menő titokzatos madarak. ahol végre megszabadul a hátizsáktól. lelkesen vakkantott. azt már nem harapja meg. és érezte. Csikasz szaglálódni kezdett. Gyula nem tudta. Ha beszélni tud. mert engem lát. Akinek a kezét megnyalta. mikor evett ilyen jó csirkehúst. – Lássa. mint a beretva. de aztán a gumicsizma jutott eszébe. csak lassan minden mozdulattal. Halkan ugatott. és többször körülnyargalta a kunyhót. A kunyhó előtt ekkor felállt egy kis kutya. – örül. “Még megharap” – gondolta. – Vendég! – mutatott Gyulára Matula szigorúan. Röptében képen nyalta Gyulát. hogy beretva vagy borotva. Néha lefekszik. a hátizsák vágta a vállát. ha morog is. adjatok már… – Milyen erőszakos vagy. – Ilyenkor nagy örömben van – intett kifelé Matula –. néha felkel. de szeme Gyulán volt. – Tessék. a Csikasz. De nem… ez nem üt meg. Gyula pedig úgy ült le. szinte művészi hozzáértéssel faragja le a csontról a húst. de okos szemében a tartózkodás ellágyult. és farkát csóválta ugyan. – Vendég! Eredj a helyedre. A kis szürke kutya. ha hallgat a tanácsra. mintha megőrült volna a szabadságos örömtől. Felette a nádkunyhó ősi szárnya. milyen vízeszű az öregember. – Van nekem ennivalóm – szabadkozott az öreg –. Matula tempósan. jobb. de ez már egészen más morgás volt. Csikasz valóban morgott. hogy zsíros keze elég közel esett a kutya fejéhez. de közben morgott is. hagyni kell. Tutajosunk azonban most nem latolgatta. Csikasz a sarokba hasalt. és a csirkehús tegnap óta határozottan megjavult. Ez az én kutyám. akár nem. hát azt mondja. hogy közelebb csúszott Gyula vonzó szagú kezéhez. amibe Csikasz sehogy sem tudott belenyugodni. a kunyhó előtt régi tűzrakás hamuja. mint a puha vajban. Amikor azonban lezörrent a lánc. ha leülünk. nem szégyöllöd magad? . tartsa lassan eléje a szalonnás kezét. A kutya meg volt kötve.“Az mondja. akár vendég. aztán. és Csikasz az érdeklődés legmagasabb fokán nézi az evőket. és amikor Matula elég közel ért. körülötte a berek sokféle illata. hát nem elfelejtettem a bicskáját… de vigyázzon. mert magát nem ismeri. És – tette hozzá – ehetünk is valamit.

a nadrág olyan. Ide figyeljen. a vizek szeretete – ami szinte mámor volt már – és hallatlan kitartás. mert többször nem mutatom meg – és Matula kérges. az ólom. az orsóhasználat és a fárasztás gyakorlatából. Matula nézett hangtalanul és kegyetlenül. de majd együtt rájönnek a nyitjára… Valami volt azonban Gyulában. Hol az úszó? Ólom? Ez nagy. és úgy ismerte a különféle giliszták használhatóságát. kézzel fogható szúnyogok és a legvalóságosabb – Matula. sőt másfél kilós ponty lett belőle. mert a pesti Dunában csak kivételes egyének fognak halat. Itt a vízparton csak valóságok voltak. A szandál már csontra száradt. Gyula hangtalanul elüldögélt a Duna partján egy-egy horgász mögött. de csak elméletben. Kint ekkor már teljes ragyogásában elterült a nyár. Gyula ezt már szépen megcsinálta. “A szabályt tudja. mi? A kis kutya farka azonnal megállt a boldog billegetésben. – Így! Kukac? – Abban a dobozban van. megismerni mindent. bár izgalomra nem volt sok ok. mintha az ő kezében lett volna a horognyél. mert – itt marad. mint aki nem csalódott Tutajos jellemében. – Tán én őrzöm a tarisznyát. aztán. amely az idők folyamán egyre nőtt. és esengve nézett a távozók után. a kenyér egészen különlegesen jó. és éppen úgy izgult és szórakozott. amit nem lehet eléggé értékelni. ami körülötte élt és mozgott. melyet csak hosszas fárasztás után sikerült kiemelnie… Itt azonban sem az elméletnek. és új érzések buggyantak fel Gyula szívében. ha nem megy. Tutajosunk – valljuk be bátran – nem sokat értett a horgászathoz és még kevesebbet a halakhoz. mintha Piri mama azt csomagolt volna tízóraira vajjal és zöldpaprikával Elméletben! Gyakorlatban azonban főleg legyekkel horgászott ártatlan küszökre. és egyszer fogott egy tenyérnyi keszeget. Tutajosunk tisztában volt a kétféle horgászati móddal. – Tűzzön föl egyet. – Nagyon érti ez a Nancsi. és Kengyel nézett így a kezére. valamikor a sötét éji órákban. amikor az emberiség nagy része alszik. sem a fantáziának nem sok szerepe lehetett. a kés. amint a kréta bizonytalan jegyeket rótt a táblán. és nem kell cipelni. mintha csecsemőkorában azzal ette volna a tejbegrízt. – Vegyen. és a Gyulától kapott csontot – volt rajta egy kis hús is – két roppantás után elnyelte. Matula bácsi. még a hátizsák is. hogy Matula sem tud sokkal többet a modern horgászatból. kisebbet… ez a jó. az orsó és minden. szagát – talán ízét is –. – Először Matula bácsi próbálja meg. ki a példát…” Akkor volt ilyen csend. de a horognyelet elhárította. adja ide azt a zsinórt. megpróbálunk fenekezni. és úgy nézett az ifjúra. az igaz – vett még egy darabot Matula –. . helyére ment az úszó. mint a “beretva”. mert nagyon melegben nem kap a hal… Te meg itt maradsz! – szólt rá Csikaszra keményen. színét. és most csak abban reménykedett. és pirulni kezdett Matula ellenőrző figyelése alatt. ami igaz. amelyeknek még tíz neve van. A felmelegedett levegőben új illatok születtek. de ez nem horgászat. és Gyulának Kengyel jutott eszébe. s ez a kitartó lelkesedés volt. de most már szedelőzködjünk. új hangok szálltak. Valóságos víz. Elméletben azonban Tutajosunk tudott mindent. a karcolások elavultak. Persze pecázott már imitt-amott gyermekded módon. darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nylonfonál. – Hát ez nem megy – mondta Kengyel… azaz Matula –. amilyen. Ladó. – Úszóra szerelje fel a horgot. valóságos nádas. és úgy be szélt a Farlow-kanálról. de most dolgozza. általában minden és mindenki jó.Csikaszt azonban egyáltalán nem gyötörte semmiféle szégyenkezés.

hogy vadponty – nyurga pontynak is mondják –. Az úszó ugyan nem oda esett. Matula végre felhúzta a halat a levegőre. – Csak nyugodtan. nem látja a csőrüket?… De most ne az eget nézze. máris táncolni kezdett. Matula finoman meglendítette a nyelet. – Cigányhal. Matula azonban reális férfiú volt: – Ha igaz. ki is lehet emelni. a nádas felett melegen remegett a levegő. Az ebéd már megvan. de nehéz! Az orsó berregve eresztette a fonalat. de azért van két kiló… lassan. gyere. elhiheti. Gyula bevágott… – Jaj. hanem a vizet. s a horog beakadt a nádba. Sok volt itt a hal. és Gyula olyan erővel vágott be. – Rétihéja – intett fejével Matula –. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna. hogy finoman. “Szépen lebarnulok” – gondolta. olyan ebéd lesz belőle. koma! A kiemelőt tartsa készen. és lassan tolja alá ja. és a következő percben rendesen. szinte céltalanul keringett alacsonyan a nád felett. de olyan… vadponty. amíg a kiemelőhálóval eléri. Mondtam. A ponty olyan zenebonát művelt a vízben. büdös. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. hogy világgá mentek a többiek. Játszadozzon. Először akadjon be a horog. és Tutajos levetette az ingét is. Úgy… bele a haltartóba!… Na. – Matula bácsi. és az úszó reménytelen mozdulatlanságban lebegett. Most egy kis nyugalmas idő következett. Matula pedig átvette a horognyelet. Fene a dolgodat. Ebben a pillanatban reccsent az orsó. – Majd én… és nehezen megállította az orsót. – Ott is jó helyen van. mert megugrik. Mondtam ugye. nagy betyár. mintha nem is lett volna hal a vízben. de talán elszakítaná a zsinórt. hogy az úszó messze hátrarepült. ha nagyobb. aztán az orsóhoz nyúlt. de Matula meg volt elégedve. aztán kezdte visszatekerni a fonalat. milyen madarak ezek? Kócsagok? – Kanalas gémek. Az csinál ilyen parádét. A folyó felett szitakötők táncoltak. A hal ide-oda rohant a víz alatt.– Nem bánom. Ekkor már nagyon meleg volt. hogy fáradjon. és pontosan a nád mellett állt meg a vízen. de a hal nem hagyta magát Ide-oda rohant a folyóban. hogy vadponty. Gémet akar ebédre enni? Mondhatom. hát én itt hagyom magát. most már a miénk! Matula végre felhúzta a halat a levegőre. szabályosan egy kis keszeget emelt ki a vízből. gyönyörű volt! Ilyet még nem láttam… Matula mosolygott: – Majd fog maga is… tegye a haltartóba a compó mellé. mert dolgom van. aztán felhúzta a víz színére az erősen szabadkozó compót. hogy mekkora hal van rajta. de ne kapkodjon. Megérzi. de jó íze van. Matula bácsi. Nagyon a szája szélét fogja a horog. az öreg hagyta. s az úszó mozdulatlanul állt. aztán elmerült. . akármilyen szép fehér… Nézze! Az úszó táncolni kezdett. most csinálja maga. Ha kicsi. Gyula egyedül maradt. – Még egyszer – mondta Matula türelmesen –. rajtam nem fogsz ki… micsoda motor van ebben. Fogja a kiemelőhálót. És Gyula kiemelte a partra a szép halat. mert alig állt meg az úszó. de ez nem béresostor. – Megállíthatnám. és egy nagy barna madár imbolyogva. finoman. tanulgasson. Talán ott a nád mellett – az úszó kirepült. s Matulának engedni kellett. ahova Gyula akarta. Jó óra múlva itt vagyok. A nagy csapkodásra – úgy látszik – szétrebbentek az óvatos halak. lassan. Majd kifárad. Na. Nyugodtan. Gyula reszketett az izgalomtól. s az izgalmak lassan elültek benne. az orsóval motollálja közelebb. – Jaj. ha a zsinórral emelem meg: kiszakadhat.

szákkal emeltem ki őket. Matula bácsi. bal kezében tartva a nyelet. előtte. – Milyen fa. mint akinek jogos a bejárás a nádfedelű szentélybe. és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta. elszáradt ágát. – Most már rakhatja a tüzet. és csak akkor nyugodott meg. mögötte a puha rekettyebokrok szövevénye. – Rendesen. de szelemenfa? – Melyik fán? – Szelemenfán. és Matula oda nézett. Gyakorolni kell – gondolta. Csikasz. aztán másfelé megyünk. a gunyhóban. Használt a lecke… . hogy ilyenkor nem bokrok közé megy fáért az ember… Gyula nem is maradt sokáig a szúnyoghölgyek szorgalmas társaságában. szúnyogmenyecskék. mindegy. és gyakorolta is. a vérszívók is elmaradtak. odébb egy fűzfa. és itt már volt egy fűzfa. ha mindig mákos rétest eszik az ember. mintha rosszul értette volna. “Mi? – tűnődött Tutajosunk. ami körülvette a kis térséget.“Kár. talpán a szúrás helyét. – Honnét hozzak fát. – Éhen – bólintott Matula a baltacsapásokra felnézve –. kár. szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. A balta ott van a szelemenfán. összekaszabolt lábát. de előbb nézze meg. amikor a halak belső részeit bekebelezte. kár. – Tud tüzet rakni? – Hogyne. Nem horgászatból áll a világ. és békésebbek – mint a férfiak általában… – Azanyátok! – csapkodott Gyula. hogy Matula nem látta – gondolta –. de talán nem is tudta. Azon a vékony gerendán… – Ja…? – mondta Gyula. elfeledett mindent. ebéd után kijöhetek? – Ebéd után szundítunk egyet. éhen. Ha ugyan el nem késett… na. A következő keszeget már a szákkal vette ki. A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg. amely szinte kínálta vastag. talán szellem?” – és körülnézett. – Jó. mintha nagy hal lett volna. hogy az eget is bőgőnek nézi. A kunyhó előtt két égerfa állt. hogy Bütyök nem látta. – Öszik már. mintha az egész végtelen nádast Gyulának ajándékozná: – Ahunnan akar. – Okosan! – bólintott az öreg. és Csikasz most már úgy fogadta Gyulát is. ami a tied… A kis kutya azonban – nemhiába nőtt fel itt a nádasban – szintén a valóságokat szerette és nem az ígéreteket. távolabb nyárfák. amerre világosabb volt a táj. – Pii… – szólt egy kis madár –. Kezében az elszánt balta. amelyek itt az árnyékban egyszerre muzsikálni és énekelni kezdtek: – Huús… vér… huús… véér – és a szúnyoghajadonok. csak az árnyékok rövidültek meg. hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni. – De most már vegye fel az inget. és Matula elnézően mosolygott. Van itt elég… Gyulát elnyelte a sűrűség. már öt keszeggel több volt a haltartó hálóban. piii-piii… Látni azonban nem lehetett. ahol a rekettyebokrok nagyon mozogtak. és tetemes vérveszteséggel sietve tört át a bokrokon. mert mire Matula visszajött. Hozzá kell látni az ebédhez. úgyis a tied lesz. hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele. Vegye fel már azt az inget! – Matula bácsi. a végin rá se tud nézni… A kunyhónál nem változott semmi. hogy az egész osztály nem látta…” – és elfeledte a napot. Eredj innen. aztán. Matula bácsi? Matula olyan széles mozdulatot tett. A madarat sem és a szúnyogokat sem. Kiérve egy újabb tisztásra. de majd megtanulja. mert úgy felég. hogyan kell a halat megtisztítani.

ha csíp. Matula bácsi. A madárvilág mozgása azonban a déli hőségben sem akadt meg. Ezt azonban nem jól mondta Matula. és Matula egyszer csak kimutatott a nádas fölé: – Látja? Ott a nyárfánál… hát az a kócsag. de mama nem érünk rá. Pár perc múlva fellobbant a tűz. de törje rövidre. és ellökve a születés füstjét. mi? Nem is csodálom. Az volt aztán valódi kutya! Sose ugatott… – Hát? – Csak harapott. aki az emberekkel szintén bevonult a kunyhóba. az új rendben itt is új rend van. és szelíden kupán legyintette az érdeklődő ebet. – Szúnyog nem volt? – érdeklődött Matula. hogy ne törje a halhúst. Délután szokott érkezni arra a másik öreg nyárfára. valahol lelőtték a párját. – És új párt nem szerez? – Nem. – Azt hiszem. – Jó – bólintott az öreg –. ami nemcsak Csikasz. mert ha közel mennénk. de már nagyok a fiai is. – Ennek már az anyja is nálam szolgált. egyedül van. de visszafelé most már kinézett egy kis nyílást a bokrok között. úgy gondolom. – Ez a halászlé. Fordítok egyet a bográcson. Csikasz a “kutya” szóra megcsóválta a farkát. – Ha felverte őket. Adja ide azt a baltát. Még Csikasznak is kilógott a nyelve. öreg már. én is mindig éhes vagyok. – Ott van a fészke. de Gyula Lajos érdeklődését is erősen felkeltette. Később olyan illat lengett a kis edény körül. – Látta. Matula bácsi? – Három fia van. majd én megrakom. ahol hazahúzta a fát. – Neked mindenütt ott kell lenned – mondta az öreg inkább elismeréssel. így – mondta az öreg –. aztán megegye… addig elüldögélhetünk a gunyhó hűsén.Tutajos mérgesen vágta az ágat. Mérgesek voltak. csak a víz zümmögése és gőzölgése mutatta. és ehhez a művelethez elkísérte Csikasz is. Matula riszált egyet a kis bográcson. időnk meg lesz elég. A gunyhó mögött van nád. az öreganyja is. Meg azért is jó lesz elhozni. Megnézte. ami elég lesz az ebédfőzéshez. A rétisast. Majd otthon kérje el a messzelátót. igaz. Mintha óriás hófehér pehely úszott volna a messzeség határán. de hűvösség annál kevesebb. Matula bácsi? – Az lesz. aztán már másikkal nem áll össze. és időnként mérgesen kapott egy-egy erőszakos légy után. A nap ekkor már majdnem a tetőn volt. de most. mert a sast is meg akarom mutatni. mert ezt is meg kell tanulni. és ragyogásában elvesztek a lángok. mint a tüzet… mert akkor még mászkált erre mindenféle ember. kicsit leégtem… . Aztán kanyarodott és leereszkedett. Gyula kicsit meggörbítette a hátát az izzadt mg alatt. elbújnának a nádban. – A távcsövet? – Annak is mondják. Csak egyet. de majd csak egy óra múlva. – Millió! Mit csinálnak ezek ilyenkor a bokrok között? – Alusznak. sárga lángok nyaltak a bogrács alá. Csak ül. aztán már nem is megy sehova. mert árnyék ugyan volt a nádtető alatt. hogyan csináltam? Csak erős paprikát tettem bele keveset… – Szeretem. – Hát ezek nem aludtak. abból hozzon gyújtósnak. Most már megteszi ez a kutya is. hogy a tűz lánggal ég. Azon kezdte. Kerülte is mindenki a gunyhómat. Ha én felébredek.

aztán elnyomta az álom. ott hátul van széna. de sokat mocorgóit. Iparkodunk. ennek van még csak íze… – Nem. Nincs olyan paplanos ágy. sőt kissé túl erősnek is. tehát Gyula Lajosunk a hontalan ziláltság verejtékében ballagott Matula után. – Estére jó lesz bekenni. aztán magának is. hogy ez is valóság volt. amit gondolt. ha még a fejem búbját is csípi. Gyula azonban elég erősnek találta a levet. nem – ijedezett Gyula –. és füléhez kapva. csak gyerök. – Nem gyújt rá? – Köszönöm. ami puhább lenne. Csikasz aztán – szálka ide. és csak Csikasz érezte. majd jóval később forró ólmot cseppentettek a füle cimpájára. és nem szépült meg a holnapi vágy súlytalanságában. Okos ember más kárán tanul. Azt álmodta. bár ez az álom nem volt kellemes. most nem. és Gyula úgy érezte. hogy hátát időnként tüzes vassal sütögetik. ha ilyenkor útban vagy. Ide is bevetődik némelyik. és áttért a húsra. és általában a hajnali remények mintha valami tompa ködben fuldokoltak volna. szükség lesz rá… Mindent itt hagyunk. ami igaz is volt. amikor óvatosan Csikasz is megjelent mellettük. Nancsinak van valami jóféle olaja. De maga még nem ember. Matula tányérokat vett elő a kunyhó mélyéből és két bádogkanalat. de szeme a tüneményes bográcshoz ragadt. Igen. Elálmosodtam – tette még hozzá. nem – tiltakozott Gyula –. – Helyedre! – mondta keményen az öreg. és egyáltalán nem okos ember. balról is a fűhöz dörgölte. ujja véres lett. Az öreg szelíden megmondta. és az ő gondolatai között nem szerepeltek álomtutajok és képzeletbeli pontyok. Csikasz bánatosan ballagott lánca mellé. elég erős így is. sőt Matula akkor sem szólt. Matula elővett egy ajándék szivart. csak a hátizsákot vigye haza. Fene tudja. – Egyen hozzá ebből a hegyesből – nyújtott át Matula egy zöldpaprikát –. – Mi ez? – Szúnyog volt. mert ez mind valóság. Aztán már szótlanul ettek. – Haggya kicsit hűlni. hogy “haza”. és sóhajtva lehasalt. – Csípi! – mondta Matula. és ezért még csak nem is lehetett haragudni. mert a száját jobbról is. Az üres hátizsák is fájdalmasan súrolta hátát. amely rendkívül ízletes és vajpuha volt. hogy ennél már csak a pokolban lehet melegebb. még adhatok paprikát. – Ízlik? – Csoda jós Matula bácsi – lehelte Gyula. . Gyula nézte még egy darabig a szivarfüst lenge játékát. Tutajosnak azonban elég volt a csípésből a torok körüli részeken. de ezt nem mutatta. hogy minél előbb bekenje Nancsi. – Kialudta magát? – Hát… – Jó két órát aludt. Nem tetszett a fekvés. csont oda – megevett minden maradékot. elnyomva egy telt hasú szúnyognőt. – Most már enyhül az idő – mondta Matula. sem nem ember. de a paprikát ő is túlzottnak találta. – Hát dűljön le. aki megszokott ütemben rótta a gyalogutat. és nehezen igazodott útnak. A délelőtti horgászat még nem vált emlékké. de engem nem szeretnek. kellemesen enyhítve a paprikától izzó utakat. Tutajosunk ezen kicsit elgondolkodott. – Nem szeretem. Gyula Lajosnak nem tetszett ez a szó. Vigyázni kellett volna. és magában megállapította. hogy Matula szerint: ő sem nem okos. A szandál törte a lábát.– Kicsit? – bólintott Matula. A zörgésre a kutya izgatottan figyelt és felugrott. de a felkelés sem. Matula kimert Gyulának. Úgy vélem. Erre már felébredt. ha nem elég erős. mert a hangját kicsit elvesztette a pirosán lángoló folyadéktól. tán öreg a vérem – tűnődött Matula. – Gyenge a legény – mosolygott az öreg –. én úgy szeretem.

Gyula szinte megborzongott valami ismeretlen szépségtől. mélyet Nancsi néni öreg lepedővel takart le. távoli madárfüttyöt. – Talán… – Az semmi. s egy szürkegém már ismerősként szállt el felette. amerre jöttünk. valódi liliomolaj.… – Mondom. Ráállítom arra az útra. hogy még elmegyünk valahova. Matula bácsi – mondta később Gyula. és halat is fogtunk – tette le Gyula a hátizsákot –. Szinte öntudatlanul ment hazafelé. Gyula úgy érezte. hát nem tudott szólni? – Nem volt ott. – Szilfa mellett kanyarodik el. Sajnos. Nancsi néni. mint egy falat kenyér. – Nincs mit. az öreget már nem látta sehol. Innen már hazatalál? Gyula körülnézett. Matula vidáman parolázott. Az öregasszony összehúzta a szemét. és mindez összeolvadt a magány megfoghatatlan egyedülvalóságában. Gyulánk mereven ült egy hatalmas karosszékben. – Ezt összeolajozhatod. akit rövidesen úgyis elfogyasztanak a kannibálok. hogy mivel leszek én holnap elfoglalva?” – Elég korán megjöttél. – Vesd le az inget. Tutajosunk ezek után nekivágott a gyalogúinak. ne nyomja. Egy óra múlva már alig érzed. Az a hűsítő olaj úgy kell a hátának. a méhek dongását. hogy a tűzhely kíméletlenül süti a hátát s ugyanakkor a mellét is. Jobban nézzen máskor körül. – Szszszsz – ugrott meg Tutajos –. ez a jóslat nem vált be. – Hát – nyújtotta kezét a fiú – köszönök mindent. de most már nem megyünk. ámbár ezt nem lehetett sem megfogni. vén tökéletlen. – Hová mégy? – érkezett meg Nancsi néni az üveggel. hogy Matula bácsi nem volt ott. – Atyaisten! – csapta össze a kezét. hogy merre jár… – Most már tudom. – Miféle olaj? – Ami égésre jó. ez csodaszer. és ott a fa mellett… – Szilfa. ezért kicsit az ajtó felé húzódott. “Csak azt nem tudom – töprengett a fiú –. Matula. – Süt ez a sparherd… – Szerencsétlen! Iszen nincs is befűtve… Először a hátad. mert maga is mással lesz elfoglalva… de holnapután hajnalban ott leszek. Egy óra múlva Tutajosunk félig sült hajótöröttnek érezte magát. ki nem talál egy hétig sem. hát szép volt? Fogtatok halat? – Szép volt. én meg levetettem az inget… – Hát több eszed lehetett volna neked is. Eget még? Nemsokára alábbhagy… mit ennél? . mert ha beleveszik a rétbe. Arról le ne térjen. hozom. – Itt jöttünk ki. amikor levetetted az inget. Akkor ugráltál volna. sem elmondani. ringatva a tücskök muzsikáját. s amikor a szilfa mellől visszafordult. Nancsi néni! – Bízd csak rám. Gyuluskám – simogatta meg Nancsi néni –. hogy itt van olyan olaj. rád adom a tisztát. Megállj. hanem ízé… azt mondta Matula bácsi. – Hogy a nyavalya rázza ki a nadrágjából ezt a vén tekergőt. Holnap nem megyek be. Nancsi néni! – Alig értem hozzád.– Először azt gondoltam – állt meg az öreg –. – Jól van. Csak a rét zsongott körülötte. hiszen úgysem értette volna meg senki. hozom. ami azonban valóság volt. Jó lesz már.

de agyonzsíroz és agyonfűszerez mindent. hogy a kecske elmekegné magát tőle. Gyulát ezek nem érdekelték. ha a mai napot leírná. aki enyhén meg szokta lökni: “Alszol? Téged szólít!” Bütyök talán már meg is kapta a levelét. hogy ebben a rövid földi életben (lehet. Ladó!” – Juj-szsz… – ütötte égett könyökét a szék karjába. de Nancsi nem tudhatta Tutajos ármányos gondolatait.” Ezt mondta Piri mama. – Ettél te már az én halpaprikásomból? – kérdezte az öregasszony keserű megvetéssel a Matula-féle halpaprikást illetőleg. s – az elismerést egy sokatmondó mozdulattal fejezte be. az olyan édes. – Olvasgassál. ami kezdődő láznak volt a jele. azt nem lehet mondani. de a szandál nem ide való (ha jössz.Gyula csak legyintett. Gyönyörű volt minden. hogy Tutajosunk Piri mama törékeny vállán akart kimászni ebből a léből. hogy nem kíván enni. bőre darabokra szakad. Kedves Bütyköm! Itt ülök ebben a kis szobába. és megnyugodott. s a délután végét járó nap sugarai elnyilaztak Tutajos felett. amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből. és mérgesen nézett Gyula lángoló és olajtól fényes vállaira. egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról. hogy nem főz jól. Gyula e pillanatban a Balaton partján izgult. Mozdulni alig mert. nem baj. Na és az a halászlé… mutatós volt. ha csak meghallotta egy légy zümmögését. az igaz. aminek édesnek. hogy olyan halászlevet ettek a berekben. de akár a parázs. hogy: “Jól főz ez a Nancsi. hogy a reggelt meg sem éri) Nancsi néni előtt még az édesanyja főztjét sem dicséri meg –. de az égés dacára is néha enyhe borzongást érzett. holott Rézi néni szakácskönyve világosan »édesnemes« kalocsai paprikát ír elő. az olyan savanyú. és Nancsi néni bekent liliomolajjal. ami azt akarta jelenteni. . hogy az jobb lehet… Piri mama is mondta… Meg kell jegyeznünk. szóval csősz. s olyan érzékeny. Az olaj ugyan segített valamit. és magára hagyta. és voltak percek. mert Matula verekedett a hallal. Később azonban – mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni – ismét eszébe jutott az elmúlt nap. hozzál gumicsizmát. hogy olyan halászlevet csak az istenek esznek az Olümposzon vasár. és Tutajosunk élénk fantáziájának nem kellett tartani attól. Ifjú barátunk tehát fázva égett. Óvatosan berendezkedett. s ez a bonyolult testi állapot mélyen elkeserítette. hogy Kengyel hangja visszarántja az olajos valóságba: “Folytassa. s erről Bütyök jutott eszébe. aki elhatározta. biztosan örül neki. nem ettem. aki ellenőr a berekben. Nancsi néni. Gondolom. mert leégtem. a sás összevágta a vádlim. és otthon felejtettem a szúnyogolajat és a napolajat is. Nagyon jó szaga van. mindenhez ért. és elkezdett írni. ha rongyos). mert úgy érezte. tüzet lehelt tőle az ember. s ebben nem kis része volt Kengyel megnyugtató távollétének. ez Nancsi néni találmánya. Aminek savanykásnak kellene lenni. és már megint írok. amelyet a porcelán huszár viselt a szekrény tetején. holnapra elfelejted az egészet Tutajosunk azonban egyáltalán nem nyugodott meg. – Ettél? – Nem – szeppent meg a félig sült ifjú. de aztán mégis azt mondta. hogy összeragad az ember szája. Körüljárta még egyszer a tüzes trónon ülő ifjút. Hajnalban indultunk Matula bácsival. hát még hogy örülne. A szoba enyhén le volt sötétítve. hogy ordítani tudott volna. és határozottan.és ünnepnapokon. amint kíváncsian közeledett a kellemes olajszagra. Talán kételkedne is a vadpontyban… Gyula irodalmi hajlamai fellángoltak. s egy-egy arcot megvilágítottak valamely csoportképen a falon vagy egy csizmát. Piri mama ugyanis azt mondta. ámbár jóindulattal hazudott.

hogy valahol már ettél jót életedben. aztán elmentek. jujujuháá… – Most már örülj. Nehezen alkonyodott. Ezt is tulajdonképpen én fogtam meg. amiből kiállt a szög? És itt van ez az öreg ágy. mert a marha nem bántja a tojást.) Bütyök. és Gyula nagyszüleire gondolt. hogy az olajszag irányában érdeklődő legyek ijedten repültek az ablaknak. István bácsit alig látom. ha itt leszel. csak kicsit rövidebb ideje. Írj!! Hűséges barátod: Tutajos Ui. Szürkegémet is láttam. és Csikasz őrzi éjjel-nappal. aztán megégtem. mint egy fáraószobor. finom ez az olaj? – mire Gyula csak intett. Nancsi néninek nem szabad mondani. A papír a kezemtől olajos. mert Matula bácsi kérte… (Ez igaz is – gondolta Tutajos. hanem egy könnyű takarót borított Gyula lángoló hátára. A marhát nem csalogassák. azt mondd meg: mért nem volt ott? – Dolga volt! – mondta Tutajos mérgesen. de meg is bánta. és ócskább ágyneműt adok. mert rögtön haragszik.Aztán fogtam 7 (hét) keszeget. és most be vagyok olajozva liliomolajjal. A kis asztalon éles karcolás látszott. “szelemenek” tartják. Aztán láttam kanalas gémet meg bíbiceket. és a szoba árnyai gondolatokat hoztak és vittek. mintha Matula tartózkodott volna bennük. Gyuluskám? – nyitott be Nancsi néni. akik ezek között a bútorok között egy életet éltek le. mert aratnák. Nem értem. de moccanni sem mert a takaró sátra alatt. – Szóltál. mért. Mért nem volt ott az a vén tekergő. hogy levettem az inget. Ha azt mondod neki: ott maradsz. Gyula megelégedetten dőlt hátra. hogy ne bántsa a tojásokat. Nancsi néni. Matula bácsi kutyájának Csikasz a neve. aki vitézül verekedett nekilóduló fantáziájával. de én oda nem megyek. a halból Csikasz is kapott meg csontot is. csak az a baj. mikor levetetted az inget. – Nem feküdnél le? Gyulának már a lefekvés gondolatára is égnek állt a haja. A bútorok valahogy élőbbek lettek. Bütyök. ha ő megy a fürdőre. – Inkább olvasgatok. te itt szállsz le. s olyan mereven ült. muszáj. amik csalogatják az embert. hagyd rajta. hogy elgyere! Aztán halászlét ettünk. és Matula bácsi fogott egy óriás pontyot. ott is marad. – Csak úgy gondoltam. Meg is vetem az ágyad. de aztán átadtam a nyelet. aki kicsit gyengén hallott. és olyant ordított. Megnézte már a doktor a mamád lábát? István bácsi is írt apámnak. de a párnákra olyanokat csapott. meg csépelnek is. – Dolga… nem dolgozott egész életében… talán aludt valamelyik bokor alatt. – Fázom – mondta meggondolatlanul. Bütyök. ami majdnem háromkilós volt. mamád kezét csókolom. hogy nézze meg a doktor. A kunyhó is gyönyörű. írj. – A sásszedőket ellenőrizte. mert az olajat nem lehet kimosni. . Estére megint bekenlek… Tutajos keservesen gondolt az estére. mert Nancsi néni nem szólt semmit. Itt minden olajos. hiszen még nappal van. Erre már nem szólt Nancsi néni. – Mintha szóltál volna. vagy végighúztak rajta valami tárgyat. Ugye. de rögtön. és ne ordíts… Akkor ordítottál volna. – Ennek nem árt… – Háááá – bődült fel újra az ifjú –. vajon ki karcolta? Megcsúszott a kés.

– Ébredj. de homályosan érezte. egyedül és másnapok nélkül. de most nem volt kellemetlen ez a meleg. Gyula lassan. De miért borzong néha? Talán meg is hűlt? Gyula ezen elgondolkodott. De hátha nem is gyógyul meg holnaputánra? Ekkor még Gyula nem tudta. István bácsi. és tompán összekeverte a gondolatokkal. utána a súlyos léptek elindultak Gyula ajtaja felé. Még egy kis zörgés hallatszott. fiam. de nem talált az elmúlt napban egyetlen percet. aki erre lehunyta a szemét. mint egy végtelen.Talán haldoklóit benne valaki. István bácsi? – Én. hogy asszony olyan halászlét nem főz. és semmivé váltak életének naptár lapjai. és nem lesz hajnal már többet soha. amelyet a növekvő láz enyhített. – Le kell fektetni! – hallatszott István bácsi hangja. ettől elmúlik – és vizet töltött. már lenyelte az orvosságot. amit a horgászat izgalmában nem érzett. amelyben meghűlhetett volna. majd az olaj helyrehoz mindent. hogy a szobában teljes sötétség van. menjen hozzá férjhez. De most már mindegy. Ámbár bekentem liliomolajjal… ez a vén Matula… – Nancsi néni. óvatosan hátradőlt. Én adom. hosszabb ideig tarthatott. Na. miért? Van egy közmondás. hogy tudna aludni. csak akarni kell… – István bácsi. – … de hát… – Semmi: de hát. látod. atyámfia. reménytelenül. és te beveszed – kész. ha neked jó… – Haragszik. megfeledkeztem a napról… fogtam hét keszeget. hogy érintetlen bőrét valósággal megégesse. Ezenkívül a saját bőröddel azt csinálsz. – Nem hiszem. amit akarsz. hogy megfeledkeztél a napról. Nem sokáig volt Gyula meztelenül a napon – talán egy jó óráig mindössze –. de ez elég volt. – Vedd be. – Nem ülhet egész éjjel. árnyékos alkonyat. de ezt ne mondd Nancsi néninek… – Dehogy mondom! – nevetett Gyula. Matula bácsi megcsinálta a kis bográcsban. Ez a pillanat azonban. egyébként semmi közöd hozzá. A gyerek pedig aludni fog. mi lesz holnap? . Ez a büntetés. hogy mire célzott Matula. aztán lehunyta szemét. lefeküdt. de férfiasán állva a fájdalmakat. – Mi ez? – Sztrichnin. fiókhúzogatás. és a jókedv fellobbanó pillanatában István bácsi két szem orvosságot tartott eléje. – Nekem jó. és holnap mivel lesz elfoglalva… Elálmosodott. mint a krumpli decemberben. de nagyon jó… – Az biztos. úgy látszik. – Na. és lehunyta szemét – egy pillanatra. István bácsi. amiért otthon Piri mamának fél óráig kellett könyörögni. csúnyán le van égve. hagyja Matulát békén. egészen kevés ciánkálival. De maga az öreg ház is olyan csendes volt. megpörkölődtél. – Olyan szép volt. amely szerint: minden szamár a maga bőrét viszi a vásárra. erős volt. mert árrá ébredt fel. A takaró alatt meleg volt. hallom. Gyulának mukkanni sem volt ideje. – Jó estét. és fogtunk egy nagy nyurga pontyot is. Ha nagyon haragszik rá. feküdj le! – István bácsi! – Gyerünk. csak aztán ne mocorogj az ágyban. amelyből nem lesz est. és holnaputánra megnyugszik ez az égés is. s a másik szobából beszéd hallatszik át.

“Reggel van” – gondolta Gyula. Aztán világosságra nyitotta ki a szemét. mint ahogy Piri mama szokott elbúcsúzni. semmivé vált. A felégés tehát óvatossá és előkelővé szabályozta Tutajosunk mozdulatait. és minden tiltakozó nyikorgás nélkül nyílt ki. hiszen rajta volt a kulcs. “mint egy szentre”. Ugyanilyen férfiasán viselte el az újabb olajozást. fáradt galambok. aztán felkelt. amelynek a jelek szerint ebben a szobában kell eltelnie. fiam. amelyről az ifjú férj bizonyos elszántsággal nézett a jövőbe. szerda. hogy amint hozzányúlt. Eszel. mint egy elrepült. tej üveges szekrényen. és fekszel tovább. Szabad? – ötlött fel Gyulában valamelyes szerény aggodalom a szekrény termékeit illetőleg. de aztán megnyugtatta magát. és Tutajosunk csak akkor zökkent vissza saját (ámbár égett) bőrébe. hogy a mosakodási tilalom valami mélyebb bánattal töltötte volna el. Itt az ivóvíz. mint tegnap este. és talán azért váltak el.” Az alkonyat azonban alig pár pillanattal látszott közelebbnek. “Aludtam” – tette még hozzá. meggondolatlan pillanat. István bácsi esküvői fényképe volt ez. mint a jövő század. – Nem. mint a sebzett párduc. Gyula reménytelenül gondolt a napra. ordítasz. mert Nancsi néni úgy határozott. Mit lehet itt csinálni? – nézett körül az égett ifjú. Ulrik napja. mint egy kedélyes kofa portékáit a reggeli piacon. Ha kell valami. és István bácsi horkolása is úgy hallatszott a szomszéd szobából. és megjegyzed magadnak. holott István egyáltalán nem volt szent. holnap nem jön értem. de ez valahogy nem sikerült. – Jobb. hogy el leszel. mint egy távoli repülőgép zúgása – elmenőben. amely széles volt. amikor Nancsi néni újra beken. mert Lili néni ebben tévedett… Jelen pillanatban ezek már elmúlt dolgok. amikor Nancsi néni behozta a reggelit. és megakadt a szeme a zömök. ami rá is fért kajla egyéniségére. Tutajosunk tétova gondolatai úgy szállnak vissza valahonnét. hogy erre az elszántságra szükség is volt. hogy meg kellene sértődnie. melyeket a dupla adag altatópor tartott zárva az éjszaka sötét kamrájában. és úgy kínálta magát. mert az olajozott rabság nélkül talán eszébe sem jutott volna a szekrényt kinyitni. és nem látszott rajta. Szervusz. Vigyázni kellett azonban minden mozdulatra. bár ez nem volt valami különös felfedezés. és Tutajosunk azon gondolkozott. Ülsz. Tény és való azonban. vigyázol a bőrödre. hogy: “Majd alkonyattal sétálgathatsz kicsit az udvaron. A nap kél három óra ötvenkét perckor. Olyan lazán foszlányos lett minden gondolata. mert el leszek foglalva… – Persze. de ez sem volt Nobel-díjra érdemes gondolat. nem úgy értettem… Matula bácsi azt mondta. azt nem lehet mondani. hát felhördül. Gyuluskám. mert – teszem azt – ha az ember nekimegy a szekrény sarkának. hogy még a leégésben is van valami jó. de fel is ülhetsz. hogy Tutajosunk valami különös értelmességgel nézte volna a világosságot és a koszorúval övezett fényképet szemközt a falon. és Tutajosunk szinte hallotta az unalom porszagú szárnyalását a lesötétített szobában. hogy a berekben. Az előbb néztem meg a természettudományos kalendáriumban. Mosakodni ma nem kell. mint egy faszent. . Nem. Tutajosunk egy tűzkárosulthoz méltó buzgalommal evett. ha nem vigyázol magadra.– Holnap. De aztán kiderült minden. hát nem vigyáz rád senki. hogy ezek a fájdalmak már nem voltak olyan nyersek és közvetlenek. lenyugszik tizenkilenc negyvennégykor. mert az ágyban minden mozdulat égetett és fájt. Lili néni pedig szinte áhítattal emelte szemét Istvánra. Tutajosunk azonnal látta. legalábbis délutánig. ha nem mozogsz. mint fáradt galambok a dúcba. s az események igazolták. ordíts nyugodtan. én úgysem ébredek fel… Hát ez bizony nem úgy hangzott.

fél sarkantyú és szentkép. sőt néha komor óriás. de tétovázás nélkül. Találomra kiemelt egy könyvet: “Ábrázoló geometria”… Gyula azonnal visszatette a könyvet. – Mi a fene az az »Ara«?” Azután az “Imádott Nagysád” következett. kihúzta Irmuskát. aztán titokban rámosolygott tányérjára. és a kis csapda alaposan rá nem koppintott. úgy látszik. amelyekről nem lehetett tudni. Tutajosnak a szeme fennakadt a fájdalomtól. Gyula . Már majdnem letette. István bácsi. hanem virágos ünneppé avathassam azokat…” “Azannya! – ámult Tutajosunk. és amely ujjának legkisebb érintésére lecsapódott. majd az “Üzemtan” következett.” “Puskázott! – fogta oldalát a tiszteletlen derüléstől Tutajosunk. zenélődoboz és szájkosár. gyermekostor és szivarszipka. azután pedig Petőfi Sándor összes költeményei. azért a következő könyvhöz nyúlt. Tutajosunkat most már nem vonzották a rímek. itt tartotta régi könyveit minden rendszer nélkül. amit egészen könnyen fel lehetett állítani. jaj! – vonaglott csendesen. akinek “kis kacsóit hódolattal emeli ajkához: Elemér”. nem gondolva arra. nono… “Megismerkedés után” – olvasta egy helyen. bőre a hátán foszlányokba szakadt. és úgy érezte. ámbár – meg kell hagyni – később kihúzta Lili nénit is. ha szimatot kap –. azt mondta: “Hohoho… ezt a marhaságot!” “Boldogságomat leírni nem tudom – folytatta Elemér a »Vőlegény és ara között« című fejezetben –. miért kerültek az elmúlt idők feledékenységének ebbe a temetőjébe.A felső polcon könyvek voltak. hogy az ő egész léte talán éppen így kezdődött. hogy István bácsi is… ez a komoly. aki Irmuskám (az Irmuskám át volt húzva és fölibe írva: Lilikém…) kis kacsóit magaménak vallhatom. ezért Tutajosunk – megnyugodva. a lényeg nem. tisztelettel bár. de külalakjuk nem ígért semmi jót. sáros országutakon. – István bácsi puskázott…” S ezzel a belső hahotázó rázkódással vetette hanyatt magát a karosszékben. Gyula ezzel játszott egy darabig. Vacsoránál azonban – bőre tiltakozása ellenére – többszőr leskelődve nézett István bácsira. Rémes és megmagyarázhatatlan. Petőfi – széles karddal az oldalán – jóindulattal nézett a májas hurkák és töltött szárnyasok nyájas gyülekezetére. amelyeket valaki valamikor érdemesnek talált aláhúzni. hogy én. hogy Nancsi néni meg ne halija. talán azért. hogy megismerkedésünk kedves emlékei ne tűnjenek tova a szürke hétköznapok egyformaságában (ez alá volt húzva). “Mélyen tisztelt Nagysád! Engedje meg. amikor aláhúzott sorokat látott meg. Volt ott új bugylibicska és használt erszény. mert a vékony pénzű költő sokat koplalt hajdanán. feledve pörkölt mivoltát. Tutajosunk. mert a könyvek alatti polcokon a legcsodálatosabb összevisszaságban kínálták magukat lerakott holmik. akik nem vették észre. és a családi levelezőt keserű megvetéssel tolta helyére. éppen én vagyok az a boldog halandó. s hogy eljön az idő. Ez a vacsora azonban ebben a pillanatban még rendkívül távolinak látszott. amíg kissé ott nem felejtette a mutatóujját. amit a könyvbe zárt Elemér. A büntetés gyors volt és alapos. – Jaj – suttogta –. és Tutajosnak ilyesmiben csalhatatlan szimatja volt. amikor ő is ugyanezt érzi. telt hasú és szürke polgártársai között. “A jó gyümölcskertész” – olvasta a következő könyv címét. sőt egy kis egérfogó is. mert egy természetrajzkönyv mellett – például – szakácskönyv volt. hogy a szakadt csizmák a halhatatlanságot hordják közömbös. és fölibe írta Lilikét. hogy bőre nem mállott le hátáról – további kutatásba fogott. mert csak a forma változik. és ezt a sokat ígérő címet a “Vallomások” és a “Vőlegény és ara között” című fejezetek követték. Nono – érdeklődött Gyula. mint a jó vizsla. amely a “Családi levelező” címet viselte. mégpedig véglegesen.

Alaposan átkutatja az egész zsibvásárt. Mert ha a magyar tudós azt mondaná. Most aztán szabad a vásár. mert a japán tudós csak így értheti meg az izlandit és a svéd a fokföldit. – Én például úgyszólván teljesen rovarokkal élek. ott a fülesbagoly. aztán félreteszi.sértődötten dobta vissza a furfangos szerszámot. hogy valamilyen tudományos kérdést eldöntsenek. akinek lovai marhái otthon éheznek. Van itt minden. de ez általános parancs. de aztán gyorsan behajtotta a szekrényajtót. hogy a latin nevek a tudomány nemzetközi nyelvét jelentik. elkezdett gyűjteni kíváncsi szelleme ismeretlen.” “Matula! Matula mondta ezt a nevet. – Ugye. Szabad kutatási jog. hogy Passer domesticus. hogy belenéz egy kicsit. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta Gyula. és szeme újra a könyvekre tévedt. mert a beteget el kell pusztítani. s váratlanul egy csodálatos rétre bukkant. Szinte utálom a húskosztot…” . megtudta. hogy több világosság érje a “kutatási anyagot”. hol találnék könyveket? – Itt a szekrényben. “Lovassy… – olvasta – Lovassy. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta. talán azt mondta volna: Gyurgyalag. és rosszat gondolt róluk. de nem így lett. – És velünk mi lesz? – kérdezték. hogy alig ismerte őket. mert még a tulajdon nevét is elfeledte. És Gyula elkezdett kaszálni. ami ebben a könyvben található. Gyógyul! Szépen gyógyul. éhes gyermekeinek. mint a gazdaember. és ha valaki megkérdezte volna. mint – köztünk szólva – borjú az új kapura. a ravasz Tutajosnak éppen ez kellett. amit le lehet kaszálni. amelyekben nincs ilyen ravasz rúgó. azonban még nem találkoztak. és úgy érezte magát. vagy azt. s a szénát haza lehet hordani. rokonom. amelyekről hallott ugyan. válogathatsz… Igen. nem is kell elkérni” – és kinyitotta a majdnem új könyvet. Nancsi néni. és a mellőzött öreg óra kilőtt töltényhüvely. a vörös vércse pedig egérrel és pocokkal. hogy valami beteg verebet is elkapunk. és óvatosan leereszkedve a székbe. hogy a kutyától a süllőig. mert István bácsit a jelek szerint nem érdekelte a szürkegéni. hogy kérjem el ezt a könyvet! Itt van. Lelkesen üdvözölt egy-egy régi ismerőst. már nem olyan vörös a bőröd… – Talán már ki is mehetnék? – Estefelé. ha összegyűlnek. mert Nancsi néni jött a liliomolajjal. Most már szélesre tárta a szekrény szárnyait. De még a régi ismerősökről is kiderült. közbül a madarakkal. mert valaki. csodaszer ez? Most újra bekenlek. hogy estefelé… – Unatkozom. és átböngészi a szekrény csalogató tartalmát. hogy melyek tulajdonképpen a gerinces állatok. le kell lőni!” “Ki volt ez a szamár? – nézett Gyulára szemrehányóan egy kék vércse. azonnal tudják. ne is tagadjuk. Tutajosunk egyszerűen elmerült abban a tengerben. A szekrény tárva-nyitva maradt. birkáról meg – úgy látszik – mindent tudott. hogy veréb. és most megtudta. Tutajos elnyújtózkodott – amennyire érzékeny bőre engedte. mert – csodálatos – még a latin nevek is érdekelték. Az előfordulhat. Tutajosunk úgy gondolta. sarkantyú és ködös fénykép szemrehányóan néztek a magáról is megfeledkezett ifjúra. Azt már tudta. hogy hányat ütött az óra. és óvatosan ismerkedett olyanokkal. kinyitotta a könyvet. marháról. Itt a zerge. hogy hívják. hogy: Canis lupus. Gyula belenézett itt. a dohányzacskótól a kapszlis pisztolyig és a borotvapamacstól a bajuszkötőig. belenézett ott. amikor szeme megakadt egy könyvön. a lóról. de ha azt mondja. amire már régen vágyott. valahol azt mondta: “Kártékony. amott a ponty. a komoly professzorok úgy néznének rá. a harcsától a lóig megvan itt minden. de Gyula nem válaszolt. megmondtam.

Tutajosunk harci lázban ébredt fel. Éppen egy ürgét evett a telefonpózna csúcsán – a boldogult nagyon szerette a fiatal ürgehúst –. de a tudománynak is van határa. Inkább magának való… – Tudom én. Ezt Nancsi néni nem tudta. hogy a jó könyv kizárólag szerelmes lehet. amikor Tutajosunkra rálőttek. nem is ismernek bennünket. járt ki ide a berekbe. abban a hitben. – Kaptam egy könyvet – mondta annak idején István bácsi –. A lövés csattanását a könyv lezuhanása okozta. és amit mondott. nagyon elég volt. Később azonban úgy érezte. mert a vadászok közül egy sem ismerte az ölyvet. és ők sem tudják. hát mit tanuljak tűié. hogy a villamoskalauzok is szívesen kérnének fegyvert a vad utasok kiirtására…). hogy ezt a könyvet ajánlotta. – Szerelmes? – érdeklődött Nancsi néni. nagyon jó könyvet találtam. vagy nem bezzeg – méltatlankodott egy termetes ölyvanya –. – Gyere. és szerencsére a lövés nem talált. »Sas! – ordított a csirkefogó. természetesen Tüskevár falán. Sas! – üvöltött. hogy a fiú hálás legyen. mert Matula nem is mondta. mint amire okvetlen szükség volt. Lovassy Sándor. hogy rettenetesen éhes. pedig szegény uram egész életében az embereknek dolgozott. valamint István bácsi. fiam. – Nincs lázad. ott hallottam…” “Az nem lenne baj – vijjogott az ölyv –. ámbár gondolatai között sasok röpködtek. A villamoskalauz nem jár puskával (ámbár úgy hallottam – egy vándorsólyom mondta. hogy húsz egérkét is bevágott. és menyétek surrantak. Nancsi néni. csak álmában lőttek rá. hogy Gyula étvágya is teljesen kielégítő. – Mi? Nancsi néni a fiú homlokára tette a kezét. és nehezen igazodott el a szóba bútorai között. amit tudni köll – mondta Matula –. amikor egy ilyen puskás dúvad elkezdett oldalazni feléje. ha nincs is étvágyad. Engem is kérdezgetett. ebédelni – szólt be Nancsi néni. volt olyan nap. Tudományos… – és kissé nagyképűen ment vissza Lovassyhoz. és az új törvény ötszáz forinttal is megbüntetheti azt. Gyula ezeket az előzményeket nem tudta. hogy nemcsak a szerelemnek. a Lovassy-féle mű nagyot puffant a földön. és nagy . aki az újpesti víztoronyban lakott –. aki hozzánk nyúl. mi már régen védettek vagyunk. – Sas« – mondták még tízen. és hogy valóban dél van. ámbár az igazság az. de megnyugodva látta. Igaz. s amikor elugrott a lövés elől. – Áá – tiltakozott a fiú –. mire Gyula értelmetlenül nézett az öregasszonyra. Igen jó étvágya volt a kedvesnek…” Tutajos – gondolatban – bocsánatot kért az ölyvektől. Az öreg egy betűvel nem mondott többet. – Most aztán aludj egy kicsit.” “Ezt a városban nem tudják – válaszolt gondolatban Gyula –. Tutajosunk akkor ébredt rá. mert a családi levelezőből kihúzott Irmuska és a nagynénik koszorújából kihúzott Lili néni jutottak eszébe. Közben – szinte egy pillanat alatt – dél lett. de az ölyvek bezzeg… a kis nyulakat…” “Bezzeg. ismertem én is a tanár urat. amikor a kedves lefordult a pózna tetejéről. Gyula elmosolyodott. Boldogult első férjem is ennek lett az áldozata.“Bocsánat – mondta Gyula –. Szegény boldogult nyugodtan falatozott a törvényre gondolva. régi tanárom írta. hiszen egy pillanattal előbb még ott állt a várfalon. gyere ebédelni. Kiballagott hát a konyhába. Talán négy óra körül járt az idő. szóval úgy hallottam. s ez lett a veszte. hogy Matula a jeles művet nem is látta. mert Gyula egy órakor elaludt. és Hálásan gondolt Matulára. de a mezőn se tudják. de a vadászok puskával járnak. aki valamikor szintén elbolyongott a szerelem csalóka ingoványán… – Nem szerelmes.

Sajnos. a marakodó emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára. Tutajosunk elmerengett az álmon. – Már el is készítettem egy kis tejfölös túrót. ámbár sokszor csak a tűz. háta nem olyan érzékeny. Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni.nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé. hogy még most is érzi kezében a húr elpendülését és a nyílvessző szisszenő elsurranását. hogy felébredt. Nem is vette észre. megsülne az egész társaság. akit azonban senki sem mert volna “Bütyök”-nek titulálni. mert a harc mozgalmasságában pokolian megéhezett. és torony – amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna – nem volt sehol. azt is hamar el lehetett tömni. De a környék más volt. “Ámbár – álmodozott tovább vitézünk – ha valaki egy viharos éjszakán petróleummal meglocsolná ezt a bozótfalat. és azt hitték akkor is. Gyula? – fogadta Nancsi néni. – Ez majd csak a végéri derül ki. s amikor lehajolt a könyvért. még az illatát is érezte. A kis erősséget azonban élő és száraz. hogy a harc a török visszavonulásával végződhetett. és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát. A lápi végvár madarai. de most már tudta. hogy a nyíl talált-e. Nem lehet tehát azon csodálkozni. s az emlékek olyan frissek voltak. a varjak. hol volt akkor még petróleum? Az idők és a föld méhében volt. . csak Tüskevár. mert csak kisebb rajtaütésről volt szó. hogy a sülő malacra gondolva. Kő csak alul volt. mert a hadnagy öles kardot forgatott. a sebeket csak újabb sebekkel. s a puskákat csak újabb puskákkal lehet megszüntetni. és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát. víz mindenütt. Gyula abba a korba álmodta vissza magát. sem megúszni nem lehetett. – Bekenjelek. A “kis tejfölös túró” lavórnagyságú edényben érkezett. mint ma. A szomszéd bástyán vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott. óriás nyárfákkal. Gyula úgy érezte. hollók előre jelezték az ellenséget. mert az egyik bokorból rálőttek. nem tudhatja. Az álom egyébként olyan világos volt. Víz. hogy a váracskának nem is lehetett más neve. bozótos tüskefal övezte. hiszen a vár istállószerű termében szurokfáklyák világítottak vagy egy-egy gyertya. természetesen fejével együtt. Friss kenyér is van. hiszen a hollókat is kellett valamivel táplálni. Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is. – Sok lesz. – Majd később. mint égő kazalban az egerek… Petróleum…? Észnél légy. Nancsi néni… – Vagy talán ennél valamit? – Egy falatot… Nancsi néni úgy ment az éléskamra felé. nem akart a bőr a vállán elszakadni. s erre – felébredt. vagy gyógykezelni akart. s a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek. amit sürgősen el kell oltani. amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott. és nagyon sajnálta. itt-ott kis nádszigetekkel. de már szólt a puska is. de csak keserű tapasztalatokat szereztek. ahol a bástyák vízbe értek. amelyen nyárson forgatták a méteres harcsát vagy a kótyagos török által megvetett malacot. amikor még használatos volt az íj. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket. mert egészen otthonosan érezte magát a kurta szárú csizmában.” Gyula mindezekre emlékezett. és araszos bajuszszárnyakat viselt orra alatt. mintha tűz ütött volna ki a köcsögök között. hogy megmozdulása most már nem olyan kínos. Gyula Lajos. Nancsi néni… Az öregasszony csak legyintett. amely azonban nem sikerült. aki vagy etetni. hogy Tutajosunk szájában összefutott a nyál.

A rigó mást és máskor nem is mondhat. A szöveg ugyan adott valami homályos képet. és most csak a sárgarigó flótázott. és elsiklott a szavak felett. és talán nem is érne meg a szeder a fán. talán azt mondta volna. Igaz. mert akár a tejfölös túró volt olyan felséges. hogy: – … izé…. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert. – … aztán azt mondta. hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen. nem is illene. Csupa izgalmas titok minden. “Amúgy” rendes ember. mint amit mond. de előbb bekenlek. ami már annyira természetes. hogy egyáltalán nem rigó. amivel Nancsi néni ellenségeskedésének gőzét ki lehet ereszteni. Hogyan lesz a hangyatojás. az olyan… szóval. pete. szétbontani és megnézni… hiszen nem tud még semmit. Az almafáknál leesett egy-egy férges alma. akinek nem kell világosság. ahol hangyák cipelik tojásaikat. de nélküle talán süket és szomorú lenne a nyári délután. mint a tölgy? És miért él a tölgy két-háromszáz évig és a paradicsom csak egy nyáron? Miért marad itt a feketerigó. miért. Gyula régebben úgy értesült. és miért megy el Dél-Afrikába a málinkó? Miért. hogy: embrió. vagy az égre néz. csak – igen –. hogy: “Huncut a bíró… huncut a bíró!” Most azonban úgy érezte. akiről csak ma tudta meg. ha a földre néz. hogy a sárga fuvolás nem mond ilyen becsmérlő dolgokat a bírói karra. és a magány kérdései rajzottak a levegőben. Holnapra kutyabajod. A málinkófélékhez tartozik. s a neve: aranymálinkó. “Utána kell néznem – gondolta. majd a hátizsákban lesz minden. és egy madár sem. még csak rokonságban sincs velük. mint amit érez. Matula bácsit is megkínálhatom? Mert tegnap megkínáltam… – Hát persze. hogy olyan rántott csirkét csak a Nancsi néni tud… – Vén lókötő! Sokszor evett már az én főztömből. akár a harcban éhezett meg annyira Gyula. a hűvös estéé pedig a fülemüle. hogy is mondjam… szóval izé… – és ezzel a nyögés mag is akadt volna. viszont megtalálta a fogantyút. egyszerű volt ez a kis dal és mindig ugyanaz. és miért nem lesz magas fa. Csak közel kell hajolni hozzá. egyetlen élőlény sem mondhat mást. s ha ezek után Gyula nehezebben hajolt meg. de ha megkérdezték volna. hogy “anno dacumál”. ámbár nem akart többet foglalkozni vele. – István bácsinak van lexikonja. – Tudom. szállhat-e más. de eddig nem ütötték meg ezek a kérdések. mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó. hogy ez a ragyogó madár azt fütyüli. mint a fáradt nyári délután. A kert most is csendes volt. turbina. és mi van a holdon? Miért zöld a mogyoróbokor levele. Tutajosunk a tutajra gondol. mert nem szerette. de a kitűnő étel elfogyott. – Most már kimehetsz. – Matula bácsi jön hajnalban. hanem kizárólag a tömött gyomor volt. ha ez a dal nem simogatná. hiszen a valóság is olyan szép. és most először nem helyesli túlságosan a tutaj körül kialakult mesét. Ez a délután azonban elgondolkoztató volt. Igen.” . – Nancsi néni. hogy nem is törvény. mint a nagy szemű bagoly. gáz. ügyes. miért? Gyula szívesen és sokat olvasott. és kígyó kúszik a gyalogúton. törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében. annak oka nem az égett bőr. atom. csak az ember. sugárzás és elektromotor. hogy mi tulajdonképpen az “atmoszféra”. és valami rendkívüli egyszerűséget. ha az öreg Matulát valaki szidja. amikor azt olvasta valahol. hogy más madár szóljon. mindenhez ért. amíg fent van a délutánra hajlott nap. – Pedig szép lett “volna” – gondolja. és mit jelent az. ahol látszik már a hold gödrös fél arca.Ki is derült. az bizonyos… Gyula ezek után könnyű szívvel ment a kertbe.

Ránézett olajos karjára. “Miért olajjal kellett a bőröm bekenni, és miért nem vízzel? És miért elmosódik el az ember ebéd után, és ki volt ez a Lovassy? Tanár – mondta István bácsi; tanár úr – mondta Matula, mert az öreg rétjáró az emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve. “És mi az álom? – tűnődött a fiú, és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. – Az álom is valóság. vagy mi?” Kinyújtott kezét is jól megnézte, és megakadt a szeme gyászkeretes körmein. “Milyen piszkosak” – gondolta, de nem gondolt a körömkefére, és – sajnos – nem gondolt arra, hogy ez is valóság! – Gyula! – kiáltott a ház felől Nancsi néni. – Gyula! Tutajosunk kedvetlenül kiáltott vissza, és a ribizlibokrok egy-egy levelét letépve ment a ház felé. “Nancsi néninek mindig van valami kiabálni való ja…” Ezt a rosszalló gondolatot azonban hamarosan visszaszívta. – A földművesszövetkezetből hozták ezeket a gumicsizmákat. Próbáld fel, ha nem jó, kicserélik. István bátyád küldte… Matula! – gondolta Gyula, csak az öreg szólhatott nagybátyjának az elázott szandálról és az összekaszabolt – elég vékony – lábszárakról. – Jók! Köszönöm, Nancsi néni, egészen jók. – Ne nekem köszönd, fiam, bátyád vette, de hogy Matula keze van a dologban, arra megesküszöm; bár igaza volt, hiszen olyan a lábad, mintha macskák karmolászták volna össze. Persze, nem szólt róla egy szót sem, mi? – Nem. – Hát látod, ilyen. Ide is bejön néha, aztán csak ül, mint egy süketnéma. Csak néz és pipál, de nem szól, aztán, ha kell valami: meghozza. De akkor sem beszél sokat. “Itt a hal – mondja –, de ne vakarjátok, hanem nyúzzátok. Zsír nem kell alája.” Engem tanít főzni. Engem! Egyszer meg márnát hozott. “Az ikráját dobjátok el, mert mérges.” Nekem mondja… Nekem! De aztán mást nem is mond. Aha! – gondolta Gyula, lábujjait mozgatva a csizmában. – Úgy látszik, Matula is belegyalogolt Nancsi néni konyhai császárságába. A különbség csak az, hogy Matula nem törődik vele, mit mond aztán az öregasszony. Nancsi néni néha szidja, és Matula mosolyog. Esetleg megnézi, hogy a pipaszár jól szelel-e. – Nincs egy darab vékony drót a kamrában? Nem szelei ez a szár… És az öregasszony elmegy drótot keresni. De az is előfordul, hogy dicséri az öreget Matula gyékényszatyrot hoz be. – Láttam, a másik már rongyos. – Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál. – Olyan, amilyen. Gyula mindezt elgondolta, és úgy érezte, hogy az öregemberre hallgatni kell, bár pillanatnyilag az új csizmák erősen elfoglalták. Kellemes volt bennük a járás, s minden lépésnél férfiasán dohogtak! – Majd megírom apámnak, hogy fizesse meg István bácsinak – mondta, amikor este megköszönte a csizmákat. – Felesleges! Te két hónapig az én fiam vagy, de ha netán ezt nem akarod… – Dehogynem! – Vagy haza vágyakoznál… – Dehogy, dehogy! – rémüldözött Tutajos. – Csak úgy gondoltam, mégis… – Szóval állapodjunk meg abban, hogy három apa áll szolgálatodra: egy valóságos apa, egy pótapa és egy nevelőapa. Igazán meg lehetsz elégedve. Nevelőapád érted jön hajnalban? – Azt mondta.

– Jó. A bőrödre vigyázz, és ne vetkőzz neki, mert most nagyon fájdalmas lenne. Ha a hazajárást hosszadalmasnak találod, azt sem bánom, ha akár hetenként jössz haza. Ha olyan nagyon akarod a nádi életet, hát akarjad! – Megeszik a szúnyogok – szóit közbe Nancsi néni. – Az az ő dolguk. – Gyula meg véresre vakarja magát. – Az meg a Gyula dolga. Matulát hetven éve eszik, mégis egészben van. – Van szúnyogolajom – mondta Tutajos tele boldog kalandvággyal, és most határozottan feleslegesnek tartotta az öregasszony beleszólását. – Takarót vigyetek elegendőt meg egy felsőkabátot is. Éjjel hűvös lehet, és esőre is kell gondolni. – És ennivalót? – kérdezte Nancsi néni harciasán. – Nancsi néni majd ad Matulának, ami főzéshez kell. Szalonnát, zsírt, miegyebet… sót, paprikát. Fogjanak halat, nem kell Matulát félteni, aztán, ha unod, hazajössz… – Dehogy unom! Nem is mertem volna kérni. István bácsi, a Lovassy-könyvet elvihetem? – Minden könyvet, amit a házban találsz. Gyula elnevette magát. – Mit nevetsz? – Sok lenne – vágta ki ijedten magát Gyula Lajos, mert a családi levelező jelent meg előtte, az “Imádott Nagysád” és az áthúzott Irmuska –, elég nekem az az egy könyv. – Jó. Tanárom volt az öreg, nagyon szerettem: sokat csavargott itt a nádban, de erről Matula többet tud mondani, ha akar. Nem feküdnénk le? Pálinkát is vigyetek, ha valahol hideg eső megverne benneteket, meg sebre is jó. Gyula ezen az éjszakán nyugtalanul aludt, minden órában felriadt, és összevissza álmodott fűt-fát, tücsköt és bogarat. A bőre is sajgott még. és többször mintha Matula kopogott volna az ablakon, pedig csak a macska vadászott a padláson. Mikor azután valóban zörgött az öreg, Gyula olyan mélyen aludt, hogy kétszer is meg kellett verni a zsalugátert. – Hej, zabba mennek a lovak! – Mi? – ijedt fel barátunk, de aztán hamar összeszedte ébredő gondolatait. – Megyek, Matula bácsi. A konyhában egy hátizsák hevert a padlón, és éppen csak hogy nem ordított a belső feszüléstől. – Jó szíve van ennek a Nancsinak – mutatott Matula a hátizsákra –, majd én viszem, mert a maga hátáról lenyúzná a bőrt. Nancsi néni ekkor jött ki a kamrából, kezében két üveg dunsztos. – Ezt a kis befőttet még… Gyula szereti. – Ha szereti, hozza is el. A zsákban nincs hely. – De a pálinkának volt hely…? – Az orvosság, de ettül csak a hasa fájdul meg az embernek. Szóval, ha Gyula elhozza, hát elhozza. Ámbár elég lesz neki a két pokróc is. – Majd legközelebb, Nancsi néni… Az öregasszony mérgesen nézett Matulára, akit azonban ez nem zavart. – Mehetünk – mondta –, isten áldjon, Nancsi, az a rántott csibe múltkor nagyon finom volt. Mire Gyula elköszönt, a nagy hátizsák már kint ballagott az udvaron, bár még a verebek sem kezdték meg a reggeli értekezletüket. A kert hűvös volt és csendes, mintha az éjszakai titkokat őrizné, a patak suttogva szaladt, mintha még reggel előtt oda akarna érkezni valahova, de a gyalogút a kertek alatt most már ismerősként hívogatta Gyulát és az új csizmákat. – Nem nehéz, Matula bácsi?

– Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta Gyula Lajosnak, és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit. De most már ismerősek lettek a hajnali illatok is, és ha a fiú becsukta volna szemét, akkor is tudta volna, hogy most kukorica mellett mennek, most kender mellett, s itt le van kaszálva a lucerna. A nagy szilfára ismerősként nézett fel, csak éppen hogy nem köszöntötte. A vén fa barázdás kérgére titkos jeleket írt az idő, és Gyula szerette volna megkérdezni az öreget: hány éves lehet a fa, és miért áll ilyen egyedül, de nem szólt semmit, a nagy hátizsák meg csak ment előtte egyenletesen. Túl a gáton, széles, de csendes diskurálással kezdte a napot sok ezer madár, amelyből azonban kihallatszott egy-egy gém recsegő trombitálása, szárcsák sikkantása és a vöcskök kurjantása, a parti fűzfa száraz ágánál pedig egy szürkevarjú károgott valamelyik távoli atyafinak, de a válaszokat hallani már nem lehetett. A nagy sásos rét hajnali lélegzése, nehéz posványszaga most már ismerős volt, és az éles sáslevelek tehetetlenül nyaldosták a csizma síkos szárát. Az összeszabdalt lábszárak védett biztonságban lötyögtek a csizmaszárban, és Tutajosunk szinte kereste a tocsogókat, ahol tegnapelőtt a szandálok nyúlósra áztak. A nagy locsogásra Matula hátrafordult: – Jó a csizma, ugye? – Nagyon, Matula bácsi, köszönöm, hogy szólt! – Nem azért mondtam, de ide ez való. Na, menjünk, a fene ezt a zsákot, már szeretnék megválni tüle. Amikor felkapaszkodtak a gátra, a túlsó parton megint felrobajlott a madarak orkánja, de Matula oda sem nézett, csak jóval később állt meg megint: – Látja? – Mi az, Matula bácsi? – Pocok. Pézsmapocok. A folyó egyik partjáról a másikra egy zömök állat úszott keresztül, és eltűnt a túlsó part sásos szegélyében. – Harap? – Ha megfogják, minden patkány harap. – Mit eszik? – Amit akar. Mindent. Bogarat, rákot, csigát, de répát, kukoricát is. A búzát nagyon szereti, ahol búzavetés van a parton, csak azt pusztítja, de a bőre szép. A messzelátót elhozta? – Jaj, Matula bácsi, elfelejtettem… – Pedig mondtam, ugye? Az ember nem is gondolja, hogy néha a levegőnek beszél… Gyula szégyenkezve hallgatott, mert nem akarta mondani, hogy ez Kengyellel is előfordult, pedig annak káros következményei lehettek. Kengyel is a levegőnek beszélt, aminek aztán az lett a következménye, hogy: “… folytassa, Ladó…” Tutajosunk megborzongott, és magában szidta ezt a szórakozottságot. Matula azonban már lefordult a gátról, neki a rekettyebokros sűrűnek, és Gyula úgy érezte, a kunyhót őrző égerfák karja kitárul, mintha meg akarnák ölelni, aki hazaérkezett.

A fele petrencét szépen felemelték. úgy megrakta a hátizsákot. Én többnyire itt vagyok. de farka hevesen rezgeti. De hát így nem bízom benned… Ja! – nézett Gyulára – a messzelátó ott van a hátizsákban. aztán rendet csinálunk. Felét behozzuk. – Csak lassan. – Jó – mondta később –. Az öreg nem szólt. – A gunyhóban is mindig van egy-kettő. üres a fa. meg se kötnélek. Leült az öreg ember. amíg a fiú kicsatolta a láncot. hogy nem hagyod a gunyhót őrizetlenül. megigazgatom a gunyhót. – Csak olyan kajla ne lennél – nézett a kiskutyára –. Fújtatunk egy kicsit. az itt van. Matula lelökte a petrence tetejét. a világosságból ragyogás s a szürke magasság felett kék az ég. és tavasz felé már csak ténfergek. mint egy szöcske. – Matula bácsi. mint a beteg kutya. nézzen oda a nagy fára. aki lelkendezve örül a vendégeknek. de most már. Szénát kell hozni. Gyula még szemén tartotta az üveget. Tutajos riadtan nézett. fulladok is néha. Most lett a hajnalból reggel. pipa se ízlik. aztán megsimogatta. amerre a kígyó elcsúszott. de Gyula nem lelkesedett az ügyes szénahordásért. – Fiatal még. aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz. aki szereti. még ott van a nagy sas. fene a kígyóját. hogy ki vette le nyakáról a láncot. Olyan ágy lesz belőle… A petrence elég messze volt. és leült Gyula is. Ez azonban nem volt egészen igaz. de a kocsi is megsüllyedt volna. – Olyan jó itt. – Én?… és Gyula nem akarta mondani. hegy a hideg bujkál a gerincén. Gyula előkotorta a gukkert. Aztán háromszor körülrohanta a kunyhót. Matula bácsi. Amíg beszélt. a bokrok formáját. tavaly megázott. – Milyen kajla vagy – feddte az öreg –. és nézte a pipa ellibbenő. egy-egy fát. ha nagyon megnyomta a hó. – Eressze el a kutyát. majd végül lefeküdt Matula elé. aztán egy darabig csak a madarak távoli zajongása hallatszott. és gondolatai között Matulát kezdte látni: “Amíg ilyen kajla vagy… nem bízom benned…” – Első az ágy – verte ki Matula a pipát –. – Van egy petrence. – Emelje. hogy ez neki is szól egy kicsit. Rágyújtott. a harmatból pára. még ha csak ránéz is. végül már ott volt feje Matula keze mellett. és Csikasz a ház népe. először rendbe tesszük a gunyhót. hogy nincs az a pénz. lehet. Megizzasztott ez a Nancsi. a házba. sötét odúja a nádszagú otthon. “A gunyhóban – gondolta – egy-kettő? Te jó isten…” . – Elbírja? – Hogyne – állt a rudak közé Gyula. – Juj! – ugrott Tutajos. és a két rudat átszúrta a kis kazalon. büdös lesz a keze. szeméhez igazította. Matula bácsi… – Attól még helyin lehet az esze. egy nagy kígyó! – Ne fogja meg. lenge füstjét. és már nem is megyek haza. ami benne van. Csikasz hasra feküdt a kormos tűzhely mellett.A kunyhó maga volt a lomha jóság. Csikasz egyre közelebb kúszott gazdájához. le ne dűljön. A kutya Gyula közeledésére kissé tartózkodó lett. Aztán kigyüvök. Az öreg ránézett. mert tudnám. Lassan kialakult benne valami önkéntelen tájékozódás. hát mikor jön már meg az eszed? Tutajos úgy érezte. na fogja meg. A fű itt méteres volt s alul még erősen harmatos. hadd ugrálja ki magát… – tette le Matula a hátizsákot – meg aztán nem is felejti el. Két hosszú rudat húzott ki a kunyhó mellől. és Gyula megjegyezte a tájat. – Nem látok semmit. elég lesz. de a fa üres volt.

– A kunyhóban is vannak kígyók? – Szeretik. fogja meg. itt a réten csak a valóság a járható út. Kukacot talál a partban. de amint megszabadult a tehertől. megtöltjük szénával. mint Bütyöké. Csikasz. amelynek hívogató öble egyszerre kígyótanyává változott. – De a kígyók inkább csak éjjel járnak. meg a kis madarakat is abajgatják. és nem érdekelte a messzeség ezüstös leheletében szálló madársereg. – Olyan itt nincs. akkor nem billeg a széna. Hiába úsztak felette könnyű kis pufók felhők. Matula egy kicsit szárnyra eresztette. gondolatai között újra megjelent a kígyó. hideg rémület… Amikor letették a szénát a kunyhó előtt. csak nem olyan békésen. – Próbálja ki. Hordjuk a szénát. hegy nem nehéz. – Igen! – helyeselt élénken Gyula. büdös levet ereszt… – Nem csíp? – Csíp a ménküt. többnyire agyonverem őket. Jó hely az nekik… ámbár Csikasz néha el-elkap egyet. szeme pedig úgy kidülledt. . ha összeszoknak. Matula bácsi. Mivel csípjen? – Úgy értettem – borzongott Tutajos –. – Pihenjünk? – kérdezte elöl az égi hang. s az egyik pokróccal letakarta. az lesz a vánkos. ha az ember megfogja. nehezen rakjuk fel. Megemlegeti. és arra a néma csúszásra gondolt. Matula bácsi. ugye? A többit megcsinálom magam. – És a vipera? – tette hozzá hangosan. Én addig összebarkácsolok egy polcot. Matula erre nem szólt. lassan. Az a gyors. Gyula e pillanatban még a kígyót is elfeledte. hogy a válla szakad le. Az ember megfogja a nyakát. és karjai olyan hosszúra nyúltak. – Csak olyan büdösek ne lennének – folytatta Matula –. “… még rám jön – váltott lépést a fiú Matula rendelkezése szerint. Amúgy nem bántanak senkit… nem érdemes ennyit beszélni róluk. “Nem nehéz?… Te ökör!” – mondta Gyula Lajosnak. mert a lábadra lépek – ha van nálam bot. amire kirakodunk. mert a rakomány megbillent. de az esze most igazán másutt járt –. Matula bácsi? – Eszi azt a fene éjjel-nappal… – eredj innen. maga meg fogjon ebédre valamit. amivel a kígyó eltűnt a füvek erdejében. mért ne tudna? Matula csak vigasztalni akarja őt? Borzalom… Gyula most már nem nézte a tájat. csak megbotlottam. Tutajos melegen nézett Csikaszra és hidegen a kunyhóra. A lépésre vigyázzon. – Nehéz? – szól elöl a feddő hang.– Amikor én bal lábbal lépek. akkor csak bólogat meg tekergőzik. “Nem bánt senkit” – gondolta Gyula. Gyula végigfeküdt a szénaágyon. de nemigen tud… na. Fárassza! Csikaszt elviheti. hogy nem harap? – Hát harapni akar. és fogai összecsikordultak. Aztán ne kapkodjon. Gyula szeretete Csikasz iránt nőttön-nőtt. szöcske van elég a fűben. hogy igenis nehéz! És úgy látszik. – Mondtam. ha valami tehetősebb hal akad horogra. mert ha ledül. Gyula gondolataiban tovább tekergett a kígyó… szóval akar harapni… és ha akar. mert úgy érezte. olyan förtelmes. ugye. amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az. mert nagy halpusztítók. de kenyérgombóccal is megpróbálhatja. nem árt. Tutajosunk ezek után elfelejtette a kígyókat. a nyakamra tekerődzik…” – erre a gondolatra majdnem kiejtette kezéből a petrencerudat. – Nem. Nehéz? Úgy érzi. A hátizsákból majd kirakodok. maga a jobbal lépjen. – Akkor pihenhetünk. Gyula a földet nézte. Gyula pedig arra gondolt: miért mondta. tudom… Matula tehát megvetette az ágyat. – Nagyszerű. mint a fenti szarvasmarhának. amikor alszom.

mert megölni nem akarta. De látta azt is. A szürkegémet. Egy villanás. hogy minél hamarabb kint legyenek a derékig érő fűből. hiszen a ragadozóknak főleg a repülés a kenyerük. Ha mégis hirtelen csend lett. Az úszó simán repül a helyére – most kenyérgombóccal csalizva –. és Csikasz most már vidáman ugrott neki a csapásnak. és amikor bevetette a horgot. és Gyula érzi. és olyan nyugodtan körözött fel a felhők fölé. bakcsót már ismerte. gilisztát. – Eredj! – intett Matula. hajszolják a gyilkos vendéget a békés vízimadarak. de a legtöbbet nem. hogy ez veszélyt jelent. s az lehúzta? Óvatosan emelte ki a horgot. “Fejbe vágom. hogy új emberbarátja követi-e. utána mint robban fel a sík víz. gyakorlatképpen. Most újra nyugalmas percek következtek. És ez az érzés nagy elégedettséget ültetett a fiú gondolatai közé. barnakányát vagy más ragadozót. a víz alatt is folytatta. Ezek után egy termetes gilisztát húzott a horogra. és Tű táj ősünk hosszan bátorította magát. míg hozzá mert nyúlni. és mondanunk sem kell. Gyula felemelte a fejét.– Gyere. – Hopp! – mondta Gyula. Meg is látta az imbolygó rétihéját. és megugatta az ollós jövevényt. mire Csikasz is odajött. mit sem törődve azzal. amit most csúsztat a haltartóba. úgy látszik. A végtelen nádas felett egy pillanatra nem szűnt meg a madarak mozgása. mert Matula is agyonveri. de ritkaság a kilós. hogy a koldulás a kígyók társadalmában nincs bevezetve. hanem egy. mint a boldogság. s ez sokszor több. hogy a kígyók nemzetségére gondolt. és – bár erre nem volt szükség – a nyeles szákkal emelte ki. amint átlebegett a víz felett. és úgy maradt félig a víz alatt. károgó. mintha játék lenne az egész. hogy arról kódul” – gondolta futólag és harciasán. mert tudta már. Hajszolják. Ilyen kicsinyekből – gondolta Tutajos – sokat kell fogni. Közben még botot is vágott. “Majd estére visszatalál…” – nyugtatta meg magát. Ebben nem is volt hiba. Szép. jóízű is – ha nem pocsolyában fogják –. Ezt a kaszálást. – Nini! – kiáltott. de el nem érik. és a könyvre gondolt De hol az úszó? Elakadt valamiben. talán negyedkiló. egyszerre megszűnt a kígyókérdés. és keményen megmarkolta a horognyelet. hogy mozgását csak az utazó nádtörmelék mutatta. mert ott igazán szó szerint veszik. olyan hanyag nemtörődömséggel. A zsilipnél aztán letáborozott. és újra bevetette a horgot. Az égen csapott hasú felhők jöttek-mentek. mert Gyula ugyancsak szedegette új csizmáit. Tutajosunk elégedett. Ez. aranyos hal a kárász. aztán messze elhajította a fűbe. . s a madarak zajongását lassan már meg se hallotta. mintha csak egészségügyi sétarepülésről lenne szó. bár az izgalmas feszültség alig csökkent. hogy ez a könnyed szárnyalás mint változik villámgyors suhanássá. s a madársereg figyel. az nem is eszik. már felettük volt. s mint szidják. a majdnem kopasz gáton. visszavisszanézve. A folyó olyan csendes volt. “Ott legalább meglátom…” – gondolta. Fogott néhány szöcskét. A rák véletlenül akadt meg a horgon. Pedig állandóan szólt a nádirigó. mert a kis kárász kiemeléséhez nem kellett erő. még kisebb kárászt is szépen kivezetett a parthoz. kanalasakat. ha van nála bot. hogy ez a mozdulat már Matula mozdulata. de ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. És nyugodt. de nem ment. Csikasz! Csikasz erősen csóválta a farkát. hogy aki nem dolgozik. hogy ebéd legyen belőlük. hápogó madárság egy pillanatig sem maradt csendben. Most már igazan nem kapkodott. amire nem volt szükség. s a szikvízen csárogó. mert csakhamar erősen megrándult az úszó. A giliszta erősen tiltakozott szabadon maradt részével.

és Kengyel látta volna… és Piri mama és a mama. hogy kezében van a bot. csuka. ámbár ez lehetett részvétnyilvánítás is. Ez pedig annyit jelent a halnak. s a fiú engedte. amelyik legrosszabbul repül. és – lássuk. Most visszafelé rohant – Gyula feltekerte a felesleges zsinórt –. párzás idején felébredve a szerelem . mart nekirugaszkodott még párszor. mert azokat éppen úgy elkapják. csak az éber marad meg. hanem a bekapott mutatóujját konokul tartotta szájában. mert a csuka a botot harapta kitartóan. életrevalóságát átadva az utódoknak. s akkor már úgy megy a szákba. és különösen két hatalmas “ebfoga” veszedelmes. Itt is csak az erős. így a kígyóknak szánt bot végét feszítette a csuka fogai közé. Fuldoklik. mint élelem. mint az idegeneket. mert a küzdelem erősen megviselte. – Huhuuu! – kotorászott Gyula kés után. a farkas az elkódorgott bárányt s a harcsa. amelyeknek valamelyik érzékszerve rosszabbul működik. hogy a csuka se kapkodjon. sőt saját gyermekeikkel szemben is. és elveszíti az eszméletét. amelyik legkevésbé tud vigyázni magára. süllő – s a vizek többi ragadozói – azokat a halakat. hogy az elvetemült tigris száját kinyissa. És elgondolkodott – íme. ahol egy kis nádsziget mellett – úgy látszik – a legnagyobb volt a haljárás. Tutajosunk kerek szemmel álmélkodott. de a csuka nem törődött velük. Igen. a vizeknek is megvannak a maguk ragadozói. karvaly. A róka a legbámészabb nyulat fogja meg. miközben Csikasz halkan morgott. és Gyula most már nem tétovázott. és távolabb húzódott a csapkodó vízitigristől. – Ilyen hülye is csak én vagyok! Csikasz változatlanul helyeselt farkával. tépő csőr a levegőben. ami nagy zenebonát csapott a víz alatt. És ez a szelektáló válogatás könyörtelenül igazságos saját fajukkal.– Hát most bevágjak. amíg fel lehetett húzni a levegőre. a többi nem más. mint a többié. – Hohó! – óvatosan megállította a halat. Gyula visszadobta a haltartó hálót a vízbe. A hal azonban még a szák hálójában sem viselkedett bárányként. Kiszopta a sebeket. Csuka! Hej! De milyen szép csuka! Csak Matula bácsi látta volna. A háló súlya és a csuka daliás termete erősen csökkentette fájdalmait. miből élünk – visszadobta a horgot oda a túlsó partra. mint a bárány. amelyik leggyengébb. amikor végre a haltartó hálóban volt a hal. aztán újra másik irányba. A hal hosszú volt. fogai. bár a két kárász nem nagyon örült a veszedelmes társaságnak. A bevágásra berregni kezdett az orsó. amire engedett. Ijedten csapkodtak. Ez a játék (ami csak Gyulának volt játék) végtelen örömmel töltötte el. és Gyula hamarosan visszaemlékezett Matula tanácsára: “Aztán ne kapkodjon…” Azt már hiába mondta volna az öreg. és Csikaszra nézett. Az úszó azonban elindult. a hatalmás csukaasszonyság. gyere. A héja. ahogy a valóságos horgászoktól hallotta –. de a fene tudja. – Na. Gyula rázogatta az erősen vérző ujját. A többi elpusztul. és kezében van a hal is. mert most már igazán érezte. De a hal más véleményen volt. vagy ne vágjak? – suttogta a fiú. mint amikor a levegőben élő embert a víz alá nyomják. Sőt. – Azanyád! – üvöltött a fiú. mint a hajlott tűk. és szája. Tutajosunk ezt most megtanulta. A hal már fáradt. apám és Bütyök… és az egész osztály. és egyelőre nem gondolt étkezésre. mert neki ez a szokása. nem adhatott tanácsot. de most már ki lehetett piszkálni. És a horog még mindig bent volt a hal szájában. sólyom tévedhetetlenül azt a madarat vágja ki a csapatból. mint a karmok s a horgas. de Csikasz csak a farkát csóválta. Tutajos nagyot sóhajtott. Itt is otthonosak a fogak és körmök. de már fékezett. mint a kacsáé. de a csukát nem hatotta meg a mamájára való hivatkozás. a csuka csúnyán tud harapni. báránykám – és kiemelte a halat a partra. – Most levegőt adok neki – magyarázta Csikasznak a dolgot. melyik zsebébe tette.

hogy csak csodálkoztak az emberen. és Gyula gondolatai közé alig talál utat az a kedves kis szerény pityegés. Hatvan-hetven méterre vágtatott a folyó közepén. – Az anyjukat elfogta valami. Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára. Itt bogarásznak a folyón. Majdnem ugyanezt teszi a csuka is. Hiába volt újabb és újabb erőlködés. “Mi ez – gondolta a fiú –. a hal tempója nem változott. de szemük állandóan Gyulán volt. hogy annak csak a derék hitves gyomrában van ideje gondolkodni az élet és szerelem változékonyságáról. – Három kis árva szárcsa – mondta otthon Matula. Aztán… egy csattanó rándítás. Sajnos. Az úszó (Matula tutajnak mondja) mozdulatlanul áll. és lassan elvonultak lefelé a folyón. A horognyél már karikára görbült. A kis szárcsák előbb még megtanakodták.bódulatából. egyre fogyott. – Pii… piitty – szabad erre menni? – Nektek mindent szabad – érzi Gyula –. ami majdnem kiszakította kezéből a botot. Gyula már értesült ezekről a dolgokról. fiatal. és így lesz az értéktelen küszhúsból nagyon értékes süllőhús. Elsősorban küszt. és hiába volt minden rángatás. s a zsinór látható része eltűnt a folyó hátán. hínáron napkúrázó bogarakat. aztán áteveztek a túlsó partra. viszont a békés halak lehetnek haszontalanok. aki szintén észreveszi őket. és kézzel is elkapta a zsinórt. mintha a fiú formáját akarták volna megjegyezni. és nem is lesz másként soha. és a fiúnak sem volt semmi más vágya. vagy ne menjenek. mert zrrr… zrrr… – vadul kerepelni kezdett az orsó. Ha elszaporodik a pocok meg az egér. és hogy a ragadozók sokszor bizony nagyon hasznosak. és Gyula teljes erejével se tudta megállítani. megjelennek a vércsék és ölyvek és sáskajárás idején a pásztormadarak. elfeledett mindent a fellángolt izgalomban. csak itt evezgetünk… – és mint kis fekete gályák. mert a kezét elvágta volna. mi nem zavarunk senkit. és most csak vannak szegénykék. tengeralattjáró?” A zsinór fogyott. de könyörtelen. Néha visszanéztek. vízipatkányt és – ha veszélyben van – Tutajosunk ujját is. ám az is lehet. Tutajosunk egészen elérzékenyedett a három fekete madárka láttán. de erre már nem maradt ideje. békés kis halat. Beakasztotta a horgot abba az ismeretlen lénybe. és ott úsztak el Gyula előtt. ezt az értéktelen. csak éppen hogy voltak. és ifjú barátunk bevágott. . kis vadrécét. Elkapja a békát. de még a sebességét sem csökkenteni. hogy a hasznos és káros megállapításokkal vigyázni kell. pedig nem csináltak semmit. ami jobbról jön a part mellől. “Milyen okosak” – akarta gondolni Gyula. és tudja. a kis szárcsák ezt nem kívánták. mentek tovább. aki a saját ujját szopogatja. Csak húst eszik és csak élőt. fiatal hajtásokat. Ami van. az orsó vészesen berregett. ha a változtatásban a természet feltételeit elfogadja. Közben lekapkodták a nádon. apró csigákat. Hála Lovassynak. – Pii – piity – mondták a kis madarak –. mert veszély esetén ott volt a sásos. annak kell is lennie. de most már tudnak magukra vigyázni. a zsinór félelmetesen fogyott és Gyula megdöbbenve látta. Ez nem volt másként soha. Embertől nem is nagyon félnek. hogy menjenek. de el is engedte azonnal. A süllő például ragadozó. és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. ámbár ez már nem válogat. és a számára hasznos túlszaporított állatok természetes életfeltételeit biztosítja. de ez is csak akkor lesz tartós. és azonnal szívébe fogadja a három kis fekete jövevényt. amely vitte a zsinórt. ahol három kis madár ül a vízen és most megrettenve nézik az embert. úgy bekapja a kisebb termetű férjet – ha nem vigyáz magára –. kik vagytok. de a parttól messze sose mentek. A természet bölcs. – Hát ti? – mosolyog Tutajos. Gyula elfeledte a csukát. hogy a tengelyen már alig van pár méter. csak megsimogatni őket. sokszor károsak is. árva szépségükben. A fiú meg se moccant. ámbár nem tudom. nádas menedék.

Megvakarta ősz fejét. Nézte a vizet. Különben várjon. A kutya itt marad. s az egyetlen ütés után az sem mozdult.” “Ne álmodozzon. tanár úr. szinte megdöbbent. aztán csak egy szót mondott: – Elvitte? – El – szomorkodott Tutajosunk –. jöjjön. hogy ne kínlódjanak. – Nyalhatod már. aztán az árván maradt orsót és nyelet. Itt maradsz.” “Na. és a harcsa nem ment ki a világból. tanár úr…” . mintha gondolatait gereblyézte volna össze. a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. és a halakat a kés fokával keményen tarkón vágta. Csikasz – intette le a jelentkező kutyát –. mint a hazug ábránd…” “Igen. Látja ezt a pócot? Ez lesz a maga hele. aztán. Száz méter zsinórt nem lehet csak úgy lenyelni. Matulának van igaza. mintha győzedelmes hadakozásból tértek volna vissza. Gyula pedig elképzelte. mint leült a partra. tanár úr. Csikasz – nézett újra a kis kutyára –. el! Száz méter zsinórral. ide nézzen! Matula nagy kést húzott ki a nádtetőből. ha kiáltok. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. igaz. horoggal. Matula bácsi? – Semennyi… de nyolcvan deka megvan. aztán az üres horognyélen. mint egy kirakodóvásár. és erősen megmosta a kezét. Matula éppen végzett a polccal. hogy Gyula kiemeli a haltartót. amit tud… – mondta belül egy hang – nos?” “Igenis. Nem baj! – Nem baj?! – Nem hát. Rakja ki a holmiját. és sóhajtott. – Véletlenül… – Hát véletlenül se.Tutajosunk inkább lerogyott. – Ezt hát megcsináltuk. – A szájába meg ne nyúljon máskor. hogy egyenesen áll-e a tartó drótokon. Hunyorogva nézte. és ugyanígy nézett végig a bevonuló Gyuláékon. jelezve. Egyik komámat nyomorékra harapta a csuka. Sóhajtott. Szeme először a haltartón állt meg egy pillanatra. Lehet ez másfél kiló is. és összeszedi a cókmókot. ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú. mindenestül… Matula bácsi – kiáltott –. “Rémes! – gondolta. Most elmegyek csónakért. látja! Maga akar ezzel az öreg emberrel vitatkozni? Maga?” “Nem. aztán a fiú véres kezén. Két ujjal fogta meg a kopoltyúk mögött a csukát. Ladó. mekkora fogai lehetnek egy tízkilós csukának. Ladó… megbízhatatlan abban is. – A csukát meg így kell megfogni. látja? – Igen. Végül is arra tért magához. csak útban lennél a ladikban. aztán bánatosan lefeküdt az árnyékban. A halakat tegye hűsre. úszóval. olyan vidáman állt eléje a gyalogúton. “… Maga javíthatatlan álmodozó. Csikasz… eredj a fenébe – tette aztán hozzá. s amikor látta. Két ujja megbénult. mert az elmúlt percek izgalmai még idegeiben örvénylettek. így kell. ha olyan a gunyhó. hogy a horgászatban nem járatos. és minden épkézláb gondolatot elnyeltek. de nem szólt. hogy mondjuk ezt el a gazdának? Csikasz tanácstalanul billegette farkát. mert nem szeretem. A parton kellett volna utána menni és fárasztani… ámbár kivenni akkor se tudta volna. – Az én csukám hány kilós lehet. nem lehetett megállítani! – Elhiszem. de előbb verje ükét kupán. aztán az eget. tíz kilón felül volt. Csikasz reménykedve nézett öreg gazdája után. hogy Csikasz megnyalta vérző ujját.

S az ormótlan. próbálkozzék vele. mert egyszer csak felugrott. de mivel semmi parancsot nem kapott. Gyula csak most látta meg a pad alatt azt a fanyelű hegyes vaskampót. és Csikasz azonnal összeomlott. amit a számtanórán álmodozva a Velencei-tavon látott. hosszú. hogy erre a bizonytalan harcsavadászatra miért kellett elhozni a horognyelet. de ezt most Gyula egészen pontosan úgy értette. Csikasz közben többször bejött a kunyhóba. s ez a csónak mintha ugyanaz lett volna. és ez olyan furcsa volt és idegen. – Gyula… Gyulaaaa… a nyelet is hozza! Többször nem kiáltott az öreg. és Matula átkutatta a fentővel a feneket egyik parttól a másikig. mert elgondolkodott azon. meg nem akad. és látszólag azonnal elaludt. a kunyhóban. és egyik oldalon evezett. Gyula nem tudta elképzelni. A víz nem széles. “Huncut az öregapád!” – mondta Gyula kicsit megbántva. hogy vágta a zsinór a vizet. ott a kanyarban még láttam. Gyula elindult. Egy aranymálinkó ismételten megállapította. könyvet. A folyó felől kiáltás szállt a kis tisztásra. de lassan ment. A harcsa – mert majdnem biztos. . – Nyolcvan deka. amíg csak a zsinórba. Matula egy öreg csónakban ült. hogy valahol megtaláljuk. Egy kicsit idegennek érezte magát a nádasban. Csak a zsinór vége a kezünkben legyen! Tud evezni? – Megpróbálhatom… – Szóval nem tud… de majd megtanul Itt van ez a fentő. Száz méter zsinór elég hozzá. ez ellen nem tehetek semmit… maradok. Ezzel akarja fejbe verni az öreg a halat? Egyelőre élvezte a csónak siklását. hol állt meg. és egy-két faroklegyintéssel helyeselte az ifjú tevékenységét. hogy “maga”. a csónak mégis nyílegyenesen ment a középen. befogadva a vezérek ivadékát. amire Matula mutatott. A csónakban egy száraz. talán elő tudjuk ráncigálni. újra kifeküdt az árnyékba. mintha azt mondta volna: – Hát már te is parancsolsz? Sajnos. jól megjegyezve. és most olyan érzése volt. – A farára üljön a ladiknak. – Ezzel gereblyézünk a fenéken. Aztán megkérdezte: – Fölfelé ment? – Fölfelé – intett Gyula végig a folyón –. – Jól megszaladt… – fene tudja. a vízparton. pedig Matulának csak égy evezője volt. hogy “huncut a bíró”. aminek a végére rozsdás vasdarab volt kötve. és a kiáltásban mintha a táj szólalt volna meg. hova teszi az evőeszközt. és rendesen elrakodott a polcon. zseblámpát. hogy: “huncut a Ladó”. – Itt maradsz! – intett a fiú szigorúan a kiskutyának. Nem látott még ilyet? – Nem. ágas végű pózna. hogy az volt – eddig elfeküdt valami gödörben. mintha egy kicsit hazaérkezett volna. A kanyaron túl aztán megálltak néha. Ki fogott még az osztályban nyolcvan dekás csukát? Senki! Még Kengyel sem! Ezen aztán szépen megnyugodott. – Mi az. A füle azonban álmában is nyitva volt. Matula bácsi? – Fentő. a tányért. Miért? Eddig csak azt mondta. Hoztam vágóhorgot is. hát nyolcvan deka. mintha valaki önmagában nincs otthon. rozoga alkotmány szinte surranva indult. hogy “nevelőapja” most szólította először nevén. könnyebben megy. – Fentő? De minek az a vasdarab? – Hogy a víz alatt maradjon.Ekkor lágy madárfütty térítette Tutajost magához.

hogy a zsinór meg ne akadjon a csónakban. legfeljebb annyi. aztán erősen rácsapott a horognyélre. Gyula óvatosan szedte fel a zsinórt. – Csak evezzen. időnként kiemelve az ágakra akadt hínárral együtt. Szerencsére ilyen szörnyetegek nem teremnek a Zalában. és leszakította magát – folytatta az öreg –. Most rákötöm az orsóra. és Matula megfeszítette a zsinórt. ha ugyan a horog még a szájában van. – Próbálkozik a kutya! Vagy lefeküdt megint. A kampós ágat gondosan húzta meg a fenéken és emelte ki. és nem akar mozdulni. mindegy. mint az a lehelet. – Meg ne húzzál Majd lassan hajtok visszafelé. Jól meghúzta. A csónak állt. de úgy érezte. – Úgy húz. hogy mozgásba legyünk. mint egy ló – mondta az öreg elismerően. ami Gyulában az izgalomtól ebben a pillanatban fenn volt akadva. s csak pár perc múlva álltak meg újra. erősen. mint Bütyök a bizonyítványt. gyorsan… jobban! Az orsó szinte sistergett. mert a zsákmány – ami még nem is volt zsákmány – a csónak alatt rohant el. de jól eltartotta a bot végét. más nem történt. ugye. Matula pedig lefékezett. aztán elindulok. Na. száz méter zsinórt nem nyel el a főd. hogy Gyula szíve úgy ugrándozott vékony bordái alatt. mert újra megfeszült a zsinór. bekotorva a parti nád közé is. hány mester lehet az orsón? – Fele már rajta van. hogyan… Gyula lélekszakadva evezett. mint a lehelet. ami ereje után cápa is lehetett volna. mintha tudta volna. hogy jól megszaladt? Följebb kell keresni – ezzel Matula meghúzta az evezőt. most már nehezebben megy. amely – talán – összeköttetésben volt azzal a vadállattal. amíg egyszer csak vége szakadt. amennyit csak lehet – és Matula úgy indult. piszkálja! Tutajosunk izzadt és piszkált. aztán egyszerre csak leállt. Csak nyugodtan. mint egy megrémült cinege. megkeressük a végit. amíg csak Matula meg nem szólalt: – Várjon! Hova tette a szemit? A fentő egyik ágán a hínár között mocskosán és alig láthatóan ott volt a zsinór. Vigyázzon! Matula egészen feszesre húzta a zsinórt. – Evezzen! Nem baj. és mi lesz akkor? – Matula bácsi. húzta a fenéken. vagy… nem mondom?!… visszafelé megy – és Matula gyorsan tekerte vissza a zsinórt. – Adja ide! Tutajosunk boldogan szabadult meg a nyéltől. csak nyugodtan. – Nyomja. Minden pillanatban várta. hogy a ladik súlyának egy részét a hal húzza. Az orsó berregett. hogy a váratlan rezgés megijessze a halat. hogy az a démoni erő mikor rándul meg újra a víz alatt. Matula megállította a csónakot. hogy rátekerte valamire a zsinórt. és ha megugrana. s ilyenkor úgy guberálták. nyomjon egyet a vízen. majd kicsit gyorsabban megyek. Tutajosunkat pedig hideg és meleg verejték verte ki váltakozva. csak lassan.Gyula kézbe vette a hosszú póznát. – Vagy elakadt a zsinór valahol. vagy elfeküdt a hal. – Mondtam. Ott volt! Nagyon is ott. . A zsinórból ekkor már háromnegyed rész az orsó dobján volt. – Adja a nyelet. mert az orsóba mintha villám költözött volna. – Ámbár az is lehet. zsombékra… mit tudom én. mert rátekeredett nádra. – Lassan. esetleg krokodil. csak úgy hajlott a bot. Az orsó olyan halkan kerepelt. hogy most csendben kell lennie. mert megugrik. – Jó. ne törődjön semmivel! Fárad már… érzem. s a csónakot is abba az irányba fordította. maga meg ráteker az orsóra. Vegye kezébe a lapátot.

– Hanem a nyél igazán megérte az árát – mondta –. Látta tegnap. aztán a nagy halat csendesen visszaereszti a vízbe.” Matula derűsen törülgette verejtékes homlokát. mert ami hal van. nagyon éles. Pihenhetünk egy kicsit. az orsó már nem forgott olyan gyorsan. S amikor megálltak. Csikaszt. de csak egy-egy pillanatra. és bajsza ide-oda lengett a vízben. Gyula vidáman ugrott ki a partra. amikor a harcsa széles feje felbukkant végre. amíg vízben van. . de erre csak erős rándítás volt a válasz. nem elég. Adja ide az evezőt. mert akkor újra fáért kell mennie. Elég volt mára. Gyula aggódva nézte. És Gyula majdnem elkiáltotta magát. az iskola és rokonság. – Így! Ezzel meg is lennénk. Van a gunyhó mögött. Matula most már bal kézbe vette a horognyelet. egyetlen erős húzással csónakba rántotta a halat. mint a hazug ábránd. fogok még pár keszeget. hogy a mienk. mert leszakítja magát. mert a mainál többet már nem adhat a Zala. és rakja meg a tüzet. Ijesztő nagy szája volt. iszonyú zenebonát csapott a ladik fenekén. egyedül lenni és újra átélni a csodálatos eseményeket. – Ne egyen a fene – korholta Matula jókedvűen a zsákmányt – most már úgyis mindegy – aztán vastag zsinórt fűzött át a hal kopoltyúján. – Sietek. hogy nem neki kell horgászni. Matula pedig megpróbálta emelni. Nagy erő van az ilyen halban. érző két ember. vagy nem szerette a bagót. másikba a vágóhorgot. – Van tizenöt kiló… de inkább több – suttogta az öreg. hogy raktam tüzet? – Láttam. A nyurga diák Pestről s az öreg csősz a nádak és vizek országából. És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt. és – igen! – örült. A harcsa még most is más véleményen volt. mennyi idő alatt fogom meg a pár halat. hogy a harcsa kopoltyúján és száján átfűzött vastag zsinórt Matula megbogozza. hozzáköti a ladik vaskarikájához. Sokat ne tegyen rá. és náddal gyújtson alá. vágyott látni a kunyhót. És összemosolygott a két ember. A hal tétován ide-oda húzott. hogy az ijedtében majdnem belefordult a vízbe.Igen. – Táncolsz te még bagóért – ígérte az öreg a láthatatlan halnak. Matula bácsi. erős húzásokkal emelte a halat feljebb. tüzet rakni. nem akart feljönni. a megjárt utak. aztán délután beviszem az irodára. – Most már elmondhatjuk. ott a balta. és valóban leszállt nyolcvandekás mivoltára. Én kinn maradok. és beakasztva a tűhegyes kampót a kopoltyú alatt. bizonyítvány és ajándék szivar. és Matula néha meg is állította a halat. – Akkor menjen. közben olyat csapott álmélkodó és boldog Tutajosunk térdére. – A gyufa a polcon van. – Most csak lassan… most már nem fordul meg. csak éppen hogy égjen. – Meg ne mozduljon. Matula bácsi. hogy a harcsakalandhoz igazán kár volna egy szót is hozzátenni. egyformái. a harcsát meg kikötöm. csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző. és Gyula arra gondolt. A baltával vigyázzon. – Csak egyszer lássam meg a f éjit! Enged már… Matula szaggatott. Ennek a betyár Kengyelnek megint igaza volt: “A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. A harcsa meg sok lenne nekünk. feljebb… – Adja ide a vágóhorgot. A csuka most már alig volt fontos. szedjen fát. néha már attól féltem: eltörik. Vágyott valami másra. A csónakot most már itt hagyjuk a gunyhó előtt a vízen. csendesen lehajolt. – Nem kell sietni. de az vagy nem akart táncolni. Mit tudom én. a nagy korkülönbség.

hogyan? – Látom! Matula sűrűn bevagdosta kétoldalt a halak húsát. a füst szétfoszlik mint gáz és korom. és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek. – Mindjárt kész. a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. és kezdődik minden élűiről. Mi a füst – nézte Gyula a tüzet –. Látja. megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. Más lesz belőle. hogy mi a hő. A fiú önkéntelenül is megfigyelte az öreget. mintha otthon a szobájában ment volna. és most öröme tellett a tűzrakásban. és tüzet rakott. és nem is szerették volna. hogy Tutajosunk gyomra szemérmetlenül korgott. rá vékony ágak. a hamut a földbe viszi az eső. Csikasz… Aztán kézbe vette a baltát. Hozza ki a deszkát. Felnézett az aranysárga madárra. de Gyula már ezért sem haragudott. És Gyula ezek után már nem gondolkodott. része valaminek. égő és elreppenő gázok és gőzök. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. – Éhes? – kérdezte Matula a korgásra utalva. volt nevezhető. – Kígyó? Hát itt a balta. Gyula kezdte megérteni a tűzimádókat. és Csikasz várta a kunyhó előtt vég nélküli farkcsóválással. Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg. mert gyomra kordulása azt mondta. mint a szépség lenge csodáját. A rekettyeágak ismerősként simogatták meg összekaszabolt térdét. Ősi megelégedettség pihent el a szívében. és a tegnapi irányba ment száraz fáért. hogy a ragyogó tollak. hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán. ahol Matulának jönni kellene. de ne nyomja meg a halat. mi az égés. Tutajos Matula kezét nézte és – utánozta. – Harcsát fogtunk. sőt azon sem. és úgy nézte a kibuggyanó fehér füstöt. de ez itt most más volt és titokzatosan szép. Gyula olyan éhes lett. és megborzongott. amíg a halakkal megérkezett. ezért irdalom be. és a kis kutya is odanézett. ötöt fogtam. ideje volna már inkább őt etetni. A meleg felreppen a felhők alá. hogy vágyakozva nézett a gyalogút bejárásához. – Nemigen akartak kötélnek állni. ha nem lenne tűz. ami él. Ezután már alig beszéltek. de odaállt melléje Csikasz is. aztán félreállt.Gyula most már úgy ment a rejtett gyalogúton. ahogy Matulától látta. Matulára azonban még jócskán kellett várni. és arra gondolt. hogy mi a szag. és ha össze lehetne rakni. melyeket esetleg megesznek az állatok. ami megint csak égés. és mi a füst. és mi a láng? És – végeredményben – mi a tűz? Gyula természetesen tanulta. A füst később elszürkült. aztán – mint a háztető – vastagabbak. mintha azt mondja volna: – Én is förtelmes éhes vagyok. hiszen tűz nélkül szinte semmije sem maradna az embernek. és az anyagból újra növények lesznek. Kezdődik? – tűnődött a fiú –. ami ebben az állapotban kizárólag illatnak. Tutajosunk tehát megszerezte a tüzelőt. mert a sülő hal olyan gáznemű anyagokat felhozott. de harag csapott fel benne. Matula utolsó szava az volt: . – Hozza ki a serpenyőt. “Kígyó! – jutott eszébe. úgy levágom a fejét…” – de a kígyók máshol tartózkodtak. mi a hő. a lesben ülő szitakötők alig rebbentek fel. az égni képes gázok szerepe. csak a gerince. az ebéd ígéretét. – Most aztán nem marad más tüske benne. mert elfakad az epéje. és mi a gáz. vagy elkorhadnak. aztán arra gondolt: mi lenne. ha Ladó Gyula Lajos levágja a fejüket. mama sütjük a halat. mi az égés. de külön megmarad minden. Most aztán nekilátunk! Elő a bicskát! Ezt is meg kell tanulnia. Alá a gyufa. Alul a nádcsóva. aztán keserű lesz a húsa is. “Etetem…” – gondolta. de a kiugró lángocskák alig látszottak az erős napsütésben.

mely az előbb még Gyula tulajdona volt. Ha elmegy valamerre. hogy hasa is van. bár csak kezdődő izomláza volt. s az alagút – azaz a kunyhó – bejárása előtt sütött a nap. Kinyitotta a szemét. Most pedig világraszóló alvás következik. Én még elszívok egy pipa dohányt. és mit sem tudott róla. de őket már nem kelti fel sem az aranymálinkó. amennyi csak belefér. – Ide vele! – döfködte Csikasz orrával Gyula oldalát –. A beirdalt hús úgy vált le a gerincről. – Elhiszem. mint az érett barack a magtól.” Aztán ő is letette a pipát. Nyurga teste szinte elfolyt a süppedő szénán. de ez nem volt kellemetlen. és a kézben csak a fej maradt meg a gerinc. Matula pöfékelt. A kunyhóban már homály volt. simán és mélyen lélegzett. Gyula most nem kérdett magától semmit. Ne adjak egy szivart? – Nem. izgalmas horgászatot. hogy a szárnyas leányzó kizárólag lábakból áll. amint kisurrant fent. és jó étvágya van. hogy gyomra most pótolja a délelőtt elhasznált erőket. úgy nézzen körül. ilyen jót még nem ettem. amire nagy szüksége is volt. de nem kívánta Gyula vérét. az izmok szokatlan munkája ólomként folyt szét egész testében. De az ilyen sült halból ehet. – Ízlett? – Matula bácsi. s az átlátszó tartályba vér érkezett. sőt izom. és a csukahúsból Gyula-hús lesz.– Én kézzel szoktam enni… – és Gyula is kézbe fogta a halat a tányér felett. “Talán el sem alszom” – gondolta. elmehetnénk valamerre… Csikasz önző volt. Aztán ettek és ettek és ettek. Negyedóra múlva a halakból nem volt egy szálka sem. Gyula ismételten megvakarta állat. – Én már kialudtam magam – jelezte ez a figyelmeztetés –. míg egy szúnyoghajadon igenis kívánta. Feküdt. ez kétségtelen. és elmosolyodott. Csak a holtak alusznak ilyen mélyen – ámbár ők is égnek a föld szűkre szabott laboratóriumában –. a széndioxidot. nem volt kíváncsi semmire. Estefelé horgászhat is. és nézte a füstöt. mire felébred. mert evezni nem tud. de már karja mozdulatára úgy érezte. “Nevelődik a gyerök – gondolta –. így Gyulánk egyedül maradt álomtalan álmaival. és kinyitotta a szemét. Ebből lehet sokat enni. az oxigénnel égetve a testből a vérbe kerülő salakot. de messze ne menjen. még a harcsából se sok maradt volna. és amikor meglátta Csikaszt a kunyhó előtt. . a kunyhó ereszénél. hogy vissza is találjon. favágást. és abban a percben már aludt is. s első pillanatban úgy érezte magát. de a halakat hagyja a vízben holnapra. és nem ébredt fel arra sem. evezést. Ott pödörgette első lábait. hogy egy konok légy az orrát választotta kilátónak. Egyszóval alapos. mint a tuskó. Első pillanatra úgy látszott. egy kis húst is lehet rajta hagyni. A fiú egy önkéntelen mozdulattal elkente állán a szorgalmas hölgyet. mert most esett ki a vonatból. A vízre ne menjen. mert jól alszik. Gyula vezéri teste nem szokta meg a napi nyolc-tíz kilométeres sétát. nem! Gyula elnyúlt a szénaágyon. sem Csikasz. Aztán ránézett Gyulára. Igen. azaz potroha. aki unatkozott. ideg. aki megunta az egyedüllétet. vér és csont. mert ez a finom tartály pirosodni kezdett. de később kiderült. azonnal kirepült a kis kutyát bosszantani. és ezek a végtagok önmagukban is fájnak. Szerencsére nem a szúrólegyek vérszomjas felekezetébe tartozott. általában azt az általános használatot. s általában igen otthonosan viselkedett. de alkonyaira megjövök. a levegő benzinjével. A hajadon ugyanis Tutajosunk állába döfte szipkáját. Tutajosunk ezen a délutánon nem álmodott semmit. majd szívóját tisztogatta. A délelőtti fáradozások. Lehet. mint aki alagútban ébred. de szemtelen konyhalégy volt. hogy végtagjait csak fájdalmas drótszálak fűzik testéhez. Ahogy nekimentünk. és lehunyta a szemét. csak egy szerény. én már nem leszek itt. ettől nem lett rosszul még senki. amit ez a nomád élet parancsolt. és hideg orrával megdöfködte Gyula lelógó kezét.

és átfutva valamennyit. fekete foltokkal. de amit a kábák műveltek. alatta jó szagú széna. Begye rendszerint a levegőben fogott rovarokkal van tömve… Aratás után fiaival vadászik. Felette nádtető. hasuk sárga. miközben farka ismeretlen jeleket írt a levegőbe. hogy azt a madarat nézte. tüneményesen villant. mintha elkapott volna valamit. minden zakatoló rohanás. Combjaiban mintha feszes huzalok akartak volna mindenáron elszakadni. hogy miért írta a könyv. markában egy hatalmas hólyag a lapáttól… – Ha jaj – sóhajtott –. aztán – reptében – lábait a csőréhez emelte. Hatalmasat nyújtózkodott. hátán a felégés nyomai húzódnak. és röptében ették is. Csikasz ismét jelentkezett. hogy a kabacsalád világgá megy. tehát – jól odairányította a messzelátót – szitakötőket kapdosnak. hogy nem tévedett. de Gyula agya lassan működni és emlékezni kezdett. és túl rajta az egek kék szoknyáját borítja a világra a nyár. a görbe szárnyú sólymok ebben a pillanatban hasznos foglalkozást űznek. Mivel azonban szitakötő van elég. érezte. de fordulásban alul sárgás volt. és én fel sem ébredtem… El fogok késni” – rebbent meg. Felül palaszürkék. azonban a sólymok rá se hederítettek. robogó vonattal együtt nyilall. ha kibújik a kunyhóból. de mire vadásznak? Úgy látszik. de aztán elmosolyodott. Csodálatosak voltak és – most már ismerősök. és sötét színt mutatott. mert lárvája vízben él. Hiszen a szitakötő is tud repülni. és alig állt a lábán. s a gukkerben pontosan látni lehetett szinte fekete fejét és a pofáján fehér alapon egy fekete sávot. Csikasz! Aztán még két ugyanolyan madár szállt a száraz ágra. mert az elalvás eddigi életében az iskolából való elkésést jelentette. – Mit csináljunk. s az egyik evett valamit. – Leggyorsabb ragadozó madarunk. s a felijesztett madarak egyenesen karmaiba rohannak…” Itt azonban nincs robogó vonat – gondolja Tutajos –. előtte a kunyhó szája. fekete bajuszsáv. amely elsurrant a rekettyebokrok felett. – Most már mehetünk. s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte. egész család… Fellapozta a sólymokat. . Ezzel el is tűnt a látókörből. Olyan távol volt minden lárma. “Bevitte a halat. minden – számtanóra. kopoltyúval lélegzik. Csikasz – tápászkodott fel Gyula. amikor azt mondja: – Kába! Kabasólyom! “Vércse nagyságú. A madár nem volt nagy. a nyugvó szárnyak hegye a fark végét túléri… fehér mezőben feltűnő. szárnyuk – mint a fecskéé – túlér a farkukon. és megállt az ágy mellett. Az előbb azt hitte. mint repülés. csak kissé kikerülték. – Ne mozogj. és amellett káros rovar. felszedve a horogfelszerelést. Puha nyugalom és délutáni béke ereszkedett Gyulára és a teljes pihenés erősítő fürdője. hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével. szinte több volt.De hol van Matula? Csikasz erre nem tudott válaszolni. jelezve az irányt. Csak sólymok lehetnek – gondolta Gyula –. Egy-egy villanás után már karmaik közt volt a nagy rovar. Lábai sárgák… – mondja a könyv. Később leszállt egy szemben levő fűzfa száraz ágára. Csikasz? A kis kutya merően kinézett a kunyhóból. hogy “leggyorsabb madarunk”. és útnak egyengette rogyadozó lábait. ahol tágasabb a világ. És most láthatta Tutajos. és nagy halpusztító. ezt meg kell szokni! Nyakába akasztotta a messzelátót. Mi lehet ez? Csendesen elővette könyvét. és elővette István bácsi erős messzelátó ját is. mint egy óriás messzelátó. de lehet.

hát csak van. s egy távoli vonatfüttyöt alig lehetett meghallani a nádirigó kerepelésétől. de vissza-visszanézett. és rá sem hederített az öklét rázó fiúra. mindenbe. hogy új barátja nem jelez-e valamit. a strand homokján vagy a sétány kavicsos útjain. elment? – és nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat – Mindennap megpróbálkozik velünk… Gyula ezen elgondolkodott. “Nem sikerült neki – vigyorgott –. s az ülésdeszkán egy kecskebéka pislogott. de jó húsz méterrel odébb. Csikasz azonban nem izgult. mert evezni még nem tud…” Matula tanácsait jó megfogadni – gondolta Gyula. hogy: – Elhibázta. csak annyit jelzett. – Megállj csali! – és mondott még egyet-mást. mert sötét árny suhant el mellette. melyek jók lehettek valami fürdőhelyen. aztán Gyulára. ez bizonyos. amint lassan mozgott a Balaton felé. és Gyula elé penderülve. Az ő életük állandó veszélyben van. miféle bokor –. azért lerakta szerszámait. – Szervusztok. a repülés vagy az úszás. és enyhe kísértést érzett egy kis csónakázásra. de meg is dermedt abban a pillanatban. mert nem haragudott a dülledt szemű dalnokra. Ide gumicsizma kell. játékosan szaladt előtte. mint a táplálkozás. mert törik. amikor beugrott védő barlangjába a kardfogú tigris elől. mert akkor éhen pusztulnának. Meg sem. Csikasz. és egyetlen ugrással repült a rozzant teknőbe. és talán nevetett is.Ballagtak Csikasszal a Zala felé. és eszébe jutottak a szandálok. de majdnem bekapott…” . de megszólalt belül a figyelmeztetés: “A vízre ne menjen. és egy tökéletes fejessel érkezett a vízbe. vízbe. sárba. És ismerős volt a víz is. Csikasz is odanézett. De a résenállás folytonos. de ez előfordul. ami már sok volt a béka idegeinek. mink csak itt szedegetünk. hogy Csikasz megérkezzék. már elrúgta magát a deszkáról. fának nem női meg. állandóan nem lehet félni. hallod-e! – mondta Gyula derűsen. és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves. és ismerős a táj is. az érzékek antennája állandóan ki van feszítve. – Piity – néztek körül –. – Szemtelen vagy. leomlott róla a rémület. de itt – semmire sem jók. A bokrok. – Disznó! – mondta Gyula. amikor megkérdezte. Az idegek hálója. Ismerős volt. – Úgy is jó – ugrott a partra a kis kutya. Ekkor Gyula elmosolyodott. Az öreg csónak ott búslakodott a vízen. várta.” Mindegy. A kis szárcsák csak később bukkantak fel. Meleg volt. A kánya – mintha a fiú ott se lett volna – került egyet a felzavart víz felett. és úgy vélte. “Olyan fűzfafajta – legyintett Matula. Amint belül volt. mintha azt mondta volna: – Ismerősök… – Piity… piity – szólalt meg az egyik kis fekete madár –. amelyek a szűk úton megsimogatták arcát – rekettyebokrok voltak. és elindult felfelé a parton. Valahol nagyon messze a somogyi dombok kékes púpjai látszottak. amit Piri mama határozottan közönségesnek minősített volna. ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik. és állandóan nem lehet idegeskedni. puha örömmel. Ilyen lehetett az ősember. gyalog megyünk. mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. Csikasz azonban nem tudott még a csónakázási tilalomról. amiben be lehet menni a sás közé. s a kis szárcsák vad csobbanással buktak víz alá. a kis szárcsák idegei tökéletesek. gyerekek – kedélyeskedett Tutajos. de nyári tüzelőnek jó. A vadászat nem sikerült. és megcsóválta a farkát. nem sokat ér. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé. Kosarat nem lehet csinálni belőle. – Gyere. tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett.

De most poshadt. hogy a vízen. de nem is hiányzott. Az ösztönök és idegek öröklött mélységéből nyúltak ki tapogató szálak. Az ember ugyan megáll. de most az ijedelemnek jelét sem mutatták. háta mögött a folyókanyar. nádban és nádszélen éjszakázó madárság egész éjjel a sötétséget lesi tehetetlen szorongásban és jórészt kiszolgáltatva a vak árnyak veszedelmeinek. Tutajos önkéntelenül is tájékozódott. Majd vigyáznak magukra. így a gémek tovább nevelik a fiatalságot. egy-egy nagyobb bagoly is lenyúl a kint alvók közé. a kanalasok szürcsölik a vizet. de Csikasz ártatlanul nézett ifjú barátjára. hogy mikor csengetnek. – Gyerünk. és ha kevés az egér. hogy egy háromszög egyik szögletén áll. s a trécselő madárság nem törődik velük. de most azt gondolta: öt óra lehet Az idő múlását. Ez a feszültség eltart hajnalig. ez már aligha jön vissza. egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – gyomra is jelezte. de Matula tanácsai otthon hagyta. és vágódnak fel valamely vigyázatlan kis hallal csőrükben. A madárnak szaglása nincs. elég messze voltak tőlük. és csodálatos szeme – kivéve a baglyokat – sötétben nem sokat ér. De így volt nemcsak a madarakkal. hol van a kunyhó. látszott a nagy szilfa a rétség szélén. – Itt volt – szuszogta –. mint hajnalban.– Mehetünk. hol ott sikolt fel valami. s a levegőben állandó volt a mozgás. a hermelin. de a legtöbbjét nem. Csikasz. az alkalmazkodás akaratlan idomulása a környezethez. mert elindultak az éjszakai vadászok. a menyét. Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú. Csikasz! Amikor kiértek a nagy sík víz partjára. . ha akarja. a görény. és világosan érezte. s akkor az első gyanús mozdulásra szétszakad a dermedés. de csak később gondolt arra. Most már közeledtek a sík vízhez. mint odahaza.” így az óra otthon maradt. mint reggelenként. amíg újra látható nem lesz a világ. de sokkal kisebb volt. egy ember és egy kutya megy a parton. melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó. jó lenne megkóstolni… – és még egyszer belebújt a fűbe. és tizedannyian sem. hogy három-négy órával előbb kelt. holott otthon ez alig fordult élő. Egyeseket már repülésükről megismert Gyula. tunikán billentelek. és a felkelés perceit sem kell odázgatni. Messziről. – Szép madár. ugye – verdesett a kurta farok –. ha ijesztgetsz – mérgelődött Gyula. Természetesen Tutajosnak volt órája. és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között. hallásának sokszor nem veszi hasznát. bár nem vetett számot azzal. hogy ezt cselekszi. Itt nem kell lesni. mert a lárma erősödött. nyugalmas délután van. hanem a füvekkel és fákkal is. amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége. – Brrr… (Tutajosunk majd leült az ijedtségtől) – berregett fel egy ragyogó fácánkakas Csikasz előtt. Alvásuk tehát szaggatott és zavart. de a távolság megnyugtató. A vízen a vidra. Nem látta. víz mehet bele… szóval: nincs rá szükség. A madárság szertekóborolt. s a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe. s az izomláz is mintha megnyugodott volna. s elfogyott a cserebogár. A táj most már ismerős volt. a récék bukdácsolnak. de nem is őrizhetjük a kis madarakat. és enni akarnak. de elhozhatja. “Először is – mondta Matula – mit számít az. s a kutya izgatottan szaladgált a kakas meleg nyomán. Igaz. hogy hányat mutat az óra? Amennyi van: annyi van. de el is aludt ebéd után azonnal. a madarak fel sem rebbentek. de érezte. Eddig észre sem vette. s a csérek rekedt vijjogással csapnak le. itt volt! – Csikasz. nem is beszélve a repülő és mászkáló rovarokról. Miért? – kérdezte Gyula önmagától. amelyben élni vágyott. és árnyékára nézett. mert hol itt hallatszik kínos vergődés. és az volt az érzése. Másodszor: nekiüti valaminek. Tüskevár dombja a nádasban. a nádasban a róka. Meg-megállt.

jókora hallal a szájában. Matula bácsi. már meg is átkozta magát. bukik. kibelezve is mozog még). récének nagy. – Gondolom. mint ahogy az ember sem látna. A madár elhelyezkedett. mint a vidra. s azon egy mozdulatlan fekete madár. mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét. fejest ugrott a vízbe. – Nagyon ügyes madár. hogy maga fogta meg a halat… – Hát nem is én fogtam. Gyula nem veszi le szeméről a messzelátót. meg még egy-két helyen. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna. – Hol van. akkor már késő. mint a zuhanó kő. Hazulról meg csókoltatják. hídnak kicsi. mi lehet ez? Hohó. hogy a levelet előkeresse. de én emeltem ki. de bántani nem szabad. Ehhez a fordításhoz azonban nyak szükséges. Címeres ökör… udvarias ökör vagy. ha a fejét nem fordítaná felfelé. ami felülről jön. s egyébként is rövidlátó. mert az egész országban már csak itt vannak. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. hogy a hal felfelé nem lát. “Azannya! – álmélkodott Tutajos. A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll. Tutajos. Úszik. Pokolbélű fajzat. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle. hogy lángol benne a kíváncsiság. hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel. ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. Nancsi küldött rétest. mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni. de amint kimondta. és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva. itt is van. kenyeret. arról van szó… “ – Hát akkor gyere. aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat. de jól röpül is. és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. ami a halnak nincs. az meg a másik igazság. Mire észrevenné a veszedelmet. kormoránnak is mondják. és még nem tudja. és remélte. a másik pedig felreppent helyére. kissé kacskaringós betűkre.“Hogyhogy a hal nem veszi észre a madarat?” – kérdi Gyula magában. aki a lencsét csiszolta. – Kárókatona. Kedves Gyula! – és Tutajos ránevetett az ismerős. olyan erős gyomorsavba került. miegymást. nem akarták elhinni. nem sürgős. s hálásan gondol az optikusra. levél – engedte le az öreg a hátizsákot –. De nem is látszhatott. paprikát. mint a hal. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. A hal tehát nem láthat felfelé. – De akkor nagyon sürgős. most aztán esz a penész estig. mint az eszed! – Azt mondták. meg egy levelet is hoztam. – Maga fogta meg! Ez az igazság. húst. – Katona? – tért magához a fiú. és eltűnt. – Bütyök! – kiáltott Gyula. A mamája beteg. de ezt már nem kérdezték. – Neem… – rebegte Gyula. Megint előbb járt a nyelved. – Bütyköt nem mondtak. . Matula bácsi? – Valahol a hátizsákban – és Matula egyáltalán nem mozdult. valami Béla írta. hogy az öreg nem vette észre megrettenését. Gyula pedig nem akarta elárulni.

és már meg is bánta. – Tutajos? Hát annak elég hitvány. mert jöttek szépen sorban. sötét madár rájuk vágott. azt mondja. mint apám volt. Csikasz. Mához egy hétre érkezünk azzal a vonattal. Menjünk. és ha elmondja Bütyöknek a harcsát… – Milyen nehéz volt a hal. és várjál. Bütyök. mint a szája. hátul a feladó helyén írva: “Gyere. hogy ki van zárva. Matula bácsi? – Nancsi mérte meg. és meg is sült. Most hátulról sütött a késő délutáni nap. hogy mért nem szólt eddig. Megdöglik? – A hal? . hogy azt sem tudom. Pondoray Béla. Eredj előre. mert orron ütlek. egyébként jól érzi magát” – aláírás: István bácsi. és Gyula az egész tájat másnak látta. Képzeld… Gyulának egyszerre tele lett a szíve Bütyökkel. majdnem tizenhat… na. ízt mondta: “Mit szólsz hozzá. hát mit szólsz hozzá? Mama mos és vasal most már magunknak. Ölel hű barátod Bütyök U. – Bütyök jön. de inkább a halakat abajgatja. sürgős? – Nem… nem olyan nagyon… persze… – Hát akkor menjünk. de mi csak Bütyöknek hívjuk. mert az öreg szemében valami kaján nevetés bujkált. majd megadom. Nagy betyár. mert zsebében volt Bütyök levele. A farka olyan villás volt? – Az. Újra kezdte olvasni. – Egy nagy. olyan örömben vagyok. hogy összeszedje magát. – Aztán mi lesz? – Semmi. hol a fejem. nem kerül semmibe. ha nagyobb a szeme. L Találkoztam Dubovánszkyval. István bácsi kezét csókolom. még össze is szidta. Szüleid csókolnak és Piri mama és én is. jövő héten megesküszünk ezzel a hölggyel” – hát mit szóljak. és fényes kis szemük bizalmasan csillogott. Mamát a doktor beutalta fürdőre. – Barnakánya. amivel Te is mentél. és a mama is. hogy nagyobb halra is levág. – Na. mindig láb alatt vagy. aztán a hal lehúzza a víz alá. – Hogyan? – Úgy. Itt csavarog minden délután. Mindenkinek van ilyen neve az osztályban… – A magáé mi? – Tutajos… – vallotta be Gyula. Bütyök. – Barnakánya. Szombaton. Találkoztam Kengyellel. olyan szép ember. de én kiszállok. Mama továbbmegy a fürdőre a lábaival. Kengyellel s a levélnek minden betűjével.Tudatlak. mindennap három példát kell csinálni neki. de lebuktak előle – mondta Gyula. megvagytok még? Ez a kérdés a három kis szárcsának szólt. és nem haragszik Géza bácsira se. Matula bácsi. Aztán néha rajtaveszít. Tutajos barátod megették a szúnyogok. hogy Bütyök Béla? – Nem. de – komolyodott el az öreg – majd teszünk róla. mire az öreg Dub megjön. Gondolatban már építette a találkozást az állomáson. és köszönöm a százast. mint amekkorát ki tud emelni. néha még kilós halat is kiemel. a hölgy meg olyan szépen nevetett. hogy számtantanár. – Az a Béla? Szóval az a neve. Csikasz. ne szagláld a hátizsákot. megint azzal a szép lánnyal volt. Aztán képzeld! Száz forint jött nekem.

– Nem ringlispíl ez. – És a többi? – Lemállott róla a vízben. hogy akkor a harcsa húzta a zsinórt. Matula pedig ellökte a csónakot. Matula bácsi? – Dehogy nincs. de elfelejtette. aztán. s a csónak most már elindult. a csónak eleje kissé felemelkedett. Adja ide a lapátot. ha szabad az öreg csónakra ilyen hasonlatot alkalmazni. – Hát akkor én most beviszem a hátizsákot. és egy kis tanakodás után azt mondta: – Úszni tud? – Tudok. váratlanul a nádas mellől felszárnyalva. Gyula leült a hátsó deszkára. ha sokáig nézed… Gyula még a hátán érezte Matula bíráló szemét. mert ez csak kanalazás. Otthun van. – Iigen… adja ide. – Nem is olyan rossz – lelkesítette az öreg a partról –. Megállt a csónak mellett. A lapjával húz. a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett. hol a másikba. mintha hol az egyik partba lett volna szerelmes. de olyan lassan mászott. Csikasz. – Kvááák – recsegett egy gém. csüdig. hiszen akkor is ő evezett. Matula bácsi! Tutajosunk utánozta az öreget. – Puskája nincs. de a haladása olyan volt. és kösse ki a csónakot. és visszafelé kezdett forogni. pedig az öreg már a gyalogúton ballagott a kunyhó felé. Gyula izzadt. mindjárt lemegy a nap – mondta Matula. A kánya. Gyula pirult. mint egy álmos poloska. Megfullad. és a csónak tétovázása a két part között mintha enyhült volna. csak nem hordom mindig. és kihozom a horgot. mert. beolajozva. – A hátsó deszkára üljön. – Most már menjetek aludni. hallja. ha belevágta a karmát. az élivel meg kormányoz. Talán a kányát akarná meglőni? – Jó lenne… – reménykedett Gyula. aztán a hátába bele volt már nőve egy pár láb. olyan görcsösen markolja. és Gyula ijedtében majd kiejtette kezéből a lapátot. Az a bizonyos csonka fűz pedig éppen olyan messze volt. Majd megnézem. szerencsére ebben az időben semmiféle villám nem állt rendelkezésére a könnyelmű ifjúnak. mint egy jókedvű csikó. Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt. Matula bácsi. – Piity – piity – szóltak közbe a kis szárcsák. – A mennykő csapjon ebbe a ladikba! – átkozódott Tutajos. – Mindjárt. – Nem értem – dühöngött Tutajos –. fordítsa élire az evezőt. hiszen ő is benne ült a csónakban. – Én két evezővel szoktam… – Kettővel? Iszen eggyel sem bír… Gyula nem értette a dolgot. mert elszédülsz. mint amilyen közelinek látszott. nehezen tudja kihúzni. mert milyen szép lenne azt mondani Bütyöknek: “… aztán fogtam egy tizenhat kilós harcsát. nem értem… – Azt látom. amikor a harcsát fogták. keményen markolta a lapátnyelet. Ide nézzen: először lapjával. Gyere. mert ott a helye. és az tartotta egyenesben a csónakot. és Tutajosunk – lesz ami lesz! – erélyes mozdulattal belevágott a vízbe. Tutajosunk egy kis lámpalázzal vette kezébe a lapátot.– Fenét. de meg kell tanulnia rendesen evezni. maga meg evezzen le a csonka fűzfáig. A halászok fogtak egy húszkilós pontyot. Matula nézte. . ha meghúzta. hogyan indul. és lőttem egy barnakányát…” Matula azonban nem foglalkozott tovább a puskával. ugrott egyet. mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg.

Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben. A madarak egyenként hallgattak el. – Csak horgásszon. Az előbb valami szarvasbogár zúgott át a réten. mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. és az is volt. Ezek a mozdulatok most már megszokottak voltak. Talán róka ijesztette meg. Majd elmúlik. csak megérteni bajos. de ennek nem sok foganatja volt. a kopoltyúnál. mert gyalog hamarosan Matula mellett volt. és beletette a haltartó hálóba. ha elmegy fáért. amit lehet. Matula bácsi. Valahányszor Gyula a csizmákra néz. csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat. Gyula ezt a munkamegosztást természetesnek találta. de azért a csonka fűzfát örömmel üdvözölte. Olyan szép kapásom volt. Csikasz! A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. Vagy megfordítva. A szúnyogok azonban most kezdtek rajzani. és piros arcába bele lehetett nézni. A magas fű alja már harmatos. most! Megvan! Szakot! De milyen könnyen jön. Egy kabasólyom jelent meg a tisztás felett. de elsiettem. aztán háta mögé állt a fiúnak. hogy Matulára hallgatni kell. aki csak intett. ha akar.– Fene a pipaszár lábadba! – mérgelődött Tutajos. Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat. ámbár azok is inkább a kiadósabb falatokat fogdosták. Mit kezdhetett a nyavalya kétszázmilliárd szúnyoggal? És mit kezdhetett az a két kis denevér. ami azonban gyilkos veszedelemmé fajult egy pillanat alatt. de a fecskeszárnyú sólyom már kiválasztotta az egyiket. és mondanivalóját hatméteres köpéssel toldotta meg. mert megesznek. holnap majd gyakorolom. de a megmarad t rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz. A denevérek csapongva menekültek. Aztán nem bánom. és a gémek hazafelé szárnyaltak. Elővette a baltát. és felszólította Csikaszt. A halat úgy fogta meg. Mivel azonban a kunyhó környéke is füstölt a szúnyogtól. addig én megfogom. de mindig gondol arra. Kikötötte a csónakot. hogy jöjjön fáért. hanem üljön le. talán valami testes héja vadászott azon a tájon. meg is ijedt. de erre jó ez a gumicsizma. Tutajosunk nagy derültségére. A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét. és visszafelé úgy érezte: ő mégiscsak szárazföldi lény. és az egyik denevér (Matula bőregérnek mondja) úgy elkapta. mire a gém újból recsegett valamit. hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak. és simán csúsztatta a hálóba. – Miért nem mégy előre? Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával. ahogy kellett. és nem is tudja Gyula célját. – Bemegyek. – De mekkora – ámuldozott Gyula a nagy keszegre –. fáj a tenyerem. Na. vagy ahogy ő mondja: “Jó a. Ekkor már mélyen a nádasra ült a nap. mint egy palacsinta! – aztán kiszákolta a halat. és Gyula rövidesen tarthatatlannak ítélte a helyzetet. – Gyere. Aztán át akarta adni a horognyelet. hogy ne mozogjon. Ezek aztán tudnak repülni! – bólintott elismerően Gyula. és megállt. a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. – Hogy a nyavalya jöjjön rátok! – átkozódott Tutajosunk. – Jó. Az evezés ettől kezdve mintha jobban ment volna. Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén. alaposan bekente magát. és bekenem magam. öreg a háznál” – jelezve. – Okosan. A folyó árnyékban úszott. Egyszerű nyelv a fácánnyelv. hogy így kényelmesebb. alighanem dévér… Az: dévérkeszeg. hogy megnézze a bőregerek vadászatát. hogy kell. ami a fiú feje felett csapongott. Azt mondja: kakatt… kakatt… – s ebben minden benne van. és mire a fiú felfoghatta volna ennek a . azután Matula jut eszébe. így hátrafelé köpött. – Most már tudom. szinte koppant. először István bácsi. A gém emésztése teljesen rendben volt.

a kék. – Látja. a tankönyv mondataira és a szavakra. és Gyula úgy érezte. és ment a bográcsért. vagy visszakerengtek a tűzhöz. ilyen voltam én is legényke koromban. aztán rendesen kikészített mindent. a zsarátnokok összeomlását. és egy kicsit megfulladok. a nagy harcsához. Jó vastag ágat baltázott le. mint a szúnyogolaj. tányérokat.magasrendű vadászatnak tüneményes fordulatait. – Ez kell nekik! – mondta az öreg. Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait. paprikát. ugye. A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson. Gyula tépett füvet. vörös. sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs. Amit tudtam. – Most már csak pihengessen. – Na. akár a vidra. s amíg ezt hazahúzta. s a hamu születését. mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat. – Aztán ne úgy fogja azt a halat. Csikasz? De gyerünk. nem is nagyon bántották a szúnyogok. és kiborította a hálóból a halakat. és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. Sót. – Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –. hamarosan eszünk. mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé. ahol valóban nem volt füst. . s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek. evőeszközt – mindent. ahogyan nézem. aztán. csak a tüzet nézte. mint az öregember hangtalan mozgása. – Segítse a halakat tisztogatni. mert még bennünket is felkap valami… jobban be kellett volna kenőzködni – vakarta meg térdét. amelyeket nappal nem lehetett hallani. A tűz világosságának udvara nem volt nagy. de dobjon rá valami ződet. és könnyei csorogtak –. mert szerettem tenni. mert felemelkedett. a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot. Gyula – pislogott Matula elismerően –. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. kormospiros villanásokat. és megállt a kinézett fűzfa alatt. és a dicséret a szívét simogatta meg. és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak. a denevér már a kaba karmaiban csüngött. – Szédületes! – álmélkodott Gyula. Besötétedett. feltört kezéhez – önmagához. a fák feketén nyúltak a levegőbe. amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát. és Matula árnyéka sem volt hangosabb. Aztán szinte mindenről megfeledkezett. ahogy az öregtől látta. Egy-két marok fű is megteszi. mert a füsttől alig volt lélegzete. s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula. amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. kenyeret. – Ugye? – mosolygott Matula. – Jó kis tűz – bólintott –. csak a szemem esik ki. sárgásfehér. és megkeserítette a környékbeli szúnyogság életét. de a világosság határán elhanyatlottak. és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. nem csípik már? – Nem – lehelte a fiú. itt lent nincs füst. A tűz körül egyszerre otthon lett. kutya. többet ér. Matulához. – Láttad. a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét. s amikor rádobta a tűzre. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára. azt már nem kellett nekem parancsolni. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet. egyszerre vastag. két hét múlva úgy megy már az a csónak. Sötétedett a táj. Az ég lassan kivirágzóit. mint egy élettelen kis szürke rongydarab. mint amikor a családfő hazaérkezik. Gyula odaült az öreg mellé. összekeveredett a kora esti köddel.

A tűz pattant néha. a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint. tehát szabad a vásár. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt. és az ágyra gondolt. és a száj mondhatott. legyen az kenyérhéj vagy akármi. mert neki nem adott semmit sem a tűz. Matula letakarta a kondért. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni. mint a tűz. Mert Matula is úgy nézte a tüzet. hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva. tartsa a tányérját. ahelyett. aki megkérdezze. nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. mint Gyula. A bagoly a sötétség madara. rövid idő múlva csak a széna zizegett néha. Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett. az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz. de percek alatt elmosogatott. Lehet. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap. Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről. és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki.amely ellobban. mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. – Úgy vélem. És mivel Tutajos is “úgy vélte”. aztán almát. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből. hogy: Kuvik. amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében. hogy nem szereti… na. mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. melyek ugyan csípősnek bizonyultak. hogy sötétben nem lehet látni. a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett. amit otthon két nap alatt sem evett meg. amit akart. és annak a balga hitnek a vámszedője. t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. és hall is. de itt minden alkalommal úgy érezte. és kint. Csend volt egyébként. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban. Matula bácsi. de áldóan melegnek. hogy gémnek is elmehetne. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire. és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. hogy vadászna. Ezt hiszik a pockok. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos. csak tengernek maradtak. . és elnyelt még két vastag szelet halhúst. ám talán nem szerette. de közel nem ment hozzá. persze. akkora kenyérrel. és ebből él. mint a fiú szemének tükre. aztán elfulladt az is. mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe. de minden este megkiabálja a tüzet. Kiabál a szamár. mondja is a nevét. csak egyék. Megleste az embert és tüzet. mert olyan vékony a nyaka. az egérkék s a többi kis rágcsálók mind. megfogható talajjá. mert a tűz megemésztett mindent. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába. mert ő is tisztelte a világosság hatalmát. hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért. Adjak még? – Csak a húsából. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó. még a gondolatokat is. bár az előbb elhatározta. hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. sem a világosság. csak a kanál koccant néha a bádogtányéron. hallja? Azt mondja. mozdulatlan. és Csikasz tuszkolt tapintatosan. eltehetjük magunkat holnapra. Matula bácsi? – Kis bagoly. mert ő lát is. s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. ha van… – Van hát. Aztán Matula kellő zörgéssel. merthogy farka alig van. később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt. ebben a melegben? – Megbüdösödik. de azt nem bánja. – Mi az. De aztán megszólalt egy kis bagoly. Gyula szótlanul törölgetett.

mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket. amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján. – Csikasz. Nem is volt semmi baj. mint a félelem. melyek átestek az éberség rostáján. Csikasz tehát nyugodtan alhatott. hozzád vágok valamit… Hát ne nézd. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott. és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó. Tutajos a kígyókra gondolt. de a füstjét látni már nem lehetett. négybe váglak! Nem lehet tudni. és megvárta. és pár perc múlva újra kezdte. amit a kutya végképpen nem szeretett. Különös fénye nem a megszokott világosság volt. elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé. és látatlanban is tovább utálta a holdat. – Elhallgass Csikasz. ahonnét nem kellett ránéznie. – Gyere ide! Ez volt az a hang. hogy a testes bolygó szinte megharapja. De Csikasz nem tudta megmagyarázni. Nem tudta levenni róla szemét. ami a fáradt. mert ha a telihold idegesítette. mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. mert az ezüstös . De – órák hosszat. Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. amíg olyan magasra emelkedik.A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit. mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami. figyelmeztető kiáltásai. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat. vagy ugatott is. hogy ez más. és vonított is. A kis kutya ilyenkor vagy vonított. de ha ott volt. De most még alacsonyan volt. Csikasz nem szerette a holdat. de ez már Csikaszt nem is érdekelte. Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára. de igen jóllakott. ezért a kunyhó mögött foglalta el magát. Aztán lefeküdt. hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más. a büntetést azonban nem feledte el. s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. megfelelő szünetekkel. Ezután. És tovább ugatott. Ez volt az a hang. ha Matula nem aludt a nádi tanyán. a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –. és gondosan megette a tartalékot. Mert ha a kutya nem ment árnyékba. ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni. a berek mélyén egy bagoly szólt. azután pedig nyakára került a lánc. úgy érezte. ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort. ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. nem szerette ezt a hangoskodást. mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető. és aligha törődött vele. Ezek mind megszokott hangok voltak. Először is kapott egy hatalmas pofont. De nem is nézte senki. de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. de ha már magasan volt. és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott. ami több volt. hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. kikerült Csikasz látóköréből. Tutajos arra sem ébredne fel. fülelődött. vagy ugatott. ha félsz tőle. Később már erre sem volt szükség. amit a kis kutya nappal is utált. és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe. – Ha egy szusszanást hallok. de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. mint fenyegetés. A hold lassan mászott felfelé. és nincs is az az ágyúdörgés. ezért hátrament a kunyhó mögé. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. és becsukta a szemét. valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. sürgősen árnyékba vonult.

Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik. mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől. Lehunyta tehát szemét. s ez a füst megül a tisztáson. mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. . de kiégeti a vérből a salakot. ezért Csikasz a kunyhó előtt. A vastag ágak nem lobbannak lángra. elölrül kezdődik az egész. így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. a tűz mellett foglalt helyet. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet. és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban.derengés csak szép. Amikor aztán újra kinyitotta szemét. lábával. Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló. – Sssszszhh… jó reggelt. hátával. de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája. de a legszorosabb barátság sem mondhatná. hogy sóhajnak is beillik. a nádas hideg párát lehel. de nem jó. sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál. és egyáltalán nem gondol arra. merőlegesen szállna le a földre. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből. – Mintha mozsárban törtek volna össze. hogy mi van kezével. mert jobban lehet őket látni. de mást az sem mondhatott volna. amíg óvatosan felkel. a szürkület. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem. A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán. amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –. és nem volt elég sötét. és óvatosabbak a békés kintalvók. amit az éji vándortól kaptak. ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. Nem. De öntudatáig még ez sem ér el. amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom. amíg gondolatai nyikorogva elindultak. Vastag füst szárnyal a kunyhóban. de füst születik a parázs felett is. nehezen mozog. Valljuk meg. sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. nem is álmodik. Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben. de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik. tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. de füstöt sóhajtanak. Matulát például nem engedik. hogy első pillanatban azt sem tudta. hogy mi a “kár” tulajdonképpen. Nem volt elég világos. Gyula azonban felébredt rá. A hold ekkor már a nyugati égen ballag. és vastag ágakat tesz rá. amitől a szúnyogok azonnal távoznak. nem gondol semmire. melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. Ha most elhagyja magát. A holdat egy-két kis felhő kíséri. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül. A folyó ködöt álmodik. összekotorja a parazsat. hogy majdnem felébred. mert olyan mozdulatlan a levegő. De hűsül lent is a levegő. Gyula nem gondol most a testére. vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba. mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. mert árnyék kíséri őket. hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –. bomló párolgását elnyomja a növények édes. befejezéséül az éjszakának. Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula. Úgy látom. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók. de azt nem lehetett tudni. a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan. vállával. hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan. nem értette hirtelen. és most már ő is valóban alszik. s a nappali élet nehéz. kesernyés. hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. és pipára gyújt. tiszta illata. és elhelyezkedett végre a valóságban. hol van.

De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit. Gyula hóna alá csapta a törülközőt. és leült. és Matula amit tudott. hogy Matula már megjött a horgászatból. azanyátok! – lódult meg Gyula. – Most eszünk valamit. A tenyerében két lapos. tízpercben az udvaron. – Kár. s még az ujjait sem merte kinyújtani. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain. szúrva és vágva. Nehéz lesz. de egyébként is fel volt törve. aztán azt mondta. Igen. annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. hogy fel tudná dönteni a világot. – Hát nem törné össze a mázsát. de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. Gyulának volt egy olyan gondolata is. Pláne így hajnalban. de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. készen leszek a reggelivel. s olyasmire gondolt. és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak. valami jót. azt jól tudta. amilyent még nem evett. . hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút. és elindult a folyó felé. az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe. ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. hát nehéz lesz. és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. Mire megfordul. és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról. apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát. hogy szúnyogok is vannak a világon. – Nehéz lesz.” Ez olyan tetszetős gondolat volt. otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt. anyám összecsapná a kezét. fehér hólyag helyezkedett el. Egészen langyos ilyenkor a víz. hajnalban leszaladtam a folyóra. bíbictojás rántottát tálal. Hideget eszünk. Gyula meghökkent. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula. úgy érzi magát. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –. hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár. pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni. vagy Nancsi néni küldött valamit. Sietni nem kell. Ez alkalommal be kell vallanunk. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt. és elfelejtette fájdalmait. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál. – Hüüü. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék. hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig. Matula bácsi. hogy megállt kiélvezni. de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. nyurga alakján. ámbár én nem arra gondoltam. ha nem megy a vízbe. a megszokott baráti körben. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt. Matula tudta. a folyó felől hűvös szellő érkezett. “… kérlek szépen. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –.Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe. a csónakról fejest. tudta. – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan. persze – aztán nem is szólt már az ügyről. Piri mama rohamot kapna. akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát. hogy szúnyogok is vannak a világon. hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. – Rakjak tüzet? – Dehogy. – Persze – mondta az öreg –. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette. karcolva.

kicsit körülnézünk. – Blutty! – mondta a folyó. aztán felmászott a csónakba. milyen volt? – érdeklődött Matula. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát. – Na. de valamit tennie kell. abból nézdelődhetünk. úszott kicsit lefelé. de a fiúét vízzel keverte. de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. Gyula evett. A nádasban keskeny ér húzódott befelé. mint az innenső. – Van még. a szúnyogolajat meg zsebre. ha nem is házat dönteni. – Ez való a tetejibe. ivott és észre sem vette. most már talán tudja. A túlsó part olyan volt. utána ismét a bográcsba pislogott. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –. s Gyula úgy érezte. óvatosan leszárította magát. hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák. s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is. hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. amíg a folyadék leérkezett. És ha már bent volt. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –. ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa. kicsit felfelé. Matula nem nyúlt az evezőhöz. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. Hazáig rohant tehát. hogy ez olyan titok. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte. – Csak igya meg. Matula bácsi? – Kocsonyát. Matula a tarisznyába csomagolt. de kevésbe járt. De a víz igazán meleg volt. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt. hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. s úgy érezte.Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat. s a fűzfához csónak volt kikötve. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. Múltkor négyfelé. Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. – A messzilátót akassza a nyakába. mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. megkocsonyásodik reggelre. hogy nem szabad elcsavarogni. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott. . A kutyát nem kötöm meg. Amit a bográcsban hagytunk. hanem hosszú rudat emelt fel. és ha nem is fejessel. jelezve. – Itt maradsz. mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette. a nagy víz mellett van egy kis gunyhó. már csak félszemmel nézett a távozók után. Bemegyünk a nádba. – Mit eszünk. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. és a kocsonya felett elhelyezkedett. és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. inkább ismerősöket keresett köztük. megmondta az öreg. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta. törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. kibújt egyetlen ruhadarabjából. – Szabad még? – Azér’ van.

A zajongás azonban elhallgatott. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém. és kicsi a víz is. hogy egy leskunyhó. és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe. mint a katona a díszőrségen. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak. hogy a nádi út valóban nem sétatér. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot. Deszka az alja. Árnyékban volt még minden. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre. Matula elővette bicskáját. és csak a kezével mutatta. hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése. Meg a szára is. így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. – Jó lesz. hamarosan kiszállunk. s amikor kileskelődött egy pillanatra. hogy erre jártam. amiről kiderült. mint a töknek. de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. de közben érezte. máris figyelnek… Gyula azt sem tudta. elakadt a lélegzete. és azt sem. bár a gém nem őrzött senkit. Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. de nem lehet látni. húsos levelű virágok voltak a vízen. és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni. mereven. hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. Csak csendesen. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is. A fiú megdermedt. Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. de ne álljon meg sehol. és nem parádézott senkinek. megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból. de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula. És milyen közel! – Jaj. néhol térdig süppedve. akik tündérrózsának mondják. amit lát. de nem repültek fel. de a levele olyan. mert a kunyhó magasabban volt a víznél. Rideg sárga szeme a vízen volt. Szűk a hely. A csónak mellett mintha út látszott volna. – Ez nem vizes. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. – Talán nem vettek észre. és egy helyen gyönyörű. Még a likakat megtisztogatom. – Innét már vigyázva kell menni. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé. ne mozogjon. aztán a nád mindjárt elfoglalja. Gyula szót fogadott. – Mindig a nyomomban. és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. hogy kik vagy mik figyelnek. mert ez nem sétatér. Gyula nem tudott válaszolni. – Ne csörtessen. ami az övé. Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. Néhol bokáig. az áldóját. Cölöpön van az egész. hol vannak. Matula bácsi… – Nem hát. – Van már két hete. s a víz olyan sekély. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. hogy a csónak néha sárban csúszott. mert a nád benőtte. ha bekeni magát. mégis gyorsan haladtak. Matula bácsi… – lehelte Tutajos. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. bujkálva. megállapítva. látszólag gondtalan élete. Gyula alaposan bekente magát.– Ezzel jobban megy. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. de szeme szokta már a homályt. hogy nincs szava arra. És Gyula már előre elhitte. és pár . Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt. – Azt hiszed. aztán vigyázva bújjon ide előre. egész.

Aztán ha meg is lőné. felkapaszkodnak az anyjukra. az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. búbos vöcsök. Eddig már összeszedte őket az öreg. ezüstös csillanását. hátha nem vigyázott volna az anyjuk. Az egyik kicsi még ásított is. – Vöcsök. Matula bácsi. A fiú ijedten nézett az öregre. igaz. ki kellene érte mászni. szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. – Jajjaj… szsz. amíg elhallgatnak… . hol fogta. és kellene két hét. – Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja. mert a tarisznyát rendezte. – Lehet. mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna. csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás.perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe. fogja meg. de csak a vizet súrolta. s ez olyan kedvesen derűs volt. Aztán két nyelés. Nem árt nekik egy kis oskolázás. amire kár a szó. de hát mégis. – Halat fogott a szürke – szólt hátra. amint ültek az anyai páholyban. egy rétihéja puha szárnyalása. ahol az előbb még nem volt semmi. amivel a halat egyenesbe irányította. Nem éri meg. Gyula úgy érezte. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. összegázolni a gunyhó elejit. sem lefesteni. hogy ezt a látványt sem lefényképezni. de Matula nem válaszolt. mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. – Ha tudja. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat. amely látszólag nem törődött a szürkékkel. a napfelkelte ragyogása. aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. de olyan tüneményes gyorsasággal. amíg ide bátorkodnának. alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. Talán ki is hozom. a mozdulatlan. mert addigra a család eltűnt a víz alatt. a hangok ezerféle színe. Három-négy fia van annak is. ne nevessen. nagy a nádas. szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait. aztán – talán – meg is lőjük a kányát. – Matula bácsi. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. és a gém újra megmerevedett. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. hogy Gyula bekapta maszatos ujjait. hegy Gyula már csak a halat látta. – Kánya. egy-egy madár felbukkanása. s olyan érzése volt. az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. aztán éhen döglenek. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban. – Vigyázzon! Azért anya. Alighanem szárcsát. – Az a vöcsök mégis ártatlan. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal. és hogy a gém halat fog. – Hát embert nem eszik. hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. – Igaz. hiszen a vízen mozgó ezernyi madár. csérek rekedt kiáltása. mintha semmi nem érdekelné a világon. a vadrécék sziszegő szárnyalása. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan. s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról. Ha a gyerekek elfáradtak. de ha a halak beszélni tudnának. de még elmondani sem lehetne. mégis suttogó nádas. Annak meg az a dolga. ez olyan természetes. mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől. De Gyula nem is várt választ.

az összevissza kószálókat meg mink. hanem valóságban és végérvényesen. mert látni lehetett. akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. – Éheees… A másik gém merev volt. olyan tanácstalan. éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező. imbolyogva és panaszosán krákogva. csupa nyak madár olyan esetlen volt. nemcsak az önkéntelen szerep szerint. de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is. ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. és meg se látszott. . meg sas is. s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta. Persze kánya is. mikor lesz belőle főszereplő. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni. az se sokat értett hozzá. vartyogott valamit. mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. Mert soha nem az történt. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt. de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása. százszor ennyi volt itt a madár. amint rend lett a berekben. Az idevalók hiába jajgattak. Az inspektor Pesten lakott. amint az öreg nyakában feljön valami gombóc. A két csőr összeölelkezett. mink meg nem szólhattunk. eredeti. hogy rágyújtson. amit várni lehetett. a testvéreket. s ha olvasni lehetett volna benne.Gyula ezen nagyon elgondolkodott. talán nem is tudta. amely tüneményes mozinak bizonyult. Matula megrántotta a vállát. – Huh. Gyula ezen is elgondolkozott. Mindenki magának élt és magáért. és soha nem lehetett tudni. aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. olyan végtelenül csipás kamasz. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. ez a szerep az élet komoly valósága volt. vagy mikor ölik meg. – Tudja – tömte a pipát –. művilágítás és papírkorona. összeszedtek mindent. de lehet. a többiek is. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze. amit azok megfogtak. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –. mégis összetartozott az egész. Biztos. de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron. hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok. és Gyula majdnem hangosan nevetett. És a bíróság most nem három napra csukja be. amilyen csak egy gémfióka lehet. színes felvételekkel. mikor tűnik el. a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán. Aztán elindult a másik szürkegém felé. Az anyamadár hirtelen odafordult. talán azt mondja: – Ki engedte meg. a gyengédségnek semmi nyoma. A kényes madarak nem is jöttek vissza. Akkor még a hercegé volt a berek. Szemében a felismerésnek. majd meglátjuk. mint egy karó. és felfedező útra indult. hogy a hitványát szedték össze. aki megunta a fészket. és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –. de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. a táj. – És engedte? – Nem törődött vele. a tojástól az elmúlásig. jobb. mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. itt nem uralkodott senki. így volt. a mozgás s a természet milliószínű egységében. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé. azt átrázza a fia szájába. melyik szereplő lép fel a színpadra. hogy ezerszer. bizony. Matula pedig megfontoltan nekikészülődött. és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. az idő. És ez a szerep nem volt játék. még a kócsagokat is. aki törvényt vét. mire a kölyök kitátotta a száját. Itt nem voltak fakardok. Mikor én gyerek voltam. De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből. És most csak állt. mert ez a csupa láb.

A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat. csillogó tollú apróságok. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát. – Elmehetsz. ha meglepi őket. és egy kanalas gém szürcsölte a vizet. és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. de a továbbiakat már látni nem lehetett. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért. – Ezek? Olyan mellhúsuk van. . már újra krákogott. ahol a kis récék eltűntek. Aztán csattant a víz. és megtörülte verejtékes homlokát. A sólyom ekkor már messze járt. mit csináljanak? Aztán. s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. nem érzi? – Nem érzek semmit. ahova a kunyhóból látni nem lehetett. – A gém meg sem ijedt. – Kerecsensólyom. s mintha a madarak mozgása is lustult volna. – Nem érzi. a földön agyonütné magát.– Hát tányérjuk nincs. nyomukban egy szürkéssárga. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett. aztán felkapta a fejét. mert alig emelte ki anyja a csőrét. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul. Csendesen húzódjunk kifelé. fecskeszárnyú madárral. amikor leesett. könnyed ívben lendült újra magasba. ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –. pettyes. A sólyom csak a levegőben parancsol. agyonütötték magukat. de az öreg rá sem hederített. aztán leszáll rá. – Idő készül. amelyikre szemet vetett. mintha gőz sistergett volna. Rövid idő múlva már újra kint állt az anya. elment. de ilyenkor inkább az nem ijed meg. De a levegőben agyonrúgja. a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre. mert egyszer csak felbukkant két kis fej. mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. a víz megnyugodott. mert olyan hang hallatszott a levegőből. de ő is a nád árnyékában. és csend lett általában. de ilyenkor elhúzódik minden. utána valami sziszegéssel. vágja. Hiszen látta. s Matula az égre nézett. Matula kiverte a pipáját. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. – Meg is veri. de ilyenkor már csak akkor mozognak. – Azt hittem. ha muszáj. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre. azokból már nem eszel. aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt. – Kezdheti elölről – mondta Matula. de aztán megnyugodott. az üldöző pedig lefékezve. Röpülni azok is tudnak. A sólyom a víz felett körözött. mint a vas… de azért enni is finomak. csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul. amelyik a földön vagy vízen van. és leste a halat. – Azt nem lehet tudni. A nádasból is újabb követelődzés recsegett. ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú. akkor jó. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. a gömbök eltűntek. s amerre ment. – Máskor is kijövünk? – Persze. ha a kis gémnek jó. s aligha lát már újat. A csónak körül is forrón szikrázott a víz.

Mintha valami ülne a mellemen… izzadok. Az öreg inge a hátara volt tapadva. és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is. – Ez így van ilyenkor. a zab még lábon áll. – Nagy idő készül – mondta Matula –. még most se érzi? – De érzem. Matula bácsi. hamarabb itt lesz. pedig amúgy nem fél semmitől. és akármiben lefogadok. pedig Matula tolta a csónakot. – Jól van. Gyuláról folyt a veríték. hogy ez mit jelent. s az egész táj más lett volna. semmi étvágyam. és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. de nem lesz hosszú. párás levegőben. – megzendült a végtelen nádas. feltört marka is jobban fájt. mint máskor. csak jég ne legyen. előbb azonban egy-két vakkantással elmondta. no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –. halkan vinnyogva. Ami ilyen hirtelen jön. de ilyenkor nem szólok neki. A kutya sokkal hamarabb megérzi. – Na. repülőgép. mintha a föld hörögne. mint két kis lehallgatókagyló. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –. ámbár aludni sem tud az ember. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek. a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek. s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben. hogy Csikasz már a parton vár bennünket. de eddig azt hittem. hogy otthagyja a gunyhót. nem tud megállni. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég. hát ez azt jelenti. mint gondoltam. legokosabb ledőlni. mintha fejbe verték volna. – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –. de csak most tudom. mintha mindenre valami száraz pára ült volna. mégis félelmetesen. de két füle felállt délnyugatnak fordítva. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra. . mert nem lenne igazság. Hallja? – Hallok valamit.– Na. S Csikasz azonnal az élre állt. – Nézze a kutyát. csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. de vissza-visszafordult. Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait. egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél. és újra figyelőre feszült minden. nagy csihi-puhi készül. mintha a kunyhó környéke. Csikasz azonnal Matula mellé állt. Eredj előre. mink is tudjuk. Úgy érzem. a füvek meg se rezzentek. Gyula úgy érezte. Csikasz mereven ült. mert a bőrömből bújok ki. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna. jobban körülnézünk. – Gyertek már. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. amelyek aztán elhaltak. olyan messze. mint ami tegnap ilyenkor volt. A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna. Ahogy nézem. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott. gyertek. Nagyon fél a dörgéstől. Majd ha kiérünk. szuszogtak a forró. és ez a meleg más meleg. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni. hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. és – egészen halkan. hogy két-három órán belül itt az idő. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –. Ballagtak az ájult melegben. és amikor felmásztak a töltésre. – Együnk? – kérdezte Matula.

és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok. a fák keservesen sóhajtottak. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét. Matula megtömte pipáját. és nem szóltak. – Kinézek – mondta Gyula. s az ég úgy elszürkült. nádszálak. és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit. s úgy lehetett érezni. ijesztően szép volt. a szél majdnem fellökte. s egy nagy reccsenés azt mondta. hogy még egy pillanat. de amit látott. mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. ami csak érzés. A nádas egészen lefeküdt. hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb. az az állandó morajlás. de nem sokáig. és nem vett lélegzetet. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt). és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. de nem fázott. de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés. eltűnt már a nap. Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. reszketett. de nem félt. mint a zuhatag vize. Egész ágak. Tutajosunk félig vakon. Borzongott. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette. aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész. mert idegeikben a látóhatár már szélesedett. a felhőhegyek már elrohantak felette. s az arcok egyre kisimultabbak. A fiú megbűvölve. amely mögött eltűnt a táj és az ég. – Hát nézzen. A nádas legmélyebb hangján zúgott már. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? . mozgó fal a következő percben rádől a világra. de nem gondolat. mert mindenféle törmelék repült a levegőben. hogy az öreg parancsnok nézi. de nem is akartak messze látni. A fiú is eldőlt a szénán. mint az ázott szalma vastag füstje. és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene. Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon. A szél most már ordított. és megfordult. és észre sem vette. Néztek. most már Matulához ment. Csikasz odabújt Matula keze mellé. az a szívszorongató. de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot. hogy valahol egy vastag ág törött le. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz.Az égerfák is susogni kezdtek. a táguló ürességet álmodta. A délnyugati ég már fekete volt. Gyula erre ébredt fel. egy rettenetes. s azt mély szusszanásokkal helyeselte. meg ez a kutya is. hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját. a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra. – Esik még – szuszogott Matula markába –. mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből. mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti. amely előtt nincs akadály. És ez a szél nem hullámzott. hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt. s abban a pillanatban lehunyta a szemét. mert megérezte. – Én is – mondta Matula –. levelek utaztak vad száguldással a levegőben. Egyenletesen rohant. s amikor már úgy érezte. recsegő. az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. nagy rétségen. de erősen igyekezett a kunyhóba. aztán visszament a helyére. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából. de ilyenkor a legjobb az alvás. és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. Gyula azt még látta. gurgulázó hörgés. csak azt látta volna. és szétrobban az egész világ. hogy az a rémséges. – Elaludtam. a felszabadult lélegzés volt érezhető. reszketve állt ebben az ítéletidőben. mint a takács vetélője. Messze látni most nem lehetett.

hogy be lehetne fonni. tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával. A vasat jobban szereti. meg némelyik fába. mert alighogy lerakodtak. csúcsosan. aztán csak hazafelé. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. de oda is csak szép időben… Hát így volt. Nyugaton megszakadt az ég. de aztán pattogni kezdett a fa. ámbár néha a ménkűt is kibírja. és a fiú ismét megállapította. Ezt persze nem mondta meg. A nyárfát nagyon szereti. Jancsi. – Szóval éhes. Évánál kezdeni? Már mondani is akartam. így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. de a vízbe is odavág néha. amikor odavágott. de egészen megkékült. a hajam meg már akkora. aztán megmaradtak mégis. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. Villámvágta éger nincs az egész berekben. ahol elbújni nem lehet. Fa van. Azóta borbélyhoz jár. s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt. szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. párátul. és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. – Most nem tudunk tüzet rakni…. mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat. száraz nádat meg talál itt bent is. a sógor meg csak lefordult a székről. hogy a förgeteg beszorította őket a házba. Gyula maga elé nézett. de nyárfa annál több. világosodik. otthagy kapát. Estére jó idő lesz. Az eső ekkor már kimerültén párázott. csak kerülő úton közelített a cél felé. Azt mondja a koma: “Hallod-e. úgysem tudunk mást tenni. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. s egyik tankönyve jutott eszébe. mert a fa vizes. azonban úgy látom. Azt a kis ázást jobban elbírja az ember. de az eső lankadt. – Most már megrakhatja a tüzet. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt. Ez a füst még gőzzel volt vegyes. hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit. kaszát. a keleti eget pedig átívelte egy széles. s ha az leégett. és ha megdörren az ég. de amúgy nem lett semmi baja. legjobb hasra feküdni. hogy rakja meg a tüzet. – És nem halt meg? – Mondom. és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit. most megnyírhatnál. hogy megmaradt. A szél most már teljesen elállt. Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt. csak több nádat tegyen alája. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –. – Ilyenkor jár legjobban a hal. nyöszörgő nyavalygásnak. – Hogyan? – Úgy. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt.” Kiültek aztán a pitvarba. leszakadt az idő. . a szivárvány a végét jelenti az esőnek. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat. de legjobb az égerfa. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő. kilobbantak a lángok. A gunyhót is azért raktam ide. hogy van ilyen is. csillogó szivárvány. aztán nagyon csapkod a ménkű. hogy a tojásra is gondolt. alig hallatszott ide a dörgése. – Most rakja körül vastaggal. Nancsinak sok esze van. Egy hétig még dadogott egy kicsit. mintha egy kisebb vizsgán esett volna át.– Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül. Fele fejivel már meg is volt. a tölgyet. csak vártam. s egyszerre véget vetettek a gőzös. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót. mert a szoba sötét volt. és akkorát ordított. az igaz. Szürke függönyét elvitte keletre. meg olyan füstösforma volt. szakadozik az ég. de mi a fenének Ádámnál. de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. amíg az idő kicsöpögi magát. mint egy oroszlán. és Gyulának olyan jó érzése volt.

Ezek ugyanis azt mondták. milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött. máskor hol az eszed. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben. amikor Kengyel azt mondta: “Látod. hanem azt meg kell hagyni. – Mért nem mondta. és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult. milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte. Vetkőzzék le. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni. ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást. mint egy epeömlés. ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni. Tutajos. – Huh… hühü – hajladozott a fiú. meglátja. hát megnézte. ott állt. kedvet kapott vakaródzni. Jó. és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül. mint Ádám. milyen a víz. az ökör – gorombáskodott magával –. és álljon ide a tűz mellé. hogy megvárakoztatja. de a jó meleg megbékítette.– Nem fogunk halat? – Nem bánom. ezt még Gyula “megúszta”. aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán. mintha ezalatt még egyszer meggondolná. A tüzet meg kell építeni. A víz belefolyt a csizmákba. hogy ne legyen lélegzete. de egymásra rakni sem. de kibújt a nevezetes ruhadarabból. Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. milyen a víz. és még mondott egyet-mást.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. de ezt nem felejti el. előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. Gyula. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján. és majdnem olyan sárga. “Te voltál. Matulát azzal “büntette” volna meg. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében. a nadrágon át combjait erősen hűsítvén. Ladó. Matula bácsi. – Hanem – és hármat szívott a pipán. hogy Matula egyáltalán nem aggódik. ázott pacalnak érezte magát. most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni. mint a házat… szóval így. nézze meg. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg. De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá. milyen? – nézett rá az öreg. hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. amikor elindult. milyen a víz. oly mértékben. mert nem aggodalmaskodó természetű. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott . de nem látta meg Matula kaján pillantását. ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán. úgy reszket… persze. mint egy felháborodott gyomor. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal. amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na. azt esetleg elfelejti. hogy… – Minek mondtam volna. A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű. ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez. de mire kiért. Tutajos undorral nézte a vizet. hogy aki ránézett. s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás. amit mond –. mint szemérmeskedve ugyan. amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán. – Megszárad így is… – Okosabb. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye. aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. hadd aggódjon. mert máris a fogát veri össze. mert nem én veszem fel holnap. A víz ronda volt. hol van olyan sokáig. tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől. és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát.

és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. és egy bagoly szidta a ködöt. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula. és fénye szétterült. s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében. . ha azt mondja. A kutyát itt hagyom. Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt. aludjon. meglátni nem lehetett. gomolyogni lomhán és tanácstalanul. mert nem járt sem bogár. mint a folyó háta. kapkodó. olyan illat kezdett terjengeni. karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. és szemében olyan természetes mérlegelés volt. ameddig akar. mert hamar elbolondul benne az ember. és mélyet lélegzett. A bőr. most ezt természetesnek érezte. Gergő bácsi. mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. hagymát. Mire végeztek a vacsorával. messze ne menjen. most szólította így először. Aztán – intett. mintha kenderkócból szőtték volna. A kések szisszenve vágták a paprikát. szalonnát. Éjfél után egy kis szél mozdult. mert valahol ott úszott a hold. és nem is tudta. a sásvágások. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait. és begyógyultak.róla. én addig felszeletelem a paprikát. mintha arra vártak volna. valami más. sem egér. senki előtt nem szoktam levetkőzni. Aztán már alig szóltak. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül. alaposan meg volt szabdalva. hogy Gyula nyelt egyet. hogy este lett. és a lángoknak már fénye volt. lehetett pézsmapatkány is. hogy a fiú valóban levetkőzött. mintha egy csikót nézett volna a vásáron. és ha járt volna is. ez az idegen. egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt. és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok. A tűz udvart rakott a tisztáson. valami biztonságos erő. A tűz sütött. A fákról és bokrokról csepegett a víz. csak a tűzrakás felett kavarodott meg. henteregni kezdett a köd. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is. – Jobban szeretem. mire átverte magát a ködön. hátha van valami parancs. mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is. de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –. Ez a gyerek. s hosszú ideig nem válaszolt. amikor kibújnak alóla barna szántások. Azt már észre sem vették. de olyan vastagon. alig ismert saját testére. Matula mereven nézte a tüzet. amit hozott. Matula is csak érezte. leszállt a köd. A folyó csobbant néha. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta. mint márciusban a hó. ami lerázta az esőcseppeket. de lehetett vidra is. mintha valami kinyilatkoztatást várna. aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek. mint ami eddig volt. És Gyula. ami lehetett játékos hal is. ami ellökte magától a nyirkos párákat. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg. hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. és tejfehérsége eltűnt. Nagyon sötét nem volt. valami bátor nyíltság. de maradjon mindig a parton. amikor lefeküdtek –. Amint végignézett magán. amelyek önmagukba hulltak vissza. vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –. amikor felvette a megszáradt ruhákat. melyet a nap. puha lélek. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –. mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. és leülepedjenek végleges helyükön. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat. mert a hamu alatt élő parázs volt még.

a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. A bokrok közé. és elnyelte a köd. aki sohasem tudja eldönteni. A köd ijedten kavargóit körülötte. aztán lekotorta a hamut a parázsról. hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé. Ennyi volt az egész. mivé leszünk – és lángra lobbant. mire Csikasz kikullogott a kunyhóból. aztán elhallgatott. s a köd emelkedni kezdett. s a fában ette önmagát. A szél elállt. aki válaszolhatott volna. a földbe. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk. mintha azt mondta volna: lássuk. és Csikasz a farkát csóválja. de valamikor azért ilyenkor többet láttam. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. mert nem volt senki. Gyula nézi a kutyát. és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. Matula ágya üres.Amikor Matula felkelt. A parázs belemart a fába. ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak. hát mit kezdjen vele? –. Felcsapott tehát diadalmasan. mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna. s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett. Csak a tűz kezdett magára találni. és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. Odakünt azonban világosodott. fákról az esőcseppeket. – Szervusz. és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta. és másik oldalára fordult. hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. aztán megrázza magát. aztán újra leszállt. Tutajosunk dühösen felült. mert ő az erősebb. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? . – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz.” Állt egy kicsit. – Takarodj! – kiáltotta. csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki. és kinyitotta szemét. hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. Lerázta már füvekről. se hangja. de megnyugtató valóságába. a ködöt hengergetni talán megunta – se színe. szinte ugrásra készen. “Ha felébred. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat. mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas. mintha el akart volna bújni. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba. akárhova. Nyújtózkodott egyet. hogy ő mégiscsak tűz. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –. és szőre csupa víz – volt. de talán nem is tudott volna válaszolni senki. szoktatta a szemét a sötétséghez. kiment a kunyhó elé. és törülgette arcát és kezét. aztán ráállt a gyalogúira. és megerősödve úgy érezte. mint a légy a pók hálójában. mint az ázott csirketoll. a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. még majdnem éjszaka volt. de ez olyan mélyen volt. és ellapult egy kicsit. mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben. arra mérget lehet venni. mert immáron szétszórta a levegőben. Megállt egy kicsit. Csendesen felöltözködött. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét. Gyula erre végleg felébredt. A kutya csak a fülével nézett utána. A tűz aztán kinyitotta szemét. hátára vette a hátizsákot. és elfeküdt valahol a berek mélyén. A tűz pattogva égett. majd örül neki” – gondolta. Csikasz. és beleszaglálódott a levegőbe.

s ez olyan szép gondolat volt. egy kakukk úgy kiabált. mert a folyó még nem tisztult egészen le. mert amikor a fiú a csónak mellé ért. hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban. és megsimogatta. ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. – Máskor odakint rázd le a vizet. és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről. s a himbálódzó csónakon törülgette magát. mint a köd.– Majd ha megszáradtál. és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. meleg volt a csónakdeszka is. ez nem lehetséges. Úgy érezte. igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba. szólt a málinkó. gyere – biztatta Tutajost. él. de Gergő bácsit… nem. aki átúszott a túlsó partra. holnaptalan nyár szétáradt szívében. A párák elégtek. azt is a kezében. s úgy érezte. Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –. és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. . hogy ez már nevetésnek is beillett. ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. tisztára mosott és messzelátó. hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta. mert ez a reggel olyan volt. nem tudok utánad menni. önkéntelenül mélyeket lélegzett. de enni nem szeretem. a folyó lomhán kúszik. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre. holnap is nap lesz. és Gyula talán elaludt volna. de alattomos szándékkal. – Gyere. héják és kányák imbolyogtak a nádas felett.és nádszagú magányban. és izgatottan figyelte a fiút. Csikasz. hogy ami kívül van. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát. Nem szeretem a vizet. hogy az éjszaka nem történt semmi baja. miért mondta az a kutató. amíg a békát elzavarta és megugatta. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés. aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra. gyere már ki. Hau-hau – és topogott a csónak orrán. Csikasz azonnal elmerült. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe. és más íze volt még a levegőnek is. de ezután már nem ment a csónakba. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon. hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. A nap süt. gyere fürdeni. de még fogta a csónakot –. repül. telt. időnként megszólalt egy fácánkakas. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett. – Gyere. Gyula csak feküdt a széna. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –. berántotta Csikaszt a vízbe. amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott. amire a kutya igazán nem számíthatott. aki jött is már. visszajöhetsz – enyhült meg Gyula. s a levegőben olyan forgalom volt. Gémek jöttek-mentek. amint kibújtak a földből.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk. ugyanilyen nap. aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától. s az időnek semmi jelentősége nincs. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez. az belül is szól. s kezdte már érezni. hogy fel tudná dönteni a világot. a tűz ég. s amikor prüszkölve kiúszott a partra. egyetlen ruhadarabot hordozva. s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. – Törülközőt vigyen. hogy beszólította Csikaszt. jelezve. megrázta magát. “Szóval megérkezik Bütyök. A nap már melegen sütött. egy kis méretű törülközőt. és a derűs. egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással. de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt.

hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát. hiába! Múlott a délelőtt. “Elsiettem – sziszegett Gyula –. ahol a nagy hal felcsapott. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált. hogy nem vágott be. Matula egyébként is egészen megfiatalodott. Nézze meg maga. Teste forrón száraz volt már. és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. Semmi! Akadt ugyan a horog. – Látja. majdnem megfeledkezett a titokzatos halról. mert Gyula valóságos szalonnát adott neki. és újra oda dobta. amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. és ne húzhassa le a horogról. és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere. – Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula. a sorodra – intette a türelmetlen ebet. mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. Csikasz. aztán semmi. de amikor feltűnt az öreg szikár alakja. Ravasz. lehúzta valami. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen. hogy eltalálja a kellő pillanatot. és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. és most már egészen kicsi gilisztával csalizott. húzás. de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben. amíg az úszó eltűnt. de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta. így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. Hiába. Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –. hiába. zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt. Semmi. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával. mert ragyogóra volt “beretválva”. A horog berepült a szokott helyre. aztán egészen. Később mintha valami piszkálta volna a horgot. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget. a kukacot meg levette. és egyre jobban megfeszültek idegei. nőtt a meleg. Két kis keszeget fogtam. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –. állandó kapás és semmi. s horgát oda dobta. de rajtam nem fog ki. s csak akkor adott neki. hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie. Gergő bácsi. mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. már kezdődött az az óvatos babrálás. de az úszó mozgása olyan lagymatag volt. mint előbb. és hófehér ing övezte inas nyakát. Gyula nyársat faragott. Mekkora szája lehet. Alig érhetett le a horog. és nemcsak a bőrét. pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. “Megint becsapott!” – gondolta. edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé. – Várj. Birizgálás. kenyeret vágott. hogy adjon valami tanácsot. de az égést nem érezte. – Nincs! Mehetünk horgászni. . ahol az előbb volt. vén potyka lehet. s összefutott a nyál a szájában. de mérgemben visszadobtam őket. de a súly – a hal – lemaradt róla. Szalonnát. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra.“Szalonnát sütök nyárson” – gondolta. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó. meg-megállt. s akkor nyugodta bevágott. alig helyezkedett el az úszó. Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. de még levelet is írt. mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. – Edd. fogyott a csali. s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette.

A rák a húst szereti. mint egy ritka lepkeháló. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra. azon aztán van mit harapni. sőt szakjával a parton is kotorászott. Gergő bácsi? . de ez is megteszi. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle. Olyan volt. – István bácsi ír. hogy mi az a “rácsa”. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. Itt nem fog halat.– Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között. hogy inkább ponty lett volna. Vegye elő a messzilátót. mindjár’ kihozom. Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. mert szétmászkálnának. Matula felemelte a fejét. s ahol találkoztak. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –. De azt már igazán restellte megkérdezni. azon jobban megmaradnak. – Pedig az még csak a finom étel. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát. ahol először voltak. Matula tett-vett egy darabig. Azt mondják. hogy majd hívja. és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. ha szükség lesz rá. egy újabb. – Ez a béka a csali? – Az. meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja. vastag drótkávával. de Gyula úgy gondolta. ami a háló fenekén éktelenkedett. amikor eszébe jutott a levél is. legfeljebb azt a szétvagdosott békát. Legjobb a két-három napos máj. ha büdös. Persze jobb. És Matula éppen eltűnt a bokrok között. ami alig volt fél méter átmérőjű. Erre elmosolyodott. a tengerben nyolckilósak is vannak. kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra. meg a vércsék is. kár. de ott sem igen mozgott a hal. körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. csak a zsákja volt egészen sekély. és még csak el sem kérem a levelet. megyek odébb. evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos. alig mélyebb. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. ahol a vastag madzag belelógott. amíg a víz széthordja a vér szagot. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet. amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. hogy a mi rákunk nem nagyobb. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet. mint a felhő. Gyula örült a halnak. Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst. kell egy kis idő nekik. “Tutajos – mondta magában –. csak lepakolók. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. de később úgy gondolta. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben. de ne vesződjön itt. Hoztam kosarat is. és elnézett a nádas felett. – Most aztán pipálhatunk pár percig.” Kedvetlenül ment arra a helyre. közel a parthoz. – Jól van – szedelőzködött Gyula –. – Mit nézzek. mint egy mély tányér. és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak. de még ráérünk. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset.

ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. igazgatta a gukkert. lelöki közibük a maradékot. Se víz. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből. a vércsék visítva csapkodtak körülötte. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér. de az akkora volt. – Ezektül nem lehetett itt horgászni. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos. és visszaeresztette a rácsát. fenséges nyugalomban. De ilyenkor még aligha eszik. csak játszik a farkával. hol nem lehet hozzáférni. Mi esszük meg ükét. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. – Én – ijedezett Tutajos –. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –. A varjak károgva. Később ásított. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak. A sas valóban csak ült. Gyula megkereste a nagy fát. szarkák és vörösvércsék. – Hűű! – álmélkodott a fiú. de ha egyszer lejár az idő. viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. de ennyi már nem. itt még nem láttam vadászni. hogy a jobb oldali ágat nézze végig. csak ül. akkor aztán azon veszekednek. Bár lehet. és ijedten dobta a kosárba. Csónak nem járja. aminek a teteje száraz. de nagyon közel menni nem lehet. majd délután fogunk hozzá. – Ne féljen. végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson. elrepült. de a nagy madár. mintha kőből lett volna. hát a királoknak is lejár. de megtanulta. – Lesz még itt? – Lesz.– Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –. – Óriási! Fehér a farka. A hatalmas. – Mondom. mint egy bocskor. Arra nézzen. s amikor egészen élesre állította. hogy itt is vadászik. A hátuknál kell megfogni. Ilyenkor nem szokott itt lenni. amikor rádobta magát a levegőre. – Ott hagyjuk. Az elsőt úgy fogta meg. ámbár egyre kevesebb. – Nem. de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg. mint a hó. meglábalni nem lehet az öreg fa környékét. . se föld. Három varjú a fa csúcsán ült. De most már lássuk rákékat. ne féljen. elsüllyedne az ember. hogy Matulára hallgatni kell. de szép nagy. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne. Gyula keze reszketett. de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. ahol van. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket. – Rétisas. meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. nem eszik meg. tisztán látta. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. mint a tüzes vasat. – Ez volt a királ – mondta Matula –. Tudja az ilyen madár. mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok. s csak akkor csapott fel újra. mert a rák pattintott egyet a farkával. A lárma elhallgatott. egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. ha lesz kedvünk. Reggelizett? – Szalonnát. és felváltva károgtak. mert a sast felszívta a messzeség. az ág közepe táján akkora madár ült. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. Lett is. nem eszik. majdnem egy méter magas. de talán szárogatja magát. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára. Gyula szeme odaragadt az üveghez. mintha egyedül lett volna a világon.

Kinézett egy vastag. mert kupán váglak. Van magadhoz való eszed. ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. Ritka jó puska. – Sötét hát. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett. mert haragudott az egész világra. István bácsi döcögő. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki. ha nem tetszenek. Engem is jóltartott ez a Nancsi. hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja. – Látod. amikor belenézett a nyüzsgő kosárba. Alig várta. hogy ilyen rátermett vagy. és leszakad az egész csillagos ég. Bütyök barátodat hozd ide. A következő húzásban már üres volt a háló. ameddig jólesik. Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre. másfél óra alatt odaér az ember. hogy nem kéri meg az öreget. mert Gyula megmutatta neki. Nancsi néni nagyon akarja. Gondolom. ha korán ebédelünk. hogy négyre legyünk ott. csak úgy repült a forgács. mert szeme megakadt valamin. végül ugatott. még Bütyökről is megfeledkezett. amíg a hídhoz ér. nincs messzi. és ugyancsak igyekezett lefelé. – Másfél óra. Ha péntekig nem jössz meg. – Hol van az a híd. ha jól kilép. akkor is. Csikasz? A kutya kissé meghökkent. az már igaz.– Okosan. ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú. Csikasz. hogy pár napra hazagyere. – Akár mehetünk is. meg a puskát is megmutatom. – Hau-hau – mondta –. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. Hanem a fánk fogytán van. Elhallgass. Gergő bácsi. István bácsi világosan beszél és ír. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól. Megy a parton. morgott. és kapaszkodj fel a kocsira. nagy betűivel: Gratulálok. Csak a gáton. Ne nézd ükét. a harcsához. Még teát is adott. mert tudta. belevágja mérgét a fába. hát használd. hogy kísérje el. hogy megfelelő ágat találva. Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. A levél valami irkalap volt. és ment fáért. Múltkor nem értem rá írni. Kettőkor elindul. de most megírom. Lesz rák. de háromkor már világosodik. Másfelé nem is lehet menni. és megugatta a rákokat. akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál. mert Nancsi néni kiátkoz benneteket. a levélre is kíváncsi. de azért nem árt. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. Megakadt és megborzongott. meg rumot. és a polcra tette Bütyök levele mellé. Semmi kétség. az úton. de én azt mondom. igazán nem hittem volna. öcsém. maradj. aztán odaballag. mert egyik oldalon a folyó.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor. másik oldalon a berek. A rum jó volt. de aztán megállt. mindenre és mindenkire. ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt. de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. meg amit küldtek. “Hajnalban négykor légy a hídnál. . elmegy a hídhoz egyedül. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta. Csikasz körültáncolta az érkezőket. aztán hátrahúzódott. ha apró ördögök csónakáznak a vízen. száraz ágat a fűzfán. s arra gondolt.

és nem is kívánta. hogy hányjon. Aztán gyúródeszka lett. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét. mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna. amikor Tutajosunk magához tért. Matula pálinkát kevert vízzel. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –. ez nagyon jó! Mondtam. – Bütyököt? – Azt. ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. de gyomrát is megelégedéssel töltötte el. és megolvasta a kis cinegéket. Általában asztal volt. de amikor a vajpuha. ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes. minek szétvágni. Vegye elő a táblát. hogy nincs-e rajta odú. de mind a hatot elnyelte ez a féreg. – Mit segítsek. Valami ősi. vagy ne hányjon. Matula kedélyesen beleszórta a rákokat. Amikor a. egészen természetesnek találta. “Odaballag”… Sötét lesz. – Hallja-e – nézett rá Matula –. A Bélát. – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit. a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. mint az éretlen vadkörtére. Gyula nem vagdalkozott már. A terjedelmes hüllő darabokban volt már. – Húzza le! És Gyula lehúzta. minden félelmét. ámbár nem volt lába. pihent kicsit. De mindjárt megorvosoljuk. elég. irtózását és undorát kiadta. amíg meg nem kóstolta. Tutajosunk erősen verejtékezett. és napon megszárította. hogy el ne vigye a szél. homokkal megsúrolta a vízparton. omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi. Körüljárta. s kicsit később úgy érezte. Ettől fordult fel a gyomra. vágta. az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni. Azóta különféle szerepeket töltött be. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. – Majd meglátja. előbb kóstolja meg. négyre a hídnál lesz. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején. Gyula nem rajongott a rákért. Gergő bácsi? – Semmit. ha fejbe csapja. .A fiú elvesztette a fejét. nem lehet kívánni. de Matula a dohányt is ezen vágta. újabb kígyóval. Matula tálalt. aztán ebédelünk. egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –. És Gyula meglátta. mint ahogy az is volt. s a húst Gyula tányérjára tette –. a halat ezen bontotta. s az egész ügy egyszerűbb lenne. hanem azon gondolkodott. és hazahúzta. itt hagyták Matulának. és ne nézzen úgy rá. – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. aztán másik fához ment. hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. hiszen még éltek. a gombát ezen szárította. mintha nem is ő kiáltott volna. tehát legyűrte gyomra emelkedését. aztán vágta. a szalonnát is. torz rikkantást hallott. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett. – Nem kell ide rák. rakja ki. mert úgy érezte. s a látvány nemcsak szemét. Gergő bácsi. amelyek életükben hatan voltak. Aztán úgy határozott. az éjszakai utat. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban. hogy kettőkor kel. amit Nancsi küldött. de eltört a lába. rákok pirosra főttek. ámbár nem sokáig. hogy kár lenne a szalonnáért. hát sötét lesz. de a hidat. s általában táblának nevezte. de pápista színe van… – Gergő bácsi.

Talán a tengeri rák kilós ollójával igen. de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte. Gyula álmélkodva nézett utána. nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel. hogy ha egy reggel Matula azzal keltené. aztán jövünk. Matula most sem nyúlt hozzá. hogy megbolondult-e. hogy felfedezték. még akkor sem. – Gergő bácsi. de kijövet már kezében volt a puska. ébredjen. de nekem nem az. Megcsinálom az ágyát is. Gergő bácsi. és ha valaki a szilfából szűcsit. öreg szarka… látja. hogy ezzel jóllakni nem lehet. meglátja. – Az már igaz… Úgy látszott. Közben a rákok fogytak. mire Matula is oda nézett. de ezzel nem. amíg Gyula nem kínálta. Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg. Matula jól megnézné és – sajnálná. ha elmentek. Egyszer csak felnézett a fára. nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon. de Tutajosunk hamar felfedezte. álldogált egy kicsit. – Ezt aligha. – Nem lehet az. fogyogattak. hol Gyula mellé ült. nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. A kondér azonban hamarosan kiürült. mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá. mire meggyünnek… – Köszönöm. a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék. hogy Csikasz is ezen a véleményen volt. Gergő bácsi. – Cserr! – kiáltott a szarka. Itt mindennek. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –. majd fogunk rákot is meg halat is. De nem. s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem. Bütyök mellettem ül az iskolában. se fel. a csirkecsontot mohón kapta szájba. és bement a kunyhóba. nem rohanlak le senkit. aki híres tolvaj. Matula megállt a tűz mellett. hogy: – Gyuszkó. és ijedten vágódott a levegőbe. és nem rövidítenek le semmit. aszerint. A szarka elhallgatott és figyelt. Gergő bácsi. csörögni kezdett. – Tudom. A fa kihajló ágán egy szarka ült. Matula pedig kijött üres kézzel. jelentősége és ideje. – Vegyen. ez nem is lehetséges! – Tudja. hol volt hamarabb várható az adomány. lassú. Kellemes volt az ínynek. Felnézett és morgott. de nem is lehet őket lerohanni. ha a királyukat eszi meg az ember. nagyon erős gyerek. – Nagyon jó gyerek. Ismeri a puskát. majd körülnézek egy kicsit. – Pusztulj innét – morgott a kutya –. még a tolvajok között is. s közben kicsit utálkozna is. mégsem verekszik soha. aztán jól tartjuk. Megesszük Nancsi néni ebédjét. Szeme csillogott. itt nem becéznek. aztán pállott még a szájuk. – Meg is érdemli – bólintott Matula –. és hol Matula. rá sem nézve a madárra. és mindenki szereti. és most. a kis ollójú köznépről nem is beszélve. értelme. és újra bement a kunyhóba. – Takarodj – mondta ez a morgás. hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta. kellemes a gyomornak. Itt nincs erőltetett komázás se le. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. – Elhiszem. Gergő bácsi. minden valóságnak neve van. amely árnyékát a kunyhó felett tartotta.– Mi csak Bütyöknek hívjuk. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte. nem hittem volna! . nyugodt mozdulatokkal. egy koszton vagyunk. milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés.

– Na. hogy tegnap ilyenkor fullasztó. és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. ha lepihenünk egy kicsit. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez. de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. Nancsi néni-féle rétesre. ahol voltunk. elsül mind a kettő. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem. Patron van elég. de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni. mert ha mind a kettőt felhúzza. Majd kipróbáljuk. de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni. csak akkor rúg mint a veszedelöm. aztán kinyújtotta mind a nyakát. mert elcsendesedtek. és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. és tudott vele bánni. A nap ekkor már az ég tetején lángolt. de ma talán csak a szúnyogok aludtak. hogy öreg szarka volt. Nyolcat szedtem össze. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen. Kinézek a likon. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat. és később hideg eső seperte végig a berket. Gyula tisztelettel nézett a puskára. – Röptiben? – Fenét. de a sarlós fecskék útra készülődnek. de flóberttel sokat. A vízen. ami kapott. a nád közt és a levegőben is. hogy kibírja. – Nem árt. és kitett egy újságlapot negyven lépésre. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba. és csak később bólintott. vihar előtti csend feküdt a tájon. – Nézze meg. mert erősen gyanakodtak. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében. A fészkek egy része már üres. ez az igazi. ahol legsűrűbb volt a nyak. – Mondom. Most is meleg volt. s ilyenkor már fiaikkal . más fészkekben másodszor vannak tojások. Jó puska. hát ott a tömérdek liba a vízen. de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot.– Mondom. Én meg – mutatta Matula. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –. szorongó érzései támadtak. de túl volt az első lövésen. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. ha még nem is lőtt vele. mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe. – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett. mert a madárvilág állandóan mozgott. Gyula kirohant a papírért. talán megvár. hogy jól tartotta. Későn jönnek – néha csak májusban –. Ezek után rátértek a valódi. itt a puska. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –. Matula a pipájával volt elfoglalva. ha idei lett volna. finom puska. s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni. de valamit észrevehettek. ne az orrával célozzon. így volt. de még ment is el egypár. de ez a meleg könnyű volt. majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert.

de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is. ami talán annyit jelent. vagy szóljon neki. és repülésük egyszerűen nevetséges. s amikor újra kinyitja szemét. de eszébe jut. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még. toronypárkányban.végeztetik az előírt gyakorlatokat. s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet. Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –. és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből. mint az igazi fecskék. – Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. csontok. egyenesen dührohamot kap. és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést. itt mindig aratás után jelennek meg. már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben. füves térség fölé. Sokkal jobban repülnek. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen. Ezek már mennek – gondolja. de kövér verébfiókák nyüzsögnek. és lecsapott a bokros. Itt a nádasban nem fészkelnek. hogy valamelyik kis sarlós bajban van. – Fel – mondja Gyula. és Matula tudja. Egy karvaly volt a riadalom oka. mert az ő naptárukban lejárt a nyár. Matula kinyitja a szemét. és gondolkodik. s az apró madarak pontosan tudják. nem tartoznak a fecskékhez. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre. hogy: elment. ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt. de ez már nem olyan vészes. mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le. ami egy rendes embernek elég is. mire Gyula szeme kinyílik. de ha étkezésében zavarják. mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik. . hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –. mitől ébredt fel. mert jobb. de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben. hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó. unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ. aki mindig hajlamos a verekedésre. – Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe. és Matula tudja. Azokkal szórakozni. és ez már nap alatt született. hogy hagyja-e még aludni. és nem tudja. de a karvaly elfelejtette. ha “magától” ébred fel a gyerek. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni. ha boldogulni akar velük. mintha valóban kialudta volna magát. mi a teendő. s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra. hogy micsoda mutatványokat végeznek. és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz. és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni. Hangosan becsattintja a pipakupakot. A szürkevarjú komisz egyéniség. hogy a kis vándor kivágta magát. Aztán ránéz Gyulára. de nappal le nem ülnek soha. s ez egyet jelent az év fordulásával. de a forgók. hol van. de nem tudja. ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem. Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás. az igen. és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben. ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé. Igen – gondolja az öreg –. de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét. különben is. és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését. ahol könnyelmű. mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. Amikor búgni kezdenek a cséplők. hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet. hogy kialudta-e magát.

– Az igaz. persze… – Gyere – intett Matula a kutyának. s ezzel végzett is velük. lehetőleg távol Gyulától. tűzrakás. vagy előre parancsolni. annak lenne különös. De Matula nem szólt semmit. hanem együtt az egészet. mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak. merre megyek majd sötétben. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. addig pihent. Matula ült. máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –. Nem érzi már külön a nád. hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is. és leült Csikasz mellé. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel. gondoltam. gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást. mint első alkalommal. csak nézi a nádtetőt. s amíg Matula magyarázott. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton. de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. Gergő bácsi! Jobb. ha elfáradt – gondolta a nevelőapa. a polcokat. – Menjünk. és most ez már másként van. hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna. . hogy teljesen kialudta magát. hol arra zötyög a kordéval. nem árt a bolháknak. de úgy viselkedett. A rabszolga erősen verejtékezett. azt nem lehet mondani. és Csikasz az öreg mellé ugrott. amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom. hogy mi volt. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –. s addig – pihent. szótlanul. mocsár és réti virágok szagát. de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. Csikasz – ígérte Tutajos –.De azért feküsznek még egy kicsit. aki fülét hegyezve állt a csónak orrán. – Nem bántlak. A verejték már a füle mellett folyt le. s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között. Nem. – Na. mint egy bálvány. amikor már bent voltak a csónakban –. jó. mint egy török főúr. talán idegen szaga. – Persze – mondta Tutajos –. lehet darázs. sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó. hadd örüljön. de Gyula szégyellt szólni. mondhatnánk zabolátlanul. megkérdezte. hogy ha most otthoni szobájában találná magát. ha látom világosan. mint egy kormányos. de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára. mintha idegei megvastagodtak volna. csak akkor hökkent meg egy kicsit. amely hol erre. hogy nem utálkozott volna. és nem gondol arra. és pipált. – Úgy gondoltam én is. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –. elrúgta a csónakot. ami lehet egér. hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik. széna. Matula bedobta a láncot a fenékre. és lassabban. Később más kérdéseket is tett fel. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. mintha a vizet figyelné. a pókhálós szelemeneket. Majd megmondja. de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú. szokatlan. akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. azt nem lehetett mondani. mintha azt kérdezte volna. Nem. de öntudatlanul élvezi a nyugalmat. Tutajosnak most nincs semmi terve. és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához. mint egy éhes szamár. és dühösen nézte Csikaszt. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte. de vagy hívni kell. most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –. de a csónak rendkívül idegesen viselkedett. lássuk! Tutajos később beismerte.

– Ha nincsenek lik iránt. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak. és lerogyott a kis kutya mellé. és nyelt közben. csónakostul… Matula felnevetett. ott a száraz fűzfán varjak ülnek. lassan emelje a puskát. Tutajos. s a csónak mégis meglódult. hiába a véletlen. Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos. és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet. s amikor már csak a vizet paskolta. hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. Ha meg csúszkál. kellene egy a rácsába. Csikasz – lehelte Gyula. te udvariaskodó ökör. úgy látom. ormótlan lapátot. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. Üres a puska? Jó. mint egy kisegítő szakácsnő. – Töltse meg a puskát. Gergő bácsi. nyugodtan. ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. elfáradtam. Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni. Sosem fogok én így evezni. – Ne evezzek. Idő kell. ha kell. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –.– Jól bírja! – dicsérte Matula. te agyalágyult. – Talán megvárnak – susogta Matula –.« Nem. Belül kicsit mosolygott. ahova köpni kell. A csónak szinte surrant a vízen. Kinyomta a csónakot a partra. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk. amint hangtalanul belesimult a vízbe. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát. igazán véletlen. mert úgy érezte. fiatalok. mintha vágányra került volna. te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott. meg van is belőlük több. jó szagos lesz. és nézte Matula kezében azt az egy szál. de azért – amikor úgy érezte. – Azt hittem. összerogyik a boldogságtól. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén. akkor nem törik fel. Mire Béla gyün. hogy: most! – behunyta szemét. Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. szedje fel őket. három hét múlva nevet az egészen. amíg rááll az ember keze. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. köpjön a markába. mert Matula még azt hiszi. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük. – Ippen azt akartam mondani. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –. jaj. Durr! – aztán csak azt látta. két varjú is kalimpál lefelé. mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi. Emelheti! A csónak alig mozgott. mint kellene. Milyen könnyűnek látszott. Akkor menjen. Ez már igazi vadászat volt. és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe. de Matula még mindig nevetett. de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak. és mintha még az árnyék is nevetett volna. mert úgy gondolta. aki mindenütt bacilusokat sejtett. és hozta a varjakat. hánykolódva az apró hullámokban. persze. vállaira veszi Matulát. és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. nagy fészekpusztítók. nem. és kezét napjában ötvenszer megmosatta. . és markába nézett. szíve kiugrik a torkán. hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját.

szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. mint a jármos állatot. Csikasz megállította farkát a. – Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –. és csak akkor nézett rá idegenkedve. elég buta vicc volt. amikor Tutajos megsimogatta. mintha a lapát is. Tutajos maga mellé fektette az evezőt. hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes. Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével. A legkisebb hiányzott. Mióta azonban erre jártak. rabszíjon. és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. És a madarak most mind hátulról jöttek. recsegve szidták a csónakot. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait. s a valóság mindig igazság is. amit majd a lábával kell megtalálnia. a Balaton felől. Tutajos pedig kézbe vette a lapátot. – Talán megpróbálhatnám megint. békés tájon. – Nem bántalak. Van rajta valami gyalogútféle. ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. nem késünk el semmiről. mert minek mennénk. pihenjen. Csikasz. s a fiú arra gondolt. s mivel a nyél síkos volt. pedig Matula úgy evezett. Szabad lefelé menni? – Most már tudom. Csak nyugodtan és csendesen. és nem is gondolt az útra. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”. és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen. csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. de nem megyünk közelebb. s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. csak ne sajnálja a markát. mert igazán csak kárt tesz. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. pedig most a lassú folyással szembe mentek. igenis. s akkor nincs kapkodás. ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani. Most már látta végig a partot. már csak ketten vagyunk. és rendben van minden. Na itt a feléül. mert véget ért a nap. Lesz. igazán csak vicc volt… – Jó. s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott. már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek. s akkor is ugyanaz a . de csak ketten. – Kicsit pihenek… – Okosan. Ha fáradt. – Meglesem. Ha elfáradtam. mint jövet. ahogy vannak – gondolta a fiú –. hajtotta a török a szegény magyar népet. hát elfáradtam – ez a valóság. jó – jelzett vissza a kutya –. s most ijedten dobták magukat a levegőbe. Nem hajt a török bennünket. Még nem voltak a feleúton.– Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –. és ne kapkodjon. Gyula hallgatott. Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. halra. ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. – Nem sietünk. mit vitt az a büdös kánya. Matula hazafelé fordította a csónak orrát. amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra. és nem kapkodott. (Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább. Most sokkal könnyebben ment a csónak. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. – Pedzi már – bólintott Matula –. Meg kell mondani a dolgokat úgy. de ez a fény már narancsszínű volt. a víz is bársony lett volna. araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben. Gyula tehát nem sajnálta a markát. egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. békára –. amikor ezen az áldott. a lábával is megtalálja. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé.

és úgy kell mindig kézbe venni. – A puskát egy patronnal itt hagyom. csüggedt borulat az égen s a szívekben. – Mikor nézzük meg Tüskevárt. hogy az élő halnak élete. A puskát ölbe vette. Ha nem él. mintha töltve volna. ha erre ment. A dévért majd megnézzük a haltartóban. holnaptalan. megnézzük. és “tisztesség ne essék”. mert úgy érezte. hogy mit fogok neked mondani. mert akármi jöhetett. Bolha…” Ezek után Gyula beledobta a horgot – esik. ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe. és – elhülyéskedtem. A horognyelet kikötötte a csónakkaróhoz – nehogy berántsa valami cápa –. Ez az igazság. mert hiába a libacomb. hogy a puska nem lőcs. a délutáni gyorsvonat elé. Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta. és Tutajos úgy is érezte ezt. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott. megtisztogatni. és nem jött utána csak sötétség. az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit. és száz ember állna körülötte. ámbár eleinte nem éreztem úgy. a puska a földön. meg úgy fájt a fogad a kányára. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre. azonnal ki kell venni a vízből. amit akar. Bolha. és – nézd. A csónak döccenve orrolt a partnak. testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt. bevallom – már előre elgondoltam. mérgesen beleköpött a vízbe. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –. amit tud. él-e még. a kányának. maradt-e még. – Ne felejtse el. mert látom. mint egy tehén. tud vele bánni. ahova esik –. Ott kötünk ki. hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam. mintha vízben hagyta volna. Holnap nagytakarítást csinálunk. . ha nem harap bele az ember. megtöltötte a puskát. a puska a földön. Érti. Matula már elment. – A jót is szokni kell – bólintott Matula –. ahol a rákok voltak. mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére. ezen az úton kell visszafelé is jönnie. hátha visszajön. hogy itthon vagyok. mint a türelmetlen utas a síneken. de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. és várta a kányát. akkora volt.nap nézte a kínlódást. mert maga nem vendég. Gergő bácsi. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba. hogy azt mondta: nem hajt a török. mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. Ha a hal elpusztult. és Tutajosunk fáradtan. nyilván a kis szárcsákat kereste. hogy így fájt a fogad. Kezébe vette az evezőt. milyen marha vagy! Álmodozol. döglött halnak meg halála a víz. sajgó tenyérrel. kibelezni. Különösen ilyen melegben. mindjárt felpucolom. s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. ugye? – Nagyon. “Látod Tutajos. mert a vendég. és én csak bámultam. A horog meg csináljon. valami ruhába betakarni és hűvösre tenni. Sokkal tovább jó a húsa. mert gondolatban veled beszélgettem. mint most. kiégett izmokkal. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. de legalábbis árnyékba. Gergő bácsi? Arról jutott eszembe. és valaki megtanította. Tudja mit. és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. mellette a két patron. – Majd valamelyik nap. és olyan követelőén nézett végig a folyón. Csak nézett. aztán fogjon még hozzá. A dévér persze hogy nem élt. szárazra törülni.

– Egy nadrággal csak egy nyeregben lehet ülni – állt fel az öreg –. Amikor aztán Gyula az ötödik darab halat is elnyelte. izmaiban tüzes drótok. de gondolta: “Te vagy az oka. s amikor két csörgőréce zúgott el Gyula felett. Gyula. maga csak a vizes zsebkendőjét nyomja a képére. nyomában Matulával. amíg a fiú elmondta az eseményeket. . A napot már csalt a nádbugák tartották a szemhatáron. arcán szépen kékülő daganat és csodálatos étvágy! Ki akarhat ennél többet egyetlen délután beszerezni. mint egy nyugdíjas pénzügyőr a liget padjának korlátjára. – Megint az orrával célzott? – Gergő bácsi! Matula leguggolt a parton. Rúgott. de most rögtön. okosan “sétáltatta” a halat. amikor Csikasz vágtatott a küzdőtérre. de hol harangoznak? – A fejében. az orsó: – Krrrr-rrr – mint egy megőrült vekker. így a csörgők is. az étvágy megmaradt. hogy Tutajosunk miként akarja búnak ereszteni fejét. Mindenesetre jött… jött. mint egy telivér mén. s nem törődött vele. megmarad. és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot. s a fiú úgy nézett utánuk. aztán dühösen bevágott. hogy az a Béla nem ismeri meg. ippen ott… de – úgy vélem. Ezeket? Meglőni? Aztán jött három szürkevarjú mérsékelt gyorsasággal. de végül is felhúzta. a fiú kezében pedig emelkedett a puska szinte magától. kilövöldöztük! magunkat. – Nyugalom – suttogta –. és még a szákból is majdnem kivetette magát. nem is beszélve az ünnepi harangjátékról. Matula nem átallotta megszólalni: – Úgy látom. Mindkét tenyerében két vízhólyag. Majd én viszek mindent. és Gyula reszketni kezdett. amelyet csak ő hallott egyedül. Szuszogva emelte ki a partra. Hanem a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk az éjszakára. és Gyula nem is gondolt lövésre. merre járt. aztán figyelmesen megnézte Tutajost. és egy fűszálat pödörgetett. remélem. mintha Gyula egyáltalán nem érdekelné. igen. nyugalom… A kánya jött. és Gyula ijedtében elsütötte a puskát! A puska rövid véleményt mondott az irányításról.” – Azanyád! – méltatlankodott Gyula Lajos. igaz – távolodóban. Ezeket már megcélozta… de nem! Tutaj ásnak a kányára fájt a foga… és a kánya – ez már valóság – jött is. Igen ám! De az orsó: – Krr – prrr… Gyula előbb kioldotta a megkötött nyelet. Gyula. vagy ez volt a délutáni vadászterülete – nem lehet tudni. nem is magasan. A kánya elegáns lendülettel tűnt el a túloldali nádban.Ez a feszült várakozás azonban lanyhult. kutya! Hohó! Nana…” A hal erősen védekezett. Én emelem? – dadogták Tutajos gondolatai. – Olyan kiló körüli vadponty volt. Sokáig sétáltatta. azonnal! Egyszóval ez a délután csupa nyereség volt. mint a vegyes vonat utasa az előkelő gyorsvonat után. mert úgy megdagad. hogy “levegőt adjon neki. vagy horog… de a lecke tiszta haszon. – Én emelem? Egy kicsit eléje célozni… eléje… S ekkor. és nem mondta. ebben a döbbenetes pillanatban. mert nem történt semmi. és dühében rúgott. Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba. amely csak elfüstöl a kis állomás hétköznapi peronja előtt. gondosan vizsgálta a vizet s a partokat. – Gondolhattam volna. mert a hal egyre más véleményen volt. Hogy Gyula babonázta meg. szinte fekete. mára kiladikáztuk. vagy puska. A kánya ki tudja. Nem fáj? – Nem. az úszó pedig olyan unottan dőlt a vízre. nem érzem. és Gyulánk magához térve.

Tutajos eltévedt bárányka volt Matula mellett. azt azonban még így is biztosan tudta. De felelni valóban felelt – igaz. Piri mama – suttogta Tutajos. de egyikkel sem tud mit kezdeni. hogy a puska rúgta ki a helyesírási szótárból. ámbár az is lehetséges. A berek mélyén lidércláng őrködött. aki ugyan félig aludt már. mert rásütött a hold. csak három nap múlva –. mint a tegnapi füst. semhogy keresgélte volna. hogy ennyire önálló nem volt soha. A jelessel ugyan volt egy kis baj. most már mindent elmondtam. s az ő fülével hallani. És Gyula öntudatlanul is ízlelgette ennek az önállóságnak néha éretlen gyümölcseit. míg a borogatás a szénán volt. és nem kerülgette az erdőt. hogy le is esik. és szépen fehérlett. aki buzgón és törökül imádta Allahot. és semmi ocsú. amit ki akart vágni. és Gyulának nem is jutott eszébe firtatni. amelyik nem fáj. mert aki felül a lóra. mert aznap nem is volt számtan. hogy aludt. de nem is lehet kívánni. hogy “mindene fáj”. hogy Tutajosunk egyetlen. Piri mama jeles álmodó volt. vagy a parton felejtette. semmi polyva. és a külön gratuláció is elmaradt. Ma nyugodtan mehetsz iskolába. hogy két feje van. és mit hallott. hacsak örök álmában nem. hogy jelesre feleltél. és önzőén követelték. hogy a nap eseményeiről beszámoljon. És ha Tutajos egyedül járt erre-arra. Odahaza a nap Piri mamával kezdődött. aludj jól…” – Kézit csókolom. hűvös borogatás mindig azon a másikon van. Egy-két közbevetett kérdéssel átvágta a dagályos elbeszélés kanyarodásait. azt olyan rövidre szabta. Odahaza ezt mellőzésnek érezte volna. hogy egyedül lehet. s a fiú megérezte. és álmai valamilyen formában mindig beteljesültek. és Matula el is mondta. és úgy érezte. Gyula későn ébredt – lehetett már hat óra –. hogy velük külön foglalkozzék “az ember gyereke” – ahogyan Matula mondaná. de Gyula erről már nem tudott. jobbról erősen megkelt fővel rendelkezett. de Gyulának ezenkívül minden testrésze külön-külön is fájt. Majd elmondja. hogy egy álom minden részletében teljesüljön. és mit csinált. hogy fizikai mivolta szánalmas és fájdalmas szétszórtságban éppen csak – létezik. és észre sem vette. Matula sose faggatta. ami akart. Piri mama reggel odaült az ágya szélére. de ennek dacára sem látta meg többé a Topkaput és Isztambult. talán rablott kincs felett. aki erre ébredt fel. A továbbiakban történhetett. de meg se várta a választ. Sőt! A testrészek egyes helyei önállósították magukat. . De ekkor már a vacsoratűz lángjai ijesztgették a sötétséget. és vele is végződött. hát panaszkodtam egy szóval is? – Becsületére legyen mondva: egy szóval sem! De nem is illett volna. és Gyula sokkal fáradtabb volt. s talán ilyen álmoktól borzongtak a fák. Nem igaz? – Dehonnem – mondta Tutajos. de Piri mama szerint megköveteli. és ha a fiú beszámolt. Majd elmondja. ha nem is fújt a szél. hogy a holtágakra valóban semmi szükség nincs. Gergő bácsi. Gyula mélyen aludt. hajnalonként pedig úgy eltűnt. megkérdezte. de itt valósággal örült neki. Matula természetesen – sehol. De amit elmondott. “Na. Matula egyenesen nekiment a fának. Kengyel nagyon megdicsért. ha akarja – gondolta ilyenkor. ha akarja – gondolta. számoljon vele. és külön gratulált.– Mért ne maradnék meg. amelyet sok száz éve nyelt el a láp. mit látott. A nádas talán erről susogott. hogy a “gy” betűt vagy a vízen hagyta. Tutajosunk már beletörődött volna abba is. És este ismét odaült Gyula mellé. A valóság azonban az volt. vagy nem akarta álmait elmondani. az tiszta búza volt. hiszen az ő szemével kezdett látni. hogy hol járt. hiszen már öt perce aludt… Matula azonban – úgy látszik – nem álmodott. mert sürgősen el kellett mondania saját álmát. mert Piri mama ezt pontosan megálmodta. hogy mit csinált. mégis úgy érezte.” Gyulánk valóban nyugodtan ment iskolába. a rablóval együtt. hogy rövidebb már nem lehetett. mert a jó. “Azt álmodtam. ha érdemes volt elmondania.

azután a hősies fürdésről újabb három perc és végül: – de most úgy érzem: újjászülettem! És most csak ennyi: . amikor a fiú visszaérkezett. Tutajos semmi mellőzöttséget nem érzett. és ez a lényeg. hogy a nagytakarítás szükséges és sürgős. legyünk túl rajta. de a nap éppen besütött a kunyhóba. sőt kellemesebb volt. és a jelölt vagy átment. de amikor a kunyhó irányában füst kezdett felfelé kanyarodni. Pótvizsga azonban annyi akadt. s a felcsapódó hullámok arcát is kellemesen simogatták. és kellemes színe volt. amennyi kellett. mindenféle szemét megy a vízen. ha meglátja Gyula arcát. de nem érezte annyira. A mozgás hamarosan könnyebben ment. De ez nem fájt. Dagadt-e vajon? Mert tükör nem akadt a berekben. Valami disznó beleszórta az avas szénát… hogy szállna rá a nyári harmat. – Nem is árt. de amikor Matula megérkezett. széna oda. ez az elhatározás füstbe ment elképzelés maradt csupán. hogy Matula alighanem a mennykőre célzott. mintha Gyula mindenáron azonnal fürdeni akart volna –. hogy: – Gergő bácsi. Matula éppen kihozta a nevezetes táblát. – Jujuúj… – és úszni kezdett eltörni készülő végtagjaival. és nem gondolt arra. kicsit imbolygóit. nagyon jót tett. Karjait azonban annál jobban érezte. és így reggel. és úgy érezte. Ez azonban könnyelmű lebecslése volt a vékony. mert – gondolom – “nem szokta a cigány a szántást”. amikor kezét felemelte. – Jaj – mondta minden karcsapásnál –. első mozgásra kicsit rozogán érzi magát. Kicsit még süttette magát a reggeli nappal. mely kissé kiment a formájából.“…eszed van. ha nem is fürdők” – gondolta. hogy egy héttel ezelőtt erre a kérdésre még azt mondta volna. “Jobb. jaj! De a víz jót tett. s ebben igaza is volt. és combjaiban az izmokat mintha elszakadni készülő zsinegek tartották volna. Itt mindig vizsga volt. de kitartó comboknak. ami a fákat repegeti. – Ezt is megsikáljuk – nézegette az öreg a volt asztalt –. aztán vállára dobta a törülközőt. – Szszszhh – mondta Gyula a testrészek szemléje közben. de első a reggeli. érezte még ugyan a fájást. a tartóoszlopok menthetetlenül összedőlnek alatta. viszont ugyanazon tárgyból többször is meg lehetett bukni. úgy érezte. vagy nem. kicsit sziszegett. mintha az érzéstelenítő hatni kezdene. használd! – mondta István bácsi és – … ha bevered a fejed. “Jól kiszívatom magam…” És Tutajos valóban jól kiszívatta magát. Amikor kikapaszkodott a csónakra. Jobb markában felszakadt a vízhólyag. Fáért én megyek mama… Gyula hálásan gondolt erre az ajánlatra. – A fürdéssel várjon még egy kicsit – mondta. hogy arcát megtapogassa. Jó volt a víz? – Jó – mondta Gyula. Gyula némi tűnődés után úgy gondolta. penészes szénacsomó. mint a félig érett szilvának. Nem. Tutajosunk beengedte törődött testét a vízbe. hogy fáj. A vízen úszott még egy-két elmaradt. hogy Matula szó nélkül elment. Holnap itt van Bütyök! Azonnal felkelt. Ne lássa Matula ezt a rogyadozó kivonulást. s amint körülnézett. Nyújtózkodott. gyomra szemérmetlenül megkordult. Piri mama mindenesetre elsírja magát. de ezt csak akkor látta meg. Tudta. a jobb felőli részleget. a fájdalmakról. de csak úgy. de penész ide. hogy ha feláll. hát a magadét vered be…” S ez szó szerint így is volt! Itt nem lehetett javítani és egyik felelettel jóvátenni a másikat. hogy egyedül lehetett a tegnapi sérülések leltározásánál. amikor felébredtem… – és itt ötperces előadás következett volna az ébredésről. ha hever még egy keveset.

hogy jobban süsse ki a kenyeret. – Oda nézzen! A ritka. mostanában mindig éhes vagyok. Matula kenyeret szelt és pirítani kezdte. de inkább ő haragudjon fél óráig. A jobb arcfele szigorú maradt. Gergő bácsi. akárhogy is húzódozunk tőle. – Nem is gondoltam. Tutajosék lapultak. Mehetünk szénáért. Ez az elpirulás azonban nem volt tökéletes. de a gukkert már kézben tartotta. Ha megtartja az irányt. – Nancsi néni megharagszik. utána felkapta a fejét. – Az. megy a fájához. nem megy ez a faluba… – Róka! Kis róka! – lelkendezett Gyula. aztán inkább két kicsit küldjön. – Én. nagy madár – mondta Matula –. Itt a só is meg a zöldpaprika. – Gergő bácsi járt erre? – nézett Gyula a friss csapásra. hogy az előbbi korgás Elolvadt. . mint mi együk a pimpós kenyeret egy hétig. ne felejtsenek el majd két pokrócot is hozni a vendégnek. sast is láttunk. nincs jégszekrénye. mert Tutajosnak csak egyik arcát öntötte el a leányos pír. Akkor talán el is kezdhetjük. és mondja meg Nancsinak. Pár perc múlva a kunyhó környéke hasonlított egy kirakodóvásárhoz. Na. A varjak iszonyú sivalkodást csaptak. – Hát igen… – indult el Gyula – de az is igaz. még messze vannak. betegek… Az óriás madár ekkor már alig volt ötven lépésre. hogy Bütyökért szívesen takarítok.– Jó! És éhes vagyok. jó lesz nekiveselkedni a takarításnak. – Először az ágyakat csináljuk meg. de a fedél alatt nem volt már semmi. – Hallom… Tutajos erre kissé elpirult. Matula éppen a bicskáját csattintotta be. kááár. mint a távoli mennydörgés. de valamit hajtanak… – Húzódjunk a gunyhó mellé – tanácsolta Matula. – Megnyúlósodott a kenyerünk. – Gondolom. hogy ekkora… – Szép. de most már ettünk. Majd a hátizsákot vigye be. Amikor a tűzrakás megrokkant kicsit. s a kék lángok már a parázson libegtek. – Azért pirítom meg előbb. melyet martalócok támadtak meg. kár… kááár… – Rettenetes nagy! – suttogott Gyula. itt a pirítós. mintha a két embertől kértek volna segítséget: – Látjátok… hát nem látjátok? Viszi már. erre csorgassa a szalonnáját. nem vette észre? – Nem. Ezek után hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. mert gyomra olyant kordult. közel megy el a kunyhó mellett. – Jaj! mekkora… és visz valami állatot… kis kutyát! – Aligha – suttogta Matula –. kár. – És most mindjárt megeszi. Rühesek a rókák az idén. Tutajos úgy érezte. mert egy-egy szürkevarjút már látni lehetett. Csak a pirított kenyér őrlése hallatszott a fogak között. dagadt és kék. és nem ad nekünk belőle. és gyomra teltsége lusta jóindulattal hanyatlott a jóllakottság ölelő karjaiba. ugye. mint a zsindelytetű. amint felcsapódott a távoli fák közt. – Meg hát. nagy nyárfák közül ekkor szárnyalt ki a rétisas. látjátok? És nem ad. – A… – Szürkevarjak – állt fel Gyula. már látom. és kihozta a messzelátót –. mint egy nagyot. – Úgy van rendjén – bólintott az öreg –. Ettek.

ha itt eszi a fene ükét. hol ott ült le vakaródzni. ott homokos a part.A szénapetrencénél aztán meglátta Tutajos. amit nem szeretek tenni. A puska a szögön lógott. – Csípi? – Csípi. A polcokon való rakosgatás már csak játék volt. Egymás mellett akarnak aludni? – Jó lenne. De Gyula nem szólt. betegek… miért? – Mondtam. és agyonvakarták magukat. Matula a kutya karóját is kihozta a kunyhóból. hogy egyszerre beviszik az összes szénát. és a fáradtság elmúlt abban a pillanatban. láncostól. ámbár úgy hallottam. Aztán elpusztul. iszen alig van bundája. ne félj. elgennyesedik. – Ledobta nekik a maradékot. Attól kezdve azonban a cövek parancsolt a lánccal. beeresztünk. A rüh lekopasztotta róluk a szőrt. a végin csupa gennyes seb az egész állat. – Ippen csak ti hiányoztok – dörmögött. csak hallom. – Letesszük. Szőre kihullik. Ha birka kapja meg. – Ott van. Ezután Matula lepókhálózott. a madaraknak is van valami rühe. Odébb menjünk. de a varjakat nem látom. s Csikasz ezt nem szerette. hogy rühesek a rókák az idén. mert még párszor visszajöttek. mert gyökerin él a rüh. – Elegen vagyunk odabent. Az ágyak formát kaptak. mert találtam döglötten. Befurakszik a bőr alá. . pedig a madarak egy része megeszik mindenféle dögöt. meg lűttem is kettőt. ez a mosogatás. A darazsak azonban nem nyugodtak bele a kilakoltatásba. de nem úgy. amint letették a szénát. mint a bolha. – Akkor gyühet a széna! Ne sajnálja! A kunyhó belseje kezdett kialakulni. Amikor letették a táblát. és majdnem méter magasak voltak. és mivel gazdája semmi megkötözési szándékot nem mutatott. – Ez az egy. és hol itt. amíg a láncot a nyakára nem tették. az esőköpeny és Matula kalapja. Csikasz kedvetlenül nézte ezt a nagy mozgalmasságot. Abba döglik bele. – Megnézem a sast. de szegény rókát nem orvosolja senki. pedig egy-egy varjúkárogás most is hallatszott. – Azt mondta Gergő bácsi. de karjai most is élénken tiltakoztak. – Itt lesz a heled – és a kunyhó déli oldalán verte le a cöveket. bőre kisebesedik. és kihajtott pár darazsat is. ott van-e a fáján. ha kell. hogy miért járt arra Matula. Gergő bácsi. azt megorvosolja a juhász rühkenőccsel. és – természetesen Csikasz kíséretében – kivitték az egész konyhát a partra. aztán emeljük. Csikasz körülszaglászta a cövek környékét. de én meg nem szeretem. a tál elviszi. Ült fenséges nyugalomban rebbenés nélkül. – Szeretik az ilyen nádtetőt – csapkodott Matula –. – Az edényeket meg a táblát majd az árokparton tesszük rendbe. nem. Tutajos örült. – A sas nem kapja meg? – Úgy látszik. de én olyant még nem láttam. De ha a nyarat ki is húzza. Csak vakaródzik. Gyula a nyakában lógó messzelátóhoz nyúlt. Csikasz – valószínűleg – sajátjának gondolta a cöveket. – Álljon közibük. Ott volt. tarisznyája hátul. ha meg valami zegernye idő gyün. Matula a táblára rakta az edényeket. csak szóljon. mindjárt oda is feküdt. A kis petrence alatt két frissen vágott pózna volt átdugva. – Ha nem tart sokáig. most egymás közt marakodnak. – Bírja? – szuszogott elöl az öreg. aztán ott szaporodik ezerszám. s az egész kunyhót megtöltötte a friss széna meleg illata. hogy nincs nyugsága.

de nem is piszkos. és meglepődve látta. – Mámeg – mámeg kapkod!? Csak azt mondja meg. mert Tű táj ős megtanulta. Gergő bácsi. maga meg addig fog valami halat. mert nem jött. Van olyan csárda. Hanem – hallja – ne a kézivel maszatulja azt a táblát. hogy veszélyesnek tartotta ezt a helyet. csak egy kicsit zsíros… Gyula hallgatott. mit miért tesz. amit bennehagyunk a tartóban. – Nem is hozzuk. de a sólymok. nyitva. Ha szükség lesz. ha nincs étvágya: nem kap. hintse be homokkal. – Sietek. Gergő bácsi. Törjön száraz nádat. ahol a szegény kányára rálövöldöznek… és amíg emlékeiből ki nem hullik az a mennykőnagy puffanás. – Hát az lehet – egyezett bele csendesen –. hogy a nevezetes tábla mélybarna színe hogy világosodik. A gémek is megeszik a döglött halat. még horgászunk. hogy robbanjon. Sose árt. Gergő bácsi… – Hova? – Úgy értem: horgászni. – Zsíros volt – igazította ki Matula –. – Úgy értettem. ha zsíros. – Hagyjuk csak rajta megszáradni – mondta Matula –. De a barnakánya máshol lehetett elfoglalva. hogy amit mondott. mert nem. Korán lefekszünk. hogy a megtöltött fegyver mindig veszélyes. – A bográcsot nem hoztuk ki. hogy a halászat és vadászat fokozott gyönyörűsége. talán nem is jön erre. számító taktikázása lényegesen nagyobb öröm volt . hogy hogyan siet horgászni. De Matula nem szépítette. különösen télen. és visszavitték a kunyhóhoz. vagy miért nem tesz. ha cigánykereket hány a parton. én nem bánom… – Sikálja a nyavalya – rettent meg Tutajos –. Gyula megfogadta a tanácsot. Úgy gondoltam: most szépen összegereblyézem a gunyhó környékét. És a barnakánya is. vércsék. ha nem elég a hal. aztán úgy csutakolja. – Hát ez elég koszos volt – mondta végül. aztán majd én berakodom. A puska a földön feküdt.– A rétisas is? – Az is. de nem szólt semmit. És ha gyünne az a kánya… csak nyugodtan. a kosz. Aztán megnézzük Tüskevárt. ha egy kis íz marad benne. ahol sose fogy ki a bográcsból a pörkölt. mert négyre a hídnál a kocsi. és inkább menjen el ezer vad lövés nélkül. Gyula nyugodt akart maradni. igyekszem gyorsan megtenni. és az is maradt. de ekkor a tábla már fehéren ragyogott. de nem fekszik mellette a fegyver. ha kicsit zsíros… Matula mosolyogva súrolt egy lábast. hogy ebben aztán nem enged. akkor sem. Vizet forralunk benne. Lehetséges az is. mellette a patron. mint egyszer akadjon sörét az emberbe. mint egy felhúzott íj. Ha visszajöttünk. feszült küzdelme. Ha maga mindennap megsikálja. akárhogy szépíti Matula a dolgot. meg a baglyok is. aztán kilöttyentjük és kész. – Azt meg úgyis tudom… minek arról beszélni? A puskát vigye magával. az más… az is valami bőrbaj. egy pillanat alatt meg lehet tölteni. mert minden gyorsabb és ideges mozdulatára megszólalt gondolatai között a nevelőapa: “Ne kapkodjon!…” És Tutajos sokszor öntudatlanul is számot vetett magában. és eszünk olyan uzsonna-vacsorát. nem olyan nagy baj az. amelyet csak meg kell rúgni. de az aztán olyan is… Egyszóval nem koszos. Az úgy jó. mert mindig tudja. Ha kap a hal: kap. Ezek után felrakták a táblára az elmosott edényeket. Matulával vigyázni kell – gondolta –. de nekem jó volt. szeretett és nem is akart mindennap mosogatni. mint egy élesre állított bomba. – Szóval piszkos volt! – Tutajos elhatározta. héják csak elevent fognak. de még a cinegék is rá járnak.

elsieti a lövést. ahogy a nehézkedés törvénye előírta. lerohanni. aztán Gyula – egy életem. de villámmá változik. Persze. de amint körülnéz. A lövés csattanása már szétporlott a levegőben. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét. Jól elibük kell célozni – gondolja Gyula –. amire lőni lehet és szabad. öntudatlan élvezet volt és öntudatlan sport. Igaz. némelyik jobb. elpusztult. Ezután a hús simán leválik a gerincről. Elmegy a hal. hogy a szél el ne törje. s. A madarak messze vannak és magasan. még ha a fejem rúgja is le ez a puska! – jól eléje célzott az elsőnek. ha arra szükség van. Ez a magasság azonban mintha egyre csökkenne. Tutajosunkat egy görögdinnye nagyságú daganat sem akadályozná meg az izgalmas vadászatban. dicsőséges érzés volt. melyek katonás sorban jönnek egyenesen feléje. – Libák – suttogja –. és a rénszarvascsordát vagy a vadlóménest belopni. a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben. Itt nem siet semmi. hogy átalakulása mennyire hasonlított a környezet viselkedéséhez. mint a vízen át szálló felhő árnyéka. hiszen még a vasat sem ismerte. ha hozzáértő irdalja és süti. és megbosszulja magát. Szerencsére nem jön semmi – gondolja. de Tutajos megtanulta már. és nézte a helyet. de. de csontszigonyával ugyanúgy leste a halat. s amit érzett. szeme megakad négy madáron. libák… magasan vannak. közel fél tizenegy is lehet – de ez a gondolat csak annyi volt. Az úszó mozdulatlan. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság. – Hij – sóhajtott a fiú –. hogy az ősember zsákmányolása is. Nem is vette észre. a küzdelmen felül. mert kissé balra húzódnak. a fák szinte ráfeküdtek a viharra. talán meglátták Matulát. de enni is. s úgy érezte. arról kár is beszélni. egyetlenegyet sem engedett el. halott merevséggel. akkor még nem is álmodott az ember orsóról és nylonfonálról. egyik szeme az orsón volt. tenyérnyiek. most már lassan munka is lett és kenyérkereset. Gyula gondolatai szertekalandoztak. egy ívásból valók. ahova a liba esett. ami maga az Erő! De igazság az is. de érezte Matula figyelmeztetésének természetes igazságát: “Ne kapkodjon!…” Ami természetellenes. megég a bőr. amit már nyugodtan meg lehet enni. hogy a keszeg nagyon jó ízű hal. és Gyula arra gondolt. mint a ponty. jól elibük… A vadlibák most lehetnek a kunyhó felett. és csak a száraz ágak álltak ellen. Tíz óra elmúlt – nézte a horognyél árnyékát –. Most semmi rúgást nem érzett Tutajosunk. mint most ő horoggal. Megtapogatta arcát. és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében. Végül – bár idegei pattanásig feszültek – belerögződött a mozdulatok mérséklése pontosan beállítva a szükség mértékére. s a környék megnyugodott. és szinte nem is kívánta. Az irdalókés apróra vágja a halszálkát. három liba már messze járt. huj… ez szép volt! És csak szorongatta a puskát. hogy valamire lőni kelljen. és megtölti a puskát. összegubancolódik a horogzsinór. amennyire kellett. csak keszegek voltak. az itt nem jó. de jönnek… Gyula egy kis bokor takarásába húzódik. A második liba összekapta szárnyait. másik a tájon. dárdát hajítani. a madarak: mintha zsinóron húznák őket. ha nem kell. hogy a szél átfolyjon leveleik között. s elhúzta a ravaszt. Tutajos szíve erős ütemben dolgozik. feltörik a kéz. hogy ami eddig szórakozás volt. Gyula talán nem értette még tökéletesen. Gyula egy . hangos zúgással jött lefelé. mert gyönyör telj és. a vadat legyűrni több lehetett minden öttusánál. Mert ha olyan valami jönne. A nád pontosan annyira hajolt meg. és bár ritkán kapott a hal. A hal nemcsak megfogni volt élvezetes. élvezet és sport.a szertelen kapkodás nélkül és – eredményesebb is. és tompa puffanással esett a gátra. mert el kellett pusztulnia. egy halálom. a daganat lohadt. ami nagyobb volt a többinél.

mint amikor a katonának mellére tűzik a medáliát. Csikasz! – és Csikasz kelletlenül engedelmeskedett a parancsnak. Gyula. Csikasz. Matula csekély tájékozódás után belement ebbe a zöld falba. és Gyula felvette ezt az ütemet. de azok is jobban szeretik a sima gyalogutakat. lűni tud… István bátyja majd szerezzen engedélyt… Persze. ez pedig – emelte meg Matula – szalonnával tűzdelve. és Csikaszt már csak akkor vette észre. így a meleg bírható volt. vagy öreg tojó… Gyula – amikor hazaértek – a boldogság múló érzésén át is_ jól látta. Most legalább tudja. és látszólag nem törődött már semmivel. a hátizsákot hozza. – Nem lehet ez olyan sűrű… – Majd meglátja. milyen kár lett volna az elsőt lelűni. hogy a fogunk tört volna a húsába. A gáton járt egy kis szél. látod. és bánatosan feküdt a cövek mellé. úgy gondolom: mehet a puskával. Itt a legrosszabb. egy kis ennivalót már tettem a tarisznyába. _ – Erre a nyárra végeztünk is a nagytakarítással. hogy a kunyhó környezete vendégváró tisztaságba öltözött. Tüskevár közeledett. Ott is volt! Hanyatt feküdt. – Tudom. . Valami vén gúnár volt. Közben majd f elbukott egy zsombékban. innét már keményedik. – Nem kötnélek meg – simogatta meg a kutya fejét –. – Persze. és a keze reszketett. mennyivel kell elibe fogni. ahol a kívánatos madárnak kell lennie. ha akarnak… – Mi? – Csak úgy mondtam. Matula egyenletesen ment. és ezt Gyula olyannak érezte. mert lemarad a csizma. de megennéd a libát. hadd szagolom meg. bal kezét pedig a fiú vállára tette. – Pedig az volt a legnagyobb. – Mindig a nyomomban… és ne álljon meg. mint az olvasztott vaj. Kibukkant és mosolygott. Matula elfordult a gáttól. csak azt engedd. neki a nádnak. A nád itt majd két ember magas volt. – Hauvau – hu-hu-hau – ugrálta körül a vadászt –. mert holnapig elpusztulnának. olyan lesz. de minek is járna? Inkább csak a rókák. – Úgy gondolom. A halakat pedig eleresztjük. Matula szeme követte a fiú pillantását. amikor Matulának átnyújtotta a zsákmányt. és sietve elindult a zsákmány felé. mert orron ütlek. aztán letette a puskát. A libát eldugom hűvösre. A szúnyogolajat elhozta? – El. Maguk persze takaríthatnak. edények elrakva. A puskával bánni tud. az elsőre célzott? – Úgyis megmondtam volna – rebbent meg a fiú.pillantást vetett az úszóra. és zöld fal állt előttük. vigyázni tud. Hát kell az neked? Na. de valamelyes csapás mintha látszott volna. Az öreg jobb kezében a libát tartotta. de nem tudja. s egyszerre csak elfogyott a nád. és van húsunk elég. ami nem volt gyors. Gyula boldogan emelte fel a nagy madarat. amikor az majd a lábáról verte le. hamu összekotorva. ahova akar… – ne ugrálj. engedj közelebb. és a nagy fák zöld halmán már nyílások látszottak s egy-egy vén fa barna dereka. Az elhullott széna összegereblyézve. mert szeme elöl járt. A csizmák nem cuppogtak már. de nyelte az utat. Amikor egy vonalba kerültek a dombbal. Szeme ragyogott. mert a vékony láncot Matula a nyakába akasztotta. Ezt Gyula is érezte. Ide. ahogy szokott. hogy megszagoljam! A bokrok közül pedig kibukkant Matula. – Régen nem járt erre senki. én pedig megvernélek. Ez idei liba! A vezető mindig vagy vén gúnár.

és azt mondta. mert az óriás fák alatt mindig árnyék volt. csak a szúnyogok elégedetlen hegedülése. és kevesebb a sár. vad harci dalt és jajongó gyászéneket. és Pondoray néni ingyen fürdőzhet a legdrágább fürdőhelyen. mert úgy érezte. az én régi atyámfiai is itt nyugosznak valahol. csak szedte a cókmókot a falu. Gyulának a nyaka is belefájdult. És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. – Szuszogjunk egy kicsit. A bokrok itt már jól megritkultak. menjünk. és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett. Öreg papunk mondta. addig bekenheti magát. mert kiveri szemét az ág. – Hát… Gergő bácsi. – Tudja. azt mondta. vagy ha nagyon egyedül van. . hogy a mi nevünk a legrégibb a plébánia irataiban meg a Csajágiaké. igazuk volt a régieknek. Gyulában különös érzés ködlött. hogy olyan ez a domb nekem. Akkor itt még Balaton volt. amelyeket ez a szent fa őrzött magában. aki látta még a várat. az egészen biztos. és a törzse másfél méter vastag is lehetett. Az erő és szépség. de ebben az ősfában benne van minden! – Én is elnézem néha – mondta Matula –. azt nem lehet méterrel megmérni… Az öreg sokáig hallgatott. mert vannak itt még fák. Az avar sejtelmesen susogott lábuk alatt. ami kemény volt. mert sokszor elgondolom. és jól van ez így nagyon. ordítást és suttogást. – Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! A fa koronája nem is látszott. hogy meddig ér. és elmúlt minden. Matula bácsi – mondta a fiú. Gergő bácsi? – Engem nem bántanak. de azért mindig lesz. Gyula – mondta szokatlanul szelíden –. Az öreganyám Csajági lány volt… azt mondta az esperes úr – tavaly halt meg. hogy nincs igaza. hogy abban a kutya török világban. amiket érdemes megnézni. és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna. amint felnézett a nyárfára. és még egyre változik. Gyula megsimogatta kérgét. – Más is van benne. akik szentnek tisztelték az ilyen fát. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét. – Akkor talán még nem volt ennyi… több volt a víz. akik utálkoztak a szúnyogolajtól. talán csak ha kicsit részeg. a lombok között megrebbent egy-egy madár. van benne legalább negyven köbméter fa. rabokat és elmúlt embereket. aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett. és nem is nőttek nagyra. több lehet háromszáz évesnél. Na. hogy én fejszét tudnék fogni itt akármelyik fára. nem is lehetett máshol eltemetni mert víz volt körös-körül.– Mögém! Egészen mögém. – Volt itt egy tudós ember. akinek holnap talán nincs tüzelője. de meg is szoktam. és ha valaki meghalt. – Elmúlt már az az idő. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett. az idő maga volt ez a tölgyfa. nyugodjék –. és magasan felettük. aztán ide hurcolkodott. megváltozott a világ. Gyula vastagon kente magára. tivornyákat hallott. ha baj volt. Amikor a bokrok ritkultak. de egyéb nem is hallatszott a süket csendben. mint a temető. A legszegényebb gyerekek is nyaralhatnak. – Tudom. Matula megállt. mert nem a tegnapra gondol az. ami alatt megálltak. de a szegény ember azért inkább csak méterrel méri. aki nem néz vissza. – Ne adjak. az olajat. én nem mondom. Fülledt meleg volt a bokrok között s az avar rothadásának nehéz szaga. igaza volt! Ennyi szúnyog! Szúnyogvárnak is nevezhették volna. mint a szélmarta gránit. Gyula. Süppedtek az avarban. mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom. – Aztán – állt meg kicsit később Matula – ne gondolja. Gergő bácsi.

csak megcéloztam. de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. vagy itt kereng. s egy helyen meredeken végződött. Az ág tövében. s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek. eszünk valamit. Szereti a temetőt. és kerekre nyílt szemét rájuk meresztette. hol a kéz. Néha megállt az evésben. zöldpaprikát. nézdelődünk. mögöttük az erdő. Szél alig mozdult. Egy baglyot sem szabad bántani. hát ez igazán nem fél. Fa lett belőlük? Madárszó. mit eszik. – Könnyű hát. – Mogyoró? Ilyen nagyot még nem láttam. és megcélozta a baglyot –. és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük. csak megváltozik. az öröm. de mennyi termés van rajta. szalonnát. mi lett belőlük? Föld. Nem szabad bántani. akik rakták. és nem nagyon hosszú életű. de a vén fák mégis suttogtak. – Nemigen lát embert. Puha fa. – Jó még a kés? – Mint a beretva… – Hát akkor nyúljon hozzá! Szótlanul ettek. A kés magától járt a kezében. Csak innét lehet kilátni a berekre – leterítette a kenyérruhát. de gondolatai között hidegen zörgött a pár szó:… “aztán vége a nyárnak…” A kis dombtető itt egyenes volt. és magukkal vitték? . hogy ez a fülesbagoly. s a föld. ahol ül. a kín. – Hát – legyintett Matula – egyet-kettőt pillant az ember. fátlan. aztán vége a nyárnak. a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket. Nemsokára érett lesz. virág. Fa sem telepedett azóta itt meg… – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula. tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel. ha szabad lenne. a mámor. Gyula nem is nézte. ez az… a temető is tele van vele. majdnem kopasz. Talán azért van itt is… Matula körülnézett. Gyula követte az öreget. Erdei fülesbagoly. a gondolattal? Belerakták a falakba. amely a habarcsot keverte. és benőtte a fű. más ellensége meg alig van. Előttük a nádas. De nézze meg ezt a fát. ha nem célozgat… inkább ismerje meg. A bagoly ásított. ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el. A nádas felett messze lehetett látni. elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom. a kakukkfű. a harag. azért meleg. de aztán behordta a szél. kitette a kenyeret. és az erdőt hallgatta. aztán egy odúgalamb kezdett búgni. Hátrahallgatózott az erdőbe. – Kakukkfű – hajolt le az öreg –. – Még ásít is – csodálkozott Gyula –. Akkor volt itt nagy zsivajgás… hanem… nézze csak! – Mit? – Ott a vastag ág töviben.– A nyárfa gyorsan nő – nézett fel Matula is –. csodálatosan lágyan. – Nem is fél – nevetett Gyula. Erre gyűjjön. “Itt volt a fal” – mondta Matula. hol a gondolat. Soha nem szabad bántani. – Tudom. Gergő bácsi. egészen a törzs mellett jókora bagoly ült. orra tele volt az avar. a tölgyek összekeveredett illatával. könnyű lenne lelőni. mert előbb ült már rajta valaki. víz. de régen kirepültek már a fiatalok is. a békülés. de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. ez itt unokája sem lehet annak a tölgynek. és a falatot öntudatlanul emelte szájához. – Leülhetünk. de hol vannak a kőművesek. tudom. mintha unta volna a beszélgetést. a sírás. – Jobb. Látja azt a sok odút? Mindben lakik valami: leginkább a csóka. – Gyerekkoromban itt még faltörmelék volt. Itt jár egy kis szél.

A kés könnyedén szaladt a húsba. Nézte a nyárson forgolódó madarat. amire előjött Csikasz is. mert ebben a pillanatban többet enni nem tudott. Most megint hosszú csend következett. de ez csak olyan megszokott védekezés volt. – Itt van a legtöbb szúnyog – csapkodott Gyula. s amikor színe már megközelítette a cseresznyéét. úgyis tudom. Később bejárták a kis domb minden zugát. hogy ilyen jót még nem evett. Matula azonban leintette. mint a könyvet. és kutyabecsületszavamra mondom: mintha még tudnék enni… A liba pirulván pirult a hosszú nyárson. zúzáját is. akkor már a melle is puha. a kakukkfű illata lengett. – Gergő bácsi… – kezdte. és senki a világon nem tudja megkülönböztetni a házilibától. És ha valaki nem szereti. jó ha megnézi. milyen könnyen megy? Egy darabban lejön az egész bőr tollastul. de ez nem igaz. . s amikor hazaindultak. – Jó! Most megtűzdeljük szalonnával… Csikasz ekkor ásta el a kunyhó mögött a liba nyakát fejestül. A “mihaszna” eb ezt nagymértékben helyeselte. csak itt lehet bejönni. Ha lábasban sütnénk. hogy kell. nem értette meg Matula Gergely. csak a libától féltettelek. Matula borotvaéles kése a mellen húzódott végig. Az élő enyészet puha érintése volt ez. Nem lehetett tudni semmit. és nem értette meg senki. láttam otthon. Aztán szótlanul ballagtak hazafelé. – Ha a comb puha. szaglászott. az idő kerekének súlytalan fordulása. – Addig én tüzet rakok. és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság. hogy csinálják. de most nem bajlódunk vele. mert te amúgy rendes kutya vagy… Csikasz meghempergett a fűben s a lánctalan szabadságban. és Gyula azon gondolkozott. amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából. Minden belsőséget adjon a kutyának. s a levegőben lustán szárnyalt a nagy rétség száraz illata. megsütnénk a szívit. ami alatta van. mint aki tudja a kötelességét. A nap ekkor már ferdén nyilazott át a lombokon. mindenestül. mert megszokta a szúnyogokat is.Az öreg fák csak suttogtak. Gergő bácsi. Matula jelet tett a bejárathoz. a galamb búgott. s farkát csóválta: – Hát ez azért egészen más – nyelt egyet –. Elő a táblát meg a tányérokat. mintha megértette volna: – Most megfejtem a libát. A tűz körül azonban más illat felhozott. Matula első dolga volt a viháncoló Csikaszt elengedni. a fák suttogtak. Matula meghozta a tűzrevalót és egy jókora nyársat is. és amikor megérkeztek. hadd legyen ennek a mihasznának is vasárnapja. – Ha egyedül jön ide vagy a vendéggel. Sokan azt mondják. hanem fejtse. aztán izgatottan követte gazdáját. mert máshol leszedi a tüske a nadrágot. – Jó! – mondta. Matula kést bökött a combjába. – Látja. a szíved szakadna meg. aztán széttárta a bőrt. Húzza le a bőrét azzal a kis zsírral együtt. de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos. mondja-e Matulának. a nap szállt már lefelé. Szakértőén megforgatta a szárnyast. – Csak maradj. mint a kocsikerék a homokot. de azért úgy indult Matula után. persze. A vadlibának vadlibaszaga van. – Mondom. máját. hát ne kopasszá. a vadlibának halszaga van. de az öreg mosolygott. Nem próbálná meg? – Ki is belezem.

és érezte azt az avarszagot. és az alkony hűvös ébredése végiglengett a nádas felett. s a puskát a hóna alá vette. De ne féljen. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. Dehogy akart. penészes falak szagával. amelyben éltek. látom. jön. aztán kínálja meg azt a Bélát. Matula kiverte pipáját. amikor kiéri a folyópartra –. ami a másiknak ne vált volna hasznára. annyit ettem. de aztán elfelejtette. Gergő bácsi… – akarta mondani. Nézze a Göncölt… Gyula megnézte a Göncölt. mint egy kivilágított hernyó a sötétség alagútjában. síneken jár. mert derék Tutajosunknak volt ugyan egy-két rossz szokása. – Úgyis kivettem volna. De erre nem is gondoltak. sietni?… – és akkorát botlott. meg is érdemli. – Sietni – gondolta Gyula. hallgatódzott. bor és bőr szaga keveredett volna össze a fodormenta és. és látta a baglyot. Éhes lesz. indulni kell! – Mi? – Az. maguknak is tették. Gergő bácsi! Ültek még egy kicsit a tűz mellett. és nem is szólt. – Köszönöm. – Sietni nem kell… van ideje elég. majd a nyelvét harapta el. Gyula. én beteg leszek. De belül emberek vannak és – Bütyök! Erre hirtelen felült. mert egész éjjel utazott. de mi a fenétől félsz?” “Nem tudom – válaszolt magának –. van idejük elég. de – álmában nem beszélt… … a következő pillanatban pedig valaki megfogta a karját. Hallotta a láthatatlan szellő susogását. nézte a vizet s a mélyben fürdő csillagokat. mert mindez a természet rendjéhez tartozott. a többit már fekve is nézhetjük. A kocsin bekapják. amint ásított. ettünk. és úgy érezte. azt gondolom. aztán mikor a nap ellobbant a nyugati égen. “Félsz. a nevezetes szekér kerekei ide-oda lődörögtek. Gergő bácsi? – Viheti. – De hogy reggel van?… Matula szerint “szép” sötét éjszaka volt. és nem is tudtak semmit tenni. – Lehetetlen. Meg is töltheti. a galambbúgás és a kakukkfű illata. s ha megloccsant a víz. A homályban már Tüskevár árnyai jártak. – Eleget jöttünk-mentünk. Csomagolunk majd reggelire is. Gergő bácsi! – Mit? És Gyula megakadt. De nemigen néztek semmit. Megállt. hogy reggel van. Megállt kicsit. a fiú megborzongott. – Elhiheti pedig. – Gyula – rázta –. inkább hallgattak. – A puskát vihetem. nem tudom. A fogyó hold fénytelenül és álmosan bujkált a bárányfelhők között. mit akar mondani. nem is akartak semmit tenni. hogy mit akart mondani. Ha krokodilok lennének itt vagy leopárd… de vipera lehet. maga körül hordva az alagutat is. és nem bizonytalan gyalogúton –. ami olyan volt. a patront vegye ki. Gyula tenyerén érezte az óriás tölgy kérgének keménységét. rúd ja azonban eléggé csáléra állt.– Kár a szóért. de a vonat jön – könnyű neki. – Mindent köszönök. nem is akart semmit sem mondani.” . dohos kripták. – Ha ettűl beteg lesz. Amit egymásnak tettek. de mielőtt a kocsira ülne. mintha évszázados menték. vagy valami nesz motoszkált a nádban. – Gergő bácsi. Tutajos – gondolta –.

“Na és, szamár, a gumicsizmát nem harapja át még egy kobra sem…” – Rákrákrááák – reccsent meg felette valami szörnyű hang, és szárnysuhogás hallatszott. Tutajosunk majdnem leült ijedtében, és a puskát védekezőén tartotta maga elé. “Gém – mondta belül egy hang – gém, és éppen úgy meg van ijedve, mint te…” De Gyula állt, és térde reszketett. Nem vigasztalta, hogy a gém éppen úgy meg van ijedve, ámbár nincs puskája. “Meddig akarsz itt állni?” – kérdezte magától, s arra gondolt, hogy majd otthon, az osztályban… “… kérlek szépen – mondja Bolhának vagy Bikának –, amint megyek, öreg puskámmal a hónom alatt… úgy éjfél körül járhatott az idő.” “Nem féltél?” “Ugyan kérlek, mitől féltem volna?…” És ekkor valahol megszólalt egy mély hang: – Buu-buu… buu-buu A hang messze volt. Valami elszabadult bivaly – reszketett Tutajos, és gondolatban megesküdött, hogy férfiasán bevallja: bizony, borzongott egy kicsit. – Buú… búú… Szerencsére egy helyben bőg – indult el óvatosan, de érezte, hogy ingét átizzadta már. Nagyon meleg volt az éjszaka, de most már valamivel jobban látott. A lábai is jobban megérezték a gyalogút vályúját, és gyorsabban lépett ki, ha arra gondolt, hogy nem ér idejében a hídhoz. Ha nem mozgóit semmi a nádasban vagy a vízen, egyszerre égig ért a csend, de szinte szétesett, ha loccsant a víz, vagy valamitől – de mitől?! – pattant a nád. Ilyenkor arcára mintha pókháló ereszkedett volna, és egész testén átszaladt a borzongás. Ettől aztán dühös lett. “Hitvány legény vagy, Ladó, de legalább azt mondanád meg, mitől félsz. Hitvány vagy, ostoba és – hazudozó…” Ettől a gorombaságtól Gyula Lajos – a Gyulák ivadéka! – egyszerre magához tért. Vállára kanyarította a puskát, és – igen – beleköpött a sötétségbe. Észre sem vette, hogy a névtelen félelem ellen milyen jó orvosság a valóságos mérgelődés. – Buu-buu… hangzott messziről, kissé megrezegtetve a fiú idegeit, de most egészen más hatással. “Egyen meg a fene, ott ahol vagy, ha idejössz, úgy beléd lövök…” – és a hang irányába nézett, ahonnét azonban nem jött semmi, csak… “Nini, virrad!” – és akkorát sóhajtott, mint akinek a sötétség egész dombja szakad le a szívéről. A csillagok homályosodtak, látszott már a víz lomha mozgása, a gyalogút árka, a nádbugák zászlaja és csizmáinak nedves lépegetése. De színe nem volt még semminek. A szürkeség azonban elvált már a feketeségtől, a fény az árnytól, az ég a földtől. – Sáp-sáp-hát-hát – szólalt meg egy vadréce, és hallani lehetett, szárnyaival hogy verdesett. A keleti égen vörös csík szaladt végig, köd szállt fel a folyóról, és valahol messze egy varjú károgott. A csillagok már majdnem eltűntek, a hold vérszegényen sápadt, s a sötétség rongyai ijedten szálltak nyugat felé. Tutajosunk most már szabályosan lélegzett, szabályosan ment, s ha megállt, szabályosan fázott, mintha még az éjszaka hűvös keze simogatná a hátát. Aztán feltűnt a híd könnyed íve, de a hídon nyoma sem volt a kocsinak. Letette a puskát, levetette kabát ját, és megmosakodott. Meg is fésülködött, de tükör nem kellett, mert a vízben jól látta kissé még szabálytalan ábrázatát. De Tutajosunkat ez már nem

is nagyon érdekelte, hiszen felkelt a nap, s a világosság bátor villanása szétsugárzott a vizeken. Aztán meghallotta a kocsizörgést, s elindult a híd felé. A hídon túl már a Balaton látszott, s amikor Gyulánk nekidőlt a korlátnak, nem is gondolt arra, hogy – dacára szépen elválasztott hajának – ha valami gyengébb idegzetű hajadon jött volna, feltétlenül átkerül a túlsó oldalra. Igen, Tutajosunk kissé útonállónak hatott. Elég magas volt, lesült és felégett, térdei összekaszabolva, és jobb képe még a könnyelmű puskatartás kék nyomait viselte. Szerencsére a gyengébb idegzetű hajadonok ebben az időben máshol tartózkodtak, így nem rettenhettek meg Tutajos félelmetes egyéniségétől. De Gyula nem is vágyott ilyen babérokra. A berek felől megindultak a madarak, és Gyula ismerősként vette számba őket. Egy kárókatonát kellene az iskolai szertárnak lőni – gondolta. (Ajándékozta: Ladó Gyula Lajos VIII. oszt. tan.) – Meg egy bakcsót is… A kocsi azonban megérkezett, és Gyula nem folytathatta az elméletbeli adományozást. – Jó reggelt, Balázs bácsi, ide ülök maga mellé – kapaszkodott fel Gyula az öreg kocsishoz –, mi újság? – Mi lenne? A búzát, rozsot már elverték, most a zabot cséplik. Egy tehén felfújódott, de a főagronómus úr megszúrta, aztán leapadt… Nem veszi fel a gallért? Látom, megizzadt. A kocsi nekizökkent az útnak, a gallér alatt kellemes meleg volt, és Gyula most már nem beszélt, csak Bütyök járt eszében s a sok mondanivaló. A jegenyék jöttek-mentek az út mellett, és Gyula szépen elszunnyadt a gallér meleg sátrában. Arra ébredt fel, hogy a sorompónál kettőt, nagyot zökkent a kocsi. – Elaludtam… – Az a jó – mondta Balázs –, aludni mindig jó; aztán meg jókor felpillantott, gondolom. – Muszáj volt, Balázs bácsi, a sötétben nem lehet sietni. Mögöttük kerepelve ereszkedett le a sorompó. Az állomáson két-három ember lézengett. Az irodából kihallatszott a morzegép kopogása, és Gyula kissé álmos izgalommal csikorgatta csizmái alatt a kavicsot Vajon elhozza-e Bütyök Géza bácsi fényképét? Géza bácsiét, aki orvos, vadászmester, és az ifjú maharadzsák nevelője, ámbár eredetileg fűtő volt. Gyula gondolatai között valami bizonytalanság kígyózott, s ez nem illett ebbe a gyönyörű reggelbe, de Gyula nem tudott szabadulni tőle, Matulát érezte maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága. Gyula elnézett, messze a csillogó síneken, s arra gondolt, hogy a “párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak”. Ezt így tanulta, s ez ködös volt, mint a berek titkai, mint a földbe süppedt várfalak múltja, mint a csillagok fényévei, mint mindaz, amiről Matula nem beszélt, mindaz, amiről az öreg hallgatott. És most jó volt ez a homályos tudat, ami lehetővé tette Géza bácsi valóságosnak elképzelhető háromféle állását, a maharadzsái autót, a néhai fűtő széleskörű karrierjét. Tutajosunk nézte a sínek felett rengő levegőt, a sínek találkozását “valahol”, és öntudatlanul meg akarta menteni az álmok valóságát is, hiszen – gondolta tétován – minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében. Vajon elhozza-e a fényképet Bütyök, és Gergő bácsi tudja-e, hogy mi az a maharadzsa? Mi is? – hökkent meg Tutajos –, mi is a maharadzsa? Hát olyan izé… olyan gróf vagy mi… szóval földbirtokos, csak nagyobb, majdnem fejedelem, de nem egészen…

Gyulánkat végül is a vonat húzta ki a maharadzsái problémából, belefütyülve, belefüstölve és dübörögve a párhuzamosokba, és elgázolva minden gondolatot, amely nem vele foglalkozik. Az egyik ablakból Pondoray néni integetett: – Gyuszi! Gyuszikám… megy már Béla. Tutajos odaszaladt, és majd az álla esett le, mert az ajtóban nem Bütyök jelent meg, hanem egy lord, egy főúri csemete, egy fiatal maharadzsa. – Bütyök! – ámult Gyula, és ölelésre tárt karja lehanyatlott. – Szervusz, Gyulám – emelte meg zergetollas vadászkalapját Bütyök, de ő is meghökkent, mert Gyula sem volt közönséges látvány szilvakék jobb képével, végtelenül maszatos ruhájával, ütött-vert térdével, és nyíratlan frizurájával. – Gyuszikám, vigyázzon Bélára! – kiáltott a néni, mert a vonat nekirugaszkodott a síneknek. – Jó fürdőzést, Pondoray néni, vigyázok… majd írunk… Bütyök karján felöltő, mellette szép bőrönd, lábán vadonat “tiroli” bakancsok, vastag térdharisnya és golfnadrág. – Bütyök, ez te vagy? – de most már a régi szeretettel rázták egymás kezét, és a vendég szokott szerénységével mosolygott. – Géza bácsi pénzt küldött. – Lehetetlen! – csúszott ki Gyula szájából. – Mért volna lehetetlen? Mindig mondtam… – Ez igaz! – és Gyula azt gondolta: íme az álmok valósága. – Hoztál valami rendes ruhát is? Mert ebben nem jöhetsz a berekbe – ott élek, mióta lejöttem… –, de gyere, ezt a kocsin is megbeszélhetjük. Bütyök megemelte kalapját Balázs bácsinak, és a kackiás fejfödőt szemébe húzta, mert szembe sütött a nap. Elindultak. – Hogy nézel ki, Tutajos? – Hogyhogy? – Mint egy – ne haragudj – betörő… a kezed, az arcod… Te mindig olyan rendes voltál… – Majd nézd meg magad egy hét múlva! – nevetett Gyula Lajos. – … és olyan más vagy! Egészen más… de mintha… és olyan kemény fogása van a kezednek. Milyen a tenyered? – Feltörte az evező… – És a képed? – Rosszul fogtam a puskát. – És a térded? – Sás meg mindenféle tüske. – Ez a te puskád? – Persze… tudod – nyelt egyet Gyula –, én használom. Amúgy… Matuláé. Tegnap lőttem vele egy nyári ludat. Most jut eszembe… Gyula benyúlt az ülés alá. – Álljunk meg, Balázs bácsi. Én is éhes vagyok… ez abból a libából való. Tutajos kirakta a libahúst és a kenyeret. – Láss hozzá, Béla! – Itt? – Hát hol a pokolban, csak nem szállunk le pár harapásért… Egy darab húst tett kenyérre, és előrenyújtotta. – Tessék, Balázs bácsi. Tegnap lőttem, Gergő bácsi sütötte, nyárson. Bütyök ekkor már engedett az előkelőségből, és pár perc múlva csak a zsíros papír emlékeztetett Ladó Gyula Lajos első libájára.

aztán hosszú ideig nem szóltak. főleg a várakozás beteljesülésével. – Kezd embörösödni – mondta bizalmasan. Pondoray Béla. és nem is tudták. az út végtelenségét. az utazás izgalmaival.– Köszönöm szépen – nézett hátra az öreg kocsis –. Mióta iskolába jártak. – Nem is gondolod. Aztán – mérte végig a fiút. – Matula bácsi… – álmélkodott Gyula – mit akarhat? Gyere. – Gergő – mondta a kocsis. és kezet nyújtott. Gyula. Szóval köszönöm és… – Ne marháskodj. Béla. nekem meg eszembe jutott. érti ez a Gergő a libasütést. szenny és vér. mert szíve tele volt gyengédséggel –. és a mama is… küldött neked egy skatulya túrós rétest. mindig egymás mellett ültek. amikor dübörögni kezdett alattuk a híd boltozata. – Jó. – Akkor jó. Tudod. ez itt a barátom. Nem volt ez kiformálódott gondolat. jól megleszünk mink hárman. elfelejtettem megírni. Gergő bácsi. mert nem tudott mit mondani. hogy itt vagy. az udvar sivárságára s arra az árva hársfára. ahol Matula éppen partra húzta a csónakot. hogy legyüvök a csomagokért. a mosóteknőre. hogy mindig készültek erre a nyárra. aki kicsit zavarban volt –. jó az öreg a háznál… – Ha egy csöpp esze sincs. Bütyök – gorombáskodott szelíden Tutajos. amelyben visszeres lábú mosónék nyaralni és gyógyulni utazhattak. ne másszon fel az öreg. – Ez a Zala hídja – intett Gyula a híd vasíve felé. – Isten éltesse! – fogta markába Bütyök kezét. Gergő bácsi. A kocsi nekizördült az útnak. de egymást érezték benne. amelynek vándorló árnyékában idegen ingeket tisztított egy fájós lábú öregasszony. de a kocsis megrántotta a gyeplőt. – Azt nem mondtam. amik elmúlnak. Érzések voltak csak ezek a kusza gondolatok. Bütyök egyedül maradt Matulával. elvénült lábakra. aki fejével Gyula után intett. és úgy érezték. és a fiúk gondolatainak alján hála lobbant a megváltozott idők eljött új nyara felé. az elmúlt éjszakával. mennyire örülök. erre az útra. és Bütyök tág szíve azonnal befogadta az öreget. a Nyár. – Hanem – nézett végig Matula Bütykön – ez a ruha alighanem meleg lesz. és ostorával a vízre mutatott. hogy eljöhettem. hogy gumicsizmát hozzál. amely körül fájdalom van és a vajúdás gyötrelmei. és Gyula Bütyök vállára tette kezét. hogy Bütyök tulajdonképpen most érkezett meg. – Alig ismertem rá. Mehetünk? – Menjünk. hogy itt vagy… Bütyök egyelőre nem válaszolt. amiben a mama mos… Elhallgatott a két fiú. most kezdett ragyogni az örök anya. de hallgatásuk ezt a gondolatot ringatta. és az anyára gondoltak. Bütyök – mondta Tutajos. a tájat és az öreg kocsist. igen jól esett. de hozom a koffert. Puha lelke csordultig volt a tájjal. hogy barátját újra láthatja. aztán úgy látom. mint az emberi jóság bölcsőjét. mert éles füttyszó szállt a dübörgés széles morgásába. – Nagyon köszönöm. mert minek cipekedjenek vele. . Matula megbökte a kalapját. – Hoztam. a messzeséget s a szabadságot. Balázs bácsi. de a csecsemő él és megmarad. – Már nagyon vártuk. Bütyök. – Van másik is. Körülöttük most ébredtek a vizek és a nádasok. mi? – tette hozzá Matula. hanem meg kell hagyni. – Igaza van. – Gergő bácsi. a lúgtól kimart kezekre. amelynek valósága eddig álom volt csupán.

de a csodálatos hang tulajdonosa ezt nem vette figyelembe. téged. az “szép nap” lesz? Távozz. hogy barátján segítsen. hogy a vendég kevesebbet eszik. azt hiszi. aljas összeesküvés! Jöhet az a vézna csibe.Matula – természetesen – most sem tévedett. – Tutajos – reccsent rá nagybátyja –. – Szerencsétlenek! Nancsi néni levese az asztalon van. meg a százast is… – Nem írtam. . hogy a pár kósza légy fejvesztetten menekült. de nem baj. fiam – simogatta meg Bütyök fejét az öregasszony –. barátod egészen elvadult. mire a vastag gazdász akkorát nevetett. és vállát helyreigazította –. és István bácsi megtörölte a száját. Tutajos. mert kocsi állt meg kint. és örömet szerzett neked. ilyent nem… – Tutajos – nézett rá nagybátyja. mindig ilyen. mióta nevelőapád kézbe vett… Gyula elpirult. nem is gondoltam. boszorkány. – Remélem. szegény Gyulám. hogy eljött.és ízfelhője. Ügyesen beszéltél. úgy vélem. Bütyök. ha a felelésben megállították. nem kérdezett senki! Köszönd meg Bütyöknek. – Már megköszöntem – sértődött meg Tutajos. mint mindig. – Bütyök azt akarja mondani… – fölényeskedett Gyula. ami tegnap hullott el baromfivészben. és itt összevissza lötyögtök… Vályúhoz! Így aztán kútba esett Bütyök szépen kigondolt hálaszózata. – Összeesküvés – ordított –. Bütyök elakadt. aztán egy szép napon megüti a guta. köszönöm a mama nevében is… – Mi a fészkes fenét? – Mert én azt tudom… – Mi a fenét tudsz? – Hogy tetszett írni. hogy az öregasszony szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől. Látod. és lássuk azt a kendermagos csontvázat. – Helyes! Az úgy is illik. Utálok írni… igaz. – Miii. és szeme csillogott –. nem ebben a Váci utcai pompában akarsz a berekbe menni? – István bácsi – pirult el Bütyök. Tutajos. hogy úgy nem főz senki. csak a fejed a régi! – és olyant csapott az ifjú vállára. már nem is füllent… – Nem is szokott! – mondta Bütyök és Nancsi néni is. az örök tűzre. Bütyök. és több marad neki. amire egyébként is rátelepedett a leves nem közönséges illat. Evett a két gyerek. Igyatok. – Ne hallgasson rá. szavamra: kupán vágom. Mi van az ebéddel? – Ki van merve a leves. ezenfelül pedig. de az ifjaknak előbb át kellett esniök egy valódi és ünnepi jellegű Nancsi néni-féle ebéden és István bácsi ugyancsak túlméretezett vállveregetésén. – Gondolom. – Azt maga Gergő bácsi is mondja. – Mellébeszélsz. mert levest egyszer sem ettél. mint Nancsi néni. gyerekek… De aztán egyszer csak az ebédnek is vége szakadt. Nancsi néni? – Igaz. miket eszel te odakint… – Hát bizony. hogy ilyen aljas vagy… – Ez az igazság! – Persze. – Bütyök – dördült meg a doni kozák kórus legmélyebb basszusa –. hogy az enyhén megroskadt. ha még itt valaki megköszön valamit.

az ebéd omladozó emlékeivel. – Ez nem igaz. A nő meg nevetett. bár Gyula duzzogott. de Kengyel már messziről integetett. Kitől hallottad? – Kengyeltől. Képzeld! Ott előttem… Most már Tutajos is nevetett. Szervusztok. bár levetett mindent. Minden délután a nyakára megy. az ő becsülete forog kockán. “Hát úgy nagyjából… Kengyel Miklósnénak hívják. de Kengyelné a vállamra tette a kezét: “Nem lesz semmi baj. Bütyök – mondta Kengyel –. talán megnézlek benneteket – ezzel kidöcögött a szobából. nem a menyasszonya. – Dubbal is találkoztam – mondja –. az az Éva… Nagy zavarban voltam. ott is otthon vagytok. mint egy kukoricacső. És a következő percben aludtak. az a Tutajos.” “Sajnos. de olyan hirtelen jött. “Az kell Ladónak – mondta –. s egyszer csak ott vannak. hát akkor… – Sajnos. add át üdvözletemet. és az az Éva tényleg számtan-fizika szakos tanárnő. ugye?” – Rémes – ijedezett Gyula –. mert ugye… úgy össze voltak bújva… nem akartam. huj! Mekkora madár! .” A nő meg nevetett. és hallgassatok Matulára. tudod. mint egy zsandár. amit le lehetett vetni. Rekkenő délutáni meleg van. Bütyök. Az öregasszony könyörtelenül lefektette őket ebéd után. “Szervusz. Bütyök. Mindennap két számtanpéldát kell megcsinálnia. beugróm valamelyik kapu alá.” “Tetszik ismerni az illetőt?” – kérdeztem. Gyula néha megáll. – Mindig ilyen volt – nézett utána az öregasszony –. Karonfogva. A két fiú is az ajtóra nézett. a tanár úr menyasszonya. vége a szép vőlegénységnek – folytatta Kengyel –. de fantáziájuk lusta volt már. mit tudsz a fiúkról? Emlékszel még erre a hölgyre?” “Igen – mondtam –. S az öreg Dub elviszi valahova ellenőrizni. meg. ide a berekbe. jöttök-mentek. mert Bütyök az otthoniakról számol be. Kengyel egyetemi adjunktus lett. mondja meg Ladónak meg a többieknek is. és sehogy sem tudták elképzelni a ház urát akkorának mint egy kukoricacső. és megcsókolta Kengyelt. Gondoltam. Jó délután lett. Pedig ha tudná… – Mit? – Kengyel jövőre nem jön vissza… Tutajos megállt. ez a nő máris mindent tud! A számtankönyvet el kellett volna hozni… – Elhoztam – mondta Bütyök –. – Úgysem tudunk aludni. amikor akkora volt. mert elképzelte Bütyköt ott az utcán. – Hát beszélj.” Képzeld. el van keseredve. Bütyök is csizmában lötyög. De ők nem. Képzeld. úgy kell mindent kihúzni belőled. mondtam a mamát. hogy meglássanak. azt mondja. mintha látnák még István bácsi túlméretezett terjedelmét. és hogy megmondom a fiúknak is. képzeld. mire elindultak. pedig régen ismerem. Jó kezekben hagylak benneteket az iskolában is. én pólyáztam valamikor. hogy lejövök hozzád. ha a felesége? – Jó. gondold el. Itt is. – Mért ne csókolhatta volna meg. gyerekek. jó. már nem – mondta. ha Kengyel jövőre előveszi a tanítványt. elájulok… egy nő! – Borzasztó – helyeselt Tutajos is –. – Egyszerre nem tudok mindent elmondani… szóval megyek az utcán. ha lesz időm. mióta ismerem. Képzeld. Aztán mindjárt téged kérdezett. amikor akartok. azt hittem. Egy olyan szép lány… azaz asszony. De most már kezdenek felébredni. Ladó. hogy vagy. azután azt mondtam: gratulálok. majd elsüllyedtem. most már a feleségem.– Vigyázzatok egymásra. egy ilyen szép nő előtt hülyének lenni… – Erre gondoltam én is. – Szegény… – Janda meg Acélt öli. és napszemüveg alatt izzad.

Eredj attól a doboztól. Beajánllak Csikasznak. Csikasz pedig farkát behúzva közeledett. nem hallod? Csikasz ezek után kelletlenül elindult. Gyere. majd megismered őket. mert már a folyóparton találták. ha lehetne. Majd odaadom az én készségemet. s utána lenyalta Bütyök kezéről a maradék zsíros prézlit. – Hát elvehetem éppen… – és rendkívül óvatosan kivette Bütyök kezéből a szárnyat. azt is mindig a magadéból adtad. – Hoztam. ne légy szemtelen. Csikasz evett. hogy azonnal adjam oda. és úgy nézett a zömök ifjúra. és közeledett. de meglátva az idegent. mintha azt mondta volna: – Akár a fülemet is meghúzhatod. – Jövünk. Hát csak pakoljanak le. de három lépéssel a fiúk előtt megállt. hát kettőt adsz. te Bütyök. Csikasz társaságában. Bütyök tehát két darab rétest adott Csikasznak. csak hallgatsz. mint az enyém. és tartsd a kezedben. Bütyök. Mutasd már azt a horognyelet. – Jobb. pedig azt nem szeretem. a barátság kedvéért. Gergő bácsi. Gyorsan összeszerelték a botot. – Ez igen – mondta –. – Most jut eszembe a túrós rétes is… mama meghagyta. Bütyök ezek után magához ölelte a jeles ebet. A kis kutya Bütyök combjára hajtotta fejét. ez igen! – és megnyalta a szája szélét. Csikasz talán elibe szaladt volna Gyulának. de ne feledd el. és Matula mosolygott. – Ugrósdi bácsi választotta. Erre gondolhatott Matula is. a határtalan nádassal és határtalan éggel. Csikasz. . hosszan nézte a szárnyat. – Menj csak. – Tutajos. Csikasz! Bütyök tele volt a rét szagával. és ha kettőt akarsz neki adni. de kicsit még morgott. hogy itt minden közös. nem adhatnék neki egy darabot? – Adjál. mint Matuláé. – Tartsd eléje a húst. – Az eláll. meghajlította. – Hoztam rántott csirkét. – Ide gyere. Megállt és morgott: – Azt a másikat nem ismerem… – Ide gyere! – csattant rá Gyula. és Tutajos megsuhogtatta. A kutya Matulára nézett. Gergő bácsi! – Látom. s ezzel előkelő helyet foglalt el Csikasz szívében. Hárman csak összeszedünk valami vacsoráravalót. – Majd vacsora után. megöl a kíváncsiság. aztán gyüjjenek. és kiváltottam magamnak a horgászjegyet is. Megnézte a kunyhót kívül-belül. – Hogy milyen vagy. Gyula. És ha az enyémből adsz. mert a vacsorát még meg kell fogni. Szeme megenyhült. – Meg is látszik. és holnap csinálunk olyant. mert kapás alig van. a kutyámat ügyesen elszédítették. – Lassan simogasd meg. vegyél ki egy szárnyat a csirkehúsból. ami azonban inkább enyhe dorombolás volt. és csak mosolygott. és kötelességszerűen morgott. Ma halat ennénk. de ne ácsorogjunk. – Bütyök. – És biztos. és mi is fogunk. nem mozdult. Csikasz rövid pillantást vetett Bütyökre.– Vörösgém – legyintett Tutajos –. Csikasz. – Megjöttünk. hogy Gergő bácsi fog halat? – Nyugodt lehetsz.

de szedd már ki. a nevelőapánk. – Biztos megörülne neki. hogy megfogtál. a horogzsinór hátravágódott. – Nekem is nevelőapám lesz. és árnyékuk észrevétlenül hidat vert a vízen. aztán csak a három szótlan horgász maradt a parton. itt van. mint valaha a Dunában. – Tudod. – Mondtam már. gyerünk – mondta Gyula pár perc múlva.– Igazán jó bot – mondta Tutajos –. az – Ugrósdi bácsi megítélése szerint – erősen csökkent értékű halandó lehetett csak. Bevágsz. Ez nem Ladó – gondolta –. Bütyök. aki Ladó Gyula Lajostól nem szokta meg ezt az erélyes. Csikasz különösen szerette az olyan társaságot. Röviden vágj be. Tanultál belőle. – Figyeld. – Semmi – nézett fel Matula –. hogy Bütyök megfogta. kissé meghajolva. hogy ne csapkodj a horoggal. ami van. ahol csirkeszárnyat és túrós rétest osztogatnak előkelő jövevények. és szerette a társaságot. aztán fékezz. és a horog visszatérőben Gyula karjában akadt meg. A nap a hátuk mögött volt. akit eddig ismert. írunk Géza bácsinak. hogy: “nemigen”? Életedben sem horgásztál igaz? – Persze – hökkent meg Bütyök. a mennykő csapjon a horgodba! Az eset úgy történt. még az apa is. mire Csikasz azonnal az élre penderedett. Csend maradt. a hal lemaradt. Kicsit meg is sértődött. máskor vigyázz. ne haragudj! Szerencsére a horog nem volt mélyen. mire Matula bólintott. – Bocsáss meg… – Hagyd a pokolba a bocsánatkérést – nyomkodta Gyula a sebet –. mert Matula is csak egyszer mutat meg valamit. két vidámat vakkantott. hogy itt minden közös. mert Csikasz sokat volt egyedül. – Vigyázz! – mondta ekkor Gyula. mert fa sincs. Pár keszegecske. Béla meg kukaccal. igazán mindent hoztál. hogy Bütyök széles lendülettel vágott be. amikor leselkedik. majdnem semmi. Bütyök valósággal elhűlt. Gyula. ahol nagyobb halak születtek. – Na. s aki nem volt horgász. aztán ott az orsó. és ha nem nézel oda. mit hoztál még. de most már ne szerelmeskedjetek. – Bütyök – álmélkodott Gyula –. s a szakálla félig még kívül volt. én még nemigen horgásztam orsóval… tudod. . Horoggal fogta meg. tálén megindul a kapás. Bütyök. – Jaj. mint máskor. Majd ha alkonyodik. mint az. és ezzel vége. És este lett. megfogta – Tutajost. mert Gergő bácsi vár. Matula előbb elment előkészülni a vacsorához. mire Tutajos feljajdult: – Ne húzd… ne húzd. – Géza bácsi küldött pénzt. mint három kárókatona. – A fényképet elhoztad? Micsoda finom orsó! Bütyök. nem akarok szégyenkezni. mint egy kanászostorral. hogy szerelem fel. Bütyök horgát is Gyula dobta be. – Sokáig ne maradjanak. nyavalyoghatsz magad. igen. mit gondolsz? – Mondtam. az enyémen kenyérgombóc van. Úgy volt. és Pondorayékkal egy házban lakott. vagy legalábbis nem az a Ladó. és nem történt semmi. Ugrósdi bácsi lakatosmester volt. Próbálja meg szöcskével. de Tutajos. az úgy volt… – Ne magyarázkodj. Elnöke volt a “Poszeidon” horgászegyesületnek és alelnöke az “Öreg vidrák” asztaltársaságának. Ötven éve horgászott. – Viszi a horgodat valami. – Ugrósdi bácsi csomagolta. – Mi az. Kezet csókolhatsz az öregnek. de nem szólt semmit. mint az ostor. világos beszédet.

mert én jobban ismerem a járást a rekettye között. amit Bütyök egyedül fogyasztott el ünnepi érzések között és három tányér halászlé – után. A botod meg add ide. Reggel sokszor azt mondta: “Már az éjjel elgondoltam”. mert erős íze van. az álomra készülő tüzet. Tutajos. csak úgy mondod… meg a tizenkét kilós harcsát is… – Csak nem gondoltad. mert – ezt nem szabad elhallgatni – mértéktelenül sokat evett. mert Bütyök jó alvó volt. az valóság! – Most már látom. – Tutajos. hogy az éjszakát akarta nézni. zümmögtek és ellobbantak. az ügyvéd urat és Lapickánét. amit Gyula tartott a hal alá. amit mondtam. nem is tudta. munkát és pénzt – egyedül csak őérette. Majd megsütjük neked. és Matulának csak fehér haja látszott. az el nem égett fadarabok füstje elveszett a sötétségben. Én is eltettem. Mutasd – és már nyúlt a hal felé. de az elmúlt nap rohanó. lehet. mert valószínűtlen volt a környezet a tegnapi kis szoba után. Ismersz mindent. hogy a mama mikor alszik tulajdonképpen. de a parázs felett néha kék lángocskák táncoltak végig. – Mi között? – Rekettye között. amelyek felszálltak s elenyésztek.és puskavert ábrázatán egyáltalában nem lehetett meglátni. te igazán mindent tudsz… most már a libát is elhiszem… – Hát eddig nem hitted el? – döbbent meg Gyula. már csak Bütyök volt ébren és talán még Csikasz. igazán nem hittem volna. A tűz már csak parázslóit. Tutajos. Fáradt volt a fiú nagyon. meleg szeretettel gondolt anyjára. de minek is színezted volna ki. de ha mégis előfordult. Hallgatta a fiú az éjszakát. de Tutajos feküdt. azonnal átszólt volna édesanyja: “Miért nem alszol. hogy hazudok? – Áá.És Bütyök bevágott. – Rengeteget tudsz. Majd én kiveszem a szájából a horgot. . mintha kiugrottak volna a füvek éjszakájába. és olyan jól esett. majd kifárad… Közben Bütyök lehiggadt. hogy beszélgessünk valamiről… – Bütyök. amikor így is szép. engem már megharapott egy. hogy. Matula parádés rózsaszínre sütötte meg a csukát. de a kis kutyát most nem lehetett látni. csak hogy… éppen hogy… szóval. hogy minden válasz csak rontott volna rajta. Gyula erre már nem válaszolt. mindenesetre felült és sóhajtott. vagy: “Az éjjel úgy osztottam be. min egy hasáb fa. és érzem is. Mi lehetett ez? – akarta kérdezni. az állkapcsát meg elteheted emlékbe. és izgalmában reszketett. és a végén egy szép csukát vezetett a szákba. És amikor megroskadt a tűz. – Nézd a kezem. dehogy. fiam?” Ez azonban ritkán fordult elő. Azután felült. mérlegelte a hal erejét. amely felett mintha lágy selymet húzott volna végig a nagy nádas mély lélegzete. gyönyörű volt. és igaz is… a csukát vihetem én? – Persze. – Két héttel ezelőtt annyit sem tudtam. És csak most gondolt arra. amibe mindjárt belebújunk. hogy a csuka akart elhelyezkedni a halászlé tetején. de mit is válaszolt volna? Bütyök dicsérete elomlott benne. – Tudod… azt gondoltam. mint te… de most szedjük össze magunkat. anyját mindig ébren találta. ez az a fűzféle cserje. – Ne! – állította meg barátja. miért. mert ráízlelt az orsó használatára. fékezett. Lehet. – Gyula. az időt. így… – figyeled? – Igen – rebegte Bütyök –. és a halat is segíteni kell megtisztogatni. mert Gergő bácsinak kell a fa. és hallgatta az ismeretlen hangokat. Tutajoskám. kisfiam…” És most a fiú nagy. és nem hagyta aludni. de ezt vihar. Gyula. és mélyen lélegzett. – Engedd. mester vagy! Tutajosunk talán elpirult az őszinte csodálattól. A csukád jó fél kiló lehet. aki beosztotta az ingeket és törülközőket. színes filmje még mindig ott pergett gondolatai között. Ha ott így felül. de ez halászlébe nem jó. Bütyök sóhajtott.

– Bütyök. a néma kis szobára. görény vagy hermelin fogja meg. s amikor kinyitotta. ne légy vérszomjas. és a másikban mintha tenyérre vehette volna a csillagokat. Pláne a baglyot… de hát ez ritkán sikerül. Lehet. talán vidra. hogy alig lehetett szétválogatni őket Bütyök csak éppen lehunyta a szemét. Bütyök. bár a vidra ritkán fog nyulat. és törött csonton kínlódik hetekig? És amikor a rákot élve dobják a forró vízbe. mint a kő. és a fiú csendesen lefeküdt. hogy a nyuszi rémületében valami sűrű bokrok közé rohan. – De gondolt el: mit kínlódik az a szegény nyuszi… – És amikor te rosszul lövöd meg a nyuszit. hogy felébredjen. ha ugyan le nem rázza a támadót. hogy kíváncsi… – Aztán még valami úgy jajgatott. amely minden ajtónyitásra rosszul lett – és valami zagyvaságot hányt ki az utcára. meg ügyi hogy: máá… máá… mááá… – de nagyon keservesen. Amikor lehunyta.Bütyök szíve kinyílt. hogy majd reggel megkérdezi. ámbár a jeles ifjú olyan mélyen aludt. esetleg valami nagyobb bagoly. Hosszan jajgatott? – Nem. hogy a jófogú “vadász” átharapja a fecske fejét? – Ez nem igaz. még sötét éjszaka volt. – Lerázza? – Úgy értem. hogy a vásárlóknak napokig élve. – Mi? – Talán róka. hogy: máá… máá. amikor ti már aludtatok. hogy bódultán marad a földön. Vagy csodálkozik. régen fenn vagy? – Nem akartalak zavarni. – Ezeket kellene mind kiirtani. a hálóba csalogassa vándorló társait… és amikor a hálóba akadt fecskét úgy ölik meg. és kinyitotta. hűvös reggel. frissen maradjon? És amikor a rigónak kiszúrják mindkét szemét. és elöl nyitott volt egészen. mert benne volt a mama is. – Sokáig fenn voltam még. az italbolt kásás hangú hangszórójára. – Akkor inkább róka vagy vidra. vagy haragszik. azt csak egy másik kuvik tudja. világos. Minden este megjön. hogy vakon fütyülve. nézi a tüzet és rákuvikol. Matula ágya üres. hogy: fijuu… fiju?… – Kuvik. úgy aludtál. az nehezebben gyűri le. mááá… – Valami megfogta a nyulat. hogy fii-ju – fii-ju. Hazagondolt egy pillanatra. – Szervusz. és – olvastam valahol – amikor a nagy tengeri halból csak darabokat vágnak ki.és mocsárszagú lehelete s a csillagos ég a maga mérhetetlen messzeségében és közelségében. és Tutajos néz rá éber szemmel. hát tovább sír szegény. villamoszörgésre. és hagyta becsorogni az éjszakát. hogy egyik pillanatban elfáradt a szeme az irdatlan magasságban. – Miért? – Bütyök. hogy aludtál? – Jól. Ezt még Matula sem tudja. Ezeknek annyi joguk van élni. a társtalan öreg hársfára. “Talán a mama is alszik már” – gondolta. Itt általában úgy összefolytak az események. s az alsó ágak úgy levakarják még a görényt is. mint neked. Itt minden kint és bent volt egyszerre. és Bütyök eltette ezt a hangot is a többi mellé. Te Gyula. – Fijú. vagy szereti a tüzet. ezt én nem tudom. akiket szeretett. Ha nyest. Itt nem volt “kint” és nem volt “bent”. fijú-fijú – szólalt meg ekkor egy kis kuvik. aztán óvatosan oldalt fordult. mi tesz úgy. hogy Tutajost meg ne lökje. hiszen a kunyhónak csak oldala volt és hátulja. és benne voltak mindazok. Tutajos! . hogy az ítéletnapi harsonázás után is még külön meg kellett volna rázni. a Kopár udvarra. A tűz már alig világított. csak valami vörös derengés ködlőtt az álmosodó hamu felett. mi szól úgy. És itt ez a suhogó csend! Ez a reszkető némaság! A nagy nádas víz.

csak gyere! A vendég feltápászkodott. Tutajos. egyenesen beleevez a kelő nap végtelen glóriájába. most tökéletesen utánozza Matulát. akik a fecskék fejét?… – Olaszok. melyet azonban megelőzött a nevelőapa kemény oktatása. Gyula ellökte a parttól. és úgy érezte: most. újra el kellett lökni és egyenesbe fordítani. mint a vízipók. amikor a párizsi vásárcsarnokban négyezer pacsirtát adtak el ínyenc franciáknak. orrát feltartotta. – Szóval ne akarj mindent kiirtani. sőt ment is a parton pár lépést – kézen. Gondolod. Persze. ha megengedi. és Bütyök belevágott a vízbe. hogy lelkesedéssel követte barátját. Gyula pedig úgy érezte. Bütyök dühösen vakaródzott. Bütyök meghökkent. a tudatlan hetykeség letörése s a szégyenkezés. s a csónak. Bütyök nagyon erős fiú volt. de azt nem lehetett mondani. amikor róla is kiderült. – Azért kell fürdeni. Akkor aztán a mama vett egy valóságos sortot. és mintha kajánul azt mondta volna: – Ejha! Ez volt aztán a lökés! És csendesen megfordult. A csónak nekiugrott a víznek. és ez valóság. mert Bütyök alkalmazkodó. – Az más. Ezt. rövid alsónadrágban. ha itt ez a szokás… Fürdő után azonban Bütyöknek el kellett ismernie. Lapátol az ember és kész. Lapicka kisasszony mindenesetre azt mondta a házmesternek. mintha legelni akarna. Micsoda vadember lett ebből a Ladóból! – gondolta. A csónak ekkor már egészen kitette orrát a partra. – Házat dönthetsz. . Bütyök erre a másik oldalon vágott be a vízbe. – Jól van. olyan erő lesz benned a fürdő után. Az evező meg sem loccsant. a feltört tenyér. neki a partnak. A vidám olasz vadász átharapja a fecskemadár fejét. ezt meg kell tanulni. Bütyök… – Mért lenne más? Csónak – csónak. ha én meghúzom… Elkötötték a nehéz csónakot. de bemutatott egy remek kézállást. inkább gyere fürdeni. igazi tutajos vagy. Bütyök. hogy feljelenti. Akkor azután Gyula megmerítette a lapátot. mintha hátra akart volna nézni. tudományos könyvben olvastam. hogy férfiak alsónadrágban mászkáljanak. De ez most mind valóság volt. nem lehetne kicsit csónakázni? – Tudsz evezni? – Persze. Tutajos. Tutajos. nem élőt. amit elhoztam. – Jó. mire a csónak simán visszafordult. de nem szólt. Bütyök. farát megriszálta. utána elénekli a Santa Luciát. – Sortban? – Hát ahogy vesszük. – Ne félj. az ormótlan alkotmány szinte szaladni kezdett a vízen. Gyula. Bütyök elragadtatásában megnyalta a szája szélét. és valóban jól meghúzta az evezőt. hogy volt év. Bütyök? – Az udvarban. Na. és az is valóság. – Mi a fene van ezzel a csónakkal? – Cseréljünk helyet. – Tutajos! Csodálatos! Ezt elmondom a fiúknak… igazán. Házat ugyan nem döntött. jó fiú volt. Bütyök.– Ezt én komoly. hogy a mosakodásnak ez a kiadós formája csakugyan okos dolog. mert Bütyök békés természetű fiú volt – és ház egyébként sem volt öt kilométeren belül –. a megkínzott izmok. A Városligeti-tavon is mindig én eveztem. és megköszöni a Madonnának a holt madárkákat. – Hol sültél le ilyen szépen. Mamának segítettem teregetni meg egyebet Persze. Muzikális nép. Te. hogy a pacsirtáknak is a “fény városa” Párizs? – Lehetetlen… és kik. – Hideg van még.

– Nem úgy értettem – kedvetlenedéit el a fiú –. de amikor felemeltem a puskát. – Valami kis fekete madarak jönnek – mondta Bütyök. és Gyula mosolygott. mint az… mint a – mellébeszélés. csak délután érek vissza. Gergő bácsi? – Látja… Tutajos bosszankodva ment a tányérokért. Vigye el a messzilátót is. A kunyhó előtt égett a tűz. – Piii… piii… és nem is félünk. tudja. ahol voltunk. aranyosak voltak. Bütyök is szuszogva táplálkozott. pedig jó húsuk van – bólintott az öreg –. – Persze. abban a pillanatban volt erős kapásom. Tutajos. olyan szép kis állatok. Ebédre megeszik a rántott csirkét. – Csónakáztak? – Igen. A csónak simán siklott a vízen. igazán nem… Gyula elindította a csónakot. – Tíz forintot adott a mama. – A puskát elvihetem? . de azt a kányát igazán meglőhetnéd. nem hogy messze volt. mint te – szólalt meg Gyula. miért kellett ezt mondanod? Miért? A kánya éppen csak hogy az orrodra nem szállt. Bütyök. hogy Matulánál mit jelent a csípős. hogy elmondja-e a hibázást – és egyszer már rá is lőttem. A gúnyhóból is leskelődhetnek. csak meg kell nyúzni őket. hogy az vitte el? – Láttuk… – Tutajos gondolkodott. Végül a madár is elment. pücskörésznek a tavon. de egyet elvitt közülük a barna kánya. a számtan. s a kis szárcsák elmaradtak mögöttük. Ennivalók voltak. mint egy vőlegény a gondolában. és arra gondolt. A reggel ekkor már teljes ragyogásában szétterült a berek felett. de szavamra odaadnám. és akkor már nem gondol úgy rájuk az ember. láttuk a szárcsákat. Ez az igazság. és ez sokkal érdekesebb.hogy nem tud evezni. de a tepsiben más formájuk van. – Lehet – gondolkodott el Bütyök –. ha megsimogatnám őket – suttogta. – Nagyon finom ez az izé. mert Gergő bácsi esetleg keres bennünket. Gyula. – Piii-piii – mi csak erre megyünk… – Ne mozogj. hanem evezni nem tudok. kocsonyás halászlémaradék megbékítette. A kis madarak áteveztek a túlsó partra. – Visszafordulunk – mondta Tutajos –. mint egy tengerész. Ő is folyton tanul… – Mama nekem dolgom van. És – csodálatos! – Kengyel jutott eszébe. Kedvesek… inkább sose egyem húst. de aztán a zsíros. Tanulja meg Bütyök is. és – elkéstem. Matula megfordította a piruló kenyeret. Ez a Gyula úgy evez. aztán kikötöttek. Hárman voltak. Biztos. rosszul fogta az evezőt. Ez megint teljesen felesleges kérdés volt. de megijedtél az orsóberregéstől. mert belül valami megszólalt: “Tutajos. hogy bizonyos gyakorlat és fáradozás után talán a számok tengerén is lehetne ilyen simán evezgetni a jelesek dicsőségében… Bütyök megérezte a pillanat nagyszerűségét. – Gergő bácsitól tanultam. nem akar hozzá egy kis csípős zöldpaprikát? – Dehogynem – mondta Bütyök. de félelem nélkül bogarásztak. – Egy hete éppen úgy eveztem. hogy szépek. de – messze volt… Ebben a pillanatban loccsant a víz. Azt gondoltam. amit Nancsi küldött. – Jó étel. és Matula kenyeret pirított. – Szárcsák. Ne szépítsd a dolgot. az igaz. és a hal sem lett meg. – hazudtál!” – … rosszul mondtam – nyelt egyet Gyula –. és kicsit mintha mosolygott volna. és elrántottad a puskát. és Gyula a part mellé evezett. elcsónakáznak. – Gergő bácsi – lelkendezett Bütyök –. Mit eszünk. és olyan szeretetteljes elragadtatással ült a deszkán – ahol a béka szokott napkúrázni –. – Sokan nem szeretik. – Nem vagyok vérengző.

hál vigye. de nem szólt. Matula bácsi. Matula még emlékszik valami falakra. – Szívesen – és egy ujjnyi tiszta pálinkát adott –. – Szél gyühet. de szólni kell Gergő bácsinak. aztán a harkály is igen veszekedett hajnalban. A tűz leégett már teljesen. hacsak a Tüskevárban nem. De… – Gergő bácsi! – Ne mondjon semmit. hogy mi minden lehet a föld alatt… Sisakok és kardok… és természetesen pénz. Bütyök összekotorta a parazsat. égjen el. vigye a puskát Múltkor azt mondtam: viheti. A fiúk még üldögéltek a tűz mellett egy darabig. de még visszaszólt. De majd megszokja. – Gyönge a legény. Szerszámok vannak. és ha viszi. mert Bütyök – amint már mondtuk – udvarias fiú volt. – Ha lenne téglánk vagy kövünk. – Még – nyögött Bütyök – kérek… – tette aztán hozzá. mert olyan szokatlanul lusta volt ez a délelőtt. és némelyik hal iszapízű. Az öreget elnyelték a rekettyebokrok. de nem lesz ma szél. mert Bütyök még ebben a forró pillanatban sem feledkezett meg az udvariasságról. aki értékes falatokkal szerezte meg Csikasz első osztályú bizalmát. – E-hez… e-hez – hhh… tűz! Vizet! Matula mosolyogva kevert egy kis vizes pálinkát. maguk meg mehetnek Nancsi köténye alá. még töltetlenül se. olyan tűzhelyet raknék… – Itt nem találsz követ. a haltartó hálót hozzák át a folyóba. mint egy karmester. . – Úgy lesz. azután pedig Bütyökre nézett. ha mellette is maradnak. – Ezt a mihasznát ne kössék meg. én nem bánom – folytatta Matula a puskadolgot –. – Háááá… ksszszsz… – Meleg? – Geher – göhő… báá – csii… ez méreg! Gyula majd hanyatt dőlt a nevetéstől. – Igen. Gergő bácsi. ami égni való. hogy itt maradjon a gunyhó körül. de nehezen mozdultak meg. Bütyök csuklott még kettőt-hármat. de szigorúan szóljanak rá. aztán Bütyök mellé hasalt.Matula nem válaszolt azonnal. Képzeld el. aztán megtörölte száját. aki felemelte kezét. vagy csónakba ülnek. A folyóban aztán kifürdi az iszap ízét. Még a nádbugák sem mozdultak. én nem rakom újra. – Ugyan. és kitátotta száját. Szóval: arany… A kincskereső vágy csendben játszott még velük egy darabig. Hát ássunk! – Talán holnap. Ha a tóban horgásznak. Matula elment. – Huh – mondta –. vegye ki belőle a patront. Bütyök! Gergő bácsi megmondta. mert a fiúk fantáziája elszaladt a gondolatokkal. – Vigyázunk. – Fene tudja – az öreg körülnézett –. mintha parazsat nyeltem volna! – Nagyon jófajta paprika – bólintott Matula –. fene tudja. csak két ölyv keringett a magasságban. mi minden lehet ott a föld alatt! Egy kis csend lett. hogy csípős. egyen rá a zsíros kenyérből. és vijjogott néha. mert a tó vize poshadt. – Hát Gyula. és fognak valamit. de ahhoz ásni kellene. nagyon hallgat az idő. Ne fordítsa ember felé. aztán ha leég a gunyhó. – Hát szólunk. a lányom mindig elteszi a magját… Hogy a tűz vesse fel a magját – gondolta a lángoló szájú ifjú. Csikasz egy darabig nézett utána. hogy a tűzre most már csak akkor tegyenek.

De most már szedjük össze magunkat. toronymagasan szállt a csónak felett. hogy fiatalok. és majd három méter magas volt. de a nádasban mély lehet az iszap. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –. . kicsit támaszd a csónakhoz. Nézd. kitömni nem tudjuk. Bütyök. A nád mellett menjünk. úgy be volt nőve náddal. s a nádban árnyékos csend. erre való a csáklya. csak azért. ott is mélyen benyúlt a nád. Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. – Most evezhetsz. végigfektetve rajta hosszú rúd. hogy nem olyan könnyű itt valamit. és Bütyök alig tudta levenni szeméről a messzelátót. és örülnek. Bütyök. A madársereg messze kitért a csónak útjából. de egyre nehezebben ment. meglátod. szélét. Amikor átrakodnak a folyóról – melyet csak a gát választott el a sík víztől –. ott repül két kócsag. de add ide az evezőt. Bütyök nehezen találta meg azt a bizonyos fogást. ameddig akarunk. – Te. mindig felburrant pár száz madár. Nem sürgős. Tutajos? – A barnakányát meglőném. és Tutajos még mindig nem lőtt. mint a fal. A csónak állt a vízen. Balról megtalálta a kunyhót. Bütyök. – Összevág a nád. – Lehet. – Nem lősz semmit. Tutajos… A mozdulatlan vízen vastag kígyó úszott a nád felé. és ami repült. – Gyalog kellene megpróbálni – ajánlotta Bütyök. – Hagyd. És Bütyök belátta. de én nem látok semmit. de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó. ráérünk. ezt nem hiszi el senki. de igaz. Tutajos. mert vastag hínárszőnyegre kerültek. közben a kígyó elérte a nád szélét. bár elő kellett venni a messzelátót. Körülöttük minden mozgott. – Nagyon hasznos madarak. hátha látunk valamit. az úgy is van. – Ha meghúztad az evezőt. A csónak elindult. mint a kefe. meglőni. El is süllyedhetsz. Bütyök ilyenkor megnyalta a szája. akkor egyenesben marad. Állt. – Nem hiszik el. hadd tanulom meg. – Lődd meg a disznót! Gyula megtöltötte a puskát – valljuk be: kapkodott egy kicsit –. Sehol egy nyílás. hogy tudnak repülni. A tavon volt egy másik csónak. de feltartott szájában egy kis hal vergődött. Jobbról régi cölöpcsonkok álltak ki a vízből. Mintha egy sötét pálca hasította volna a vizet. és adj neki egy kis feszítést. – Nézd! – suttogta. de a csónak egyre kevesebbet rakoncátlankodott. A nádas közé azonban nem lehetett belátni. A tóba itt is. Itt a gukker. “mindenféle csapások vannak benne”. mert a kígyó nem ment tovább.– Ölyvek – nézett fel Gyula is. Gyula! – Bánom is én! Mi látjuk. és nem látsz semmit. Sűrű ez. Menjünk. ahonnét Matulával leskelődtek. – Körüljárjuk a tavat. Ha egyszer eltaláltad a fogást. aztán horgászunk. Gyula körülnézett. – Gergő bácsi azt mondja. Ebédet viszünk. hogy elpusztítsam? – Kacsát lőj! – Csak egyet mutass. és ez a fontos. fordítsd élére a lapátot. Kívül a szikrázó napsütés. és ha mondja. – Nézd. – Te vagy a parancsnok. Lehet. aztán maradunk. milyen egyszerű. teste szinte merev volt. s egyiken egy kárókatona leskelődött. s amikor kibukkantak egy-egy ilyen nádsarkantyú mögül. Tutajos.

– Messze lehet – hallgatódzott Gyula is –. de kíváncsi vagyok. s a felzaklatott közönség megy a dolga után. – így most aztán jól le vagyunk horgonyozva. sápogó. A robbantás mély moraja megint hallatszott. – Valami árnyékot kellene keresni – nézett körül Bütyök –. és tűnt el újra a nádas távolabbi homályában. Aztán már csak a gondolatok jártak a nádas posvány szagú árnyékában. füttyögető. Meleg volt nagyon. – Dobd már ki. Gyula. eddig soha nem hallottam. De aztán a bátrabbak már leszálltak. felszereljük a horgokat. Bütyök tehát továbbevezett. a sörétzaj utat vágott a nádban. A csónak elfordult. ott van még valamelyes árnyék – mondta Gyula –. Csak éppen hogy nem morogtak. De most már ettünk. a madarak pedig tovább halászgattak. Bütyök megette még a kenyérhéjat is. jól beállunk a nád mellé. – Nyomd oda a csónakot. mert szó. ami szó. a napon sem lenne melegebb. aztán nyelni kezdte a vergődő kis halat. kiesem a csónakból. mint amikor valami autókarambol után elviszik a sebesülteket. A lövésre millió darabra tört a tó vize. aztán a levegőbe. Távoli morgás hallatszott. s egy-egy törpegém vágódott ki a nádas falból. és lassan elcsendesedett a sokaság. Ezt már Tutajos nem nézhette. mert a madárgyomor veszedelmesen gyorsan emészt. Homlokukon patakzott a verejték. És árnyék is van. ittunk. megnézzük. Éhes vagyok. mi van benne. mintha a föld alól jött volna. – Tutajos. és megsimogatta arcát. és egyenesen átvágott a vízen. nem hiszik el! Bika majd okvetetlenkedik. Már fél teste kint volt. de a fényes. Matula puskája rúgott. csak elővette bicskáját. hogy elment tőlünk. de most már kígyómentes vízen. – Undorodom. és a csónakot félig benyomták a nádfalba. amit Nancsi néni tűzhelye termett. de negyedóra is beletelt. és a károgó. mert felfordul a gyomrom. mint egy ló. kényelmesen elhelyezkedett. A csónak csendesen úszott a nádas szegély mellett – Bütyök is szépen tartotta az irányt –. vagy legalább kalapot hoztunk volna. – Együnk. – Robbantanak valahol. . elhúzatják az autókat. aztán fülelni kezdett. Bütyök! Ha jól belegondolok. sárgás hasú test ott maradt a nádcsonkon. undorító gyűrűiben tartva a két szál nádat –. Nem vagy fáradt? – Semmi ez. és Jogász rossz vicceket mond. mint két fiatal farkas. és úgy érezték. összenevettek. Irtó meleg van. csak éppen a feje hiányzott. A kígyóban további két kis hal volt és valami tollas pép. – Nem undorodsz? – kérdezte Bütyök. A puska mélyen beledörrent a napfényes mozdulatlanságba. amikor megállt – úgy látszik. amíg átértek. Bütyök nem szólt semmit. úgy megszorult körülöttük a levegő. csak a nádirigó szólt a közelben. Talán a badacsonyi bazaltbányában. sajnálom. aztán menjünk innét. és beleköpött a vízbe. elkaszálva a kígyót tartó két szálat is. Evett a két fiú. Tutajos pedig megterített a csónakdeszkán. nem az evezéstől izzadok.A kígyó körültekerődzött két szál nádon. mert mintha a csattanás minden madarat fellökött volna a levegőbe. De a csónak környékéről elhúzódott minden. – Átmegyünk a túlsó oldalra. De Kengyel elhinné! – Sajnálom Kengyelt – mondta Gyula –. ez aztán a puska! Azt hittem. becsületszavamra. és kúszott felfelé. – Nem hiszik el. de legalább napszemüveget. hát én magara sem hiszem el. – Hühű – álmélkodott Bütyök –. és amikor mindent kirakott. fogyott a madár a levegőből. méltatlankodó sokaság csak nehezen nyugodott meg. Tutajos itt megint elővette a csáklyát. Tutajos kivette a patront. ezt sem hiszi el senki. percekkel az éhhalál előtt. Gyula nyugtalanul nézett a vízre.

de akkor aztán nagyon. és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé. csak nagyon meleg. és valami nem tetszik nekem. Már erejük határán voltak. – Oda nézz! Hátuk mögött. ha már egyáltalán az eddiginél jobban megrémülni lehetett. Tutajos újra kivizsgálódott. pedig dermesztő hideg lett egyszerre. húzta ő is kétségbeesetten. Gyula olyan elgyalázott állapotban volt. hogy körülnézzek. hanem arra a nehéz zúgásra. – Meleg van – állapította meg Bütyök –. mint egy gyufaskatulyával. ott a kunyhó. és verejtékben úszott. elöl már szennyes tajtékot vetett a tó. mint a tűzhányó. Hátra ugyan nem látott. míg Tutajos csak vonaglott. – Bütyök – ordított Gyula –. átlőtte egy ilyen golyó. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is. nem dörgés ez? – Ugyan. mert itt veszünk! Csodálatos: fájdalmat alig éreztek és a hideget is csak később. de úgy verték a két fiút is. – Csak a kunyhót érjük el… szorítsd a nád felé. és ennek a fenyegető torlódásnak a pereme foszlányosan sárga. – Fogd a csáklyát. de gyorsan.– Te Bütyök. nem voltak gyűrődései és árkai. ahova eddig nem láthattak. hol a kukacos doboz? És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég. Bütyök csak a kezével intett. majd én evezek. mint a géppuska. – Mit csinálsz? – rémült meg még jobban Tutajos. és egy perc múlva úgy hánykolódott. és jeges ostorával rájuk csapott a jég. ez a dübörgő rémület nem mutatott semmi felhőformát. s a vízen egyetlen apró hullám nem mozdult. nem értem. – Hujuj! – üvöltött Bütyök. mert ekkor már ordítani kellett. de a madarak is elhallgattak. és most már nem is a dörgésre figyeltek. jó lesz már… gyere. Nem. amely még a villámok cikázását sem eresztette át magán. gyönyörű az idő. és összehúzta magát. fölöttük egyetlen felhő nem látszott. Bütyök. s a nyílt víz felé hajtotta. mert ha itt szorít bennünket a vihar… – Hússzor is hazaérünk addig. Ez a fal most összekuszált törmelékhez hasonlított. mint ugrott. és pillanatok alatt borította el a fél eget. mintha a rémület az oldalába vágta volna sarkantyúját. hogy nem megy ez másként. mintha megmozdult volna alatta a föld. – Szereld le a horgot. ami alatta jött. valahol mélyen. de előttük. mintha ezer kasza vágta volna egyszerre. aztán hosszú hullámok jöttek. látod? Egy pillanatra Bütyök látott még valami szénaboglyafélét a nádas szélén. addig kinyomom a csónakot. ha fejen találta egy-egy égi lövedék. – Ugorj ki. Bütyök! A szél úgy játszott a csónakkal. mert kegyetlenül vágott a jég. de aztán semmit. a csónak pedig nehézkesen kibillent végre a nád közül. kapkodva szedte szét a nyeleket. ami magasan volt. és elkapva a láncot. mert úgy érezte. olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. A csónak szinte megugrott. – Nem értem. A vízen könnyű borzongás szaladt végig. hogy inkább kihasalt a csónakból. Bütyökre is ráragadt valami Gyula idegességéből. a madarak eltűntek. amikor végre a nádfalhoz értek. de messze. aztán recsegni kezdett a nád. – Szereld le az enyémet is. gyere. feljebb zöldeskék. majdnem fekete volt az ég alja. mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot. – Tekerd a láncot a nádra. jaj. mert Bütyök kiugrott a csónakból. csak morgott. de gyorsan! . – Nem érünk ki!… – ordította Gyula. és füléhez kapott. Tömör falnak látszott. Bütyök egy férfi erejével fogta a csáklyát. Bütyök odarántotta a csónakot. Sötét lett egyszerre. Bütyök… Úgy.

Szakadt kívül. aztán dühösen lerántotta. de egyetlen villámot nem láttak még. Gyulának nagyobb volt a haja. füle véres. de tele jéggel. véresen. de Bütyök kopaszra nyiratkozott. Beestek félmeztelenül. és fájt minden. csupa apró daganat. mint szélben a nyárfalevél. – Merd. mintha felszántották volna. félig elmerülve. és most feje olyan volt. orrán két vörös búb. Csupa göröngy. annyira elgyötörtek voltak. és mindkettőjük térde. aztán megszűnt a tördelő pattogás. mi van odakint? Ha nincs ez a kunyhó. – Bütyök. én majd a kezemmel. Bütyök. – Gyerünk! Most már fájt a nádhorzsolás. – Megmondta Matula. hogy kabátot mindig tegyek a hátizsákba. te jobban fázol! … és amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban. és szakadt az eső. nincs még vége. élő nád. Tutajos. Negyedóra múlva kiemelkedett a csónak. sárosán. de addig fúrták magukat. . mégsem fázunk annyira. A jég most már esővel vegyült. szivárgó vércsíkokkal. aztán csak legyintett: – Csakhogy itt vagyunk! Hallod. Tutajos. Puska. Még az eső is. az a… – Szapuly – valahol a jég alatt Esett az eső. piszkosán. ami felgereblyézett bőrüket verte. Tutajos úgy reszketett. keze-lába összehasogatva. Tutajosnak egyik szeme bedagadt. de a fiúk már nem törődtek semmivel. – Nagyon fázom – törölgette orrát Bütyök –. vágott. akkora tüzet rakok… – Ne álmodozz. hol az egyik csizmád? – Elmaradt. túl rajtuk robogott. amíg – végre! – beestek a kunyhóba. A nád szúrt. alighanem igazad van. ha mozgunk. Mindenük csupa sár és iszap. Te nem fázol? – Dehogynem. – Nem kellene elindulni? – Várjunk kicsit – mondta Gyula –. agyonvert volna bennünket. – A mennykő csapja meg! – Hagyd a mennykőt. de a kunyhót jól tartotta a benőtt. még itt vagyunk… csak ezt a kunyhót fel ne fordítsa! Tutajos ijedten nézett körül. És szájukat nem tudták összecsukni a reszketéstől. szavamra. Bütyök csetlett-botlott az egy csizmában egy darabig. és tíz perc alatt a gáton voltak. – Megfagyunk! – Dőlj a hátamnak. aztán. és fogai összekocogtak. – Evezz. nádat verő harsogása. de a vihar magja már messze. A csónak ott volt ugyan. horgok. előkerült a szapuly. A felhők hasa már majdnem a nádat súrolta. hogy még csak nem is sóhajtottak. véres. És ebben igaza volt Bütyöknek. és csordogált belül. minden. és bordájuk mellett látszott szívük lüktető hánykolódása.A jég most tombolt legjobban. – Brrr – rázkódott meg Gyula a kimászásnak még a gondolatától is –. és belevágta a csónakba. Tűzrakásról szó sem esett. Tutajos. Bütyök fújt egyet. csak az a szörnyű dübörgés szekerezett felettük s a jég vizet. – Legalább tudod. – Amint hazaérünk. nem volt elég? – Hol az a vízmerő kanál. hol? Bütyök bánatos szemrehányással nézett barátjára. és fond össze a karodat.

már sütött a nap. mintha újabb jégről és újabb fázásról álmodtak volna. de hát nem vették észre? – fejét csóválta és gondolkodott: – Ámbár. “Elkapta űket – gondolta –. hogy a kis kutyán sem múlt el nyomtalanul a jég. azt nem lehetett tudni. Matula egy pillantással felmérte. Nancsi.– Feküdjünk le – didergett Gyula –. Nancsi. – Legalább neked több eszed lehetett volna. “Haza kell vinni űket!” És Matula szó nélkül visszafordult. a határ meg csak a szélit kapta. amikor a csapzott égerfáról rázúdult a kunyhóra a víz. Gergő. fejük összeverve. Aludtak mélyen. és Csikasz erről nem is beszélt. Tutajos egyik szemhéja csupa repedés. Hogy azután a bozontos szőr között mi volt még. tüzet akarok rakni. csupa sár mindenük. Bütyök.” Csendesen bement a kunyhóba. mint a szegény ember sovány malacai. és összerakta az eseményeket. nem is vehették észre. . elkomolyodott. és néha a combját nyalogatta. de még álmukban is meg-megborzongtak. Csikasz pedig a vadászat izgalmában nem vette észre a jeges veszedelmet. hát mi van velük? – Megáztak. és csak akkor vették észre. kék véraláfutásokkal. – István úr? – Jaj. nehézség ebbe a rohadt időbe! Meg is fázhattak. micsoda idő! Oda a termés… mit láttál? – A te termésed nincs oda. csak Csikasz üdvözölte. dagadtán. és az orra… “Csúnyán elkapta űket. A nyúl végül is valami rejtett útra talált. – Ha a gazda megérkezik. hogy kisebb vadászatot engedélyezett magának. hogy én küldtem el a kocsit. A kocsira meg tegyetek elegendő kabátot és takarót is. Gergő… – Nem várok. mert ami látszott a két fiúból. van itt elég pokróc. fáradtan zökkent a székre. – Várjál. – Piszkosak vagyunk. bújj be! De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel. s amikor megállt a kunyhó előtt. A két gyereknek ágyazz meg. Csikasz melléjük telepedett. és amikor letette kalapját a konyhában. és csinálj nekik forró fürdőt meg teát is. Ezt azonban viharvert barátaink már nem hallották. haza! Nancsi majd összeszedi űket…” Amikor a falu alá ért. felszaggatva. Csak haza. és egy süldő nyulat hajkurászott a nagy fűben. Csikasz… hol csavarogtál? Csikasz csak pislogott. – Várj. mert most alusznak. az még többet mondott Arcuk. aztán mire felébrednek. pedig összebújtak. mondd meg. Amikor elhelyezkedtek. Matula szokatlanul sietve jött. és faképnél hagyta a kutyát. – Szentséges atyám! Matula ezek után fogta a kalapját. – Nem bánom. s amikor közelebbről megnézte az alvókat. Az eső ekkor már halkan dobolt a kunyhó tetején. amit látott. ha a nádban voltak. – Ennivalót nem viszel? – Majd adsz nekik itthon. Gergő. Csikasz orrán is egy diónyi daganat jelezte az elemek duhajkodását. és öklére eresztette állat. mintha azt mondta volna: – Inkább aludjunk… – mert azt úgysem mondhatta volna el. és csak egy-egy szélrohamra erősödött.

és lenyelte Bütyök is. – Mert amikor először itt voltam. és még a takaró alatt is citoráltak. amit Matula meg sem mozdított. szóljanak. a falu határa kiheveri. – Nem kívánom. de a kukorica még talpra áll. olyan rendetlenül… a puska is csupa víz… – Az nem baj. az szükség. de úgy kell neked. Bütyök… – szerencse. és amikor másodszor visszajöttem. és a hátunk mögül jött. – Látom. “Sok madár elpusztulhatott – gondolta Matula –. mert a derék Tutajos arca . és Matula megnyugodva gondolt arra. és nem is mutatott semmit. A nagy rétség fáradtan. hogy mi gyulladt meg. hogy tisztába teheti magukat. A fákon tépett a maradék levél. Gergő bácsi. – Ha kell még. hát bementem újra. de Csikasz is ferdén hordta a fejét. Ezek után kissé bambán és végtelen maszatos törődöttséggel néztek a világba. aztán Tutajos is mocorogni kezdett. de a nádas zúzott volt. és Tutajos olyanféle arcot vágott. Meg etetheti is… A fiúk hallgattak egy darabig. mi újság? – kérdezte. A jég már elolvadt az utakon. – Mire észrevettük. hogy kívánja-e? Ez most orvosság! Gyula lenyelte a méregerős pálinkát. de van ponyva elég. Először Bütyök ült fel ijedten. Ilyenkor semmi sem baj.” A kunyhó előtt Csikasz várta. már újra bunogtak a masinák. ha látnád magad… kár. – Addig helyre jövünk… – Alig hiszem – fordította meg Matula az egyik gőzölgő nadrágot –. – Gondultam. Gergő bácsi. – Majd otthun megnézhetik magukat – szólt közbe Matula. aztán hamarosan fellobbant a tűz. foszlottan gőzölgött a délutáni napsütésben. – A hideg ráz. A szükség. mintha mosolyogna. biztosan tekeregtél.Matula a kalapja felé bökött. s a víz egy gémfióka tetemét vitte lefelé. meg kenegetheti mindenféle kenőcsökkel. és pattogva küldte lángjait a hűvös levegőbe. majd ott vesztünk. Csakis Nancsira. – Gergő bácsi. maga még most is borzong – és az öreg előhúzta a nád közül a pálinkásüveget. Ez a megsértődés azonban felszínes volt. hogy nincs itt tükör. csak nincs valami baj? – Semmi! Mi lenne? A jég veleje itt adta ki a mérgét. te is kaptál. ha rágondolok. mint aki megsértődött. a vetett ágyak. Hol vannak a ruhák? – Csak leszórtunk mindent. – Rémesen nézel ki. Matula pedig szárogatni kezdte a ruhákat. Matula suttogva szidta Csikaszt. Be voltunk állva a nád közé. s a füves térségeket mintha lehengerelték volna. maguk aludtak. – Na. a vacsora. már rajtunk volt. hogy nincs tükör a kunyhóban. – Tutajos. Egyelőre azonban csak nézett a székre. a tea. és úgy tett. A cséplés leállt. – Hát lehet ebből valamit kihúzni? Vén szamár! És igazított egyet a széken. – Hát kérdeztem. Jócskán töltött a pohárba. mert most maguknak Nancsira van szükségük. – Jaj. kabátok és egy általános ápolási terv kibontakozó hadjárata. – Hát nem látták? Tutajos csak legyintett. – Hát ne gondoljon rá. – Másodszor? – nézett az öregre Gyula. merthogy még ma hazamegyünk. – Juj! – tiltakozott Gyula. ahol az előbb még Matula ült. Ő meg örül. Nancsi néni gondolatai között pedig kavarogni kezdett a fürdő. hogy nem lát jó mamád.

és szerette volna megölelni az öreget –. Evezni nem lehetett. arra is el volt készülve. de szerencsére nem kell sokat gyalogolni. csípőre tett kézzel és szelíd harciassággal. és kissé ferdén. – Aha – mondta Matula –. de így még Gyula sem látta. – Látom – lehelte Nancsi –. Az egyik csizmája. mert ezek a lábak… Nancsi néni szeme bűvölten nézte Bütyök lábát. és orra – két mogyorónyi daganattal – egyáltalán nem vett részt ebben a mosolygásban. látóm. a ruhák megszáradtak. hogy a fiúk “megáztak” – ahogy Matula mondta –. – Bütyöknek még a csizmája is bennveszett az iszapban. most sietünk. A viharvert ifjak dideregtek. De felszínes volt azért is. Nancsi néni – vidámkodott Bütyök is. a meleg ágyat s általában a kőből rakott házat. hogy Bütyök kissé elpirult. mert – bár nehezen hagyta itt a kunyhót és az öreg Gergőt – valahogy kívánta Nancsi puha kezét. odáig meg csónakon megyünk. megjöttünk. pedig még csak a fejüket láttam…” – Megjöttünk. felfelé meredt. De Nancsi már csinálja a fürdőt meg a téját. Először Bütyök mozdult meg. – Majd evezhet még. “Úgy álltam ott. Most sietett és a csónak repült a vízen. maga mindenre gondol. hogy István úr szól majd egyetkettőt… de az nem baj. hogy egy gém pipaszár lábait széthányva rebbent fel a nád mellől. – Nem gondolnám. Nancsi néni – mondta Gyula rekedten. mint egy kútágas. nem is szeretek rágondolni. mi az evezés. hogy Nancsi örülne neki… – Evezhetek. Gergő bácsi? – Ameddig akarnak… – Nem is baj – tapogatta Bütyök jégverte kobakját – nem árt. – Gergő bácsi – mondta Tutajos. – Hát pofozásról ippen nincs szó… de az lehetséges. de úgy öltözött fel. mert testükön csak imitt-amott volt egyegy kis darab ép hely. – Egy csizma: nem csizma – mondta Matula –. mert úgy húzta be a csónakot a nádba. Gergő bácsi? – kérdezte Bütyök. mint egy törékeny köcsögöt. mintha a ruhák tüskével lettek volna bélelve. aki töretlenebb állapotban volt. – Hát mindenre nem. csupa szúrás. és mosolyogni igyekezett. és a fiú fokozottan pirult. mint amikor a liba az eget kémleli –. – Jó napot. Az orr nem azonosította magát semmiféle mosollyal. és Bütyök akkorát tüsszentett. de fejét úgy tartotta. aha! Kezdi már. A másik megvan. – Meddig kell bent lenni. mert – ráadásul – hüvelykujja görcsöt kapott. A két ifjú ezek után felöltözött. hogy enyhítse az ijedséget. mert Matula eddig soha nem sietett. . És Bütyök megláthatta. hogy a fiúk nagyon megáztak. és önállósítva magát. Nancsi néni el volt készülve. ha kicsit helyrepofoznak bennünket. uramatyám… bár ne látnám. de erre a látványra nem volt elkészülve. és mivel Matula mondta. mint egy kűbálvány mondta később az öregasszony –. A kocsi eddig már a hídnál van.egy-két napig nem volt alkalmas semmiféle érzelem kifejezésére. Amikor a kocsi bezörgött az udvarra. de bal szeme csak félig nyílt ki. – Inkább meztelenül mennék – mondta Tutajos. kidugván a takaró alól meztelen lábát. amin nem fúj keresztül a szél. Hát szálljatok már le. de úgy látom. – Hát ami azt illeti – szomorodott el Tutajos –. Nancsi néni ott állt a feljárón. vágás a lábunk… aztán vizes minden… – A kocsi a hídnál várja magukat. csak amire köll. Be kell vallanunk.

de pár perc múlva már enyhén szuszogott. mert Bütyök nemcsak a szemét hunyta le. aki egyébként is harapós hangulatban volt. mert Nancsi néni másként nem hagy élni bennünket. és csak nehezen fékezte le magában a gyógykezelési szándékokat. az ágyak megvetve… még hogy van kedvük beszélni! A fürdőszobában kánikula és vízcsobogás. – Nem volt szívem felkelteni őket – mondta István bácsinak. itt vannak az ingek. Azt sem tudni. félmeztelenül feküdt. bár Gyula néha nyugtalanul hánykolódott. Majd akkor meglátom. és ezt nem az apró sebek okozzák. – Hát még ha ezeket látná – intett befelé. és csendesen kiment a szobából. – Miért? – állt meg egyszerre a két ifjú. emeletes orra és Bütyök dagadt. Bütyök. – Szentséges atyám. szerencsétlenek. – Az árgyélusát – sziszegett meglepetten. – Kicsit – állt talpra Bütyök. éjfél lesz” – gondolkodott. – Ugye! – Úgy! Addig hazajövök. hogy a csata vesztett ifjak álmodtak-e valamit. mint két hindu fakír. Erre a figyelmeztetésre azonban nem volt szükség. sötét borulás szállt a falura. Csak! – kiáltott. a fürdő kész. hogy teste abban a pillanatban fájdalmas darabokra omlik. – Segítsek. “Ennek a gyereknek láza van. hanem a ponyvákat vigye ki a gépekhez. … És fél óra múlva ott állt a két fiú tisztán és szárazon. Aztán csukd le a szemed. Arról természetesen mit sem tudtak. és két István bácsira méretezett hálóing. és hőseink bevánszorogtak Nancsi néni után. hogy Nancsi néni többször bent járt különféle teákkal és tégelyekkel. mint kotlós a csirkéit. Aztán Balázs ne fogjon ki. mért… mért. És arról sem tudtak. és később sötét. Odakünt csillagtalan. mert újra felhők jártak az égen. Balázs hétre menjen a doktorért. Visszafelé hozza el az . István bácsi hálóingében. – Mit nézzek rajtuk? De azért vacsora után bement a fiúkhoz. elmerülve az álom öntudatlan tengerében. de mielőtt leoltotta volna a villanyt. iszen véres is. mit kell veletek tenni. akik éppen most keltek fel a tüzes szögekkel kivert heverőről. még egyszer visszanézett. ótvarosnak látszó koponyája között –.– A csizmám odaveszett – igyekezett enyhíteni a dolgot –. szemével benézett az ablakon az est. – Feküdjünk le. mert én eldőlök. mintha aludnál. Szárogatni kell a zabot. hogy lassan alkony lett. mert úgy érezte. és szeme ide-oda járt Tutajos kék-zöld arca. Bütyök. – Mert nem vigyázott rátok! – Hiszen… – Mozogjatok. ezeket valahol kint kapta a jég! És közelebb ment Gyulához. mert beszélni akarok vele. aztán be az ágyba. hiszen ő adott neki kocsit a szomszéd faluba. de hoztam bakancsot is. Mire a doktor hazaér. de igen erőteljes megjegyzéseket tett a jégverést illetőleg. és rövid. – Szappanozzátok le egymást. – Hogy az a jóisten… hogy az a tüzes ménkű! Ennek is Matula az oka! – csattant fel végül. – Nancsi néni – mondta odakünt –. Láza van. és felkattintotta a villanyt. Tutajoskám? Gyula ingatagon állt fel. “Hát annyira talán nem sürgős” – nyugtatta magát. aki kitakarózva. aki közben körüljárta őket. – Nem bánom. aztán nagyon puhán megfogta öccse kezét. de Bütyöknek még a szuszogása sem hallatszott. – Miért? – Ne ácsorogjatok. csak amíg leszállok… A kocsi elgörgött. Figyelmesen nézte Tutajos összeszabdalt térdét és verejtékes homlokát.

hogy sürgős. – Nancsi néni. és egy kocsi zörgött be az udvarba. A holnap egyelőre elég távoli volt. de Gyula füle közömbösen eresztette el a hangokat. . hogy ne kotyogjon bele magasabb műveltségű orvostudorok dolgába. Aztán most már feküdjön le maga is. meggyőződni. és nem érzett fájdalmat sem. – Persze száraz kabátot nem vittetek? – István. hogy reggelre elfelejtette őket. s mire észrevettük. – Talán felülnél. Kitakaródzott és betakaródzott. Evezni meg egyáltalán nem lehetett. és úgy érezte.olajoskannákat. amikor csuklóját átfogta. “Majd holnap…” – gondolta. csak álmában. amelyek olyan lengén zavarosak voltak. nem mennél ki? – mondta a doktor. Erre lehunyta a szemét. Aludjunk. A tavon ért bennünket. Sőt álmaiban. a nád közt. akkora volt a szél. Ha nem jött meg. majd kapsz másikat. Sóhajts! István bácsi ez idő alatt Bütyökkel sugdolódzott. aztán újra sorba rakta őket. mert hol megsült. – Minek a doktor. – Gondoltam – mondta István bácsi. István bácsi? – Megvizsgál benneteket. telefonáljanak érte. – Nem tudtatok elbújni a jég elől? – Nem. Hallom a csizmád elveszett. de megmondja neki. hozzám gyere. hát bábát kap. a doktornak egészen puha a keze és szárazon hűvös. megjött-e a gálic meg a kötőfék. Gyula átnézett Bütyökhöz. Tutajos bágyadtán mosolygott. hogy igaz. mert Lakatos Jóska felesége kérte. aztán a bábát Vicához. a szoba már világos volt. és máskor. hogy ez a hangtalan megjelenés igaz-e. Amikor később felnézett. aztán elmegy. – Nincs még annak itt az ideje. de ezt csak Gyula érezte. és annál jobb étvágyuk lesz reggel. Úgy. és mondd meg nagybátyádnak. Annál jobban alusznak. hogy szalma közé pakoljon. de útközben szóljon be a bábához. mert a másik ágyból – állig betakarva – barátja nézett vissza. – Engem is? – Persze. ha pótapa kell. Tutajos – segítette fel Gyulát a doktor –. Egyébként jó reggelt kívánok… Tutajos ijedten felült. mert mindjárt reggel lesz. Az öregasszony elgondolkozva nézte még egy kicsit a tégelyeket és a csalhatatlan orvosságok üvegeit. puha suttogásban úszott volna. egy idegen állt az ágy mellett és nagybátyja. menet nézzen be a szövetkezetbe. már ott is volt. – Megmondom. – A gyerekek meg hadd aludjanak… – Nem is ettek. – Bocsánatot kérek – jó reggelt kívánok –. de erre az öntudatlan mozgásra sem ébredt fel. derék Tutajos? Ez a doktor meg akar vizsgálni. – A Vica? – Az. – Okosan. A ház elcsendesedett. – Nem! Én vagyok a pótatya! – Ülj fel. igaz. bár a felülés nehezen sikerült. Nem mondták. mert ha a kocsi olajos lesz… – Balázs vigyáz az ilyesmire… – … aztán elmegy patkoltatni. Balázs ráér előbb kivinni a rézgálicot a magtárba. aztán úgy gondolta. Aztán István bácsi hangja hallatszott. hol megfagyott. Tutajos. Mintha állandó és emelgető. olyan nagyon elaludtam… – Feküdj le nyugodtan. ha megjött. hozza a magtárba. Amikor végre felébredt. s ezen megnyugodott. a Vica bábát kért.

Ellenben… – … ellenben? – Lovasfutár penicillinért a patikába. – Nem mondták. Régen ismerős és nagyon megnyugtató. Tutajos alig evett valamit. de Bütyök hatalmasan bereggelizett.– Mamánál van pénz. mert még nem is reggelizett. Vadonatúj vadászkalap… – Igen. – Nem szabad felkelni? – kérdezte Bütyök. Amikor az irodában leültek. hogy baj van. begyüvök – kopogott be az öreg –. de csak pár év múlva. mit gondolsz. – Mondom. Közben nézték az ajtót. Helyette Nancsi néni jött be terjedelmes tálcával. – Nem is kívánok felkelni. – Nem is azt mondtam. nem is kapsz. azt megeheti a beteg is. István. Bütyök. Gyula? Gyula azonban nem gondolt semmit. mert az enyém elfogyott. aztán ilyenkor okosabb a doktorra hallgatni. és mosolygott. és széket penderített Matula alá. hogy “á”! – Aaa… – Á-t szíveskedjél! Miután Bütyök csak egy rekedt “aa”-t tudott kilehelni. mert “új kárnak és régi várnak: nincs gazdája”. A doktor rendelte. aztán mehettek Matula szárnyai alá. – Nem vagyunk mi betegek. Bütyök kiugrott az ágyból. Mondd. csak beszaladt a berekből. Van lázad? – Nem mondta a doktor bácsi. csak tejeskávét és vajas kenyeret. de megfázhattak. – Gyomrod is el van rontva. hogy nem lesz tüdőgyulladás. Bütyök ehetik. – Ez is meg van fázva. – Összegyűrődik. mert megint olyan félálomféle bódulatba süllyedt. – Hát egyetek. – Lefekhetsz. szegény gyermekeim. egy-két nap fekszel. meg hoztam halat ennek a Nancsinak. enni se nagyon. Ülj fel. – Éhen haltok. a doktor elfordult. – Persze hogy megüt. és úgy várták Matulát. fiam. – Csikaszt nem hozta be? . hogy utálat ránézni. – Nos? – A vendégnek semmi baja. – Lám csak! – aggódott az öregasszony. – Nincs kalapod? – Van. mert egy lovas vágtatott végig az udvaron. amit akar. de az öcséd befogta. hogy nem oka senki se. aki nem tudta a valóságot. hogy pótapátok vagyok. és elő se mert jönni csodálatos szereivel. – De nem ám! Gyula lázasan mosolygott. – Elég szamárság. Mehetünk. Ezzel most ne foglalkozzunk. A tüdeje van érdekelve. Bütyök felült. – Ne is mondd. – Írd a receptet… Bütyök később az ablakra nézett. Azt mondja. és most olyan a fejed. hogy megfáztatok. mert olyan volt ez a doktor. nem hát. a hőmérőt meg eltette. aztán beeresztem ezt a vén betyárt. Tutajos – mondta a doktor –. mert megüt a guta. mintha tíz éve mindennap együtt lettek volna. de nem hordom – mondta Bütyök büszkén. Nem mondom. – Akarsz egy nyaklevest? Mondtam. István ránézett a doktorra. hogy nem teszitek legalább a hátizsákba. hogy felkelhetünk-e. Gergő bácsi. mintha egy éve látták volna. de érezte.

Kedves Ákos és édes Húgom! – írta. de Gyulát nézte. Tegnap nagy jégeső volt nálunk. Amikor a doktor elment. Kitakarítottam mindent. ezért itthon tartottam őket. Bütyök mélyen aludt. sóhajtott a testes gazdász. Jóska. mert ott a hele. és kerestem a másik csizmát is. – Azon a napon. Két hét múlva az öcséd átadhatod Matulának utókezelésre. (Mi a mennykőt írjak még?) Nancsinak küldjétek majd valamit. Gyula nyugtalanul mozgolódott. a levegő meg a víz befejezi a kúrát. Most voltam náluk. de már kaptam újakat. Meghívsz. Szeme félig nyitva. kendőt vagy harisnyát. és fiatok múlt héten fogott egy óriás harcsát. gunyhót. hogy beszámol húgának a fiáról. ha heverésznek egy kicsit. Hát ronda idő volt. (Ez is igaz!) Nem árt. Még csak egy hisztériás anya hiányzik itt nekem. Bütyök nem értette ezt a nagy figyelmességet. úgy összevágta a jég. kézcsókjukat küldik. Nem volt még dél. Matula Bütyöknek beszélt. nagyon lázas és majdnem eszméletlen. Nagyon elesett Volt. vagy bánomisén mit. de a reggeli kellemes hatása alatt nem is ért rá foglalkozni vele. az már igaz. orsót. amikor a fiú felkel. mit csináljak vele? Azaz ne te süsd meg. de pár nap alatt helyreigazodik. most nagy a sár. és szivarra gyújtott). A patronyok is mind eláztak. de azt a szegény Bütyköt ne fektessétek. ha a gyerek kicsit erősebb lenne – mondta a doktor később az irodában –. mert most csúnya a berek. égésekhez miegymás… – Gyengén van ez a szegény gyerek – aggódott István –. A számtannal is foglalkoznak. Estefelé megint eljövök. puskát. hogy meg ne fázzon. A jó öreg nap. megint elaludt ez a büdös szivar. mint egy kotlós. aki már megint elaludt. és megesszük a gyerekekkel. István bácsinak eszébe jutott ígérete. Ezután csendesen bement a fiúkhoz. Mellesleg: az öregasszonynak igazán jó kenőcsei vannak. Csókol benneteket István – Na – ragasztotta le a levelét –. de bizony nem találtam. és csendesen kiment. Csak arra vigyázzon. de Tutajost már ez sem nagyon érdekelte. Elaludt. süsd meg. mert mindkét fiút megvizsgáltattam (ez igaz. mert itt-ott – természetesen szigorú felügyelet alatt – a folyóhoz is kieresztem őket. Tudatlak benneteket. – Én nem gazdálkodom. amikor Tutajos megkapta az injekciókat. ha a szülei megtudnák… – Mért tudnák meg? Feltételezem: nem akarod megírni. de nem vette észre nagybátyját. hanem Nancsi.– Ott hagytam a haszontalant. Erősödik a fiú. hogy fiatokkal – és Bütyökkel is – a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. eteti a kölyköket. és jó szeme is van kelésekhez. és intett Bütyöknek: – Hagyjuk aludni – suttogta. egy malacot kapsz. nincs a világon semmi baja. . amint a doktor mondja. – Nem ártana. Hadd kuruzsolja kicsit Nancsi néni. nyeleket. ezért kellő nekikészülődés után és hatalmas sóhajok közben nekiült a levélnek. Erre csendesen felkelt az öreg. Mikor gyünnek ki? Nem mondta a doktor? – Hát talán pár nap múlva… – Nem is baj.

mert bizony voltak pillanatok. mint három valóságos atya. nagyot aludt. Bütyök felkelhet. Bütyök. A doktor pedig – a délutáni vizsgálattal végezve – összepakolta holmijait kis táskájába. amikor Gyula majdnem eltutajozott azokra az ismeretlen vizekre. mi az – álltak meg az egyik cséplőgép mellett –. mint egy győztes birkózó az utolsó menet után. főleg az első nyolc nap. mert jön egy jég. a vetés rendjét. – Nem lehet! Erre szigorú rendelkezés van. Bütyök felkapaszkodott a kocsira. egy fagy. nagyon féltettem a – malacot… A nyár azonban ezt is tudomásul vette. mert adva van az anyag. De nem állt meg. mert a mérnök valóságos számokkal dolgozik. friss reggeli levegőt hozott a szobába és Gyula tüdejébe. én mázsálok. A nyár azonban – akármilyen nehéz volt ez a két hét – nem állt meg. a gépek használatát. mert pótatyai mivoltában annyit aggódott pótgyerekéért. és úgy határozott. – Bütyök hol van? – nézett körül Gyula. majd nézzen be a gyerekekhez. – Ültessék fel a legközelebbi kocsira. egy járvány. – Bütyök dolgozik. és olyat fújt. elsősorban derék Tutajosunknak. – Phü – mondta –. Nancsi néninek és a doktornak is. és holnap már felborult minden. ami napról napra változtatja a munkát. szárazság és még ezer ismeretlen nyavalya. az úgy is van. a szabónak. egy felhőszakadás. látszólag közömbösen. – Mázsáljak én tovább? Úgy értem: amíg lesz valaki. és egyenest a doktorhoz. aztán István bácsinak. – Kijöhetne a tanító kisasszony. hol az ellenőr? – Rosszul lett megint – jelentette a gépész –. István bácsi bement a kerekes bódéba. Estére majd itthon leszek. és az nem változik meg. elhiheti. – Azt mondta? – Nem én találtam ki. a földek állapotát. és mégis nekünk kell gazdálkodnunk. ha akar. Az igazság azonban az. – Na. Bütyöknek. de izgalmas érdeklődéssel látta a nagy gazdaság bonyolult és mégis rohanó életét. Végül – a kilencedik napon – Tutajosunk nagyot sóhajtott. hogy Tutajosunkat mégis átadja az ősznek. mint “egyesek” – mondta István bácsi. kezdhetem elölről az egészet… szóval. mert a maga kenőcsei meg olajai valóban sokát érnek. és nem az időnek és véletlennek. bent fekszik a bódéban. a beosztást.és körömfájás. Ma kiadok egy rendeletet. de nehéz a gazdának. és nem lopja a napot. egy ostoba rendelet. Mert nehéz volt. ha itthon lenne… . Én most a felsőpusztára megyek. s amikor kijött. Béla? – Szívesen. s utána láztalanul nyitotta ki szemét. további nyaraknak. A doktor azt mondta: magára bízza. Jövő héten át akarok adni száz hízott ökröt. ámbár igen boldogan mondta. hanem az idő és a véletlen. ahonnét nem jött még tutaj vissza… de ott volt a doktor. István bácsi azt mondta neki: – Nem jössz velem. és nemcsak jól érezte magát. hogy Bütyök valóban dolgozott Miután Nancsi néni csodakenőcsei helyresimították göröngyös kobakját. általában az élet idejének. – És a mázsa? – kérdezte a gépész. onnét… onnét a mennykő tudja. beüt egy száj. hogy nem is mi gazdálkodunk. dühösen vakarta a nyakát. – Ki hát.– Nancsi néni – szólt be István a konyhába –. itt néha úgy látszik. mert amit kitervez. Könnyű az építésznek. könnyű a mérnöknek. s a ház körül ténfergett. könnyű a cipésznek. aki ismételten leszállította Gyula Lajost erről a bizonytalan járműről. leromlik a jószág. – Látod. égy rovarinvázió. mert éjjel leszakadt az eső. Ennél a nevezetes pillanatnál véletlenül jelen volt István bácsi is. az aratás idejét: mindent. a gyomrával vesződik.

hogy kifogyott a tanácsokból. jelezve. hogy erősen gondolkodik. István bácsi pedig levette kalapját. a jeles ifjú meleg bizsergést érzett a szíve körül. Béla? – Persze – mondta Bütyök. – A géphez ne engedje a fiút. mert egy valóságos. és mi sem természetesebb. – Csuda feje van – mondta a gépész a gazdának. tengelyek és fogaskerekek világában. első osztályú gyorsvonat! mozdonyvezető árvájának ezt megtiltani egyáltalán nem lehetett. – Vigyázzon a gyerekre. amíg a gépész a kocsihoz kísérte főnökét. De az is valóság. mely hol elment. a vízhordó lányka pedig a következő napon egy doboz cukorkát “talált” ugyanazon kosárban. míg Pondoray “kartárs” közvetlenül Béluskámnak szólíttatott. és Bütyök egy napon három szál őszirózsát talált ételhordó kosarában. Erről azonban nem tudott más senki. színjeles volt végig – és István bácsi csak egy jelentős mozdulattal fejezte be Bütyökről alkotott kitűnő véleményét. hogy a vastag gazdász szívesen adományozta a jeleseket. mert Kengyelre gondolt. kitűnő tanuló. jelezve. sípolt a megálláskor. pláne amikor észrevette. Bütyök tehát ottmaradt a mázsa mellett. atmoszférák. három perc alatt úgy mázsálsz… de úgy mázsálsz… na gyere! És ha nem is három perc múlva. erősödött az injekció hatása vagy gyengült. aki szívesen apáskodott egy néhai kolléga árvája felett. végül Bütyökre nézett. Nem kell talán mondanunk. aztán az égre nézett. hogy reggel volt vagy este. – Tudsz-e számolni. Ekkor azonban már a nyurga gépész János bácsi megszólításra hallgatott. és másnap hajnalban feltette mérgeszöld gazdászkalapját… De a nyár még ennek dacára sem állt meg. hogy a dicséretben túlméretezett fantázia rejlett s egyben az a tény. még Tutajos sem. Béla. nemhiába volt színjeles. A traktorok már a tarlókat buktatták. a nyárfás utak felett vércsefiak rikoltoztak. s ezt a kérdést tapintatlannak érezte. az öcsémnek a barátja. és gyilkosán dühös tekintete megszelídült. rendes fizetésért… – Nem mázsáltam még – idegenkedett Bütyök. Nancsi néni minden idejét a beteg . mint hogy másnap már Bütyök indította és állította meg a gőzgépet. amelyekkel ő éppen olyan ritkán találkozott annak idején. Látva azonban Bütyök nyakkendőjét és Katica ünnepi réklijét. az ebédedet majd kiküldőm. hogy Bütyök teljesen otthonos a dugattyúk. Lehőc egyébként elég száraz. de negyedóra alatt Bütyök úgy mázsáit. Bütyök ezek után nyakkendőt kötött. mintha ott cséplési ellenőrök tartózkodnának. magában azt mondta: nono… – és a hibát szó nélkül kiigazította. az asztagok helyett szalmakazlak nőttek. Lehőc bácsi. aki átjött a szomszéd majorból –. aszerint. amíg ez a szegény Lajcsi rendbejön? Persze. dacára a beígért anyai pofonoknak. és az utolsó maghordó kocsival hazajössz. – Hát akkor? – és a gépész széttárta karját. aztán meglegyen a baj. hatvan körüli gyermektelen egyén volt. – És elvállalnád a mázsálást. – Természetesen – parolázott a nyurga öreg gépész. de úgy mázsáit… – Csoda talentum vagy. nehogy babráljon valamit. és elpirult. hol meg újra visszajött. az iringó virágja megfakult. míg Szanyadi Kati felvette piros réklijét. – Hát ha nem vagy hülye. belenézett. s amikor a vízhordó lányka “ellenőr úr”-nak titulálta Bütyköt. Ennek természetesen percek alatt híre ment. hogy István bácsi – most először – hibát talált az ifjú számadásában. aki lázban és félönkívületben birkózott valami rémmel.– Harangozó Laci? – Felvételi vizsgára készül az egyetemre. amitől vastag ráncok képződtek homlokán. Ezek – valóságok. mint Bütyök a jelenben.

– Ne haragudj. aminek köznyelven az első szerelem a neve. de olyan gyenge vagyok. hogy Bütyök miként jutott felelősségteljes állásához s ahhoz az emelkedetten boldog. amikor beszélni sem tudtál? De a doktor meg is tiltotta. és… talán… meg sem gyógyulok… Tutajos nem beszélt tovább. az együttérzés kerekedett felül. ne beszélj úgy róla. A kitörni készülő nevetéssel és a kíváncsisággal. De az ebédemet is ő hordja. hogy “az a nő”. Amikor azonban azon a kilencedik napon értelmesen. – A… a menyasszonyomnak. mint amikor a kazánból a gőzt kieresztik. és szíve egyszerre tele lett barátja szeretetével –. amikor megérkezett. de Tutajos ezt nem láthatta. aki dolgozik. – Ülve… és borogatás nélkül. de nem foglalkozott a gondolattal. A vallomás után Pondoray Béla lehajtotta fejét. ha a távoli esküvőre gondolt. – Gyula – rémült meg Bütyök. – Remek – örvendezett a doktor –. – Hát mondd el. Ezt azonban Gyula már csak hallotta. mert elsírta volna magát. és kék szeme van… Gyula erre már felült. Látva azonban barátja komolyságát. mert egyszerre megfeledkezett saját közeli elmúlásáról. hogy a malacsültet ropogósán szereti. és este. Arca eltorzult. Elég zavarosan mondta el. Gyula… igazán… – és nem tudott mást mondani. egészségesen és felszabadult boldogsággal kinyitotta szemét. és ott dolgozik a gép mellett mint… mint vízhordó. te hogyan szereted? Tutajos keserűen mosolygott. . szellemi képességeid meglepően regenerálódnak. – Sehogy – suttogta a szerelmes ifjú –. Bütyök. Tutajoskám. A doktor naponként kétszer is megnézte Gyulát. – Bütyök – kiáltott –. ami többször elővette. – Hát ha szeret? – Imád! – Te jóisten. – Ki az a nő? – Kérlek. mert a szerelem őt is érzékennyé tette. Most azonban nagyon hiányzott Bütyök. Ezt már meg is mondtam Katicának… – Kinek? Bütyök akkorát sóhajtott. – Haza is mehetek. Bütyök azonnal megsértődött. miért kell ezen szomorkodni. hogy érted ezt. és nem lopja a napot. Tutajos… én magam sem hittem volna. és Bütyök hiányát alig vette észre. és egyelőre ellentétes érzelmeivel birkózott. ha ilyeneket mondasz… – Bütyök! – Mert ez nagy igazságtalanság! Hogyan törődtem volna veled. mert eddig a betegségen kívül nem is érdekelte semmi. én öngyilkos leszek. aztán most itt van. és talán könnyezett is. és többször figyelmeztette Nancsi nénit. – Megcsókoltad? – Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna. De Tutajos nem is tudhatott részletesebben barátja dolgairól. sehogy. Odaült a beteg ágyára. és Tutajos csak azt nem értette. első gondolata barátja volt. aki csak a hűvös borogatásokról tudta. mert távoli lett minden és mindenki abban a félájult elesettségben. ezt nem értem. kezébe vette kezét. hogy ott van. mint “egyesek”… Azt már nem is kérdezte. de felettébb zűrzavaros lelkiállapothoz. a betegségtől elgyöngülten és kissé szentimentálisán azt mondta: – Te már nem is törődsz velem. És Bütyök elmondta. – Ha te nem gyógyulsz meg.mellett töltötte. és váratlanul két kövér könnycsepp szaladt szája szegletébe. – Gyula. Szanyadi Katalin a neve.

és szeptemberben földhöz vághatod a legerősebb gyereket is az osztályban. úgy látszik. azért. és nem hallatszott már semmi. aki pedig nem szerelmes. hogy ő is színjeles legyen. István bácsi megharagudna… de pár nap alatt úgyis vége a cséplésnek. ropogós. mert Bütyök a legerősebb. tündöklő este. csak hol Tutajos nyögött egyet. Tutajos másnap már kiült a napra. és – bár erről nem szólták – kicsit. Ez volt Gyula első kimozdulása betegsége óta. bár Bütyök kimutatásaiban a hibák tetemesen szaporodtak. Késő nyári. A testes gazdászban azonban megértő lélek lakozott. beletörődött a sors . – Nem hagyhatom a gépet – mondta Bütyök –. mintha a malac bosszút akart volna állni korai haláláért. mert a vizet bizonyos felsőbbséggel osztogatta a szomjazóknak. Erre a szerepre a kislány erősen készült is. szinte túlságosan kiválóan. Közben Pondoray néni is hazautazott. az áldó sugárzás a csontjait simogatja. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg.– Én sem. hogy valami új beosztást ad. mint a szétszórt pásztortüzek. azért. pedig késő este lett közben. A doktor még egyszer megvizsgálta Tutajost. hogy nincs a világnak az a lisztes molnárja. aki ennek a dalban előadott kérelemnek ellen tudott volna állni. Abban már megállapodtak. mert szerelmes. István bácsi azonban nem adott új beosztást. A vonat csak pár percig állt. s kiadta a rendelkezést arra a bizonyos malacvacsorára. bujdosva a letarolt mezőkön. csendes. de esténként elővette könyveit. és nem gondolhattak arra. mire kell vigyázni. és dörmögve igazította helyre Bütyök szerelmének kézzelfogható botlásait. a füst távolodó gomolygásában az otthon és az iskola szólt volna. Tutajos rohamosan erősödött. Ült a két gyerek a lámpavilágos estében. A kocsi hazafelé zörgött. Lehet. – Matulával már megbeszéltem. almát tartott szájában. a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között. ennek a hangnak. és a fiúk szótlanul álmodoztak. amikor a tejút már az ősz felé hajolt. és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először. – Elég volt – mondta –. mondván: Megkérem a lisztes molnárt: Őrölje meg a búzámat… Nem kétséges. és Bütyök mezőgazda. Te gyakorlatot szerzel. süttette magát a nappal. doktor bácsi. a csillagok magányosak lettek. – Nem lehet. és a fiúk – természetesen Nancsi néni csomagjával – ott várták az állomáson. De a nótának aztán vége lett. – Mehetsz! – mondta. Aki szerelmes. Később azonban. Tutajos megszólalt: – Most már kijöhetnénk újra. s amikor elment. Amikor a Zala hídján átdübörgőit a kocsi. és ezzel együtt nőttek vágyai Matula és a berek után. ami maga volt a mértéktelenség csábítása. A gyerekek bort is kaptak egy kis pohárral. Ennek az lett a következménye. hogy Gyula tudományos kutató lesz. Ezen kicsit elszomorodtak. A távoli álmok között Szanyadi Katalin – természetesen – már mint Pondoray Béláné szerepelt. amiben benne volt a föld és a búzamezők egész szerelme. nagyon kicsit vágyódtak is a társak és az új iskolaév változatossága után. hogy – amikor a két fiú már ágyban volt – odakint felbődült a doni kozák kórus legmélyebb basszusa. hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. s ezen elhatározásukra István bácsi azonnal áldását adta. mert a doktort elvitték valahova. A vacsora azonban kiválóan sikerült. és olyan illat lengett körülötte. mintha a kőszénszagban. a berek felett könnyű pára ült. harmadnap kibotorkált a kertbe. de ki tudott volna Nancsi néni művészetének ellenállni? A malac piros volt. A vitaminokat szedd. és nem értették a szerelmet. hol Bütyök. de jövőre újra szívesen látlak. mert nem szerelmes. mert a mezőgazdasági technikumot óhajtotta Bütyök tanácsára elvégezni. és úgy érezte. a felnőttek azonban nem tartották kötelezőnek az egy poharat. hosszan néztek utána. s nekem szükségem van kisegítőre – ezek után némely bankókat olvasott Bütyök markába.

És amikor másnap reggel megkoppant az ablak. akkor is röviden végzett. Matula csendesen mosolygott. A nap sokkal későbben kelt már fel. közben le-leült egy pillanatra. de iszen majd meglátják. amikor Tutajos a szeleméin alól kihúzta a baltát. nyárvégi illatát. és nyársat faragott. már mindenki tudta a dolgát. – Tán nem aludtad ki magad? – kérdezte az öreg. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába. – Semmi bajom. És amikor felkeltek. a szél csak ritkán lendült munkára. mintha a nyitott felső ablak lélegzett volna. Meglassúdott minden. az elmúlt három hét csak rossz álom lett volna. halat vitt. amire nem is kellett válaszolni. Gergő bácsi. és a gólyák meg a többi fecskék is készülődnek. Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. mint az ismerős simogatás. Bütyök rendbe hozta a polcokat. és csak a függöny lebbent meg. aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. s a tavon lármázó madársereg mintha hazatérőket köszöntött volna. ahol üres volt már minden fészek. Csikasz viháncolva ugatta körül őket. és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén. szűkszavúak lettek. de a világosság ébredése ezen a napon ismerősként szállt rájuk. de nem kell már a haszontalant megkötni. ámbár. hosszabban ácsorgott az ég alján. és úgy nézett a két gyerekre. mint máskor. . s az oldalához csapódó hullámok locsogása is olyan volt. selymesen suttogott a nád. Ezenkívül Nancsinak kedvességeket mondott. és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. Gergő bácsi! Matula a szokott helyén ült a konyhában. változatos munka. úgy látom. mielőtt Telkeit volna. ringva kellette magát az öreg csónak. Gyula elment fáért. – A rétisas? – Megvan. Gyula úgy nyitotta ki szemét. az öreg pipára gyújtott. amikor elindultak. De el kellett végezni. a folyó olyan lassan mozgott. semmitmondóan billegetve suta farkát. de ez csak olyan kérdés volt. ha rumot is adsz hozzá? A doktor annyi orvosságot adott Gyulának – fordult a fiúkhoz –. sőt Matula is pipált még egy verset a szénaágyon. – Megyünk. s a máskor hosszú magyarázatot egy vállrándítással vagy kézlegyintéssel intézték el. Csikasz ezalatt bejött és kiment. és meggyőződés nélkül ásított. amikor visszakapja őket. és meglassúdtak a fiúk is. mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. A nap felkelt. mert felesleges volt a szó. ami nem oszlott szét a nap első érintésétől. hogy egy falut el lehetne pusztítani vele. és később is világosodott. A vén szilfa puhán állt a virradatban. ilyen is tudsz te lenni… nem akarsz teát? – Mért ne akarnék. mintha a betegség. A hajnalok tűnődő ködöt szültek. Sötét volt még. Gergő. sarlós fecskét se látni. hogy folyását látni sem lehetett. A sárgarigó elment már. ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt. s a mocsár hűvös leheletében boldogság volt. Tegnap láttam. mire az öregasszony megjegyezte: – Látod. és ők hárman újra együtt voltak. az az ő dolga volt. mint a vén sas fiaira. Amúgy semmi újság. Nem beszéltek. kibocsátva a szoba elhasznált levegőjét és beeresztve a kertek üde. hanem elvégzendő. és Bütyök rendesen elrakta Nancsi néni küldeményét. Mit csinál Csikasz? – Hát azt most nem tudhatom.kegyetlenségébe. és csak kicsit bólintott. összeszedte már magát. Meglassúdtak a fiúk.

– Ezen még gondolkozni kell. A munka hevében azonban megfeledkeztek a kalapról. Ilyenkor a fiúk a tűzbe néztek és a télre gondoltak. hogyan evezel? – Meg kell próbálni! És megpróbálták. – Délre itt vagyok. Matula bácsi. A víz színe megmondta a mélységet. mert a “hány zsákkal telik” azt jelentette. mint amikor elütött valakit a villamos. és a farkas át tudott jönni a horvát hegyekből. – Csakis csónakon – mondta Bütyök –. mint a tolvaj. mert az áldozatot elvitte a héja vagy a kánya. csak úgy egyszerűen. s a hold jeges nézésétől megrepednek a fák. Ezeket a kiugró hangokat itt a figyelmeztető sivítás helyettesítette. mi? – csóválta fejét Tutajos. – Hipp-hopp. – Nem hordja be a szél a havat a kunyhóba? – Nemigen. A különbség csak az volt. de amikor pár kéve ráhasalt a csónakra. Esténként a télről beszélgettek. ha valami embercsapást látok befelé: utánajárok. Hanem jó. vészes károgás vagy ijedt feljajdulása a tömegnek. a nádat ide lehetne készíteni. ahova Bütyök csodálatos gazdászkalapját helyezhette. ahol feliratok és jelzőlámpák igazítják az embereket. ámbár ritkán lett meg. aztán majd meglátom. Akkor aztán nagy hajkurászás volt a farkas után. mert felvették a táj és Matula tempós alkalmazkodását minden változáshoz. ha befagyott a Dráva. Most már aligha szorította volna meg bármilyen vihar a fiúkat.Otthon lettek a nádban. a hang a távolságot. hány zsákkal telik. mert körültámogatom nádkévével. de nem idegesek. öles hó alatt alszik a berek. – Akkor nem lehet itt kint aludni? – Lehetni lehetne. a folyó olyan csendesen kúszik a jég alatt. csak annyi. Gyerekkoromban még idetévedt egyegy farkas is. hogy Tutajos kiejtette kezéből a nádkévét: – A kalapom! Gyula. amikor a varjúkárogás itt az úr. nehogy rakodás közben a vízbe essen. a kalapom! . – Onnét a zsiliptől? – Onnét. Érzékenyek. amit aztán tavasztól eltüzelgetek. ő hordta a kévéket. Gyula. A jeles ifjú általában nem hordott kalapot. Persze. és a hó nyitott könyvként árulja az éjszakai vadászok nyomait. és ha pár kévét ráraksz. ahol soha nem fagy be a víz. erre ne legyen gondja. és Bütyök naponta többször akarta látni ezt a rózsát. Bütyök rakodott. – Meghordjuk. amikor északi vendégmadarak zajonganak a jégen s a meleg források táján. De nemigen kívánkozik ide senki. ami egy kicsit búcsúzás is volt. Ezen a napon a fiúk nádat hordtak a zsiliptől. vadliba szól a dermedt levegőben. és Bütyök akkorát ordított. mert érzékenyek lettek minden változásra. és Tutajosnak lett igaza. a jövő évről. – Matula bácsi olyankor is kijön? – Ritkábban. amelyből kihallatszott egy-egy hirtelen fékező autó csikorgása vagy a rendőr sípja. mint otthon az utcai zaj. Tutajosék kényelmesen reggeliztek. közben azonban megbeszélték a nádhordás minden lehető furfangját. cinkék forgolódnak a nádszálakban. és úgy jártak a berekben. hogy mondja. hogy a nádhordásnak is megvan a maga furfangja. És – amit eddig soha nem tettek – a jövőről beszélgettek. kétoldalt belelóg a vízbe. csónakra rakjuk és hazaevezünk. hogy itt nem jött a mentőautó. de most a kalap mellett egy kis rózsa hervadozott. az árnyék az időt. és tervezgetéseikben a jelen átnyúlt már a jövőbe. embernek már nem maradt hely. A nádkéve háromnégy méter hosszú. mert Matulának másutt volt dolga. de tüzelni kellene egész éjjel. s a madárvilág állandó lármája olyan volt. mint a városban.

– Minden gazdász ilyent hord. ugye. a szelíd Bütyök ölni lett volna képes Katica érdekében. azt hittem… – Nem haragszom. Tutajos. Bütyök kezébe vette a csáklyát. és Bütyök megenyhülten jelentette ki. Béla. hogy ez helytelen mozdulat volt. láthattad. A csónakokat azonban szakszerűen összekötötték. Tutajos. Tutajos csak a nagy csobbanásra fordult meg. és kihúzta barátját. – Viszi a fenét. – Igazad van. Hozd le a kötelet a kunyhóból. és Katica virágja is rajta van. de a valósághoz semmi köze. és nem is tudom. te meg a csáklyával kormányozol. és óvatosan leemelte az erősen fejére szorított kalapot. de most várnod kell. Bütyök – kivételesen – nagyon mérges volt. azt mondta: – Gyula. de le is tette azonnal. – Tévedsz. mert jól tudta. de aztán elkapta a csáklyát. nem viszi el senki? – Bütyök. – Jó. Bütyök… bocsáss meg. Gyulám. jó. evezz fel a kunyhóhoz. – Meg ne fázz. miért hordod ezt a lucernaszínű holmit. – Sietek. – Nem láttam. Bütyök. És Tutajosunknak kétségtelenül igaza is volt. alaposan megrakták. Bütyök. Gyula tiszteletben tartotta Bütyök érzelmeit. mert Bütyök a nádrakás tetején nem találta még meg egyensúlyát. Bütyök gondolkodott egy kicsit. és ellökte a szállítmányt a parttól. édes gyötrelem. hogy ki az a mindenki. ez marhaság volt! Ne haragudj. szavamra mondom. Gyula erre szó nélkül elindult a szivattyú felé. – Ne haragudj. Tutajos ezek után egy fűzfabokorra tette a kalapot. – Bütyök. és a partról vontatjuk. hogy húzom a kötelet… – Szólnod kellett volna. mert Bütyök. hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó. majd kipiszkálom a csáklyával. én meg lemegyek a szivattyúhoz a másik csónakért. míg Gyula ugyanakkor teljes erővel meghúzta a kötelet. Miután kiköpte a feleslegesen lenyelt vizet. Később kiderült. és a gémek nem hordanak ilyen ocsmányságot. hogy: – Nagy vagy. mert soha nem végzünk. add ide a kalapom. míg átöltözöm. A két csónakot egymás mellé kötjük. gondoltam valamit. felkantározta a csónakokat. A kalapomat. hogy a szerelem lehet ugyan valami gyönyörű érzés. tehát csáklyával a kezében. Közben azonban arra gondolt. Én húzom. csak azt nem tudta. odaadta a kalapot. semmit. de nem is lett volna ajánlatos ezeket az érzelmeket tiszteletlenül megbolygatni. – De Béla. – Nem mondtál. de itt nem látnak a tehenek.– Ne ordíts. nem is várta a megrántást. felvette az eldobott kévét. – Ne sértegess. de hangtalanul a vízbe hanyatlott. goromba leszek! Itt nem jár a világon senki. Tutajos! Igazán jól kigondoltad. – Ugye. hogy örüljenek ennek a csalamádéutánzatnak. legfeljebb elmerül. Ez így nem lesz jó. de marhaság. – Siess. mondtam! Tutajos simán és egyetlen mozdulattal partra dobta a nevezetes jószágot. . mert elviszi a víz. amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága. a kalap mindenkinek tetszett. és kötszerre felvisszük az egészet. Gyula tehát nyelt egyet.

ettek. – Itt maradsz. Bütyök a hátizsákot. sőt ásított is. égett a tűz. hogy mindenki egyformán parancsol. zöldpaprikát. Csikasz. az iskola. nagyon halkan odahallatszott a déli harangszó. Gyula – és Matula legyintett –. de nem szóltak. szóval legény lett a talpán… Bélának meg virág van a kalapja mellett… Bütyök úgy érezte. hogy egyrészt elsüllyed. amely most már elmenőben volt. csak az a baj. Ma nem is gondolt senki friss ebédre. mint a gyenge fűzvessző. hát még ha kivirágzik! Aztán – rokonom is. és nem láthatta. és a legnagyobb rendben volt minden. valahonnét nagyon messziről. én is vigyázhattam volna – mondta Bütyök. – Szóval vontatták. és elmosolyodott. hát a legjobbat találták ki. Szólni azonban nem tudott. – Megeszi? – gondolta Csikasz. Matula és – Kati. aki jobban megcsinálta volna. Béla amúgy is foghatós legényke volt (Bütyök elpirult). pedig beteg is voltam. Nem szóltak. – Aha – pislogott Csikasz –. – Az anyja Matula lány – nem azért mondom… Szóval: most szusszantunk egy keveset. de maga. és úgy érezték. van dereka. hanem megcsókolta. ámbár nekem úgysem kellene. és amikor megterítettek. Felszaglálódott. a fiúkra. Mire azonban Matula megérkezett. húst. Matula megszólalt. másrészt a füle lángolni kezd. a berek egész megismert világára. tehát felszaglálódott a tűz mellé akasztott kalap felé. mert amikor Matula megállt és körülnézett. aztán Bütyök száradó ruháira. Hát itt maradok. – Igen. – Vigyázz rá. hogy elmennek. és csodálkozott. Bütyök sietett. kést. A fiúk hallgattak. A kései nyár meleg ragyogása mögött felállt az ősz. . Gyula szó nélkül hozta a táblát. de a nyárra gondoltak. hogy a kalapnak – kalapszaga van. nézték a kezükben a kenyeret. akár egy püspök.És Bütyök sietett is. szép nagy marka… Gyula kezére nézett. a csónakokra. Igen jól megvagyunk mink hárman. a város. a nádkupac ott állt a kunyhó mögött. Dél volt éppen. de most már van válla. és a szelemen alá dugta. Kár. – De hát annál jobb lesz visszajönni… annál jobb! – enyhítette a gondolatokat Matula. és a meglepetéstől akkora falatot nyelt. – Otthon meg magukra sem ismernek. A legeslegjobbat! Ez az igazság! – megtörölte homlokát. vakaródzott. aztán én itt hagyom magukat. a nyüzsgés és hangosság. Azt már figyelemre se méltatta. látva az elcsendesedett két gyereket. Matula a nádkupacra nézett. – Úgy látszik. Csikasz tehát elfordult a kalaptól. – Akár ehetünk is. hiszen Nancsi néni küldeményét meg kellett enni. benne a berek. most már mindenki parancsol. eldugja. mert rendes kislány az a Kati. jó – billegette farkát a kis kutya –. hogy Tutajos éppen csak hogy hanyatt nem veti magát a hangtalan nevetéstől. igaz. Bütyök azonban nem ette meg a kis virágot. de jó lenne estére egy kis halat enni. A vízre gondoltak. “Terülj asztalkám” – mondom. de minek ehhez megfürödni? – Gyula megrántotta a kötelet. – Most már nem kapkod. Csikasz! – Jó. nem kerít nagy feneket minden haszontalanságnak. s már az első szippantásra megállapította. – … ami nem is baj. Matulára. Gondoltam: valamit csak kitalálnak. a törmelék elseperve. hogy fulladás környékezte. de amikor a kunyhóhoz érkezett. mert dolgom van. először a kalapot helyezte biztonságba. de jön már a másik. szálló madarakra. hogy ez a nyár ugyan elmenőben van. – Nincs a berekben senki. A két fiú megállt az evésben. aztán papírba csomagolta. amikor Bütyök szájához emelte az ázott kis rózsát. aztán én csak hozzáülök. a kunyhóra és Csikaszra. úr lettem vénségemre. nem hadonászik. Csikasz ez időben éppen erősen unatkozott.

de kell még pár darab. és első lábaival Gyula térdének támaszkodott. és talán maradandóbb is. mire a puska azt mondja: pu-pu. rám se bagózol. gondolj másra. Kisülne a szemem. Igenis. A tűz is melegítette. ha haza is mégy! Beszélek hozzád. ha az öreget üres kézzel várnánk. ám ebben is lehet annyi szeretet. Csikasz. – Te Gyula. Amikor felébredtek. Bütyök pedig úgy nézett a levegőbe. de most visszafordult. Bütyök. de most fogjuk meg a horognyeleket. ne légy egészen hülye. a puskát. de nem szóltak. és talán látott is. mintha látna valakit. mint tökön a gyűszű. Mit akarsz. Béla. látva Bütyök elkeseredését – a kalapos majd kitágítja. mintha vasabroncsban lenne a fejem. így azután. . fenéken lőlek. – Mi? – A puskát! – A puskát? Tutajos ingerült lett. mert Bütyök egyelőre még képtelen volt a szóra. és utána megsértődsz. nem szorít? – Nagyon szorít – vallotta be Bütyök –. de ha gorombáskodsz. Tutajos. ha ezt még egyszer mondod. – És én megint itt maradok? – Gyere. amikor Matula megérkezett. kitágítom magam. amit billeget az ember. a legjobb időt mulasztjuk el. és a fejemen kitágul. Gergő bácsi. legfeljebb Bütyök kalapját.– Meglesz. ez mintha most kicsi lenne… Gyula már menőben volt. és sörétet lövell magából. ha lehet – mondta Gyula. – Kivisszük a puskát is – mondta ki Gyula hangosan gondolatát. mert régi rossz szokása szerint megnyalta a szája szélét. Megáztatom a vízben. ha megtudod. mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve. – Kicsit? – fetrengett Gyula. nem esik a vízbe. – Csak nem a feje fáj? – összeugrott a kalapom – magyarázta Bütyök –. kissé meghökkenve látta. Felébredtek. Bütyök. – Kicsit. Matula ágya már üres volt. és karimájáról csöpög a víz. a fegyvert. mert felfaltunk mindent. nincs itt mit őrizni. de most már azt sem érdemes… – Nem is kell – mondta Bütyök –. nem koszolod össze. Matula mosolygott. Tutajos megnövekedett tenyerét nézegette. a tihanyi apátot… Gyerünk! – Azonnal. Legszívesebben megölelte volna legfrissebb “rokonát”. mint az új. Olyan lesz. – Másra gondoltam… – Jó. Tutajos. a nap is… – és kellő simogatás után feltette a kalapot. a kalapom megszáradt. haza is mehetek… – Bütyök – kiáltott Gyula –. Ha pedig menyasszonyod a kalapodba szerelmes. aztán nem bánom. de tisztán érezte. akkor jobb is. jóságos isten! De – tette hozzá. úgy látom. egy pillanatot várj. – Ne röhögj. Csikasz? A kis kutya felágaskodott. hogy Bütyök kalapja a füléig le van húzva. Legfeljebb gondolatban. most tágítom. – Akkor tágul. de hát így is jó. és vacsorázni is akarunk. Most már érted? – Értem. – Kérlek. Gyere. – Huhú. majd titokban megtapogatta izmait. – Köcsögre kellene húzni. hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. – És addig? – Addig nem kopik. Kicsit összement. a kétcsövűt. Fogtak valamit? – Keszegeket. Bütyök. – Gergő bácsit? – Nem.

de uralkodni már nem engedte őket. Bütyök? Bütyök csak a kezével intett. A betegség minden nyoma lefoszlott róla. hiszen a gép sem más. Nem. de igazi főhatalomnak csak Matulát tartja. és inkább kíváncsiságot érzett. Gyula leszerelte a horgot. beleértve természetesen Csikaszt is. de megszületésük pillanatában még nem valóságok. és elegendő volt egy varjúkárogás. mert előtte folyt a valóság. hogy valami van a horgon. Ezeket az érzéseket a fiú nem latolgatta. és ha azt mondta: nem. Egyszerű lett. s a fiatal szervezet tüneményes gyorsasággal szedte magára a félnomád élet erejét. Szerette ezeket a gondolatokat. de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban. de attúl nem lesz nagyobb. amelyre ezt a dátumot ráütik. A varjak alvófájukra utaztak családonként. az nem. “Kár. hogy elmennek” – mondta az öreg Gergő. és csak később mondta. amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél. és a jegyet. és a férfias vonalak alapja elrendeződött már álla körül és szája keménységében. de nem szomorította különösebben. megüti a fél kilót. Mindezen gondolatok azonban nagyon mélyen voltak. csak annyit mondott. amelyek beteljesülhetnek. de minden mozdulatában benne voltak. Fantáziája még most is elszaladt néha. és szeméből a dolgok valósága világított. Nem pislogott. ami nem is baj. inkább játszott velük. de Gergő bácsi megmondja neked dekára. amely ki tudja. elúszott az idő bizonytalan vizén. és kevés fárasztás után szákba vezette a halat. örült a másfél kilós süllőnek.– Hát én megrakom a tüzet. mint a természeti erők egybefogott szerkezete. hogy Tutajos vágyott erre a pillanatra. A vacsora valódi. nem nézett félre. és ha az mondta: igen. de amikor közelebbről megnézte. amely a nyugalom és álomvárás kellemes érzéseit hintette a kis társaságra. aki még a “táblát” is le akarta nyalni. mint aki elfogadja ugyan a fiúk rendelkezéseit. mintha most más szemmel nézné a? egész világot. hogy ő többnek nézte. akiket a természet faragott férfivá. Még egy fél órát maradhatnak. mintha már nem egészen tartoznának ide. Matula-féle sült hal volt. még ha gépek között formálódnak is emberré. hogy Gyula ne gondoljon a vonatra. – Süllő! Kukacra jött – van vagy másfél kilós. a bélyegzőt. természetesen Csikasz kíséretében. nem húzogatja kabát ját. nem kapkodta fejét. és az ő ivadékai talán majd hasonlítanak őhozzá. Ezen aztán Bütyök is megbékült. mint az álmokkal. azután bevágott. Matula elballagott a kunyhó felé. és Gyula szinte látta a vasúti pénztár kis ablaka mögött a fekete. amelyben benne van a dátum. vastagon burkolva az idő ködébe. mert a kis kutya minden alkalommal úgy viselkedett. – Mit látok meg? Itt nincs mérleg. s a hűvösödő alkonyaiban mintha valami idegesség szaladt volna végig a vizeken. és jól lehetett látni elöl az öregeket. szürkevarjak. A régi “Tutajos-kor” lezárult. – Corvus cornix – motyogta Gyula –. s izgalmában még a táguló kalapot is letette. első osztályú. hátul a kisebb fiatalokat. az bizonyos… Bütyök kissé megbántva tette száradni kalapját. amíg ide nem talál erre a kis állomásra. . – Szép kis süllő – mondta. hogy aligha van annyi… – Majd meglátod. – Az lehet. azt nem lehet mondani. Aztán elmegyek a múzeumba is… nem megyünk még. Lovassyt mindenesetre elkérem István bácsitól. ha beszélt. mert ennek van a legfinomabb húsa. Egyedül maradt a két fiú. maszatos párnát. Matula örült is a süllőnek. hol kanyarog. amikor a fiúk kiöntötték a haltartó hálót a fűre –. és nem is lettek tudatos gondolatok. Ladó Gyula Lajos most már talán hasonlított valamelyest az ősi Gyulák ivadékaihoz. az igen volt.

úgy hívtak. – Kő! Megvan! – Az – bólintott az öreg –. aztán hosszában ásni kezdett. mint a szitakötő a levegőben. Matula letette a csákányt. először felszedjük a szerszámot. és rájárt a szám. mert az ébredés tiszta áhítata lengett a levegőben. mert pösze voltam. hogy erő. és felszakította a sűrű gyepet. ahol múltkor ebédeltek. hogy elő is jöttek. Gyula. mit Akarnak holnap csinálni? – Megmutatnám Bélának Tüskevárt. Mögötte a fiúk lapátoltak. mint egy nagy. adja ide a csákányt. és fényétől piros derengés ült a tüskevári öreg fákra. – Mehetünk csónakon is – tűnődött Matula –. hagyták az estét magukra szállni és gondolataikat a lángokban ellobbanni. . Kár. gyerekkoromban nekem is volt csúfnevem. – Eljár az idő – mondta Matula később –. Lassan ballagtak. s egy óra múlva szürke törmelék jött elő. Bütyök… – és bocsánatkérően nézett a fiúra – ne haragudjon. az van. de az éjszakához tartozik. Béla. Gergő bácsi? – Meg. – Itt volt a fal. Matula nem ásott mélyen. Ez persze túlzás volt. s a harkály kopácsolása úgy hallatszott. s a hajnal még kissé bizonytalanul. üres templom. s a kis kutya azonnal félrevonult. A csónakot kikötötték. mert hasunkra süt a nap. s egy-egy nyíláson vörös-aranyat sugárzott be a nap. a kövek közül. Elszaladtak. hogy itt volt valami falféle… A kifordított földnek valami furcsa. és Matula ment elöl. ódon korhadásszaga volt. és visszajöttek a föld alól. – Adja ide azt a lapátot. hol kellene ásni. ha akar… Bütyök nem szólt. Gyula úgy érezte. – Úgy látom. Gyalog sem érünk hamarabb. – Itt gondoltam – állt meg Matula. vannak a szivattyúházban. de Gyula már megszokta. de aztán nekem dolgom van. és a kicsi kapát pipigabának mondtam. de a fiúk reggel már néni emlékeztek semmire. kiásnánk a régi falat. nem bírsz magaddal… Aztán csak ültek a tűz körül. amire az öreg azt mondta. és meglapultak az árnyékban. hogy nincs ásó meg csákány. a múltból. hogy utaznak. De majd belejön Bütyök is. – Hát valami régi pénz talán előkerül. Iparkodjunk. – Jó lenne egy zacskó aranyat találni – ábrándozott Bütyök. hogy “Pipigaba”. mintha a kóruson facipőben takarítana a harangozó. Bütyök evezett. hogy ha a nap fél karimája kibukkan a somogyi dombok felett. – Nézd ezt a tölgyfát. Hát így is szólíthat. hanem a víz. de még mindig vörösen andalgott a keleti égen. aztán felcsónakázunk. hogy az álom hívására előjöhessenek. Megmutatja. de zacskó és arany alig – mondta Matula. Ebédrevalót pakoljanak. amíg az erdő dombjára nem értek. hátha találnánk valamit. A lépések susogva csosszantak az avaron. És lehet. a homályból. mert Matula evezett. Bütyök! Az erdő csendes volt. A kulcs itt van. mintha jobban fellobbant Volna a tűz. A nap most már elszakadt a földtől. de az erőt nem a csónak kapja. de megnyalta a szája szélét. és most már látni lehetett a kőfal vonalát a fekete humuszban. Matula belevágott a földbe. Később koccant az ásó.– Csikasz! – szólalt meg az öreg. kabátot vigyenek. mert Matula hangjában nemcsak megrovás volt. Tudja. és a gondolatok most már szétszaladtak a lehetőségek csillogó terhével. mondtam. Gyula már majdnem tud… igazán majdnem. de szerszámok. de fenyegetés is. szótlanul. és a csónak úgy ment a vízen. csak sokkal egyenesebben. és alig vették észre. az Matulának már reggel. csak előre. – Alig hiszem – fújta a füstöt az öreg –. de Gyula mindig így mondja.

Gergő bácsi. a kószáló szellő végignyalta őket. aztán elcsomagoltak szótlanul. A szél hol feltámadt. és most már látni lehetett a nagyobb köveket s közöttük a téglákat is. mintha levágták volna. mint máskor. hun a német – nehézség a csontjukba –. tégla. de sose tudják sem elmondani. mintha új lenne. de nem is tudták. és jólesett az erdőből kilengő hűvös szellő. és alig szemernyi örömet hordoz lapos tarisznyájában. Szép volt ez a délelőtt. Bütyök. sem leírni. Nem emlékszel. mert valamelyik mindig elhurcolt innen mindent. – Én is megéheztem. te meg lapátold. mintha az öregnek adott volna igazat. Némelyik még olyan. Odaesett… – Nem. hun a török. s a könnyű széltől susogva megszólaltak néha a vén fák. itt megint fal van? – Majd meglátjuk. Néha benéztek az erdő árnyékos oszlopai közé. Mellette egy méter széles és négy-öt méter sima út. Egyedül maradt a két fiú. hogy esznek. hogy miért is volt olyan különösen szép ez a délelőtt. hol elállt. jó szélesen ellapátoljuk a fal mellől a földet. amelyből időnként majd előjön. s a kövek emlékeztek. hogy útban ne legyen. – Aludtál. és Tutajos neheztelve nézett barátjára. Olyan vidám volt. láttam Mátyás király várát Visegrádon. – Akkor is volt már tégla? – kérdezte Bütyök. nemhogy aranyuk. valami rongyos vitéznek. Gyula. amire az öregségben is emlékszik majd Pondoray Béla és Ladó Gyula Lajos. egyegy harkály mintha szögeket vert volna augusztus koporsójába. Bütyök vágta. láncos rabnak. Iszen azért verekedtek. mintha valamit vártak volna. mire Bütyök letette az ásót. a vattás kis felhőhajók jöttek-mentek. majd én vágom. és újra kivirágzik. és meglassúdtak már. Egy-két csóka kiáltott néha. Olyan délelőtt volt ez. itt a fal mellett – ütött a csákánnyal a földre. és a fal egyik oldala szépen kiemelkedett. bár nem volt vidám. Bütyök. – Talán ehetnénk is? – állt fel a görnyedésből Tutajos. lepergette a földet. . mint ma. Ekkor már elmúlt az erdő reggeli csendje. Ettek a fiúk csendesen. és csak ültek. és Tutajos lapátolt. – Már háromezer évvel előbb is. hogy voltak népek. hogy egyre mélyebben álltak. A kibontott kövek lélegzettek. ebédre ne legyen gondjuk. fele tégla. Tedd le a csákányt. – Hát egy darab tégla. mintha valakinek érkeznie kellene. de élére állítva. amely roskadozik a bánattól. – Tégla – mondta később Bütyök –. és észre sem vették. Én láttam Somló várát. Egyre hosszabban dőltek az ásónyélre. itt a hátizsák… – Nem lehetetlen az. ha már elkezdtük –. – Hallod. s a kihányt föld mintha megbontott. mintha már emléknek született volna. hogy ezt a földet úgy hordták de. – Vasuk se volt azoknak szegényeknek. ez habarcsban van. – Gyere. Most már lassan. látszik. ugye? Hát csak turkáljanak. Tutajos. az egész véres múltnak. akik cserépre égették írásaikat. Hun a tatár. meggondoltan dolgoztak a fiúk. Én úgy két óra körül vetődöm haza. aztán ha aranyat találnak.– Most már látják. De fogyott a fal mellett a föld. amikor a magyarok még Ázsiában kalandoztak? – Talán hiányoztam – tűnődött a hosszú karú ifjú –. mert a lázas sietség hamarosan lelohasztotta a kincskereső lobogást. a múló gondolatok puha földjébe. Később megint keményen koppant a csákány. Nem ragyogott jobban a nap. Hát ássanak. A földel messze dobták. s az erdő száz évvel ezelőtt is ilyen volt. öreg sírból lélegzett volna. ámbár annak is mink voltunk az oka. s a föld megdobbant. mert igazán nem emlékszem. a messze nádas felett ölyvek vijjogtak. pedig könnyű itt ásni – mondta –. ha letisztítottuk. mit mesélt Lajos bácsi. mert attól jobbra meredeken húzódott le a domb a mocsár felé.

Gyulaaa! – Jaaj. hogy a kapkodásnak most sem lehet semmi értelme. nem kereste a járt csapást. Béla. de addig mit csinálok én itt? – Nézz körül. Olyan. úgy látom. – Ez valami bolthajtás. amit sokáig nem lehetett tartani. de egy hang nem jött ki. pedig már kint futott a parton. – Mi? – Ne mozogj. mindenestől eltűnt a lezuhanó téglák között. A téglasorról könnyen le lehetett a földet lapátolni. mire Bütyök hasonló ijedten kiáltott fel: – Elmentél? – Béla. mert rád szakad a többi… nincs semmi bajod? – Nincs… nagyobb… de hogy megyek innét ki? A fejem is… – Mi van a fejeddel? – Vérzik. Szája reszketett. – Rohanok. nagyon vigyázz. – Megkeresem Gergő bácsit. Talán pince van alatta…. erős. Bütyök – kiáltott vissza. s a vén fák tűnődve néztek utána. mint a vas. de vigyázz. A nádon toronyiránt törte át magát. üldözéseket. mozdulni sem merek. mert a bolthajtás többi része. aztán csend. Kérlek. – Ugye. Gyula nem érzett fáradtságot. megbolondítasz. Minden gondolata Bütyök volt. – Jó lesz. és reszkető lába a harmadik ugrásnál már engedelmeskedett a parancsnak. ezen nyugodtan ugrálhatsz. aztán csákányostól. hidd el. Gyula fehéren meredt a sötét üregre. Bütyök. s őt várja. Bütyök… ne mozogj – suttogta Tutajos. – Lehet. amely minden lépésre mélyen dobbant. s ekkor előtűnt domborulata. – Hol vagy? – rebegte. Kibírja vajon az a kötél Bélát? És egyedül fel tudja húzni… és ha nem tudja. hogy mentem volna el. s csak amikor felállt. Ide nézz! Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe. mihez köti? . – Tutaaa… – ordított. – Nem látlak. Majd szépen letisztítjuk előbb. és talán nem is találta volna meg. most már nem szakad le semmi – s arra gondolt. mint Gyula csörtetését a régi avarban. de egy kis izgalommal dolgoztak. Odalent még hallatszott valami robogás. mert láttak ők már ezen a dombon vad futásokat. és susogásuk a halálhörgést is éppen olyan nyomtalanul nyelte el. – Tutajoskám. mert még hangosan beszélni sem mert. aki ott ül” most abban a sötét pincében. hogy ne ugrálj? – Meg az egyik ujjam… talán kitörött vagy mi… Tutajos riadtan hallgatott. azt mondom. mondtam. – Gyula…. a szíve kiugrik a torkán. meg gyökerek is tartják… földes… Gyula ezek után reszketve bár. Rohanok. Béla. Tutajos elkúszott a beszakadt lyuktól. s amikor leért – megindult alatta a tégla. Nem. – Nem szakadhatsz rám. hogy az ijedtség mennyire elgyengítette. meneküléseket. hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa. elmegyek kötélért… csak ne mozogj… ne mozogj… – Nem tudsz kihúzni. rohanok. de ne ugrálj rajta. De hátha megindul a fal? Erre a gondolatra Gyula olyan vágtába csapott.Szótlanul. Még rád szakadok. én meg nem nagyon tudok kapaszkodni. de odakúszott a pince leszakadt nyílásához. érezte. s az egész táj meglódul előtte. Aztán susogtak. Rohant a fiú. és kiáltani szeretett volna. – Itt a sarokban. rád ne dűljön valami. Az öregek tudtak építkezni. a kövek gurulása. – Hallod? – állt meg Bütyök. és úgy érezte.

” De Tutajos gondolatai is Bütyöknél jártak. Gergő bácsi! Matula szalonnabőrt tartott kezében. “Nem lesz semmi baj!” – most már csak széteső fáradtságot érzett. és nem törődött vele. hogy az ágak majdnem a szemét verték ki. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét. mert Matula mondta. “Nem lesz semmi baj!” – Matula mondta. hogy bemegy a faluba. mint egy űzött vad. legfeljebb kificamodott. visszaszalad a puskáért. s a bőrön volt még egy kis darab. Tutajos magához intette Csikaszt. mert arra szükség lehet… elszalad ezen az úton. Csikasz szaladt elébe. aki alig állt már a lábán. akármerre ment. elhozza a fejszét is. mert azt nem mondta. Tehát: először a kunyhóból elhozza a kötelet. mert meleg volt nagyon. – És most ott van abban a sötétségben. Délfelé járhatott az idő. amíg Matula elő nem jön. Matula pedig megrakta a tarisznyát mindennel. ahol a gyalogút jön a faluból. Hadd mozogjon egy kicsit a kutya is. a füle zúgott. aki sose mond mást. hóna alá vágta a fejszét. azt nem mondta. és addig lődöz. ott a fejsze a szelemen mellett.Matula! Itt csak Matula segíthet. hogy ott valami pince van. – Beszélt vele. De hol lehet az öreg? A puskát is otthagyta a beomlott fal mellett. és leteszi a parton. mert az öreg másfelé nem mehetett. csapja a hóna alá. amikor beszakadt? – Persze! Azt mondta… a feje vérzik. hogy a könnyek végigperegtek az arcán. Nem lesz semmi baj! Tutajos csak most tért magához. de el is hallgatott azonnal. Amikor kiért a bokrok közül. Matula levágta a maradék szalonnát. ott a kötél. Bütyök. és elindult a part felé. most talán lődözni kellene. és ha így sem találja meg. mint ami valóság. és vigye Csikaszt is. pedig ebben a pillanatban eltörtek az aggódás szárnyai. Nem. Matula pedig becsattintotta a bicskáját. idegeinek feszültsége most szakadt fel. s az öreg meghallaná. – Ballagjon csak előre. és csodálatos erőt érzett a szavakban. amire szükség lehetett. . A verejték a hátán csörgött le. – Menjünk. azt meg helyrerántjuk. és egy ujját kitörte… de kijönni nem tud. a tűzhely mellett Csikasz feküdt nyelvét lógatva. – Az csak kívülről látszik sötétnek – mondta Matula –. be kell menni. édes Bütyök. majd utolérem. Fene se gondolhatta. – Gergő bácsi! Matula kezében megállt a bicska. s a kis kutya ezt megérezte. és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált volna végig. nem… de bent van… – és Tutajos nem bánta. Ha így sem jönne. ámbár most már lényegesen kevesebb aggodalommal. vidáman csaholva. István bácsitól segítséget kérni. Reszkető inakkal kelt fel. távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája. a szíve tovább verte a riadót. Egész ijedtsége. karikába rakta a kötelet. kellett neked ugrálni? A rekettyebokrokon úgy tört át. mert a fiú nyomában a félelem s a rettegés repült. Szaladni kezdett a fiú előtt. mert a szénaágyon Matula ült és szalonnázott. “Az ujja aligha törhetett ki – gondolt Bütyökre –. amit olyan ember mond. és zöldpaprikát is vágott hozzá. – Rászakadt valami? – Nem. és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj! Nem lehet. Jaj. senki más. – Hol van Béla? – Matula bácsi!… a gödörben.

A tárcában volt egy villamosbérlet is és egy mosócédula. A fal azonban nem mondott már többet. Bütyök egy darabig erősen egyedül érezte magát. “Ez már valami – gondolta Bütyök –. akármilyen jól építkeztek is az öregek. Valami rozsdás. A földet azonban lehetett piszkálni egy kézzel is. s most. “Csak már ez a Tutajos jönne!” És turkált tovább. “Kellett nekem ugrálni?” Nem. és fején az a törött tojás is érzékenykedett. most már rendszeresen átnézve minden kanál törmeléket. de úgy érezte. és a kezdeti ijedtséget lassan legyűrte a kincskeresés vágya. “Talán doktorhoz is kell mennem… hát kellett nekem ugrálni?” Bütyök elkeseredetten ült le. hogy bezúdult a fény és a meleg. puha semmi – azonban megette már a vas egy részét. kör alakú holmi lógott a köveken. s Bütyök ezek után turkálni kezdett a földben. hol ott. mert szeme megszokta a sötétséget. mert mintha éles kövön ült volna. ha tudná… és szegény most maga viszi haza a ruhákat…” – Bütyök lelkiismeret-furdalást érzett. Egyszer pedig valami cserépedény füle. a gyökerek és a magány kémiája dolgozott itt pár száz éve. A föld és a sötétség. a bomlás illatai egyszerre szárnyra keltek. mert Bütyök rabnak érezte magát. a karika könnyen kijött a falba erősített vasszárral együtt. ezért ismét a csákánnyal húzogatta el a földet az egyik sarokból a másikba. A csákány hol itt koppant. Bütyök még nem volt kriptában. de ez sem fájt különösebben. “mint egy kriptában”. a fene egye meg!” De találni egyelőre nem talált semmit. “A mama halálra ijedne. de úgy lógott. és az egyik ujja kissé félreállt. és nem is kívánkozott az emberi maradványok e titkos helyére. “hogy mi lesz. Hanem amikor fejéhez nyúlt. s arra gondolt. mert olyan vastagon volt rajta a rozsda. mert még rádől valami. de erre nem válaszolhatott senki. és megolvasta pénzét. hanem az egyik falrész nyílásán dőlt be valamikor. Ekkor megakadt a szeme a falon. aztán elővette tárcáját. mintha oda lenne ragadva. Bütyök érzései a rabságról tehát helyesek voltak: ez az üreg börtön volt valamikor. bár Pest. csak ott lehet ilyen szag. azt mondta: – Juj!! Bütyök fején tyúktojáshoz hasonló daganat nőtt. s a kapirgálás kezdett izgalmas lenni. . és Alaposan körülnézve megállapította. Kis kő és nagy kő. a mama s a villamosok nagyon távoliak voltak. “Mi ez a kemény? – nyúlt hátra a jeles ifjú. bár keze fájt. ámbár a koppanások helyén csak kődarabkák voltak. de kiáltásai is olyan messziről jöttek. a csákány! Bütyök kihúzta maga alól a csákányt.“Mit csinálhat szegény?” – kérdezte magától. Bal keze ugyan erősen megdagadt. De nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. bár ez a feltevés csak feltevés volt. mint ahogy az is volt. hogy ezzel sem lehet nagyon handabandázni. s ez a tojás még vérzett is. erre a kérdésre nem válaszolt senki. Amikor Gyula elcsörtetett a nyílástól. mert amikor a fiú hozzányúlt. és hallgatódzott. s ebben teljesen igaza is volt. de a beverődő napsugáron csak az erdő suttogása szitáit le a mélybe. és benne aranyak…” Közben fel-felnézett a magas égre. hogy ő most egy mentőexpedíció tagja. hogy nagyobb baj már nemigen lehet. Egy mátyásmadár zajongott az erdőben. hogy morzsolni lehetett. Egy nagy vaskarika volt. aki egyébként se tudhatta. amely nem felülről hullott le. Tutajos majd örül…” – és morzsolgatta a karikát. ahol olyan szag volt. Az idő – ez a láthatatlan. Bütyök ezt úgy fejezte ki: “Büdös van. ha Matula csak este kerül elő. de érezte. még Csikasz se. “Hogy várhat bennünket!” – sóhajtott Tutajos. “Még ha egész lett volna – sóhajtott a fiú –. Persze. gondolta a fiú.

Először is vizes ruhába csavarjuk. egy hegyes. “Pedig már dél lehet” – nézett ki a lyukon. Amikor ez megvolt. Bütyök keze most már nagyon fájt. és egyszerre csak egyik lábán állhatott. hadd látom azt a gyűrűsujjat… – gondtalanul adta az öreg kezébe. és mosolygott. és találtam egy pitykegombot. – Nem akar! – mondta az öreg. Kivág egy kis fát. egy karddarabot és egy vaskarikát. vizespoharat vett elő az öreg. ahol meredeken nyilazott be a nap. Egyszerűen felsétálsz… addig még keress ott a föld között. leeresztették a jobbról-balról ágas fát. akire nem sütött be a nap. lemehetsz. mert Bütyöknek nemcsak hogy nem lett vége. hogy nem találkozik több száz éves embermaradványokkal. amelyen Bütyöknek fel kellett “sétálnia”. ha akarsz. de jövőre is meggondoljuk. és éppen ércesen ütődött újra valami. és Bütyök nem is bánta. “Valószínűleg kiszabadult” – örvendezett a fiú. és meghagyja az ágait. – Hhhee… – mondta később – végem van. Ez azonban nyilván tévedés volt.így azután előkerült még egy pitykegomb. ugye… mégiscsak le kellene menni… Bütyök ekkor már teljesen elfeledte fejét. és Matula hangjában tellett minden öröme. Pondoray Béla élete alkonyáig emlékezni fog erre a sétára. de oda volt láncolva a falhoz. és semmi kilátása nem volt. lapos vasdarab. Mutassa. s oda se nézett. mindent. Hátha… Talált is még Bütyök egy buzogányfejet. hogy le ne essen. hogy a lélegzete elakadt valahol. Hát majd meglátjuk. és egyformán fájdalmas. Bütyök tehát fél kézzel és egy lábon “pihent” – “nyugodtan”. amikor mintha zörgött volna a külső világ. mert a “létrának” csak hol ezen. ha megcsúszna. először azt húzzuk fel. a kezét. és ha elfáradt. kezét. és majdnem teleöntötte szilvóriummal. hogy jön Tutajos. a rab takarója…” – ámbár maga a rab nem volt sehol. – Csukja be a szemét. de valami ruhadarab lehetett valamikor… “Talán pokróc – gondolta Bütyök –. ami úgy mállott. de – ezt be kell vallanunk – régészkedő vágya elszállt valahova. Csak jobb kezével kapaszkodhatott. oda is veszhetett volna. ami lehetett kés vagy karddarab is. tojásnyi daganattal… de akkor már húzták is kifelé. Bütyök szót fogadott. mint a föld. ami kellemetlen volt. mert sorstársnak érezte magát. sőt később oda nyilatkozott. Hogy vagy? – Fáj a kezem. és jön Matula. – Éhen… kificamodott a gyűrűsujja. . Amikor ez megvolt. s amikor Matula azt mondta: “Na. hol azon az oldalon volt foga. Tutajosra nézett. – Ne siessen – biztatta Matula –. de gyorsan. de azért húzogatta a csákánnyal földet. – A kötelet kösse a hóna alá. – Kösse erre a madzagra a csákányt meg amit talált. itt vagyunk Matula bácsival. és úgy érezte. – A fene ezt a likat – mondta Matula –. pár kisebb-nagyobb vasdarabot. és hajtsa le. Bütyök csak az embert érezte a néhai törökben. de Matula tartotta a kötelet… Aztán felbukkant egy véres fej. hogy azért végeredményben. Béla. hogy itt csak török rab lehetett. – Az idén már nem akar. amihez a rabok voltak kötve… meg valami köcsögnek a fülét is… Hol van Gergő bácsi? – Létrát csinál neked. – Tutajos. és melegétől szinte gőzölgött a sötétség évszázados nyirkossága. pihenjen nyugodtan. és nem gondolt arra. és valami nehéz szagú szövedék. – Bütyök – hangzott az égi szózat –. Erről alighanem hallgatni fogunk… Bütyök pedig csak feküdt féloldalt. és úgy vélte: rabnak lenni töröknek és magyarnak egyformán rabság. egy törött csat.

Tutajoskám? A bérletem ott maradt a börtönben… rettenetes! De végül mégiscsak hazaértek. sőt egyes fákat is görbének látott. ugye. másrészt mindenáron csónakázni akart. – Esküvő után – mondta Matula nagyon komolyan. de nem fáj. A rossz útra tért ujj ekkor már egyenesen állt. és megborzongott meg a szagától is. Tutajos eleresztette pálinkával narkotizált barátját. – összepakolhatunk – indítványozta az öreg –. a karika a falban volt. – Mindjárt a Zalához érünk – mosolygott Matula –. – Gergő bácsi úgyis rokonom… igaz? Jaj. És ne kapaszkodj belém. Tutajos. Matula erre nem tudott mit válaszolni. mert Bütyöknek egyrészt rengeteg mondanivalója volt. a fejem megütötte valami tégla. Disznóság! Katicának nem szólunk. Ilyenkor nehezebben megy az ember. melyek jövet mintha egyenesek lettek volna. kérlek szépen. de szomjas vagyok. Tutajos! Ez nem vicc… úgy látszik. hogy miért is fájna az ő feje. de lassan haladtak. – Megijedne. nem fáj fejem”… igazán nem fáj a fejem. hogy a visszhang még játszott egy darabig a férfias hangokkal. és lefektette. Ilyent ne is mondj. de Bütyöknek – úgy látszik – jobb gyomra volt… Ekkor már a Zala töltésén andalogtak.– Kérlek szépen. most már csak borogatni kell. de mivel erre semmi magyarázatot nem talált. – Kicsit pihen. mert elmegyek én a magam lábán is. Gergő bátyám. és gondolkozni kezdett. Gergő bácsi. mert megharagszom. Gergő bácsi… – Miért is fájna? Bütyök erre megállt. ezért csöndesen azt mondta: – Mindjárt hazaérünk… Bütyök a zsebéhez kapott. Matula bácsi? Megszakadna a szíve… szabad? És Bütyök egy oldallépéssel belekarolt Matulába. most egyedül viszi a ruhát… disznóság. – A villamosjegyem! Van nálad pénz. Katicának nem szólunk. Matula újra beborogatta Bütyök kezét és fejét is. – Gergő bácsi. Ő már ismerte a pálinka hatását. azt mondta: – … és mit szól hozzá. Ez a Tutajos mindent elfelejt… a nagybátyám fényképe. Aztán majd Katicával is lefényképeztetjük magunkat. és amikor. mert úgy érezte. van abban víz elég… Bütyök szemrehányóan nézett az öregre. – Igaza van. de ez a Tutajos… “ne szólj szám. mintha a “kállai kettős” tánclépéseit gyakorolta volna. meghúztam… Jaááá… – ordított. és Tutajos hátramaradt. – Nem hát! – Gyenge szíve van. Gyula karoljon Bélába. és még a harkály is abbahagyta ácsmunkáját. – Hova húzol. – Abból a másikból nincs már? – Egy csepp se! – Kár! Határozottan kár… de azért a fényképet megmutatom Gergő bácsinak. aztán megyünk csónakázni. . de Bütyök elég görbén nézett a világra. – Helyrehúztam – magyarázta Matula –. – Persze. Béla? – Én nem húzlak sehova. Kengyelné fog tanítani bennünket. igen gyenge szíve. Tutajoskám. de akkorát. majd én viszem a szerszámokat. mindig igaza van. Tutajos. mire Bütyök olyan mozdulatot tett. – Ne lökődj. Szegény mama. akármilyen jó barátom is vagy. szétveti a lenyelt nevetés. ugye? – aggódott a sebesült. aki maharadzsa. – Majd ha hazaértünk.

és nem érezte. s amikor felébredt. Lajos bácsi ezt megengedi és az osztály természetesnek tartja. Most mái nem izgult. Tudom magamról. Bütyök? – Mint akit húsdarálón ledaráltak. amint a katedra dobogója megreccsent. az egész világot mérhetetlenül szennyesnek. hogy a halottak is összevernék a bokájukat tűle. mi csak itt szedegetünk. hátha kell valami Bélának. s Gyula a szákba segítette a fickándozó kárászt. Lajos bácsira és Jogászra. amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat. mint ha megszereti – mondta Matula –. ami a ruhákból. Apróságok a nyárban… majd elmondja Bütyök. Hallgatódzó augusztusi reggel volt. és kiballagott a partra. aztán kidobtak a szemétdombra. szabad világ. Mélyen érezte. – Szervusztok. egyben fájdalmasnak találta. és mit nem. házak és iskolák életétől. s a levegőben némán úszik a tűnődés. A végtelen nádas ott állt a háta mögött. amelynek szabadsága azonban könyörtelen törvények közé van szorítva. sőt erősen hánykolódni kezdett. Matulának kell a hal. hogy milyen közel jött hozzá ez a külső. Matula bácsi. ha megundorodik a pálinkától. szüleire. de elkésett. meg kell beszélniük. Hiszen alig történt valami. nem lesz halászlé.– Én evezek – mondta Bütyök. és az ujját helyre kellett húzni. gyerekek – bólintott feléjük Gyula. hogy a berek életét olyan nagy szakadék választaná el az utcák. de időben itt leszek. Hopp! – a zsineg megrándult. harmatos ragyogásba. “Ha elábrándozom az időt. tegyen rá friss borogatást. Piri mamára. Visszadobta a horgot. Aki nem engedelmeskedik: elpusztul. Rettenetes… – Jobb. ebédre meg olyan halászlevet. és megvidámodott a szíve. és nem kapkodott. Lehet. én bemegyek a faluba. s ennek a követelésnek engedelmeskednek itt is. s a borogatás után Bütyök újra elaludt. Bikára. Kinézett a nyár végi. Valami követeli ezt is. hogy mit lehet elmondani otthon. Matula elment fáért Csikasz önkéntes kíséretében. azt is. persze. Az öreg elment. és a jeles ifjú az éjszaka folyamán többször “kiszállt”… Azután egyfolytában aludt reggelig. mocsárszagú világán vonat szaladt a város és a szeptember felé. Bolhára. hogy kicsit többet adtam. Az Osztály!” Tutajos szinte érezte az osztálynak azt a jellegzetes osztályszagát. és gyomra hajlamosnak mutatkozott újabb mozgalmakra. Valahonnét nagyon messziről vonat dohogása hallatszott. “Acél!” Ekkor újabb kapása volt. fogjon pár halat. Fejében mintha hideg ólom lötyögött volna. tehát meg is kell fogni. és szobájára gondolt. Bedobta horgait. ott is. “Egy sóskifli jól esne… milyen régen ettem… köményes sóskifli… – A könyveimet majd beköttetem. maga mellé fektette a puskát. Mindjárt adok új borogatást. Gyula felkelt. megszokott helyére. – Jól van. de most már túl vagyunk rajta. hogy az nagyon fáj. s a csónak azonnal elindult. de túl a berek hüllő-. Most “már nem volt ismeretlen ez a világ. – Most már majd helyrejön – suttogta az öreg –. Bütyök is éhes lesz addigra. nyakába kanyarította a puskát. és Gyula – ma először – hazagondolt. Ha felébredt. de legalábbis – lemarad. undorítónak. nézte a vizet. hogy a kis madarak elúsztak előtte. – Piii… piii – jöttek a kis szárcsák –. és ez a fő. és utálattal gondolt saját magára. Tutajos? – Hogy vagy. Gyula csendesen összeszedte szerszámait. Észnél légy. Közben nézzen ide a kunyhóhoz. Mama csak heverésszen. és megint Bütyök mellé ülök – természetesen. és éhséget érzett. Lesz mit mesélni – gondolta egy pillanatra. és szinte hallotta. hideg vizet hozott. Tutajos!” . fiukból és olajos padlószagból keveredik össze. – Alszol. de aztán úgy érezte: pár szóval el lehet mondani mindent.

– Kár… káár – ijedezett a fák közt egy szürkevarjú. aki jól tudta. hogy a kányától ezek után már nem kell félniük. felesleges feleleteit. zuhant a bokrok közé. – Kihozhatnád a táblát. hogy ez a lapos holmi mindig evést jelent. de le nem fekszem. – Feküdj le. amiért kikívánkozott belőle. Gyula a bokor mögé húzódott. de aztán fordult. Tutajos. Az ág még mozgott. mert feljebb a folyón Bütyök áztatta kezét. és ide-oda tántorgás után kiemelt egy jókora halat. Az elmúlt hetek lemosták a városi otthonról azt. ha erre jönne! Barnakánya… A madár nehézkesen emelkedett a hallal. Egy-két halat még kiemelt a fiú. – Barnakánya. – Akaszd a hűvösre. a szürkeséget. algebrával fog kínálni… Bütyök elgondolkodott. egyszerre letette a horognyelet. s amikor Gyula odanézett. Lemosták a megszokottságot. és megkereste a madarat. de nem jött elő. – Mi van. igazán elszemtelenedtél. Gyula visszaszaladt horgaihoz. és úgy látszott. nem megy messze. Béla. hogy még azt sem bánja. szárnyait összekapva. a gázszagot és a lármát. távolodóban. hogy valami szomorúság üsse meg a szívét. – Akasztom. Bütyök elment a kányával. Gyula? – kiáltott Bütyök. de legalább lemosakodom. locsolta fejét. Ha itt a gazdád. kézfájós barátunk csak egy jelentős mozdulattal mutatta. és átúsztak a túlsó oldalra. Bütyök. bezzeg betartod a tisztességes távolságot. ki tudja. gyomorfájós. hogy én milyen beteg voltam… – Most már jól vagy? – Jobban.Lejjebb a folyókanyarban egy gém ijedten trombitáit. A víz felett nagy madár verdesett. s általában gyógykezelte magát. Gyula. Bütyök. várj. egyenesen. hidd el. Lemosták Piri mama felesleges kérdéseit. de ez a szomorúság elmaradt. – Ronda méreg ez a pálinka. a száraz dörrenés végigvágott a nádon. A rekettyebokrok felett repült. ami még a berekben történhetik. és Bütyök – rossz szokásához híven – megnyalta a szája szélét. s ha a terített asztal fehér kultúrája jelent meg . “Elibe fogni… elibe fogni… ne izgulj… egy méterrel. aki előjött a lövésre. hogy ez már aztán teteje mindennek. de ha engem még valaki itallal kínál… – Kengyelné nem fog kínálni. amíg kimászom ebből a sűrűből. mert egy kézzel úgysem tudsz dolgozni. “Jól van – gondolta Tutajos – jól van!” Kiürítette a puskát. legközelebb a táblára ülsz – korholta Gyula az izgatott ebet –. te meg lesed a horgot. – Csikasz. Én majd tisztogatom. aztán feküdj le. de a víz is csobogott. megtisztogatnánk a halakat. – Még a hal is a markában van! Tutajos… – és fejfájós. Azután felöltözött. nem. Gyula pedig azt az ágat nézte. Megfürdöm! – Ne bolondozz… a fájós kezeddel? – Nem akarok úszni. – Piii… piii… – bókoltak a kis madarak. és egy kis latolgatás után azt mondta. amely még holtában is karmai között tartotta a halat. és odaült Tutajos mellé. – Ne bántsd. természetesen Csikasz kíséretében. aztán a visszafelé bogarászó kis szárcsáknak megmondta. Bütyök tehát kihozta a nevezetes táblát. és lehetőleg közel helyezkedett hozzá. – jaj – suttogta –. Hadd lássa Matula bácsi is. – Ide nézz! Szép pillanat volt ez nagyon. Bütyök s amíg Gergő bácsi megjön. és kézbe vette a puskát. s a kánya. ahol már elcsendesedett a lövés körüli izgalom. amelyet a madár estében megütött. meddig barátkozhatunk vele… – Hát bizony… és Tutajos várta. Csikasz! Jött a madár. fél is elég…” A lövés kilobbant. lassan.

Gergő bácsi. Nem lett volna jobb még egy kicsit feküdni? – Lemosakodtam. mert feleslegesnek tartotta megmondani. hal van elég – mondta kitérőleg Matula – akkor most megrakom a tüzet. Csikasz. hogy valami újság van. Lefényképezni. Ezen aztán elgondolkodtak. Matula bölcsen tudta. úgy érezte. – Ne táncolj. és nem is szólt többet. lőni tudsz. – Nem árt meg. Bütyök? – aggályoskodott Tutajos. Lassan merte tele a tányérokat. mert Csikasz egyenesen az árnyékban lógó nagy madárhoz vezette. A tábla felett megjelentek a legyek. és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban. de nagyon jólesett. Tutajos nem válaszolt. és mosolyogva tisztogatta. hát arra mérget lehetett venni. aprólékosan és hosszadalmasán. – Ejnye – és mosolygott –. jó lesz odaülni. – Látom. és szimatolva azt mondta: – Nem vallok vele szégyönt… – Orvosság! – szuszogott Bütyök. aztán maguk is hurcolkodjanak be. de látszott. hozza a csónakot. amikor a fiúk bejöttek. mint amikor mindennap köztük volt. rövid nyelvén csak annyit mondott: – … azért az a Bikfic is rendes kutya… – Engem mindig elkísért az ajtótokig. és elszaladt a parton. és csak arra figyeltek fel. hogy jólesett a dicséret. hogy jó. Az augusztus végi bágyadt meleg elernyesztette őket. Matula megadta a módját. jó lesz szülei között lenni. hogy megorvosolt. – Le kellett volna fényképezni – mondta –. . olyan erő van bennem. hogy Bütyköt a széles gáton is nehéz volt megtartani. s jó. s hogy úgy keringenek a bogrács körül. Mindezt nehéz lett volna értelmesen elmondani. de ebbe ne szólj bele. akik közelebb jöttek hozzá. most meg mintha meleg hájjal kenegetnék… Egy kicsit kaphakad. amikor Csikasz felugrott. és a fiúk nem figyelmeztették a kis kutyát az illendő magaviseletre. Kiáztattam a kezem is majd inkább ebéd után alszom – mondta Bütyök –. Anyátlan csirkék voltak. – Eddig mintha csupa seb lett volna a gyomrom. és véged. s amikor a fiúkra ránézett. gazdáját. Annyi azonban bizonyos. hogy az jobb a jónál. nincs farsang. mint a szívben. Hanem aztán az ebéd. itt a berekben. Ha ő azt mondta valamire. és véged. hogy a fiú erre nem emlékezett. a táguló orrcimpáikat. – Ejnye! – mondta később Matula. mint éjjeli lepkék a lámpa fénykörében. – Van ölég – mondta Matula. csak a második tányér után. mert látta a két “legény” farkaséhségét. – A paprika! – vélte Matula. – Ez? – nézett az öreg Tutajosra. kő szőnöm. mert Matula szűkmarkú volt az elismerésben.előtte. Mi célja lenne visszahozni az elmúlt rosszat? Matula kikötött. – Eez? – Tutajoskám. tudta. Ezelőtt fél órával beteg féreg voltam. – Gergő bácsi – mondta Bütyök –. ezt hát meglűtték… hanem a halért kár lenne – kifeszítette a kánya markából a halat. Nem is tudom. Csikasz mérgesen kapkodott utánuk. Aggyonisten. azért a rét virágos. és Gyula odaállt volna melléje puskával. olyan erő van bennem. Matula elment Csikasszal. ilyent még én sem láttam. amikor idejöttek. és Gyula ezt akarta. most meg megfogom a nyákod. hogy kikupálódtak. hanem az éhség. Majd néz nagyot az öreg… kicsit várjunk még. hogy az ízeket nem az étel szüli. Gergő bácsi. mért nem csónakon jöttünk tegnap haza. most meg legények már! Én mondom… A fiúk nem szóltak erre a dicséretre.

Az alvás előtti és utáni gondolatok megkeresték egymást. Bütyök csalódottan hanyatlott vissza. De Pesten van naptár. mert úgy viselkedtek. amit vihetett. ha orrára esik a hó. – Szeretem István bácsi stílusát. és be kell vallanunk. – Úgy gondoltam: a horognyeleket majd rendbe teszem. Vége! Ami a kunyhóból látszott. Tutajos. Matula csak erre várt. s vitt. A borongó messzeség titokzatos és szomorú lett egyszerre. és északi madarak zajonganak a vízen. amit hozhatott. Az öreg úgy gondolta. Ne mondd. gyertek pótapátokhoz (mielőtt végleg kitöritek a nyakatokat). áhítattal nézve gazdájára. Vége! Az idő eljárt. Tutajozzatok oda összes holmitokkal. mintha ott akarnátok megöregedni. már késő délután volt. és szombaton vonatra raklak benneteket. – Gyere. Úgy látszik. s a nagy nádasra laza pára ült. amint helyet keresett. és Bütyök kezébe adta. Egy kis időt még itt is tölthettek. – Ki írta? – élénkült meg Bütyök. Ki kér még? A fiúk nem kértek. és nézte a pókhálós szelemeneket. s az udvarban szállingózó havat Bikfic nézi. a berekben nincs naptár. Amikor felébredtek. hogy elküldhesselek benneteket valóságos szüléitekhez. és szeretve tisztelt Szüléitek látni akarnak benneteket. és vigyázok rájuk jövő nyárig. amikor róka surran a havas nádban. és felvarrja a gombokat a nadrágotokra. Felébredtek. Örültök.– Ne szájaskodj. és az iskola is megkezdődik tíz nap múlva. – Hangosan! – rendelkezett Bütyök. Holnap este hat órakor a kocsi a hídon lesz. és Matula pipafüstjén kiszárnyaltak a semmibe. Bütyök. Mi meg lepihenünk egy keveset. és nem is szóltak. Pesten akkor járdát sepernek a ház előtt. mert az öreg marad. te szereted a stílusát… Aztán hanyatt feküdt ő is. hogy a jóllakott ifjúság kevésbé hajlamos a szomorúságra. és prüszköl. – Téged meg nem kérdeztelek… de azért kapsz. de nem mozdultak. majd a kondérra. Búcsúzzatok hát el nevelőapátoktól. és a magasban szálló madárkiáltások már nem nekik szóltak. csak Csikasz jelentkezett. Matula más. Az ég befelhősödött. mint eddig. – Tedd el emlékbe. és ők elmennek. de a kunyhóban mély gondolatokba esett a csend. . Bütyök. vége a nyárnak! Tutajos összehajtogatta a levelet. – Majdnem elfelejtettem: levelet is hoztam. hogy sajnáljuk. hogy a jeles romkutató nem a mamára gondolt… Tutajos pedig kivette Matula tarisznyájából a levelet. a nádas suhogó lélegzete. és az álmos ifjúság nem foglalkozik a holnappal. hónom alá váglak mint egy aktatáskát. ezt a felséges ebédet csak fekve lehet elviselni. Hozott. Kidugja fejét a korláton. Vége. egyszerre távoli lett a táj. – Fiatalság – bolondság – mosolygott Matula –. hogy Nancsi néni kivakarjon benneteket. A vén fák bozontos üstöké. mi? Szerető bátyátok István A kunyhó előtt Matula tett-vett. talán télire. Kedves Bütyök és Tutajos! – olvasta Gyula. Télire. – István bátyjuk. de jó bolondság. az arányló nádtetőt s a darazsat. A kunyhó már nem az övék volt.

bibliai magasságba emelték. mert hamar csúffá teszi az embert. A füst tétován keringett a tűz felett. – Szanyadiéknak olyan tisztaszobájuk van. A felhők nem úgy jöttek. és Gyula karjára tette kezét –. hanem lettek. s amikor besötétedett. Az nem… Meg aztán rókát is lehet lesni és hajtani is. semmi. Bütyök? Bütyök megtapogatta fejét (a daganat kellemesen enyhült). soha többet nem beszélünk! Soha! – kiáltott. Az még csak az igazi… Léket vág az ember. – Hajtani? – Persze. amikor visszajött. de a csuka nem alszik. Még Matula öreg szívét is megszorította. nehogy megvetemedjenek. de a szavak elültek. aztán. És ez a szívszorongató. A fiúk gondolatai itt hagyták a jelent. de a jövő nyár fáradtan messze volt. A berek szokatlanul figyelő lett. s átszőtte a rekettyés csalitokat. aki nem vérezte még fel magát a szerelem tövises berkeiben. Gyula azt nem is úgy értette. most nem érzem. az apám ugyan mozdonyvezető volt – gyorsvonati –. ha Bélát szívesen látják.“Jövő nyárig…” – gondolták a fiúk. vörös derengést . nádkévére ül mellette. ami elválasztana bennünket… ami nincs is. Ezen a napon korán alkonyodott. Éhes olyankor a csuka. valahol elmaradtak a csillagok. – Eljössz. de arca már megkeményedett. hogy akár a földről lehetne enni – enyhítette Matula a hangulatot –. mert a kis halak alusznak az iszapban. sőt értelmetlen lenne. és Matula szakavatott vezetésével elindultak a tél felé. távoli zúgássá enyhült. de az anyám csak egy szegény mosónő… A kunyhóban fájdalmasan nagy lett a csend. a keserves csomagolást. mintha a berek fölött születtek volna. és a fiúkat a legszentebb emberi egységbe fogták. Gyula soha engem meg nem bántott… és Piri mama… és István bácsi és… ugye. ámbár karácsonykor is lehet csukázni… – Karácsonykor? – De akkor ám! Még a jég alul is. Ha igazi. Ő ne jönne? Őőő?!… – István bácsi is hívott a nyárra… rendes fizetéssel. a barátság azért csak barátság marad. Kemény akkor a berek. ugye? És Pondoray Béla csak a fejét hajtotta le igenlésül. Néha nem róka gyün. rendes gyakornoki munkára. Végül Gyula felállt. ahol nincs mosónő. Csikasz bejött és kiment. ebbe már nem szólhat bele. a kunyhót. Béla ezt tudja. kicsit mintha megroskadt volna. és olyanféle mozdulatot tett. amíg végleg ki nem nyújtózkodik. Szétterültek. ő is – és Bütyök harciasán nézett barátjára. egyre mélyült. mosolyogni próbált. a madarak lármája csendes. csak emberek vannak. – Is? – mosolygott Gyula. – Nem érzem – tűnődött Gyula –. és kiment a kunyhóból. Kiment. arca eltorzult. csak puhán szárnyaltak. – Négy hónap – mondta Gyula –. mintha ez a kérdés teljesen felesleges. hanem vadmacska… Lűttek itt akkorát. mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a nyár végi suttogásban és a szívekben. Bütyök. és ott maradtak. A vasútra szánkó megy. – Kicsit beolajozom. könnytermő csend még csak mélyült. és nincs mérnök. – Igaz – bólogatott Bütyök kissé szabálytalan fejével. – Nem is akartam. aztán lesi a dugót. – … senki – folytatta Matula –. – Igen. aztán rekedten azt mondta: – … és… erről… és semmi ilyesmiről. – Semmi – legyintett Matula –. Gyula szeme vörös volt. és Nancsi elegendő takarót tesz. – Soha. mint kellene. alig négy hónap. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe. mint egy tigris… azzal vigyázni kell. aztán ellapult. soha. talán többet.

amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. Bütyök előhúzta a nevezetes táblát. a fűtőből lett doktort. de azt nem hoztam el. Matula szalonnát pirított. és azt mondta: “persze hogy persze”. néha siránkozott. – Na. vagy amit akarnak. s amíg a tűzrakás összeomlott. – Kár. és hogy ott soha nincs tél. hogy este legyen. Hanem – nézett Bütyökre az öreg – azt a fényképet már igazán megmutathatná. Elázik ezekben még a ménkű is. mert még sohasem voltak jó csikorgó időben egy tisztességes disznóölésen. de ha én gazdász leszek. mert az igazi meleg ideje már lejárt. persze. mert Bütyök szokatlanul érzékeny volt ezen a napon. ami így van. hogy mi az. ahogy akar – nyújtotta vissza a fényképet Matula – ebbe aztán nem lehet beleszólni… – Van olyan is. mert már egymást se látjuk. de Gyula merőn nézett a levegőbe. mert ki örülne annak. s hanem – már annyiszor mondtam István úrnak – ide kellene egy kis . – Elfelejtettem. nevelőt és vadászmestert. erről kár is beszélni. mint színe. – Pénzt is küld… – Küldhet is. ámbár az idő esőre fordult. elintézve az egész hindu társadalmat –. azon lehet az igazi.küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is. és hagyták. – Szép. Gergő bácsi – mentegetődzött Bütyök –. – Nem lehet jó – mondta Matula –. aztán szitálni kezdett. a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár. Nézett. hanem arról. akkor meg egy hónapig esik egyfolytában. sőt úgy érezte. Nagyon leszáll a füst… – Nem. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól. s amikor a búcsúzás keserűségére rátelepedett a jóllakottság lusta dajkája. Magát nem hívja? – Dehogynem… dehogynem. ez már őszi készülődés. annyiszor mondtam már. – Egyszálbélű nép – legyintett Matula. de nem szólt. derék ember – ez a hétköznapi ruhája? – Azt hiszem… – Hát – mindenki úgy öltözködik. Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga. hogy ha megjön az eső. és mindig elmaradt – itt van. mégiscsak itthon szeretnék lenni… Matulának csak a szeme mosolygott. Tutajos megterített. Bütyök megemlítette. de gondolataik formába öltöztek. – Hát – vakarta meg állat Matula – azért ehetünk is. ahol nem beszélt már senki arról. ha mindig tele lenne a hasa? Ki örülne. sehogy sem lehet jó. de nem részletezte. és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. Ámbár az odavalósiak – gondolom – megszokták. ha mindig sütne a nap? Nem lehet az jó. ami lesz. A nedves fa sistergett. ha mindig nyár van. én meg összepakolok – mondta Matula –. ha már elefántja van. és csak akkor kezdett emelkedni. – Nem is eszik meg a disznót. Ezek után már csak ültek. mert ez már nem nyári hirtelenkedés. A lángok a ködöt is megzavarták. – Azt írta a nagybátyám. – Megrakom a tüzet – mondta Tutajos –. és így is lesz – amíg szoknya és nadrág lesz a világon. ha a lányok nadrágot húznak. és a sötétség fekete táblájára ezek a gondolatok egy szót írtak: Kati! – Hát ez így van – mondta Matula általánosságban. hogy elefánton ül. mintha szégyellne a maga szárnytalanságát. lássa. mert ez így volt. hogy Indiában nem ismerik a havat. s ezen nem változtat az sem. Hallgattak. mint a légy a pók hálójában. ami volt. A köd vastagodott. nyálkás párával lehelve be lomha önmagát. ha mindig új ruhája lenne. Matula hosszasan nézegette a nagybácsit. Csendben gyün. – Holnap még horgászhatnak. és ezek már nem nyári viharfelhők. vadászhatnak.

vályogkunyhót rakni. Semmibe sem kerülne, aztán karácsonykor úgy laknánk itt, mint a grófok. – Szólok neki, Gergő bácsi – mondta Tutajos –, szólok neki, és szavát veszem, mert másként elfelejti. – Okosan, mert nekem már húsz éve ígéri, aztán csak tologatja egyik évről a másikra. A gazdaságban van rossz ajtó, felesleges ablak elég, én meg összeverek három ágyfélét. Hármat, és nem többet, mert mink már összetanultunk… A fiúk erre nem szóltak, de Matula rövid megállapításánál sokkal, nagyon sokkal többet éreztek. “Mink már összetanultunk” – mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását. A valóság ebben a pillanatban a búcsúzás, de valóság a karácsonyi remény is, amiért dolgozni, sőt küzdeni kell, s ennek a valóságnak alapja az akarat. – Nem is baj, hogy kicsit előbb megyünk haza – mondta Tutajos –, elő kell venni a számtant… meg miegymás… – Hajaj – sóhajtott Bütyök –, bizony elő! Meghívjuk Jandát, inkább lenyelem a nagyképűségét. Azok az aránypárok meg miegymás… szegény Acél, képzeld, egész nyáron “abriktolta”. Talán nem is bírta ki… – Bütyök, ne mondd tovább, én lefekszem. – Akartam is mondani – szólt közbe Matula. A tűzre majd én dobok pár tuskót, fekve is beszélgethetnek, ha akarnak. A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember. Ezt érezte Csikasz, és enyhén megrázkódott, mert a köd beleette magát a kis kutya ruházatába, amit nem lehetett levetni, csak megszárítani. Csikasz tehát fázott, és mivel unatkozott is, újból ásított, és most már hangosan csattintotta össze remek fogait, mire Matula úgy ébredt, mintha az előzményeket is tudta volna. – Ide bújhatsz, ha fázol… Csikasz erre, feledve minden baját, lehasalt az öreg könyöke mellé. – … ámbár elég vizes vagy… Csikasz tárgyilagosan billegette rövid farkát; mintha azt akarta volna mondani, hogy:

– Reggel van. – Teszek a tűzre – dörzsölte szemét Bütyök, aki kívül feküdt –, jó reggelt, Gergő bácsi. – Reggelnek reggel, de úgy vélem, majd dél lesz, mire napot látunk. Matula nem sokat tévedett, mert tíz óra tájban is csak előhentergett valahonnan egy-egy alacsony ködfelhő, megállt a fák koronájában, a csalitok szövevényében, és a felbukkanó nap lagymatagon sepergette a nagy, szürke rongyokat. Végül megemberelte magát, és olyan meleg ragyogást küldött a berekre, hogy emlékezni sem lehetett a hajnali didergésre. – Ne menjenek még – intette Matula a toporzékoló ifjakat –, nem érdemes. Fél óra alatt felszárad a harmat, most még eláznak, mint az ürge. A fiúk már összecsomagoltak, reggeliztek, és most türelmetlenül nézik az időt, mert már nem a lusta heteket számolják, a meggondolt napokat, hanem a rohanó órákat, amelyek olyan kíméletlenül szórják önmagukat az elmúlás végtelen serpenyőjébe, mint őrült öngyilkosok a Lánchídfői a Dunába. – Minden percért kár… – Dehogy kár; ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó? Amíg megfogják az ebédrevalót, beviszem ezt a madarat, hogy felküldjék Pestre. Majd István úr ír levelet mellé. Nem lehet halogatni, mert megbüdösödik. – Köszönöm, Matula bácsi. – Nincs mit, de most már mehetnek is. Bütyök úgy lendült neki a gyalogúinak, mintha estére Pesten akarna lenni, természetesen az egész berekkel, Maflával és Csikasszal a zsebében, de Tutajos elgondolkodva ballagott utána. – Hova rohansz, Bütyök? Bütyök erre meglassúdott, mintha megérezte volna, hogy ebben a napban sincs több, mint ami belefér. És nem is volt. Ez a nap nem tartozott a kiemelkedő napok közé. Horgásztak, mert kellett az ebéd, aztán ide-oda ténferegtek, mert ez mégis a búcsúzás napja volt, de a búcsúzás letörtségét még akarva sem tudtak érezni. – Télen talán még szebb lehet – nézett körül Tutajos, s Bütyök úgy érezte, hogy ő is ezt akarta mondani. De még hozzátette: – Aztán – levelezhetünk is… Tutajos értelmetlenül nézett zömök barátjára, aki kissé félrefordította fejét, és erősen elpirult. Tutajos csak az utolsó pillanatban kapta össze nevetésnek indult ábrázatát, aztán lehajolt, mintha valamit keresne, s amikor legyűrte érzelmeit, csak annyit mondott: – Persze, amennyit akarsz… de – úgy gondolom – Katica szülei… – Már megbeszéltem Nancsi nénivel. – A fenét! – Kati meg a te címedre ír. – Bütyök! hadvezérnek születtél, de Piri mama felbontja. Piri mama meghalna, ha nem bonthatná fel, és ezt mégsem kívánhatod. Apámék soha nem bontják fel egyetlen levelemet sem, de Piri mama… – Majd megkérem, hogy ne bontsa fel. – Lehet, lehet, hogy meg is ígéri. – Ez elég. – Bütyök, ez nem elég. Piri mama a gőz fölé tartja a konyhában, elolvassa és visszaragasztja. – Rémes! – Így van, hanem az lesz a legjobb, ha Ladó Gyulának címezteted, de Pondoray Béla címén, így a mamád sem bontja fel. – Igazad van, és a mama nem is tudja ezt a gőzölő eljárást.

– Na, látod. Most pedig vigyük haza a halakat, és tisztítsuk meg őket, mert eljárt az idő, és Gergő bácsi egykettő itt lesz. Majd én ellátom a halakat, te meg eredj fáért. Bütyök fogta a baltát, és elballagott, Tutajos pedig egyedül maradt a halakkal és – természetesen – Csikasszal, aki ünnepi izgalommal helyezkedett el a tábla mellett. – Hát elmegyünk, Csikasz – mondta később Gyula –, nem sajnálsz bennünket? Csikasz szerelmesen nézte a halakat. – Te csak a gyomrodra gondolsz, te mindig csak a gyomrodra gondolsz. Csikasz ezt nem is tagadta. – Éhes vagyok – rezegtette suta farkát, és féloldalt nézett nyurga barátjára –, ilyen éhes már nem is tudom, mikor voltam. A fiú kése gyorsan járt, és gondolatai elugrottak most a kis kutyától, s arra gondolt, amikor az első halat tisztogatta gyámoltalanul és tudatlanul. Arra gondolt, hogy még a kést is másként fogta, nem is beszélve az evezőről, horognyélről, oktalan leégésről, mindenről, amit a tudatlanság szült. Kezében és cselekedeteiben most biztonság volt, erő és feszítő öröm, még többet tudni és tenni. Micsoda boldogság lenne ezzel az érzéssel ülni a padban s a táblára írt számtanpéldára is így nézni, mint erre a halra, erre a kis csukára, s a feladatnak is ilyen biztos kézzel felvágni a hasát, pontosan tudva, hogyan kell, és mi van benne. “Tessék parancsolni, tanár úr…” Ekkor Gyula kezében megállt a kés… “Jóságos isten! Hiszen nem a »jó« Kengyel uralkodik már, hanem a felesége, azzal a kis serpenyővel a fején. Vajon leteszi, ha bejön az osztályba? Csillik biztosan elröhögi magát… Utána tízpercben Csilliket pofon vágom, ha ezt meg meri tenni. Tutajos már a gondolatra is kiállt a nő mellett, hogy valami sérelem érheti, és nem gondolt arra, hogy ezelőtt pár hónappal még álmában sem jutott eszébe a félelmetes Bikát nyakon vágni, most azonban ezt is lehetségesnek érezte. Nem gondolta, de érezte, s ezek az érzések rendszerint megbízhatóbbak, mint a tétova gondolatok. És Ladó Gyula Lajosnak igaza volt. Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból. Nem volt tehát semmi lehetetlen Bika megrendszabályozásában, ha megsértené a nőt, aki a “kedves” Kengyel tanár úr felesége. A hölgy egyébként is veszedelmesen szép – gondolta, s ekkor, igen, Tutajosunk öntudatlan mozdulattal megfogta ádámcsutkáját, mintha nyakkendőjét akarta volna megigazítani. Gyula előreszaladt gondolatai ekkor szétestek, mert Bütyök szuszogott a tűzhöz, hatalmas ágat húzva maga után. – Elhoztam az egészet – eresztette a földre terhét –, itt vágom fel, hogy maradjon Gergő bácsinak is. – Igazad van. Én meg azt gondoltam: megcsinálom a halászlét, kész ebéddel várjuk az öreget. Bütyök aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját. – Tutajos, elrontod… – Majd meglátod! – Akkor már nem lehet segíteni. – Vágd a fát, Bütyök, megnyalod mind a tíz ujjad… Bütyök erre felemelte hatalmas mancsát, és jól megnézte ujjait, amelyek nem látszottak nyalásra alkalmasnak. – Le kellene vágni a körmeimet – morogta, és körüljárta az ágat, hogy hol kezdje aprítani. A nap már jócskán túl volt a delelőn, mire Bütyök készen lett, de ekkor már gyomorkordító és nyálképző, csodálatos illatködök úszkáltak a levegőben.

aztán elmosolyodott. és a bográcsba nézett. megfújta. Bütyök úgy nézett a levélre. s ez megnyugtatta. – Mint az anyatej – csettintett Matula. és belemerítette kanalát a lébe. és Gyula összeharapta szájában a kanalat. István bácsi azonban olyan bort küldött – mégpedig pintes üveggel –. ami immáron elérkezett. mert akkor még a meleget is jobban kívánja az ember. de az üveg halk csendülése nyomán nem történt semmi. mert úgy is van. ami mást parancsolt. Tutajos kiosztotta az ételt. Azt mondták. és meg is szagolta. és nem gondolt arra. aki elrohant a gyalogúton öreg gazdája elé. szaglálódott is. – Persze vannak. a percre. sem jobb. mert az öreg kényelmesen kavargatta a levest. s amikor kibukkant a rekettyék alagútjából. – Eljött az idő – mondta. – Aggyonisten – mondta. – Elolvasom – mondta a levelet bontogatva –. hogy ha összekoccan a három pohár. bár előzőleg nem gondoltak rá. Matula felnézett Bütyökre. Ennek már csak akkor lenne jobb íze. Aztán ez a tökmag is csak odapenderedik. és a fiúk úgy érezték. – Valódi! – nézett Tutajosra. mert az idő végtelen folyását meg nem törheti semmi. Bütyök azonnal otthagyta a nemes ételt. de Gyula kissé kesernyésen gondolt az indulásra. Nancsi meg az összes asszonyok elbújhatnak. hátha sürgős… – Persze hogy sürgős… bólintott Matula. Matula már messziről látta a füstöt. ebből alighanem lesz valami. ha tél lenne. Aztán a gőzbe tartotta kezét. semmiféle patikában. Nem. ami ellen azonban nem található semmiféle gyógyszer. talán elpattan valami. de maga nem nyúlt hozzá. hogy van egy ilyesfajta járvány is. Gergő bácsi? – De gyorsan. – Járvány van a faluban – mondta aggodalmasan –. Bütyök megtapogatta zsebében a levelet. szerencsére mindenkit beoltottak. pedig az a levél – ahogy látom – nem hűl el. hogy ez az utolsó nap a berekben. Matula már kihordta a csomagokat a kunyhó elé. hogy az anyatejtől csak aludni lehet. mint a napimádó a felbukkanó sugárzó istenségre. – Nono – mondta –. és rejtett izgalommal néztek Csikasz után. most már csak Gergő bácsi hiányzik. azt is idehozhatja. Az árnyékok óramutatója azonban nem állt meg. – Igazán? – Azért mondom. és amikor felébredtek. és lassan szörcsölte. Az ebéd utáni alvást azonban most sem hagyták el. hogy: “Gergő bátyám nem vinne el egy levelet az ellenőr úrnak?” Hát ilyen ez a mai világ… de hát azért elhoztam… Bütyök az öreg mellé állította a borosüveget. Tutajosunk sehogy sem értette meg Bütyök lelkiállapotát. mert nagyon kívánom. és ifjaink nem is ellenkeztek. igyuk meg búcsúzóra. hogy el ne nevesse magát. azt is megnézte. – Ha én csinálom. pedig csak egy-egy pohárral ittak.– A szaga jó – mondta Bütyök –. akik ilyenkor is levelet olvasnak. – Szerencsére – mondta Matula egy kis kajánsággal. – Merhetek. . Parancsolt. és megtöltötte őket: – Búcsúpohár nélkül ne menjenek el. És Tutajos úgy érezte. Teríthetek? Ekkor pár percre elfeledték. ott van a tarisznyában. – Van ott egy üveg bor is. – Bélának levelet is hoztam. Matula három poharat tett a nevezetes táblára. elhiheti.

ne félj. hogy “a körmötöket is levágja. nem mehetnénk kicsit gyorsabban? – Nem! Gyula ránézett Bütyökre.” Különben majd megírunk pár borítékot. és összenevettek. Ladó Gyula Lajosnak. trágyát vagy gabonát. Mi van a fejeden. – Na – mondta. de aztán elfordult az út. Csak azt nem tudom. Mit szólnának otthon? Nancsi néni a borbélyt következetesen “barbély”-nak titulálta. hogy minden cókmók felférjen. Mehetünk! Mielőtt csónakba szálltak volna. mint a jajgató sirály. Az ülésdeszkán idegen kocsis ült. mert Nancsi néni eleget tud úgyis. Matula kézbe vette a lapátot. Katinak nagyon szép írása van. általános “jó” eredménnyel… – Szamár vagy! A mamád azonnal megismeri. mert az is elmúlt. A pakkokat hagyjátok csak itt kint… hátha tetűt hoztatok. mogorván. s a nagy víz tükre lassan megvakult. azokat a leveleket úgy kell címezni: “Pondoray Béla címén. De most már beszéljünk másról. Gergő bácsi… – Én is! – mondta az öreg a pohárba nézve. mert ki nem állhatja. most végezte a hatodikat. és kissé megnyugodva egymásra néztek. – Bácsi – próbálkozott Gyula –. ismeri-e azt a gőzölési trükköt. A szekér nehézkesen dörömbölt végig az úton. – Itt maradsz – intett a kis kutyának. Látod.. tömören elutasítottak… Most már könnyebb lett az út. mintha ölfát vinne. azonnal kimossuk. fiúk. hát itt vagytok! – Úgy látszik. A Balaton felett már az alkony szárnyalt. Gyula felkapta az erősen tiltakozó Csikaszt.” – Bütyök – szólalt meg Tutajos –. Nancsi néni… – Megorvoslom. – Szerbusz. ne mondják otthon. A réten kint legelt már a jószág. Az emlékek nem húzták vissza a saroglyát. Karácsonyra itt leszünk… Bütyök is megsimogatta a szőrös kis barátot. ne nyomkodja. és maga után vonszolta Bütyköt a fürdőszobába. hogy így együtt voltunk. és tartsanak meg jó emlékezetükben… Felhajtotta a poharat: – … aztán most már búcsúzásról szó se essék. sötét egykedvűséggel. és Nancsi néni csípőre tett kézzel állt a feljáró teraszán. és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között. mert mi már el nem múlunk soha. azt is kihúzza…” – Nincs rossz fogunk – mondta Gyula tiltakozva. Ott csak leroskadtak. A vályogvető cigánynak nincs ekkora haja. Nancsi néni – állt fel Tutajos kissé epésen – mert elgondolta a folytatást. de előbb a barbély. ámbár parancsnoki tartásban. mint az emlékezet. – Felesleges. és hozzátette még. az útnak s az időnek. és most a kezembe kerültetek…” – A fürdőbe befűtöttem… amit levettek. hanem vidáman felkapaszkodtak. “itt vagytok. mintha azt mondták volna: “Jövünk. és magához szorította. – Tutajos – suttogta Bütyök –. hogy nő írta… – Bocsáss meg. Bütyök megrántotta a vállát. megvarrjuk. amikor a kocsi megállt –. hogy nem törődtem veletek. ha fogdossák. Gondoltam én mindenre.– Köszönünk mindent. Matulának intettek még. és ha van rossz fogatok. igazad van. Béla? – Jujuj – ugrott félre Bütyök –. Tutajos. azt hiszem. elmaradt a nádas. s a csónak simán nekilódult a víznek. mert jó volt ez a nyár. s a fiúk hallgatagon a szénába ültek. A kocsi ekkor fordult be az udvarba. már néz bennünket. aki nyüszítve követelte. Csikasz. hogy tegyék már le. István bácsi igáskocsit küldött. mosolyogva. – Én is köszönök mindent. .

de talpig ember. hanem az öreg jól megkopasztott benneteket. Nancsi néni. de hát – ugye – ez Nancsi néni esetében igazán érthető… akár tudja a gőzölési eljárást. A víz olyan volt. – Nem baj. mert úgy hallom megérkezett a “barbély”. . Ezután már békében maradtak. akár nem. – Hát ezt fürödtük le. Bütyök. és ennél többet nem kívánhat senki. mert Nancsi néni elájul. Matula nem angyal. Ereszd ki. de ahhoz sokat kell aludnunk. ne szappanozzalak le benneteket? – Majd egymást leszappanozzuk. mert a legjobb barátod ölnéd meg. a mosakodásnak olyan krákogó. – Majd megüti a guta – jósolta az öregasszony –. – Majd a “barbély” felmossa – mondta Bütyök –. mint amennyit én adtam nektek. de ezt inkább Matulának köszönhetitek. – Béla fejét bekentem liliomolajjal. és még hosszabban elbeszélgettek. s alapos fürdő után Bütyök kijelentette. ha nem gondolkozol. inkább csirkebél szaga van. de én szeretném megköszönni… – Jó! Miután ezzel megvagyunk… Tutajos. de az igazán szép. horkoló. Muszáj innom rá. mintha a bőrét is lefürödte volna. Jó asszony a Nancsi néni.– A szennyest dobjátok ki. Még csak azt akarom mondani. – Te mindenkit megszeretsz. és gyerünk a konyhába. A gyorsvonat hétkor indul. de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá. A vacsora szótlanul kezdődött. – Reggelre nyoma sem lesz a daganatnak. jó. – Száz évig élünk. Kész! Megerősödtetek kívül és belül. és két üstdob segítségével hangszerelve előadhatta volna mint “saját szerzeményt”. Néha ránézett a két gyerekre. mert hajnalban felmerlek benneteket. kérlek. hogy karácsonyra várlak benneteket. ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával. Bütyök. és látszólag elégedetten mérlegelte őket. Később gyanakodva szimatolni kezdett. hogy egy modern zeneszerző azonnal lemezre vehette volna. én megszerettem. amit tudok. mint haza. – Minek van itt olyan becstelen szaga? – Meg lehet szokni – tiltakozott Nancsi néni. hogy jól ereztétek magatokat. és mindig úgy gyertek. és sokkal nagyobb örömet szereztetek nekem. Ha megérjük. te se akarj szónokolni. akkor aztán ríhatok. azért ne ölj meg. – Nancsi néni. de István bácsi kitárta az ajtót. – Lehet. hogy gondoskodik rólunk. Annyi az egész. de az is jól van. ez nem tréfa. Még csak azt akarom mondani. Menjetek csomagolni. felgyújtotta a lámpát. hogy el is aludtak volna. – Tutajos!… – Jó. Gyuláék még hosszan elbabráltak a csomagolással. hogy otthon nem ismernek meg benneteket. Kapj fel valamit. szörcsögő. hanem ember. – Lehet. mint a kávéalj. – Nézd meg a vizet. Lehet. én is megtáncoltatom Katit a lakodalomban… – Éhe… izé… – vörösödött el a jeles ifjú nadrágszíjáig – nem erre gondoltam. – Ezzel nem illik tréfálni. – Jobb. Hanem Bütyök tégy valamit a fejedre. – Fene egye meg az ilyen liliomot. és átdübörögve a fiúk szobáján. mert rosszul leszek attól az odvas bocskorszagtól. így azután másnap rendkívül korainak érezték az ébresztőt. hogy a vályogházat karácsonyra felépíttetem. – Gergő bácsi: angyal – mondta Bütyök. István bácsi egy darabig némán evett. csapkodó szimfóniáját játszotta végig. hogy úgy érzi. Kezet adtam rá Matulának. hanem tölts a poharakba. Bütyök. Nancsi néni. Ne szólj közbe! Bütyök… tudom. István bácsi – szólalt meg csendesen Bütyök –.

a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről. a két fiú lezökkent. valóságos nyolcadikost.Viharvert ifjaink azonban nem voltak fogékonyak az ilyen magasabb zenei élvezetek iránt máskor sem. a kocsi megrendült. – Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre. Bütyök hallgatott. Két hónap nem nagy idő. – Írjatok!!! – ordított akkorát a testes gazdász. – Ó! – és felugrott. – Gyula – mondta Bütyök –. mert még én is szerelmes lettem valamibe. Bütyök pedig kalapjával integetett. és a Nancsi néni által készített csomagot bontogatta. és már a híd közelében jártak. a kocsi robogása úgy loholt alattuk. de ez alatt a két hónap alatt úgy kinőtték ünneplő ruhájukat. Amikor Tutajos felébredt. és olyant nyújtózkodott. s amikor eltűnt a látomás. melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak. – Hol vagyunk? – Fehérvár után. mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul. hogy: . – Hát ne mozogj. két nyakkendős. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani. amikor Tutajos átnézett a másik oldalra. Bütyök. Az ébredő falut hamar átvágták. és talán nem gondoltak arra. Tutajos kezével. – Na. mert messze valahol Kenése mögött ekkor bukkant fel a nap. ez a nadrág összement. és amikor fél óra múlva kidobta a papírt az ablakon. akiken csak azért nem jajgatott a ruha. A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon. A vonatban kevés utas volt. különösen a leszállásnál vigyázz. hogy az ágy recsegve tiltakozott az ilyen erőszakosság ellen. de soha nem beszélnek róla. azt mondta. és azonmód elaludtak. hanem két jól öltözött. és elmúlik. csak tudnám. mire Tutajos azt mondta: – Most már kezdelek megérteni. mintha le akarna ugrani a kocsiról. a következő pillanatban már az utazási láz reszkettette meg idegeiket. és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. – Hajaj – sóhajtott Tutajos. de ellankadt ifjaink ezt is sokallották. amivel először intettek áldást az emberek. Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal. egy varjú károgott valahol. Gergő bácsi – mondta később Gyula. és beszélgetni kezdtek a kerekek. hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket. csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal. mutasd! Bütyök végre feltárta a csomagot. Behúzódtak egy sarokba. ebben az órában meg éppenséggel nem. mert ez nem szokása. A Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett. – Egyél valamit. hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is. – Katica… – sóhajtotta Bütyök. amely nem is volt már másra alkalmas. és nem két nomád rétjárót vitt a gyorsvonat elé. hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett. a nevezetes kalappal. István bácsi csontlazító ölelésén. mint dörmögő szolgája a kerekeknek. aztán a küllők csattogása szétesett a reggeli mezőkön. – Ó. Oda nézz! – mutatott kelet felé. hogy a verebek azonnal beszüntették röpgyűlésüket a nyárfán. átmenetileg kinyalt ifjút. A nagy víz felett megmozdult az elnyúlt köd derengő lepedője. és felugrott Bütyök is. nem merek mozdulni benne. – Nem vagy éhes? – Fáj a fejem. hogy mibe. és átesve Nancsi néni cuppanós csókjain. Bütyök már ébren volt. A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján. hangja az útnak és takarója a gondolatoknak. De csak a megmozdulás volt nehéz. – Gergő bácsi! – ordított Tutajos. mert elreped. Ez már nem igáskocsi volt.

A remény nem törött szárnyú madár. pedig Tutajos kíváncsi lett volna. aztán gyere szorosan mögöttem – intézkedett Bütyök. és nem eszik csirkét. még a nadrág varrás menti tragédiája nélkül is. ha nem tudnám. és amikor felrakta a csomagokat. mesélek. ne segítsek a csomagot vinni? – Dehogy. egész férfi lettél… és hogy áll rajtad ez a ruha? És akkor este. s ahol ott is volt. hogy más is keressen! – Tessék addig itt maradni. rakja egy taxiba… Tutajosnak egyszerűen leesett az álla. – Várjuk meg. Közben úgy elmentek a Velencei-tó mellett. Várlak. két kezébe a bőröndöket. aki elment Ez a gyerek felnőtt lett! Hanem vegyen neki valami ruhát. Negyedóra múlva tessék bejönni. hogy idegen. – Fenét. Tutajosnak a könnye potyogott. hogy ott van-e az az öreg csónak. “Hát ez így van – suttogta. délután feljövök.– Nem is látszott. István mégiscsak remek ember… De Tutajos ebben a pillanatban nem nagybátyjára gondolt elsősorban. és Tutajosunk nagy kezét simogatta. – Nagyon látszik? – Aáá – nyögte ki Gyula –. s a valóságot megálmodni szabad. – Hordár. s amíg Tutajos él. vacsora után. sőt lépett is párat. teljes betekintést adva Bütyök kék csíkos fehérneműjére. amíg én átlépem a küszöböd…” És fél óra múlva már ott ült Gyula ágyán. – Hordár! – kiáltotta. megőrültél! Valahogy csak elvittük volna… – Kerestem – ütött Bütyök a zsebére –. – Atyaisten. egyébként hátul végigrepedt a nadrágom. Öt csomaggal nem bírtunk volna. majd kiadom az ablakon. Öt csomag – mondta a hordár. – Béla – és a vonatnak dőlt a nevetéstől –. Asztalánál ült kis kuckójában. hogy fájt volna a fejed. Piri mama meghökkenve. hogy a mi fiunk… a viselkedése után. hosszas hallgatás után Ladó Gyula Ákos azt mondta: – Szívem. Ez a gyerek nem az. hogy Bütyök intézkedése mindenképpen helyes volt. – De most már mesélsz. amíg elmennek. – Tutajoskám. hozom a tragacsot. de lesheted. Bütyök azt mondta: – Kérem. Mindegy. Piri mama. ugye? – Szívesen. Olyan régen mentem el… . de előbb Piri mama mondja el. mégiscsak azt mondta. amikor a szülők egyedül maradtak. hát mesélj! – Piri mama. és belezuhant Piri mama terjedelmes ölelésébe. a pinty magevő. az a csónak ott van. amint befejeztem ezt a levelet. ide kérem – és kezével integetett –. Amikor a vonat végre megállt a Déli pályaudvaron. mert így nem mehet az utcára. – Bütyök. Gyuluskám. és elzárta a gázt –. sőt szükséges is. úgy megettünk egy csirkét mint a pinty… – Bütyök. hogy észre sem vették. és Bikfic díszkíséretében becsengetett. te részeges maharadzsa… Béla… – Ne röhögj. mi történt a nyáron idehaza. ez így van. Képzeld… – és megfordult. azt hihetnem. Titok? – Minden levél titok. mire a nadrág minden lépésnél araszos rést mutatott. Bütyök lerántotta az ablakot. De amikor a taxi elindult. de majd szólok. csendesen tette be az ajtót. azért keres az ember. ahol megálmodta. ha készen leszek. Ladó Gyula Lajos hátára kanyarította a hátizsákot. és szemét elfutotta a könny. ááá… és szemét törölgetve fedezte Bütyök látványosságát. ott is lesz. és előtte levél. Tutajos. Béla. de a fejfájásom valóban elmúlt. Kedves jó Gergő bácsi! – Gyuszikám – suhant be Piri mama –.

és megnyalta a szája szélét. akarsz még valamit? Na. éljen I. Busa. hallod. nőt kapunk Kengyel helyett… A vihar elült. de mindenki a helyére ült. tapogass meg. Bika. csak a székek reccsentek meg itt-ott. azt mondják. híresek – állította meg ifjainkat – . – Gergő bácsi most szalonnázik – mondta. kérlek szépen – dadogta –.– Hát bizony. mert ez az egy jó ruhám van. ahol nem tudni. és Gyula csak egy villamosszerencsétlenséget jegyzett meg az előadásból. és ha akarod. mi újság. Bütyök lomhán lépkedett Tutajos mellett. és vad zúgássá erősödött. és Bika örült. mert Piri mama hangja álmosítóan zümmögött. mint a berekben. amire a ravasz Tutajos állította. aztán benyitott az osztályba. . kisfiam… – és Piri mama szépen elindult az ösvényen. nagy fejét oldalt fordította. És ekkor Bütyök. Tutajos kényelmesen elhelyezkedett. Ez a zsongás aztán felcsapott egy hét múlva. Bika. A tűzhányó kitört. ahol álomra készülődött százezer madár. – Hát. de Gyula vállára tette a kezét. nincs kedvem verekedni. – Négyet láttunk. – És Lajos bácsi nyugdíjba megy. A duruzsolás lágyan betöltötte a szobát. de egyelőre csak Tímárt vetette ki magából. amikor az est határán a messze zsongást odahozta a szél a sík vizekről. – Hagyd. mint amikor trónok törnek össze. amikor Tutajos és Bütyök beléptek az iskola kapuján. és nem tett fel több kérdést. amivel nem lehetett mit kezdeni. És ekkor a tűzhányó elhallgatott. mert ifjaink mindketten új ruhát viseltek. – Motorbiciklit vett a szerencsétlen… – Miért szerencsétlen. amikor elmentetek… És elkezdte. mert kérdezni is szeretett Piri mama. a nevelőanya mély lélegzetet vett. szedtetek-e fel valami kis izmot. mintha egy tűzhányó készülne kitörni. lapáton visznek ki. a házmesterné foghúzását és a földszinti suszter tizenkét találatát a totón. a cipésznek a keresztlánya árulja ezeket a totócédulákat… és a Bikfic megette Plasinka néni karaját. amit esténként hallottak a kunyhóban. és láttatok három szál nádat. – Nézd. griffmadarat lőttetek. Tutajos hangjában valami szelíd. de inkább mondjátok el. ahonnét olyan lárma hallatszott. – Bikának vége. Bika – mondta Tutajos –. erős nyugalom volt. Csillik – aki mindenáron verekedni akart – erre végleg elvesztette lába alól a talajt. és egyre jobban hasonlított ahhoz a csendes mormoláshoz. – Mehettek. – Tuta… – ordította estében. hogy haragját feléje fordíthatta. az évnyitás tiszteletére. de ha Tutajoshoz hozzányúlsz – nem azért mondom –. Erre kicsit megálltak. a Jogász. Piri mama? – Na. és azt mondta: – Legjobb. reggel – mondta Gyula. minek egy cipésznek motor? Különben is svindli az egész. – Kengyel feleségét – folytatta Bolha a beszámolót. mert Wallenberg megnézte az órát: – Négy perc és harminc másodperc múlva csengetnek. és nyugodtan ballagtak az osztály felé. és most már aránylag csendes megbeszélés kezdődött. – Hallod. de előbb megtapogatlak benneteket. – És Csikasz nézi – mondta Gyula. de talán engednél a helyünkre. a békés és jóságos Bütyök állt az osztály réme elé. miért tartózkodott. és elfelejtették az új ruha szokatlanságát is. aztán elhasalt Bütyök előtt – ki volt ez az aljas? – Én – mondta Csillik. és egyre távolibb lett. mert valaki lelökte az első padról. Bütyök! – kiáltotta Avas Elemér. ha ott kezdem. de beszélni sokkal jobban szeretett. mert otthagyta az alacsony ablakban… – Nahát! – mondta Tutajos. a Bika –.

és elnémult minden. Kengyelné ekkor kisimította a papírt. az osztály már állt.– Nagy kár. csak én beszélhetek. de ekkor megszólalt a csengő. és a tanárnő szeme Jogászra villant. – Ki volt az? – állt fel Avas Elemér. Kengyelné hóna alatt aktatáska. és Sós integetett Wallenberg felé. Kengyel tanár úr felesége. Most felolvasom a névsort. – Valamit azonban előrebocsátok. az idő. és megengedte. s a zsibongás újra elindult. akármilyen kelekótyák is vagytok. hogy hány óra. – Acél! – Kiheverted már az operációt? – Igen. hogy most már pihennem kell. A tanárnő leült. Wallenberg ismételten megnézte óráját. hogy egyszerűen Éva néninek szólítsátok. aki a tárgyra vonatkozólag valamit kérdez. hálával és tisztelettel viszonozzátok ezt az előlegezett szeretetet… – Természetesen – szólt Avas Elemér. vagy akit én kérdezek. mint amikor elbúcsúztak. kérem… – És Janda járt hozzád? – Mindennap – mondta Acél bizonyos letörtséggel. mi is. – Jönnek – suttogta valaki. Remélem. végignézve az osztályon. – Fiúk. és szeme végigsepert az osztályon. Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok. Csupán Jogász zörgött egy sportújsággal. A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón. Nagy csend maradt utána. felemelte kezét. – Hülye – mondta valaki. bevezetőül nincs sok mondanivalóm. az orvos azt mondta. – Leülhet. Ezek után már nem szólt közbe senki. Bármikor jöhettek hozzám – és jöjjetek is – mert én. búcsút intve. és világosan tudnotok kell. de vidáman. mint ti hozzám. hogy amíg itt bent vagyok. aki egyúttal a számtant és fizikát is tanítja. az osztály halkan zsongani kezdett. – Mi is Lajos bácsit. – Fiúk – kezdte –. Kicsit öregebben. egy megfoghatatlan hatalom. mi is… – Jó. – Jók leszünk! – ígérte Avas Elemér bizalmasan. és megigazította csokor nyakkendőjét. fiúk! Kezet fogott a tanárnővel. – Hogy hívják magát fiam? – Sós Károly. mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. legalább úgy. Amikor az ajtó kinyílt. Hát jó munkát. mert már ő került sorra mint utolsó! – Wallenberg! . Lajos bácsi sötét ruhában. Lajos bácsi megállt egy pillanatra. Wallenberg gyorsan megmutatta. s ezt a suttogást is jól lehetett hallani. ámbár a nő kedvemre való – szólt közbe Jogász. – Abriktolta! – kiáltott Sós. A katedra dobogója nyikorgóit. mint amikor egy valóságos uralkodó szól a néphez. hanem hogy átadjalak benneteket új osztályfőnökötöknek. – … és… – folytatta az öreg tanár – és úgy viselitek magatokat. de azért én nem búcsúzni jöttem. és kiment. amit csak ő hordott az osztályban. szóval – nem búcsúzni jöttem. mintha a férje ülne a katedrán. és hangja lassan kiemelkedett a zsibongásból. s amíg az aktatáskából papírokat szedett elő. – Én – tartotta fel a kezét húsz fiú egyszerre. szeretlek benneteket. mert meg akarlak ismerni benneteket. orrára mutogatva. mint mindig. és az. Végül csak a csengő hallatszott.

Janda pedig Avas Elemér helyére. – Tegez ég magáz – susogta Dubovánszky –. magának pontos órája van… – Másodpercre. amikor már egyedül maradtak. Megkérem hát. Vége. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani. Elmondjátok? Tutajos. de most ezek a meleg szemek úgy álltak a fiúkori. és Bütyök csak később szólalt meg. a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal. – Tutajos. és szél zengett volna az ágak között. hanem örökös. – Ott leszünk. – Acél fiam. berregett az orsó. s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati. Szép lehetett… – Nagyon szép volt. arra gondolt. hogy minden órám előtt tegye ide az óráját a katedrára. – Köszönöm. egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt. – Igen. Aztán szótlanul leültek. nem ismerek rátok. mint a befagyott tó. de tisztelettel. mindennek. Éva néni. végül is Jogász mondta meg a közvéleményt. De odakint. és lerogyott. fiúk. mintha mindenkit egyszerre látott volna. A helycsere halálos csendben történt meg.– Parancs! – és felállt. Nancsi néni liliomolaja érzett. s most olyan vagy. hogy a tanárnő szeme most megint olyan. összebújva egy-egy csoportban. elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé. s amint kinézett a kora őszi verőfénybe. – Parancsára – lehelte Wallenberg. a kis szárcsák úsztak a sás mellett. neked kell elmondani… Ladó Gyula Lajos hallgatott. s ezekből annyit kap mindenki. – Várunk – intett Kengyelné. Az enyém nem megbízható… – Szszsz… – sóhajtott Dubovánszky – szsz… ez rosszul kezdődik. de amint barátjára nézett. te majd Sós helyére ülsz. Bütyök alatt megnyílt a föld. A tanárnőnek meleg kék szeme volt – Tutajos úgy emlékezett –. mint a meleg bársony. téged majd elfújt a szél. hogy az idő múlhat. és ekkor úgy nézett az osztályra. szárnyaszegetten. őrjöngött a jégeső. – Gyerekek. – Fiúk. Pondoray és Ladó itt maradnak. – Úgy tudom. – Szombaton délután öt óra tájban gyertek el. mint a testetlen valóság. zuhant a madár. égre tartva mindkét kezét. most már megismerkedtünk. – Csak kértem – mondta Kengyelné. “Majd elmondom” – gondolta. a többiek hazamehetnek. . mint a kardpenge. lobogott a tűz. mintha a szívét tartotta volna benne. És a fiúk letörve. lobbant a puska döreje. ezt hát kifogtuk! Pedig bent a tanteremben Tutajos úgy gondolta. felszárnyalt a hajnal. Kalandok és az egészség ordít rólatok. kis kezét magasra emelve. sikoltott a vihar. amennyit megérdemel. Ez a két fiú sokat szeret beszélni. mert az uram is látni akar benneteket. a szépség és jóság. nem múlik el az emberekkel. gyűrűzni kezdett előtte a víz. és a két fiú még állt egy pillanatig akkor is. akár az ura. és itt az első padban alkalmuk lesz. De mögöttük mintha már hullott volna a hó.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful