NNCL1414-50Bv2.

0

Fekete István

Tüskevár

NEGYEDIK KIADÁS SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL © FEKETE ISTVÁN 1962 622364 Az Athenaeum Nyomda rotációs magas- és offsetnyomása Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető; Korom Ferenc Műszaki szerkesztő: Mérei Zoltánné. Terjedelem: 21 (A/5) ív, MSZ 5601-54

Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben. – Acél! Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze idegesen nyúlt számtanfüzetéhez. – Hogy vagy, fiam? Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott. – Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat. – Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal… – Igen, tanár úr. A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át: nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van… A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint – mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz. – Dubovánszky! – Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a táblához indult volna. – Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg – folytatta Kengyel. – Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó? A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni, tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni – naponként. A vakációban! Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban. – Janda! Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva. Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette. – Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok. – Igen, tanár úr. – Ha ráérsz, látogasd majd meg. – Igen, tanár úr, de eddig nem kérte. – Ezután sem kérné, azért kérem én!… A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni. – Kertész!

A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák magánbeszélgetésekből állnának. – Mire vársz, fiam? – Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta. – Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat… Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett, viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van! Még lerontja azt a szép nyugodt négyest. Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek. Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött, és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet kapott a kelleténél. Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat. Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok, tanterem és iskola szürke világából. Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez. – Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan, fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja. – Alszol? Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat. – Mi? – Kengyel szólít… Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel, (Ezzel is múlik az idő…) – Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam? A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit. – Parancsoljon, tanár úr. Az osztály derültsége erősen szélesedik. – Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.

A nagy folyón lefelé vándorló tutajok közül egy kikötött. hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó egére. gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst. Úgy látszik. hanem a katedrához. – Elhiszem. javítottál. tört is. az biztos a dolgában. A negyven fiú úgy néz Csillik után. amikor a padló himbálódzni kezd. Pislognak. Szerettem volna négyest adni. és a hangulat ezt a csikorgást átvette. ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni. mire Gyula szigorúan hátranézett. Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon. mint a süllyedő hajón. ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy. Fogd a krétát. Előfordult ugyanis. és kész! Esetileg krétát? – Oda álljon – intett Kengyel. de nem ült vissza. vigyázni kell az érzelemnyilvánítással… – Folytassa. mint a megfagyott rózsa. meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők gyakorlatozzanak. oda. Most már kényelmesen visszaülhetett volna akár a vonatra. Az osztály erre lekonyul. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet. amikor társai elakadnak. és megoldotta a feladatot. bizonytalankodott. – Sajnálom. és ifjú barátunk szemét elhomályosította a könny arra a gondolatra. Kapkodott. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű! – Tanár úr kérem. az jó. A táblán számok. van időnk. és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését. sőt… – és szeme az osztályra villan. Csillik. Sós se és Kertész se. mint a megrémült levelibékák. A fantázia könnyed szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt. ha felsüt a nap. Amit eddig leírt. És így tovább… Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. s végül is Kengyel elzavarta. ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a többieket is. akár a csónakba. és legyen szíves folytassa. de jövőre jobban szedd össze magad. a kréta csikorgóit. Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. Kertész újra nekiveselkedett a táblának. Sós mester mellé. mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból. – Elmehetsz – intett Kengyel –. Árpád a Csillikéktől. mint ahogy Vas Péter volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”.“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –. – Csak nyugodtan. Javítani akar… Jöjjön ki. hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot… – Parancs. azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített. “Ne búsulj. Én sem érzem jól magam. Kertész! Wallenberg. A hangulat megenyhült. hogy csak egy kis biztatás kell… –. tanár úr… Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott. A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta. Sós. elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól magát. és az ember gyomra a torkába törekszik. . nem jól érzem magam… Kengyel szelíden bólint. Tutajos!” Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte. kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –. hát mi a mennykőt lehet itt folytatni? – Nos? A füle zúg – vagy repülő megy? –. hogy a következő órán földrajz helyett is számtan lesz. Ez az a pillanat. egész is. Akinek ilyen jó kedve van.

de a főtutajos nagyon összeszidta a kormányost. még kora tavasszal. én megtisztítottam a halat… hagymánk. mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van szó. .Ez a megtekintés negyedóráig tartott. – Ez biztos? – Nyugodt lehetsz. amivel azonban nem bántott meg soha senkit. Gyulák voltak. és kifeszítette mellét –. és esetenként újabb történetekkel egészíti ki a tutajozást. mert azt apja is így szokta mondani. aki játékosan futott előtte. – Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár. a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át. felelt-e és hányasra. amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is. viharos kalandos utazássá és… – … kérlek szépen. hogy utánamegy Kengyelnek. azaz Csillik Árpád. Anno dacumál. – Ne kínozz. és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását. majd napokká dagadtak. Ha például apja megkérdezi. – Azért. amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki. s ez Bolhát gondolkodóba ejtette. Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt. de amit így megálmodik. csak egy rettenetes. hogy: nem. hogy kicseppent a nyál a szájából. Bika. És ha apja a részletekre kíváncsi: azt is megmondja. aki az osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte. Nem. amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni. Bütyök. Azóta Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt. mert Bika szeme forogni kezdett. aki annyira érdeklődött. azaz vezérek. most azonban nem létezik más. erről szó sincs. Mindez azonban régen történt. azt el is hiszi. aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte. te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas Elemér. azt Gyula soha nem ferdítette el. – Én kellettem volna oda – mondta Bika. – Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer. Majdnem felfordultunk. mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú. feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra… Tutajos csak a fejét ingatja. az apám Gyula Ákos. és Dubovánszky hallhatóan nyelt. de a köd mintha oszlana. borunk volt elég… – Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök. a főtutajos megfőzte a lebbencslevest. hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe tartozott volna. hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa. Igaza is volt. szinte az ősködben. A tutajon töltött percek előbb órákká. Alapjában Gyula jellemes fiú. telt hasú. majd én megfogtam volna azt a kormányt! – Nézd. Eredj utána a tanáriba. vérszívó hármas. mert az őseim Gyulák voltak. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja. Ami a valóságban megtörtént. mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl. még az ősmagyarok idejében. de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. Anno dacumál… – tette hozzá. és érzi már. és a legjobb futó volt az osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk. és lihegve dobogott a Jogász után. – Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt? – Nem. Ezért vagyok én Gyula Lajos. Tutajos. Kengyel jóvoltából. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett. Gyula megmondja. éhes tízpercekben kecsegepörköltről mesélve. a jászol előtt… – de már ugrott is. Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt. a nagyapám Gyula Xavér… – Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha. ha azt a kis fantáziát leszámítjuk. amit Gyula könnyein keresztül alig tud elolvasni. és elment egy zsemléért.

mindenki Lajos bácsiját. mert Csillikkel van elfoglalva. Aztán ránézett Gyulára. Kengyel megállt. – … javítani szeretnék – nyögi –. ha ez elég magának… Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság. és Kengyel úgy néz Csillikre. és feláll. Kengyelt lehetőleg még az udvaron kell elfogni. hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok. a magyar és természetrajz tanárát. – … és… – És? – … bocsánatot kérek. Nem! Kengyel hideg. de nem is érdekli. és azt mondja: – Nos?… Akkor. amíg végre fellobbant a láng. Csillik még áll egy kicsit. – Megbocsátok. mert a tanári szobában. a krétát beledobja a tartóba. mintha most látná életében először. Nézi a táblát. Hóna alá vágja a könyvet. nem apád! A késői utód azonban ezt a példát nem követheti. ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. aztán megtörli verejtékes homlokát: – Hát kellett nekem röhögni? Az osztály pedig felzúdul. ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó szervezetéről beszél. és kimegy az osztályból. Ladó. és a tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő legyeket. sajnos. azaz gyerekre. mint például Lajos bácsit. s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott fenekű kis felhőgályák. és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. akár Pitagorasz tétele. nos. ámbár korrekt. mert erre szüksége volt. mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni. Gyula a földet nézte. És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre.Kengyel ezt nem tudja. és tutajos – úgy is. ha megkopogtatja a harkály. akinek elcsuklik a hangja. – A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. Kengyel a számok világában él. és olyan könyörgően néz a tanárra. Ebben a pillanatban csengetnek. ropogósra sült kacsapecsenyére. aki “majd megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog. de ezeket Gyula nem látta. a hetedikben törtekkel és aránypárokkal foglalkozni olyan neki. mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után. négyszemközt. Szedd össze addig magad. mindig négyesem volt… – Az volt – ismeri el Kengyel. és egy bonyolult egyenletre úgy néz. Kengyelnek neve van a jónevű matematikusok között is. aztán megtörülte a szemét. úgy. mint a kertész valami csodálatos rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen. annyi ember előtt… nem… még így négyszemközt is… huh! Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst. mint a méhkas. . mint a kisborjú a mészárosra. azért nem tudtam folytatni… bocsánatot kérek. Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges. hogy figyelmetlen voltam. és öngyújtóját csattogtatta. mint egy képlet. Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán. és itt. Végül is becsapja a naplót. aztán üsd-vágd. elgondolkoztam. Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt. ahogy szokott… – Nos? – Tanár úr kérem… – Nos? – Én felelni szeretnék… – Itt? Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt. és kibuggyant az első szippantás édes füstje. Kengyelt nem lehet csak úgy leszólítani.

Csillik. végeztünk is. de így?… Nem olyan rossz jegy az a hármas… – Tessék még egyszer megpróbálni… – Olyan biztos a dolgában? – Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával. hogy ha belesül a feladatba. Természetesen nem azért. az áldott Janda feje helyeslőén bólintott. esetleg Kengyelt is megöli. Nyaraljatok vidáman. de Janda feje. inkább meleg villanások táncoltak a szemében. maga megbízhatatlan abban is. amelyben alig volt kisebb lárma. évközben elképzelhetetlen vidámsággal. és amikor Csillik a következő órán felírta a példát. – Mi is minden jót kívánunk a tanár úrnak! Kengyel. és – megőrültem. ne félj. – Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály. – Hát akkor elmehet. Ladó. mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. – Jól. de ez már nem is volt fontos. Aztán – egyszer csak – vége lett az órának. azonban jegyezze meg magának. mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel nadrágja alatt. – Hát. Csillik végül is befejezte művét. de emberismerőnek is. hát öngyilkos lesz. – Ladó mit szól hozzá? Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől). és legszívesebben barackot nyomott volna Gyula elbúsult fejére. de a nyakatokat azért ne törjétek ki. reszketést. A csónak elég rossz állapotban volt. Érti? Nem érti… Üljön le. gondolta – újra megjelent a váróterem. ahol Attila mérkőzött bizonyos Aétius nevezetű rómaival. És hogy majd meglátja… – Feleltet. és most hátrafordult. – Ne idegeskedjen. Úgy érezte.– Maga javíthatatlan álmodozó. sőt az arcát is megmosta. sőt a csónak is a Velencei-tó partján. És hát minden jót kívánok nektek. tanár úr! – Biztos? – Igen. És nézzen rám. nem tud semmit. de a bajtársiasság is valami. de a nagy táblát mindenesetre leakasztja. Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott. és kiment a teremből. és letette a krétát. hogy a beszélgetést befejezte. de semmit. Játszva lehetne kitűnő is. . és arra gondolt. Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést: – Mit mondott? – Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. Sok felelő van még… – ezzel intett. Ehelyett azonban azt mondta: – Hát… majd meglátom. Wallenberg most nézte meg harmincötödször az óráját. ha velem beszél… maga nem tud koncentrálni. – Mikics! És folyt a feleltetés tovább. Gyula nem látott semmit. jól van-e megoldva a feladat. semmiképpen nem tudta követni a megoldást Mereven nézte a táblát. fiúk – állt fel Kengyel –. hogy a számtan szép és okos dolog. és szétveri a világot… De Kengyel nem látszott ijedtnek. Gyula ezek után egy pohár vizet ivott. mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon. ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. intett. és nem tudott semmit. feleltet! De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. feledve minden sérelmet. Azt kérdem. a stréber Janda feje. amit tud. A tanár nemcsak matematikusnak volt kiváló. mégpedig eldöntetlenül. hogy őrajta segítsen. és a közösségi érzésnek is van matematikája. Egészen biztos. félelmet. Ladó.

pedig legerősebb vagy az osztályban. megláthatnád. vagy valami vérszegény bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. gázszagban. Fürdette. az atya. és a “Bütyök” egyébként is olyan “közönséges” szó… Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt. de nem szólt semmit. aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”. Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól. hogy: “A MI fiúnk!…” De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. dudliztatta. mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet. – Dehogynem! Akkora négyesed lesz. hát ott nem nőtt többé fű. – … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula. azonnal és kereken megmondták. de Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit. Az asszony vegyész. – A tied. – Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú. Ezenkívül. – Nyugodt lehetsz. ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –. hogy van-e ott fű?… – Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem. mert a háromkilós Gyula igazi mamája. a férfi gépészmérnök. meg a patikus is. forróra tárcsázta a telefont. És ez igaz volt. Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula Ákos. megnézni. hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit. Janda? Az osztályelső elvörösödött. és kemény dolgokat mondott a doktornak. és kiöntötte a folyadékot az udvarra. Kengyel megadja. és ha Gyula Lajos tüsszentett. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban. és tekintélye megóvása érdekében odébbállt. Ez nem számít feleletnek. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott. ámbár a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba. szívem. A fiú szülei mérnökök voltak. kisfiam – mondja Piri mama –. cukrot. Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára. – Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama. Régen özvegy. hogy: . Arról persze nincs szó. apám nem enged sehova. és felemelte nagy kezét. mert mindig ad valamit. Soha! “Ha leutaznál. Mindebből látható. – Csak nem beteg ez a Béla? Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni. vajas kenyeret. amit nem is mondtak ki. de általában őt is szerették. szinte be is szüntette anyai tevékenységét. Gyanúsan közeledett az osztályelsőhöz: – Megrúgjalak. Akkor pedig… – Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök. – Nem vagyok nyugodt. azon a helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére. hadd szórakozzon. s abban a percben “Piri mama” lett. amikor Gyula született. Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is. ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot. jó volt az a gondolat. Nem azért. – Te mindenkit szeretsz. hogy gyermekét világra hozta. aki mindennap elmondja. azzal. de én nevelem… – Hagyd Piroskát. ámbár minden meggyőződés nélkül.Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak. és szeme forogni kezdett. mert amikor meghalt. amely rendkívül hosszú karon lógott. elfoglalt. mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét. hanem Gyula apjának a testvére. Piri mama azonnal hiányolta. hogy az az áldott Laci bácsi még ma is élne. és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt. mint egy ház… – Ha hármasom lesz. csörömpölésben Piri mamával. dolgozó emberek. még most sincs ott fű. aki ott lakott már. olyan meredeken sugárzott le a nap. drágám.

– István! – mondta az idősebb Ladó. aztán jöhet a tébécé… Pazar logika! A reggelizőasztal fölött ellentétes. akkor természetesen: megbízható. amely egyenesen a számtanra célzott. és nőtt is szépen. – Ha maga mondja. halk. de a sportorvos. ahol mindig a szabadban lehet. szívem: ugye. Szépen növekedett tovább. Ha éppen büntetni kell… – Elküldjük nyaralni. törékeny. Ha – ellenben – a számtannal volt baj. Hát hogyan gondolja? – Mindenképpen menjen a gyerek. szinte előrevetve árnyékát a mai szerencsétlen napnak. – Istvánhoz kellene elküldeni.– Piroska nevelése… Gyula tehát két anya közt nevelkedett. De láthatjuk a csodálatos anyai ösztönt is. Mindezekből látható. A férfi később cigarettára gyújtott. folyó… István nem lehet folyton a gyerek sarkában. olyannyira. ne? És a tébécét se fessük a falra. hogy legmagasabb volt az osztályban. hogy ha az egyik anya akart valamit. minden napra viszi magával a feladatokat. és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő gyakorlatképpen gyermekének. István majd ellenőrzi. addig sóhajtozott. – Vesd le! Aztán kiment a konyhába. Két anya: több mint egy anya. Ilyen tekintetben István megbízható. hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni. mire a férj elmosolyodott. és jó ellátása is van. s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is. ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. de majd meglátjuk a bizonyítványt. – Meg akarod gyilkolni a gyermekedet. Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni kozák kórusban találkozik az ember. Ilyenkor pulóver… mondtam neki. István pedig fekete. Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban… És Gyulának nem ment szét a feje. talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak. s ennek is megvolt az a jó oldala. hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy sehova! – A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni akarok. ami Gyulának ellenszenves volt. – Hát vesd le a pulóvert! – Piri mama akarta. s a vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak. zömök és hangos. hogy vegye le. Ha például Piri mama ragyogó májusban pulóvert erőszakolt rá. de ott van az a nagy mocsár. mintha hordóból beszélt volna. Piri mama állt a sarkára. – Piroska. hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony. – Már tavaly is hívta. Gyula mamája szőke volt. – Hát… – akart valamit mondani Ladó. helyes táplálkozás. nyárra meg el kell küldeni valahova. ugye? – Nem! Beskatulyázzuk a lakásba. – Igenis. ha nem lenne olyan kelekótya… – Hát azt nem lehet éppen mondani. mert Gyula hitt bennük. mert olyan dorombolóan mély volt. Kijelentem. megölöd ezt a gyereket. megnyugtatta az aggódó szülőket: – Semmi baj. mert István a testvére volt. – Tizennégy éves lesz. amíg anyja meg nem kérdezte: – Mi a bajod? – Melegem van. azt a másik anyával el lehetett intézni. – Ne veszekedjünk. de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra gondolok –. megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné. aki az egész osztályt megvizsgálta. Bőséges. tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –. .

István bácsi fél óra alatt kiordította magát. Féltették is fiukat. mert eddig is ő vezette a házat. hogy ott is akar meghalni. ott is született. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre” vonatkozólag. hogy menjen. és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. – István. A libát azonnal a tepsibe. felajánlotta Lili néninek. hogy ő érkezett. és kijelentette. ha szülei egy-egy hétre lehozták. hogy eszembe hozod: meg is látogatom. ahova akar. csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés következménye –. hogy mi keresnivalója lenne a nádasban. mint ahogy egy tutajoshoz illik. a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn. te mérnök leszel vagy orvos. A kölyök itthon van? – Itt vagyok. s összegezve a csata eredményét. ahol csak szúnyog. mintha egymás után két ember esett volna le a harmadik emeletről. s ez határozottan jót tett megsértett egyéniségének. – Lili szamár volt és előkelő. hogy a legyek rémülten verték fejüket az ablaküvegbe. ami a gazdasághoz tartozott. A tüdeje tökéletesen rendben volt. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és senkit. úgy nézett feleségére. Én az ura voltam.Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről. aki nem szól semmit. vagy a vízen. csak azt a földet. mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani. István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit házvezetőnőnek. mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék. ahol csak pióca terem. de – egyedül. Ebben a csomagban egy liba van és más apróság. s a szárazföldön kacsázik. s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek. Nancsi néni öreg szakácsnő volt. s ezután is az lesz. hogy jobb lenne Pesten élni. aztán olyan ordításba csapott. de nem is szólhat. Lili néni ezek után még hozzátette. hogy: – … végeredményben ez olyan paraszti élet. István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –. és ami még szomorúbb. te égimeszelő! Hadd öleljelek meg! Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot. Most Lili ura a férjének. – És az ura mit szól hozzá? – Nem “ura”. vízen és a nagy lápon. s az ilyen durva környezet csak elrontana. Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette. mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok. s ezt nem bírta. és megeszi a fene ebben a melegben. amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme forogni kezdett. hogy jön. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép… . mert tegnap vágták. de nem is értették. mert távozni akartak. Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben. mint a tengerészek. városi liliomszál. – Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –. mert ennek a zajos mezei embernek minden érkezése ünnep volt. mert megrendült a ház. és lila lett. sem erről a beszélgetésről. mint erdőben a gomba. de már az ajtónyitásról tudni lehetett. és egyéb vízi emberek. Egyszóval: Gyula úgy járt. ezért váltunk el. és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az időkre. agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –. s ez az előléptetés nem jelentett neki semmit. nem csodálom. amelyek csak ordítva használatosak. Lilit tehát meglátogatom. hogy Lili otthagyott. aki örvények felett egyensúlyoz. Jó. mint egy pisztolylövés. István bácsi soha nem írta. aminek minden barázdáját ismerte. arca felfúvódott. István bácsi! – Szervusz. és amikor Lili néni szóba hozta. És Lili néni ment. István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa. s az előszobából olyan csók hallatszott. csak férje.

hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél. – Terka. – Szerezte? – hunyorított. ez nem igaz. akik rendszerint éjjel és “magánügyben” jártak. csak barátját vidámabbnak lássa. s a fele udvarra árnyékot vetett. mint két egyetemi tanár. és ruhája is ugyanaz. Ha Kengyel… – Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –. beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is. Ez igaz volt. majd jövőre. a Jegenye utca végén. nem szoktam hazudni. ahol nem volt egyetlen jegenye sem. – Hogy van. pihen]. Majd akkor! Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot. – Maga nem szivarozik? Tutajos erre kissé elpirult. amiben először látta. öregesen. hogy mióta ismeri. nem látsz? – Elgondolkodtam. aki látta. de hát lányféle nem is odavaló. és ez a tudat elkeserítő. amikor árnyékra volt szükség. de ez a különös szag nem volt kellemetlen. talán az öreg Matulától akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni… – Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan. bölcs öregember. Fognánk halat. Arra eszmél fel. hogy az öreg keze bükkfából van. de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót. napozz. Gyula akkor még nem tudhatta. mert jó volt Bütyök mellett maradni. Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után. mert István bácsi szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra. és Gyula csak az irodában találkozott néha Matulával. gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit. – Belemész a pirosba. és úgy érezte. Gyula úgy gondolta. miket beszélsz? – Jó. Fürödni meg itt is lehet a kert alatt a patakban. hal meg annyi van. köszönöm kérdésit. én is szeretem az öreget. hogy Kengyel végül is négyest adott.– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –. földszintes házban laktak. hogy engeditek vagy nem. – Mi újság odakint? – Hát mért nem gyün már egyszer ki. – Még nem Matula bácsi. nemkülönben minden “járkélő”-re. és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van… Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet. – Terka. Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. a gémek is. becsszavamra láttam. de a természetről annyit tud az öreg. bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek. – Ezt csak úgy mondod… – Szavamat adtam. Persze. hogy a végén négyest írt be. aki csősz volt a nagy nádas táján. meg ennénk is… – Nem engednek.és mocsárszaga volt. s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. Bütyökék egy hosszú. mint a penész.« tudja. – Jövőre. Nagyon fontos. – Megvagyok. Matula bácsi. hogy kinek a társaságában vagy. És arra sokszor volt szükség forró nyarakban. füst. Igaz: szépen képviselte. csak egy kicsit kérgesebb. jó – legyintett az asszony –. akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. de felügyelt a nádvágókra is és a gyékényszedőkre. mert óriás volt. hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos hármas… Kengyel… de most már tudja. – Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva. Matulának pipa-. tudod. Matula tiszta szívű. mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a . Én nem szólok bele. nem öregedett egy napot sem. hogy így meg úgy. az apám olyan mérnökember… – Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase.

és eljött az évzáró. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret.” El is múlt szépen. hogy Piri mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé tiszteletlennek tartotta. – Jaj – mondta –. Hívjanak fel telefonon. hol a másik. a bizonyítványon már nem lehet. amit ugyanazon közértből hozattak. Gyere. Piri mama cigánykereket hány örömében. aki két kosarával teljesen elfoglalta a lejáratot. kenj egy darabot Gyuszinak is. – Azt hittem: kilencre. szótlanul táplálkozva. mert Pondoray néni özvegy volt. Egyél valamit. de a másikon ott állt Kengyel. “Még egy kicsit alszom – gondolta végül –. s arra ébredt fel. és kis nyugdíja mellett ebből élt. – Köszönöm. Gyula erre megvonaglott. rendesen ebédelsz. azért siettem. Piri mama. amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is. – Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját. – Ne izgasd magad. Billegett a mérleg. a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve. – Köszönöm. azaz inkább azok rohanták meg. aztán. még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem… – Beteg vagy és kész. Ha nem mosott. – Hány órára mégy. akkor vasalt. hogy megmondja a véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról. és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán. elővette az esti kétségeket. – Én sem ebédeltem még. mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult. jaj. és utána Bütyök eljön hozzánk. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének. az bizonyos. hogy nem sül ki a szeme ötven fillér borravalót adni. vigyázzatok a ruhára. A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba. miközben szikrák pattogtak ki a lyukakon. Pondoray néni. ha meglát. . A hatalmas asszonyság letette a kosarakat. – Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök. csak nyögött egyet. – Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám. fiam. és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten. Bütyök. hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán. Gyuszikám. mint a nemes vad. – Béluskám. de itt mindig csodálatosan ízlett. a bizonyítvány kiosztásának napja is. az ügyvéd úr nagyon kényes. Igen – gondolta –. Két csomag lesz. Mondd meg. kisfiam? – Nyolcra. Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon.konyhában télen. mert odahaza nem volt ilyen jó a kenyér. de ez azért mégsem illik… Béla. Barátunk. hogy hívjanak fel telefonon. akkor elmúlik a fejfájásom. mintha a tetőn már lángok csaptak volna ki. Majd én megmondom nekik… Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött. de mivel az még csak fél hét körül ténfergett. és a bizonyítványon már úgysem lehet változtatni. Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden… Azt nem lehet mondani. Nem. s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú város között. Nem szólt. ha kést ütnek a horpaszába. mert annyi képzelőereje neki is volt. hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát. ne gyűrjétek. hogy Piri mama költögeti. ha megjöttél. odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret. – Majd segítek – jelentkezett Gyula. hogy majdnem elütötte Csalinga nénit. és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek. Egy darabig féloldalt pislogott az órára. A hármason… És úgy rohant le a lépcsőn. – A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –. ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem. Most is vasalt.

de Gyulára nézett. saját versében állítva. – Hülye! – mondta Jogász. mert bérletét otthon felejtette. szalmakalapja van. mert ez már az utcán volt. – Gyerekek. hogy hanyatt ne essék. ezt a kettőt hozhatja. tanár úr. később még visszajönnek… Bolha a markába köhögött. Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott. és éppen egy nyolcadikos búcsúzott. Hát lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon… – Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. – Semmi – hánytorgott Jogász –. – Ki mondta azt. Kocsis bácsi… – Éhen – mondta a nagybajszú portás –. – Persze. hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel. – Nem keresett senki? – Dehogynem – suttogta a Jogász. Hangverseny. míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. aki teljesen megzavarodott. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította. Az ünnepélyt a kertben tartották. az egész házban riadalmat keltve.– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula. ott a nagy fa mellett. és ütemesen kiabálták: – Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki! Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt. hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a nadrágjára. aki fehér sortban érkezett. azaz Avas Elemér. Tutajos – mondta Kengyel. és Csalinga néni csak saját magának mondhatta el véleményét. aztán letette a székeket. de Bikfic gyenge jellemű volt. Mármint a nőnek… – tette még hozzá. a verebek kerestek a szemétládában. és úgy közelítette meg az iskolát. jól áll a nyakkendőm? – Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós. mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok –. mint akinek semmi köze nincs a jeles intézethez. jegyet váltott a villamoson. beleütközve a portásba. a Bikfic helyeselt a farkával. hogy feledhetetlen napok. amíg saját osztályának kellemes társaságában elvegyülhetett. – Parancsoljon. Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. és még sejtelme sincs róla. hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve. hogy nevetését leplezze. éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom. de erre már nem kapott választ. de határozottan csinos volt. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette. most már csak Kengyel következik. hogy Dub normális. – Segítek. amire egyébként nem volt senki kíváncsi. Aztán hirtelen befordult az ajtón. s így olyan mekegésszerű hangokat hallatott. – Csak azt szeretném tudni. mi van még hátra – kérdezte valaki –.) Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén. aki kizárólag a havi fizetés előtt érkezett. azaz Kocsis bácsiba. legfeljebb a szerelőék kutyája. Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot. – Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –. ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász. aki három széket cipelt egyszerre. és Gyula meghajolt. – Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek. mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra idegtépő perceiről. Ott van Kengyel egy nővel. Éppen Kengyelnek… – és úgy pislogott Tutajosunkra. mintha Gyulából azt nézte volna ki. és a nagy fa mellett letette a két széket. – Köszönjük. a vonatom egy óra múlva megy. Dubovánszky évzáróra mindig nyakkendőben érkezett. mindig igazat adott mindenkinek. aki a verstől egészen megvadult –. Külön kiemeli Tutajos hármasát… . saját szerzeményű gyászindulóval. A hölgy valóban szalmakalapot viselt. egy olyan csészealjszerű micsodát. mert eddig úgy tudta. hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat.

– Jogász. – Nem bánom. egyél. olyan derűs részvéttel. – Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó. hogy rá kerüljön a sor. hogy még a reménytelen ifjak is megnyugodtak. és azt hiszitek. A kiváló ifjúság a tantermek felé özönlött. . az nem érdemli meg magyarból a jelest. hogy ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet. már nem javíthatom ki az osztályzatodat. sápadt fiúnak. mert rettenetes ideges volt. mert aki feleslegesen idegen szavakat használ. akinek vonatja immár fél óra múlva indul. – Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul. mert vége lett az ünnepélynek. egy tündérke. rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam igazítani… – A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék. a vakációban ne törődj semmivel. Kovács. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is úgy írta be. Lajos bácsi. félelem és remény vad hullámzásában várta. hogy az éjjel belopódzott a tanáriba egy tündér. Az éljennek gyenge visszhangja volt. Fiacskám. amikor átvette a nyitott könyvecskét. amelyet nem ismert még. kiemelte a tintatartót a helyéről. Aztán helyére ment. megőrülök. így vidáman vette át a könyvecskét. s ez idő alatt be is csukta a kemény fedelű okmányt. te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula. hozzávágom a tintatartót… – Mit akarsz avval a tintatartóval. Ilontai. sétálgass. Kalmár. (Csillik elnézően mosolygott…) De felállt Janda. Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból. és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna. hogy szeptemberben Csilliket fél kézzel a falhoz kenhesd. – Balogh! Bence! Birkás… Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban. mert a kitűnő ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán. hogy foglalkozzam vele számtanból. – Lajos bácsi kérem. Ladó!… És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért. hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek. és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét kezeit az öreg tanár –. Kalmár? – Tanár úr kérem. – Horváth. bár az előbb említett rovarok mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. Tehát jeles magyar szamár vagy. mert a katedrán már ott ült az osztályfőnök. ha Acél meg foglalkozik veled magyarból. – Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet. Keze ökölbe szorult. szedd össze magad. hármast adott… – Kincses. Kercsarik… – Phh – nyögött Tutajosunk –. sajnos. meghajolt: – Jó nyaralást kívánok. mert a tündérek is tudják már. Meglásd. hogy Acélt a vakációban abriktoljam… – Mit csinálj? – Szóval. így magyarból is jelesed van. de csak úgy. szemét egy pillanatra behunyta. – Ha valaki közbeszól. – Kibújok a bőrömből. Sajnos. az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon. Kalmárnak jó bizonyítványa volt. Hármas. – Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök. aki már megint megfeledkezett az ilyen közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. drága csemetéim. semmi nyomát sem láttam. – Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly. Kengyel tanár úr azt mondta. és Lajos bácsitól a kettes is jobban esett. könyveidet tedd félre. Keze kicsit reszketett. és maga elé tette az ítéletet. – Most persze lapultok. de erre már nem került sor. mint például Kengyeltől a hármas. és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék. és kivételesen elcsendesedett.

és lehúzta az újságot – izé… rosszabb is lehetett volna. Bütyök – sóhajtott Gyula –. ezt mi is megnézzük. asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása követte. – Na. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai susogtak. – Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –. mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel. hát ez nem fontos… magyar: jó. hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő. – Nyisd ki. Gyula Lajos pedig úgy érezte. az nem lötyög mindenbe bele. és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. Éva. milyen Kengyel. aztán majd én is… – Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs. és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón. – Igen. – Hiszen azt mondtad. Zsongott az egész épület. ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt. mint egy naplemente. – Na. Kengyel alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen. fiúk. – Izé… – kezdte Bütyök. hosszú beszédet is mondhatnék. A két fiú felállt a dermedt csendben. Lajos bácsi! – üvöltött Sós.– Mutasd! – mocorgott Bütyök. látod! . mert a perec. Igen. elsüllyed. hogy menjetek. – Magaviselet – lehelte Bütyök –. – Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –. Pókos. tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok kíváncsi… A lány megnyikkant. Bütyök füle olyan piros volt. – Hát ti mit csináltok? Az ajtóban Kengyel. de… – … nem mond. mintha megcsiklandozták volna. és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta az újságot. – Jöjjön. húzd már. hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig. de le is takarta a sportújsággal. – Na. ha a fiúk megengedik. Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás. húzd. aztán felállt. És odaálltak a guberálók mögé. engem is ez a kutya Kengyel érdekel. – Hát. – Vági. számtan: jeles… – Tanár úr – fordult meg Bütyök –. Mivel azonban – tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve (ámbár ez tulajdonképpen: főnév). Tutajos megdöbbenve nézett barátjára. én most egy szép. tanár úr… én igazán… –. és ő sem nézte meg a bizonyítványát. csak Sós Károly volt csendes. Bütyök! – rendelkezett Kengyel.) Lajos bácsitól nem is féltem én. – Mikics. Vas. aztán kiürült a tanterem is. és kinyitotta ugyan a könyvecskét. de ez a zsongás a kapu felé húzódott. és érezte. hogy négyest írt be… szavadat is adtad… – Láttam is! De hát tudod. – Majd ha egyedül leszünk… – Megbolondulok a kíváncsiságtól. ami szelet ígér. Pondoray! Bütyök kimászott a padból. ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. hogy csak a levegőbe írt. – Számtan – mondta Kengyel –. de a kofa – igen! – Éljen Lajos bácsi. hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé. (Az újság lassan csúszott lefelé. és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”… Tutajos úgy érezte. Ormos. és örüljetek fiatalságotoknak és a nyárnak. és mellette a szép lány. megtévesztésül a leselkedőknek… – Eressz be! Bütyök visszaérkezett. Wallenberg… Lajos bácsi végignézett az osztályon. éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály.

hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni. még be sem mutattalak benneteket ennek a hölgynek. Mindez azonban rossz álom volt csupán. titokzatos messzeség. hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak. az a szódás kocsi várhat! És ez a rendőr ugyanaz volt. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”. és Gyula úgy látta. – Gratulálok. számtan – fizika szakos tanárnő. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos. megmosakodtak volna. ne ugráljon. szívem – mondta Kengyel. ez pedig Pondoray Béla: a Bütyök. A menyasszonyom. mert Gyula belement a sárgába. – Persze – mondta Bütyök –. egyszerre végtelen lett a tér és az idő. – Én is gratulálok. Ezt meg kell beszélni. mintha azt mondta volna: – Tessék. mindent megbeszélünk. azt egyik sem tudta.és fizikatanárnő feje felett. Ladó. persze. az nem lehet számtantanár. és gyengék voltak. A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna. Hogy mit kell megbeszélni. és hideg szeme olyan volt. sőt az egyik morgott is. Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni. S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett. hogy a csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan. Kengyel pedig kezet nyújtott. szabadság! Mosolyogtak. aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó gyalogjáróra. Most minden szép volt és jó. A rendőr most úgy tárta szét karját. valami simogató. Ténferegtek a ragyogó utcákon. – Színvak maga. megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen. Azután már alig beszélgettek. összetöröm a csontját… Ámbár… azt nem hiszem el. Két hónap! Szabad. amint odaértek. de a hangyák már eltávoztak gerincéről. hogy: akinek hármasa van. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van. vidám és játékos kutyusok. hogy a menyasszony számtantanár. . mint a párás. amikor Bütyök végre meg tudott szólalni. és nem lehet megtartani. – Ne kapkodj. ahol végigömlött a nyár. és ilyen szép.) – Hát akkor menjünk. mintha áldást akarna osztani a járókelő emberiségnek. (Milyen puha. – Gyerünk. Bütyöknek úgy tele volt a szíve. A fiúk kezet csókoltak. Lassan! Magyar: jeles. hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek. Számtanból jeles?! – Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát. még a bámészkodó verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva. A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között.Aztán Gyula vállára tette a kezét. Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula. Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe. fiúk. meleg ragyogással. fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van. jószagú a keze – gondolta Gyula. de tele voltak valamivel. néha összenéztek. Aki Éva. de… hát ez meglep. ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta. nem lehet megosztani. sem elmondani nem lehet. Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni. A lépések már kint kopogtak elmenőben. – Gyere majd fel délután. amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét. Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag. – Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond. mint a fűzfa fiatal hajtása. ezt látta mindenki. de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak. és – szerencsére nem tudták. és mintha felszakadt volna a messzeség.

de most úgy érezte. ahol már világosabb volt. Bikfic leült az ajtó előtt. – Négy után. Igen – gondolta –. ámbár Bütyök inkább a zsebében tartotta a kitűnő fejfödőt. Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját. mint egy strucc. Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt. mint egy végtelen űrt. Csak egy kis odú volt ez a szoba. és ha Gyula történetesen szöget vert a falba. azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő. igen. – Hagyjátok! – mondta Piri mama. csak egy kis odú ez a szoba. Kengyel kiváló ember. a konyhába. – Látod… látod. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. árnyékolta be az ifjú homlokát. amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk elszenderedett. néha az ifjú maharadzsák nevelője. Gyula pedig megnyomta az előszoba csengőjét. milyen szép ez… jaj. amelynek ellenzője törött volt. ami szinte fárasztó lett volna. Gyuluskám. ismét elővette a bizonyítványt. – És hogy került oda? – kérdezte Gyula. és mint a háztető. Gyula eltűnt a kapu árnyékában. és ha madáretetőt tett az ablakba. megég a pulyka! Gyere. mert a kis odú hatalmas csarnokká bővült. és jobb. ha elfoglalja magát valamivel. és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama nyakába. fiam. amit az átélt izgalmak. mert – immáron nyolcadikosok voltak. s ez sok pénzbe került… Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt. mert Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában. Piri mama könnyen és szívesen könnyezett. aki a maharadzsa életét mentette meg. amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek. de azt pontosan nem lehetett tudni. most már igazán nincs semmi dolgod… Igen. de orvos is volt egyúttal. később azonban úgy érezte: őt is nézik. mert elő kellett vennie. ezt Gyula is érezte. . abba sem szólt bele senki. ha nem lett volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi! A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette. mert a rokon előkelő állást töltött be. mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni. de hogy valóság volt. minden álmok őrzője. elég puha lesz-e… De milyen nyúzott vagy. és megvakarta a bozontos kis kutya füle tövét. amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár. Dőlj végig a díványon. nem tudom. És ez a szoba volt minden titok tudója. és az a hölgy. így szemét és az ókulát többször meg kellett törülnie. A konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott. mint ha csavarog. hogy milyen minőségben. s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt. a fordulónál Bikfic állt. tervek és titkok garmadával. szívem. s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai szárnyas túlvilági illatát. – A fiú nem rendetlen. de a lépcsőnél. – Nem illik leselkedni. de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága: hogy teljesen az övé volt.– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök. elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem csodálhatunk. pihenj. Más nem. az az Éva. ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan. Mert bizony. aztán kifényesedtek. István küldte a pulykát a vasútról… akkora állat. ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának. amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”. az bizonyos. hát szöget vert. de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. mire Bikfic hazakísérte a fiút. Bikfic – figyelmeztette Gyula. és boldog révületben nézett végig a szobán. aki eddig ezt sose kérdezte meg. Mert voltak itt álmok. A lépcsők felett. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta. Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról. minden tervek meghallgató ja. és kedélyesen lengette zászlós farkát.

hogy a Dunán kellene lecsorogni. s ez Bütyöknek nagyon rosszul esett. amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott. azt a betyár pulykát bőven zsírral. Géza bácsi szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába. de ekkor megdördült az ég. hagyma. mert olyan lesz. amikor azt mondta. hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra kerül sor. és Gyula lemondott Konstantinápolyról. hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula. nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi kétség. látva Gyula meghökkenését. és a bizonyítványát is látni akarom… – Pszt… alszik szegényke… – Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –. “Köszönöm. mert ott ez a szokás… – Látod ezt a kocsit? Rolls Royce… – Az övé? – Hát persze! Ezen járnak vadászni… Ezek után Géza bácsi vadászmester. és Szuezben is felülhetnek ugyanazon hajóra. s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg. mert ha valamelyik szülő bekukkant.– Kérlek szépen. hogy: “Mit csináltok. mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben. Csuda feje van! És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. kellemes dohányszag kíséretében. és senki nem tudta beszerelni. míg Gyula úgy gondolta. a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”. és gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna. és mögötte Kengyel… akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját… “Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula. mint a bocskortalp. – Valami gépeket vittek a maharadzsának. dohányzacskó. Bütyök Triesztet ajánlotta. mesebeli díszegyenruhában. mint ilyen maskarába öltöztetett fényképeket. Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés. Piroskám. s most hogy István bácsi súlyos és kedves. mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén. talán mert érezte. és Gyula Lajos elhatározta – álmában –. de főképp valóságos személyisége megjelent a porondon – valljuk meg –. ki a Fekete-tengerre. és Kengyelt elseperte valami földrengés. szalonna és piros paradicsom mellé. A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és Géza bácsit. s a keze most olyan puha volt. ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit is. éspedig nem álmában. ami már csak azért is jó volt. gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre megnyugodott. és öntözd meg. Álmában Matula jelent meg. csak Géza bátyám… – De hogy orvos is? – tűnődött Gyula. – Hol van a kölyök. hogy az öreg csősznek. a bicska. és turbánt viselt. Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel. mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök. Gyula el is búcsúzott. A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt. megnézni Konstantinápolyi. dugó. hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá. és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. hogy kis odúja erről is hallgat. Trieszt – Bombay – mondta Bütyök. . mint Éva tanárnőé. – Azt közben tanulta meg. Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. pipa. mert István bácsi jelent meg. hanem valóságban. hadd ölelem meg. – Lehet. hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene. – Géza bácsi is Triesztből indult el. és már látta. kenyérruha. zöldpaprika. a szomorú emlékű Héttoronnyal együtt. Pondoray Géza egy autóra támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel. autójával együtt. madzag.

Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik. hogy álom ez az egész a bizonyítvánnyal együtt. aztán a kedélyesen dülleszkedő egyén hátára. hogy ő fáradt ifjú. – Lefekszem én is pár percre. tehát nem hallhatott semmit. Végül is feketét rendelt. hogy az üvegpoharak összekoccantak a polcon. és inkább csak nézte a fiú kanalazását. amiben állatok vannak. csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában. – Na. – Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. – Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. hol hatalmas tölgyrönköket fűrészeltek. Edzeni kell a gyereket! Olyan hosszúra nőtt. Pihenhetsz is egy kicsit utána. igaz. majd megint a fiúra. diskurálni kezdett valakivel. aki a “rengeteg tanulás” után még ilyen csatazajra sem ébred fel. Gyula hallotta még. Pirikém. – Vegyél neki valami könyvet. később pedig rá is dőlt az asztalra. és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel. – De hát nem csoda: amit ezektől a szerencsétlenektől mostanában követelnek. illetve valamivel később erdőben járt álmában. ez is csak álom volt. – Ákos mindent ostobaságnak tart. a legnagyobb erdei fűrésszel. zoknit nem veszek. állattörténetek meg madarak. aztán a víz zuhogásába vegyült krákogást. de majd én kézbe veszem… Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést. Bicskája van? – Nincs. mire van kedve? Piri mama elgondolkodott. ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. mire Ákosék hazaérnek. mintha István gazdának neki akarna menni… Még csak ez hiányzott. de – gondolta – üsse kő. veszek neki egy s mást. Nem volt ott fűrész. megebédelünk. – Napszemüveg… – Nem veszek! Csukja be a szemét. – Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom. ha a jeges édesség a lyukas fogába megy. Semmit sem lehetett hallani. de ne kényeztesse. hát feldönti az asztalt. Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett. végül valami távoli beszédet is. ámbár Ákos ostobaságnak tartja. mint a krumplicsíra a pincében. és nem volt erdő sem. de Gyula ismét álmodott. tehát ki sem nyitotta szemét. Persze. Ez persze nem volt igaz. újra elaludt. ámbár ezt hallani nem lehetett. Szandált veszek. és a válla felett lenézett: – Na és? István arca lilás árnyba borult. meg lehetne fürdeni? – Persze. úgy értem. aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést. angyalom. mert ez a vágya. és az első szél feldönti. sok lenne egy ökörnek is. hatalmas fújásokat. ha sok a nap. amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el István a szivarvéget –. – Ez az én asztalom. a ruhád meg addig kivasalom. aztán. – Most pedig elmegyünk csavarogni. de nincs benne vér. Ti majd Gyulával ebédeltek. Piroskám. amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult. . István kérdően nézett Gyulára. s először arra gondolt. csak a felháborodásnak azt a fenyegető dörgését. aztán meg arra. amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott. aztán elviszem a fiút. ámbár tett egy olyan mozdulatot. Nem tudod. és nehézkesen felállt. látod! Célszerű dolgok kellenek. s a gyerek is alszik még. lesz öt óra. hozzá való zoknival. ez az asztal az én asztalom… Az ifjú kissé hátrafordult. Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton. A hivatalos dolgokat már elintéztem.Gyula még az álom határán lebegett. Marhaság! Hát még? – Végy neki egy pár jó erős szandált. vágyom már egy adag jó fagylaltra.

még a tankönyvekről sem feledkezett meg. A fülledt alkony megállt az utcán. A szoba már majdnem teljesen sötét volt. . – És a bicskát se igen mutogasd. kikötésekkel és ígéretekkel. elengednek-e. Időnként Piri mama nyitott be: – Gyuluskám. vagy megőszülne. mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –. hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés történt. bizonyára? És remekül sikerült… – Színjeles! István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra. attól elmúlik a mérgem. Az ilyen hosszú. persze hogy elengednek. ne menjen a nádasba. s a villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak. hogy a kívánságok nagyon természetesek. aztán se le. hogy bekap valami óriási csuka. amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni. Istvánban meg lehet bízni! A megbízható István ebben a pillanatban mondta. és “a fiatok jó kezekben lesz. – Még azt sem tudom. elég nagy az udvar és a kert. Bízd csak rám. és Bütyök sem vágyott világosságra. és Tutajos barátunk derékig elpirult. El is múlott. hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott köszönetet. aztán a sportboltba. sem vágni. cipőüzlet! Ide bemegyünk. és olyan terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére. ne menjen mély vízre.Gyula sápadtan nézett nagybátyjára. – Szerencse még. – Várj fiam. ne menjen a gépekhez közel. a kert végében pedig a kis patak fürdéshez éppen elég. – Megérdemled. személyére s az “ilyen nyegle. itt megiszom egy pohár sört. s inkább az apját kellene felpofozni… hopp. – Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak! – Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –. amit kár lenne ismételni. Ebben a csomagban tehát irodai vonalzók és mércék vannak… – Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula. – Kérem úgy csomagolni. csavarhúzó és körömreszelő is. megvolt a vizsga. különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak. egy szót se többet. Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt. erdőbe. és megírta. Aztán a könyvesboltba mentek. naplopó kengurukra” általában. aki egy vastag vizespoharat markolt meg. Elég talán annyi. az ugyancsak megbízható Tutajosnak: – Add ide azt a hosszú csomagot. még lefújná a nyaralásod. hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó ollóról is… – mérgelődött. István bácsi majdnem kibökte. Ha szükséges. hogy a mezei szótár egész. – Viszem én… – Add csak ide. Erős szandált kérek a fiúnak… – majd egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó. – El! Mért ne engednének el. A jó szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba. mert a házak falaiból dőlt a meleg. sem horgászni. azokat megmutathatod. – Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –. hogy horgászbotot vettem. tankönyveket is hozzon magával…” – Ugye. sajnálni való az ilyen alak. de Gyula nem gyújtott villanyt. amely – mint minden mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki. se fel. ahol rúgó és öklelő fenevadak vannak. irodai vonalzókra vigyázni kell! – Mi? – Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná. hiszen… azaz. azt a kockás rövid ujjú inget nem találom. ne másszon fára. ezt elhihetitek. s még az utcán is morgott egy darabig.

hát képibe vágta volna a poharat… – Jól van. hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul. csak pislogott. de István bátyád azt mondta. Piri mama ezen kissé meghökkent. – Elég az. ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –. nem szeretném. hogy könnybe lábadt az ifjú szeme. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen. ha nem hallják az ő hangját. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem. – István bácsi mit szólt? – Semmit. – És írjál. és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára. hogy te. – Te nem jössz? – Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét. mint az egyszemű szegénység. Édesanyáddal majdnem összevesztek. Piri mama! És István bácsi az apám. – Az anyád azt mondta. aminek azonban sok akadálya volt. mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak. Tetszik tudni. mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata. – Apád valami újítást csinált a gyárban. Tutajoskám. ugye. amiben a hosszú léniák vannak. – Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –. – Mért nem hoztad el? – Nem lehetett. és leengedte magát a díványra. Megint küldött egyet. mire a dívány olyan fájdalmasan nyikkant. tudod.– Még szárad – mondta Bütyök. amikor egyedül maradtak –. Ha az a jampec nem megy ki. – Fene egye meg – dörmögött István –. mint amikor a kutyának a farkára lépnek. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. mire odaértek. és cipője kopogása árván. ha énrám úgy nézne. nem tud lépcsőt járni… Attól aztán még nagyobb lett a csend. hanem arra. de a találmányra büszke… és most boldog. a tehenek kevesebb tejet adnak. István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt. mit lehet itt kitalálni? Géza bátyám is csak fényképeket küld. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából. Piri mama. amikor Bütyök kiballagott. És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben. csak mosolygott. és gondolj rám is. Azt mondta. helyet adva a pótatya vaskos egyéniségének. az ünneplő ruhád is csomagoljam be. magányosan ugyanezt kérdezte. De mit? A lámpát akkor sem gyújtották fel. hogy ki kell találni valamit. Mulass jól. kisfiam. és ötezer forintot kapott. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal. mert hátha vendégségbe mentek. Azt mondja. elég hosszú a nyár. – Dugja el. de arról senki nem beszél. – Hozzám! – mondta István. a ruhákat én viszem haza… anyámnak fáj a lába. egyáltalán nem lehet. Mit lehet itt kitalálni? . írok… Fogták egymás kezét. de nem a levélre gondoltak. hunyorgott a homályban. – Csak hat inget tudok adni. amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak. – Kitalálni – sóhajtott Bütyök. és a szivar parázsló feje. hogy nem lesz arra szükség. öreg Bütyök! – mondta. hogy “mérnök fejed” van. de Istvánnak reggelre otthon kell lennie. eltűnőben a homályos lépcsőházban. s amikor apád azt mondta. az én nevelésem vagy… az én fiam… – Csakis. amitől a rugók panaszos nyöszörgésbe kezdtek. Nyugodt lehetsz. gyúródott leszel. majd eldugom. hogy az ötezer forint nem számít. Pedig elefánton ült… turbánban… Hát én akkor elmegyek. a csillár szakad le. amiben része lehetett annak a kisebbfajta áldomásnak is. mint a bagoly. Csend lett a szobában. Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem. Tutajos! Mindenről írjál! – Írok. aztán leült a két gyerek mellé. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást. – Szervusz. kisfiam. most már István bácsi a főnök. Piri mama.

– A csónak – rebegte –. s onnét láthatta a Velencei-tavat. Asszonyom. hogy mire Gyula megnyugodott végre a fülke sarkában. az ajtó melletti sarokban. és ide-oda riszálta a kocsikat. majd csak Székesfehérváron. hiszen behálózzák az egész földet. és – ha közel hajolt az ember az ablakhoz – sejtelmes messzeségbe nyúltak az ezüstös búzatáblák és kanyargó utak. Aztán nádasok jöttek. Nekem egy csomó ismerősöm van. A kivilágított állomásokon emberek álltak. s a sürgönypóznák olyan vágtatva ugráltak el az ablak előtt. görbe cölöphöz kötve. új utasok ténfergése a folyosón.Az események ezek után úgy egymásra estek. Szavamra. de reptében is titokzatos ígéreteket susogott. Ha ugyan van ott emelet. mintha saját kezűleg vitték volna a sürgős üzeneteket Pest felé. mérik az időt. akik állnak és maradnak. akik elindították ezt a szabadságos vonatot. A fene ezt a sok csomagot. a zsibongás. A kocsik most már nem csattogtak a váltók irányítása közben. a sonkászsemlye a pléd zsebében van meg a kofferkulcs is. – Itt csak négy van… nem! Itt az ötödik. sőt szeretettel gondolt az emberekre. és szinte érzi a bokáján Bütyök rúgását: “Alszol?” . Miska vette észre. ott elöl valahol – ksss… ksss… Az ablak előtt egy ember ment el hosszú nyelű kalapáccsal. három… hány csomagunk volt összesen. amelyre idestova eljutnak az emberek. hanem simán iramodtak. Gyula Lajos azonban már nem tudhatta meg. A mozdony hujjantott egyet-egyet. A gyorsvonat már kint kígyózott a váltók között. kendős asszonyok. beállították a váltókat. és Gyula kiment a folyosóra. – Kling – mondta a kerék – pling… az ember pedig átszólt a túlsó vonathoz egy másik kalapácsosnak: – Na. – Egy. seprik a kocsikat. hogy ott egy jó magasugró minden további nélkül beugrik az első emeleti ablakon. akik nem dohányoznak. buzogányos sáskaréjban. mint a kéményseprő. És nem állnak meg sehol. Ezt Gyula többször olvasta újságokban és egyebütt. és időnként megütött egy-egy kereket. és Gyula tisztelettel. a berakodás. mert reggelre olyanok leszünk. amely ugyanaz volt. A csónak pontosan úgy hasalt a vízen. de azt is. egyiknek sincs. lágy ringatózással. egy izgatott hang a peronról: – Jani. Ilonkára vigyázz. összekeveredett a búcsúzás. az én csónakom! Becsszavamra – igazolta önmaga előtt a látványt. hogy mi esett ki a kalapácsos ember zsebéből. de szeme kerekre is nyílt abban a pillanatban. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt. mert elindult a vonat előre. mert újra szabad mezők jöttek. melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal. – Tessék csak nyugodtan… az uram annyit bagózik. Később felkelt a hold. csillagos ég. nem zavarja a szivarfüst? Egy asszony ült még a fülkében. amelyeknek nincs vége. és egyiknek sincs háza. aki odaér… – mélázott Tutajos barátunk. fiam. és elindult az egész pályaudvar visszafelé. és a tó vizére fényes gyalogutat rakott a pufók bolygó. Az ablak előtt hűvös mocsárszag suhant el. hogy a kis égitest vonzása olyan kicsiny. Fényjelek. és mihelyt megérkeztek. a jegyváltás. érdekes. ugyanazon öbölben. Janikám. hogy azon a pénzen már házat vehettünk volna… – Érdekes – mondta István bácsi –. Gyula? – Öt. kettő. mint amit azon a szörnyű számtanórán megálmodott. Húzd fel. az: ablakot. mert ott nyitva volt az ablak. és valamikor lerakták a síneket. lapátolják a szenet. és van kedve ugrálni annak. és Gyulának jó érzés volt így elrohanni emberek előtt. kis őrházak bukkantak fel a sínek mentén. azonnal írj… – Ssss-ssss-ssss… eregette a mozdony a gőzt. A délutáni gyorsnál eshetett ki a zsebemből. meglett? – Meg. ahogy ő akkor elképzelte.

és mégis odaadja mindenét. csupán azt jelenti.“Mi?” “Kengyel szólít…” Gyula megborzongott. Nem beszél. s egy-egy fehér madár fellebbent. hűvös hajnal volt. Gyula álmos volt. néha erősebben… – Te jó isten!… Az én uram is horkol… de ez… ilyent még nem is hallottam. A néni sehol. néha egészen abbahagyja. A néni könyörögve nézett Gyulára. Nancsi néni gondolt rád is. hol megfáznak. – Fiacskám. szépen elaludt ő is. mert a nagy körgallér áldóan meleg volt. Odakünt párás. megfáznak a lovak. s nemcsak Gyula didergett. e a kocsi robogása közben gondolatai is helyrerázódtak. és meglepődve látta. István bácsi dühösen legyintett: . ugyanakkor a néni zsebkendője meglebben. A napnak még csak vörös ígérete világította meg a nyárfák csúcsát. hogy a kocsis levette már a pokrócot a lovakról. kártékonyak. – Phüü… phüüü… phüü… Gyula körülnézett az ismeretlen hang eredete után. hogy István bácsi a karját rázza. és tétova gondolatai nem foglalkoztak a lovakkal. – Dankasirályok. – Nem vagy álmos? – Dehogy… csak nézek. mert rövid idő múlva egy furcsa hang szárnyalt István bácsi horkolása felett. – Vedd fel ezt a gallért. és Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. mert halat esznek. hanem eldőlve aludt a sarokban. akkor mennek a lovak a zabba. mintha nagy fehér pelyhet kapott volna fel a szél. hát nem is hazudik. és mivel választ nem kapott. és akkor nem is horkol. István bácsi már nem szivarozott. A nagy tó egy kis öblében sirályokat ringattak az apró hullámok. A parti nádas nem mozdult. s indulni kell. Tutajosunk elég tiszteletlenül vigyorgott. – Azt mondják. Ezek után Gyula is gondolt Nancsi nénire. hogy jó lenne valami olvasnivaló. a könyveket azonban Piri mama ismeretlen helyre csomagolta. mint amit valaha ember mondott. zöldes tükre. és mégis többet mond. egyetlen. hogy megfáznak a lovak. és férfiasán horkolt. “Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte Gyula Lajos önmagától. hogy valahányszor elhangzik ez a levesfújó zengés. “zabba mennek a lovak”! Gyula felugrott. Gyerünk. hanem a nyárfák is. A néni vattát dugott a fülébe. a csomagokat már kiadogattam az ablakon. tudott. – Néha abbahagyja – ígérte Tutajos –. hogy amikor a legelő lovak őrzője elalszik. A zsebkendő alatt azonban. Ezt szeretem én… István fél karját áttette a gyerek vállán. az egyik nyárfán varjú károgott. Arra ébredt fel. Az állomás után kis erdő következett. s amint ezt elhagyták. a bácsi mindig így horkol? – Nem mindig – vallotta be a fiú –. és otthagyta az ablakot. az pedig. úgy látszik. mert a pásztornak nem szabadna aludni. amelyek hol a zabba mennek. mint szélben a vitorla. és arcára zsebkendőt borított. zsebkendő sehol… sőt a csomagok sincsenek a csomagtartóban… – Ne ijedezz. – Atyámfia. elhiheted. tekintet nélkül az ismeretlen hölgy és István bácsi egyesített fújására és fűrészelésére. azaz tilosba. Később azonban megtudta. és hűvös szellő ömlik be az ablakon. végtelen villanásban terült el a Balaton nyugodt. – Ebben nem is csalódsz. aztán arra gondolt. – Világosságban nem tudok aludni – magyarázta. mert megfáznak. nem szól. nem ígér.

és mit szabad. kiemelkedő zöld halom. Ha tehát bevered a fejed. és okosan. és nekem hiába nyivákolsz. – Vár? – Vár volt állítólag valamikor. hogy István bácsi bekapja a horgot. – Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk. amennyit elbírsz. Ez az állami gazdaság több mint ötezer hold. Hajnali háromkor kelek. ha bajba kerülsz. világosan megmondod. bokros ligettel.– A kuglófot nem szeretik. de akkor még sziget is volt. hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén. de majdhogy a nadrágom ott maradt. mint a pipacs –. hogy bátyja karja súlyosan nehezedik vállára. És István bácsi bekapta a horgot. és Gyula boldogan gondolt arra. az bizonyos. Akkor még odáig ért a Balaton. szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is. de a gazdaságot megtisztítják minden féregtől. – István bácsi. és örülj a szabadságnak. ha nem kerülgeted a forró kását. úgy gondoltam… . magadnak kell kilábalnod. én csak néhányszor jártam arra. Annyira Vállalkozz. Szivart lopni – például – lehet. Nálunk hógalamb a nevük. – Jól figyelj ide. – István bácsi nem szokott horgászni? – Ne beszélj bolondokat! Meghalni is csak akkor érek rá. és este sokszor a vacsora sem kell. ha alszom. csak dőlök az ágyba. de nem szabad… – István bácsi – és Gyula Lajos olyan lett. hogy ha szúnyog száll rá. abban a reményben. aztán majd én is megmondom. Matula minden nádszálat ismer. fiam. vagy elrontod a gyomrod. és minden szúnyog a barátja… Igaz. – Csodálatos! – Hát tudod. Ez mind te magánügyed. azt hiszem. ámbár nem is kapnak kuglófot. és most már egész szélességében kitárult a táj. mit lehet. Irtó sűrűség. ha a bőrét kihozta belőle. amit kivet az eke. és Gyula úgy érezte. Matulának olyan bagószaga van. csillogó messzesége. valószínű. hogy Nancsi néni nem ismert meg. A kocsi zörögve szaladt a hajnali fényben. iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része. Annyi bizonyos. Jobbról a Balaton ködös. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni. Én szeretnék kicsit körülnézni… – A tüskevári erdőben? – Ott is… – Meg a nádban? – Ott is… – Meg horgászni? – Igen… – Meg vadászni? – Hát… A mély hangú mezei ember elgondolkozva nézett maga elé. – Majd beszélünk Matulával. Okos törvény. Balról elmaradtak a dombok. a te dolgod. Gyula elpirult. de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt. hogy erősödj. ott van… Úgy összemartak. – Tüskevár. rám sem száll a szúnyog. balról végtelen nádas egy-egy óriás fával. mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba. Azt hiszem. hogy nem mégy fejjel a falnak. míg messze. mert annyi eszed már lehet. tüske. és pontosan rájössz majd. – Ha bekenem magam. Az új törvény szerint tilos hozzájuk nyúlni. Korlátokat nem szabok. Azért hoztalak el. és most már sekély a víz. én mindent megmondok. jobb. inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak. szúrni már nem tud. hát az örült. hogy mit lehet. – Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre. hogy a sirályokat már nem szabad bántani. ha elvágod a kezed. irtózatos felelősség… de azt hiszem. mert azonnal nikotinmérgezést kap. mert esetleg nem lesz melletted senki. mit akarsz. és nádas az egész. a közepe táján.

de meg is érdemli. összeállította a horognyelet is. hogy talán várja is az öreg. Érre szavamat adom! A kocsi zörögve szaladt az úton. aztán kiténfergett a konyhába. jó lenne Matulával beszélni. és valamelyik emberemnek fel van dagadva a képe. mert ott a féreg. ha egy ló lesántul. ha kellett. de ha azt hiszem. Nagy baj lenne. Gyula Lajos azonban nem adta mindjárt oda a szivarokat. csak arra kérlek: ne bujkálj előttem. – Megmondta a szivart? – háborgott Gyula. amit akartok. de ha nem hallgatsz rám. mert én átadlak neki. és nem haragudhattam én sem. Én nem verlek meg. és milyen egyenes… vigyázz. – Szüléidet ugyan félrevezettük – ha erre gondolnál –. hát úgy megver. és ez lehet jó és lehet rossz… egyébként Matula nekem régebbi barátom mint neked. Kicsit elkedvetlenedett. aludt egy kicsit. én hazulról is hoztam szivart Matulának… – Nagyon helyes! Most. és érted tettem. amíg az apám meg nem elégelte. “A fiatalság nem változik” – nevetett az öreg. a birka vakaródzik. – Nem lesz baj. fiam. István bácsi útközben leszállt. Szóltam. de az öreg csősz nem volt sehol. s így a vendég a házba már egyedül érkezett. mert minden változásnak jelentősége van. amilyet Matula nem vesz… “Telik a jómódúaknak” – néztem rá. és – ha ráér – csináljatok. de olyan csendes volt a ház. csak előttem gyújtott rá egy olyan szivarra. Aztán kicsomagolta holmiját. – Nem szólt egy szót se. mennyit vettem ki. Ezt kell megszoknod. amit mondani akartam. hogy én számon tartom a szivarjaimat… de a szemem megszokta: megjegyezni mindent. Azt mondta akkor. aztán maga is rágyújtott –. mondta. mégis mintha nagy csend lett volna körülöttük. István bácsi… – Kezet rá! Ekkor már felszálltak a párák. és meg akarsz csalni. ugyanúgy loptam én is a szivart Matulának. és volt egy kis reménye. fiam. hogy nem sajnálja a szivart. mert halogatja a foghúzást… Ezt majd megszokod te is. Matula meg örül neki. Gyula egészen odasimult bátyjához. és apám soha nem nézte meg. mert másként nem bírnék ezzel a gazdasággal. és ne hazudj. és Tutajos keskeny. Gyula szíve vidám lett és bátor. és én pontosan éreztem. bár otthon még úgy tervezte. fehér kezét nagybátyja rettenetes markába tette. Ja! – szólalt meg később – Matulával nem akarsz beszélni? Kiment a kertbe. az első vonattal hazaküldelek. mert rühös. mert ugyanabból a dobozból. mint aratás idején a falusi házak általában. mert én megbocsátok ugyan. . hogy pislogni sem tudok. de ezt nem lehetett elkerülni. melegen sütött a nap. – Szép – mondta –. de ezt megszokod. az eke nem az előírt mélységben megy. Ők féltenek téged. hogy megmondtad: rendben is van. mert úgy gondolta. hogy ő vak. a lámpát le ne verd. és harmincéves korodban is babusgatnának. mint te.– Jó. Átesve Nancsi néni rajongásán és a reggelin. Én nem loptam többet. Ez minden. a varjak egy bizonyos répatáblára gyülekeznek. Nem kérdezett semmit. és súlyos karját már nem is érezte. ha én nem látnám meg. Az öregasszonyt nem nagyon érdekelte a nyél. ha kell. ámbár később bizonyos aggódással szólalt meg: – Izé… István bátyám. de ezt – ha már nem volt más – legalább Nancsi néninek is meg kellett mutatnia. Darabos az öreg. hogy szóljak. ami szamárság. de én bizony elfelejtettem. És most nincs sehol. akár bennem vagy az apádban. És még valami: Matulában megbízhatsz. hogy mennyit vehetek ki. Jó atyád nem hal bele – és vidáman legyintett. visszaténfergett az irodába. jó… nehogy azt hidd azonban.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem szól, hogy itt van! – Mondtam ennek a Nancsinak. – Elfelejtette! – El hát… amúgy hogy van? – Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna. – Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam. – Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit. Az öreg csősz felkelt. – Bicskát is kaptam, nézze. Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén kipróbálta. – Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe, köszörülni. A bognár nagyon érti. – Én azt hittem: elég éles… – Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el. – És ha elvágom a kezem? – Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami kusztorával. A horognyelet is hosszan vizsgálta. – Orsó, zsineg? Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből, de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért. – Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele. – Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a tavakban. – Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni. – Ezzel? – Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg utazott is az éjjel. – Majd megbeszélem István bácsival. – Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban bezörgök. – Matula bácsi, hoztam pár szivart. – Köszönöm, hogy gondolt rám. – Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el. – Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom. – Mit vigyek ennivalót? – Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát hozott? – Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma. – Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca… – Majd vigyázok, Matula bácsi. – Akkor jó! – szedelőzködött az öreg. – Hát istennek ajánlom.

Az ebéd kellemes és kiadós volt. – Ketten leszünk csak – mondta az öregasszony. – István bácsi? – Kiküldette az ebédjét. Ilyenkor sokszor van ez így. Bent terítsek? – Itt eszünk, Nancsi néni! Szabad a tepsiből mártogatni? – Szabad! Aki olyan, mint a hét szűk esztendő, annak szabad. De majd csak a leves után… – A leves nem fontos! – Leves nélkül nincs mártogatás – mondta Nancsi néni szigorúan –, ki a fene látott ebédet leves nélkül? Tutajos barátunk tehát megette a levest, utána mártogatott, és megvallotta, hogy Nancsi néni – becsszavamra – jobban főz, mint Piri mama. Általában kiválóan érezte magát a konyha tömör légkörében, amelyből azonban kellemesen hiányzott a gázszag, s ez a konyha az ottani konyhához hasonlítva inkább tágas teremnek hatott. És Tutajos úgy evett, mint egy – tutajos. – Egy pohárka bort is adhatok. – Jöhet! – Azt hittem, Pesten finomabban beszélnek… Gyula kissé elvörösödött. – Szóval: kérek. A bor azonban jólesett, és Gyula megérezte, hogy az öregasszony nem érti meg azt a nyelvet, amit otthon már Piri mama is megszokott. Nancsi néni hamar megsértődött, de éppolyan hamar meg is békült. – Egy kis bor nem árt, mert vérré válik. Gyula ezek után még kért húst, és még kért bort is. Végeredményben kitűnően érezte magát. Arca kipirult, szeme csillogott. – Köszönöm, Nancsi néni, ilyen jót még életemben nem ettem… – Feküdj le, fiam, majd helyrehozlak, ne félj! Tutajosunk nem is félt, sőt bizonyos felesleges bátorságot érzett magában, ami a két pohár bor következménye volt. Aludni azonban nem akart. Könyvet vett elő, olvasgatott, s emelkedett hangulatában megakadt a szeme a szivarosdobozon. “Itt a szivar – szólt a bor –, itt az alkalom…” “István bácsi megtudja” – ellenkezett Tutajos, és kivett egy szivart, és nézegette. “Harapd le a végét… az olyan férfias…” “Leharapom, de nem gyújtok rá” – mondta magában, és gyufát keresett, aztán kinyitotta az ablakot, odahozta a széket, és rágyújtott, ahogy látta. “Finom!” – lelkesedett Gyula Lajos, és már látta magát, amint Matulával szivarozgatnak… A füstöt kifújta az ablakon, kellemes érzése egyre emelkedett, de úgy érezte, egy csepp bor még jólesne. Bor azonban nem volt, csak – pálinka. Tutajos megkóstolta a pálinkát, s a szivar még jobban esett. “Tizennégy éves vagyok – gondolta fölényesen –, Bika már két éve cigarettázik. De az nem szivar, és a papír ártalmas is. A szivar! Az igen! Szólni fogok István bácsinak, és ebéd után elszívunk egy-egy szivart…” Ez – ebben a pillanatban – lehetségesnek látszott. “Felséges” – sóhajtott Gyula, ámbár a füst egyre keserűbb lett, és arra gondolt, hogy István bácsi esetleg nem engedi meg a szivarozást. Ezek után a szivart a kályhába dobta, s úgy érezte: egy kicsit sokat evett. De a bort már nem kívánta, és a pálinkát se, és a szivart se… – Szédült. “Elrontottam a gyomrom” – gondolta, ugyanekkor a szoba meglódult, majd hintázni kezdett, s Tutajosunk megfogta a széket, mert mindenáron ki akart szaladni alóla.

– Rosszul vagyok – suttogta –, Piri mama, rosszul vagyok… – de azt csak megszokásból mondta, és hallgatódzott, mert apró csengők csilingeltek valahol, melyeket később terjedelmes harangozás váltott fel. – Jaj!… Jaaaj… merre van itt a fürdőszoba? Jaaaj… A szoba most már körben forgott, de közben lódult is egyet-egyet, s ilyenkor a padlón kemény hullámok képződtek. Tutajosunk viharba került. Az egész házat szörnyű hullámok ringatták, s az ajtókilincs mindig elugrott előle, amikor meg akarta fogni. – Jaaj… meghalok! De nem halt meg, mert a kilincs végül is magától a markában termett. – Végem van… csak Nancsi néni be ne jöjjön… Amikor az ajtó kinyílott, Gyula csaknem fejest ugrott a fürdőszobába, mert padlója elindult, mint a lift, és gyomra egyszerre megmozdult… – Jaaj… vég… ááá…aaa… Gyula hajója most már olyan hánykolódást művelt, hogy a hajótörés elkerülhetetlen volt. A vihar elérte a tetőfokát. ami neon is csoda – miért egy tűzhányó is kitört közben… Gyula Lajosnak határozottan szerencséje volt, hogy egész estéig egyedül maradhatott, mert az egyedüllétet ezen az emlékezetes délutánon módfelett kívánta. Ezenkívül még azt is kívánta: bár ne fájna a feje, és a gyomra nyugodna már meg, mert a fővihar ugyan elült, de Tutajosunk létének hajója erősen megviselt állapotban volt. Becsületére legyen mondva: verejtékes homlokkal ugyan, de “rendet tett” a fürdőszobában, hogy a viharos nyomokat véglegesen eltüntesse, de ezek után már csak annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a szobába, és végignyúlt a díványán Az égbolt – azaz a plafon – ugyan mozgott még egy kicsit, de gyorsan lehunyta a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is aludt. Amikor felébredt, már a háztetők fölött ballagott a nap, s a verebek valami délutáni gyűlést tartottak az ablak alatti sövényen, éktelen csiripelésben mondva el a mondanivalókat. Tutajosunk csak a fejét fordította arra, és megpróbált gondolkodni, ami kissé nehezére esett. Közeli emlékei simán folytak egészen az ebédig, azután azonban… juj, lóugrásszerű értelmetlenségbe fulladtaik, s közvetlen utána felhangzott a verébcsiripelés. Szája keserű volt, s amikor felállt, gyenge volt – ahogyan mondani szokás –, mint a májusi harmat. De minek van itt olyan szörnyű, émelyítő szaga? A szivar! A hamutartóban egy régebbi szivarcsutka heverészett, ami kicsiségéhez képest túlzott bagószagot terjesztett. “Aha!” – mondta Gyula, s a szivarvéget utálattal kidobta az ablakon. Ezzel aztán elrendeződtek emlékei is. Megtalálta a hiányzó részeket: a bort, a pálinkát és a szivart. “Brrr – borzongott –, ha ezt Kengyel látta volna…” Ezzel újra bement a rossz emlékű fürdőszobába, alaposan lemosakodott, és tiszta inget vett fel, de ha ez lehetséges lenne: legszívesebben a bőrét is levetette volna, hogy a rossz emlékektől megszabaduljon. Az emlékeket azonban csak az idő tudja – úgy-ahogy – tisztára mosni, s így Gyula Lajosnak meg kellett elégednie az inggel is. – Mit akarsz, fiam uzsonnára? – Semmit – tiltakozott Gyula, mert már az evés gondolatára is megmozdult a gyomra –, semmit, Nancsi néni, sokat ettem ebédre. – Fiatal gyomor mindent kibír – méltatlankodott az öregasszony –, legalább egy kis aludttejet egyél. Tutajosunk talán elmondhatta volna, hogy a fiatal gyomor sem bír ki mindent, de mivel ezt nem tehette, vértanúként ült le az aludttej mellé, reménykedve, hogy Nancsi néni majd csak kimegy, vagy valami történik.

Az első pár kanál aludttej ugyan erősen kívánkozott felfelé. De ha neked a pesti. s helyébe tódult a fák és virágok délutáni nehéz illata. “Meg a szivaré” – gondolta Gyula. ott diregt lábfájósok vannak. látod. de körtét ne egyél. az üres tanterem. és azt hittem. Gyula leült a méhes mellett a padra. Hajnalban jön az öreg csősz. Bütyöknek egyedül. Most a kertben vagyok. fiam. Addig te itt lennél… István bácsival is beszélek. A kert sokféle színe. hogy a mamádat. – Na. Ma este Bántott csibe lesz. – Piri mama is jól főz. nem azt mondtam én. mit írok. Kengyel. s a zümmögő csendben az iskola jutott eszébe. és mivel egyetlen helyesírási hibát sem talált benne… gyorsan leragasztotta. de mink. A füst kékes gomolygása távoli lett. hogy nagyon rosszul voltam. Bütyök. fiam! Tiszta orvosság ez. menj fel apámhoz. sokkal jobban érzem magam. csak majdnem… aztán amikor mindent kiadtam és elaludtam és megmosdóztam. Piri mamái azonban nem hagyta. Nancsi néni. a mamád nyugdíjas. haza is írok. mert elszívtam egy szivart. Válaszod várom. koszt jobb volt… Tutajosunk érezte. meghalok. hogy ismét ingatag talajra került. hogy nem főz jól. majd ha itt leszel. mint nekem. mégpedig azonnal! Így született meg aztán a következő levél: Kedves Bütyök! A kertben írok a padon. És Nancsi néninek igaza volt. Igen. . hogy valaki megkérdezze. és Tutajosunk ismét szilárd földet érzett maga alatt. teljes terjedelemben. jól főz. – Dehogy volt jobb! Piri mama is azt mondta. de nem tartotta időszerűnek Nancsi néni értesüléseit kiegészíteni. mert a fürdőszobát felmostam) A romoknál majd ásunk! Géza bácsi fényképét hozzad el. és megyünk a berekbe ahol a Tüskevár nevű romok vannak. hogy kell beutalni. nagyon jó ember (ő sem tudja a szivart… meg mindent. India és Bütyök. Nancsi néni nem vett észre semmit és aludttejjel gyógykezelt. ha itt lennél. mint valami nehéz álom. s békésebb vizekre igyekezett. szaga. hogy engem már csak Nancsi néni főztje tud helyrehozni. Ez még mindig a sok tanulásnak és a gyenge városi kosztnak a következménye. és jó lenne. Az SZTK-doktor majd megmondja. itt van egy fürdő. mert rántott csirke lesz. hogy elhiggyék. – Jól főz. db nincs úgy meg a hozzávaló. – Azt mondta? – Azt bizony… Akkor most kimegyek kicsit a kertbe. Nancsi néni. de nem haltam meg. Tudatlak. nem messze. de aztán elhallgatott ez az aludttejtől szokatlan lázadozás. halat eszünk. illata végleg feledtette a szivart. szerető barátod: Ladó Gyula Lajos TUTAJOS Gyula Lajos ismételten elolvasta a levelet. – Igaza volt.– Láss hozzá. Bütyöknek el kell mondani ezt a szivaros kirándulást. – Eredj. mert nem akarom.

Hát mindenáron meg kell ölni. Miért? Tutajos ebben a pillanatban utálattal gondolt Ernyeire. az egész határtalan. Az előbb egy nagy szarvasbogár zúgott el a feje felett. és eltűnt a krumpliban. amíg élt. és elindult lefelé. hogy a rigó a legjobb egészségnek örvendett ott a száraz ágon. s akik írták. és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. de a gondolatokat hagyta elmenni. s ha megölték. s meglátta a rigót. olyan puhán. csak azért tették. és Gyula nem gondolt most a rovargyűjtő dobozra. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. Meg-megállt. mert a rezeda és rózsák költői illata közé mintha a rántott csirke reális illata vegyült volna. az esti dalt. talán a fiókáknak is. élő mindenséggel.Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. Az udvaron csend. ingyen dolgozik az embernek. amit meg akar ismerni az ember? Jó. reszket a térde –. aztán felnézett a fára. egészen biztosan lelőné azt a rigót. és gyűjtsenek azok. ahol még napok múlva is vonaglottak a rosszul megölt bogarak. hanem magában érezte az egész kertet. volt még. és nem lehet megtudni tőle. és ha Kengyel kiszólítja. s akkor jön Ernyei – akinek állandóan izzadságszaga van. itt a csúzli a zsebemben. lélegző. de a derekuk már szürke volt. és még erősebben illatoztak. Ez megvan a tankönyvben. “Hülye vagyok – suttogta Gyula –. mint az árnyék. és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok. de a zsongás nem hallgatott el. Ha Ernyei most itt lenne légpuskájával. mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka. az egész alkonyodó csendet. és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton. az alkonynak ebben a szelíd órájában bűnös ostobaságnak tartotta. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára. azok életében figyelték meg. de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe. nem foglalkozott velük. haszontalanul beleavatkozva a természet munkájába. hogy mit csinált. miért öldös egymillió diák. haza és minden haszontalanságra. akik kutatók akarnak lenni. a csenddel. A kerti úton ekkor egy macska osont végig. és édes. majdnem álom. Ha most levágnának egy fát. hogy élt. figyelt. a tollas kis életet. és már századszor fuvolázta el ugyanazt a nótát. Tutajosunk egy lett az alkonyattal. bár ilyenkor már elhagyták a fészket. Gyula szinte harapta ezt a tiszta. bizonyára megakadályozná. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre. a kerttel. és az mégis. “mint a rongy”… Miért “rongy”. ámbár nem volt álmos. és bágyadtán gondolt a holnapi napra. tisztítja a kertet a férgektől. Valami nyugalmas révedezés volt ez. mire a cirmos helyből másfél métert ugrott. ahelyett. ahogy jöttek. és dicsekedve mondaná: “eltaláltam a dögöt” és leesett. jön a légpuskával. – Sicc! Azanyád! – ugrott fel Gyula. csak úgy magának. viaszos lépszag lengett a méhes körül. szaglálódott. a kertnek. Azt értette. mint egy kis repülőgép. És ostobaságnak tartotta az egész rovargyűjtést. a házban csend. de a többi? Az a döglött hőscincér már nem mond semmit. akik természetrajztanárok akarnak lenni. ezt Gyula most nem értette és elítélte. és miért “dög”? A rigó hasznos madár. s én óbégatok. Meleg. de hogy miért gyűjt. és ebben nem zavarta az sem. mintha mindig más lett volna. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában. de az értelmetlen öldöklést most. hogy oldalba lőttem volna. nedves levegőt. Ez rendben is van. az neki is fájna. hogy az embernek tudományos célból joga van pusztítani a kártékony állatot és szaporítani a hasznosat a saját hasznára. nem kérdezett tőlük semmit. A méhek járása megritkult. Nem ültette le őket maga mellé. mert belső szerveit is látni akarták a mikroszkóp lencséje alatt. de azokat nem lehetett látni.” Ez a váratlan mozgás életre rázta álmodozó gondolatait. nagyobb lesz a gyümölcstermés. jó: iskolai bemutatásra persze hogy kell gyűjteni. hogy szaporodott. és megöli az ingyen napszámost. . ott dalolgatott.

amikor a főagronómus kocsija megállt egy percre a berekszélen. pedig. Minden kocsinak más a zörgése. – Hát nem mérnök lesz. – Mi a vacsora? – dübörgőit be a vastag férfiú. – Döglenek a csibék. hogy a “gyerek szandálban akar gyünni…” Ez még délután volt. Aztán. akár nincs – mindegy. de a kocsi valóban befordult az udvarra. – Értek mindent. amikor Jancsi néni fülelni kezdett. Azon gondolkodom. hogy: döglenek persze. – Jön – mondta. hogy össze ne rogyjon. Néha későn jön… – Várjunk. de már sötét volt. már nem kell félni. – Majd megtanulod te is. a dolgomat meg úgy teszem. ha beleüti valamibe. de a kabátra mindig szükség lehet. nem kell azt gondolni. inget. ha egyszer megkap a nap. Csak lassan-lassan. Nancsi néni. a gyereket meg ide hoztuk megtanulni ezt az életet. hogy a gazdának több jusson. “mintha semmi sem történt volna”. hanem hogy erősödjön. – Okosan! Ha meg szandálban akar mászkálni. aztán előkészült másnapra. hogy jól vizsgázott vagy megbukott. egyébként nem illik a vendég étvágyát rontani. ha előbb elvágják a nyakukat. Megölelte a Gyula Lajos nevű keszeget. hogy rend legyen. s a kocsi elrobogott. s csak akkor nyugodott meg. István bácsi azonban nem volt ilyen aggódó. hát megbukna. – Tán csak nem akarsz meztelenül menni? – Meleg van… – És ha eső jön… és ha agyonéget a nap? Kabát nélkül nem mehetsz. mert nagy kedve van hozzá. – Hoztam napolajat! – Fityfenét ér az. akár az embernek. Ha elüti a bokáját: elüti. Matula bácsi.Gyula még egyszer alaposan körülnézett a fürdőszobában. aztán. – Száz kocsi közül is megismerem a mi kocsinkat. más a hangja. vigyek-e kabátot. mert sok minden van. amerre járásom van. amikor az öregasszony megmagyarázta. – M a vacsora. – Értem – mosolygott Matula –. s hosszan gondolkodott a kabát felett. Gyula mosolygott. ugye. ez nem valószínű? – Nem gondulnám… – Szóval magára bízom. amikor Matula elmondta. azért vigyázok rá. mert magát eszem meg ezzel a keszeggel együtt. hogy itt most minden a gyerek körül fordul meg… – Ezek – intett Matula a sásszedők felé – maholnap végeznek. előkészítette a vadonat szandálokat. ahol Matula a sásszedőket ellenőrizte. és a szék mind a négy lábával megkapaszkodott a padlóban. . amikor István bácsi ráereszkedett. engedje csak a maga feje után. – Semmit sem tud! Ha magát él vinnék abba a városi iskolába. amire esetleg szüksége lehet. Nancsi? Gyula ijedten nézett a tányérjára. hát hagyja… hadd tanuljon. Arra megyünk. Nancsi néni. Nem rózsaszálnak jött ide. a végén majd maga mondja meg. hogy akár itt van a kis Gyula. várjunk-e bátyádra. Közben bejött Nancsi néni is. ha lebarnultál. persze. Matula megbökte a kalapja szélét. – Matula bácsi. – Nem tudom. mert pecsenyére sülsz. majd nem tartja még egyszer oda. amikor belőlem éneklő kanonok. mint az apja? – Ez? Akkor lesz ebből mérnök. – Egy kocsi – hallgatódzott Gyula. amit nem tudhat. Gumicsizmát meg lehet kapni a szövetkezetben… Ezek után a főagronómus intett. Hátizsákba rakta.

s amikor Gyula kiment. Ezek az éjszakai hangok nem lármának hatottak. és erre egy másik kutya felelgetett jó messziről. és a szúnyoghálós ablakon mintha szitán néztek volna be a csillagok. és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni. hogy csak fél perc volt – valaki megzörgette az ablakot. Hét órát aludt. – Hajnal van – mondta egy reszelős hang –. és Gyula hiába gondolta. és reszkető derengést szitáit a szobába. te lángálló. csak a csontok halmozódtak a csontos tányéron. “Mondanak ezek egymásnak valamit?” – kérdezte magában Gyula. és megsimogatta arcát harmatos érintésével. Most kelt a nap. – Matula bácsi? – Én hát. s a kert alatti gyalogúton ballagtak a rét felé. A paplan két helyen is ki van égetve. amíg a másik befejezte mondanivalóját. merthogy a falu végén találkoztam vele. és abban a pillanatban elaludt volna. ha az ágyban nem szivarozik. és a bagoly már csak álmában szólt. erre mérget lehet venni. mint odahaza. ha Matula nem folytatja: – Két óra. de nem szólt semmit. de úgy érezte: nem volt ez hét perc sem. Ezután már szó alig hallatszott. Aztán elhallgatott minden. s a kuvik is egyre messzebbről szólt. Az ugatás mintha egyre távolodott volna. A rét és a mezők hűvös levegője mintha kimosta volna tüdejét. mert akkor nem mosolygott volna. és mosolygott álmában. hogy elszakadjon-e a föld peremétől. indulni kell. de mire ágyba kerültek. hogy három kubikosnak elég lenne. Keresztülvágtak a kerten. Itt is kis kuckója volt. – Holnapra kell az erő. hogy ez lehetetlen. A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak. A fiú tulajdonképpen csak most kezdett felébredni. mást várt talán? – Neem – ásított ifjú barátunk –. Hogy mit álmodott. – Elbírom. mert a kutyák befejezték esti diskurálásukat. amelyeket nappal sosem lehetett látni. – Nem verem fel István bácsit? – Bajosan. – Annyit pakolt ez a Nancsi.– Csülökre. A szivar említésére Gyula Lajos kissé megborzongott. de Hogy nem a szivarról álmodott. Matula elcsoszogott az ablak alól. Ha ezt a Bika látná. mert Matulának nagy járása van. amíg odaérünk. mert az egyik kutya mindig megvárta. A fiú gondolatai a holnapi nap lehetőségeit méricskélték. Később egy bagoly szólalt meg. már a konyhában pipázott. hogy: “Tágulj. de jobb. de hát hány óra? – Négy! Gyula úgy érezte. és Nancsi boldogan nézte a pusztítást a rántott csirkék eszményi halmában. mert összemorzsollak!” . biztosan nem merne többé szemtelenkedni. Tutajosunk ekkor már mélyen aludt. hát inkább megesszük. de meg is haragudnál. az ágy lágy öleléséből a hajnal friss. Tutajos az iskolára gondolt. de ez a kutyákat nem zavarta. Elindulás előtt még egyszer megakadt a szeme a szép kis szandálokon. hogy majd nem tud tőlük aludni. de kíméletlen légkörébe. de aztán egy kutya kezdett az ablak alatt ugatni. Később felkelt a hold. Gyula Lajos sóhajtva bújt ki a paplan enyhéből. Tutajos! – javasolta István gazda. – Megyek – mondta Gyula. Egy perccel később – de lehet. – Nem hoztok ti abból haza egy darabot sem… – A temetőből nem szokás halottat hazavinni – elmélkedett az öreg –. az örök titok marad. már elfeledte. – Az ágyak? – Már régen megvetettem. ezt a valódi kirándulást és Matulát. Mehetünk. horgászásra az a legjobb idő.

ámbár talán tüskéből volt. hogy “behúzódunk a gunyhóba”. – Hogy a fene… – mondja ifjú barátunk. hogy a szúnyogok csak estefelé csípnek. Majd a Tüskevárban megláthatja. és hátra sem fordult –. de lehet az is. Ámbár – legyintett Tutajos – arra sem lehet sokat adni…” Ez a lesújtó vélemény akkor vert gyökeret Gyulában. – Azt lehetne. mint szétszórt nagy tükördarabok. hogy legénykorában még látszottak valami maradék falak. ha sok a szöcske. De menjünk. bokrok nőttek rajta. ámbár. Matula megállt. merthogy húst esznek. s itt-ott kis tócsák ragyogtak. levelek alá. Gyula nem szólt. Az öregapám mondta. csak esőben meg szélben tűnnek el. hogy megennék a szúnyogok. Ha Matula azt mondja. Majd meglátja. de majd délre behúzódunk a gúny hóba. kis halat fogni. – Ha pedig többet akar tudni ezekről a madarakról. mintha a szemétdombon találták volna. mert ha a juhsajt benne van. István bátyám is. Igen. mert követ nemigen lehet ott találni. arra is rá járnak. nincs. mert gyünnek már szúnyogék. szótárgyártó akadémikusnak szólt. sőt a katasztrófapolitika is. kérje el otthon azt a könyvet. amit az a Lovassy nevű tanár úr írt. És nehezen is gyógyul… Gyula erre sem válaszolt. lyukba. és – nem találta. Az új szandál már a harmatot sem nagyon szerette. akinek van kedve hozzá. hogy a tocsogókba. hát a fele elrepül. Lovassy? – Úgy vélekszem. A sás némelyütt lehajlott a gyalogúira. Hó meg fagy mállasztotta. Az tud mindent. előkelő megjelenést kellett volna biztosítani. az biztos. hogy dögöt tudnak valahol… ámbár. Annyi van ott. és kellemetlenül súrolta Tutajos érzékeny bőrét. amiben van is valamelyes igazság. de a sárból olyan elgyalázottan került ki. . Sem mint kolbász. A sás – ámbár ezt nem várta volna tőle – karcolt. amikor a kolbászt kereste a jeles műben. de a gumicsizmára gondolt. hogy ha az ember megrúg egy bokrot. A gyalogút most már tétován kanyargott a zsombék között. – Nagy kunyhó? – Amekkora kell. Volt. hanem annak a pocsétának. Van ott valami vár? – Csak volt. de aztán elnyelte a föld azokat is. mint a beretva. amint megálltak. iszalag befonta. – Apám is borotvát mond. amelybe elgondolkozva belelépett. – Van? – Ha mondom… Gyula ebből megértette. Matula bácsi? – Fene jobban tudja. – A nádlevél jobban vág – nézett Matula egy pillanatra Gyula lábaira –. sem mint kalbász.– Hova mennek a varjak. a szúnyogok erősen érdeklődtek Gyula füle iránt. Nagy csalódás volt ez. hogy ez a kérdés haszontalanul felesleges volt. akkor nyilván van is gunyhó. pedig úgy tudta. – Matula bácsi. szóval nem böjtölnek. “Miért beretva? – gondolta. azaz kálomisták… – Mik? – Kálomisták. Ezek szürkék. Azok majd csak a télen lesznek itt. szép piros vonalzással. sőt vágott. akkor a kolbásznak igazán vastag betűs. – Ásni kellene. és lábszára rövid idő múlva szépen vonalazott kottapapírhoz hasonlított. Meleg lesz mama – nézett az égre Matula –. mindenesetre megnézem az akadémiai helyesírási szótárban. a feketék. Lehet. de ez nem a kolbászellenes. Nem nehéz a hátizsák? – Nem. – Hova? – Mindenféle odúba. mint a pápisták. – Meg reggel… meg nappal is a bokrok között – mondta Matula.

mintha alulról fűtötték volna őket. – Hogyan? – Hát úgy. – Mi az? – A vadrécék meg a többiek. – Csak megszúrta valami – mondta Matula. és jól megnézte a cipőipar csúffá tett remekét. Tutajost nem lelkesítették ezek a kilátások. ha vízhez érünk. ezenkívül szúrt is… A lába csupa sár… a tüskét nem lehet látni… Matula megy… – Hol a pokolban van az a nyomorult tüske? Mérgesen tépett egy csomó füvet. fél szemmel sandítva Gyulára. – Jó – mondta Matula –. addig rágyújtok – és rá is gyújtott. – Matula bácsi! – No? – Jobb. – Azt is meg lehet szókra. – Szsszsz – mondta Gyula –. mégis úgy érezte. hogy majdnem érintette. egyik lábát a levegőben tartva. Egész éjjel hallgattak. Gyula gyorsan kibújt a megereszkedett szandálokból. akkor már nem megy bele a drót sem. – Le kellene ülni. de így sem talált semmit. A hátizsák egyre nehezebb lett. mire azt mondja. Ilyenkor zajonganak. ami – úgy látszik – főleg a gyalogúton helyezkedett el. – Miért zajonganak? – Hát azt én nem tudom. A fű csupa víz. gödör van. ezért nem szólt egy szót sem. jiii… – Matula bácsi. amikor utolérte –. és egyre nehezebben maradt nyomában. és fenekükön lekvárpuha a fekete sár. pedig most már nincs fészke.Matula a cuppanásra megfordult. hogy: jó! S most meg ebben a vadonat nadrágban: üljön le? – Tönkremegy a nadrágom. aki tanácstalanul nézett körül. Ez nem a diskurálás ideje volt. talán most kibeszélik magukat. hogy elkényeztetett lábának szokatlan a hideg harmat. A fiait régen kiröpítette… – Akkor mért? . valami belement a talpamba. mit akar ez a madár? – Szid bennünket. hogy a kánya megfogja a nyakukat vagy a nagy sas vagy a héja. de nem mondta. Én addig lassan ballagok… Gyula kinézett egy szárazabb helyet. bár nappal is bajba kerülhetnek. de az nem baj. mert Matula ment. és Gyula már attól félt: valamelyik tocsogóban benne ragadnak. de nem fájt. Ha megkeményedik a talpa. S méghozzá siránkozott is: – Jiii. ez előfordul. mert egy fekete-fehér madár olyan közel csapott hozzá. és a rövid nadrág is csak egyszer volt még rajta. de nem szólt semmit. – Vizes lesz. mintha lavórba ült volna. a fészkit keressük. tehát bele kellett menni a térdig érő fűbe. ha mezítláb megyek. Megnyomta a szúrás helyét. örülnek a világosságnak. de nem tartottak. A szandál szíjai meglazultak. vidrától. de ettől elvonta figyelmét valami távoli zsivajgás. – Majd lemossuk – mondta gyengéden –. A napba most már nem lehetett belenézni. Matula bácsi. így nem tudom… – Hát üljön le. – Jó! – mondta az öreg. de később már elcsendesednek. bár a tocsogók vize langyos volt. és a tocsogók gőzölögtek. Hogy gondolja ezt az egész ügyet Matula? Belép valami tüskébe. letörölte a sarat. vágtak. mert most már nem kell félni a rókától. görénytől menyéttől. Azt hiszi. A gödröt kikerülték. szszsz… álljon meg. mint a gép. néha meg a sólyom vág közibük… itt vigyázzon. csak a gumicsizmára gondolt… de aztán ijedten állt meg. Hát ez nem víz? – nézett Gyula a pocsolyasorozatra.

– Mér lenne furcsa? Azt mondja. de a tó vizéről alig hiányzott még. – Amíg nem volt gátja. sivítva. aztán lássuk. Matula bácsi? – Bakcsó. Azon zsivajognak. hanem azért. Matula szalonnabőrt halászott ki a tarisznya sötét zűrzavarából. ha felettük elszállt valami. aztán ott a Csikasz… Gyula nem kérdezte. kvak-kakkolást. még ha ott legel a fészke mellett. hogy ki ez a Csikasz. aki a tojását keresi. de előbb adja ide a kézit. . sápogást. ment. aki elfelejtette már a fuvolázó feketerigóval és a légpuskás Ernyeivel kapcsolatos kegyes gondolatait. Ű tudja. pedig új és új tömegek robbantak a magasba. de úgy is mondják: vakvarjú. Az öreg megrántotta a vállát. De látni még nem lehetett semmit. – Csak akinek megengedik. károgva gomolyogtak. itt bemegyünk. – Félnek tőlünk. Most már ordítva is nehezen értették meg egymást. mert vak. Fene jó rántotta van belüle. Gyula meg-megállt. akkor sem… Mindjárt kint leszünk ebből a nyálkás rétből. hogy a csendes beszélgetést nem lehetett volna megérteni. Csak a jobbikat. Szája nyitva maradt. ahol alacsony volt a fű. – Miért… – Majd megtudja. akkor látta volna! Felhő volt madárból. – Hát ez. Pedig most nincsenek annyian. ami még a Balatonból maradt itt. mert alig dugták fel fejüket a parton. Gyula úgy gondolta. és mennydörgő robajjal lobbant a levegőbe a sok ezer madár.– így szokta. és elcsalogatja. – A tojását? – Azt. – Itt nem szabad vadászni? – szomorodott el Tutajos barátunk. – Mehetünk. és előttük lassan kiemelkedett a felszálló párákból a folyó széles gátja. de hát elfogy minden… ámbár most itt már nem bánthatja őket senki. Lassan… És Gyula meglátta. és elfogyott a levegőből. de majd megnyugszanak. a marhát nem. – Most majd meglátja – mondta Matula –. mert ez természetvédelmi terület így mondják… és ez igen okosan van. – Ez mi? – Szürkegém. – Nem is bánom – mondta teljes őszinteséggel Tutajos. mert úgy szól. mert az ezernyi vízimadár olyan krákogást. de ezt már hangosan mondta. szeme tágra nyílt. miből lesz az ebéd… – Nem viszi el senki a hátizsákot? – Ide nem jöhet be senki. füttyögetést művelt. vagy leereszkedtek újra a vízre. túl a folyón millió darabra tört az óriás tükör. mintha felrobbant volna. melyet Matula “gunyhó”-nak mondott. Valami ilyen Matula-féle öregember lehet. ahol nincs a fészke. és két égerfa alatt ott lapult a kunyhó. hogy mit kell mondani… Na. Rövid kanyargás után szinte kiestek egy kis tisztásra. csak az embert meg a kutyát abajgatja. Matula bácsi. A gyalogút erre már szárazabb volt. a gáton túl ott a nagy víz. csak akinek írása van. mert a madarak visongva. hogy: kvak-vak… – Furcsa. Szétrepültek a messzeségbe. – Megijedtek. s csak ekkor látszott meg a kitaposott gyalogút. hát azt mondja. – De azért lát. A madársereg elcsendesedett. amerre akart. elkeveredve a zajongó sokaságban. Okos madár ez a bíbic. ugye? – Nem azért mondják. Mindig ott nyavalyog. hogy a sűrű bokrok előtt majd eltérülnek valamerre. és bekente Gyula kezét. letesszük a cókmókot. mint régebben… Ez itt a Zala vize – mutatott a folyóra. Hát menjünk a gunyhóhoz. de Matula egyenesen belement a vad szövevénybe.

de okos szemében a tartózkodás ellágyult. mert magát nem ismeri. mikor evett ilyen jó csirkehúst. Néha lefekszik. és a csirkehús tegnap óta határozottan megjavult. nem szégyöllöd magad? . akár vendég. – Matula bácsi. ezt a mondanivalóját azzal jelezte. Majdnem műmorgás. ha morog is. Tutajosunknak nagyon tetszett a kunyhó hívogató öle. de közben morgott is. bár lába vérzett. Felette a nádkunyhó ősi szárnya. amiben nyilván az volt. A kés úgy szaladt a húsban. aztán. Tutajosunk azonban most nem latolgatta. A kunyhó előtt ekkor felállt egy kis kutya. de ez már egészen más morgás volt. akkor én sem eszem! – Hát hogy “szó ne érje a ház elejit” – mondta Matula szerényen. A kis szürke kutya. Gyula nem tudta. a Csikasz. Tegyen úgy. És – tette hozzá – ehetünk is valamit. Röptében képen nyalta Gyulát. – Vendég! Eredj a helyedre. Csikasz a sarokba hasalt. Ha beszélni tud. mert engem lát. de aztán a gumicsizma jutott eszébe. – Tessék. mert olyan. és Csikasz az érdeklődés legmagasabb fokán nézi az evőket. hát nem elfelejtettem a bicskáját… de vigyázzon. Csikasz. de szeme Gyulán volt. – örül. szinte művészi hozzáértéssel faragja le a csontról a húst. Csikasz szaglálódni kezdett. Ez az én kutyám. – Ilyenkor nagy örömben van – intett kifelé Matula –. s ebben nem is volt semmi hiba. és a fiúra nézett: – Megüt? Akkor megharapom. Gyula pedig úgy ült le. hogy beretva vagy borotva. ha hallgat a tanácsra. Amikor azonban lezörrent a lánc. mintha észre se venné. Matula bácsi. és nagyokat nyel. akár nem. – Van nekem ennivalóm – szabadkozott az öreg –. adjatok már… – Milyen erőszakos vagy. jobb. hoztam szalonnát. mit csomagoltak odahaza. milyen vízeszű az öregember. – Várj a sorodra – intette a kutyáját az öreg. ha leülünk. morog. és felszúrt késére egy csirkecombot. Matula tempósan. hogy: – Jaj adjatok már. Nem is emlékezett. ugyanazon kezében tartva a combot is és a kenyeret. és többször körülnyargalta a kunyhót. felágaskodott az öreg combjára. De nem… ez nem üt meg. Halkan ugatott. lelkesen vakkantott. izgatottan topog. mint a puha vajban. és érezte. a levegőben jövő-menő titokzatos madarak. Akinek a kezét megnyalta. mintha megőrült volna a szabadságos örömtől. hogy zsíros keze elég közel esett a kutya fejéhez. csak lassan minden mozdulattal. a kunyhó előtt régi tűzrakás hamuja. és a sáros szandálok bal kezében kalimpáltak. A kutya meg volt kötve. – Vendég! – mutatott Gyulára Matula szigorúan.“Az mondja. – Lássa. tartsa lassan eléje a szalonnás kezét. hát azt mondja. azt már nem harapja meg. Csikasz valóban morgott. “Még megharap” – gondolta. Ű tudja” – gondolta Tutajos vidáman. Ne féljen. de aztán meg is állt ebben a mozdulatban. amíg kiugrálja magát. hogy közelebb csúszott Gyula vonzó szagú kezéhez. ahol végre megszabadul a hátizsáktól. nevét hallva. és amikor Matula elég közel ért. amibe Csikasz sehogy sem tudott belenyugodni. de a hátizsák súlya után tartalmas dolgokra következtetett. körülötte a berek sokféle illata. – Most már kiakaszthatja nyakából a láncot. mint a beretva. talán azt mondja: – Kellemes illata van ennek a kölyökembernek… csakis jó ember lehet… Mivel azonban Csikasz beszélni nem tudott – csak kutyanyelven –. a hátizsák vágta a vállát. hagyni kell. Ekkor gyanakodva megállt. és farkát csóválta ugyan. néha felkel. Ezzel az illattal nem lehet ütni – és szépen lenyalta Gyula kinyújtott kezéről az értékes zsiradékot.

de most dolgozza. Kint ekkor már teljes ragyogásában elterült a nyár. bár izgalomra nem volt sok ok. mintha az ő kezében lett volna a horognyél. – Hát ez nem megy – mondta Kengyel… azaz Matula –. a karcolások elavultak. – Vegyen. Matula nézett hangtalanul és kegyetlenül. szagát – talán ízét is –. amelyeknek még tíz neve van. valamikor a sötét éji órákban. de a horognyelet elhárította. mint a “beretva”. A felmelegedett levegőben új illatok születtek. amikor az emberiség nagy része alszik. amit nem lehet eléggé értékelni. és most csak abban reménykedett. mert nagyon melegben nem kap a hal… Te meg itt maradsz! – szólt rá Csikaszra keményen. Itt a vízparton csak valóságok voltak. új hangok szálltak. Tutajosunk tisztában volt a kétféle horgászati móddal. s ez a kitartó lelkesedés volt. . és úgy ismerte a különféle giliszták használhatóságát. mint aki nem csalódott Tutajos jellemében. valóságos nádas. de most már szedelőzködjünk. amely az idők folyamán egyre nőtt. és éppen úgy izgult és szórakozott. Elméletben azonban Tutajosunk tudott mindent. mert – itt marad. megpróbálunk fenekezni. “A szabályt tudja. aztán. sem a fantáziának nem sok szerepe lehetett. a kés. mert többször nem mutatom meg – és Matula kérges. kisebbet… ez a jó. mert a pesti Dunában csak kivételes egyének fognak halat. és Kengyel nézett így a kezére. Valóságos víz. általában minden és mindenki jó. Hol az úszó? Ólom? Ez nagy. amint a kréta bizonytalan jegyeket rótt a táblán. és nem kell cipelni. és pirulni kezdett Matula ellenőrző figyelése alatt. – Úszóra szerelje fel a horgot. és úgy be szélt a Farlow-kanálról. a kenyér egészen különlegesen jó. és egyszer fogott egy tenyérnyi keszeget. – Tán én őrzöm a tarisznyát. darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nylonfonál. ami körülötte élt és mozgott. színét. az ólom. és úgy nézett az ifjúra. melyet csak hosszas fárasztás után sikerült kiemelnie… Itt azonban sem az elméletnek. a nadrág olyan. Gyula ezt már szépen megcsinálta. az igaz – vett még egy darabot Matula –. Persze pecázott már imitt-amott gyermekded módon. sőt másfél kilós ponty lett belőle. az orsó és minden. de ez nem horgászat. és esengve nézett a távozók után. – Először Matula bácsi próbálja meg. Tutajosunk – valljuk be bátran – nem sokat értett a horgászathoz és még kevesebbet a halakhoz. Ide figyeljen. ki a példát…” Akkor volt ilyen csend. hogy Matula sem tud sokkal többet a modern horgászatból. ami igaz. a vizek szeretete – ami szinte mámor volt már – és hallatlan kitartás. az orsóhasználat és a fárasztás gyakorlatából. mintha csecsemőkorában azzal ette volna a tejbegrízt. Matula bácsi. és Gyulának Kengyel jutott eszébe. Gyula hangtalanul elüldögélt a Duna partján egy-egy horgász mögött. kézzel fogható szúnyogok és a legvalóságosabb – Matula. mintha Piri mama azt csomagolt volna tízóraira vajjal és zöldpaprikával Elméletben! Gyakorlatban azonban főleg legyekkel horgászott ártatlan küszökre. és új érzések buggyantak fel Gyula szívében. – Így! Kukac? – Abban a dobozban van. és a Gyulától kapott csontot – volt rajta egy kis hús is – két roppantás után elnyelte. még a hátizsák is. mi? A kis kutya farka azonnal megállt a boldog billegetésben. de majd együtt rájönnek a nyitjára… Valami volt azonban Gyulában. amilyen. Ladó.Csikaszt azonban egyáltalán nem gyötörte semmiféle szégyenkezés. A szandál már csontra száradt. – Nagyon érti ez a Nancsi. megismerni mindent. ha nem megy. helyére ment az úszó. de csak elméletben. adja ide azt a zsinórt. – Tűzzön föl egyet.

s az úszó mozdulatlanul állt. máris táncolni kezdett. ki is lehet emelni. az öreg hagyta. nem látja a csőrüket?… De most ne az eget nézze. az orsóval motollálja közelebb. de talán elszakítaná a zsinórt. Most egy kis nyugalmas idő következett. hát én itt hagyom magát. mert megugrik. mintha nem is lett volna hal a vízben. lassan. Mondtam ugye. Na. Gyula reszketett az izgalomtól. és Gyula olyan erővel vágott be. Nyugodtan. finoman. Úgy… bele a haltartóba!… Na. Ha kicsi. koma! A kiemelőt tartsa készen. – Csak nyugodtan. s a horog beakadt a nádba. de a hal nem hagyta magát Ide-oda rohant a folyóban. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. hogy mekkora hal van rajta. de ne kapkodjon. Fene a dolgodat. tanulgasson. – Még egyszer – mondta Matula türelmesen –. Matula bácsi. Gyula egyedül maradt. és lassan tolja alá ja. most már a miénk! Matula végre felhúzta a halat a levegőre. Nagyon a szája szélét fogja a horog. És Gyula kiemelte a partra a szép halat. a nádas felett melegen remegett a levegő. Mondtam. Az csinál ilyen parádét. aztán az orsóhoz nyúlt. Az úszó ugyan nem oda esett. de olyan… vadponty. rajtam nem fogsz ki… micsoda motor van ebben. – Majd én… és nehezen megállította az orsót. ha nagyobb. aztán felhúzta a víz színére az erősen szabadkozó compót. büdös. Először akadjon be a horog. és egy nagy barna madár imbolyogva. – Cigányhal. milyen madarak ezek? Kócsagok? – Kanalas gémek. aztán kezdte visszatekerni a fonalat. – Matula bácsi. Majd kifárad. A hal ide-oda rohant a víz alatt. hogy vadponty – nyurga pontynak is mondják –. akármilyen szép fehér… Nézze! Az úszó táncolni kezdett.– Nem bánom. hogy fáradjon. és pontosan a nád mellett állt meg a vízen. Matula azonban reális férfiú volt: – Ha igaz. Az ebéd már megvan. olyan ebéd lesz belőle. ha a zsinórral emelem meg: kiszakadhat. ahova Gyula akarta. de azért van két kiló… lassan. most csinálja maga. elhiheti. Jó óra múlva itt vagyok. hogy az úszó messze hátrarepült. Sok volt itt a hal. s az izgalmak lassan elültek benne. s Matulának engedni kellett. – Rétihéja – intett fejével Matula –. Gémet akar ebédre enni? Mondhatom. hanem a vizet. hogy vadponty. és az úszó reménytelen mozdulatlanságban lebegett. – Jaj. hogy finoman. Fogja a kiemelőhálót. Gyula bevágott… – Jaj. szinte céltalanul keringett alacsonyan a nád felett. szabályosan egy kis keszeget emelt ki a vízből. amíg a kiemelőhálóval eléri. – Ott is jó helyen van. nagy betyár. és a következő percben rendesen. Matula pedig átvette a horognyelet. gyere. “Szépen lebarnulok” – gondolta. de ez nem béresostor. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna. A folyó felett szitakötők táncoltak. Ebben a pillanatban reccsent az orsó. A nagy csapkodásra – úgy látszik – szétrebbentek az óvatos halak. Játszadozzon. A ponty olyan zenebonát művelt a vízben. Matula végre felhúzta a halat a levegőre. és Tutajos levetette az ingét is. Ekkor már nagyon meleg volt. gyönyörű volt! Ilyet még nem láttam… Matula mosolygott: – Majd fog maga is… tegye a haltartóba a compó mellé. de jó íze van. Talán ott a nád mellett – az úszó kirepült. de nehéz! Az orsó berregve eresztette a fonalat. mert dolgom van. de Matula meg volt elégedve. – Megállíthatnám. Matula finoman meglendítette a nyelet. hogy világgá mentek a többiek. mert alig állt meg az úszó. . Megérzi. aztán elmerült.

Kiérve egy újabb tisztásra. hogy az egész osztály nem látta…” – és elfeledte a napot. hogy ilyenkor nem bokrok közé megy fáért az ember… Gyula nem is maradt sokáig a szúnyoghölgyek szorgalmas társaságában. Kezében az elszánt balta. elszáradt ágát. Gyakorolni kell – gondolta. – Rendesen. talán szellem?” – és körülnézett. Matula bácsi? Matula olyan széles mozdulatot tett. távolabb nyárfák. mindegy. talpán a szúrás helyét. amerre világosabb volt a táj. és tetemes vérveszteséggel sietve tört át a bokrokon. piii-piii… Látni azonban nem lehetett. amelyek itt az árnyékban egyszerre muzsikálni és énekelni kezdtek: – Huús… vér… huús… véér – és a szúnyoghajadonok. Eredj innen. Azon a vékony gerendán… – Ja…? – mondta Gyula. de szelemenfa? – Melyik fán? – Szelemenfán. de majd megtanulja. ahol a rekettyebokrok nagyon mozogtak. Használt a lecke… . és itt már volt egy fűzfa. mintha nagy hal lett volna. Van itt elég… Gyulát elnyelte a sűrűség. mintha rosszul értette volna. mert úgy felég. hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni. és csak akkor nyugodott meg. szúnyogmenyecskék. a vérszívók is elmaradtak. és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta. összekaszabolt lábát. – Öszik már. – Most már rakhatja a tüzet. – Milyen fa. előtte. ami körülvette a kis térséget. Vegye fel már azt az inget! – Matula bácsi. úgyis a tied lesz. és Matula elnézően mosolygott. – Tud tüzet rakni? – Hogyne. A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg.“Kár. szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. aztán másfelé megyünk. mint akinek jogos a bejárás a nádfedelű szentélybe. mögötte a puha rekettyebokrok szövevénye. kár. Csikasz. hogy az eget is bőgőnek nézi. amely szinte kínálta vastag. és Matula oda nézett. hogyan kell a halat megtisztítani. bal kezében tartva a nyelet. A madarat sem és a szúnyogokat sem. hogy Matula nem látta – gondolta –. éhen. hogy Bütyök nem látta. már öt keszeggel több volt a haltartó hálóban. odébb egy fűzfa. ha mindig mákos rétest eszik az ember. ebéd után kijöhetek? – Ebéd után szundítunk egyet. és békésebbek – mint a férfiak általában… – Azanyátok! – csapkodott Gyula. elfeledett mindent. mintha az egész végtelen nádast Gyulának ajándékozná: – Ahunnan akar. A következő keszeget már a szákkal vette ki. Nem horgászatból áll a világ. – Pii… – szólt egy kis madár –. amikor a halak belső részeit bekebelezte. Hozzá kell látni az ebédhez. a gunyhóban. – Honnét hozzak fát. de talán nem is tudta. – Jó. és gyakorolta is. – De most már vegye fel az inget. mert mire Matula visszajött. Matula bácsi. kár. A balta ott van a szelemenfán. Ha ugyan el nem késett… na. a végin rá se tud nézni… A kunyhónál nem változott semmi. hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele. aztán. de előbb nézze meg. – Okosan! – bólintott az öreg. szákkal emeltem ki őket. csak az árnyékok rövidültek meg. – Éhen – bólintott Matula a baltacsapásokra felnézve –. A kunyhó előtt két égerfa állt. és Csikasz most már úgy fogadta Gyulát is. ami a tied… A kis kutya azonban – nemhiába nőtt fel itt a nádasban – szintén a valóságokat szerette és nem az ígéreteket. “Mi? – tűnődött Tutajosunk.

Mérgesek voltak. de már nagyok a fiai is. mert ha közel mennénk. Ha én felébredek. A rétisast. elbújnának a nádban. – Millió! Mit csinálnak ezek ilyenkor a bokrok között? – Alusznak. Fordítok egyet a bográcson. Kerülte is mindenki a gunyhómat. Pár perc múlva fellobbant a tűz. hogy ne törje a halhúst. Matula bácsi? – Három fia van. mint a tüzet… mert akkor még mászkált erre mindenféle ember. öreg már. de majd csak egy óra múlva. mert ezt is meg kell tanulni. Aztán kanyarodott és leereszkedett. és ellökve a születés füstjét. és ragyogásában elvesztek a lángok. – Jó – bólintott az öreg –. de mama nem érünk rá. – Ez a halászlé. Matula bácsi? – Az lesz. Megnézte. de hűvösség annál kevesebb. aztán már másikkal nem áll össze. de most. Ezt azonban nem jól mondta Matula. A gunyhó mögött van nád. Matula bácsi. aztán megegye… addig elüldögélhetünk a gunyhó hűsén. Csak egyet. valahol lelőtték a párját. – Látta. sárga lángok nyaltak a bogrács alá. ami elég lesz az ebédfőzéshez. Csak ül. A madárvilág mozgása azonban a déli hőségben sem akadt meg. de törje rövidre. ahol hazahúzta a fát. kicsit leégtem… . az öreganyja is. igaz. és szelíden kupán legyintette az érdeklődő ebet. és ehhez a művelethez elkísérte Csikasz is. Gyula kicsit meggörbítette a hátát az izzadt mg alatt. Csikasz a “kutya” szóra megcsóválta a farkát. az új rendben itt is új rend van. hogy a tűz lánggal ég. abból hozzon gyújtósnak. – Hát ezek nem aludtak. – Neked mindenütt ott kell lenned – mondta az öreg inkább elismeréssel. hogyan csináltam? Csak erős paprikát tettem bele keveset… – Szeretem. de visszafelé most már kinézett egy kis nyílást a bokrok között. Most már megteszi ez a kutya is. aztán már nem is megy sehova. mert a sast is meg akarom mutatni. ha csíp. – Ott van a fészke. én is mindig éhes vagyok. úgy gondolom. – Azt hiszem. aki az emberekkel szintén bevonult a kunyhóba. Adja ide azt a baltát. és időnként mérgesen kapott egy-egy erőszakos légy után. időnk meg lesz elég. – A távcsövet? – Annak is mondják. és Matula egyszer csak kimutatott a nádas fölé: – Látja? Ott a nyárfánál… hát az a kócsag. – Ha felverte őket. Majd otthon kérje el a messzelátót. – Ennek már az anyja is nálam szolgált. mert árnyék ugyan volt a nádtető alatt. Meg azért is jó lesz elhozni. majd én megrakom. Még Csikasznak is kilógott a nyelve. de Gyula Lajos érdeklődését is erősen felkeltette.Tutajos mérgesen vágta az ágat. – Szúnyog nem volt? – érdeklődött Matula. egyedül van. Matula riszált egyet a kis bográcson. Az volt aztán valódi kutya! Sose ugatott… – Hát? – Csak harapott. – És új párt nem szerez? – Nem. mi? Nem is csodálom. csak a víz zümmögése és gőzölgése mutatta. ami nemcsak Csikasz. Később olyan illat lengett a kis edény körül. így – mondta az öreg –. Délután szokott érkezni arra a másik öreg nyárfára. A nap ekkor már majdnem a tetőn volt. Azon kezdte. Mintha óriás hófehér pehely úszott volna a messzeség határán.

balról is a fűhöz dörgölte. de ezt nem mutatta. aztán magának is. aki megszokott ütemben rótta a gyalogutat. nem – ijedezett Gyula –. A zörgésre a kutya izgatottan figyelt és felugrott. mert ez mind valóság. ami igaz is volt. ha ilyenkor útban vagy. ennek van még csak íze… – Nem. – Ízlik? – Csoda jós Matula bácsi – lehelte Gyula. Matula elővett egy ajándék szivart. . – Egyen hozzá ebből a hegyesből – nyújtott át Matula egy zöldpaprikát –. ujja véres lett. sem nem ember. – Csípi! – mondta Matula. és általában a hajnali remények mintha valami tompa ködben fuldokoltak volna. hogy ennél már csak a pokolban lehet melegebb. Igen. hogy Matula szerint: ő sem nem okos. ott hátul van széna. most nem. de a felkelés sem. Úgy vélem. amely rendkívül ízletes és vajpuha volt. Elálmosodtam – tette még hozzá. és füléhez kapva. hogy ez is valóság volt. mert a száját jobbról is. csak gyerök. csak a hátizsákot vigye haza. Nincs olyan paplanos ágy. Tutajosnak azonban elég volt a csípésből a torok körüli részeken. tehát Gyula Lajosunk a hontalan ziláltság verejtékében ballagott Matula után. és magában megállapította. de engem nem szeretnek. Nancsinak van valami jóféle olaja. – Kialudta magát? – Hát… – Jó két órát aludt. Tutajosunk ezen kicsit elgondolkodott. elég erős így is. mert a hangját kicsit elvesztette a pirosán lángoló folyadéktól. én úgy szeretem. – Mi ez? – Szúnyog volt. – Hát dűljön le. de a paprikát ő is túlzottnak találta. Az öreg szelíden megmondta. Gyula Lajosnak nem tetszett ez a szó. ha nem elég erős. hogy “haza”. sőt Matula akkor sem szólt. – Helyedre! – mondta keményen az öreg. Iparkodunk. nem – tiltakozott Gyula –. és ezért még csak nem is lehetett haragudni. és sóhajtva lehasalt. aztán elnyomta az álom. Okos ember más kárán tanul. De maga még nem ember. de sokat mocorgóit. csont oda – megevett minden maradékot. ami puhább lenne. és az ő gondolatai között nem szerepeltek álomtutajok és képzeletbeli pontyok. Azt álmodta. A délelőtti horgászat még nem vált emlékké. – Nem szeretem. elnyomva egy telt hasú szúnyognőt. és nem szépült meg a holnapi vágy súlytalanságában. – Most már enyhül az idő – mondta Matula. és Gyula úgy érezte. – Nem gyújt rá? – Köszönöm. és áttért a húsra. még adhatok paprikát. hogy hátát időnként tüzes vassal sütögetik. kellemesen enyhítve a paprikától izzó utakat. – Estére jó lesz bekenni. de szeme a tüneményes bográcshoz ragadt. ha még a fejem búbját is csípi. Gyula azonban elég erősnek találta a levet. Az üres hátizsák is fájdalmasan súrolta hátát. Erre már felébredt. Ide is bevetődik némelyik. A szandál törte a lábát.– Kicsit? – bólintott Matula. Nem tetszett a fekvés. és egyáltalán nem okos ember. Matula tányérokat vett elő a kunyhó mélyéből és két bádogkanalat. – Haggya kicsit hűlni. amikor óvatosan Csikasz is megjelent mellettük. Gyula nézte még egy darabig a szivarfüst lenge játékát. Matula kimert Gyulának. sőt kissé túl erősnek is. Csikasz bánatosan ballagott lánca mellé. bár ez az álom nem volt kellemes. Csikasz aztán – szálka ide. – Gyenge a legény – mosolygott az öreg –. tán öreg a vérem – tűnődött Matula. amit gondolt. és csak Csikasz érezte. Aztán már szótlanul ettek. hogy minél előbb bekenje Nancsi. szükség lesz rá… Mindent itt hagyunk. Fene tudja. Vigyázni kellett volna. és nehezen igazodott útnak. majd jóval később forró ólmot cseppentettek a füle cimpájára.

Tutajosunk ezek után nekivágott a gyalogúinak. Gyulánk mereven ült egy hatalmas karosszékben. Akkor ugráltál volna.– Először azt gondoltam – állt meg az öreg –. ami azonban valóság volt. Egy óra múlva már alig érzed. hogy a tűzhely kíméletlenül süti a hátát s ugyanakkor a mellét is. – Süt ez a sparherd… – Szerencsétlen! Iszen nincs is befűtve… Először a hátad. a méhek dongását. – Miféle olaj? – Ami égésre jó. mint egy falat kenyér. – Ezt összeolajozhatod. hogy Matula bácsi nem volt ott. hogy mivel leszek én holnap elfoglalva?” – Elég korán megjöttél. Egy óra múlva Tutajosunk félig sült hajótöröttnek érezte magát. s egy szürkegém már ismerősként szállt el felette. Megállj. Az a hűsítő olaj úgy kell a hátának. és halat is fogtunk – tette le Gyula a hátizsákot –. Sajnos.… – Mondom. hanem ízé… azt mondta Matula bácsi. de most már nem megyünk. Holnap nem megyek be. s amikor a szilfa mellől visszafordult. hozom. hogy még elmegyünk valahova. hogy merre jár… – Most már tudom. ez a jóslat nem vált be. ringatva a tücskök muzsikáját. én meg levetettem az inget… – Hát több eszed lehetett volna neked is. és ott a fa mellett… – Szilfa. ez csodaszer. ámbár ezt nem lehetett sem megfogni. az öreget már nem látta sehol. és mindez összeolvadt a magány megfoghatatlan egyedülvalóságában. – Vesd le az inget. amerre jöttünk. távoli madárfüttyöt. hát nem tudott szólni? – Nem volt ott. akit rövidesen úgyis elfogyasztanak a kannibálok. – Itt jöttünk ki. – Atyaisten! – csapta össze a kezét. Jobban nézzen máskor körül. – Nincs mit. Matula bácsi – mondta később Gyula. mélyet Nancsi néni öreg lepedővel takart le. Jó lesz már. Csak a rét zsongott körülötte. Innen már hazatalál? Gyula körülnézett. ki nem talál egy hétig sem. – Hát – nyújtotta kezét a fiú – köszönök mindent. “Csak azt nem tudom – töprengett a fiú –. Eget még? Nemsokára alábbhagy… mit ennél? . hát szép volt? Fogtatok halat? – Szép volt. – Szszszsz – ugrott meg Tutajos –. – Hová mégy? – érkezett meg Nancsi néni az üveggel. Gyula úgy érezte. Az öregasszony összehúzta a szemét. hozom. Matula. Szinte öntudatlanul ment hazafelé. Matula vidáman parolázott. Nancsi néni. sem elmondani. amikor levetetted az inget. Nancsi néni! – Alig értem hozzád. mert maga is mással lesz elfoglalva… de holnapután hajnalban ott leszek. – Jól van. Nancsi néni! – Bízd csak rám. valódi liliomolaj. ne nyomja. Arról le ne térjen. – Talán… – Az semmi. – Hogy a nyavalya rázza ki a nadrágjából ezt a vén tekergőt. Gyuluskám – simogatta meg Nancsi néni –. hiszen úgysem értette volna meg senki. ezért kicsit az ajtó felé húzódott. vén tökéletlen. mert ha beleveszik a rétbe. Ráállítom arra az útra. hogy itt van olyan olaj. Gyula szinte megborzongott valami ismeretlen szépségtől. – Szilfa mellett kanyarodik el. rád adom a tisztát.

amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből. de agyonzsíroz és agyonfűszerez mindent. hozzál gumicsizmát. és határozottan. s egy-egy arcot megvilágítottak valamely csoportképen a falon vagy egy csizmát. de a szandál nem ide való (ha jössz. A szoba enyhén le volt sötétítve. és magára hagyta. hogy ebben a rövid földi életben (lehet. a sás összevágta a vádlim. ámbár jóindulattal hazudott. Gondolom. mert Matula verekedett a hallal. s olyan érzékeny. ha rongyos). az olyan savanyú. hogy ordítani tudott volna. hogy Tutajosunk Piri mama törékeny vállán akart kimászni ebből a léből. Piri mama ugyanis azt mondta. Óvatosan berendezkedett. egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról. nem ettem. szóval csősz. mert úgy érezte. hogy: “Jól főz ez a Nancsi. ha a mai napot leírná. ez Nancsi néni találmánya. aki ellenőr a berekben. és otthon felejtettem a szúnyogolajat és a napolajat is. s – az elismerést egy sokatmondó mozdulattal fejezte be.Gyula csak legyintett. – Ettél te már az én halpaprikásomból? – kérdezte az öregasszony keserű megvetéssel a Matula-féle halpaprikást illetőleg. hogy olyan halászlevet csak az istenek esznek az Olümposzon vasár. hogy Kengyel hangja visszarántja az olajos valóságba: “Folytassa. amelyet a porcelán huszár viselt a szekrény tetején. azt nem lehet mondani. Hajnalban indultunk Matula bácsival. holott Rézi néni szakácskönyve világosan »édesnemes« kalocsai paprikát ír elő. s a délután végét járó nap sugarai elnyilaztak Tutajos felett. de Nancsi nem tudhatta Tutajos ármányos gondolatait. Aminek savanykásnak kellene lenni. Ifjú barátunk tehát fázva égett. és Nancsi néni bekent liliomolajjal. hát még hogy örülne. hogy a reggelt meg sem éri) Nancsi néni előtt még az édesanyja főztjét sem dicséri meg –. Az olaj ugyan segített valamit. de az égés dacára is néha enyhe borzongást érzett. Körüljárta még egyszer a tüzes trónon ülő ifjút. Nagyon jó szaga van. s erről Bütyök jutott eszébe. tüzet lehelt tőle az ember. s ebben nem kis része volt Kengyel megnyugtató távollétének. de aztán mégis azt mondta. hogy a kecske elmekegné magát tőle. aki enyhén meg szokta lökni: “Alszol? Téged szólít!” Bütyök talán már meg is kapta a levelét. biztosan örül neki. Na és az a halászlé… mutatós volt. és elkezdett írni. ha csak meghallotta egy légy zümmögését.” Ezt mondta Piri mama. és Tutajosunk élénk fantáziájának nem kellett tartani attól. és mérgesen nézett Gyula lángoló és olajtól fényes vállaira. amint kíváncsian közeledett a kellemes olajszagra. aki elhatározta. Kedves Bütyköm! Itt ülök ebben a kis szobába. hogy nem kíván enni. aminek édesnek. hogy olyan halászlevet ettek a berekben. az igaz. ami azt akarta jelenteni. Mozdulni alig mert. bőre darabokra szakad. Talán kételkedne is a vadpontyban… Gyula irodalmi hajlamai fellángoltak. Gyula e pillanatban a Balaton partján izgult. Gyönyörű volt minden. Gyulát ezek nem érdekelték. . s ez a bonyolult testi állapot mélyen elkeserítette. – Olvasgassál.és ünnepnapokon. nem baj. mindenhez ért. Nancsi néni. hogy az jobb lehet… Piri mama is mondta… Meg kell jegyeznünk. mert leégtem. – Ettél? – Nem – szeppent meg a félig sült ifjú. és már megint írok. az olyan édes. Ladó!” – Juj-szsz… – ütötte égett könyökét a szék karjába. hogy nem főz jól. és voltak percek. Később azonban – mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni – ismét eszébe jutott az elmúlt nap. és megnyugodott. de akár a parázs. holnapra elfelejted az egészet Tutajosunk azonban egyáltalán nem nyugodott meg. ami kezdődő láznak volt a jele. hogy összeragad az ember szája.

de a párnákra olyanokat csapott. – Szóltál. Gyula megelégedetten dőlt hátra. A marhát nem csalogassák. hogy nézze meg a doktor. aki kicsit gyengén hallott. mert a marha nem bántja a tojást. s olyan mereven ült. aki vitézül verekedett nekilóduló fantáziájával. te itt szállsz le. finom ez az olaj? – mire Gyula csak intett. Nancsi néni. a halból Csikasz is kapott meg csontot is. és Matula bácsi fogott egy óriás pontyot. ott is marad. mert rögtön haragszik. mint egy fáraószobor. hogy elgyere! Aztán halászlét ettünk. mikor levetetted az inget. ha itt leszel. hanem egy könnyű takarót borított Gyula lángoló hátára. Itt minden olajos. vagy végighúztak rajta valami tárgyat. és olyant ordított. akik ezek között a bútorok között egy életet éltek le. Mért nem volt ott az a vén tekergő. mert Nancsi néni nem szólt semmit. – Dolga… nem dolgozott egész életében… talán aludt valamelyik bokor alatt. aztán megégtem. Matula bácsi kutyájának Csikasz a neve. ha ő megy a fürdőre. A bútorok valahogy élőbbek lettek. Nehezen alkonyodott. hagyd rajta. – Mintha szóltál volna. Nem értem. mert az olajat nem lehet kimosni. Ugye. – Inkább olvasgatok. Nancsi néninek nem szabad mondani. amik csalogatják az embert. Írj!! Hűséges barátod: Tutajos Ui. de meg is bánta. hiszen még nappal van. István bácsit alig látom. hogy valahol már ettél jót életedben. A kunyhó is gyönyörű. .Aztán fogtam 7 (hét) keszeget. mert Matula bácsi kérte… (Ez igaz is – gondolta Tutajos. Meg is vetem az ágyad. Megnézte már a doktor a mamád lábát? István bácsi is írt apámnak. A kis asztalon éles karcolás látszott. Estére megint bekenlek… Tutajos keservesen gondolt az estére. “szelemenek” tartják. hogy levettem az inget. – Ennek nem árt… – Háááá – bődült fel újra az ifjú –. vajon ki karcolta? Megcsúszott a kés. meg csépelnek is. hogy ne bántsa a tojásokat. de én oda nem megyek. de moccanni sem mert a takaró sátra alatt. A papír a kezemtől olajos. Bütyök. csak kicsit rövidebb ideje. Ezt is tulajdonképpen én fogtam meg. és a szoba árnyai gondolatokat hoztak és vittek. mintha Matula tartózkodott volna bennük. csak az a baj. amiből kiállt a szög? És itt van ez az öreg ágy. Bütyök. és most be vagyok olajozva liliomolajjal. azt mondd meg: mért nem volt ott? – Dolga volt! – mondta Tutajos mérgesen. hogy az olajszag irányában érdeklődő legyek ijedten repültek az ablaknak. aztán elmentek. és ócskább ágyneműt adok. ami majdnem háromkilós volt. és Csikasz őrzi éjjel-nappal. – Csak úgy gondoltam. – Nem feküdnél le? Gyulának már a lefekvés gondolatára is égnek állt a haja. írj. mert aratnák. de rögtön. – Fázom – mondta meggondolatlanul. és Gyula nagyszüleire gondolt. jujujuháá… – Most már örülj. Erre már nem szólt Nancsi néni. Gyuluskám? – nyitott be Nancsi néni. Szürkegémet is láttam. mamád kezét csókolom. muszáj. Aztán láttam kanalas gémet meg bíbiceket. mért. – A sásszedőket ellenőrizte.) Bütyök. Ha azt mondod neki: ott maradsz. és ne ordíts… Akkor ordítottál volna. de aztán átadtam a nyelet.

megpörkölődtél. István bácsi? – Én. – … de hát… – Semmi: de hát. csak akarni kell… – István bácsi. hogy tudna aludni. lefeküdt. menjen hozzá férjhez. A gyerek pedig aludni fog. egészen kevés ciánkálival. mert árrá ébredt fel. amit a horgászat izgalmában nem érzett. és fogtunk egy nagy nyurga pontyot is. utána a súlyos léptek elindultak Gyula ajtaja felé. és a jókedv fellobbanó pillanatában István bácsi két szem orvosságot tartott eléje. amelyből nem lesz est. csúnyán le van égve. árnyékos alkonyat. Még egy kis zörgés hallatszott. de nagyon jó… – Az biztos. hallom. Én adom. és holnaputánra megnyugszik ez az égés is. – Jó estét. s a másik szobából beszéd hallatszik át. atyámfia. csak aztán ne mocorogj az ágyban. aztán lehunyta szemét. – Nem ülhet egész éjjel. úgy látszik. fiam. Ez a büntetés. ha neked jó… – Haragszik. és tompán összekeverte a gondolatokkal. és nem lesz hajnal már többet soha. ettől elmúlik – és vizet töltött. – Ébredj. amely szerint: minden szamár a maga bőrét viszi a vásárra. de most nem volt kellemetlen ez a meleg. fiókhúzogatás. óvatosan hátradőlt. amiért otthon Piri mamának fél óráig kellett könyörögni. feküdj le! – István bácsi! – Gyerünk. de ezt ne mondd Nancsi néninek… – Dehogy mondom! – nevetett Gyula. megfeledkeztem a napról… fogtam hét keszeget. Na. és semmivé váltak életének naptár lapjai. – Mi ez? – Sztrichnin. hosszabb ideig tarthatott. hagyja Matulát békén. reménytelenül. de homályosan érezte. hogy a szobában teljes sötétség van. – Vedd be. – Olyan szép volt. Matula bácsi megcsinálta a kis bográcsban. és lehunyta szemét – egy pillanatra. Gyula lassan. Ezenkívül a saját bőröddel azt csinálsz. A takaró alatt meleg volt. és te beveszed – kész. mint egy végtelen. de ez elég volt. mi lesz holnap? . De hátha nem is gyógyul meg holnaputánra? Ekkor még Gyula nem tudta. erős volt. Ámbár bekentem liliomolajjal… ez a vén Matula… – Nancsi néni. – Na. – Nem hiszem. – Le kell fektetni! – hallatszott István bácsi hangja. István bácsi. hogy megfeledkeztél a napról. Nem sokáig volt Gyula meztelenül a napon – talán egy jó óráig mindössze –. De most már mindegy. hogy asszony olyan halászlét nem főz. István bácsi. de férfiasán állva a fájdalmakat. egyedül és másnapok nélkül. amelyben meghűlhetett volna. – Nekem jó. Ez a pillanat azonban. De maga az öreg ház is olyan csendes volt. mint a krumpli decemberben. Gyulának mukkanni sem volt ideje. de nem talált az elmúlt napban egyetlen percet. egyébként semmi közöd hozzá. aki erre lehunyta a szemét. és holnap mivel lesz elfoglalva… Elálmosodott. De miért borzong néha? Talán meg is hűlt? Gyula ezen elgondolkodott. amelyet a növekvő láz enyhített. majd az olaj helyrehoz mindent. már lenyelte az orvosságot. miért? Van egy közmondás. hogy érintetlen bőrét valósággal megégesse. amit akarsz. látod.Talán haldoklóit benne valaki. hogy mire célzott Matula. Ha nagyon haragszik rá.

mert el leszek foglalva… – Persze. mint a jövő század. de aztán megnyugtatta magát.” Az alkonyat azonban alig pár pillanattal látszott közelebbnek. és megakadt a szeme a zömök. és megjegyzed magadnak. Ha kell valami. s az események igazolták. ha nem vigyázol magadra. amelyről az ifjú férj bizonyos elszántsággal nézett a jövőbe. mint ahogy Piri mama szokott elbúcsúzni. hogy a mosakodási tilalom valami mélyebb bánattal töltötte volna el. hogy amint hozzányúlt. és István bácsi horkolása is úgy hallatszott a szomszéd szobából. aztán felkelt. amelynek a jelek szerint ebben a szobában kell eltelnie. amikor Nancsi néni behozta a reggelit. mint egy távoli repülőgép zúgása – elmenőben. ami rá is fért kajla egyéniségére. és úgy kínálta magát. Lili néni pedig szinte áhítattal emelte szemét Istvánra. Tutajosunk azonnal látta. Tutajosunk tétova gondolatai úgy szállnak vissza valahonnét. melyeket a dupla adag altatópor tartott zárva az éjszaka sötét kamrájában. hát felhördül. De aztán kiderült minden. hát nem vigyáz rád senki. amikor Nancsi néni újra beken. “Aludtam” – tette még hozzá. Mosakodni ma nem kell. A nap kél három óra ötvenkét perckor. mert az olajozott rabság nélkül talán eszébe sem jutott volna a szekrényt kinyitni. hogy el leszel. hogy még a leégésben is van valami jó. hogy Tutajosunk valami különös értelmességgel nézte volna a világosságot és a koszorúval övezett fényképet szemközt a falon. mint a sebzett párduc. hiszen rajta volt a kulcs. vigyázol a bőrödre. hogy erre az elszántságra szükség is volt. és Tutajosunk szinte hallotta az unalom porszagú szárnyalását a lesötétített szobában. és Tutajosunk csak akkor zökkent vissza saját (ámbár égett) bőrébe. és minden tiltakozó nyikorgás nélkül nyílt ki. hogy ezek a fájdalmak már nem voltak olyan nyersek és közvetlenek. – Jobb. Gyuluskám. Gyula reménytelenül gondolt a napra. Ugyanilyen férfiasán viselte el az újabb olajozást. és talán azért váltak el. hogy meg kellene sértődnie. . Ülsz. legalábbis délutánig. mert Lili néni ebben tévedett… Jelen pillanatban ezek már elmúlt dolgok. és nem látszott rajta. ha nem mozogsz. Eszel. ordíts nyugodtan. lenyugszik tizenkilenc negyvennégykor. A felégés tehát óvatossá és előkelővé szabályozta Tutajosunk mozdulatait. fáradt galambok. – Nem. “Reggel van” – gondolta Gyula. én úgysem ébredek fel… Hát ez bizony nem úgy hangzott. hogy a berekben. mert Nancsi néni úgy határozott. Az előbb néztem meg a természettudományos kalendáriumban. Olyan lazán foszlányos lett minden gondolata. hogy: “Majd alkonyattal sétálgathatsz kicsit az udvaron. mint tegnap este. mert az ágyban minden mozdulat égetett és fájt. Itt az ivóvíz. Szervusz. azt nem lehet mondani. mert – teszem azt – ha az ember nekimegy a szekrény sarkának. meggondolatlan pillanat. Nem. mint fáradt galambok a dúcba. István bácsi esküvői fényképe volt ez. mint egy kedélyes kofa portékáit a reggeli piacon. nem úgy értettem… Matula bácsi azt mondta. ordítasz.– Holnap. Tény és való azonban. de ez valahogy nem sikerült. semmivé vált. de ez sem volt Nobel-díjra érdemes gondolat. Vigyázni kellett azonban minden mozdulatra. és fekszel tovább. de fel is ülhetsz. mint egy elrepült. Szabad? – ötlött fel Gyulában valamelyes szerény aggodalom a szekrény termékeit illetőleg. “mint egy szentre”. Aztán világosságra nyitotta ki a szemét. szerda. Mit lehet itt csinálni? – nézett körül az égett ifjú. tej üveges szekrényen. fiam. amely széles volt. mint egy faszent. Tutajosunk egy tűzkárosulthoz méltó buzgalommal evett. holott István egyáltalán nem volt szent. Ulrik napja. bár ez nem volt valami különös felfedezés. holnap nem jön értem. és Tutajosunk azon gondolkozott.

amely a “Családi levelező” címet viselte. majd az “Üzemtan” következett. Petőfi – széles karddal az oldalán – jóindulattal nézett a májas hurkák és töltött szárnyasok nyájas gyülekezetére. amelyeket valaki valamikor érdemesnek talált aláhúzni. telt hasú és szürke polgártársai között. és a családi levelezőt keserű megvetéssel tolta helyére. hanem virágos ünneppé avathassam azokat…” “Azannya! – ámult Tutajosunk. jaj! – vonaglott csendesen. feledve pörkölt mivoltát. amikor aláhúzott sorokat látott meg.A felső polcon könyvek voltak. aztán titokban rámosolygott tányérjára. akik nem vették észre. ezért Tutajosunk – megnyugodva. itt tartotta régi könyveit minden rendszer nélkül. mert a vékony pénzű költő sokat koplalt hajdanán. azután pedig Petőfi Sándor összes költeményei. Ez a vacsora azonban ebben a pillanatban még rendkívül távolinak látszott. amit a könyvbe zárt Elemér. hogy a szakadt csizmák a halhatatlanságot hordják közömbös. azt mondta: “Hohoho… ezt a marhaságot!” “Boldogságomat leírni nem tudom – folytatta Elemér a »Vőlegény és ara között« című fejezetben –. mert egy természetrajzkönyv mellett – például – szakácskönyv volt. Tutajosunk. tisztelettel bár. úgy látszik. Tutajosunkat most már nem vonzották a rímek. amelyekről nem lehetett tudni. hogy István bácsi is… ez a komoly. hogy az ő egész léte talán éppen így kezdődött. – István bácsi puskázott…” S ezzel a belső hahotázó rázkódással vetette hanyatt magát a karosszékben. aki Irmuskám (az Irmuskám át volt húzva és fölibe írva: Lilikém…) kis kacsóit magaménak vallhatom. Gyula . Nono – érdeklődött Gyula.” “Puskázott! – fogta oldalát a tiszteletlen derüléstől Tutajosunk. azért a következő könyvhöz nyúlt. Találomra kiemelt egy könyvet: “Ábrázoló geometria”… Gyula azonnal visszatette a könyvet. fél sarkantyú és szentkép. bőre a hátán foszlányokba szakadt. sáros országutakon. sőt néha komor óriás. – Jaj – suttogta –. és fölibe írta Lilikét. de tétovázás nélkül. mégpedig véglegesen. a lényeg nem. A büntetés gyors volt és alapos. – Mi a fene az az »Ara«?” Azután az “Imádott Nagysád” következett. amit egészen könnyen fel lehetett állítani. István bácsi. és Tutajosnak ilyesmiben csalhatatlan szimatja volt. Vacsoránál azonban – bőre tiltakozása ellenére – többszőr leskelődve nézett István bácsira. nem gondolva arra. akinek “kis kacsóit hódolattal emeli ajkához: Elemér”. amikor ő is ugyanezt érzi. “A jó gyümölcskertész” – olvasta a következő könyv címét. mert csak a forma változik. és amely ujjának legkisebb érintésére lecsapódott. hogy bőre nem mállott le hátáról – további kutatásba fogott. kihúzta Irmuskát. és úgy érezte. zenélődoboz és szájkosár. talán azért. miért kerültek az elmúlt idők feledékenységének ebbe a temetőjébe. Tutajosnak a szeme fennakadt a fájdalomtól. nono… “Megismerkedés után” – olvasta egy helyen. mert a könyvek alatti polcokon a legcsodálatosabb összevisszaságban kínálták magukat lerakott holmik. mint a jó vizsla. éppen én vagyok az a boldog halandó. de külalakjuk nem ígért semmi jót. Már majdnem letette. gyermekostor és szivarszipka. Rémes és megmagyarázhatatlan. “Mélyen tisztelt Nagysád! Engedje meg. hogy Nancsi néni meg ne halija. hogy én. Gyula ezzel játszott egy darabig. és ezt a sokat ígérő címet a “Vallomások” és a “Vőlegény és ara között” című fejezetek követték. s hogy eljön az idő. sőt egy kis egérfogó is. ámbár – meg kell hagyni – később kihúzta Lili nénit is. amíg kissé ott nem felejtette a mutatóujját. hogy megismerkedésünk kedves emlékei ne tűnjenek tova a szürke hétköznapok egyformaságában (ez alá volt húzva). Volt ott új bugylibicska és használt erszény. és a kis csapda alaposan rá nem koppintott. ha szimatot kap –.

és óvatosan ismerkedett olyanokkal. mert a beteget el kell pusztítani. hogy: Canis lupus. hogy valami beteg verebet is elkapunk. Gyula belenézett itt. “Lovassy… – olvasta – Lovassy. a dohányzacskótól a kapszlis pisztolyig és a borotvapamacstól a bajuszkötőig. és most megtudta. amelyekről hallott ugyan. de nem így lett. válogathatsz… Igen. amit le lehet kaszálni. hogy Passer domesticus. És Gyula elkezdett kaszálni.sértődötten dobta vissza a furfangos szerszámot. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta. de ez általános parancs. Az előfordulhat. amelyekben nincs ilyen ravasz rúgó. Most már szélesre tárta a szekrény szárnyait. a harcsától a lóig megvan itt minden. vagy azt. elkezdett gyűjteni kíváncsi szelleme ismeretlen. Itt a zerge. birkáról meg – úgy látszik – mindent tudott. hol találnék könyveket? – Itt a szekrényben. aztán félreteszi. ami ebben a könyvben található. de ha azt mondja. amikor szeme megakadt egy könyvön. talán azt mondta volna: Gyurgyalag. mert a japán tudós csak így értheti meg az izlandit és a svéd a fokföldit. közbül a madarakkal. mert István bácsit a jelek szerint nem érdekelte a szürkegéni. mert valaki. hogy veréb.” “Matula! Matula mondta ezt a nevet. hogy kérjem el ezt a könyvet! Itt van. mert még a tulajdon nevét is elfeledte. a vörös vércse pedig egérrel és pocokkal. mert Nancsi néni jött a liliomolajjal. éhes gyermekeinek. valahol azt mondta: “Kártékony. már nem olyan vörös a bőröd… – Talán már ki is mehetnék? – Estefelé. és rosszat gondolt róluk. és szeme újra a könyvekre tévedt. – Ugye. Most aztán szabad a vásár. Alaposan átkutatja az egész zsibvásárt. Tutajos elnyújtózkodott – amennyire érzékeny bőre engedte. hogy alig ismerte őket. és úgy érezte magát. Tutajosunk egyszerűen elmerült abban a tengerben. belenézett ott. ott a fülesbagoly. Lelkesen üdvözölt egy-egy régi ismerőst. mint – köztünk szólva – borjú az új kapura. a lóról. rokonom. mint a gazdaember. ha összegyűlnek. Mert ha a magyar tudós azt mondaná. azonban még nem találkoztak. és a mellőzött öreg óra kilőtt töltényhüvely. és óvatosan leereszkedve a székbe. Azt már tudta. a ravasz Tutajosnak éppen ez kellett. ne is tagadjuk. de aztán gyorsan behajtotta a szekrényajtót. De még a régi ismerősökről is kiderült. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta Gyula. és átböngészi a szekrény csalogató tartalmát. mert – csodálatos – még a latin nevek is érdekelték. marháról. Tutajosunk úgy gondolta. hogy estefelé… – Unatkozom. hogy belenéz egy kicsit. kinyitotta a könyvet. s a szénát haza lehet hordani. Nancsi néni. nem is kell elkérni” – és kinyitotta a majdnem új könyvet. amott a ponty. A szekrény tárva-nyitva maradt. hogy a latin nevek a tudomány nemzetközi nyelvét jelentik. Gyógyul! Szépen gyógyul. hogy a kutyától a süllőig. hogy több világosság érje a “kutatási anyagot”. – És velünk mi lesz? – kérdezték. és ha valaki megkérdezte volna. Van itt minden. amire már régen vágyott. azonnal tudják. Szinte utálom a húskosztot…” . – Én például úgyszólván teljesen rovarokkal élek. s váratlanul egy csodálatos rétre bukkant. a komoly professzorok úgy néznének rá. de Gyula nem válaszolt. megmondtam. sarkantyú és ködös fénykép szemrehányóan néztek a magáról is megfeledkezett ifjúra. Szabad kutatási jog. hogy hívják. hogy valamilyen tudományos kérdést eldöntsenek. hogy melyek tulajdonképpen a gerinces állatok. le kell lőni!” “Ki volt ez a szamár? – nézett Gyulára szemrehányóan egy kék vércse. akinek lovai marhái otthon éheznek. hogy hányat ütött az óra. csodaszer ez? Most újra bekenlek. megtudta.

– Gyere. hogy Gyula étvágya is teljesen kielégítő. hogy a fiú hálás legyen. hogy ezt a könyvet ajánlotta. A lövés csattanását a könyv lezuhanása okozta. hogy a jó könyv kizárólag szerelmes lehet. ámbár gondolatai között sasok röpködtek. s ez lett a veszte. és amit mondott. ismertem én is a tanár urat. nem is ismernek bennünket. és nehezen igazodott el a szóba bútorai között. hogy húsz egérkét is bevágott. nagyon jó könyvet találtam. amikor Tutajosunkra rálőttek. fiam. »Sas! – ordított a csirkefogó. A villamoskalauz nem jár puskával (ámbár úgy hallottam – egy vándorsólyom mondta. – Mi? Nancsi néni a fiú homlokára tette a kezét. hogy Matula a jeles művet nem is látta. Később azonban úgy érezte. Talán négy óra körül járt az idő. s amikor elugrott a lövés elől. ebédelni – szólt be Nancsi néni. Tutajosunk harci lázban ébredt fel. Igaz.” “Ezt a városban nem tudják – válaszolt gondolatban Gyula –. Az öreg egy betűvel nem mondott többet. Igen jó étvágya volt a kedvesnek…” Tutajos – gondolatban – bocsánatot kért az ölyvektől. ha nincs is étvágyad. hogy a villamoskalauzok is szívesen kérnének fegyvert a vad utasok kiirtására…). csak álmában lőttek rá. – Most aztán aludj egy kicsit. amikor a kedves lefordult a pózna tetejéről. Inkább magának való… – Tudom én. Közben – szinte egy pillanat alatt – dél lett. amit tudni köll – mondta Matula –.“Bocsánat – mondta Gyula –. Gyula elmosolyodott. hogy rettenetesen éhes. és ők sem tudják. – Szerelmes? – érdeklődött Nancsi néni. ott hallottam…” “Az nem lenne baj – vijjogott az ölyv –. de a vadászok puskával járnak. mi már régen védettek vagyunk. mert Gyula egy órakor elaludt. – Sas« – mondták még tízen. természetesen Tüskevár falán. és az új törvény ötszáz forinttal is megbüntetheti azt. de megnyugodva látta. Boldogult első férjem is ennek lett az áldozata. – Nincs lázad. Sas! – üvöltött. Engem is kérdezgetett. vagy nem bezzeg – méltatlankodott egy termetes ölyvanya –. gyere ebédelni. és szerencsére a lövés nem talált. járt ki ide a berekbe. mint amire okvetlen szükség volt. valamint István bácsi. nagyon elég volt. abban a hitben. hát mit tanuljak tűié. Kiballagott hát a konyhába. amikor egy ilyen puskás dúvad elkezdett oldalazni feléje. Lovassy Sándor. aki az újpesti víztoronyban lakott –. Éppen egy ürgét evett a telefonpózna csúcsán – a boldogult nagyon szerette a fiatal ürgehúst –. és Hálásan gondolt Matulára. Tudományos… – és kissé nagyképűen ment vissza Lovassyhoz. a Lovassy-féle mű nagyot puffant a földön. – Kaptam egy könyvet – mondta annak idején István bácsi –. de az ölyvek bezzeg… a kis nyulakat…” “Bezzeg. Szegény boldogult nyugodtan falatozott a törvényre gondolva. Gyula ezeket az előzményeket nem tudta. hogy nemcsak a szerelemnek. és menyétek surrantak. szóval úgy hallottam. pedig szegény uram egész életében az embereknek dolgozott. és nagy . volt olyan nap. Tutajosunk akkor ébredt rá. Ezt Nancsi néni nem tudta. régi tanárom írta. mire Gyula értelmetlenül nézett az öregasszonyra. aki valamikor szintén elbolyongott a szerelem csalóka ingoványán… – Nem szerelmes. mert a vadászok közül egy sem ismerte az ölyvet. és hogy valóban dél van. – Áá – tiltakozott a fiú –. aki hozzánk nyúl. Nancsi néni. mert a családi levelezőből kihúzott Irmuska és a nagynénik koszorújából kihúzott Lili néni jutottak eszébe. hiszen egy pillanattal előbb még ott állt a várfalon. de a tudománynak is van határa. mert Matula nem is mondta. ámbár az igazság az. de a mezőn se tudják.

itt-ott kis nádszigetekkel. ámbár sokszor csak a tűz. Sajnos. s a puskákat csak újabb puskákkal lehet megszüntetni. megsülne az egész társaság. és nagyon sajnálta. Nem lehet tehát azon csodálkozni. és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát. és torony – amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna – nem volt sehol. amikor még használatos volt az íj. hogy még most is érzi kezében a húr elpendülését és a nyílvessző szisszenő elsurranását. bozótos tüskefal övezte. nem akart a bőr a vállán elszakadni. hogy a harc a török visszavonulásával végződhetett. Nancsi néni… Az öregasszony csak legyintett. hogy Tutajosunk szájában összefutott a nyál. amely azonban nem sikerült. . aki vagy etetni. mert a harc mozgalmasságában pokolian megéhezett. mert csak kisebb rajtaütésről volt szó. – Bekenjelek. amelyen nyárson forgatták a méteres harcsát vagy a kótyagos török által megvetett malacot. a varjak. s amikor lehajolt a könyvért. mert a hadnagy öles kardot forgatott. Nem is vette észre. és araszos bajuszszárnyakat viselt orra alatt. s az emlékek olyan frissek voltak. hiszen a hollókat is kellett valamivel táplálni. de már szólt a puska is. hiszen a vár istállószerű termében szurokfáklyák világítottak vagy egy-egy gyertya. hogy felébredt. Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni. Víz. amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott.nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé. mint égő kazalban az egerek… Petróleum…? Észnél légy. sem megúszni nem lehetett. víz mindenütt. – Majd később. Friss kenyér is van. – Már el is készítettem egy kis tejfölös túrót. ahol a bástyák vízbe értek. Gyula abba a korba álmodta vissza magát. hogy megmozdulása most már nem olyan kínos. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket. hogy a nyíl talált-e. A szomszéd bástyán vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott. csak Tüskevár. Az álom egyébként olyan világos volt. Gyula? – fogadta Nancsi néni. Tutajosunk elmerengett az álmon. s erre – felébredt. hogy a sülő malacra gondolva.” Gyula mindezekre emlékezett. hol volt akkor még petróleum? Az idők és a föld méhében volt. Nancsi néni… – Vagy talán ennél valamit? – Egy falatot… Nancsi néni úgy ment az éléskamra felé. “Ámbár – álmodozott tovább vitézünk – ha valaki egy viharos éjszakán petróleummal meglocsolná ezt a bozótfalat. De a környék más volt. amit sürgősen el kell oltani. természetesen fejével együtt. – Ez majd csak a végéri derül ki. – Sok lesz. és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát. mert egészen otthonosan érezte magát a kurta szárú csizmában. s a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek. vagy gyógykezelni akart. mintha tűz ütött volna ki a köcsögök között. mert az egyik bokorból rálőttek. Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is. és azt hitték akkor is. A kis erősséget azonban élő és száraz. akit azonban senki sem mert volna “Bütyök”-nek titulálni. Kő csak alul volt. azt is hamar el lehetett tömni. óriás nyárfákkal. hollók előre jelezték az ellenséget. de most már tudta. nem tudhatja. a marakodó emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára. még az illatát is érezte. A lápi végvár madarai. Gyula úgy érezte. a sebeket csak újabb sebekkel. Gyula Lajos. háta nem olyan érzékeny. mint ma. de csak keserű tapasztalatokat szereztek. A “kis tejfölös túró” lavórnagyságú edényben érkezett. hogy a váracskának nem is lehetett más neve.

Tutajosunk a tutajra gondol. szállhat-e más. és most először nem helyesli túlságosan a tutaj körül kialakult mesét. Ez a délután azonban elgondolkoztató volt. Holnapra kutyabajod. “Amúgy” rendes ember. de előbb bekenlek. ámbár nem akart többet foglalkozni vele. és most csak a sárgarigó flótázott. – … aztán azt mondta. hanem kizárólag a tömött gyomor volt. A rigó mást és máskor nem is mondhat. hogy ez a ragyogó madár azt fütyüli. – Pedig szép lett “volna” – gondolja. és miért nem lesz magas fa. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert. hogy más madár szóljon. mint a tölgy? És miért él a tölgy két-háromszáz évig és a paradicsom csak egy nyáron? Miért marad itt a feketerigó. Gyula régebben úgy értesült. hogy nem is törvény. de a kitűnő étel elfogyott. turbina. csak – igen –. és mit jelent az. és valami rendkívüli egyszerűséget. Igaz. pete. hogy olyan rántott csirkét csak a Nancsi néni tud… – Vén lókötő! Sokszor evett már az én főztömből. még csak rokonságban sincs velük. ami már annyira természetes. egyetlen élőlény sem mondhat mást. és miért megy el Dél-Afrikába a málinkó? Miért.Ki is derült. az bizonyos… Gyula ezek után könnyű szívvel ment a kertbe. Az almafáknál leesett egy-egy férges alma. csak az ember. sugárzás és elektromotor. hogy: “Huncut a bíró… huncut a bíró!” Most azonban úgy érezte. egyszerű volt ez a kis dal és mindig ugyanaz. ha ez a dal nem simogatná. Igen. s ha ezek után Gyula nehezebben hajolt meg. akár a harcban éhezett meg annyira Gyula. Csak közel kell hajolni hozzá. gáz. akinek nem kell világosság. viszont megtalálta a fogantyút. – Nancsi néni. de eddig nem ütötték meg ezek a kérdések. és elsiklott a szavak felett. és mi van a holdon? Miért zöld a mogyoróbokor levele. mert nem szerette. hogy is mondjam… szóval izé… – és ezzel a nyögés mag is akadt volna. ügyes. – István bácsinak van lexikonja. miért? Gyula szívesen és sokat olvasott. és kígyó kúszik a gyalogúton. atom. Hogyan lesz a hangyatojás. – Most már kimehetsz. hiszen a valóság is olyan szép. hogy: – … izé…. hogy “anno dacumál”. s a neve: aranymálinkó. “Utána kell néznem – gondolta. mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó. mint a fáradt nyári délután. akiről csak ma tudta meg. mint a nagy szemű bagoly. vagy az égre néz. mert akár a tejfölös túró volt olyan felséges. A málinkófélékhez tartozik. törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében. amikor azt olvasta valahol. hogy: embrió. mindenhez ért. – Tudom. de nélküle talán süket és szomorú lenne a nyári délután. A szöveg ugyan adott valami homályos képet. amíg fent van a délutánra hajlott nap. hogy mi tulajdonképpen az “atmoszféra”. talán azt mondta volna. hogy egyáltalán nem rigó. hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen. de ha megkérdezték volna. és a magány kérdései rajzottak a levegőben. ha a földre néz. Csupa izgalmas titok minden. és egy madár sem. amivel Nancsi néni ellenségeskedésének gőzét ki lehet ereszteni. mint amit érez. ha az öreg Matulát valaki szidja. miért. az olyan… szóval. nem is illene. és talán nem is érne meg a szeder a fán. ahol hangyák cipelik tojásaikat. annak oka nem az égett bőr. a hűvös estéé pedig a fülemüle. – Matula bácsi jön hajnalban. Matula bácsit is megkínálhatom? Mert tegnap megkínáltam… – Hát persze.” . mint amit mond. A kert most is csendes volt. hogy a sárga fuvolás nem mond ilyen becsmérlő dolgokat a bírói karra. ahol látszik már a hold gödrös fél arca. szétbontani és megnézni… hiszen nem tud még semmit. majd a hátizsákban lesz minden.

Ránézett olajos karjára. “Miért olajjal kellett a bőröm bekenni, és miért nem vízzel? És miért elmosódik el az ember ebéd után, és ki volt ez a Lovassy? Tanár – mondta István bácsi; tanár úr – mondta Matula, mert az öreg rétjáró az emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve. “És mi az álom? – tűnődött a fiú, és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. – Az álom is valóság. vagy mi?” Kinyújtott kezét is jól megnézte, és megakadt a szeme gyászkeretes körmein. “Milyen piszkosak” – gondolta, de nem gondolt a körömkefére, és – sajnos – nem gondolt arra, hogy ez is valóság! – Gyula! – kiáltott a ház felől Nancsi néni. – Gyula! Tutajosunk kedvetlenül kiáltott vissza, és a ribizlibokrok egy-egy levelét letépve ment a ház felé. “Nancsi néninek mindig van valami kiabálni való ja…” Ezt a rosszalló gondolatot azonban hamarosan visszaszívta. – A földművesszövetkezetből hozták ezeket a gumicsizmákat. Próbáld fel, ha nem jó, kicserélik. István bátyád küldte… Matula! – gondolta Gyula, csak az öreg szólhatott nagybátyjának az elázott szandálról és az összekaszabolt – elég vékony – lábszárakról. – Jók! Köszönöm, Nancsi néni, egészen jók. – Ne nekem köszönd, fiam, bátyád vette, de hogy Matula keze van a dologban, arra megesküszöm; bár igaza volt, hiszen olyan a lábad, mintha macskák karmolászták volna össze. Persze, nem szólt róla egy szót sem, mi? – Nem. – Hát látod, ilyen. Ide is bejön néha, aztán csak ül, mint egy süketnéma. Csak néz és pipál, de nem szól, aztán, ha kell valami: meghozza. De akkor sem beszél sokat. “Itt a hal – mondja –, de ne vakarjátok, hanem nyúzzátok. Zsír nem kell alája.” Engem tanít főzni. Engem! Egyszer meg márnát hozott. “Az ikráját dobjátok el, mert mérges.” Nekem mondja… Nekem! De aztán mást nem is mond. Aha! – gondolta Gyula, lábujjait mozgatva a csizmában. – Úgy látszik, Matula is belegyalogolt Nancsi néni konyhai császárságába. A különbség csak az, hogy Matula nem törődik vele, mit mond aztán az öregasszony. Nancsi néni néha szidja, és Matula mosolyog. Esetleg megnézi, hogy a pipaszár jól szelel-e. – Nincs egy darab vékony drót a kamrában? Nem szelei ez a szár… És az öregasszony elmegy drótot keresni. De az is előfordul, hogy dicséri az öreget Matula gyékényszatyrot hoz be. – Láttam, a másik már rongyos. – Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál. – Olyan, amilyen. Gyula mindezt elgondolta, és úgy érezte, hogy az öregemberre hallgatni kell, bár pillanatnyilag az új csizmák erősen elfoglalták. Kellemes volt bennük a járás, s minden lépésnél férfiasán dohogtak! – Majd megírom apámnak, hogy fizesse meg István bácsinak – mondta, amikor este megköszönte a csizmákat. – Felesleges! Te két hónapig az én fiam vagy, de ha netán ezt nem akarod… – Dehogynem! – Vagy haza vágyakoznál… – Dehogy, dehogy! – rémüldözött Tutajos. – Csak úgy gondoltam, mégis… – Szóval állapodjunk meg abban, hogy három apa áll szolgálatodra: egy valóságos apa, egy pótapa és egy nevelőapa. Igazán meg lehetsz elégedve. Nevelőapád érted jön hajnalban? – Azt mondta.

– Jó. A bőrödre vigyázz, és ne vetkőzz neki, mert most nagyon fájdalmas lenne. Ha a hazajárást hosszadalmasnak találod, azt sem bánom, ha akár hetenként jössz haza. Ha olyan nagyon akarod a nádi életet, hát akarjad! – Megeszik a szúnyogok – szóit közbe Nancsi néni. – Az az ő dolguk. – Gyula meg véresre vakarja magát. – Az meg a Gyula dolga. Matulát hetven éve eszik, mégis egészben van. – Van szúnyogolajom – mondta Tutajos tele boldog kalandvággyal, és most határozottan feleslegesnek tartotta az öregasszony beleszólását. – Takarót vigyetek elegendőt meg egy felsőkabátot is. Éjjel hűvös lehet, és esőre is kell gondolni. – És ennivalót? – kérdezte Nancsi néni harciasán. – Nancsi néni majd ad Matulának, ami főzéshez kell. Szalonnát, zsírt, miegyebet… sót, paprikát. Fogjanak halat, nem kell Matulát félteni, aztán, ha unod, hazajössz… – Dehogy unom! Nem is mertem volna kérni. István bácsi, a Lovassy-könyvet elvihetem? – Minden könyvet, amit a házban találsz. Gyula elnevette magát. – Mit nevetsz? – Sok lenne – vágta ki ijedten magát Gyula Lajos, mert a családi levelező jelent meg előtte, az “Imádott Nagysád” és az áthúzott Irmuska –, elég nekem az az egy könyv. – Jó. Tanárom volt az öreg, nagyon szerettem: sokat csavargott itt a nádban, de erről Matula többet tud mondani, ha akar. Nem feküdnénk le? Pálinkát is vigyetek, ha valahol hideg eső megverne benneteket, meg sebre is jó. Gyula ezen az éjszakán nyugtalanul aludt, minden órában felriadt, és összevissza álmodott fűt-fát, tücsköt és bogarat. A bőre is sajgott még. és többször mintha Matula kopogott volna az ablakon, pedig csak a macska vadászott a padláson. Mikor azután valóban zörgött az öreg, Gyula olyan mélyen aludt, hogy kétszer is meg kellett verni a zsalugátert. – Hej, zabba mennek a lovak! – Mi? – ijedt fel barátunk, de aztán hamar összeszedte ébredő gondolatait. – Megyek, Matula bácsi. A konyhában egy hátizsák hevert a padlón, és éppen csak hogy nem ordított a belső feszüléstől. – Jó szíve van ennek a Nancsinak – mutatott Matula a hátizsákra –, majd én viszem, mert a maga hátáról lenyúzná a bőrt. Nancsi néni ekkor jött ki a kamrából, kezében két üveg dunsztos. – Ezt a kis befőttet még… Gyula szereti. – Ha szereti, hozza is el. A zsákban nincs hely. – De a pálinkának volt hely…? – Az orvosság, de ettül csak a hasa fájdul meg az embernek. Szóval, ha Gyula elhozza, hát elhozza. Ámbár elég lesz neki a két pokróc is. – Majd legközelebb, Nancsi néni… Az öregasszony mérgesen nézett Matulára, akit azonban ez nem zavart. – Mehetünk – mondta –, isten áldjon, Nancsi, az a rántott csibe múltkor nagyon finom volt. Mire Gyula elköszönt, a nagy hátizsák már kint ballagott az udvaron, bár még a verebek sem kezdték meg a reggeli értekezletüket. A kert hűvös volt és csendes, mintha az éjszakai titkokat őrizné, a patak suttogva szaladt, mintha még reggel előtt oda akarna érkezni valahova, de a gyalogút a kertek alatt most már ismerősként hívogatta Gyulát és az új csizmákat. – Nem nehéz, Matula bácsi?

– Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta Gyula Lajosnak, és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit. De most már ismerősek lettek a hajnali illatok is, és ha a fiú becsukta volna szemét, akkor is tudta volna, hogy most kukorica mellett mennek, most kender mellett, s itt le van kaszálva a lucerna. A nagy szilfára ismerősként nézett fel, csak éppen hogy nem köszöntötte. A vén fa barázdás kérgére titkos jeleket írt az idő, és Gyula szerette volna megkérdezni az öreget: hány éves lehet a fa, és miért áll ilyen egyedül, de nem szólt semmit, a nagy hátizsák meg csak ment előtte egyenletesen. Túl a gáton, széles, de csendes diskurálással kezdte a napot sok ezer madár, amelyből azonban kihallatszott egy-egy gém recsegő trombitálása, szárcsák sikkantása és a vöcskök kurjantása, a parti fűzfa száraz ágánál pedig egy szürkevarjú károgott valamelyik távoli atyafinak, de a válaszokat hallani már nem lehetett. A nagy sásos rét hajnali lélegzése, nehéz posványszaga most már ismerős volt, és az éles sáslevelek tehetetlenül nyaldosták a csizma síkos szárát. Az összeszabdalt lábszárak védett biztonságban lötyögtek a csizmaszárban, és Tutajosunk szinte kereste a tocsogókat, ahol tegnapelőtt a szandálok nyúlósra áztak. A nagy locsogásra Matula hátrafordult: – Jó a csizma, ugye? – Nagyon, Matula bácsi, köszönöm, hogy szólt! – Nem azért mondtam, de ide ez való. Na, menjünk, a fene ezt a zsákot, már szeretnék megválni tüle. Amikor felkapaszkodtak a gátra, a túlsó parton megint felrobajlott a madarak orkánja, de Matula oda sem nézett, csak jóval később állt meg megint: – Látja? – Mi az, Matula bácsi? – Pocok. Pézsmapocok. A folyó egyik partjáról a másikra egy zömök állat úszott keresztül, és eltűnt a túlsó part sásos szegélyében. – Harap? – Ha megfogják, minden patkány harap. – Mit eszik? – Amit akar. Mindent. Bogarat, rákot, csigát, de répát, kukoricát is. A búzát nagyon szereti, ahol búzavetés van a parton, csak azt pusztítja, de a bőre szép. A messzelátót elhozta? – Jaj, Matula bácsi, elfelejtettem… – Pedig mondtam, ugye? Az ember nem is gondolja, hogy néha a levegőnek beszél… Gyula szégyenkezve hallgatott, mert nem akarta mondani, hogy ez Kengyellel is előfordult, pedig annak káros következményei lehettek. Kengyel is a levegőnek beszélt, aminek aztán az lett a következménye, hogy: “… folytassa, Ladó…” Tutajosunk megborzongott, és magában szidta ezt a szórakozottságot. Matula azonban már lefordult a gátról, neki a rekettyebokros sűrűnek, és Gyula úgy érezte, a kunyhót őrző égerfák karja kitárul, mintha meg akarnák ölelni, aki hazaérkezett.

– Emelje. Gyula előkotorta a gukkert. fene a kígyóját. A fele petrencét szépen felemelték. a világosságból ragyogás s a szürke magasság felett kék az ég. le ne dűljön. Olyan ágy lesz belőle… A petrence elég messze volt. aztán megsimogatta. hegy a hideg bujkál a gerincén. – Eressze el a kutyát. és a két rudat átszúrta a kis kazalon. a harmatból pára. Az öreg ránézett. sötét odúja a nádszagú otthon. meg se kötnélek. Matula bácsi… – Attól még helyin lehet az esze. – Csak lassan. fulladok is néha. – Jó – mondta később –. aztán egy darabig csak a madarak távoli zajongása hallatszott. – Van egy petrence. Amíg beszélt. Lassan kialakult benne valami önkéntelen tájékozódás. még ott van a nagy sas. Két hosszú rudat húzott ki a kunyhó mellől. Én többnyire itt vagyok. még ha csak ránéz is. pipa se ízlik. – Milyen kajla vagy – feddte az öreg –. és nézte a pipa ellibbenő. “A gunyhóban – gondolta – egy-kettő? Te jó isten…” . aki szereti. – A gunyhóban is mindig van egy-kettő. Aztán háromszor körülrohanta a kunyhót. na fogja meg. büdös lesz a keze. – Csak olyan kajla ne lennél – nézett a kiskutyára –. Matula lelökte a petrence tetejét. hogy nincs az a pénz. Felét behozzuk. mint egy szöcske. – Fiatal még. Aztán kigyüvök. lenge füstjét. tavaly megázott. – Matula bácsi. Matula bácsi. hát mikor jön már meg az eszed? Tutajos úgy érezte. De hát így nem bízom benned… Ja! – nézett Gyulára – a messzelátó ott van a hátizsákban. üres a fa. hogy nem hagyod a gunyhót őrizetlenül. – Juj! – ugrott Tutajos. de a kocsi is megsüllyedt volna. a bokrok formáját. Megizzasztott ez a Nancsi. egy nagy kígyó! – Ne fogja meg. úgy megrakta a hátizsákot. Leült az öreg ember. Az öreg nem szólt. majd végül lefeküdt Matula elé. A fű itt méteres volt s alul még erősen harmatos. – Én?… és Gyula nem akarta mondani. mint a beteg kutya. Szénát kell hozni. A kutya Gyula közeledésére kissé tartózkodó lett. ha nagyon megnyomta a hó. és tavasz felé már csak ténfergek. és leült Gyula is. hogy ki vette le nyakáról a láncot. amerre a kígyó elcsúszott. – Olyan jó itt. hadd ugrálja ki magát… – tette le Matula a hátizsákot – meg aztán nem is felejti el. nézzen oda a nagy fára. végül már ott volt feje Matula keze mellett. aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz. Tutajos riadtan nézett. Gyula még szemén tartotta az üveget. egy-egy fát. de most már. és már nem is megyek haza. Csikasz hasra feküdt a kormos tűzhely mellett. amíg a fiú kicsatolta a láncot. de Gyula nem lelkesedett az ügyes szénahordásért. elég lesz. de farka hevesen rezgeti. a házba. először rendbe tesszük a gunyhót. és Gyula megjegyezte a tájat. Rágyújtott.A kunyhó maga volt a lomha jóság. – Nem látok semmit. megigazgatom a gunyhót. mert tudnám. és Csikasz a ház népe. Ez azonban nem volt egészen igaz. az itt van. aki lelkendezve örül a vendégeknek. aztán rendet csinálunk. szeméhez igazította. Csikasz egyre közelebb kúszott gazdájához. Fújtatunk egy kicsit. de a fa üres volt. lehet. – Elbírja? – Hogyne – állt a rudak közé Gyula. és gondolatai között Matulát kezdte látni: “Amíg ilyen kajla vagy… nem bízom benned…” – Első az ágy – verte ki Matula a pipát –. hogy ez neki is szól egy kicsit. ami benne van. Most lett a hajnalból reggel.

ha összeszoknak. – Mondtam. “Nem nehéz?… Te ökör!” – mondta Gyula Lajosnak. mért ne tudna? Matula csak vigasztalni akarja őt? Borzalom… Gyula most már nem nézte a tájat. Matula bácsi. Tutajosunk ezek után elfelejtette a kígyókat. Matula erre nem szólt. tudom… Matula tehát megvetette az ágyat. meg a kis madarakat is abajgatják. Gyula szeretete Csikasz iránt nőttön-nőtt. Hiába úsztak felette könnyű kis pufók felhők. hogy igenis nehéz! És úgy látszik. A hátizsákból majd kirakodok. szöcske van elég a fűben. hogy nem harap? – Hát harapni akar. fogja meg. – Akkor pihenhetünk. gondolatai között újra megjelent a kígyó. Az ember megfogja a nyakát. többnyire agyonverem őket. ha az ember megfogja. – A kunyhóban is vannak kígyók? – Szeretik. maga meg fogjon ebédre valamit. a nyakamra tekerődzik…” – erre a gondolatra majdnem kiejtette kezéből a petrencerudat. de kenyérgombóccal is megpróbálhatja. Gyula e pillanatban még a kígyót is elfeledte. hideg rémület… Amikor letették a szénát a kunyhó előtt. és nem érdekelte a messzeség ezüstös leheletében szálló madársereg. Nehéz? Úgy érzi. Matula bácsi? – Eszi azt a fene éjjel-nappal… – eredj innen. mert úgy érezte. akkor csak bólogat meg tekergőzik. amelynek hívogató öble egyszerre kígyótanyává változott. mert nagy halpusztítók. – Nem. és arra a néma csúszásra gondolt. ha valami tehetősebb hal akad horogra. amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az. mert ha ledül. Tutajos melegen nézett Csikaszra és hidegen a kunyhóra. A lépésre vigyázzon. s az egyik pokróccal letakarta. amivel a kígyó eltűnt a füvek erdejében. mint a fenti szarvasmarhának. lassan. Jó hely az nekik… ámbár Csikasz néha el-elkap egyet. megtöltjük szénával. – Próbálja ki. mint Bütyöké. mert a lábadra lépek – ha van nálam bot. de nemigen tud… na. Hordjuk a szénát. – Nagyszerű. Kukacot talál a partban. Matula egy kicsit szárnyra eresztette. – Olyan itt nincs. Gyula pedig arra gondolt: miért mondta. és karjai olyan hosszúra nyúltak. hegy nem nehéz. és fogai összecsikordultak. az lesz a vánkos. csak nem olyan békésen. büdös levet ereszt… – Nem csíp? – Csíp a ménküt. amire kirakodunk. Megemlegeti. . nehezen rakjuk fel. amikor alszom. Amúgy nem bántanak senkit… nem érdemes ennyit beszélni róluk. – Pihenjünk? – kérdezte elöl az égi hang.– Amikor én bal lábbal lépek. – És a vipera? – tette hozzá hangosan. “Nem bánt senkit” – gondolta Gyula. Csikasz. hogy a válla szakad le. csak megbotlottam. Gyula gondolataiban tovább tekergett a kígyó… szóval akar harapni… és ha akar. de az esze most igazán másutt járt –. itt a réten csak a valóság a járható út. Gyula végigfeküdt a szénaágyon. szeme pedig úgy kidülledt. Aztán ne kapkodjon. Az a gyors. akkor nem billeg a széna. – De a kígyók inkább csak éjjel járnak. Mivel csípjen? – Úgy értettem – borzongott Tutajos –. Matula bácsi. olyan förtelmes. nem árt. Én addig összebarkácsolok egy polcot. de amint megszabadult a tehertől. Fárassza! Csikaszt elviheti. – Igen! – helyeselt élénken Gyula. maga a jobbal lépjen. mert a rakomány megbillent. “… még rám jön – váltott lépést a fiú Matula rendelkezése szerint. ugye? A többit megcsinálom magam. – Nehéz? – szól elöl a feddő hang. ugye. Gyula a földet nézte. – Csak olyan büdösek ne lennének – folytatta Matula –.

– Gyere. Ezt a kaszálást. de a legtöbbet nem. A giliszta erősen tiltakozott szabadon maradt részével. amire nem volt szükség. és megugatta az ollós jövevényt. ha van nála bot. mintha csak egészségügyi sétarepülésről lenne szó. Tutajosunk elégedett. mert ott igazán szó szerint veszik. kanalasakat. amit most csúsztat a haltartóba. míg hozzá mert nyúlni. mert a kis kárász kiemeléséhez nem kellett erő. “Majd estére visszatalál…” – nyugtatta meg magát. Hajszolják. a víz alatt is folytatta. A végtelen nádas felett egy pillanatra nem szűnt meg a madarak mozgása. hápogó madárság egy pillanatig sem maradt csendben. Egy villanás. aztán messze elhajította a fűbe. és Csikasz most már vidáman ugrott neki a csapásnak. hogy mozgását csak az utazó nádtörmelék mutatta. talán negyedkiló. “Ott legalább meglátom…” – gondolta. Pedig állandóan szólt a nádirigó. olyan hanyag nemtörődömséggel. még kisebb kárászt is szépen kivezetett a parthoz. de el nem érik. Ez. És nyugodt. Fogott néhány szöcskét. hogy aki nem dolgozik. Most újra nyugalmas percek következtek. hogy a kígyók nemzetségére gondolt. és keményen megmarkolta a horognyelet. s a szikvízen csárogó. A folyó olyan csendes volt. hogy ez veszélyt jelent. hogy minél hamarabb kint legyenek a derékig érő fűből. Közben még botot is vágott. s mint szidják. – Eredj! – intett Matula. károgó. és Tű táj ősünk hosszan bátorította magát. hajszolják a gyilkos vendéget a békés vízimadarak. “Fejbe vágom. de ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. mit sem törődve azzal. Most már igazan nem kapkodott. mert tudta már. egyszerre megszűnt a kígyókérdés. hogy a koldulás a kígyók társadalmában nincs bevezetve. mintha játék lenne az egész. A szürkegémet. amint átlebegett a víz felett. úgy látszik. . és amikor bevetette a horgot. barnakányát vagy más ragadozót. a majdnem kopasz gáton. gyakorlatképpen. Az úszó simán repül a helyére – most kenyérgombóccal csalizva –. utána mint robban fel a sík víz. mert csakhamar erősen megrándult az úszó. hanem egy. Ezek után egy termetes gilisztát húzott a horogra. gilisztát. és úgy maradt félig a víz alatt. hogy arról kódul” – gondolta futólag és harciasán. és mondanunk sem kell. és a könyvre gondolt De hol az úszó? Elakadt valamiben. mert Matula is agyonveri. mert Gyula ugyancsak szedegette új csizmáit. mert megölni nem akarta. és – bár erre nem volt szükség – a nyeles szákkal emelte ki. mire Csikasz is odajött. Meg is látta az imbolygó rétihéját. Ilyen kicsinyekből – gondolta Tutajos – sokat kell fogni. hogy ez a mozdulat már Matula mozdulata. Csikasz! Csikasz erősen csóválta a farkát. – Hopp! – mondta Gyula. A zsilipnél aztán letáborozott. és Gyula érzi. és újra bevetette a horgot. – Nini! – kiáltott. De látta azt is. de ritkaság a kilós. És ez az érzés nagy elégedettséget ültetett a fiú gondolatai közé. az nem is eszik. Ebben nem is volt hiba. hogy ez a könnyed szárnyalás mint változik villámgyors suhanássá. hogy új emberbarátja követi-e. Gyula felemelte a fejét. hiszen a ragadozóknak főleg a repülés a kenyerük. bár az izgalmas feszültség alig csökkent. s a madarak zajongását lassan már meg se hallotta. aranyos hal a kárász. visszavisszanézve. bakcsót már ismerte. jóízű is – ha nem pocsolyában fogják –. s ez sokszor több. de nem ment. s az lehúzta? Óvatosan emelte ki a horgot. Ha mégis hirtelen csend lett. Szép. már felettük volt. mint a boldogság. A rák véletlenül akadt meg a horgon. Az égen csapott hasú felhők jöttek-mentek. hogy ebéd legyen belőlük. és olyan nyugodtan körözött fel a felhők fölé. s a madársereg figyel.

párzás idején felébredve a szerelem . de a csukát nem hatotta meg a mamájára való hivatkozás. miközben Csikasz halkan morgott. sólyom tévedhetetlenül azt a madarat vágja ki a csapatból. Gyula rázogatta az erősen vérző ujját. és távolabb húzódott a csapkodó vízitigristől. Tutajosunk ezt most megtanulta. mint élelem. apám és Bütyök… és az egész osztály. Kiszopta a sebeket. Ijedten csapkodtak. mint a karmok s a horgas. aztán újra másik irányba. A többi elpusztul. mert a csuka a botot harapta kitartóan. ahol egy kis nádsziget mellett – úgy látszik – a legnagyobb volt a haljárás. A hal már fáradt. A héja. hanem a bekapott mutatóujját konokul tartotta szájában. Itt is csak az erős. de már fékezett. a farkas az elkódorgott bárányt s a harcsa. mint a többié. és elveszíti az eszméletét. és Gyula hamarosan visszaemlékezett Matula tanácsára: “Aztán ne kapkodjon…” Azt már hiába mondta volna az öreg. amikor végre a haltartó hálóban volt a hal. a hatalmás csukaasszonyság. Itt is otthonosak a fogak és körmök. mert most már igazán érezte. Tutajosunk kerek szemmel álmélkodott. és Kengyel látta volna… és Piri mama és a mama. És a horog még mindig bent volt a hal szájában. – Azanyád! – üvöltött a fiú. – Hohó! – óvatosan megállította a halat. a többi nem más. És ez a szelektáló válogatás könyörtelenül igazságos saját fajukkal. mert neki ez a szokása. hogy az elvetemült tigris száját kinyissa. mint a hajlott tűk. és Gyula most már nem tétovázott. mert a küzdelem erősen megviselte. Csuka! Hej! De milyen szép csuka! Csak Matula bácsi látta volna. amelyik legrosszabbul repül. és egyelőre nem gondolt étkezésre. vagy ne vágjak? – suttogta a fiú. – Ilyen hülye is csak én vagyok! Csikasz változatlanul helyeselt farkával. Az úszó azonban elindult. így a kígyóknak szánt bot végét feszítette a csuka fogai közé. de Csikasz csak a farkát csóválta. A róka a legbámészabb nyulat fogja meg. A hal hosszú volt. Sőt. és kezében van a hal is. mart nekirugaszkodott még párszor. Ez pedig annyit jelent a halnak. és különösen két hatalmas “ebfoga” veszedelmes. de most már ki lehetett piszkálni. amire engedett. Igen. báránykám – és kiemelte a halat a partra. csuka. de a csuka nem törődött velük. mint az idegeneket. de a fene tudja. tépő csőr a levegőben. mint a kacsáé. ámbár ez lehetett részvétnyilvánítás is. ahogy a valóságos horgászoktól hallotta –. mert azokat éppen úgy elkapják. Gyula visszadobta a haltartó hálót a vízbe. fogai. De a hal más véleményen volt. és Csikaszra nézett. – Most levegőt adok neki – magyarázta Csikasznak a dolgot. – Huhuuu! – kotorászott Gyula kés után. mint a bárány. És elgondolkodott – íme. bár a két kárász nem nagyon örült a veszedelmes társaságnak. hogy kezében van a bot.– Hát most bevágjak. ami nagy zenebonát csapott a víz alatt. amíg fel lehetett húzni a levegőre. süllő – s a vizek többi ragadozói – azokat a halakat. miből élünk – visszadobta a horgot oda a túlsó partra. s akkor már úgy megy a szákba. és – lássuk. életrevalóságát átadva az utódoknak. Fuldoklik. A bevágásra berregni kezdett az orsó. mint amikor a levegőben élő embert a víz alá nyomják. sőt saját gyermekeikkel szemben is. s a fiú engedte. nem adhatott tanácsot. amelyik legkevésbé tud vigyázni magára. – Na. csak az éber marad meg. a vizeknek is megvannak a maguk ragadozói. amelyeknek valamelyik érzékszerve rosszabbul működik. A hal azonban még a szák hálójában sem viselkedett bárányként. gyere. és szája. Tutajos nagyot sóhajtott. hogy a csuka se kapkodjon. karvaly. A háló súlya és a csuka daliás termete erősen csökkentette fájdalmait. melyik zsebébe tette. Ez a játék (ami csak Gyulának volt játék) végtelen örömmel töltötte el. amelyik leggyengébb. a csuka csúnyán tud harapni. Most visszafelé rohant – Gyula feltekerte a felesleges zsinórt –.

A horognyél már karikára görbült. apró csigákat. és Gyula gondolatai közé alig talál utat az a kedves kis szerény pityegés. Gyula már értesült ezekről a dolgokról. ám az is lehet. – Az anyjukat elfogta valami. tengeralattjáró?” A zsinór fogyott. vízipatkányt és – ha veszélyben van – Tutajosunk ujját is. aki a saját ujját szopogatja. úgy bekapja a kisebb termetű férjet – ha nem vigyáz magára –. Közben lekapkodták a nádon. – Hát ti? – mosolyog Tutajos. A kis szárcsák előbb még megtanakodták. ami jobbról jön a part mellől. a kis szárcsák ezt nem kívánták. mert veszély esetén ott volt a sásos. és kézzel is elkapta a zsinórt. “Mi ez – gondolta a fiú –. Csak húst eszik és csak élőt. Hiába volt újabb és újabb erőlködés. Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára. békés kis halat. és azonnal szívébe fogadja a három kis fekete jövevényt. aki szintén észreveszi őket. A természet bölcs. hogy csak csodálkoztak az emberen. és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. hínáron napkúrázó bogarakat. Tutajosunk egészen elérzékenyedett a három fekete madárka láttán. és most csak vannak szegénykék. annak kell is lennie. mi nem zavarunk senkit. – Három kis árva szárcsa – mondta otthon Matula. Sajnos. vagy ne menjenek. de erre már nem maradt ideje. Az úszó (Matula tutajnak mondja) mozdulatlanul áll. Hála Lovassynak. egyre fogyott. de a parttól messze sose mentek. Aztán… egy csattanó rándítás. nádas menedék. fiatal. árva szépségükben. fiatal hajtásokat. kik vagytok. csak éppen hogy voltak. ami majdnem kiszakította kezéből a botot. az orsó vészesen berregett. pedig nem csináltak semmit. Beakasztotta a horgot abba az ismeretlen lénybe. de most már tudnak magukra vigyázni. ahol három kis madár ül a vízen és most megrettenve nézik az embert. Néha visszanéztek. hogy a hasznos és káros megállapításokkal vigyázni kell. mert a kezét elvágta volna. amely vitte a zsinórt. Hatvan-hetven méterre vágtatott a folyó közepén. és nem is lesz másként soha. elfeledett mindent a fellángolt izgalomban. hogy annak csak a derék hitves gyomrában van ideje gondolkodni az élet és szerelem változékonyságáról. de szemük állandóan Gyulán volt. és ott úsztak el Gyula előtt. mert zrrr… zrrr… – vadul kerepelni kezdett az orsó. a hal tempója nem változott. de el is engedte azonnal. és így lesz az értéktelen küszhúsból nagyon értékes süllőhús. A fiú meg se moccant. de könyörtelen. “Milyen okosak” – akarta gondolni Gyula. és tudja. és hiába volt minden rángatás. ezt az értéktelen. – Pii – piity – mondták a kis madarak –. és lassan elvonultak lefelé a folyón. Embertől nem is nagyon félnek. mintha a fiú formáját akarták volna megjegyezni. Gyula elfeledte a csukát. sokszor károsak is. Elkapja a békát. ha a változtatásban a természet feltételeit elfogadja. aztán áteveztek a túlsó partra. hogy menjenek. Majdnem ugyanezt teszi a csuka is.bódulatából. de még a sebességét sem csökkenteni. Itt bogarásznak a folyón. Ami van. mentek tovább. ámbár nem tudom. a zsinór félelmetesen fogyott és Gyula megdöbbenve látta. és hogy a ragadozók sokszor bizony nagyon hasznosak. csak itt evezgetünk… – és mint kis fekete gályák. – Pii… piitty – szabad erre menni? – Nektek mindent szabad – érzi Gyula –. Elsősorban küszt. kis vadrécét. ámbár ez már nem válogat. és ifjú barátunk bevágott. . viszont a békés halak lehetnek haszontalanok. és a fiúnak sem volt semmi más vágya. hogy a tengelyen már alig van pár méter. megjelennek a vércsék és ölyvek és sáskajárás idején a pásztormadarak. Ez nem volt másként soha. s a zsinór látható része eltűnt a folyó hátán. és a számára hasznos túlszaporított állatok természetes életfeltételeit biztosítja. de ez is csak akkor lesz tartós. csak megsimogatni őket. Ha elszaporodik a pocok meg az egér. A süllő például ragadozó. és Gyula teljes erejével se tudta megállítani.

nem lehetett megállítani! – Elhiszem. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. ide nézzen! Matula nagy kést húzott ki a nádtetőből. és minden épkézláb gondolatot elnyeltek. Különben várjon. jöjjön. tíz kilón felül volt. mint egy kirakodóvásár. A parton kellett volna utána menni és fárasztani… ámbár kivenni akkor se tudta volna. tanár úr. Csikasz – nézett újra a kis kutyára –. hogy Csikasz megnyalta vérző ujját. Sóhajtott. és a halakat a kés fokával keményen tarkón vágta. hogy a horgászatban nem járatos. aztán az árván maradt orsót és nyelet. Most elmegyek csónakért. Ladó. csak útban lennél a ladikban. de nem szólt. hogy Gyula kiemeli a haltartót. Két ujja megbénult. aztán a fiú véres kezén. Matula éppen végzett a polccal. Csikasz – intette le a jelentkező kutyát –. Látja ezt a pócot? Ez lesz a maga hele. – A szájába meg ne nyúljon máskor. és a harcsa nem ment ki a világból. – Az én csukám hány kilós lehet. olyan vidáman állt eléje a gyalogúton. a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. mert nem szeretem. aztán. Nézte a vizet. – Nyalhatod már. Csikasz… eredj a fenébe – tette aztán hozzá. ha kiáltok. aztán az eget. szinte megdöbbent. hogy mondjuk ezt el a gazdának? Csikasz tanácstalanul billegette farkát.Tutajosunk inkább lerogyott. és ugyanígy nézett végig a bevonuló Gyuláékon. látja? – Igen. Végül is arra tért magához. így kell. úszóval. mintha gondolatait gereblyézte volna össze. horoggal. Lehet ez másfél kiló is. – Véletlenül… – Hát véletlenül se. mint a hazug ábránd…” “Igen. és sóhajtott. Csikasz reménykedve nézett öreg gazdája után. Megvakarta ősz fejét. aztán bánatosan lefeküdt az árnyékban. jelezve. tanár úr…” . el! Száz méter zsinórral.” “Na. Egyik komámat nyomorékra harapta a csuka. igaz. Két ujjal fogta meg a kopoltyúk mögött a csukát. “… Maga javíthatatlan álmodozó. aztán csak egy szót mondott: – Elvitte? – El – szomorkodott Tutajosunk –. Gyula pedig elképzelte. hogy egyenesen áll-e a tartó drótokon. mint leült a partra. mindenestül… Matula bácsi – kiáltott –. amit tud… – mondta belül egy hang – nos?” “Igenis. de előbb verje ükét kupán. – Ezt hát megcsináltuk. ha olyan a gunyhó. mekkora fogai lehetnek egy tízkilós csukának. tanár úr. Száz méter zsinórt nem lehet csak úgy lenyelni. s amikor látta. Itt maradsz. A kutya itt marad. – A csukát meg így kell megfogni. Rakja ki a holmiját. és összeszedi a cókmókot. s az egyetlen ütés után az sem mozdult. mintha győzedelmes hadakozásból tértek volna vissza. Szeme először a haltartón állt meg egy pillanatra. Nem baj! – Nem baj?! – Nem hát. látja! Maga akar ezzel az öreg emberrel vitatkozni? Maga?” “Nem. Ladó… megbízhatatlan abban is.” “Ne álmodozzon. Matula bácsi? – Semennyi… de nyolcvan deka megvan. Matulának van igaza. hogy ne kínlódjanak. ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú. aztán az üres horognyélen. A halakat tegye hűsre. mert az elmúlt percek izgalmai még idegeiben örvénylettek. “Rémes! – gondolta. és erősen megmosta a kezét. Hunyorogva nézte.

– Fentő? De minek az a vasdarab? – Hogy a víz alatt maradjon. mert egyszer csak felugrott. zseblámpát. amit a számtanórán álmodozva a Velencei-tavon látott. Csak a zsinór vége a kezünkben legyen! Tud evezni? – Megpróbálhatom… – Szóval nem tud… de majd megtanul Itt van ez a fentő. Nem látott még ilyet? – Nem. – Jól megszaladt… – fene tudja. S az ormótlan. és rendesen elrakodott a polcon. hogy erre a bizonytalan harcsavadászatra miért kellett elhozni a horognyelet. A kanyaron túl aztán megálltak néha. a csónak mégis nyílegyenesen ment a középen. próbálkozzék vele. – Ezzel gereblyézünk a fenéken. ágas végű pózna. aminek a végére rozsdás vasdarab volt kötve. hol állt meg. befogadva a vezérek ivadékát. de ezt most Gyula egészen pontosan úgy értette. hogy “nevelőapja” most szólította először nevén. ott a kanyarban még láttam. könnyebben megy. és a kiáltásban mintha a táj szólalt volna meg. és Csikasz azonnal összeomlott. pedig Matulának csak égy evezője volt. A víz nem széles. A csónakban egy száraz. mert elgondolkodott azon. – Mi az. a vízparton. és egyik oldalon evezett. és ez olyan furcsa volt és idegen. Száz méter zsinór elég hozzá. hát nyolcvan deka. rozoga alkotmány szinte surranva indult. s ez a csónak mintha ugyanaz lett volna. a tányért. mintha egy kicsit hazaérkezett volna. – Gyula… Gyulaaaa… a nyelet is hozza! Többször nem kiáltott az öreg. mintha azt mondta volna: – Hát már te is parancsolsz? Sajnos. Gyula elindult. Egy kicsit idegennek érezte magát a nádasban. hogy “huncut a bíró”. Matula bácsi? – Fentő. és most olyan érzése volt. Egy aranymálinkó ismételten megállapította. Hoztam vágóhorgot is. amíg csak a zsinórba. “Huncut az öregapád!” – mondta Gyula kicsit megbántva. Csikasz közben többször bejött a kunyhóba. Ki fogott még az osztályban nyolcvan dekás csukát? Senki! Még Kengyel sem! Ezen aztán szépen megnyugodott. Matula egy öreg csónakban ült. A folyó felől kiáltás szállt a kis tisztásra. Gyula nem tudta elképzelni. meg nem akad. és látszólag azonnal elaludt. – A farára üljön a ladiknak. és Matula átkutatta a fentővel a feneket egyik parttól a másikig. hova teszi az evőeszközt. amire Matula mutatott. mintha valaki önmagában nincs otthon. hogy valahol megtaláljuk.Ekkor lágy madárfütty térítette Tutajost magához. hogy vágta a zsinór a vizet. jól megjegyezve. hosszú. hogy: “huncut a Ladó”. Miért? Eddig csak azt mondta. hogy “maga”. hogy az volt – eddig elfeküdt valami gödörben. – Nyolcvan deka. . és egy-két faroklegyintéssel helyeselte az ifjú tevékenységét. A harcsa – mert majdnem biztos. talán elő tudjuk ráncigálni. de mivel semmi parancsot nem kapott. a kunyhóban. de lassan ment. Gyula csak most látta meg a pad alatt azt a fanyelű hegyes vaskampót. újra kifeküdt az árnyékba. ez ellen nem tehetek semmit… maradok. – Itt maradsz! – intett a fiú szigorúan a kiskutyának. Aztán megkérdezte: – Fölfelé ment? – Fölfelé – intett Gyula végig a folyón –. könyvet. Ezzel akarja fejbe verni az öreg a halat? Egyelőre élvezte a csónak siklását. A füle azonban álmában is nyitva volt.

hogy Gyula szíve úgy ugrándozott vékony bordái alatt. mint egy megrémült cinege. Vigyázzon! Matula egészen feszesre húzta a zsinórt. csak lassan. Tutajosunkat pedig hideg és meleg verejték verte ki váltakozva. – Ámbár az is lehet. Jól meghúzta. majd kicsit gyorsabban megyek. hogy most csendben kell lennie. amíg egyszer csak vége szakadt. mert a zsákmány – ami még nem is volt zsákmány – a csónak alatt rohant el. A kampós ágat gondosan húzta meg a fenéken és emelte ki. esetleg krokodil. hogy a váratlan rezgés megijessze a halat. aztán erősen rácsapott a horognyélre. Most rákötöm az orsóra. most már nehezebben megy. száz méter zsinórt nem nyel el a főd. csak úgy hajlott a bot. más nem történt. Vegye kezébe a lapátot. hogy a zsinór meg ne akadjon a csónakban.Gyula kézbe vette a hosszú póznát. ne törődjön semmivel! Fárad már… érzem. megkeressük a végit. aztán elindulok. Gyula óvatosan szedte fel a zsinórt. maga meg ráteker az orsóra. amely – talán – összeköttetésben volt azzal a vadállattal. mert rátekeredett nádra. A zsinórból ekkor már háromnegyed rész az orsó dobján volt. mint az a lehelet. erősen. A csónak állt. Az orsó berregett. . – Adja a nyelet. hogyan… Gyula lélekszakadva evezett. Matula megállította a csónakot. – Nyomja. s a csónakot is abba az irányba fordította. hogy rátekerte valamire a zsinórt. hogy az a démoni erő mikor rándul meg újra a víz alatt. csak nyugodtan. Az orsó olyan halkan kerepelt. – Úgy húz. mint egy ló – mondta az öreg elismerően. de jól eltartotta a bot végét. amíg csak Matula meg nem szólalt: – Várjon! Hova tette a szemit? A fentő egyik ágán a hínár között mocskosán és alig láthatóan ott volt a zsinór. bekotorva a parti nád közé is. ami ereje után cápa is lehetett volna. – Próbálkozik a kutya! Vagy lefeküdt megint. piszkálja! Tutajosunk izzadt és piszkált. – Csak evezzen. Na. vagy… nem mondom?!… visszafelé megy – és Matula gyorsan tekerte vissza a zsinórt. – Jó. Ott volt! Nagyon is ott. hogy a ladik súlyának egy részét a hal húzza. mint a lehelet. Matula pedig lefékezett. hogy jól megszaladt? Följebb kell keresni – ezzel Matula meghúzta az evezőt. amennyit csak lehet – és Matula úgy indult. hogy mozgásba legyünk. aztán egyszerre csak leállt. – Vagy elakadt a zsinór valahol. s ilyenkor úgy guberálták. – Evezzen! Nem baj. mert újra megfeszült a zsinór. Szerencsére ilyen szörnyetegek nem teremnek a Zalában. ami Gyulában az izgalomtól ebben a pillanatban fenn volt akadva. Minden pillanatban várta. húzta a fenéken. ugye. mindegy. – Meg ne húzzál Majd lassan hajtok visszafelé. hány mester lehet az orsón? – Fele már rajta van. – Mondtam. – Lassan. és nem akar mozdulni. és leszakította magát – folytatta az öreg –. mint Bütyök a bizonyítványt. legfeljebb annyi. – Adja ide! Tutajosunk boldogan szabadult meg a nyéltől. nyomjon egyet a vízen. mert az orsóba mintha villám költözött volna. mintha tudta volna. ha ugyan a horog még a szájában van. vagy elfeküdt a hal. és mi lesz akkor? – Matula bácsi. és ha megugrana. mert megugrik. s csak pár perc múlva álltak meg újra. de úgy érezte. Csak nyugodtan. időnként kiemelve az ágakra akadt hínárral együtt. zsombékra… mit tudom én. gyorsan… jobban! Az orsó szinte sistergett. és Matula megfeszítette a zsinórt.

Vágyott valami másra. Ijesztő nagy szája volt. – Most már elmondhatjuk. Én kinn maradok. hozzáköti a ladik vaskarikájához. – A gyufa a polcon van. és valóban leszállt nyolcvandekás mivoltára. Csikaszt. amikor a harcsa széles feje felbukkant végre. hogy raktam tüzet? – Láttam. az iskola és rokonság. aztán a nagy halat csendesen visszaereszti a vízbe. mint a hazug ábránd. mert akkor újra fáért kell mennie. egyetlen erős húzással csónakba rántotta a halat. csendesen lehajolt. amíg vízben van. Matula bácsi. – Meg ne mozduljon. A hal tétován ide-oda húzott. Matula most már bal kézbe vette a horognyelet. Gyula aggódva nézte. és beakasztva a tűhegyes kampót a kopoltyú alatt. mert a mainál többet már nem adhat a Zala. Látta tegnap. szedjen fát. feljebb… – Adja ide a vágóhorgot. – Csak egyszer lássam meg a f éjit! Enged már… Matula szaggatott. és rakja meg a tüzet. Mit tudom én. nem akart feljönni. csak éppen hogy égjen. de az vagy nem akart táncolni. – Akkor menjen. hogy a mienk. de csak egy-egy pillanatra. nagyon éles. és bajsza ide-oda lengett a vízben. S amikor megálltak. És Gyula majdnem elkiáltotta magát. érző két ember. másikba a vágóhorgot. A csuka most már alig volt fontos. a nagy korkülönbség.Igen. ott a balta. – Ne egyen a fene – korholta Matula jókedvűen a zsákmányt – most már úgyis mindegy – aztán vastag zsinórt fűzött át a hal kopoltyúján. bizonyítvány és ajándék szivar. A baltával vigyázzon. vagy nem szerette a bagót. fogok még pár keszeget. Van a gunyhó mögött. és Gyula arra gondolt. A harcsa még most is más véleményen volt. A csónakot most már itt hagyjuk a gunyhó előtt a vízen. egyedül lenni és újra átélni a csodálatos eseményeket. – Van tizenöt kiló… de inkább több – suttogta az öreg. a megjárt utak. mennyi idő alatt fogom meg a pár halat. . és Matula néha meg is állította a halat. csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző. És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt. hogy nem neki kell horgászni. közben olyat csapott álmélkodó és boldog Tutajosunk térdére. Pihenhetünk egy kicsit. – Most csak lassan… most már nem fordul meg. tüzet rakni. Nagy erő van az ilyen halban. nem elég. Elég volt mára. erős húzásokkal emelte a halat feljebb. hogy a harcsakalandhoz igazán kár volna egy szót is hozzátenni. Sokat ne tegyen rá. Adja ide az evezőt. – Sietek. mert leszakítja magát. aztán délután beviszem az irodára. Matula pedig megpróbálta emelni. az orsó már nem forgott olyan gyorsan. de erre csak erős rándítás volt a válasz. Matula bácsi. A nyurga diák Pestről s az öreg csősz a nádak és vizek országából. néha már attól féltem: eltörik. hogy az ijedtében majdnem belefordult a vízbe. a harcsát meg kikötöm. hogy a harcsa kopoltyúján és száján átfűzött vastag zsinórt Matula megbogozza. mert ami hal van. – Nem kell sietni. Gyula vidáman ugrott ki a partra. – Így! Ezzel meg is lennénk. és náddal gyújtson alá. És összemosolygott a két ember. – Táncolsz te még bagóért – ígérte az öreg a láthatatlan halnak.” Matula derűsen törülgette verejtékes homlokát. – Hanem a nyél igazán megérte az árát – mondta –. iszonyú zenebonát csapott a ladik fenekén. és – igen! – örült. A harcsa meg sok lenne nekünk. Ennek a betyár Kengyelnek megint igaza volt: “A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. vágyott látni a kunyhót. egyformái.

volt nevezhető. de ne nyomja meg a halat. de odaállt melléje Csikasz is. hogy Tutajosunk gyomra szemérmetlenül korgott. hogyan? – Látom! Matula sűrűn bevagdosta kétoldalt a halak húsát. vagy elkorhadnak. Alá a gyufa. Matulára azonban még jócskán kellett várni. és ha össze lehetne rakni. aztán – mint a háztető – vastagabbak. a hamut a földbe viszi az eső. Látja. mert gyomra kordulása azt mondta. – Éhes? – kérdezte Matula a korgásra utalva. mintha azt mondja volna: – Én is förtelmes éhes vagyok. hogy mi a hő. – Nemigen akartak kötélnek állni. ha Ladó Gyula Lajos levágja a fejüket. és kezdődik minden élűiről. és mi a láng? És – végeredményben – mi a tűz? Gyula természetesen tanulta. és Csikasz várta a kunyhó előtt vég nélküli farkcsóválással. de külön megmarad minden. mintha otthon a szobájában ment volna. Más lesz belőle. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. mama sütjük a halat. – Kígyó? Hát itt a balta. ami ebben az állapotban kizárólag illatnak. hiszen tűz nélkül szinte semmije sem maradna az embernek. aztán félreállt. és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek. – Harcsát fogtunk. “Etetem…” – gondolta. Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg. hogy mi a szag. és mi a füst. Matula utolsó szava az volt: . Tutajosunk tehát megszerezte a tüzelőt. – Mindjárt kész. de ez itt most más volt és titokzatosan szép. és most öröme tellett a tűzrakásban. Felnézett az aranysárga madárra. rá vékony ágak. ami él. Hozza ki a deszkát. de Gyula már ezért sem haragudott. úgy levágom a fejét…” – de a kígyók máshol tartózkodtak. hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán. – Hozza ki a serpenyőt. Alul a nádcsóva. de a kiugró lángocskák alig látszottak az erős napsütésben. Most aztán nekilátunk! Elő a bicskát! Ezt is meg kell tanulnia. de harag csapott fel benne. Ezután már alig beszéltek. és arra gondolt. ötöt fogtam. csak a gerince. és nem is szerették volna. Mi a füst – nézte Gyula a tüzet –. Kezdődik? – tűnődött a fiú –. sőt azon sem. égő és elreppenő gázok és gőzök. hogy vágyakozva nézett a gyalogút bejárásához. hogy a ragyogó tollak. ha nem lenne tűz. Gyula kezdte megérteni a tűzimádókat. a füst szétfoszlik mint gáz és korom. Ősi megelégedettség pihent el a szívében. az égni képes gázok szerepe. mi az égés. amíg a halakkal megérkezett. és mi a gáz. Tutajos Matula kezét nézte és – utánozta. A rekettyeágak ismerősként simogatták meg összekaszabolt térdét. A fiú önkéntelenül is megfigyelte az öreget. Csikasz… Aztán kézbe vette a baltát.Gyula most már úgy ment a rejtett gyalogúton. aztán keserű lesz a húsa is. és a tegnapi irányba ment száraz fáért. mert elfakad az epéje. mi az égés. – Most aztán nem marad más tüske benne. és a kis kutya is odanézett. Gyula olyan éhes lett. mint a szépség lenge csodáját. A meleg felreppen a felhők alá. ahogy Matulától látta. és úgy nézte a kibuggyanó fehér füstöt. ideje volna már inkább őt etetni. “Kígyó! – jutott eszébe. és megborzongott. az ebéd ígéretét. mi a hő. melyeket esetleg megesznek az állatok. ami megint csak égés. És Gyula ezek után már nem gondolkodott. ahol Matulának jönni kellene. megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. része valaminek. és az anyagból újra növények lesznek. a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. a lesben ülő szitakötők alig rebbentek fel. aztán arra gondolt: mi lenne. ezért irdalom be. és tüzet rakott. mert a sülő hal olyan gáznemű anyagokat felhozott. A füst később elszürkült.

s első pillanatban úgy érezte magát. A beirdalt hús úgy vált le a gerincről. míg egy szúnyoghajadon igenis kívánta. amint kisurrant fent. hogy a szárnyas leányzó kizárólag lábakból áll. Most pedig világraszóló alvás következik. és ezek a végtagok önmagukban is fájnak. . Estefelé horgászhat is. Csak a holtak alusznak ilyen mélyen – ámbár ők is égnek a föld szűkre szabott laboratóriumában –. Feküdt. hogy gyomra most pótolja a délelőtt elhasznált erőket. és nem ébredt fel arra sem.– Én kézzel szoktam enni… – és Gyula is kézbe fogta a halat a tányér felett. vér és csont. mert evezni nem tud. – Én már kialudtam magam – jelezte ez a figyelmeztetés –. elmehetnénk valamerre… Csikasz önző volt. mert jól alszik. az oxigénnel égetve a testből a vérbe kerülő salakot. “Nevelődik a gyerök – gondolta –. a levegő benzinjével. izgalmas horgászatot. Ha elmegy valamerre. de ez nem volt kellemetlen. hogy vissza is találjon. ilyen jót még nem ettem. s az átlátszó tartályba vér érkezett. evezést. Lehet. mint aki alagútban ébred. sőt izom. Én még elszívok egy pipa dohányt. nem volt kíváncsi semmire. mint az érett barack a magtól. nem! Gyula elnyúlt a szénaágyon. de szemtelen konyhalégy volt. de a halakat hagyja a vízben holnapra. így Gyulánk egyedül maradt álomtalan álmaival. A kunyhóban már homály volt. de már karja mozdulatára úgy érezte. de nem kívánta Gyula vérét. és a csukahúsból Gyula-hús lesz. A délelőtti fáradozások. Igen. Nyurga teste szinte elfolyt a süppedő szénán. az izmok szokatlan munkája ólomként folyt szét egész testében. “Talán el sem alszom” – gondolta. csak egy szerény. Ahogy nekimentünk. majd szívóját tisztogatta. és mit sem tudott róla. ez kétségtelen. Tutajosunk ezen a délutánon nem álmodott semmit. úgy nézzen körül. általában azt az általános használatot. mert ez a finom tartály pirosodni kezdett. Kinyitotta a szemét. de később kiderült. De az ilyen sült halból ehet. ideg. mert most esett ki a vonatból. amire nagy szüksége is volt. A hajadon ugyanis Tutajosunk állába döfte szipkáját. A fiú egy önkéntelen mozdulattal elkente állán a szorgalmas hölgyet. s általában igen otthonosan viselkedett. Gyula ismételten megvakarta állat. mely az előbb még Gyula tulajdona volt. hogy hasa is van. bár csak kezdődő izomláza volt. de őket már nem kelti fel sem az aranymálinkó. Szerencsére nem a szúrólegyek vérszomjas felekezetébe tartozott. Aztán ránézett Gyulára. Negyedóra múlva a halakból nem volt egy szálka sem. Ne adjak egy szivart? – Nem. Ebből lehet sokat enni. a kunyhó ereszénél. egy kis húst is lehet rajta hagyni. Gyula vezéri teste nem szokta meg a napi nyolc-tíz kilométeres sétát. mint a tuskó. – Elhiszem. de alkonyaira megjövök. én már nem leszek itt. amit ez a nomád élet parancsolt. favágást. és amikor meglátta Csikaszt a kunyhó előtt. hogy végtagjait csak fájdalmas drótszálak fűzik testéhez. a széndioxidot. és elmosolyodott. és lehunyta a szemét. – Ízlett? – Matula bácsi. Első pillanatra úgy látszott. és nézte a füstöt. és kinyitotta a szemét. és abban a percben már aludt is. A vízre ne menjen. Ott pödörgette első lábait. amennyi csak belefér. és hideg orrával megdöfködte Gyula lelógó kezét. s az alagút – azaz a kunyhó – bejárása előtt sütött a nap. azonnal kirepült a kis kutyát bosszantani.” Aztán ő is letette a pipát. aki megunta az egyedüllétet. Aztán ettek és ettek és ettek. sem Csikasz. azaz potroha. és a kézben csak a fej maradt meg a gerinc. ettől nem lett rosszul még senki. Gyula most nem kérdett magától semmit. – Ide vele! – döfködte Csikasz orrával Gyula oldalát –. még a harcsából se sok maradt volna. és jó étvágya van. simán és mélyen lélegzett. Egyszóval alapos. mire felébred. de messze ne menjen. hogy egy konok légy az orrát választotta kilátónak. aki unatkozott. Matula pöfékelt.

robogó vonattal együtt nyilall. mert az elalvás eddigi életében az iskolából való elkésést jelentette. fekete bajuszsáv. hátán a felégés nyomai húzódnak. Hatalmasat nyújtózkodott. – Most már mehetünk. Lábai sárgák… – mondja a könyv. de Gyula agya lassan működni és emlékezni kezdett. Később leszállt egy szemben levő fűzfa száraz ágára. kopoltyúval lélegzik. és nagy halpusztító. A madár nem volt nagy. Mivel azonban szitakötő van elég. s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte. miközben farka ismeretlen jeleket írt a levegőbe. minden – számtanóra. markában egy hatalmas hólyag a lapáttól… – Ha jaj – sóhajtott –. – Leggyorsabb ragadozó madarunk. hogy azt a madarat nézte. Egy-egy villanás után már karmaik közt volt a nagy rovar. hogy miért írta a könyv. Csak sólymok lehetnek – gondolta Gyula –. előtte a kunyhó szája. Hiszen a szitakötő is tud repülni. Puha nyugalom és délutáni béke ereszkedett Gyulára és a teljes pihenés erősítő fürdője. tüneményesen villant. és túl rajta az egek kék szoknyáját borítja a világra a nyár. Combjaiban mintha feszes huzalok akartak volna mindenáron elszakadni. Mi lehet ez? Csendesen elővette könyvét. fekete foltokkal. hogy nem tévedett. de lehet. hogy a kabacsalád világgá megy. – Ne mozogj. jelezve az irányt. – Mit csináljunk. és sötét színt mutatott. szinte több volt. aztán – reptében – lábait a csőréhez emelte. alatta jó szagú széna. Csikasz? A kis kutya merően kinézett a kunyhóból. és átfutva valamennyit. Felül palaszürkék. ahol tágasabb a világ. Ezzel el is tűnt a látókörből. és megállt az ágy mellett. egész család… Fellapozta a sólymokat. érezte. s a felijesztett madarak egyenesen karmaiba rohannak…” Itt azonban nincs robogó vonat – gondolja Tutajos –. de amit a kábák műveltek. szárnyuk – mint a fecskéé – túlér a farkukon. amely elsurrant a rekettyebokrok felett. a görbe szárnyú sólymok ebben a pillanatban hasznos foglalkozást űznek. ezt meg kell szokni! Nyakába akasztotta a messzelátót. és amellett káros rovar. azonban a sólymok rá se hederítettek. a nyugvó szárnyak hegye a fark végét túléri… fehér mezőben feltűnő. s a gukkerben pontosan látni lehetett szinte fekete fejét és a pofáján fehér alapon egy fekete sávot. ha kibújik a kunyhóból. . mint egy óriás messzelátó. Az előbb azt hitte. amikor azt mondja: – Kába! Kabasólyom! “Vércse nagyságú. tehát – jól odairányította a messzelátót – szitakötőket kapdosnak. és elővette István bácsi erős messzelátó ját is. Begye rendszerint a levegőben fogott rovarokkal van tömve… Aratás után fiaival vadászik. és útnak egyengette rogyadozó lábait. de fordulásban alul sárgás volt. Csikasz ismét jelentkezett. Felette nádtető. s az egyik evett valamit. felszedve a horogfelszerelést. és alig állt a lábán. mert lárvája vízben él. hasuk sárga. És most láthatta Tutajos. Olyan távol volt minden lárma. hogy “leggyorsabb madarunk”. de aztán elmosolyodott. hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével. és röptében ették is. de mire vadásznak? Úgy látszik. Csikasz – tápászkodott fel Gyula.De hol van Matula? Csikasz erre nem tudott válaszolni. minden zakatoló rohanás. csak kissé kikerülték. Csikasz! Aztán még két ugyanolyan madár szállt a száraz ágra. Csodálatosak voltak és – most már ismerősök. mint repülés. “Bevitte a halat. és én fel sem ébredtem… El fogok késni” – rebbent meg. mintha elkapott volna valamit.

aztán Gyulára. játékosan szaladt előtte. Csikasz azonban nem izgult. miféle bokor –. Meg sem. És ismerős volt a víz is. mert törik. mintha azt mondta volna: – Ismerősök… – Piity… piity – szólalt meg az egyik kis fekete madár –. – Disznó! – mondta Gyula. és állandóan nem lehet idegeskedni. és elindult felfelé a parton. s az ülésdeszkán egy kecskebéka pislogott. de itt – semmire sem jók. ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik. Csikasz azonban nem tudott még a csónakázási tilalomról. de vissza-visszanézett. Ilyen lehetett az ősember. és Gyula elé penderülve. mert sötét árny suhant el mellette. már elrúgta magát a deszkáról. gyerekek – kedélyeskedett Tutajos. Valahol nagyon messze a somogyi dombok kékes púpjai látszottak. amiben be lehet menni a sás közé. amikor megkérdezte. és úgy vélte. elment? – és nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat – Mindennap megpróbálkozik velünk… Gyula ezen elgondolkodott. de meg is dermedt abban a pillanatban.” Mindegy. Ekkor Gyula elmosolyodott. állandóan nem lehet félni. Ide gumicsizma kell. gyalog megyünk. melyek jók lehettek valami fürdőhelyen. amikor beugrott védő barlangjába a kardfogú tigris elől. – Gyere. – Megállj csali! – és mondott még egyet-mást. és eszébe jutottak a szandálok. vízbe. hogy: – Elhibázta. hát csak van. De a résenállás folytonos. – Úgy is jó – ugrott a partra a kis kutya. – Szemtelen vagy. mert evezni még nem tud…” Matula tanácsait jó megfogadni – gondolta Gyula. és egy tökéletes fejessel érkezett a vízbe. és enyhe kísértést érzett egy kis csónakázásra. amint lassan mozgott a Balaton felé. A vadászat nem sikerült. Amint belül volt. – Piity – néztek körül –. A kánya – mintha a fiú ott se lett volna – került egyet a felzavart víz felett. de majdnem bekapott…” . várta. de nyári tüzelőnek jó. – Szervusztok. Meleg volt. nem sokat ér. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé.Ballagtak Csikasszal a Zala felé. “Olyan fűzfafajta – legyintett Matula. tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett. mert nem haragudott a dülledt szemű dalnokra. A bokrok. fának nem női meg. csak annyit jelzett. a repülés vagy az úszás. de megszólalt belül a figyelmeztetés: “A vízre ne menjen. puha örömmel. leomlott róla a rémület. mint a táplálkozás. mink csak itt szedegetünk. Az ő életük állandó veszélyben van. hogy Csikasz megérkezzék. hallod-e! – mondta Gyula derűsen. hogy új barátja nem jelez-e valamit. Csikasz. a strand homokján vagy a sétány kavicsos útjain. Az öreg csónak ott búslakodott a vízen. sárba. “Nem sikerült neki – vigyorgott –. ez bizonyos. amit Piri mama határozottan közönségesnek minősített volna. mert akkor éhen pusztulnának. mindenbe. és talán nevetett is. és megcsóválta a farkát. Az idegek hálója. de ez előfordul. azért lerakta szerszámait. amelyek a szűk úton megsimogatták arcát – rekettyebokrok voltak. és egyetlen ugrással repült a rozzant teknőbe. de jó húsz méterrel odébb. és rá sem hederített az öklét rázó fiúra. mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. A kis szárcsák csak később bukkantak fel. Kosarat nem lehet csinálni belőle. s egy távoli vonatfüttyöt alig lehetett meghallani a nádirigó kerepelésétől. Csikasz is odanézett. és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves. ami már sok volt a béka idegeinek. és ismerős a táj is. a kis szárcsák idegei tökéletesek. Ismerős volt. s a kis szárcsák vad csobbanással buktak víz alá. az érzékek antennája állandóan ki van feszítve.

hol van a kunyhó. bár nem vetett számot azzal. és enni akarnak. de el is aludt ebéd után azonnal. Meg-megállt. egy-egy nagyobb bagoly is lenyúl a kint alvók közé. mert elindultak az éjszakai vadászok. s a kutya izgatottan szaladgált a kakas meleg nyomán. amelyben élni vágyott. de a távolság megnyugtató. Tüskevár dombja a nádasban. és tizedannyian sem. de most az ijedelemnek jelét sem mutatták. a menyét. így a gémek tovább nevelik a fiatalságot. a hermelin. itt volt! – Csikasz. s a csérek rekedt vijjogással csapnak le. az alkalmazkodás akaratlan idomulása a környezethez. hogy egy háromszög egyik szögletén áll. és ha kevés az egér. De így volt nemcsak a madarakkal. hogy három-négy órával előbb kelt. elég messze voltak tőlük. s a levegőben állandó volt a mozgás. Nem látta. Természetesen Tutajosnak volt órája. A táj most már ismerős volt. Itt nem kell lesni. látszott a nagy szilfa a rétség szélén. de Csikasz ártatlanul nézett ifjú barátjára. Majd vigyáznak magukra. háta mögött a folyókanyar. “Először is – mondta Matula – mit számít az. Messziről. Az ember ugyan megáll. Eddig észre sem vette. de érezte. de nem is őrizhetjük a kis madarakat. és világosan érezte. de sokkal kisebb volt. de a legtöbbjét nem. s a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe. de nem is hiányzott. A madárnak szaglása nincs. egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – gyomra is jelezte. Másodszor: nekiüti valaminek. és csodálatos szeme – kivéve a baglyokat – sötétben nem sokat ér. hogy ezt cselekszi. s elfogyott a cserebogár. melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó. Egyeseket már repülésükről megismert Gyula. és vágódnak fel valamely vigyázatlan kis hallal csőrükben. – Gyerünk. Az ösztönök és idegek öröklött mélységéből nyúltak ki tapogató szálak. A vízen a vidra. Ez a feszültség eltart hajnalig. a görény. Miért? – kérdezte Gyula önmagától. egy ember és egy kutya megy a parton. – Szép madár. ha ijesztgetsz – mérgelődött Gyula. és az volt az érzése. s a trécselő madárság nem törődik velük. amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége. A madárság szertekóborolt. – Brrr… (Tutajosunk majd leült az ijedtségtől) – berregett fel egy ragyogó fácánkakas Csikasz előtt. ugye – verdesett a kurta farok –. nádban és nádszélen éjszakázó madárság egész éjjel a sötétséget lesi tehetetlen szorongásban és jórészt kiszolgáltatva a vak árnyak veszedelmeinek. hol ott sikolt fel valami. mint reggelenként. mint hajnalban. mert a lárma erősödött. Csikasz! Amikor kiértek a nagy sík víz partjára. Tutajos önkéntelenül is tájékozódott. a madarak fel sem rebbentek. de csak később gondolt arra. de most azt gondolta: öt óra lehet Az idő múlását. jó lenne megkóstolni… – és még egyszer belebújt a fűbe. hogy mikor csengetnek. a nádasban a róka. a kanalasok szürcsölik a vizet. holott otthon ez alig fordult élő. Csikasz.– Mehetünk. Igaz. ez már aligha jön vissza. a récék bukdácsolnak. Alvásuk tehát szaggatott és zavart. Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú. hogy hányat mutat az óra? Amennyi van: annyi van. hallásának sokszor nem veszi hasznát. de elhozhatja. s az izomláz is mintha megnyugodott volna. és a felkelés perceit sem kell odázgatni.” így az óra otthon maradt. és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között. nyugalmas délután van. Most már közeledtek a sík vízhez. hanem a füvekkel és fákkal is. – Itt volt – szuszogta –. hogy a vízen. s akkor az első gyanús mozdulásra szétszakad a dermedés. mert hol itt hallatszik kínos vergődés. nem is beszélve a repülő és mászkáló rovarokról. ha akarja. De most poshadt. víz mehet bele… szóval: nincs rá szükség. . és árnyékára nézett. de Matula tanácsai otthon hagyta. tunikán billentelek. mint odahaza. amíg újra látható nem lesz a világ.

récének nagy. – Bütyök! – kiáltott Gyula. – Maga fogta meg! Ez az igazság. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna. kibelezve is mozog még). Tutajos. ami felülről jön. paprikát. jókora hallal a szájában. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle. – De akkor nagyon sürgős. az meg a másik igazság. aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat. hídnak kicsi. Úszik. valami Béla írta. meg egy levelet is hoztam. nem sürgős. olyan erős gyomorsavba került. mint a hal. Címeres ökör… udvarias ökör vagy. itt is van. Nancsi küldött rétest. Kedves Gyula! – és Tutajos ránevetett az ismerős. de jól röpül is. ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. aki a lencsét csiszolta. Matula bácsi? – Valahol a hátizsákban – és Matula egyáltalán nem mozdult. és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. kormoránnak is mondják. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. – Katona? – tért magához a fiú. Matula bácsi. mi lehet ez? Hohó. levél – engedte le az öreg a hátizsákot –. kenyeret. most aztán esz a penész estig. és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva.“Hogyhogy a hal nem veszi észre a madarat?” – kérdi Gyula magában. hogy lángol benne a kíváncsiság. nem akarták elhinni. A hal tehát nem láthat felfelé. a másik pedig felreppent helyére. már meg is átkozta magát. . és még nem tudja. Ehhez a fordításhoz azonban nyak szükséges. ha a fejét nem fordítaná felfelé. s egyébként is rövidlátó. mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. s hálásan gondol az optikusra. mint a zuhanó kő. Pokolbélű fajzat. mint a vidra. hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel. De nem is látszhatott. bukik. – Hol van. de ezt már nem kérdezték. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. arról van szó… “ – Hát akkor gyere. és remélte. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –. mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét. hogy az öreg nem vette észre megrettenését. hogy a hal felfelé nem lát. Gyula pedig nem akarta elárulni. mert az egész országban már csak itt vannak. – Bütyköt nem mondtak. kissé kacskaringós betűkre. – Nagyon ügyes madár. Megint előbb járt a nyelved. – Kárókatona. Hazulról meg csókoltatják. de amint kimondta. “Azannya! – álmélkodott Tutajos. miegymást. A madár elhelyezkedett. hogy maga fogta meg a halat… – Hát nem is én fogtam. Mire észrevenné a veszedelmet. – Neem… – rebegte Gyula. – Gondolom. fejest ugrott a vízbe. mint az eszed! – Azt mondták. hogy a levelet előkeresse. s azon egy mozdulatlan fekete madár. húst. akkor már késő. meg még egy-két helyen. de én emeltem ki. de bántani nem szabad. A mamája beteg. és eltűnt. mint ahogy az ember sem látna. ami a halnak nincs. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni. Gyula nem veszi le szeméről a messzelátót. A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll.

– Tutajos? Hát annak elég hitvány. Szombaton. megint azzal a szép lánnyal volt. hogy nagyobb halra is levág. – Barnakánya. A farka olyan villás volt? – Az. néha még kilós halat is kiemel. mint a szája. aztán a hal lehúzza a víz alá. és köszönöm a százast. Gondolatban már építette a találkozást az állomáson. és már meg is bánta. mert jöttek szépen sorban. Tutajos barátod megették a szúnyogok. de inkább a halakat abajgatja. Mama továbbmegy a fürdőre a lábaival. Csikasz. Bütyök. Szüleid csókolnak és Piri mama és én is. – Barnakánya. mert orron ütlek. mert zsebében volt Bütyök levele. hogy azt sem tudom. Csikasz. hogy mért nem szólt eddig. és fényes kis szemük bizalmasan csillogott. hogy összeszedje magát. és a mama is. mint amekkorát ki tud emelni. István bácsi kezét csókolom. Matula bácsi? – Nancsi mérte meg. Képzeld… Gyulának egyszerre tele lett a szíve Bütyökkel. hol a fejem. Itt csavarog minden délután. azt mondja. Mához egy hétre érkezünk azzal a vonattal. a hölgy meg olyan szépen nevetett. – Hogyan? – Úgy. hogy ki van zárva. – Na. és ha elmondja Bütyöknek a harcsát… – Milyen nehéz volt a hal. és várjál. és meg is sült. jövő héten megesküszünk ezzel a hölggyel” – hát mit szóljak. Aztán néha rajtaveszít. sötét madár rájuk vágott. Mamát a doktor beutalta fürdőre. de – komolyodott el az öreg – majd teszünk róla. Találkoztam Kengyellel. ízt mondta: “Mit szólsz hozzá.Tudatlak. ne szagláld a hátizsákot. Most hátulról sütött a késő délutáni nap. Pondoray Béla. Megdöglik? – A hal? . Bütyök. majd megadom. – Egy nagy. Kengyellel s a levélnek minden betűjével. hátul a feladó helyén írva: “Gyere. mert az öreg szemében valami kaján nevetés bujkált. egyébként jól érzi magát” – aláírás: István bácsi. Újra kezdte olvasni. Menjünk. – Aztán mi lesz? – Semmi. hogy Bütyök Béla? – Nem. Matula bácsi. majdnem tizenhat… na. Ölel hű barátod Bütyök U. Eredj előre. ha nagyobb a szeme. – Bütyök jön. megvagytok még? Ez a kérdés a három kis szárcsának szólt. Mindenkinek van ilyen neve az osztályban… – A magáé mi? – Tutajos… – vallotta be Gyula. de én kiszállok. mindennap három példát kell csinálni neki. olyan szép ember. de lebuktak előle – mondta Gyula. és Gyula az egész tájat másnak látta. olyan örömben vagyok. mint apám volt. még össze is szidta. L Találkoztam Dubovánszkyval. Aztán képzeld! Száz forint jött nekem. – Az a Béla? Szóval az a neve. de mi csak Bütyöknek hívjuk. mindig láb alatt vagy. hát mit szólsz hozzá? Mama mos és vasal most már magunknak. sürgős? – Nem… nem olyan nagyon… persze… – Hát akkor menjünk. mire az öreg Dub megjön. nem kerül semmibe. és nem haragszik Géza bácsira se. Nagy betyár. amivel Te is mentél. hogy számtantanár.

és a csónak tétovázása a két part között mintha enyhült volna. mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg. Megfullad. fordítsa élire az evezőt. Majd megnézem. mint amilyen közelinek látszott. mintha hol az egyik partba lett volna szerelmes. mint egy jókedvű csikó. és Gyula ijedtében majd kiejtette kezéből a lapátot. nehezen tudja kihúzni. és Tutajosunk – lesz ami lesz! – erélyes mozdulattal belevágott a vízbe. a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett. és lőttem egy barnakányát…” Matula azonban nem foglalkozott tovább a puskával. Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt. és az tartotta egyenesben a csónakot. Ide nézzen: először lapjával. keményen markolta a lapátnyelet. hogyan indul. de olyan lassan mászott. aztán. aztán a hátába bele volt már nőve egy pár láb. Matula bácsi! Tutajosunk utánozta az öreget. mert milyen szép lenne azt mondani Bütyöknek: “… aztán fogtam egy tizenhat kilós harcsát. és kösse ki a csónakot. Gyula leült a hátsó deszkára. ha belevágta a karmát. – Iigen… adja ide. ha szabad az öreg csónakra ilyen hasonlatot alkalmazni. Megállt a csónak mellett. A kánya. Matula nézte. csüdig. – És a többi? – Lemállott róla a vízben. – Kvááák – recsegett egy gém. beolajozva. – Én két evezővel szoktam… – Kettővel? Iszen eggyel sem bír… Gyula nem értette a dolgot. – Nem ringlispíl ez. hiszen akkor is ő evezett. Matula pedig ellökte a csónakot. – Puskája nincs. ha sokáig nézed… Gyula még a hátán érezte Matula bíráló szemét. Adja ide a lapátot. csak nem hordom mindig. – Mindjárt. és kihozom a horgot. – Nem értem – dühöngött Tutajos –. pedig az öreg már a gyalogúton ballagott a kunyhó felé. – Nem is olyan rossz – lelkesítette az öreg a partról –. – A mennykő csapjon ebbe a ladikba! – átkozódott Tutajos. ha meghúzta. mint egy álmos poloska. maga meg evezzen le a csonka fűzfáig. hiszen ő is benne ült a csónakban. – A hátsó deszkára üljön. a csónak eleje kissé felemelkedett. mert ott a helye. – Most már menjetek aludni. hol a másikba. Gyula pirult. nem értem… – Azt látom. hallja. – Piity – piity – szóltak közbe a kis szárcsák. váratlanul a nádas mellől felszárnyalva. de a haladása olyan volt. de meg kell tanulnia rendesen evezni. Gyula izzadt. szerencsére ebben az időben semmiféle villám nem állt rendelkezésére a könnyelmű ifjúnak. mert ez csak kanalazás. . mindjárt lemegy a nap – mondta Matula.– Fenét. Matula bácsi? – Dehogy nincs. s a csónak most már elindult. olyan görcsösen markolja. az élivel meg kormányoz. A lapjával húz. de elfelejtette. Csikasz. Matula bácsi. Tutajosunk egy kis lámpalázzal vette kezébe a lapátot. és visszafelé kezdett forogni. Az a bizonyos csonka fűz pedig éppen olyan messze volt. ugrott egyet. amikor a harcsát fogták. hogy akkor a harcsa húzta a zsinórt. Otthun van. – Hát akkor én most beviszem a hátizsákot. A halászok fogtak egy húszkilós pontyot. Talán a kányát akarná meglőni? – Jó lenne… – reménykedett Gyula. mert. és egy kis tanakodás után azt mondta: – Úszni tud? – Tudok. mert elszédülsz. Gyere.

Az előbb valami szarvasbogár zúgott át a réten. Ezek a mozdulatok most már megszokottak voltak. Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben. Kikötötte a csónakot. – De mekkora – ámuldozott Gyula a nagy keszegre –. és megállt. mert megesznek. ami a fiú feje felett csapongott. A magas fű alja már harmatos. A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét. mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért.– Fene a pipaszár lábadba! – mérgelődött Tutajos. és az is volt. de erre jó ez a gumicsizma. és piros arcába bele lehetett nézni. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén. és beletette a haltartó hálóba. és az egyik denevér (Matula bőregérnek mondja) úgy elkapta. Aztán nem bánom. aztán háta mögé állt a fiúnak. – Gyere. holnap majd gyakorolom. Aztán át akarta adni a horognyelet. és bekenem magam. de elsiettem. és felszólította Csikaszt. – Csak horgásszon. hogy ne mozogjon. talán valami testes héja vadászott azon a tájon. Mit kezdhetett a nyavalya kétszázmilliárd szúnyoggal? És mit kezdhetett az a két kis denevér. csak megérteni bajos. Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat. Egyszerű nyelv a fácánnyelv. A szúnyogok azonban most kezdtek rajzani. A gém emésztése teljesen rendben volt. amit lehet. ámbár azok is inkább a kiadósabb falatokat fogdosták. először István bácsi. mert gyalog hamarosan Matula mellett volt. Tutajosunk nagy derültségére. Majd elmúlik. – Most már tudom. Talán róka ijesztette meg. most! Megvan! Szakot! De milyen könnyen jön. és visszafelé úgy érezte: ő mégiscsak szárazföldi lény. – Hogy a nyavalya jöjjön rátok! – átkozódott Tutajosunk. szinte koppant. hogy kell. alaposan bekente magát. ha elmegy fáért. hogy Matulára hallgatni kell. A halat úgy fogta meg. alighanem dévér… Az: dévérkeszeg. és a gémek hazafelé szárnyaltak. – Okosan. de mindig gondol arra. hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak. Csikasz! A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. A folyó árnyékban úszott. aki csak intett. addig én megfogom. vagy ahogy ő mondja: “Jó a. a kopoltyúnál. Vagy megfordítva. ha akar. Na. ahogy kellett. öreg a háznál” – jelezve. Matula bácsi. és nem is tudja Gyula célját. – Jó. – Bemegyek. így hátrafelé köpött. a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. Ezek aztán tudnak repülni! – bólintott elismerően Gyula. Elővette a baltát. A madarak egyenként hallgattak el. Valahányszor Gyula a csizmákra néz. és Gyula rövidesen tarthatatlannak ítélte a helyzetet. hanem üljön le. Mivel azonban a kunyhó környéke is füstölt a szúnyogtól. hogy így kényelmesebb. meg is ijedt. Az evezés ettől kezdve mintha jobban ment volna. hogy jöjjön fáért. hogy megnézze a bőregerek vadászatát. azután Matula jut eszébe. mire a gém újból recsegett valamit. Ekkor már mélyen a nádasra ült a nap. és mire a fiú felfoghatta volna ennek a . – Miért nem mégy előre? Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával. de a fecskeszárnyú sólyom már kiválasztotta az egyiket. és simán csúsztatta a hálóba. fáj a tenyerem. Azt mondja: kakatt… kakatt… – s ebben minden benne van. A denevérek csapongva menekültek. de a megmarad t rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz. Egy kabasólyom jelent meg a tisztás felett. de azért a csonka fűzfát örömmel üdvözölte. csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. és mondanivalóját hatméteres köpéssel toldotta meg. Gyula ezt a munkamegosztást természetesnek találta. mint egy palacsinta! – aztán kiszákolta a halat. és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat. de ennek nem sok foganatja volt. ami azonban gyilkos veszedelemmé fajult egy pillanat alatt. Olyan szép kapásom volt.

A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson. hamarosan eszünk. Egy-két marok fű is megteszi. Csikasz? De gyerünk. – Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –. két hét múlva úgy megy már az a csónak. paprikát. nem is nagyon bántották a szúnyogok. – Jó kis tűz – bólintott –. itt lent nincs füst. sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs. többet ér. tányérokat. s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula. Sót. – Aztán ne úgy fogja azt a halat. mert szerettem tenni. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. mert felemelkedett. – Segítse a halakat tisztogatni. sárgásfehér. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet. Besötétedett. ahogy az öregtől látta. és Gyula úgy érezte. a kék. és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. ahogyan nézem. Sötétedett a táj. – Szédületes! – álmélkodott Gyula. s amíg ezt hazahúzta. csak a tüzet nézte. és egy kicsit megfulladok. – Ez kell nekik! – mondta az öreg. akár a vidra. a nagy harcsához. – Látja. és könnyei csorogtak –. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára.magasrendű vadászatnak tüneményes fordulatait. kormospiros villanásokat. a tankönyv mondataira és a szavakra. vagy visszakerengtek a tűzhöz. a fák feketén nyúltak a levegőbe. és kiborította a hálóból a halakat. mint amikor a családfő hazaérkezik. s a hamu születését. – Ugye? – mosolygott Matula. . és ment a bográcsért. és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. aztán. de a világosság határán elhanyatlottak. csak a szemem esik ki. – Na. nem csípik már? – Nem – lehelte a fiú. Gyula tépett füvet. és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. A tűz világosságának udvara nem volt nagy. Matulához. mert a füsttől alig volt lélegzete. s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek. és megállt a kinézett fűzfa alatt. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást. mint a szúnyogolaj. kenyeret. vörös. mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját. és Matula árnyéka sem volt hangosabb. Aztán szinte mindenről megfeledkezett. – Láttad. összekeveredett a kora esti köddel. kutya. evőeszközt – mindent. de dobjon rá valami ződet. és a dicséret a szívét simogatta meg. amelyeket nappal nem lehetett hallani. mint az öregember hangtalan mozgása. Gyula – pislogott Matula elismerően –. Jó vastag ágat baltázott le. amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. mert még bennünket is felkap valami… jobban be kellett volna kenőzködni – vakarta meg térdét. A tűz körül egyszerre otthon lett. mint egy élettelen kis szürke rongydarab. Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait. – Most már csak pihengessen. ahol valóban nem volt füst. Gyula odaült az öreg mellé. a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot. hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak. a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét. feltört kezéhez – önmagához. Amit tudtam. ilyen voltam én is legényke koromban. aztán rendesen kikészített mindent. ugye. a zsarátnokok összeomlását. mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. Az ég lassan kivirágzóit. és megkeserítette a környékbeli szúnyogság életét. a denevér már a kaba karmaiban csüngött. s amikor rádobta a tűzre. egyszerre vastag. azt már nem kellett nekem parancsolni. amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát.

tartsa a tányérját. megfogható talajjá. mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. mert ő lát is. És mivel Tutajos is “úgy vélte”. legyen az kenyérhéj vagy akármi. mondja is a nevét. csak egyék. Aztán Matula kellő zörgéssel. és a száj mondhatott. és elnyelt még két vastag szelet halhúst. hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába. Matula bácsi? – Kis bagoly. aztán almát. A bagoly a sötétség madara. aki megkérdezze. az egérkék s a többi kis rágcsálók mind. ebben a melegben? – Megbüdösödik. később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt. Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni. t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. A tűz pattant néha. de minden este megkiabálja a tüzet. és annak a balga hitnek a vámszedője. akkora kenyérrel. de azt nem bánja. Matula bácsi. sem a világosság. rövid idő múlva csak a széna zizegett néha. s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz. a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint. mint a tűz. és hall is. hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért. bár az előbb elhatározta. amit otthon két nap alatt sem evett meg. és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva. hogy nem szereti… na. hogy vadászna. Kiabál a szamár. csak tengernek maradtak. amit akart. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos. Mert Matula is úgy nézte a tüzet. hogy gémnek is elmehetne. még a gondolatokat is. – Úgy vélem. Csend volt egyébként. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből. mozdulatlan. ha van… – Van hát. Matula letakarta a kondért. mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó. Lehet. mint Gyula. és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki. de áldóan melegnek. tehát szabad a vásár. Adjak még? – Csak a húsából. amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében. hallja? Azt mondja. mert ő is tisztelte a világosság hatalmát. hogy: Kuvik. De aztán megszólalt egy kis bagoly. a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett. merthogy farka alig van. eltehetjük magunkat holnapra. mert neki nem adott semmit sem a tűz. Megleste az embert és tüzet. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt. Ezt hiszik a pockok. és ebből él. mert olyan vékony a nyaka. Gyula szótlanul törölgetett. az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről. de közel nem ment hozzá. mint a fiú szemének tükre. ám talán nem szerette. de percek alatt elmosogatott. – Mi az. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban.amely ellobban. hogy sötétben nem lehet látni. nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. csak a kanál koccant néha a bádogtányéron. . Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén. aztán elfulladt az is. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap. hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. és az ágyra gondolt. ahelyett. mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe. melyek ugyan csípősnek bizonyultak. és kint. mert a tűz megemésztett mindent. persze. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire. de itt minden alkalommal úgy érezte. és Csikasz tuszkolt tapintatosan.

Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. és megvárta. ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. Tutajos a kígyókra gondolt. és látatlanban is tovább utálta a holdat. Különös fénye nem a megszokott világosság volt. de ha ott volt. figyelmeztető kiáltásai. sürgősen árnyékba vonult. de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. Aztán lefeküdt. amit a kis kutya nappal is utált. és becsukta a szemét. és nincs is az az ágyúdörgés. Mert ha a kutya nem ment árnyékba. De most még alacsonyan volt. – Csikasz. fülelődött. – Elhallgass Csikasz. Később már erre sem volt szükség. azután pedig nyakára került a lánc. elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé. mint fenyegetés. Ezután. ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni. a berek mélyén egy bagoly szólt. mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető. és pár perc múlva újra kezdte. vagy ugatott is. de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. a büntetést azonban nem feledte el. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. ezért a kunyhó mögött foglalta el magát.A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit. hogy a testes bolygó szinte megharapja. hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. Nem tudta levenni róla szemét. mert ha a telihold idegesítette. De – órák hosszat. És tovább ugatott. kikerült Csikasz látóköréből. úgy érezte. Nem is volt semmi baj. s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. ami több volt. – Ha egy szusszanást hallok. amíg olyan magasra emelkedik. ami a fáradt. és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe. amit a kutya végképpen nem szeretett. de ez már Csikaszt nem is érdekelte. de igen jóllakott. hogy ez más. mert az ezüstös . A hold lassan mászott felfelé. és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott. Tutajos arra sem ébredne fel. ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort. ha Matula nem aludt a nádi tanyán. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más. – Gyere ide! Ez volt az a hang. Csikasz tehát nyugodtan alhatott. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat. Először is kapott egy hatalmas pofont. ezért hátrament a kunyhó mögé. De Csikasz nem tudta megmagyarázni. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott. és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó. négybe váglak! Nem lehet tudni. mint a félelem. Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára. A kis kutya ilyenkor vagy vonított. mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami. ahonnét nem kellett ránéznie. Ez volt az a hang. Ezek mind megszokott hangok voltak. megfelelő szünetekkel. De nem is nézte senki. és aligha törődött vele. nem szerette ezt a hangoskodást. és gondosan megette a tartalékot. de a füstjét látni már nem lehetett. de ha már magasan volt. ha félsz tőle. mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket. hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz. vagy ugatott. Csikasz nem szerette a holdat. melyek átestek az éberség rostáján. valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –. hozzád vágok valamit… Hát ne nézd. amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján. és vonított is.

de füst születik a parázs felett is. és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. és elhelyezkedett végre a valóságban. hogy majdnem felébred. tiszta illata. s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem. befejezéséül az éjszakának. elölrül kezdődik az egész. amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom. sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. Lehunyta tehát szemét. hogy mi a “kár” tulajdonképpen. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet. hogy sóhajnak is beillik. de nem jó. nem értette hirtelen. Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló. A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd. Ha most elhagyja magát. de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik. A vastag ágak nem lobbannak lángra. hátával. Nem. de azt nem lehetett tudni. mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. nem is álmodik. nehezen mozog. hogy első pillanatban azt sem tudta. lábával. A holdat egy-két kis felhő kíséri.derengés csak szép. mert árnyék kíséri őket. Matulát például nem engedik. Úgy látom. a nádas hideg párát lehel. és egyáltalán nem gondol arra. ezért Csikasz a kunyhó előtt. a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan. de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája. és pipára gyújt. De öntudatáig még ez sem ér el. összekotorja a parazsat. amit az éji vándortól kaptak. ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. A hold ekkor már a nyugati égen ballag. – Sssszszhh… jó reggelt. de kiégeti a vérből a salakot. mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –. hogy mi van kezével. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül. kesernyés. és óvatosabbak a békés kintalvók. mert jobban lehet őket látni. merőlegesen szállna le a földre. és most már ő is valóban alszik. amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. Vastag füst szárnyal a kunyhóban. amíg óvatosan felkel. vállával. . mert olyan mozdulatlan a levegő. a tűz mellett foglalt helyet. de füstöt sóhajtanak. s a nappali élet nehéz. és nem volt elég sötét. Gyula azonban felébredt rá. A folyó ködöt álmodik. tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. s ez a füst megül a tisztáson. sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál. Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula. de mást az sem mondhatott volna. aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –. Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben. így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. a szürkület. Gyula nem gondol most a testére. nem gondol semmire. hol van. Valljuk meg. hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. De hűsül lent is a levegő. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán. amíg gondolatai nyikorogva elindultak. Nem volt elég világos. vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók. – Mintha mozsárban törtek volna össze. Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik. hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan. bomló párolgását elnyomja a növények édes. mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől. de a legszorosabb barátság sem mondhatná. és vastag ágakat tesz rá. Amikor aztán újra kinyitotta szemét. amitől a szúnyogok azonnal távoznak.

karcolva. azanyátok! – lódult meg Gyula. hogy fel tudná dönteni a világot. – Hüüü. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt. hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról. pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni. ámbár én nem arra gondoltam. tudta. – Nehéz lesz. azt jól tudta. Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain. hogy megállt kiélvezni. persze – aztán nem is szólt már az ügyről. de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. . s még az ujjait sem merte kinyújtani. hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár. – Persze – mondta az öreg –. vagy Nancsi néni küldött valamit. nyurga alakján. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula. Matula tudta. apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát. hogy szúnyogok is vannak a világon. Sietni nem kell. úgy érzi magát. de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. A tenyerében két lapos. Nehéz lesz. amilyent még nem evett. az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe. Gyulának volt egy olyan gondolata is. és Matula amit tudott. Ez alkalommal be kell vallanunk. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –. De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit. Matula bácsi. ha nem megy a vízbe. – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan. Egészen langyos ilyenkor a víz. – Rakjak tüzet? – Dehogy. és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak.” Ez olyan tetszetős gondolat volt. szúrva és vágva. Gyula hóna alá csapta a törülközőt. tízpercben az udvaron. anyám összecsapná a kezét. ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. Igen. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette. de egyébként is fel volt törve. a folyó felől hűvös szellő érkezett. s olyasmire gondolt. hajnalban leszaladtam a folyóra. hogy Matula már megjött a horgászatból. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. Gyula meghökkent. valami jót. a csónakról fejest. bíbictojás rántottát tálal. és leült. Mire megfordul. hogy szúnyogok is vannak a világon. készen leszek a reggelivel. “… kérlek szépen.Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe. – Most eszünk valamit. otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt. és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. – Hát nem törné össze a mázsát. hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig. hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút. Piri mama rohamot kapna. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék. – Kár. Hideget eszünk. hát nehéz lesz. akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát. aztán azt mondta. annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. a megszokott baráti körben. és elindult a folyó felé. de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. Pláne így hajnalban. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –. fehér hólyag helyezkedett el. és elfelejtette fájdalmait.

Bemegyünk a nádba. A nádasban keskeny ér húzódott befelé. de a fiúét vízzel keverte. és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. kicsit körülnézünk. A túlsó part olyan volt. jelezve. Matula nem nyúlt az evezőhöz. hogy nem szabad elcsavarogni. – Van még. – Na. és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte. hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. És ha már bent volt. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is. – A messzilátót akassza a nyakába. megmondta az öreg. de kevésbe járt. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. már csak félszemmel nézett a távozók után. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –. s Gyula úgy érezte. mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. hanem hosszú rudat emelt fel. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott. a nagy víz mellett van egy kis gunyhó. mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. kicsit felfelé. törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. Gyula evett. utána ismét a bográcsba pislogott. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát. abból nézdelődhetünk. de valamit tennie kell. ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa. De a víz igazán meleg volt. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt. amíg a folyadék leérkezett. aztán felmászott a csónakba. s a fűzfához csónak volt kikötve. de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. megkocsonyásodik reggelre. . hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák. hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. kibújt egyetlen ruhadarabjából. most már talán tudja. a szúnyogolajat meg zsebre. óvatosan leszárította magát. – Ez való a tetejibe. inkább ismerősöket keresett köztük. s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni. – Csak igya meg. s úgy érezte. – Blutty! – mondta a folyó. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját. – Szabad még? – Azér’ van. ha nem is házat dönteni. mint az innenső. – Itt maradsz. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. Múltkor négyfelé. Amit a bográcsban hagytunk. hogy ez olyan titok.Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat. milyen volt? – érdeklődött Matula. úszott kicsit lefelé. Hazáig rohant tehát. A kutyát nem kötöm meg. – Mit eszünk. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –. Matula bácsi? – Kocsonyát. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta. de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. és a kocsonya felett elhelyezkedett. Matula a tarisznyába csomagolt. és ha nem is fejessel. ivott és észre sem vette.

és nem parádézott senkinek. hogy a csónak néha sárban csúszott. Matula bácsi… – Nem hát. és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. egész. de nem repültek fel. megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból. hogy nincs szava arra. amiről kiderült. de közben érezte. – Van már két hete. de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. ami az övé. Cölöpön van az egész. és kicsi a víz is. s amikor kileskelődött egy pillanatra. mint a töknek. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is. – Jó lesz. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. Rideg sárga szeme a vízen volt. mégis gyorsan haladtak. Gyula nem tudott válaszolni. mint a katona a díszőrségen. Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. És milyen közel! – Jaj. az áldóját. bujkálva. Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. – Mindig a nyomomban. Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. néhol térdig süppedve. hogy a nádi út valóban nem sétatér. így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém. és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe. mereven. Gyula szót fogadott. Árnyékban volt még minden. A zajongás azonban elhallgatott. – Ez nem vizes. mert a nád benőtte. és pár . – Talán nem vettek észre. Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt. bár a gém nem őrzött senkit. mert ez nem sétatér. de a levele olyan. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált. amit lát. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot. hogy egy leskunyhó. Még a likakat megtisztogatom. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. Csak csendesen.– Ezzel jobban megy. de nem lehet látni. mert a kunyhó magasabban volt a víznél. – Azt hiszed. és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni. Deszka az alja. de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. megállapítva. húsos levelű virágok voltak a vízen. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. hogy kik vagy mik figyelnek. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak. aztán a nád mindjárt elfoglalja. de szeme szokta már a homályt. A fiú megdermedt. látszólag gondtalan élete. Meg a szára is. akik tündérrózsának mondják. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. hamarosan kiszállunk. Gyula alaposan bekente magát. – Ne csörtessen. máris figyelnek… Gyula azt sem tudta. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé. és azt sem. – Innét már vigyázva kell menni. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. hogy erre jártam. hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. ha bekeni magát. Néhol bokáig. Matula elővette bicskáját. és csak a kezével mutatta. és egy helyen gyönyörű. aztán vigyázva bújjon ide előre. Szűk a hely. hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. És Gyula már előre elhitte. A csónak mellett mintha út látszott volna. de ne álljon meg sehol. elakadt a lélegzete. ne mozogjon. hol vannak. s a víz olyan sekély. Matula bácsi… – lehelte Tutajos.

ez olyan természetes. – Igaz. Eddig már összeszedte őket az öreg. szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. – Ha tudja. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás. Aztán ha meg is lőné. de ha a halak beszélni tudnának. de még elmondani sem lehetne. egy rétihéja puha szárnyalása. mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől. hogy ezt a látványt sem lefényképezni. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. mert addigra a család eltűnt a víz alatt. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat. de Matula nem válaszolt. – Vigyázzon! Azért anya. hogy Gyula bekapta maszatos ujjait. mintha semmi nem érdekelné a világon. Gyula úgy érezte. – Halat fogott a szürke – szólt hátra. Talán ki is hozom. s ez olyan kedvesen derűs volt. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal. hegy Gyula már csak a halat látta. Nem éri meg. A fiú ijedten nézett az öregre. aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. Alighanem szárcsát. Matula bácsi. – Az a vöcsök mégis ártatlan. Ha a gyerekek elfáradtak. összegázolni a gunyhó elejit. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban. mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. – Vöcsök. és a gém újra megmerevedett. ki kellene érte mászni. és hogy a gém halat fog. a mozdulatlan. s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról. amivel a halat egyenesbe irányította. amint ültek az anyai páholyban. de hát mégis. Nem árt nekik egy kis oskolázás. és kellene két hét. – Matula bácsi. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. Annak meg az a dolga.perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe. csérek rekedt kiáltása. egy-egy madár felbukkanása. Aztán két nyelés. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. de olyan tüneményes gyorsasággal. alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. fogja meg. hiszen a vízen mozgó ezernyi madár. amely látszólag nem törődött a szürkékkel. az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. de csak a vizet súrolta. a vadrécék sziszegő szárnyalása. – Lehet. sem lefesteni. aztán – talán – meg is lőjük a kányát. Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. a hangok ezerféle színe. – Hát embert nem eszik. szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait. mégis suttogó nádas. s olyan érzése volt. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát. amire kár a szó. ahol az előbb még nem volt semmi. mert a tarisznyát rendezte. – Kánya. De Gyula nem is várt választ. – Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja. az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában. Az egyik kicsi még ásított is. – Jajjaj… szsz. nagy a nádas. felkapaszkodnak az anyjukra. ezüstös csillanását. amíg ide bátorkodnának. hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. aztán éhen döglenek. búbos vöcsök. amíg elhallgatnak… . Három-négy fia van annak is. hátha nem vigyázott volna az anyjuk. a napfelkelte ragyogása. igaz. hol fogta. ne nevessen.

amit azok megfogtak. Mert soha nem az történt. a tojástól az elmúlásig. az összevissza kószálókat meg mink. a táj. éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –. Szemében a felismerésnek. Az idevalók hiába jajgattak. olyan végtelenül csipás kamasz. mire a kölyök kitátotta a száját. aki megunta a fészket. – Éheees… A másik gém merev volt. Gyula ezen is elgondolkozott. amint rend lett a berekben. A két csőr összeölelkezett. mink meg nem szólhattunk. a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán. meg sas is. melyik szereplő lép fel a színpadra. És most csak állt. s ha olvasni lehetett volna benne. ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. amely tüneményes mozinak bizonyult. akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. – Huh. – Tudja – tömte a pipát –. hanem valóságban és végérvényesen. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron. mégis összetartozott az egész. hogy rágyújtson. itt nem uralkodott senki. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –. Az inspektor Pesten lakott. a testvéreket. mert látni lehetett. talán nem is tudta. de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása. A kényes madarak nem is jöttek vissza. hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok. de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás. olyan tanácstalan. mint egy karó. bizony. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is. jobb. nemcsak az önkéntelen szerep szerint. mikor lesz belőle főszereplő. és Gyula majdnem hangosan nevetett. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé. Mikor én gyerek voltam. Az anyamadár hirtelen odafordult. Matula pedig megfontoltan nekikészülődött. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze. összeszedtek mindent. és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust. mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből. vartyogott valamit. és soha nem lehetett tudni. még a kócsagokat is.Gyula ezen nagyon elgondolkodott. talán azt mondja: – Ki engedte meg. – És engedte? – Nem törődött vele. Biztos. Itt nem voltak fakardok. hogy ezerszer. aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. százszor ennyi volt itt a madár. de lehet. mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. a gyengédségnek semmi nyoma. így volt. És a bíróság most nem három napra csukja be. Aztán elindult a másik szürkegém felé. az idő. s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta. de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. mert ez a csupa láb. Akkor még a hercegé volt a berek. és meg se látszott. színes felvételekkel. a mozgás s a természet milliószínű egységében. mikor tűnik el. imbolyogva és panaszosán krákogva. csupa nyak madár olyan esetlen volt. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni. Mindenki magának élt és magáért. És ez a szerep nem volt játék. az se sokat értett hozzá. hogy a hitványát szedték össze. és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. amilyen csak egy gémfióka lehet. . aki törvényt vét. Matula megrántotta a vállát. amit várni lehetett. művilágítás és papírkorona. eredeti. Persze kánya is. ez a szerep az élet komoly valósága volt. de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt. és felfedező útra indult. vagy mikor ölik meg. azt átrázza a fia szájába. majd meglátjuk. amint az öreg nyakában feljön valami gombóc. a többiek is.

ha a kis gémnek jó. De a levegőben agyonrúgja. de aztán megnyugodott. – Ezek? Olyan mellhúsuk van. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú. az üldöző pedig lefékezve. fecskeszárnyú madárral. nyomukban egy szürkéssárga. és egy kanalas gém szürcsölte a vizet. Röpülni azok is tudnak. A sólyom ekkor már messze járt. s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre. – Azt hittem. mert egyszer csak felbukkant két kis fej. utána valami sziszegéssel. a földön agyonütné magát. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért. s mintha a madarak mozgása is lustult volna. de ilyenkor inkább az nem ijed meg. Aztán csattant a víz. azokból már nem eszel. ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –. – A gém meg sem ijedt. . a víz megnyugodott. könnyed ívben lendült újra magasba. – Idő készül. pettyes. mert olyan hang hallatszott a levegőből. Rövid idő múlva már újra kint állt az anya. ahova a kunyhóból látni nem lehetett. de ő is a nád árnyékában. – Kerecsensólyom. s aligha lát már újat. – Meg is veri. – Máskor is kijövünk? – Persze. – Elmehetsz. de ilyenkor már csak akkor mozognak. és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. nem érzi? – Nem érzek semmit. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. A sólyom csak a levegőben parancsol. ha meglepi őket. a gömbök eltűntek. amelyikre szemet vetett. A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat. A sólyom a víz felett körözött. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul. de ilyenkor elhúzódik minden. agyonütötték magukat. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. mint a vas… de azért enni is finomak. – Azt nem lehet tudni.– Hát tányérjuk nincs. a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre. – Nem érzi. s Matula az égre nézett. akkor jó. amelyik a földön vagy vízen van. de a továbbiakat már látni nem lehetett. Csendesen húzódjunk kifelé. A csónak körül is forrón szikrázott a víz. aztán felkapta a fejét. mintha gőz sistergett volna. már újra krákogott. amikor leesett. mert alig emelte ki anyja a csőrét. milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. Matula kiverte a pipáját. aztán leszáll rá. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát. aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás. és csend lett általában. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult. vágja. és leste a halat. ahol a kis récék eltűntek. mit csináljanak? Aztán. csillogó tollú apróságok. – Kezdheti elölről – mondta Matula. ha muszáj. csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul. ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula. Hiszen látta. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt. A nádasból is újabb követelődzés recsegett. de az öreg rá sem hederített. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett. elment. s amerre ment. és megtörülte verejtékes homlokát.

Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait. előbb azonban egy-két vakkantással elmondta. csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. mintha mindenre valami száraz pára ült volna. s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben. és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is. de csak most tudom.– Na. olyan messze. – Nézze a kutyát. mint ami tegnap ilyenkor volt. mintha fejbe verték volna. és akármiben lefogadok. mégis félelmetesen. Csikasz azonnal Matula mellé állt. semmi étvágyam. Gyula úgy érezte. Ahogy nézem. és ez a meleg más meleg. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég. mert nem lenne igazság. hogy ez mit jelent. de eddig azt hittem. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –. párás levegőben. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –. hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. nem tud megállni. no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –. de ilyenkor nem szólok neki. Eredj előre. a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott. gyertek. Úgy érzem. Nagyon fél a dörgéstől. mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. ámbár aludni sem tud az ember. a zab még lábon áll. – Jól van. legokosabb ledőlni. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna. – Együnk? – kérdezte Matula. szuszogtak a forró. és amikor felmásztak a töltésre. egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél. Ballagtak az ájult melegben. . A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel. mert a bőrömből bújok ki. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni. Csikasz mereven ült. – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –. halkan vinnyogva. mintha a föld hörögne. mint két kis lehallgatókagyló. mint máskor. mink is tudjuk. Matula bácsi. Mintha valami ülne a mellemen… izzadok. csak jég ne legyen. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra. – Na. és – egészen halkan. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna. Gyuláról folyt a veríték. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek. pedig amúgy nem fél semmitől. hogy két-három órán belül itt az idő. Az öreg inge a hátara volt tapadva. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. feltört marka is jobban fájt. – megzendült a végtelen nádas. Ami ilyen hirtelen jön. nagy csihi-puhi készül. hogy otthagyja a gunyhót. – Gyertek már. de két füle felállt délnyugatnak fordítva. A kutya sokkal hamarabb megérzi. hamarabb itt lesz. amelyek aztán elhaltak. és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. – Nagy idő készül – mondta Matula –. Majd ha kiérünk. Hallja? – Hallok valamit. de nem lesz hosszú. mint gondoltam. de vissza-visszafordult. és újra figyelőre feszült minden. mintha a kunyhó környéke. – Ez így van ilyenkor. hát ez azt jelenti. jobban körülnézünk. a füvek meg se rezzentek. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott. hogy Csikasz már a parton vár bennünket. pedig Matula tolta a csónakot. s az egész táj más lett volna. S Csikasz azonnal az élre állt. repülőgép. még most se érzi? – De érzem.

a felhőhegyek már elrohantak felette. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából. de nem is akartak messze látni. nagy rétségen. de nem gondolat. mint az ázott szalma vastag füstje. mint a takács vetélője. amely előtt nincs akadály. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt. hogy még egy pillanat. reszketve állt ebben az ítéletidőben. de ilyenkor a legjobb az alvás. Messze látni most nem lehetett. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene. s azt mély szusszanásokkal helyeselte. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét. reszketett. mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. amely mögött eltűnt a táj és az ég. Néztek. A szél most már ordított. a táguló ürességet álmodta. hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját. a felszabadult lélegzés volt érezhető. az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése. mert idegeikben a látóhatár már szélesedett. És ez a szél nem hullámzott. és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. nádszálak. és észre sem vette. s amikor már úgy érezte. egy rettenetes. – Elaludtam. mint a zuhatag vize. Gyula erre ébredt fel. – Kinézek – mondta Gyula. Egyenletesen rohant. de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot. Borzongott. levelek utaztak vad száguldással a levegőben. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz. mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből. eltűnt már a nap. Tutajosunk félig vakon. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? . az az állandó morajlás. Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. s úgy lehetett érezni. s egy nagy reccsenés azt mondta. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra. – Én is – mondta Matula –. és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok. A nádas egészen lefeküdt. s az ég úgy elszürkült. Matula megtömte pipáját. hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb. és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit. és megfordult. de nem félt. mozgó fal a következő percben rádől a világra. ijesztően szép volt. A fiú is eldőlt a szénán. Egész ágak. az a szívszorongató. de erősen igyekezett a kunyhóba. most már Matulához ment. – Hát nézzen. és szétrobban az egész világ. aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész. és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. és nem vett lélegzetet. A fiú megbűvölve. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. Csikasz odabújt Matula keze mellé. és nem szóltak. recsegő. a szél majdnem fellökte. mert mindenféle törmelék repült a levegőben. csak azt látta volna. s az arcok egyre kisimultabbak. akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette. hogy valahol egy vastag ág törött le. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt). de nem sokáig. de amit látott. de nem fázott. mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. A délnyugati ég már fekete volt. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást. hogy az a rémséges. Gyula azt még látta.Az égerfák is susogni kezdtek. mert megérezte. Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon. – Esik még – szuszogott Matula markába –. a fák keservesen sóhajtottak. gurgulázó hörgés. aztán visszament a helyére. hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti. ami csak érzés. hogy az öreg parancsnok nézi. de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés. hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte. A nádas legmélyebb hangján zúgott már. és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. s abban a pillanatban lehunyta a szemét. meg ez a kutya is.

csak vártam. s egyik tankönyve jutott eszébe. ahol elbújni nem lehet. Azt a kis ázást jobban elbírja az ember. hogy van ilyen is. és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap. Fa van. de egészen megkékült. azonban úgy látom. és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. – Most nem tudunk tüzet rakni…. hogy a förgeteg beszorította őket a házba. de nyárfa annál több. ámbár néha a ménkűt is kibírja. csúcsosan. a sógor meg csak lefordult a székről. így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. nyöszörgő nyavalygásnak. szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. mint egy oroszlán. meg olyan füstösforma volt. Egy hétig még dadogott egy kicsit. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. csak több nádat tegyen alája. Azóta borbélyhoz jár. mintha egy kisebb vizsgán esett volna át. Ezt persze nem mondta meg. kaszát. a keleti eget pedig átívelte egy széles. mert alighogy lerakodtak. Fele fejivel már meg is volt. Azt mondja a koma: “Hallod-e. Estére jó idő lesz. száraz nádat meg talál itt bent is. hogy rakja meg a tüzet. a tölgyet. – Most már megrakhatja a tüzet. Nyugaton megszakadt az ég. világosodik. s egyszerre véget vetettek a gőzös. és Gyulának olyan jó érzése volt. de a vízbe is odavág néha. és ha megdörren az ég. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót. legjobb hasra feküdni. tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával. hogy a tojásra is gondolt. . a szivárvány a végét jelenti az esőnek. de oda is csak szép időben… Hát így volt. hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit.” Kiültek aztán a pitvarba. úgysem tudunk mást tenni. mert a fa vizes. – Szóval éhes. amikor odavágott. mert a szoba sötét volt. A szél most már teljesen elállt. – Most rakja körül vastaggal. szakadozik az ég. most megnyírhatnál. Szürke függönyét elvitte keletre. de mi a fenének Ádámnál. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt.– Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül. Nancsinak sok esze van. és a fiú ismét megállapította. s ha az leégett. – És nem halt meg? – Mondom. az igaz. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. A nyárfát nagyon szereti. de amúgy nem lett semmi baja. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő. de legjobb az égerfa. Évánál kezdeni? Már mondani is akartam. Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt. Jancsi. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. aztán megmaradtak mégis. otthagy kapát. leszakadt az idő. mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat. Az eső ekkor már kimerültén párázott. Gyula maga elé nézett. kilobbantak a lángok. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt. meg némelyik fába. s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt. csak kerülő úton közelített a cél felé. hogy be lehetne fonni. párátul. alig hallatszott ide a dörgése. – Ilyenkor jár legjobban a hal. de az eső lankadt. A gunyhót is azért raktam ide. csillogó szivárvány. aztán csak hazafelé. A vasat jobban szereti. aztán nagyon csapkod a ménkű. Villámvágta éger nincs az egész berekben. amíg az idő kicsöpögi magát. Ez a füst még gőzzel volt vegyes. a hajam meg már akkora. de aztán pattogni kezdett a fa. és akkorát ordított. de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. hogy megmaradt. – Hogyan? – Úgy.

és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. ázott pacalnak érezte magát. hadd aggódjon. Matula bácsi. hogy megvárakoztatja. amikor Kengyel azt mondta: “Látod. ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult. – Hanem – és hármat szívott a pipán. Ladó. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött. aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán. Gyula. “Te voltál. hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. mint egy epeömlés. úgy reszket… persze. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján. a nadrágon át combjait erősen hűsítvén. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –. előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte. és álljon ide a tűz mellé. amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán. mint egy felháborodott gyomor. Vetkőzzék le. de mire kiért. mert nem aggodalmaskodó természetű. de a jó meleg megbékítette. ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni. amikor elindult.– Nem fogunk halat? – Nem bánom. amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na. és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül. oly mértékben. Ezek ugyanis azt mondták. – Megszárad így is… – Okosabb. és még mondott egyet-mást. A víz belefolyt a csizmákba. ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. de kibújt a nevezetes ruhadarabból. és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát. milyen a víz. Matulát azzal “büntette” volna meg. tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől. ott állt. hogy ne legyen lélegzete. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg. kedvet kapott vakaródzni. máskor hol az eszed. A tüzet meg kell építeni. Tutajos. most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez. aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán. milyen a víz. hogy… – Minek mondtam volna. hogy Matula egyáltalán nem aggódik. – Mért nem mondta. nézze meg. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott . és majdnem olyan sárga. s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás. de ezt nem felejti el. A víz ronda volt. hanem azt meg kell hagyni. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye. hol van olyan sokáig. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni. mintha ezalatt még egyszer meggondolná. aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében. hogy aki ránézett. mint Ádám. milyen? – nézett rá az öreg. A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű. – Huh… hühü – hajladozott a fiú. mint szemérmeskedve ugyan. azt esetleg elfelejti. mint a házat… szóval így. hát megnézte. meglátja. ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást. de nem látta meg Matula kaján pillantását. ezt még Gyula “megúszta”. Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. mert nem én veszem fel holnap. Tutajos undorral nézte a vizet. mert máris a fogát veri össze. Jó. De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá. amit mond –. az ökör – gorombáskodott magával –. milyen a víz. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal. de egymásra rakni sem. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben.

Matula mereven nézte a tüzet. mert hamar elbolondul benne az ember. senki előtt nem szoktam levetkőzni. és tejfehérsége eltűnt. mint márciusban a hó. A folyó csobbant néha.róla. valami más. hagymát. messze ne menjen. ez az idegen. és ha járt volna is. – Jobban szeretem. mire átverte magát a ködön. ameddig akar. és fénye szétterült. és szemében olyan természetes mérlegelés volt. gomolyogni lomhán és tanácstalanul. amikor felvette a megszáradt ruhákat. most szólította így először. én addig felszeletelem a paprikát. A fákról és bokrokról csepegett a víz. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is. mintha arra vártak volna. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta. mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is. ami lehetett játékos hal is. hogy a fiú valóban levetkőzött. és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok. alaposan meg volt szabdalva. amikor lefeküdtek –. aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha. mint ami eddig volt. Amint végignézett magán. kapkodó. puha lélek. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –. szalonnát. mintha valami kinyilatkoztatást várna. valami bátor nyíltság. mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek. mintha egy csikót nézett volna a vásáron. de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –. és mélyet lélegzett. mint a folyó háta. A kutyát itt hagyom. hogy este lett. a sásvágások. És Gyula. vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –. Gergő bácsi. és a lángoknak már fénye volt. karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. sem egér. s hosszú ideig nem válaszolt. és leülepedjenek végleges helyükön. Aztán már alig szóltak. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat. és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. de olyan vastagon. s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében. s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt. A tűz sütött. . Aztán – intett. henteregni kezdett a köd. A kések szisszenve vágták a paprikát. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula. csak a tűzrakás felett kavarodott meg. mintha kenderkócból szőtték volna. egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait. amelyek önmagukba hulltak vissza. A tűz udvart rakott a tisztáson. melyet a nap. és nem is tudta. hogy Gyula nyelt egyet. mert nem járt sem bogár. de maradjon mindig a parton. hátha van valami parancs. ha azt mondja. alig ismert saját testére. aludjon. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül. mert valahol ott úszott a hold. mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. meglátni nem lehetett. és begyógyultak. hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. amit hozott. lehetett pézsmapatkány is. Éjfél után egy kis szél mozdult. Ez a gyerek. A bőr. Nagyon sötét nem volt. most ezt természetesnek érezte. Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt. ami lerázta az esőcseppeket. valami biztonságos erő. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg. de lehetett vidra is. mert a hamu alatt élő parázs volt még. Azt már észre sem vették. amikor kibújnak alóla barna szántások. Mire végeztek a vacsorával. és egy bagoly szidta a ködöt. leszállt a köd. Matula is csak érezte. olyan illat kezdett terjengeni. ami ellökte magától a nyirkos párákat.

mintha el akart volna bújni. hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. hogy ő mégiscsak tűz. Gyula nézi a kutyát. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. s a köd emelkedni kezdett. ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak. “Ha felébred. mert immáron szétszórta a levegőben. és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta. és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. aztán újra leszállt. arra mérget lehet venni. mert nem volt senki. és törülgette arcát és kezét. aki válaszolhatott volna.” Állt egy kicsit. és szőre csupa víz – volt. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. A bokrok közé. aztán elhallgatott. de valamikor azért ilyenkor többet láttam. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba. a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara. Ennyi volt az egész. mire Csikasz kikullogott a kunyhóból. de talán nem is tudott volna válaszolni senki. mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben. és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. A szél elállt. akárhova. A tűz pattogva égett. hátára vette a hátizsákot. de megnyugtató valóságába. Felcsapott tehát diadalmasan. Gyula erre végleg felébredt. aztán lekotorta a hamut a parázsról.Amikor Matula felkelt. Odakünt azonban világosodott. Tutajosunk dühösen felült. és másik oldalára fordult. aztán megrázza magát. hát mit kezdjen vele? –. Csak a tűz kezdett magára találni. szinte ugrásra készen. mert ő az erősebb. se hangja. A köd ijedten kavargóit körülötte. a ködöt hengergetni talán megunta – se színe. mivé leszünk – és lángra lobbant. Megállt egy kicsit. majd örül neki” – gondolta. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? . és ellapult egy kicsit. és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –. A kutya csak a fülével nézett utána. aztán ráállt a gyalogúira. és beleszaglálódott a levegőbe. mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna. és megerősödve úgy érezte. A tűz aztán kinyitotta szemét. Csendesen felöltözködött. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét. hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé. mint az ázott csirketoll. – Takarodj! – kiáltotta. fákról az esőcseppeket. mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas. Lerázta már füvekről. csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk. és Csikasz a farkát csóválja. s a fában ette önmagát. de ez olyan mélyen volt. Csikasz. – Szervusz. Matula ágya üres. A parázs belemart a fába. mintha azt mondta volna: lássuk. s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett. a földbe. hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. aki sohasem tudja eldönteni. még majdnem éjszaka volt. és elnyelte a köd. szoktatta a szemét a sötétséghez. és elfeküdt valahol a berek mélyén. kiment a kunyhó elé. Nyújtózkodott egyet. mint a légy a pók hálójában. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz. és kinyitotta szemét. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat.

és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. visszajöhetsz – enyhült meg Gyula. és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. – Gyere. amire a kutya igazán nem számíthatott. nem tudok utánad menni. Hau-hau – és topogott a csónak orrán.– Majd ha megszáradtál. ugyanilyen nap. ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez. ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. s amikor prüszkölve kiúszott a partra. gyere fürdeni. miért mondta az a kutató. de még fogta a csónakot –. – Gyere. mert ez a reggel olyan volt. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés. héják és kányák imbolyogtak a nádas felett. de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt. egyetlen ruhadarabot hordozva. önkéntelenül mélyeket lélegzett. szólt a málinkó. és más íze volt még a levegőnek is. Csikasz azonnal elmerült. telt. A párák elégtek. “Szóval megérkezik Bütyök. de alattomos szándékkal. időnként megszólalt egy fácánkakas. mint a köd. de ezután már nem ment a csónakba. Nem szeretem a vizet. . s úgy érezte. egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással. és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről. aki átúszott a túlsó partra. a folyó lomhán kúszik. meleg volt a csónakdeszka is. repül. s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát. de Gergő bácsit… nem. és izgatottan figyelte a fiút. A nap süt. hogy ez már nevetésnek is beillett. a tűz ég. gyere már ki. Úgy érezte. hogy az éjszaka nem történt semmi baja. és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. aki jött is már. – Máskor odakint rázd le a vizet. és megsimogatta. mert amikor a fiú a csónak mellé ért. amint kibújtak a földből. s kezdte már érezni. s a himbálódzó csónakon törülgette magát. azt is a kezében. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta. Gyula csak feküdt a széna. egy kis méretű törülközőt. – Törülközőt vigyen. berántotta Csikaszt a vízbe. holnaptalan nyár szétáradt szívében. és a derűs. s a levegőben olyan forgalom volt. de enni nem szeretem. hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban. Gémek jöttek-mentek. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre. jelezve.és nádszagú magányban. A nap már melegen sütött. Csikasz. Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –. ez nem lehetséges. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon. amíg a békát elzavarta és megugatta. gyere – biztatta Tutajost. s ez olyan szép gondolat volt. hogy beszólította Csikaszt. igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba. aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától. hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –. hogy ami kívül van. él.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –. hogy fel tudná dönteni a világot. az belül is szól. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett. mert a folyó még nem tisztult egészen le. hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni. holnap is nap lesz. aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra. amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott. s az időnek semmi jelentősége nincs. egy kakukk úgy kiabált. tisztára mosott és messzelátó. megrázta magát. és Gyula talán elaludt volna.

így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit. és hófehér ing övezte inas nyakát. “Megint becsapott!” – gondolta. de mérgemben visszadobtam őket. s csak akkor adott neki. hogy adjon valami tanácsot. – Várj. Semmi. ahol a nagy hal felcsapott. hiába. hogy eltalálja a kellő pillanatot. Két kis keszeget fogtam. hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget. mint előbb. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra. és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. Csikasz. Ravasz. “Elsiettem – sziszegett Gyula –. már kezdődött az az óvatos babrálás. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával. meg-megállt. de az úszó mozgása olyan lagymatag volt. – Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula. nőtt a meleg. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –. lehúzta valami. pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. és újra oda dobta. Alig érhetett le a horog. ahol az előbb volt. mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere. Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –. de amikor feltűnt az öreg szikár alakja. aztán semmi. mert Gyula valóságos szalonnát adott neki. de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben. de az égést nem érezte. mert ragyogóra volt “beretválva”. fogyott a csali. mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált. – Látja.“Szalonnát sütök nyárson” – gondolta. de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot. kenyeret vágott. hogy nem vágott be. Később mintha valami piszkálta volna a horgot. Semmi! Akadt ugyan a horog. edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé. de a súly – a hal – lemaradt róla. alig helyezkedett el az úszó. Teste forrón száraz volt már. a kukacot meg levette. és ne húzhassa le a horogról. hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát. A horog berepült a szokott helyre. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó. hiába! Múlott a délelőtt. állandó kapás és semmi. húzás. Birizgálás. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen. s összefutott a nyál a szájában. Nézze meg maga. mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. s horgát oda dobta. s akkor nyugodta bevágott. aztán egészen. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta. Mekkora szája lehet. amíg az úszó eltűnt. és most már egészen kicsi gilisztával csalizott. majdnem megfeledkezett a titokzatos halról. Gyula nyársat faragott. s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette. és nemcsak a bőrét. de rajtam nem fog ki. a sorodra – intette a türelmetlen ebet. Hiába. vén potyka lehet. . – Edd. Szalonnát. és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. – Nincs! Mehetünk horgászni. de még levelet is írt. amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt. Matula egyébként is egészen megfiatalodott. Gergő bácsi. és egyre jobban megfeszültek idegei.

vastag drótkávával. hogy a mi rákunk nem nagyobb. A rák a húst szereti. Gyula örült a halnak. – Mit nézzek.” Kedvetlenül ment arra a helyre. – Jól van – szedelőzködött Gyula –. Hoztam kosarat is. de ne vesződjön itt. amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. – Pedig az még csak a finom étel. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. de Gyula úgy gondolta. kell egy kis idő nekik. hogy mi az a “rácsa”. mert szétmászkálnának. Olyan volt. és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle. Erre elmosolyodott. kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra. amíg a víz széthordja a vér szagot. ahol a vastag madzag belelógott. mint egy ritka lepkeháló. mint egy mély tányér. egy újabb. azon jobban megmaradnak. evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset. “Tutajos – mondta magában –. hogy majd hívja. – István bácsi ír. megyek odébb. a tengerben nyolckilósak is vannak. azon aztán van mit harapni. Persze jobb. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet. meg a vércsék is. És Matula éppen eltűnt a bokrok között. Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. Gergő bácsi? . Vegye elő a messzilátót. és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. mindjár’ kihozom. ami a háló fenekén éktelenkedett. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát. mint a felhő. – Ez a béka a csali? – Az. és még csak el sem kérem a levelet. De azt már igazán restellte megkérdezni. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. csak a zsákja volt egészen sekély. körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. sőt szakjával a parton is kotorászott. de még ráérünk. közel a parthoz. ami alig volt fél méter átmérőjű. s ahol találkoztak. legfeljebb azt a szétvagdosott békát. de ez is megteszi. ahol először voltak. hogy inkább ponty lett volna. Matula tett-vett egy darabig. alig mélyebb. csak lepakolók. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet. amikor eszébe jutott a levél is. Legjobb a két-három napos máj. ha szükség lesz rá. meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. de később úgy gondolta. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra. de ott sem igen mozgott a hal. ha büdös. Matula felemelte a fejét. Azt mondják. – Most aztán pipálhatunk pár percig. Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. kár. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak. Itt nem fog halat.– Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –. és elnézett a nádas felett.

Reggelizett? – Szalonnát. De ilyenkor még aligha eszik. – Én – ijedezett Tutajos –. elsüllyedne az ember. mintha egyedül lett volna a világon. hol nem lehet hozzáférni. Csónak nem járja. Ilyenkor nem szokott itt lenni. – Ott hagyjuk. meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos. de ha egyszer lejár az idő. csak ül. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. ha lesz kedvünk. A varjak károgva. Gyula szeme odaragadt az üveghez. lelöki közibük a maradékot. akkor aztán azon veszekednek. majdnem egy méter magas. Mi esszük meg ükét. mint a hó. de az akkora volt. Se víz. de talán szárogatja magát. nem eszik. Arra nézzen. végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára. . ne féljen. itt még nem láttam vadászni. mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok. hogy a jobb oldali ágat nézze végig. tisztán látta. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. és visszaeresztette a rácsát. Lett is. – Ne féljen. csak játszik a farkával. de megtanulta. és felváltva károgtak. mert a sast felszívta a messzeség. hát a királoknak is lejár. de szép nagy. amikor rádobta magát a levegőre. a vércsék visítva csapkodtak körülötte. – Ezektül nem lehetett itt horgászni. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. de ennyi már nem. Gyula megkereste a nagy fát. s amikor egészen élesre állította. A sas valóban csak ült. egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg. szarkák és vörösvércsék. meglábalni nem lehet az öreg fa környékét. se föld. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér. A hatalmas. – Mondom. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. – Ez volt a királ – mondta Matula –. hogy itt is vadászik. ahol van. – Hűű! – álmélkodott a fiú. – Óriási! Fehér a farka. – Lesz még itt? – Lesz. majd délután fogunk hozzá. Később ásított. hogy Matulára hallgatni kell. aminek a teteje száraz. Az elsőt úgy fogta meg. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –. de a nagy madár. mintha kőből lett volna.– Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –. mint a tüzes vasat. Bár lehet. az ág közepe táján akkora madár ült. mert a rák pattintott egyet a farkával. és ijedten dobta a kosárba. Három varjú a fa csúcsán ült. mint egy bocskor. A lárma elhallgatott. s csak akkor csapott fel újra. De most már lássuk rákékat. hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne. igazgatta a gukkert. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből. fenséges nyugalomban. de nagyon közel menni nem lehet. de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. A hátuknál kell megfogni. – Rétisas. Tudja az ilyen madár. Gyula keze reszketett. ámbár egyre kevesebb. ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. – Nem. één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. nem eszik meg. elrepült. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket.

mert tudta. – Sötét hát. nagy betűivel: Gratulálok. belevágja mérgét a fába. amikor belenézett a nyüzsgő kosárba. mindenre és mindenkire. meg a puskát is megmutatom. ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú. ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. elmegy a hídhoz egyedül. meg amit küldtek. csak úgy repült a forgács. öcsém. – Látod. Van magadhoz való eszed. Elhallgass. A rum jó volt. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól. száraz ágat a fűzfán. de aztán megállt. hogy pár napra hazagyere. mert Gyula megmutatta neki. Ritka jó puska. s arra gondolt. mert haragudott az egész világra. Megakadt és megborzongott. a levélre is kíváncsi. morgott. Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán. másfél óra alatt odaér az ember. mert szeme megakadt valamin. A következő húzásban már üres volt a háló. és leszakad az egész csillagos ég. amíg a hídhoz ér. Kettőkor elindul. Csikasz körültáncolta az érkezőket. – Hau-hau – mondta –. ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. Csak a gáton. Semmi kétség. Hanem a fánk fogytán van. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. “Hajnalban négykor légy a hídnál. ameddig jólesik. az már igaz. hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja. aztán hátrahúzódott. ha korán ebédelünk. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta. Gergő bácsi. végül ugatott. A levél valami irkalap volt. Nancsi néni nagyon akarja. aztán odaballag. de háromkor már világosodik. és megugatta a rákokat. István bácsi világosan beszél és ír. de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. meg rumot. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett. Bütyök barátodat hozd ide. de azért nem árt. mert egyik oldalon a folyó. Másfelé nem is lehet menni. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt. maradj. Megy a parton. hogy kísérje el. az úton. – Másfél óra. Csikasz? A kutya kissé meghökkent. ha apró ördögök csónakáznak a vízen. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. Alig várta. de most megírom. másik oldalon a berek. mert kupán váglak. Múltkor nem értem rá írni. és a polcra tette Bütyök levele mellé. mert Nancsi néni kiátkoz benneteket. Ha péntekig nem jössz meg. és kapaszkodj fel a kocsira. . Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre. hát használd. Ne nézd ükét. a harcsához. Lesz rák.– Okosan. István bácsi döcögő. ha nem tetszenek. igazán nem hittem volna. akkor is. Csikasz. Gondolom.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor. hogy megfelelő ágat találva. Kinézett egy vastag. de én azt mondom. hogy négyre legyünk ott. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki. Még teát is adott. ha jól kilép. még Bütyökről is megfeledkezett. hogy ilyen rátermett vagy. hogy nem kéri meg az öreget. Engem is jóltartott ez a Nancsi. és ugyancsak igyekezett lefelé. nincs messzi. – Hol van az a híd. akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál. és ment fáért. – Akár mehetünk is.

hogy kár lenne a szalonnáért. – Nem kell ide rák. Amikor a. amelyek életükben hatan voltak. az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat. előbb kóstolja meg. mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna. amit Nancsi küldött. hiszen még éltek. s az egész ügy egyszerűbb lenne. de gyomrát is megelégedéssel töltötte el. a szalonnát is. négyre a hídnál lesz. homokkal megsúrolta a vízparton. Azóta különféle szerepeket töltött be. nem lehet kívánni. de mind a hatot elnyelte ez a féreg. – Hallja-e – nézett rá Matula –. – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. mintha nem is ő kiáltott volna. az éjszakai utat. vágta. itt hagyták Matulának. – Bütyököt? – Azt. vagy ne hányjon. Vegye elő a táblát. – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit. elég. hogy nincs-e rajta odú. és hazahúzta. egészen természetesnek találta. hogy hányjon. rákok pirosra főttek. A Bélát. Aztán úgy határozott. Matula tálalt. de amikor a vajpuha. és ne nézzen úgy rá. rakja ki. ámbár nem volt lába. hanem azon gondolkodott. minek szétvágni. ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. de a hidat. De mindjárt megorvosoljuk. pihent kicsit. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. s kicsit később úgy érezte. és megolvasta a kis cinegéket. És Gyula meglátta. “Odaballag”… Sötét lesz. Gergő bácsi? – Semmit. Gyula nem vagdalkozott már. aztán másik fához ment. a gombát ezen szárította. Aztán gyúródeszka lett. de pápista színe van… – Gergő bácsi. a halat ezen bontotta. de eltört a lába. Ettől fordult fel a gyomra. amikor Tutajosunk magához tért. Gergő bácsi. aztán ebédelünk. ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes. torz rikkantást hallott. és nem is kívánta. aztán vágta. hogy el ne vigye a szél. s általában táblának nevezte. ámbár nem sokáig. tehát legyűrte gyomra emelkedését. Matula kedélyesen beleszórta a rákokat. újabb kígyóval. Tutajosunk erősen verejtékezett. – Majd meglátja. irtózását és undorát kiadta. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett. egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –. de Matula a dohányt is ezen vágta. Körüljárta.A fiú elvesztette a fejét. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni. Matula pálinkát kevert vízzel. hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. és napon megszárította. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét. a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. – Húzza le! És Gyula lehúzta. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején. Valami ősi. Gyula nem rajongott a rákért. omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi. ez nagyon jó! Mondtam. s a látvány nemcsak szemét. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –. A terjedelmes hüllő darabokban volt már. ha fejbe csapja. Általában asztal volt. mint ahogy az is volt. s a húst Gyula tányérjára tette –. mint az éretlen vadkörtére. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban. . hogy kettőkor kel. hát sötét lesz. amíg meg nem kóstolta. mert úgy érezte. – Mit segítsek. minden félelmét.

Matula megállt a tűz mellett. majd körülnézek egy kicsit. De nem. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –. nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel. Megesszük Nancsi néni ebédjét. nem rohanlak le senkit. de kijövet már kezében volt a puska. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék. a csirkecsontot mohón kapta szájba. Gergő bácsi. és újra bement a kunyhóba. mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta. – Nem lehet az. hogy: – Gyuszkó. Ismeri a puskát. jelentősége és ideje. Matula most sem nyúlt hozzá. amely árnyékát a kunyhó felett tartotta. hogy felfedezték. és nem rövidítenek le semmit. aztán pállott még a szájuk. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte. Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg. de ezzel nem. és bement a kunyhóba. hogy ha egy reggel Matula azzal keltené. Közben a rákok fogytak. hogy ezzel jóllakni nem lehet. és hol Matula. hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés. mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá. aztán jövünk. Szeme csillogott. se fel. meglátja. Matula pedig kijött üres kézzel. – Nagyon jó gyerek. még akkor sem. – Tudom. de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte. ha a királyukat eszi meg az ember. – Ezt aligha. de nekem nem az. ébredjen. majd fogunk rákot is meg halat is. – Pusztulj innét – morgott a kutya –. mire meggyünnek… – Köszönöm. Talán a tengeri rák kilós ollójával igen. Itt nincs erőltetett komázás se le. – Gergő bácsi. A fa kihajló ágán egy szarka ült. Gergő bácsi. Gyula álmélkodva nézett utána. még a tolvajok között is. nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon. csörögni kezdett. – Meg is érdemli – bólintott Matula –. hogy Csikasz is ezen a véleményen volt. – Az már igaz… Úgy látszott. Matula jól megnézné és – sajnálná. értelme. hol volt hamarabb várható az adomány. Gergő bácsi. de Tutajosunk hamar felfedezte. fogyogattak. Megcsinálom az ágyát is. s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. aztán jól tartjuk. Gergő bácsi. rá sem nézve a madárra. mire Matula is oda nézett. – Cserr! – kiáltott a szarka. Bütyök mellettem ül az iskolában. nagyon erős gyerek. álldogált egy kicsit. Itt mindennek. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem. – Vegyen. minden valóságnak neve van. hol Gyula mellé ült.– Mi csak Bütyöknek hívjuk. a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna. ez nem is lehetséges! – Tudja. aszerint. Egyszer csak felnézett a fára. és ijedten vágódott a levegőbe. öreg szarka… látja. itt nem becéznek. kellemes a gyomornak. mégsem verekszik soha. – Takarodj – mondta ez a morgás. de nem is lehet őket lerohanni. a kis ollójú köznépről nem is beszélve. aki híres tolvaj. Kellemes volt az ínynek. és most. nem hittem volna! . s közben kicsit utálkozna is. A kondér azonban hamarosan kiürült. nyugodt mozdulatokkal. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. – Elhiszem. és mindenki szereti. és ha valaki a szilfából szűcsit. egy koszton vagyunk. A szarka elhallgatott és figyelt. nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. Felnézett és morgott. lassú. amíg Gyula nem kínálta. ha elmentek. hogy megbolondult-e.

hát ott a tömérdek liba a vízen. – Röptiben? – Fenét. de a sarlós fecskék útra készülődnek. de flóberttel sokat. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –. más fészkekben másodszor vannak tojások. Gyula kirohant a papírért. vihar előtti csend feküdt a tájon. ahol voltunk. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen. – Na. hogy öreg szarka volt. Majd kipróbáljuk. hogy kibírja. ahol legsűrűbb volt a nyak. és tudott vele bánni. de még ment is el egypár. Gyula tisztelettel nézett a puskára. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –. Nyolcat szedtem össze. mert a madárvilág állandóan mozgott. ha még nem is lőtt vele. Matula a pipájával volt elfoglalva. ami kapott. de túl volt az első lövésen. elsül mind a kettő. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez. és később hideg eső seperte végig a berket.– Mondom. mert ha mind a kettőt felhúzza. Ezek után rátértek a valódi. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem. mert elcsendesedtek. ez az igazi. – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett. hogy tegnap ilyenkor fullasztó. hogy jól tartotta. de ez a meleg könnyű volt. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. Most is meleg volt. mert erősen gyanakodtak. szorongó érzései támadtak. s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni. de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni. talán megvár. és kitett egy újságlapot negyven lépésre. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni. mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe. A vízen. – Nézze meg. így volt. Nancsi néni-féle rétesre. Én meg – mutatta Matula. A nap ekkor már az ég tetején lángolt. s ilyenkor már fiaikkal . de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba. ha idei lett volna. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. Későn jönnek – néha csak májusban –. és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. ne az orrával célozzon. Jó puska. de valamit észrevehettek. – Nem árt. a nád közt és a levegőben is. de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. A fészkek egy része már üres. a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert. Kinézek a likon. és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. Patron van elég. majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. de ma talán csak a szúnyogok aludtak. – Mondom. itt a puska. ha lepihenünk egy kicsit. de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. finom puska. csak akkor rúg mint a veszedelöm. és csak később bólintott. aztán kinyújtotta mind a nyakát. Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat.

és lecsapott a bokros. hogy: elment. mitől ébredt fel. ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé. A szürkevarjú komisz egyéniség. ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem. mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. csontok. Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást. de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét. de ez már nem olyan vészes. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre. mint az igazi fecskék. már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ. – Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. Amikor búgni kezdenek a cséplők. mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. és ez már nap alatt született. izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt. és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést. és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését. mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik. Itt a nádasban nem fészkelnek. és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből. s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet. ami talán annyit jelent. vagy szóljon neki. s ez egyet jelent az év fordulásával. ahol könnyelmű. és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben. mintha valóban kialudta volna magát. hogy micsoda mutatványokat végeznek. hogy a kis vándor kivágta magát. az igen. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni. hogy valamelyik kis sarlós bajban van. Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –. Sokkal jobban repülnek. és repülésük egyszerűen nevetséges.végeztetik az előírt gyakorlatokat. Igen – gondolja az öreg –. Azokkal szórakozni. de eszébe jut. Matula kinyitja a szemét. egyenesen dührohamot kap. és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz. – Fel – mondja Gyula. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás. unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat. mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –. ami egy rendes embernek elég is. de kövér verébfiókák nyüzsögnek. hogy hagyja-e még aludni. . mert az ő naptárukban lejárt a nyár. és Matula tudja. de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben. mert jobb. nem tartoznak a fecskékhez. mire Gyula szeme kinyílik. toronypárkányban. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még. de ha étkezésében zavarják. és Matula tudja. s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra. ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. de nappal le nem ülnek soha. és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni. aki mindig hajlamos a verekedésre. ha “magától” ébred fel a gyerek. Aztán ránéz Gyulára. hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen. de a karvaly elfelejtette. mi a teendő. Hangosan becsattintja a pipakupakot. de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is. hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet. itt mindig aratás után jelennek meg. hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó. füves térség fölé. de a forgók. Ezek már mennek – gondolja. különben is. és nem tudja. hol van. ha boldogulni akar velük. s az apró madarak pontosan tudják. – Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe. de nem tudja. Egy karvaly volt a riadalom oka. hogy kialudta-e magát. és gondolkodik. s amikor újra kinyitja szemét.

széna. és dühösen nézte Csikaszt. Majd megmondja. és most ez már másként van. a polcokat. – Na. megkérdezte. hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is. annak lenne különös. hogy ha most otthoni szobájában találná magát. most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –. hogy mi volt. s amíg Matula magyarázott. de úgy viselkedett. mintha a vizet figyelné. és Csikasz az öreg mellé ugrott. mocsár és réti virágok szagát. ami lehet egér. de Gyula szégyellt szólni. lássuk! Tutajos később beismerte. mint egy török főúr. s ezzel végzett is velük. mintha azt kérdezte volna. hol arra zötyög a kordéval. – Nem bántlak. gondoltam. Később más kérdéseket is tett fel. – Úgy gondoltam én is. csak nézi a nádtetőt. és nem gondol arra. máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –. de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára. Gergő bácsi! Jobb. szokatlan. Tutajosnak most nincs semmi terve. mint egy bálvány. és pipált. hadd örüljön. Nem. akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. nem árt a bolháknak. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel. hanem együtt az egészet. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. – Az igaz. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –. lehetőleg távol Gyulától. de öntudatlanul élvezi a nyugalmat. mondhatnánk zabolátlanul. Matula bedobta a láncot a fenékre. és leült Csikasz mellé. – Menjünk. amikor már bent voltak a csónakban –. a pókhálós szelemeneket. hogy nem utálkozott volna. de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. Nem érzi már külön a nád. s addig – pihent. aki fülét hegyezve állt a csónak orrán.De azért feküsznek még egy kicsit. lehet darázs. amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom. és lassabban. Matula ült. mint egy éhes szamár. mint egy kormányos. mintha idegei megvastagodtak volna. merre megyek majd sötétben. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –. addig pihent. ha elfáradt – gondolta a nevelőapa. A verejték már a füle mellett folyt le. mint első alkalommal. de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú. De Matula nem szólt semmit. gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást. de vagy hívni kell. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. tűzrakás. elrúgta a csónakot. sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó. hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna. és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához. szótlanul. ha látom világosan. Csikasz – ígérte Tutajos –. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte. hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. . mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak. jó. azt nem lehetett mondani. vagy előre parancsolni. de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. A rabszolga erősen verejtékezett. csak akkor hökkent meg egy kicsit. talán idegen szaga. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól. amely hol erre. azt nem lehet mondani. ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik. hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. Nem. de a csónak rendkívül idegesen viselkedett. s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között. hogy teljesen kialudta magát. – Persze – mondta Tutajos –. persze… – Gyere – intett Matula a kutyának.

Gergő bácsi. Csikasz – lehelte Gyula. Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi. – Töltse meg a puskát. és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk. ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. de azért – amikor úgy érezte. s amikor már csak a vizet paskolta. mert Matula még azt hiszi.« Nem. hiába a véletlen. köpjön a markába. és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott. nagy fészekpusztítók. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. . amint hangtalanul belesimult a vízbe. mint egy kisegítő szakácsnő. és lerogyott a kis kutya mellé. – Talán megvárnak – susogta Matula –. két varjú is kalimpál lefelé. aki mindenütt bacilusokat sejtett. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát. amíg rááll az ember keze. lassan emelje a puskát. Idő kell. fiatalok. mert úgy érezte.– Jól bírja! – dicsérte Matula. és mintha még az árnyék is nevetett volna. nyugodtan. ha kell. három hét múlva nevet az egészen. hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –. Akkor menjen. és markába nézett. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak. és kezét napjában ötvenszer megmosatta. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. Kinyomta a csónakot a partra. te agyalágyult. ahova köpni kell. – Ippen azt akartam mondani. jó szagos lesz. ormótlan lapátot. – Azt hittem. meg van is belőlük több. és nézte Matula kezében azt az egy szál. – Ne evezzek. Durr! – aztán csak azt látta. összerogyik a boldogságtól. elfáradtam. te udvariaskodó ökör. de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak. és hozta a varjakat. úgy látom. de Matula még mindig nevetett. ott a száraz fűzfán varjak ülnek. nem. akkor nem törik fel. vállaira veszi Matulát. Mire Béla gyün. – Ha nincsenek lik iránt. Belül kicsit mosolygott. hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. kellene egy a rácsába. Ha meg csúszkál. mintha vágányra került volna. s a csónak mégis meglódult. Emelheti! A csónak alig mozgott. Milyen könnyűnek látszott. Sosem fogok én így evezni. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén. igazán véletlen. Üres a puska? Jó. persze. és nyelt közben. és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe. Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos. mert úgy gondolta. hánykolódva az apró hullámokban. szedje fel őket. A csónak szinte surrant a vízen. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet. hogy: most! – behunyta szemét. csónakostul… Matula felnevetett. Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni. te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –. mint kellene. jaj. Tutajos. Ez már igazi vadászat volt. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját. szíve kiugrik a torkán.

csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. halra. amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra. békés tájon. rabszíjon. – Pedzi már – bólintott Matula –. de ez a fény már narancsszínű volt. ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. mit vitt az a büdös kánya. hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes. Ha elfáradtam. Még nem voltak a feleúton. csak ne sajnálja a markát. Ha fáradt. hajtotta a török a szegény magyar népet. Mióta azonban erre jártak. már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek. mint a jármos állatot. amikor ezen az áldott. békára –. ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani. araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”. – Nem sietünk. mintha a lapát is. Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait. ahogy vannak – gondolta a fiú –. Tutajos maga mellé fektette az evezőt. amikor Tutajos megsimogatta. Csikasz megállította farkát a. Csak nyugodtan és csendesen. s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott. pedig most a lassú folyással szembe mentek. Na itt a feléül. mint jövet. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. mert véget ért a nap. a Balaton felől. recsegve szidták a csónakot. és rendben van minden. és nem kapkodott. pihenjen. Gyula hallgatott. és ne kapkodjon. és nem is gondolt az útra. igenis. ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. Lesz. elég buta vicc volt. – Talán megpróbálhatnám megint. s a valóság mindig igazság is. s most ijedten dobták magukat a levegőbe. de csak ketten.– Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –. s akkor is ugyanaz a . És a madarak most mind hátulról jöttek. (Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább. és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. – Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –. és csak akkor nézett rá idegenkedve. egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. A legkisebb hiányzott. mert igazán csak kárt tesz. Nem hajt a török bennünket. ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. Szabad lefelé menni? – Most már tudom. nem késünk el semmiről. pedig Matula úgy evezett. amit majd a lábával kell megtalálnia. hát elfáradtam – ez a valóság. Van rajta valami gyalogútféle. Gyula tehát nem sajnálta a markát. – Nem bántalak. Meg kell mondani a dolgokat úgy. Matula hazafelé fordította a csónak orrát. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé. és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen. s a fiú arra gondolt. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. már csak ketten vagyunk. s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. a lábával is megtalálja. – Kicsit pihenek… – Okosan. s mivel a nyél síkos volt. de nem megyünk közelebb. szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. Csikasz. Tutajos pedig kézbe vette a lapátot. igazán csak vicc volt… – Jó. Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével. Most sokkal könnyebben ment a csónak. mert minek mennénk. jó – jelzett vissza a kutya –. s akkor nincs kapkodás. a víz is bársony lett volna. Most már látta végig a partot. – Meglesem. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját.

Tudja mit. mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére. mintha töltve volna. mert úgy érezte. . amit akar. Gergő bácsi. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –. Holnap nagytakarítást csinálunk. ahova esik –. maradt-e még. – Ne felejtse el. kibelezni. A puskát ölbe vette. hogy azt mondta: nem hajt a török. mint egy tehén.nap nézte a kínlódást. mintha vízben hagyta volna. a délutáni gyorsvonat elé. azonnal ki kell venni a vízből. – A puskát egy patronnal itt hagyom. testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt. Sokkal tovább jó a húsa. ha erre ment. mellette a két patron. mert hiába a libacomb. mert akármi jöhetett. döglött halnak meg halála a víz. és Tutajosunk fáradtan. megtisztogatni. mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. A horognyelet kikötötte a csónakkaróhoz – nehogy berántsa valami cápa –. nyilván a kis szárcsákat kereste. és olyan követelőén nézett végig a folyón. kiégett izmokkal. s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. milyen marha vagy! Álmodozol. bevallom – már előre elgondoltam. valami ruhába betakarni és hűvösre tenni. mert gondolatban veled beszélgettem. “Látod Tutajos. Ott kötünk ki. a puska a földön. ha nem harap bele az ember. és várta a kányát. és száz ember állna körülötte. A horog meg csináljon. akkora volt. Bolha. hogy mit fogok neked mondani. ámbár eleinte nem éreztem úgy. Különösen ilyen melegben. aztán fogjon még hozzá. Ez az igazság. tud vele bánni. az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit. Ha nem él. hogy így fájt a fogad. mindjárt felpucolom. és Tutajos úgy is érezte ezt. Bolha…” Ezek után Gyula beledobta a horgot – esik. – Mikor nézzük meg Tüskevárt. A dévért majd megnézzük a haltartóban. a puska a földön. mérgesen beleköpött a vízbe. Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta. – Majd valamelyik nap. Csak nézett. mint a türelmetlen utas a síneken. él-e még. hogy a puska nem lőcs. mert látom. és – nézd. és “tisztesség ne essék”. Kezébe vette az evezőt. de legalábbis árnyékba. mint most. hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam. megtöltötte a puskát. és úgy kell mindig kézbe venni. hogy itthon vagyok. holnaptalan. Érti. Matula már elment. Ha a hal elpusztult. ugye? – Nagyon. – A jót is szokni kell – bólintott Matula –. ahol a rákok voltak. Gergő bácsi? Arról jutott eszembe. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott. A dévér persze hogy nem élt. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba. és valaki megtanította. mert maga nem vendég. megnézzük. hogy az élő halnak élete. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. csüggedt borulat az égen s a szívekben. amit tud. meg úgy fájt a fogad a kányára. és – elhülyéskedtem. ezen az úton kell visszafelé is jönnie. és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. szárazra törülni. és én csak bámultam. hátha visszajön. A csónak döccenve orrolt a partnak. de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. a kányának. és nem jött utána csak sötétség. mert a vendég. ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe. sajgó tenyérrel. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre.

de végül is felhúzta. – Olyan kiló körüli vadponty volt. okosan “sétáltatta” a halat. de gondolta: “Te vagy az oka. amelyet csak ő hallott egyedül. nem is magasan. de hol harangoznak? – A fejében. megmarad. izmaiban tüzes drótok. nem érzem. amely csak elfüstöl a kis állomás hétköznapi peronja előtt. – Egy nadrággal csak egy nyeregben lehet ülni – állt fel az öreg –. Ezeket? Meglőni? Aztán jött három szürkevarjú mérsékelt gyorsasággal. de most rögtön. nyugalom… A kánya jött.” – Azanyád! – méltatlankodott Gyula Lajos. Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba. mert úgy megdagad. mint a vegyes vonat utasa az előkelő gyorsvonat után.Ez a feszült várakozás azonban lanyhult. Matula nem átallotta megszólalni: – Úgy látom. Hogy Gyula babonázta meg. Rúgott. Mindenesetre jött… jött. igaz – távolodóban. merre járt. Igen ám! De az orsó: – Krr – prrr… Gyula előbb kioldotta a megkötött nyelet. A kánya elegáns lendülettel tűnt el a túloldali nádban. Hanem a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk az éjszakára. és Gyula reszketni kezdett. nyomában Matulával. gondosan vizsgálta a vizet s a partokat. és dühében rúgott. vagy puska. mint egy telivér mén. vagy ez volt a délutáni vadászterülete – nem lehet tudni. az étvágy megmaradt. . az orsó: – Krrrr-rrr – mint egy megőrült vekker. és nem mondta. hogy “levegőt adjon neki. Ezeket már megcélozta… de nem! Tutaj ásnak a kányára fájt a foga… és a kánya – ez már valóság – jött is. hogy az a Béla nem ismeri meg. Amikor aztán Gyula az ötödik darab halat is elnyelte. arcán szépen kékülő daganat és csodálatos étvágy! Ki akarhat ennél többet egyetlen délután beszerezni. maga csak a vizes zsebkendőjét nyomja a képére. aztán figyelmesen megnézte Tutajost. s amikor két csörgőréce zúgott el Gyula felett. mára kiladikáztuk. és Gyula nem is gondolt lövésre. – Nyugalom – suttogta –. A napot már csalt a nádbugák tartották a szemhatáron. így a csörgők is. Majd én viszek mindent. mint egy nyugdíjas pénzügyőr a liget padjának korlátjára. – Gondolhattam volna. s nem törődött vele. Sokáig sétáltatta. Mindkét tenyerében két vízhólyag. Én emelem? – dadogták Tutajos gondolatai. hogy Tutajosunk miként akarja búnak ereszteni fejét. Nem fáj? – Nem. mintha Gyula egyáltalán nem érdekelné. és még a szákból is majdnem kivetette magát. s a fiú úgy nézett utánuk. kilövöldöztük! magunkat. mert nem történt semmi. és Gyula ijedtében elsütötte a puskát! A puska rövid véleményt mondott az irányításról. a fiú kezében pedig emelkedett a puska szinte magától. remélem. és Gyulánk magához térve. – Én emelem? Egy kicsit eléje célozni… eléje… S ekkor. kutya! Hohó! Nana…” A hal erősen védekezett. ippen ott… de – úgy vélem. Gyula. amíg a fiú elmondta az eseményeket. ebben a döbbenetes pillanatban. A kánya ki tudja. Gyula. – Megint az orrával célzott? – Gergő bácsi! Matula leguggolt a parton. nem is beszélve az ünnepi harangjátékról. mert a hal egyre más véleményen volt. az úszó pedig olyan unottan dőlt a vízre. és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot. azonnal! Egyszóval ez a délután csupa nyereség volt. aztán dühösen bevágott. amikor Csikasz vágtatott a küzdőtérre. és egy fűszálat pödörgetett. szinte fekete. vagy horog… de a lecke tiszta haszon. Szuszogva emelte ki a partra. igen.

A valóság azonban az volt. Nem igaz? – Dehonnem – mondta Tutajos. hogy Tutajosunk egyetlen. ami akart. mert sürgősen el kellett mondania saját álmát. s a fiú megérezte. mégis úgy érezte. És este ismét odaült Gyula mellé. Kengyel nagyon megdicsért. Piri mama jeles álmodó volt. mert aki felül a lóra. hogy “mindene fáj”. amelyik nem fáj. vagy nem akarta álmait elmondani. az tiszta búza volt. Matula sose faggatta. aludj jól…” – Kézit csókolom. és álmai valamilyen formában mindig beteljesültek. vagy a parton felejtette. csak három nap múlva –. hogy hol járt. és mit csinált. a rablóval együtt. mert Piri mama ezt pontosan megálmodta. míg a borogatás a szénán volt. s talán ilyen álmoktól borzongtak a fák. megkérdezte. De amit elmondott. mert rásütött a hold. és Gyula sokkal fáradtabb volt. Odahaza a nap Piri mamával kezdődött. és vele is végződött. Sőt! A testrészek egyes helyei önállósították magukat. Piri mama – suttogta Tutajos. hacsak örök álmában nem. és szépen fehérlett. hogy fizikai mivolta szánalmas és fájdalmas szétszórtságban éppen csak – létezik. és külön gratulált. de itt valósággal örült neki. ha akarja – gondolta ilyenkor. hiszen már öt perce aludt… Matula azonban – úgy látszik – nem álmodott. A továbbiakban történhetett. Matula természetesen – sehol. hajnalonként pedig úgy eltűnt. és a külön gratuláció is elmaradt. és Matula el is mondta. de ennek dacára sem látta meg többé a Topkaput és Isztambult. hogy le is esik. de meg se várta a választ. hát panaszkodtam egy szóval is? – Becsületére legyen mondva: egy szóval sem! De nem is illett volna. Majd elmondja. Gyula mélyen aludt. hogy a holtágakra valóban semmi szükség nincs. hogy egy álom minden részletében teljesüljön. ha akarja – gondolta. semmi polyva. Piri mama reggel odaült az ágya szélére. “Na. és ha a fiú beszámolt. Tutajos eltévedt bárányka volt Matula mellett. A berek mélyén lidércláng őrködött. mint a tegnapi füst. . mert a jó.” Gyulánk valóban nyugodtan ment iskolába. és észre sem vette. amit ki akart vágni. hogy a “gy” betűt vagy a vízen hagyta. Gergő bácsi. aki ugyan félig aludt már. ámbár az is lehetséges. hogy mit csinált. és Gyulának nem is jutott eszébe firtatni. jobbról erősen megkelt fővel rendelkezett. A jelessel ugyan volt egy kis baj. Egy-két közbevetett kérdéssel átvágta a dagályos elbeszélés kanyarodásait. hogy rövidebb már nem lehetett. “Azt álmodtam. és semmi ocsú. mit látott. Majd elmondja. És ha Tutajos egyedül járt erre-arra.– Mért ne maradnék meg. talán rablott kincs felett. semhogy keresgélte volna. és mit hallott. hogy két feje van. mert aznap nem is volt számtan. Gyula későn ébredt – lehetett már hat óra –. számoljon vele. És Gyula öntudatlanul is ízlelgette ennek az önállóságnak néha éretlen gyümölcseit. amelyet sok száz éve nyelt el a láp. De ekkor már a vacsoratűz lángjai ijesztgették a sötétséget. és nem kerülgette az erdőt. Matula egyenesen nekiment a fának. azt azonban még így is biztosan tudta. hiszen az ő szemével kezdett látni. de Piri mama szerint megköveteli. hogy jelesre feleltél. De felelni valóban felelt – igaz. hogy velük külön foglalkozzék “az ember gyereke” – ahogyan Matula mondaná. ha érdemes volt elmondania. aki buzgón és törökül imádta Allahot. most már mindent elmondtam. Tutajosunk már beletörődött volna abba is. és úgy érezte. aki erre ébredt fel. és önzőén követelték. Ma nyugodtan mehetsz iskolába. hogy egyedül lehet. A nádas talán erről susogott. hűvös borogatás mindig azon a másikon van. hogy a puska rúgta ki a helyesírási szótárból. hogy aludt. hogy a nap eseményeiről beszámoljon. Odahaza ezt mellőzésnek érezte volna. de Gyula erről már nem tudott. s az ő fülével hallani. de Gyulának ezenkívül minden testrésze külön-külön is fájt. azt olyan rövidre szabta. de egyikkel sem tud mit kezdeni. ha nem is fújt a szél. hogy ennyire önálló nem volt soha. de nem is lehet kívánni.

de penész ide. de csak úgy. de ezt csak akkor látta meg. hogy Matula alighanem a mennykőre célzott. viszont ugyanazon tárgyból többször is meg lehetett bukni. – A fürdéssel várjon még egy kicsit – mondta. gyomra szemérmetlenül megkordult. Kicsit még süttette magát a reggeli nappal. – Jujuúj… – és úszni kezdett eltörni készülő végtagjaival. amikor a fiú visszaérkezett. “Jól kiszívatom magam…” És Tutajos valóban jól kiszívatta magát. legyünk túl rajta. Valami disznó beleszórta az avas szénát… hogy szállna rá a nyári harmat. de első a reggeli. azután a hősies fürdésről újabb három perc és végül: – de most úgy érzem: újjászülettem! És most csak ennyi: . hogy egyedül lehetett a tegnapi sérülések leltározásánál. mely kissé kiment a formájából. Ne lássa Matula ezt a rogyadozó kivonulást.“…eszed van. mintha Gyula mindenáron azonnal fürdeni akart volna –. nagyon jót tett. de a nap éppen besütött a kunyhóba. ez az elhatározás füstbe ment elképzelés maradt csupán. s ebben igaza is volt. Dagadt-e vajon? Mert tükör nem akadt a berekben. mindenféle szemét megy a vízen. “Jobb. Jobb markában felszakadt a vízhólyag. Holnap itt van Bütyök! Azonnal felkelt. hogy egy héttel ezelőtt erre a kérdésre még azt mondta volna. használd! – mondta István bácsi és – … ha bevered a fejed. Piri mama mindenesetre elsírja magát. aztán vállára dobta a törülközőt. hogy ha feláll. s a felcsapódó hullámok arcát is kellemesen simogatták. hogy a nagytakarítás szükséges és sürgős. és combjaiban az izmokat mintha elszakadni készülő zsinegek tartották volna. a jobb felőli részleget. és ez a lényeg. A mozgás hamarosan könnyebben ment. kicsit imbolygóit. hogy arcát megtapogassa. penészes szénacsomó. A vízen úszott még egy-két elmaradt. Tudta. s amint körülnézett. mert – gondolom – “nem szokta a cigány a szántást”. és a jelölt vagy átment. mintha az érzéstelenítő hatni kezdene. Tutajosunk beengedte törődött testét a vízbe. széna oda. kicsit sziszegett. sőt kellemesebb volt. amikor kezét felemelte. hát a magadét vered be…” S ez szó szerint így is volt! Itt nem lehetett javítani és egyik felelettel jóvátenni a másikat. jaj! De a víz jót tett. és kellemes színe volt. a tartóoszlopok menthetetlenül összedőlnek alatta. Jó volt a víz? – Jó – mondta Gyula. és úgy érezte. első mozgásra kicsit rozogán érzi magát. Amikor kikapaszkodott a csónakra. ha meglátja Gyula arcát. ha hever még egy keveset. de amikor a kunyhó irányában füst kezdett felfelé kanyarodni. Nem. Karjait azonban annál jobban érezte. amennyi kellett. ha nem is fürdők” – gondolta. hogy fáj. a fájdalmakról. – Nem is árt. hogy: – Gergő bácsi. Itt mindig vizsga volt. Matula éppen kihozta a nevezetes táblát. érezte még ugyan a fájást. de nem érezte annyira. – Szszszhh – mondta Gyula a testrészek szemléje közben. – Ezt is megsikáljuk – nézegette az öreg a volt asztalt –. vagy nem. és így reggel. és nem gondolt arra. Gyula némi tűnődés után úgy gondolta. de amikor Matula megérkezett. amikor felébredtem… – és itt ötperces előadás következett volna az ébredésről. ami a fákat repegeti. De ez nem fájt. Pótvizsga azonban annyi akadt. úgy érezte. Fáért én megyek mama… Gyula hálásan gondolt erre az ajánlatra. mint a félig érett szilvának. Nyújtózkodott. hogy Matula szó nélkül elment. – Jaj – mondta minden karcsapásnál –. Tutajos semmi mellőzöttséget nem érzett. de kitartó comboknak. Ez azonban könnyelmű lebecslése volt a vékony.

dagadt és kék. amint felcsapódott a távoli fák közt. betegek… Az óriás madár ekkor már alig volt ötven lépésre. Rühesek a rókák az idén. hogy az előbbi korgás Elolvadt. Csak a pirított kenyér őrlése hallatszott a fogak között. jó lesz nekiveselkedni a takarításnak. közel megy el a kunyhó mellett. – Hallom… Tutajos erre kissé elpirult. mintha a két embertől kértek volna segítséget: – Látjátok… hát nem látjátok? Viszi már. de a gukkert már kézben tartotta. – Úgy van rendjén – bólintott az öreg –. Na. Majd a hátizsákot vigye be. Ezek után hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. – Meg hát. – És most mindjárt megeszi. ugye. Ez az elpirulás azonban nem volt tökéletes. nem megy ez a faluba… – Róka! Kis róka! – lelkendezett Gyula. mint mi együk a pimpós kenyeret egy hétig. nagy nyárfák közül ekkor szárnyalt ki a rétisas. – Megnyúlósodott a kenyerünk. Ettek. Itt a só is meg a zöldpaprika. és nem ad nekünk belőle. látjátok? És nem ad. – A… – Szürkevarjak – állt fel Gyula. hogy jobban süsse ki a kenyeret. hogy ekkora… – Szép. ne felejtsenek el majd két pokrócot is hozni a vendégnek. Akkor talán el is kezdhetjük. kár… kááár… – Rettenetes nagy! – suttogott Gyula. – Nem is gondoltam. Amikor a tűzrakás megrokkant kicsit. itt a pirítós. megy a fájához. mint a zsindelytetű. mert gyomra olyant kordult. Matula éppen a bicskáját csattintotta be. – Nancsi néni megharagszik. . és kihozta a messzelátót –. Ha megtartja az irányt. Mehetünk szénáért. nincs jégszekrénye. mert Tutajosnak csak egyik arcát öntötte el a leányos pír. sast is láttunk. Pár perc múlva a kunyhó környéke hasonlított egy kirakodóvásárhoz. – Gergő bácsi járt erre? – nézett Gyula a friss csapásra. és gyomra teltsége lusta jóindulattal hanyatlott a jóllakottság ölelő karjaiba. és mondja meg Nancsinak. már látom. aztán inkább két kicsit küldjön. nagy madár – mondta Matula –. s a kék lángok már a parázson libegtek. – Gondolom.– Jó! És éhes vagyok. hogy Bütyökért szívesen takarítok. mint a távoli mennydörgés. akárhogy is húzódozunk tőle. kááár. utána felkapta a fejét. kár. még messze vannak. – Én. de a fedél alatt nem volt már semmi. – Jaj! mekkora… és visz valami állatot… kis kutyát! – Aligha – suttogta Matula –. mostanában mindig éhes vagyok. – Az. – Hát igen… – indult el Gyula – de az is igaz. Gergő bácsi. A varjak iszonyú sivalkodást csaptak. de most már ettünk. mert egy-egy szürkevarjút már látni lehetett. melyet martalócok támadtak meg. de inkább ő haragudjon fél óráig. erre csorgassa a szalonnáját. Tutajos úgy érezte. – Először az ágyakat csináljuk meg. mint egy nagyot. nem vette észre? – Nem. Tutajosék lapultak. – Azért pirítom meg előbb. – Oda nézzen! A ritka. Matula kenyeret szelt és pirítani kezdte. A jobb arcfele szigorú maradt. de valamit hajtanak… – Húzódjunk a gunyhó mellé – tanácsolta Matula.

Szőre kihullik. – Azt mondta Gergő bácsi. – Álljon közibük. – Ippen csak ti hiányoztok – dörmögött. ez a mosogatás. és a fáradtság elmúlt abban a pillanatban. mert gyökerin él a rüh. az esőköpeny és Matula kalapja. Tutajos örült. ámbár úgy hallottam. – Ha nem tart sokáig. s az egész kunyhót megtöltötte a friss széna meleg illata. Abba döglik bele. – Ez az egy. de én meg nem szeretem. De ha a nyarat ki is húzza. Gyula a nyakában lógó messzelátóhoz nyúlt. a tál elviszi. beeresztünk. de én olyant még nem láttam. aztán emeljük. – Letesszük. Egymás mellett akarnak aludni? – Jó lenne. és – természetesen Csikasz kíséretében – kivitték az egész konyhát a partra. – Ledobta nekik a maradékot. . – Elegen vagyunk odabent. mindjárt oda is feküdt. Csikasz – valószínűleg – sajátjának gondolta a cöveket. Az ágyak formát kaptak. Aztán elpusztul. csak hallom. láncostól. hogy miért járt arra Matula. tarisznyája hátul. hogy egyszerre beviszik az összes szénát. mint a bolha. mert még párszor visszajöttek. A darazsak azonban nem nyugodtak bele a kilakoltatásba. de szegény rókát nem orvosolja senki. Csikasz kedvetlenül nézte ezt a nagy mozgalmasságot. a végin csupa gennyes seb az egész állat. iszen alig van bundája. most egymás közt marakodnak. amíg a láncot a nyakára nem tették. pedig egy-egy varjúkárogás most is hallatszott. betegek… miért? – Mondtam. Matula a táblára rakta az edényeket.A szénapetrencénél aztán meglátta Tutajos. de a varjakat nem látom. ott van-e a fáján. – Ott van. ha itt eszi a fene ükét. pedig a madarak egy része megeszik mindenféle dögöt. elgennyesedik. – Bírja? – szuszogott elöl az öreg. – Az edényeket meg a táblát majd az árokparton tesszük rendbe. – Akkor gyühet a széna! Ne sajnálja! A kunyhó belseje kezdett kialakulni. és hol itt. és agyonvakarták magukat. Odébb menjünk. Gergő bácsi. Csak vakaródzik. nem. és kihajtott pár darazsat is. csak szóljon. hol ott ült le vakaródzni. Ott volt. amit nem szeretek tenni. és majdnem méter magasak voltak. mert találtam döglötten. hogy nincs nyugsága. A polcokon való rakosgatás már csak játék volt. Amikor letették a táblát. és mivel gazdája semmi megkötözési szándékot nem mutatott. bőre kisebesedik. ha kell. De Gyula nem szólt. Ha birka kapja meg. Befurakszik a bőr alá. A kis petrence alatt két frissen vágott pózna volt átdugva. – Itt lesz a heled – és a kunyhó déli oldalán verte le a cöveket. ha meg valami zegernye idő gyün. de nem úgy. amint letették a szénát. azt megorvosolja a juhász rühkenőccsel. – Megnézem a sast. A puska a szögön lógott. – A sas nem kapja meg? – Úgy látszik. hogy rühesek a rókák az idén. Ült fenséges nyugalomban rebbenés nélkül. – Szeretik az ilyen nádtetőt – csapkodott Matula –. Csikasz körülszaglászta a cövek környékét. Attól kezdve azonban a cövek parancsolt a lánccal. A rüh lekopasztotta róluk a szőrt. – Csípi? – Csípi. s Csikasz ezt nem szerette. ott homokos a part. a madaraknak is van valami rühe. de karjai most is élénken tiltakoztak. ne félj. Ezután Matula lepókhálózott. aztán ott szaporodik ezerszám. meg lűttem is kettőt. Matula a kutya karóját is kihozta a kunyhóból.

– A rétisas is? – Az is. de nem szólt semmit. szeretett és nem is akart mindennap mosogatni. hogy ebben aztán nem enged. ha zsíros. ahol sose fogy ki a bográcsból a pörkölt. hogy amit mondott. Az úgy jó. de nem fekszik mellette a fegyver. de még a cinegék is rá járnak. Ha maga mindennap megsikálja. – Úgy értettem. hogy a megtöltött fegyver mindig veszélyes. – Azt meg úgyis tudom… minek arról beszélni? A puskát vigye magával. – Hát ez elég koszos volt – mondta végül. Gergő bácsi. Van olyan csárda. Törjön száraz nádat. Hanem – hallja – ne a kézivel maszatulja azt a táblát. igyekszem gyorsan megtenni. – Szóval piszkos volt! – Tutajos elhatározta. Lehetséges az is. ha nem elég a hal. Ha szükség lesz. Vizet forralunk benne. ha nincs étvágya: nem kap. Matulával vigyázni kell – gondolta –. ha cigánykereket hány a parton. Gyula megfogadta a tanácsot. hogy hogyan siet horgászni. meg a baglyok is. de nem is piszkos. Ha kap a hal: kap. akkor sem. csak egy kicsit zsíros… Gyula hallgatott. – Zsíros volt – igazította ki Matula –. a kosz. mint egy felhúzott íj. mert négyre a hídnál a kocsi. – Mámeg – mámeg kapkod!? Csak azt mondja meg. mint egyszer akadjon sörét az emberbe. – Nem is hozzuk. De a barnakánya máshol lehetett elfoglalva. de a sólymok. még horgászunk. aztán úgy csutakolja. különösen télen. héják csak elevent fognak. Gergő bácsi. A gémek is megeszik a döglött halat. – Sietek. egy pillanat alatt meg lehet tölteni. amelyet csak meg kell rúgni. nem olyan nagy baj az. mert minden gyorsabb és ideges mozdulatára megszólalt gondolatai között a nevelőapa: “Ne kapkodjon!…” És Tutajos sokszor öntudatlanul is számot vetett magában. Gyula nyugodt akart maradni. És a barnakánya is. – Hát az lehet – egyezett bele csendesen –. mint egy élesre állított bomba. hogy veszélyesnek tartotta ezt a helyet. De Matula nem szépítette. nyitva. ha kicsit zsíros… Matula mosolyogva súrolt egy lábast. az más… az is valami bőrbaj. és meglepődve látta. – A bográcsot nem hoztuk ki. én nem bánom… – Sikálja a nyavalya – rettent meg Tutajos –. vércsék. aztán majd én berakodom. mellette a patron. Ezek után felrakták a táblára az elmosott edényeket. de az aztán olyan is… Egyszóval nem koszos. és eszünk olyan uzsonna-vacsorát. Aztán megnézzük Tüskevárt. – Hagyjuk csak rajta megszáradni – mondta Matula –. hogy a halászat és vadászat fokozott gyönyörűsége. vagy miért nem tesz. mert mindig tudja. Gergő bácsi… – Hova? – Úgy értem: horgászni. A puska a földön feküdt. mert Tű táj ős megtanulta. maga meg addig fog valami halat. aztán kilöttyentjük és kész. És ha gyünne az a kánya… csak nyugodtan. Korán lefekszünk. akárhogy szépíti Matula a dolgot. de ekkor a tábla már fehéren ragyogott. ahol a szegény kányára rálövöldöznek… és amíg emlékeiből ki nem hullik az a mennykőnagy puffanás. és visszavitték a kunyhóhoz. Ha visszajöttünk. amit bennehagyunk a tartóban. feszült küzdelme. számító taktikázása lényegesen nagyobb öröm volt . Sose árt. mit miért tesz. hintse be homokkal. ha egy kis íz marad benne. de nekem jó volt. mert nem. mert nem jött. talán nem is jön erre. és inkább menjen el ezer vad lövés nélkül. Úgy gondoltam: most szépen összegereblyézem a gunyhó környékét. és az is maradt. hogy robbanjon. hogy a nevezetes tábla mélybarna színe hogy világosodik.

hogy az ősember zsákmányolása is. hogy a keszeg nagyon jó ízű hal. amire lőni lehet és szabad. és Gyula arra gondolt. Itt nem siet semmi. egy halálom. A hal nemcsak megfogni volt élvezetes. közel fél tizenegy is lehet – de ez a gondolat csak annyi volt. Gyula gondolatai szertekalandoztak. s. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét. de jönnek… Gyula egy kis bokor takarásába húzódik. Az úszó mozdulatlan. de Tutajos megtanulta már. elsieti a lövést. három liba már messze járt. és szinte nem is kívánta. Az irdalókés apróra vágja a halszálkát. a küzdelmen felül. Végül – bár idegei pattanásig feszültek – belerögződött a mozdulatok mérséklése pontosan beállítva a szükség mértékére. lerohanni. s elhúzta a ravaszt. a vadat legyűrni több lehetett minden öttusánál. hogy a szél el ne törje. de amint körülnéz. libák… magasan vannak. megég a bőr. és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében. most már lassan munka is lett és kenyérkereset. szeme megakad négy madáron. akkor még nem is álmodott az ember orsóról és nylonfonálról. hogy átalakulása mennyire hasonlított a környezet viselkedéséhez. amit már nyugodtan meg lehet enni. hogy ami eddig szórakozás volt. mert el kellett pusztulnia. ha hozzáértő irdalja és süti. a fák szinte ráfeküdtek a viharra. ha arra szükség van. ahogy a nehézkedés törvénye előírta. és megtölti a puskát. és megbosszulja magát. Most semmi rúgást nem érzett Tutajosunk. – Hij – sóhajtott a fiú –. Tutajos szíve erős ütemben dolgozik. de enni is. Igaz. összegubancolódik a horogzsinór. még ha a fejem rúgja is le ez a puska! – jól eléje célzott az elsőnek. A nád pontosan annyira hajolt meg. Nem is vette észre. jól elibük… A vadlibák most lehetnek a kunyhó felett. de. az itt nem jó. némelyik jobb. másik a tájon.a szertelen kapkodás nélkül és – eredményesebb is. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság. egyetlenegyet sem engedett el. Gyula egy . hangos zúgással jött lefelé. arról kár is beszélni. Gyula talán nem értette még tökéletesen. és nézte a helyet. s a környék megnyugodott. ha nem kell. de érezte Matula figyelmeztetésének természetes igazságát: “Ne kapkodjon!…” Ami természetellenes. mint most ő horoggal. öntudatlan élvezet volt és öntudatlan sport. halott merevséggel. Mert ha olyan valami jönne. elpusztult. ahova a liba esett. és csak a száraz ágak álltak ellen. hiszen még a vasat sem ismerte. melyek katonás sorban jönnek egyenesen feléje. talán meglátták Matulát. a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben. hogy valamire lőni kelljen. Megtapogatta arcát. mert kissé balra húzódnak. s amit érzett. – Libák – suttogja –. élvezet és sport. aztán Gyula – egy életem. amennyire kellett. egyik szeme az orsón volt. a daganat lohadt. egy ívásból valók. Ezután a hús simán leválik a gerincről. feltörik a kéz. dicsőséges érzés volt. tenyérnyiek. s úgy érezte. ami maga az Erő! De igazság az is. dárdát hajítani. de villámmá változik. Tíz óra elmúlt – nézte a horognyél árnyékát –. mert gyönyör telj és. és a rénszarvascsordát vagy a vadlóménest belopni. és tompa puffanással esett a gátra. A madarak messze vannak és magasan. Ez a magasság azonban mintha egyre csökkenne. mint a ponty. Persze. A második liba összekapta szárnyait. hogy a szél átfolyjon leveleik között. de csontszigonyával ugyanúgy leste a halat. Szerencsére nem jön semmi – gondolja. mint a vízen át szálló felhő árnyéka. ami nagyobb volt a többinél. a madarak: mintha zsinóron húznák őket. Jól elibük kell célozni – gondolja Gyula –. Elmegy a hal. és bár ritkán kapott a hal. huj… ez szép volt! És csak szorongatta a puskát. A lövés csattanása már szétporlott a levegőben. csak keszegek voltak. Tutajosunkat egy görögdinnye nagyságú daganat sem akadályozná meg az izgalmas vadászatban.

Gyula. Közben majd f elbukott egy zsombékban. s egyszerre csak elfogyott a nád. A szúnyogolajat elhozta? – El. de nyelte az utat. és Csikaszt már csak akkor vette észre. – Hauvau – hu-hu-hau – ugrálta körül a vadászt –. Ide. Tüskevár közeledett. – Persze. amikor Matulának átnyújtotta a zsákmányt. A halakat pedig eleresztjük. Ez idei liba! A vezető mindig vagy vén gúnár. ha akarnak… – Mi? – Csak úgy mondtam. Amikor egy vonalba kerültek a dombbal. milyen kár lett volna az elsőt lelűni. és a nagy fák zöld halmán már nyílások látszottak s egy-egy vén fa barna dereka. mert a vékony láncot Matula a nyakába akasztotta. edények elrakva. Matula elfordult a gáttól. Maguk persze takaríthatnak. de megennéd a libát. Matula egyenletesen ment. Matula szeme követte a fiú pillantását. Hát kell az neked? Na. látod. aztán letette a puskát. Csikasz. és zöld fal állt előttük. Az öreg jobb kezében a libát tartotta. – Nem lehet ez olyan sűrű… – Majd meglátja.pillantást vetett az úszóra. de nem tudja. így a meleg bírható volt. hogy megszagoljam! A bokrok közül pedig kibukkant Matula. csak azt engedd. mert szeme elöl járt. A libát eldugom hűvösre. Az elhullott széna összegereblyézve. és látszólag nem törődött már semmivel. – Nem kötnélek meg – simogatta meg a kutya fejét –. – Tudom. Gyula boldogan emelte fel a nagy madarat. az elsőre célzott? – Úgyis megmondtam volna – rebbent meg a fiú. hadd szagolom meg. Most legalább tudja. mint az olvasztott vaj. A csizmák nem cuppogtak már. A gáton járt egy kis szél. mert holnapig elpusztulnának. hogy a kunyhó környezete vendégváró tisztaságba öltözött. de minek is járna? Inkább csak a rókák. A nád itt majd két ember magas volt. amikor az majd a lábáról verte le. Ezt Gyula is érezte. én pedig megvernélek. – Pedig az volt a legnagyobb. engedj közelebb. Kibukkant és mosolygott. mennyivel kell elibe fogni. a hátizsákot hozza. mert orron ütlek. innét már keményedik. ahova akar… – ne ugrálj. egy kis ennivalót már tettem a tarisznyába. de azok is jobban szeretik a sima gyalogutakat. és bánatosan feküdt a cövek mellé. hamu összekotorva. és Gyula felvette ezt az ütemet. mint amikor a katonának mellére tűzik a medáliát. mert lemarad a csizma. de valamelyes csapás mintha látszott volna. ahol a kívánatos madárnak kell lennie. és ezt Gyula olyannak érezte. lűni tud… István bátyja majd szerezzen engedélyt… Persze. és van húsunk elég. A puskával bánni tud. _ – Erre a nyárra végeztünk is a nagytakarítással. vigyázni tud. és sietve elindult a zsákmány felé. vagy öreg tojó… Gyula – amikor hazaértek – a boldogság múló érzésén át is_ jól látta. bal kezét pedig a fiú vállára tette. ez pedig – emelte meg Matula – szalonnával tűzdelve. . Csikasz! – és Csikasz kelletlenül engedelmeskedett a parancsnak. és a keze reszketett. ahogy szokott. – Régen nem járt erre senki. ami nem volt gyors. – Úgy gondolom. Szeme ragyogott. Itt a legrosszabb. Ott is volt! Hanyatt feküdt. neki a nádnak. Valami vén gúnár volt. – Mindig a nyomomban… és ne álljon meg. hogy a fogunk tört volna a húsába. úgy gondolom: mehet a puskával. Matula csekély tájékozódás után belement ebbe a zöld falba. olyan lesz.

de egyéb nem is hallatszott a süket csendben. több lehet háromszáz évesnél. és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett. – Hát… Gergő bácsi. mint a szélmarta gránit. aki nem néz vissza. csak szedte a cókmókot a falu.– Mögém! Egészen mögém. ordítást és suttogást. ami kemény volt. talán csak ha kicsit részeg. Amikor a bokrok ritkultak. A bokrok itt már jól megritkultak. Gyula megsimogatta kérgét. mert úgy érezte. de azért mindig lesz. és elmúlt minden. Matula megállt. vagy ha nagyon egyedül van. vad harci dalt és jajongó gyászéneket. aztán ide hurcolkodott. azt mondta. csak a szúnyogok elégedetlen hegedülése. az egészen biztos. – Aztán – állt meg kicsit később Matula – ne gondolja. Gyula. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét. nyugodjék –. Gergő bácsi. Gyulának a nyaka is belefájdult. nem is lehetett máshol eltemetni mert víz volt körös-körül. és kevesebb a sár. de meg is szoktam. azt nem lehet méterrel megmérni… Az öreg sokáig hallgatott. és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna. ami alatt megálltak. . – Elmúlt már az az idő. hogy abban a kutya török világban. mert vannak itt még fák. mert az óriás fák alatt mindig árnyék volt. igazuk volt a régieknek. megváltozott a világ. de ebben az ősfában benne van minden! – Én is elnézem néha – mondta Matula –. Süppedtek az avarban. aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett. tivornyákat hallott. az olajat. mert kiveri szemét az ág. addig bekenheti magát. amint felnézett a nyárfára. – Tudom. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett. amiket érdemes megnézni. hogy olyan ez a domb nekem. rabokat és elmúlt embereket. – Volt itt egy tudós ember. Matula bácsi – mondta a fiú. és azt mondta. Fülledt meleg volt a bokrok között s az avar rothadásának nehéz szaga. hogy meddig ér. Gyulában különös érzés ködlött. én nem mondom. akinek holnap talán nincs tüzelője. igaza volt! Ennyi szúnyog! Szúnyogvárnak is nevezhették volna. ha baj volt. és jól van ez így nagyon. menjünk. mert nem a tegnapra gondol az. az én régi atyámfiai is itt nyugosznak valahol. – Szuszogjunk egy kicsit. – Tudja. és Pondoray néni ingyen fürdőzhet a legdrágább fürdőhelyen. – Ne adjak. akik utálkoztak a szúnyogolajtól. Gergő bácsi? – Engem nem bántanak. amelyeket ez a szent fa őrzött magában. és ha valaki meghalt. mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom. Az öreganyám Csajági lány volt… azt mondta az esperes úr – tavaly halt meg. Gyula – mondta szokatlanul szelíden –. Akkor itt még Balaton volt. és a törzse másfél méter vastag is lehetett. Öreg papunk mondta. mint a temető. akik szentnek tisztelték az ilyen fát. Az avar sejtelmesen susogott lábuk alatt. és még egyre változik. van benne legalább negyven köbméter fa. Na. – Akkor talán még nem volt ennyi… több volt a víz. – Más is van benne. de a szegény ember azért inkább csak méterrel méri. mert sokszor elgondolom. Az erő és szépség. És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. hogy nincs igaza. és magasan felettük. A legszegényebb gyerekek is nyaralhatnak. az idő maga volt ez a tölgyfa. a lombok között megrebbent egy-egy madár. hogy én fejszét tudnék fogni itt akármelyik fára. – Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! A fa koronája nem is látszott. hogy a mi nevünk a legrégibb a plébánia irataiban meg a Csajágiaké. és nem is nőttek nagyra. aki látta még a várat. Gyula vastagon kente magára.

– Hát – legyintett Matula – egyet-kettőt pillant az ember. akik rakták. hogy ez a fülesbagoly. Néha megállt az evésben. mit eszik. a kakukkfű. a békülés. – Gyerekkoromban itt még faltörmelék volt. csak megváltozik. – Leülhetünk. a tölgyek összekeveredett illatával. de régen kirepültek már a fiatalok is. Soha nem szabad bántani. – Nemigen lát embert. eszünk valamit. Erre gyűjjön. Nemsokára érett lesz. azért meleg. – Tudom. amely a habarcsot keverte. – Jó még a kés? – Mint a beretva… – Hát akkor nyúljon hozzá! Szótlanul ettek.– A nyárfa gyorsan nő – nézett fel Matula is –. kitette a kenyeret. és nem nagyon hosszú életű. Fa lett belőlük? Madárszó. “Itt volt a fal” – mondta Matula. Gergő bácsi. A nádas felett messze lehetett látni. Előttük a nádas. nézdelődünk. Nem szabad bántani. és magukkal vitték? . és megcélozta a baglyot –. s egy helyen meredeken végződött. Látja azt a sok odút? Mindben lakik valami: leginkább a csóka. mert előbb ült már rajta valaki. Gyula követte az öreget. ha nem célozgat… inkább ismerje meg. Csak innét lehet kilátni a berekre – leterítette a kenyérruhát. vagy itt kereng. de mennyi termés van rajta. De nézze meg ezt a fát. és benőtte a fű. más ellensége meg alig van. mögöttük az erdő. víz. de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. és az erdőt hallgatta. a mámor. Hátrahallgatózott az erdőbe. tudom. a sírás. Itt jár egy kis szél. ez itt unokája sem lehet annak a tölgynek. ahol ül. Szél alig mozdult. a gondolattal? Belerakták a falakba. hol a kéz. Egy baglyot sem szabad bántani. az öröm. – Könnyű hát. Akkor volt itt nagy zsivajgás… hanem… nézze csak! – Mit? – Ott a vastag ág töviben. de a vén fák mégis suttogtak. és kerekre nyílt szemét rájuk meresztette. csodálatosan lágyan. és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük. orra tele volt az avar. zöldpaprikát. A bagoly ásított. aztán egy odúgalamb kezdett búgni. csak megcéloztam. – Még ásít is – csodálkozott Gyula –. de hol vannak a kőművesek. a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket. Talán azért van itt is… Matula körülnézett. aztán vége a nyárnak. – Kakukkfű – hajolt le az öreg –. A kés magától járt a kezében. tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel. Szereti a temetőt. de aztán behordta a szél. fátlan. Fa sem telepedett azóta itt meg… – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula. virág. ez az… a temető is tele van vele. Gyula nem is nézte. Erdei fülesbagoly. – Mogyoró? Ilyen nagyot még nem láttam. ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el. mintha unta volna a beszélgetést. de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. majdnem kopasz. egészen a törzs mellett jókora bagoly ült. elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom. s a föld. szalonnát. – Nem is fél – nevetett Gyula. a kín. s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek. – Jobb. hát ez igazán nem fél. de gondolatai között hidegen zörgött a pár szó:… “aztán vége a nyárnak…” A kis dombtető itt egyenes volt. mi lett belőlük? Föld. ha szabad lenne. a harag. Puha fa. és a falatot öntudatlanul emelte szájához. Az ág tövében. hol a gondolat. könnyű lenne lelőni.

csak itt lehet bejönni. máját. és nem értette meg senki. Később bejárták a kis domb minden zugát. Gergő bácsi. – Itt van a legtöbb szúnyog – csapkodott Gyula. Nézte a nyárson forgolódó madarat. Nem lehetett tudni semmit. de azért úgy indult Matula után. aztán széttárta a bőrt. A vadlibának vadlibaszaga van. hogy csinálják. s amikor színe már megközelítette a cseresznyéét. A nap ekkor már ferdén nyilazott át a lombokon. mindenestül. hogy kell. szaglászott. s a levegőben lustán szárnyalt a nagy rétség száraz illata. . persze. Aztán szótlanul ballagtak hazafelé. zúzáját is. Most megint hosszú csend következett. úgyis tudom. – Mondom. de ez csak olyan megszokott védekezés volt.Az öreg fák csak suttogtak. hadd legyen ennek a mihasznának is vasárnapja. Matula első dolga volt a viháncoló Csikaszt elengedni. mert ebben a pillanatban többet enni nem tudott. mintha megértette volna: – Most megfejtem a libát. de most nem bajlódunk vele. – Ha a comb puha. – Ha egyedül jön ide vagy a vendéggel. s amikor hazaindultak. Matula jelet tett a bejárathoz. hát ne kopasszá. de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos. Matula borotvaéles kése a mellen húzódott végig. mint a kocsikerék a homokot. mint a könyvet. mondja-e Matulának. – Látja. nem értette meg Matula Gergely. – Jó! – mondta. Ha lábasban sütnénk. a galamb búgott. – Addig én tüzet rakok. a szíved szakadna meg. jó ha megnézi. amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából. és Gyula azon gondolkozott. hogy ilyen jót még nem evett. az idő kerekének súlytalan fordulása. A “mihaszna” eb ezt nagymértékben helyeselte. a vadlibának halszaga van. és kutyabecsületszavamra mondom: mintha még tudnék enni… A liba pirulván pirult a hosszú nyárson. Matula meghozta a tűzrevalót és egy jókora nyársat is. a fák suttogtak. csak a libától féltettelek. – Csak maradj. Minden belsőséget adjon a kutyának. aztán izgatottan követte gazdáját. mert te amúgy rendes kutya vagy… Csikasz meghempergett a fűben s a lánctalan szabadságban. de az öreg mosolygott. a kakukkfű illata lengett. Sokan azt mondják. Az élő enyészet puha érintése volt ez. – Gergő bácsi… – kezdte. Nem próbálná meg? – Ki is belezem. A tűz körül azonban más illat felhozott. de ez nem igaz. Elő a táblát meg a tányérokat. láttam otthon. akkor már a melle is puha. A kés könnyedén szaladt a húsba. milyen könnyen megy? Egy darabban lejön az egész bőr tollastul. Húzza le a bőrét azzal a kis zsírral együtt. mint aki tudja a kötelességét. amire előjött Csikasz is. hanem fejtse. ami alatta van. és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság. Matula azonban leintette. és amikor megérkeztek. Matula kést bökött a combjába. s farkát csóválta: – Hát ez azért egészen más – nyelt egyet –. Szakértőén megforgatta a szárnyast. és senki a világon nem tudja megkülönböztetni a házilibától. És ha valaki nem szereti. – Jó! Most megtűzdeljük szalonnával… Csikasz ekkor ásta el a kunyhó mögött a liba nyakát fejestül. mert megszokta a szúnyogokat is. mert máshol leszedi a tüske a nadrágot. a nap szállt már lefelé. megsütnénk a szívit.

vagy valami nesz motoszkált a nádban. penészes falak szagával. – Sietni – gondolta Gyula. De nemigen néztek semmit.” . Hallotta a láthatatlan szellő susogását. de – álmában nem beszélt… … a következő pillanatban pedig valaki megfogta a karját. síneken jár. Gergő bácsi! Ültek még egy kicsit a tűz mellett. indulni kell! – Mi? – Az. ami olyan volt. mint egy kivilágított hernyó a sötétség alagútjában. mert derék Tutajosunknak volt ugyan egy-két rossz szokása.– Kár a szóért. Tutajos – gondolta –. sietni?… – és akkorát botlott. mit akar mondani. hogy mit akart mondani. maguknak is tették. Meg is töltheti. ami a másiknak ne vált volna hasznára. Matula kiverte pipáját. – Lehetetlen. a galambbúgás és a kakukkfű illata. amint ásított. Megállt. – Elhiheti pedig. de mi a fenétől félsz?” “Nem tudom – válaszolt magának –. De belül emberek vannak és – Bütyök! Erre hirtelen felült. és nem bizonytalan gyalogúton –. és úgy érezte. én beteg leszek. A kocsin bekapják. Gyula. rúd ja azonban eléggé csáléra állt. ettünk. Amit egymásnak tettek. Gergő bácsi? – Viheti. és nem is szólt. mert mindez a természet rendjéhez tartozott. De ne féljen. a fiú megborzongott. De erre nem is gondoltak. hallgatódzott. amikor kiéri a folyópartra –. Csomagolunk majd reggelire is. inkább hallgattak. hogy reggel van. Ha krokodilok lennének itt vagy leopárd… de vipera lehet. de mielőtt a kocsira ülne. maga körül hordva az alagutat is. – Sietni nem kell… van ideje elég. Megállt kicsit. nem is akart semmit sem mondani. de a vonat jön – könnyű neki. A fogyó hold fénytelenül és álmosan bujkált a bárányfelhők között. nézte a vizet s a mélyben fürdő csillagokat. – Mindent köszönök. majd a nyelvét harapta el. látom. és az alkony hűvös ébredése végiglengett a nádas felett. bor és bőr szaga keveredett volna össze a fodormenta és. – Köszönöm. és látta a baglyot. dohos kripták. amelyben éltek. és érezte azt az avarszagot. meg is érdemli. aztán kínálja meg azt a Bélát. és nem is tudtak semmit tenni. s ha megloccsant a víz. mintha évszázados menték. a nevezetes szekér kerekei ide-oda lődörögtek. Éhes lesz. Gyula tenyerén érezte az óriás tölgy kérgének keménységét. – Gergő bácsi. – Gyula – rázta –. nem tudom. mert egész éjjel utazott. s a puskát a hóna alá vette. Gergő bácsi… – akarta mondani. Nézze a Göncölt… Gyula megnézte a Göncölt. – Eleget jöttünk-mentünk. de aztán elfelejtette. jön. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. Gergő bácsi! – Mit? És Gyula megakadt. “Félsz. azt gondolom. – Ha ettűl beteg lesz. A homályban már Tüskevár árnyai jártak. van idejük elég. nem is akartak semmit tenni. aztán mikor a nap ellobbant a nyugati égen. a többit már fekve is nézhetjük. – A puskát vihetem. annyit ettem. Dehogy akart. a patront vegye ki. – De hogy reggel van?… Matula szerint “szép” sötét éjszaka volt. – Úgyis kivettem volna.

“Na és, szamár, a gumicsizmát nem harapja át még egy kobra sem…” – Rákrákrááák – reccsent meg felette valami szörnyű hang, és szárnysuhogás hallatszott. Tutajosunk majdnem leült ijedtében, és a puskát védekezőén tartotta maga elé. “Gém – mondta belül egy hang – gém, és éppen úgy meg van ijedve, mint te…” De Gyula állt, és térde reszketett. Nem vigasztalta, hogy a gém éppen úgy meg van ijedve, ámbár nincs puskája. “Meddig akarsz itt állni?” – kérdezte magától, s arra gondolt, hogy majd otthon, az osztályban… “… kérlek szépen – mondja Bolhának vagy Bikának –, amint megyek, öreg puskámmal a hónom alatt… úgy éjfél körül járhatott az idő.” “Nem féltél?” “Ugyan kérlek, mitől féltem volna?…” És ekkor valahol megszólalt egy mély hang: – Buu-buu… buu-buu A hang messze volt. Valami elszabadult bivaly – reszketett Tutajos, és gondolatban megesküdött, hogy férfiasán bevallja: bizony, borzongott egy kicsit. – Buú… búú… Szerencsére egy helyben bőg – indult el óvatosan, de érezte, hogy ingét átizzadta már. Nagyon meleg volt az éjszaka, de most már valamivel jobban látott. A lábai is jobban megérezték a gyalogút vályúját, és gyorsabban lépett ki, ha arra gondolt, hogy nem ér idejében a hídhoz. Ha nem mozgóit semmi a nádasban vagy a vízen, egyszerre égig ért a csend, de szinte szétesett, ha loccsant a víz, vagy valamitől – de mitől?! – pattant a nád. Ilyenkor arcára mintha pókháló ereszkedett volna, és egész testén átszaladt a borzongás. Ettől aztán dühös lett. “Hitvány legény vagy, Ladó, de legalább azt mondanád meg, mitől félsz. Hitvány vagy, ostoba és – hazudozó…” Ettől a gorombaságtól Gyula Lajos – a Gyulák ivadéka! – egyszerre magához tért. Vállára kanyarította a puskát, és – igen – beleköpött a sötétségbe. Észre sem vette, hogy a névtelen félelem ellen milyen jó orvosság a valóságos mérgelődés. – Buu-buu… hangzott messziről, kissé megrezegtetve a fiú idegeit, de most egészen más hatással. “Egyen meg a fene, ott ahol vagy, ha idejössz, úgy beléd lövök…” – és a hang irányába nézett, ahonnét azonban nem jött semmi, csak… “Nini, virrad!” – és akkorát sóhajtott, mint akinek a sötétség egész dombja szakad le a szívéről. A csillagok homályosodtak, látszott már a víz lomha mozgása, a gyalogút árka, a nádbugák zászlaja és csizmáinak nedves lépegetése. De színe nem volt még semminek. A szürkeség azonban elvált már a feketeségtől, a fény az árnytól, az ég a földtől. – Sáp-sáp-hát-hát – szólalt meg egy vadréce, és hallani lehetett, szárnyaival hogy verdesett. A keleti égen vörös csík szaladt végig, köd szállt fel a folyóról, és valahol messze egy varjú károgott. A csillagok már majdnem eltűntek, a hold vérszegényen sápadt, s a sötétség rongyai ijedten szálltak nyugat felé. Tutajosunk most már szabályosan lélegzett, szabályosan ment, s ha megállt, szabályosan fázott, mintha még az éjszaka hűvös keze simogatná a hátát. Aztán feltűnt a híd könnyed íve, de a hídon nyoma sem volt a kocsinak. Letette a puskát, levetette kabát ját, és megmosakodott. Meg is fésülködött, de tükör nem kellett, mert a vízben jól látta kissé még szabálytalan ábrázatát. De Tutajosunkat ez már nem

is nagyon érdekelte, hiszen felkelt a nap, s a világosság bátor villanása szétsugárzott a vizeken. Aztán meghallotta a kocsizörgést, s elindult a híd felé. A hídon túl már a Balaton látszott, s amikor Gyulánk nekidőlt a korlátnak, nem is gondolt arra, hogy – dacára szépen elválasztott hajának – ha valami gyengébb idegzetű hajadon jött volna, feltétlenül átkerül a túlsó oldalra. Igen, Tutajosunk kissé útonállónak hatott. Elég magas volt, lesült és felégett, térdei összekaszabolva, és jobb képe még a könnyelmű puskatartás kék nyomait viselte. Szerencsére a gyengébb idegzetű hajadonok ebben az időben máshol tartózkodtak, így nem rettenhettek meg Tutajos félelmetes egyéniségétől. De Gyula nem is vágyott ilyen babérokra. A berek felől megindultak a madarak, és Gyula ismerősként vette számba őket. Egy kárókatonát kellene az iskolai szertárnak lőni – gondolta. (Ajándékozta: Ladó Gyula Lajos VIII. oszt. tan.) – Meg egy bakcsót is… A kocsi azonban megérkezett, és Gyula nem folytathatta az elméletbeli adományozást. – Jó reggelt, Balázs bácsi, ide ülök maga mellé – kapaszkodott fel Gyula az öreg kocsishoz –, mi újság? – Mi lenne? A búzát, rozsot már elverték, most a zabot cséplik. Egy tehén felfújódott, de a főagronómus úr megszúrta, aztán leapadt… Nem veszi fel a gallért? Látom, megizzadt. A kocsi nekizökkent az útnak, a gallér alatt kellemes meleg volt, és Gyula most már nem beszélt, csak Bütyök járt eszében s a sok mondanivaló. A jegenyék jöttek-mentek az út mellett, és Gyula szépen elszunnyadt a gallér meleg sátrában. Arra ébredt fel, hogy a sorompónál kettőt, nagyot zökkent a kocsi. – Elaludtam… – Az a jó – mondta Balázs –, aludni mindig jó; aztán meg jókor felpillantott, gondolom. – Muszáj volt, Balázs bácsi, a sötétben nem lehet sietni. Mögöttük kerepelve ereszkedett le a sorompó. Az állomáson két-három ember lézengett. Az irodából kihallatszott a morzegép kopogása, és Gyula kissé álmos izgalommal csikorgatta csizmái alatt a kavicsot Vajon elhozza-e Bütyök Géza bácsi fényképét? Géza bácsiét, aki orvos, vadászmester, és az ifjú maharadzsák nevelője, ámbár eredetileg fűtő volt. Gyula gondolatai között valami bizonytalanság kígyózott, s ez nem illett ebbe a gyönyörű reggelbe, de Gyula nem tudott szabadulni tőle, Matulát érezte maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága. Gyula elnézett, messze a csillogó síneken, s arra gondolt, hogy a “párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak”. Ezt így tanulta, s ez ködös volt, mint a berek titkai, mint a földbe süppedt várfalak múltja, mint a csillagok fényévei, mint mindaz, amiről Matula nem beszélt, mindaz, amiről az öreg hallgatott. És most jó volt ez a homályos tudat, ami lehetővé tette Géza bácsi valóságosnak elképzelhető háromféle állását, a maharadzsái autót, a néhai fűtő széleskörű karrierjét. Tutajosunk nézte a sínek felett rengő levegőt, a sínek találkozását “valahol”, és öntudatlanul meg akarta menteni az álmok valóságát is, hiszen – gondolta tétován – minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében. Vajon elhozza-e a fényképet Bütyök, és Gergő bácsi tudja-e, hogy mi az a maharadzsa? Mi is? – hökkent meg Tutajos –, mi is a maharadzsa? Hát olyan izé… olyan gróf vagy mi… szóval földbirtokos, csak nagyobb, majdnem fejedelem, de nem egészen…

Gyulánkat végül is a vonat húzta ki a maharadzsái problémából, belefütyülve, belefüstölve és dübörögve a párhuzamosokba, és elgázolva minden gondolatot, amely nem vele foglalkozik. Az egyik ablakból Pondoray néni integetett: – Gyuszi! Gyuszikám… megy már Béla. Tutajos odaszaladt, és majd az álla esett le, mert az ajtóban nem Bütyök jelent meg, hanem egy lord, egy főúri csemete, egy fiatal maharadzsa. – Bütyök! – ámult Gyula, és ölelésre tárt karja lehanyatlott. – Szervusz, Gyulám – emelte meg zergetollas vadászkalapját Bütyök, de ő is meghökkent, mert Gyula sem volt közönséges látvány szilvakék jobb képével, végtelenül maszatos ruhájával, ütött-vert térdével, és nyíratlan frizurájával. – Gyuszikám, vigyázzon Bélára! – kiáltott a néni, mert a vonat nekirugaszkodott a síneknek. – Jó fürdőzést, Pondoray néni, vigyázok… majd írunk… Bütyök karján felöltő, mellette szép bőrönd, lábán vadonat “tiroli” bakancsok, vastag térdharisnya és golfnadrág. – Bütyök, ez te vagy? – de most már a régi szeretettel rázták egymás kezét, és a vendég szokott szerénységével mosolygott. – Géza bácsi pénzt küldött. – Lehetetlen! – csúszott ki Gyula szájából. – Mért volna lehetetlen? Mindig mondtam… – Ez igaz! – és Gyula azt gondolta: íme az álmok valósága. – Hoztál valami rendes ruhát is? Mert ebben nem jöhetsz a berekbe – ott élek, mióta lejöttem… –, de gyere, ezt a kocsin is megbeszélhetjük. Bütyök megemelte kalapját Balázs bácsinak, és a kackiás fejfödőt szemébe húzta, mert szembe sütött a nap. Elindultak. – Hogy nézel ki, Tutajos? – Hogyhogy? – Mint egy – ne haragudj – betörő… a kezed, az arcod… Te mindig olyan rendes voltál… – Majd nézd meg magad egy hét múlva! – nevetett Gyula Lajos. – … és olyan más vagy! Egészen más… de mintha… és olyan kemény fogása van a kezednek. Milyen a tenyered? – Feltörte az evező… – És a képed? – Rosszul fogtam a puskát. – És a térded? – Sás meg mindenféle tüske. – Ez a te puskád? – Persze… tudod – nyelt egyet Gyula –, én használom. Amúgy… Matuláé. Tegnap lőttem vele egy nyári ludat. Most jut eszembe… Gyula benyúlt az ülés alá. – Álljunk meg, Balázs bácsi. Én is éhes vagyok… ez abból a libából való. Tutajos kirakta a libahúst és a kenyeret. – Láss hozzá, Béla! – Itt? – Hát hol a pokolban, csak nem szállunk le pár harapásért… Egy darab húst tett kenyérre, és előrenyújtotta. – Tessék, Balázs bácsi. Tegnap lőttem, Gergő bácsi sütötte, nyárson. Bütyök ekkor már engedett az előkelőségből, és pár perc múlva csak a zsíros papír emlékeztetett Ladó Gyula Lajos első libájára.

hogy barátját újra láthatja. – Matula bácsi… – álmélkodott Gyula – mit akarhat? Gyere. de a kocsis megrántotta a gyeplőt. hogy eljöhettem. főleg a várakozás beteljesülésével. aki kicsit zavarban volt –. – Gergő bácsi. amik elmúlnak. – Van másik is. amelynek valósága eddig álom volt csupán. a Nyár. de egymást érezték benne. Mehetünk? – Menjünk. és az anyára gondoltak. – Kezd embörösödni – mondta bizalmasan. – Gergő – mondta a kocsis. és a fiúk gondolatainak alján hála lobbant a megváltozott idők eljött új nyara felé. Matula megbökte a kalapját. a tájat és az öreg kocsist. ne másszon fel az öreg. de hallgatásuk ezt a gondolatot ringatta. az út végtelenségét. Béla. mennyire örülök. Gyula. mindig egymás mellett ültek. hogy gumicsizmát hozzál. aki fejével Gyula után intett. és ostorával a vízre mutatott. Körülöttük most ébredtek a vizek és a nádasok. a mosóteknőre. amely körül fájdalom van és a vajúdás gyötrelmei. a lúgtól kimart kezekre. – Igaza van. Nem volt ez kiformálódott gondolat. mint az emberi jóság bölcsőjét. Puha lelke csordultig volt a tájjal. erre az útra. és kezet nyújtott. – Nagyon köszönöm. mert minek cipekedjenek vele. amikor dübörögni kezdett alattuk a híd boltozata. Bütyök egyedül maradt Matulával. nekem meg eszembe jutott. mert éles füttyszó szállt a dübörgés széles morgásába. – Azt nem mondtam. hogy itt vagy. az elmúlt éjszakával. Bütyök. de hozom a koffert. aztán úgy látom. a messzeséget s a szabadságot. ahol Matula éppen partra húzta a csónakot. igen jól esett. mert szíve tele volt gyengédséggel –. Szóval köszönöm és… – Ne marháskodj. amiben a mama mos… Elhallgatott a két fiú. és Gyula Bütyök vállára tette kezét. A kocsi nekizördült az útnak. szenny és vér. – Isten éltesse! – fogta markába Bütyök kezét. Aztán – mérte végig a fiút. és a mama is… küldött neked egy skatulya túrós rétest. – Nem is gondolod. amelynek vándorló árnyékában idegen ingeket tisztított egy fájós lábú öregasszony. – Hoztam. Érzések voltak csak ezek a kusza gondolatok. mi? – tette hozzá Matula. mert nem tudott mit mondani. Bütyök – gorombáskodott szelíden Tutajos. . – Hanem – nézett végig Matula Bütykön – ez a ruha alighanem meleg lesz. hogy Bütyök tulajdonképpen most érkezett meg. Balázs bácsi. és úgy érezték. – Ez a Zala hídja – intett Gyula a híd vasíve felé. most kezdett ragyogni az örök anya. aztán hosszú ideig nem szóltak. az utazás izgalmaival. jól megleszünk mink hárman. és Bütyök tág szíve azonnal befogadta az öreget. ez itt a barátom. hogy legyüvök a csomagokért. elvénült lábakra. és nem is tudták. amelyben visszeres lábú mosónék nyaralni és gyógyulni utazhattak. érti ez a Gergő a libasütést. hanem meg kell hagyni. elfelejtettem megírni. Pondoray Béla. Tudod. az udvar sivárságára s arra az árva hársfára. hogy itt vagy… Bütyök egyelőre nem válaszolt. – Jó. hogy mindig készültek erre a nyárra. – Már nagyon vártuk. de a csecsemő él és megmarad. Gergő bácsi.– Köszönöm szépen – nézett hátra az öreg kocsis –. Gergő bácsi. jó az öreg a háznál… – Ha egy csöpp esze sincs. – Alig ismertem rá. – Akkor jó. Bütyök – mondta Tutajos. Mióta iskolába jártak.

– Remélem. – Miii. ha a felelésben megállították. amire egyébként is rátelepedett a leves nem közönséges illat. mire a vastag gazdász akkorát nevetett.és ízfelhője. de az ifjaknak előbb át kellett esniök egy valódi és ünnepi jellegű Nancsi néni-féle ebéden és István bácsi ugyancsak túlméretezett vállveregetésén. szavamra: kupán vágom. Tutajos. nem ebben a Váci utcai pompában akarsz a berekbe menni? – István bácsi – pirult el Bütyök. aljas összeesküvés! Jöhet az a vézna csibe. meg a százast is… – Nem írtam. – Összeesküvés – ordított –. boszorkány. mindig ilyen.Matula – természetesen – most sem tévedett. és örömet szerzett neked. nem is gondoltam. azt hiszi. úgy vélem. Látod. hogy a vendég kevesebbet eszik. – Tutajos – reccsent rá nagybátyja –. hogy az öregasszony szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől. miket eszel te odakint… – Hát bizony. hogy barátján segítsen. Tutajos. – Bütyök azt akarja mondani… – fölényeskedett Gyula. mint Nancsi néni. és szeme csillogott –. gyerekek… De aztán egyszer csak az ebédnek is vége szakadt. fiam – simogatta meg Bütyök fejét az öregasszony –. – Szerencsétlenek! Nancsi néni levese az asztalon van. – Már megköszöntem – sértődött meg Tutajos. szegény Gyulám. az örök tűzre. Nancsi néni? – Igaz. csak a fejed a régi! – és olyant csapott az ifjú vállára. mióta nevelőapád kézbe vett… Gyula elpirult. Evett a két gyerek. köszönöm a mama nevében is… – Mi a fészkes fenét? – Mert én azt tudom… – Mi a fenét tudsz? – Hogy tetszett írni. de a csodálatos hang tulajdonosa ezt nem vette figyelembe. hogy ilyen aljas vagy… – Ez az igazság! – Persze. mert kocsi állt meg kint. – Mellébeszélsz. – Helyes! Az úgy is illik. Igyatok. aztán egy szép napon megüti a guta. Mi van az ebéddel? – Ki van merve a leves. mint mindig. Utálok írni… igaz. és vállát helyreigazította –. Bütyök elakadt. hogy az enyhén megroskadt. az “szép nap” lesz? Távozz. és több marad neki. és itt összevissza lötyögtök… Vályúhoz! Így aztán kútba esett Bütyök szépen kigondolt hálaszózata. ami tegnap hullott el baromfivészben. már nem is füllent… – Nem is szokott! – mondta Bütyök és Nancsi néni is. Bütyök. hogy a pár kósza légy fejvesztetten menekült. ilyent nem… – Tutajos – nézett rá nagybátyja. Bütyök. és lássuk azt a kendermagos csontvázat. de nem baj. téged. – Gondolom. ha még itt valaki megköszön valamit. hogy úgy nem főz senki. és István bácsi megtörölte a száját. . barátod egészen elvadult. ezenfelül pedig. nem kérdezett senki! Köszönd meg Bütyöknek. – Ne hallgasson rá. Ügyesen beszéltél. – Bütyök – dördült meg a doni kozák kórus legmélyebb basszusa –. hogy eljött. – Azt maga Gergő bácsi is mondja. mert levest egyszer sem ettél.

de olyan hirtelen jött. A két fiú is az ajtóra nézett. pedig régen ismerem. úgy kell mindent kihúzni belőled. Képzeld. ide a berekbe. add át üdvözletemet. A nő meg nevetett.” A nő meg nevetett. gondold el. most már a feleségem. Bütyök is csizmában lötyög. mire elindultak. hát akkor… – Sajnos. azután azt mondtam: gratulálok. hogy lejövök hozzád. ugye?” – Rémes – ijedezett Gyula –. Ladó. Szervusztok. amit le lehetett vetni. ha lesz időm. és az az Éva tényleg számtan-fizika szakos tanárnő. tudod. – Mindig ilyen volt – nézett utána az öregasszony –. de fantáziájuk lusta volt már. Kitől hallottad? – Kengyeltől. Képzeld! Ott előttem… Most már Tutajos is nevetett. beugróm valamelyik kapu alá. Egy olyan szép lány… azaz asszony. “Hát úgy nagyjából… Kengyel Miklósnénak hívják. az ő becsülete forog kockán. jöttök-mentek. Minden délután a nyakára megy. Bütyök. hogy vagy. az az Éva… Nagy zavarban voltam. el van keseredve. Pedig ha tudná… – Mit? – Kengyel jövőre nem jön vissza… Tutajos megállt. Jó kezekben hagylak benneteket az iskolában is. nem a menyasszonya. mondja meg Ladónak meg a többieknek is. mondtam a mamát. huj! Mekkora madár! . ha Kengyel jövőre előveszi a tanítványt. Képzeld. Az öregasszony könyörtelenül lefektette őket ebéd után. ott is otthon vagytok.– Vigyázzatok egymásra. de Kengyel már messziről integetett. amikor akartok. “Szervusz. az ebéd omladozó emlékeivel.” Képzeld. talán megnézlek benneteket – ezzel kidöcögött a szobából. bár Gyula duzzogott. és sehogy sem tudták elképzelni a ház urát akkorának mint egy kukoricacső. azt hittem. mintha látnák még István bácsi túlméretezett terjedelmét. – Úgysem tudunk aludni. egy ilyen szép nő előtt hülyének lenni… – Erre gondoltam én is. gyerekek. Aztán mindjárt téged kérdezett. jó. mert Bütyök az otthoniakról számol be. képzeld. – Szegény… – Janda meg Acélt öli. Bütyök. mint egy kukoricacső. mint egy zsandár. De most már kezdenek felébredni. én pólyáztam valamikor. Gondoltam. – Mért ne csókolhatta volna meg. – Dubbal is találkoztam – mondja –. meg. bár levetett mindent. Jó délután lett. de Kengyelné a vállamra tette a kezét: “Nem lesz semmi baj. ha a felesége? – Jó. és megcsókolta Kengyelt. – Hát beszélj. mert ugye… úgy össze voltak bújva… nem akartam. vége a szép vőlegénységnek – folytatta Kengyel –. amikor akkora volt. “Az kell Ladónak – mondta –. S az öreg Dub elviszi valahova ellenőrizni. Gyula néha megáll. Itt is. Bütyök – mondta Kengyel –. elájulok… egy nő! – Borzasztó – helyeselt Tutajos is –. az a Tutajos. És a következő percben aludtak. s egyszer csak ott vannak. mert elképzelte Bütyköt ott az utcán. és napszemüveg alatt izzad. mióta ismerem. – Egyszerre nem tudok mindent elmondani… szóval megyek az utcán. Karonfogva. mit tudsz a fiúkról? Emlékszel még erre a hölgyre?” “Igen – mondtam –. majd elsüllyedtem.” “Tetszik ismerni az illetőt?” – kérdeztem. már nem – mondta. és hogy megmondom a fiúknak is. ez a nő máris mindent tud! A számtankönyvet el kellett volna hozni… – Elhoztam – mondta Bütyök –. azt mondja. a tanár úr menyasszonya.” “Sajnos. – Ez nem igaz. és hallgassatok Matulára. Mindennap két számtanpéldát kell megcsinálnia. Kengyel egyetemi adjunktus lett. De ők nem. hogy meglássanak. Rekkenő délutáni meleg van.

Csikasz talán elibe szaladt volna Gyulának. Mutasd már azt a horognyelet. Csikasz! Bütyök tele volt a rét szagával. aztán gyüjjenek. azt is mindig a magadéból adtad. ha lehetne. mert a vacsorát még meg kell fogni. Erre gondolhatott Matula is. – Ide gyere. mint Matuláé. vegyél ki egy szárnyat a csirkehúsból. te Bütyök. – Hoztam rántott csirkét. de három lépéssel a fiúk előtt megállt. Megnézte a kunyhót kívül-belül. Csikasz társaságában. meghajlította. Hát csak pakoljanak le. Megállt és morgott: – Azt a másikat nem ismerem… – Ide gyere! – csattant rá Gyula. Hárman csak összeszedünk valami vacsoráravalót. És ha az enyémből adsz. és közeledett.– Vörösgém – legyintett Tutajos –. megöl a kíváncsiság. Gyula. hosszan nézte a szárnyat. – Ugrósdi bácsi választotta. ne légy szemtelen. ami azonban inkább enyhe dorombolás volt. – Megjöttünk. – Tutajos. Bütyök ezek után magához ölelte a jeles ebet. hogy itt minden közös. – Jobb. és kiváltottam magamnak a horgászjegyet is. Csikasz. Csikasz. és kötelességszerűen morgott. de kicsit még morgott. majd megismered őket. – Hogy milyen vagy. A kis kutya Bütyök combjára hajtotta fejét. nem adhatnék neki egy darabot? – Adjál. a határtalan nádassal és határtalan éggel. ez igen! – és megnyalta a szája szélét. – Jövünk. – Tartsd eléje a húst. és úgy nézett a zömök ifjúra. de meglátva az idegent. Eredj attól a doboztól. s utána lenyalta Bütyök kezéről a maradék zsíros prézlit. Bütyök tehát két darab rétest adott Csikasznak. hogy Gergő bácsi fog halat? – Nyugodt lehetsz. – Hát elvehetem éppen… – és rendkívül óvatosan kivette Bütyök kezéből a szárnyat. Gyorsan összeszerelték a botot. – És biztos. és mi is fogunk. Gergő bácsi. s ezzel előkelő helyet foglalt el Csikasz szívében. – Bütyök. Csikasz pedig farkát behúzva közeledett. de ne ácsorogjunk. – Meg is látszik. és holnap csinálunk olyant. Gergő bácsi! – Látom. a barátság kedvéért. a kutyámat ügyesen elszédítették. – Majd vacsora után. – Az eláll. csak hallgatsz. és csak mosolygott. pedig azt nem szeretem. és Matula mosolygott. A kutya Matulára nézett. Majd odaadom az én készségemet. és tartsd a kezedben. – Ez igen – mondta –. Szeme megenyhült. Beajánllak Csikasznak. hát kettőt adsz. mint az enyém. mert kapás alig van. – Lassan simogasd meg. mert már a folyóparton találták. Gyere. Csikasz evett. – Hoztam. . Bütyök. – Menj csak. és ha kettőt akarsz neki adni. – Most jut eszembe a túrós rétes is… mama meghagyta. Csikasz rövid pillantást vetett Bütyökre. nem hallod? Csikasz ezek után kelletlenül elindult. mintha azt mondta volna: – Akár a fülemet is meghúzhatod. nem mozdult. Ma halat ennénk. de ne feledd el. és Tutajos megsuhogtatta. hogy azonnal adjam oda.

– Semmi – nézett fel Matula –. mint az. a nevelőapánk. Bevágsz. Béla meg kukaccal. mert fa sincs. Bütyök. hogy szerelem fel. Ötven éve horgászott. – Mi az. de nem szólt semmit. – Jaj. – Na. hogy: “nemigen”? Életedben sem horgásztál igaz? – Persze – hökkent meg Bütyök. megfogta – Tutajost. kissé meghajolva. mert Gergő bácsi vár. itt van. a hal lemaradt. Bütyök horgát is Gyula dobta be. mint az ostor. aztán ott az orsó. Csikasz különösen szerette az olyan társaságot. Gyula. gyerünk – mondta Gyula pár perc múlva. – Sokáig ne maradjanak. hogy Bütyök megfogta. Elnöke volt a “Poszeidon” horgászegyesületnek és alelnöke az “Öreg vidrák” asztaltársaságának. ahol nagyobb halak születtek. Matula előbb elment előkészülni a vacsorához. vagy legalábbis nem az a Ladó.– Igazán jó bot – mondta Tutajos –. az – Ugrósdi bácsi megítélése szerint – erősen csökkent értékű halandó lehetett csak. Bütyök valósággal elhűlt. – Vigyázz! – mondta ekkor Gyula. – Figyeld. hogy itt minden közös. majdnem semmi. írunk Géza bácsinak. – Nekem is nevelőapám lesz. Röviden vágj be. mint valaha a Dunában. Ez nem Ladó – gondolta –. Horoggal fogta meg. – Bütyök – álmélkodott Gyula –. ami van. A nap a hátuk mögött volt. igen. – Biztos megörülne neki. . – Viszi a horgodat valami. tálén megindul a kapás. mint egy kanászostorral. ne haragudj! Szerencsére a horog nem volt mélyen. mint máskor. én még nemigen horgásztam orsóval… tudod. ahol csirkeszárnyat és túrós rétest osztogatnak előkelő jövevények. nyavalyoghatsz magad. aztán csak a három szótlan horgász maradt a parton. de szedd már ki. akit eddig ismert. az enyémen kenyérgombóc van. máskor vigyázz. – Ugrósdi bácsi csomagolta. aki Ladó Gyula Lajostól nem szokta meg ezt az erélyes. Pár keszegecske. – Géza bácsi küldött pénzt. mert Matula is csak egyszer mutat meg valamit. két vidámat vakkantott. – Bocsáss meg… – Hagyd a pokolba a bocsánatkérést – nyomkodta Gyula a sebet –. és árnyékuk észrevétlenül hidat vert a vízen. a mennykő csapjon a horgodba! Az eset úgy történt. Próbálja meg szöcskével. és ezzel vége. – Tudod. és szerette a társaságot. hogy megfogtál. Ugrósdi bácsi lakatosmester volt. és a horog visszatérőben Gyula karjában akadt meg. Tanultál belőle. világos beszédet. Kezet csókolhatsz az öregnek. mert Csikasz sokat volt egyedül. hogy ne csapkodj a horoggal. Bütyök. és Pondorayékkal egy házban lakott. igazán mindent hoztál. nem akarok szégyenkezni. És este lett. Úgy volt. aztán fékezz. az úgy volt… – Ne magyarázkodj. s a szakálla félig még kívül volt. – Mondtam már. de most már ne szerelmeskedjetek. s aki nem volt horgász. mit gondolsz? – Mondtam. – A fényképet elhoztad? Micsoda finom orsó! Bütyök. és nem történt semmi. hogy Bütyök széles lendülettel vágott be. még az apa is. mire Tutajos feljajdult: – Ne húzd… ne húzd. Csend maradt. és ha nem nézel oda. a horogzsinór hátravágódott. Majd ha alkonyodik. mire Csikasz azonnal az élre penderedett. de Tutajos. mire Matula bólintott. amikor leselkedik. mit hoztál még. mint három kárókatona. Kicsit meg is sértődött.

Majd megsütjük neked. amikor így is szép. majd kifárad… Közben Bütyök lehiggadt. amit mondtam. de mit is válaszolt volna? Bütyök dicsérete elomlott benne. Reggel sokszor azt mondta: “Már az éjjel elgondoltam”. dehogy. mester vagy! Tutajosunk talán elpirult az őszinte csodálattól. hogy beszélgessünk valamiről… – Bütyök. és nem hagyta aludni. fiam?” Ez azonban ritkán fordult elő. amit Gyula tartott a hal alá. az el nem égett fadarabok füstje elveszett a sötétségben. ez az a fűzféle cserje. anyját mindig ébren találta. mert – ezt nem szabad elhallgatni – mértéktelenül sokat evett.És Bütyök bevágott. mert én jobban ismerem a járást a rekettye között. hogy minden válasz csak rontott volna rajta. és olyan jól esett. – Két héttel ezelőtt annyit sem tudtam. és igaz is… a csukát vihetem én? – Persze. és a halat is segíteni kell megtisztogatni. – Ne! – állította meg barátja. igazán nem hittem volna. az álomra készülő tüzet. mint te… de most szedjük össze magunkat. azonnal átszólt volna édesanyja: “Miért nem alszol. mintha kiugrottak volna a füvek éjszakájába. az valóság! – Most már látom. mert erős íze van. – Tudod… azt gondoltam. nem is tudta. az állkapcsát meg elteheted emlékbe. miért. de minek is színezted volna ki. Mi lehetett ez? – akarta kérdezni. és a végén egy szép csukát vezetett a szákba. Gyula. de ez halászlébe nem jó. csak hogy… éppen hogy… szóval. hogy. – Tutajos. de a parázs felett néha kék lángocskák táncoltak végig. de Tutajos feküdt. A csukád jó fél kiló lehet. Fáradt volt a fiú nagyon. amit Bütyök egyedül fogyasztott el ünnepi érzések között és három tányér halászlé – után. és érzem is. amibe mindjárt belebújunk. az ügyvéd urat és Lapickánét. és mélyen lélegzett. Mutasd – és már nyúlt a hal felé. engem már megharapott egy. te igazán mindent tudsz… most már a libát is elhiszem… – Hát eddig nem hitted el? – döbbent meg Gyula. de ezt vihar. de ha mégis előfordult. az időt. így… – figyeled? – Igen – rebegte Bütyök –. Tutajos. zümmögtek és ellobbantak. A botod meg add ide. mérlegelte a hal erejét. . Tutajoskám. Gyula erre már nem válaszolt. mindenesetre felült és sóhajtott. de a kis kutyát most nem lehetett látni. munkát és pénzt – egyedül csak őérette. – Gyula. aki beosztotta az ingeket és törülközőket. már csak Bütyök volt ébren és talán még Csikasz. – Nézd a kezem. – Engedd.és puskavert ábrázatán egyáltalában nem lehetett meglátni. min egy hasáb fa. de az elmúlt nap rohanó. meleg szeretettel gondolt anyjára. vagy: “Az éjjel úgy osztottam be. – Mi között? – Rekettye között. és hallgatta az ismeretlen hangokat. mert Bütyök jó alvó volt. amelyek felszálltak s elenyésztek. hogy hazudok? – Áá. és Matulának csak fehér haja látszott. fékezett. És csak most gondolt arra. hogy az éjszakát akarta nézni. – Rengeteget tudsz. Azután felült. csak úgy mondod… meg a tizenkét kilós harcsát is… – Csak nem gondoltad. Tutajos. Bütyök sóhajtott. amely felett mintha lágy selymet húzott volna végig a nagy nádas mély lélegzete. Majd én kiveszem a szájából a horgot. színes filmje még mindig ott pergett gondolatai között. mert Gergő bácsinak kell a fa. és izgalmában reszketett. gyönyörű volt. Matula parádés rózsaszínre sütötte meg a csukát. hogy a csuka akart elhelyezkedni a halászlé tetején. Ismersz mindent. mert valószínűtlen volt a környezet a tegnapi kis szoba után. kisfiam…” És most a fiú nagy. Lehet. Ha ott így felül. mert ráízlelt az orsó használatára. És amikor megroskadt a tűz. hogy a mama mikor alszik tulajdonképpen. Én is eltettem. lehet. A tűz már csak parázslóit. Hallgatta a fiú az éjszakát.

Ezeknek annyi joguk van élni. Ezt még Matula sem tudja. a Kopár udvarra. – Ezeket kellene mind kiirtani. mint a kő. és a fiú csendesen lefeküdt. Pláne a baglyot… de hát ez ritkán sikerül. Itt minden kint és bent volt egyszerre. hogy majd reggel megkérdezi. hűvös reggel. És itt ez a suhogó csend! Ez a reszkető némaság! A nagy nádas víz. meg ügyi hogy: máá… máá… mááá… – de nagyon keservesen. Hosszan jajgatott? – Nem. hogy az ítéletnapi harsonázás után is még külön meg kellett volna rázni. és törött csonton kínlódik hetekig? És amikor a rákot élve dobják a forró vízbe. s az alsó ágak úgy levakarják még a görényt is. még sötét éjszaka volt. és hagyta becsorogni az éjszakát. hogy a vásárlóknak napokig élve. ne légy vérszomjas. mint neked. Amikor lehunyta. régen fenn vagy? – Nem akartalak zavarni. Itt általában úgy összefolytak az események. – Akkor inkább róka vagy vidra. villamoszörgésre. vagy szereti a tüzet. Minden este megjön. azt csak egy másik kuvik tudja. ámbár a jeles ifjú olyan mélyen aludt. amely minden ajtónyitásra rosszul lett – és valami zagyvaságot hányt ki az utcára. – De gondolt el: mit kínlódik az a szegény nyuszi… – És amikor te rosszul lövöd meg a nyuszit. Hazagondolt egy pillanatra. nézi a tüzet és rákuvikol. a társtalan öreg hársfára. ezt én nem tudom. Lehet. mert benne volt a mama is. vagy haragszik. és Tutajos néz rá éber szemmel. A tűz már alig világított. aztán óvatosan oldalt fordult. világos. az italbolt kásás hangú hangszórójára. esetleg valami nagyobb bagoly. és Bütyök eltette ezt a hangot is a többi mellé. frissen maradjon? És amikor a rigónak kiszúrják mindkét szemét. hogy: máá… máá. akiket szeretett. Itt nem volt “kint” és nem volt “bent”. hogy fii-ju – fii-ju. Bütyök. Tutajos! . Matula ágya üres. hogy: fijuu… fiju?… – Kuvik. és benne voltak mindazok. – Bütyök. hát tovább sír szegény. – Lerázza? – Úgy értem. ha ugyan le nem rázza a támadót. Ha nyest. hogy a jófogú “vadász” átharapja a fecske fejét? – Ez nem igaz. hogy felébredjen. hogy a nyuszi rémületében valami sűrű bokrok közé rohan. s amikor kinyitotta. és – olvastam valahol – amikor a nagy tengeri halból csak darabokat vágnak ki. – Mi? – Talán róka. bár a vidra ritkán fog nyulat. Vagy csodálkozik. és kinyitotta. csak valami vörös derengés ködlőtt az álmosodó hamu felett. mááá… – Valami megfogta a nyulat. – Fijú. és elöl nyitott volt egészen. hogy bódultán marad a földön. talán vidra. hiszen a kunyhónak csak oldala volt és hátulja. – Szervusz. hogy kíváncsi… – Aztán még valami úgy jajgatott. úgy aludtál. hogy alig lehetett szétválogatni őket Bütyök csak éppen lehunyta a szemét.Bütyök szíve kinyílt. fijú-fijú – szólalt meg ekkor egy kis kuvik.és mocsárszagú lehelete s a csillagos ég a maga mérhetetlen messzeségében és közelségében. a hálóba csalogassa vándorló társait… és amikor a hálóba akadt fecskét úgy ölik meg. “Talán a mama is alszik már” – gondolta. Te Gyula. – Sokáig fenn voltam még. az nehezebben gyűri le. mi tesz úgy. hogy Tutajost meg ne lökje. és a másikban mintha tenyérre vehette volna a csillagokat. a néma kis szobára. – Miért? – Bütyök. hogy egyik pillanatban elfáradt a szeme az irdatlan magasságban. görény vagy hermelin fogja meg. amikor ti már aludtatok. hogy vakon fütyülve. hogy aludtál? – Jól. mi szól úgy.

Tutajos. A csónak ekkor már egészen kitette orrát a partra. – Jó. és úgy érezte: most. olyan erő lesz benned a fürdő után. Gyula. Bütyök meghökkent. Bütyök elragadtatásában megnyalta a szája szélét. – Mi a fene van ezzel a csónakkal? – Cseréljünk helyet. hogy lelkesedéssel követte barátját. Gyula pedig úgy érezte. Tutajos. rövid alsónadrágban. . – Szóval ne akarj mindent kiirtani. Gyula ellökte a parttól. de azt nem lehetett mondani. mert Bütyök alkalmazkodó. – Hol sültél le ilyen szépen. és megköszöni a Madonnának a holt madárkákat. – Az más. Bütyök nagyon erős fiú volt. mint a vízipók. és ez valóság. Házat ugyan nem döntött. neki a partnak. most tökéletesen utánozza Matulát. és Bütyök belevágott a vízbe. amikor róla is kiderült. egyenesen beleevez a kelő nap végtelen glóriájába. igazi tutajos vagy. – Azért kell fürdeni. hogy a mosakodásnak ez a kiadós formája csakugyan okos dolog. ha itt ez a szokás… Fürdő után azonban Bütyöknek el kellett ismernie. mintha hátra akart volna nézni. Persze. sőt ment is a parton pár lépést – kézen. hogy feljelenti. inkább gyere fürdeni. de bemutatott egy remek kézállást. Bütyök. amit elhoztam. – Hideg van még. Bütyök dühösen vakaródzott. és az is valóság. nem élőt. Az evező meg sem loccsant. Muzikális nép. – Jól van. Micsoda vadember lett ebből a Ladóból! – gondolta. Na. hogy volt év. hogy férfiak alsónadrágban mászkáljanak. A vidám olasz vadász átharapja a fecskemadár fejét. – Házat dönthetsz. Bütyök… – Mért lenne más? Csónak – csónak. utána elénekli a Santa Luciát. Ezt. Bütyök. és mintha kajánul azt mondta volna: – Ejha! Ez volt aztán a lökés! És csendesen megfordult. Akkor azután Gyula megmerítette a lapátot. Akkor aztán a mama vett egy valóságos sortot. A csónak nekiugrott a víznek. újra el kellett lökni és egyenesbe fordítani. tudományos könyvben olvastam. csak gyere! A vendég feltápászkodott. hogy a pacsirtáknak is a “fény városa” Párizs? – Lehetetlen… és kik. jó fiú volt. mire a csónak simán visszafordult. nem lehetne kicsit csónakázni? – Tudsz evezni? – Persze. mert Bütyök békés természetű fiú volt – és ház egyébként sem volt öt kilométeren belül –. – Ne félj. akik a fecskék fejét?… – Olaszok. – Tutajos! Csodálatos! Ezt elmondom a fiúknak… igazán. – Sortban? – Hát ahogy vesszük. Lapátol az ember és kész. és valóban jól meghúzta az evezőt. s a csónak. Bütyök.– Ezt én komoly. amikor a párizsi vásárcsarnokban négyezer pacsirtát adtak el ínyenc franciáknak. a feltört tenyér. Bütyök erre a másik oldalon vágott be a vízbe. Gondolod. orrát feltartotta. az ormótlan alkotmány szinte szaladni kezdett a vízen. a tudatlan hetykeség letörése s a szégyenkezés. de nem szólt. Lapicka kisasszony mindenesetre azt mondta a házmesternek. a megkínzott izmok. ezt meg kell tanulni. Mamának segítettem teregetni meg egyebet Persze. ha én meghúzom… Elkötötték a nehéz csónakot. mintha legelni akarna. A Városligeti-tavon is mindig én eveztem. Te. melyet azonban megelőzött a nevelőapa kemény oktatása. Bütyök? – Az udvarban. farát megriszálta. Tutajos. De ez most mind valóság volt. ha megengedi.

hogy az vitte el? – Láttuk… – Tutajos gondolkodott. hogy Matulánál mit jelent a csípős. csak délután érek vissza. Tanulja meg Bütyök is. – Jó étel. nem hogy messze volt. mert belül valami megszólalt: “Tutajos. és Matula kenyeret pirított. Gyula. – Nem vagyok vérengző. és olyan szeretetteljes elragadtatással ült a deszkán – ahol a béka szokott napkúrázni –. de félelem nélkül bogarásztak. az igaz. elcsónakáznak. aranyosak voltak. – Nagyon finom ez az izé. Ez az igazság. – Gergő bácsitól tanultam. pedig jó húsuk van – bólintott az öreg –. rosszul fogta az evezőt. hanem evezni nem tudok. és elrántottad a puskát. Vigye el a messzilátót is. És – csodálatos! – Kengyel jutott eszébe. A kis madarak áteveztek a túlsó partra. kocsonyás halászlémaradék megbékítette. ahol voltunk. Bütyök. – hazudtál!” – … rosszul mondtam – nyelt egyet Gyula –. és Gyula a part mellé evezett. de – messze volt… Ebben a pillanatban loccsant a víz. Hárman voltak. és Gyula mosolygott. de egyet elvitt közülük a barna kánya. és ez sokkal érdekesebb. de megijedtél az orsóberregéstől. Ennivalók voltak. – Sokan nem szeretik. – Lehet – gondolkodott el Bütyök –. igazán nem… Gyula elindította a csónakot. mint egy tengerész. a számtan. Bütyök is szuszogva táplálkozott. Tutajos. mint egy vőlegény a gondolában. amit Nancsi küldött. s a kis szárcsák elmaradtak mögöttük. – Egy hete éppen úgy eveztem. Ez a Gyula úgy evez. de a tepsiben más formájuk van.hogy nem tud evezni. – Piii-piii – mi csak erre megyünk… – Ne mozogj. ha megsimogatnám őket – suttogta. hogy bizonyos gyakorlat és fáradozás után talán a számok tengerén is lehetne ilyen simán evezgetni a jelesek dicsőségében… Bütyök megérezte a pillanat nagyszerűségét. A gúnyhóból is leskelődhetnek. A csónak simán siklott a vízen. A reggel ekkor már teljes ragyogásában szétterült a berek felett. de szavamra odaadnám. – Visszafordulunk – mondta Tutajos –. olyan szép kis állatok. és a hal sem lett meg. Mit eszünk. hogy elmondja-e a hibázást – és egyszer már rá is lőttem. – Gergő bácsi – lelkendezett Bütyök –. – Tíz forintot adott a mama. Ő is folyton tanul… – Mama nekem dolgom van. Gergő bácsi? – Látja… Tutajos bosszankodva ment a tányérokért. Végül a madár is elment. de aztán a zsíros. láttuk a szárcsákat. és akkor már nem gondol úgy rájuk az ember. – Csónakáztak? – Igen. aztán kikötöttek. Biztos. A kunyhó előtt égett a tűz. – Szárcsák. mint te – szólalt meg Gyula. Ebédre megeszik a rántott csirkét. Ez megint teljesen felesleges kérdés volt. – Persze. de azt a kányát igazán meglőhetnéd. pücskörésznek a tavon. Matula megfordította a piruló kenyeret. – Piii… piii… és nem is félünk. abban a pillanatban volt erős kapásom. Ne szépítsd a dolgot. és kicsit mintha mosolygott volna. és arra gondolt. csak meg kell nyúzni őket. hogy szépek. de amikor felemeltem a puskát. Kedvesek… inkább sose egyem húst. miért kellett ezt mondanod? Miért? A kánya éppen csak hogy az orrodra nem szállt. – A puskát elvihetem? . mint az… mint a – mellébeszélés. – Nem úgy értettem – kedvetlenedéit el a fiú –. – Valami kis fekete madarak jönnek – mondta Bütyök. tudja. mert Gergő bácsi esetleg keres bennünket. nem akar hozzá egy kis csípős zöldpaprikát? – Dehogynem – mondta Bütyök. Azt gondoltam. és – elkéstem.

mert Bütyök – amint már mondtuk – udvarias fiú volt. – Szél gyühet. – Vigyázunk. hál vigye. hacsak a Tüskevárban nem. és némelyik hal iszapízű. vigye a puskát Múltkor azt mondtam: viheti. maguk meg mehetnek Nancsi köténye alá. aztán Bütyök mellé hasalt. Ne fordítsa ember felé. – Háááá… ksszszsz… – Meleg? – Geher – göhő… báá – csii… ez méreg! Gyula majd hanyatt dőlt a nevetéstől. mi minden lehet ott a föld alatt! Egy kis csend lett. – Fene tudja – az öreg körülnézett –. Gergő bácsi. Matula elment. hogy mi minden lehet a föld alatt… Sisakok és kardok… és természetesen pénz. mert a fiúk fantáziája elszaladt a gondolatokkal. mert a tó vize poshadt. és kitátotta száját.Matula nem válaszolt azonnal. hogy csípős. hogy itt maradjon a gunyhó körül. Bütyök csuklott még kettőt-hármat. Ha a tóban horgásznak. és vijjogott néha. vagy csónakba ülnek. de szigorúan szóljanak rá. csak két ölyv keringett a magasságban. Matula még emlékszik valami falakra. fene tudja. Képzeld el. Még a nádbugák sem mozdultak. és ha viszi. – Igen. mert olyan szokatlanul lusta volt ez a délelőtt. – Ha lenne téglánk vagy kövünk. – E-hez… e-hez – hhh… tűz! Vizet! Matula mosolyogva kevert egy kis vizes pálinkát. aztán megtörölte száját. de ahhoz ásni kellene. Csikasz egy darabig nézett utána. hogy a tűzre most már csak akkor tegyenek. A folyóban aztán kifürdi az iszap ízét. De majd megszokja. – Ezt a mihasznát ne kössék meg. – Még – nyögött Bütyök – kérek… – tette aztán hozzá. – Gyönge a legény. de még visszaszólt. Szerszámok vannak. Hát ássunk! – Talán holnap. . én nem bánom – folytatta Matula a puskadolgot –. Matula bácsi. nagyon hallgat az idő. Az öreget elnyelték a rekettyebokrok. egyen rá a zsíros kenyérből. és fognak valamit. aztán a harkály is igen veszekedett hajnalban. vegye ki belőle a patront. ha mellette is maradnak. mint egy karmester. de nem lesz ma szél. A tűz leégett már teljesen. Bütyök! Gergő bácsi megmondta. A fiúk még üldögéltek a tűz mellett egy darabig. Szóval: arany… A kincskereső vágy csendben játszott még velük egy darabig. aki értékes falatokkal szerezte meg Csikasz első osztályú bizalmát. De… – Gergő bácsi! – Ne mondjon semmit. aztán ha leég a gunyhó. – Szívesen – és egy ujjnyi tiszta pálinkát adott –. – Huh – mondta –. mert Bütyök még ebben a forró pillanatban sem feledkezett meg az udvariasságról. de szólni kell Gergő bácsinak. Bütyök összekotorta a parazsat. még töltetlenül se. aki felemelte kezét. ami égni való. mintha parazsat nyeltem volna! – Nagyon jófajta paprika – bólintott Matula –. – Ugyan. de nehezen mozdultak meg. – Hát Gyula. olyan tűzhelyet raknék… – Itt nem találsz követ. a lányom mindig elteszi a magját… Hogy a tűz vesse fel a magját – gondolta a lángoló szájú ifjú. én nem rakom újra. de nem szólt. égjen el. azután pedig Bütyökre nézett. – Hát szólunk. – Úgy lesz. a haltartó hálót hozzák át a folyóba.

milyen egyszerű. az úgy is van. Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. ahonnét Matulával leskelődtek. aztán maradunk. teste szinte merev volt. – Ha meghúztad az evezőt. ott repül két kócsag. Bütyök nehezen találta meg azt a bizonyos fogást. aztán horgászunk. és Tutajos még mindig nem lőtt. – Hagyd. csak azért. ameddig akarunk. de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó. és ha mondja. – Nézd. szélét. és örülnek. – Nem hiszik el. Tutajos? – A barnakányát meglőném. – Nem lősz semmit. – Lehet. akkor egyenesben marad. Gyula! – Bánom is én! Mi látjuk. végigfektetve rajta hosszú rúd. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –. A madársereg messze kitért a csónak útjából. Tutajos… A mozdulatlan vízen vastag kígyó úszott a nád felé. meglátod. s egyiken egy kárókatona leskelődött. hogy fiatalok. de a csónak egyre kevesebbet rakoncátlankodott. Bütyök. Tutajos. El is süllyedhetsz. mint a fal. – Gyalog kellene megpróbálni – ajánlotta Bütyök. de én nem látok semmit. hadd tanulom meg. Nézd. úgy be volt nőve náddal. A csónak elindult. és ez a fontos. bár elő kellett venni a messzelátót. Itt a gukker. ezt nem hiszi el senki. – Te vagy a parancsnok. erre való a csáklya. mert a kígyó nem ment tovább. mindig felburrant pár száz madár. de igaz. Tutajos. kitömni nem tudjuk. hogy elpusztítsam? – Kacsát lőj! – Csak egyet mutass. – Körüljárjuk a tavat. meglőni. ráérünk. hogy nem olyan könnyű itt valamit. – Te. – Nézd! – suttogta. . hogy tudnak repülni. és majd három méter magas volt. mert vastag hínárszőnyegre kerültek. ott is mélyen benyúlt a nád. Lehet. Sehol egy nyílás. toronymagasan szállt a csónak felett. Bütyök. Bütyök. fordítsd élére a lapátot. – Most evezhetsz. hátha látunk valamit. Kívül a szikrázó napsütés. A nád mellett menjünk. és nem látsz semmit. Sűrű ez. – Gergő bácsi azt mondja. Amikor átrakodnak a folyóról – melyet csak a gát választott el a sík víztől –. kicsit támaszd a csónakhoz. de add ide az evezőt. A nádas közé azonban nem lehetett belátni. Ebédet viszünk. Ha egyszer eltaláltad a fogást. Balról megtalálta a kunyhót. s amikor kibukkantak egy-egy ilyen nádsarkantyú mögül. Bütyök ilyenkor megnyalta a szája. Nem sürgős. Mintha egy sötét pálca hasította volna a vizet. Állt. – Nagyon hasznos madarak. de egyre nehezebben ment. és Bütyök alig tudta levenni szeméről a messzelátót. De most már szedjük össze magunkat. közben a kígyó elérte a nád szélét. A csónak állt a vízen. Gyula körülnézett. “mindenféle csapások vannak benne”. És Bütyök belátta. Menjünk. de feltartott szájában egy kis hal vergődött.– Ölyvek – nézett fel Gyula is. mint a kefe. és ami repült. – Összevág a nád. Körülöttük minden mozgott. – Lődd meg a disznót! Gyula megtöltötte a puskát – valljuk be: kapkodott egy kicsit –. de a nádasban mély lehet az iszap. A tóba itt is. s a nádban árnyékos csend. és adj neki egy kis feszítést. A tavon volt egy másik csónak. Jobbról régi cölöpcsonkok álltak ki a vízből.

Csak éppen hogy nem morogtak. felszereljük a horgokat. és a károgó. amíg átértek. Tutajos itt megint elővette a csáklyát. elhúzatják az autókat. De Kengyel elhinné! – Sajnálom Kengyelt – mondta Gyula –. – Hühű – álmélkodott Bütyök –. kényelmesen elhelyezkedett. mint két fiatal farkas. de a fényes. – Nem hiszik el. Evett a két fiú. Nem vagy fáradt? – Semmi ez. elkaszálva a kígyót tartó két szálat is. mint egy ló. De a csónak környékéről elhúzódott minden. és Jogász rossz vicceket mond. Bütyök tehát továbbevezett. Távoli morgás hallatszott. ez aztán a puska! Azt hittem. – Nyomd oda a csónakot. A csónak csendesen úszott a nádas szegély mellett – Bütyök is szépen tartotta az irányt –. Gyula. mintha a föld alól jött volna. Bütyök nem szólt semmit. ezt sem hiszi el senki. A kígyóban további két kis hal volt és valami tollas pép. Éhes vagyok. jól beállunk a nád mellé. s a felzaklatott közönség megy a dolga után. mert a madárgyomor veszedelmesen gyorsan emészt. megnézzük. undorító gyűrűiben tartva a két szál nádat –. mint amikor valami autókarambol után elviszik a sebesülteket. a sörétzaj utat vágott a nádban. aztán menjünk innét. – Tutajos. A lövésre millió darabra tört a tó vize. úgy megszorult körülöttük a levegő. sárgás hasú test ott maradt a nádcsonkon. és úgy érezték. és beleköpött a vízbe. A robbantás mély moraja megint hallatszott. A puska mélyen beledörrent a napfényes mozdulatlanságba. mert mintha a csattanás minden madarat fellökött volna a levegőbe. füttyögető. mert szó. a madarak pedig tovább halászgattak. csak a nádirigó szólt a közelben. s egy-egy törpegém vágódott ki a nádas falból. Talán a badacsonyi bazaltbányában. hogy elment tőlünk. A csónak elfordult. aztán a levegőbe. és megsimogatta arcát. nem az evezéstől izzadok. – így most aztán jól le vagyunk horgonyozva. aztán nyelni kezdte a vergődő kis halat. Matula puskája rúgott. csak éppen a feje hiányzott. – Együnk. és a csónakot félig benyomták a nádfalba. Irtó meleg van. eddig soha nem hallottam. – Messze lehet – hallgatódzott Gyula is –. – Robbantanak valahol.A kígyó körültekerődzött két szál nádon. a napon sem lenne melegebb. ittunk. mert felfordul a gyomrom. összenevettek. nem hiszik el! Bika majd okvetetlenkedik. mi van benne. De most már ettünk. sajnálom. becsületszavamra. és egyenesen átvágott a vízen. . Homlokukon patakzott a verejték. Bütyök megette még a kenyérhéjat is. És árnyék is van. és tűnt el újra a nádas távolabbi homályában. ami szó. – Nem undorodsz? – kérdezte Bütyök. Tutajos pedig megterített a csónakdeszkán. – Valami árnyékot kellene keresni – nézett körül Bütyök –. Tutajos kivette a patront. sápogó. – Undorodom. és kúszott felfelé. Már fél teste kint volt. Meleg volt nagyon. – Dobd már ki. csak elővette bicskáját. – Átmegyünk a túlsó oldalra. Ezt már Tutajos nem nézhette. percekkel az éhhalál előtt. és amikor mindent kirakott. kiesem a csónakból. de negyedóra is beletelt. amikor megállt – úgy látszik. de most már kígyómentes vízen. amit Nancsi néni tűzhelye termett. vagy legalább kalapot hoztunk volna. Gyula nyugtalanul nézett a vízre. ott van még valamelyes árnyék – mondta Gyula –. de legalább napszemüveget. de kíváncsi vagyok. Aztán már csak a gondolatok jártak a nádas posvány szagú árnyékában. fogyott a madár a levegőből. aztán fülelni kezdett. hát én magara sem hiszem el. De aztán a bátrabbak már leszálltak. és lassan elcsendesedett a sokaság. Bütyök! Ha jól belegondolok. méltatlankodó sokaság csak nehezen nyugodott meg.

– Tekerd a láncot a nádra. Bütyök… Úgy. de gyorsan. és elkapva a láncot. Bütyök odarántotta a csónakot. mert ha itt szorít bennünket a vihar… – Hússzor is hazaérünk addig. ha már egyáltalán az eddiginél jobban megrémülni lehetett. Tömör falnak látszott. amely még a villámok cikázását sem eresztette át magán. A vízen könnyű borzongás szaladt végig. nem voltak gyűrődései és árkai. feljebb zöldeskék. – Nem érünk ki!… – ordította Gyula. Bütyök. gyönyörű az idő. hogy inkább kihasalt a csónakból. mert ekkor már ordítani kellett. ami alatta jött. ez a dübörgő rémület nem mutatott semmi felhőformát. Ez a fal most összekuszált törmelékhez hasonlított. Hátra ugyan nem látott. s a nyílt víz felé hajtotta. jó lesz már… gyere. Tutajos újra kivizsgálódott. valahol mélyen. és valami nem tetszik nekem. Bütyök! A szél úgy játszott a csónakkal. hanem arra a nehéz zúgásra. mintha megmozdult volna alatta a föld. Nem. látod? Egy pillanatra Bütyök látott még valami szénaboglyafélét a nádas szélén. – Hujuj! – üvöltött Bütyök. amikor végre a nádfalhoz értek. – Csak a kunyhót érjük el… szorítsd a nád felé. majdnem fekete volt az ég alja. mert úgy érezte. és egy perc múlva úgy hánykolódott. Bütyök csak a kezével intett. Bütyökre is ráragadt valami Gyula idegességéből. mint ugrott. jaj. – Szereld le a horgot. és összehúzta magát. kapkodva szedte szét a nyeleket. – Szereld le az enyémet is. Sötét lett egyszerre. és füléhez kapott. csak nagyon meleg. mert Bütyök kiugrott a csónakból. – Oda nézz! Hátuk mögött.– Te Bütyök. de messze. és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé. – Ugorj ki. elöl már szennyes tajtékot vetett a tó. mint a géppuska. fölöttük egyetlen felhő nem látszott. de gyorsan! . s a vízen egyetlen apró hullám nem mozdult. – Mit csinálsz? – rémült meg még jobban Tutajos. mint a tűzhányó. a madarak eltűntek. mintha ezer kasza vágta volna egyszerre. aztán recsegni kezdett a nád. – Fogd a csáklyát. de előttük. Bütyök egy férfi erejével fogta a csáklyát. nem dörgés ez? – Ugyan. majd én evezek. ami magasan volt. ahova eddig nem láthattak. mert itt veszünk! Csodálatos: fájdalmat alig éreztek és a hideget is csak később. és most már nem is a dörgésre figyeltek. átlőtte egy ilyen golyó. mert kegyetlenül vágott a jég. hogy körülnézzek. csak morgott. és verejtékben úszott. Gyula olyan elgyalázott állapotban volt. a csónak pedig nehézkesen kibillent végre a nád közül. ott a kunyhó. pedig dermesztő hideg lett egyszerre. de akkor aztán nagyon. míg Tutajos csak vonaglott. mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot. Már erejük határán voltak. gyere. – Nem értem. de úgy verték a két fiút is. – Bütyök – ordított Gyula –. aztán hosszú hullámok jöttek. olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. hol a kukacos doboz? És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is. és ennek a fenyegető torlódásnak a pereme foszlányosan sárga. húzta ő is kétségbeesetten. de a madarak is elhallgattak. A csónak szinte megugrott. ha fejen találta egy-egy égi lövedék. addig kinyomom a csónakot. – Meleg van – állapította meg Bütyök –. hogy nem megy ez másként. mint egy gyufaskatulyával. és jeges ostorával rájuk csapott a jég. nem értem. és pillanatok alatt borította el a fél eget. mintha a rémület az oldalába vágta volna sarkantyúját. de aztán semmit.

nem volt elég? – Hol az a vízmerő kanál. és fond össze a karodat. és mindkettőjük térde. – Evezz. csak az a szörnyű dübörgés szekerezett felettük s a jég vizet. sárosán. Csupa göröngy. aztán dühösen lerántotta. orrán két vörös búb.A jég most tombolt legjobban. És ebben igaza volt Bütyöknek. szivárgó vércsíkokkal. nincs még vége. és belevágta a csónakba. – Legalább tudod. Negyedóra múlva kiemelkedett a csónak. előkerült a szapuly. Te nem fázol? – Dehogynem. – A mennykő csapja meg! – Hagyd a mennykőt. Tutajos úgy reszketett. És szájukat nem tudták összecsukni a reszketéstől. és tíz perc alatt a gáton voltak. Puska. de tele jéggel. még itt vagyunk… csak ezt a kunyhót fel ne fordítsa! Tutajos ijedten nézett körül. Tutajos. minden. aztán. élő nád. véresen. de a kunyhót jól tartotta a benőtt. – Bütyök. hol? Bütyök bánatos szemrehányással nézett barátjára. Bütyök csetlett-botlott az egy csizmában egy darabig. mégsem fázunk annyira. csupa apró daganat. – Nagyon fázom – törölgette orrát Bütyök –. az a… – Szapuly – valahol a jég alatt Esett az eső. Tűzrakásról szó sem esett. amíg – végre! – beestek a kunyhóba. és szakadt az eső. – Merd. te jobban fázol! … és amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban. Tutajos. aztán megszűnt a tördelő pattogás. és fogai összekocogtak. és bordájuk mellett látszott szívük lüktető hánykolódása. Bütyök fújt egyet. agyonvert volna bennünket. A felhők hasa már majdnem a nádat súrolta. félig elmerülve. mintha felszántották volna. aztán csak legyintett: – Csakhogy itt vagyunk! Hallod. – Megmondta Matula. vágott. Gyulának nagyobb volt a haja. mi van odakint? Ha nincs ez a kunyhó. Bütyök. annyira elgyötörtek voltak. füle véres. akkora tüzet rakok… – Ne álmodozz. piszkosán. ha mozgunk. de a fiúk már nem törődtek semmivel. de addig fúrták magukat. de egyetlen villámot nem láttak még. és fájt minden. és most feje olyan volt. mint szélben a nyárfalevél. – Brrr – rázkódott meg Gyula a kimászásnak még a gondolatától is –. véres. Szakadt kívül. – Megfagyunk! – Dőlj a hátamnak. – Gyerünk! Most már fájt a nádhorzsolás. szavamra. nádat verő harsogása. Beestek félmeztelenül. Még az eső is. A jég most már esővel vegyült. és csordogált belül. hol az egyik csizmád? – Elmaradt. de a vihar magja már messze. Mindenük csupa sár és iszap. túl rajtuk robogott. – Amint hazaérünk. Tutajosnak egyik szeme bedagadt. ami felgereblyézett bőrüket verte. A csónak ott volt ugyan. horgok. én majd a kezemmel. hogy még csak nem is sóhajtottak. . keze-lába összehasogatva. – Nem kellene elindulni? – Várjunk kicsit – mondta Gyula –. hogy kabátot mindig tegyek a hátizsákba. de Bütyök kopaszra nyiratkozott. Tutajos. alighanem igazad van. A nád szúrt.

Nancsi. s amikor közelebbről megnézte az alvókat. s amikor megállt a kunyhó előtt. és összerakta az eseményeket. Matula szokatlanul sietve jött. Csikasz orrán is egy diónyi daganat jelezte az elemek duhajkodását. az még többet mondott Arcuk. és faképnél hagyta a kutyát. – Várjál. – Ha a gazda megérkezik. dagadtán. Bütyök. micsoda idő! Oda a termés… mit láttál? – A te termésed nincs oda. Aludtak mélyen. már sütött a nap. és csak akkor vették észre. Ezt azonban viharvert barátaink már nem hallották. mert most alusznak. Amikor elhelyezkedtek. mintha újabb jégről és újabb fázásról álmodtak volna. pedig összebújtak. . Csikasz pedig a vadászat izgalmában nem vette észre a jeges veszedelmet. A két gyereknek ágyazz meg. Csak haza. amit látott. és egy süldő nyulat hajkurászott a nagy fűben. A nyúl végül is valami rejtett útra talált. elkomolyodott. van itt elég pokróc. nehézség ebbe a rohadt időbe! Meg is fázhattak. hogy én küldtem el a kocsit. “Elkapta űket – gondolta –.” Csendesen bement a kunyhóba. nem is vehették észre. tüzet akarok rakni. csupa sár mindenük. – Piszkosak vagyunk. amikor a csapzott égerfáról rázúdult a kunyhóra a víz. és amikor letette kalapját a konyhában. mintha azt mondta volna: – Inkább aludjunk… – mert azt úgysem mondhatta volna el. – Várj. és öklére eresztette állat. – Nem bánom. haza! Nancsi majd összeszedi űket…” Amikor a falu alá ért. Az eső ekkor már halkan dobolt a kunyhó tetején. és csinálj nekik forró fürdőt meg teát is. Tutajos egyik szemhéja csupa repedés. Gergő… – Nem várok. ha a nádban voltak. hogy kisebb vadászatot engedélyezett magának. és Csikasz erről nem is beszélt. kék véraláfutásokkal. fáradtan zökkent a székre. de hát nem vették észre? – fejét csóválta és gondolkodott: – Ámbár. aztán mire felébrednek. Nancsi. A kocsira meg tegyetek elegendő kabátot és takarót is. mert ami látszott a két fiúból. Matula egy pillantással felmérte. Csikasz… hol csavarogtál? Csikasz csak pislogott. Hogy azután a bozontos szőr között mi volt még. bújj be! De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel. hát mi van velük? – Megáztak. mint a szegény ember sovány malacai. azt nem lehetett tudni. “Haza kell vinni űket!” És Matula szó nélkül visszafordult. felszaggatva. Csikasz melléjük telepedett. és csak egy-egy szélrohamra erősödött. – Szentséges atyám! Matula ezek után fogta a kalapját. – István úr? – Jaj. a határ meg csak a szélit kapta. Gergő. – Ennivalót nem viszel? – Majd adsz nekik itthon. csak Csikasz üdvözölte. de még álmukban is meg-megborzongtak. – Legalább neked több eszed lehetett volna. mondd meg.– Feküdjünk le – didergett Gyula –. és néha a combját nyalogatta. és az orra… “Csúnyán elkapta űket. fejük összeverve. Gergő. hogy a kis kutyán sem múlt el nyomtalanul a jég.

Csakis Nancsira. hogy nincs tükör a kunyhóban. A fákon tépett a maradék levél. – Mire észrevettük. A nagy rétség fáradtan. és még a takaró alatt is citoráltak. Nancsi néni gondolatai között pedig kavarogni kezdett a fürdő.” A kunyhó előtt Csikasz várta. maga még most is borzong – és az öreg előhúzta a nád közül a pálinkásüveget. Matula suttogva szidta Csikaszt. de úgy kell neked. hogy nincs itt tükör. – Hát kérdeztem. Matula pedig szárogatni kezdte a ruhákat. Először Bütyök ült fel ijedten. – A hideg ráz. maguk aludtak. és pattogva küldte lángjait a hűvös levegőbe. – Juj! – tiltakozott Gyula. Jócskán töltött a pohárba. merthogy még ma hazamegyünk. ha rágondolok. Hol vannak a ruhák? – Csak leszórtunk mindent. és Matula megnyugodva gondolt arra. – Nem kívánom. mi újság? – kérdezte. Ezek után kissé bambán és végtelen maszatos törődöttséggel néztek a világba. de a nádas zúzott volt. aztán hamarosan fellobbant a tűz. – Na. te is kaptál. – Jaj. és Tutajos olyanféle arcot vágott. és a hátunk mögül jött. és lenyelte Bütyök is. – Majd otthun megnézhetik magukat – szólt közbe Matula. Bütyök… – szerencse. – Addig helyre jövünk… – Alig hiszem – fordította meg Matula az egyik gőzölgő nadrágot –. hát bementem újra. már újra bunogtak a masinák. a vacsora. a tea. szóljanak. az szükség. – Látom. és úgy tett. mintha mosolyogna. a falu határa kiheveri. “Sok madár elpusztulhatott – gondolta Matula –. mert most maguknak Nancsira van szükségük. – Gondultam. – Hát lehet ebből valamit kihúzni? Vén szamár! És igazított egyet a széken. majd ott vesztünk. ahol az előbb még Matula ült. mint aki megsértődött. hogy nem lát jó mamád. hogy tisztába teheti magukat. hogy mi gyulladt meg. – Hát nem látták? Tutajos csak legyintett. A jég már elolvadt az utakon. olyan rendetlenül… a puska is csupa víz… – Az nem baj. Ilyenkor semmi sem baj. – Mert amikor először itt voltam. A cséplés leállt. – Rémesen nézel ki. már rajtunk volt. Be voltunk állva a nád közé. Meg etetheti is… A fiúk hallgattak egy darabig. – Hát ne gondoljon rá. meg kenegetheti mindenféle kenőcsökkel. – Tutajos. Gergő bácsi. A szükség. de Csikasz is ferdén hordta a fejét. s a víz egy gémfióka tetemét vitte lefelé. Ő meg örül. foszlottan gőzölgött a délutáni napsütésben. amit Matula meg sem mozdított. hogy kívánja-e? Ez most orvosság! Gyula lenyelte a méregerős pálinkát. a vetett ágyak. de a kukorica még talpra áll. Ez a megsértődés azonban felszínes volt. de van ponyva elég. – Gergő bácsi.Matula a kalapja felé bökött. – Másodszor? – nézett az öregre Gyula. s a füves térségeket mintha lehengerelték volna. aztán Tutajos is mocorogni kezdett. ha látnád magad… kár. és nem is mutatott semmit. mert a derék Tutajos arca . – Ha kell még. Egyelőre azonban csak nézett a székre. Gergő bácsi. csak nincs valami baj? – Semmi! Mi lenne? A jég veleje itt adta ki a mérgét. kabátok és egy általános ápolási terv kibontakozó hadjárata. biztosan tekeregtél. és amikor másodszor visszajöttem.

hogy a fiúk nagyon megáztak. mert ezek a lábak… Nancsi néni szeme bűvölten nézte Bütyök lábát. és Bütyök akkorát tüsszentett. arra is el volt készülve. de szerencsére nem kell sokat gyalogolni. most sietünk. – Aha – mondta Matula –. – Meddig kell bent lenni. de erre a látványra nem volt elkészülve. aki töretlenebb állapotban volt. – Látom – lehelte Nancsi –. mi az evezés. mert – bár nehezen hagyta itt a kunyhót és az öreg Gergőt – valahogy kívánta Nancsi puha kezét. – Hát ami azt illeti – szomorodott el Tutajos –. Gergő bácsi? – kérdezte Bütyök. Először Bütyök mozdult meg. De felszínes volt azért is. Most sietett és a csónak repült a vízen. felfelé meredt. odáig meg csónakon megyünk. – Nem gondolnám. Az egyik csizmája. De Nancsi már csinálja a fürdőt meg a téját. – Hát mindenre nem. aha! Kezdi már. A viharvert ifjak dideregtek. mint egy kűbálvány mondta később az öregasszony –. . és mosolyogni igyekezett. pedig még csak a fejüket láttam…” – Megjöttünk. mert – ráadásul – hüvelykujja görcsöt kapott. mert úgy húzta be a csónakot a nádba. “Úgy álltam ott. – Bütyöknek még a csizmája is bennveszett az iszapban. és önállósítva magát. uramatyám… bár ne látnám. A kocsi eddig már a hídnál van. és a fiú fokozottan pirult. A két ifjú ezek után felöltözött. csak amire köll. – Majd evezhet még. a meleg ágyat s általában a kőből rakott házat. de fejét úgy tartotta.egy-két napig nem volt alkalmas semmiféle érzelem kifejezésére. de úgy látom. – Gergő bácsi – mondta Tutajos. – Inkább meztelenül mennék – mondta Tutajos. Amikor a kocsi bezörgött az udvarra. Nancsi néni ott állt a feljárón. látóm. mert Matula eddig soha nem sietett. mint egy törékeny köcsögöt. Nancsi néni el volt készülve. Az orr nem azonosította magát semmiféle mosollyal. hogy a fiúk “megáztak” – ahogy Matula mondta –. mint egy kútágas. kidugván a takaró alól meztelen lábát. mint amikor a liba az eget kémleli –. de bal szeme csak félig nyílt ki. És Bütyök megláthatta. Hát szálljatok már le. hogy István úr szól majd egyetkettőt… de az nem baj. ha kicsit helyrepofoznak bennünket. de így még Gyula sem látta. Evezni nem lehetett. hogy egy gém pipaszár lábait széthányva rebbent fel a nád mellől. csípőre tett kézzel és szelíd harciassággal. amin nem fúj keresztül a szél. mert testükön csak imitt-amott volt egyegy kis darab ép hely. csupa szúrás. – Jó napot. Nancsi néni – vidámkodott Bütyök is. mintha a ruhák tüskével lettek volna bélelve. hogy enyhítse az ijedséget. megjöttünk. de úgy öltözött fel. és szerette volna megölelni az öreget –. Gergő bácsi? – Ameddig akarnak… – Nem is baj – tapogatta Bütyök jégverte kobakját – nem árt. és mivel Matula mondta. Nancsi néni – mondta Gyula rekedten. maga mindenre gondol. hogy Bütyök kissé elpirult. nem is szeretek rágondolni. – Hát pofozásról ippen nincs szó… de az lehetséges. és kissé ferdén. – Egy csizma: nem csizma – mondta Matula –. a ruhák megszáradtak. vágás a lábunk… aztán vizes minden… – A kocsi a hídnál várja magukat. hogy Nancsi örülne neki… – Evezhetek. A másik megvan. Be kell vallanunk. és orra – két mogyorónyi daganattal – egyáltalán nem vett részt ebben a mosolygásban.

szerencsétlenek. – Segítsek. hogy a csata vesztett ifjak álmodtak-e valamit. de hoztam bakancsot is. de igen erőteljes megjegyzéseket tett a jégverést illetőleg. és csak nehezen fékezte le magában a gyógykezelési szándékokat. bár Gyula néha nyugtalanul hánykolódott. mért… mért. mint két hindu fakír. Figyelmesen nézte Tutajos összeszabdalt térdét és verejtékes homlokát. aki közben körüljárta őket. – Nem volt szívem felkelteni őket – mondta István bácsinak. mert beszélni akarok vele. és ezt nem az apró sebek okozzák. – Szappanozzátok le egymást.– A csizmám odaveszett – igyekezett enyhíteni a dolgot –. Bütyök. Csak! – kiáltott. hiszen ő adott neki kocsit a szomszéd faluba. Azt sem tudni. aztán nagyon puhán megfogta öccse kezét. aztán be az ágyba. – Miért? – Ne ácsorogjatok. és szeme ide-oda járt Tutajos kék-zöld arca. aki kitakarózva. – Hát még ha ezeket látná – intett befelé. Láza van. iszen véres is. mert Nancsi néni másként nem hagy élni bennünket. éjfél lesz” – gondolkodott. Odakünt csillagtalan. elmerülve az álom öntudatlan tengerében. – Ugye! – Úgy! Addig hazajövök. – Miért? – állt meg egyszerre a két ifjú. a fürdő kész. – Mert nem vigyázott rátok! – Hiszen… – Mozogjatok. és két István bácsira méretezett hálóing. mintha aludnál. “Hát annyira talán nem sürgős” – nyugtatta magát. “Ennek a gyereknek láza van. itt vannak az ingek. Mire a doktor hazaér. mert Bütyök nemcsak a szemét hunyta le. félmeztelenül feküdt. hogy teste abban a pillanatban fájdalmas darabokra omlik. Szárogatni kell a zabot. – Mit nézzek rajtuk? De azért vacsora után bement a fiúkhoz. de Bütyöknek még a szuszogása sem hallatszott. Bütyök. ezeket valahol kint kapta a jég! És közelebb ment Gyulához. de pár perc múlva már enyhén szuszogott. mert újra felhők jártak az égen. ótvarosnak látszó koponyája között –. Balázs hétre menjen a doktorért. mert én eldőlök. és rövid. … És fél óra múlva ott állt a két fiú tisztán és szárazon. – Nem bánom. hogy lassan alkony lett. és később sötét. és csendesen kiment a szobából. és felkattintotta a villanyt. még egyszer visszanézett. – Hogy az a jóisten… hogy az a tüzes ménkű! Ennek is Matula az oka! – csattant fel végül. István bácsi hálóingében. sötét borulás szállt a falura. csak amíg leszállok… A kocsi elgörgött. Majd akkor meglátom. És arról sem tudtak. aki egyébként is harapós hangulatban volt. Aztán csukd le a szemed. Erre a figyelmeztetésre azonban nem volt szükség. – Az árgyélusát – sziszegett meglepetten. Arról természetesen mit sem tudtak. – Kicsit – állt talpra Bütyök. mit kell veletek tenni. – Szentséges atyám. Visszafelé hozza el az . Aztán Balázs ne fogjon ki. és hőseink bevánszorogtak Nancsi néni után. hogy Nancsi néni többször bent járt különféle teákkal és tégelyekkel. az ágyak megvetve… még hogy van kedvük beszélni! A fürdőszobában kánikula és vízcsobogás. akik éppen most keltek fel a tüzes szögekkel kivert heverőről. emeletes orra és Bütyök dagadt. mert úgy érezte. – Feküdjünk le. de mielőtt leoltotta volna a villanyt. hanem a ponyvákat vigye ki a gépekhez. mint kotlós a csirkéit. – Nancsi néni – mondta odakünt –. Tutajoskám? Gyula ingatagon állt fel. szemével benézett az ablakon az est.

hozzám gyere. – Nem! Én vagyok a pótatya! – Ülj fel. “Majd holnap…” – gondolta. a nád közt. meggyőződni. Amikor később felnézett. Nem mondták. István bácsi? – Megvizsgál benneteket. – Nancsi néni. hogy reggelre elfelejtette őket. – Okosan. Amikor végre felébredt. mert hol megsült.olajoskannákat. aztán úgy gondolta. Evezni meg egyáltalán nem lehetett. és úgy érezte. ha pótapa kell. Egyébként jó reggelt kívánok… Tutajos ijedten felült. s ezen megnyugodott. és nem érzett fájdalmat sem. mert ha a kocsi olajos lesz… – Balázs vigyáz az ilyesmire… – … aztán elmegy patkoltatni. aztán a bábát Vicához. Balázs ráér előbb kivinni a rézgálicot a magtárba. hogy sürgős. de Gyula füle közömbösen eresztette el a hangokat. Úgy. puha suttogásban úszott volna. Erre lehunyta a szemét. A holnap egyelőre elég távoli volt. A tavon ért bennünket. nem mennél ki? – mondta a doktor. telefonáljanak érte. a szoba már világos volt. mert mindjárt reggel lesz. hát bábát kap. Gyula átnézett Bütyökhöz. derék Tutajos? Ez a doktor meg akar vizsgálni. de megmondja neki. és annál jobb étvágyuk lesz reggel. megjött-e a gálic meg a kötőfék. – A Vica? – Az. Tutajos. majd kapsz másikat. Aztán most már feküdjön le maga is. már ott is volt. menet nézzen be a szövetkezetbe. Sóhajts! István bácsi ez idő alatt Bütyökkel sugdolódzott. – Nincs még annak itt az ideje. – Minek a doktor. és egy kocsi zörgött be az udvarba. hogy szalma közé pakoljon. Kitakaródzott és betakaródzott. hozza a magtárba. akkora volt a szél. egy idegen állt az ágy mellett és nagybátyja. ha megjött. de útközben szóljon be a bábához. hol megfagyott. igaz. olyan nagyon elaludtam… – Feküdj le nyugodtan. mert Lakatos Jóska felesége kérte. Ha nem jött meg. . – Gondoltam – mondta István bácsi. Hallom a csizmád elveszett. Mintha állandó és emelgető. amikor csuklóját átfogta. hogy igaz. de ezt csak Gyula érezte. és mondd meg nagybátyádnak. bár a felülés nehezen sikerült. – Talán felülnél. Tutajos bágyadtán mosolygott. Az öregasszony elgondolkozva nézte még egy kicsit a tégelyeket és a csalhatatlan orvosságok üvegeit. – Persze száraz kabátot nem vittetek? – István. Sőt álmaiban. aztán elmegy. Tutajos – segítette fel Gyulát a doktor –. hogy ne kotyogjon bele magasabb műveltségű orvostudorok dolgába. mert a másik ágyból – állig betakarva – barátja nézett vissza. – Engem is? – Persze. de erre az öntudatlan mozgásra sem ébredt fel. a Vica bábát kért. A ház elcsendesedett. – Nem tudtatok elbújni a jég elől? – Nem. – Megmondom. amelyek olyan lengén zavarosak voltak. – Bocsánatot kérek – jó reggelt kívánok –. s mire észrevettük. a doktornak egészen puha a keze és szárazon hűvös. és máskor. csak álmában. Aztán István bácsi hangja hallatszott. Aludjunk. Annál jobban alusznak. hogy ez a hangtalan megjelenés igaz-e. aztán újra sorba rakta őket. – A gyerekek meg hadd aludjanak… – Nem is ettek.

Amikor az irodában leültek. hogy felkelhetünk-e. enni se nagyon. Van lázad? – Nem mondta a doktor bácsi. – Nem is kívánok felkelni. hogy pótapátok vagyok. aki nem tudta a valóságot. Bütyök felült. – Mondom. – Lefekhetsz. mit gondolsz. csak beszaladt a berekből. amit akar. – Nem vagyunk mi betegek. – Nos? – A vendégnek semmi baja. aztán ilyenkor okosabb a doktorra hallgatni. – Éhen haltok. mert megüt a guta. és úgy várták Matulát. de érezte. hogy “á”! – Aaa… – Á-t szíveskedjél! Miután Bütyök csak egy rekedt “aa”-t tudott kilehelni. hogy nem oka senki se. – Ez is meg van fázva. mert az enyém elfogyott. de megfázhattak. A tüdeje van érdekelve. – Nem is azt mondtam. és most olyan a fejed. Bütyök ehetik. – Hát egyetek. mintha tíz éve mindennap együtt lettek volna. mintha egy éve látták volna. Mondd. de Bütyök hatalmasan bereggelizett. és széket penderített Matula alá. Nem mondom. Azt mondja. – Akarsz egy nyaklevest? Mondtam. – Gyomrod is el van rontva. hogy nem lesz tüdőgyulladás. hogy nem teszitek legalább a hátizsákba. Bütyök. A doktor rendelte. szegény gyermekeim. – Elég szamárság. – Csikaszt nem hozta be? . Tutajos – mondta a doktor –. aztán mehettek Matula szárnyai alá. István. Vadonatúj vadászkalap… – Igen. de csak pár év múlva. és mosolygott. fiam. Ellenben… – … ellenben? – Lovasfutár penicillinért a patikába. de az öcséd befogta. Bütyök kiugrott az ágyból. – Nincs kalapod? – Van. hogy megfáztatok. Ezzel most ne foglalkozzunk. Ülj fel. Helyette Nancsi néni jött be terjedelmes tálcával. és elő se mert jönni csodálatos szereivel. – Összegyűrődik. de nem hordom – mondta Bütyök büszkén. Mehetünk. aztán beeresztem ezt a vén betyárt. a doktor elfordult. meg hoztam halat ennek a Nancsinak. Régen ismerős és nagyon megnyugtató. István ránézett a doktorra. mert “új kárnak és régi várnak: nincs gazdája”. begyüvök – kopogott be az öreg –. – Lám csak! – aggódott az öregasszony. – Persze hogy megüt. csak tejeskávét és vajas kenyeret. Gergő bácsi. nem hát. mert még nem is reggelizett. Közben nézték az ajtót. azt megeheti a beteg is. – Nem mondták. mert egy lovas vágtatott végig az udvaron. – Írd a receptet… Bütyök később az ablakra nézett. hogy baj van. Tutajos alig evett valamit. – De nem ám! Gyula lázasan mosolygott. – Ne is mondd. – Nem szabad felkelni? – kérdezte Bütyök. egy-két nap fekszel. Gyula? Gyula azonban nem gondolt semmit. mert olyan volt ez a doktor. mert megint olyan félálomféle bódulatba süllyedt. a hőmérőt meg eltette. nem is kapsz.– Mamánál van pénz. hogy utálat ránézni.

Jóska. ezért itthon tartottam őket. hogy fiatokkal – és Bütyökkel is – a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. Erre csendesen felkelt az öreg. ezért kellő nekikészülődés után és hatalmas sóhajok közben nekiült a levélnek. Erősödik a fiú. . nincs a világon semmi baja. (Ez is igaz!) Nem árt. Nagyon elesett Volt. nagyon lázas és majdnem eszméletlen. megint elaludt ez a büdös szivar. és jó szeme is van kelésekhez. és intett Bütyöknek: – Hagyjuk aludni – suttogta. de Gyulát nézte. Amikor a doktor elment. úgy összevágta a jég. aki már megint elaludt. A számtannal is foglalkoznak. Ezután csendesen bement a fiúkhoz. de a reggeli kellemes hatása alatt nem is ért rá foglalkozni vele. a levegő meg a víz befejezi a kúrát. Meghívsz. hanem Nancsi. Szeme félig nyitva. amint a doktor mondja. és szivarra gyújtott). égésekhez miegymás… – Gyengén van ez a szegény gyerek – aggódott István –. Gyula nyugtalanul mozgolódott. de bizony nem találtam. mert most csúnya a berek. Bütyök nem értette ezt a nagy figyelmességet. és kerestem a másik csizmát is. sóhajtott a testes gazdász. gunyhót. eteti a kölyköket.– Ott hagytam a haszontalant. de azt a szegény Bütyköt ne fektessétek. ha heverésznek egy kicsit. Hát ronda idő volt. – Én nem gazdálkodom. Hadd kuruzsolja kicsit Nancsi néni. amikor a fiú felkel. ha a gyerek kicsit erősebb lenne – mondta a doktor később az irodában –. Bütyök mélyen aludt. amikor Tutajos megkapta az injekciókat. mert ott a hele. Elaludt. Csak arra vigyázzon. Mellesleg: az öregasszonynak igazán jó kenőcsei vannak. ha a szülei megtudnák… – Mért tudnák meg? Feltételezem: nem akarod megírni. de Tutajost már ez sem nagyon érdekelte. mit csináljak vele? Azaz ne te süsd meg. és megesszük a gyerekekkel. – Nem ártana. mert mindkét fiút megvizsgáltattam (ez igaz. István bácsinak eszébe jutott ígérete. vagy bánomisén mit. de nem vette észre nagybátyját. – Azon a napon. orsót. de pár nap alatt helyreigazodik. kendőt vagy harisnyát. mint egy kotlós. és csendesen kiment. és fiatok múlt héten fogott egy óriás harcsát. most nagy a sár. Még csak egy hisztériás anya hiányzik itt nekem. az már igaz. Két hét múlva az öcséd átadhatod Matulának utókezelésre. Csókol benneteket István – Na – ragasztotta le a levelét –. (Mi a mennykőt írjak még?) Nancsinak küldjétek majd valamit. Kitakarítottam mindent. Nem volt még dél. Mikor gyünnek ki? Nem mondta a doktor? – Hát talán pár nap múlva… – Nem is baj. puskát. de már kaptam újakat. Kedves Ákos és édes Húgom! – írta. A patronyok is mind eláztak. hogy beszámol húgának a fiáról. hogy meg ne fázzon. A jó öreg nap. Estefelé megint eljövök. Matula Bütyöknek beszélt. kézcsókjukat küldik. Tegnap nagy jégeső volt nálunk. süsd meg. Tudatlak benneteket. Most voltam náluk. egy malacot kapsz. mert itt-ott – természetesen szigorú felügyelet alatt – a folyóhoz is kieresztem őket. nyeleket.

és olyat fújt. aki ismételten leszállította Gyula Lajost erről a bizonytalan járműről. mi az – álltak meg az egyik cséplőgép mellett –. – Látod. én mázsálok. általában az élet idejének. egy fagy. aztán István bácsinak. egy járvány. hogy Bütyök valóban dolgozott Miután Nancsi néni csodakenőcsei helyresimították göröngyös kobakját. az aratás idejét: mindent. Bütyöknek. további nyaraknak. és mégis nekünk kell gazdálkodnunk. az úgy is van. és nem lopja a napot. – Mázsáljak én tovább? Úgy értem: amíg lesz valaki. és holnap már felborult minden. egy ostoba rendelet. onnét… onnét a mennykő tudja. hanem az idő és a véletlen. egy felhőszakadás. friss reggeli levegőt hozott a szobába és Gyula tüdejébe. látszólag közömbösen. ahonnét nem jött még tutaj vissza… de ott volt a doktor. Én most a felsőpusztára megyek. de nehéz a gazdának. s utána láztalanul nyitotta ki szemét. A doktor pedig – a délutáni vizsgálattal végezve – összepakolta holmijait kis táskájába. Estére majd itthon leszek. mert éjjel leszakadt az eső. a vetés rendjét. hogy nem is mi gazdálkodunk. Mert nehéz volt. a földek állapotát. mint egy győztes birkózó az utolsó menet után. – Azt mondta? – Nem én találtam ki. De nem állt meg. nagyon féltettem a – malacot… A nyár azonban ezt is tudomásul vette. bent fekszik a bódéban. mint “egyesek” – mondta István bácsi. és nemcsak jól érezte magát. elsősorban derék Tutajosunknak. főleg az első nyolc nap. István bácsi azt mondta neki: – Nem jössz velem. – Na. ami napról napra változtatja a munkát. égy rovarinvázió. beüt egy száj. Jövő héten át akarok adni száz hízott ökröt. de izgalmas érdeklődéssel látta a nagy gazdaság bonyolult és mégis rohanó életét. kezdhetem elölről az egészet… szóval. mert a maga kenőcsei meg olajai valóban sokát érnek. a szabónak. s a ház körül ténfergett. – Ki hát. hol az ellenőr? – Rosszul lett megint – jelentette a gépész –. és úgy határozott. elhiheti. Bütyök felkelhet. mert bizony voltak pillanatok. A nyár azonban – akármilyen nehéz volt ez a két hét – nem állt meg. ha akar. Bütyök. Az igazság azonban az. könnyű a cipésznek. a gyomrával vesződik. ha itthon lenne… . mert pótatyai mivoltában annyit aggódott pótgyerekéért. itt néha úgy látszik. István bácsi bement a kerekes bódéba. amikor Gyula majdnem eltutajozott azokra az ismeretlen vizekre. hogy Tutajosunkat mégis átadja az ősznek. nagyot aludt. – Ültessék fel a legközelebbi kocsira. és az nem változik meg. Könnyű az építésznek. – Bütyök dolgozik. mint három valóságos atya. mert amit kitervez. – Bütyök hol van? – nézett körül Gyula. Végül – a kilencedik napon – Tutajosunk nagyot sóhajtott. szárazság és még ezer ismeretlen nyavalya. mert adva van az anyag.– Nancsi néni – szólt be István a konyhába –. a beosztást. s amikor kijött. ámbár igen boldogan mondta. leromlik a jószág. Ennél a nevezetes pillanatnál véletlenül jelen volt István bácsi is. könnyű a mérnöknek. – Kijöhetne a tanító kisasszony. – És a mázsa? – kérdezte a gépész. – Nem lehet! Erre szigorú rendelkezés van. mert a mérnök valóságos számokkal dolgozik. – Phü – mondta –. dühösen vakarta a nyakát. és egyenest a doktorhoz. Béla? – Szívesen.és körömfájás. mert jön egy jég. majd nézzen be a gyerekekhez. és nem az időnek és véletlennek. a gépek használatát. A doktor azt mondta: magára bízza. Nancsi néninek és a doktornak is. Bütyök felkapaszkodott a kocsira. Ma kiadok egy rendeletet.

amíg ez a szegény Lajcsi rendbejön? Persze. tengelyek és fogaskerekek világában. Nancsi néni minden idejét a beteg . – Tudsz-e számolni. mert egy valóságos. Látva azonban Bütyök nyakkendőjét és Katica ünnepi réklijét. aztán az égre nézett. hogy reggel volt vagy este. A traktorok már a tarlókat buktatták. Nem kell talán mondanunk. Lehőc bácsi. – Csuda feje van – mondta a gépész a gazdának. De az is valóság. mint hogy másnap már Bütyök indította és állította meg a gőzgépet. amíg a gépész a kocsihoz kísérte főnökét. Béla? – Persze – mondta Bütyök. hol meg újra visszajött. belenézett. színjeles volt végig – és István bácsi csak egy jelentős mozdulattal fejezte be Bütyökről alkotott kitűnő véleményét. három perc alatt úgy mázsálsz… de úgy mázsálsz… na gyere! És ha nem is három perc múlva. aki átjött a szomszéd majorból –. az ebédedet majd kiküldőm. s ezt a kérdést tapintatlannak érezte. mintha ott cséplési ellenőrök tartózkodnának. s amikor a vízhordó lányka “ellenőr úr”-nak titulálta Bütyköt. Bütyök tehát ottmaradt a mázsa mellett. hatvan körüli gyermektelen egyén volt. rendes fizetésért… – Nem mázsáltam még – idegenkedett Bütyök. – Hát akkor? – és a gépész széttárta karját. mely hol elment. jelezve. nehogy babráljon valamit. míg Szanyadi Kati felvette piros réklijét. és az utolsó maghordó kocsival hazajössz. első osztályú gyorsvonat! mozdonyvezető árvájának ezt megtiltani egyáltalán nem lehetett. – Vigyázzon a gyerekre. de úgy mázsáit… – Csoda talentum vagy. István bácsi pedig levette kalapját. és gyilkosán dühös tekintete megszelídült. nemhiába volt színjeles. Ezek – valóságok. hogy a dicséretben túlméretezett fantázia rejlett s egyben az a tény. – Hát ha nem vagy hülye. míg Pondoray “kartárs” közvetlenül Béluskámnak szólíttatott.– Harangozó Laci? – Felvételi vizsgára készül az egyetemre. és elpirult. amitől vastag ráncok képződtek homlokán. aki szívesen apáskodott egy néhai kolléga árvája felett. az iringó virágja megfakult. végül Bütyökre nézett. Erről azonban nem tudott más senki. hogy a vastag gazdász szívesen adományozta a jeleseket. Lehőc egyébként elég száraz. hogy István bácsi – most először – hibát talált az ifjú számadásában. kitűnő tanuló. aki lázban és félönkívületben birkózott valami rémmel. és másnap hajnalban feltette mérgeszöld gazdászkalapját… De a nyár még ennek dacára sem állt meg. az öcsémnek a barátja. de negyedóra alatt Bütyök úgy mázsáit. – A géphez ne engedje a fiút. a nyárfás utak felett vércsefiak rikoltoztak. Béla. Ennek természetesen percek alatt híre ment. az asztagok helyett szalmakazlak nőttek. amelyekkel ő éppen olyan ritkán találkozott annak idején. mint Bütyök a jelenben. és mi sem természetesebb. Bütyök ezek után nyakkendőt kötött. hogy Bütyök teljesen otthonos a dugattyúk. dacára a beígért anyai pofonoknak. – Természetesen – parolázott a nyurga öreg gépész. a jeles ifjú meleg bizsergést érzett a szíve körül. sípolt a megálláskor. a vízhordó lányka pedig a következő napon egy doboz cukorkát “talált” ugyanazon kosárban. hogy kifogyott a tanácsokból. aszerint. Ekkor azonban már a nyurga gépész János bácsi megszólításra hallgatott. magában azt mondta: nono… – és a hibát szó nélkül kiigazította. mert Kengyelre gondolt. jelezve. még Tutajos sem. pláne amikor észrevette. erősödött az injekció hatása vagy gyengült. és Bütyök egy napon három szál őszirózsát talált ételhordó kosarában. aztán meglegyen a baj. atmoszférák. – És elvállalnád a mázsálást. hogy erősen gondolkodik.

mert a szerelem őt is érzékennyé tette. egészségesen és felszabadult boldogsággal kinyitotta szemét. és Bütyök hiányát alig vette észre. ezt nem értem. miért kell ezen szomorkodni. Szanyadi Katalin a neve. – Gyula – rémült meg Bütyök. de Tutajos ezt nem láthatta. Elég zavarosan mondta el. mert egyszerre megfeledkezett saját közeli elmúlásáról. Tutajos… én magam sem hittem volna. és… talán… meg sem gyógyulok… Tutajos nem beszélt tovább. A doktor naponként kétszer is megnézte Gyulát. és nem lopja a napot. – Ki az a nő? – Kérlek. és este. Amikor azonban azon a kilencedik napon értelmesen. – A… a menyasszonyomnak. Arca eltorzult. De az ebédemet is ő hordja. És Bütyök elmondta. Odaült a beteg ágyára. szellemi képességeid meglepően regenerálódnak. A kitörni készülő nevetéssel és a kíváncsisággal. ha ilyeneket mondasz… – Bütyök! – Mert ez nagy igazságtalanság! Hogyan törődtem volna veled. – Hát ha szeret? – Imád! – Te jóisten. . aminek köznyelven az első szerelem a neve. ha a távoli esküvőre gondolt. mert távoli lett minden és mindenki abban a félájult elesettségben. aztán most itt van. hogy ott van. amikor beszélni sem tudtál? De a doktor meg is tiltotta. mint amikor a kazánból a gőzt kieresztik. de felettébb zűrzavaros lelkiállapothoz. hogy érted ezt. hogy Bütyök miként jutott felelősségteljes állásához s ahhoz az emelkedetten boldog. Ezt azonban Gyula már csak hallotta. ami többször elővette. – Ne haragudj. és kék szeme van… Gyula erre már felült. amikor megérkezett. de nem foglalkozott a gondolattal. és Tutajos csak azt nem értette. a betegségtől elgyöngülten és kissé szentimentálisán azt mondta: – Te már nem is törődsz velem. – Megcsókoltad? – Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna. Látva azonban barátja komolyságát. De Tutajos nem is tudhatott részletesebben barátja dolgairól. Ezt már meg is mondtam Katicának… – Kinek? Bütyök akkorát sóhajtott. aki csak a hűvös borogatásokról tudta. – Sehogy – suttogta a szerelmes ifjú –. de olyan gyenge vagyok. Bütyök azonnal megsértődött. hogy “az a nő”. Tutajoskám. A vallomás után Pondoray Béla lehajtotta fejét. Most azonban nagyon hiányzott Bütyök. te hogyan szereted? Tutajos keserűen mosolygott. és ott dolgozik a gép mellett mint… mint vízhordó. – Gyula.mellett töltötte. hogy a malacsültet ropogósán szereti. és többször figyelmeztette Nancsi nénit. az együttérzés kerekedett felül. és váratlanul két kövér könnycsepp szaladt szája szegletébe. és szíve egyszerre tele lett barátja szeretetével –. és egyelőre ellentétes érzelmeivel birkózott. – Remek – örvendezett a doktor –. ne beszélj úgy róla. Bütyök. mert elsírta volna magát. aki dolgozik. kezébe vette kezét. – Bütyök – kiáltott –. – Ha te nem gyógyulsz meg. mint “egyesek”… Azt már nem is kérdezte. első gondolata barátja volt. mert eddig a betegségen kívül nem is érdekelte semmi. sehogy. én öngyilkos leszek. és talán könnyezett is. – Ülve… és borogatás nélkül. – Hát mondd el. – Haza is mehetek. Gyula… igazán… – és nem tudott mást mondani.

mert Bütyök a legerősebb. Tutajos rohamosan erősödött. Te gyakorlatot szerzel. a füst távolodó gomolygásában az otthon és az iskola szólt volna. süttette magát a nappal. hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. bujdosva a letarolt mezőkön. és – bár erről nem szólták – kicsit. ropogós. és Bütyök mezőgazda. és nem értették a szerelmet. Késő nyári. s amikor elment. – Nem lehet. s kiadta a rendelkezést arra a bizonyos malacvacsorára. mert nem szerelmes. A kocsi hazafelé zörgött. a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között. aki ennek a dalban előadott kérelemnek ellen tudott volna állni. Ezen kicsit elszomorodtak. nagyon kicsit vágyódtak is a társak és az új iskolaév változatossága után. és ezzel együtt nőttek vágyai Matula és a berek után. De a nótának aztán vége lett. és szeptemberben földhöz vághatod a legerősebb gyereket is az osztályban. – Matulával már megbeszéltem. Ez volt Gyula első kimozdulása betegsége óta. amiben benne volt a föld és a búzamezők egész szerelme. és olyan illat lengett körülötte. beletörődött a sors . aki pedig nem szerelmes. A gyerekek bort is kaptak egy kis pohárral. A vacsora azonban kiválóan sikerült. István bácsi megharagudna… de pár nap alatt úgyis vége a cséplésnek. hogy – amikor a két fiú már ágyban volt – odakint felbődült a doni kozák kórus legmélyebb basszusa. és dörmögve igazította helyre Bütyök szerelmének kézzelfogható botlásait. hosszan néztek utána. hogy nincs a világnak az a lisztes molnárja. almát tartott szájában. hogy ő is színjeles legyen. hogy Gyula tudományos kutató lesz. A távoli álmok között Szanyadi Katalin – természetesen – már mint Pondoray Béláné szerepelt. amikor a tejút már az ősz felé hajolt. mire kell vigyázni. Ült a két gyerek a lámpavilágos estében. ami maga volt a mértéktelenség csábítása. István bácsi azonban nem adott új beosztást. mintha a kőszénszagban. bár Bütyök kimutatásaiban a hibák tetemesen szaporodtak. Később azonban.– Én sem. s nekem szükségem van kisegítőre – ezek után némely bankókat olvasott Bütyök markába. a felnőttek azonban nem tartották kötelezőnek az egy poharat. Erre a szerepre a kislány erősen készült is. de jövőre újra szívesen látlak. harmadnap kibotorkált a kertbe. de ki tudott volna Nancsi néni művészetének ellenállni? A malac piros volt. mondván: Megkérem a lisztes molnárt: Őrölje meg a búzámat… Nem kétséges. mert szerelmes. pedig késő este lett közben. de esténként elővette könyveit. A vonat csak pár percig állt. Ennek az lett a következménye. és úgy érezte. és nem hallatszott már semmi. mintha a malac bosszút akart volna állni korai haláláért. mint a szétszórt pásztortüzek. ennek a hangnak. Aki szerelmes. mert a mezőgazdasági technikumot óhajtotta Bütyök tanácsára elvégezni. a csillagok magányosak lettek. A doktor még egyszer megvizsgálta Tutajost. azért. – Mehetsz! – mondta. a berek felett könnyű pára ült. tündöklő este. Amikor a Zala hídján átdübörgőit a kocsi. Tutajos megszólalt: – Most már kijöhetnénk újra. doktor bácsi. és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először. és nem gondolhattak arra. A vitaminokat szedd. azért. úgy látszik. – Elég volt – mondta –. hogy valami új beosztást ad. mert a vizet bizonyos felsőbbséggel osztogatta a szomjazóknak. és a fiúk szótlanul álmodoztak. Tutajos másnap már kiült a napra. csak hol Tutajos nyögött egyet. szinte túlságosan kiválóan. az áldó sugárzás a csontjait simogatja. Abban már megállapodtak. – Nem hagyhatom a gépet – mondta Bütyök –. hol Bütyök. csendes. és a fiúk – természetesen Nancsi néni csomagjával – ott várták az állomáson. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg. Lehet. Közben Pondoray néni is hazautazott. s ezen elhatározásukra István bácsi azonnal áldását adta. A testes gazdászban azonban megértő lélek lakozott. mert a doktort elvitték valahova.

a szél csak ritkán lendült munkára. Ezenkívül Nancsinak kedvességeket mondott. A nap sokkal későbben kelt már fel. és ők hárman újra együtt voltak. Gyula úgy nyitotta ki szemét. s a mocsár hűvös leheletében boldogság volt. és meggyőződés nélkül ásított. úgy látom. És amikor felkeltek. és nyársat faragott. hogy folyását látni sem lehetett. és a gólyák meg a többi fecskék is készülődnek. mint az ismerős simogatás. Meglassúdott minden. és Bütyök rendesen elrakta Nancsi néni küldeményét. de ez csak olyan kérdés volt. de a világosság ébredése ezen a napon ismerősként szállt rájuk. az elmúlt három hét csak rossz álom lett volna.kegyetlenségébe. amikor Tutajos a szeleméin alól kihúzta a baltát. Bütyök rendbe hozta a polcokat. semmitmondóan billegetve suta farkát. akkor is röviden végzett. – Semmi bajom. amikor visszakapja őket. mielőtt Telkeit volna. Csikasz ezalatt bejött és kiment. és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén. . – Megyünk. A nap felkelt. Gyula elment fáért. sarlós fecskét se látni. A hajnalok tűnődő ködöt szültek. az öreg pipára gyújtott. Meglassúdtak a fiúk. hosszabban ácsorgott az ég alján. mintha a betegség. aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. és később is világosodott. Gergő bácsi! Matula a szokott helyén ült a konyhában. mire az öregasszony megjegyezte: – Látod. és meglassúdtak a fiúk is. mint máskor. halat vitt. és csak kicsit bólintott. kibocsátva a szoba elhasznált levegőjét és beeresztve a kertek üde. amire nem is kellett válaszolni. és csak a függöny lebbent meg. sőt Matula is pipált még egy verset a szénaágyon. ahol üres volt már minden fészek. Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. ámbár. De el kellett végezni. ami nem oszlott szét a nap első érintésétől. hanem elvégzendő. Matula csendesen mosolygott. amikor elindultak. A vén szilfa puhán állt a virradatban. ha rumot is adsz hozzá? A doktor annyi orvosságot adott Gyulának – fordult a fiúkhoz –. már mindenki tudta a dolgát. mert felesleges volt a szó. és úgy nézett a két gyerekre. mint a vén sas fiaira. Gergő. s a tavon lármázó madársereg mintha hazatérőket köszöntött volna. Mit csinál Csikasz? – Hát azt most nem tudhatom. de iszen majd meglátják. az az ő dolga volt. selymesen suttogott a nád. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába. és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. Gergő bácsi. hogy egy falut el lehetne pusztítani vele. Tegnap láttam. – Tán nem aludtad ki magad? – kérdezte az öreg. ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt. s az oldalához csapódó hullámok locsogása is olyan volt. de nem kell már a haszontalant megkötni. Amúgy semmi újság. És amikor másnap reggel megkoppant az ablak. s a máskor hosszú magyarázatot egy vállrándítással vagy kézlegyintéssel intézték el. a folyó olyan lassan mozgott. ringva kellette magát az öreg csónak. nyárvégi illatát. közben le-leült egy pillanatra. Sötét volt még. összeszedte már magát. Nem beszéltek. – A rétisas? – Megvan. mintha a nyitott felső ablak lélegzett volna. szűkszavúak lettek. Csikasz viháncolva ugatta körül őket. ilyen is tudsz te lenni… nem akarsz teát? – Mért ne akarnék. mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. változatos munka. A sárgarigó elment már.

a jövő évről. és tervezgetéseikben a jelen átnyúlt már a jövőbe. A nádkéve háromnégy méter hosszú. Ilyenkor a fiúk a tűzbe néztek és a télre gondoltak. – Meghordjuk.Otthon lettek a nádban. hogy a nádhordásnak is megvan a maga furfangja. s a hold jeges nézésétől megrepednek a fák. a kalapom! . mint otthon az utcai zaj. az árnyék az időt. embernek már nem maradt hely. ahol soha nem fagy be a víz. vadliba szól a dermedt levegőben. de amikor pár kéve ráhasalt a csónakra. de nem idegesek. de tüzelni kellene egész éjjel. erre ne legyen gondja. Persze. ha valami embercsapást látok befelé: utánajárok. Ezen a napon a fiúk nádat hordtak a zsiliptől. – Onnét a zsiliptől? – Onnét. mert Matulának másutt volt dolga. vészes károgás vagy ijedt feljajdulása a tömegnek. csónakra rakjuk és hazaevezünk. a nádat ide lehetne készíteni. kétoldalt belelóg a vízbe. és ha pár kévét ráraksz. hogy itt nem jött a mentőautó. – Hipp-hopp. ha befagyott a Dráva. De nemigen kívánkozik ide senki. hogyan evezel? – Meg kell próbálni! És megpróbálták. mert az áldozatot elvitte a héja vagy a kánya. a hang a távolságot. mint a városban. – Akkor nem lehet itt kint aludni? – Lehetni lehetne. amikor a varjúkárogás itt az úr. ami egy kicsit búcsúzás is volt. hány zsákkal telik. Érzékenyek. Most már aligha szorította volna meg bármilyen vihar a fiúkat. a folyó olyan csendesen kúszik a jég alatt. – Csakis csónakon – mondta Bütyök –. és Bütyök naponta többször akarta látni ezt a rózsát. ahol feliratok és jelzőlámpák igazítják az embereket. – Matula bácsi olyankor is kijön? – Ritkábban. közben azonban megbeszélték a nádhordás minden lehető furfangját. Akkor aztán nagy hajkurászás volt a farkas után. aztán majd meglátom. s a madárvilág állandó lármája olyan volt. Gyula. csak úgy egyszerűen. Bütyök rakodott. mert érzékenyek lettek minden változásra. és Bütyök akkorát ordított. nehogy rakodás közben a vízbe essen. ő hordta a kévéket. és Tutajosnak lett igaza. amikor északi vendégmadarak zajonganak a jégen s a meleg források táján. amelyből kihallatszott egy-egy hirtelen fékező autó csikorgása vagy a rendőr sípja. mert felvették a táj és Matula tempós alkalmazkodását minden változáshoz. És – amit eddig soha nem tettek – a jövőről beszélgettek. A munka hevében azonban megfeledkeztek a kalapról. mert körültámogatom nádkévével. – Délre itt vagyok. A különbség csak az volt. A víz színe megmondta a mélységet. hogy mondja. ámbár ritkán lett meg. és a hó nyitott könyvként árulja az éjszakai vadászok nyomait. Matula bácsi. mint amikor elütött valakit a villamos. mi? – csóválta fejét Tutajos. csak annyi. cinkék forgolódnak a nádszálakban. ahova Bütyök csodálatos gazdászkalapját helyezhette. de most a kalap mellett egy kis rózsa hervadozott. öles hó alatt alszik a berek. Hanem jó. A jeles ifjú általában nem hordott kalapot. amit aztán tavasztól eltüzelgetek. hogy Tutajos kiejtette kezéből a nádkévét: – A kalapom! Gyula. Tutajosék kényelmesen reggeliztek. és a farkas át tudott jönni a horvát hegyekből. mint a tolvaj. Esténként a télről beszélgettek. – Nem hordja be a szél a havat a kunyhóba? – Nemigen. mert a “hány zsákkal telik” azt jelentette. Gyerekkoromban még idetévedt egyegy farkas is. – Ezen még gondolkozni kell. Ezeket a kiugró hangokat itt a figyelmeztető sivítás helyettesítette. és úgy jártak a berekben.

tehát csáklyával a kezében. Tutajos! Igazán jól kigondoltad. odaadta a kalapot. – Sietek. és Katica virágja is rajta van. – De Béla. Hozd le a kötelet a kunyhóból. A kalapomat. goromba leszek! Itt nem jár a világon senki. Gyula tiszteletben tartotta Bütyök érzelmeit. és óvatosan leemelte az erősen fejére szorított kalapot. csak azt nem tudta. Gyulám. – Nem láttam. én meg lemegyek a szivattyúhoz a másik csónakért. hogy örüljenek ennek a csalamádéutánzatnak. Később kiderült. de most várnod kell. Bütyök kezébe vette a csáklyát. alaposan megrakták. A két csónakot egymás mellé kötjük. de hangtalanul a vízbe hanyatlott. Tutajos. – Siess. ugye. míg átöltözöm. – Tévedsz. láthattad. Gyula erre szó nélkül elindult a szivattyú felé. míg Gyula ugyanakkor teljes erővel meghúzta a kötelet. hogy: – Nagy vagy. te meg a csáklyával kormányozol. hogy húzom a kötelet… – Szólnod kellett volna. Bütyök gondolkodott egy kicsit. hogy a szerelem lehet ugyan valami gyönyörű érzés. azt hittem… – Nem haragszom. Bütyök – kivételesen – nagyon mérges volt. mert Bütyök a nádrakás tetején nem találta még meg egyensúlyát. evezz fel a kunyhóhoz. mert jól tudta. és a partról vontatjuk. hogy ez helytelen mozdulat volt. – Ne sértegess. add ide a kalapom. – Jó. hogy ki az a mindenki. gondoltam valamit. és a gémek nem hordanak ilyen ocsmányságot. és ellökte a szállítmányt a parttól. legfeljebb elmerül. Miután kiköpte a feleslegesen lenyelt vizet. de aztán elkapta a csáklyát. felvette az eldobott kévét. – Meg ne fázz. – Nem mondtál. – Viszi a fenét. majd kipiszkálom a csáklyával. azt mondta: – Gyula. de nem is lett volna ajánlatos ezeket az érzelmeket tiszteletlenül megbolygatni. Bütyök. – Igazad van. Gyula tehát nyelt egyet. a kalap mindenkinek tetszett. . A csónakokat azonban szakszerűen összekötötték. Bütyök. Tutajos. Én húzom. nem is várta a megrántást. mert soha nem végzünk. de marhaság. és kihúzta barátját. mert elviszi a víz. Bütyök… bocsáss meg. jó. mert Bütyök. és Bütyök megenyhülten jelentette ki. Tutajos ezek után egy fűzfabokorra tette a kalapot. hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó. miért hordod ezt a lucernaszínű holmit. felkantározta a csónakokat. semmit. – Ne haragudj. és kötszerre felvisszük az egészet. de itt nem látnak a tehenek. de a valósághoz semmi köze. édes gyötrelem. a szelíd Bütyök ölni lett volna képes Katica érdekében. de le is tette azonnal. – Minden gazdász ilyent hord. Közben azonban arra gondolt. Béla. nem viszi el senki? – Bütyök. amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága. – Bütyök. És Tutajosunknak kétségtelenül igaza is volt. mondtam! Tutajos simán és egyetlen mozdulattal partra dobta a nevezetes jószágot. Ez így nem lesz jó. szavamra mondom. és nem is tudom. ez marhaság volt! Ne haragudj. Tutajos csak a nagy csobbanásra fordult meg.– Ne ordíts. – Ugye.

úr lettem vénségemre. hanem megcsókolta. szóval legény lett a talpán… Bélának meg virág van a kalapja mellett… Bütyök úgy érezte. mert rendes kislány az a Kati. és elmosolyodott. – … ami nem is baj. Matulára. Csikasz! – Jó. tehát felszaglálódott a tűz mellé akasztott kalap felé. hogy Tutajos éppen csak hogy hanyatt nem veti magát a hangtalan nevetéstől. A fiúk hallgattak. A kései nyár meleg ragyogása mögött felállt az ősz. hogy ez a nyár ugyan elmenőben van. Felszaglálódott.És Bütyök sietett is. nézték a kezükben a kenyeret. A legeslegjobbat! Ez az igazság! – megtörölte homlokát. A vízre gondoltak. sőt ásított is. és a szelemen alá dugta. de nem szóltak. a berek egész megismert világára. – Úgy látszik. húst. hiszen Nancsi néni küldeményét meg kellett enni. zöldpaprikát. – Vigyázz rá. Ma nem is gondolt senki friss ebédre. – Az anyja Matula lány – nem azért mondom… Szóval: most szusszantunk egy keveset. – Igen. igaz. és a legnagyobb rendben volt minden. hogy egyrészt elsüllyed. – Megeszi? – gondolta Csikasz. Csikasz tehát elfordult a kalaptól. – Nincs a berekben senki. aki jobban megcsinálta volna. mert amikor Matula megállt és körülnézett. Béla amúgy is foghatós legényke volt (Bütyök elpirult). Matula és – Kati. Kár. csak az a baj. nem hadonászik. – Otthon meg magukra sem ismernek. aztán papírba csomagolta. van dereka. hát a legjobbat találták ki. Bütyök sietett. de most már van válla. hát még ha kivirágzik! Aztán – rokonom is. Gondoltam: valamit csak kitalálnak. de minek ehhez megfürödni? – Gyula megrántotta a kötelet. Mire azonban Matula megérkezett. égett a tűz. – Szóval vontatták. jó – billegette farkát a kis kutya –. – Akár ehetünk is. Igen jól megvagyunk mink hárman. Matula a nádkupacra nézett. és amikor megterítettek. valahonnét nagyon messziről. hogy a kalapnak – kalapszaga van. és úgy érezték. Szólni azonban nem tudott. . hogy fulladás környékezte. mint a gyenge fűzvessző. a kunyhóra és Csikaszra. de maga. “Terülj asztalkám” – mondom. a nyüzsgés és hangosság. Hát itt maradok. de a nyárra gondoltak. – Itt maradsz. kést. aztán Bütyök száradó ruháira. ámbár nekem úgysem kellene. először a kalapot helyezte biztonságba. Bütyök azonban nem ette meg a kis virágot. vakaródzott. de jön már a másik. és a meglepetéstől akkora falatot nyelt. másrészt a füle lángolni kezd. pedig beteg is voltam. benne a berek. látva az elcsendesedett két gyereket. – Most már nem kapkod. a fiúkra. Azt már figyelemre se méltatta. ettek. hogy mindenki egyformán parancsol. nem kerít nagy feneket minden haszontalanságnak. aztán én csak hozzáülök. én is vigyázhattam volna – mondta Bütyök. szép nagy marka… Gyula kezére nézett. Bütyök a hátizsákot. a csónakokra. – De hát annál jobb lesz visszajönni… annál jobb! – enyhítette a gondolatokat Matula. Gyula – és Matula legyintett –. aztán én itt hagyom magukat. A két fiú megállt az evésben. a nádkupac ott állt a kunyhó mögött. és nem láthatta. most már mindenki parancsol. – Aha – pislogott Csikasz –. Matula megszólalt. amely most már elmenőben volt. Csikasz. de jó lenne estére egy kis halat enni. s már az első szippantásra megállapította. akár egy püspök. mert dolgom van. hogy elmennek. Gyula szó nélkül hozta a táblát. Csikasz ez időben éppen erősen unatkozott. a város. de amikor a kunyhóhoz érkezett. szálló madarakra. és csodálkozott. Dél volt éppen. Nem szóltak. nagyon halkan odahallatszott a déli harangszó. a törmelék elseperve. eldugja. amikor Bütyök szájához emelte az ázott kis rózsát. az iskola.

– Ne röhögj. kitágítom magam. egy pillanatot várj. – Akkor tágul. most tágítom. ha megtudod. és első lábaival Gyula térdének támaszkodott. haza is mehetek… – Bütyök – kiáltott Gyula –. és karimájáról csöpög a víz. és vacsorázni is akarunk. – Gergő bácsit? – Nem. – Kérlek. Tutajos. Amikor felébredtek. . mert régi rossz szokása szerint megnyalta a szája szélét. legfeljebb Bütyök kalapját. Bütyök pedig úgy nézett a levegőbe. – És addig? – Addig nem kopik. nem koszolod össze. Most már érted? – Értem. Megáztatom a vízben. Fogtak valamit? – Keszegeket. mert felfaltunk mindent. aztán nem bánom. a nap is… – és kellő simogatás után feltette a kalapot. nem szorít? – Nagyon szorít – vallotta be Bütyök –. – Csak nem a feje fáj? – összeugrott a kalapom – magyarázta Bütyök –. hogy Bütyök kalapja a füléig le van húzva. kissé meghökkenve látta. úgy látom. fenéken lőlek. ha haza is mégy! Beszélek hozzád. de kell még pár darab. a fegyvert. Csikasz? A kis kutya felágaskodott. Kicsit összement. – Kicsit? – fetrengett Gyula. Gergő bácsi. de tisztán érezte. Bütyök. Tutajos megnövekedett tenyerét nézegette. mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve. de most visszafordult. Legszívesebben megölelte volna legfrissebb “rokonát”. Matula mosolygott. – Kicsit. mint tökön a gyűszű. majd titokban megtapogatta izmait. de nem szóltak. – Te Gyula. és sörétet lövell magából. így azután. – Kivisszük a puskát is – mondta ki Gyula hangosan gondolatát. jóságos isten! De – tette hozzá. ha lehet – mondta Gyula. – Másra gondoltam… – Jó. – Huhú. a legjobb időt mulasztjuk el. és talán látott is. ha ezt még egyszer mondod. de ha gorombáskodsz. rám se bagózol. és talán maradandóbb is. ha az öreget üres kézzel várnánk. Felébredtek. hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. a kalapom megszáradt. Igenis. Bütyök. A tűz is melegítette. Ha pedig menyasszonyod a kalapodba szerelmes. ne légy egészen hülye. nem esik a vízbe. mintha látna valakit. Mit akarsz. és a fejemen kitágul. mintha vasabroncsban lenne a fejem. Béla. akkor jobb is. Legfeljebb gondolatban. gondolj másra. Gyere. a kétcsövűt. a puskát. látva Bütyök elkeseredését – a kalapos majd kitágítja. ez mintha most kicsi lenne… Gyula már menőben volt. Kisülne a szemem. mire a puska azt mondja: pu-pu. mert Bütyök egyelőre még képtelen volt a szóra. – És én megint itt maradok? – Gyere.– Meglesz. Tutajos. Olyan lesz. amikor Matula megérkezett. és utána megsértődsz. mint az új. nincs itt mit őrizni. Bütyök. amit billeget az ember. de most már azt sem érdemes… – Nem is kell – mondta Bütyök –. Csikasz. de most fogjuk meg a horognyeleket. de hát így is jó. ám ebben is lehet annyi szeretet. – Köcsögre kellene húzni. a tihanyi apátot… Gyerünk! – Azonnal. – Mi? – A puskát! – A puskát? Tutajos ingerült lett. Matula ágya már üres volt.

de nem szomorította különösebben. de uralkodni már nem engedte őket. Még egy fél órát maradhatnak. – Corvus cornix – motyogta Gyula –. ami nem is baj. mintha már nem egészen tartoznának ide. csak annyit mondott. amikor a fiúk kiöntötték a haltartó hálót a fűre –. – Mit látok meg? Itt nincs mérleg. de amikor közelebbről megnézte. hogy valami van a horgon. – Süllő! Kukacra jött – van vagy másfél kilós. – Az lehet. hátul a kisebb fiatalokat. . Nem pislogott. akiket a természet faragott férfivá. és a férfias vonalak alapja elrendeződött már álla körül és szája keménységében. és jól lehetett látni elöl az öregeket. Egyszerű lett. mint az álmokkal. amelyre ezt a dátumot ráütik. vastagon burkolva az idő ködébe. beleértve természetesen Csikaszt is. hogy ő többnek nézte. és az ő ivadékai talán majd hasonlítanak őhozzá. Ezeket az érzéseket a fiú nem latolgatta. A vacsora valódi. Matula-féle sült hal volt. nem kapkodta fejét. Matula elballagott a kunyhó felé. ha beszélt. de Gergő bácsi megmondja neked dekára. de attúl nem lesz nagyobb. Gyula leszerelte a horgot. természetesen Csikasz kíséretében. A betegség minden nyoma lefoszlott róla. első osztályú. és Gyula szinte látta a vasúti pénztár kis ablaka mögött a fekete. amelyek beteljesülhetnek. amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél. hiszen a gép sem más. s a fiatal szervezet tüneményes gyorsasággal szedte magára a félnomád élet erejét. és ha azt mondta: nem. és csak később mondta. mintha most más szemmel nézné a? egész világot. de minden mozdulatában benne voltak. Nem. de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban. amíg ide nem talál erre a kis állomásra. mert ennek van a legfinomabb húsa. Bütyök? Bütyök csak a kezével intett. maszatos párnát. de igazi főhatalomnak csak Matulát tartja. Ezen aztán Bütyök is megbékült. hogy Tutajos vágyott erre a pillanatra. és szeméből a dolgok valósága világított. mert a kis kutya minden alkalommal úgy viselkedett. s a hűvösödő alkonyaiban mintha valami idegesség szaladt volna végig a vizeken. Fantáziája még most is elszaladt néha. és inkább kíváncsiságot érzett. amely ki tudja. és a jegyet. Mindezen gondolatok azonban nagyon mélyen voltak. A régi “Tutajos-kor” lezárult. Aztán elmegyek a múzeumba is… nem megyünk még. mert előtte folyt a valóság. inkább játszott velük. az nem. hogy elmennek” – mondta az öreg Gergő. hogy Gyula ne gondoljon a vonatra. s izgalmában még a táguló kalapot is letette. megüti a fél kilót. amely a nyugalom és álomvárás kellemes érzéseit hintette a kis társaságra. aki még a “táblát” is le akarta nyalni. Szerette ezeket a gondolatokat. A varjak alvófájukra utaztak családonként. nem nézett félre. és kevés fárasztás után szákba vezette a halat. mint aki elfogadja ugyan a fiúk rendelkezéseit. Ladó Gyula Lajos most már talán hasonlított valamelyest az ősi Gyulák ivadékaihoz. azután bevágott. mint a természeti erők egybefogott szerkezete.– Hát én megrakom a tüzet. Matula örült is a süllőnek. hol kanyarog. elúszott az idő bizonytalan vizén. hogy aligha van annyi… – Majd meglátod. a bélyegzőt. de megszületésük pillanatában még nem valóságok. azt nem lehet mondani. és elegendő volt egy varjúkárogás. és ha az mondta: igen. Lovassyt mindenesetre elkérem István bácsitól. még ha gépek között formálódnak is emberré. szürkevarjak. az bizonyos… Bütyök kissé megbántva tette száradni kalapját. Egyedül maradt a két fiú. “Kár. – Szép kis süllő – mondta. amelyben benne van a dátum. és nem is lettek tudatos gondolatok. örült a másfél kilós süllőnek. nem húzogatja kabát ját. az igen volt.

mondtam. – Jó lenne egy zacskó aranyat találni – ábrándozott Bütyök. de az erőt nem a csónak kapja. – Adja ide azt a lapátot. és a csónak úgy ment a vízen. hogy elő is jöttek. hanem a víz. Ebédrevalót pakoljanak. mintha jobban fellobbant Volna a tűz. – Hát valami régi pénz talán előkerül. de Gyula mindig így mondja. de zacskó és arany alig – mondta Matula. Mögötte a fiúk lapátoltak. Béla. De majd belejön Bütyök is. ahol múltkor ebédeltek. s a hajnal még kissé bizonytalanul. mit Akarnak holnap csinálni? – Megmutatnám Bélának Tüskevárt. aztán hosszában ásni kezdett. – Itt volt a fal. Gyula már majdnem tud… igazán majdnem. A nap most már elszakadt a földtől. vannak a szivattyúházban. amire az öreg azt mondta. Bütyök… – és bocsánatkérően nézett a fiúra – ne haragudjon. mert Matula hangjában nemcsak megrovás volt. mert Matula evezett. gyerekkoromban nekem is volt csúfnevem. de Gyula már megszokta. Bütyök evezett. és visszajöttek a föld alól. Megmutatja. Ez persze túlzás volt. de szerszámok. csak sokkal egyenesebben. Matula nem ásott mélyen. mert az ébredés tiszta áhítata lengett a levegőben. – Alig hiszem – fújta a füstöt az öreg –. – Nézd ezt a tölgyfát. először felszedjük a szerszámot. és Matula ment elöl. hogy az álom hívására előjöhessenek. adja ide a csákányt. de az éjszakához tartozik. mert pösze voltam.– Csikasz! – szólalt meg az öreg. Bütyök! Az erdő csendes volt. hátha találnánk valamit. üres templom. Iparkodjunk. és fényétől piros derengés ült a tüskevári öreg fákra. amíg az erdő dombjára nem értek. Később koccant az ásó. hogy ha a nap fél karimája kibukkan a somogyi dombok felett. de aztán nekem dolgom van. hogy utaznak. Gyalog sem érünk hamarabb. – Mehetünk csónakon is – tűnődött Matula –. s egy-egy nyíláson vörös-aranyat sugárzott be a nap. aztán felcsónakázunk. kiásnánk a régi falat. Kár. hogy “Pipigaba”. Matula letette a csákányt. szótlanul. és meglapultak az árnyékban. Gergő bácsi? – Meg. nem bírsz magaddal… Aztán csak ültek a tűz körül. de fenyegetés is. A lépések susogva csosszantak az avaron. mert hasunkra süt a nap. úgy hívtak. Gyula úgy érezte. és a gondolatok most már szétszaladtak a lehetőségek csillogó terhével. – Úgy látom. a kövek közül. – Kő! Megvan! – Az – bólintott az öreg –. És lehet. Elszaladtak. és rájárt a szám. s egy óra múlva szürke törmelék jött elő. és alig vették észre. és felszakította a sűrű gyepet. hogy nincs ásó meg csákány. de a fiúk reggel már néni emlékeztek semmire. a múltból. és a kicsi kapát pipigabának mondtam. hogy itt volt valami falféle… A kifordított földnek valami furcsa. csak előre. de megnyalta a szája szélét. mintha a kóruson facipőben takarítana a harangozó. az Matulának már reggel. A kulcs itt van. Matula belevágott a földbe. A csónakot kikötötték. Gyula. hogy erő. ódon korhadásszaga volt. kabátot vigyenek. Lassan ballagtak. Hát így is szólíthat. s a kis kutya azonnal félrevonult. . hol kellene ásni. – Itt gondoltam – állt meg Matula. Tudja. de még mindig vörösen andalgott a keleti égen. mint egy nagy. – Eljár az idő – mondta Matula később –. ha akar… Bütyök nem szólt. s a harkály kopácsolása úgy hallatszott. mint a szitakötő a levegőben. hagyták az estét magukra szállni és gondolataikat a lángokban ellobbanni. az van. a homályból. és most már látni lehetett a kőfal vonalát a fekete humuszban.

hol elállt. A kibontott kövek lélegzettek. A földel messze dobták. de nem is tudták. láncos rabnak. Gyula. öreg sírból lélegzett volna. Nem ragyogott jobban a nap. láttam Mátyás király várát Visegrádon. Én láttam Somló várát. látszik. – Vasuk se volt azoknak szegényeknek. amely roskadozik a bánattól. Olyan vidám volt. Gergő bácsi. Hun a tatár. – Akkor is volt már tégla? – kérdezte Bütyök. Egyre hosszabban dőltek az ásónyélre. ugye? Hát csak turkáljanak. pedig könnyű itt ásni – mondta –. mire Bütyök letette az ásót. valami rongyos vitéznek. hogy útban ne legyen. Egyedül maradt a két fiú. és észre sem vették. hogy esznek. a vattás kis felhőhajók jöttek-mentek. mintha új lenne. Néha benéztek az erdő árnyékos oszlopai közé. mert valamelyik mindig elhurcolt innen mindent. Egy-két csóka kiáltott néha. mintha valakinek érkeznie kellene. itt a hátizsák… – Nem lehetetlen az. és most már látni lehetett a nagyobb köveket s közöttük a téglákat is. mintha valamit vártak volna. Később megint keményen koppant a csákány. s a kihányt föld mintha megbontott. Nem emlékszel. Tedd le a csákányt. Most már lassan. mintha az öregnek adott volna igazat. Én úgy két óra körül vetődöm haza. – Hát egy darab tégla. Bütyök vágta. Hát ássanak.– Most már látják. lepergette a földet. aztán ha aranyat találnak. ha letisztítottuk. tégla. mert a lázas sietség hamarosan lelohasztotta a kincskereső lobogást. és a fal egyik oldala szépen kiemelkedett. és jólesett az erdőből kilengő hűvös szellő. mit mesélt Lajos bácsi. – Talán ehetnénk is? – állt fel a görnyedésből Tutajos. amire az öregségben is emlékszik majd Pondoray Béla és Ladó Gyula Lajos. mert igazán nem emlékszem. Tutajos. de élére állítva. Mellette egy méter széles és négy-öt méter sima út. De fogyott a fal mellett a föld. fele tégla. de sose tudják sem elmondani. Bütyök. a messze nádas felett ölyvek vijjogtak. te meg lapátold. bár nem volt vidám. A szél hol feltámadt. itt a fal mellett – ütött a csákánnyal a földre. meggondoltan dolgoztak a fiúk. mintha levágták volna. és meglassúdtak már. hun a német – nehézség a csontjukba –. Ekkor már elmúlt az erdő reggeli csendje. az egész véres múltnak. hogy miért is volt olyan különösen szép ez a délelőtt. nemhogy aranyuk. hogy voltak népek. mintha már emléknek született volna. aztán elcsomagoltak szótlanul. Némelyik még olyan. ebédre ne legyen gondjuk. és alig szemernyi örömet hordoz lapos tarisznyájában. és Tutajos neheztelve nézett barátjára. hogy ezt a földet úgy hordták de. amelyből időnként majd előjön. ha már elkezdtük –. Olyan délelőtt volt ez. Iszen azért verekedtek. és csak ültek. Bütyök. itt megint fal van? – Majd meglátjuk. . – Én is megéheztem. ez habarcsban van. Ettek a fiúk csendesen. és újra kivirágzik. – Tégla – mondta később Bütyök –. – Hallod. mint máskor. – Már háromezer évvel előbb is. – Aludtál. Odaesett… – Nem. – Gyere. majd én vágom. amikor a magyarok még Ázsiában kalandoztak? – Talán hiányoztam – tűnődött a hosszú karú ifjú –. s a kövek emlékeztek. a múló gondolatok puha földjébe. a kószáló szellő végignyalta őket. s az erdő száz évvel ezelőtt is ilyen volt. s a könnyű széltől susogva megszólaltak néha a vén fák. és Tutajos lapátolt. akik cserépre égették írásaikat. hun a török. jó szélesen ellapátoljuk a fal mellől a földet. mint ma. egyegy harkály mintha szögeket vert volna augusztus koporsójába. Szép volt ez a délelőtt. s a föld megdobbant. hogy egyre mélyebben álltak. mert attól jobbra meredeken húzódott le a domb a mocsár felé. sem leírni. ámbár annak is mink voltunk az oka.

a kövek gurulása. nagyon vigyázz. Bütyök – kiáltott vissza. és úgy érezte. Kérlek. Az öregek tudtak építkezni. – Megkeresem Gergő bácsit. Rohant a fiú. hogy mentem volna el. Bütyök. és reszkető lába a harmadik ugrásnál már engedelmeskedett a parancsnak. és susogásuk a halálhörgést is éppen olyan nyomtalanul nyelte el.Szótlanul. mondtam. Talán pince van alatta…. amely minden lépésre mélyen dobbant. mindenestől eltűnt a lezuhanó téglák között. Még rád szakadok. – Nem szakadhatsz rám. – Mi? – Ne mozogj. – Hallod? – állt meg Bütyök. Nem. de addig mit csinálok én itt? – Nézz körül. meneküléseket. – Ez valami bolthajtás. hogy a kapkodásnak most sem lehet semmi értelme. hogy az ijedtség mennyire elgyengítette. és kiáltani szeretett volna. aztán csend. Bütyök… ne mozogj – suttogta Tutajos. én meg nem nagyon tudok kapaszkodni. amit sokáig nem lehetett tartani. Aztán susogtak. aztán csákányostól. – Jó lesz. Béla. Béla. a szíve kiugrik a torkán. – Rohanok. mert a bolthajtás többi része. Tutajos elkúszott a beszakadt lyuktól. meg gyökerek is tartják… földes… Gyula ezek után reszketve bár. Odalent még hallatszott valami robogás. – Gyula…. – Ugye. s csak amikor felállt. Szája reszketett. mert még hangosan beszélni sem mert. hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa. de odakúszott a pince leszakadt nyílásához. Rohanok. Olyan. – Itt a sarokban. s az egész táj meglódul előtte. mozdulni sem merek. Gyula fehéren meredt a sötét üregre. rád ne dűljön valami. mire Bütyök hasonló ijedten kiáltott fel: – Elmentél? – Béla. mert rád szakad a többi… nincs semmi bajod? – Nincs… nagyobb… de hogy megyek innét ki? A fejem is… – Mi van a fejeddel? – Vérzik. azt mondom. és talán nem is találta volna meg. A téglasorról könnyen le lehetett a földet lapátolni. rohanok. mint Gyula csörtetését a régi avarban. úgy látom. üldözéseket. De hátha megindul a fal? Erre a gondolatra Gyula olyan vágtába csapott. – Nem látlak. Ide nézz! Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe. nem kereste a járt csapást. mert láttak ők már ezen a dombon vad futásokat. hogy ne ugrálj? – Meg az egyik ujjam… talán kitörött vagy mi… Tutajos riadtan hallgatott. érezte. mint a vas. de vigyázz. erős. Gyulaaa! – Jaaj. de egy kis izgalommal dolgoztak. – Hol vagy? – rebegte. Minden gondolata Bütyök volt. Majd szépen letisztítjuk előbb. – Lehet. s őt várja. Gyula nem érzett fáradtságot. A nádon toronyiránt törte át magát. – Tutajoskám. aki ott ül” most abban a sötét pincében. s amikor leért – megindult alatta a tégla. Kibírja vajon az a kötél Bélát? És egyedül fel tudja húzni… és ha nem tudja. pedig már kint futott a parton. elmegyek kötélért… csak ne mozogj… ne mozogj… – Nem tudsz kihúzni. hidd el. de egy hang nem jött ki. de ne ugrálj rajta. – Tutaaa… – ordított. s a vén fák tűnődve néztek utána. mihez köti? . s ekkor előtűnt domborulata. megbolondítasz. most már nem szakad le semmi – s arra gondolt. ezen nyugodtan ugrálhatsz.

. és leteszi a parton. Tutajos magához intette Csikaszt. amíg Matula elő nem jön. Gergő bácsi! Matula szalonnabőrt tartott kezében. elhozza a fejszét is. s a kis kutya ezt megérezte. mert arra szükség lehet… elszalad ezen az úton. távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája. csapja a hóna alá. a tűzhely mellett Csikasz feküdt nyelvét lógatva. és vigye Csikaszt is. és elindult a part felé.Matula! Itt csak Matula segíthet. amit olyan ember mond. és egy ujját kitörte… de kijönni nem tud. Egész ijedtsége. – Ballagjon csak előre. s az öreg meghallaná. legfeljebb kificamodott. mert az öreg másfelé nem mehetett. akármerre ment. idegeinek feszültsége most szakadt fel. és zöldpaprikát is vágott hozzá. de el is hallgatott azonnal. “Az ujja aligha törhetett ki – gondolt Bütyökre –. karikába rakta a kötelet. Szaladni kezdett a fiú előtt. és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj! Nem lehet. “Nem lesz semmi baj!” – Matula mondta. Ha így sem jönne. A verejték a hátán csörgött le. mert meleg volt nagyon. és nem törődött vele. pedig ebben a pillanatban eltörtek az aggódás szárnyai. mint ami valóság. senki más. Jaj. azt nem mondta. hogy ott valami pince van. – Gergő bácsi! Matula kezében megállt a bicska. amire szükség lehetett. – Az csak kívülről látszik sötétnek – mondta Matula –. – És most ott van abban a sötétségben. Hadd mozogjon egy kicsit a kutya is. Reszkető inakkal kelt fel. De hol lehet az öreg? A puskát is otthagyta a beomlott fal mellett. hogy a könnyek végigperegtek az arcán. ámbár most már lényegesen kevesebb aggodalommal. – Hol van Béla? – Matula bácsi!… a gödörben. Matula pedig megrakta a tarisznyát mindennel. vidáman csaholva. Matula levágta a maradék szalonnát. amikor beszakadt? – Persze! Azt mondta… a feje vérzik. Matula pedig becsattintotta a bicskáját. mert azt nem mondta. édes Bütyök. most talán lődözni kellene. ahol a gyalogút jön a faluból. ott a kötél. és csodálatos erőt érzett a szavakban. és addig lődöz. Tehát: először a kunyhóból elhozza a kötelet. Bütyök. mert Matula mondta. mert a szénaágyon Matula ült és szalonnázott. Fene se gondolhatta. a szíve tovább verte a riadót. Nem lesz semmi baj! Tutajos csak most tért magához. mint egy űzött vad. és ha így sem találja meg. Nem. – Beszélt vele. és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált volna végig. Csikasz szaladt elébe. hóna alá vágta a fejszét. aki sose mond mást. azt meg helyrerántjuk. aki alig állt már a lábán. – Menjünk. István bácsitól segítséget kérni.” De Tutajos gondolatai is Bütyöknél jártak. mert a fiú nyomában a félelem s a rettegés repült. visszaszalad a puskáért. majd utolérem. kellett neked ugrálni? A rekettyebokrokon úgy tört át. hogy az ágak majdnem a szemét verték ki. hogy bemegy a faluba. “Nem lesz semmi baj!” – most már csak széteső fáradtságot érzett. Amikor kiért a bokrok közül. nem… de bent van… – és Tutajos nem bánta. a füle zúgott. s a bőrön volt még egy kis darab. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét. – Rászakadt valami? – Nem. be kell menni. Délfelé járhatott az idő. ott a fejsze a szelemen mellett.

A fal azonban nem mondott már többet. mert Bütyök rabnak érezte magát. “Kellett nekem ugrálni?” Nem. de úgy érezte. mint ahogy az is volt. s Bütyök ezek után turkálni kezdett a földben. Amikor Gyula elcsörtetett a nyílástól. és fején az a törött tojás is érzékenykedett. s ez a tojás még vérzett is. . a karika könnyen kijött a falba erősített vasszárral együtt. “Hogy várhat bennünket!” – sóhajtott Tutajos. Bal keze ugyan erősen megdagadt. a bomlás illatai egyszerre szárnyra keltek. hogy nagyobb baj már nemigen lehet. és az egyik ujja kissé félreállt. gondolta a fiú. s most. ha Matula csak este kerül elő. a gyökerek és a magány kémiája dolgozott itt pár száz éve. és hallgatódzott. “mint egy kriptában”. csak ott lehet ilyen szag. de a beverődő napsugáron csak az erdő suttogása szitáit le a mélybe. ezért ismét a csákánnyal húzogatta el a földet az egyik sarokból a másikba. Egy mátyásmadár zajongott az erdőben. és nem is kívánkozott az emberi maradványok e titkos helyére. “Csak már ez a Tutajos jönne!” És turkált tovább. mert még rádől valami. Bütyök egy darabig erősen egyedül érezte magát. a mama s a villamosok nagyon távoliak voltak. “Talán doktorhoz is kell mennem… hát kellett nekem ugrálni?” Bütyök elkeseredetten ült le. s arra gondolt. Kis kő és nagy kő. “Mi ez a kemény? – nyúlt hátra a jeles ifjú. de érezte. “Ez már valami – gondolta Bütyök –. hogy morzsolni lehetett. és megolvasta pénzét. de ez sem fájt különösebben. bár Pest. mert mintha éles kövön ült volna. Bütyök ezt úgy fejezte ki: “Büdös van. “A mama halálra ijedne. puha semmi – azonban megette már a vas egy részét. és Alaposan körülnézve megállapította. Persze. ha tudná… és szegény most maga viszi haza a ruhákat…” – Bütyök lelkiismeret-furdalást érzett. bár ez a feltevés csak feltevés volt. bár keze fájt. és a kezdeti ijedtséget lassan legyűrte a kincskeresés vágya. erre a kérdésre nem válaszolt senki. aztán elővette tárcáját. még Csikasz se. Egyszer pedig valami cserépedény füle. azt mondta: – Juj!! Bütyök fején tyúktojáshoz hasonló daganat nőtt. és benne aranyak…” Közben fel-felnézett a magas égre. akármilyen jól építkeztek is az öregek. a fene egye meg!” De találni egyelőre nem talált semmit. ahol olyan szag volt. de úgy lógott. mert szeme megszokta a sötétséget. Valami rozsdás. A csákány hol itt koppant. ámbár a koppanások helyén csak kődarabkák voltak. de erre nem válaszolhatott senki. A földet azonban lehetett piszkálni egy kézzel is. “Még ha egész lett volna – sóhajtott a fiú –. Bütyök érzései a rabságról tehát helyesek voltak: ez az üreg börtön volt valamikor. A föld és a sötétség. hogy ezzel sem lehet nagyon handabandázni. Ekkor megakadt a szeme a falon. aki egyébként se tudhatta. Bütyök még nem volt kriptában. hol ott. amely nem felülről hullott le. Az idő – ez a láthatatlan.“Mit csinálhat szegény?” – kérdezte magától. hogy bezúdult a fény és a meleg. Tutajos majd örül…” – és morzsolgatta a karikát. most már rendszeresen átnézve minden kanál törmeléket. a csákány! Bütyök kihúzta maga alól a csákányt. de kiáltásai is olyan messziről jöttek. s a kapirgálás kezdett izgalmas lenni. A tárcában volt egy villamosbérlet is és egy mosócédula. mintha oda lenne ragadva. hogy ő most egy mentőexpedíció tagja. Hanem amikor fejéhez nyúlt. De nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. s ebben teljesen igaza is volt. hanem az egyik falrész nyílásán dőlt be valamikor. “hogy mi lesz. mert amikor a fiú hozzányúlt. mert olyan vastagon volt rajta a rozsda. kör alakú holmi lógott a köveken. Egy nagy vaskarika volt.

mert a “létrának” csak hol ezen. Ez azonban nyilván tévedés volt. a rab takarója…” – ámbár maga a rab nem volt sehol. sőt később oda nyilatkozott. de azért húzogatta a csákánnyal földet. Amikor ez megvolt. és majdnem teleöntötte szilvóriummal. hogy le ne essen. és úgy érezte. kezét. hogy a lélegzete elakadt valahol. ha megcsúszna. – A fene ezt a likat – mondta Matula –. és mosolygott. Bütyök csak az embert érezte a néhai törökben. egy karddarabot és egy vaskarikát. ugye… mégiscsak le kellene menni… Bütyök ekkor már teljesen elfeledte fejét. ami kellemetlen volt. de gyorsan. Hátha… Talált is még Bütyök egy buzogányfejet. de oda volt láncolva a falhoz. és találtam egy pitykegombot. – A kötelet kösse a hóna alá. Bütyök szót fogadott. Béla. de – ezt be kell vallanunk – régészkedő vágya elszállt valahova. és hajtsa le.így azután előkerült még egy pitykegomb. és nem gondolt arra. hogy jön Tutajos. vizespoharat vett elő az öreg. amikor mintha zörgött volna a külső világ. – Nem akar! – mondta az öreg. – Hhhee… – mondta később – végem van. mert Bütyöknek nemcsak hogy nem lett vége. mint a föld. – Kösse erre a madzagra a csákányt meg amit talált. ami lehetett kés vagy karddarab is. Erről alighanem hallgatni fogunk… Bütyök pedig csak feküdt féloldalt. tojásnyi daganattal… de akkor már húzták is kifelé. Tutajosra nézett. “Pedig már dél lehet” – nézett ki a lyukon. Mutassa. de Matula tartotta a kötelet… Aztán felbukkant egy véres fej. oda is veszhetett volna. először azt húzzuk fel. – Bütyök – hangzott az égi szózat –. és úgy vélte: rabnak lenni töröknek és magyarnak egyformán rabság. lapos vasdarab. lemehetsz. Csak jobb kezével kapaszkodhatott. – Éhen… kificamodott a gyűrűsujja. akire nem sütött be a nap. leeresztették a jobbról-balról ágas fát. . és jön Matula. ha akarsz. – Tutajos. itt vagyunk Matula bácsival. s amikor Matula azt mondta: “Na. és meghagyja az ágait. és valami nehéz szagú szövedék. amelyen Bütyöknek fel kellett “sétálnia”. – Az idén már nem akar. és Bütyök nem is bánta. hogy azért végeredményben. hogy nem találkozik több száz éves embermaradványokkal. Először is vizes ruhába csavarjuk. Hát majd meglátjuk. egy hegyes. – Ne siessen – biztatta Matula –. Amikor ez megvolt. – Csukja be a szemét. Bütyök tehát fél kézzel és egy lábon “pihent” – “nyugodtan”. pihenjen nyugodtan. amihez a rabok voltak kötve… meg valami köcsögnek a fülét is… Hol van Gergő bácsi? – Létrát csinál neked. mindent. Egyszerűen felsétálsz… addig még keress ott a föld között. és melegétől szinte gőzölgött a sötétség évszázados nyirkossága. ahol meredeken nyilazott be a nap. és ha elfáradt. pár kisebb-nagyobb vasdarabot. Bütyök keze most már nagyon fájt. a kezét. és semmi kilátása nem volt. hogy itt csak török rab lehetett. de valami ruhadarab lehetett valamikor… “Talán pokróc – gondolta Bütyök –. Hogy vagy? – Fáj a kezem. egy törött csat. ami úgy mállott. de jövőre is meggondoljuk. hol azon az oldalon volt foga. és Matula hangjában tellett minden öröme. és éppen ércesen ütődött újra valami. és egyszerre csak egyik lábán állhatott. s oda se nézett. “Valószínűleg kiszabadult” – örvendezett a fiú. Pondoray Béla élete alkonyáig emlékezni fog erre a sétára. Kivág egy kis fát. hadd látom azt a gyűrűsujjat… – gondtalanul adta az öreg kezébe. és egyformán fájdalmas. mert sorstársnak érezte magát.

ugye? – aggódott a sebesült. akármilyen jó barátom is vagy. Ilyenkor nehezebben megy az ember. mert megharagszom. és megborzongott meg a szagától is. Aztán majd Katicával is lefényképeztetjük magunkat. aztán megyünk csónakázni. A rossz útra tért ujj ekkor már egyenesen állt. – Nem hát! – Gyenge szíve van. mert úgy érezte. – Gergő bácsi úgyis rokonom… igaz? Jaj. Tutajos eleresztette pálinkával narkotizált barátját.– Kérlek szépen. Matula erre nem tudott mit válaszolni. a fejem megütötte valami tégla. . kérlek szépen. Gergő bátyám. ugye. – Megijedne. – összepakolhatunk – indítványozta az öreg –. mintha a “kállai kettős” tánclépéseit gyakorolta volna. Gyula karoljon Bélába. mindig igaza van. – Igaza van. Ő már ismerte a pálinka hatását. majd én viszem a szerszámokat. melyek jövet mintha egyenesek lettek volna. azt mondta: – … és mit szól hozzá. ezért csöndesen azt mondta: – Mindjárt hazaérünk… Bütyök a zsebéhez kapott. – Ne lökődj. meghúztam… Jaááá… – ordított. mert Bütyöknek egyrészt rengeteg mondanivalója volt. a karika a falban volt. de nem fáj. – Esküvő után – mondta Matula nagyon komolyan. Kengyelné fog tanítani bennünket. most egyedül viszi a ruhát… disznóság. és lefektette. Matula bácsi? Megszakadna a szíve… szabad? És Bütyök egy oldallépéssel belekarolt Matulába. – A villamosjegyem! Van nálad pénz. hogy a visszhang még játszott egy darabig a férfias hangokkal. szétveti a lenyelt nevetés. Ilyent ne is mondj. és gondolkozni kezdett. de Bütyöknek – úgy látszik – jobb gyomra volt… Ekkor már a Zala töltésén andalogtak. mert elmegyek én a magam lábán is. Disznóság! Katicának nem szólunk. hogy miért is fájna az ő feje. most már csak borogatni kell. – Majd ha hazaértünk. és még a harkály is abbahagyta ácsmunkáját. de mivel erre semmi magyarázatot nem talált. – Gergő bácsi. Tutajoskám. nem fáj fejem”… igazán nem fáj a fejem. de akkorát. de ez a Tutajos… “ne szólj szám. Tutajos! Ez nem vicc… úgy látszik. Tutajos. Gergő bácsi. aki maharadzsa. másrészt mindenáron csónakázni akart. sőt egyes fákat is görbének látott. – Mindjárt a Zalához érünk – mosolygott Matula –. – Abból a másikból nincs már? – Egy csepp se! – Kár! Határozottan kár… de azért a fényképet megmutatom Gergő bácsinak. – Hova húzol. Tutajos. és Tutajos hátramaradt. Ez a Tutajos mindent elfelejt… a nagybátyám fényképe. igen gyenge szíve. És ne kapaszkodj belém. Matula újra beborogatta Bütyök kezét és fejét is. – Helyrehúztam – magyarázta Matula –. de Bütyök elég görbén nézett a világra. Tutajoskám? A bérletem ott maradt a börtönben… rettenetes! De végül mégiscsak hazaértek. mire Bütyök olyan mozdulatot tett. és amikor. de szomjas vagyok. Szegény mama. Gergő bácsi… – Miért is fájna? Bütyök erre megállt. Katicának nem szólunk. – Persze. – Kicsit pihen. de lassan haladtak. van abban víz elég… Bütyök szemrehányóan nézett az öregre. Béla? – Én nem húzlak sehova.

s a csónak azonnal elindult. – Jól van. tehát meg is kell fogni. azt is. Bütyök? – Mint akit húsdarálón ledaráltak. – Szervusztok. és nem kapkodott. Rettenetes… – Jobb. Észnél légy. Lehet. és nem érezte. Mindjárt adok új borogatást. és megvidámodott a szíve. hogy az nagyon fáj. Aki nem engedelmeskedik: elpusztul. és szinte hallotta. Bütyök is éhes lesz addigra.– Én evezek – mondta Bütyök. Hallgatódzó augusztusi reggel volt. gyerekek – bólintott feléjük Gyula. Kinézett a nyár végi. Mama csak heverésszen. és megint Bütyök mellé ülök – természetesen. s ennek a követelésnek engedelmeskednek itt is. nyakába kanyarította a puskát. sőt erősen hánykolódni kezdett. s a levegőben némán úszik a tűnődés. s a borogatás után Bütyök újra elaludt. de legalábbis – lemarad. Hiszen alig történt valami. de időben itt leszek. “Egy sóskifli jól esne… milyen régen ettem… köményes sóskifli… – A könyveimet majd beköttetem. Most “már nem volt ismeretlen ez a világ. és gyomra hajlamosnak mutatkozott újabb mozgalmakra. Az öreg elment. Valami követeli ezt is. de aztán úgy érezte: pár szóval el lehet mondani mindent. szabad világ. Gyula felkelt. Valahonnét nagyon messziről vonat dohogása hallatszott. Mélyen érezte. Tutajos!” . de elkésett. tegyen rá friss borogatást. hátha kell valami Bélának. – Most már majd helyrejön – suttogta az öreg –. és az ujját helyre kellett húzni. és kiballagott a partra. harmatos ragyogásba. nézte a vizet. Tutajos? – Hogy vagy. és utálattal gondolt saját magára. az egész világot mérhetetlenül szennyesnek. – Alszol. de most már túl vagyunk rajta. hogy mit lehet elmondani otthon. Hopp! – a zsineg megrándult. de túl a berek hüllő-. Most mái nem izgult. amelynek szabadsága azonban könyörtelen törvények közé van szorítva. Bedobta horgait. amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat. Visszadobta a horgot. ott is. ami a ruhákból. undorítónak. Ha felébredt. mi csak itt szedegetünk. és éhséget érzett. megszokott helyére. persze. amint a katedra dobogója megreccsent. és szobájára gondolt. ha megundorodik a pálinkától. Az Osztály!” Tutajos szinte érezte az osztálynak azt a jellegzetes osztályszagát. és Gyula – ma először – hazagondolt. hogy a berek életét olyan nagy szakadék választaná el az utcák. hogy milyen közel jött hozzá ez a külső. Bikára. Fejében mintha hideg ólom lötyögött volna. Matulának kell a hal. és ez a fő. mint ha megszereti – mondta Matula –. Matula bácsi. Matula elment fáért Csikasz önkéntes kíséretében. és mit nem. – Piii… piii – jöttek a kis szárcsák –. én bemegyek a faluba. hogy a halottak is összevernék a bokájukat tűle. hogy a kis madarak elúsztak előtte. Lajos bácsi ezt megengedi és az osztály természetesnek tartja. hideg vizet hozott. Lesz mit mesélni – gondolta egy pillanatra. “Ha elábrándozom az időt. házak és iskolák életétől. nem lesz halászlé. hogy kicsit többet adtam. mocsárszagú világán vonat szaladt a város és a szeptember felé. s amikor felébredt. és a jeles ifjú az éjszaka folyamán többször “kiszállt”… Azután egyfolytában aludt reggelig. szüleire. maga mellé fektette a puskát. meg kell beszélniük. Apróságok a nyárban… majd elmondja Bütyök. fiukból és olajos padlószagból keveredik össze. Bolhára. “Acél!” Ekkor újabb kapása volt. ebédre meg olyan halászlevet. A végtelen nádas ott állt a háta mögött. Gyula csendesen összeszedte szerszámait. Piri mamára. Közben nézzen ide a kunyhóhoz. s Gyula a szákba segítette a fickándozó kárászt. Lajos bácsira és Jogászra. fogjon pár halat. aztán kidobtak a szemétdombra. Tudom magamról. egyben fájdalmasnak találta.

felesleges feleleteit. távolodóban. hogy én milyen beteg voltam… – Most már jól vagy? – Jobban. gyomorfájós. egyszerre letette a horognyelet. amíg kimászom ebből a sűrűből. mert egy kézzel úgysem tudsz dolgozni. Megfürdöm! – Ne bolondozz… a fájós kezeddel? – Nem akarok úszni. Gyula. de ha engem még valaki itallal kínál… – Kengyelné nem fog kínálni. lassan. szárnyait összekapva. – jaj – suttogta –. aki előjött a lövésre. amely még holtában is karmai között tartotta a halat. A rekettyebokrok felett repült. és megkereste a madarat. – Ne bántsd. Az ág még mozgott. s a kánya. Lemosták Piri mama felesleges kérdéseit. és ide-oda tántorgás után kiemelt egy jókora halat. Hadd lássa Matula bácsi is. – Ronda méreg ez a pálinka. igazán elszemtelenedtél. aztán a visszafelé bogarászó kis szárcsáknak megmondta. s általában gyógykezelte magát. – Csikasz. amelyet a madár estében megütött. – Kihozhatnád a táblát. te meg lesed a horgot. de a víz is csobogott. A víz felett nagy madár verdesett. locsolta fejét. a gázszagot és a lármát. Ha itt a gazdád. és átúsztak a túlsó oldalra. kézfájós barátunk csak egy jelentős mozdulattal mutatta. Bütyök. természetesen Csikasz kíséretében. “Elibe fogni… elibe fogni… ne izgulj… egy méterrel. Bütyök. és odaült Tutajos mellé. amiért kikívánkozott belőle. ha erre jönne! Barnakánya… A madár nehézkesen emelkedett a hallal. hogy ez a lapos holmi mindig evést jelent. legközelebb a táblára ülsz – korholta Gyula az izgatott ebet –. hidd el. Bütyök elment a kányával. és Bütyök – rossz szokásához híven – megnyalta a szája szélét. Csikasz! Jött a madár. Bütyök s amíg Gergő bácsi megjön. Azután felöltözött.Lejjebb a folyókanyarban egy gém ijedten trombitáit. de ez a szomorúság elmaradt. nem. – Akaszd a hűvösre. Az elmúlt hetek lemosták a városi otthonról azt. – Ide nézz! Szép pillanat volt ez nagyon. Tutajos. hogy a kányától ezek után már nem kell félniük. és egy kis latolgatás után azt mondta. bezzeg betartod a tisztességes távolságot. “Jól van – gondolta Tutajos – jól van!” Kiürítette a puskát. – Akasztom. mert feljebb a folyón Bütyök áztatta kezét. Gyula visszaszaladt horgaihoz. s ha a terített asztal fehér kultúrája jelent meg . fél is elég…” A lövés kilobbant. ki tudja. a száraz dörrenés végigvágott a nádon. de le nem fekszem. Egy-két halat még kiemelt a fiú. zuhant a bokrok közé. meddig barátkozhatunk vele… – Hát bizony… és Tutajos várta. Gyula pedig azt az ágat nézte. a szürkeséget. és lehetőleg közel helyezkedett hozzá. Bütyök tehát kihozta a nevezetes táblát. Béla. aki jól tudta. hogy valami szomorúság üsse meg a szívét. várj. egyenesen. Lemosták a megszokottságot. ahol már elcsendesedett a lövés körüli izgalom. és kézbe vette a puskát. – Kár… káár – ijedezett a fák közt egy szürkevarjú. algebrával fog kínálni… Bütyök elgondolkodott. de aztán fordult. s amikor Gyula odanézett. – Még a hal is a markában van! Tutajos… – és fejfájós. ami még a berekben történhetik. – Feküdj le. megtisztogatnánk a halakat. nem megy messze. – Mi van. hogy még azt sem bánja. és úgy látszott. de nem jött elő. Gyula? – kiáltott Bütyök. – Piii… piii… – bókoltak a kis madarak. – Barnakánya. de legalább lemosakodom. Én majd tisztogatom. hogy ez már aztán teteje mindennek. aztán feküdj le. Gyula a bokor mögé húzódott.

és csak arra figyeltek fel. Csikasz mérgesen kapkodott utánuk. Mi célja lenne visszahozni az elmúlt rosszat? Matula kikötött. Hanem aztán az ebéd. jó lesz szülei között lenni.előtte. amikor a fiúk bejöttek. – Eez? – Tutajoskám. – A paprika! – vélte Matula. Ezelőtt fél órával beteg féreg voltam. kő szőnöm. – Eddig mintha csupa seb lett volna a gyomrom. hogy az jobb a jónál. hogy valami újság van. ezt hát meglűtték… hanem a halért kár lenne – kifeszítette a kánya markából a halat. amikor idejöttek. hogy az ízeket nem az étel szüli. hogy kikupálódtak. és véged. itt a berekben. Annyi azonban bizonyos. s amikor a fiúkra ránézett. Matula elment Csikasszal. mert Matula szűkmarkú volt az elismerésben. Anyátlan csirkék voltak. mint a szívben. – Gergő bácsi – mondta Bütyök –. Nem lett volna jobb még egy kicsit feküdni? – Lemosakodtam. de látszott. amikor Csikasz felugrott. hogy jólesett a dicséret. Kiáztattam a kezem is majd inkább ebéd után alszom – mondta Bütyök –. hanem az éhség. most meg mintha meleg hájjal kenegetnék… Egy kicsit kaphakad. – Látom. hogy megorvosolt. Tutajos nem válaszolt. és mosolyogva tisztogatta. s hogy úgy keringenek a bogrács körül. hal van elég – mondta kitérőleg Matula – akkor most megrakom a tüzet. – Ejnye! – mondta később Matula. mért nem csónakon jöttünk tegnap haza. mert látta a két “legény” farkaséhségét. – Van ölég – mondta Matula. Ha ő azt mondta valamire. mert feleslegesnek tartotta megmondani. aprólékosan és hosszadalmasán. mint éjjeli lepkék a lámpa fénykörében. aztán maguk is hurcolkodjanak be. Matula megadta a módját. hát arra mérget lehetett venni. gazdáját. Gergő bácsi. hozza a csónakot. olyan erő van bennem. Csikasz. – Ez? – nézett az öreg Tutajosra. Lefényképezni. . most meg megfogom a nyákod. nincs farsang. Az augusztus végi bágyadt meleg elernyesztette őket. – Le kellett volna fényképezni – mondta –. – Ejnye – és mosolygott –. és elszaladt a parton. csak a második tányér után. azért a rét virágos. – Nem árt meg. Lassan merte tele a tányérokat. Nem is tudom. a táguló orrcimpáikat. mert Csikasz egyenesen az árnyékban lógó nagy madárhoz vezette. de ebbe ne szólj bele. úgy érezte. hogy a fiú erre nem emlékezett. rövid nyelvén csak annyit mondott: – … azért az a Bikfic is rendes kutya… – Engem mindig elkísért az ajtótokig. ilyent még én sem láttam. Gergő bácsi. Majd néz nagyot az öreg… kicsit várjunk még. Ezen aztán elgondolkodtak. Aggyonisten. akik közelebb jöttek hozzá. lőni tudsz. és szimatolva azt mondta: – Nem vallok vele szégyönt… – Orvosság! – szuszogott Bütyök. hogy jó. jó lesz odaülni. és Gyula odaállt volna melléje puskával. és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban. Mindezt nehéz lett volna értelmesen elmondani. A tábla felett megjelentek a legyek. – Ne táncolj. olyan erő van bennem. Bütyök? – aggályoskodott Tutajos. és véged. és a fiúk nem figyelmeztették a kis kutyát az illendő magaviseletre. és Gyula ezt akarta. és nem is szólt többet. de nagyon jólesett. hogy Bütyköt a széles gáton is nehéz volt megtartani. tudta. Matula bölcsen tudta. mint amikor mindennap köztük volt. s jó. most meg legények már! Én mondom… A fiúk nem szóltak erre a dicséretre.

hogy elküldhesselek benneteket valóságos szüléitekhez. és az iskola is megkezdődik tíz nap múlva. Vége! Ami a kunyhóból látszott. Kedves Bütyök és Tutajos! – olvasta Gyula. és az álmos ifjúság nem foglalkozik a holnappal. Matula csak erre várt. hogy a jeles romkutató nem a mamára gondolt… Tutajos pedig kivette Matula tarisznyájából a levelet. ha orrára esik a hó. hogy Nancsi néni kivakarjon benneteket. és szombaton vonatra raklak benneteket. és ők elmennek. a berekben nincs naptár. amit hozhatott. az arányló nádtetőt s a darazsat. de nem mozdultak. de a kunyhóban mély gondolatokba esett a csend. Ne mondd. – Hangosan! – rendelkezett Bütyök. gyertek pótapátokhoz (mielőtt végleg kitöritek a nyakatokat). csak Csikasz jelentkezett. – Tedd el emlékbe. Télire. vége a nyárnak! Tutajos összehajtogatta a levelet. – Majdnem elfelejtettem: levelet is hoztam. talán télire. hónom alá váglak mint egy aktatáskát. Az alvás előtti és utáni gondolatok megkeresték egymást. Bütyök csalódottan hanyatlott vissza. és Matula pipafüstjén kiszárnyaltak a semmibe. és Bütyök kezébe adta. A vén fák bozontos üstöké. Amikor felébredtek. mi? Szerető bátyátok István A kunyhó előtt Matula tett-vett. Kidugja fejét a korláton. s a nagy nádasra laza pára ült. Bütyök. amit vihetett. s vitt. Vége. Vége! Az idő eljárt. és nem is szóltak. egyszerre távoli lett a táj. Az öreg úgy gondolta. – Fiatalság – bolondság – mosolygott Matula –.– Ne szájaskodj. mint eddig. – Úgy gondoltam: a horognyeleket majd rendbe teszem. Pesten akkor járdát sepernek a ház előtt. amint helyet keresett. te szereted a stílusát… Aztán hanyatt feküdt ő is. hogy sajnáljuk. ezt a felséges ebédet csak fekve lehet elviselni. Tutajozzatok oda összes holmitokkal. s az udvarban szállingózó havat Bikfic nézi. Búcsúzzatok hát el nevelőapátoktól. mert úgy viselkedtek. – Ki írta? – élénkült meg Bütyök. Örültök. Mi meg lepihenünk egy keveset. . – Téged meg nem kérdeztelek… de azért kapsz. A borongó messzeség titokzatos és szomorú lett egyszerre. amikor róka surran a havas nádban. Az ég befelhősödött. hogy a jóllakott ifjúság kevésbé hajlamos a szomorúságra. – Szeretem István bácsi stílusát. De Pesten van naptár. majd a kondérra. Egy kis időt még itt is tölthettek. Bütyök. és vigyázok rájuk jövő nyárig. A kunyhó már nem az övék volt. Tutajos. mintha ott akarnátok megöregedni. már késő délután volt. mert az öreg marad. Hozott. de jó bolondság. – Gyere. és felvarrja a gombokat a nadrágotokra. Felébredtek. Ki kér még? A fiúk nem kértek. és északi madarak zajonganak a vízen. és prüszköl. Úgy látszik. a nádas suhogó lélegzete. és szeretve tisztelt Szüléitek látni akarnak benneteket. – István bátyjuk. áhítattal nézve gazdájára. Holnap este hat órakor a kocsi a hídon lesz. Matula más. és be kell vallanunk. és nézte a pókhálós szelemeneket. és a magasban szálló madárkiáltások már nem nekik szóltak.

– Semmi – legyintett Matula –. és Nancsi elegendő takarót tesz. mert hamar csúffá teszi az embert. A vasútra szánkó megy. Ezen a napon korán alkonyodott. – Kicsit beolajozom. és kiment a kunyhóból. csak puhán szárnyaltak. a keserves csomagolást. – Igaz – bólogatott Bütyök kissé szabálytalan fejével. ő is – és Bütyök harciasán nézett barátjára. mint kellene. mintha a berek fölött születtek volna. Végül Gyula felállt. aztán rekedten azt mondta: – … és… erről… és semmi ilyesmiről. arca eltorzult. ámbár karácsonykor is lehet csukázni… – Karácsonykor? – De akkor ám! Még a jég alul is. A felhők nem úgy jöttek. az apám ugyan mozdonyvezető volt – gyorsvonati –. A füst tétován keringett a tűz felett. Az még csak az igazi… Léket vág az ember. Kemény akkor a berek. könnytermő csend még csak mélyült. de a jövő nyár fáradtan messze volt. – Hajtani? – Persze. A fiúk gondolatai itt hagyták a jelent. és nincs mérnök. alig négy hónap. Az nem… Meg aztán rókát is lehet lesni és hajtani is. és Gyula karjára tette kezét –. És ez a szívszorongató. nádkévére ül mellette. Néha nem róka gyün. ebbe már nem szólhat bele. amíg végleg ki nem nyújtózkodik. és ott maradtak. mert a kis halak alusznak az iszapban. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe. aztán lesi a dugót. hanem lettek. de az anyám csak egy szegény mosónő… A kunyhóban fájdalmasan nagy lett a csend. Bütyök? Bütyök megtapogatta fejét (a daganat kellemesen enyhült). – Soha. s amikor besötétedett. Gyula azt nem is úgy értette. Éhes olyankor a csuka. nehogy megvetemedjenek. de a szavak elültek. kicsit mintha megroskadt volna. s átszőtte a rekettyés csalitokat. ami elválasztana bennünket… ami nincs is. – Négy hónap – mondta Gyula –. – … senki – folytatta Matula –. ugye? És Pondoray Béla csak a fejét hajtotta le igenlésül. bibliai magasságba emelték. mintha ez a kérdés teljesen felesleges. és olyanféle mozdulatot tett. A berek szokatlanul figyelő lett. valahol elmaradtak a csillagok. talán többet. mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a nyár végi suttogásban és a szívekben. mosolyogni próbált. – Igen. csak emberek vannak. Gyula szeme vörös volt. a kunyhót. Gyula soha engem meg nem bántott… és Piri mama… és István bácsi és… ugye. egyre mélyült. mint egy tigris… azzal vigyázni kell. a barátság azért csak barátság marad. vörös derengést . sőt értelmetlen lenne. rendes gyakornoki munkára.“Jövő nyárig…” – gondolták a fiúk. soha többet nem beszélünk! Soha! – kiáltott. és Matula szakavatott vezetésével elindultak a tél felé. távoli zúgássá enyhült. Szétterültek. hanem vadmacska… Lűttek itt akkorát. ahol nincs mosónő. – Eljössz. amikor visszajött. a madarak lármája csendes. soha. Béla ezt tudja. Csikasz bejött és kiment. – Szanyadiéknak olyan tisztaszobájuk van. Bütyök. de a csuka nem alszik. – Is? – mosolygott Gyula. – Nem is akartam. – Nem érzem – tűnődött Gyula –. aztán ellapult. Még Matula öreg szívét is megszorította. de arca már megkeményedett. most nem érzem. ha Bélát szívesen látják. semmi. aki nem vérezte még fel magát a szerelem tövises berkeiben. aztán. és a fiúkat a legszentebb emberi egységbe fogták. Kiment. Ha igazi. Ő ne jönne? Őőő?!… – István bácsi is hívott a nyárra… rendes fizetéssel. hogy akár a földről lehetne enni – enyhítette Matula a hangulatot –.

de gondolataik formába öltöztek. Nézett. mert Bütyök szokatlanul érzékeny volt ezen a napon. hogy ha megjön az eső. és azt mondta: “persze hogy persze”. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól. s hanem – már annyiszor mondtam István úrnak – ide kellene egy kis . mert már egymást se látjuk. de Gyula merőn nézett a levegőbe. Tutajos megterített. ámbár az idő esőre fordult. s amikor a búcsúzás keserűségére rátelepedett a jóllakottság lusta dajkája. s ezen nem változtat az sem. én meg összepakolok – mondta Matula –. – Azt írta a nagybátyám. és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. és mindig elmaradt – itt van. ha mindig nyár van. – Nem is eszik meg a disznót. ez már őszi készülődés. – Na. – Kár. s amíg a tűzrakás összeomlott. akkor meg egy hónapig esik egyfolytában. és ezek már nem nyári viharfelhők. Hanem – nézett Bütyökre az öreg – azt a fényképet már igazán megmutathatná. Matula szalonnát pirított. a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár. mert ez így volt. mert ez már nem nyári hirtelenkedés. lássa. ha mindig új ruhája lenne. Ezek után már csak ültek. – Pénzt is küld… – Küldhet is. a fűtőből lett doktort. mint a légy a pók hálójában. vagy amit akarnak. Ámbár az odavalósiak – gondolom – megszokták. A köd vastagodott. mintha szégyellne a maga szárnytalanságát. ha mindig tele lenne a hasa? Ki örülne. mégiscsak itthon szeretnék lenni… Matulának csak a szeme mosolygott. mert még sohasem voltak jó csikorgó időben egy tisztességes disznóölésen. ha már elefántja van. – Holnap még horgászhatnak. Matula hosszasan nézegette a nagybácsit. hogy Indiában nem ismerik a havat. ahogy akar – nyújtotta vissza a fényképet Matula – ebbe aztán nem lehet beleszólni… – Van olyan is. Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga. aztán szitálni kezdett. ami volt. hogy mi az. erről kár is beszélni. Nagyon leszáll a füst… – Nem. Elázik ezekben még a ménkű is. – Hát – vakarta meg állat Matula – azért ehetünk is. de azt nem hoztam el. nevelőt és vadászmestert. annyiszor mondtam már. ha mindig sütne a nap? Nem lehet az jó. ha a lányok nadrágot húznak. Hallgattak. Gergő bácsi – mentegetődzött Bütyök –. – Egyszálbélű nép – legyintett Matula. – Megrakom a tüzet – mondta Tutajos –. Bütyök előhúzta a nevezetes táblát. Csendben gyün. ami így van. vadászhatnak. mert ki örülne annak. és így is lesz – amíg szoknya és nadrág lesz a világon. persze. mert az igazi meleg ideje már lejárt. – Nem lehet jó – mondta Matula –. – Szép. sehogy sem lehet jó. ahol nem beszélt már senki arról. elintézve az egész hindu társadalmat –. de nem szólt. A lángok a ködöt is megzavarták. hanem arról. amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. mint színe. és hogy ott soha nincs tél. – Elfelejtettem. Magát nem hívja? – Dehogynem… dehogynem. sőt úgy érezte. de ha én gazdász leszek. derék ember – ez a hétköznapi ruhája? – Azt hiszem… – Hát – mindenki úgy öltözködik. A nedves fa sistergett. nyálkás párával lehelve be lomha önmagát.küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is. Bütyök megemlítette. és hagyták. és a sötétség fekete táblájára ezek a gondolatok egy szót írtak: Kati! – Hát ez így van – mondta Matula általánosságban. ami lesz. és csak akkor kezdett emelkedni. azon lehet az igazi. de nem részletezte. hogy elefánton ül. néha siránkozott. hogy este legyen.

vályogkunyhót rakni. Semmibe sem kerülne, aztán karácsonykor úgy laknánk itt, mint a grófok. – Szólok neki, Gergő bácsi – mondta Tutajos –, szólok neki, és szavát veszem, mert másként elfelejti. – Okosan, mert nekem már húsz éve ígéri, aztán csak tologatja egyik évről a másikra. A gazdaságban van rossz ajtó, felesleges ablak elég, én meg összeverek három ágyfélét. Hármat, és nem többet, mert mink már összetanultunk… A fiúk erre nem szóltak, de Matula rövid megállapításánál sokkal, nagyon sokkal többet éreztek. “Mink már összetanultunk” – mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását. A valóság ebben a pillanatban a búcsúzás, de valóság a karácsonyi remény is, amiért dolgozni, sőt küzdeni kell, s ennek a valóságnak alapja az akarat. – Nem is baj, hogy kicsit előbb megyünk haza – mondta Tutajos –, elő kell venni a számtant… meg miegymás… – Hajaj – sóhajtott Bütyök –, bizony elő! Meghívjuk Jandát, inkább lenyelem a nagyképűségét. Azok az aránypárok meg miegymás… szegény Acél, képzeld, egész nyáron “abriktolta”. Talán nem is bírta ki… – Bütyök, ne mondd tovább, én lefekszem. – Akartam is mondani – szólt közbe Matula. A tűzre majd én dobok pár tuskót, fekve is beszélgethetnek, ha akarnak. A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember. Ezt érezte Csikasz, és enyhén megrázkódott, mert a köd beleette magát a kis kutya ruházatába, amit nem lehetett levetni, csak megszárítani. Csikasz tehát fázott, és mivel unatkozott is, újból ásított, és most már hangosan csattintotta össze remek fogait, mire Matula úgy ébredt, mintha az előzményeket is tudta volna. – Ide bújhatsz, ha fázol… Csikasz erre, feledve minden baját, lehasalt az öreg könyöke mellé. – … ámbár elég vizes vagy… Csikasz tárgyilagosan billegette rövid farkát; mintha azt akarta volna mondani, hogy:

– Reggel van. – Teszek a tűzre – dörzsölte szemét Bütyök, aki kívül feküdt –, jó reggelt, Gergő bácsi. – Reggelnek reggel, de úgy vélem, majd dél lesz, mire napot látunk. Matula nem sokat tévedett, mert tíz óra tájban is csak előhentergett valahonnan egy-egy alacsony ködfelhő, megállt a fák koronájában, a csalitok szövevényében, és a felbukkanó nap lagymatagon sepergette a nagy, szürke rongyokat. Végül megemberelte magát, és olyan meleg ragyogást küldött a berekre, hogy emlékezni sem lehetett a hajnali didergésre. – Ne menjenek még – intette Matula a toporzékoló ifjakat –, nem érdemes. Fél óra alatt felszárad a harmat, most még eláznak, mint az ürge. A fiúk már összecsomagoltak, reggeliztek, és most türelmetlenül nézik az időt, mert már nem a lusta heteket számolják, a meggondolt napokat, hanem a rohanó órákat, amelyek olyan kíméletlenül szórják önmagukat az elmúlás végtelen serpenyőjébe, mint őrült öngyilkosok a Lánchídfői a Dunába. – Minden percért kár… – Dehogy kár; ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó? Amíg megfogják az ebédrevalót, beviszem ezt a madarat, hogy felküldjék Pestre. Majd István úr ír levelet mellé. Nem lehet halogatni, mert megbüdösödik. – Köszönöm, Matula bácsi. – Nincs mit, de most már mehetnek is. Bütyök úgy lendült neki a gyalogúinak, mintha estére Pesten akarna lenni, természetesen az egész berekkel, Maflával és Csikasszal a zsebében, de Tutajos elgondolkodva ballagott utána. – Hova rohansz, Bütyök? Bütyök erre meglassúdott, mintha megérezte volna, hogy ebben a napban sincs több, mint ami belefér. És nem is volt. Ez a nap nem tartozott a kiemelkedő napok közé. Horgásztak, mert kellett az ebéd, aztán ide-oda ténferegtek, mert ez mégis a búcsúzás napja volt, de a búcsúzás letörtségét még akarva sem tudtak érezni. – Télen talán még szebb lehet – nézett körül Tutajos, s Bütyök úgy érezte, hogy ő is ezt akarta mondani. De még hozzátette: – Aztán – levelezhetünk is… Tutajos értelmetlenül nézett zömök barátjára, aki kissé félrefordította fejét, és erősen elpirult. Tutajos csak az utolsó pillanatban kapta össze nevetésnek indult ábrázatát, aztán lehajolt, mintha valamit keresne, s amikor legyűrte érzelmeit, csak annyit mondott: – Persze, amennyit akarsz… de – úgy gondolom – Katica szülei… – Már megbeszéltem Nancsi nénivel. – A fenét! – Kati meg a te címedre ír. – Bütyök! hadvezérnek születtél, de Piri mama felbontja. Piri mama meghalna, ha nem bonthatná fel, és ezt mégsem kívánhatod. Apámék soha nem bontják fel egyetlen levelemet sem, de Piri mama… – Majd megkérem, hogy ne bontsa fel. – Lehet, lehet, hogy meg is ígéri. – Ez elég. – Bütyök, ez nem elég. Piri mama a gőz fölé tartja a konyhában, elolvassa és visszaragasztja. – Rémes! – Így van, hanem az lesz a legjobb, ha Ladó Gyulának címezteted, de Pondoray Béla címén, így a mamád sem bontja fel. – Igazad van, és a mama nem is tudja ezt a gőzölő eljárást.

– Na, látod. Most pedig vigyük haza a halakat, és tisztítsuk meg őket, mert eljárt az idő, és Gergő bácsi egykettő itt lesz. Majd én ellátom a halakat, te meg eredj fáért. Bütyök fogta a baltát, és elballagott, Tutajos pedig egyedül maradt a halakkal és – természetesen – Csikasszal, aki ünnepi izgalommal helyezkedett el a tábla mellett. – Hát elmegyünk, Csikasz – mondta később Gyula –, nem sajnálsz bennünket? Csikasz szerelmesen nézte a halakat. – Te csak a gyomrodra gondolsz, te mindig csak a gyomrodra gondolsz. Csikasz ezt nem is tagadta. – Éhes vagyok – rezegtette suta farkát, és féloldalt nézett nyurga barátjára –, ilyen éhes már nem is tudom, mikor voltam. A fiú kése gyorsan járt, és gondolatai elugrottak most a kis kutyától, s arra gondolt, amikor az első halat tisztogatta gyámoltalanul és tudatlanul. Arra gondolt, hogy még a kést is másként fogta, nem is beszélve az evezőről, horognyélről, oktalan leégésről, mindenről, amit a tudatlanság szült. Kezében és cselekedeteiben most biztonság volt, erő és feszítő öröm, még többet tudni és tenni. Micsoda boldogság lenne ezzel az érzéssel ülni a padban s a táblára írt számtanpéldára is így nézni, mint erre a halra, erre a kis csukára, s a feladatnak is ilyen biztos kézzel felvágni a hasát, pontosan tudva, hogyan kell, és mi van benne. “Tessék parancsolni, tanár úr…” Ekkor Gyula kezében megállt a kés… “Jóságos isten! Hiszen nem a »jó« Kengyel uralkodik már, hanem a felesége, azzal a kis serpenyővel a fején. Vajon leteszi, ha bejön az osztályba? Csillik biztosan elröhögi magát… Utána tízpercben Csilliket pofon vágom, ha ezt meg meri tenni. Tutajos már a gondolatra is kiállt a nő mellett, hogy valami sérelem érheti, és nem gondolt arra, hogy ezelőtt pár hónappal még álmában sem jutott eszébe a félelmetes Bikát nyakon vágni, most azonban ezt is lehetségesnek érezte. Nem gondolta, de érezte, s ezek az érzések rendszerint megbízhatóbbak, mint a tétova gondolatok. És Ladó Gyula Lajosnak igaza volt. Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból. Nem volt tehát semmi lehetetlen Bika megrendszabályozásában, ha megsértené a nőt, aki a “kedves” Kengyel tanár úr felesége. A hölgy egyébként is veszedelmesen szép – gondolta, s ekkor, igen, Tutajosunk öntudatlan mozdulattal megfogta ádámcsutkáját, mintha nyakkendőjét akarta volna megigazítani. Gyula előreszaladt gondolatai ekkor szétestek, mert Bütyök szuszogott a tűzhöz, hatalmas ágat húzva maga után. – Elhoztam az egészet – eresztette a földre terhét –, itt vágom fel, hogy maradjon Gergő bácsinak is. – Igazad van. Én meg azt gondoltam: megcsinálom a halászlét, kész ebéddel várjuk az öreget. Bütyök aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját. – Tutajos, elrontod… – Majd meglátod! – Akkor már nem lehet segíteni. – Vágd a fát, Bütyök, megnyalod mind a tíz ujjad… Bütyök erre felemelte hatalmas mancsát, és jól megnézte ujjait, amelyek nem látszottak nyalásra alkalmasnak. – Le kellene vágni a körmeimet – morogta, és körüljárta az ágat, hogy hol kezdje aprítani. A nap már jócskán túl volt a delelőn, mire Bütyök készen lett, de ekkor már gyomorkordító és nyálképző, csodálatos illatködök úszkáltak a levegőben.

– A szaga jó – mondta Bütyök –. de Gyula kissé kesernyésen gondolt az indulásra. Teríthetek? Ekkor pár percre elfeledték. és belemerítette kanalát a lébe. – Nono – mondta –. – Mint az anyatej – csettintett Matula. mert akkor még a meleget is jobban kívánja az ember. Matula már messziről látta a füstöt. hogy van egy ilyesfajta járvány is. hogy el ne nevesse magát. és a bográcsba nézett. Tutajos kiosztotta az ételt. – Persze vannak. és nem gondolt arra. ami mást parancsolt. és rejtett izgalommal néztek Csikasz után. azt is megnézte. mert az idő végtelen folyását meg nem törheti semmi. hogy ha összekoccan a három pohár. Tutajosunk sehogy sem értette meg Bütyök lelkiállapotát. Bütyök megtapogatta zsebében a levelet. akik ilyenkor is levelet olvasnak. Aztán a gőzbe tartotta kezét. talán elpattan valami. mert az öreg kényelmesen kavargatta a levest. igyuk meg búcsúzóra. mert úgy is van. és meg is szagolta. ami immáron elérkezett. Nancsi meg az összes asszonyok elbújhatnak. – Járvány van a faluban – mondta aggodalmasan –. – Elolvasom – mondta a levelet bontogatva –. Parancsolt. de maga nem nyúlt hozzá. – Valódi! – nézett Tutajosra. elhiheti. és a fiúk úgy érezték. Matula már kihordta a csomagokat a kunyhó elé. azt is idehozhatja. És Tutajos úgy érezte. és Gyula összeharapta szájában a kanalat. pedig az a levél – ahogy látom – nem hűl el. mert nagyon kívánom. és megtöltötte őket: – Búcsúpohár nélkül ne menjenek el. Gergő bácsi? – De gyorsan. Bütyök úgy nézett a levélre. Matula felnézett Bütyökre. Nem. Ennek már csak akkor lenne jobb íze. hogy: “Gergő bátyám nem vinne el egy levelet az ellenőr úrnak?” Hát ilyen ez a mai világ… de hát azért elhoztam… Bütyök az öreg mellé állította a borosüveget. pedig csak egy-egy pohárral ittak. és ifjaink nem is ellenkeztek. aztán elmosolyodott. és amikor felébredtek. Matula három poharat tett a nevezetes táblára. szerencsére mindenkit beoltottak. megfújta. – Eljött az idő – mondta. hátha sürgős… – Persze hogy sürgős… bólintott Matula. – Ha én csinálom. Azt mondták. István bácsi azonban olyan bort küldött – mégpedig pintes üveggel –. – Szerencsére – mondta Matula egy kis kajánsággal. semmiféle patikában. – Van ott egy üveg bor is. ha tél lenne. Az ebéd utáni alvást azonban most sem hagyták el. – Aggyonisten – mondta. ebből alighanem lesz valami. de az üveg halk csendülése nyomán nem történt semmi. Aztán ez a tökmag is csak odapenderedik. most már csak Gergő bácsi hiányzik. a percre. ami ellen azonban nem található semmiféle gyógyszer. – Igazán? – Azért mondom. ott van a tarisznyában. és lassan szörcsölte. hogy az anyatejtől csak aludni lehet. . aki elrohant a gyalogúton öreg gazdája elé. Bütyök azonnal otthagyta a nemes ételt. hogy ez az utolsó nap a berekben. – Bélának levelet is hoztam. bár előzőleg nem gondoltak rá. szaglálódott is. Az árnyékok óramutatója azonban nem állt meg. – Merhetek. s ez megnyugtatta. s amikor kibukkant a rekettyék alagútjából. mint a napimádó a felbukkanó sugárzó istenségre. sem jobb.

és maga után vonszolta Bütyköt a fürdőszobába. Mit szólnának otthon? Nancsi néni a borbélyt következetesen “barbély”-nak titulálta. Mehetünk! Mielőtt csónakba szálltak volna. és hozzátette még. A réten kint legelt már a jószág.” – Bütyök – szólalt meg Tutajos –. és kissé megnyugodva egymásra néztek. István bácsi igáskocsit küldött. Ott csak leroskadtak. és összenevettek. Nancsi néni… – Megorvoslom. s a nagy víz tükre lassan megvakult. mintha ölfát vinne. mert ki nem állhatja. azonnal kimossuk.– Köszönünk mindent. Karácsonyra itt leszünk… Bütyök is megsimogatta a szőrös kis barátot. Béla? – Jujuj – ugrott félre Bütyök –. Mi van a fejeden. – Felesleges. A Balaton felett már az alkony szárnyalt. már néz bennünket. Csak azt nem tudom. s a fiúk hallgatagon a szénába ültek. hanem vidáman felkapaszkodtak. trágyát vagy gabonát. – Én is köszönök mindent. hogy nő írta… – Bocsáss meg. és tartsanak meg jó emlékezetükben… Felhajtotta a poharat: – … aztán most már búcsúzásról szó se essék. és Nancsi néni csípőre tett kézzel állt a feljáró teraszán. ne mondják otthon. ha fogdossák. aki nyüszítve követelte. és magához szorította. és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között. és most a kezembe kerültetek…” – A fürdőbe befűtöttem… amit levettek. hogy nem törődtem veletek. és ha van rossz fogatok. hogy tegyék már le. Ladó Gyula Lajosnak. Matulának intettek még. most végezte a hatodikat. ismeri-e azt a gőzölési trükköt. nem mehetnénk kicsit gyorsabban? – Nem! Gyula ránézett Bütyökre. Az emlékek nem húzták vissza a saroglyát. megvarrjuk. De most már beszéljünk másról. A pakkokat hagyjátok csak itt kint… hátha tetűt hoztatok. ne nyomkodja. mert az is elmúlt. s a csónak simán nekilódult a víznek. mintha azt mondták volna: “Jövünk. mogorván. – Bácsi – próbálkozott Gyula –. Látod. Katinak nagyon szép írása van. azokat a leveleket úgy kell címezni: “Pondoray Béla címén. A vályogvető cigánynak nincs ekkora haja. ámbár parancsnoki tartásban. általános “jó” eredménnyel… – Szamár vagy! A mamád azonnal megismeri. – Na – mondta. mint a jajgató sirály. Gergő bácsi… – Én is! – mondta az öreg a pohárba nézve. A kocsi ekkor fordult be az udvarba. mint az emlékezet. de előbb a barbély.” Különben majd megírunk pár borítékot. ne félj. Nancsi néni – állt fel Tutajos kissé epésen – mert elgondolta a folytatást. hogy így együtt voltunk. – Szerbusz. amikor a kocsi megállt –. azt is kihúzza…” – Nincs rossz fogunk – mondta Gyula tiltakozva. Az ülésdeszkán idegen kocsis ült. de aztán elfordult az út. Tutajos. – Itt maradsz – intett a kis kutyának. fiúk. mert Nancsi néni eleget tud úgyis. A szekér nehézkesen dörömbölt végig az úton. tömören elutasítottak… Most már könnyebb lett az út.. sötét egykedvűséggel. elmaradt a nádas. mert jó volt ez a nyár. az útnak s az időnek. Matula kézbe vette a lapátot. Gyula felkapta az erősen tiltakozó Csikaszt. mert mi már el nem múlunk soha. hogy minden cókmók felférjen. “itt vagytok. . Gondoltam én mindenre. hát itt vagytok! – Úgy látszik. Bütyök megrántotta a vállát. mosolyogva. hogy “a körmötöket is levágja. igazad van. azt hiszem. – Tutajos – suttogta Bütyök –. Csikasz.

Muszáj innom rá. hogy jól ereztétek magatokat. azért ne ölj meg. de én szeretném megköszönni… – Jó! Miután ezzel megvagyunk… Tutajos. de ahhoz sokat kell aludnunk. István bácsi egy darabig némán evett. ez nem tréfa. de talpig ember. én megszerettem. és mindig úgy gyertek. A gyorsvonat hétkor indul. akkor aztán ríhatok. A víz olyan volt. – Ezzel nem illik tréfálni. Ha megérjük. Gyuláék még hosszan elbabráltak a csomagolással. de István bácsi kitárta az ajtót. Még csak azt akarom mondani. Matula nem angyal. Nancsi néni. Hanem Bütyök tégy valamit a fejedre. mert rosszul leszek attól az odvas bocskorszagtól. A vacsora szótlanul kezdődött. Jó asszony a Nancsi néni. Kezet adtam rá Matulának. hogy egy modern zeneszerző azonnal lemezre vehette volna. hogy a vályogházat karácsonyra felépíttetem. – Gergő bácsi: angyal – mondta Bütyök. Nancsi néni. – Nancsi néni. hogy gondoskodik rólunk. – Jobb. – Fene egye meg az ilyen liliomot. hogy otthon nem ismernek meg benneteket. jó. Néha ránézett a két gyerekre. Kész! Megerősödtetek kívül és belül. ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával. de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá. de ezt inkább Matulának köszönhetitek. te se akarj szónokolni. Bütyök. ne szappanozzalak le benneteket? – Majd egymást leszappanozzuk. Lehet. mintha a bőrét is lefürödte volna. szörcsögő. – Minek van itt olyan becstelen szaga? – Meg lehet szokni – tiltakozott Nancsi néni. – Reggelre nyoma sem lesz a daganatnak. és átdübörögve a fiúk szobáján. ha nem gondolkozol. – Lehet. – Tutajos!… – Jó. – Hát ezt fürödtük le. Bütyök. – Lehet. Bütyök. de hát – ugye – ez Nancsi néni esetében igazán érthető… akár tudja a gőzölési eljárást. – Száz évig élünk. felgyújtotta a lámpát. inkább csirkebél szaga van. Kapj fel valamit. Menjetek csomagolni. mint a kávéalj. mint haza. és ennél többet nem kívánhat senki. Ezután már békében maradtak.– A szennyest dobjátok ki. Ne szólj közbe! Bütyök… tudom. – Nem baj. Ereszd ki. Még csak azt akarom mondani. csapkodó szimfóniáját játszotta végig. hanem az öreg jól megkopasztott benneteket. – Majd a “barbély” felmossa – mondta Bütyök –. . Később gyanakodva szimatolni kezdett. kérlek. és még hosszabban elbeszélgettek. én is megtáncoltatom Katit a lakodalomban… – Éhe… izé… – vörösödött el a jeles ifjú nadrágszíjáig – nem erre gondoltam. mert Nancsi néni elájul. s alapos fürdő után Bütyök kijelentette. mert hajnalban felmerlek benneteket. és sokkal nagyobb örömet szereztetek nekem. akár nem. a mosakodásnak olyan krákogó. horkoló. hanem ember. hogy karácsonyra várlak benneteket. és látszólag elégedetten mérlegelte őket. – Majd megüti a guta – jósolta az öregasszony –. István bácsi – szólalt meg csendesen Bütyök –. – Te mindenkit megszeretsz. hogy úgy érzi. – Béla fejét bekentem liliomolajjal. és gyerünk a konyhába. hogy el is aludtak volna. amit tudok. mint amennyit én adtam nektek. így azután másnap rendkívül korainak érezték az ébresztőt. hanem tölts a poharakba. mert úgy hallom megérkezett a “barbély”. Annyi az egész. mert a legjobb barátod ölnéd meg. de az is jól van. és két üstdob segítségével hangszerelve előadhatta volna mint “saját szerzeményt”. de az igazán szép. – Nézd meg a vizet.

– Hol vagyunk? – Fehérvár után. és nem két nomád rétjárót vitt a gyorsvonat elé.Viharvert ifjaink azonban nem voltak fogékonyak az ilyen magasabb zenei élvezetek iránt máskor sem. amivel először intettek áldást az emberek. és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal. hogy: . mert még én is szerelmes lettem valamibe. hogy az ágy recsegve tiltakozott az ilyen erőszakosság ellen. – Na. csak tudnám. a nevezetes kalappal. Bütyök már ébren volt. átmenetileg kinyalt ifjút. Ez már nem igáskocsi volt. és felugrott Bütyök is. Két hónap nem nagy idő. hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett. – Nem vagy éhes? – Fáj a fejem. Gergő bácsi – mondta később Gyula. és a Nancsi néni által készített csomagot bontogatta. A Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett. – Gyula – mondta Bütyök –. nem merek mozdulni benne. Behúzódtak egy sarokba. Bütyök. de ez alatt a két hónap alatt úgy kinőtték ünneplő ruhájukat. A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon. amely nem is volt már másra alkalmas. de ellankadt ifjaink ezt is sokallották. Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal. a következő pillanatban már az utazási láz reszkettette meg idegeiket. De csak a megmozdulás volt nehéz. mert elreped. hogy mibe. valóságos nyolcadikost. aztán a küllők csattogása szétesett a reggeli mezőkön. Oda nézz! – mutatott kelet felé. mint dörmögő szolgája a kerekeknek. – Hát ne mozogj. akiken csak azért nem jajgatott a ruha. egy varjú károgott valahol. István bácsi csontlazító ölelésén. Bütyök pedig kalapjával integetett. Az ébredő falut hamar átvágták. Bütyök hallgatott. mire Tutajos azt mondta: – Most már kezdelek megérteni. a kocsi robogása úgy loholt alattuk. melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak. két nyakkendős. – Gergő bácsi! – ordított Tutajos. hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket. de soha nem beszélnek róla. mert ez nem szokása. hangja az útnak és takarója a gondolatoknak. Amikor Tutajos felébredt. ebben az órában meg éppenséggel nem. és beszélgetni kezdtek a kerekek. – Egyél valamit. – Ó. amikor Tutajos átnézett a másik oldalra. a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről. és olyant nyújtózkodott. mintha le akarna ugrani a kocsiról. mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul. hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is. mutasd! Bütyök végre feltárta a csomagot. a két fiú lezökkent. A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján. különösen a leszállásnál vigyázz. azt mondta. hanem két jól öltözött. Tutajos kezével. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani. – Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre. és már a híd közelében jártak. és elmúlik. és amikor fél óra múlva kidobta a papírt az ablakon. és azonmód elaludtak. ez a nadrág összement. A vonatban kevés utas volt. hogy a verebek azonnal beszüntették röpgyűlésüket a nyárfán. s amikor eltűnt a látomás. – Írjatok!!! – ordított akkorát a testes gazdász. és talán nem gondoltak arra. és átesve Nancsi néni cuppanós csókjain. mert messze valahol Kenése mögött ekkor bukkant fel a nap. – Hajaj – sóhajtott Tutajos. A nagy víz felett megmozdult az elnyúlt köd derengő lepedője. – Ó! – és felugrott. a kocsi megrendült. – Katica… – sóhajtotta Bütyök.

mert így nem mehet az utcára. de majd szólok. azért keres az ember. vacsora után. csendesen tette be az ajtót. hát mesélj! – Piri mama. – Várjuk meg. Gyuluskám. aki elment Ez a gyerek felnőtt lett! Hanem vegyen neki valami ruhát. Közben úgy elmentek a Velencei-tó mellett. Bütyök lerántotta az ablakot. Bütyök azt mondta: – Kérem. Titok? – Minden levél titok. a pinty magevő. Ez a gyerek nem az. Béla. Öt csomaggal nem bírtunk volna. Ladó Gyula Lajos hátára kanyarította a hátizsákot. pedig Tutajos kíváncsi lett volna. hozom a tragacsot. – Tutajoskám. amikor a szülők egyedül maradtak. majd kiadom az ablakon. hogy a mi fiunk… a viselkedése után. ide kérem – és kezével integetett –. – Hordár! – kiáltotta. – Bütyök. Kedves jó Gergő bácsi! – Gyuszikám – suhant be Piri mama –. ugye? – Szívesen. teljes betekintést adva Bütyök kék csíkos fehérneműjére. egyébként hátul végigrepedt a nadrágom. és Tutajosunk nagy kezét simogatta. mi történt a nyáron idehaza. ha készen leszek.– Nem is látszott. hosszas hallgatás után Ladó Gyula Ákos azt mondta: – Szívem. ne segítsek a csomagot vinni? – Dehogy. de előbb Piri mama mondja el. – Béla – és a vonatnak dőlt a nevetéstől –. Olyan régen mentem el… . Negyedóra múlva tessék bejönni. még a nadrág varrás menti tragédiája nélkül is. és Bikfic díszkíséretében becsengetett. hogy más is keressen! – Tessék addig itt maradni. amíg én átlépem a küszöböd…” És fél óra múlva már ott ült Gyula ágyán. Öt csomag – mondta a hordár. – De most már mesélsz. megőrültél! Valahogy csak elvittük volna… – Kerestem – ütött Bütyök a zsebére –. aztán gyere szorosan mögöttem – intézkedett Bütyök. – Nagyon látszik? – Aáá – nyögte ki Gyula –. és előtte levél. hogy idegen. hogy fájt volna a fejed. ez így van. két kezébe a bőröndöket. De amikor a taxi elindult. ahol megálmodta. Tutajosnak a könnye potyogott. mégiscsak azt mondta. de lesheted. amíg elmennek. rakja egy taxiba… Tutajosnak egyszerűen leesett az álla. s amíg Tutajos él. s a valóságot megálmodni szabad. – Hordár. ott is lesz. hogy ott van-e az az öreg csónak. Képzeld… – és megfordult. és elzárta a gázt –. és nem eszik csirkét. Asztalánál ült kis kuckójában. mesélek. sőt lépett is párat. István mégiscsak remek ember… De Tutajos ebben a pillanatban nem nagybátyjára gondolt elsősorban. ááá… és szemét törölgetve fedezte Bütyök látványosságát. egész férfi lettél… és hogy áll rajtad ez a ruha? És akkor este. sőt szükséges is. A remény nem törött szárnyú madár. de a fejfájásom valóban elmúlt. úgy megettünk egy csirkét mint a pinty… – Bütyök. s ahol ott is volt. te részeges maharadzsa… Béla… – Ne röhögj. és amikor felrakta a csomagokat. – Fenét. “Hát ez így van – suttogta. és szemét elfutotta a könny. Tutajos. és belezuhant Piri mama terjedelmes ölelésébe. Várlak. amint befejeztem ezt a levelet. délután feljövök. az a csónak ott van. Piri mama meghökkenve. – Atyaisten. hogy észre sem vették. Mindegy. azt hihetnem. hogy Bütyök intézkedése mindenképpen helyes volt. Piri mama. Amikor a vonat végre megállt a Déli pályaudvaron. ha nem tudnám. mire a nadrág minden lépésnél araszos rést mutatott.

és nem tett fel több kérdést. de előbb megtapogatlak benneteket. mert ez az egy jó ruhám van. reggel – mondta Gyula. A tűzhányó kitört. de beszélni sokkal jobban szeretett. és nyugodtan ballagtak az osztály felé. Erre kicsit megálltak. az évnyitás tiszteletére. erős nyugalom volt. – Gergő bácsi most szalonnázik – mondta.– Hát bizony. és Bika örült. és azt mondta: – Legjobb. Bika – mondta Tutajos –. És ekkor Bütyök. mert Wallenberg megnézte az órát: – Négy perc és harminc másodperc múlva csengetnek. És ekkor a tűzhányó elhallgatott. kérlek szépen – dadogta –. Piri mama? – Na. mert Piri mama hangja álmosítóan zümmögött. Bika. – És Lajos bácsi nyugdíjba megy. csak a székek reccsentek meg itt-ott. mert kérdezni is szeretett Piri mama. aztán elhasalt Bütyök előtt – ki volt ez az aljas? – Én – mondta Csillik. és egyre jobban hasonlított ahhoz a csendes mormoláshoz. nincs kedvem verekedni. – Hallod. a házmesterné foghúzását és a földszinti suszter tizenkét találatát a totón. – Négyet láttunk. Busa. ha ott kezdem. mi újság. a Bika –. griffmadarat lőttetek. mintha egy tűzhányó készülne kitörni. a nevelőanya mély lélegzetet vett. – Hagyd. mert ifjaink mindketten új ruhát viseltek. akarsz még valamit? Na. de egyelőre csak Tímárt vetette ki magából. – Kengyel feleségét – folytatta Bolha a beszámolót. éljen I. és vad zúgássá erősödött. amikor Tutajos és Bütyök beléptek az iskola kapuján. nagy fejét oldalt fordította. a Jogász. kisfiam… – és Piri mama szépen elindult az ösvényen. hallod. Ez a zsongás aztán felcsapott egy hét múlva. és elfelejtették az új ruha szokatlanságát is. minek egy cipésznek motor? Különben is svindli az egész. amivel nem lehetett mit kezdeni. a cipésznek a keresztlánya árulja ezeket a totócédulákat… és a Bikfic megette Plasinka néni karaját. ahonnét olyan lárma hallatszott. és láttatok három szál nádat. Bütyök! – kiáltotta Avas Elemér. – És Csikasz nézi – mondta Gyula. ahol nem tudni. és ha akarod. Bütyök lomhán lépkedett Tutajos mellett. hogy haragját feléje fordíthatta. – Motorbiciklit vett a szerencsétlen… – Miért szerencsétlen. és egyre távolibb lett. ahol álomra készülődött százezer madár. de Gyula vállára tette a kezét. lapáton visznek ki. de inkább mondjátok el. mert otthagyta az alacsony ablakban… – Nahát! – mondta Tutajos. miért tartózkodott. – Hát. Csillik – aki mindenáron verekedni akart – erre végleg elvesztette lába alól a talajt. mint a berekben. – Nézd. híresek – állította meg ifjainkat – . és most már aránylag csendes megbeszélés kezdődött. mint amikor trónok törnek össze. nőt kapunk Kengyel helyett… A vihar elült. a békés és jóságos Bütyök állt az osztály réme elé. szedtetek-e fel valami kis izmot. Tutajos hangjában valami szelíd. aztán benyitott az osztályba. amikor elmentetek… És elkezdte. amire a ravasz Tutajos állította. – Mehettek. tapogass meg. . Bika. Tutajos kényelmesen elhelyezkedett. és megnyalta a szája szélét. azt mondják. mert valaki lelökte az első padról. de ha Tutajoshoz hozzányúlsz – nem azért mondom –. amit esténként hallottak a kunyhóban. – Bikának vége. de talán engednél a helyünkre. – Tuta… – ordította estében. amikor az est határán a messze zsongást odahozta a szél a sík vizekről. és Gyula csak egy villamosszerencsétlenséget jegyzett meg az előadásból. de mindenki a helyére ült. A duruzsolás lágyan betöltötte a szobát.

csak én beszélhetek. Bármikor jöhettek hozzám – és jöjjetek is – mert én. Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok. mint amikor elbúcsúztak. – Leülhet. A tanárnő leült. Csupán Jogász zörgött egy sportújsággal. hogy amíg itt bent vagyok. és az. mint amikor egy valóságos uralkodó szól a néphez. felemelte kezét. – … és… – folytatta az öreg tanár – és úgy viselitek magatokat. szeretlek benneteket. bevezetőül nincs sok mondanivalóm. az osztály már állt. A katedra dobogója nyikorgóit. – Valamit azonban előrebocsátok. hogy hány óra. legalább úgy. hanem hogy átadjalak benneteket új osztályfőnökötöknek. és a tanárnő szeme Jogászra villant. kérem… – És Janda járt hozzád? – Mindennap – mondta Acél bizonyos letörtséggel. aki a tárgyra vonatkozólag valamit kérdez. – Fiúk. – Hogy hívják magát fiam? – Sós Károly. hogy most már pihennem kell. hálával és tisztelettel viszonozzátok ezt az előlegezett szeretetet… – Természetesen – szólt Avas Elemér. Amikor az ajtó kinyílt. akármilyen kelekótyák is vagytok. Lajos bácsi sötét ruhában. hogy egyszerűen Éva néninek szólítsátok. fiúk! Kezet fogott a tanárnővel. mi is… – Jó. és világosan tudnotok kell. s amíg az aktatáskából papírokat szedett elő. – Abriktolta! – kiáltott Sós. Kengyelné ekkor kisimította a papírt. búcsút intve. szóval – nem búcsúzni jöttem. de vidáman. Kengyelné hóna alatt aktatáska. Nagy csend maradt utána. Kengyel tanár úr felesége. – Hülye – mondta valaki. – Jók leszünk! – ígérte Avas Elemér bizalmasan. – Fiúk – kezdte –. Hát jó munkát. és megengedte. mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. Végül csak a csengő hallatszott. az idő. mert már ő került sorra mint utolsó! – Wallenberg! . amit csak ő hordott az osztályban. az osztály halkan zsongani kezdett. – Mi is Lajos bácsit. mint mindig. és szeme végigsepert az osztályon. – Ki volt az? – állt fel Avas Elemér. Remélem. orrára mutogatva. Ezek után már nem szólt közbe senki. mint ti hozzám. A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón. – Jönnek – suttogta valaki. végignézve az osztályon. és hangja lassan kiemelkedett a zsibongásból. Lajos bácsi megállt egy pillanatra. ámbár a nő kedvemre való – szólt közbe Jogász. Kicsit öregebben.– Nagy kár. – Acél! – Kiheverted már az operációt? – Igen. vagy akit én kérdezek. mi is. és elnémult minden. s ezt a suttogást is jól lehetett hallani. Most felolvasom a névsort. aki egyúttal a számtant és fizikát is tanítja. de ekkor megszólalt a csengő. és kiment. mintha a férje ülne a katedrán. Wallenberg gyorsan megmutatta. mert meg akarlak ismerni benneteket. s a zsibongás újra elindult. Wallenberg ismételten megnézte óráját. az orvos azt mondta. egy megfoghatatlan hatalom. de azért én nem búcsúzni jöttem. – Én – tartotta fel a kezét húsz fiú egyszerre. és megigazította csokor nyakkendőjét. és Sós integetett Wallenberg felé.

a szépség és jóság. Pondoray és Ladó itt maradnak. ezt hát kifogtuk! Pedig bent a tanteremben Tutajos úgy gondolta. a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal. . Bütyök alatt megnyílt a föld. téged majd elfújt a szél. s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati. És a fiúk letörve. most már megismerkedtünk. és lerogyott. – Fiúk. Nancsi néni liliomolaja érzett.– Parancs! – és felállt. Szép lehetett… – Nagyon szép volt. egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt. felszárnyalt a hajnal. te majd Sós helyére ülsz. A helycsere halálos csendben történt meg. őrjöngött a jégeső. – Acél fiam. zuhant a madár. és ekkor úgy nézett az osztályra. fiúk. amikor már egyedül maradtak. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani. mintha mindenkit egyszerre látott volna. De mögöttük mintha már hullott volna a hó. elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé. – Csak kértem – mondta Kengyelné. lobbant a puska döreje. és itt az első padban alkalmuk lesz. mint a kardpenge. s most olyan vagy. – Ott leszünk. hogy minden órám előtt tegye ide az óráját a katedrára. lobogott a tűz. végül is Jogász mondta meg a közvéleményt. Aztán szótlanul leültek. a kis szárcsák úsztak a sás mellett. nem ismerek rátok. és a két fiú még állt egy pillanatig akkor is. arra gondolt. de amint barátjára nézett. és szél zengett volna az ágak között. összebújva egy-egy csoportban. mint a testetlen valóság. sikoltott a vihar. gyűrűzni kezdett előtte a víz. hanem örökös. mint a meleg bársony. hogy az idő múlhat. hogy a tanárnő szeme most megint olyan. Megkérem hát. Janda pedig Avas Elemér helyére. – Igen. mert az uram is látni akar benneteket. A tanárnőnek meleg kék szeme volt – Tutajos úgy emlékezett –. s ezekből annyit kap mindenki. s amint kinézett a kora őszi verőfénybe. mindennek. Vége. – Parancsára – lehelte Wallenberg. amennyit megérdemel. – Tutajos. szárnyaszegetten. Elmondjátok? Tutajos. Kalandok és az egészség ordít rólatok. és Bütyök csak később szólalt meg. akár az ura. nem múlik el az emberekkel. mint a befagyott tó. – Szombaton délután öt óra tájban gyertek el. a többiek hazamehetnek. “Majd elmondom” – gondolta. Éva néni. de tisztelettel. – Köszönöm. De odakint. neked kell elmondani… Ladó Gyula Lajos hallgatott. magának pontos órája van… – Másodpercre. mintha a szívét tartotta volna benne. – Úgy tudom. kis kezét magasra emelve. égre tartva mindkét kezét. Ez a két fiú sokat szeret beszélni. – Várunk – intett Kengyelné. – Tegez ég magáz – susogta Dubovánszky –. – Gyerekek. berregett az orsó. de most ezek a meleg szemek úgy álltak a fiúkori. Az enyém nem megbízható… – Szszsz… – sóhajtott Dubovánszky – szsz… ez rosszul kezdődik.