NNCL1414-50Bv2.

0

Fekete István

Tüskevár

NEGYEDIK KIADÁS SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL © FEKETE ISTVÁN 1962 622364 Az Athenaeum Nyomda rotációs magas- és offsetnyomása Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető; Korom Ferenc Műszaki szerkesztő: Mérei Zoltánné. Terjedelem: 21 (A/5) ív, MSZ 5601-54

Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben. – Acél! Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze idegesen nyúlt számtanfüzetéhez. – Hogy vagy, fiam? Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott. – Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat. – Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal… – Igen, tanár úr. A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át: nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van… A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint – mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz. – Dubovánszky! – Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a táblához indult volna. – Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg – folytatta Kengyel. – Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó? A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni, tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni – naponként. A vakációban! Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban. – Janda! Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva. Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette. – Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok. – Igen, tanár úr. – Ha ráérsz, látogasd majd meg. – Igen, tanár úr, de eddig nem kérte. – Ezután sem kérné, azért kérem én!… A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni. – Kertész!

A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák magánbeszélgetésekből állnának. – Mire vársz, fiam? – Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta. – Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat… Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett, viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van! Még lerontja azt a szép nyugodt négyest. Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek. Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött, és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet kapott a kelleténél. Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat. Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok, tanterem és iskola szürke világából. Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez. – Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan, fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja. – Alszol? Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat. – Mi? – Kengyel szólít… Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel, (Ezzel is múlik az idő…) – Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam? A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit. – Parancsoljon, tanár úr. Az osztály derültsége erősen szélesedik. – Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.

ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy. Fogd a krétát. Úgy látszik. és legyen szíves folytassa. Sós se és Kertész se. s végül is Kengyel elzavarta. kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –. elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól magát. és kész! Esetileg krétát? – Oda álljon – intett Kengyel. Én sem érzem jól magam. hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó egére. sőt… – és szeme az osztályra villan. – Elhiszem. A fantázia könnyed szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel. Javítani akar… Jöjjön ki. ha felsüt a nap. ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a többieket is. egész is. A negyven fiú úgy néz Csillik után. tanár úr… Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott. és a hangulat ezt a csikorgást átvette. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű! – Tanár úr kérem. Amit eddig leírt. meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők gyakorlatozzanak. bizonytalankodott. Kertész! Wallenberg. Kertész újra nekiveselkedett a táblának. mint a megrémült levelibékák. javítottál. mint a megfagyott rózsa. Az osztály erre lekonyul. hogy csak egy kis biztatás kell… –. hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot… – Parancs. Kapkodott. nem jól érzem magam… Kengyel szelíden bólint. mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból. Előfordult ugyanis. akár a csónakba. amikor a padló himbálódzni kezd. Ez az a pillanat. vigyázni kell az érzelemnyilvánítással… – Folytassa. amikor társai elakadnak. és az ember gyomra a torkába törekszik. Tutajos!” Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte. de nem ült vissza. Szerettem volna négyest adni. mire Gyula szigorúan hátranézett. . És így tovább… Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését. ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni. Sós mester mellé. oda. és megoldotta a feladatot. azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített. Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. Pislognak. a kréta csikorgóit. mint a süllyedő hajón. “Ne búsulj. és ifjú barátunk szemét elhomályosította a könny arra a gondolatra. – Elmehetsz – intett Kengyel –. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt. Árpád a Csillikéktől. tört is. Akinek ilyen jó kedve van. A hangulat megenyhült. hogy a következő órán földrajz helyett is számtan lesz. – Sajnálom. az biztos a dolgában. gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst. van időnk. mint ahogy Vas Péter volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”.“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –. A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta. A táblán számok. Sós. de jövőre jobban szedd össze magad. hanem a katedrához. Csillik. hát mi a mennykőt lehet itt folytatni? – Nos? A füle zúg – vagy repülő megy? –. Most már kényelmesen visszaülhetett volna akár a vonatra. – Csak nyugodtan. az jó. Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon. A nagy folyón lefelé vándorló tutajok közül egy kikötött.

te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas Elemér. Ha például apja megkérdezi. ha azt a kis fantáziát leszámítjuk. azt el is hiszi. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett. Bika. aki az osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte. még az ősmagyarok idejében. felelt-e és hányasra. viharos kalandos utazássá és… – … kérlek szépen. én megtisztítottam a halat… hagymánk. – Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár. mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van szó. szinte az ősködben. de amit így megálmodik. mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú. mert Bika szeme forogni kezdett. Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt. azt Gyula soha nem ferdítette el. azaz vezérek. Alapjában Gyula jellemes fiú. borunk volt elég… – Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök. aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte. mert azt apja is így szokta mondani. – Ez biztos? – Nyugodt lehetsz. Tutajos. hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe tartozott volna. Nem. amivel azonban nem bántott meg soha senkit. amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is. hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa. a nagyapám Gyula Xavér… – Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha. Igaza is volt. a jászol előtt… – de már ugrott is. Anno dacumál. Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt. és lihegve dobogott a Jogász után. telt hasú. Azóta Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt. – Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer. és érzi már. hogy kicseppent a nyál a szájából. – Azért. aki játékosan futott előtte. Anno dacumál… – tette hozzá. még kora tavasszal.Ez a megtekintés negyedóráig tartott. Gyula megmondja. hogy: nem. erről szó sincs. Ami a valóságban megtörtént. majd napokká dagadtak. – Én kellettem volna oda – mondta Bika. mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl. hogy utánamegy Kengyelnek. Kengyel jóvoltából. és elment egy zsemléért. Majdnem felfordultunk. mert az őseim Gyulák voltak. És ha apja a részletekre kíváncsi: azt is megmondja. – Ne kínozz. a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át. de a főtutajos nagyon összeszidta a kormányost. . Bütyök. éhes tízpercekben kecsegepörköltről mesélve. majd én megfogtam volna azt a kormányt! – Nézd. most azonban nem létezik más. és kifeszítette mellét –. Gyulák voltak. a főtutajos megfőzte a lebbencslevest. vérszívó hármas. – Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt? – Nem. amit Gyula könnyein keresztül alig tud elolvasni. A tutajon töltött percek előbb órákká. és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását. de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. az apám Gyula Ákos. és esetenként újabb történetekkel egészíti ki a tutajozást. Ezért vagyok én Gyula Lajos. amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni. Mindez azonban régen történt. de a köd mintha oszlana. s ez Bolhát gondolkodóba ejtette. és Dubovánszky hallhatóan nyelt. amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki. csak egy rettenetes. aki annyira érdeklődött. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja. feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra… Tutajos csak a fejét ingatja. és a legjobb futó volt az osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk. azaz Csillik Árpád. Eredj utána a tanáriba.

mert erre szüksége volt. és Kengyel úgy néz Csillikre. És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre. Kengyel a számok világában él. . és a tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját. de nem is érdekli. Csillik még áll egy kicsit. ámbár korrekt. nos. mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni. és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. mint a méhkas. aztán üsd-vágd. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő legyeket. Nem! Kengyel hideg. és tutajos – úgy is. Gyula a földet nézte. azért nem tudtam folytatni… bocsánatot kérek. a magyar és természetrajz tanárát. mindig négyesem volt… – Az volt – ismeri el Kengyel. aztán megtörli verejtékes homlokát: – Hát kellett nekem röhögni? Az osztály pedig felzúdul. mintha most látná életében először. mint a kisborjú a mészárosra. mert Csillikkel van elfoglalva. Aztán ránézett Gyulára. és itt. négyszemközt. aztán megtörülte a szemét. Ebben a pillanatban csengetnek. – A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. úgy. aki “majd megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog. hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok. és kimegy az osztályból. és öngyújtóját csattogtatta. ahogy szokott… – Nos? – Tanár úr kérem… – Nos? – Én felelni szeretnék… – Itt? Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt. mint egy képlet. ropogósra sült kacsapecsenyére. Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt. a hetedikben törtekkel és aránypárokkal foglalkozni olyan neki. azaz gyerekre. – … és… – És? – … bocsánatot kérek. ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó szervezetéről beszél. Kengyelt nem lehet csak úgy leszólítani. ha megkopogtatja a harkály. sajnos. Végül is becsapja a naplót. a krétát beledobja a tartóba. mint a kertész valami csodálatos rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen. akár Pitagorasz tétele. – Megbocsátok. és egy bonyolult egyenletre úgy néz. Kengyel megállt. Ladó. s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott fenekű kis felhőgályák. – … javítani szeretnék – nyögi –. Nézi a táblát. hogy figyelmetlen voltam. Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán. és olyan könyörgően néz a tanárra. Szedd össze addig magad. Kengyelt lehetőleg még az udvaron kell elfogni. és kibuggyant az első szippantás édes füstje. mint például Lajos bácsit. annyi ember előtt… nem… még így négyszemközt is… huh! Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst.Kengyel ezt nem tudja. ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. de ezeket Gyula nem látta. mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után. mert a tanári szobában. akinek elcsuklik a hangja. Hóna alá vágja a könyvet. nem apád! A késői utód azonban ezt a példát nem követheti. ha ez elég magának… Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság. amíg végre fellobbant a láng. mindenki Lajos bácsiját. és azt mondja: – Nos?… Akkor. Kengyelnek neve van a jónevű matematikusok között is. elgondolkoztam. és feláll. Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges.

– Jól. Természetesen nem azért. nem tud semmit. maga megbízhatatlan abban is. hogy őrajta segítsen. de Janda feje. Azt kérdem. reszketést. Aztán – egyszer csak – vége lett az órának. mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel nadrágja alatt. ne félj. – Mi is minden jót kívánunk a tanár úrnak! Kengyel. És hogy majd meglátja… – Feleltet. gondolta – újra megjelent a váróterem. hogy a beszélgetést befejezte. inkább meleg villanások táncoltak a szemében. ha velem beszél… maga nem tud koncentrálni. de így?… Nem olyan rossz jegy az a hármas… – Tessék még egyszer megpróbálni… – Olyan biztos a dolgában? – Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával. és arra gondolt. de a nagy táblát mindenesetre leakasztja. Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést: – Mit mondott? – Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. de a nyakatokat azért ne törjétek ki. A tanár nemcsak matematikusnak volt kiváló. évközben elképzelhetetlen vidámsággal. de ez már nem is volt fontos. mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. .– Maga javíthatatlan álmodozó. mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon. – Ne idegeskedjen. és szétveri a világot… De Kengyel nem látszott ijedtnek. és letette a krétát. feleltet! De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. Ehelyett azonban azt mondta: – Hát… majd meglátom. végeztünk is. Ladó. semmiképpen nem tudta követni a megoldást Mereven nézte a táblát. És hát minden jót kívánok nektek. hát öngyilkos lesz. a stréber Janda feje. félelmet. és nem tudott semmit. Érti? Nem érti… Üljön le. – Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály. tanár úr! – Biztos? – Igen. de emberismerőnek is. de semmit. és a közösségi érzésnek is van matematikája. Sok felelő van még… – ezzel intett. amit tud. jól van-e megoldva a feladat. azonban jegyezze meg magának. mégpedig eldöntetlenül. sőt az arcát is megmosta. – Mikics! És folyt a feleltetés tovább. Gyula nem látott semmit. és kiment a teremből. A csónak elég rossz állapotban volt. de a bajtársiasság is valami. Gyula ezek után egy pohár vizet ivott. ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. Egészen biztos. Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott. Ladó. és legszívesebben barackot nyomott volna Gyula elbúsult fejére. az áldott Janda feje helyeslőén bólintott. Játszva lehetne kitűnő is. És nézzen rám. feledve minden sérelmet. Úgy érezte. hogy a számtan szép és okos dolog. amelyben alig volt kisebb lárma. – Hát. sőt a csónak is a Velencei-tó partján. intett. – Hát akkor elmehet. Csillik. ahol Attila mérkőzött bizonyos Aétius nevezetű rómaival. Csillik végül is befejezte művét. fiúk – állt fel Kengyel –. esetleg Kengyelt is megöli. és amikor Csillik a következő órán felírta a példát. Wallenberg most nézte meg harmincötödször az óráját. és – megőrültem. hogy ha belesül a feladatba. és most hátrafordult. Nyaraljatok vidáman. – Ladó mit szól hozzá? Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől).

de általában őt is szerették. és ha Gyula Lajos tüsszentett. még most sincs ott fű. aki mindennap elmondja. – Nem vagyok nyugodt. és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt. – Te mindenkit szeretsz. Piri mama azonnal hiányolta. amit nem is mondtak ki. Kengyel megadja. – … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula. jó volt az a gondolat. Ez nem számít feleletnek. cukrot. az atya. azon a helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére. vagy valami vérszegény bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. hogy: “A MI fiúnk!…” De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –. és szeme forogni kezdett. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban. amikor Gyula született. – Csak nem beteg ez a Béla? Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni. megnézni. hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit. szinte be is szüntette anyai tevékenységét. pedig legerősebb vagy az osztályban. mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet. – Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú. Janda? Az osztályelső elvörösödött. mint egy ház… – Ha hármasom lesz. gázszagban. és tekintélye megóvása érdekében odébbállt. és felemelte nagy kezét. hogy: . mert a háromkilós Gyula igazi mamája. és a “Bütyök” egyébként is olyan “közönséges” szó… Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt. Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is. de Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit. ámbár a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba. hogy az az áldott Laci bácsi még ma is élne. a férfi gépészmérnök. A fiú szülei mérnökök voltak. és kiöntötte a folyadékot az udvarra. ámbár minden meggyőződés nélkül. kisfiam – mondja Piri mama –. Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól. mert mindig ad valamit. – A tied. elfoglalt. Mindebből látható. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula Ákos. Soha! “Ha leutaznál. olyan meredeken sugárzott le a nap. hogy van-e ott fű?… – Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem. dudliztatta. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. Ezenkívül. Az asszony vegyész. forróra tárcsázta a telefont. azzal. mert amikor meghalt. hanem Gyula apjának a testvére. – Dehogynem! Akkora négyesed lesz. – Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama. aki ott lakott már. Arról persze nincs szó.Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak. dolgozó emberek. Akkor pedig… – Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök. és kemény dolgokat mondott a doktornak. mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét. meg a patikus is. vajas kenyeret. drágám. s abban a percben “Piri mama” lett. csörömpölésben Piri mamával. Fürdette. de nem szólt semmit. És ez igaz volt. Nem azért. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott. Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára. szívem. ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot. – Nyugodt lehetsz. hát ott nem nőtt többé fű. hogy gyermekét világra hozta. de én nevelem… – Hagyd Piroskát. Régen özvegy. megláthatnád. Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz. hadd szórakozzon. apám nem enged sehova. azonnal és kereken megmondták. amely rendkívül hosszú karon lógott. Gyanúsan közeledett az osztályelsőhöz: – Megrúgjalak. ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –. aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”.

ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra gondolok –. Ha – ellenben – a számtannal volt baj. mert István a testvére volt. – István! – mondta az idősebb Ladó. minden napra viszi magával a feladatokat. zömök és hangos. ne? És a tébécét se fessük a falra. szívem: ugye. hogy ha az egyik anya akart valamit. aztán jöhet a tébécé… Pazar logika! A reggelizőasztal fölött ellentétes. hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony. s a vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak. amely egyenesen a számtanra célzott. ugye? – Nem! Beskatulyázzuk a lakásba. – Meg akarod gyilkolni a gyermekedet. – Már tavaly is hívta. – Vesd le! Aztán kiment a konyhába. de majd meglátjuk a bizonyítványt. amíg anyja meg nem kérdezte: – Mi a bajod? – Melegem van. Gyula mamája szőke volt. de a sportorvos. hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni. hogy legmagasabb volt az osztályban. Két anya: több mint egy anya. A férfi később cigarettára gyújtott. tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –. – Piroska. ami Gyulának ellenszenves volt. mert Gyula hitt bennük. Ha éppen büntetni kell… – Elküldjük nyaralni. Ilyenkor pulóver… mondtam neki. Ha például Piri mama ragyogó májusban pulóvert erőszakolt rá. s ennek is megvolt az a jó oldala. Hát hogyan gondolja? – Mindenképpen menjen a gyerek. törékeny. Piri mama állt a sarkára. helyes táplálkozás. István majd ellenőrzi. – Ne veszekedjünk. és nőtt is szépen. olyannyira. Kijelentem. István pedig fekete. talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak.– Piroska nevelése… Gyula tehát két anya közt nevelkedett. hogy vegye le. halk. mintha hordóból beszélt volna. – Tizennégy éves lesz. akkor természetesen: megbízható. De láthatjuk a csodálatos anyai ösztönt is. – Istvánhoz kellene elküldeni. Bőséges. Ilyen tekintetben István megbízható. megnyugtatta az aggódó szülőket: – Semmi baj. addig sóhajtozott. Mindezekből látható. és jó ellátása is van. Szépen növekedett tovább. nyárra meg el kell küldeni valahova. megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné. ahol mindig a szabadban lehet. – Igenis. de ott van az a nagy mocsár. Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni kozák kórusban találkozik az ember. szinte előrevetve árnyékát a mai szerencsétlen napnak. Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban… És Gyulának nem ment szét a feje. . hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy sehova! – A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni akarok. és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő gyakorlatképpen gyermekének. s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is. aki az egész osztályt megvizsgálta. mert olyan dorombolóan mély volt. – Ha maga mondja. folyó… István nem lehet folyton a gyerek sarkában. megölöd ezt a gyereket. – Hát vesd le a pulóvert! – Piri mama akarta. – Hát… – akart valamit mondani Ladó. ha nem lenne olyan kelekótya… – Hát azt nem lehet éppen mondani. azt a másik anyával el lehetett intézni. mire a férj elmosolyodott.

s az előszobából olyan csók hallatszott. vízen és a nagy lápon. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép… . úgy nézett feleségére. A kölyök itthon van? – Itt vagyok. de már az ajtónyitásról tudni lehetett. csak azt a földet. a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn. És Lili néni ment. mint erdőben a gomba. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és senkit. aki örvények felett egyensúlyoz. Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben. vagy a vízen. ahol csak pióca terem. Én az ura voltam. Egyszóval: Gyula úgy járt. és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az időkre. ezért váltunk el. István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –. sem erről a beszélgetésről. s ez határozottan jót tett megsértett egyéniségének. s összegezve a csata eredményét. mintha egymás után két ember esett volna le a harmadik emeletről. csak férje. mert ennek a zajos mezei embernek minden érkezése ünnep volt. és megeszi a fene ebben a melegben. és amikor Lili néni szóba hozta. hogy jobb lenne Pesten élni. aztán olyan ordításba csapott. hogy Lili otthagyott. A libát azonnal a tepsibe. István bácsi soha nem írta. mert távozni akartak. mint egy pisztolylövés. mert tegnap vágták. nem csodálom. felajánlotta Lili néninek. de – egyedül. Lili néni ezek után még hozzátette. hogy menjen. mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék. Ebben a csomagban egy liba van és más apróság. hogy eszembe hozod: meg is látogatom.Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről. – István. és ami még szomorúbb. mert megrendült a ház. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre” vonatkozólag. s ezután is az lesz. ahol csak szúnyog. hogy a legyek rémülten verték fejüket az ablaküvegbe. csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés következménye –. hogy: – … végeredményben ez olyan paraszti élet. ami a gazdasághoz tartozott. agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –. István bácsi fél óra alatt kiordította magát. mint a tengerészek. aki nem szól semmit. arca felfúvódott. ahova akar. A tüdeje tökéletesen rendben volt. – És az ura mit szól hozzá? – Nem “ura”. Féltették is fiukat. Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette. – Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –. Nancsi néni öreg szakácsnő volt. és lila lett. Jó. de nem is szólhat. hogy ő érkezett. mert eddig is ő vezette a házat. mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani. amelyek csak ordítva használatosak. István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa. ha szülei egy-egy hétre lehozták. és kijelentette. Most Lili ura a férjének. hogy mi keresnivalója lenne a nádasban. aminek minden barázdáját ismerte. te égimeszelő! Hadd öleljelek meg! Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot. amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme forogni kezdett. s ezt nem bírta. István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit házvezetőnőnek. te mérnök leszel vagy orvos. s ez az előléptetés nem jelentett neki semmit. és egyéb vízi emberek. mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok. ott is született. Lilit tehát meglátogatom. s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek. hogy ott is akar meghalni. s az ilyen durva környezet csak elrontana. – Lili szamár volt és előkelő. városi liliomszál. s a szárazföldön kacsázik. és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. hogy jön. mint ahogy egy tutajoshoz illik. István bácsi! – Szervusz. de nem is értették.

Fognánk halat. Gyula úgy gondolta. hogy az öreg keze bükkfából van. mert óriás volt. akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. mint a penész. hal meg annyi van. nem öregedett egy napot sem. mert István bácsi szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra. mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a . Ez igaz volt. hogy mióta ismeri. én is szeretem az öreget. – Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva. Nagyon fontos. a Jegenye utca végén. Én nem szólok bele. talán az öreg Matulától akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni… – Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan.« tudja. – Terka. nemkülönben minden “járkélő”-re. napozz. Persze. de ez a különös szag nem volt kellemetlen. csak barátját vidámabbnak lássa. bölcs öregember. nem szoktam hazudni. – Belemész a pirosba. nem látsz? – Elgondolkodtam. hogy engeditek vagy nem. miket beszélsz? – Jó. – Megvagyok. Igaz: szépen képviselte. – Jövőre. köszönöm kérdésit. Majd akkor! Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot. öregesen. s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. – Mi újság odakint? – Hát mért nem gyün már egyszer ki. beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is. bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. és Gyula csak az irodában találkozott néha Matulával. – Terka. ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek. – Hogy van. És arra sokszor volt szükség forró nyarakban. mert jó volt Bütyök mellett maradni. pihen]. meg ennénk is… – Nem engednek. Ha Kengyel… – Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –. hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos hármas… Kengyel… de most már tudja. és ez a tudat elkeserítő. Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után. ez nem igaz. de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót. és úgy érezte. füst. gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit. aki csősz volt a nagy nádas táján. – Maga nem szivarozik? Tutajos erre kissé elpirult. – Ezt csak úgy mondod… – Szavamat adtam.– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –. és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van… Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet. s a fele udvarra árnyékot vetett. Fürödni meg itt is lehet a kert alatt a patakban. földszintes házban laktak.és mocsárszaga volt. Matula bácsi. hogy Kengyel végül is négyest adott. de felügyelt a nádvágókra is és a gyékényszedőkre. az apám olyan mérnökember… – Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase. hogy kinek a társaságában vagy. de hát lányféle nem is odavaló. ahol nem volt egyetlen jegenye sem. majd jövőre. Matula tiszta szívű. Bütyökék egy hosszú. Arra eszmél fel. tudod. Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. amiben először látta. hogy a végén négyest írt be. hogy így meg úgy. Gyula akkor még nem tudhatta. mint két egyetemi tanár. – Még nem Matula bácsi. amikor árnyékra volt szükség. becsszavamra láttam. és ruhája is ugyanaz. – Szerezte? – hunyorított. csak egy kicsit kérgesebb. Matulának pipa-. de a természetről annyit tud az öreg. jó – legyintett az asszony –. aki látta. a gémek is. akik rendszerint éjjel és “magánügyben” jártak. hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél.

és utána Bütyök eljön hozzánk.konyhában télen. Pondoray néni. s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú város között. csak nyögött egyet. – Ne izgasd magad. vigyázzatok a ruhára. Ha nem mosott. aztán. a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének. elővette az esti kétségeket. azaz inkább azok rohanták meg. aki két kosarával teljesen elfoglalta a lejáratot. Bütyök. de mivel az még csak fél hét körül ténfergett. hogy nem sül ki a szeme ötven fillér borravalót adni. Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon. Nem szólt. Hívjanak fel telefonon. amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is. amit ugyanazon közértből hozattak. – Hány órára mégy. akkor vasalt. – Jaj – mondta –. ha meglát. – A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –. – Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját. mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult. mintha a tetőn már lángok csaptak volna ki. jaj. szótlanul táplálkozva. az bizonyos. A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba. Billegett a mérleg. kisfiam? – Nyolcra. mert odahaza nem volt ilyen jó a kenyér. A hatalmas asszonyság letette a kosarakat. Egyél valamit. Egy darabig féloldalt pislogott az órára. hogy majdnem elütötte Csalinga nénit. hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán. – Béluskám. a bizonyítvány kiosztásának napja is. – Majd segítek – jelentkezett Gyula. mert Pondoray néni özvegy volt. – Köszönöm. – Köszönöm. de a másikon ott állt Kengyel. mint a nemes vad. ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem. miközben szikrák pattogtak ki a lyukakon. Most is vasalt. rendesen ebédelsz. Barátunk. Igen – gondolta –. mert annyi képzelőereje neki is volt. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret. hogy Piri mama költögeti. a bizonyítványon már nem lehet. Két csomag lesz. hogy hívjanak fel telefonon.” El is múlt szépen. hol a másik. de ez azért mégsem illik… Béla. és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek. hogy megmondja a véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról. – Én sem ebédeltem még. hogy Piri mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé tiszteletlennek tartotta. azért siettem. s arra ébredt fel. – Azt hittem: kilencre. Piri mama. és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten. Gyula erre megvonaglott. ha megjöttél. ne gyűrjétek. és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán. ha kést ütnek a horpaszába. Gyuszikám. Gyere. A hármason… És úgy rohant le a lépcsőn. Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden… Azt nem lehet mondani. fiam. és kis nyugdíja mellett ebből élt. – Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám. és eljött az évzáró. hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát. de itt mindig csodálatosan ízlett. Mondd meg. az ügyvéd úr nagyon kényes. kenj egy darabot Gyuszinak is. akkor elmúlik a fejfájásom. “Még egy kicsit alszom – gondolta végül –. odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret. Piri mama cigánykereket hány örömében. még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem… – Beteg vagy és kész. és a bizonyítványon már úgysem lehet változtatni. – Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök. Majd én megmondom nekik… Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött. Nem. .

Aztán hirtelen befordult az ajtón. hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve. és Gyula meghajolt. – Köszönjük. – Nem keresett senki? – Dehogynem – suttogta a Jogász. és úgy közelítette meg az iskolát. – Semmi – hánytorgott Jogász –. hogy hanyatt ne essék. s így olyan mekegésszerű hangokat hallatott. A hölgy valóban szalmakalapot viselt. Hát lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon… – Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. és Csalinga néni csak saját magának mondhatta el véleményét. azaz Kocsis bácsiba. aki teljesen megzavarodott. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette. Hangverseny. később még visszajönnek… Bolha a markába köhögött. és éppen egy nyolcadikos búcsúzott. de erre már nem kapott választ.– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula. amíg saját osztályának kellemes társaságában elvegyülhetett. Tutajos – mondta Kengyel. aki a verstől egészen megvadult –. ott a nagy fa mellett. mint akinek semmi köze nincs a jeles intézethez. a Bikfic helyeselt a farkával. – Hülye! – mondta Jogász. míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott. mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra idegtépő perceiről. de határozottan csinos volt. éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom. hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel. Éppen Kengyelnek… – és úgy pislogott Tutajosunkra. hogy Dub normális. – Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –. Dubovánszky évzáróra mindig nyakkendőben érkezett. beleütközve a portásba. hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat. jegyet váltott a villamoson. – Csak azt szeretném tudni. – Segítek. most már csak Kengyel következik.) Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén. mert eddig úgy tudta. egy olyan csészealjszerű micsodát. Az ünnepélyt a kertben tartották. mert ez már az utcán volt. Külön kiemeli Tutajos hármasát… . a verebek kerestek a szemétládában. hogy nevetését leplezze. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította. Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot. és a nagy fa mellett letette a két széket. és ütemesen kiabálták: – Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki! Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt. jól áll a nyakkendőm? – Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós. aki három széket cipelt egyszerre. Ott van Kengyel egy nővel. ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász. a vonatom egy óra múlva megy. aki kizárólag a havi fizetés előtt érkezett. de Gyulára nézett. mi van még hátra – kérdezte valaki –. ezt a kettőt hozhatja. saját versében állítva. azaz Avas Elemér. és még sejtelme sincs róla. – Ki mondta azt. mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok –. aztán letette a székeket. – Gyerekek. Kocsis bácsi… – Éhen – mondta a nagybajszú portás –. hogy feledhetetlen napok. az egész házban riadalmat keltve. hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a nadrágjára. tanár úr. Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. – Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek. amire egyébként nem volt senki kíváncsi. legfeljebb a szerelőék kutyája. saját szerzeményű gyászindulóval. aki fehér sortban érkezett. Mármint a nőnek… – tette még hozzá. – Parancsoljon. mert bérletét otthon felejtette. mintha Gyulából azt nézte volna ki. – Persze. de Bikfic gyenge jellemű volt. mindig igazat adott mindenkinek. szalmakalapja van.

meghajolt: – Jó nyaralást kívánok. akinek vonatja immár fél óra múlva indul. és azt hiszitek. de csak úgy. hogy rá kerüljön a sor. mert a tündérek is tudják már. – Ha valaki közbeszól. ha Acél meg foglalkozik veled magyarból. Kalmár. sajnos. hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek. mint például Kengyeltől a hármas. mert a kitűnő ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán. Keze ökölbe szorult. rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam igazítani… – A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék. semmi nyomát sem láttam. Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból. (Csillik elnézően mosolygott…) De felállt Janda. már nem javíthatom ki az osztályzatodat. szedd össze magad. A kiváló ifjúság a tantermek felé özönlött. és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék. megőrülök. a vakációban ne törődj semmivel. – Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul. de erre már nem került sor. Kengyel tanár úr azt mondta. Az éljennek gyenge visszhangja volt. – Kibújok a bőrömből. – Balogh! Bence! Birkás… Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban. hogy az éjjel belopódzott a tanáriba egy tündér. és maga elé tette az ítéletet. így vidáman vette át a könyvecskét. – Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly. hogy még a reménytelen ifjak is megnyugodtak. Aztán helyére ment. – Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó. sétálgass. mert a katedrán már ott ült az osztályfőnök. – Horváth. Keze kicsit reszketett. s ez idő alatt be is csukta a kemény fedelű okmányt. és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét kezeit az öreg tanár –. – Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet.– Jogász. és kivételesen elcsendesedett. félelem és remény vad hullámzásában várta. mert vége lett az ünnepélynek. Sajnos. Hármas. bár az előbb említett rovarok mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. Ladó!… És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért. te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula. . könyveidet tedd félre. amikor átvette a nyitott könyvecskét. Kalmárnak jó bizonyítványa volt. sápadt fiúnak. az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon. Kercsarik… – Phh – nyögött Tutajosunk –. – Nem bánom. így magyarból is jelesed van. és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna. mert aki feleslegesen idegen szavakat használ. az nem érdemli meg magyarból a jelest. szemét egy pillanatra behunyta. Ilontai. hármast adott… – Kincses. olyan derűs részvéttel. drága csemetéim. amelyet nem ismert még. hogy foglalkozzam vele számtanból. Fiacskám. hogy ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is úgy írta be. Tehát jeles magyar szamár vagy. mert rettenetes ideges volt. Kalmár? – Tanár úr kérem. – Lajos bácsi kérem. Meglásd. Kovács. hogy Acélt a vakációban abriktoljam… – Mit csinálj? – Szóval. – Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök. egy tündérke. egyél. hozzávágom a tintatartót… – Mit akarsz avval a tintatartóval. hogy szeptemberben Csilliket fél kézzel a falhoz kenhesd. és Lajos bácsitól a kettes is jobban esett. Lajos bácsi. aki már megint megfeledkezett az ilyen közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. kiemelte a tintatartót a helyéről. – Most persze lapultok.

– Igen. húzd már. és érezte. – Jöjjön. hogy menjetek. – Vági. és kinyitotta ugyan a könyvecskét. látod! . Bütyök füle olyan piros volt. hogy négyest írt be… szavadat is adtad… – Láttam is! De hát tudod. engem is ez a kutya Kengyel érdekel. én most egy szép. és örüljetek fiatalságotoknak és a nyárnak. – Majd ha egyedül leszünk… – Megbolondulok a kíváncsiságtól. – Na. és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. mert a perec. – Hiszen azt mondtad.– Mutasd! – mocorgott Bütyök. éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály. – Magaviselet – lehelte Bütyök –. az nem lötyög mindenbe bele. Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás.) Lajos bácsitól nem is féltem én. (Az újság lassan csúszott lefelé. és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”… Tutajos úgy érezte. de a kofa – igen! – Éljen Lajos bácsi. Vas. Igen. elsüllyed. hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő. hát ez nem fontos… magyar: jó. fiúk. aztán kiürült a tanterem is. de… – … nem mond. Pondoray! Bütyök kimászott a padból. Kengyel alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen. Wallenberg… Lajos bácsi végignézett az osztályon. mintha megcsiklandozták volna. – Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –. A két fiú felállt a dermedt csendben. – Hát. aztán felállt. ha a fiúk megengedik. de le is takarta a sportújsággal. ezt mi is megnézzük. hogy csak a levegőbe írt. Mivel azonban – tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve (ámbár ez tulajdonképpen: főnév). – Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –. és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta az újságot. – Izé… – kezdte Bütyök. és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón. számtan: jeles… – Tanár úr – fordult meg Bütyök –. hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé. Zsongott az egész épület. és lehúzta az újságot – izé… rosszabb is lehetett volna. mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel. és ő sem nézte meg a bizonyítványát. – Számtan – mondta Kengyel –. – Na. tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok kíváncsi… A lány megnyikkant. Bütyök! – rendelkezett Kengyel. aztán majd én is… – Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs. ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt. Gyula Lajos pedig úgy érezte. És odaálltak a guberálók mögé. Pókos. asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása követte. – Mikics. hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig. megtévesztésül a leselkedőknek… – Eressz be! Bütyök visszaérkezett. de ez a zsongás a kapu felé húzódott. milyen Kengyel. – Hát ti mit csináltok? Az ajtóban Kengyel. Tutajos megdöbbenve nézett barátjára. ami szelet ígér. mint egy naplemente. és mellette a szép lány. Éva. tanár úr… én igazán… –. Ormos. ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. Lajos bácsi! – üvöltött Sós. hosszú beszédet is mondhatnék. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai susogtak. – Na. húzd. Bütyök – sóhajtott Gyula –. csak Sós Károly volt csendes. – Nyisd ki.

az a szódás kocsi várhat! És ez a rendőr ugyanaz volt. hogy: akinek hármasa van. hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek. amint odaértek. számtan – fizika szakos tanárnő. Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe. ez pedig Pondoray Béla: a Bütyök. nem lehet megosztani. Most minden szép volt és jó. Azután már alig beszélgettek. és Gyula úgy látta. (Milyen puha. de… hát ez meglep. és – szerencsére nem tudták. Hogy mit kell megbeszélni. ezt látta mindenki. szívem – mondta Kengyel. vidám és játékos kutyusok. sem elmondani nem lehet. Ladó. fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van. S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni. valami simogató. A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”. Kengyel pedig kezet nyújtott. aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó gyalogjáróra. hogy a menyasszony számtantanár. azt egyik sem tudta. – Színvak maga. megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen. titokzatos messzeség. és nem lehet megtartani. ahol végigömlött a nyár. A lépések már kint kopogtak elmenőben. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva. Két hónap! Szabad. megmosakodtak volna. A menyasszonyom. még be sem mutattalak benneteket ennek a hölgynek. mint a párás. és hideg szeme olyan volt. és mintha felszakadt volna a messzeség. mintha áldást akarna osztani a járókelő emberiségnek. fiúk. jószagú a keze – gondolta Gyula. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos. amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét. Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van. ne ugráljon. összetöröm a csontját… Ámbár… azt nem hiszem el. és ilyen szép. – Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond. – Gyere majd fel délután. sőt az egyik morgott is. ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta. de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak.és fizikatanárnő feje felett.) – Hát akkor menjünk. egyszerre végtelen lett a tér és az idő. hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni. A rendőr most úgy tárta szét karját. A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között. amikor Bütyök végre meg tudott szólalni. – Gyerünk. Aki Éva. és gyengék voltak. – Ne kapkodj. Mindez azonban rossz álom volt csupán. A fiúk kezet csókoltak. de a hangyák már eltávoztak gerincéről. – Én is gratulálok. hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak. meleg ragyogással. Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni. szabadság! Mosolyogtak. Ténferegtek a ragyogó utcákon. mert Gyula belement a sárgába. néha összenéztek. persze. mintha azt mondta volna: – Tessék. mindent megbeszélünk. Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni. mint a fűzfa fiatal hajtása. de tele voltak valamivel. az nem lehet számtantanár. Bütyöknek úgy tele volt a szíve. – Gratulálok. . Ezt meg kell beszélni. – Persze – mondta Bütyök –. hogy a csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett. Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag.Aztán Gyula vállára tette a kezét. még a bámészkodó verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált. Számtanból jeles?! – Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát. Lassan! Magyar: jeles.

amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár. ami szinte fárasztó lett volna. A lépcsők felett. tervek és titkok garmadával. – Nem illik leselkedni. és az a hölgy.– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök. később azonban úgy érezte: őt is nézik. mint ha csavarog. ámbár Bütyök inkább a zsebében tartotta a kitűnő fejfödőt. csak egy kis odú ez a szoba. Bikfic leült az ajtó előtt. fiam. néha az ifjú maharadzsák nevelője. mert Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában. az az Éva. hogy milyen minőségben. de azt pontosan nem lehetett tudni. amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. Piri mama könnyen és szívesen könnyezett. ha elfoglalja magát valamivel. szívem. mint egy strucc. ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának. mint egy végtelen űrt. Dőlj végig a díványon. hát szöget vert. ismét elővette a bizonyítványt. de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. . amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk elszenderedett. nem tudom. és megvakarta a bozontos kis kutya füle tövét. s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai szárnyas túlvilági illatát. ahol már világosabb volt. Mert bizony. aztán kifényesedtek. amelynek ellenzője törött volt. ezt Gyula is érezte. abba sem szólt bele senki. ha nem lett volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi! A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette. milyen szép ez… jaj. Gyula eltűnt a kapu árnyékában. Bikfic – figyelmeztette Gyula. és ha Gyula történetesen szöget vert a falba. aki a maharadzsa életét mentette meg. és kedélyesen lengette zászlós farkát. És ez a szoba volt minden titok tudója. Gyula pedig megnyomta az előszoba csengőjét. minden tervek meghallgató ja. Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt. Mert voltak itt álmok. mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni. Más nem. de hogy valóság volt. az bizonyos. mert elő kellett vennie. – A fiú nem rendetlen. István küldte a pulykát a vasútról… akkora állat. ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan. most már igazán nincs semmi dolgod… Igen. és boldog révületben nézett végig a szobán. pihenj. s ez sok pénzbe került… Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt. és jobb. és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama nyakába. – És hogy került oda? – kérdezte Gyula. – Hagyjátok! – mondta Piri mama. mire Bikfic hazakísérte a fiút. megég a pulyka! Gyere. mert a rokon előkelő állást töltött be. és ha madáretetőt tett az ablakba. elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem csodálhatunk. a konyhába. árnyékolta be az ifjú homlokát. azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő. minden álmok őrzője. amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek. Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját. Gyuluskám. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta. és mint a háztető. aki eddig ezt sose kérdezte meg. elég puha lesz-e… De milyen nyúzott vagy. de a lépcsőnél. de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága: hogy teljesen az övé volt. mert a kis odú hatalmas csarnokká bővült. – Látod… látod. Csak egy kis odú volt ez a szoba. s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt. Kengyel kiváló ember. a fordulónál Bikfic állt. de most úgy érezte. A konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott. – Négy után. igen. Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról. de orvos is volt egyúttal. amit az átélt izgalmak. Igen – gondolta –. mert – immáron nyolcadikosok voltak. így szemét és az ókulát többször meg kellett törülnie.

azt a betyár pulykát bőven zsírral. A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt. mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén. hogy kis odúja erről is hallgat. Gyula el is búcsúzott. hanem valóságban. s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott. ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit is. dohányzacskó. dugó. és turbánt viselt. mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök. A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és Géza bácsit. és Kengyelt elseperte valami földrengés. hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene. mint Éva tanárnőé. és mögötte Kengyel… akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját… “Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula. Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel. – Hol van a kölyök. a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”. és a bizonyítványát is látni akarom… – Pszt… alszik szegényke… – Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –. mert ott ez a szokás… – Látod ezt a kocsit? Rolls Royce… – Az övé? – Hát persze! Ezen járnak vadászni… Ezek után Géza bácsi vadászmester. és Szuezben is felülhetnek ugyanazon hajóra. amikor azt mondta. talán mert érezte. mert István bácsi jelent meg. Trieszt – Bombay – mondta Bütyök. kellemes dohányszag kíséretében. pipa. és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. Bütyök Triesztet ajánlotta. mesebeli díszegyenruhában. a bicska. – Valami gépeket vittek a maharadzsának. de ekkor megdördült az ég. és Gyula lemondott Konstantinápolyról. Csuda feje van! És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. hogy az öreg csősznek. “Köszönöm. megnézni Konstantinápolyi. Pondoray Géza egy autóra támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel. mert ha valamelyik szülő bekukkant. szalonna és piros paradicsom mellé. hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá. és már látta. hagyma. ki a Fekete-tengerre. s a keze most olyan puha volt. mint a bocskortalp. Álmában Matula jelent meg. gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre megnyugodott. ami már csak azért is jó volt. Géza bácsi szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába. madzag. és Gyula Lajos elhatározta – álmában –. és gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna. autójával együtt. hadd ölelem meg. – Lehet. hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra kerül sor. látva Gyula meghökkenését. és senki nem tudta beszerelni. hogy a Dunán kellene lecsorogni. éspedig nem álmában. . amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset. míg Gyula úgy gondolta. hogy: “Mit csináltok. Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés.– Kérlek szépen. – Géza bácsi is Triesztből indult el. nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi kétség. de főképp valóságos személyisége megjelent a porondon – valljuk meg –. a szomorú emlékű Héttoronnyal együtt. s ez Bütyöknek nagyon rosszul esett. – Azt közben tanulta meg. Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula. Piroskám. és öntözd meg. csak Géza bátyám… – De hogy orvos is? – tűnődött Gyula. zöldpaprika. mert olyan lesz. mint ilyen maskarába öltöztetett fényképeket. mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben. kenyérruha. s most hogy István bácsi súlyos és kedves.

majd megint a fiúra.Gyula még az álom határán lebegett. Gyula hallotta még. Edzeni kell a gyereket! Olyan hosszúra nőtt. Nem volt ott fűrész. hogy álom ez az egész a bizonyítvánnyal együtt. veszek neki egy s mást. s a gyerek is alszik még. meg lehetne fürdeni? – Persze. ez az asztal az én asztalom… Az ifjú kissé hátrafordult. zoknit nem veszek. de ne kényeztesse. A hivatalos dolgokat már elintéztem. megebédelünk. – Na. Ez persze nem volt igaz. később pedig rá is dőlt az asztalra. mert ez a vágya. diskurálni kezdett valakivel. sok lenne egy ökörnek is. s először arra gondolt. csak a felháborodásnak azt a fenyegető dörgését. ha a jeges édesség a lyukas fogába megy. amiben állatok vannak. ámbár Ákos ostobaságnak tartja. István kérdően nézett Gyulára. – Vegyél neki valami könyvet. amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult. de – gondolta – üsse kő. aztán a kedélyesen dülleszkedő egyén hátára. Szandált veszek. aki a “rengeteg tanulás” után még ilyen csatazajra sem ébred fel. amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el István a szivarvéget –. és a válla felett lenézett: – Na és? István arca lilás árnyba borult. és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel. angyalom. és az első szél feldönti. hát feldönti az asztalt. újra elaludt. Semmit sem lehetett hallani. – Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom. – Ez az én asztalom. de Gyula ismét álmodott. mire van kedve? Piri mama elgondolkodott. hozzá való zoknival. ez is csak álom volt. – Napszemüveg… – Nem veszek! Csukja be a szemét. – Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. Pihenhetsz is egy kicsit utána. Végül is feketét rendelt. hogy ő fáradt ifjú. – Most pedig elmegyünk csavarogni. – Ákos mindent ostobaságnak tart. de majd én kézbe veszem… Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést. mintha István gazdának neki akarna menni… Még csak ez hiányzott. – Lefekszem én is pár percre. Ti majd Gyulával ebédeltek. amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott. Marhaság! Hát még? – Végy neki egy pár jó erős szandált. végül valami távoli beszédet is. aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést. és nehézkesen felállt. látod! Célszerű dolgok kellenek. tehát nem hallhatott semmit. a legnagyobb erdei fűrésszel. aztán a víz zuhogásába vegyült krákogást. mint a krumplicsíra a pincében. Persze. állattörténetek meg madarak. úgy értem. hatalmas fújásokat. Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett. igaz. Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton. ha sok a nap. Nem tudod. ámbár tett egy olyan mozdulatot. Piroskám. Bicskája van? – Nincs. és nem volt erdő sem. a ruhád meg addig kivasalom. aztán meg arra. ámbár ezt hallani nem lehetett. illetve valamivel később erdőben járt álmában. csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában. lesz öt óra. Pirikém. aztán elviszem a fiút. mire Ákosék hazaérnek. ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. . hogy az üvegpoharak összekoccantak a polcon. és inkább csak nézte a fiú kanalazását. aztán. hol hatalmas tölgyrönköket fűrészeltek. vágyom már egy adag jó fagylaltra. tehát ki sem nyitotta szemét. – De hát nem csoda: amit ezektől a szerencsétlenektől mostanában követelnek. Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik. – Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. de nincs benne vér.

Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt. irodai vonalzókra vigyázni kell! – Mi? – Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná. aztán se le. elengednek-e. de Gyula nem gyújtott villanyt.Gyula sápadtan nézett nagybátyjára. El is múlott. különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak. még a tankönyvekről sem feledkezett meg. amit kár lenne ismételni. aki egy vastag vizespoharat markolt meg. Ha szükséges. hogy a kívánságok nagyon természetesek. Ebben a csomagban tehát irodai vonalzók és mércék vannak… – Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula. sem horgászni. és Bütyök sem vágyott világosságra. s a villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak. elég nagy az udvar és a kert. megvolt a vizsga. ezt elhihetitek. hogy a mezei szótár egész. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni. ne menjen mély vízre. sajnálni való az ilyen alak. – Kérem úgy csomagolni. és “a fiatok jó kezekben lesz. hogy horgászbotot vettem. s inkább az apját kellene felpofozni… hopp. ne menjen a gépekhez közel. A fülledt alkony megállt az utcán. – El! Mért ne engednének el. – Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –. ne menjen a nádasba. A szoba már majdnem teljesen sötét volt. – Még azt sem tudom. és Tutajos barátunk derékig elpirult. István bácsi majdnem kibökte. még lefújná a nyaralásod. amely – mint minden mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki. Bízd csak rám. naplopó kengurukra” általában. – Várj fiam. – Megérdemled. hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés történt. ahol rúgó és öklelő fenevadak vannak. . – És a bicskát se igen mutogasd. személyére s az “ilyen nyegle. itt megiszom egy pohár sört. egy szót se többet. se fel. mert a házak falaiból dőlt a meleg. kikötésekkel és ígéretekkel. ne másszon fára. Az ilyen hosszú. Időnként Piri mama nyitott be: – Gyuluskám. A jó szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba. az ugyancsak megbízható Tutajosnak: – Add ide azt a hosszú csomagot. attól elmúlik a mérgem. amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. Istvánban meg lehet bízni! A megbízható István ebben a pillanatban mondta. a kert végében pedig a kis patak fürdéshez éppen elég. – Szerencse még. azt a kockás rövid ujjú inget nem találom. hiszen… azaz. Erős szandált kérek a fiúnak… – majd egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó. Aztán a könyvesboltba mentek. vagy megőszülne. erdőbe. aztán a sportboltba. bizonyára? És remekül sikerült… – Színjeles! István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra. mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –. és olyan terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére. hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó ollóról is… – mérgelődött. s még az utcán is morgott egy darabig. csavarhúzó és körömreszelő is. tankönyveket is hozzon magával…” – Ugye. – Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak! – Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –. cipőüzlet! Ide bemegyünk. Elég talán annyi. hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott köszönetet. – Viszem én… – Add csak ide. azokat megmutathatod. persze hogy elengednek. hogy bekap valami óriási csuka. és megírta. sem vágni.

mert hátha vendégségbe mentek. Tutajos! Mindenről írjál! – Írok. Mit lehet itt kitalálni? . Mulass jól. és a szivar parázsló feje. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem. Piri mama. ha énrám úgy nézne. de István bátyád azt mondta. csak pislogott. – Az anyád azt mondta. eltűnőben a homályos lépcsőházban. az én nevelésem vagy… az én fiam… – Csakis. – Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal. Piri mama ezen kissé meghökkent. gyúródott leszel. Piri mama. hogy te. – Kitalálni – sóhajtott Bütyök. hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész. Tutajoskám. amikor Bütyök kiballagott. öreg Bütyök! – mondta. Ha az a jampec nem megy ki. – Hozzám! – mondta István. kisfiam. most már István bácsi a főnök. majd eldugom. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást. nem szeretném. hát képibe vágta volna a poharat… – Jól van. Nyugodt lehetsz. – Elég az. Azt mondja. Csend lett a szobában. mint amikor a kutyának a farkára lépnek. – Mért nem hoztad el? – Nem lehetett. de a találmányra büszke… és most boldog. magányosan ugyanezt kérdezte. Édesanyáddal majdnem összevesztek. ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –. hanem arra. Pedig elefánton ült… turbánban… Hát én akkor elmegyek. mint az egyszemű szegénység. amikor egyedül maradtak –. tudod. mint a bagoly. hogy nem lesz arra szükség. s amikor apád azt mondta. Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem. amiben része lehetett annak a kisebbfajta áldomásnak is. de arról senki nem beszél. és gondolj rám is. Piri mama! És István bácsi az apám. aminek azonban sok akadálya volt. az ünneplő ruhád is csomagoljam be. amiben a hosszú léniák vannak. Tetszik tudni. ugye. de nem a levélre gondoltak. és leengedte magát a díványra.– Még szárad – mondta Bütyök. a tehenek kevesebb tejet adnak. Azt mondta. – Szervusz. amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak. És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben. nem tud lépcsőt járni… Attól aztán még nagyobb lett a csend. mit lehet itt kitalálni? Géza bátyám is csak fényképeket küld. – István bácsi mit szólt? – Semmit. mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak. hogy “mérnök fejed” van. Megint küldött egyet. mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata. hogy könnybe lábadt az ifjú szeme. a csillár szakad le. István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt. ha nem hallják az ő hangját. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul. – Csak hat inget tudok adni. hunyorgott a homályban. csak mosolygott. hogy ki kell találni valamit. kisfiam. de Istvánnak reggelre otthon kell lennie. helyet adva a pótatya vaskos egyéniségének. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. és ötezer forintot kapott. és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára. a ruhákat én viszem haza… anyámnak fáj a lába. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen. mire a dívány olyan fájdalmasan nyikkant. – Apád valami újítást csinált a gyárban. aztán leült a két gyerek mellé. mire odaértek. elég hosszú a nyár. – És írjál. egyáltalán nem lehet. írok… Fogták egymás kezét. De mit? A lámpát akkor sem gyújtották fel. – Te nem jössz? – Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét. – Fene egye meg – dörmögött István –. hogy az ötezer forint nem számít. – Dugja el. amitől a rugók panaszos nyöszörgésbe kezdtek. és cipője kopogása árván.

buzogányos sáskaréjban. mintha saját kezűleg vitték volna a sürgős üzeneteket Pest felé. az ajtó melletti sarokban. érdekes. hogy mi esett ki a kalapácsos ember zsebéből. a zsibongás. hogy azon a pénzen már házat vehettünk volna… – Érdekes – mondta István bácsi –. A kivilágított állomásokon emberek álltak. hiszen behálózzák az egész földet. Később felkelt a hold. és Gyula tisztelettel. kettő. amelyeknek nincs vége. kendős asszonyok. Ezt Gyula többször olvasta újságokban és egyebütt. akik nem dohányoznak. és Gyula kiment a folyosóra. s a sürgönypóznák olyan vágtatva ugráltak el az ablak előtt. és – ha közel hajolt az ember az ablakhoz – sejtelmes messzeségbe nyúltak az ezüstös búzatáblák és kanyargó utak. hogy mire Gyula megnyugodott végre a fülke sarkában. új utasok ténfergése a folyosón. beállították a váltókat. meglett? – Meg. Gyula? – Öt. mert reggelre olyanok leszünk. fiam. Gyula Lajos azonban már nem tudhatta meg. Ilonkára vigyázz. Aztán nádasok jöttek. akik elindították ezt a szabadságos vonatot. de reptében is titokzatos ígéreteket susogott.Az események ezek után úgy egymásra estek. egy izgatott hang a peronról: – Jani. az: ablakot. azonnal írj… – Ssss-ssss-ssss… eregette a mozdony a gőzt. – Kling – mondta a kerék – pling… az ember pedig átszólt a túlsó vonathoz egy másik kalapácsosnak: – Na. Az ablak előtt hűvös mocsárszag suhant el. A csónak pontosan úgy hasalt a vízen. Janikám. mint amit azon a szörnyű számtanórán megálmodott. lapátolják a szenet. a sonkászsemlye a pléd zsebében van meg a kofferkulcs is. És nem állnak meg sehol. – Egy. – Itt csak négy van… nem! Itt az ötödik. a jegyváltás. és ide-oda riszálta a kocsikat. sőt szeretettel gondolt az emberekre. görbe cölöphöz kötve. nem zavarja a szivarfüst? Egy asszony ült még a fülkében. Fényjelek. és van kedve ugrálni annak. A gyorsvonat már kint kígyózott a váltók között. Nekem egy csomó ismerősöm van. aki odaér… – mélázott Tutajos barátunk. és mihelyt megérkeztek. Asszonyom. ahogy ő akkor elképzelte. és elindult az egész pályaudvar visszafelé. mert elindult a vonat előre. mert újra szabad mezők jöttek. a berakodás. majd csak Székesfehérváron. és Gyulának jó érzés volt így elrohanni emberek előtt. és szinte érzi a bokáján Bütyök rúgását: “Alszol?” . hogy ott egy jó magasugró minden további nélkül beugrik az első emeleti ablakon. A fene ezt a sok csomagot. és a tó vizére fényes gyalogutat rakott a pufók bolygó. lágy ringatózással. seprik a kocsikat. Húzd fel. de azt is. A délutáni gyorsnál eshetett ki a zsebemből. melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal. A mozdony hujjantott egyet-egyet. A kocsik most már nem csattogtak a váltók irányítása közben. ott elöl valahol – ksss… ksss… Az ablak előtt egy ember ment el hosszú nyelű kalapáccsal. három… hány csomagunk volt összesen. hanem simán iramodtak. összekeveredett a búcsúzás. egyiknek sincs. kis őrházak bukkantak fel a sínek mentén. mint a kéményseprő. amelyre idestova eljutnak az emberek. és időnként megütött egy-egy kereket. amely ugyanaz volt. Miska vette észre. csillagos ég. – A csónak – rebegte –. az én csónakom! Becsszavamra – igazolta önmaga előtt a látványt. de szeme kerekre is nyílt abban a pillanatban. mérik az időt. ugyanazon öbölben. hogy a kis égitest vonzása olyan kicsiny. Szavamra. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt. – Tessék csak nyugodtan… az uram annyit bagózik. és egyiknek sincs háza. és valamikor lerakták a síneket. akik állnak és maradnak. mert ott nyitva volt az ablak. s onnét láthatta a Velencei-tavat. Ha ugyan van ott emelet.

nem szól. néha erősebben… – Te jó isten!… Az én uram is horkol… de ez… ilyent még nem is hallottam. és akkor nem is horkol. – Azt mondják. mint szélben a vitorla. és Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. Odakünt párás. néha egészen abbahagyja. A nagy tó egy kis öblében sirályokat ringattak az apró hullámok. úgy látszik. megfáznak a lovak. Az állomás után kis erdő következett. “zabba mennek a lovak”! Gyula felugrott. amelyek hol a zabba mennek. és mégis odaadja mindenét. Arra ébredt fel. hát nem is hazudik. A parti nádas nem mozdult. hogy amikor a legelő lovak őrzője elalszik. – Atyámfia. és meglepődve látta. – Nem vagy álmos? – Dehogy… csak nézek. A néni sehol. tekintet nélkül az ismeretlen hölgy és István bácsi egyesített fújására és fűrészelésére. az pedig. s nemcsak Gyula didergett. és mégis többet mond. Nem beszél.“Mi?” “Kengyel szólít…” Gyula megborzongott. hanem eldőlve aludt a sarokban. kártékonyak. zsebkendő sehol… sőt a csomagok sincsenek a csomagtartóban… – Ne ijedezz. és férfiasán horkolt. Gyula álmos volt. nem ígér. csupán azt jelenti. egyetlen. A néni vattát dugott a fülébe. – Ebben nem is csalódsz. – Néha abbahagyja – ígérte Tutajos –. mintha nagy fehér pelyhet kapott volna fel a szél. hanem a nyárfák is. szépen elaludt ő is. tudott. mert halat esznek. akkor mennek a lovak a zabba. a könyveket azonban Piri mama ismeretlen helyre csomagolta. Ezek után Gyula is gondolt Nancsi nénire. e a kocsi robogása közben gondolatai is helyrerázódtak. zöldes tükre. az egyik nyárfán varjú károgott. hűvös hajnal volt. és mivel választ nem kapott. “Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte Gyula Lajos önmagától. Gyerünk. mert a nagy körgallér áldóan meleg volt. – Dankasirályok. A zsebkendő alatt azonban. ugyanakkor a néni zsebkendője meglebben. elhiheted. és tétova gondolatai nem foglalkoztak a lovakkal. és arcára zsebkendőt borított. mert a pásztornak nem szabadna aludni. mert rövid idő múlva egy furcsa hang szárnyalt István bácsi horkolása felett. a bácsi mindig így horkol? – Nem mindig – vallotta be a fiú –. mert megfáznak. hogy jó lenne valami olvasnivaló. azaz tilosba. hogy megfáznak a lovak. hogy István bácsi a karját rázza. Tutajosunk elég tiszteletlenül vigyorgott. aztán arra gondolt. mint amit valaha ember mondott. A napnak még csak vörös ígérete világította meg a nyárfák csúcsát. Ezt szeretem én… István fél karját áttette a gyerek vállán. – Világosságban nem tudok aludni – magyarázta. s amint ezt elhagyták. István bácsi dühösen legyintett: . s egy-egy fehér madár fellebbent. Később azonban megtudta. a csomagokat már kiadogattam az ablakon. hogy a kocsis levette már a pokrócot a lovakról. – Fiacskám. – Phüü… phüüü… phüü… Gyula körülnézett az ismeretlen hang eredete után. s indulni kell. hol megfáznak. és hűvös szellő ömlik be az ablakon. – Vedd fel ezt a gallért. A néni könyörögve nézett Gyulára. Nancsi néni gondolt rád is. végtelen villanásban terült el a Balaton nyugodt. és otthagyta az ablakot. István bácsi már nem szivarozott. hogy valahányszor elhangzik ez a levesfújó zengés.

Gyula elpirult. a te dolgod. csak dőlök az ágyba. hogy ha szúnyog száll rá. bokros ligettel. míg messze. csillogó messzesége. hogy István bácsi bekapja a horgot. és most már egész szélességében kitárult a táj. Hajnali háromkor kelek. hogy bátyja karja súlyosan nehezedik vállára. magadnak kell kilábalnod. úgy gondoltam… . hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén. de nem szabad… – István bácsi – és Gyula Lajos olyan lett. ha alszom. Matulának olyan bagószaga van. – Jól figyelj ide. – Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre. de majdhogy a nadrágom ott maradt. amit kivet az eke. abban a reményben. vagy elrontod a gyomrod. ha nem kerülgeted a forró kását. hogy a sirályokat már nem szabad bántani. szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is. én csak néhányszor jártam arra. és este sokszor a vacsora sem kell. és okosan. – Csodálatos! – Hát tudod. hát az örült. tüske. mit akarsz. Okos törvény. iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része. és nádas az egész. én mindent megmondok. és most már sekély a víz. szúrni már nem tud. és minden szúnyog a barátja… Igaz. és mit szabad. jobb. mert annyi eszed már lehet. fiam. Korlátokat nem szabok. Annyira Vállalkozz. Annyi bizonyos. – Ha bekenem magam. mint a pipacs –. – István bácsi. de a gazdaságot megtisztítják minden féregtől. azt hiszem. Ez az állami gazdaság több mint ötezer hold. Jobbról a Balaton ködös. irtózatos felelősség… de azt hiszem. Ha tehát bevered a fejed. Szivart lopni – például – lehet. valószínű. aztán majd én is megmondom. ha bajba kerülsz. kiemelkedő zöld halom. hogy mit lehet. És István bácsi bekapta a horgot. amennyit elbírsz. Azt hiszem. – Majd beszélünk Matulával. és Gyula boldogan gondolt arra. inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak. ámbár nem is kapnak kuglófot. mert azonnal nikotinmérgezést kap. mit lehet. Matula minden nádszálat ismer. ott van… Úgy összemartak. hogy erősödj. Az új törvény szerint tilos hozzájuk nyúlni. és pontosan rájössz majd. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni. és Gyula úgy érezte. de akkor még sziget is volt. és nekem hiába nyivákolsz. a közepe táján. Irtó sűrűség. világosan megmondod. Azért hoztalak el. mert esetleg nem lesz melletted senki. az bizonyos. A kocsi zörögve szaladt a hajnali fényben. – István bácsi nem szokott horgászni? – Ne beszélj bolondokat! Meghalni is csak akkor érek rá. hogy Nancsi néni nem ismert meg. ha a bőrét kihozta belőle. ha elvágod a kezed. de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt.– A kuglófot nem szeretik. mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba. – Vár? – Vár volt állítólag valamikor. Ez mind te magánügyed. Balról elmaradtak a dombok. balról végtelen nádas egy-egy óriás fával. Nálunk hógalamb a nevük. – Tüskevár. – Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk. Akkor még odáig ért a Balaton. rám sem száll a szúnyog. Én szeretnék kicsit körülnézni… – A tüskevári erdőben? – Ott is… – Meg a nádban? – Ott is… – Meg horgászni? – Igen… – Meg vadászni? – Hát… A mély hangú mezei ember elgondolkozva nézett maga elé. hogy nem mégy fejjel a falnak. és örülj a szabadságnak.

hogy megmondtad: rendben is van. amilyet Matula nem vesz… “Telik a jómódúaknak” – néztem rá. csak arra kérlek: ne bujkálj előttem. hogy én számon tartom a szivarjaimat… de a szemem megszokta: megjegyezni mindent. Aztán kicsomagolta holmiját. ha egy ló lesántul. de olyan csendes volt a ház. fehér kezét nagybátyja rettenetes markába tette. és érted tettem. . hát úgy megver. ami szamárság. de ezt – ha már nem volt más – legalább Nancsi néninek is meg kellett mutatnia. ha kell. Ez minden. Ők féltenek téged. visszaténfergett az irodába. hogy talán várja is az öreg. hogy pislogni sem tudok. és milyen egyenes… vigyázz. a lámpát le ne verd. mert én megbocsátok ugyan. és súlyos karját már nem is érezte. Érre szavamat adom! A kocsi zörögve szaladt az úton. mint aratás idején a falusi házak általában. – Nem szólt egy szót se. Matula meg örül neki. Nagy baj lenne. Jó atyád nem hal bele – és vidáman legyintett. de ezt nem lehetett elkerülni. hogy szóljak. hogy nem sajnálja a szivart. – Szüléidet ugyan félrevezettük – ha erre gondolnál –. de ezt megszokod.– Jó. mert ott a féreg. de az öreg csősz nem volt sehol. mert halogatja a foghúzást… Ezt majd megszokod te is. s így a vendég a házba már egyedül érkezett. mert rühös. az eke nem az előírt mélységben megy. jó lenne Matulával beszélni. aludt egy kicsit. – Szép – mondta –. Ezt kell megszoknod. melegen sütött a nap. és meg akarsz csalni. és valamelyik emberemnek fel van dagadva a képe. mennyit vettem ki. mert úgy gondolta. és apám soha nem nézte meg. de ha azt hiszem. “A fiatalság nem változik” – nevetett az öreg. az első vonattal hazaküldelek. ha én nem látnám meg. csak előttem gyújtott rá egy olyan szivarra. és nem haragudhattam én sem. mert ugyanabból a dobozból. István bácsi útközben leszállt. Én nem verlek meg. akár bennem vagy az apádban. mint te. ugyanúgy loptam én is a szivart Matulának. és ez lehet jó és lehet rossz… egyébként Matula nekem régebbi barátom mint neked. fiam. a varjak egy bizonyos répatáblára gyülekeznek. és Tutajos keskeny. Gyula szíve vidám lett és bátor. hogy ő vak. – Nem lesz baj. Szóltam. aztán maga is rágyújtott –. aztán kiténfergett a konyhába. mert én átadlak neki. Nem kérdezett semmit. és ne hazudj. Gyula Lajos azonban nem adta mindjárt oda a szivarokat. Én nem loptam többet. Kicsit elkedvetlenedett. de ha nem hallgatsz rám. bár otthon még úgy tervezte. amit akartok. Az öregasszonyt nem nagyon érdekelte a nyél. ha kellett. És most nincs sehol. a birka vakaródzik. mondta. és én pontosan éreztem. mert másként nem bírnék ezzel a gazdasággal. Átesve Nancsi néni rajongásán és a reggelin. mégis mintha nagy csend lett volna körülöttük. fiam. – Megmondta a szivart? – háborgott Gyula. de én bizony elfelejtettem. Gyula egészen odasimult bátyjához. Darabos az öreg. és volt egy kis reménye. István bácsi… – Kezet rá! Ekkor már felszálltak a párák. ámbár később bizonyos aggódással szólalt meg: – Izé… István bátyám. jó… nehogy azt hidd azonban. amíg az apám meg nem elégelte. én hazulról is hoztam szivart Matulának… – Nagyon helyes! Most. Azt mondta akkor. És még valami: Matulában megbízhatsz. Ja! – szólalt meg később – Matulával nem akarsz beszélni? Kiment a kertbe. de meg is érdemli. összeállította a horognyelet is. mert minden változásnak jelentősége van. és harmincéves korodban is babusgatnának. és – ha ráér – csináljatok. hogy mennyit vehetek ki. amit mondani akartam.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem szól, hogy itt van! – Mondtam ennek a Nancsinak. – Elfelejtette! – El hát… amúgy hogy van? – Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna. – Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam. – Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit. Az öreg csősz felkelt. – Bicskát is kaptam, nézze. Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén kipróbálta. – Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe, köszörülni. A bognár nagyon érti. – Én azt hittem: elég éles… – Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el. – És ha elvágom a kezem? – Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami kusztorával. A horognyelet is hosszan vizsgálta. – Orsó, zsineg? Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből, de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért. – Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele. – Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a tavakban. – Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni. – Ezzel? – Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg utazott is az éjjel. – Majd megbeszélem István bácsival. – Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban bezörgök. – Matula bácsi, hoztam pár szivart. – Köszönöm, hogy gondolt rám. – Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el. – Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom. – Mit vigyek ennivalót? – Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát hozott? – Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma. – Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca… – Majd vigyázok, Matula bácsi. – Akkor jó! – szedelőzködött az öreg. – Hát istennek ajánlom.

Az ebéd kellemes és kiadós volt. – Ketten leszünk csak – mondta az öregasszony. – István bácsi? – Kiküldette az ebédjét. Ilyenkor sokszor van ez így. Bent terítsek? – Itt eszünk, Nancsi néni! Szabad a tepsiből mártogatni? – Szabad! Aki olyan, mint a hét szűk esztendő, annak szabad. De majd csak a leves után… – A leves nem fontos! – Leves nélkül nincs mártogatás – mondta Nancsi néni szigorúan –, ki a fene látott ebédet leves nélkül? Tutajos barátunk tehát megette a levest, utána mártogatott, és megvallotta, hogy Nancsi néni – becsszavamra – jobban főz, mint Piri mama. Általában kiválóan érezte magát a konyha tömör légkörében, amelyből azonban kellemesen hiányzott a gázszag, s ez a konyha az ottani konyhához hasonlítva inkább tágas teremnek hatott. És Tutajos úgy evett, mint egy – tutajos. – Egy pohárka bort is adhatok. – Jöhet! – Azt hittem, Pesten finomabban beszélnek… Gyula kissé elvörösödött. – Szóval: kérek. A bor azonban jólesett, és Gyula megérezte, hogy az öregasszony nem érti meg azt a nyelvet, amit otthon már Piri mama is megszokott. Nancsi néni hamar megsértődött, de éppolyan hamar meg is békült. – Egy kis bor nem árt, mert vérré válik. Gyula ezek után még kért húst, és még kért bort is. Végeredményben kitűnően érezte magát. Arca kipirult, szeme csillogott. – Köszönöm, Nancsi néni, ilyen jót még életemben nem ettem… – Feküdj le, fiam, majd helyrehozlak, ne félj! Tutajosunk nem is félt, sőt bizonyos felesleges bátorságot érzett magában, ami a két pohár bor következménye volt. Aludni azonban nem akart. Könyvet vett elő, olvasgatott, s emelkedett hangulatában megakadt a szeme a szivarosdobozon. “Itt a szivar – szólt a bor –, itt az alkalom…” “István bácsi megtudja” – ellenkezett Tutajos, és kivett egy szivart, és nézegette. “Harapd le a végét… az olyan férfias…” “Leharapom, de nem gyújtok rá” – mondta magában, és gyufát keresett, aztán kinyitotta az ablakot, odahozta a széket, és rágyújtott, ahogy látta. “Finom!” – lelkesedett Gyula Lajos, és már látta magát, amint Matulával szivarozgatnak… A füstöt kifújta az ablakon, kellemes érzése egyre emelkedett, de úgy érezte, egy csepp bor még jólesne. Bor azonban nem volt, csak – pálinka. Tutajos megkóstolta a pálinkát, s a szivar még jobban esett. “Tizennégy éves vagyok – gondolta fölényesen –, Bika már két éve cigarettázik. De az nem szivar, és a papír ártalmas is. A szivar! Az igen! Szólni fogok István bácsinak, és ebéd után elszívunk egy-egy szivart…” Ez – ebben a pillanatban – lehetségesnek látszott. “Felséges” – sóhajtott Gyula, ámbár a füst egyre keserűbb lett, és arra gondolt, hogy István bácsi esetleg nem engedi meg a szivarozást. Ezek után a szivart a kályhába dobta, s úgy érezte: egy kicsit sokat evett. De a bort már nem kívánta, és a pálinkát se, és a szivart se… – Szédült. “Elrontottam a gyomrom” – gondolta, ugyanekkor a szoba meglódult, majd hintázni kezdett, s Tutajosunk megfogta a széket, mert mindenáron ki akart szaladni alóla.

– Rosszul vagyok – suttogta –, Piri mama, rosszul vagyok… – de azt csak megszokásból mondta, és hallgatódzott, mert apró csengők csilingeltek valahol, melyeket később terjedelmes harangozás váltott fel. – Jaj!… Jaaaj… merre van itt a fürdőszoba? Jaaaj… A szoba most már körben forgott, de közben lódult is egyet-egyet, s ilyenkor a padlón kemény hullámok képződtek. Tutajosunk viharba került. Az egész házat szörnyű hullámok ringatták, s az ajtókilincs mindig elugrott előle, amikor meg akarta fogni. – Jaaj… meghalok! De nem halt meg, mert a kilincs végül is magától a markában termett. – Végem van… csak Nancsi néni be ne jöjjön… Amikor az ajtó kinyílott, Gyula csaknem fejest ugrott a fürdőszobába, mert padlója elindult, mint a lift, és gyomra egyszerre megmozdult… – Jaaj… vég… ááá…aaa… Gyula hajója most már olyan hánykolódást művelt, hogy a hajótörés elkerülhetetlen volt. A vihar elérte a tetőfokát. ami neon is csoda – miért egy tűzhányó is kitört közben… Gyula Lajosnak határozottan szerencséje volt, hogy egész estéig egyedül maradhatott, mert az egyedüllétet ezen az emlékezetes délutánon módfelett kívánta. Ezenkívül még azt is kívánta: bár ne fájna a feje, és a gyomra nyugodna már meg, mert a fővihar ugyan elült, de Tutajosunk létének hajója erősen megviselt állapotban volt. Becsületére legyen mondva: verejtékes homlokkal ugyan, de “rendet tett” a fürdőszobában, hogy a viharos nyomokat véglegesen eltüntesse, de ezek után már csak annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a szobába, és végignyúlt a díványán Az égbolt – azaz a plafon – ugyan mozgott még egy kicsit, de gyorsan lehunyta a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is aludt. Amikor felébredt, már a háztetők fölött ballagott a nap, s a verebek valami délutáni gyűlést tartottak az ablak alatti sövényen, éktelen csiripelésben mondva el a mondanivalókat. Tutajosunk csak a fejét fordította arra, és megpróbált gondolkodni, ami kissé nehezére esett. Közeli emlékei simán folytak egészen az ebédig, azután azonban… juj, lóugrásszerű értelmetlenségbe fulladtaik, s közvetlen utána felhangzott a verébcsiripelés. Szája keserű volt, s amikor felállt, gyenge volt – ahogyan mondani szokás –, mint a májusi harmat. De minek van itt olyan szörnyű, émelyítő szaga? A szivar! A hamutartóban egy régebbi szivarcsutka heverészett, ami kicsiségéhez képest túlzott bagószagot terjesztett. “Aha!” – mondta Gyula, s a szivarvéget utálattal kidobta az ablakon. Ezzel aztán elrendeződtek emlékei is. Megtalálta a hiányzó részeket: a bort, a pálinkát és a szivart. “Brrr – borzongott –, ha ezt Kengyel látta volna…” Ezzel újra bement a rossz emlékű fürdőszobába, alaposan lemosakodott, és tiszta inget vett fel, de ha ez lehetséges lenne: legszívesebben a bőrét is levetette volna, hogy a rossz emlékektől megszabaduljon. Az emlékeket azonban csak az idő tudja – úgy-ahogy – tisztára mosni, s így Gyula Lajosnak meg kellett elégednie az inggel is. – Mit akarsz, fiam uzsonnára? – Semmit – tiltakozott Gyula, mert már az evés gondolatára is megmozdult a gyomra –, semmit, Nancsi néni, sokat ettem ebédre. – Fiatal gyomor mindent kibír – méltatlankodott az öregasszony –, legalább egy kis aludttejet egyél. Tutajosunk talán elmondhatta volna, hogy a fiatal gyomor sem bír ki mindent, de mivel ezt nem tehette, vértanúként ült le az aludttej mellé, reménykedve, hogy Nancsi néni majd csak kimegy, vagy valami történik.

– Na. sokkal jobban érzem magam. . mint nekem. Bütyöknek egyedül. A kert sokféle színe. illata végleg feledtette a szivart.– Láss hozzá. de mink. mert elszívtam egy szivart. hogy elhiggyék. Válaszod várom. mert rántott csirke lesz. hogy ismét ingatag talajra került. És Nancsi néninek igaza volt. “Meg a szivaré” – gondolta Gyula. és jó lenne. ott diregt lábfájósok vannak. de aztán elhallgatott ez az aludttejtől szokatlan lázadozás. hogy kell beutalni. hogy valaki megkérdezze. jól főz. mint valami nehéz álom. Igen. majd ha itt leszel. Addig te itt lennél… István bácsival is beszélek. – Dehogy volt jobb! Piri mama is azt mondta. Az SZTK-doktor majd megmondja. Az első pár kanál aludttej ugyan erősen kívánkozott felfelé. De ha neked a pesti. mert nem akarom. s helyébe tódult a fák és virágok délutáni nehéz illata. de nem haltam meg. teljes terjedelemben. és mivel egyetlen helyesírási hibát sem talált benne… gyorsan leragasztotta. Nancsi néni nem vett észre semmit és aludttejjel gyógykezelt. a mamád nyugdíjas. hogy engem már csak Nancsi néni főztje tud helyrehozni. nagyon jó ember (ő sem tudja a szivart… meg mindent. Bütyök. nem azt mondtam én. Nancsi néni. itt van egy fürdő. ha itt lennél. A füst kékes gomolygása távoli lett. hogy a mamádat. menj fel apámhoz. koszt jobb volt… Tutajosunk érezte. Most a kertben vagyok. db nincs úgy meg a hozzávaló. s a zümmögő csendben az iskola jutott eszébe. Tudatlak. fiam. – Igaza volt. és Tutajosunk ismét szilárd földet érzett maga alatt. de nem tartotta időszerűnek Nancsi néni értesüléseit kiegészíteni. s békésebb vizekre igyekezett. India és Bütyök. Ma este Bántott csibe lesz. – Azt mondta? – Azt bizony… Akkor most kimegyek kicsit a kertbe. fiam! Tiszta orvosság ez. meghalok. és azt hittem. Bütyöknek el kell mondani ezt a szivaros kirándulást. szerető barátod: Ladó Gyula Lajos TUTAJOS Gyula Lajos ismételten elolvasta a levelet. hogy nagyon rosszul voltam. halat eszünk. haza is írok. mert a fürdőszobát felmostam) A romoknál majd ásunk! Géza bácsi fényképét hozzad el. nem messze. mégpedig azonnal! Így született meg aztán a következő levél: Kedves Bütyök! A kertben írok a padon. Nancsi néni. Hajnalban jön az öreg csősz. de körtét ne egyél. – Jól főz. – Piri mama is jól főz. hogy nem főz jól. szaga. és megyünk a berekbe ahol a Tüskevár nevű romok vannak. Piri mamái azonban nem hagyta. Ez még mindig a sok tanulásnak és a gyenge városi kosztnak a következménye. csak majdnem… aztán amikor mindent kiadtam és elaludtam és megmosdóztam. látod. mit írok. Gyula leült a méhes mellett a padra. az üres tanterem. Kengyel. – Eredj.

hogy élt. az alkonynak ebben a szelíd órájában bűnös ostobaságnak tartotta. s akkor jön Ernyei – akinek állandóan izzadságszaga van. “mint a rongy”… Miért “rongy”. és nem lehet megtudni tőle. és ebben nem zavarta az sem. majdnem álom. haszontalanul beleavatkozva a természet munkájába. s én óbégatok. Ha Ernyei most itt lenne légpuskájával. A kerti úton ekkor egy macska osont végig. A méhek járása megritkult. ahelyett. a csenddel. csak úgy magának. Hát mindenáron meg kell ölni. az egész határtalan. a tollas kis életet. Ez megvan a tankönyvben. nedves levegőt. nem foglalkozott velük. reszket a térde –. az esti dalt. nagyobb lesz a gyümölcstermés. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre. aztán felnézett a fára. hogy szaporodott.Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. – Sicc! Azanyád! – ugrott fel Gyula. és elindult lefelé. Meleg. hogy mit csinált. szaglálódott. miért öldös egymillió diák. és eltűnt a krumpliban. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában. Ha most levágnának egy fát. csak azért tették. mintha mindig más lett volna. és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. élő mindenséggel. jön a légpuskával. olyan puhán. Ez rendben is van. itt a csúzli a zsebemben. mire a cirmos helyből másfél métert ugrott. ahogy jöttek. haza és minden haszontalanságra. viaszos lépszag lengett a méhes körül. . Az előbb egy nagy szarvasbogár zúgott el a feje felett. hanem magában érezte az egész kertet. és az mégis. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára. és gyűjtsenek azok. és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton. és ha Kengyel kiszólítja. ezt Gyula most nem értette és elítélte. de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe. de azokat nem lehetett látni. de az értelmetlen öldöklést most. mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka. és már századszor fuvolázta el ugyanazt a nótát. bár ilyenkor már elhagyták a fészket. “Hülye vagyok – suttogta Gyula –. az neki is fájna. mint egy kis repülőgép. de a zsongás nem hallgatott el. jó: iskolai bemutatásra persze hogy kell gyűjteni. hogy oldalba lőttem volna. Tutajosunk egy lett az alkonyattal. és édes. és miért “dög”? A rigó hasznos madár. a házban csend. volt még. a kerttel. és dicsekedve mondaná: “eltaláltam a dögöt” és leesett. és megöli az ingyen napszámost. egészen biztosan lelőné azt a rigót. de a gondolatokat hagyta elmenni. lélegző. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. hogy az embernek tudományos célból joga van pusztítani a kártékony állatot és szaporítani a hasznosat a saját hasznára. az egész alkonyodó csendet. mert belső szerveit is látni akarták a mikroszkóp lencséje alatt. mint az árnyék. ámbár nem volt álmos. s ha megölték. s meglátta a rigót. Az udvaron csend. és Gyula nem gondolt most a rovargyűjtő dobozra. de a többi? Az a döglött hőscincér már nem mond semmit. nem kérdezett tőlük semmit. de hogy miért gyűjt. amíg élt. ott dalolgatott. mert a rezeda és rózsák költői illata közé mintha a rántott csirke reális illata vegyült volna. és még erősebben illatoztak. azok életében figyelték meg. Meg-megállt. Nem ültette le őket maga mellé. ingyen dolgozik az embernek. amit meg akar ismerni az ember? Jó. és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok. akik kutatók akarnak lenni. a kertnek. figyelt. ahol még napok múlva is vonaglottak a rosszul megölt bogarak. És ostobaságnak tartotta az egész rovargyűjtést. bizonyára megakadályozná. és bágyadtán gondolt a holnapi napra. hogy a rigó a legjobb egészségnek örvendett ott a száraz ágon. akik természetrajztanárok akarnak lenni.” Ez a váratlan mozgás életre rázta álmodozó gondolatait. s akik írták. talán a fiókáknak is. Valami nyugalmas révedezés volt ez. de a derekuk már szürke volt. tisztítja a kertet a férgektől. Gyula szinte harapta ezt a tiszta. Miért? Tutajos ebben a pillanatban utálattal gondolt Ernyeire. Azt értette.

Gyula még egyszer alaposan körülnézett a fürdőszobában. de már sötét volt. – Döglenek a csibék. egyébként nem illik a vendég étvágyát rontani. hanem hogy erősödjön. amikor az öregasszony megmagyarázta. majd nem tartja még egyszer oda. amire esetleg szüksége lehet. amerre járásom van. hát hagyja… hadd tanuljon. ha egyszer megkap a nap. Nancsi néni. a gyereket meg ide hoztuk megtanulni ezt az életet. nem kell azt gondolni. Nem rózsaszálnak jött ide. . pedig. inget. hogy akár itt van a kis Gyula. hogy jól vizsgázott vagy megbukott. Megölelte a Gyula Lajos nevű keszeget. Gumicsizmát meg lehet kapni a szövetkezetben… Ezek után a főagronómus intett. – Majd megtanulod te is. – Jön – mondta. s hosszan gondolkodott a kabát felett. Matula bácsi. Néha későn jön… – Várjunk. – Nem tudom. – Hát nem mérnök lesz. ez nem valószínű? – Nem gondulnám… – Szóval magára bízom. várjunk-e bátyádra. engedje csak a maga feje után. – Értem – mosolygott Matula –. – Értek mindent. hát megbukna. de a kabátra mindig szükség lehet. amikor a főagronómus kocsija megállt egy percre a berekszélen. és a szék mind a négy lábával megkapaszkodott a padlóban. mert magát eszem meg ezzel a keszeggel együtt. akár az embernek. Minden kocsinak más a zörgése. Aztán. hogy a gazdának több jusson. persze. mert pecsenyére sülsz. – Tán csak nem akarsz meztelenül menni? – Meleg van… – És ha eső jön… és ha agyonéget a nap? Kabát nélkül nem mehetsz. Arra megyünk. akár nincs – mindegy. – Okosan! Ha meg szandálban akar mászkálni. s csak akkor nyugodott meg. – M a vacsora. Hátizsákba rakta. amikor István bácsi ráereszkedett. vigyek-e kabátot. Azon gondolkodom. amikor Matula elmondta. Ha elüti a bokáját: elüti. mert sok minden van. – Matula bácsi. hogy: döglenek persze. ha előbb elvágják a nyakukat. – Hoztam napolajat! – Fityfenét ér az. – Egy kocsi – hallgatódzott Gyula. – Semmit sem tud! Ha magát él vinnék abba a városi iskolába. amit nem tudhat. Nancsi? Gyula ijedten nézett a tányérjára. István bácsi azonban nem volt ilyen aggódó. – Mi a vacsora? – dübörgőit be a vastag férfiú. aztán előkészült másnapra. Gyula mosolygott. más a hangja. előkészítette a vadonat szandálokat. azért vigyázok rá. Közben bejött Nancsi néni is. mint az apja? – Ez? Akkor lesz ebből mérnök. hogy rend legyen. Nancsi néni. a végén majd maga mondja meg. ahol Matula a sásszedőket ellenőrizte. Matula megbökte a kalapja szélét. de a kocsi valóban befordult az udvarra. ugye. hogy össze ne rogyjon. Csak lassan-lassan. s a kocsi elrobogott. hogy a “gyerek szandálban akar gyünni…” Ez még délután volt. ha beleüti valamibe. a dolgomat meg úgy teszem. “mintha semmi sem történt volna”. aztán. amikor Jancsi néni fülelni kezdett. már nem kell félni. ha lebarnultál. hogy itt most minden a gyerek körül fordul meg… – Ezek – intett Matula a sásszedők felé – maholnap végeznek. mert nagy kedve van hozzá. – Száz kocsi közül is megismerem a mi kocsinkat. amikor belőlem éneklő kanonok.

Elindulás előtt még egyszer megakadt a szeme a szép kis szandálokon. ha az ágyban nem szivarozik. mást várt talán? – Neem – ásított ifjú barátunk –. horgászásra az a legjobb idő. de kíméletlen légkörébe. A szivar említésére Gyula Lajos kissé megborzongott. és a szúnyoghálós ablakon mintha szitán néztek volna be a csillagok. Tutajosunk ekkor már mélyen aludt. Hogy mit álmodott. Ezek az éjszakai hangok nem lármának hatottak. és reszkető derengést szitáit a szobába. csak a csontok halmozódtak a csontos tányéron. amíg odaérünk. Mehetünk. Keresztülvágtak a kerten. A paplan két helyen is ki van égetve. A rét és a mezők hűvös levegője mintha kimosta volna tüdejét. mert Matulának nagy járása van. – Nem verem fel István bácsit? – Bajosan. erre mérget lehet venni. biztosan nem merne többé szemtelenkedni. hát inkább megesszük. Matula elcsoszogott az ablak alól. – Megyek – mondta Gyula. mert akkor nem mosolygott volna. Később egy bagoly szólalt meg. az ágy lágy öleléséből a hajnal friss. hogy: “Tágulj. már a konyhában pipázott. Tutajos! – javasolta István gazda. az örök titok marad. mert összemorzsollak!” . de úgy érezte: nem volt ez hét perc sem. és Gyula hiába gondolta. Egy perccel később – de lehet. hogy csak fél perc volt – valaki megzörgette az ablakot. de ez a kutyákat nem zavarta. Aztán elhallgatott minden. Tutajos az iskolára gondolt. Hét órát aludt. de Hogy nem a szivarról álmodott. Itt is kis kuckója volt. hogy elszakadjon-e a föld peremétől. s a kert alatti gyalogúton ballagtak a rét felé. de nem szólt semmit. ezt a valódi kirándulást és Matulát. mint odahaza. de jobb. és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni. és abban a pillanatban elaludt volna. ha Matula nem folytatja: – Két óra. – Nem hoztok ti abból haza egy darabot sem… – A temetőből nem szokás halottat hazavinni – elmélkedett az öreg –. “Mondanak ezek egymásnak valamit?” – kérdezte magában Gyula. de mire ágyba kerültek. amelyeket nappal sosem lehetett látni. s amikor Gyula kiment. Később felkelt a hold. mert a kutyák befejezték esti diskurálásukat. – Elbírom. és mosolygott álmában. és megsimogatta arcát harmatos érintésével. A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak. s a kuvik is egyre messzebbről szólt. A fiú gondolatai a holnapi nap lehetőségeit méricskélték. hogy majd nem tud tőlük aludni. A fiú tulajdonképpen csak most kezdett felébredni. és Nancsi boldogan nézte a pusztítást a rántott csirkék eszményi halmában.– Csülökre. mert az egyik kutya mindig megvárta. de meg is haragudnál. hogy három kubikosnak elég lenne. és erre egy másik kutya felelgetett jó messziről. hogy ez lehetetlen. – Matula bácsi? – Én hát. – Annyit pakolt ez a Nancsi. már elfeledte. de hát hány óra? – Négy! Gyula úgy érezte. Gyula Lajos sóhajtva bújt ki a paplan enyhéből. te lángálló. Ezután már szó alig hallatszott. – Az ágyak? – Már régen megvetettem. Az ugatás mintha egyre távolodott volna. Ha ezt a Bika látná. Most kelt a nap. de aztán egy kutya kezdett az ablak alatt ugatni. amíg a másik befejezte mondanivalóját. merthogy a falu végén találkoztam vele. – Hajnal van – mondta egy reszelős hang –. – Holnapra kell az erő. és a bagoly már csak álmában szólt. indulni kell.

Azok majd csak a télen lesznek itt. A gyalogút most már tétován kanyargott a zsombék között. – Van? – Ha mondom… Gyula ebből megértette. – Matula bácsi. ámbár. hogy legénykorában még látszottak valami maradék falak. – A nádlevél jobban vág – nézett Matula egy pillanatra Gyula lábaira –. s itt-ott kis tócsák ragyogtak. Matula bácsi? – Fene jobban tudja. pedig úgy tudta. Annyi van ott. de majd délre behúzódunk a gúny hóba. hogy dögöt tudnak valahol… ámbár. Gyula nem szólt. előkelő megjelenést kellett volna biztosítani. hogy ez a kérdés haszontalanul felesleges volt. sem mint kalbász. ha sok a szöcske. hogy ha az ember megrúg egy bokrot. lyukba. hogy megennék a szúnyogok. akkor nyilván van is gunyhó. csak esőben meg szélben tűnnek el. és kellemetlenül súrolta Tutajos érzékeny bőrét. Matula megállt. nincs. kis halat fogni. mint a beretva. mintha a szemétdombon találták volna. Ezek szürkék. – Hogy a fene… – mondja ifjú barátunk. és lábszára rövid idő múlva szépen vonalazott kottapapírhoz hasonlított. – Ásni kellene. . Az tud mindent. De menjünk. de a sárból olyan elgyalázottan került ki. mint a pápisták. az biztos. Az öregapám mondta. de ez nem a kolbászellenes. és – nem találta. és hátra sem fordult –. levelek alá. merthogy húst esznek. Volt. hanem annak a pocsétának. – Nagy kunyhó? – Amekkora kell. szótárgyártó akadémikusnak szólt. sőt vágott. hogy a tocsogókba. mert gyünnek már szúnyogék. – Azt lehetne. kérje el otthon azt a könyvet. mert követ nemigen lehet ott találni. mindenesetre megnézem az akadémiai helyesírási szótárban. a szúnyogok erősen érdeklődtek Gyula füle iránt. azaz kálomisták… – Mik? – Kálomisták. A sás némelyütt lehajlott a gyalogúira.– Hova mennek a varjak. amint megálltak. – Apám is borotvát mond. És nehezen is gyógyul… Gyula erre sem válaszolt. de lehet az is. amiben van is valamelyes igazság. Van ott valami vár? – Csak volt. bokrok nőttek rajta. Majd a Tüskevárban megláthatja. amit az a Lovassy nevű tanár úr írt. István bátyám is. Majd meglátja. Hó meg fagy mállasztotta. amikor a kolbászt kereste a jeles műben. arra is rá járnak. akinek van kedve hozzá. a feketék. szóval nem böjtölnek. iszalag befonta. Igen. mert ha a juhsajt benne van. hogy “behúzódunk a gunyhóba”. hát a fele elrepül. – Hova? – Mindenféle odúba. amelybe elgondolkozva belelépett. Ha Matula azt mondja. Az új szandál már a harmatot sem nagyon szerette. akkor a kolbásznak igazán vastag betűs. Ámbár – legyintett Tutajos – arra sem lehet sokat adni…” Ez a lesújtó vélemény akkor vert gyökeret Gyulában. Lovassy? – Úgy vélekszem. sőt a katasztrófapolitika is. hogy a szúnyogok csak estefelé csípnek. – Meg reggel… meg nappal is a bokrok között – mondta Matula. Sem mint kolbász. Lehet. Meleg lesz mama – nézett az égre Matula –. “Miért beretva? – gondolta. Nagy csalódás volt ez. de a gumicsizmára gondolt. ámbár talán tüskéből volt. Nem nehéz a hátizsák? – Nem. de aztán elnyelte a föld azokat is. mint szétszórt nagy tükördarabok. – Ha pedig többet akar tudni ezekről a madarakról. szép piros vonalzással. A sás – ámbár ezt nem várta volna tőle – karcolt.

hogy elkényeztetett lábának szokatlan a hideg harmat. addig rágyújtok – és rá is gyújtott. Megnyomta a szúrás helyét. hogy majdnem érintette. így nem tudom… – Hát üljön le. Hogy gondolja ezt az egész ügyet Matula? Belép valami tüskébe. mintha alulról fűtötték volna őket. ezért nem szólt egy szót sem. Ez nem a diskurálás ideje volt. letörölte a sarat. és Gyula már attól félt: valamelyik tocsogóban benne ragadnak. ha mezítláb megyek. de ettől elvonta figyelmét valami távoli zsivajgás. mintha lavórba ült volna. mire azt mondja. A fű csupa víz. Gyula gyorsan kibújt a megereszkedett szandálokból. és jól megnézte a cipőipar csúffá tett remekét. és fenekükön lekvárpuha a fekete sár. ezenkívül szúrt is… A lába csupa sár… a tüskét nem lehet látni… Matula megy… – Hol a pokolban van az a nyomorult tüske? Mérgesen tépett egy csomó füvet. Én addig lassan ballagok… Gyula kinézett egy szárazabb helyet. talán most kibeszélik magukat. – Mi az? – A vadrécék meg a többiek. S méghozzá siránkozott is: – Jiii. – Matula bácsi! – No? – Jobb. gödör van. vidrától. hogy a kánya megfogja a nyakukat vagy a nagy sas vagy a héja. A napba most már nem lehetett belenézni. – Miért zajonganak? – Hát azt én nem tudom. de nem mondta. A hátizsák egyre nehezebb lett. mert Matula ment. mint a gép. de nem tartottak. A fiait régen kiröpítette… – Akkor mért? . Ha megkeményedik a talpa. Ilyenkor zajonganak. – Szsszsz – mondta Gyula –. egyik lábát a levegőben tartva. de később már elcsendesednek. vágtak. Egész éjjel hallgattak. görénytől menyéttől. – Jó – mondta Matula –. A gödröt kikerülték. jiii… – Matula bácsi. Hát ez nem víz? – nézett Gyula a pocsolyasorozatra. de az nem baj. a fészkit keressük. de nem szólt semmit. örülnek a világosságnak. – Vizes lesz. – Majd lemossuk – mondta gyengéden –. Matula bácsi. tehát bele kellett menni a térdig érő fűbe. – Le kellene ülni. amikor utolérte –. – Azt is meg lehet szókra. ez előfordul. Azt hiszi. mégis úgy érezte. pedig most már nincs fészke.Matula a cuppanásra megfordult. – Jó! – mondta az öreg. és a rövid nadrág is csak egyszer volt még rajta. fél szemmel sandítva Gyulára. A szandál szíjai meglazultak. Tutajost nem lelkesítették ezek a kilátások. ha vízhez érünk. néha meg a sólyom vág közibük… itt vigyázzon. mit akar ez a madár? – Szid bennünket. és a tocsogók gőzölögtek. szszsz… álljon meg. akkor már nem megy bele a drót sem. bár a tocsogók vize langyos volt. de nem fájt. mert most már nem kell félni a rókától. valami belement a talpamba. de így sem talált semmit. ami – úgy látszik – főleg a gyalogúton helyezkedett el. bár nappal is bajba kerülhetnek. és egyre nehezebben maradt nyomában. aki tanácstalanul nézett körül. – Hogyan? – Hát úgy. hogy: jó! S most meg ebben a vadonat nadrágban: üljön le? – Tönkremegy a nadrágom. csak a gumicsizmára gondolt… de aztán ijedten állt meg. – Csak megszúrta valami – mondta Matula. mert egy fekete-fehér madár olyan közel csapott hozzá.

ugye? – Nem azért mondják. Matula bácsi. és előttük lassan kiemelkedett a felszálló párákból a folyó széles gátja. ami még a Balatonból maradt itt. Mindig ott nyavalyog. Az öreg megrántotta a vállát. pedig új és új tömegek robbantak a magasba. de hát elfogy minden… ámbár most itt már nem bánthatja őket senki. kvak-kakkolást. vagy leereszkedtek újra a vízre. sápogást. károgva gomolyogtak. de ezt már hangosan mondta. mert alig dugták fel fejüket a parton. – Csak akinek megengedik. ment. túl a folyón millió darabra tört az óriás tükör. – Miért… – Majd megtudja. aztán lássuk. még ha ott legel a fészke mellett. Matula bácsi? – Bakcsó. A madársereg elcsendesedett. mert az ezernyi vízimadár olyan krákogást. mint régebben… Ez itt a Zala vize – mutatott a folyóra. melyet Matula “gunyhó”-nak mondott. hogy a sűrű bokrok előtt majd eltérülnek valamerre. – De azért lát. miből lesz az ebéd… – Nem viszi el senki a hátizsákot? – Ide nem jöhet be senki. Szája nyitva maradt. Matula szalonnabőrt halászott ki a tarisznya sötét zűrzavarából. – Amíg nem volt gátja. a marhát nem. – Félnek tőlünk. hogy a csendes beszélgetést nem lehetett volna megérteni. mert úgy szól. elkeveredve a zajongó sokaságban. mert a madarak visongva. Valami ilyen Matula-féle öregember lehet. és elcsalogatja. – Ez mi? – Szürkegém. hogy ki ez a Csikasz. ha felettük elszállt valami. s csak ekkor látszott meg a kitaposott gyalogút. . ahol nincs a fészke.– így szokta. aki a tojását keresi. szeme tágra nyílt. aki elfelejtette már a fuvolázó feketerigóval és a légpuskás Ernyeivel kapcsolatos kegyes gondolatait. De látni még nem lehetett semmit. Szétrepültek a messzeségbe. és bekente Gyula kezét. de majd megnyugszanak. sivítva. – Mehetünk. csak akinek írása van. Lassan… És Gyula meglátta. Rövid kanyargás után szinte kiestek egy kis tisztásra. a gáton túl ott a nagy víz. Fene jó rántotta van belüle. hát azt mondja. Most már ordítva is nehezen értették meg egymást. hogy mit kell mondani… Na. letesszük a cókmókot. Azon zsivajognak. Gyula úgy gondolta. de előbb adja ide a kézit. Ű tudja. de a tó vizéről alig hiányzott még. – Most majd meglátja – mondta Matula –. akkor sem… Mindjárt kint leszünk ebből a nyálkás rétből. mintha felrobbant volna. – Megijedtek. Okos madár ez a bíbic. és két égerfa alatt ott lapult a kunyhó. és elfogyott a levegőből. csak az embert meg a kutyát abajgatja. Gyula meg-megállt. Pedig most nincsenek annyian. ahol alacsony volt a fű. A gyalogút erre már szárazabb volt. Csak a jobbikat. aztán ott a Csikasz… Gyula nem kérdezte. akkor látta volna! Felhő volt madárból. amerre akart. mert vak. mert ez természetvédelmi terület így mondják… és ez igen okosan van. Hát menjünk a gunyhóhoz. hanem azért. füttyögetést művelt. – Itt nem szabad vadászni? – szomorodott el Tutajos barátunk. – Hát ez. itt bemegyünk. de úgy is mondják: vakvarjú. hogy: kvak-vak… – Furcsa. – Nem is bánom – mondta teljes őszinteséggel Tutajos. – A tojását? – Azt. – Mér lenne furcsa? Azt mondja. de Matula egyenesen belement a vad szövevénybe. és mennydörgő robajjal lobbant a levegőbe a sok ezer madár.

Gyula pedig úgy ült le. ezt a mondanivalóját azzal jelezte. hogy: – Jaj adjatok már. adjatok már… – Milyen erőszakos vagy. A kunyhó előtt ekkor felállt egy kis kutya. jobb. hát nem elfelejtettem a bicskáját… de vigyázzon. – Matula bácsi. nevét hallva. – Vendég! Eredj a helyedre. felágaskodott az öreg combjára. – Ilyenkor nagy örömben van – intett kifelé Matula –. hát azt mondja. – Most már kiakaszthatja nyakából a láncot. – Van nekem ennivalóm – szabadkozott az öreg –. körülötte a berek sokféle illata. ha morog is. Ű tudja” – gondolta Tutajos vidáman. Ne féljen. Ezzel az illattal nem lehet ütni – és szépen lenyalta Gyula kinyújtott kezéről az értékes zsiradékot. – Tessék. a hátizsák vágta a vállát. mintha észre se venné. “Még megharap” – gondolta. de közben morgott is. Csikasz a sarokba hasalt. de szeme Gyulán volt. akkor én sem eszem! – Hát hogy “szó ne érje a ház elejit” – mondta Matula szerényen. Halkan ugatott. mint a puha vajban. Ha beszélni tud. és farkát csóválta ugyan. izgatottan topog. és nagyokat nyel. A kutya meg volt kötve. de okos szemében a tartózkodás ellágyult. néha felkel. morog. de aztán a gumicsizma jutott eszébe. Amikor azonban lezörrent a lánc. Tegyen úgy. tartsa lassan eléje a szalonnás kezét. Röptében képen nyalta Gyulát. És – tette hozzá – ehetünk is valamit. és többször körülnyargalta a kunyhót. De nem… ez nem üt meg. s ebben nem is volt semmi hiba. hoztam szalonnát. csak lassan minden mozdulattal. milyen vízeszű az öregember. de a hátizsák súlya után tartalmas dolgokra következtetett. Akinek a kezét megnyalta. de aztán meg is állt ebben a mozdulatban. mert olyan. Gyula nem tudta. Matula tempósan. – Lássa. bár lába vérzett. szinte művészi hozzáértéssel faragja le a csontról a húst. hogy zsíros keze elég közel esett a kutya fejéhez.“Az mondja. és a sáros szandálok bal kezében kalimpáltak. ahol végre megszabadul a hátizsáktól. lelkesen vakkantott. Csikasz szaglálódni kezdett. a levegőben jövő-menő titokzatos madarak. aztán. amibe Csikasz sehogy sem tudott belenyugodni. talán azt mondja: – Kellemes illata van ennek a kölyökembernek… csakis jó ember lehet… Mivel azonban Csikasz beszélni nem tudott – csak kutyanyelven –. hagyni kell. és Csikasz az érdeklődés legmagasabb fokán nézi az evőket. mert engem lát. Tutajosunk azonban most nem latolgatta. és érezte. mintha megőrült volna a szabadságos örömtől. azt már nem harapja meg. – Vendég! – mutatott Gyulára Matula szigorúan. hogy beretva vagy borotva. ugyanazon kezében tartva a combot is és a kenyeret. mikor evett ilyen jó csirkehúst. amiben nyilván az volt. amíg kiugrálja magát. Tutajosunknak nagyon tetszett a kunyhó hívogató öle. akár vendég. és a fiúra nézett: – Megüt? Akkor megharapom. Csikasz. mint a beretva. – Várj a sorodra – intette a kutyáját az öreg. a kunyhó előtt régi tűzrakás hamuja. Néha lefekszik. Matula bácsi. ha hallgat a tanácsra. Ez az én kutyám. ha leülünk. Majdnem műmorgás. Csikasz valóban morgott. A kés úgy szaladt a húsban. akár nem. és felszúrt késére egy csirkecombot. és a csirkehús tegnap óta határozottan megjavult. nem szégyöllöd magad? . – örül. Felette a nádkunyhó ősi szárnya. Nem is emlékezett. mit csomagoltak odahaza. és amikor Matula elég közel ért. hogy közelebb csúszott Gyula vonzó szagú kezéhez. de ez már egészen más morgás volt. a Csikasz. Ekkor gyanakodva megállt. A kis szürke kutya. mert magát nem ismeri.

s ez a kitartó lelkesedés volt. Matula nézett hangtalanul és kegyetlenül. darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nylonfonál. és Gyulának Kengyel jutott eszébe. – Tán én őrzöm a tarisznyát. valóságos nádas. amely az idők folyamán egyre nőtt. az orsóhasználat és a fárasztás gyakorlatából. és úgy nézett az ifjúra. mi? A kis kutya farka azonnal megállt a boldog billegetésben. de csak elméletben. – Tűzzön föl egyet. helyére ment az úszó. ami igaz. de majd együtt rájönnek a nyitjára… Valami volt azonban Gyulában. megismerni mindent. és esengve nézett a távozók után. a vizek szeretete – ami szinte mámor volt már – és hallatlan kitartás. és egyszer fogott egy tenyérnyi keszeget. az igaz – vett még egy darabot Matula –. megpróbálunk fenekezni. Tutajosunk tisztában volt a kétféle horgászati móddal. általában minden és mindenki jó. melyet csak hosszas fárasztás után sikerült kiemelnie… Itt azonban sem az elméletnek. ki a példát…” Akkor volt ilyen csend. a kenyér egészen különlegesen jó. és úgy be szélt a Farlow-kanálról. Itt a vízparton csak valóságok voltak. Kint ekkor már teljes ragyogásában elterült a nyár. mert többször nem mutatom meg – és Matula kérges. új hangok szálltak. – Nagyon érti ez a Nancsi. amint a kréta bizonytalan jegyeket rótt a táblán. Valóságos víz. A szandál már csontra száradt. Tutajosunk – valljuk be bátran – nem sokat értett a horgászathoz és még kevesebbet a halakhoz. valamikor a sötét éji órákban. Matula bácsi. adja ide azt a zsinórt. mert – itt marad. mint aki nem csalódott Tutajos jellemében. de most már szedelőzködjünk.Csikaszt azonban egyáltalán nem gyötörte semmiféle szégyenkezés. kézzel fogható szúnyogok és a legvalóságosabb – Matula. és a Gyulától kapott csontot – volt rajta egy kis hús is – két roppantás után elnyelte. . – Hát ez nem megy – mondta Kengyel… azaz Matula –. a karcolások elavultak. amelyeknek még tíz neve van. mint a “beretva”. Hol az úszó? Ólom? Ez nagy. Ide figyeljen. még a hátizsák is. és úgy ismerte a különféle giliszták használhatóságát. – Először Matula bácsi próbálja meg. amilyen. és új érzések buggyantak fel Gyula szívében. – Így! Kukac? – Abban a dobozban van. amit nem lehet eléggé értékelni. és éppen úgy izgult és szórakozott. színét. kisebbet… ez a jó. és nem kell cipelni. és most csak abban reménykedett. a nadrág olyan. és Kengyel nézett így a kezére. mert nagyon melegben nem kap a hal… Te meg itt maradsz! – szólt rá Csikaszra keményen. Persze pecázott már imitt-amott gyermekded módon. – Vegyen. sem a fantáziának nem sok szerepe lehetett. A felmelegedett levegőben új illatok születtek. de ez nem horgászat. hogy Matula sem tud sokkal többet a modern horgászatból. Gyula ezt már szépen megcsinálta. aztán. ha nem megy. az orsó és minden. és pirulni kezdett Matula ellenőrző figyelése alatt. bár izgalomra nem volt sok ok. amikor az emberiség nagy része alszik. mintha Piri mama azt csomagolt volna tízóraira vajjal és zöldpaprikával Elméletben! Gyakorlatban azonban főleg legyekkel horgászott ártatlan küszökre. de a horognyelet elhárította. mert a pesti Dunában csak kivételes egyének fognak halat. de most dolgozza. “A szabályt tudja. Elméletben azonban Tutajosunk tudott mindent. a kés. – Úszóra szerelje fel a horgot. mintha az ő kezében lett volna a horognyél. ami körülötte élt és mozgott. sőt másfél kilós ponty lett belőle. Ladó. szagát – talán ízét is –. az ólom. Gyula hangtalanul elüldögélt a Duna partján egy-egy horgász mögött. mintha csecsemőkorában azzal ette volna a tejbegrízt.

Nagyon a szája szélét fogja a horog. Mondtam. Gyula bevágott… – Jaj. A ponty olyan zenebonát művelt a vízben. Matula bácsi. de talán elszakítaná a zsinórt. finoman. Az ebéd már megvan. Sok volt itt a hal. de olyan… vadponty. – Jaj. hogy vadponty – nyurga pontynak is mondják –. Az csinál ilyen parádét. ki is lehet emelni.– Nem bánom. ahova Gyula akarta. Játszadozzon. Ekkor már nagyon meleg volt. rajtam nem fogsz ki… micsoda motor van ebben. mert megugrik. s az úszó mozdulatlanul állt. lassan. Ebben a pillanatban reccsent az orsó. hogy világgá mentek a többiek. hogy finoman. Mondtam ugye. akármilyen szép fehér… Nézze! Az úszó táncolni kezdett. és az úszó reménytelen mozdulatlanságban lebegett. de Matula meg volt elégedve. Fene a dolgodat. gyönyörű volt! Ilyet még nem láttam… Matula mosolygott: – Majd fog maga is… tegye a haltartóba a compó mellé. Fogja a kiemelőhálót. Na. Nyugodtan. Először akadjon be a horog. hogy mekkora hal van rajta. de ne kapkodjon. Gyula reszketett az izgalomtól. – Még egyszer – mondta Matula türelmesen –. s a horog beakadt a nádba. elhiheti. – Cigányhal. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna. Gémet akar ebédre enni? Mondhatom. Ha kicsi. A folyó felett szitakötők táncoltak. A hal ide-oda rohant a víz alatt. Matula azonban reális férfiú volt: – Ha igaz. Úgy… bele a haltartóba!… Na. és Gyula olyan erővel vágott be. hogy az úszó messze hátrarepült. hogy fáradjon. – Matula bácsi. aztán kezdte visszatekerni a fonalat. mert dolgom van. Gyula egyedül maradt. ha nagyobb. koma! A kiemelőt tartsa készen. “Szépen lebarnulok” – gondolta. büdös. hogy vadponty. Majd kifárad. és a következő percben rendesen. aztán elmerült. most már a miénk! Matula végre felhúzta a halat a levegőre. . – Rétihéja – intett fejével Matula –. olyan ebéd lesz belőle. ha a zsinórral emelem meg: kiszakadhat. A nagy csapkodásra – úgy látszik – szétrebbentek az óvatos halak. most csinálja maga. – Csak nyugodtan. de a hal nem hagyta magát Ide-oda rohant a folyóban. és pontosan a nád mellett állt meg a vízen. milyen madarak ezek? Kócsagok? – Kanalas gémek. és egy nagy barna madár imbolyogva. és lassan tolja alá ja. – Ott is jó helyen van. de azért van két kiló… lassan. aztán az orsóhoz nyúlt. Talán ott a nád mellett – az úszó kirepült. nagy betyár. de jó íze van. a nádas felett melegen remegett a levegő. máris táncolni kezdett. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. mert alig állt meg az úszó. És Gyula kiemelte a partra a szép halat. az öreg hagyta. nem látja a csőrüket?… De most ne az eget nézze. mintha nem is lett volna hal a vízben. Az úszó ugyan nem oda esett. amíg a kiemelőhálóval eléri. Jó óra múlva itt vagyok. Matula pedig átvette a horognyelet. szabályosan egy kis keszeget emelt ki a vízből. de ez nem béresostor. s Matulának engedni kellett. hát én itt hagyom magát. – Megállíthatnám. – Majd én… és nehezen megállította az orsót. gyere. Most egy kis nyugalmas idő következett. aztán felhúzta a víz színére az erősen szabadkozó compót. Matula finoman meglendítette a nyelet. tanulgasson. és Tutajos levetette az ingét is. az orsóval motollálja közelebb. Matula végre felhúzta a halat a levegőre. Megérzi. hanem a vizet. szinte céltalanul keringett alacsonyan a nád felett. de nehéz! Az orsó berregve eresztette a fonalat. s az izgalmak lassan elültek benne.

ha mindig mákos rétest eszik az ember. “Mi? – tűnődött Tutajosunk. – De most már vegye fel az inget. mert úgy felég. mintha nagy hal lett volna. Matula bácsi. ahol a rekettyebokrok nagyon mozogtak. és gyakorolta is. és Matula oda nézett. hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni. piii-piii… Látni azonban nem lehetett. csak az árnyékok rövidültek meg. összekaszabolt lábát. Kezében az elszánt balta. amerre világosabb volt a táj. mintha rosszul értette volna. Csikasz. – Most már rakhatja a tüzet. elszáradt ágát. szákkal emeltem ki őket. hogy az egész osztály nem látta…” – és elfeledte a napot. kár. Van itt elég… Gyulát elnyelte a sűrűség. mögötte a puha rekettyebokrok szövevénye. és Matula elnézően mosolygott. a gunyhóban. – Okosan! – bólintott az öreg. hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele. bal kezében tartva a nyelet. amikor a halak belső részeit bekebelezte. Nem horgászatból áll a világ. hogy ilyenkor nem bokrok közé megy fáért az ember… Gyula nem is maradt sokáig a szúnyoghölgyek szorgalmas társaságában. Gyakorolni kell – gondolta. mert mire Matula visszajött. amely szinte kínálta vastag. és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta. mintha az egész végtelen nádast Gyulának ajándékozná: – Ahunnan akar. odébb egy fűzfa. kár. A madarat sem és a szúnyogokat sem. hogyan kell a halat megtisztítani.“Kár. már öt keszeggel több volt a haltartó hálóban. – Pii… – szólt egy kis madár –. és itt már volt egy fűzfa. aztán másfelé megyünk. a vérszívók is elmaradtak. és csak akkor nyugodott meg. – Tud tüzet rakni? – Hogyne. Vegye fel már azt az inget! – Matula bácsi. – Jó. de előbb nézze meg. – Honnét hozzak fát. A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg. hogy az eget is bőgőnek nézi. távolabb nyárfák. mint akinek jogos a bejárás a nádfedelű szentélybe. Kiérve egy újabb tisztásra. Hozzá kell látni az ebédhez. de talán nem is tudta. talpán a szúrás helyét. mindegy. Matula bácsi? Matula olyan széles mozdulatot tett. A következő keszeget már a szákkal vette ki. szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. aztán. előtte. – Öszik már. – Rendesen. hogy Matula nem látta – gondolta –. Eredj innen. a végin rá se tud nézni… A kunyhónál nem változott semmi. – Milyen fa. A balta ott van a szelemenfán. elfeledett mindent. de szelemenfa? – Melyik fán? – Szelemenfán. éhen. – Éhen – bólintott Matula a baltacsapásokra felnézve –. Használt a lecke… . talán szellem?” – és körülnézett. amelyek itt az árnyékban egyszerre muzsikálni és énekelni kezdtek: – Huús… vér… huús… véér – és a szúnyoghajadonok. és békésebbek – mint a férfiak általában… – Azanyátok! – csapkodott Gyula. és Csikasz most már úgy fogadta Gyulát is. ami a tied… A kis kutya azonban – nemhiába nőtt fel itt a nádasban – szintén a valóságokat szerette és nem az ígéreteket. ebéd után kijöhetek? – Ebéd után szundítunk egyet. ami körülvette a kis térséget. és tetemes vérveszteséggel sietve tört át a bokrokon. Ha ugyan el nem késett… na. A kunyhó előtt két égerfa állt. úgyis a tied lesz. hogy Bütyök nem látta. de majd megtanulja. Azon a vékony gerendán… – Ja…? – mondta Gyula. szúnyogmenyecskék.

úgy gondolom. de most. Ha én felébredek. – Azt hiszem. de Gyula Lajos érdeklődését is erősen felkeltette. aki az emberekkel szintén bevonult a kunyhóba. Adja ide azt a baltát. és ragyogásában elvesztek a lángok.Tutajos mérgesen vágta az ágat. hogy a tűz lánggal ég. de majd csak egy óra múlva. – És új párt nem szerez? – Nem. és ehhez a művelethez elkísérte Csikasz is. ha csíp. időnk meg lesz elég. öreg már. abból hozzon gyújtósnak. de törje rövidre. aztán megegye… addig elüldögélhetünk a gunyhó hűsén. kicsit leégtem… . de mama nem érünk rá. – Ha felverte őket. A gunyhó mögött van nád. – Neked mindenütt ott kell lenned – mondta az öreg inkább elismeréssel. Ezt azonban nem jól mondta Matula. Most már megteszi ez a kutya is. Csak egyet. Kerülte is mindenki a gunyhómat. valahol lelőtték a párját. Délután szokott érkezni arra a másik öreg nyárfára. ahol hazahúzta a fát. én is mindig éhes vagyok. Csikasz a “kutya” szóra megcsóválta a farkát. mert árnyék ugyan volt a nádtető alatt. Az volt aztán valódi kutya! Sose ugatott… – Hát? – Csak harapott. Megnézte. – Hát ezek nem aludtak. Csak ül. A madárvilág mozgása azonban a déli hőségben sem akadt meg. és szelíden kupán legyintette az érdeklődő ebet. Matula bácsi? – Három fia van. csak a víz zümmögése és gőzölgése mutatta. mert ha közel mennénk. Meg azért is jó lesz elhozni. Matula riszált egyet a kis bográcson. Mérgesek voltak. mi? Nem is csodálom. ami nemcsak Csikasz. aztán már nem is megy sehova. Aztán kanyarodott és leereszkedett. – Szúnyog nem volt? – érdeklődött Matula. hogyan csináltam? Csak erős paprikát tettem bele keveset… – Szeretem. de hűvösség annál kevesebb. aztán már másikkal nem áll össze. – Látta. Még Csikasznak is kilógott a nyelve. Gyula kicsit meggörbítette a hátát az izzadt mg alatt. – Ott van a fészke. A rétisast. Matula bácsi. – Ennek már az anyja is nálam szolgált. mert a sast is meg akarom mutatni. az új rendben itt is új rend van. de visszafelé most már kinézett egy kis nyílást a bokrok között. az öreganyja is. – Millió! Mit csinálnak ezek ilyenkor a bokrok között? – Alusznak. elbújnának a nádban. – Ez a halászlé. de már nagyok a fiai is. Pár perc múlva fellobbant a tűz. Később olyan illat lengett a kis edény körül. Azon kezdte. mint a tüzet… mert akkor még mászkált erre mindenféle ember. majd én megrakom. Mintha óriás hófehér pehely úszott volna a messzeség határán. – Jó – bólintott az öreg –. és ellökve a születés füstjét. A nap ekkor már majdnem a tetőn volt. mert ezt is meg kell tanulni. Majd otthon kérje el a messzelátót. és Matula egyszer csak kimutatott a nádas fölé: – Látja? Ott a nyárfánál… hát az a kócsag. igaz. és időnként mérgesen kapott egy-egy erőszakos légy után. ami elég lesz az ebédfőzéshez. Matula bácsi? – Az lesz. sárga lángok nyaltak a bogrács alá. hogy ne törje a halhúst. egyedül van. így – mondta az öreg –. – A távcsövet? – Annak is mondják. Fordítok egyet a bográcson.

és nehezen igazodott útnak. és általában a hajnali remények mintha valami tompa ködben fuldokoltak volna. Erre már felébredt. Tutajosnak azonban elég volt a csípésből a torok körüli részeken. és füléhez kapva. – Helyedre! – mondta keményen az öreg. hogy ez is valóság volt. és nem szépült meg a holnapi vágy súlytalanságában. Aztán már szótlanul ettek. szükség lesz rá… Mindent itt hagyunk. ha még a fejem búbját is csípi. és egyáltalán nem okos ember. hogy ennél már csak a pokolban lehet melegebb. majd jóval később forró ólmot cseppentettek a füle cimpájára. elég erős így is. ami igaz is volt. aztán magának is. mert a hangját kicsit elvesztette a pirosán lángoló folyadéktól. ha nem elég erős. Okos ember más kárán tanul. – Hát dűljön le. Azt álmodta. csont oda – megevett minden maradékot. tehát Gyula Lajosunk a hontalan ziláltság verejtékében ballagott Matula után. Az üres hátizsák is fájdalmasan súrolta hátát. aki megszokott ütemben rótta a gyalogutat. – Ízlik? – Csoda jós Matula bácsi – lehelte Gyula. – Most már enyhül az idő – mondta Matula. Ide is bevetődik némelyik. amely rendkívül ízletes és vajpuha volt. és áttért a húsra. nem – ijedezett Gyula –. ujja véres lett. sőt kissé túl erősnek is. Matula tányérokat vett elő a kunyhó mélyéből és két bádogkanalat. tán öreg a vérem – tűnődött Matula. ennek van még csak íze… – Nem. – Nem szeretem. de sokat mocorgóit. sőt Matula akkor sem szólt. ott hátul van széna. sem nem ember. és sóhajtva lehasalt.– Kicsit? – bólintott Matula. amikor óvatosan Csikasz is megjelent mellettük. hogy “haza”. Fene tudja. és Gyula úgy érezte. Tutajosunk ezen kicsit elgondolkodott. Nincs olyan paplanos ágy. – Estére jó lesz bekenni. bár ez az álom nem volt kellemes. – Kialudta magát? – Hát… – Jó két órát aludt. hogy hátát időnként tüzes vassal sütögetik. Csikasz bánatosan ballagott lánca mellé. most nem. és ezért még csak nem is lehetett haragudni. Vigyázni kellett volna. Iparkodunk. mert ez mind valóság. Matula kimert Gyulának. – Haggya kicsit hűlni. Igen. Nancsinak van valami jóféle olaja. elnyomva egy telt hasú szúnyognőt. – Gyenge a legény – mosolygott az öreg –. hogy Matula szerint: ő sem nem okos. – Mi ez? – Szúnyog volt. Matula elővett egy ajándék szivart. balról is a fűhöz dörgölte. Úgy vélem. kellemesen enyhítve a paprikától izzó utakat. még adhatok paprikát. – Csípi! – mondta Matula. és magában megállapította. Gyula azonban elég erősnek találta a levet. A szandál törte a lábát. és az ő gondolatai között nem szerepeltek álomtutajok és képzeletbeli pontyok. de engem nem szeretnek. A zörgésre a kutya izgatottan figyelt és felugrott. Elálmosodtam – tette még hozzá. A délelőtti horgászat még nem vált emlékké. De maga még nem ember. én úgy szeretem. mert a száját jobbról is. ha ilyenkor útban vagy. Az öreg szelíden megmondta. csak gyerök. de szeme a tüneményes bográcshoz ragadt. de ezt nem mutatta. – Egyen hozzá ebből a hegyesből – nyújtott át Matula egy zöldpaprikát –. és csak Csikasz érezte. amit gondolt. Gyula Lajosnak nem tetszett ez a szó. aztán elnyomta az álom. hogy minél előbb bekenje Nancsi. de a paprikát ő is túlzottnak találta. Nem tetszett a fekvés. ami puhább lenne. de a felkelés sem. nem – tiltakozott Gyula –. Csikasz aztán – szálka ide. . csak a hátizsákot vigye haza. – Nem gyújt rá? – Köszönöm. Gyula nézte még egy darabig a szivarfüst lenge játékát.

hogy merre jár… – Most már tudom. Akkor ugráltál volna. de most már nem megyünk. – Hát – nyújtotta kezét a fiú – köszönök mindent. Szinte öntudatlanul ment hazafelé. – Hová mégy? – érkezett meg Nancsi néni az üveggel. Nancsi néni. én meg levetettem az inget… – Hát több eszed lehetett volna neked is. mélyet Nancsi néni öreg lepedővel takart le. – Hogy a nyavalya rázza ki a nadrágjából ezt a vén tekergőt. Megállj. ámbár ezt nem lehetett sem megfogni. Csak a rét zsongott körülötte. – Süt ez a sparherd… – Szerencsétlen! Iszen nincs is befűtve… Először a hátad. amerre jöttünk. Az öregasszony összehúzta a szemét. hozom. távoli madárfüttyöt. Gyulánk mereven ült egy hatalmas karosszékben. Nancsi néni! – Bízd csak rám. hogy itt van olyan olaj. – Itt jöttünk ki. ki nem talál egy hétig sem. ami azonban valóság volt. valódi liliomolaj.… – Mondom. a méhek dongását. hát szép volt? Fogtatok halat? – Szép volt. ez a jóslat nem vált be. Jobban nézzen máskor körül. Ráállítom arra az útra. Tutajosunk ezek után nekivágott a gyalogúinak. “Csak azt nem tudom – töprengett a fiú –. mert ha beleveszik a rétbe. hogy Matula bácsi nem volt ott. amikor levetetted az inget. hozom. ne nyomja. Arról le ne térjen. Az a hűsítő olaj úgy kell a hátának. Sajnos. Egy óra múlva Tutajosunk félig sült hajótöröttnek érezte magát. akit rövidesen úgyis elfogyasztanak a kannibálok. rád adom a tisztát. – Atyaisten! – csapta össze a kezét. – Miféle olaj? – Ami égésre jó. – Vesd le az inget. Jó lesz már. és mindez összeolvadt a magány megfoghatatlan egyedülvalóságában. hogy mivel leszek én holnap elfoglalva?” – Elég korán megjöttél. Matula vidáman parolázott. az öreget már nem látta sehol. mint egy falat kenyér. és ott a fa mellett… – Szilfa.– Először azt gondoltam – állt meg az öreg –. – Szilfa mellett kanyarodik el. – Ezt összeolajozhatod. Innen már hazatalál? Gyula körülnézett. ringatva a tücskök muzsikáját. Eget még? Nemsokára alábbhagy… mit ennél? . s egy szürkegém már ismerősként szállt el felette. mert maga is mással lesz elfoglalva… de holnapután hajnalban ott leszek. vén tökéletlen. Egy óra múlva már alig érzed. hogy a tűzhely kíméletlenül süti a hátát s ugyanakkor a mellét is. Holnap nem megyek be. – Nincs mit. Nancsi néni! – Alig értem hozzád. – Szszszsz – ugrott meg Tutajos –. hogy még elmegyünk valahova. hiszen úgysem értette volna meg senki. Matula. hát nem tudott szólni? – Nem volt ott. ez csodaszer. – Jól van. hanem ízé… azt mondta Matula bácsi. Gyula úgy érezte. sem elmondani. Gyula szinte megborzongott valami ismeretlen szépségtől. ezért kicsit az ajtó felé húzódott. Gyuluskám – simogatta meg Nancsi néni –. – Talán… – Az semmi. és halat is fogtunk – tette le Gyula a hátizsákot –. s amikor a szilfa mellől visszafordult. Matula bácsi – mondta később Gyula.

azt nem lehet mondani. az igaz. Na és az a halászlé… mutatós volt. a sás összevágta a vádlim. Hajnalban indultunk Matula bácsival. hogy a reggelt meg sem éri) Nancsi néni előtt még az édesanyja főztjét sem dicséri meg –. aki ellenőr a berekben. Az olaj ugyan segített valamit. nem baj. hogy az jobb lehet… Piri mama is mondta… Meg kell jegyeznünk. hogy olyan halászlevet csak az istenek esznek az Olümposzon vasár. hogy ebben a rövid földi életben (lehet. ami azt akarta jelenteni. mert leégtem. és mérgesen nézett Gyula lángoló és olajtól fényes vállaira. Óvatosan berendezkedett. – Ettél te már az én halpaprikásomból? – kérdezte az öregasszony keserű megvetéssel a Matula-féle halpaprikást illetőleg. amelyet a porcelán huszár viselt a szekrény tetején. mert úgy érezte. hogy összeragad az ember szája. és magára hagyta. Ifjú barátunk tehát fázva égett. amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből. és elkezdett írni. de a szandál nem ide való (ha jössz. Gyönyörű volt minden. és határozottan. hogy a kecske elmekegné magát tőle. de aztán mégis azt mondta. biztosan örül neki. Kedves Bütyköm! Itt ülök ebben a kis szobába. Körüljárta még egyszer a tüzes trónon ülő ifjút. hogy nem kíván enni. s egy-egy arcot megvilágítottak valamely csoportképen a falon vagy egy csizmát. aki elhatározta. A szoba enyhén le volt sötétítve. Aminek savanykásnak kellene lenni. s ebben nem kis része volt Kengyel megnyugtató távollétének. de Nancsi nem tudhatta Tutajos ármányos gondolatait. mindenhez ért. s – az elismerést egy sokatmondó mozdulattal fejezte be. ha csak meghallotta egy légy zümmögését. egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról. aminek édesnek. Talán kételkedne is a vadpontyban… Gyula irodalmi hajlamai fellángoltak.és ünnepnapokon. ez Nancsi néni találmánya. Nagyon jó szaga van. Mozdulni alig mert. holnapra elfelejted az egészet Tutajosunk azonban egyáltalán nem nyugodott meg. de akár a parázs. s ez a bonyolult testi állapot mélyen elkeserítette. hát még hogy örülne. az olyan édes. Piri mama ugyanis azt mondta. hogy olyan halászlevet ettek a berekben. – Olvasgassál. holott Rézi néni szakácskönyve világosan »édesnemes« kalocsai paprikát ír elő. Gyulát ezek nem érdekelték. bőre darabokra szakad. . hogy Kengyel hangja visszarántja az olajos valóságba: “Folytassa. és Tutajosunk élénk fantáziájának nem kellett tartani attól. ha rongyos). nem ettem. ámbár jóindulattal hazudott. s erről Bütyök jutott eszébe. hogy: “Jól főz ez a Nancsi. ha a mai napot leírná. amint kíváncsian közeledett a kellemes olajszagra. tüzet lehelt tőle az ember. hogy ordítani tudott volna. és otthon felejtettem a szúnyogolajat és a napolajat is. hogy nem főz jól. szóval csősz. de az égés dacára is néha enyhe borzongást érzett. mert Matula verekedett a hallal. ami kezdődő láznak volt a jele. – Ettél? – Nem – szeppent meg a félig sült ifjú. és Nancsi néni bekent liliomolajjal. hogy Tutajosunk Piri mama törékeny vállán akart kimászni ebből a léből. aki enyhén meg szokta lökni: “Alszol? Téged szólít!” Bütyök talán már meg is kapta a levelét. az olyan savanyú. de agyonzsíroz és agyonfűszerez mindent. és voltak percek.” Ezt mondta Piri mama. Ladó!” – Juj-szsz… – ütötte égett könyökét a szék karjába. Nancsi néni. s a délután végét járó nap sugarai elnyilaztak Tutajos felett. s olyan érzékeny.Gyula csak legyintett. Gyula e pillanatban a Balaton partján izgult. Később azonban – mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni – ismét eszébe jutott az elmúlt nap. Gondolom. és megnyugodott. hozzál gumicsizmát. és már megint írok.

A kunyhó is gyönyörű. azt mondd meg: mért nem volt ott? – Dolga volt! – mondta Tutajos mérgesen. Gyula megelégedetten dőlt hátra. Ezt is tulajdonképpen én fogtam meg. de rögtön. .) Bütyök. de a párnákra olyanokat csapott. Mért nem volt ott az a vén tekergő. Aztán láttam kanalas gémet meg bíbiceket. aztán megégtem. aki kicsit gyengén hallott. finom ez az olaj? – mire Gyula csak intett. “szelemenek” tartják. és ne ordíts… Akkor ordítottál volna. és a szoba árnyai gondolatokat hoztak és vittek. hanem egy könnyű takarót borított Gyula lángoló hátára. Gyuluskám? – nyitott be Nancsi néni. – Mintha szóltál volna. Estére megint bekenlek… Tutajos keservesen gondolt az estére. mért. és olyant ordított. aztán elmentek. A marhát nem csalogassák. – Fázom – mondta meggondolatlanul. a halból Csikasz is kapott meg csontot is. Nehezen alkonyodott. ami majdnem háromkilós volt. ha itt leszel. mert a marha nem bántja a tojást. és Csikasz őrzi éjjel-nappal. Szürkegémet is láttam. mert rögtön haragszik. A bútorok valahogy élőbbek lettek. – Szóltál.Aztán fogtam 7 (hét) keszeget. – A sásszedőket ellenőrizte. hogy az olajszag irányában érdeklődő legyek ijedten repültek az ablaknak. mint egy fáraószobor. hogy levettem az inget. csak az a baj. Nem értem. A papír a kezemtől olajos. muszáj. – Nem feküdnél le? Gyulának már a lefekvés gondolatára is égnek állt a haja. de moccanni sem mert a takaró sátra alatt. hogy valahol már ettél jót életedben. hogy elgyere! Aztán halászlét ettünk. mert Nancsi néni nem szólt semmit. akik ezek között a bútorok között egy életet éltek le. amiből kiállt a szög? És itt van ez az öreg ágy. hogy ne bántsa a tojásokat. meg csépelnek is. hagyd rajta. – Dolga… nem dolgozott egész életében… talán aludt valamelyik bokor alatt. – Inkább olvasgatok. Írj!! Hűséges barátod: Tutajos Ui. Ugye. A kis asztalon éles karcolás látszott. vajon ki karcolta? Megcsúszott a kés. jujujuháá… – Most már örülj. ott is marad. Bütyök. Ha azt mondod neki: ott maradsz. és Matula bácsi fogott egy óriás pontyot. és ócskább ágyneműt adok. Nancsi néni. és most be vagyok olajozva liliomolajjal. aki vitézül verekedett nekilóduló fantáziájával. Itt minden olajos. írj. és Gyula nagyszüleire gondolt. Nancsi néninek nem szabad mondani. mert aratnák. de meg is bánta. Matula bácsi kutyájának Csikasz a neve. mert Matula bácsi kérte… (Ez igaz is – gondolta Tutajos. István bácsit alig látom. te itt szállsz le. csak kicsit rövidebb ideje. Meg is vetem az ágyad. – Csak úgy gondoltam. amik csalogatják az embert. mintha Matula tartózkodott volna bennük. Megnézte már a doktor a mamád lábát? István bácsi is írt apámnak. mert az olajat nem lehet kimosni. ha ő megy a fürdőre. – Ennek nem árt… – Háááá – bődült fel újra az ifjú –. hiszen még nappal van. mikor levetetted az inget. de aztán átadtam a nyelet. vagy végighúztak rajta valami tárgyat. hogy nézze meg a doktor. s olyan mereven ült. Erre már nem szólt Nancsi néni. Bütyök. de én oda nem megyek. mamád kezét csókolom.

amiért otthon Piri mamának fél óráig kellett könyörögni. atyámfia. A gyerek pedig aludni fog. hogy asszony olyan halászlét nem főz. és holnap mivel lesz elfoglalva… Elálmosodott. menjen hozzá férjhez. Ha nagyon haragszik rá. fiam. utána a súlyos léptek elindultak Gyula ajtaja felé. egyedül és másnapok nélkül. ettől elmúlik – és vizet töltött. egészen kevés ciánkálival. – Nekem jó. és semmivé váltak életének naptár lapjai. Én adom. Nem sokáig volt Gyula meztelenül a napon – talán egy jó óráig mindössze –. erős volt. hosszabb ideig tarthatott. De miért borzong néha? Talán meg is hűlt? Gyula ezen elgondolkodott. Ez a pillanat azonban. és lehunyta szemét – egy pillanatra. csak aztán ne mocorogj az ágyban. – Na. mi lesz holnap? . és tompán összekeverte a gondolatokkal. Gyula lassan. és holnaputánra megnyugszik ez az égés is. reménytelenül. s a másik szobából beszéd hallatszik át. ha neked jó… – Haragszik. csak akarni kell… – István bácsi. hogy érintetlen bőrét valósággal megégesse. – Le kell fektetni! – hallatszott István bácsi hangja. hogy megfeledkeztél a napról. Gyulának mukkanni sem volt ideje. és te beveszed – kész. Ezenkívül a saját bőröddel azt csinálsz. feküdj le! – István bácsi! – Gyerünk. De hátha nem is gyógyul meg holnaputánra? Ekkor még Gyula nem tudta. István bácsi. de férfiasán állva a fájdalmakat. Ez a büntetés. – Nem hiszem. hallom. és fogtunk egy nagy nyurga pontyot is. de ezt ne mondd Nancsi néninek… – Dehogy mondom! – nevetett Gyula. – Jó estét. de most nem volt kellemetlen ez a meleg. és nem lesz hajnal már többet soha. hogy mire célzott Matula. óvatosan hátradőlt. csúnyán le van égve. hogy tudna aludni. aztán lehunyta szemét. István bácsi? – Én. amely szerint: minden szamár a maga bőrét viszi a vásárra. lefeküdt. amelyet a növekvő láz enyhített. De maga az öreg ház is olyan csendes volt. megfeledkeztem a napról… fogtam hét keszeget. – Olyan szép volt. mert árrá ébredt fel. de homályosan érezte. Matula bácsi megcsinálta a kis bográcsban. de nem talált az elmúlt napban egyetlen percet. mint a krumpli decemberben. miért? Van egy közmondás. hogy a szobában teljes sötétség van. Ámbár bekentem liliomolajjal… ez a vén Matula… – Nancsi néni. István bácsi. megpörkölődtél. – Mi ez? – Sztrichnin. hagyja Matulát békén. amit a horgászat izgalmában nem érzett. úgy látszik. de nagyon jó… – Az biztos. Na. egyébként semmi közöd hozzá. de ez elég volt. fiókhúzogatás. amit akarsz. A takaró alatt meleg volt. és a jókedv fellobbanó pillanatában István bácsi két szem orvosságot tartott eléje. – Nem ülhet egész éjjel. amelyből nem lesz est.Talán haldoklóit benne valaki. – … de hát… – Semmi: de hát. árnyékos alkonyat. – Ébredj. De most már mindegy. aki erre lehunyta a szemét. amelyben meghűlhetett volna. Még egy kis zörgés hallatszott. látod. mint egy végtelen. – Vedd be. majd az olaj helyrehoz mindent. már lenyelte az orvosságot.

aztán felkelt. Eszel. és úgy kínálta magát. hogy meg kellene sértődnie. Tutajosunk azonnal látta. Mit lehet itt csinálni? – nézett körül az égett ifjú. de fel is ülhetsz. azt nem lehet mondani. hogy a mosakodási tilalom valami mélyebb bánattal töltötte volna el.” Az alkonyat azonban alig pár pillanattal látszott közelebbnek. és fekszel tovább. mint egy távoli repülőgép zúgása – elmenőben. A nap kél három óra ötvenkét perckor. meggondolatlan pillanat. lenyugszik tizenkilenc negyvennégykor. – Nem. Vigyázni kellett azonban minden mozdulatra. ami rá is fért kajla egyéniségére. mint a sebzett párduc. hogy el leszel. amikor Nancsi néni újra beken. – Jobb. mert az olajozott rabság nélkül talán eszébe sem jutott volna a szekrényt kinyitni. s az események igazolták. holott István egyáltalán nem volt szent. hogy még a leégésben is van valami jó. Itt az ivóvíz. bár ez nem volt valami különös felfedezés. én úgysem ébredek fel… Hát ez bizony nem úgy hangzott. hogy ezek a fájdalmak már nem voltak olyan nyersek és közvetlenek. mint ahogy Piri mama szokott elbúcsúzni. Tutajosunk tétova gondolatai úgy szállnak vissza valahonnét. Ha kell valami. legalábbis délutánig. mint tegnap este. Ugyanilyen férfiasán viselte el az újabb olajozást. mert Lili néni ebben tévedett… Jelen pillanatban ezek már elmúlt dolgok. Tény és való azonban. melyeket a dupla adag altatópor tartott zárva az éjszaka sötét kamrájában. mert Nancsi néni úgy határozott. amikor Nancsi néni behozta a reggelit. szerda. ha nem vigyázol magadra. mint a jövő század. Az előbb néztem meg a természettudományos kalendáriumban. amelynek a jelek szerint ebben a szobában kell eltelnie. “Aludtam” – tette még hozzá. De aztán kiderült minden. Szervusz. Aztán világosságra nyitotta ki a szemét. ordítasz. Olyan lazán foszlányos lett minden gondolata. hogy: “Majd alkonyattal sétálgathatsz kicsit az udvaron. hogy a berekben. de ez sem volt Nobel-díjra érdemes gondolat. . hogy Tutajosunk valami különös értelmességgel nézte volna a világosságot és a koszorúval övezett fényképet szemközt a falon. Nem. Lili néni pedig szinte áhítattal emelte szemét Istvánra. semmivé vált. hát nem vigyáz rád senki. és Tutajosunk szinte hallotta az unalom porszagú szárnyalását a lesötétített szobában. és minden tiltakozó nyikorgás nélkül nyílt ki. mint egy faszent. és István bácsi horkolása is úgy hallatszott a szomszéd szobából. fiam. és megjegyzed magadnak. és Tutajosunk azon gondolkozott. mert – teszem azt – ha az ember nekimegy a szekrény sarkának. Tutajosunk egy tűzkárosulthoz méltó buzgalommal evett. és nem látszott rajta. Szabad? – ötlött fel Gyulában valamelyes szerény aggodalom a szekrény termékeit illetőleg. mint egy kedélyes kofa portékáit a reggeli piacon. Ulrik napja. tej üveges szekrényen. ordíts nyugodtan. ha nem mozogsz. A felégés tehát óvatossá és előkelővé szabályozta Tutajosunk mozdulatait. mert az ágyban minden mozdulat égetett és fájt. Mosakodni ma nem kell. amely széles volt. de aztán megnyugtatta magát. mint fáradt galambok a dúcba. hiszen rajta volt a kulcs. mint egy elrepült. Gyuluskám. és Tutajosunk csak akkor zökkent vissza saját (ámbár égett) bőrébe. és talán azért váltak el. holnap nem jön értem. fáradt galambok. “mint egy szentre”. hát felhördül. de ez valahogy nem sikerült. Ülsz. Gyula reménytelenül gondolt a napra. hogy erre az elszántságra szükség is volt. “Reggel van” – gondolta Gyula. mert el leszek foglalva… – Persze. nem úgy értettem… Matula bácsi azt mondta. hogy amint hozzányúlt. amelyről az ifjú férj bizonyos elszántsággal nézett a jövőbe. és megakadt a szeme a zömök. vigyázol a bőrödre.– Holnap. István bácsi esküvői fényképe volt ez.

– Mi a fene az az »Ara«?” Azután az “Imádott Nagysád” következett. mert egy természetrajzkönyv mellett – például – szakácskönyv volt. azért a következő könyvhöz nyúlt. hogy én. hogy Nancsi néni meg ne halija. hogy bőre nem mállott le hátáról – további kutatásba fogott. és Tutajosnak ilyesmiben csalhatatlan szimatja volt. Ez a vacsora azonban ebben a pillanatban még rendkívül távolinak látszott. Tutajosnak a szeme fennakadt a fájdalomtól. zenélődoboz és szájkosár. Vacsoránál azonban – bőre tiltakozása ellenére – többszőr leskelődve nézett István bácsira. de tétovázás nélkül. amit egészen könnyen fel lehetett állítani. sáros országutakon. hogy megismerkedésünk kedves emlékei ne tűnjenek tova a szürke hétköznapok egyformaságában (ez alá volt húzva). akinek “kis kacsóit hódolattal emeli ajkához: Elemér”. és ezt a sokat ígérő címet a “Vallomások” és a “Vőlegény és ara között” című fejezetek követték. nem gondolva arra. amely a “Családi levelező” címet viselte. akik nem vették észre. ha szimatot kap –. amelyeket valaki valamikor érdemesnek talált aláhúzni. azután pedig Petőfi Sándor összes költeményei. hanem virágos ünneppé avathassam azokat…” “Azannya! – ámult Tutajosunk. Találomra kiemelt egy könyvet: “Ábrázoló geometria”… Gyula azonnal visszatette a könyvet. kihúzta Irmuskát. talán azért. bőre a hátán foszlányokba szakadt. és a kis csapda alaposan rá nem koppintott. éppen én vagyok az a boldog halandó. Petőfi – széles karddal az oldalán – jóindulattal nézett a májas hurkák és töltött szárnyasok nyájas gyülekezetére. Rémes és megmagyarázhatatlan.” “Puskázott! – fogta oldalát a tiszteletlen derüléstől Tutajosunk. és amely ujjának legkisebb érintésére lecsapódott. és a családi levelezőt keserű megvetéssel tolta helyére. mert a vékony pénzű költő sokat koplalt hajdanán. Gyula ezzel játszott egy darabig. “A jó gyümölcskertész” – olvasta a következő könyv címét. mert a könyvek alatti polcokon a legcsodálatosabb összevisszaságban kínálták magukat lerakott holmik. hogy a szakadt csizmák a halhatatlanságot hordják közömbös. Már majdnem letette. amikor aláhúzott sorokat látott meg. amelyekről nem lehetett tudni. ezért Tutajosunk – megnyugodva. amit a könyvbe zárt Elemér. miért kerültek az elmúlt idők feledékenységének ebbe a temetőjébe. Nono – érdeklődött Gyula. telt hasú és szürke polgártársai között. István bácsi. és úgy érezte. sőt néha komor óriás. feledve pörkölt mivoltát. tisztelettel bár. hogy István bácsi is… ez a komoly. – István bácsi puskázott…” S ezzel a belső hahotázó rázkódással vetette hanyatt magát a karosszékben. majd az “Üzemtan” következett. nono… “Megismerkedés után” – olvasta egy helyen. aki Irmuskám (az Irmuskám át volt húzva és fölibe írva: Lilikém…) kis kacsóit magaménak vallhatom. A büntetés gyors volt és alapos. aztán titokban rámosolygott tányérjára. mert csak a forma változik. amikor ő is ugyanezt érzi. hogy az ő egész léte talán éppen így kezdődött. gyermekostor és szivarszipka. ámbár – meg kell hagyni – később kihúzta Lili nénit is. azt mondta: “Hohoho… ezt a marhaságot!” “Boldogságomat leírni nem tudom – folytatta Elemér a »Vőlegény és ara között« című fejezetben –. “Mélyen tisztelt Nagysád! Engedje meg. jaj! – vonaglott csendesen.A felső polcon könyvek voltak. Tutajosunk. de külalakjuk nem ígért semmi jót. s hogy eljön az idő. és fölibe írta Lilikét. Gyula . fél sarkantyú és szentkép. mint a jó vizsla. – Jaj – suttogta –. mégpedig véglegesen. amíg kissé ott nem felejtette a mutatóujját. sőt egy kis egérfogó is. Tutajosunkat most már nem vonzották a rímek. itt tartotta régi könyveit minden rendszer nélkül. úgy látszik. a lényeg nem. Volt ott új bugylibicska és használt erszény.

és úgy érezte magát. kinyitotta a könyvet. Tutajosunk egyszerűen elmerült abban a tengerben. mint a gazdaember. ott a fülesbagoly. válogathatsz… Igen. ha összegyűlnek. mert Nancsi néni jött a liliomolajjal. hogy hányat ütött az óra. hogy valamilyen tudományos kérdést eldöntsenek. És Gyula elkezdett kaszálni. amikor szeme megakadt egy könyvön. a lóról. vagy azt. sarkantyú és ködös fénykép szemrehányóan néztek a magáról is megfeledkezett ifjúra. – Én például úgyszólván teljesen rovarokkal élek. elkezdett gyűjteni kíváncsi szelleme ismeretlen. azonban még nem találkoztak. hogy melyek tulajdonképpen a gerinces állatok. Szinte utálom a húskosztot…” . és óvatosan leereszkedve a székbe. amire már régen vágyott. Gyula belenézett itt. – Ugye. A szekrény tárva-nyitva maradt. rokonom. hogy veréb. Most már szélesre tárta a szekrény szárnyait. megmondtam. a ravasz Tutajosnak éppen ez kellett. hogy: Canis lupus. mert még a tulajdon nevét is elfeledte. Azt már tudta. Van itt minden. ami ebben a könyvben található. éhes gyermekeinek. Lelkesen üdvözölt egy-egy régi ismerőst. valahol azt mondta: “Kártékony. és most megtudta. megtudta.sértődötten dobta vissza a furfangos szerszámot. mert István bácsit a jelek szerint nem érdekelte a szürkegéni. mert – csodálatos – még a latin nevek is érdekelték. és szeme újra a könyvekre tévedt. csodaszer ez? Most újra bekenlek. Nancsi néni. hogy Passer domesticus. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta Gyula. Az előfordulhat. amelyekben nincs ilyen ravasz rúgó. s váratlanul egy csodálatos rétre bukkant. és átböngészi a szekrény csalogató tartalmát. és rosszat gondolt róluk. De még a régi ismerősökről is kiderült. hogy valami beteg verebet is elkapunk. Most aztán szabad a vásár. hogy több világosság érje a “kutatási anyagot”. de nem így lett. hogy alig ismerte őket. és óvatosan ismerkedett olyanokkal. de Gyula nem válaszolt. mert a japán tudós csak így értheti meg az izlandit és a svéd a fokföldit. marháról. amelyekről hallott ugyan. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta. közbül a madarakkal. a vörös vércse pedig egérrel és pocokkal. már nem olyan vörös a bőröd… – Talán már ki is mehetnék? – Estefelé. nem is kell elkérni” – és kinyitotta a majdnem új könyvet. Gyógyul! Szépen gyógyul. Tutajos elnyújtózkodott – amennyire érzékeny bőre engedte. akinek lovai marhái otthon éheznek. a komoly professzorok úgy néznének rá. hogy a latin nevek a tudomány nemzetközi nyelvét jelentik. és a mellőzött öreg óra kilőtt töltényhüvely. mert a beteget el kell pusztítani. le kell lőni!” “Ki volt ez a szamár? – nézett Gyulára szemrehányóan egy kék vércse. – És velünk mi lesz? – kérdezték. Tutajosunk úgy gondolta. Mert ha a magyar tudós azt mondaná. s a szénát haza lehet hordani. a harcsától a lóig megvan itt minden. mert valaki. azonnal tudják. Itt a zerge. hol találnék könyveket? – Itt a szekrényben. aztán félreteszi.” “Matula! Matula mondta ezt a nevet. de ha azt mondja. talán azt mondta volna: Gyurgyalag. Alaposan átkutatja az egész zsibvásárt. de ez általános parancs. hogy estefelé… – Unatkozom. de aztán gyorsan behajtotta a szekrényajtót. hogy belenéz egy kicsit. Szabad kutatási jog. birkáról meg – úgy látszik – mindent tudott. “Lovassy… – olvasta – Lovassy. hogy kérjem el ezt a könyvet! Itt van. mint – köztünk szólva – borjú az új kapura. hogy a kutyától a süllőig. ne is tagadjuk. amott a ponty. belenézett ott. hogy hívják. amit le lehet kaszálni. a dohányzacskótól a kapszlis pisztolyig és a borotvapamacstól a bajuszkötőig. és ha valaki megkérdezte volna.

Közben – szinte egy pillanat alatt – dél lett. A lövés csattanását a könyv lezuhanása okozta. nagyon jó könyvet találtam. – Kaptam egy könyvet – mondta annak idején István bácsi –. aki hozzánk nyúl. Tutajosunk akkor ébredt rá. fiam. gyere ebédelni. ebédelni – szólt be Nancsi néni. természetesen Tüskevár falán. de az ölyvek bezzeg… a kis nyulakat…” “Bezzeg. Később azonban úgy érezte. Éppen egy ürgét evett a telefonpózna csúcsán – a boldogult nagyon szerette a fiatal ürgehúst –. Talán négy óra körül járt az idő.“Bocsánat – mondta Gyula –. mert Matula nem is mondta. A villamoskalauz nem jár puskával (ámbár úgy hallottam – egy vándorsólyom mondta.” “Ezt a városban nem tudják – válaszolt gondolatban Gyula –. Ezt Nancsi néni nem tudta. mert a vadászok közül egy sem ismerte az ölyvet. Szegény boldogult nyugodtan falatozott a törvényre gondolva. mi már régen védettek vagyunk. mert Gyula egy órakor elaludt. Sas! – üvöltött. nem is ismernek bennünket. hogy rettenetesen éhes. – Áá – tiltakozott a fiú –. valamint István bácsi. mint amire okvetlen szükség volt. abban a hitben. ha nincs is étvágyad. régi tanárom írta. – Nincs lázad. amikor Tutajosunkra rálőttek. Kiballagott hát a konyhába. hiszen egy pillanattal előbb még ott állt a várfalon. ismertem én is a tanár urat. Gyula elmosolyodott. és nehezen igazodott el a szóba bútorai között. amikor egy ilyen puskás dúvad elkezdett oldalazni feléje. Inkább magának való… – Tudom én. vagy nem bezzeg – méltatlankodott egy termetes ölyvanya –. mert a családi levelezőből kihúzott Irmuska és a nagynénik koszorújából kihúzott Lili néni jutottak eszébe. hogy Gyula étvágya is teljesen kielégítő. de a vadászok puskával járnak. Lovassy Sándor. – Most aztán aludj egy kicsit. hogy a jó könyv kizárólag szerelmes lehet. a Lovassy-féle mű nagyot puffant a földön. Igen jó étvágya volt a kedvesnek…” Tutajos – gondolatban – bocsánatot kért az ölyvektől. s amikor elugrott a lövés elől. de a tudománynak is van határa. Engem is kérdezgetett. és ők sem tudják. hogy Matula a jeles művet nem is látta. Nancsi néni. és amit mondott. hogy nemcsak a szerelemnek. Tutajosunk harci lázban ébredt fel. Az öreg egy betűvel nem mondott többet. hogy a fiú hálás legyen. hogy ezt a könyvet ajánlotta. és hogy valóban dél van. ámbár az igazság az. járt ki ide a berekbe. Tudományos… – és kissé nagyképűen ment vissza Lovassyhoz. aki az újpesti víztoronyban lakott –. hogy a villamoskalauzok is szívesen kérnének fegyvert a vad utasok kiirtására…). – Gyere. csak álmában lőttek rá. amikor a kedves lefordult a pózna tetejéről. volt olyan nap. és az új törvény ötszáz forinttal is megbüntetheti azt. hát mit tanuljak tűié. ott hallottam…” “Az nem lenne baj – vijjogott az ölyv –. – Sas« – mondták még tízen. pedig szegény uram egész életében az embereknek dolgozott. s ez lett a veszte. Gyula ezeket az előzményeket nem tudta. – Szerelmes? – érdeklődött Nancsi néni. és nagy . és szerencsére a lövés nem talált. és Hálásan gondolt Matulára. »Sas! – ordított a csirkefogó. szóval úgy hallottam. ámbár gondolatai között sasok röpködtek. de megnyugodva látta. nagyon elég volt. mire Gyula értelmetlenül nézett az öregasszonyra. aki valamikor szintén elbolyongott a szerelem csalóka ingoványán… – Nem szerelmes. Igaz. – Mi? Nancsi néni a fiú homlokára tette a kezét. és menyétek surrantak. amit tudni köll – mondta Matula –. hogy húsz egérkét is bevágott. de a mezőn se tudják. Boldogult első férjem is ennek lett az áldozata.

háta nem olyan érzékeny. Gyula abba a korba álmodta vissza magát. Gyula? – fogadta Nancsi néni. Friss kenyér is van. természetesen fejével együtt. mert csak kisebb rajtaütésről volt szó. hiszen a vár istállószerű termében szurokfáklyák világítottak vagy egy-egy gyertya. vagy gyógykezelni akart. s amikor lehajolt a könyvért. hogy még most is érzi kezében a húr elpendülését és a nyílvessző szisszenő elsurranását. óriás nyárfákkal. mert a harc mozgalmasságában pokolian megéhezett. csak Tüskevár. – Sok lesz. hol volt akkor még petróleum? Az idők és a föld méhében volt. a sebeket csak újabb sebekkel. megsülne az egész társaság. ahol a bástyák vízbe értek. hogy a váracskának nem is lehetett más neve. Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni. – Bekenjelek. hogy a sülő malacra gondolva. hogy a nyíl talált-e. aki vagy etetni. hollók előre jelezték az ellenséget. és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát.” Gyula mindezekre emlékezett. Gyula Lajos. itt-ott kis nádszigetekkel. és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát. Tutajosunk elmerengett az álmon. s az emlékek olyan frissek voltak. mintha tűz ütött volna ki a köcsögök között. A “kis tejfölös túró” lavórnagyságú edényben érkezett. hogy megmozdulása most már nem olyan kínos. ámbár sokszor csak a tűz. – Majd később. víz mindenütt. nem tudhatja. azt is hamar el lehetett tömni. és nagyon sajnálta. – Ez majd csak a végéri derül ki. Nem is vette észre. és azt hitték akkor is. Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is. hogy Tutajosunk szájában összefutott a nyál. hogy a harc a török visszavonulásával végződhetett. amely azonban nem sikerült. Gyula úgy érezte. A lápi végvár madarai. mint égő kazalban az egerek… Petróleum…? Észnél légy. még az illatát is érezte. Nancsi néni… – Vagy talán ennél valamit? – Egy falatot… Nancsi néni úgy ment az éléskamra felé. . s erre – felébredt. Nancsi néni… Az öregasszony csak legyintett. De a környék más volt. s a puskákat csak újabb puskákkal lehet megszüntetni. a marakodó emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára. és araszos bajuszszárnyakat viselt orra alatt. Az álom egyébként olyan világos volt. – Már el is készítettem egy kis tejfölös túrót. Víz. de csak keserű tapasztalatokat szereztek. “Ámbár – álmodozott tovább vitézünk – ha valaki egy viharos éjszakán petróleummal meglocsolná ezt a bozótfalat. hiszen a hollókat is kellett valamivel táplálni. amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott. A szomszéd bástyán vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott. amikor még használatos volt az íj. mert az egyik bokorból rálőttek. de most már tudta. hogy felébredt. mint ma. amelyen nyárson forgatták a méteres harcsát vagy a kótyagos török által megvetett malacot. A kis erősséget azonban élő és száraz. bozótos tüskefal övezte. sem megúszni nem lehetett. Sajnos. Kő csak alul volt. nem akart a bőr a vállán elszakadni. mert egészen otthonosan érezte magát a kurta szárú csizmában. mert a hadnagy öles kardot forgatott. és torony – amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna – nem volt sehol. a varjak. Nem lehet tehát azon csodálkozni. amit sürgősen el kell oltani. s a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek. akit azonban senki sem mert volna “Bütyök”-nek titulálni. de már szólt a puska is. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket.nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé.

és most csak a sárgarigó flótázott. Csupa izgalmas titok minden. gáz. mint a tölgy? És miért él a tölgy két-háromszáz évig és a paradicsom csak egy nyáron? Miért marad itt a feketerigó. és mit jelent az. ahol látszik már a hold gödrös fél arca. nem is illene. amivel Nancsi néni ellenségeskedésének gőzét ki lehet ereszteni. – Tudom. Matula bácsit is megkínálhatom? Mert tegnap megkínáltam… – Hát persze. de nélküle talán süket és szomorú lenne a nyári délután. viszont megtalálta a fogantyút. és a magány kérdései rajzottak a levegőben. és miért nem lesz magas fa. ügyes. hogy mi tulajdonképpen az “atmoszféra”. hogy: embrió. – Matula bácsi jön hajnalban. és miért megy el Dél-Afrikába a málinkó? Miért. s a neve: aranymálinkó. miért? Gyula szívesen és sokat olvasott. akinek nem kell világosság. A málinkófélékhez tartozik. Gyula régebben úgy értesült. szétbontani és megnézni… hiszen nem tud még semmit. A szöveg ugyan adott valami homályos képet. Igaz. turbina. Holnapra kutyabajod. majd a hátizsákban lesz minden. de a kitűnő étel elfogyott. – Nancsi néni. és kígyó kúszik a gyalogúton. hogy: “Huncut a bíró… huncut a bíró!” Most azonban úgy érezte. szállhat-e más. ha az öreg Matulát valaki szidja. ámbár nem akart többet foglalkozni vele. annak oka nem az égett bőr. és valami rendkívüli egyszerűséget. de előbb bekenlek. amíg fent van a délutánra hajlott nap. akár a harcban éhezett meg annyira Gyula. csak – igen –. és mi van a holdon? Miért zöld a mogyoróbokor levele. hogy: – … izé…. A kert most is csendes volt. hogy a sárga fuvolás nem mond ilyen becsmérlő dolgokat a bírói karra. az olyan… szóval. mint a fáradt nyári délután. talán azt mondta volna. mint amit érez. – Pedig szép lett “volna” – gondolja. ami már annyira természetes. amikor azt olvasta valahol. Hogyan lesz a hangyatojás. hogy “anno dacumál”. Igen. Tutajosunk a tutajra gondol. Az almafáknál leesett egy-egy férges alma. mint a nagy szemű bagoly. ha a földre néz. vagy az égre néz.” . ahol hangyák cipelik tojásaikat. akiről csak ma tudta meg. s ha ezek után Gyula nehezebben hajolt meg. hiszen a valóság is olyan szép. hogy ez a ragyogó madár azt fütyüli. ha ez a dal nem simogatná. és talán nem is érne meg a szeder a fán. Ez a délután azonban elgondolkoztató volt. pete. miért. mert akár a tejfölös túró volt olyan felséges. de eddig nem ütötték meg ezek a kérdések. mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó. csak az ember. mint amit mond. és elsiklott a szavak felett. Csak közel kell hajolni hozzá.Ki is derült. a hűvös estéé pedig a fülemüle. és egy madár sem. törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében. – … aztán azt mondta. atom. még csak rokonságban sincs velük. hogy nem is törvény. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert. hogy egyáltalán nem rigó. mindenhez ért. mert nem szerette. hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen. az bizonyos… Gyula ezek után könnyű szívvel ment a kertbe. és most először nem helyesli túlságosan a tutaj körül kialakult mesét. “Amúgy” rendes ember. – István bácsinak van lexikonja. hogy olyan rántott csirkét csak a Nancsi néni tud… – Vén lókötő! Sokszor evett már az én főztömből. egyetlen élőlény sem mondhat mást. sugárzás és elektromotor. de ha megkérdezték volna. – Most már kimehetsz. “Utána kell néznem – gondolta. egyszerű volt ez a kis dal és mindig ugyanaz. hanem kizárólag a tömött gyomor volt. hogy más madár szóljon. hogy is mondjam… szóval izé… – és ezzel a nyögés mag is akadt volna. A rigó mást és máskor nem is mondhat.

Ránézett olajos karjára. “Miért olajjal kellett a bőröm bekenni, és miért nem vízzel? És miért elmosódik el az ember ebéd után, és ki volt ez a Lovassy? Tanár – mondta István bácsi; tanár úr – mondta Matula, mert az öreg rétjáró az emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve. “És mi az álom? – tűnődött a fiú, és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. – Az álom is valóság. vagy mi?” Kinyújtott kezét is jól megnézte, és megakadt a szeme gyászkeretes körmein. “Milyen piszkosak” – gondolta, de nem gondolt a körömkefére, és – sajnos – nem gondolt arra, hogy ez is valóság! – Gyula! – kiáltott a ház felől Nancsi néni. – Gyula! Tutajosunk kedvetlenül kiáltott vissza, és a ribizlibokrok egy-egy levelét letépve ment a ház felé. “Nancsi néninek mindig van valami kiabálni való ja…” Ezt a rosszalló gondolatot azonban hamarosan visszaszívta. – A földművesszövetkezetből hozták ezeket a gumicsizmákat. Próbáld fel, ha nem jó, kicserélik. István bátyád küldte… Matula! – gondolta Gyula, csak az öreg szólhatott nagybátyjának az elázott szandálról és az összekaszabolt – elég vékony – lábszárakról. – Jók! Köszönöm, Nancsi néni, egészen jók. – Ne nekem köszönd, fiam, bátyád vette, de hogy Matula keze van a dologban, arra megesküszöm; bár igaza volt, hiszen olyan a lábad, mintha macskák karmolászták volna össze. Persze, nem szólt róla egy szót sem, mi? – Nem. – Hát látod, ilyen. Ide is bejön néha, aztán csak ül, mint egy süketnéma. Csak néz és pipál, de nem szól, aztán, ha kell valami: meghozza. De akkor sem beszél sokat. “Itt a hal – mondja –, de ne vakarjátok, hanem nyúzzátok. Zsír nem kell alája.” Engem tanít főzni. Engem! Egyszer meg márnát hozott. “Az ikráját dobjátok el, mert mérges.” Nekem mondja… Nekem! De aztán mást nem is mond. Aha! – gondolta Gyula, lábujjait mozgatva a csizmában. – Úgy látszik, Matula is belegyalogolt Nancsi néni konyhai császárságába. A különbség csak az, hogy Matula nem törődik vele, mit mond aztán az öregasszony. Nancsi néni néha szidja, és Matula mosolyog. Esetleg megnézi, hogy a pipaszár jól szelel-e. – Nincs egy darab vékony drót a kamrában? Nem szelei ez a szár… És az öregasszony elmegy drótot keresni. De az is előfordul, hogy dicséri az öreget Matula gyékényszatyrot hoz be. – Láttam, a másik már rongyos. – Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál. – Olyan, amilyen. Gyula mindezt elgondolta, és úgy érezte, hogy az öregemberre hallgatni kell, bár pillanatnyilag az új csizmák erősen elfoglalták. Kellemes volt bennük a járás, s minden lépésnél férfiasán dohogtak! – Majd megírom apámnak, hogy fizesse meg István bácsinak – mondta, amikor este megköszönte a csizmákat. – Felesleges! Te két hónapig az én fiam vagy, de ha netán ezt nem akarod… – Dehogynem! – Vagy haza vágyakoznál… – Dehogy, dehogy! – rémüldözött Tutajos. – Csak úgy gondoltam, mégis… – Szóval állapodjunk meg abban, hogy három apa áll szolgálatodra: egy valóságos apa, egy pótapa és egy nevelőapa. Igazán meg lehetsz elégedve. Nevelőapád érted jön hajnalban? – Azt mondta.

– Jó. A bőrödre vigyázz, és ne vetkőzz neki, mert most nagyon fájdalmas lenne. Ha a hazajárást hosszadalmasnak találod, azt sem bánom, ha akár hetenként jössz haza. Ha olyan nagyon akarod a nádi életet, hát akarjad! – Megeszik a szúnyogok – szóit közbe Nancsi néni. – Az az ő dolguk. – Gyula meg véresre vakarja magát. – Az meg a Gyula dolga. Matulát hetven éve eszik, mégis egészben van. – Van szúnyogolajom – mondta Tutajos tele boldog kalandvággyal, és most határozottan feleslegesnek tartotta az öregasszony beleszólását. – Takarót vigyetek elegendőt meg egy felsőkabátot is. Éjjel hűvös lehet, és esőre is kell gondolni. – És ennivalót? – kérdezte Nancsi néni harciasán. – Nancsi néni majd ad Matulának, ami főzéshez kell. Szalonnát, zsírt, miegyebet… sót, paprikát. Fogjanak halat, nem kell Matulát félteni, aztán, ha unod, hazajössz… – Dehogy unom! Nem is mertem volna kérni. István bácsi, a Lovassy-könyvet elvihetem? – Minden könyvet, amit a házban találsz. Gyula elnevette magát. – Mit nevetsz? – Sok lenne – vágta ki ijedten magát Gyula Lajos, mert a családi levelező jelent meg előtte, az “Imádott Nagysád” és az áthúzott Irmuska –, elég nekem az az egy könyv. – Jó. Tanárom volt az öreg, nagyon szerettem: sokat csavargott itt a nádban, de erről Matula többet tud mondani, ha akar. Nem feküdnénk le? Pálinkát is vigyetek, ha valahol hideg eső megverne benneteket, meg sebre is jó. Gyula ezen az éjszakán nyugtalanul aludt, minden órában felriadt, és összevissza álmodott fűt-fát, tücsköt és bogarat. A bőre is sajgott még. és többször mintha Matula kopogott volna az ablakon, pedig csak a macska vadászott a padláson. Mikor azután valóban zörgött az öreg, Gyula olyan mélyen aludt, hogy kétszer is meg kellett verni a zsalugátert. – Hej, zabba mennek a lovak! – Mi? – ijedt fel barátunk, de aztán hamar összeszedte ébredő gondolatait. – Megyek, Matula bácsi. A konyhában egy hátizsák hevert a padlón, és éppen csak hogy nem ordított a belső feszüléstől. – Jó szíve van ennek a Nancsinak – mutatott Matula a hátizsákra –, majd én viszem, mert a maga hátáról lenyúzná a bőrt. Nancsi néni ekkor jött ki a kamrából, kezében két üveg dunsztos. – Ezt a kis befőttet még… Gyula szereti. – Ha szereti, hozza is el. A zsákban nincs hely. – De a pálinkának volt hely…? – Az orvosság, de ettül csak a hasa fájdul meg az embernek. Szóval, ha Gyula elhozza, hát elhozza. Ámbár elég lesz neki a két pokróc is. – Majd legközelebb, Nancsi néni… Az öregasszony mérgesen nézett Matulára, akit azonban ez nem zavart. – Mehetünk – mondta –, isten áldjon, Nancsi, az a rántott csibe múltkor nagyon finom volt. Mire Gyula elköszönt, a nagy hátizsák már kint ballagott az udvaron, bár még a verebek sem kezdték meg a reggeli értekezletüket. A kert hűvös volt és csendes, mintha az éjszakai titkokat őrizné, a patak suttogva szaladt, mintha még reggel előtt oda akarna érkezni valahova, de a gyalogút a kertek alatt most már ismerősként hívogatta Gyulát és az új csizmákat. – Nem nehéz, Matula bácsi?

– Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta Gyula Lajosnak, és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit. De most már ismerősek lettek a hajnali illatok is, és ha a fiú becsukta volna szemét, akkor is tudta volna, hogy most kukorica mellett mennek, most kender mellett, s itt le van kaszálva a lucerna. A nagy szilfára ismerősként nézett fel, csak éppen hogy nem köszöntötte. A vén fa barázdás kérgére titkos jeleket írt az idő, és Gyula szerette volna megkérdezni az öreget: hány éves lehet a fa, és miért áll ilyen egyedül, de nem szólt semmit, a nagy hátizsák meg csak ment előtte egyenletesen. Túl a gáton, széles, de csendes diskurálással kezdte a napot sok ezer madár, amelyből azonban kihallatszott egy-egy gém recsegő trombitálása, szárcsák sikkantása és a vöcskök kurjantása, a parti fűzfa száraz ágánál pedig egy szürkevarjú károgott valamelyik távoli atyafinak, de a válaszokat hallani már nem lehetett. A nagy sásos rét hajnali lélegzése, nehéz posványszaga most már ismerős volt, és az éles sáslevelek tehetetlenül nyaldosták a csizma síkos szárát. Az összeszabdalt lábszárak védett biztonságban lötyögtek a csizmaszárban, és Tutajosunk szinte kereste a tocsogókat, ahol tegnapelőtt a szandálok nyúlósra áztak. A nagy locsogásra Matula hátrafordult: – Jó a csizma, ugye? – Nagyon, Matula bácsi, köszönöm, hogy szólt! – Nem azért mondtam, de ide ez való. Na, menjünk, a fene ezt a zsákot, már szeretnék megválni tüle. Amikor felkapaszkodtak a gátra, a túlsó parton megint felrobajlott a madarak orkánja, de Matula oda sem nézett, csak jóval később állt meg megint: – Látja? – Mi az, Matula bácsi? – Pocok. Pézsmapocok. A folyó egyik partjáról a másikra egy zömök állat úszott keresztül, és eltűnt a túlsó part sásos szegélyében. – Harap? – Ha megfogják, minden patkány harap. – Mit eszik? – Amit akar. Mindent. Bogarat, rákot, csigát, de répát, kukoricát is. A búzát nagyon szereti, ahol búzavetés van a parton, csak azt pusztítja, de a bőre szép. A messzelátót elhozta? – Jaj, Matula bácsi, elfelejtettem… – Pedig mondtam, ugye? Az ember nem is gondolja, hogy néha a levegőnek beszél… Gyula szégyenkezve hallgatott, mert nem akarta mondani, hogy ez Kengyellel is előfordult, pedig annak káros következményei lehettek. Kengyel is a levegőnek beszélt, aminek aztán az lett a következménye, hogy: “… folytassa, Ladó…” Tutajosunk megborzongott, és magában szidta ezt a szórakozottságot. Matula azonban már lefordult a gátról, neki a rekettyebokros sűrűnek, és Gyula úgy érezte, a kunyhót őrző égerfák karja kitárul, mintha meg akarnák ölelni, aki hazaérkezett.

– A gunyhóban is mindig van egy-kettő. – Fiatal még. először rendbe tesszük a gunyhót. – Jó – mondta később –. Két hosszú rudat húzott ki a kunyhó mellől. sötét odúja a nádszagú otthon. Az öreg ránézett. amíg a fiú kicsatolta a láncot. Rágyújtott. egy nagy kígyó! – Ne fogja meg. hogy ki vette le nyakáról a láncot. szeméhez igazította. Én többnyire itt vagyok. de a kocsi is megsüllyedt volna. és Csikasz a ház népe. Leült az öreg ember. mint a beteg kutya. – Emelje. végül már ott volt feje Matula keze mellett. úgy megrakta a hátizsákot. meg se kötnélek. Fújtatunk egy kicsit. Matula lelökte a petrence tetejét. aztán rendet csinálunk. pipa se ízlik. – Olyan jó itt. Matula bácsi… – Attól még helyin lehet az esze. De hát így nem bízom benned… Ja! – nézett Gyulára – a messzelátó ott van a hátizsákban. és tavasz felé már csak ténfergek. le ne dűljön. Aztán háromszor körülrohanta a kunyhót. a bokrok formáját. elég lesz. Aztán kigyüvök. “A gunyhóban – gondolta – egy-kettő? Te jó isten…” . hogy nem hagyod a gunyhót őrizetlenül. de Gyula nem lelkesedett az ügyes szénahordásért. büdös lesz a keze. – Van egy petrence. – Csak olyan kajla ne lennél – nézett a kiskutyára –. Az öreg nem szólt. mert tudnám. fene a kígyóját. fulladok is néha. Most lett a hajnalból reggel. Csikasz egyre közelebb kúszott gazdájához. tavaly megázott. hogy ez neki is szól egy kicsit. na fogja meg. egy-egy fát. ha nagyon megnyomta a hó. és a két rudat átszúrta a kis kazalon. aztán megsimogatta. és Gyula megjegyezte a tájat. – Matula bácsi. – Juj! – ugrott Tutajos. a házba. az itt van. hogy nincs az a pénz. A fele petrencét szépen felemelték. mint egy szöcske. aztán egy darabig csak a madarak távoli zajongása hallatszott. üres a fa. Olyan ágy lesz belőle… A petrence elég messze volt.A kunyhó maga volt a lomha jóság. Gyula még szemén tartotta az üveget. Lassan kialakult benne valami önkéntelen tájékozódás. Felét behozzuk. A kutya Gyula közeledésére kissé tartózkodó lett. majd végül lefeküdt Matula elé. hadd ugrálja ki magát… – tette le Matula a hátizsákot – meg aztán nem is felejti el. A fű itt méteres volt s alul még erősen harmatos. hegy a hideg bujkál a gerincén. Amíg beszélt. és nézte a pipa ellibbenő. és leült Gyula is. – Elbírja? – Hogyne – állt a rudak közé Gyula. de a fa üres volt. – Eressze el a kutyát. Szénát kell hozni. Tutajos riadtan nézett. hát mikor jön már meg az eszed? Tutajos úgy érezte. lenge füstjét. Gyula előkotorta a gukkert. még ha csak ránéz is. – Csak lassan. Megizzasztott ez a Nancsi. de most már. – Milyen kajla vagy – feddte az öreg –. lehet. – Én?… és Gyula nem akarta mondani. megigazgatom a gunyhót. nézzen oda a nagy fára. még ott van a nagy sas. Csikasz hasra feküdt a kormos tűzhely mellett. – Nem látok semmit. ami benne van. aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz. a harmatból pára. Matula bácsi. aki lelkendezve örül a vendégeknek. a világosságból ragyogás s a szürke magasság felett kék az ég. de farka hevesen rezgeti. és már nem is megyek haza. és gondolatai között Matulát kezdte látni: “Amíg ilyen kajla vagy… nem bízom benned…” – Első az ágy – verte ki Matula a pipát –. amerre a kígyó elcsúszott. aki szereti. Ez azonban nem volt egészen igaz.

ugye. mert úgy érezte. hideg rémület… Amikor letették a szénát a kunyhó előtt. Jó hely az nekik… ámbár Csikasz néha el-elkap egyet. Gyula végigfeküdt a szénaágyon. A lépésre vigyázzon. maga meg fogjon ebédre valamit. ugye? A többit megcsinálom magam. Mivel csípjen? – Úgy értettem – borzongott Tutajos –. Nehéz? Úgy érzi. gondolatai között újra megjelent a kígyó. nehezen rakjuk fel. amire kirakodunk. megtöltjük szénával. akkor csak bólogat meg tekergőzik. – Csak olyan büdösek ne lennének – folytatta Matula –. Amúgy nem bántanak senkit… nem érdemes ennyit beszélni róluk. – Akkor pihenhetünk. csak nem olyan békésen. és nem érdekelte a messzeség ezüstös leheletében szálló madársereg. csak megbotlottam. az lesz a vánkos. itt a réten csak a valóság a járható út. lassan. szeme pedig úgy kidülledt. Hiába úsztak felette könnyű kis pufók felhők. olyan förtelmes. Gyula pedig arra gondolt: miért mondta. akkor nem billeg a széna. és karjai olyan hosszúra nyúltak. mért ne tudna? Matula csak vigasztalni akarja őt? Borzalom… Gyula most már nem nézte a tájat. hogy igenis nehéz! És úgy látszik. – Nagyszerű. A hátizsákból majd kirakodok. Matula bácsi. “… még rám jön – váltott lépést a fiú Matula rendelkezése szerint. – És a vipera? – tette hozzá hangosan. Matula egy kicsit szárnyra eresztette. . amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az. de az esze most igazán másutt járt –. Matula erre nem szólt. s az egyik pokróccal letakarta. Én addig összebarkácsolok egy polcot. Csikasz. mert ha ledül. fogja meg. amelynek hívogató öble egyszerre kígyótanyává változott.– Amikor én bal lábbal lépek. mert a lábadra lépek – ha van nálam bot. “Nem nehéz?… Te ökör!” – mondta Gyula Lajosnak. – De a kígyók inkább csak éjjel járnak. hogy nem harap? – Hát harapni akar. – A kunyhóban is vannak kígyók? – Szeretik. Gyula a földet nézte. “Nem bánt senkit” – gondolta Gyula. mert a rakomány megbillent. Gyula gondolataiban tovább tekergett a kígyó… szóval akar harapni… és ha akar. meg a kis madarakat is abajgatják. – Nehéz? – szól elöl a feddő hang. mint a fenti szarvasmarhának. Matula bácsi. amivel a kígyó eltűnt a füvek erdejében. de nemigen tud… na. – Pihenjünk? – kérdezte elöl az égi hang. ha összeszoknak. Tutajos melegen nézett Csikaszra és hidegen a kunyhóra. szöcske van elég a fűben. Megemlegeti. tudom… Matula tehát megvetette az ágyat. és arra a néma csúszásra gondolt. Az ember megfogja a nyakát. Gyula e pillanatban még a kígyót is elfeledte. hogy a válla szakad le. – Mondtam. Hordjuk a szénát. Az a gyors. Aztán ne kapkodjon. – Igen! – helyeselt élénken Gyula. mert nagy halpusztítók. ha az ember megfogja. nem árt. ha valami tehetősebb hal akad horogra. mint Bütyöké. maga a jobbal lépjen. Matula bácsi? – Eszi azt a fene éjjel-nappal… – eredj innen. büdös levet ereszt… – Nem csíp? – Csíp a ménküt. a nyakamra tekerődzik…” – erre a gondolatra majdnem kiejtette kezéből a petrencerudat. Fárassza! Csikaszt elviheti. hegy nem nehéz. de kenyérgombóccal is megpróbálhatja. Tutajosunk ezek után elfelejtette a kígyókat. – Olyan itt nincs. Gyula szeretete Csikasz iránt nőttön-nőtt. többnyire agyonverem őket. – Próbálja ki. és fogai összecsikordultak. de amint megszabadult a tehertől. Kukacot talál a partban. – Nem. amikor alszom.

mert tudta már. és újra bevetette a horgot. hiszen a ragadozóknak főleg a repülés a kenyerük. Meg is látta az imbolygó rétihéját. hogy mozgását csak az utazó nádtörmelék mutatta. hogy a koldulás a kígyók társadalmában nincs bevezetve. mire Csikasz is odajött. visszavisszanézve. hogy a kígyók nemzetségére gondolt. Közben még botot is vágott. bár az izgalmas feszültség alig csökkent. jóízű is – ha nem pocsolyában fogják –. Fogott néhány szöcskét. “Fejbe vágom. s a szikvízen csárogó. a majdnem kopasz gáton. A végtelen nádas felett egy pillanatra nem szűnt meg a madarak mozgása. Az úszó simán repül a helyére – most kenyérgombóccal csalizva –. olyan hanyag nemtörődömséggel. s mint szidják. de nem ment. – Hopp! – mondta Gyula. utána mint robban fel a sík víz. és úgy maradt félig a víz alatt. gilisztát. Ez. amit most csúsztat a haltartóba. egyszerre megszűnt a kígyókérdés. de el nem érik. A szürkegémet. mert a kis kárász kiemeléséhez nem kellett erő. És nyugodt. és a könyvre gondolt De hol az úszó? Elakadt valamiben. de ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. Gyula felemelte a fejét. mintha játék lenne az egész. és mondanunk sem kell. mintha csak egészségügyi sétarepülésről lenne szó. hogy minél hamarabb kint legyenek a derékig érő fűből. hanem egy. De látta azt is. hogy új emberbarátja követi-e. hogy arról kódul” – gondolta futólag és harciasán. Ebben nem is volt hiba. hogy ez a mozdulat már Matula mozdulata. barnakányát vagy más ragadozót. kanalasakat. hogy ebéd legyen belőlük. de ritkaság a kilós. mert Gyula ugyancsak szedegette új csizmáit. és Tű táj ősünk hosszan bátorította magát. Hajszolják. Az égen csapott hasú felhők jöttek-mentek. Ilyen kicsinyekből – gondolta Tutajos – sokat kell fogni. Ezt a kaszálást. Egy villanás. Most már igazan nem kapkodott. és Gyula érzi. mert ott igazán szó szerint veszik. hogy ez veszélyt jelent. – Eredj! – intett Matula. és megugatta az ollós jövevényt. s a madársereg figyel. Szép. mert Matula is agyonveri. gyakorlatképpen. talán negyedkiló. – Nini! – kiáltott. míg hozzá mert nyúlni. és amikor bevetette a horgot. . s ez sokszor több. A giliszta erősen tiltakozott szabadon maradt részével. mint a boldogság. Ezek után egy termetes gilisztát húzott a horogra. aztán messze elhajította a fűbe. Ha mégis hirtelen csend lett. ha van nála bot. amint átlebegett a víz felett. amire nem volt szükség. hajszolják a gyilkos vendéget a békés vízimadarak. már felettük volt. s az lehúzta? Óvatosan emelte ki a horgot. hápogó madárság egy pillanatig sem maradt csendben. s a madarak zajongását lassan már meg se hallotta. és – bár erre nem volt szükség – a nyeles szákkal emelte ki. és keményen megmarkolta a horognyelet. úgy látszik. hogy ez a könnyed szárnyalás mint változik villámgyors suhanássá. még kisebb kárászt is szépen kivezetett a parthoz. “Ott legalább meglátom…” – gondolta. a víz alatt is folytatta. mert megölni nem akarta. és olyan nyugodtan körözött fel a felhők fölé. mert csakhamar erősen megrándult az úszó. mit sem törődve azzal. Pedig állandóan szólt a nádirigó. aranyos hal a kárász. de a legtöbbet nem.– Gyere. és Csikasz most már vidáman ugrott neki a csapásnak. bakcsót már ismerte. És ez az érzés nagy elégedettséget ültetett a fiú gondolatai közé. “Majd estére visszatalál…” – nyugtatta meg magát. A rák véletlenül akadt meg a horgon. Most újra nyugalmas percek következtek. károgó. Tutajosunk elégedett. A zsilipnél aztán letáborozott. az nem is eszik. A folyó olyan csendes volt. Csikasz! Csikasz erősen csóválta a farkát. hogy aki nem dolgozik.

A héja. Igen. A bevágásra berregni kezdett az orsó. mint a hajlott tűk. – Ilyen hülye is csak én vagyok! Csikasz változatlanul helyeselt farkával. a csuka csúnyán tud harapni. Ez pedig annyit jelent a halnak. A róka a legbámészabb nyulat fogja meg. és kezében van a hal is. ámbár ez lehetett részvétnyilvánítás is. ahol egy kis nádsziget mellett – úgy látszik – a legnagyobb volt a haljárás. de Csikasz csak a farkát csóválta. amelyik legrosszabbul repül. csak az éber marad meg.– Hát most bevágjak. Gyula rázogatta az erősen vérző ujját. Tutajosunk kerek szemmel álmélkodott. gyere. Itt is csak az erős. hogy kezében van a bot. Itt is otthonosak a fogak és körmök. de a csuka nem törődött velük. amire engedett. életrevalóságát átadva az utódoknak. – Azanyád! – üvöltött a fiú. és egyelőre nem gondolt étkezésre. Ez a játék (ami csak Gyulának volt játék) végtelen örömmel töltötte el. báránykám – és kiemelte a halat a partra. vagy ne vágjak? – suttogta a fiú. – Huhuuu! – kotorászott Gyula kés után. apám és Bütyök… és az egész osztály. mart nekirugaszkodott még párszor. hogy a csuka se kapkodjon. Kiszopta a sebeket. mint a többié. amelyik leggyengébb. mint a karmok s a horgas. – Na. és Gyula most már nem tétovázott. és különösen két hatalmas “ebfoga” veszedelmes. aztán újra másik irányba. sőt saját gyermekeikkel szemben is. de a fene tudja. mint a kacsáé. Ijedten csapkodtak. miközben Csikasz halkan morgott. és Gyula hamarosan visszaemlékezett Matula tanácsára: “Aztán ne kapkodjon…” Azt már hiába mondta volna az öreg. de a csukát nem hatotta meg a mamájára való hivatkozás. tépő csőr a levegőben. s a fiú engedte. a vizeknek is megvannak a maguk ragadozói. Tutajos nagyot sóhajtott. de már fékezett. csuka. ahogy a valóságos horgászoktól hallotta –. és szája. hanem a bekapott mutatóujját konokul tartotta szájában. de most már ki lehetett piszkálni. Az úszó azonban elindult. süllő – s a vizek többi ragadozói – azokat a halakat. A háló súlya és a csuka daliás termete erősen csökkentette fájdalmait. mert neki ez a szokása. amíg fel lehetett húzni a levegőre. és Kengyel látta volna… és Piri mama és a mama. a többi nem más. és elveszíti az eszméletét. és – lássuk. s akkor már úgy megy a szákba. nem adhatott tanácsot. miből élünk – visszadobta a horgot oda a túlsó partra. A többi elpusztul. így a kígyóknak szánt bot végét feszítette a csuka fogai közé. mert a csuka a botot harapta kitartóan. sólyom tévedhetetlenül azt a madarat vágja ki a csapatból. Csuka! Hej! De milyen szép csuka! Csak Matula bácsi látta volna. és távolabb húzódott a csapkodó vízitigristől. amelyeknek valamelyik érzékszerve rosszabbul működik. mert most már igazán érezte. De a hal más véleményen volt. A hal azonban még a szák hálójában sem viselkedett bárányként. Tutajosunk ezt most megtanulta. Fuldoklik. fogai. mint az idegeneket. mert a küzdelem erősen megviselte. a farkas az elkódorgott bárányt s a harcsa. hogy az elvetemült tigris száját kinyissa. A hal már fáradt. mint amikor a levegőben élő embert a víz alá nyomják. párzás idején felébredve a szerelem . Gyula visszadobta a haltartó hálót a vízbe. amikor végre a haltartó hálóban volt a hal. melyik zsebébe tette. ami nagy zenebonát csapott a víz alatt. mert azokat éppen úgy elkapják. amelyik legkevésbé tud vigyázni magára. és Csikaszra nézett. bár a két kárász nem nagyon örült a veszedelmes társaságnak. És ez a szelektáló válogatás könyörtelenül igazságos saját fajukkal. – Hohó! – óvatosan megállította a halat. Most visszafelé rohant – Gyula feltekerte a felesleges zsinórt –. Sőt. És a horog még mindig bent volt a hal szájában. karvaly. a hatalmás csukaasszonyság. A hal hosszú volt. – Most levegőt adok neki – magyarázta Csikasznak a dolgot. mint a bárány. mint élelem. És elgondolkodott – íme.

mi nem zavarunk senkit. és kézzel is elkapta a zsinórt. – Hát ti? – mosolyog Tutajos. Tutajosunk egészen elérzékenyedett a három fekete madárka láttán. Majdnem ugyanezt teszi a csuka is. . Gyula elfeledte a csukát. annak kell is lennie. és ott úsztak el Gyula előtt. A süllő például ragadozó. egyre fogyott. de ez is csak akkor lesz tartós. de még a sebességét sem csökkenteni. de el is engedte azonnal. mintha a fiú formáját akarták volna megjegyezni. amely vitte a zsinórt. de könyörtelen. ami majdnem kiszakította kezéből a botot. Csak húst eszik és csak élőt. úgy bekapja a kisebb termetű férjet – ha nem vigyáz magára –. hogy a hasznos és káros megállapításokkal vigyázni kell. Elsősorban küszt. és így lesz az értéktelen küszhúsból nagyon értékes süllőhús.bódulatából. hogy annak csak a derék hitves gyomrában van ideje gondolkodni az élet és szerelem változékonyságáról. ahol három kis madár ül a vízen és most megrettenve nézik az embert. – Pii… piitty – szabad erre menni? – Nektek mindent szabad – érzi Gyula –. vagy ne menjenek. Közben lekapkodták a nádon. Ha elszaporodik a pocok meg az egér. és a fiúnak sem volt semmi más vágya. Embertől nem is nagyon félnek. Elkapja a békát. s a zsinór látható része eltűnt a folyó hátán. a zsinór félelmetesen fogyott és Gyula megdöbbenve látta. békés kis halat. Hiába volt újabb és újabb erőlködés. Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára. és azonnal szívébe fogadja a három kis fekete jövevényt. árva szépségükben. hogy a tengelyen már alig van pár méter. és a számára hasznos túlszaporított állatok természetes életfeltételeit biztosítja. és most csak vannak szegénykék. ámbár nem tudom. “Milyen okosak” – akarta gondolni Gyula. aztán áteveztek a túlsó partra. hogy csak csodálkoztak az emberen. viszont a békés halak lehetnek haszontalanok. – Az anyjukat elfogta valami. kik vagytok. elfeledett mindent a fellángolt izgalomban. a kis szárcsák ezt nem kívánták. hogy menjenek. az orsó vészesen berregett. nádas menedék. hínáron napkúrázó bogarakat. apró csigákat. fiatal. pedig nem csináltak semmit. mert a kezét elvágta volna. Gyula már értesült ezekről a dolgokról. és nem is lesz másként soha. A fiú meg se moccant. és tudja. sokszor károsak is. Ami van. tengeralattjáró?” A zsinór fogyott. “Mi ez – gondolta a fiú –. megjelennek a vércsék és ölyvek és sáskajárás idején a pásztormadarak. ám az is lehet. Itt bogarásznak a folyón. de erre már nem maradt ideje. a hal tempója nem változott. csak itt evezgetünk… – és mint kis fekete gályák. de most már tudnak magukra vigyázni. Hatvan-hetven méterre vágtatott a folyó közepén. Beakasztotta a horgot abba az ismeretlen lénybe. Aztán… egy csattanó rándítás. ha a változtatásban a természet feltételeit elfogadja. ezt az értéktelen. A természet bölcs. ámbár ez már nem válogat. és lassan elvonultak lefelé a folyón. csak megsimogatni őket. és hiába volt minden rángatás. mert veszély esetén ott volt a sásos. mentek tovább. Ez nem volt másként soha. aki a saját ujját szopogatja. és hogy a ragadozók sokszor bizony nagyon hasznosak. A kis szárcsák előbb még megtanakodták. – Pii – piity – mondták a kis madarak –. – Három kis árva szárcsa – mondta otthon Matula. mert zrrr… zrrr… – vadul kerepelni kezdett az orsó. és Gyula teljes erejével se tudta megállítani. de szemük állandóan Gyulán volt. fiatal hajtásokat. aki szintén észreveszi őket. de a parttól messze sose mentek. Néha visszanéztek. Az úszó (Matula tutajnak mondja) mozdulatlanul áll. A horognyél már karikára görbült. kis vadrécét. és ifjú barátunk bevágott. csak éppen hogy voltak. Sajnos. és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. Hála Lovassynak. és Gyula gondolatai közé alig talál utat az a kedves kis szerény pityegés. vízipatkányt és – ha veszélyben van – Tutajosunk ujját is. ami jobbról jön a part mellől.

de nem szólt. Matula bácsi? – Semennyi… de nyolcvan deka megvan. és a harcsa nem ment ki a világból. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. Csikasz reménykedve nézett öreg gazdája után. – Ezt hát megcsináltuk. de előbb verje ükét kupán. és erősen megmosta a kezét. aztán az eget. el! Száz méter zsinórral. Egyik komámat nyomorékra harapta a csuka. aztán az üres horognyélen. s az egyetlen ütés után az sem mozdult. aztán. tanár úr…” . Látja ezt a pócot? Ez lesz a maga hele. és a halakat a kés fokával keményen tarkón vágta. Sóhajtott. Két ujjal fogta meg a kopoltyúk mögött a csukát. Rakja ki a holmiját. Két ujja megbénult. hogy Gyula kiemeli a haltartót. aztán a fiú véres kezén.” “Na. nem lehetett megállítani! – Elhiszem. Gyula pedig elképzelte. – Az én csukám hány kilós lehet. Ladó… megbízhatatlan abban is. mint a hazug ábránd…” “Igen. Száz méter zsinórt nem lehet csak úgy lenyelni. látja! Maga akar ezzel az öreg emberrel vitatkozni? Maga?” “Nem. Matulának van igaza. jelezve. horoggal. aztán csak egy szót mondott: – Elvitte? – El – szomorkodott Tutajosunk –. “… Maga javíthatatlan álmodozó. – Nyalhatod már. amit tud… – mondta belül egy hang – nos?” “Igenis. Ladó. aztán bánatosan lefeküdt az árnyékban. aztán az árván maradt orsót és nyelet. úszóval. ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú. így kell. látja? – Igen. mintha győzedelmes hadakozásból tértek volna vissza. Lehet ez másfél kiló is. és ugyanígy nézett végig a bevonuló Gyuláékon. Nem baj! – Nem baj?! – Nem hát. ha kiáltok. mert az elmúlt percek izgalmai még idegeiben örvénylettek.Tutajosunk inkább lerogyott. Csikasz… eredj a fenébe – tette aztán hozzá. hogy mondjuk ezt el a gazdának? Csikasz tanácstalanul billegette farkát. igaz. mint leült a partra. Csikasz – nézett újra a kis kutyára –. Hunyorogva nézte. A halakat tegye hűsre. – A szájába meg ne nyúljon máskor. tanár úr. és minden épkézláb gondolatot elnyeltek. Nézte a vizet. Végül is arra tért magához. mindenestül… Matula bácsi – kiáltott –. Különben várjon. “Rémes! – gondolta. szinte megdöbbent. ha olyan a gunyhó. és összeszedi a cókmókot. a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. olyan vidáman állt eléje a gyalogúton. jöjjön. mekkora fogai lehetnek egy tízkilós csukának. mert nem szeretem. Megvakarta ősz fejét. – Véletlenül… – Hát véletlenül se. Itt maradsz. Csikasz – intette le a jelentkező kutyát –. mintha gondolatait gereblyézte volna össze. Matula éppen végzett a polccal. csak útban lennél a ladikban. hogy Csikasz megnyalta vérző ujját. A parton kellett volna utána menni és fárasztani… ámbár kivenni akkor se tudta volna. ide nézzen! Matula nagy kést húzott ki a nádtetőből. Szeme először a haltartón állt meg egy pillanatra. A kutya itt marad. mint egy kirakodóvásár. s amikor látta.” “Ne álmodozzon. és sóhajtott. – A csukát meg így kell megfogni. hogy a horgászatban nem járatos. hogy ne kínlódjanak. tanár úr. tíz kilón felül volt. Most elmegyek csónakért. hogy egyenesen áll-e a tartó drótokon.

ott a kanyarban még láttam. hát nyolcvan deka. a kunyhóban. próbálkozzék vele. befogadva a vezérek ivadékát. Gyula elindult. rozoga alkotmány szinte surranva indult. Egy aranymálinkó ismételten megállapította. amire Matula mutatott.Ekkor lágy madárfütty térítette Tutajost magához. talán elő tudjuk ráncigálni. A kanyaron túl aztán megálltak néha. A folyó felől kiáltás szállt a kis tisztásra. – Nyolcvan deka. hova teszi az evőeszközt. újra kifeküdt az árnyékba. Hoztam vágóhorgot is. hogy valahol megtaláljuk. S az ormótlan. hogy az volt – eddig elfeküdt valami gödörben. mert elgondolkodott azon. – Mi az. Gyula csak most látta meg a pad alatt azt a fanyelű hegyes vaskampót. Aztán megkérdezte: – Fölfelé ment? – Fölfelé – intett Gyula végig a folyón –. a vízparton. Ezzel akarja fejbe verni az öreg a halat? Egyelőre élvezte a csónak siklását. – Gyula… Gyulaaaa… a nyelet is hozza! Többször nem kiáltott az öreg. és látszólag azonnal elaludt. zseblámpát. Egy kicsit idegennek érezte magát a nádasban. de lassan ment. könnyebben megy. meg nem akad. de mivel semmi parancsot nem kapott. Ki fogott még az osztályban nyolcvan dekás csukát? Senki! Még Kengyel sem! Ezen aztán szépen megnyugodott. Matula egy öreg csónakban ült. és most olyan érzése volt. hogy erre a bizonytalan harcsavadászatra miért kellett elhozni a horognyelet. a csónak mégis nyílegyenesen ment a középen. Csak a zsinór vége a kezünkben legyen! Tud evezni? – Megpróbálhatom… – Szóval nem tud… de majd megtanul Itt van ez a fentő. és egy-két faroklegyintéssel helyeselte az ifjú tevékenységét. Gyula nem tudta elképzelni. – Fentő? De minek az a vasdarab? – Hogy a víz alatt maradjon. mert egyszer csak felugrott. hogy “huncut a bíró”. mintha valaki önmagában nincs otthon. könyvet. A füle azonban álmában is nyitva volt. és egyik oldalon evezett. A csónakban egy száraz. és Csikasz azonnal összeomlott. – Ezzel gereblyézünk a fenéken. – A farára üljön a ladiknak. aminek a végére rozsdás vasdarab volt kötve. – Itt maradsz! – intett a fiú szigorúan a kiskutyának. hogy: “huncut a Ladó”. amíg csak a zsinórba. amit a számtanórán álmodozva a Velencei-tavon látott. “Huncut az öregapád!” – mondta Gyula kicsit megbántva. – Jól megszaladt… – fene tudja. Csikasz közben többször bejött a kunyhóba. Miért? Eddig csak azt mondta. A harcsa – mert majdnem biztos. Matula bácsi? – Fentő. és ez olyan furcsa volt és idegen. . de ezt most Gyula egészen pontosan úgy értette. hogy vágta a zsinór a vizet. jól megjegyezve. A víz nem széles. Száz méter zsinór elég hozzá. mintha egy kicsit hazaérkezett volna. Nem látott még ilyet? – Nem. a tányért. s ez a csónak mintha ugyanaz lett volna. és rendesen elrakodott a polcon. hol állt meg. ez ellen nem tehetek semmit… maradok. hogy “maga”. hosszú. ágas végű pózna. és Matula átkutatta a fentővel a feneket egyik parttól a másikig. mintha azt mondta volna: – Hát már te is parancsolsz? Sajnos. hogy “nevelőapja” most szólította először nevén. pedig Matulának csak égy evezője volt. és a kiáltásban mintha a táj szólalt volna meg.

Matula pedig lefékezett. mint Bütyök a bizonyítványt. – Próbálkozik a kutya! Vagy lefeküdt megint. hogy jól megszaladt? Följebb kell keresni – ezzel Matula meghúzta az evezőt. – Ámbár az is lehet. mert újra megfeszült a zsinór. megkeressük a végit. legfeljebb annyi. ha ugyan a horog még a szájában van. Jól meghúzta. A kampós ágat gondosan húzta meg a fenéken és emelte ki. mindegy. időnként kiemelve az ágakra akadt hínárral együtt. Na. majd kicsit gyorsabban megyek. A zsinórból ekkor már háromnegyed rész az orsó dobján volt. – Jó. hogy mozgásba legyünk. Szerencsére ilyen szörnyetegek nem teremnek a Zalában. vagy… nem mondom?!… visszafelé megy – és Matula gyorsan tekerte vissza a zsinórt. – Úgy húz. és ha megugrana. aztán elindulok. csak lassan. húzta a fenéken. – Adja ide! Tutajosunk boldogan szabadult meg a nyéltől. száz méter zsinórt nem nyel el a főd. hogyan… Gyula lélekszakadva evezett. ugye. ami ereje után cápa is lehetett volna. – Vagy elakadt a zsinór valahol. Ott volt! Nagyon is ott. csak úgy hajlott a bot. és Matula megfeszítette a zsinórt. – Lassan. hogy a ladik súlyának egy részét a hal húzza. mint egy ló – mondta az öreg elismerően. Vigyázzon! Matula egészen feszesre húzta a zsinórt. mert megugrik. ami Gyulában az izgalomtól ebben a pillanatban fenn volt akadva. hogy a zsinór meg ne akadjon a csónakban. de jól eltartotta a bot végét.Gyula kézbe vette a hosszú póznát. aztán erősen rácsapott a horognyélre. zsombékra… mit tudom én. nyomjon egyet a vízen. más nem történt. mint a lehelet. – Nyomja. maga meg ráteker az orsóra. amely – talán – összeköttetésben volt azzal a vadállattal. erősen. de úgy érezte. Az orsó berregett. aztán egyszerre csak leállt. bekotorva a parti nád közé is. – Adja a nyelet. Az orsó olyan halkan kerepelt. Vegye kezébe a lapátot. – Csak evezzen. hány mester lehet az orsón? – Fele már rajta van. hogy a váratlan rezgés megijessze a halat. s csak pár perc múlva álltak meg újra. ne törődjön semmivel! Fárad már… érzem. s ilyenkor úgy guberálták. Minden pillanatban várta. Matula megállította a csónakot. Gyula óvatosan szedte fel a zsinórt. mert rátekeredett nádra. piszkálja! Tutajosunk izzadt és piszkált. . hogy Gyula szíve úgy ugrándozott vékony bordái alatt. amíg egyszer csak vége szakadt. esetleg krokodil. és mi lesz akkor? – Matula bácsi. mintha tudta volna. hogy most csendben kell lennie. mint egy megrémült cinege. csak nyugodtan. most már nehezebben megy. amíg csak Matula meg nem szólalt: – Várjon! Hova tette a szemit? A fentő egyik ágán a hínár között mocskosán és alig láthatóan ott volt a zsinór. Tutajosunkat pedig hideg és meleg verejték verte ki váltakozva. vagy elfeküdt a hal. gyorsan… jobban! Az orsó szinte sistergett. Most rákötöm az orsóra. mert a zsákmány – ami még nem is volt zsákmány – a csónak alatt rohant el. és nem akar mozdulni. és leszakította magát – folytatta az öreg –. – Evezzen! Nem baj. amennyit csak lehet – és Matula úgy indult. mint az a lehelet. – Mondtam. mert az orsóba mintha villám költözött volna. A csónak állt. hogy az a démoni erő mikor rándul meg újra a víz alatt. Csak nyugodtan. – Meg ne húzzál Majd lassan hajtok visszafelé. s a csónakot is abba az irányba fordította. hogy rátekerte valamire a zsinórt.

mert ami hal van. hogy a harcsa kopoltyúján és száján átfűzött vastag zsinórt Matula megbogozza. és Matula néha meg is állította a halat. csak éppen hogy égjen. – Hanem a nyél igazán megérte az árát – mondta –. Pihenhetünk egy kicsit. Csikaszt. A csónakot most már itt hagyjuk a gunyhó előtt a vízen. A csuka most már alig volt fontos. S amikor megálltak. vagy nem szerette a bagót. mert a mainál többet már nem adhat a Zala.” Matula derűsen törülgette verejtékes homlokát. nagyon éles. ott a balta. Matula pedig megpróbálta emelni. egyedül lenni és újra átélni a csodálatos eseményeket. de az vagy nem akart táncolni. Én kinn maradok. a megjárt utak. egyformái. – Ne egyen a fene – korholta Matula jókedvűen a zsákmányt – most már úgyis mindegy – aztán vastag zsinórt fűzött át a hal kopoltyúján. nem akart feljönni. a nagy korkülönbség. nem elég. és beakasztva a tűhegyes kampót a kopoltyú alatt. és bajsza ide-oda lengett a vízben. vágyott látni a kunyhót. csendesen lehajolt. És összemosolygott a két ember. A nyurga diák Pestről s az öreg csősz a nádak és vizek országából. Vágyott valami másra. és rakja meg a tüzet. – Táncolsz te még bagóért – ígérte az öreg a láthatatlan halnak. közben olyat csapott álmélkodó és boldog Tutajosunk térdére. erős húzásokkal emelte a halat feljebb. Adja ide az evezőt. egyetlen erős húzással csónakba rántotta a halat. – Akkor menjen. – Sietek. hogy raktam tüzet? – Láttam. néha már attól féltem: eltörik. és valóban leszállt nyolcvandekás mivoltára. amíg vízben van. az orsó már nem forgott olyan gyorsan. mert akkor újra fáért kell mennie. és náddal gyújtson alá. és – igen! – örült. – Nem kell sietni. hogy a harcsakalandhoz igazán kár volna egy szót is hozzátenni. . Ijesztő nagy szája volt. a harcsát meg kikötöm. az iskola és rokonság. érző két ember. És Gyula majdnem elkiáltotta magát. – Így! Ezzel meg is lennénk. mennyi idő alatt fogom meg a pár halat. fogok még pár keszeget. amikor a harcsa széles feje felbukkant végre. Van a gunyhó mögött. A hal tétován ide-oda húzott. bizonyítvány és ajándék szivar. de erre csak erős rándítás volt a válasz. hozzáköti a ladik vaskarikájához. hogy az ijedtében majdnem belefordult a vízbe. Gyula vidáman ugrott ki a partra. feljebb… – Adja ide a vágóhorgot. A harcsa még most is más véleményen volt. mert leszakítja magát. – Most már elmondhatjuk. – A gyufa a polcon van. iszonyú zenebonát csapott a ladik fenekén. A baltával vigyázzon. És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt. – Most csak lassan… most már nem fordul meg. – Van tizenöt kiló… de inkább több – suttogta az öreg. mint a hazug ábránd. Matula most már bal kézbe vette a horognyelet. aztán a nagy halat csendesen visszaereszti a vízbe. tüzet rakni. – Meg ne mozduljon. A harcsa meg sok lenne nekünk. de csak egy-egy pillanatra. Matula bácsi. – Csak egyszer lássam meg a f éjit! Enged már… Matula szaggatott. Gyula aggódva nézte. hogy nem neki kell horgászni. szedjen fát. másikba a vágóhorgot. és Gyula arra gondolt. Matula bácsi. Ennek a betyár Kengyelnek megint igaza volt: “A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –.Igen. Elég volt mára. Látta tegnap. aztán délután beviszem az irodára. hogy a mienk. Nagy erő van az ilyen halban. Mit tudom én. csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző. Sokat ne tegyen rá.

és mi a gáz. hogy mi a szag. hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán. amíg a halakkal megérkezett. Felnézett az aranysárga madárra. és most öröme tellett a tűzrakásban. ahol Matulának jönni kellene. rá vékony ágak. ezért irdalom be. – Harcsát fogtunk. mintha otthon a szobájában ment volna. és tüzet rakott. – Nemigen akartak kötélnek állni. Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg. hiszen tűz nélkül szinte semmije sem maradna az embernek. Csikasz… Aztán kézbe vette a baltát. – Kígyó? Hát itt a balta. és az anyagból újra növények lesznek. és mi a füst. de a kiugró lángocskák alig látszottak az erős napsütésben. ami megint csak égés. Tutajosunk tehát megszerezte a tüzelőt. Alá a gyufa. aztán keserű lesz a húsa is. “Kígyó! – jutott eszébe. és arra gondolt. Matula utolsó szava az volt: . vagy elkorhadnak. és kezdődik minden élűiről. az égni képes gázok szerepe. És Gyula ezek után már nem gondolkodott. melyeket esetleg megesznek az állatok. ami él. – Éhes? – kérdezte Matula a korgásra utalva. de ez itt most más volt és titokzatosan szép. ötöt fogtam. a lesben ülő szitakötők alig rebbentek fel. Ezután már alig beszéltek. ha Ladó Gyula Lajos levágja a fejüket. a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. – Mindjárt kész. Ősi megelégedettség pihent el a szívében. A rekettyeágak ismerősként simogatták meg összekaszabolt térdét. mi a hő. és megborzongott. Mi a füst – nézte Gyula a tüzet –. sőt azon sem. az ebéd ígéretét. és úgy nézte a kibuggyanó fehér füstöt. és a kis kutya is odanézett. és mi a láng? És – végeredményben – mi a tűz? Gyula természetesen tanulta. mi az égés. aztán arra gondolt: mi lenne. Most aztán nekilátunk! Elő a bicskát! Ezt is meg kell tanulnia. mama sütjük a halat. aztán – mint a háztető – vastagabbak. de harag csapott fel benne. megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek. “Etetem…” – gondolta. Gyula kezdte megérteni a tűzimádókat. égő és elreppenő gázok és gőzök. ha nem lenne tűz. volt nevezhető. A meleg felreppen a felhők alá. A füst később elszürkült. hogy a ragyogó tollak. mert a sülő hal olyan gáznemű anyagokat felhozott. ahogy Matulától látta. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. mintha azt mondja volna: – Én is förtelmes éhes vagyok. a hamut a földbe viszi az eső. hogyan? – Látom! Matula sűrűn bevagdosta kétoldalt a halak húsát. – Most aztán nem marad más tüske benne. Matulára azonban még jócskán kellett várni. mint a szépség lenge csodáját. mi az égés. Alul a nádcsóva. de Gyula már ezért sem haragudott.Gyula most már úgy ment a rejtett gyalogúton. úgy levágom a fejét…” – de a kígyók máshol tartózkodtak. aztán félreállt. Látja. ami ebben az állapotban kizárólag illatnak. de ne nyomja meg a halat. Hozza ki a deszkát. A fiú önkéntelenül is megfigyelte az öreget. Más lesz belőle. de külön megmarad minden. de odaállt melléje Csikasz is. ideje volna már inkább őt etetni. és ha össze lehetne rakni. része valaminek. és nem is szerették volna. Tutajos Matula kezét nézte és – utánozta. mert gyomra kordulása azt mondta. hogy Tutajosunk gyomra szemérmetlenül korgott. hogy mi a hő. Gyula olyan éhes lett. csak a gerince. – Hozza ki a serpenyőt. hogy vágyakozva nézett a gyalogút bejárásához. a füst szétfoszlik mint gáz és korom. mert elfakad az epéje. Kezdődik? – tűnődött a fiú –. és a tegnapi irányba ment száraz fáért. és Csikasz várta a kunyhó előtt vég nélküli farkcsóválással.

– Ízlett? – Matula bácsi. de a halakat hagyja a vízben holnapra. amire nagy szüksége is volt. hogy végtagjait csak fájdalmas drótszálak fűzik testéhez. majd szívóját tisztogatta. Most pedig világraszóló alvás következik. Kinyitotta a szemét. Gyula ismételten megvakarta állat. Aztán ettek és ettek és ettek. amit ez a nomád élet parancsolt. Tutajosunk ezen a délutánon nem álmodott semmit. sőt izom. mely az előbb még Gyula tulajdona volt. s első pillanatban úgy érezte magát. de alkonyaira megjövök. még a harcsából se sok maradt volna. Ott pödörgette első lábait. Aztán ránézett Gyulára. egy kis húst is lehet rajta hagyni. de nem kívánta Gyula vérét. Nyurga teste szinte elfolyt a süppedő szénán. és nézte a füstöt. de messze ne menjen. Ha elmegy valamerre. A délelőtti fáradozások. ilyen jót még nem ettem.– Én kézzel szoktam enni… – és Gyula is kézbe fogta a halat a tányér felett. hogy vissza is találjon. mert evezni nem tud.” Aztán ő is letette a pipát. Csak a holtak alusznak ilyen mélyen – ámbár ők is égnek a föld szűkre szabott laboratóriumában –. nem! Gyula elnyúlt a szénaágyon. a széndioxidot. hogy hasa is van. Gyula most nem kérdett magától semmit. mert ez a finom tartály pirosodni kezdett. sem Csikasz. Első pillanatra úgy látszott. és a csukahúsból Gyula-hús lesz. mire felébred. hogy a szárnyas leányzó kizárólag lábakból áll. az oxigénnel égetve a testből a vérbe kerülő salakot. mint aki alagútban ébred. mint az érett barack a magtól. én már nem leszek itt. és nem ébredt fel arra sem. elmehetnénk valamerre… Csikasz önző volt. Szerencsére nem a szúrólegyek vérszomjas felekezetébe tartozott. míg egy szúnyoghajadon igenis kívánta. és mit sem tudott róla. A beirdalt hús úgy vált le a gerincről. evezést. s az átlátszó tartályba vér érkezett. ettől nem lett rosszul még senki. . izgalmas horgászatot. “Nevelődik a gyerök – gondolta –. és hideg orrával megdöfködte Gyula lelógó kezét. azonnal kirepült a kis kutyát bosszantani. Estefelé horgászhat is. A kunyhóban már homály volt. bár csak kezdődő izomláza volt. simán és mélyen lélegzett. mint a tuskó. általában azt az általános használatot. – Ide vele! – döfködte Csikasz orrával Gyula oldalát –. “Talán el sem alszom” – gondolta. s általában igen otthonosan viselkedett. és kinyitotta a szemét. és a kézben csak a fej maradt meg a gerinc. de szemtelen konyhalégy volt. Ahogy nekimentünk. csak egy szerény. de ez nem volt kellemetlen. favágást. és jó étvágya van. és abban a percben már aludt is. úgy nézzen körül. hogy gyomra most pótolja a délelőtt elhasznált erőket. a levegő benzinjével. ideg. és amikor meglátta Csikaszt a kunyhó előtt. Egyszóval alapos. Gyula vezéri teste nem szokta meg a napi nyolc-tíz kilométeres sétát. de őket már nem kelti fel sem az aranymálinkó. így Gyulánk egyedül maradt álomtalan álmaival. a kunyhó ereszénél. A vízre ne menjen. az izmok szokatlan munkája ólomként folyt szét egész testében. Matula pöfékelt. s az alagút – azaz a kunyhó – bejárása előtt sütött a nap. Negyedóra múlva a halakból nem volt egy szálka sem. mert jól alszik. és lehunyta a szemét. nem volt kíváncsi semmire. de már karja mozdulatára úgy érezte. azaz potroha. De az ilyen sült halból ehet. de később kiderült. ez kétségtelen. aki unatkozott. amennyi csak belefér. és ezek a végtagok önmagukban is fájnak. A hajadon ugyanis Tutajosunk állába döfte szipkáját. Igen. és elmosolyodott. Ebből lehet sokat enni. – Elhiszem. aki megunta az egyedüllétet. A fiú egy önkéntelen mozdulattal elkente állán a szorgalmas hölgyet. Feküdt. mert most esett ki a vonatból. vér és csont. – Én már kialudtam magam – jelezte ez a figyelmeztetés –. Én még elszívok egy pipa dohányt. hogy egy konok légy az orrát választotta kilátónak. Lehet. Ne adjak egy szivart? – Nem. amint kisurrant fent.

– Most már mehetünk. hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével. Csak sólymok lehetnek – gondolta Gyula –. hátán a felégés nyomai húzódnak. Mivel azonban szitakötő van elég. Begye rendszerint a levegőben fogott rovarokkal van tömve… Aratás után fiaival vadászik. fekete foltokkal. Puha nyugalom és délutáni béke ereszkedett Gyulára és a teljes pihenés erősítő fürdője. és sötét színt mutatott. tüneményesen villant. és röptében ették is. minden – számtanóra. mint egy óriás messzelátó. mintha elkapott volna valamit. de mire vadásznak? Úgy látszik. de Gyula agya lassan működni és emlékezni kezdett. azonban a sólymok rá se hederítettek. És most láthatta Tutajos. és elővette István bácsi erős messzelátó ját is. a nyugvó szárnyak hegye a fark végét túléri… fehér mezőben feltűnő. és amellett káros rovar. Később leszállt egy szemben levő fűzfa száraz ágára. amikor azt mondja: – Kába! Kabasólyom! “Vércse nagyságú. Combjaiban mintha feszes huzalok akartak volna mindenáron elszakadni. tehát – jól odairányította a messzelátót – szitakötőket kapdosnak. hogy nem tévedett. de lehet. Csodálatosak voltak és – most már ismerősök. de aztán elmosolyodott. és alig állt a lábán. hogy miért írta a könyv. szinte több volt. de amit a kábák műveltek. ha kibújik a kunyhóból.De hol van Matula? Csikasz erre nem tudott válaszolni. és átfutva valamennyit. hogy a kabacsalád világgá megy. Lábai sárgák… – mondja a könyv. s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte. mint repülés. Felette nádtető. Mi lehet ez? Csendesen elővette könyvét. a görbe szárnyú sólymok ebben a pillanatban hasznos foglalkozást űznek. Egy-egy villanás után már karmaik közt volt a nagy rovar. Az előbb azt hitte. Csikasz – tápászkodott fel Gyula. minden zakatoló rohanás. egész család… Fellapozta a sólymokat. mert az elalvás eddigi életében az iskolából való elkésést jelentette. és nagy halpusztító. jelezve az irányt. mert lárvája vízben él. Olyan távol volt minden lárma. csak kissé kikerülték. és én fel sem ébredtem… El fogok késni” – rebbent meg. hogy azt a madarat nézte. kopoltyúval lélegzik. Hatalmasat nyújtózkodott. – Leggyorsabb ragadozó madarunk. – Mit csináljunk. s a gukkerben pontosan látni lehetett szinte fekete fejét és a pofáján fehér alapon egy fekete sávot. de fordulásban alul sárgás volt. Felül palaszürkék. alatta jó szagú széna. hasuk sárga. miközben farka ismeretlen jeleket írt a levegőbe. s a felijesztett madarak egyenesen karmaiba rohannak…” Itt azonban nincs robogó vonat – gondolja Tutajos –. amely elsurrant a rekettyebokrok felett. Csikasz! Aztán még két ugyanolyan madár szállt a száraz ágra. előtte a kunyhó szája. szárnyuk – mint a fecskéé – túlér a farkukon. fekete bajuszsáv. Hiszen a szitakötő is tud repülni. hogy “leggyorsabb madarunk”. . és megállt az ágy mellett. Csikasz ismét jelentkezett. Ezzel el is tűnt a látókörből. felszedve a horogfelszerelést. ahol tágasabb a világ. s az egyik evett valamit. aztán – reptében – lábait a csőréhez emelte. markában egy hatalmas hólyag a lapáttól… – Ha jaj – sóhajtott –. Csikasz? A kis kutya merően kinézett a kunyhóból. és túl rajta az egek kék szoknyáját borítja a világra a nyár. “Bevitte a halat. és útnak egyengette rogyadozó lábait. érezte. robogó vonattal együtt nyilall. A madár nem volt nagy. ezt meg kell szokni! Nyakába akasztotta a messzelátót. – Ne mozogj.

mert evezni még nem tud…” Matula tanácsait jó megfogadni – gondolta Gyula. “Olyan fűzfafajta – legyintett Matula. mint a táplálkozás. várta. nem sokat ér. A kis szárcsák csak később bukkantak fel. melyek jók lehettek valami fürdőhelyen.Ballagtak Csikasszal a Zala felé. hogy új barátja nem jelez-e valamit. gyerekek – kedélyeskedett Tutajos. de megszólalt belül a figyelmeztetés: “A vízre ne menjen. – Disznó! – mondta Gyula. a repülés vagy az úszás. és Gyula elé penderülve. játékosan szaladt előtte. mert nem haragudott a dülledt szemű dalnokra. Ekkor Gyula elmosolyodott. Ismerős volt. de vissza-visszanézett. és ismerős a táj is. és megcsóválta a farkát. Meleg volt. s a kis szárcsák vad csobbanással buktak víz alá. és úgy vélte. állandóan nem lehet félni. azért lerakta szerszámait. az érzékek antennája állandóan ki van feszítve. sárba. miféle bokor –. hogy: – Elhibázta. mink csak itt szedegetünk. amint lassan mozgott a Balaton felé. “Nem sikerült neki – vigyorgott –. amikor beugrott védő barlangjába a kardfogú tigris elől. Meg sem. és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves. és egy tökéletes fejessel érkezett a vízbe. aztán Gyulára. amit Piri mama határozottan közönségesnek minősített volna. és enyhe kísértést érzett egy kis csónakázásra. Csikasz azonban nem izgult. mindenbe. mert sötét árny suhant el mellette. Az öreg csónak ott búslakodott a vízen. mintha azt mondta volna: – Ismerősök… – Piity… piity – szólalt meg az egyik kis fekete madár –. mert törik. leomlott róla a rémület. és elindult felfelé a parton.” Mindegy. A bokrok. hogy Csikasz megérkezzék. de meg is dermedt abban a pillanatban. hallod-e! – mondta Gyula derűsen. Az ő életük állandó veszélyben van. és egyetlen ugrással repült a rozzant teknőbe. Amint belül volt. de majdnem bekapott…” . de nyári tüzelőnek jó. amiben be lehet menni a sás közé. a kis szárcsák idegei tökéletesek. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé. – Szemtelen vagy. s egy távoli vonatfüttyöt alig lehetett meghallani a nádirigó kerepelésétől. de itt – semmire sem jók. tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett. – Piity – néztek körül –. puha örömmel. és eszébe jutottak a szandálok. s az ülésdeszkán egy kecskebéka pislogott. – Gyere. – Szervusztok. mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. amikor megkérdezte. a strand homokján vagy a sétány kavicsos útjain. és rá sem hederített az öklét rázó fiúra. Csikasz. már elrúgta magát a deszkáról. Kosarat nem lehet csinálni belőle. csak annyit jelzett. gyalog megyünk. de ez előfordul. mert akkor éhen pusztulnának. A kánya – mintha a fiú ott se lett volna – került egyet a felzavart víz felett. ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik. Az idegek hálója. A vadászat nem sikerült. ez bizonyos. Ilyen lehetett az ősember. – Úgy is jó – ugrott a partra a kis kutya. és talán nevetett is. De a résenállás folytonos. fának nem női meg. – Megállj csali! – és mondott még egyet-mást. elment? – és nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat – Mindennap megpróbálkozik velünk… Gyula ezen elgondolkodott. amelyek a szűk úton megsimogatták arcát – rekettyebokrok voltak. ami már sok volt a béka idegeinek. Csikasz is odanézett. És ismerős volt a víz is. és állandóan nem lehet idegeskedni. hát csak van. Csikasz azonban nem tudott még a csónakázási tilalomról. Valahol nagyon messze a somogyi dombok kékes púpjai látszottak. de jó húsz méterrel odébb. vízbe. Ide gumicsizma kell.

hogy három-négy órával előbb kelt. mint hajnalban. nyugalmas délután van. Most már közeledtek a sík vízhez. de most azt gondolta: öt óra lehet Az idő múlását. de csak később gondolt arra. De így volt nemcsak a madarakkal. a hermelin. és enni akarnak. melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó. . Messziről. hol ott sikolt fel valami. a nádasban a róka. ha akarja. de a távolság megnyugtató. de nem is őrizhetjük a kis madarakat.– Mehetünk. és csodálatos szeme – kivéve a baglyokat – sötétben nem sokat ér. Eddig észre sem vette. hallásának sokszor nem veszi hasznát. hogy mikor csengetnek. ha ijesztgetsz – mérgelődött Gyula. de most az ijedelemnek jelét sem mutatták. de elhozhatja. de sokkal kisebb volt. de Csikasz ártatlanul nézett ifjú barátjára. Csikasz. Az ösztönök és idegek öröklött mélységéből nyúltak ki tapogató szálak. Meg-megállt. a görény. s a kutya izgatottan szaladgált a kakas meleg nyomán. hogy a vízen. mint reggelenként. Miért? – kérdezte Gyula önmagától. Majd vigyáznak magukra. de a legtöbbjét nem. és tizedannyian sem. az alkalmazkodás akaratlan idomulása a környezethez. tunikán billentelek. ugye – verdesett a kurta farok –. a menyét. ez már aligha jön vissza. Tüskevár dombja a nádasban.” így az óra otthon maradt. de érezte. háta mögött a folyókanyar. “Először is – mondta Matula – mit számít az. és a felkelés perceit sem kell odázgatni. holott otthon ez alig fordult élő. Itt nem kell lesni. Másodszor: nekiüti valaminek. De most poshadt. Tutajos önkéntelenül is tájékozódott. nádban és nádszélen éjszakázó madárság egész éjjel a sötétséget lesi tehetetlen szorongásban és jórészt kiszolgáltatva a vak árnyak veszedelmeinek. de el is aludt ebéd után azonnal. amíg újra látható nem lesz a világ. nem is beszélve a repülő és mászkáló rovarokról. Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú. s a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe. Nem látta. – Gyerünk. és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között. Természetesen Tutajosnak volt órája. mert elindultak az éjszakai vadászok. Alvásuk tehát szaggatott és zavart. de Matula tanácsai otthon hagyta. látszott a nagy szilfa a rétség szélén. hogy egy háromszög egyik szögletén áll. Ez a feszültség eltart hajnalig. Csikasz! Amikor kiértek a nagy sík víz partjára. de nem is hiányzott. hogy hányat mutat az óra? Amennyi van: annyi van. amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége. és az volt az érzése. Az ember ugyan megáll. hol van a kunyhó. A táj most már ismerős volt. mert hol itt hallatszik kínos vergődés. A madárnak szaglása nincs. Igaz. bár nem vetett számot azzal. és vágódnak fel valamely vigyázatlan kis hallal csőrükben. A madárság szertekóborolt. így a gémek tovább nevelik a fiatalságot. és árnyékára nézett. a récék bukdácsolnak. hanem a füvekkel és fákkal is. a kanalasok szürcsölik a vizet. s elfogyott a cserebogár. mint odahaza. – Szép madár. – Itt volt – szuszogta –. jó lenne megkóstolni… – és még egyszer belebújt a fűbe. s a csérek rekedt vijjogással csapnak le. A vízen a vidra. – Brrr… (Tutajosunk majd leült az ijedtségtől) – berregett fel egy ragyogó fácánkakas Csikasz előtt. s a trécselő madárság nem törődik velük. és világosan érezte. s a levegőben állandó volt a mozgás. és ha kevés az egér. mert a lárma erősödött. a madarak fel sem rebbentek. s akkor az első gyanús mozdulásra szétszakad a dermedés. hogy ezt cselekszi. egy ember és egy kutya megy a parton. amelyben élni vágyott. s az izomláz is mintha megnyugodott volna. egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – gyomra is jelezte. egy-egy nagyobb bagoly is lenyúl a kint alvók közé. Egyeseket már repülésükről megismert Gyula. elég messze voltak tőlük. itt volt! – Csikasz. víz mehet bele… szóval: nincs rá szükség.

– Bütyök! – kiáltott Gyula. s hálásan gondol az optikusra. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –. és eltűnt. De nem is látszhatott. mint a vidra. bukik. most aztán esz a penész estig. az meg a másik igazság. – Gondolom. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. kissé kacskaringós betűkre. hogy lángol benne a kíváncsiság. hídnak kicsi. paprikát. fejest ugrott a vízbe. és még nem tudja. Címeres ökör… udvarias ökör vagy. húst. hogy az öreg nem vette észre megrettenését. mi lehet ez? Hohó. A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll. – Nagyon ügyes madár. miegymást. – Bütyköt nem mondtak. kibelezve is mozog még). kenyeret. – Maga fogta meg! Ez az igazság. – Neem… – rebegte Gyula. mert az egész országban már csak itt vannak. Matula bácsi. de ezt már nem kérdezték. s azon egy mozdulatlan fekete madár. levél – engedte le az öreg a hátizsákot –. és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva. récének nagy. Mire észrevenné a veszedelmet. mint a zuhanó kő. olyan erős gyomorsavba került. aki a lencsét csiszolta. hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel. Hazulról meg csókoltatják. Megint előbb járt a nyelved. mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. Pokolbélű fajzat. Nancsi küldött rétest. és remélte. Gyula pedig nem akarta elárulni. . meg egy levelet is hoztam. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna. hogy a hal felfelé nem lát. Tutajos. ami felülről jön. de én emeltem ki. mint az eszed! – Azt mondták. nem akarták elhinni. – De akkor nagyon sürgős. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. kormoránnak is mondják. Ehhez a fordításhoz azonban nyak szükséges. valami Béla írta. de bántani nem szabad. Gyula nem veszi le szeméről a messzelátót. mint a hal. meg még egy-két helyen. mint ahogy az ember sem látna. nem sürgős.“Hogyhogy a hal nem veszi észre a madarat?” – kérdi Gyula magában. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni. A madár elhelyezkedett. – Hol van. hogy maga fogta meg a halat… – Hát nem is én fogtam. mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét. hogy a levelet előkeresse. de amint kimondta. aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat. jókora hallal a szájában. “Azannya! – álmélkodott Tutajos. A mamája beteg. ami a halnak nincs. akkor már késő. – Katona? – tért magához a fiú. ha a fejét nem fordítaná felfelé. Úszik. a másik pedig felreppent helyére. Kedves Gyula! – és Tutajos ránevetett az ismerős. és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle. már meg is átkozta magát. – Kárókatona. arról van szó… “ – Hát akkor gyere. de jól röpül is. itt is van. A hal tehát nem láthat felfelé. ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. Matula bácsi? – Valahol a hátizsákban – és Matula egyáltalán nem mozdult. s egyébként is rövidlátó.

de lebuktak előle – mondta Gyula. és meg is sült. Kengyellel s a levélnek minden betűjével. mert zsebében volt Bütyök levele. néha még kilós halat is kiemel. Gondolatban már építette a találkozást az állomáson. amivel Te is mentél. megint azzal a szép lánnyal volt. még össze is szidta. és a mama is. sürgős? – Nem… nem olyan nagyon… persze… – Hát akkor menjünk. Mamát a doktor beutalta fürdőre. megvagytok még? Ez a kérdés a három kis szárcsának szólt. és Gyula az egész tájat másnak látta. de – komolyodott el az öreg – majd teszünk róla. Aztán képzeld! Száz forint jött nekem. Szombaton. A farka olyan villás volt? – Az. majdnem tizenhat… na. mint amekkorát ki tud emelni. jövő héten megesküszünk ezzel a hölggyel” – hát mit szóljak. Nagy betyár. és fényes kis szemük bizalmasan csillogott. mert az öreg szemében valami kaján nevetés bujkált. – Tutajos? Hát annak elég hitvány. Újra kezdte olvasni. és várjál. Pondoray Béla. de én kiszállok. de inkább a halakat abajgatja. mire az öreg Dub megjön. Tutajos barátod megették a szúnyogok. Csikasz. Mához egy hétre érkezünk azzal a vonattal. Megdöglik? – A hal? . hát mit szólsz hozzá? Mama mos és vasal most már magunknak. Szüleid csókolnak és Piri mama és én is. hogy Bütyök Béla? – Nem. Találkoztam Kengyellel. majd megadom. olyan szép ember. hátul a feladó helyén írva: “Gyere. Matula bácsi? – Nancsi mérte meg. egyébként jól érzi magát” – aláírás: István bácsi. Képzeld… Gyulának egyszerre tele lett a szíve Bütyökkel. hogy mért nem szólt eddig. Matula bácsi. ha nagyobb a szeme. mert jöttek szépen sorban. és nem haragszik Géza bácsira se. mindennap három példát kell csinálni neki. a hölgy meg olyan szépen nevetett. hogy számtantanár. – Egy nagy. Mindenkinek van ilyen neve az osztályban… – A magáé mi? – Tutajos… – vallotta be Gyula. hol a fejem. ízt mondta: “Mit szólsz hozzá. Menjünk. hogy összeszedje magát. azt mondja. – Az a Béla? Szóval az a neve. – Barnakánya. – Na. nem kerül semmibe. sötét madár rájuk vágott. aztán a hal lehúzza a víz alá. és már meg is bánta. és köszönöm a százast. Csikasz. olyan örömben vagyok. és ha elmondja Bütyöknek a harcsát… – Milyen nehéz volt a hal. hogy azt sem tudom. Aztán néha rajtaveszít. – Aztán mi lesz? – Semmi. Bütyök. ne szagláld a hátizsákot. Mama továbbmegy a fürdőre a lábaival. mint a szája.Tudatlak. de mi csak Bütyöknek hívjuk. Bütyök. Itt csavarog minden délután. hogy nagyobb halra is levág. hogy ki van zárva. mindig láb alatt vagy. Eredj előre. István bácsi kezét csókolom. – Barnakánya. Ölel hű barátod Bütyök U. Most hátulról sütött a késő délutáni nap. – Hogyan? – Úgy. – Bütyök jön. mert orron ütlek. mint apám volt. L Találkoztam Dubovánszkyval.

– Hát akkor én most beviszem a hátizsákot. fordítsa élire az evezőt. és kösse ki a csónakot. hogyan indul. – És a többi? – Lemállott róla a vízben. az élivel meg kormányoz. Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt. – Piity – piity – szóltak közbe a kis szárcsák. mintha hol az egyik partba lett volna szerelmes. olyan görcsösen markolja. ha sokáig nézed… Gyula még a hátán érezte Matula bíráló szemét. mert milyen szép lenne azt mondani Bütyöknek: “… aztán fogtam egy tizenhat kilós harcsát. mint amilyen közelinek látszott. A kánya. Matula bácsi? – Dehogy nincs. hol a másikba. Matula nézte. A lapjával húz. pedig az öreg már a gyalogúton ballagott a kunyhó felé. mindjárt lemegy a nap – mondta Matula. Gyere. és egy kis tanakodás után azt mondta: – Úszni tud? – Tudok. – Nem ringlispíl ez. – Kvááák – recsegett egy gém. és az tartotta egyenesben a csónakot. mert. – Nem értem – dühöngött Tutajos –. – Mindjárt. beolajozva. Gyula pirult. mint egy jókedvű csikó. s a csónak most már elindult. – Puskája nincs. aztán. de elfelejtette. ha szabad az öreg csónakra ilyen hasonlatot alkalmazni. – A hátsó deszkára üljön. mert ott a helye. – Én két evezővel szoktam… – Kettővel? Iszen eggyel sem bír… Gyula nem értette a dolgot. mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg. Tutajosunk egy kis lámpalázzal vette kezébe a lapátot. Matula bácsi! Tutajosunk utánozta az öreget. Talán a kányát akarná meglőni? – Jó lenne… – reménykedett Gyula. Matula bácsi. Gyula izzadt. és Gyula ijedtében majd kiejtette kezéből a lapátot. ha belevágta a karmát. és a csónak tétovázása a két part között mintha enyhült volna. de olyan lassan mászott. – Iigen… adja ide. amikor a harcsát fogták. Az a bizonyos csonka fűz pedig éppen olyan messze volt. de meg kell tanulnia rendesen evezni. A halászok fogtak egy húszkilós pontyot. a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett. – A mennykő csapjon ebbe a ladikba! – átkozódott Tutajos. nem értem… – Azt látom. Matula pedig ellökte a csónakot. a csónak eleje kissé felemelkedett. és lőttem egy barnakányát…” Matula azonban nem foglalkozott tovább a puskával. csak nem hordom mindig.– Fenét. mert elszédülsz. Majd megnézem. hiszen akkor is ő evezett. . Adja ide a lapátot. és visszafelé kezdett forogni. és kihozom a horgot. Megfullad. és Tutajosunk – lesz ami lesz! – erélyes mozdulattal belevágott a vízbe. Ide nézzen: először lapjával. szerencsére ebben az időben semmiféle villám nem állt rendelkezésére a könnyelmű ifjúnak. nehezen tudja kihúzni. mint egy álmos poloska. keményen markolta a lapátnyelet. aztán a hátába bele volt már nőve egy pár láb. – Most már menjetek aludni. hallja. – Nem is olyan rossz – lelkesítette az öreg a partról –. ha meghúzta. Csikasz. de a haladása olyan volt. csüdig. Otthun van. hogy akkor a harcsa húzta a zsinórt. váratlanul a nádas mellől felszárnyalva. ugrott egyet. mert ez csak kanalazás. maga meg evezzen le a csonka fűzfáig. Gyula leült a hátsó deszkára. Megállt a csónak mellett. hiszen ő is benne ült a csónakban.

– Csak horgásszon. és mondanivalóját hatméteres köpéssel toldotta meg. és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat. de elsiettem. – Miért nem mégy előre? Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával. először István bácsi. A halat úgy fogta meg. Egy kabasólyom jelent meg a tisztás felett. alighanem dévér… Az: dévérkeszeg. és az is volt. A gém emésztése teljesen rendben volt. Aztán nem bánom. hogy ne mozogjon. a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. fáj a tenyerem. – Okosan. talán valami testes héja vadászott azon a tájon. Elővette a baltát. – Jó. csak megérteni bajos. és nem is tudja Gyula célját. hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak. Az evezés ettől kezdve mintha jobban ment volna. ámbár azok is inkább a kiadósabb falatokat fogdosták. Mivel azonban a kunyhó környéke is füstölt a szúnyogtól. Matula bácsi. A szúnyogok azonban most kezdtek rajzani. Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat. ha akar. Ekkor már mélyen a nádasra ült a nap. – Hogy a nyavalya jöjjön rátok! – átkozódott Tutajosunk. aztán háta mögé állt a fiúnak. vagy ahogy ő mondja: “Jó a. és beletette a haltartó hálóba. – Bemegyek. mert gyalog hamarosan Matula mellett volt. mire a gém újból recsegett valamit. és mire a fiú felfoghatta volna ennek a . azután Matula jut eszébe. Valahányszor Gyula a csizmákra néz. ami azonban gyilkos veszedelemmé fajult egy pillanat alatt. Egyszerű nyelv a fácánnyelv. Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben. Az előbb valami szarvasbogár zúgott át a réten. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén. – Most már tudom. A magas fű alja már harmatos. Olyan szép kapásom volt. Talán róka ijesztette meg. és visszafelé úgy érezte: ő mégiscsak szárazföldi lény. de azért a csonka fűzfát örömmel üdvözölte. A folyó árnyékban úszott. ha elmegy fáért. de mindig gondol arra. Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért.– Fene a pipaszár lábadba! – mérgelődött Tutajos. holnap majd gyakorolom. mint egy palacsinta! – aztán kiszákolta a halat. Csikasz! A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. alaposan bekente magát. és bekenem magam. aki csak intett. Azt mondja: kakatt… kakatt… – s ebben minden benne van. Aztán át akarta adni a horognyelet. A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét. szinte koppant. hogy Matulára hallgatni kell. Na. és simán csúsztatta a hálóba. addig én megfogom. Tutajosunk nagy derültségére. és piros arcába bele lehetett nézni. de ennek nem sok foganatja volt. ahogy kellett. most! Megvan! Szakot! De milyen könnyen jön. hogy kell. amit lehet. mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. Mit kezdhetett a nyavalya kétszázmilliárd szúnyoggal? És mit kezdhetett az a két kis denevér. de a fecskeszárnyú sólyom már kiválasztotta az egyiket. Ezek a mozdulatok most már megszokottak voltak. és felszólította Csikaszt. A madarak egyenként hallgattak el. de erre jó ez a gumicsizma. csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. – Gyere. a kopoltyúnál. és a gémek hazafelé szárnyaltak. és megállt. hogy megnézze a bőregerek vadászatát. hanem üljön le. Vagy megfordítva. öreg a háznál” – jelezve. Kikötötte a csónakot. A denevérek csapongva menekültek. meg is ijedt. Majd elmúlik. hogy jöjjön fáért. mert megesznek. Ezek aztán tudnak repülni! – bólintott elismerően Gyula. így hátrafelé köpött. Gyula ezt a munkamegosztást természetesnek találta. és Gyula rövidesen tarthatatlannak ítélte a helyzetet. ami a fiú feje felett csapongott. – De mekkora – ámuldozott Gyula a nagy keszegre –. és az egyik denevér (Matula bőregérnek mondja) úgy elkapta. hogy így kényelmesebb. de a megmarad t rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz.

mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. ahogy az öregtől látta. a nagy harcsához. Gyula tépett füvet. sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs. Besötétedett. többet ér. vörös. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját. – Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –. mert szerettem tenni. aztán. amelyeket nappal nem lehetett hallani. és ment a bográcsért. paprikát. A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson. . a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét. s a hamu születését. kormospiros villanásokat. de dobjon rá valami ződet. amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát. kutya. – Jó kis tűz – bólintott –. Matulához. a kék. csak a tüzet nézte. hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak. mert még bennünket is felkap valami… jobban be kellett volna kenőzködni – vakarta meg térdét. és Matula árnyéka sem volt hangosabb. a fák feketén nyúltak a levegőbe. itt lent nincs füst. A tűz világosságának udvara nem volt nagy. – Segítse a halakat tisztogatni. de a világosság határán elhanyatlottak. nem csípik már? – Nem – lehelte a fiú. Gyula – pislogott Matula elismerően –. ilyen voltam én is legényke koromban. Jó vastag ágat baltázott le. tányérokat. s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula. és könnyei csorogtak –. – Ez kell nekik! – mondta az öreg. ahogyan nézem. s amíg ezt hazahúzta. – Láttad. csak a szemem esik ki. Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait. kenyeret. mint az öregember hangtalan mozgása. – Na. egyszerre vastag. Aztán szinte mindenről megfeledkezett. hamarosan eszünk. Egy-két marok fű is megteszi. sárgásfehér. ugye. vagy visszakerengtek a tűzhöz. és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. két hét múlva úgy megy már az a csónak. a denevér már a kaba karmaiban csüngött. és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. – Látja. és egy kicsit megfulladok. mert a füsttől alig volt lélegzete. amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. Amit tudtam. – Szédületes! – álmélkodott Gyula. mert felemelkedett. A tűz körül egyszerre otthon lett. és megkeserítette a környékbeli szúnyogság életét.magasrendű vadászatnak tüneményes fordulatait. mint amikor a családfő hazaérkezik. s amikor rádobta a tűzre. aztán rendesen kikészített mindent. mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat. és megállt a kinézett fűzfa alatt. – Most már csak pihengessen. és a dicséret a szívét simogatta meg. a tankönyv mondataira és a szavakra. mint a szúnyogolaj. nem is nagyon bántották a szúnyogok. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. – Aztán ne úgy fogja azt a halat. feltört kezéhez – önmagához. összekeveredett a kora esti köddel. ahol valóban nem volt füst. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára. a zsarátnokok összeomlását. Sötétedett a táj. – Ugye? – mosolygott Matula. Sót. Csikasz? De gyerünk. s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek. Gyula odaült az öreg mellé. azt már nem kellett nekem parancsolni. és Gyula úgy érezte. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást. és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. evőeszközt – mindent. a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot. mint egy élettelen kis szürke rongydarab. akár a vidra. és kiborította a hálóból a halakat. Az ég lassan kivirágzóit. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé.

a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban. és elnyelt még két vastag szelet halhúst. . hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért. A tűz pattant néha. Matula letakarta a kondért. rövid idő múlva csak a széna zizegett néha. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire. mert ő lát is. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva. mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről. és a száj mondhatott. Lehet. legyen az kenyérhéj vagy akármi. később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt. Ezt hiszik a pockok. mint a fiú szemének tükre. mint a tűz. akkora kenyérrel. nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. még a gondolatokat is. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni. mondja is a nevét. s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz. hogy nem szereti… na. persze. csak a kanál koccant néha a bádogtányéron. De aztán megszólalt egy kis bagoly. Aztán Matula kellő zörgéssel. Kiabál a szamár. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből. Adjak még? – Csak a húsából. ahelyett. – Úgy vélem. mert neki nem adott semmit sem a tűz. Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén. de áldóan melegnek. hogy gémnek is elmehetne. Mert Matula is úgy nézte a tüzet. ha van… – Van hát. a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett. – Mi az. hogy: Kuvik. de percek alatt elmosogatott. és az ágyra gondolt. mozdulatlan. Gyula szótlanul törölgetett. de itt minden alkalommal úgy érezte. hogy vadászna. Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett. melyek ugyan csípősnek bizonyultak. merthogy farka alig van. az egérkék s a többi kis rágcsálók mind. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó. sem a világosság. ám talán nem szerette. mint Gyula. bár az előbb elhatározta. Matula bácsi? – Kis bagoly. de minden este megkiabálja a tüzet. megfogható talajjá. az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. Megleste az embert és tüzet. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap. és Csikasz tuszkolt tapintatosan. de közel nem ment hozzá. És mivel Tutajos is “úgy vélte”. mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. és annak a balga hitnek a vámszedője. mert olyan vékony a nyaka. amit otthon két nap alatt sem evett meg. és hall is. A bagoly a sötétség madara.amely ellobban. s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. és ebből él. hogy sötétben nem lehet látni. eltehetjük magunkat holnapra. Matula bácsi. és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki. és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. amit akart. hallja? Azt mondja. mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe. csak egyék. mert a tűz megemésztett mindent. aztán almát. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába. de azt nem bánja. aztán elfulladt az is. tartsa a tányérját. aki megkérdezze. csak tengernek maradtak. Csend volt egyébként. mert ő is tisztelte a világosság hatalmát. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt. hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. és kint. ebben a melegben? – Megbüdösödik. tehát szabad a vásár. amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében.

és vonított is. mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket. melyek átestek az éberség rostáján. és becsukta a szemét. és nincs is az az ágyúdörgés. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más. ha Matula nem aludt a nádi tanyán. Nem is volt semmi baj. mert ha a telihold idegesítette. amit a kis kutya nappal is utált. De nem is nézte senki. de ha ott volt. ezért hátrament a kunyhó mögé. És tovább ugatott. ha félsz tőle. Csikasz tehát nyugodtan alhatott. hogy ez más. mint a félelem. hozzád vágok valamit… Hát ne nézd. úgy érezte. megfelelő szünetekkel. de ez már Csikaszt nem is érdekelte. Csikasz nem szerette a holdat. de a füstjét látni már nem lehetett. mert az ezüstös . és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott. ezért a kunyhó mögött foglalta el magát. ami a fáradt. mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami. Később már erre sem volt szükség. ahonnét nem kellett ránéznie. és pár perc múlva újra kezdte. Ez volt az a hang. és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó. de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. A kis kutya ilyenkor vagy vonított. és látatlanban is tovább utálta a holdat. figyelmeztető kiáltásai. Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára. a berek mélyén egy bagoly szólt.A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit. valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni. Ezek mind megszokott hangok voltak. amíg olyan magasra emelkedik. – Elhallgass Csikasz. Tutajos arra sem ébredne fel. mint fenyegetés. De most még alacsonyan volt. a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –. Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. és aligha törődött vele. nem szerette ezt a hangoskodást. kikerült Csikasz látóköréből. négybe váglak! Nem lehet tudni. vagy ugatott. azután pedig nyakára került a lánc. de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. fülelődött. vagy ugatott is. a büntetést azonban nem feledte el. ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort. – Ha egy szusszanást hallok. amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. ami több volt. amit a kutya végképpen nem szeretett. De Csikasz nem tudta megmagyarázni. és megvárta. Először is kapott egy hatalmas pofont. de igen jóllakott. hogy a testes bolygó szinte megharapja. mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető. A hold lassan mászott felfelé. Különös fénye nem a megszokott világosság volt. hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz. De – órák hosszat. ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe. sürgősen árnyékba vonult. elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé. és gondosan megette a tartalékot. Mert ha a kutya nem ment árnyékba. de ha már magasan volt. mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott. – Csikasz. Ezután. Nem tudta levenni róla szemét. Tutajos a kígyókra gondolt. s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat. – Gyere ide! Ez volt az a hang. Aztán lefeküdt.

de füst születik a parázs felett is. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók. mert árnyék kíséri őket. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből. amitől a szúnyogok azonnal távoznak. de azt nem lehetett tudni. és nem volt elég sötét. elölrül kezdődik az egész. Nem volt elég világos. és vastag ágakat tesz rá. de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán. A hold ekkor már a nyugati égen ballag. amíg gondolatai nyikorogva elindultak. s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem. és pipára gyújt. tiszta illata. ezért Csikasz a kunyhó előtt. s ez a füst megül a tisztáson. amit az éji vándortól kaptak. lábával. hol van. így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. merőlegesen szállna le a földre. befejezéséül az éjszakának. vállával. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet. de a legszorosabb barátság sem mondhatná. amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. A vastag ágak nem lobbannak lángra. Matulát például nem engedik. Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben. amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom. mert olyan mozdulatlan a levegő. mert jobban lehet őket látni. bomló párolgását elnyomja a növények édes. de mást az sem mondhatott volna. hogy sóhajnak is beillik. Amikor aztán újra kinyitotta szemét. A holdat egy-két kis felhő kíséri. hogy mi van kezével. összekotorja a parazsat. A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd. hogy első pillanatban azt sem tudta. hogy mi a “kár” tulajdonképpen. hogy majdnem felébred. nem gondol semmire. Gyula nem gondol most a testére. Vastag füst szárnyal a kunyhóban. mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. Ha most elhagyja magát. hátával. a nádas hideg párát lehel. Lehunyta tehát szemét. tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. – Mintha mozsárban törtek volna össze. A folyó ködöt álmodik. a szürkület. Nem. hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –. a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan. hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba.derengés csak szép. de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája. ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. – Sssszszhh… jó reggelt. és most már ő is valóban alszik. melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. a tűz mellett foglalt helyet. sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál. mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől. De öntudatáig még ez sem ér el. Gyula azonban felébredt rá. nem értette hirtelen. Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula. hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan. de kiégeti a vérből a salakot. és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. de nem jó. mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. . Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló. Úgy látom. Valljuk meg. kesernyés. és egyáltalán nem gondol arra. de füstöt sóhajtanak. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. és óvatosabbak a békés kintalvók. és elhelyezkedett végre a valóságban. amíg óvatosan felkel. Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik. nem is álmodik. De hűsül lent is a levegő. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül. aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –. s a nappali élet nehéz. nehezen mozog.

Matula tudta. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –. hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. – Rakjak tüzet? – Dehogy. hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig. Sietni nem kell. Mire megfordul. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. készen leszek a reggelivel. Ez alkalommal be kell vallanunk. hogy Matula már megjött a horgászatból. – Persze – mondta az öreg –. pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni. aztán azt mondta. Matula bácsi. hajnalban leszaladtam a folyóra. – Most eszünk valamit. és Matula amit tudott. annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. tudta. Hideget eszünk. s olyasmire gondolt. és leült. A tenyerében két lapos. de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. Pláne így hajnalban. anyám összecsapná a kezét. de egyébként is fel volt törve. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék.Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe. azanyátok! – lódult meg Gyula. a folyó felől hűvös szellő érkezett. fehér hólyag helyezkedett el. amilyent még nem evett. hogy szúnyogok is vannak a világon. de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút. Egészen langyos ilyenkor a víz. és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. nyurga alakján. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –. Gyula hóna alá csapta a törülközőt. tízpercben az udvaron. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt. azt jól tudta. hát nehéz lesz. és elfelejtette fájdalmait. s még az ujjait sem merte kinyújtani. úgy érzi magát. és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról. De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit. hogy fel tudná dönteni a világot. Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain. karcolva. – Kár. valami jót. és elindult a folyó felé. és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak. akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát.” Ez olyan tetszetős gondolat volt. Nehéz lesz. “… kérlek szépen. ámbár én nem arra gondoltam. otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt. Piri mama rohamot kapna. a megszokott baráti körben. persze – aztán nem is szólt már az ügyről. a csónakról fejest. hogy szúnyogok is vannak a világon. ha nem megy a vízbe. Gyulának volt egy olyan gondolata is. az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe. . – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan. apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát. szúrva és vágva. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt. – Hüüü. – Hát nem törné össze a mázsát. bíbictojás rántottát tálal. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál. Igen. Gyula meghökkent. hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár. hogy megállt kiélvezni. – Nehéz lesz. vagy Nancsi néni küldött valamit.

hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. Bemegyünk a nádba. Matula nem nyúlt az evezőhöz. s Gyula úgy érezte. A nádasban keskeny ér húzódott befelé. – Van még. hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák. törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette. Gyula evett. s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni.Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat. hanem hosszú rudat emelt fel. mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. milyen volt? – érdeklődött Matula. És ha már bent volt. ivott és észre sem vette. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is. Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte. De a víz igazán meleg volt. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott. most már talán tudja. – Itt maradsz. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt. . jelezve. – A messzilátót akassza a nyakába. – Ez való a tetejibe. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. megmondta az öreg. kibújt egyetlen ruhadarabjából. hogy ez olyan titok. inkább ismerősöket keresett köztük. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta. Matula bácsi? – Kocsonyát. A túlsó part olyan volt. s a fűzfához csónak volt kikötve. amíg a folyadék leérkezett. és a kocsonya felett elhelyezkedett. Matula a tarisznyába csomagolt. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját. A kutyát nem kötöm meg. ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa. – Blutty! – mondta a folyó. hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. – Na. mint az innenső. de kevésbe járt. és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. abból nézdelődhetünk. Hazáig rohant tehát. s úgy érezte. de valamit tennie kell. – Csak igya meg. megkocsonyásodik reggelre. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. kicsit körülnézünk. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. óvatosan leszárította magát. kicsit felfelé. és ha nem is fejessel. aztán felmászott a csónakba. Amit a bográcsban hagytunk. – Szabad még? – Azér’ van. de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. – Mit eszünk. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. de a fiúét vízzel keverte. utána ismét a bográcsba pislogott. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –. a nagy víz mellett van egy kis gunyhó. hogy nem szabad elcsavarogni. ha nem is házat dönteni. a szúnyogolajat meg zsebre. Múltkor négyfelé. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. úszott kicsit lefelé. már csak félszemmel nézett a távozók után.

Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. ne mozogjon. és egy helyen gyönyörű. máris figyelnek… Gyula azt sem tudta. megállapítva. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. – Ne csörtessen. mint a töknek. és csak a kezével mutatta. Matula bácsi… – Nem hát. Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. hogy kik vagy mik figyelnek. amit lát. Még a likakat megtisztogatom. elakadt a lélegzete. de nem lehet látni. – Van már két hete. hogy a csónak néha sárban csúszott. Meg a szára is. Gyula szót fogadott. Matula bácsi… – lehelte Tutajos. néhol térdig süppedve. mert a kunyhó magasabban volt a víznél. és kicsi a víz is. – Jó lesz. A fiú megdermedt. de nem repültek fel. hogy a nádi út valóban nem sétatér. – Ez nem vizes. és nem parádézott senkinek. hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. hogy erre jártam. A csónak mellett mintha út látszott volna. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak. bujkálva. és pár . Gyula alaposan bekente magát. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot.– Ezzel jobban megy. és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni. mint a katona a díszőrségen. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. s a víz olyan sekély. Deszka az alja. – Talán nem vettek észre. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé. bár a gém nem őrzött senkit. húsos levelű virágok voltak a vízen. Matula elővette bicskáját. az áldóját. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. És Gyula már előre elhitte. mert ez nem sétatér. – Mindig a nyomomban. hogy nincs szava arra. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. s amikor kileskelődött egy pillanatra. Szűk a hely. amiről kiderült. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált. ami az övé. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém. mégis gyorsan haladtak. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is. és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból. hol vannak. így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. mereven. Cölöpön van az egész. Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése. hogy egy leskunyhó. Rideg sárga szeme a vízen volt. de a levele olyan. Csak csendesen. A zajongás azonban elhallgatott. Néhol bokáig. és azt sem. és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe. aztán vigyázva bújjon ide előre. de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. egész. – Innét már vigyázva kell menni. akik tündérrózsának mondják. aztán a nád mindjárt elfoglalja. de közben érezte. de szeme szokta már a homályt. hamarosan kiszállunk. És milyen közel! – Jaj. – Azt hiszed. de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. mert a nád benőtte. látszólag gondtalan élete. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre. ha bekeni magát. de ne álljon meg sehol. Gyula nem tudott válaszolni. Árnyékban volt még minden. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula.

hogy ezt a látványt sem lefényképezni. mert a tarisznyát rendezte. Annak meg az a dolga. ahol az előbb még nem volt semmi. Aztán két nyelés. Ha a gyerekek elfáradtak. hátha nem vigyázott volna az anyjuk. egy rétihéja puha szárnyalása. de hát mégis. hegy Gyula már csak a halat látta. Nem éri meg. Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. összegázolni a gunyhó elejit. s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról. de még elmondani sem lehetne. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal. Matula bácsi. – Vöcsök. nagy a nádas. Három-négy fia van annak is. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat. amíg elhallgatnak… . Eddig már összeszedte őket az öreg. – Halat fogott a szürke – szólt hátra. mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. amint ültek az anyai páholyban. s olyan érzése volt. ne nevessen. mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől. – Matula bácsi. ezüstös csillanását. de olyan tüneményes gyorsasággal. és hogy a gém halat fog. felkapaszkodnak az anyjukra. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. Talán ki is hozom. hol fogta. amely látszólag nem törődött a szürkékkel. ez olyan természetes. – Igaz.perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe. aztán éhen döglenek. – Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. de csak a vizet súrolta. amire kár a szó. búbos vöcsök. de Matula nem válaszolt. amíg ide bátorkodnának. a napfelkelte ragyogása. De Gyula nem is várt választ. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. csérek rekedt kiáltása. – Vigyázzon! Azért anya. hiszen a vízen mozgó ezernyi madár. szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait. – Ha tudja. aztán – talán – meg is lőjük a kányát. Aztán ha meg is lőné. sem lefesteni. – Hát embert nem eszik. szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. a vadrécék sziszegő szárnyalása. Gyula úgy érezte. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. – Lehet. Az egyik kicsi még ásított is. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban. ki kellene érte mászni. fogja meg. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan. – Az a vöcsök mégis ártatlan. amivel a halat egyenesbe irányította. s ez olyan kedvesen derűs volt. csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát. és a gém újra megmerevedett. – Jajjaj… szsz. mert addigra a család eltűnt a víz alatt. igaz. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás. mégis suttogó nádas. egy-egy madár felbukkanása. a hangok ezerféle színe. és kellene két hét. hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. de ha a halak beszélni tudnának. mintha semmi nem érdekelné a világon. – Kánya. mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna. Alighanem szárcsát. a mozdulatlan. aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. hogy Gyula bekapta maszatos ujjait. az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában. Nem árt nekik egy kis oskolázás. A fiú ijedten nézett az öregre.

Aztán elindult a másik szürkegém felé. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron. talán nem is tudta. talán azt mondja: – Ki engedte meg. de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. a gyengédségnek semmi nyoma. – Tudja – tömte a pipát –. mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező. összeszedtek mindent. – Éheees… A másik gém merev volt. és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –. majd meglátjuk. mint egy karó. Akkor még a hercegé volt a berek. amit várni lehetett. és meg se látszott. Mikor én gyerek voltam. amilyen csak egy gémfióka lehet. És most csak állt. aki megunta a fészket. ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. Az idevalók hiába jajgattak. művilágítás és papírkorona. aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. Persze kánya is. mikor lesz belőle főszereplő. hogy a hitványát szedték össze. az idő. bizony. nemcsak az önkéntelen szerep szerint. – Huh. mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok. Matula pedig megfontoltan nekikészülődött. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –. meg sas is. A két csőr összeölelkezett. mire a kölyök kitátotta a száját. és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust. Mindenki magának élt és magáért. Mert soha nem az történt. Itt nem voltak fakardok. És ez a szerep nem volt játék. Gyula ezen is elgondolkozott. jobb. De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből. vagy mikor ölik meg. Az inspektor Pesten lakott. és felfedező útra indult. és Gyula majdnem hangosan nevetett. de lehet. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni.Gyula ezen nagyon elgondolkodott. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt. eredeti. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is. a tojástól az elmúlásig. s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta. olyan tanácstalan. Az anyamadár hirtelen odafordult. és soha nem lehetett tudni. de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása. Biztos. itt nem uralkodott senki. mégis összetartozott az egész. mikor tűnik el. a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé. melyik szereplő lép fel a színpadra. de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. A kényes madarak nem is jöttek vissza. azt átrázza a fia szájába. százszor ennyi volt itt a madár. Matula megrántotta a vállát. amely tüneményes mozinak bizonyult. És a bíróság most nem három napra csukja be. mink meg nem szólhattunk. s ha olvasni lehetett volna benne. olyan végtelenül csipás kamasz. aki törvényt vét. az se sokat értett hozzá. mert ez a csupa láb. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze. az összevissza kószálókat meg mink. de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás. így volt. hanem valóságban és végérvényesen. csupa nyak madár olyan esetlen volt. Szemében a felismerésnek. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. ez a szerep az élet komoly valósága volt. hogy ezerszer. a táj. imbolyogva és panaszosán krákogva. a testvéreket. amint az öreg nyakában feljön valami gombóc. – És engedte? – Nem törődött vele. még a kócsagokat is. vartyogott valamit. mert látni lehetett. amit azok megfogtak. . színes felvételekkel. hogy rágyújtson. a többiek is. amint rend lett a berekben. a mozgás s a természet milliószínű egységében.

de ilyenkor inkább az nem ijed meg. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. De a levegőben agyonrúgja. mintha gőz sistergett volna. de ilyenkor elhúzódik minden. Csendesen húzódjunk kifelé. mert olyan hang hallatszott a levegőből. de az öreg rá sem hederített. a földön agyonütné magát. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt. amelyikre szemet vetett. akkor jó. pettyes. csillogó tollú apróságok. Matula kiverte a pipáját. s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett. aztán leszáll rá. mit csináljanak? Aztán. és megtörülte verejtékes homlokát. és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. A csónak körül is forrón szikrázott a víz. ha muszáj. Rövid idő múlva már újra kint állt az anya. mert alig emelte ki anyja a csőrét. A sólyom csak a levegőben parancsol. s mintha a madarak mozgása is lustult volna. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre. Röpülni azok is tudnak. nyomukban egy szürkéssárga. mert egyszer csak felbukkant két kis fej. – Azt hittem. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat. utána valami sziszegéssel. ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula. – Azt nem lehet tudni. Hiszen látta. amelyik a földön vagy vízen van. aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás. – Kerecsensólyom. – Ezek? Olyan mellhúsuk van. a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre. milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. az üldöző pedig lefékezve. A nádasból is újabb követelődzés recsegett. – Kezdheti elölről – mondta Matula. és csend lett általában. agyonütötték magukat. Aztán csattant a víz. – Máskor is kijövünk? – Persze. de ilyenkor már csak akkor mozognak. ha a kis gémnek jó. ha meglepi őket. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát. és egy kanalas gém szürcsölte a vizet. . – Elmehetsz. fecskeszárnyú madárral. amikor leesett. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért. A sólyom a víz felett körözött. ahol a kis récék eltűntek. a víz megnyugodott. elment. ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –. – Meg is veri. azokból már nem eszel. s aligha lát már újat. – Nem érzi. már újra krákogott. a gömbök eltűntek. – Idő készül. mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. ahova a kunyhóból látni nem lehetett. könnyed ívben lendült újra magasba. aztán felkapta a fejét. s Matula az égre nézett. nem érzi? – Nem érzek semmit. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú. de ő is a nád árnyékában. de a továbbiakat már látni nem lehetett. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. és leste a halat.– Hát tányérjuk nincs. s amerre ment. mint a vas… de azért enni is finomak. vágja. de aztán megnyugodott. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul. – A gém meg sem ijedt. és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul. A sólyom ekkor már messze járt.

halkan vinnyogva. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna. s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben. de eddig azt hittem. de ilyenkor nem szólok neki. ámbár aludni sem tud az ember. mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. mint máskor. még most se érzi? – De érzem. Mintha valami ülne a mellemen… izzadok. a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott. csak jég ne legyen. hogy két-három órán belül itt az idő. mint ami tegnap ilyenkor volt. de csak most tudom. hamarabb itt lesz. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. hát ez azt jelenti. gyertek. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek. legokosabb ledőlni. mink is tudjuk. no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –. nagy csihi-puhi készül. és újra figyelőre feszült minden. mintha mindenre valami száraz pára ült volna. Ahogy nézem. hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. Eredj előre. jobban körülnézünk. de vissza-visszafordult. . Csikasz azonnal Matula mellé állt. és akármiben lefogadok. – Nézze a kutyát. Nagyon fél a dörgéstől. és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait. semmi étvágyam. mert nem lenne igazság. A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel. Matula bácsi. hogy otthagyja a gunyhót. Ami ilyen hirtelen jön. s az egész táj más lett volna. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott. Gyuláról folyt a veríték. mint gondoltam. hogy Csikasz már a parton vár bennünket. Gyula úgy érezte. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég. – Nagy idő készül – mondta Matula –. szuszogtak a forró. Majd ha kiérünk. egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél. mintha a föld hörögne. mintha a kunyhó környéke. és amikor felmásztak a töltésre. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek. – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –. és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is. repülőgép. – megzendült a végtelen nádas. de két füle felállt délnyugatnak fordítva. Ballagtak az ájult melegben. nem tud megállni. Úgy érzem. Az öreg inge a hátara volt tapadva. olyan messze. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra. A kutya sokkal hamarabb megérzi. a zab még lábon áll. pedig Matula tolta a csónakot. S Csikasz azonnal az élre állt. – Ez így van ilyenkor. mintha fejbe verték volna. de nem lesz hosszú. Csikasz mereven ült. mert a bőrömből bújok ki. a füvek meg se rezzentek. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –. Hallja? – Hallok valamit. mégis félelmetesen. – Gyertek már. és – egészen halkan. feltört marka is jobban fájt. mint két kis lehallgatókagyló. amelyek aztán elhaltak. csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. pedig amúgy nem fél semmitől. előbb azonban egy-két vakkantással elmondta. hogy ez mit jelent. és ez a meleg más meleg. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna.– Na. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –. párás levegőben. – Együnk? – kérdezte Matula. – Na. – Jól van.

de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés. mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. a felszabadult lélegzés volt érezhető. a fák keservesen sóhajtottak. Csikasz odabújt Matula keze mellé. mozgó fal a következő percben rádől a világra. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? . A nádas legmélyebb hangján zúgott már. Néztek. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra. ami csak érzés. aztán visszament a helyére. Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon. de nem fázott. – Esik még – szuszogott Matula markába –. mert idegeikben a látóhatár már szélesedett. a szél majdnem fellökte. az a szívszorongató. – Hát nézzen. mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. ijesztően szép volt. s az arcok egyre kisimultabbak. Gyula erre ébredt fel. s azt mély szusszanásokkal helyeselte.Az égerfák is susogni kezdtek. és észre sem vette. egy rettenetes. és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok. hogy valahol egy vastag ág törött le. hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti. – Én is – mondta Matula –. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. meg ez a kutya is. s az ég úgy elszürkült. reszketett. akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette. a táguló ürességet álmodta. és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése. recsegő. és nem szóltak. A nádas egészen lefeküdt. levelek utaztak vad száguldással a levegőben. Matula megtömte pipáját. A fiú megbűvölve. s amikor már úgy érezte. Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. mint az ázott szalma vastag füstje. nagy rétségen. És ez a szél nem hullámzott. hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját. és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. hogy az öreg parancsnok nézi. amely előtt nincs akadály. de amit látott. hogy még egy pillanat. A délnyugati ég már fekete volt. a felhőhegyek már elrohantak felette. Egyenletesen rohant. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából. amely mögött eltűnt a táj és az ég. s abban a pillanatban lehunyta a szemét. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt). A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt. mint a zuhatag vize. de nem is akartak messze látni. de ilyenkor a legjobb az alvás. az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. mint a takács vetélője. nádszálak. Borzongott. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást. – Kinézek – mondta Gyula. de nem sokáig. s úgy lehetett érezni. de nem félt. mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből. Tutajosunk félig vakon. A szél most már ordított. gurgulázó hörgés. de erősen igyekezett a kunyhóba. de nem gondolat. és nem vett lélegzetet. hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb. és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit. A fiú is eldőlt a szénán. s egy nagy reccsenés azt mondta. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene. most már Matulához ment. reszketve állt ebben az ítéletidőben. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét. de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot. eltűnt már a nap. aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész. és megfordult. hogy az a rémséges. az az állandó morajlás. hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte. mert mindenféle törmelék repült a levegőben. mert megérezte. Messze látni most nem lehetett. – Elaludtam. és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. csak azt látta volna. Egész ágak. és szétrobban az egész világ. Gyula azt még látta.

de mi a fenének Ádámnál. amikor odavágott. otthagy kapát. de egészen megkékült. Azóta borbélyhoz jár. – Ilyenkor jár legjobban a hal. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. és ha megdörren az ég. de az eső lankadt. . Azt a kis ázást jobban elbírja az ember. most megnyírhatnál. hogy rakja meg a tüzet. hogy a tojásra is gondolt. Évánál kezdeni? Már mondani is akartam. ahol elbújni nem lehet. Az eső ekkor már kimerültén párázott. úgysem tudunk mást tenni.” Kiültek aztán a pitvarba. így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. Fele fejivel már meg is volt. Ezt persze nem mondta meg. Jancsi. a tölgyet. de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. hogy a förgeteg beszorította őket a házba. – Most rakja körül vastaggal. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót. s egyszerre véget vetettek a gőzös. csak kerülő úton közelített a cél felé. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat. hogy van ilyen is. amíg az idő kicsöpögi magát. de oda is csak szép időben… Hát így volt. A vasat jobban szereti. csúcsosan. Fa van. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. a hajam meg már akkora. csak több nádat tegyen alája. – És nem halt meg? – Mondom. hogy be lehetne fonni. meg olyan füstösforma volt. de a vízbe is odavág néha. – Most már megrakhatja a tüzet. csillogó szivárvány. Estére jó idő lesz. ámbár néha a ménkűt is kibírja. azonban úgy látom. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt. Gyula maga elé nézett. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit. aztán csak hazafelé. és Gyulának olyan jó érzése volt. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő. és a fiú ismét megállapította. párátul. nyöszörgő nyavalygásnak. – Hogyan? – Úgy. – Szóval éhes. aztán megmaradtak mégis. és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap. s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt. A gunyhót is azért raktam ide. szakadozik az ég. csak vártam. Villámvágta éger nincs az egész berekben. kilobbantak a lángok. tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával.– Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül. de aztán pattogni kezdett a fa. – Most nem tudunk tüzet rakni…. az igaz. meg némelyik fába. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt. Azt mondja a koma: “Hallod-e. hogy megmaradt. a sógor meg csak lefordult a székről. a szivárvány a végét jelenti az esőnek. A szél most már teljesen elállt. legjobb hasra feküdni. leszakadt az idő. alig hallatszott ide a dörgése. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –. száraz nádat meg talál itt bent is. Nancsinak sok esze van. mert a fa vizes. hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit. de nyárfa annál több. de amúgy nem lett semmi baja. mert alighogy lerakodtak. szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. Egy hétig még dadogott egy kicsit. és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. Nyugaton megszakadt az ég. Szürke függönyét elvitte keletre. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. A nyárfát nagyon szereti. világosodik. és akkorát ordított. kaszát. mert a szoba sötét volt. s egyik tankönyve jutott eszébe. mintha egy kisebb vizsgán esett volna át. a keleti eget pedig átívelte egy széles. mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat. Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt. de legjobb az égerfa. aztán nagyon csapkod a ménkű. Ez a füst még gőzzel volt vegyes. mint egy oroszlán. s ha az leégett.

aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. máskor hol az eszed. hogy aki ránézett. mint a házat… szóval így. tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől. ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán. amikor elindult. amikor Kengyel azt mondta: “Látod. ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni. mert nem én veszem fel holnap. Jó. úgy reszket… persze. Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán. kedvet kapott vakaródzni. amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán. – Huh… hühü – hajladozott a fiú. ezt még Gyula “megúszta”. – Megszárad így is… – Okosabb. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott . az ökör – gorombáskodott magával –. meglátja. hogy ne legyen lélegzete. amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye. Matulát azzal “büntette” volna meg. milyen a víz. hogy… – Minek mondtam volna. azt esetleg elfelejti. milyen a víz. amit mond –. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű. ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást. ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez. Ezek ugyanis azt mondták. “Te voltál. – Mért nem mondta. de nem látta meg Matula kaján pillantását. mint szemérmeskedve ugyan. – Hanem – és hármat szívott a pipán. hogy Matula egyáltalán nem aggódik. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –. hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. hol van olyan sokáig. Vetkőzzék le. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben. hát megnézte. ázott pacalnak érezte magát. mint egy epeömlés. és majdnem olyan sárga. A víz ronda volt. Tutajos. ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni. Gyula. hanem azt meg kell hagyni. mint egy felháborodott gyomor. hogy megvárakoztatja. de ezt nem felejti el. de a jó meleg megbékítette. s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás. milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött. mintha ezalatt még egyszer meggondolná. Tutajos undorral nézte a vizet. De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá. most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg. Ladó. de egymásra rakni sem.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül. a nadrágon át combjait erősen hűsítvén. A tüzet meg kell építeni. de kibújt a nevezetes ruhadarabból. mert nem aggodalmaskodó természetű. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. mert máris a fogát veri össze. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. nézze meg. és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát. de mire kiért. előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. oly mértékben. ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult. milyen? – nézett rá az öreg. hadd aggódjon. és még mondott egyet-mást. aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében. milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte. A víz belefolyt a csizmákba. ott állt.– Nem fogunk halat? – Nem bánom. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal. milyen a víz. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni. és álljon ide a tűz mellé. Matula bácsi. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján. mint Ádám.

csak a tűzrakás felett kavarodott meg. valami biztonságos erő. mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. de maradjon mindig a parton. mert valahol ott úszott a hold. Matula mereven nézte a tüzet. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta. ha azt mondja. Aztán – intett. de olyan vastagon. mintha valami kinyilatkoztatást várna. s hosszú ideig nem válaszolt. sem egér. mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is. és begyógyultak. Aztán már alig szóltak. most ezt természetesnek érezte. Matula is csak érezte. és a lángoknak már fénye volt. amikor kibújnak alóla barna szántások. és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. ameddig akar. és mélyet lélegzett. és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok. hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek. ami lerázta az esőcseppeket. és ha járt volna is. Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is. s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében. mintha kenderkócból szőtték volna. és leülepedjenek végleges helyükön. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –. szalonnát. messze ne menjen. lehetett pézsmapatkány is. senki előtt nem szoktam levetkőzni. A bőr. mint a folyó háta. ami lehetett játékos hal is. A kutyát itt hagyom. amikor felvette a megszáradt ruhákat. olyan illat kezdett terjengeni. mintha arra vártak volna. most szólította így először. A fákról és bokrokról csepegett a víz. Mire végeztek a vacsorával. vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –. mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. ami ellökte magától a nyirkos párákat. Ez a gyerek. aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha. meglátni nem lehetett. én addig felszeletelem a paprikát. A tűz sütött. – Jobban szeretem. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait. hogy este lett. Amint végignézett magán. mert a hamu alatt élő parázs volt még. mire átverte magát a ködön. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat. hátha van valami parancs. hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. amit hozott. ez az idegen. mint márciusban a hó. A folyó csobbant néha. . – Kezd színe lenni – bólintott az öreg. hogy Gyula nyelt egyet. valami más. És Gyula. mert nem járt sem bogár. és szemében olyan természetes mérlegelés volt. A kések szisszenve vágták a paprikát. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül. hogy a fiú valóban levetkőzött. aludjon.róla. Éjfél után egy kis szél mozdult. kapkodó. de lehetett vidra is. amelyek önmagukba hulltak vissza. és tejfehérsége eltűnt. és nem is tudta. s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt. Nagyon sötét nem volt. henteregni kezdett a köd. és egy bagoly szidta a ködöt. leszállt a köd. amikor lefeküdtek –. és fénye szétterült. alig ismert saját testére. Azt már észre sem vették. egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. mintha egy csikót nézett volna a vásáron. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. Gergő bácsi. puha lélek. hagymát. karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. gomolyogni lomhán és tanácstalanul. valami bátor nyíltság. mert hamar elbolondul benne az ember. a sásvágások. alaposan meg volt szabdalva. melyet a nap. de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –. A tűz udvart rakott a tisztáson. mint ami eddig volt.

Gyula nézi a kutyát. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. és másik oldalára fordult. Csak a tűz kezdett magára találni. és megerősödve úgy érezte. és kinyitotta szemét. A parázs belemart a fába. Lerázta már füvekről. A tűz pattogva égett. A tűz aztán kinyitotta szemét. akárhova. a földbe. Felcsapott tehát diadalmasan. aki sohasem tudja eldönteni. Csendesen felöltözködött. kiment a kunyhó elé. és szőre csupa víz – volt. és Csikasz a farkát csóválja.” Állt egy kicsit. Odakünt azonban világosodott. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét. aztán lekotorta a hamut a parázsról. hátára vette a hátizsákot. fákról az esőcseppeket. hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat. aztán megrázza magát. és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki. még majdnem éjszaka volt. és elfeküdt valahol a berek mélyén.Amikor Matula felkelt. és beleszaglálódott a levegőbe. aztán ráállt a gyalogúira. – Szervusz. és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta. a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara. de ez olyan mélyen volt. de valamikor azért ilyenkor többet láttam. Gyula erre végleg felébredt. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz. ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak. hogy ő mégiscsak tűz. “Ha felébred. mintha el akart volna bújni. Megállt egy kicsit. s a fában ette önmagát. A kutya csak a fülével nézett utána. mint a légy a pók hálójában. a ködöt hengergetni talán megunta – se színe. mert ő az erősebb. és elnyelte a köd. majd örül neki” – gondolta. aztán újra leszállt. Ennyi volt az egész. mintha azt mondta volna: lássuk. hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas. mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna. s a köd emelkedni kezdett. se hangja. – Takarodj! – kiáltotta. s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett. hát mit kezdjen vele? –. mint az ázott csirketoll. szinte ugrásra készen. szoktatta a szemét a sötétséghez. Nyújtózkodott egyet. de megnyugtató valóságába. mert immáron szétszórta a levegőben. aki válaszolhatott volna. mert nem volt senki. de talán nem is tudott volna válaszolni senki. mivé leszünk – és lángra lobbant. és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. arra mérget lehet venni. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. aztán elhallgatott. és törülgette arcát és kezét. A köd ijedten kavargóit körülötte. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –. Tutajosunk dühösen felült. és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben. A bokrok közé. Matula ágya üres. Csikasz. A szél elállt. hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? . – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk. mire Csikasz kikullogott a kunyhóból. és ellapult egy kicsit.

megrázta magát. Gyula csak feküdt a széna. A nap süt. és a derűs. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –. de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt. és más íze volt még a levegőnek is. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe. hogy ez már nevetésnek is beillett. aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra. visszajöhetsz – enyhült meg Gyula. holnaptalan nyár szétáradt szívében. szólt a málinkó. s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés. s úgy érezte. de ezután már nem ment a csónakba. s a levegőben olyan forgalom volt. mert a folyó még nem tisztult egészen le. és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. él. mert ez a reggel olyan volt. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. Csikasz. egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással. és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről. nem tudok utánad menni. meleg volt a csónakdeszka is. Hau-hau – és topogott a csónak orrán. jelezve. tisztára mosott és messzelátó. de Gergő bácsit… nem. egy kakukk úgy kiabált. gyere már ki. hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. s az időnek semmi jelentősége nincs. Csikasz azonnal elmerült. aki jött is már. ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. egyetlen ruhadarabot hordozva. amire a kutya igazán nem számíthatott. időnként megszólalt egy fácánkakas. Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –. hogy az éjszaka nem történt semmi baja. berántotta Csikaszt a vízbe. repül. amint kibújtak a földből. önkéntelenül mélyeket lélegzett. igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez. A nap már melegen sütött. gyere fürdeni. azt is a kezében. hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni. amíg a békát elzavarta és megugatta. telt. és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. – Törülközőt vigyen. ugyanilyen nap. hogy fel tudná dönteni a világot. s a himbálódzó csónakon törülgette magát. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta. a tűz ég.– Majd ha megszáradtál. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett. hogy ami kívül van. ez nem lehetséges. de alattomos szándékkal. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon. és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. az belül is szól. mert amikor a fiú a csónak mellé ért. miért mondta az a kutató. – Máskor odakint rázd le a vizet. és izgatottan figyelte a fiút. hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban. aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától. aki átúszott a túlsó partra. s amikor prüszkölve kiúszott a partra. Úgy érezte. – Gyere. de enni nem szeretem. holnap is nap lesz. Gémek jöttek-mentek. héják és kányák imbolyogtak a nádas felett. gyere – biztatta Tutajost. Nem szeretem a vizet. “Szóval megérkezik Bütyök. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –. mint a köd. hogy beszólította Csikaszt. . – Gyere. és Gyula talán elaludt volna. de még fogta a csónakot –. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát. amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott. s kezdte már érezni. A párák elégtek.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk. ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. és megsimogatta. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre. s ez olyan szép gondolat volt. egy kis méretű törülközőt.és nádszagú magányban. a folyó lomhán kúszik.

húzás. és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. Teste forrón száraz volt már. – Várj. és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere. Alig érhetett le a horog. már kezdődött az az óvatos babrálás. Ravasz. Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –. mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. Szalonnát. és most már egészen kicsi gilisztával csalizott. mert Gyula valóságos szalonnát adott neki. Gyula nyársat faragott. lehúzta valami. Birizgálás. ahol a nagy hal felcsapott. Nézze meg maga. amíg az úszó eltűnt. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit. “Megint becsapott!” – gondolta. hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie. Matula egyébként is egészen megfiatalodott.“Szalonnát sütök nyárson” – gondolta. és egyre jobban megfeszültek idegei. s horgát oda dobta. – Látja. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta. Mekkora szája lehet. amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. állandó kapás és semmi. de az úszó mozgása olyan lagymatag volt. mert ragyogóra volt “beretválva”. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó. hogy adjon valami tanácsot. a kukacot meg levette. meg-megállt. A horog berepült a szokott helyre. de még levelet is írt. pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. de amikor feltűnt az öreg szikár alakja. hiába! Múlott a délelőtt. Hiába. fogyott a csali. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –. alig helyezkedett el az úszó. s összefutott a nyál a szájában. edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé. de a súly – a hal – lemaradt róla. kenyeret vágott. aztán egészen. és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. de rajtam nem fog ki. majdnem megfeledkezett a titokzatos halról. mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra. mint előbb. – Edd. de az égést nem érezte. “Elsiettem – sziszegett Gyula –. s csak akkor adott neki. Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. nőtt a meleg. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen. de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot. ahol az előbb volt. s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette. és ne húzhassa le a horogról. hiába. – Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula. de mérgemben visszadobtam őket. Két kis keszeget fogtam. Később mintha valami piszkálta volna a horgot. Semmi. zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt. hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát. vén potyka lehet. mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. Gergő bácsi. így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. . hogy eltalálja a kellő pillanatot. s akkor nyugodta bevágott. és újra oda dobta. és nemcsak a bőrét. Semmi! Akadt ugyan a horog. a sorodra – intette a türelmetlen ebet. – Nincs! Mehetünk horgászni. de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget. hogy nem vágott be. Csikasz. és hófehér ing övezte inas nyakát. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált. aztán semmi.

ha szükség lesz rá. és még csak el sem kérem a levelet. Vegye elő a messzilátót. – Jól van – szedelőzködött Gyula –. ami alig volt fél méter átmérőjű. legfeljebb azt a szétvagdosott békát. Azt mondják. – István bácsi ír.” Kedvetlenül ment arra a helyre. sőt szakjával a parton is kotorászott. Erre elmosolyodott. amikor eszébe jutott a levél is. “Tutajos – mondta magában –. hogy inkább ponty lett volna. megyek odébb. azon aztán van mit harapni. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet. mint egy mély tányér. kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra. kár. Matula felemelte a fejét. evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos. hogy mi az a “rácsa”. de ott sem igen mozgott a hal. mert szétmászkálnának. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát. ha büdös. ahol először voltak. – Pedig az még csak a finom étel. de ne vesződjön itt. csak a zsákja volt egészen sekély. mint a felhő. de ez is megteszi. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak. Gergő bácsi? . – Mit nézzek.– Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset. s ahol találkoztak. és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. de Gyula úgy gondolta. körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. Olyan volt. egy újabb. Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst. És Matula éppen eltűnt a bokrok között. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle. kell egy kis idő nekik. ami a háló fenekén éktelenkedett. Hoztam kosarat is. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja. de később úgy gondolta. mindjár’ kihozom. hogy a mi rákunk nem nagyobb. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. Legjobb a két-három napos máj. Itt nem fog halat. de még ráérünk. – Most aztán pipálhatunk pár percig. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. a tengerben nyolckilósak is vannak. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra. ahol a vastag madzag belelógott. A rák a húst szereti. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. vastag drótkávával. csak lepakolók. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet. amíg a víz széthordja a vér szagot. meg a vércsék is. alig mélyebb. Gyula örült a halnak. Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. De azt már igazán restellte megkérdezni. közel a parthoz. azon jobban megmaradnak. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –. Matula tett-vett egy darabig. Persze jobb. és elnézett a nádas felett. – Ez a béka a csali? – Az. mint egy ritka lepkeháló. meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. hogy majd hívja.

A hatalmas. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből. – Ezektül nem lehetett itt horgászni. A sas valóban csak ült. elrepült. ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. mert a sast felszívta a messzeség. Gyula megkereste a nagy fát. Az elsőt úgy fogta meg. Csónak nem járja. csak ül. végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson. mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok. igazgatta a gukkert. meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. Reggelizett? – Szalonnát. mint egy bocskor. Tudja az ilyen madár. amikor rádobta magát a levegőre. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne. Se víz. és ijedten dobta a kosárba. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –. hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak. mert a rák pattintott egyet a farkával. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. de ha egyszer lejár az idő. één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. Bár lehet. nem eszik. szarkák és vörösvércsék. és visszaeresztette a rácsát. de talán szárogatja magát. – Ott hagyjuk. tisztán látta. de nagyon közel menni nem lehet. fenséges nyugalomban. A varjak károgva. – Lesz még itt? – Lesz. elsüllyedne az ember. a vércsék visítva csapkodtak körülötte. ámbár egyre kevesebb. Arra nézzen. majd délután fogunk hozzá. hogy itt is vadászik. az ág közepe táján akkora madár ült. hogy a jobb oldali ágat nézze végig. hogy Matulára hallgatni kell. de a nagy madár. A hátuknál kell megfogni. – Mondom. aminek a teteje száraz. és felváltva károgtak. nem eszik meg. hát a királoknak is lejár. de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. lelöki közibük a maradékot. de az akkora volt. Lett is. – Óriási! Fehér a farka. Gyula keze reszketett. De most már lássuk rákékat. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér. ahol van. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos. – Hűű! – álmélkodott a fiú. Mi esszük meg ükét. ha lesz kedvünk. se föld. . mintha kőből lett volna. – Én – ijedezett Tutajos –. itt még nem láttam vadászni. mint a hó. viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg. Gyula szeme odaragadt az üveghez. – Ne féljen. Három varjú a fa csúcsán ült. s amikor egészen élesre állította. ne féljen. hol nem lehet hozzáférni. De ilyenkor még aligha eszik. Ilyenkor nem szokott itt lenni.– Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára. mintha egyedül lett volna a világon. – Ez volt a királ – mondta Matula –. csak játszik a farkával. – Nem. egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. mint a tüzes vasat. Később ásított. – Rétisas. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. s csak akkor csapott fel újra. A lárma elhallgatott. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. de ennyi már nem. majdnem egy méter magas. de megtanulta. de szép nagy. akkor aztán azon veszekednek. meglábalni nem lehet az öreg fa környékét.

Csikasz. ameddig jólesik. és leszakad az egész csillagos ég. az már igaz. . Csikasz? A kutya kissé meghökkent. Másfelé nem is lehet menni. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta. Van magadhoz való eszed. hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja. Elhallgass. amíg a hídhoz ér. akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál. István bácsi világosan beszél és ír. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki. Még teát is adott. – Hau-hau – mondta –. ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. öcsém. még Bütyökről is megfeledkezett. Lesz rák. Ritka jó puska. morgott. mert kupán váglak. mert szeme megakadt valamin. hogy kísérje el. Megakadt és megborzongott. – Másfél óra. Semmi kétség. Csikasz körültáncolta az érkezőket. Bütyök barátodat hozd ide. Engem is jóltartott ez a Nancsi. maradj. Megy a parton. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. nincs messzi. hogy megfelelő ágat találva. Ha péntekig nem jössz meg. a harcsához. Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre. hogy pár napra hazagyere. végül ugatott. igazán nem hittem volna. Alig várta. Hanem a fánk fogytán van. Csak a gáton. akkor is. ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú. és megugatta a rákokat. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. de most megírom. meg a puskát is megmutatom. Nancsi néni nagyon akarja. de háromkor már világosodik. de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. mindenre és mindenkire. meg amit küldtek.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor. ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. A következő húzásban már üres volt a háló. amikor belenézett a nyüzsgő kosárba. Gergő bácsi. ha apró ördögök csónakáznak a vízen. aztán hátrahúzódott. Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán. és ment fáért. hogy ilyen rátermett vagy. elmegy a hídhoz egyedül. aztán odaballag. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt. mert egyik oldalon a folyó. belevágja mérgét a fába. másik oldalon a berek. és a polcra tette Bütyök levele mellé. az úton. nagy betűivel: Gratulálok. – Sötét hát. Gondolom. s arra gondolt. másfél óra alatt odaér az ember. száraz ágat a fűzfán. de én azt mondom. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett. mert haragudott az egész világra. hogy négyre legyünk ott. csak úgy repült a forgács. ha korán ebédelünk.– Okosan. de azért nem árt. – Akár mehetünk is. mert Nancsi néni kiátkoz benneteket. Kinézett egy vastag. Ne nézd ükét. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól. Múltkor nem értem rá írni. hát használd. A rum jó volt. de aztán megállt. A levél valami irkalap volt. – Hol van az a híd. ha nem tetszenek. és ugyancsak igyekezett lefelé. – Látod. mert tudta. és kapaszkodj fel a kocsira. “Hajnalban négykor légy a hídnál. ha jól kilép. hogy nem kéri meg az öreget. a levélre is kíváncsi. meg rumot. Kettőkor elindul. István bácsi döcögő. mert Gyula megmutatta neki.

mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna. amíg meg nem kóstolta. vágta. “Odaballag”… Sötét lesz. az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat. – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit. négyre a hídnál lesz. A terjedelmes hüllő darabokban volt már. homokkal megsúrolta a vízparton. Vegye elő a táblát. aztán vágta. a szalonnát is. Általában asztal volt. Gyula nem rajongott a rákért. Matula kedélyesen beleszórta a rákokat. ez nagyon jó! Mondtam. – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. mint az éretlen vadkörtére. és megolvasta a kis cinegéket. aztán másik fához ment.A fiú elvesztette a fejét. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején. ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes. elég. újabb kígyóval. Aztán úgy határozott. – Húzza le! És Gyula lehúzta. minek szétvágni. de amikor a vajpuha. mintha nem is ő kiáltott volna. De mindjárt megorvosoljuk. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni. Ettől fordult fel a gyomra. itt hagyták Matulának. – Mit segítsek. s a látvány nemcsak szemét. hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. a halat ezen bontotta. rakja ki. Valami ősi. egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –. . amelyek életükben hatan voltak. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –. ámbár nem volt lába. de gyomrát is megelégedéssel töltötte el. hát sötét lesz. de mind a hatot elnyelte ez a féreg. ámbár nem sokáig. de eltört a lába. És Gyula meglátta. az éjszakai utat. Aztán gyúródeszka lett. Gergő bácsi? – Semmit. Matula tálalt. – Majd meglátja. de Matula a dohányt is ezen vágta. – Nem kell ide rák. irtózását és undorát kiadta. Tutajosunk erősen verejtékezett. s általában táblának nevezte. Gergő bácsi. torz rikkantást hallott. a gombát ezen szárította. aztán ebédelünk. hogy kár lenne a szalonnáért. hogy hányjon. de pápista színe van… – Gergő bácsi. s a húst Gyula tányérjára tette –. minden félelmét. egészen természetesnek találta. hanem azon gondolkodott. Körüljárta. rákok pirosra főttek. vagy ne hányjon. s kicsit később úgy érezte. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett. Amikor a. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban. nem lehet kívánni. de a hidat. s az egész ügy egyszerűbb lenne. hogy nincs-e rajta odú. előbb kóstolja meg. a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. Azóta különféle szerepeket töltött be. mint ahogy az is volt. omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi. amikor Tutajosunk magához tért. – Bütyököt? – Azt. tehát legyűrte gyomra emelkedését. Matula pálinkát kevert vízzel. mert úgy érezte. hiszen még éltek. hogy kettőkor kel. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. – Hallja-e – nézett rá Matula –. és ne nézzen úgy rá. és nem is kívánta. hogy el ne vigye a szél. ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. és hazahúzta. A Bélát. pihent kicsit. és napon megszárította. Gyula nem vagdalkozott már. ha fejbe csapja. amit Nancsi küldött.

és újra bement a kunyhóba. aztán jól tartjuk. Matula pedig kijött üres kézzel. amíg Gyula nem kínálta. de nekem nem az. hol Gyula mellé ült. Itt nincs erőltetett komázás se le. Itt mindennek. nagyon erős gyerek. A kondér azonban hamarosan kiürült. de kijövet már kezében volt a puska. Matula megállt a tűz mellett. Bütyök mellettem ül az iskolában. nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon. – Meg is érdemli – bólintott Matula –. jelentősége és ideje. hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. hogy megbolondult-e. Gyula álmélkodva nézett utána. és mindenki szereti. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –. Gergő bácsi. rá sem nézve a madárra. – Ezt aligha. fogyogattak. mégsem verekszik soha. Ismeri a puskát. de ezzel nem. hogy Csikasz is ezen a véleményen volt. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék. – Gergő bácsi. hogy felfedezték. A fa kihajló ágán egy szarka ült. Felnézett és morgott. még akkor sem. – Nem lehet az. nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. értelme. s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. majd fogunk rákot is meg halat is. Szeme csillogott. és bement a kunyhóba. se fel. minden valóságnak neve van. és ha valaki a szilfából szűcsit. Gergő bácsi. Egyszer csak felnézett a fára. Gergő bácsi. a csirkecsontot mohón kapta szájba. nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel. csörögni kezdett. Talán a tengeri rák kilós ollójával igen. ez nem is lehetséges! – Tudja. a kis ollójú köznépről nem is beszélve. nem rohanlak le senkit. még a tolvajok között is. és hol Matula. – Nagyon jó gyerek. nem hittem volna! . mire meggyünnek… – Köszönöm. aszerint. – Elhiszem. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte. amely árnyékát a kunyhó felett tartotta. hol volt hamarabb várható az adomány. Matula jól megnézné és – sajnálná. lassú. Megesszük Nancsi néni ebédjét. álldogált egy kicsit. – Az már igaz… Úgy látszott. de Tutajosunk hamar felfedezte. egy koszton vagyunk. meglátja. hogy ha egy reggel Matula azzal keltené. milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés. és nem rövidítenek le semmit. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem. itt nem becéznek. – Pusztulj innét – morgott a kutya –. Kellemes volt az ínynek. kellemes a gyomornak. majd körülnézek egy kicsit. öreg szarka… látja. ha elmentek. Matula most sem nyúlt hozzá. hogy: – Gyuszkó. – Vegyen. Közben a rákok fogytak. ha a királyukat eszi meg az ember. Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg. aki híres tolvaj. hogy ezzel jóllakni nem lehet. a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna. ébredjen. Gergő bácsi. – Takarodj – mondta ez a morgás. nyugodt mozdulatokkal. A szarka elhallgatott és figyelt. mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta. és ijedten vágódott a levegőbe. mire Matula is oda nézett. de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte. s közben kicsit utálkozna is. – Cserr! – kiáltott a szarka. de nem is lehet őket lerohanni. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. Megcsinálom az ágyát is. és most. De nem. aztán jövünk. – Tudom. aztán pállott még a szájuk.– Mi csak Bütyöknek hívjuk. mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá.

Gyula tisztelettel nézett a puskára. de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. ha lepihenünk egy kicsit. elsül mind a kettő. de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni. talán megvár. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez. mert a madárvilág állandóan mozgott. Gyula kirohant a papírért. hogy jól tartotta. majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. csak akkor rúg mint a veszedelöm. – Röptiben? – Fenét. – Na. de ma talán csak a szúnyogok aludtak. de a sarlós fecskék útra készülődnek. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében. de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. Nancsi néni-féle rétesre. – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett. ha még nem is lőtt vele. a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert. ez az igazi. de flóberttel sokat. – Nézze meg. hogy tegnap ilyenkor fullasztó. és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. és kitett egy újságlapot negyven lépésre. ha idei lett volna. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen. hogy öreg szarka volt. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba. mert elcsendesedtek. s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni. A fészkek egy része már üres. Én meg – mutatta Matula. Kinézek a likon. – Nem árt. finom puska. a nád közt és a levegőben is. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –. de még ment is el egypár. Most is meleg volt. hogy kibírja. de túl volt az első lövésen. és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. – Mondom. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni.– Mondom. mert ha mind a kettőt felhúzza. Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat. más fészkekben másodszor vannak tojások. Patron van elég. de valamit észrevehettek. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –. ami kapott. de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot. Ezek után rátértek a valódi. hát ott a tömérdek liba a vízen. és később hideg eső seperte végig a berket. mert erősen gyanakodtak. Matula a pipájával volt elfoglalva. Jó puska. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. ahol legsűrűbb volt a nyak. A vízen. aztán kinyújtotta mind a nyakát. itt a puska. ne az orrával célozzon. vihar előtti csend feküdt a tájon. így volt. és csak később bólintott. és tudott vele bánni. A nap ekkor már az ég tetején lángolt. Majd kipróbáljuk. mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe. Későn jönnek – néha csak májusban –. s ilyenkor már fiaikkal . szorongó érzései támadtak. de ez a meleg könnyű volt. Nyolcat szedtem össze. ahol voltunk.

Igen – gondolja az öreg –. de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben. s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra. hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék. Itt a nádasban nem fészkelnek. hol van. Azokkal szórakozni. mert az ő naptárukban lejárt a nyár. de eszébe jut. mi a teendő. hogy a kis vándor kivágta magát. ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé. és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben. és lecsapott a bokros. Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –. de ha étkezésében zavarják. és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését. különben is. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ. mire Gyula szeme kinyílik. s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet. hogy hagyja-e még aludni. Aztán ránéz Gyulára. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni. ha boldogulni akar velük. Sokkal jobban repülnek. – Fel – mondja Gyula. s ez egyet jelent az év fordulásával. Ezek már mennek – gondolja. de nem tudja. mint az igazi fecskék. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen. Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást. mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le.végeztetik az előírt gyakorlatokat. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –. és repülésük egyszerűen nevetséges. és Matula tudja. s az apró madarak pontosan tudják. hogy: elment. és nem tudja. aki mindig hajlamos a verekedésre. izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt. és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést. ami egy rendes embernek elég is. Matula kinyitja a szemét. ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben. Hangosan becsattintja a pipakupakot. hogy micsoda mutatványokat végeznek. és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből. toronypárkányban. mitől ébredt fel. de nappal le nem ülnek soha. s amikor újra kinyitja szemét. Egy karvaly volt a riadalom oka. de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét. vagy szóljon neki. ami talán annyit jelent. és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz. unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat. itt mindig aratás után jelennek meg. ahol könnyelmű. de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is. . ha “magától” ébred fel a gyerek. de a karvaly elfelejtette. de kövér verébfiókák nyüzsögnek. Amikor búgni kezdenek a cséplők. A szürkevarjú komisz egyéniség. – Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. az igen. és Matula tudja. hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás. és gondolkodik. füves térség fölé. de ez már nem olyan vészes. nem tartoznak a fecskékhez. hogy kialudta-e magát. de a forgók. mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni. – Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe. hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre. és ez már nap alatt született. mintha valóban kialudta volna magát. csontok. mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még. mert jobb. hogy valamelyik kis sarlós bajban van. egyenesen dührohamot kap. ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem.

és most ez már másként van. elrúgta a csónakot. talán idegen szaga. jó. amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom. De Matula nem szólt semmit. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –. lássuk! Tutajos később beismerte. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel. máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –. s addig – pihent. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton. hogy teljesen kialudta magát. de öntudatlanul élvezi a nyugalmat. megkérdezte. aki fülét hegyezve állt a csónak orrán. annak lenne különös. Nem érzi már külön a nád. hadd örüljön. és nem gondol arra. hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte. Matula ült. de Gyula szégyellt szólni. Később más kérdéseket is tett fel. s ezzel végzett is velük. széna. hol arra zötyög a kordéval. és leült Csikasz mellé. nem árt a bolháknak. hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna. . hogy ha most otthoni szobájában találná magát. mintha azt kérdezte volna. de a csónak rendkívül idegesen viselkedett. most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –. a polcokat. s amíg Matula magyarázott. sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó. – Az igaz. Nem. de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. – Menjünk. és Csikasz az öreg mellé ugrott. mintha idegei megvastagodtak volna. ami lehet egér. de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára. azt nem lehet mondani. mocsár és réti virágok szagát. mint egy török főúr. mint egy éhes szamár. A rabszolga erősen verejtékezett. gondoltam. – Persze – mondta Tutajos –. persze… – Gyere – intett Matula a kutyának. merre megyek majd sötétben. Nem. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. vagy előre parancsolni. szótlanul. amely hol erre. A verejték már a füle mellett folyt le. akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól. addig pihent. de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú.De azért feküsznek még egy kicsit. hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –. a pókhálós szelemeneket. tűzrakás. hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. csak akkor hökkent meg egy kicsit. de vagy hívni kell. mint egy kormányos. – Úgy gondoltam én is. mintha a vizet figyelné. és lassabban. hanem együtt az egészet. de úgy viselkedett. Tutajosnak most nincs semmi terve. lehetőleg távol Gyulától. Matula bedobta a láncot a fenékre. mint egy bálvány. – Nem bántlak. hogy nem utálkozott volna. lehet darázs. amikor már bent voltak a csónakban –. ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik. csak nézi a nádtetőt. s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között. mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak. és dühösen nézte Csikaszt. de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. szokatlan. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást. ha elfáradt – gondolta a nevelőapa. hogy mi volt. azt nem lehetett mondani. mondhatnánk zabolátlanul. Gergő bácsi! Jobb. és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához. Csikasz – ígérte Tutajos –. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. Majd megmondja. – Na. és pipált. ha látom világosan. mint első alkalommal.

– Töltse meg a puskát.« Nem. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát. akkor nem törik fel. és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe. hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –. Akkor menjen. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet.– Jól bírja! – dicsérte Matula. mint egy kisegítő szakácsnő. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. Gergő bácsi. Belül kicsit mosolygott. két varjú is kalimpál lefelé. Idő kell. te agyalágyult. nem. kellene egy a rácsába. A csónak szinte surrant a vízen. aki mindenütt bacilusokat sejtett. Ha meg csúszkál. és nézte Matula kezében azt az egy szál. – Ha nincsenek lik iránt. Emelheti! A csónak alig mozgott. ha kell. te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott. csónakostul… Matula felnevetett. hogy: most! – behunyta szemét. összerogyik a boldogságtól. Csikasz – lehelte Gyula. Mire Béla gyün. Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. s amikor már csak a vizet paskolta. szedje fel őket. Kinyomta a csónakot a partra. és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. amíg rááll az ember keze. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén. és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk. mert úgy érezte. vállaira veszi Matulát. ormótlan lapátot. ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. meg van is belőlük több. Sosem fogok én így evezni. de Matula még mindig nevetett. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak. . nagy fészekpusztítók. jaj. és lerogyott a kis kutya mellé. és kezét napjában ötvenszer megmosatta. ott a száraz fűzfán varjak ülnek. mert Matula még azt hiszi. Tutajos. amint hangtalanul belesimult a vízbe. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük. nyugodtan. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –. hánykolódva az apró hullámokban. – Ippen azt akartam mondani. mint kellene. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. és mintha még az árnyék is nevetett volna. ahova köpni kell. hiába a véletlen. és hozta a varjakat. mert úgy gondolta. három hét múlva nevet az egészen. köpjön a markába. Üres a puska? Jó. te udvariaskodó ökör. fiatalok. Milyen könnyűnek látszott. – Azt hittem. és nyelt közben. és markába nézett. úgy látom. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját. – Talán megvárnak – susogta Matula –. s a csónak mégis meglódult. jó szagos lesz. de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak. persze. igazán véletlen. mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi. elfáradtam. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –. de azért – amikor úgy érezte. szíve kiugrik a torkán. lassan emelje a puskát. Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni. Durr! – aztán csak azt látta. mintha vágányra került volna. hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. Ez már igazi vadászat volt. Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos. – Ne evezzek.

Matula hazafelé fordította a csónak orrát. és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”. A legkisebb hiányzott. – Talán megpróbálhatnám megint. csak ne sajnálja a markát. s akkor nincs kapkodás. – Nem bántalak. csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. hajtotta a török a szegény magyar népet. és nem is gondolt az útra. halra. igazán csak vicc volt… – Jó. pedig most a lassú folyással szembe mentek. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé. a Balaton felől. mert igazán csak kárt tesz. mert véget ért a nap. ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. és rendben van minden. Csikasz megállította farkát a. mintha a lapát is. Most sokkal könnyebben ment a csónak. s a valóság mindig igazság is. hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes. ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. – Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –. s akkor is ugyanaz a . (Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább. Lesz. nem késünk el semmiről. Meg kell mondani a dolgokat úgy. de ez a fény már narancsszínű volt. mert minek mennénk. már csak ketten vagyunk. Még nem voltak a feleúton. – Meglesem. Van rajta valami gyalogútféle. recsegve szidták a csónakot. Tutajos pedig kézbe vette a lapátot. pedig Matula úgy evezett. – Kicsit pihenek… – Okosan. szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. Na itt a feléül. amikor ezen az áldott. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait. s a fiú arra gondolt. egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. Tutajos maga mellé fektette az evezőt. – Nem sietünk. Csak nyugodtan és csendesen. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját. – Pedzi már – bólintott Matula –. ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek. Most már látta végig a partot. s mivel a nyél síkos volt. s most ijedten dobták magukat a levegőbe. Nem hajt a török bennünket. elég buta vicc volt. rabszíjon. Szabad lefelé menni? – Most már tudom. Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. Mióta azonban erre jártak. ahogy vannak – gondolta a fiú –. s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra. a lábával is megtalálja. de csak ketten. és ne kapkodjon. de nem megyünk közelebb. jó – jelzett vissza a kutya –. araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben. békára –. mint jövet. amikor Tutajos megsimogatta. hát elfáradtam – ez a valóság. és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen. És a madarak most mind hátulról jöttek. és csak akkor nézett rá idegenkedve. békés tájon. a víz is bársony lett volna. Gyula hallgatott. s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott. Ha fáradt. amit majd a lábával kell megtalálnia. Ha elfáradtam. igenis. pihenjen. mit vitt az a büdös kánya. Gyula tehát nem sajnálta a markát. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. mint a jármos állatot. Csikasz. és nem kapkodott. ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani.– Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –.

és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. és valaki megtanította. azonnal ki kell venni a vízből. Matula már elment. Kezébe vette az evezőt. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba. mert maga nem vendég. a kányának. és – elhülyéskedtem. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –. A dévért majd megnézzük a haltartóban. Tudja mit. de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. A csónak döccenve orrolt a partnak. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott.nap nézte a kínlódást. testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt. szárazra törülni. és száz ember állna körülötte. mintha vízben hagyta volna. – Ne felejtse el. mert hiába a libacomb. valami ruhába betakarni és hűvösre tenni. – Mikor nézzük meg Tüskevárt. megnézzük. Ha a hal elpusztult. mellette a két patron. nyilván a kis szárcsákat kereste. Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta. mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére. hogy mit fogok neked mondani. és – nézd. Érti. Gergő bácsi. milyen marha vagy! Álmodozol. és úgy kell mindig kézbe venni. meg úgy fájt a fogad a kányára. mint most. él-e még. hogy az élő halnak élete. a puska a földön. ugye? – Nagyon. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre. hogy itthon vagyok. mert gondolatban veled beszélgettem. Ott kötünk ki. A dévér persze hogy nem élt. Bolha…” Ezek után Gyula beledobta a horgot – esik. tud vele bánni. A horog meg csináljon. ezen az úton kell visszafelé is jönnie. mintha töltve volna. bevallom – már előre elgondoltam. kibelezni. kiégett izmokkal. aztán fogjon még hozzá. hogy így fájt a fogad. döglött halnak meg halála a víz. sajgó tenyérrel. s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. . – A jót is szokni kell – bólintott Matula –. mert úgy érezte. Sokkal tovább jó a húsa. mérgesen beleköpött a vízbe. mint a türelmetlen utas a síneken. holnaptalan. mindjárt felpucolom. megtöltötte a puskát. ha nem harap bele az ember. amit akar. és olyan követelőén nézett végig a folyón. Különösen ilyen melegben. és Tutajos úgy is érezte ezt. mert akármi jöhetett. Ez az igazság. – A puskát egy patronnal itt hagyom. A puskát ölbe vette. és nem jött utána csak sötétség. hogy azt mondta: nem hajt a török. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. csüggedt borulat az égen s a szívekben. ámbár eleinte nem éreztem úgy. és én csak bámultam. hogy a puska nem lőcs. megtisztogatni. hátha visszajön. Ha nem él. maradt-e még. ahova esik –. hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam. és Tutajosunk fáradtan. “Látod Tutajos. és “tisztesség ne essék”. de legalábbis árnyékba. amit tud. a délutáni gyorsvonat elé. mint egy tehén. ha erre ment. mert a vendég. és várta a kányát. akkora volt. mert látom. Bolha. a puska a földön. A horognyelet kikötötte a csónakkaróhoz – nehogy berántsa valami cápa –. ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe. – Majd valamelyik nap. ahol a rákok voltak. Csak nézett. mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. Holnap nagytakarítást csinálunk. Gergő bácsi? Arról jutott eszembe. az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit.

Szuszogva emelte ki a partra. és Gyula reszketni kezdett. A napot már csalt a nádbugák tartották a szemhatáron. nem is magasan. mert úgy megdagad. de gondolta: “Te vagy az oka. okosan “sétáltatta” a halat. izmaiban tüzes drótok. – Nyugalom – suttogta –. – Megint az orrával célzott? – Gergő bácsi! Matula leguggolt a parton. a fiú kezében pedig emelkedett a puska szinte magától. gondosan vizsgálta a vizet s a partokat. Gyula. igaz – távolodóban. Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba. mert a hal egyre más véleményen volt. azonnal! Egyszóval ez a délután csupa nyereség volt. mára kiladikáztuk. és még a szákból is majdnem kivetette magát. Én emelem? – dadogták Tutajos gondolatai. Amikor aztán Gyula az ötödik darab halat is elnyelte. Igen ám! De az orsó: – Krr – prrr… Gyula előbb kioldotta a megkötött nyelet. Hanem a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk az éjszakára. kilövöldöztük! magunkat. – Gondolhattam volna. ebben a döbbenetes pillanatban. hogy “levegőt adjon neki. mint egy nyugdíjas pénzügyőr a liget padjának korlátjára. amely csak elfüstöl a kis állomás hétköznapi peronja előtt. ippen ott… de – úgy vélem. és nem mondta. hogy Tutajosunk miként akarja búnak ereszteni fejét. nyomában Matulával. vagy puska. így a csörgők is. mint a vegyes vonat utasa az előkelő gyorsvonat után. maga csak a vizes zsebkendőjét nyomja a képére. és dühében rúgott. s a fiú úgy nézett utánuk. s amikor két csörgőréce zúgott el Gyula felett. A kánya elegáns lendülettel tűnt el a túloldali nádban. megmarad. Majd én viszek mindent. mint egy telivér mén. és Gyula ijedtében elsütötte a puskát! A puska rövid véleményt mondott az irányításról. Gyula. merre járt. nem érzem. – Egy nadrággal csak egy nyeregben lehet ülni – állt fel az öreg –. nyugalom… A kánya jött. Nem fáj? – Nem. és Gyulánk magához térve. remélem. – Én emelem? Egy kicsit eléje célozni… eléje… S ekkor. vagy ez volt a délutáni vadászterülete – nem lehet tudni. igen. A kánya ki tudja. aztán dühösen bevágott. és egy fűszálat pödörgetett. amíg a fiú elmondta az eseményeket. de hol harangoznak? – A fejében. de végül is felhúzta. arcán szépen kékülő daganat és csodálatos étvágy! Ki akarhat ennél többet egyetlen délután beszerezni. Ezeket? Meglőni? Aztán jött három szürkevarjú mérsékelt gyorsasággal. – Olyan kiló körüli vadponty volt. amelyet csak ő hallott egyedül. mert nem történt semmi. Sokáig sétáltatta. de most rögtön. Ezeket már megcélozta… de nem! Tutaj ásnak a kányára fájt a foga… és a kánya – ez már valóság – jött is. szinte fekete. kutya! Hohó! Nana…” A hal erősen védekezett.” – Azanyád! – méltatlankodott Gyula Lajos. az orsó: – Krrrr-rrr – mint egy megőrült vekker. Mindenesetre jött… jött. amikor Csikasz vágtatott a küzdőtérre. s nem törődött vele. hogy az a Béla nem ismeri meg. az étvágy megmaradt. aztán figyelmesen megnézte Tutajost. nem is beszélve az ünnepi harangjátékról. az úszó pedig olyan unottan dőlt a vízre. Matula nem átallotta megszólalni: – Úgy látom. vagy horog… de a lecke tiszta haszon. Mindkét tenyerében két vízhólyag. és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot. .Ez a feszült várakozás azonban lanyhult. Rúgott. mintha Gyula egyáltalán nem érdekelné. Hogy Gyula babonázta meg. és Gyula nem is gondolt lövésre.

azt olyan rövidre szabta. de ennek dacára sem látta meg többé a Topkaput és Isztambult. most már mindent elmondtam. “Na. Tutajos eltévedt bárányka volt Matula mellett. hűvös borogatás mindig azon a másikon van. hogy a nap eseményeiről beszámoljon. hogy jelesre feleltél. vagy nem akarta álmait elmondani. hajnalonként pedig úgy eltűnt. Matula természetesen – sehol. hogy le is esik. de Gyula erről már nem tudott. Ma nyugodtan mehetsz iskolába. hogy mit csinált. aki ugyan félig aludt már. és Gyulának nem is jutott eszébe firtatni. mit látott. mint a tegnapi füst. s az ő fülével hallani. és nem kerülgette az erdőt. hogy a holtágakra valóban semmi szükség nincs. azt azonban még így is biztosan tudta. hogy velük külön foglalkozzék “az ember gyereke” – ahogyan Matula mondaná. mégis úgy érezte. hogy egyedül lehet. míg a borogatás a szénán volt. a rablóval együtt. de itt valósággal örült neki. Matula sose faggatta. A továbbiakban történhetett. Gyula későn ébredt – lehetett már hat óra –. És este ismét odaült Gyula mellé. csak három nap múlva –. mert aki felül a lóra. . És Gyula öntudatlanul is ízlelgette ennek az önállóságnak néha éretlen gyümölcseit. hogy “mindene fáj”. Egy-két közbevetett kérdéssel átvágta a dagályos elbeszélés kanyarodásait. És ha Tutajos egyedül járt erre-arra. hogy hol járt. A nádas talán erről susogott. amelyet sok száz éve nyelt el a láp. ami akart.” Gyulánk valóban nyugodtan ment iskolába. de nem is lehet kívánni. vagy a parton felejtette. Odahaza a nap Piri mamával kezdődött. amit ki akart vágni. Majd elmondja. mert a jó. de egyikkel sem tud mit kezdeni. és mit csinált. de Piri mama szerint megköveteli. de meg se várta a választ. és úgy érezte. Piri mama – suttogta Tutajos. ha nem is fújt a szél. hogy Tutajosunk egyetlen. mert rásütött a hold. talán rablott kincs felett. Sőt! A testrészek egyes helyei önállósították magukat. Piri mama jeles álmodó volt. hogy aludt. Gergő bácsi. Nem igaz? – Dehonnem – mondta Tutajos. A valóság azonban az volt. jobbról erősen megkelt fővel rendelkezett. Majd elmondja. hát panaszkodtam egy szóval is? – Becsületére legyen mondva: egy szóval sem! De nem is illett volna. A berek mélyén lidércláng őrködött. s a fiú megérezte. De ekkor már a vacsoratűz lángjai ijesztgették a sötétséget. megkérdezte. és szépen fehérlett. semmi polyva. semhogy keresgélte volna. aki buzgón és törökül imádta Allahot. De felelni valóban felelt – igaz. hogy rövidebb már nem lehetett. hogy a “gy” betűt vagy a vízen hagyta. Piri mama reggel odaült az ágya szélére. mert Piri mama ezt pontosan megálmodta. Tutajosunk már beletörődött volna abba is. hiszen már öt perce aludt… Matula azonban – úgy látszik – nem álmodott. hiszen az ő szemével kezdett látni. és Gyula sokkal fáradtabb volt. hogy ennyire önálló nem volt soha. és álmai valamilyen formában mindig beteljesültek. és vele is végződött. De amit elmondott. de Gyulának ezenkívül minden testrésze külön-külön is fájt. és semmi ocsú. és a külön gratuláció is elmaradt. és Matula el is mondta. számoljon vele. aludj jól…” – Kézit csókolom. aki erre ébredt fel. az tiszta búza volt. amelyik nem fáj. Gyula mélyen aludt. A jelessel ugyan volt egy kis baj. és mit hallott. hogy egy álom minden részletében teljesüljön. és ha a fiú beszámolt. és észre sem vette. hogy fizikai mivolta szánalmas és fájdalmas szétszórtságban éppen csak – létezik. és külön gratulált. ámbár az is lehetséges. Odahaza ezt mellőzésnek érezte volna. hogy a puska rúgta ki a helyesírási szótárból. és önzőén követelték. hogy két feje van. mert sürgősen el kellett mondania saját álmát. s talán ilyen álmoktól borzongtak a fák. Kengyel nagyon megdicsért. hacsak örök álmában nem. mert aznap nem is volt számtan. ha érdemes volt elmondania. ha akarja – gondolta ilyenkor. “Azt álmodtam. ha akarja – gondolta. Matula egyenesen nekiment a fának.– Mért ne maradnék meg.

Amikor kikapaszkodott a csónakra. sőt kellemesebb volt. Valami disznó beleszórta az avas szénát… hogy szállna rá a nyári harmat. és kellemes színe volt. – Jaj – mondta minden karcsapásnál –. vagy nem. – A fürdéssel várjon még egy kicsit – mondta. hogy egy héttel ezelőtt erre a kérdésre még azt mondta volna. Tudta. de kitartó comboknak. de penész ide. kicsit sziszegett. Holnap itt van Bütyök! Azonnal felkelt. hát a magadét vered be…” S ez szó szerint így is volt! Itt nem lehetett javítani és egyik felelettel jóvátenni a másikat. mintha Gyula mindenáron azonnal fürdeni akart volna –. használd! – mondta István bácsi és – … ha bevered a fejed. Piri mama mindenesetre elsírja magát. “Jól kiszívatom magam…” És Tutajos valóban jól kiszívatta magát. Pótvizsga azonban annyi akadt. nagyon jót tett. A vízen úszott még egy-két elmaradt. gyomra szemérmetlenül megkordult. hogy ha feláll. ha meglátja Gyula arcát. – Nem is árt. “Jobb. mint a félig érett szilvának. de első a reggeli. hogy fáj. széna oda. kicsit imbolygóit. hogy arcát megtapogassa. hogy a nagytakarítás szükséges és sürgős. azután a hősies fürdésről újabb három perc és végül: – de most úgy érzem: újjászülettem! És most csak ennyi: . viszont ugyanazon tárgyból többször is meg lehetett bukni. úgy érezte. de csak úgy. Jobb markában felszakadt a vízhólyag. De ez nem fájt. hogy: – Gergő bácsi. Tutajosunk beengedte törődött testét a vízbe. Ez azonban könnyelmű lebecslése volt a vékony. első mozgásra kicsit rozogán érzi magát. hogy Matula szó nélkül elment. hogy egyedül lehetett a tegnapi sérülések leltározásánál. amikor felébredtem… – és itt ötperces előadás következett volna az ébredésről. penészes szénacsomó. de amikor Matula megérkezett. a jobb felőli részleget. Nem. aztán vállára dobta a törülközőt. Fáért én megyek mama… Gyula hálásan gondolt erre az ajánlatra. legyünk túl rajta. jaj! De a víz jót tett. hogy Matula alighanem a mennykőre célzott. de a nap éppen besütött a kunyhóba. – Ezt is megsikáljuk – nézegette az öreg a volt asztalt –. ha nem is fürdők” – gondolta.“…eszed van. Karjait azonban annál jobban érezte. érezte még ugyan a fájást. amikor kezét felemelte. Kicsit még süttette magát a reggeli nappal. s ebben igaza is volt. de ezt csak akkor látta meg. – Jujuúj… – és úszni kezdett eltörni készülő végtagjaival. és így reggel. Matula éppen kihozta a nevezetes táblát. A mozgás hamarosan könnyebben ment. Jó volt a víz? – Jó – mondta Gyula. Itt mindig vizsga volt. ha hever még egy keveset. és combjaiban az izmokat mintha elszakadni készülő zsinegek tartották volna. Dagadt-e vajon? Mert tükör nem akadt a berekben. mert – gondolom – “nem szokta a cigány a szántást”. és a jelölt vagy átment. ami a fákat repegeti. Ne lássa Matula ezt a rogyadozó kivonulást. amennyi kellett. és nem gondolt arra. – Szszszhh – mondta Gyula a testrészek szemléje közben. amikor a fiú visszaérkezett. a fájdalmakról. és úgy érezte. mely kissé kiment a formájából. Gyula némi tűnődés után úgy gondolta. és ez a lényeg. Nyújtózkodott. Tutajos semmi mellőzöttséget nem érzett. de nem érezte annyira. s a felcsapódó hullámok arcát is kellemesen simogatták. mintha az érzéstelenítő hatni kezdene. a tartóoszlopok menthetetlenül összedőlnek alatta. mindenféle szemét megy a vízen. ez az elhatározás füstbe ment elképzelés maradt csupán. s amint körülnézett. de amikor a kunyhó irányában füst kezdett felfelé kanyarodni.

s a kék lángok már a parázson libegtek. Na. – Azért pirítom meg előbb. aztán inkább két kicsit küldjön. erre csorgassa a szalonnáját. – Az. kááár. de a gukkert már kézben tartotta. – És most mindjárt megeszi. – Jaj! mekkora… és visz valami állatot… kis kutyát! – Aligha – suttogta Matula –. ugye. – Nem is gondoltam. nagy nyárfák közül ekkor szárnyalt ki a rétisas. jó lesz nekiveselkedni a takarításnak. dagadt és kék. mintha a két embertől kértek volna segítséget: – Látjátok… hát nem látjátok? Viszi már. Itt a só is meg a zöldpaprika. Ez az elpirulás azonban nem volt tökéletes. . Amikor a tűzrakás megrokkant kicsit. – Gondolom.– Jó! És éhes vagyok. Ettek. – A… – Szürkevarjak – állt fel Gyula. betegek… Az óriás madár ekkor már alig volt ötven lépésre. de valamit hajtanak… – Húzódjunk a gunyhó mellé – tanácsolta Matula. – Először az ágyakat csináljuk meg. melyet martalócok támadtak meg. és mondja meg Nancsinak. – Hallom… Tutajos erre kissé elpirult. nagy madár – mondta Matula –. Gergő bácsi. nem megy ez a faluba… – Róka! Kis róka! – lelkendezett Gyula. de a fedél alatt nem volt már semmi. – Megnyúlósodott a kenyerünk. mint a zsindelytetű. A varjak iszonyú sivalkodást csaptak. Pár perc múlva a kunyhó környéke hasonlított egy kirakodóvásárhoz. nem vette észre? – Nem. Akkor talán el is kezdhetjük. mert egy-egy szürkevarjút már látni lehetett. mint a távoli mennydörgés. és kihozta a messzelátót –. akárhogy is húzódozunk tőle. – Úgy van rendjén – bólintott az öreg –. hogy ekkora… – Szép. még messze vannak. – Hát igen… – indult el Gyula – de az is igaz. – Gergő bácsi járt erre? – nézett Gyula a friss csapásra. ne felejtsenek el majd két pokrócot is hozni a vendégnek. mert gyomra olyant kordult. már látom. de inkább ő haragudjon fél óráig. Tutajos úgy érezte. látjátok? És nem ad. de most már ettünk. Csak a pirított kenyér őrlése hallatszott a fogak között. itt a pirítós. Ezek után hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. A jobb arcfele szigorú maradt. Tutajosék lapultak. kár… kááár… – Rettenetes nagy! – suttogott Gyula. sast is láttunk. Rühesek a rókák az idén. Mehetünk szénáért. mert Tutajosnak csak egyik arcát öntötte el a leányos pír. amint felcsapódott a távoli fák közt. – Én. mostanában mindig éhes vagyok. megy a fájához. közel megy el a kunyhó mellett. utána felkapta a fejét. Ha megtartja az irányt. – Oda nézzen! A ritka. kár. hogy Bütyökért szívesen takarítok. – Nancsi néni megharagszik. Majd a hátizsákot vigye be. és gyomra teltsége lusta jóindulattal hanyatlott a jóllakottság ölelő karjaiba. hogy jobban süsse ki a kenyeret. mint egy nagyot. nincs jégszekrénye. Matula kenyeret szelt és pirítani kezdte. Matula éppen a bicskáját csattintotta be. – Meg hát. hogy az előbbi korgás Elolvadt. és nem ad nekünk belőle. mint mi együk a pimpós kenyeret egy hétig.

nem. amint letették a szénát. A rüh lekopasztotta róluk a szőrt. mindjárt oda is feküdt. láncostól.A szénapetrencénél aztán meglátta Tutajos. Odébb menjünk. Ezután Matula lepókhálózott. Tutajos örült. hogy nincs nyugsága. és agyonvakarták magukat. mint a bolha. aztán emeljük. de nem úgy. de én olyant még nem láttam. s az egész kunyhót megtöltötte a friss széna meleg illata. s Csikasz ezt nem szerette. pedig egy-egy varjúkárogás most is hallatszott. de szegény rókát nem orvosolja senki. – Ha nem tart sokáig. de én meg nem szeretem. Ott volt. ez a mosogatás. Csikasz körülszaglászta a cövek környékét. elgennyesedik. – Bírja? – szuszogott elöl az öreg. ha kell. meg lűttem is kettőt. – Csípi? – Csípi. ott van-e a fáján. ha meg valami zegernye idő gyün. . a madaraknak is van valami rühe. ha itt eszi a fene ükét. hogy miért járt arra Matula. Gyula a nyakában lógó messzelátóhoz nyúlt. beeresztünk. A polcokon való rakosgatás már csak játék volt. Amikor letették a táblát. a tál elviszi. hogy rühesek a rókák az idén. Aztán elpusztul. Az ágyak formát kaptak. az esőköpeny és Matula kalapja. Egymás mellett akarnak aludni? – Jó lenne. Csak vakaródzik. Szőre kihullik. ott homokos a part. – Akkor gyühet a széna! Ne sajnálja! A kunyhó belseje kezdett kialakulni. amit nem szeretek tenni. De ha a nyarat ki is húzza. De Gyula nem szólt. hogy egyszerre beviszik az összes szénát. A darazsak azonban nem nyugodtak bele a kilakoltatásba. – Ott van. és majdnem méter magasak voltak. csak hallom. – Szeretik az ilyen nádtetőt – csapkodott Matula –. és kihajtott pár darazsat is. de a varjakat nem látom. – Letesszük. de karjai most is élénken tiltakoztak. – Azt mondta Gergő bácsi. – Itt lesz a heled – és a kunyhó déli oldalán verte le a cöveket. betegek… miért? – Mondtam. csak szóljon. a végin csupa gennyes seb az egész állat. mert gyökerin él a rüh. Abba döglik bele. Matula a kutya karóját is kihozta a kunyhóból. Csikasz – valószínűleg – sajátjának gondolta a cöveket. azt megorvosolja a juhász rühkenőccsel. Matula a táblára rakta az edényeket. – Az edényeket meg a táblát majd az árokparton tesszük rendbe. mert még párszor visszajöttek. – Ippen csak ti hiányoztok – dörmögött. iszen alig van bundája. A puska a szögön lógott. Befurakszik a bőr alá. tarisznyája hátul. – Ledobta nekik a maradékot. ámbár úgy hallottam. most egymás közt marakodnak. – Ez az egy. hol ott ült le vakaródzni. Ha birka kapja meg. amíg a láncot a nyakára nem tették. Csikasz kedvetlenül nézte ezt a nagy mozgalmasságot. és – természetesen Csikasz kíséretében – kivitték az egész konyhát a partra. ne félj. Ült fenséges nyugalomban rebbenés nélkül. aztán ott szaporodik ezerszám. és a fáradtság elmúlt abban a pillanatban. és hol itt. – Megnézem a sast. bőre kisebesedik. – Álljon közibük. pedig a madarak egy része megeszik mindenféle dögöt. – Elegen vagyunk odabent. Gergő bácsi. mert találtam döglötten. A kis petrence alatt két frissen vágott pózna volt átdugva. Attól kezdve azonban a cövek parancsolt a lánccal. – A sas nem kapja meg? – Úgy látszik. és mivel gazdája semmi megkötözési szándékot nem mutatott.

– Sietek. Ha szükség lesz. Lehetséges az is. amit bennehagyunk a tartóban. vércsék. meg a baglyok is. az más… az is valami bőrbaj. aztán kilöttyentjük és kész. Van olyan csárda. Gyula nyugodt akart maradni. ha zsíros. mit miért tesz. különösen télen. hogy robbanjon. Aztán megnézzük Tüskevárt. – Zsíros volt – igazította ki Matula –. – Úgy értettem. szeretett és nem is akart mindennap mosogatni. ha cigánykereket hány a parton. mert minden gyorsabb és ideges mozdulatára megszólalt gondolatai között a nevelőapa: “Ne kapkodjon!…” És Tutajos sokszor öntudatlanul is számot vetett magában. De Matula nem szépítette. maga meg addig fog valami halat. én nem bánom… – Sikálja a nyavalya – rettent meg Tutajos –. ha nincs étvágya: nem kap. de nem szólt semmit. ha kicsit zsíros… Matula mosolyogva súrolt egy lábast. Gyula megfogadta a tanácsot. de még a cinegék is rá járnak. mellette a patron. héják csak elevent fognak. akárhogy szépíti Matula a dolgot. mert Tű táj ős megtanulta. Gergő bácsi. mert nem jött. Matulával vigyázni kell – gondolta –. – Szóval piszkos volt! – Tutajos elhatározta. hintse be homokkal. és meglepődve látta. feszült küzdelme. és inkább menjen el ezer vad lövés nélkül. nyitva. hogy a halászat és vadászat fokozott gyönyörűsége. vagy miért nem tesz. hogy hogyan siet horgászni. számító taktikázása lényegesen nagyobb öröm volt . A puska a földön feküdt. mert mindig tudja. nem olyan nagy baj az. és eszünk olyan uzsonna-vacsorát. Hanem – hallja – ne a kézivel maszatulja azt a táblát. mert nem. és az is maradt. Sose árt. mert négyre a hídnál a kocsi. És a barnakánya is. aztán úgy csutakolja. hogy a megtöltött fegyver mindig veszélyes. – Hagyjuk csak rajta megszáradni – mondta Matula –. még horgászunk. És ha gyünne az a kánya… csak nyugodtan. Korán lefekszünk. de nekem jó volt. de az aztán olyan is… Egyszóval nem koszos. akkor sem. Úgy gondoltam: most szépen összegereblyézem a gunyhó környékét. ahol sose fogy ki a bográcsból a pörkölt. – Nem is hozzuk. ahol a szegény kányára rálövöldöznek… és amíg emlékeiből ki nem hullik az a mennykőnagy puffanás. de ekkor a tábla már fehéren ragyogott. igyekszem gyorsan megtenni. Az úgy jó. Ha visszajöttünk. hogy a nevezetes tábla mélybarna színe hogy világosodik. – Azt meg úgyis tudom… minek arról beszélni? A puskát vigye magával. A gémek is megeszik a döglött halat. de a sólymok. – Hát az lehet – egyezett bele csendesen –. Vizet forralunk benne. – Hát ez elég koszos volt – mondta végül. mint egy élesre állított bomba. hogy veszélyesnek tartotta ezt a helyet. hogy ebben aztán nem enged. és visszavitték a kunyhóhoz. Gergő bácsi… – Hova? – Úgy értem: horgászni. mint egy felhúzott íj.– A rétisas is? – Az is. Ezek után felrakták a táblára az elmosott edényeket. de nem fekszik mellette a fegyver. amelyet csak meg kell rúgni. aztán majd én berakodom. Ha maga mindennap megsikálja. De a barnakánya máshol lehetett elfoglalva. hogy amit mondott. ha nem elég a hal. – Mámeg – mámeg kapkod!? Csak azt mondja meg. ha egy kis íz marad benne. a kosz. mint egyszer akadjon sörét az emberbe. csak egy kicsit zsíros… Gyula hallgatott. Törjön száraz nádat. Gergő bácsi. Ha kap a hal: kap. de nem is piszkos. – A bográcsot nem hoztuk ki. talán nem is jön erre. egy pillanat alatt meg lehet tölteni.

halott merevséggel. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét. és bár ritkán kapott a hal. Igaz. ami maga az Erő! De igazság az is. Szerencsére nem jön semmi – gondolja. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság. hiszen még a vasat sem ismerte. Tíz óra elmúlt – nézte a horognyél árnyékát –. három liba már messze járt. hogy ami eddig szórakozás volt. A lövés csattanása már szétporlott a levegőben. mint a vízen át szálló felhő árnyéka. és a rénszarvascsordát vagy a vadlóménest belopni. s. Végül – bár idegei pattanásig feszültek – belerögződött a mozdulatok mérséklése pontosan beállítva a szükség mértékére. melyek katonás sorban jönnek egyenesen feléje. szeme megakad négy madáron. feltörik a kéz. de amint körülnéz. a fák szinte ráfeküdtek a viharra. és csak a száraz ágak álltak ellen. amire lőni lehet és szabad. huj… ez szép volt! És csak szorongatta a puskát. ha arra szükség van. közel fél tizenegy is lehet – de ez a gondolat csak annyi volt. és szinte nem is kívánta. egyetlenegyet sem engedett el. egy halálom. ha nem kell. dárdát hajítani. a vadat legyűrni több lehetett minden öttusánál. hogy a keszeg nagyon jó ízű hal. mert gyönyör telj és. és nézte a helyet. akkor még nem is álmodott az ember orsóról és nylonfonálról. mert kissé balra húzódnak. most már lassan munka is lett és kenyérkereset. megég a bőr. A madarak messze vannak és magasan. de enni is. s a környék megnyugodott. s elhúzta a ravaszt. ahogy a nehézkedés törvénye előírta. – Libák – suttogja –. jól elibük… A vadlibák most lehetnek a kunyhó felett. Ez a magasság azonban mintha egyre csökkenne. Az úszó mozdulatlan. és tompa puffanással esett a gátra. némelyik jobb. mint most ő horoggal. az itt nem jó. de csontszigonyával ugyanúgy leste a halat. öntudatlan élvezet volt és öntudatlan sport.a szertelen kapkodás nélkül és – eredményesebb is. – Hij – sóhajtott a fiú –. ami nagyobb volt a többinél. arról kár is beszélni. amennyire kellett. és megbosszulja magát. még ha a fejem rúgja is le ez a puska! – jól eléje célzott az elsőnek. másik a tájon. s amit érzett. amit már nyugodtan meg lehet enni. tenyérnyiek. de jönnek… Gyula egy kis bokor takarásába húzódik. mint a ponty. lerohanni. csak keszegek voltak. Tutajosunkat egy görögdinnye nagyságú daganat sem akadályozná meg az izgalmas vadászatban. Gyula egy . dicsőséges érzés volt. Mert ha olyan valami jönne. és Gyula arra gondolt. a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben. ha hozzáértő irdalja és süti. Az irdalókés apróra vágja a halszálkát. élvezet és sport. libák… magasan vannak. hogy a szél el ne törje. elpusztult. hangos zúgással jött lefelé. elsieti a lövést. Megtapogatta arcát. A nád pontosan annyira hajolt meg. Gyula gondolatai szertekalandoztak. A második liba összekapta szárnyait. Itt nem siet semmi. Gyula talán nem értette még tökéletesen. talán meglátták Matulát. hogy az ősember zsákmányolása is. Most semmi rúgást nem érzett Tutajosunk. és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében. hogy a szél átfolyjon leveleik között. egyik szeme az orsón volt. s úgy érezte. de. ahova a liba esett. és megtölti a puskát. a daganat lohadt. hogy valamire lőni kelljen. a küzdelmen felül. Tutajos szíve erős ütemben dolgozik. de érezte Matula figyelmeztetésének természetes igazságát: “Ne kapkodjon!…” Ami természetellenes. a madarak: mintha zsinóron húznák őket. Ezután a hús simán leválik a gerincről. Jól elibük kell célozni – gondolja Gyula –. Persze. hogy átalakulása mennyire hasonlított a környezet viselkedéséhez. Elmegy a hal. Nem is vette észre. de villámmá változik. mert el kellett pusztulnia. aztán Gyula – egy életem. összegubancolódik a horogzsinór. egy ívásból valók. A hal nemcsak megfogni volt élvezetes. de Tutajos megtanulta már.

– Mindig a nyomomban… és ne álljon meg. Amikor egy vonalba kerültek a dombbal. A puskával bánni tud. mert orron ütlek. de megennéd a libát. _ – Erre a nyárra végeztünk is a nagytakarítással. s egyszerre csak elfogyott a nád. Matula csekély tájékozódás után belement ebbe a zöld falba. hogy a fogunk tört volna a húsába. ahol a kívánatos madárnak kell lennie. mert lemarad a csizma. Gyula boldogan emelte fel a nagy madarat. A libát eldugom hűvösre. én pedig megvernélek. de nem tudja. és Csikaszt már csak akkor vette észre. az elsőre célzott? – Úgyis megmondtam volna – rebbent meg a fiú. hogy a kunyhó környezete vendégváró tisztaságba öltözött. A csizmák nem cuppogtak már. a hátizsákot hozza. Matula szeme követte a fiú pillantását. Csikasz. ha akarnak… – Mi? – Csak úgy mondtam. ahogy szokott. mert szeme elöl járt. bal kezét pedig a fiú vállára tette. innét már keményedik. Az elhullott széna összegereblyézve. Valami vén gúnár volt. edények elrakva. ahova akar… – ne ugrálj. Matula egyenletesen ment. amikor az majd a lábáról verte le. és Gyula felvette ezt az ütemet. vigyázni tud. mint az olvasztott vaj. egy kis ennivalót már tettem a tarisznyába. hogy megszagoljam! A bokrok közül pedig kibukkant Matula. de nyelte az utat. Szeme ragyogott. neki a nádnak. ez pedig – emelte meg Matula – szalonnával tűzdelve. A halakat pedig eleresztjük. A gáton járt egy kis szél. Gyula. – Nem lehet ez olyan sűrű… – Majd meglátja. Itt a legrosszabb. A nád itt majd két ember magas volt. és van húsunk elég. – Persze. de valamelyes csapás mintha látszott volna. és a nagy fák zöld halmán már nyílások látszottak s egy-egy vén fa barna dereka. Hát kell az neked? Na. Közben majd f elbukott egy zsombékban. aztán letette a puskát. de azok is jobban szeretik a sima gyalogutakat. milyen kár lett volna az elsőt lelűni.pillantást vetett az úszóra. Matula elfordult a gáttól. – Nem kötnélek meg – simogatta meg a kutya fejét –. és látszólag nem törődött már semmivel. így a meleg bírható volt. látod. – Pedig az volt a legnagyobb. Kibukkant és mosolygott. Most legalább tudja. – Úgy gondolom. és a keze reszketett. úgy gondolom: mehet a puskával. mennyivel kell elibe fogni. mert holnapig elpusztulnának. olyan lesz. Ezt Gyula is érezte. Ide. vagy öreg tojó… Gyula – amikor hazaértek – a boldogság múló érzésén át is_ jól látta. mert a vékony láncot Matula a nyakába akasztotta. hadd szagolom meg. Csikasz! – és Csikasz kelletlenül engedelmeskedett a parancsnak. hamu összekotorva. és ezt Gyula olyannak érezte. . Az öreg jobb kezében a libát tartotta. A szúnyogolajat elhozta? – El. és sietve elindult a zsákmány felé. Ez idei liba! A vezető mindig vagy vén gúnár. mint amikor a katonának mellére tűzik a medáliát. amikor Matulának átnyújtotta a zsákmányt. de minek is járna? Inkább csak a rókák. Maguk persze takaríthatnak. ami nem volt gyors. engedj közelebb. csak azt engedd. – Hauvau – hu-hu-hau – ugrálta körül a vadászt –. és zöld fal állt előttük. Tüskevár közeledett. lűni tud… István bátyja majd szerezzen engedélyt… Persze. és bánatosan feküdt a cövek mellé. Ott is volt! Hanyatt feküdt. – Régen nem járt erre senki. – Tudom.

Gyula – mondta szokatlanul szelíden –. azt mondta. Süppedtek az avarban. A bokrok itt már jól megritkultak. mert nem a tegnapra gondol az. Az erő és szépség. aki látta még a várat. Öreg papunk mondta. mert az óriás fák alatt mindig árnyék volt. Gyulában különös érzés ködlött. amiket érdemes megnézni. és ha valaki meghalt. A legszegényebb gyerekek is nyaralhatnak. ordítást és suttogást. Matula megállt. mint a szélmarta gránit. van benne legalább negyven köbméter fa. Gergő bácsi? – Engem nem bántanak. mert sokszor elgondolom. aki nem néz vissza. és azt mondta. hogy meddig ér. hogy olyan ez a domb nekem. addig bekenheti magát. és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna. – Hát… Gergő bácsi. tivornyákat hallott. Gyulának a nyaka is belefájdult.– Mögém! Egészen mögém. ami alatt megálltak. vagy ha nagyon egyedül van. és Pondoray néni ingyen fürdőzhet a legdrágább fürdőhelyen. de egyéb nem is hallatszott a süket csendben. Az öreganyám Csajági lány volt… azt mondta az esperes úr – tavaly halt meg. – Aztán – állt meg kicsit később Matula – ne gondolja. és magasan felettük. akik utálkoztak a szúnyogolajtól. és jól van ez így nagyon. – Akkor talán még nem volt ennyi… több volt a víz. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét. Amikor a bokrok ritkultak. Fülledt meleg volt a bokrok között s az avar rothadásának nehéz szaga. Na. megváltozott a világ. de ebben az ősfában benne van minden! – Én is elnézem néha – mondta Matula –. hogy én fejszét tudnék fogni itt akármelyik fára. – Ne adjak. aztán ide hurcolkodott. ha baj volt. Gyula vastagon kente magára. és nem is nőttek nagyra. de a szegény ember azért inkább csak méterrel méri. aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett. mert úgy érezte. az idő maga volt ez a tölgyfa. az én régi atyámfiai is itt nyugosznak valahol. – Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! A fa koronája nem is látszott. Gyula. mert kiveri szemét az ág. az egészen biztos. több lehet háromszáz évesnél. mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom. – Más is van benne. vad harci dalt és jajongó gyászéneket. nyugodjék –. nem is lehetett máshol eltemetni mert víz volt körös-körül. amint felnézett a nyárfára. Akkor itt még Balaton volt. és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett. a lombok között megrebbent egy-egy madár. Gergő bácsi. talán csak ha kicsit részeg. az olajat. És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. és elmúlt minden. mert vannak itt még fák. Gyula megsimogatta kérgét. én nem mondom. – Volt itt egy tudós ember. – Tudom. azt nem lehet méterrel megmérni… Az öreg sokáig hallgatott. igaza volt! Ennyi szúnyog! Szúnyogvárnak is nevezhették volna. hogy abban a kutya török világban. de azért mindig lesz. – Tudja. csak szedte a cókmókot a falu. akinek holnap talán nincs tüzelője. csak a szúnyogok elégedetlen hegedülése. igazuk volt a régieknek. és a törzse másfél méter vastag is lehetett. hogy nincs igaza. – Szuszogjunk egy kicsit. . és még egyre változik. menjünk. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett. – Elmúlt már az az idő. akik szentnek tisztelték az ilyen fát. amelyeket ez a szent fa őrzött magában. rabokat és elmúlt embereket. és kevesebb a sár. hogy a mi nevünk a legrégibb a plébánia irataiban meg a Csajágiaké. Matula bácsi – mondta a fiú. mint a temető. ami kemény volt. de meg is szoktam. Az avar sejtelmesen susogott lábuk alatt.

a kín. de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. – Nem is fél – nevetett Gyula. és kerekre nyílt szemét rájuk meresztette. Talán azért van itt is… Matula körülnézett. Látja azt a sok odút? Mindben lakik valami: leginkább a csóka. Csak innét lehet kilátni a berekre – leterítette a kenyérruhát. – Leülhetünk. eszünk valamit. – Jó még a kés? – Mint a beretva… – Hát akkor nyúljon hozzá! Szótlanul ettek. Nem szabad bántani. Előttük a nádas. csak megcéloztam. de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. – Gyerekkoromban itt még faltörmelék volt. – Még ásít is – csodálkozott Gyula –. a tölgyek összekeveredett illatával. tudom. hol a kéz. A kés magától járt a kezében. virág. vagy itt kereng. hát ez igazán nem fél. Puha fa. “Itt volt a fal” – mondta Matula. – Könnyű hát. Szél alig mozdult. mögöttük az erdő. hogy ez a fülesbagoly. elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom. könnyű lenne lelőni. mi lett belőlük? Föld. akik rakták. és nem nagyon hosszú életű. és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük. Fa sem telepedett azóta itt meg… – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula. tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel. – Jobb. aztán egy odúgalamb kezdett búgni. a békülés. szalonnát. Gyula követte az öreget. és az erdőt hallgatta. az öröm. csak megváltozik. zöldpaprikát. amely a habarcsot keverte. orra tele volt az avar. mintha unta volna a beszélgetést. – Kakukkfű – hajolt le az öreg –. Soha nem szabad bántani. és a falatot öntudatlanul emelte szájához. kitette a kenyeret. és benőtte a fű. Fa lett belőlük? Madárszó. de aztán behordta a szél. a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket. s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek. Néha megállt az evésben. s a föld. a mámor. Az ág tövében.– A nyárfa gyorsan nő – nézett fel Matula is –. Egy baglyot sem szabad bántani. Gyula nem is nézte. A bagoly ásított. Erre gyűjjön. fátlan. a gondolattal? Belerakták a falakba. Itt jár egy kis szél. De nézze meg ezt a fát. s egy helyen meredeken végződött. csodálatosan lágyan. ha szabad lenne. – Tudom. ez itt unokája sem lehet annak a tölgynek. de gondolatai között hidegen zörgött a pár szó:… “aztán vége a nyárnak…” A kis dombtető itt egyenes volt. azért meleg. ez az… a temető is tele van vele. Hátrahallgatózott az erdőbe. Akkor volt itt nagy zsivajgás… hanem… nézze csak! – Mit? – Ott a vastag ág töviben. hol a gondolat. de hol vannak a kőművesek. Nemsokára érett lesz. és magukkal vitték? . Erdei fülesbagoly. majdnem kopasz. ha nem célozgat… inkább ismerje meg. mert előbb ült már rajta valaki. aztán vége a nyárnak. ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el. A nádas felett messze lehetett látni. – Mogyoró? Ilyen nagyot még nem láttam. víz. egészen a törzs mellett jókora bagoly ült. a harag. mit eszik. nézdelődünk. – Hát – legyintett Matula – egyet-kettőt pillant az ember. de régen kirepültek már a fiatalok is. ahol ül. Gergő bácsi. de a vén fák mégis suttogtak. a sírás. és megcélozta a baglyot –. más ellensége meg alig van. Szereti a temetőt. de mennyi termés van rajta. – Nemigen lát embert. a kakukkfű.

máját. A nap ekkor már ferdén nyilazott át a lombokon. – Jó! Most megtűzdeljük szalonnával… Csikasz ekkor ásta el a kunyhó mögött a liba nyakát fejestül. aztán izgatottan követte gazdáját. a szíved szakadna meg. – Ha a comb puha. – Jó! – mondta. A “mihaszna” eb ezt nagymértékben helyeselte. jó ha megnézi. – Itt van a legtöbb szúnyog – csapkodott Gyula. csak a libától féltettelek. és Gyula azon gondolkozott. – Látja. mondja-e Matulának. Ha lábasban sütnénk. zúzáját is. Nézte a nyárson forgolódó madarat. Aztán szótlanul ballagtak hazafelé. akkor már a melle is puha. – Mondom. Gergő bácsi. aztán széttárta a bőrt. Most megint hosszú csend következett. Matula meghozta a tűzrevalót és egy jókora nyársat is. hogy ilyen jót még nem evett. Matula első dolga volt a viháncoló Csikaszt elengedni. Szakértőén megforgatta a szárnyast. láttam otthon. szaglászott. Az élő enyészet puha érintése volt ez. mint a kocsikerék a homokot. de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos. a vadlibának halszaga van. mert te amúgy rendes kutya vagy… Csikasz meghempergett a fűben s a lánctalan szabadságban. amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából. hogy kell. és kutyabecsületszavamra mondom: mintha még tudnék enni… A liba pirulván pirult a hosszú nyárson. nem értette meg Matula Gergely. Sokan azt mondják. de ez nem igaz.Az öreg fák csak suttogtak. Húzza le a bőrét azzal a kis zsírral együtt. persze. – Csak maradj. s amikor színe már megközelítette a cseresznyéét. hát ne kopasszá. – Ha egyedül jön ide vagy a vendéggel. Nem lehetett tudni semmit. mint a könyvet. mindenestül. és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság. Matula kést bökött a combjába. A vadlibának vadlibaszaga van. amire előjött Csikasz is. A tűz körül azonban más illat felhozott. mert megszokta a szúnyogokat is. – Addig én tüzet rakok. és senki a világon nem tudja megkülönböztetni a házilibától. Matula jelet tett a bejárathoz. de most nem bajlódunk vele. és nem értette meg senki. Elő a táblát meg a tányérokat. Matula azonban leintette. hanem fejtse. s a levegőben lustán szárnyalt a nagy rétség száraz illata. milyen könnyen megy? Egy darabban lejön az egész bőr tollastul. a galamb búgott. megsütnénk a szívit. a kakukkfű illata lengett. hogy csinálják. – Gergő bácsi… – kezdte. Nem próbálná meg? – Ki is belezem. de azért úgy indult Matula után. mint aki tudja a kötelességét. hadd legyen ennek a mihasznának is vasárnapja. Később bejárták a kis domb minden zugát. mert ebben a pillanatban többet enni nem tudott. s amikor hazaindultak. a fák suttogtak. ami alatta van. A kés könnyedén szaladt a húsba. mintha megértette volna: – Most megfejtem a libát. az idő kerekének súlytalan fordulása. és amikor megérkeztek. Matula borotvaéles kése a mellen húzódott végig. És ha valaki nem szereti. úgyis tudom. de az öreg mosolygott. s farkát csóválta: – Hát ez azért egészen más – nyelt egyet –. de ez csak olyan megszokott védekezés volt. . a nap szállt már lefelé. Minden belsőséget adjon a kutyának. csak itt lehet bejönni. mert máshol leszedi a tüske a nadrágot.

Csomagolunk majd reggelire is. annyit ettem. és érezte azt az avarszagot. amelyben éltek. azt gondolom. a patront vegye ki. ettünk. Gergő bácsi! Ültek még egy kicsit a tűz mellett. a többit már fekve is nézhetjük. van idejük elég. s a puskát a hóna alá vette. én beteg leszek. majd a nyelvét harapta el. Gyula tenyerén érezte az óriás tölgy kérgének keménységét. nézte a vizet s a mélyben fürdő csillagokat. amikor kiéri a folyópartra –. De ne féljen. penészes falak szagával. – A puskát vihetem. – Sietni – gondolta Gyula. Gergő bácsi? – Viheti. vagy valami nesz motoszkált a nádban. A fogyó hold fénytelenül és álmosan bujkált a bárányfelhők között. nem is akart semmit sem mondani. és látta a baglyot. A homályban már Tüskevár árnyai jártak. látom. de mielőtt a kocsira ülne. De belül emberek vannak és – Bütyök! Erre hirtelen felült. indulni kell! – Mi? – Az. – Gyula – rázta –. rúd ja azonban eléggé csáléra állt. Nézze a Göncölt… Gyula megnézte a Göncölt. hallgatódzott. a fiú megborzongott. Megállt. mert egész éjjel utazott. és nem is tudtak semmit tenni. maga körül hordva az alagutat is. mintha évszázados menték. mert mindez a természet rendjéhez tartozott. hogy reggel van. – Köszönöm. Hallotta a láthatatlan szellő susogását. Tutajos – gondolta –. Dehogy akart. nem is akartak semmit tenni. nem tudom. a galambbúgás és a kakukkfű illata. – Lehetetlen. jön. – Úgyis kivettem volna. sietni?… – és akkorát botlott. de mi a fenétől félsz?” “Nem tudom – válaszolt magának –. – Ha ettűl beteg lesz. – Sietni nem kell… van ideje elég. Meg is töltheti. aztán mikor a nap ellobbant a nyugati égen. amint ásított. Ha krokodilok lennének itt vagy leopárd… de vipera lehet. de aztán elfelejtette. s ha megloccsant a víz. síneken jár. Gergő bácsi… – akarta mondani. mint egy kivilágított hernyó a sötétség alagútjában. Gergő bácsi! – Mit? És Gyula megakadt. Gyula. Amit egymásnak tettek. hogy mit akart mondani. ami a másiknak ne vált volna hasznára. – Eleget jöttünk-mentünk. Éhes lesz. inkább hallgattak. – De hogy reggel van?… Matula szerint “szép” sötét éjszaka volt. és az alkony hűvös ébredése végiglengett a nádas felett. mert derék Tutajosunknak volt ugyan egy-két rossz szokása. Megállt kicsit. maguknak is tették.– Kár a szóért. bor és bőr szaga keveredett volna össze a fodormenta és. dohos kripták. és úgy érezte. De erre nem is gondoltak. de – álmában nem beszélt… … a következő pillanatban pedig valaki megfogta a karját. “Félsz. – Gergő bácsi. – Elhiheti pedig. meg is érdemli.” . De nemigen néztek semmit. mit akar mondani. aztán kínálja meg azt a Bélát. de a vonat jön – könnyű neki. ami olyan volt. és nem bizonytalan gyalogúton –. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. és nem is szólt. A kocsin bekapják. a nevezetes szekér kerekei ide-oda lődörögtek. – Mindent köszönök. Matula kiverte pipáját.

“Na és, szamár, a gumicsizmát nem harapja át még egy kobra sem…” – Rákrákrááák – reccsent meg felette valami szörnyű hang, és szárnysuhogás hallatszott. Tutajosunk majdnem leült ijedtében, és a puskát védekezőén tartotta maga elé. “Gém – mondta belül egy hang – gém, és éppen úgy meg van ijedve, mint te…” De Gyula állt, és térde reszketett. Nem vigasztalta, hogy a gém éppen úgy meg van ijedve, ámbár nincs puskája. “Meddig akarsz itt állni?” – kérdezte magától, s arra gondolt, hogy majd otthon, az osztályban… “… kérlek szépen – mondja Bolhának vagy Bikának –, amint megyek, öreg puskámmal a hónom alatt… úgy éjfél körül járhatott az idő.” “Nem féltél?” “Ugyan kérlek, mitől féltem volna?…” És ekkor valahol megszólalt egy mély hang: – Buu-buu… buu-buu A hang messze volt. Valami elszabadult bivaly – reszketett Tutajos, és gondolatban megesküdött, hogy férfiasán bevallja: bizony, borzongott egy kicsit. – Buú… búú… Szerencsére egy helyben bőg – indult el óvatosan, de érezte, hogy ingét átizzadta már. Nagyon meleg volt az éjszaka, de most már valamivel jobban látott. A lábai is jobban megérezték a gyalogút vályúját, és gyorsabban lépett ki, ha arra gondolt, hogy nem ér idejében a hídhoz. Ha nem mozgóit semmi a nádasban vagy a vízen, egyszerre égig ért a csend, de szinte szétesett, ha loccsant a víz, vagy valamitől – de mitől?! – pattant a nád. Ilyenkor arcára mintha pókháló ereszkedett volna, és egész testén átszaladt a borzongás. Ettől aztán dühös lett. “Hitvány legény vagy, Ladó, de legalább azt mondanád meg, mitől félsz. Hitvány vagy, ostoba és – hazudozó…” Ettől a gorombaságtól Gyula Lajos – a Gyulák ivadéka! – egyszerre magához tért. Vállára kanyarította a puskát, és – igen – beleköpött a sötétségbe. Észre sem vette, hogy a névtelen félelem ellen milyen jó orvosság a valóságos mérgelődés. – Buu-buu… hangzott messziről, kissé megrezegtetve a fiú idegeit, de most egészen más hatással. “Egyen meg a fene, ott ahol vagy, ha idejössz, úgy beléd lövök…” – és a hang irányába nézett, ahonnét azonban nem jött semmi, csak… “Nini, virrad!” – és akkorát sóhajtott, mint akinek a sötétség egész dombja szakad le a szívéről. A csillagok homályosodtak, látszott már a víz lomha mozgása, a gyalogút árka, a nádbugák zászlaja és csizmáinak nedves lépegetése. De színe nem volt még semminek. A szürkeség azonban elvált már a feketeségtől, a fény az árnytól, az ég a földtől. – Sáp-sáp-hát-hát – szólalt meg egy vadréce, és hallani lehetett, szárnyaival hogy verdesett. A keleti égen vörös csík szaladt végig, köd szállt fel a folyóról, és valahol messze egy varjú károgott. A csillagok már majdnem eltűntek, a hold vérszegényen sápadt, s a sötétség rongyai ijedten szálltak nyugat felé. Tutajosunk most már szabályosan lélegzett, szabályosan ment, s ha megállt, szabályosan fázott, mintha még az éjszaka hűvös keze simogatná a hátát. Aztán feltűnt a híd könnyed íve, de a hídon nyoma sem volt a kocsinak. Letette a puskát, levetette kabát ját, és megmosakodott. Meg is fésülködött, de tükör nem kellett, mert a vízben jól látta kissé még szabálytalan ábrázatát. De Tutajosunkat ez már nem

is nagyon érdekelte, hiszen felkelt a nap, s a világosság bátor villanása szétsugárzott a vizeken. Aztán meghallotta a kocsizörgést, s elindult a híd felé. A hídon túl már a Balaton látszott, s amikor Gyulánk nekidőlt a korlátnak, nem is gondolt arra, hogy – dacára szépen elválasztott hajának – ha valami gyengébb idegzetű hajadon jött volna, feltétlenül átkerül a túlsó oldalra. Igen, Tutajosunk kissé útonállónak hatott. Elég magas volt, lesült és felégett, térdei összekaszabolva, és jobb képe még a könnyelmű puskatartás kék nyomait viselte. Szerencsére a gyengébb idegzetű hajadonok ebben az időben máshol tartózkodtak, így nem rettenhettek meg Tutajos félelmetes egyéniségétől. De Gyula nem is vágyott ilyen babérokra. A berek felől megindultak a madarak, és Gyula ismerősként vette számba őket. Egy kárókatonát kellene az iskolai szertárnak lőni – gondolta. (Ajándékozta: Ladó Gyula Lajos VIII. oszt. tan.) – Meg egy bakcsót is… A kocsi azonban megérkezett, és Gyula nem folytathatta az elméletbeli adományozást. – Jó reggelt, Balázs bácsi, ide ülök maga mellé – kapaszkodott fel Gyula az öreg kocsishoz –, mi újság? – Mi lenne? A búzát, rozsot már elverték, most a zabot cséplik. Egy tehén felfújódott, de a főagronómus úr megszúrta, aztán leapadt… Nem veszi fel a gallért? Látom, megizzadt. A kocsi nekizökkent az útnak, a gallér alatt kellemes meleg volt, és Gyula most már nem beszélt, csak Bütyök járt eszében s a sok mondanivaló. A jegenyék jöttek-mentek az út mellett, és Gyula szépen elszunnyadt a gallér meleg sátrában. Arra ébredt fel, hogy a sorompónál kettőt, nagyot zökkent a kocsi. – Elaludtam… – Az a jó – mondta Balázs –, aludni mindig jó; aztán meg jókor felpillantott, gondolom. – Muszáj volt, Balázs bácsi, a sötétben nem lehet sietni. Mögöttük kerepelve ereszkedett le a sorompó. Az állomáson két-három ember lézengett. Az irodából kihallatszott a morzegép kopogása, és Gyula kissé álmos izgalommal csikorgatta csizmái alatt a kavicsot Vajon elhozza-e Bütyök Géza bácsi fényképét? Géza bácsiét, aki orvos, vadászmester, és az ifjú maharadzsák nevelője, ámbár eredetileg fűtő volt. Gyula gondolatai között valami bizonytalanság kígyózott, s ez nem illett ebbe a gyönyörű reggelbe, de Gyula nem tudott szabadulni tőle, Matulát érezte maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága. Gyula elnézett, messze a csillogó síneken, s arra gondolt, hogy a “párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak”. Ezt így tanulta, s ez ködös volt, mint a berek titkai, mint a földbe süppedt várfalak múltja, mint a csillagok fényévei, mint mindaz, amiről Matula nem beszélt, mindaz, amiről az öreg hallgatott. És most jó volt ez a homályos tudat, ami lehetővé tette Géza bácsi valóságosnak elképzelhető háromféle állását, a maharadzsái autót, a néhai fűtő széleskörű karrierjét. Tutajosunk nézte a sínek felett rengő levegőt, a sínek találkozását “valahol”, és öntudatlanul meg akarta menteni az álmok valóságát is, hiszen – gondolta tétován – minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében. Vajon elhozza-e a fényképet Bütyök, és Gergő bácsi tudja-e, hogy mi az a maharadzsa? Mi is? – hökkent meg Tutajos –, mi is a maharadzsa? Hát olyan izé… olyan gróf vagy mi… szóval földbirtokos, csak nagyobb, majdnem fejedelem, de nem egészen…

Gyulánkat végül is a vonat húzta ki a maharadzsái problémából, belefütyülve, belefüstölve és dübörögve a párhuzamosokba, és elgázolva minden gondolatot, amely nem vele foglalkozik. Az egyik ablakból Pondoray néni integetett: – Gyuszi! Gyuszikám… megy már Béla. Tutajos odaszaladt, és majd az álla esett le, mert az ajtóban nem Bütyök jelent meg, hanem egy lord, egy főúri csemete, egy fiatal maharadzsa. – Bütyök! – ámult Gyula, és ölelésre tárt karja lehanyatlott. – Szervusz, Gyulám – emelte meg zergetollas vadászkalapját Bütyök, de ő is meghökkent, mert Gyula sem volt közönséges látvány szilvakék jobb képével, végtelenül maszatos ruhájával, ütött-vert térdével, és nyíratlan frizurájával. – Gyuszikám, vigyázzon Bélára! – kiáltott a néni, mert a vonat nekirugaszkodott a síneknek. – Jó fürdőzést, Pondoray néni, vigyázok… majd írunk… Bütyök karján felöltő, mellette szép bőrönd, lábán vadonat “tiroli” bakancsok, vastag térdharisnya és golfnadrág. – Bütyök, ez te vagy? – de most már a régi szeretettel rázták egymás kezét, és a vendég szokott szerénységével mosolygott. – Géza bácsi pénzt küldött. – Lehetetlen! – csúszott ki Gyula szájából. – Mért volna lehetetlen? Mindig mondtam… – Ez igaz! – és Gyula azt gondolta: íme az álmok valósága. – Hoztál valami rendes ruhát is? Mert ebben nem jöhetsz a berekbe – ott élek, mióta lejöttem… –, de gyere, ezt a kocsin is megbeszélhetjük. Bütyök megemelte kalapját Balázs bácsinak, és a kackiás fejfödőt szemébe húzta, mert szembe sütött a nap. Elindultak. – Hogy nézel ki, Tutajos? – Hogyhogy? – Mint egy – ne haragudj – betörő… a kezed, az arcod… Te mindig olyan rendes voltál… – Majd nézd meg magad egy hét múlva! – nevetett Gyula Lajos. – … és olyan más vagy! Egészen más… de mintha… és olyan kemény fogása van a kezednek. Milyen a tenyered? – Feltörte az evező… – És a képed? – Rosszul fogtam a puskát. – És a térded? – Sás meg mindenféle tüske. – Ez a te puskád? – Persze… tudod – nyelt egyet Gyula –, én használom. Amúgy… Matuláé. Tegnap lőttem vele egy nyári ludat. Most jut eszembe… Gyula benyúlt az ülés alá. – Álljunk meg, Balázs bácsi. Én is éhes vagyok… ez abból a libából való. Tutajos kirakta a libahúst és a kenyeret. – Láss hozzá, Béla! – Itt? – Hát hol a pokolban, csak nem szállunk le pár harapásért… Egy darab húst tett kenyérre, és előrenyújtotta. – Tessék, Balázs bácsi. Tegnap lőttem, Gergő bácsi sütötte, nyárson. Bütyök ekkor már engedett az előkelőségből, és pár perc múlva csak a zsíros papír emlékeztetett Ladó Gyula Lajos első libájára.

és kezet nyújtott. de hozom a koffert. – Matula bácsi… – álmélkodott Gyula – mit akarhat? Gyere. Balázs bácsi. az út végtelenségét.– Köszönöm szépen – nézett hátra az öreg kocsis –. erre az útra. aztán hosszú ideig nem szóltak. – Hoztam. a mosóteknőre. és úgy érezték. Matula megbökte a kalapját. mert éles füttyszó szállt a dübörgés széles morgásába. jó az öreg a háznál… – Ha egy csöpp esze sincs. – Gergő bácsi. nekem meg eszembe jutott. jól megleszünk mink hárman. hogy itt vagy. de hallgatásuk ezt a gondolatot ringatta. az utazás izgalmaival. – Azt nem mondtam. aztán úgy látom. érti ez a Gergő a libasütést. de a kocsis megrántotta a gyeplőt. és az anyára gondoltak. Pondoray Béla. Szóval köszönöm és… – Ne marháskodj. amik elmúlnak. Mehetünk? – Menjünk. Puha lelke csordultig volt a tájjal. amikor dübörögni kezdett alattuk a híd boltozata. – Gergő – mondta a kocsis. – Már nagyon vártuk. és ostorával a vízre mutatott. a messzeséget s a szabadságot. szenny és vér. A kocsi nekizördült az útnak. Nem volt ez kiformálódott gondolat. most kezdett ragyogni az örök anya. és Gyula Bütyök vállára tette kezét. Gergő bácsi. de a csecsemő él és megmarad. elfelejtettem megírni. Körülöttük most ébredtek a vizek és a nádasok. a tájat és az öreg kocsist. ez itt a barátom. igen jól esett. amely körül fájdalom van és a vajúdás gyötrelmei. és nem is tudták. ne másszon fel az öreg. Érzések voltak csak ezek a kusza gondolatok. hogy eljöhettem. főleg a várakozás beteljesülésével. mert nem tudott mit mondani. – Akkor jó. aki fejével Gyula után intett. Bütyök. amelynek vándorló árnyékában idegen ingeket tisztított egy fájós lábú öregasszony. Tudod. Gyula. ahol Matula éppen partra húzta a csónakot. mennyire örülök. Aztán – mérte végig a fiút. – Igaza van. elvénült lábakra. amiben a mama mos… Elhallgatott a két fiú. – Ez a Zala hídja – intett Gyula a híd vasíve felé. az elmúlt éjszakával. amelyben visszeres lábú mosónék nyaralni és gyógyulni utazhattak. – Kezd embörösödni – mondta bizalmasan. a Nyár. hanem meg kell hagyni. . mi? – tette hozzá Matula. – Isten éltesse! – fogta markába Bütyök kezét. hogy legyüvök a csomagokért. Mióta iskolába jártak. amelynek valósága eddig álom volt csupán. hogy mindig készültek erre a nyárra. – Alig ismertem rá. hogy gumicsizmát hozzál. Bütyök – gorombáskodott szelíden Tutajos. hogy barátját újra láthatja. mint az emberi jóság bölcsőjét. mert szíve tele volt gyengédséggel –. és a fiúk gondolatainak alján hála lobbant a megváltozott idők eljött új nyara felé. de egymást érezték benne. Béla. – Jó. Bütyök egyedül maradt Matulával. – Hanem – nézett végig Matula Bütykön – ez a ruha alighanem meleg lesz. Gergő bácsi. a lúgtól kimart kezekre. hogy itt vagy… Bütyök egyelőre nem válaszolt. mert minek cipekedjenek vele. és Bütyök tág szíve azonnal befogadta az öreget. hogy Bütyök tulajdonképpen most érkezett meg. – Van másik is. mindig egymás mellett ültek. aki kicsit zavarban volt –. Bütyök – mondta Tutajos. az udvar sivárságára s arra az árva hársfára. – Nagyon köszönöm. – Nem is gondolod. és a mama is… küldött neked egy skatulya túrós rétest.

ha a felelésben megállították. nem ebben a Váci utcai pompában akarsz a berekbe menni? – István bácsi – pirult el Bütyök. hogy az öregasszony szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől. szavamra: kupán vágom. de a csodálatos hang tulajdonosa ezt nem vette figyelembe. mióta nevelőapád kézbe vett… Gyula elpirult. Evett a két gyerek. miket eszel te odakint… – Hát bizony. és örömet szerzett neked. – Tutajos – reccsent rá nagybátyja –. Nancsi néni? – Igaz. az örök tűzre. Igyatok. de az ifjaknak előbb át kellett esniök egy valódi és ünnepi jellegű Nancsi néni-féle ebéden és István bácsi ugyancsak túlméretezett vállveregetésén. fiam – simogatta meg Bütyök fejét az öregasszony –. és lássuk azt a kendermagos csontvázat. – Bütyök – dördült meg a doni kozák kórus legmélyebb basszusa –. boszorkány. az “szép nap” lesz? Távozz. – Azt maga Gergő bácsi is mondja. – Már megköszöntem – sértődött meg Tutajos. Bütyök. – Miii. – Mellébeszélsz. csak a fejed a régi! – és olyant csapott az ifjú vállára.és ízfelhője. köszönöm a mama nevében is… – Mi a fészkes fenét? – Mert én azt tudom… – Mi a fenét tudsz? – Hogy tetszett írni. aljas összeesküvés! Jöhet az a vézna csibe. – Ne hallgasson rá. – Szerencsétlenek! Nancsi néni levese az asztalon van. ha még itt valaki megköszön valamit. hogy az enyhén megroskadt. – Helyes! Az úgy is illik. – Összeesküvés – ordított –. Bütyök. Tutajos. hogy ilyen aljas vagy… – Ez az igazság! – Persze. szegény Gyulám. téged. mire a vastag gazdász akkorát nevetett. Mi van az ebéddel? – Ki van merve a leves. Tutajos. de nem baj. és több marad neki. azt hiszi. hogy barátján segítsen. mint Nancsi néni. ami tegnap hullott el baromfivészben. Ügyesen beszéltél. meg a százast is… – Nem írtam. ilyent nem… – Tutajos – nézett rá nagybátyja. aztán egy szép napon megüti a guta. nem is gondoltam. és szeme csillogott –. úgy vélem. mint mindig. hogy úgy nem főz senki. mindig ilyen. hogy eljött. – Remélem. Utálok írni… igaz. . Bütyök elakadt. nem kérdezett senki! Köszönd meg Bütyöknek. Látod.Matula – természetesen – most sem tévedett. és vállát helyreigazította –. barátod egészen elvadult. már nem is füllent… – Nem is szokott! – mondta Bütyök és Nancsi néni is. és itt összevissza lötyögtök… Vályúhoz! Így aztán kútba esett Bütyök szépen kigondolt hálaszózata. mert kocsi állt meg kint. ezenfelül pedig. hogy a pár kósza légy fejvesztetten menekült. gyerekek… De aztán egyszer csak az ebédnek is vége szakadt. – Bütyök azt akarja mondani… – fölényeskedett Gyula. és István bácsi megtörölte a száját. amire egyébként is rátelepedett a leves nem közönséges illat. hogy a vendég kevesebbet eszik. mert levest egyszer sem ettél. – Gondolom.

és hogy megmondom a fiúknak is. mondja meg Ladónak meg a többieknek is. – Úgysem tudunk aludni. ha a felesége? – Jó. tudod. Képzeld.” A nő meg nevetett. az a Tutajos. vége a szép vőlegénységnek – folytatta Kengyel –. “Az kell Ladónak – mondta –. Képzeld! Ott előttem… Most már Tutajos is nevetett. Rekkenő délutáni meleg van. az ebéd omladozó emlékeivel. S az öreg Dub elviszi valahova ellenőrizni. Kengyel egyetemi adjunktus lett. jó. De ők nem. Szervusztok. én pólyáztam valamikor.– Vigyázzatok egymásra. mondtam a mamát. jöttök-mentek. bár Gyula duzzogott. mert elképzelte Bütyköt ott az utcán. ott is otthon vagytok. “Hát úgy nagyjából… Kengyel Miklósnénak hívják. beugróm valamelyik kapu alá. az az Éva… Nagy zavarban voltam. Bütyök is csizmában lötyög. amikor akkora volt. Aztán mindjárt téged kérdezett. Bütyök – mondta Kengyel –. “Szervusz. Bütyök. – Szegény… – Janda meg Acélt öli. Mindennap két számtanpéldát kell megcsinálnia. Egy olyan szép lány… azaz asszony. azt mondja. mint egy kukoricacső. Gondoltam. Karonfogva. s egyszer csak ott vannak. egy ilyen szép nő előtt hülyének lenni… – Erre gondoltam én is. – Mért ne csókolhatta volna meg. gyerekek. huj! Mekkora madár! . – Hát beszélj. Kitől hallottad? – Kengyeltől. nem a menyasszonya. Jó kezekben hagylak benneteket az iskolában is. mint egy zsandár. de Kengyelné a vállamra tette a kezét: “Nem lesz semmi baj.” “Tetszik ismerni az illetőt?” – kérdeztem. és sehogy sem tudták elképzelni a ház urát akkorának mint egy kukoricacső. hogy vagy. úgy kell mindent kihúzni belőled. hogy meglássanak. Itt is. gondold el. A nő meg nevetett. a tanár úr menyasszonya. hogy lejövök hozzád. majd elsüllyedtem. Jó délután lett. el van keseredve. amit le lehetett vetni. de Kengyel már messziről integetett. és napszemüveg alatt izzad. és hallgassatok Matulára.” Képzeld. hát akkor… – Sajnos. elájulok… egy nő! – Borzasztó – helyeselt Tutajos is –. A két fiú is az ajtóra nézett. bár levetett mindent. – Mindig ilyen volt – nézett utána az öregasszony –. most már a feleségem. mert Bütyök az otthoniakról számol be. Ladó. mit tudsz a fiúkról? Emlékszel még erre a hölgyre?” “Igen – mondtam –. azután azt mondtam: gratulálok. mire elindultak. képzeld. mióta ismerem. ide a berekbe. Bütyök. de fantáziájuk lusta volt már. és az az Éva tényleg számtan-fizika szakos tanárnő. ha Kengyel jövőre előveszi a tanítványt. talán megnézlek benneteket – ezzel kidöcögött a szobából. Az öregasszony könyörtelenül lefektette őket ebéd után. pedig régen ismerem. azt hittem. Pedig ha tudná… – Mit? – Kengyel jövőre nem jön vissza… Tutajos megállt. És a következő percben aludtak. mintha látnák még István bácsi túlméretezett terjedelmét. ez a nő máris mindent tud! A számtankönyvet el kellett volna hozni… – Elhoztam – mondta Bütyök –. Minden délután a nyakára megy. az ő becsülete forog kockán. De most már kezdenek felébredni. amikor akartok. – Ez nem igaz. és megcsókolta Kengyelt. már nem – mondta. meg. ugye?” – Rémes – ijedezett Gyula –. – Egyszerre nem tudok mindent elmondani… szóval megyek az utcán. add át üdvözletemet.” “Sajnos. Képzeld. Gyula néha megáll. ha lesz időm. mert ugye… úgy össze voltak bújva… nem akartam. de olyan hirtelen jött. – Dubbal is találkoztam – mondja –.

– Majd vacsora után. – Hoztam. mint az enyém. mert már a folyóparton találták. A kutya Matulára nézett. megöl a kíváncsiság. – Megjöttünk. Gergő bácsi. és közeledett.– Vörösgém – legyintett Tutajos –. – Ugrósdi bácsi választotta. hogy Gergő bácsi fog halat? – Nyugodt lehetsz. – Jobb. és úgy nézett a zömök ifjúra. – Hogy milyen vagy. nem adhatnék neki egy darabot? – Adjál. de ne ácsorogjunk. vegyél ki egy szárnyat a csirkehúsból. Gergő bácsi! – Látom. ne légy szemtelen. és tartsd a kezedben. de kicsit még morgott. Bütyök. – Bütyök. A kis kutya Bütyök combjára hajtotta fejét. hát kettőt adsz. és Matula mosolygott. nem mozdult. Csikasz társaságában. – Ide gyere. – Hát elvehetem éppen… – és rendkívül óvatosan kivette Bütyök kezéből a szárnyat. Megállt és morgott: – Azt a másikat nem ismerem… – Ide gyere! – csattant rá Gyula. ez igen! – és megnyalta a szája szélét. Gyorsan összeszerelték a botot. – Az eláll. és ha kettőt akarsz neki adni. de meglátva az idegent. de ne feledd el. és kötelességszerűen morgott. aztán gyüjjenek. Gyula. – Tutajos. csak hallgatsz. Szeme megenyhült. és mi is fogunk. mintha azt mondta volna: – Akár a fülemet is meghúzhatod. Csikasz evett. Mutasd már azt a horognyelet. Ma halat ennénk. ami azonban inkább enyhe dorombolás volt. Gyere. ha lehetne. nem hallod? Csikasz ezek után kelletlenül elindult. – Tartsd eléje a húst. pedig azt nem szeretem. Eredj attól a doboztól. Csikasz talán elibe szaladt volna Gyulának. Csikasz. mert a vacsorát még meg kell fogni. mert kapás alig van. – És biztos. – Hoztam rántott csirkét. – Most jut eszembe a túrós rétes is… mama meghagyta. azt is mindig a magadéból adtad. de három lépéssel a fiúk előtt megállt. Csikasz rövid pillantást vetett Bütyökre. s ezzel előkelő helyet foglalt el Csikasz szívében. – Ez igen – mondta –. Hárman csak összeszedünk valami vacsoráravalót. . meghajlította. és holnap csinálunk olyant. Erre gondolhatott Matula is. És ha az enyémből adsz. Hát csak pakoljanak le. mint Matuláé. hogy itt minden közös. Bütyök ezek után magához ölelte a jeles ebet. a kutyámat ügyesen elszédítették. Csikasz. Majd odaadom az én készségemet. Csikasz pedig farkát behúzva közeledett. – Menj csak. Beajánllak Csikasznak. – Meg is látszik. a határtalan nádassal és határtalan éggel. a barátság kedvéért. és Tutajos megsuhogtatta. Bütyök tehát két darab rétest adott Csikasznak. – Lassan simogasd meg. s utána lenyalta Bütyök kezéről a maradék zsíros prézlit. és kiváltottam magamnak a horgászjegyet is. Csikasz! Bütyök tele volt a rét szagával. majd megismered őket. te Bütyök. – Jövünk. és csak mosolygott. Megnézte a kunyhót kívül-belül. hogy azonnal adjam oda. hosszan nézte a szárnyat.

Röviden vágj be. Bütyök horgát is Gyula dobta be. Bütyök. hogy megfogtál. az enyémen kenyérgombóc van. nyavalyoghatsz magad. mire Csikasz azonnal az élre penderedett. Ugrósdi bácsi lakatosmester volt. mire Matula bólintott. és ezzel vége. mert fa sincs. mert Matula is csak egyszer mutat meg valamit. Ez nem Ladó – gondolta –. aki Ladó Gyula Lajostól nem szokta meg ezt az erélyes. – A fényképet elhoztad? Micsoda finom orsó! Bütyök. mert Csikasz sokat volt egyedül. a nevelőapánk. – Mondtam már. – Biztos megörülne neki. ahol csirkeszárnyat és túrós rétest osztogatnak előkelő jövevények. hogy ne csapkodj a horoggal. akit eddig ismert. és szerette a társaságot. – Tudod. Horoggal fogta meg. hogy szerelem fel. – Figyeld. amikor leselkedik. két vidámat vakkantott. A nap a hátuk mögött volt. – Jaj. mint máskor. Csend maradt. Tanultál belőle. mint három kárókatona. írunk Géza bácsinak. – Viszi a horgodat valami. ahol nagyobb halak születtek. és ha nem nézel oda. s aki nem volt horgász. az úgy volt… – Ne magyarázkodj.– Igazán jó bot – mondta Tutajos –. Béla meg kukaccal. majdnem semmi. – Vigyázz! – mondta ekkor Gyula. – Bocsáss meg… – Hagyd a pokolba a bocsánatkérést – nyomkodta Gyula a sebet –. – Sokáig ne maradjanak. Úgy volt. a hal lemaradt. Ötven éve horgászott. aztán ott az orsó. kissé meghajolva. és nem történt semmi. tálén megindul a kapás. mint valaha a Dunában. Csikasz különösen szerette az olyan társaságot. és Pondorayékkal egy házban lakott. mert Gergő bácsi vár. – Mi az. hogy: “nemigen”? Életedben sem horgásztál igaz? – Persze – hökkent meg Bütyök. mint egy kanászostorral. aztán csak a három szótlan horgász maradt a parton. hogy Bütyök széles lendülettel vágott be. Kezet csókolhatsz az öregnek. máskor vigyázz. mint az ostor. Gyula. mire Tutajos feljajdult: – Ne húzd… ne húzd. vagy legalábbis nem az a Ladó. aztán fékezz. – Ugrósdi bácsi csomagolta. de most már ne szerelmeskedjetek. – Semmi – nézett fel Matula –. Pár keszegecske. világos beszédet. itt van. – Géza bácsi küldött pénzt. mint az. – Nekem is nevelőapám lesz. hogy Bütyök megfogta. hogy itt minden közös. mit hoztál még. Matula előbb elment előkészülni a vacsorához. – Na. de szedd már ki. Bevágsz. mit gondolsz? – Mondtam. Bütyök valósággal elhűlt. ne haragudj! Szerencsére a horog nem volt mélyen. igazán mindent hoztál. de nem szólt semmit. . az – Ugrósdi bácsi megítélése szerint – erősen csökkent értékű halandó lehetett csak. és árnyékuk észrevétlenül hidat vert a vízen. Próbálja meg szöcskével. s a szakálla félig még kívül volt. – Bütyök – álmélkodott Gyula –. én még nemigen horgásztam orsóval… tudod. a mennykő csapjon a horgodba! Az eset úgy történt. de Tutajos. gyerünk – mondta Gyula pár perc múlva. megfogta – Tutajost. Kicsit meg is sértődött. igen. ami van. Majd ha alkonyodik. nem akarok szégyenkezni. még az apa is. a horogzsinór hátravágódott. És este lett. Elnöke volt a “Poszeidon” horgászegyesületnek és alelnöke az “Öreg vidrák” asztaltársaságának. és a horog visszatérőben Gyula karjában akadt meg. Bütyök.

– Engedd. amit Gyula tartott a hal alá. ez az a fűzféle cserje. és a halat is segíteni kell megtisztogatni. Reggel sokszor azt mondta: “Már az éjjel elgondoltam”. hogy az éjszakát akarta nézni. fékezett. de Tutajos feküdt. csak úgy mondod… meg a tizenkét kilós harcsát is… – Csak nem gondoltad. amibe mindjárt belebújunk. Tutajos. hogy. mint te… de most szedjük össze magunkat. hogy minden válasz csak rontott volna rajta. Ismersz mindent. te igazán mindent tudsz… most már a libát is elhiszem… – Hát eddig nem hitted el? – döbbent meg Gyula. Gyula. mindenesetre felült és sóhajtott. amikor így is szép. dehogy. – Ne! – állította meg barátja. mert erős íze van. A botod meg add ide. azonnal átszólt volna édesanyja: “Miért nem alszol. az állkapcsát meg elteheted emlékbe. zümmögtek és ellobbantak. – Két héttel ezelőtt annyit sem tudtam. az álomra készülő tüzet. már csak Bütyök volt ébren és talán még Csikasz. hogy hazudok? – Áá. mintha kiugrottak volna a füvek éjszakájába. és mélyen lélegzett. így… – figyeled? – Igen – rebegte Bütyök –. mert én jobban ismerem a járást a rekettye között. Matula parádés rózsaszínre sütötte meg a csukát. . de a parázs felett néha kék lángocskák táncoltak végig. Gyula erre már nem válaszolt. – Rengeteget tudsz. de a kis kutyát most nem lehetett látni. az ügyvéd urat és Lapickánét. és a végén egy szép csukát vezetett a szákba. mert – ezt nem szabad elhallgatni – mértéktelenül sokat evett. hogy a mama mikor alszik tulajdonképpen. – Tudod… azt gondoltam. majd kifárad… Közben Bütyök lehiggadt. Tutajoskám. mester vagy! Tutajosunk talán elpirult az őszinte csodálattól. de ha mégis előfordult. Fáradt volt a fiú nagyon. és érzem is. amely felett mintha lágy selymet húzott volna végig a nagy nádas mély lélegzete. de minek is színezted volna ki. de az elmúlt nap rohanó. és Matulának csak fehér haja látszott. Majd megsütjük neked. aki beosztotta az ingeket és törülközőket. engem már megharapott egy. meleg szeretettel gondolt anyjára. anyját mindig ébren találta. és igaz is… a csukát vihetem én? – Persze. Mi lehetett ez? – akarta kérdezni.És Bütyök bevágott. és nem hagyta aludni. és izgalmában reszketett. az valóság! – Most már látom. fiam?” Ez azonban ritkán fordult elő. igazán nem hittem volna. és hallgatta az ismeretlen hangokat. Majd én kiveszem a szájából a horgot. kisfiam…” És most a fiú nagy. gyönyörű volt. vagy: “Az éjjel úgy osztottam be. Lehet. munkát és pénzt – egyedül csak őérette. az el nem égett fadarabok füstje elveszett a sötétségben. csak hogy… éppen hogy… szóval. Tutajos. A csukád jó fél kiló lehet. – Mi között? – Rekettye között. mert Gergő bácsinak kell a fa. színes filmje még mindig ott pergett gondolatai között. Hallgatta a fiú az éjszakát. de ez halászlébe nem jó. Ha ott így felül. Bütyök sóhajtott. mert ráízlelt az orsó használatára. amelyek felszálltak s elenyésztek. az időt. A tűz már csak parázslóit. És csak most gondolt arra. hogy a csuka akart elhelyezkedni a halászlé tetején. Én is eltettem. miért. amit Bütyök egyedül fogyasztott el ünnepi érzések között és három tányér halászlé – után. lehet. mérlegelte a hal erejét. de ezt vihar. nem is tudta. és olyan jól esett. hogy beszélgessünk valamiről… – Bütyök. mert valószínűtlen volt a környezet a tegnapi kis szoba után. Azután felült. de mit is válaszolt volna? Bütyök dicsérete elomlott benne.és puskavert ábrázatán egyáltalában nem lehetett meglátni. Mutasd – és már nyúlt a hal felé. – Nézd a kezem. min egy hasáb fa. – Tutajos. amit mondtam. mert Bütyök jó alvó volt. – Gyula. És amikor megroskadt a tűz.

s az alsó ágak úgy levakarják még a görényt is. világos. úgy aludtál. amikor ti már aludtatok.Bütyök szíve kinyílt. A tűz már alig világított. és elöl nyitott volt egészen. hiszen a kunyhónak csak oldala volt és hátulja. hogy a jófogú “vadász” átharapja a fecske fejét? – Ez nem igaz. hogy fii-ju – fii-ju. – Ezeket kellene mind kiirtani. Itt minden kint és bent volt egyszerre. s amikor kinyitotta. – Bütyök. még sötét éjszaka volt. ha ugyan le nem rázza a támadót. talán vidra. És itt ez a suhogó csend! Ez a reszkető némaság! A nagy nádas víz. hát tovább sír szegény. mi tesz úgy. hogy a nyuszi rémületében valami sűrű bokrok közé rohan. akiket szeretett. hogy majd reggel megkérdezi. nézi a tüzet és rákuvikol. hogy aludtál? – Jól. Pláne a baglyot… de hát ez ritkán sikerül. hogy: máá… máá. mint a kő. Amikor lehunyta. és kinyitotta. és a másikban mintha tenyérre vehette volna a csillagokat. hogy: fijuu… fiju?… – Kuvik. görény vagy hermelin fogja meg. – Szervusz. a hálóba csalogassa vándorló társait… és amikor a hálóba akadt fecskét úgy ölik meg. aztán óvatosan oldalt fordult. hogy felébredjen. hogy Tutajost meg ne lökje. “Talán a mama is alszik már” – gondolta. vagy haragszik. és Bütyök eltette ezt a hangot is a többi mellé. Minden este megjön. Itt általában úgy összefolytak az események. fijú-fijú – szólalt meg ekkor egy kis kuvik. – Miért? – Bütyök. hogy kíváncsi… – Aztán még valami úgy jajgatott. vagy szereti a tüzet. mááá… – Valami megfogta a nyulat. és benne voltak mindazok. mi szól úgy. Matula ágya üres. ezt én nem tudom. hogy bódultán marad a földön. az italbolt kásás hangú hangszórójára. – Fijú.és mocsárszagú lehelete s a csillagos ég a maga mérhetetlen messzeségében és közelségében. – Lerázza? – Úgy értem. Bütyök. és Tutajos néz rá éber szemmel. a társtalan öreg hársfára. bár a vidra ritkán fog nyulat. – Mi? – Talán róka. Hazagondolt egy pillanatra. ne légy vérszomjas. és a fiú csendesen lefeküdt. – Sokáig fenn voltam még. és hagyta becsorogni az éjszakát. és – olvastam valahol – amikor a nagy tengeri halból csak darabokat vágnak ki. Tutajos! . Itt nem volt “kint” és nem volt “bent”. mert benne volt a mama is. hogy vakon fütyülve. hogy egyik pillanatban elfáradt a szeme az irdatlan magasságban. csak valami vörös derengés ködlőtt az álmosodó hamu felett. hogy a vásárlóknak napokig élve. – Akkor inkább róka vagy vidra. hogy alig lehetett szétválogatni őket Bütyök csak éppen lehunyta a szemét. meg ügyi hogy: máá… máá… mááá… – de nagyon keservesen. – De gondolt el: mit kínlódik az a szegény nyuszi… – És amikor te rosszul lövöd meg a nyuszit. az nehezebben gyűri le. Vagy csodálkozik. mint neked. a néma kis szobára. hűvös reggel. azt csak egy másik kuvik tudja. amely minden ajtónyitásra rosszul lett – és valami zagyvaságot hányt ki az utcára. Hosszan jajgatott? – Nem. a Kopár udvarra. és törött csonton kínlódik hetekig? És amikor a rákot élve dobják a forró vízbe. régen fenn vagy? – Nem akartalak zavarni. frissen maradjon? És amikor a rigónak kiszúrják mindkét szemét. Ha nyest. Lehet. Ezeknek annyi joguk van élni. villamoszörgésre. hogy az ítéletnapi harsonázás után is még külön meg kellett volna rázni. ámbár a jeles ifjú olyan mélyen aludt. esetleg valami nagyobb bagoly. Te Gyula. Ezt még Matula sem tudja.

Bütyök elragadtatásában megnyalta a szája szélét. hogy lelkesedéssel követte barátját. farát megriszálta. és ez valóság. most tökéletesen utánozza Matulát. Na. Bütyök. igazi tutajos vagy. amikor róla is kiderült. ezt meg kell tanulni. hogy a mosakodásnak ez a kiadós formája csakugyan okos dolog. az ormótlan alkotmány szinte szaladni kezdett a vízen. de nem szólt. – Ne félj. Muzikális nép. – Az más. a feltört tenyér. ha itt ez a szokás… Fürdő után azonban Bütyöknek el kellett ismernie. Az evező meg sem loccsant. – Jó. Bütyök meghökkent. Te. mintha hátra akart volna nézni. – Hol sültél le ilyen szépen. utána elénekli a Santa Luciát. hogy volt év. Akkor azután Gyula megmerítette a lapátot. mert Bütyök békés természetű fiú volt – és ház egyébként sem volt öt kilométeren belül –. – Tutajos! Csodálatos! Ezt elmondom a fiúknak… igazán. jó fiú volt. egyenesen beleevez a kelő nap végtelen glóriájába. Gyula pedig úgy érezte. Házat ugyan nem döntött. s a csónak. Bütyök. – Hideg van még. Bütyök nagyon erős fiú volt. melyet azonban megelőzött a nevelőapa kemény oktatása. Bütyök dühösen vakaródzott. a tudatlan hetykeség letörése s a szégyenkezés. – Házat dönthetsz. Micsoda vadember lett ebből a Ladóból! – gondolta. amit elhoztam. a megkínzott izmok. amikor a párizsi vásárcsarnokban négyezer pacsirtát adtak el ínyenc franciáknak. olyan erő lesz benned a fürdő után. A csónak ekkor már egészen kitette orrát a partra. Mamának segítettem teregetni meg egyebet Persze. Tutajos. és valóban jól meghúzta az evezőt. hogy férfiak alsónadrágban mászkáljanak. nem lehetne kicsit csónakázni? – Tudsz evezni? – Persze. de azt nem lehetett mondani. neki a partnak. nem élőt. Ezt. és Bütyök belevágott a vízbe. – Sortban? – Hát ahogy vesszük. ha megengedi. akik a fecskék fejét?… – Olaszok. Lapátol az ember és kész. Lapicka kisasszony mindenesetre azt mondta a házmesternek. – Mi a fene van ezzel a csónakkal? – Cseréljünk helyet. és az is valóság. Tutajos. Bütyök. inkább gyere fürdeni. és úgy érezte: most. rövid alsónadrágban. Gyula ellökte a parttól. ha én meghúzom… Elkötötték a nehéz csónakot. Gyula. Tutajos. – Jól van. Bütyök… – Mért lenne más? Csónak – csónak. de bemutatott egy remek kézállást. tudományos könyvben olvastam. sőt ment is a parton pár lépést – kézen. és megköszöni a Madonnának a holt madárkákat. A csónak nekiugrott a víznek. De ez most mind valóság volt. Bütyök? – Az udvarban. Akkor aztán a mama vett egy valóságos sortot.– Ezt én komoly. mintha legelni akarna. A Városligeti-tavon is mindig én eveztem. mert Bütyök alkalmazkodó. hogy feljelenti. hogy a pacsirtáknak is a “fény városa” Párizs? – Lehetetlen… és kik. orrát feltartotta. Gondolod. mire a csónak simán visszafordult. csak gyere! A vendég feltápászkodott. és mintha kajánul azt mondta volna: – Ejha! Ez volt aztán a lökés! És csendesen megfordult. . A vidám olasz vadász átharapja a fecskemadár fejét. mint a vízipók. – Azért kell fürdeni. Bütyök erre a másik oldalon vágott be a vízbe. újra el kellett lökni és egyenesbe fordítani. – Szóval ne akarj mindent kiirtani. Persze.

Bütyök. igazán nem… Gyula elindította a csónakot. hogy elmondja-e a hibázást – és egyszer már rá is lőttem. Ő is folyton tanul… – Mama nekem dolgom van. de egyet elvitt közülük a barna kánya. Ne szépítsd a dolgot. – Nem vagyok vérengző. Ez az igazság. – Nagyon finom ez az izé. hogy bizonyos gyakorlat és fáradozás után talán a számok tengerén is lehetne ilyen simán evezgetni a jelesek dicsőségében… Bütyök megérezte a pillanat nagyszerűségét. és ez sokkal érdekesebb. nem hogy messze volt. – Valami kis fekete madarak jönnek – mondta Bütyök. láttuk a szárcsákat. de a tepsiben más formájuk van. ahol voltunk. – hazudtál!” – … rosszul mondtam – nyelt egyet Gyula –. Kedvesek… inkább sose egyem húst. Mit eszünk. és Matula kenyeret pirított. Tanulja meg Bütyök is. de szavamra odaadnám. s a kis szárcsák elmaradtak mögöttük.hogy nem tud evezni. de – messze volt… Ebben a pillanatban loccsant a víz. és akkor már nem gondol úgy rájuk az ember. – Visszafordulunk – mondta Tutajos –. Tutajos. A kunyhó előtt égett a tűz. – Piii-piii – mi csak erre megyünk… – Ne mozogj. Ez a Gyula úgy evez. és olyan szeretetteljes elragadtatással ült a deszkán – ahol a béka szokott napkúrázni –. – Szárcsák. Ez megint teljesen felesleges kérdés volt. Vigye el a messzilátót is. elcsónakáznak. – Gergő bácsitól tanultam. és Gyula a part mellé evezett. Ebédre megeszik a rántott csirkét. de amikor felemeltem a puskát. mint te – szólalt meg Gyula. és Gyula mosolygott. – A puskát elvihetem? . csak meg kell nyúzni őket. és kicsit mintha mosolygott volna. rosszul fogta az evezőt. amit Nancsi küldött. ha megsimogatnám őket – suttogta. És – csodálatos! – Kengyel jutott eszébe. A kis madarak áteveztek a túlsó partra. Gergő bácsi? – Látja… Tutajos bosszankodva ment a tányérokért. Hárman voltak. és arra gondolt. de aztán a zsíros. Matula megfordította a piruló kenyeret. az igaz. abban a pillanatban volt erős kapásom. mint egy tengerész. – Piii… piii… és nem is félünk. hogy szépek. – Jó étel. – Egy hete éppen úgy eveztem. – Nem úgy értettem – kedvetlenedéit el a fiú –. mert belül valami megszólalt: “Tutajos. Gyula. mint az… mint a – mellébeszélés. de azt a kányát igazán meglőhetnéd. – Sokan nem szeretik. Azt gondoltam. tudja. – Gergő bácsi – lelkendezett Bütyök –. olyan szép kis állatok. mert Gergő bácsi esetleg keres bennünket. mint egy vőlegény a gondolában. és a hal sem lett meg. Bütyök is szuszogva táplálkozott. miért kellett ezt mondanod? Miért? A kánya éppen csak hogy az orrodra nem szállt. – Csónakáztak? – Igen. A csónak simán siklott a vízen. A reggel ekkor már teljes ragyogásában szétterült a berek felett. – Lehet – gondolkodott el Bütyök –. hanem evezni nem tudok. a számtan. nem akar hozzá egy kis csípős zöldpaprikát? – Dehogynem – mondta Bütyök. pedig jó húsuk van – bólintott az öreg –. hogy az vitte el? – Láttuk… – Tutajos gondolkodott. kocsonyás halászlémaradék megbékítette. csak délután érek vissza. és – elkéstem. Biztos. Végül a madár is elment. de megijedtél az orsóberregéstől. de félelem nélkül bogarásztak. – Persze. pücskörésznek a tavon. – Tíz forintot adott a mama. és elrántottad a puskát. hogy Matulánál mit jelent a csípős. Ennivalók voltak. aranyosak voltak. A gúnyhóból is leskelődhetnek. aztán kikötöttek.

aztán Bütyök mellé hasalt. mert a fiúk fantáziája elszaladt a gondolatokkal. aki értékes falatokkal szerezte meg Csikasz első osztályú bizalmát. mert olyan szokatlanul lusta volt ez a délelőtt. Képzeld el. ha mellette is maradnak. mint egy karmester. de nehezen mozdultak meg. vegye ki belőle a patront. a lányom mindig elteszi a magját… Hogy a tűz vesse fel a magját – gondolta a lángoló szájú ifjú. de szólni kell Gergő bácsinak. – Ha lenne téglánk vagy kövünk. hogy mi minden lehet a föld alatt… Sisakok és kardok… és természetesen pénz. és ha viszi. mi minden lehet ott a föld alatt! Egy kis csend lett. Matula elment. Hát ássunk! – Talán holnap. hál vigye. – Ezt a mihasznát ne kössék meg. Ha a tóban horgásznak. és némelyik hal iszapízű. mert a tó vize poshadt. Ne fordítsa ember felé. hogy a tűzre most már csak akkor tegyenek. de szigorúan szóljanak rá. és vijjogott néha. Bütyök összekotorta a parazsat. – Hát Gyula. maguk meg mehetnek Nancsi köténye alá. mert Bütyök még ebben a forró pillanatban sem feledkezett meg az udvariasságról. – Hát szólunk. én nem rakom újra. – Még – nyögött Bütyök – kérek… – tette aztán hozzá. De majd megszokja. vagy csónakba ülnek. aztán megtörölte száját. de nem szólt. – Háááá… ksszszsz… – Meleg? – Geher – göhő… báá – csii… ez méreg! Gyula majd hanyatt dőlt a nevetéstől. A tűz leégett már teljesen. és fognak valamit. aki felemelte kezét. Bütyök! Gergő bácsi megmondta. hogy csípős. – Úgy lesz. mert Bütyök – amint már mondtuk – udvarias fiú volt. csak két ölyv keringett a magasságban. – Ugyan. mintha parazsat nyeltem volna! – Nagyon jófajta paprika – bólintott Matula –. A folyóban aztán kifürdi az iszap ízét. – Szívesen – és egy ujjnyi tiszta pálinkát adott –. de nem lesz ma szél.Matula nem válaszolt azonnal. A fiúk még üldögéltek a tűz mellett egy darabig. fene tudja. égjen el. Csikasz egy darabig nézett utána. egyen rá a zsíros kenyérből. a haltartó hálót hozzák át a folyóba. – Huh – mondta –. de még visszaszólt. – Vigyázunk. – Fene tudja – az öreg körülnézett –. . én nem bánom – folytatta Matula a puskadolgot –. – E-hez… e-hez – hhh… tűz! Vizet! Matula mosolyogva kevert egy kis vizes pálinkát. még töltetlenül se. De… – Gergő bácsi! – Ne mondjon semmit. nagyon hallgat az idő. de ahhoz ásni kellene. Matula még emlékszik valami falakra. Még a nádbugák sem mozdultak. hogy itt maradjon a gunyhó körül. és kitátotta száját. Gergő bácsi. aztán ha leég a gunyhó. aztán a harkály is igen veszekedett hajnalban. Szóval: arany… A kincskereső vágy csendben játszott még velük egy darabig. – Igen. Az öreget elnyelték a rekettyebokrok. ami égni való. Szerszámok vannak. Matula bácsi. – Gyönge a legény. azután pedig Bütyökre nézett. Bütyök csuklott még kettőt-hármat. – Szél gyühet. olyan tűzhelyet raknék… – Itt nem találsz követ. vigye a puskát Múltkor azt mondtam: viheti. hacsak a Tüskevárban nem.

úgy be volt nőve náddal. Nézd. de feltartott szájában egy kis hal vergődött. de add ide az evezőt. Bütyök nehezen találta meg azt a bizonyos fogást. és örülnek. Tutajos… A mozdulatlan vízen vastag kígyó úszott a nád felé. ott repül két kócsag. s egyiken egy kárókatona leskelődött. de igaz. – Gyalog kellene megpróbálni – ajánlotta Bütyök. és Tutajos még mindig nem lőtt. ameddig akarunk. és adj neki egy kis feszítést. Ebédet viszünk. de a nádasban mély lehet az iszap. A csónak elindult. Balról megtalálta a kunyhót. – Nézd. Amikor átrakodnak a folyóról – melyet csak a gát választott el a sík víztől –. mint a fal. Állt. . mint a kefe. hátha látunk valamit. Gyula körülnézett. Bütyök ilyenkor megnyalta a szája. de egyre nehezebben ment. De most már szedjük össze magunkat. És Bütyök belátta. Tutajos. Sűrű ez. ráérünk. teste szinte merev volt. hadd tanulom meg. de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó. mindig felburrant pár száz madár. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –. Mintha egy sötét pálca hasította volna a vizet. – Te. mert vastag hínárszőnyegre kerültek. – Nem hiszik el. kitömni nem tudjuk. s amikor kibukkantak egy-egy ilyen nádsarkantyú mögül. mert a kígyó nem ment tovább. ott is mélyen benyúlt a nád. Menjünk. – Ha meghúztad az evezőt. akkor egyenesben marad. – Körüljárjuk a tavat. s a nádban árnyékos csend. – Lődd meg a disznót! Gyula megtöltötte a puskát – valljuk be: kapkodott egy kicsit –. hogy tudnak repülni. – Most evezhetsz. ahonnét Matulával leskelődtek. szélét. Bütyök. kicsit támaszd a csónakhoz. – Nézd! – suttogta. fordítsd élére a lapátot. Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. Jobbról régi cölöpcsonkok álltak ki a vízből. és ha mondja. és majd három méter magas volt. közben a kígyó elérte a nád szélét. A tavon volt egy másik csónak. és nem látsz semmit. hogy nem olyan könnyű itt valamit. A csónak állt a vízen. csak azért. – Összevág a nád. Nem sürgős. A nádas közé azonban nem lehetett belátni. és ami repült. “mindenféle csapások vannak benne”. A tóba itt is. Sehol egy nyílás. Kívül a szikrázó napsütés. az úgy is van. Gyula! – Bánom is én! Mi látjuk. ezt nem hiszi el senki. A nád mellett menjünk. Itt a gukker. Lehet. Bütyök. – Gergő bácsi azt mondja. de én nem látok semmit. bár elő kellett venni a messzelátót. de a csónak egyre kevesebbet rakoncátlankodott. hogy elpusztítsam? – Kacsát lőj! – Csak egyet mutass. meglátod. és ez a fontos. Tutajos? – A barnakányát meglőném. milyen egyszerű. – Nagyon hasznos madarak. toronymagasan szállt a csónak felett. és Bütyök alig tudta levenni szeméről a messzelátót. El is süllyedhetsz. – Te vagy a parancsnok.– Ölyvek – nézett fel Gyula is. aztán maradunk. Körülöttük minden mozgott. hogy fiatalok. végigfektetve rajta hosszú rúd. – Hagyd. meglőni. – Lehet. Bütyök. aztán horgászunk. A madársereg messze kitért a csónak útjából. – Nem lősz semmit. erre való a csáklya. Ha egyszer eltaláltad a fogást. Tutajos.

mint egy ló. De Kengyel elhinné! – Sajnálom Kengyelt – mondta Gyula –. amit Nancsi néni tűzhelye termett. becsületszavamra. de kíváncsi vagyok. A lövésre millió darabra tört a tó vize. Talán a badacsonyi bazaltbányában. csak a nádirigó szólt a közelben. de most már kígyómentes vízen. undorító gyűrűiben tartva a két szál nádat –. vagy legalább kalapot hoztunk volna. de negyedóra is beletelt. Ezt már Tutajos nem nézhette. és a csónakot félig benyomták a nádfalba. eddig soha nem hallottam. mi van benne. Homlokukon patakzott a verejték. Aztán már csak a gondolatok jártak a nádas posvány szagú árnyékában. hogy elment tőlünk. A csónak elfordult. Nem vagy fáradt? – Semmi ez. mert szó. Bütyök megette még a kenyérhéjat is. Irtó meleg van. és beleköpött a vízbe. Gyula nyugtalanul nézett a vízre. percekkel az éhhalál előtt. ittunk. csak éppen a feje hiányzott. megnézzük. – Nem undorodsz? – kérdezte Bütyök. mert a madárgyomor veszedelmesen gyorsan emészt. Távoli morgás hallatszott. nem hiszik el! Bika majd okvetetlenkedik. mint két fiatal farkas. – Messze lehet – hallgatódzott Gyula is –. sápogó. Tutajos pedig megterített a csónakdeszkán. De aztán a bátrabbak már leszálltak. fogyott a madár a levegőből. s a felzaklatott közönség megy a dolga után. de legalább napszemüveget. kiesem a csónakból. összenevettek. Gyula. Matula puskája rúgott. amíg átértek. Tutajos kivette a patront. – Dobd már ki. – Nem hiszik el.A kígyó körültekerődzött két szál nádon. De most már ettünk. elhúzatják az autókat. – így most aztán jól le vagyunk horgonyozva. Bütyök nem szólt semmit. A kígyóban további két kis hal volt és valami tollas pép. ami szó. amikor megállt – úgy látszik. nem az evezéstől izzadok. és a károgó. és megsimogatta arcát. a napon sem lenne melegebb. csak elővette bicskáját. aztán nyelni kezdte a vergődő kis halat. – Undorodom. A puska mélyen beledörrent a napfényes mozdulatlanságba. a sörétzaj utat vágott a nádban. hát én magara sem hiszem el. sajnálom. de a fényes. sárgás hasú test ott maradt a nádcsonkon. – Hühű – álmélkodott Bütyök –. De a csónak környékéről elhúzódott minden. – Átmegyünk a túlsó oldalra. és úgy érezték. mint amikor valami autókarambol után elviszik a sebesülteket. aztán a levegőbe. . méltatlankodó sokaság csak nehezen nyugodott meg. elkaszálva a kígyót tartó két szálat is. kényelmesen elhelyezkedett. – Tutajos. – Robbantanak valahol. Bütyök! Ha jól belegondolok. Csak éppen hogy nem morogtak. és lassan elcsendesedett a sokaság. Bütyök tehát továbbevezett. mert felfordul a gyomrom. s egy-egy törpegém vágódott ki a nádas falból. a madarak pedig tovább halászgattak. és egyenesen átvágott a vízen. – Nyomd oda a csónakot. és tűnt el újra a nádas távolabbi homályában. – Együnk. és amikor mindent kirakott. A csónak csendesen úszott a nádas szegély mellett – Bütyök is szépen tartotta az irányt –. Éhes vagyok. aztán menjünk innét. mintha a föld alól jött volna. És árnyék is van. úgy megszorult körülöttük a levegő. Már fél teste kint volt. mert mintha a csattanás minden madarat fellökött volna a levegőbe. Tutajos itt megint elővette a csáklyát. füttyögető. aztán fülelni kezdett. és kúszott felfelé. ezt sem hiszi el senki. Evett a két fiú. felszereljük a horgokat. Meleg volt nagyon. jól beállunk a nád mellé. ez aztán a puska! Azt hittem. A robbantás mély moraja megint hallatszott. és Jogász rossz vicceket mond. ott van még valamelyes árnyék – mondta Gyula –. – Valami árnyékot kellene keresni – nézett körül Bütyök –.

– Szereld le az enyémet is. mintha a rémület az oldalába vágta volna sarkantyúját. Már erejük határán voltak. amikor végre a nádfalhoz értek. amely még a villámok cikázását sem eresztette át magán. A vízen könnyű borzongás szaladt végig. Bütyök… Úgy. valahol mélyen. mintha ezer kasza vágta volna egyszerre. aztán recsegni kezdett a nád. Ez a fal most összekuszált törmelékhez hasonlított. de akkor aztán nagyon. Tömör falnak látszott. mert ha itt szorít bennünket a vihar… – Hússzor is hazaérünk addig. mert Bütyök kiugrott a csónakból. – Bütyök – ordított Gyula –. mint ugrott. csak morgott. mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot. feljebb zöldeskék. hogy körülnézzek. elöl már szennyes tajtékot vetett a tó. s a nyílt víz felé hajtotta. mintha megmozdult volna alatta a föld. és elkapva a láncot. nem értem. és most már nem is a dörgésre figyeltek. – Szereld le a horgot.– Te Bütyök. látod? Egy pillanatra Bütyök látott még valami szénaboglyafélét a nádas szélén. ez a dübörgő rémület nem mutatott semmi felhőformát. pedig dermesztő hideg lett egyszerre. – Csak a kunyhót érjük el… szorítsd a nád felé. Bütyök egy férfi erejével fogta a csáklyát. – Meleg van – állapította meg Bütyök –. Bütyök odarántotta a csónakot. Nem. olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. nem dörgés ez? – Ugyan. de úgy verték a két fiút is. Bütyök! A szél úgy játszott a csónakkal. majdnem fekete volt az ég alja. Bütyökre is ráragadt valami Gyula idegességéből. csak nagyon meleg. – Nem értem. húzta ő is kétségbeesetten. gyere. mint a tűzhányó. de előttük. ha már egyáltalán az eddiginél jobban megrémülni lehetett. míg Tutajos csak vonaglott. ahova eddig nem láthattak. ha fejen találta egy-egy égi lövedék. ami magasan volt. jó lesz már… gyere. átlőtte egy ilyen golyó. de gyorsan. Bütyök. de messze. Sötét lett egyszerre. hogy inkább kihasalt a csónakból. és egy perc múlva úgy hánykolódott. mint a géppuska. hogy nem megy ez másként. gyönyörű az idő. hol a kukacos doboz? És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég. Gyula olyan elgyalázott állapotban volt. – Oda nézz! Hátuk mögött. és verejtékben úszott. és pillanatok alatt borította el a fél eget. – Hujuj! – üvöltött Bütyök. Tutajos újra kivizsgálódott. kapkodva szedte szét a nyeleket. hanem arra a nehéz zúgásra. a csónak pedig nehézkesen kibillent végre a nád közül. mert úgy érezte. majd én evezek. ami alatta jött. addig kinyomom a csónakot. mert kegyetlenül vágott a jég. mint egy gyufaskatulyával. és valami nem tetszik nekem. de aztán semmit. A csónak szinte megugrott. fölöttük egyetlen felhő nem látszott. és füléhez kapott. és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé. és jeges ostorával rájuk csapott a jég. – Tekerd a láncot a nádra. mert itt veszünk! Csodálatos: fájdalmat alig éreztek és a hideget is csak később. – Nem érünk ki!… – ordította Gyula. és összehúzta magát. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is. jaj. aztán hosszú hullámok jöttek. Hátra ugyan nem látott. de a madarak is elhallgattak. – Ugorj ki. s a vízen egyetlen apró hullám nem mozdult. és ennek a fenyegető torlódásnak a pereme foszlányosan sárga. ott a kunyhó. – Mit csinálsz? – rémült meg még jobban Tutajos. Bütyök csak a kezével intett. mert ekkor már ordítani kellett. – Fogd a csáklyát. a madarak eltűntek. de gyorsan! . nem voltak gyűrődései és árkai.

– Bütyök. Tutajosnak egyik szeme bedagadt. – A mennykő csapja meg! – Hagyd a mennykőt. aztán. de Bütyök kopaszra nyiratkozott. csupa apró daganat. Gyulának nagyobb volt a haja. nádat verő harsogása. véres. még itt vagyunk… csak ezt a kunyhót fel ne fordítsa! Tutajos ijedten nézett körül. csak az a szörnyű dübörgés szekerezett felettük s a jég vizet. és szakadt az eső. mintha felszántották volna. horgok. Bütyök. ha mozgunk. És szájukat nem tudták összecsukni a reszketéstől. – Brrr – rázkódott meg Gyula a kimászásnak még a gondolatától is –. – Amint hazaérünk. és tíz perc alatt a gáton voltak. amíg – végre! – beestek a kunyhóba. Mindenük csupa sár és iszap. Beestek félmeztelenül. akkora tüzet rakok… – Ne álmodozz. vágott. – Legalább tudod. aztán megszűnt a tördelő pattogás. az a… – Szapuly – valahol a jég alatt Esett az eső. Te nem fázol? – Dehogynem. aztán dühösen lerántotta. és most feje olyan volt. Tutajos. élő nád. de egyetlen villámot nem láttak még. félig elmerülve. hogy kabátot mindig tegyek a hátizsákba. Puska. szavamra. előkerült a szapuly. és fond össze a karodat. túl rajtuk robogott. és fogai összekocogtak. szivárgó vércsíkokkal. – Nagyon fázom – törölgette orrát Bütyök –. piszkosán. és mindkettőjük térde. füle véres. sárosán. A csónak ott volt ugyan. mégsem fázunk annyira. és bordájuk mellett látszott szívük lüktető hánykolódása. . minden. de a fiúk már nem törődtek semmivel. Bütyök fújt egyet. aztán csak legyintett: – Csakhogy itt vagyunk! Hallod. Tutajos úgy reszketett. – Merd. hol az egyik csizmád? – Elmaradt. hol? Bütyök bánatos szemrehányással nézett barátjára. orrán két vörös búb. annyira elgyötörtek voltak. én majd a kezemmel.A jég most tombolt legjobban. nincs még vége. hogy még csak nem is sóhajtottak. – Nem kellene elindulni? – Várjunk kicsit – mondta Gyula –. – Megmondta Matula. Még az eső is. de a kunyhót jól tartotta a benőtt. alighanem igazad van. de tele jéggel. A nád szúrt. te jobban fázol! … és amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban. – Evezz. Szakadt kívül. és csordogált belül. agyonvert volna bennünket. Bütyök csetlett-botlott az egy csizmában egy darabig. Tutajos. véresen. mi van odakint? Ha nincs ez a kunyhó. és fájt minden. ami felgereblyézett bőrüket verte. nem volt elég? – Hol az a vízmerő kanál. mint szélben a nyárfalevél. – Gyerünk! Most már fájt a nádhorzsolás. A jég most már esővel vegyült. Tűzrakásról szó sem esett. Csupa göröngy. Negyedóra múlva kiemelkedett a csónak. Tutajos. keze-lába összehasogatva. És ebben igaza volt Bütyöknek. és belevágta a csónakba. de addig fúrták magukat. – Megfagyunk! – Dőlj a hátamnak. de a vihar magja már messze. A felhők hasa már majdnem a nádat súrolta.

ha a nádban voltak. mintha azt mondta volna: – Inkább aludjunk… – mert azt úgysem mondhatta volna el. csak Csikasz üdvözölte. Nancsi. azt nem lehetett tudni. az még többet mondott Arcuk. amikor a csapzott égerfáról rázúdult a kunyhóra a víz.” Csendesen bement a kunyhóba. mert ami látszott a két fiúból. elkomolyodott. Aludtak mélyen. Csikasz orrán is egy diónyi daganat jelezte az elemek duhajkodását. Gergő… – Nem várok. – Piszkosak vagyunk. már sütött a nap. dagadtán. csupa sár mindenük. és öklére eresztette állat. Bütyök. van itt elég pokróc. – Várj. Hogy azután a bozontos szőr között mi volt még. és Csikasz erről nem is beszélt. Az eső ekkor már halkan dobolt a kunyhó tetején. A kocsira meg tegyetek elegendő kabátot és takarót is. nehézség ebbe a rohadt időbe! Meg is fázhattak. és csinálj nekik forró fürdőt meg teát is. Csak haza. – Várjál. Csikasz melléjük telepedett. s amikor megállt a kunyhó előtt. Csikasz pedig a vadászat izgalmában nem vette észre a jeges veszedelmet. hát mi van velük? – Megáztak. – Legalább neked több eszed lehetett volna. és egy süldő nyulat hajkurászott a nagy fűben. – Nem bánom. – Szentséges atyám! Matula ezek után fogta a kalapját. – Ennivalót nem viszel? – Majd adsz nekik itthon. Csikasz… hol csavarogtál? Csikasz csak pislogott. “Elkapta űket – gondolta –. kék véraláfutásokkal. amit látott. és néha a combját nyalogatta. Matula egy pillantással felmérte. A két gyereknek ágyazz meg. Amikor elhelyezkedtek. micsoda idő! Oda a termés… mit láttál? – A te termésed nincs oda. és csak akkor vették észre. de még álmukban is meg-megborzongtak. fáradtan zökkent a székre. és faképnél hagyta a kutyát. haza! Nancsi majd összeszedi űket…” Amikor a falu alá ért. aztán mire felébrednek. és az orra… “Csúnyán elkapta űket. hogy kisebb vadászatot engedélyezett magának. felszaggatva. a határ meg csak a szélit kapta. – Ha a gazda megérkezik. és csak egy-egy szélrohamra erősödött. s amikor közelebbről megnézte az alvókat. és összerakta az eseményeket. tüzet akarok rakni. – István úr? – Jaj. Matula szokatlanul sietve jött. mintha újabb jégről és újabb fázásról álmodtak volna. mondd meg. pedig összebújtak. bújj be! De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel. Gergő. mert most alusznak. “Haza kell vinni űket!” És Matula szó nélkül visszafordult. A nyúl végül is valami rejtett útra talált. Nancsi. hogy a kis kutyán sem múlt el nyomtalanul a jég. Ezt azonban viharvert barátaink már nem hallották. Tutajos egyik szemhéja csupa repedés.– Feküdjünk le – didergett Gyula –. és amikor letette kalapját a konyhában. . de hát nem vették észre? – fejét csóválta és gondolkodott: – Ámbár. fejük összeverve. mint a szegény ember sovány malacai. hogy én küldtem el a kocsit. Gergő. nem is vehették észre.

hogy kívánja-e? Ez most orvosság! Gyula lenyelte a méregerős pálinkát. Matula pedig szárogatni kezdte a ruhákat. és amikor másodszor visszajöttem. már rajtunk volt. Gergő bácsi. és Matula megnyugodva gondolt arra. a tea. mi újság? – kérdezte. mintha mosolyogna. ahol az előbb még Matula ült. szóljanak. aztán Tutajos is mocorogni kezdett. – Rémesen nézel ki. ha látnád magad… kár. – Na. olyan rendetlenül… a puska is csupa víz… – Az nem baj. – Látom. – Tutajos. – Ha kell még. majd ott vesztünk. Matula suttogva szidta Csikaszt. a vacsora. ha rágondolok. biztosan tekeregtél. – Majd otthun megnézhetik magukat – szólt közbe Matula. – Gondultam. hogy nincs tükör a kunyhóban. Ilyenkor semmi sem baj. Meg etetheti is… A fiúk hallgattak egy darabig.Matula a kalapja felé bökött. mert a derék Tutajos arca . hogy nincs itt tükör. hogy mi gyulladt meg. és lenyelte Bütyök is. A fákon tépett a maradék levél. – Másodszor? – nézett az öregre Gyula.” A kunyhó előtt Csikasz várta. A cséplés leállt. maga még most is borzong – és az öreg előhúzta a nád közül a pálinkásüveget. A nagy rétség fáradtan. de úgy kell neked. – Juj! – tiltakozott Gyula. az szükség. foszlottan gőzölgött a délutáni napsütésben. már újra bunogtak a masinák. Ez a megsértődés azonban felszínes volt. Egyelőre azonban csak nézett a székre. – Hát nem látták? Tutajos csak legyintett. Jócskán töltött a pohárba. – Mire észrevettük. maguk aludtak. meg kenegetheti mindenféle kenőcsökkel. de Csikasz is ferdén hordta a fejét. – Mert amikor először itt voltam. csak nincs valami baj? – Semmi! Mi lenne? A jég veleje itt adta ki a mérgét. hát bementem újra. s a víz egy gémfióka tetemét vitte lefelé. Be voltunk állva a nád közé. és a hátunk mögül jött. de a nádas zúzott volt. – Addig helyre jövünk… – Alig hiszem – fordította meg Matula az egyik gőzölgő nadrágot –. aztán hamarosan fellobbant a tűz. A szükség. merthogy még ma hazamegyünk. Gergő bácsi. Nancsi néni gondolatai között pedig kavarogni kezdett a fürdő. s a füves térségeket mintha lehengerelték volna. és Tutajos olyanféle arcot vágott. – Gergő bácsi. kabátok és egy általános ápolási terv kibontakozó hadjárata. – Hát ne gondoljon rá. de a kukorica még talpra áll. a vetett ágyak. és úgy tett. hogy nem lát jó mamád. “Sok madár elpusztulhatott – gondolta Matula –. A jég már elolvadt az utakon. mint aki megsértődött. Először Bütyök ült fel ijedten. te is kaptál. – Nem kívánom. – Jaj. mert most maguknak Nancsira van szükségük. és pattogva küldte lángjait a hűvös levegőbe. amit Matula meg sem mozdított. és még a takaró alatt is citoráltak. Hol vannak a ruhák? – Csak leszórtunk mindent. – Hát lehet ebből valamit kihúzni? Vén szamár! És igazított egyet a széken. Bütyök… – szerencse. – Hát kérdeztem. de van ponyva elég. hogy tisztába teheti magukat. Ezek után kissé bambán és végtelen maszatos törődöttséggel néztek a világba. – A hideg ráz. Ő meg örül. a falu határa kiheveri. Csakis Nancsira. és nem is mutatott semmit.

– Meddig kell bent lenni. odáig meg csónakon megyünk. – Hát ami azt illeti – szomorodott el Tutajos –. Az orr nem azonosította magát semmiféle mosollyal. mert Matula eddig soha nem sietett. – Hát pofozásról ippen nincs szó… de az lehetséges. A két ifjú ezek után felöltözött. csak amire köll. – Majd evezhet még. és orra – két mogyorónyi daganattal – egyáltalán nem vett részt ebben a mosolygásban. aki töretlenebb állapotban volt. de úgy öltözött fel. aha! Kezdi már. mert testükön csak imitt-amott volt egyegy kis darab ép hely. – Nem gondolnám. uramatyám… bár ne látnám. de bal szeme csak félig nyílt ki. a ruhák megszáradtak. – Gergő bácsi – mondta Tutajos. Először Bütyök mozdult meg. A viharvert ifjak dideregtek. Amikor a kocsi bezörgött az udvarra. hogy a fiúk “megáztak” – ahogy Matula mondta –. Most sietett és a csónak repült a vízen. A másik megvan. kidugván a takaró alól meztelen lábát. hogy Nancsi örülne neki… – Evezhetek. mi az evezés. mintha a ruhák tüskével lettek volna bélelve. Az egyik csizmája. – Egy csizma: nem csizma – mondta Matula –. és kissé ferdén. a meleg ágyat s általában a kőből rakott házat. amin nem fúj keresztül a szél. – Jó napot. pedig még csak a fejüket láttam…” – Megjöttünk. – Inkább meztelenül mennék – mondta Tutajos. Nancsi néni ott állt a feljárón. és Bütyök akkorát tüsszentett. és mosolyogni igyekezett. mint egy kútágas. Be kell vallanunk. De Nancsi már csinálja a fürdőt meg a téját. de erre a látványra nem volt elkészülve. Nancsi néni – mondta Gyula rekedten. de szerencsére nem kell sokat gyalogolni. Gergő bácsi? – kérdezte Bütyök. de úgy látom. látóm. Nancsi néni – vidámkodott Bütyök is. És Bütyök megláthatta. mert ezek a lábak… Nancsi néni szeme bűvölten nézte Bütyök lábát. vágás a lábunk… aztán vizes minden… – A kocsi a hídnál várja magukat. Hát szálljatok már le. mint egy törékeny köcsögöt. – Aha – mondta Matula –. csupa szúrás. – Látom – lehelte Nancsi –. de így még Gyula sem látta. de fejét úgy tartotta. hogy Bütyök kissé elpirult. Gergő bácsi? – Ameddig akarnak… – Nem is baj – tapogatta Bütyök jégverte kobakját – nem árt.egy-két napig nem volt alkalmas semmiféle érzelem kifejezésére. csípőre tett kézzel és szelíd harciassággal. Nancsi néni el volt készülve. és a fiú fokozottan pirult. hogy enyhítse az ijedséget. és szerette volna megölelni az öreget –. és önállósítva magát. mint egy kűbálvány mondta később az öregasszony –. megjöttünk. hogy István úr szól majd egyetkettőt… de az nem baj. és mivel Matula mondta. mert úgy húzta be a csónakot a nádba. hogy a fiúk nagyon megáztak. A kocsi eddig már a hídnál van. maga mindenre gondol. arra is el volt készülve. Evezni nem lehetett. most sietünk. mert – bár nehezen hagyta itt a kunyhót és az öreg Gergőt – valahogy kívánta Nancsi puha kezét. felfelé meredt. mint amikor a liba az eget kémleli –. – Hát mindenre nem. nem is szeretek rágondolni. “Úgy álltam ott. mert – ráadásul – hüvelykujja görcsöt kapott. – Bütyöknek még a csizmája is bennveszett az iszapban. . De felszínes volt azért is. hogy egy gém pipaszár lábait széthányva rebbent fel a nád mellől. ha kicsit helyrepofoznak bennünket.

bár Gyula néha nyugtalanul hánykolódott. Mire a doktor hazaér. – Az árgyélusát – sziszegett meglepetten. hogy a csata vesztett ifjak álmodtak-e valamit. “Ennek a gyereknek láza van. csak amíg leszállok… A kocsi elgörgött. szerencsétlenek. És arról sem tudtak. mint kotlós a csirkéit. Majd akkor meglátom. aki közben körüljárta őket. Azt sem tudni. Láza van. Balázs hétre menjen a doktorért. – Miért? – Ne ácsorogjatok. – Feküdjünk le. iszen véres is. Tutajoskám? Gyula ingatagon állt fel. – Nem bánom. – Mert nem vigyázott rátok! – Hiszen… – Mozogjatok. Szárogatni kell a zabot. mint két hindu fakír. Bütyök. ótvarosnak látszó koponyája között –. – Mit nézzek rajtuk? De azért vacsora után bement a fiúkhoz. Csak! – kiáltott. hogy teste abban a pillanatban fájdalmas darabokra omlik. szemével benézett az ablakon az est. Visszafelé hozza el az . mért… mért. – Nancsi néni – mondta odakünt –. elmerülve az álom öntudatlan tengerében. akik éppen most keltek fel a tüzes szögekkel kivert heverőről. a fürdő kész. de Bütyöknek még a szuszogása sem hallatszott. aki egyébként is harapós hangulatban volt. de mielőtt leoltotta volna a villanyt. mert én eldőlök. és ezt nem az apró sebek okozzák. még egyszer visszanézett. – Ugye! – Úgy! Addig hazajövök. Bütyök. ezeket valahol kint kapta a jég! És közelebb ment Gyulához. mit kell veletek tenni. az ágyak megvetve… még hogy van kedvük beszélni! A fürdőszobában kánikula és vízcsobogás. és csak nehezen fékezte le magában a gyógykezelési szándékokat. – Szappanozzátok le egymást. – Miért? – állt meg egyszerre a két ifjú. Erre a figyelmeztetésre azonban nem volt szükség. – Nem volt szívem felkelteni őket – mondta István bácsinak. – Hogy az a jóisten… hogy az a tüzes ménkű! Ennek is Matula az oka! – csattant fel végül. Odakünt csillagtalan. István bácsi hálóingében. Aztán Balázs ne fogjon ki. “Hát annyira talán nem sürgős” – nyugtatta magát. és csendesen kiment a szobából. és később sötét. mert újra felhők jártak az égen. éjfél lesz” – gondolkodott. de igen erőteljes megjegyzéseket tett a jégverést illetőleg. aki kitakarózva. hogy lassan alkony lett. aztán nagyon puhán megfogta öccse kezét. mert Nancsi néni másként nem hagy élni bennünket. – Segítsek. – Kicsit – állt talpra Bütyök. de pár perc múlva már enyhén szuszogott. … És fél óra múlva ott állt a két fiú tisztán és szárazon. félmeztelenül feküdt. mert beszélni akarok vele. Arról természetesen mit sem tudtak. mert Bütyök nemcsak a szemét hunyta le. hanem a ponyvákat vigye ki a gépekhez. hiszen ő adott neki kocsit a szomszéd faluba.– A csizmám odaveszett – igyekezett enyhíteni a dolgot –. – Szentséges atyám. és szeme ide-oda járt Tutajos kék-zöld arca. sötét borulás szállt a falura. mert úgy érezte. de hoztam bakancsot is. és rövid. – Hát még ha ezeket látná – intett befelé. Figyelmesen nézte Tutajos összeszabdalt térdét és verejtékes homlokát. és felkattintotta a villanyt. aztán be az ágyba. és hőseink bevánszorogtak Nancsi néni után. emeletes orra és Bütyök dagadt. hogy Nancsi néni többször bent járt különféle teákkal és tégelyekkel. mintha aludnál. és két István bácsira méretezett hálóing. Aztán csukd le a szemed. itt vannak az ingek.

– Okosan. aztán úgy gondolta. . Aztán most már feküdjön le maga is. mert hol megsült. egy idegen állt az ágy mellett és nagybátyja. – Nincs még annak itt az ideje. nem mennél ki? – mondta a doktor. mert mindjárt reggel lesz. és annál jobb étvágyuk lesz reggel. hogy sürgős. hát bábát kap. “Majd holnap…” – gondolta. Kitakaródzott és betakaródzott. hogy igaz. mert a másik ágyból – állig betakarva – barátja nézett vissza. – A Vica? – Az. Az öregasszony elgondolkozva nézte még egy kicsit a tégelyeket és a csalhatatlan orvosságok üvegeit. akkora volt a szél. a szoba már világos volt. mert Lakatos Jóska felesége kérte. de Gyula füle közömbösen eresztette el a hangokat. Sőt álmaiban. csak álmában. – Bocsánatot kérek – jó reggelt kívánok –. hogy reggelre elfelejtette őket. meggyőződni. és úgy érezte. Erre lehunyta a szemét. A ház elcsendesedett. hozza a magtárba.olajoskannákat. igaz. megjött-e a gálic meg a kötőfék. Tutajos – segítette fel Gyulát a doktor –. – A gyerekek meg hadd aludjanak… – Nem is ettek. de ezt csak Gyula érezte. hozzám gyere. amikor csuklóját átfogta. Balázs ráér előbb kivinni a rézgálicot a magtárba. – Talán felülnél. Hallom a csizmád elveszett. de megmondja neki. és mondd meg nagybátyádnak. mert ha a kocsi olajos lesz… – Balázs vigyáz az ilyesmire… – … aztán elmegy patkoltatni. aztán újra sorba rakta őket. amelyek olyan lengén zavarosak voltak. István bácsi? – Megvizsgál benneteket. puha suttogásban úszott volna. derék Tutajos? Ez a doktor meg akar vizsgálni. Tutajos bágyadtán mosolygott. hogy ne kotyogjon bele magasabb műveltségű orvostudorok dolgába. Gyula átnézett Bütyökhöz. és egy kocsi zörgött be az udvarba. hogy szalma közé pakoljon. aztán elmegy. telefonáljanak érte. Annál jobban alusznak. hol megfagyott. aztán a bábát Vicához. de útközben szóljon be a bábához. és nem érzett fájdalmat sem. Mintha állandó és emelgető. a nád közt. – Persze száraz kabátot nem vittetek? – István. Nem mondták. majd kapsz másikat. – Nancsi néni. Amikor végre felébredt. s ezen megnyugodott. ha megjött. bár a felülés nehezen sikerült. Egyébként jó reggelt kívánok… Tutajos ijedten felült. és máskor. már ott is volt. de erre az öntudatlan mozgásra sem ébredt fel. Aludjunk. menet nézzen be a szövetkezetbe. ha pótapa kell. A holnap egyelőre elég távoli volt. a Vica bábát kért. – Nem tudtatok elbújni a jég elől? – Nem. Úgy. Tutajos. – Megmondom. Aztán István bácsi hangja hallatszott. Evezni meg egyáltalán nem lehetett. – Nem! Én vagyok a pótatya! – Ülj fel. Sóhajts! István bácsi ez idő alatt Bütyökkel sugdolódzott. – Gondoltam – mondta István bácsi. Amikor később felnézett. Ha nem jött meg. A tavon ért bennünket. hogy ez a hangtalan megjelenés igaz-e. – Minek a doktor. olyan nagyon elaludtam… – Feküdj le nyugodtan. – Engem is? – Persze. a doktornak egészen puha a keze és szárazon hűvös. s mire észrevettük.

A doktor rendelte. aki nem tudta a valóságot. de Bütyök hatalmasan bereggelizett. nem is kapsz. szegény gyermekeim. hogy nem teszitek legalább a hátizsákba. hogy pótapátok vagyok. Bütyök ehetik. mert egy lovas vágtatott végig az udvaron. Tutajos – mondta a doktor –. mit gondolsz. a doktor elfordult. mert még nem is reggelizett. mert megint olyan félálomféle bódulatba süllyedt. csak tejeskávét és vajas kenyeret. és mosolygott. – Gyomrod is el van rontva. mintha egy éve látták volna. mintha tíz éve mindennap együtt lettek volna. – Persze hogy megüt. Bütyök kiugrott az ágyból. de az öcséd befogta. de megfázhattak. Közben nézték az ajtót. hogy baj van. Nem mondom. és elő se mert jönni csodálatos szereivel. mert megüt a guta. Gyula? Gyula azonban nem gondolt semmit. aztán mehettek Matula szárnyai alá. István ránézett a doktorra. – Nincs kalapod? – Van. azt megeheti a beteg is. amit akar. Gergő bácsi. hogy nem oka senki se. begyüvök – kopogott be az öreg –. – Nem mondták. – Elég szamárság. nem hát. Tutajos alig evett valamit. mert “új kárnak és régi várnak: nincs gazdája”. – Ne is mondd. Régen ismerős és nagyon megnyugtató. – Lefekhetsz. – Éhen haltok. Azt mondja. Mondd. – Nem vagyunk mi betegek. meg hoztam halat ennek a Nancsinak. Bütyök felült. – Mondom. a hőmérőt meg eltette. – Lám csak! – aggódott az öregasszony. enni se nagyon. és most olyan a fejed. – Nem szabad felkelni? – kérdezte Bütyök. és széket penderített Matula alá. Ellenben… – … ellenben? – Lovasfutár penicillinért a patikába. – Nem is azt mondtam. hogy felkelhetünk-e. Amikor az irodában leültek. István. és úgy várták Matulát. egy-két nap fekszel. hogy megfáztatok. hogy nem lesz tüdőgyulladás. – Nem is kívánok felkelni. Mehetünk. aztán beeresztem ezt a vén betyárt. aztán ilyenkor okosabb a doktorra hallgatni. Bütyök. Van lázad? – Nem mondta a doktor bácsi. mert az enyém elfogyott. – Hát egyetek. Helyette Nancsi néni jött be terjedelmes tálcával.– Mamánál van pénz. – De nem ám! Gyula lázasan mosolygott. hogy utálat ránézni. – Akarsz egy nyaklevest? Mondtam. de érezte. de csak pár év múlva. – Nos? – A vendégnek semmi baja. csak beszaladt a berekből. Ülj fel. A tüdeje van érdekelve. mert olyan volt ez a doktor. fiam. – Csikaszt nem hozta be? . – Ez is meg van fázva. Ezzel most ne foglalkozzunk. de nem hordom – mondta Bütyök büszkén. Vadonatúj vadászkalap… – Igen. hogy “á”! – Aaa… – Á-t szíveskedjél! Miután Bütyök csak egy rekedt “aa”-t tudott kilehelni. – Összegyűrődik. – Írd a receptet… Bütyök később az ablakra nézett.

Erre csendesen felkelt az öreg. amikor Tutajos megkapta az injekciókat. Matula Bütyöknek beszélt. Kitakarítottam mindent. Kedves Ákos és édes Húgom! – írta. és intett Bütyöknek: – Hagyjuk aludni – suttogta. de azt a szegény Bütyköt ne fektessétek. A patronyok is mind eláztak. Bütyök nem értette ezt a nagy figyelmességet. megint elaludt ez a büdös szivar. kézcsókjukat küldik. Meghívsz. mert mindkét fiút megvizsgáltattam (ez igaz. – Nem ártana. hogy beszámol húgának a fiáról. Két hét múlva az öcséd átadhatod Matulának utókezelésre. Elaludt. de már kaptam újakat. nagyon lázas és majdnem eszméletlen. süsd meg. és fiatok múlt héten fogott egy óriás harcsát. vagy bánomisén mit. István bácsinak eszébe jutott ígérete. nincs a világon semmi baja. és jó szeme is van kelésekhez. hogy meg ne fázzon. Mikor gyünnek ki? Nem mondta a doktor? – Hát talán pár nap múlva… – Nem is baj. Csak arra vigyázzon. eteti a kölyköket. kendőt vagy harisnyát. gunyhót. de pár nap alatt helyreigazodik. nyeleket. hogy fiatokkal – és Bütyökkel is – a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. Tudatlak benneteket. Most voltam náluk. – Én nem gazdálkodom. úgy összevágta a jég. Mellesleg: az öregasszonynak igazán jó kenőcsei vannak. Hát ronda idő volt. aki már megint elaludt. Estefelé megint eljövök. amint a doktor mondja. és csendesen kiment. de bizony nem találtam. A jó öreg nap. Gyula nyugtalanul mozgolódott. ha a szülei megtudnák… – Mért tudnák meg? Feltételezem: nem akarod megírni. Erősödik a fiú. Nem volt még dél. Szeme félig nyitva. Tegnap nagy jégeső volt nálunk. és kerestem a másik csizmát is. ezért kellő nekikészülődés után és hatalmas sóhajok közben nekiült a levélnek. Csókol benneteket István – Na – ragasztotta le a levelét –. de nem vette észre nagybátyját. mint egy kotlós. Még csak egy hisztériás anya hiányzik itt nekem. mit csináljak vele? Azaz ne te süsd meg.– Ott hagytam a haszontalant. az már igaz. . puskát. most nagy a sár. de a reggeli kellemes hatása alatt nem is ért rá foglalkozni vele. Nagyon elesett Volt. orsót. Jóska. (Ez is igaz!) Nem árt. a levegő meg a víz befejezi a kúrát. és szivarra gyújtott). ha heverésznek egy kicsit. Bütyök mélyen aludt. Amikor a doktor elment. de Tutajost már ez sem nagyon érdekelte. amikor a fiú felkel. sóhajtott a testes gazdász. Hadd kuruzsolja kicsit Nancsi néni. és megesszük a gyerekekkel. mert itt-ott – természetesen szigorú felügyelet alatt – a folyóhoz is kieresztem őket. ha a gyerek kicsit erősebb lenne – mondta a doktor később az irodában –. Ezután csendesen bement a fiúkhoz. mert ott a hele. (Mi a mennykőt írjak még?) Nancsinak küldjétek majd valamit. égésekhez miegymás… – Gyengén van ez a szegény gyerek – aggódott István –. de Gyulát nézte. hanem Nancsi. A számtannal is foglalkoznak. mert most csúnya a berek. ezért itthon tartottam őket. egy malacot kapsz. – Azon a napon.

a gyomrával vesződik. és egyenest a doktorhoz. leromlik a jószág. mi az – álltak meg az egyik cséplőgép mellett –. Végül – a kilencedik napon – Tutajosunk nagyot sóhajtott. mert pótatyai mivoltában annyit aggódott pótgyerekéért. Könnyű az építésznek. látszólag közömbösen. mert a maga kenőcsei meg olajai valóban sokát érnek. s utána láztalanul nyitotta ki szemét. – És a mázsa? – kérdezte a gépész. és nemcsak jól érezte magát. Jövő héten át akarok adni száz hízott ökröt. mint három valóságos atya. a beosztást. friss reggeli levegőt hozott a szobába és Gyula tüdejébe. a földek állapotát. amikor Gyula majdnem eltutajozott azokra az ismeretlen vizekre. hogy Tutajosunkat mégis átadja az ősznek. mert éjjel leszakadt az eső. de izgalmas érdeklődéssel látta a nagy gazdaság bonyolult és mégis rohanó életét. aztán István bácsinak. a gépek használatát. hol az ellenőr? – Rosszul lett megint – jelentette a gépész –. de nehéz a gazdának. ámbár igen boldogan mondta. a vetés rendjét. – Na. főleg az első nyolc nap. Estére majd itthon leszek. elhiheti. egy fagy. Nancsi néninek és a doktornak is. hogy Bütyök valóban dolgozott Miután Nancsi néni csodakenőcsei helyresimították göröngyös kobakját. Ennél a nevezetes pillanatnál véletlenül jelen volt István bácsi is. égy rovarinvázió. mert adva van az anyag. – Kijöhetne a tanító kisasszony. A doktor azt mondta: magára bízza. hanem az idő és a véletlen. Bütyök felkelhet. és mégis nekünk kell gazdálkodnunk. – Ki hát. A doktor pedig – a délutáni vizsgálattal végezve – összepakolta holmijait kis táskájába. egy ostoba rendelet. az úgy is van. – Mázsáljak én tovább? Úgy értem: amíg lesz valaki. és olyat fújt. és úgy határozott. Az igazság azonban az.és körömfájás. hogy nem is mi gazdálkodunk. Én most a felsőpusztára megyek. mert jön egy jég. onnét… onnét a mennykő tudja. egy járvány. – Ültessék fel a legközelebbi kocsira. az aratás idejét: mindent. Bütyök felkapaszkodott a kocsira. – Bütyök hol van? – nézett körül Gyula. a szabónak. Mert nehéz volt. nagyot aludt. könnyű a cipésznek. s amikor kijött. dühösen vakarta a nyakát. – Phü – mondta –. Béla? – Szívesen. aki ismételten leszállította Gyula Lajost erről a bizonytalan járműről.– Nancsi néni – szólt be István a konyhába –. mert a mérnök valóságos számokkal dolgozik. mint egy győztes birkózó az utolsó menet után. mert bizony voltak pillanatok. könnyű a mérnöknek. beüt egy száj. bent fekszik a bódéban. Ma kiadok egy rendeletet. – Bütyök dolgozik. A nyár azonban – akármilyen nehéz volt ez a két hét – nem állt meg. ahonnét nem jött még tutaj vissza… de ott volt a doktor. én mázsálok. – Azt mondta? – Nem én találtam ki. és nem az időnek és véletlennek. kezdhetem elölről az egészet… szóval. ami napról napra változtatja a munkát. szárazság és még ezer ismeretlen nyavalya. majd nézzen be a gyerekekhez. István bácsi bement a kerekes bódéba. mert amit kitervez. itt néha úgy látszik. – Látod. ha akar. Bütyöknek. elsősorban derék Tutajosunknak. De nem állt meg. – Nem lehet! Erre szigorú rendelkezés van. Bütyök. és holnap már felborult minden. ha itthon lenne… . István bácsi azt mondta neki: – Nem jössz velem. mint “egyesek” – mondta István bácsi. további nyaraknak. és az nem változik meg. nagyon féltettem a – malacot… A nyár azonban ezt is tudomásul vette. és nem lopja a napot. s a ház körül ténfergett. egy felhőszakadás. általában az élet idejének.

– Természetesen – parolázott a nyurga öreg gépész. atmoszférák. jelezve. de úgy mázsáit… – Csoda talentum vagy. és másnap hajnalban feltette mérgeszöld gazdászkalapját… De a nyár még ennek dacára sem állt meg. amíg a gépész a kocsihoz kísérte főnökét. az öcsémnek a barátja. – Vigyázzon a gyerekre. hol meg újra visszajött. amelyekkel ő éppen olyan ritkán találkozott annak idején. belenézett. mint hogy másnap már Bütyök indította és állította meg a gőzgépet. Ekkor azonban már a nyurga gépész János bácsi megszólításra hallgatott. – Tudsz-e számolni. a nyárfás utak felett vércsefiak rikoltoztak. aztán meglegyen a baj. pláne amikor észrevette. aki lázban és félönkívületben birkózott valami rémmel. s ezt a kérdést tapintatlannak érezte. három perc alatt úgy mázsálsz… de úgy mázsálsz… na gyere! És ha nem is három perc múlva. Nancsi néni minden idejét a beteg . Lehőc egyébként elég száraz. az iringó virágja megfakult. aszerint. – Csuda feje van – mondta a gépész a gazdának. Béla. mintha ott cséplési ellenőrök tartózkodnának. hogy erősen gondolkodik. hogy a vastag gazdász szívesen adományozta a jeleseket. hogy reggel volt vagy este. Ezek – valóságok. még Tutajos sem. sípolt a megálláskor. és gyilkosán dühös tekintete megszelídült. amitől vastag ráncok képződtek homlokán. aki szívesen apáskodott egy néhai kolléga árvája felett. dacára a beígért anyai pofonoknak. aztán az égre nézett. a jeles ifjú meleg bizsergést érzett a szíve körül. nehogy babráljon valamit. tengelyek és fogaskerekek világában. mert Kengyelre gondolt. és Bütyök egy napon három szál őszirózsát talált ételhordó kosarában. Látva azonban Bütyök nyakkendőjét és Katica ünnepi réklijét. hogy Bütyök teljesen otthonos a dugattyúk. Bütyök tehát ottmaradt a mázsa mellett. jelezve. hatvan körüli gyermektelen egyén volt. Bütyök ezek után nyakkendőt kötött. hogy István bácsi – most először – hibát talált az ifjú számadásában. Nem kell talán mondanunk. mely hol elment. az asztagok helyett szalmakazlak nőttek. első osztályú gyorsvonat! mozdonyvezető árvájának ezt megtiltani egyáltalán nem lehetett. De az is valóság. és mi sem természetesebb. – Hát ha nem vagy hülye. Erről azonban nem tudott más senki. mint Bütyök a jelenben. Lehőc bácsi. a vízhordó lányka pedig a következő napon egy doboz cukorkát “talált” ugyanazon kosárban. aki átjött a szomszéd majorból –. színjeles volt végig – és István bácsi csak egy jelentős mozdulattal fejezte be Bütyökről alkotott kitűnő véleményét. Béla? – Persze – mondta Bütyök. de negyedóra alatt Bütyök úgy mázsáit. István bácsi pedig levette kalapját.– Harangozó Laci? – Felvételi vizsgára készül az egyetemre. rendes fizetésért… – Nem mázsáltam még – idegenkedett Bütyök. kitűnő tanuló. – És elvállalnád a mázsálást. mert egy valóságos. amíg ez a szegény Lajcsi rendbejön? Persze. az ebédedet majd kiküldőm. hogy a dicséretben túlméretezett fantázia rejlett s egyben az a tény. – A géphez ne engedje a fiút. és elpirult. és az utolsó maghordó kocsival hazajössz. erősödött az injekció hatása vagy gyengült. nemhiába volt színjeles. hogy kifogyott a tanácsokból. – Hát akkor? – és a gépész széttárta karját. míg Pondoray “kartárs” közvetlenül Béluskámnak szólíttatott. magában azt mondta: nono… – és a hibát szó nélkül kiigazította. s amikor a vízhordó lányka “ellenőr úr”-nak titulálta Bütyköt. végül Bütyökre nézett. míg Szanyadi Kati felvette piros réklijét. A traktorok már a tarlókat buktatták. Ennek természetesen percek alatt híre ment.

első gondolata barátja volt. De az ebédemet is ő hordja. szellemi képességeid meglepően regenerálódnak. Bütyök azonnal megsértődött. és talán könnyezett is. és este. – Haza is mehetek. – Gyula – rémült meg Bütyök. kezébe vette kezét. – Remek – örvendezett a doktor –. Ezt azonban Gyula már csak hallotta. egészségesen és felszabadult boldogsággal kinyitotta szemét. . – Sehogy – suttogta a szerelmes ifjú –. ezt nem értem. ne beszélj úgy róla. Gyula… igazán… – és nem tudott mást mondani. mert elsírta volna magát. – Ha te nem gyógyulsz meg. ami többször elővette. de felettébb zűrzavaros lelkiállapothoz. De Tutajos nem is tudhatott részletesebben barátja dolgairól. – Ne haragudj. az együttérzés kerekedett felül. és egyelőre ellentétes érzelmeivel birkózott. – Gyula. én öngyilkos leszek. – Ki az a nő? – Kérlek. és nem lopja a napot. Arca eltorzult. Tutajos… én magam sem hittem volna. Tutajoskám. mert egyszerre megfeledkezett saját közeli elmúlásáról. aminek köznyelven az első szerelem a neve. – A… a menyasszonyomnak. aki csak a hűvös borogatásokról tudta.mellett töltötte. mint amikor a kazánból a gőzt kieresztik. és ott dolgozik a gép mellett mint… mint vízhordó. Amikor azonban azon a kilencedik napon értelmesen. Szanyadi Katalin a neve. Ezt már meg is mondtam Katicának… – Kinek? Bütyök akkorát sóhajtott. de olyan gyenge vagyok. Odaült a beteg ágyára. hogy Bütyök miként jutott felelősségteljes állásához s ahhoz az emelkedetten boldog. de nem foglalkozott a gondolattal. aki dolgozik. és többször figyelmeztette Nancsi nénit. amikor beszélni sem tudtál? De a doktor meg is tiltotta. és váratlanul két kövér könnycsepp szaladt szája szegletébe. ha ilyeneket mondasz… – Bütyök! – Mert ez nagy igazságtalanság! Hogyan törődtem volna veled. hogy ott van. Bütyök. hogy “az a nő”. mert távoli lett minden és mindenki abban a félájult elesettségben. és szíve egyszerre tele lett barátja szeretetével –. és Bütyök hiányát alig vette észre. – Megcsókoltad? – Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna. miért kell ezen szomorkodni. – Hát mondd el. aztán most itt van. hogy a malacsültet ropogósán szereti. és kék szeme van… Gyula erre már felült. de Tutajos ezt nem láthatta. mert eddig a betegségen kívül nem is érdekelte semmi. A kitörni készülő nevetéssel és a kíváncsisággal. És Bütyök elmondta. A vallomás után Pondoray Béla lehajtotta fejét. Látva azonban barátja komolyságát. – Hát ha szeret? – Imád! – Te jóisten. A doktor naponként kétszer is megnézte Gyulát. és… talán… meg sem gyógyulok… Tutajos nem beszélt tovább. hogy érted ezt. mert a szerelem őt is érzékennyé tette. – Bütyök – kiáltott –. a betegségtől elgyöngülten és kissé szentimentálisán azt mondta: – Te már nem is törődsz velem. – Ülve… és borogatás nélkül. te hogyan szereted? Tutajos keserűen mosolygott. sehogy. Elég zavarosan mondta el. és Tutajos csak azt nem értette. amikor megérkezett. Most azonban nagyon hiányzott Bütyök. mint “egyesek”… Azt már nem is kérdezte. ha a távoli esküvőre gondolt.

Ezen kicsit elszomorodtak. Később azonban. Tutajos rohamosan erősödött. hogy ő is színjeles legyen. Tutajos másnap már kiült a napra. A vacsora azonban kiválóan sikerült. Erre a szerepre a kislány erősen készült is. mert a mezőgazdasági technikumot óhajtotta Bütyök tanácsára elvégezni. és nem gondolhattak arra. Abban már megállapodtak. István bácsi megharagudna… de pár nap alatt úgyis vége a cséplésnek. aki ennek a dalban előadott kérelemnek ellen tudott volna állni. mintha a kőszénszagban. A testes gazdászban azonban megértő lélek lakozott. Te gyakorlatot szerzel. és dörmögve igazította helyre Bütyök szerelmének kézzelfogható botlásait. mert Bütyök a legerősebb. hosszan néztek utána. A doktor még egyszer megvizsgálta Tutajost. csak hol Tutajos nyögött egyet. Aki szerelmes. de jövőre újra szívesen látlak. azért. hogy valami új beosztást ad. ami maga volt a mértéktelenség csábítása. – Nem lehet. A vitaminokat szedd. de ki tudott volna Nancsi néni művészetének ellenállni? A malac piros volt. és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először. amiben benne volt a föld és a búzamezők egész szerelme. és – bár erről nem szólták – kicsit. de esténként elővette könyveit. és ezzel együtt nőttek vágyai Matula és a berek után. A vonat csak pár percig állt. és nem hallatszott már semmi. mert nem szerelmes. – Elég volt – mondta –. hol Bütyök. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg. és nem értették a szerelmet. bár Bütyök kimutatásaiban a hibák tetemesen szaporodtak. Lehet. A kocsi hazafelé zörgött. Ennek az lett a következménye. aki pedig nem szerelmes. süttette magát a nappal.– Én sem. és úgy érezte. – Mehetsz! – mondta. ropogós. s kiadta a rendelkezést arra a bizonyos malacvacsorára. harmadnap kibotorkált a kertbe. A távoli álmok között Szanyadi Katalin – természetesen – már mint Pondoray Béláné szerepelt. mert a vizet bizonyos felsőbbséggel osztogatta a szomjazóknak. Tutajos megszólalt: – Most már kijöhetnénk újra. pedig késő este lett közben. mire kell vigyázni. nagyon kicsit vágyódtak is a társak és az új iskolaév változatossága után. az áldó sugárzás a csontjait simogatja. s nekem szükségem van kisegítőre – ezek után némely bankókat olvasott Bütyök markába. De a nótának aztán vége lett. a berek felett könnyű pára ült. azért. és a fiúk szótlanul álmodoztak. és olyan illat lengett körülötte. – Matulával már megbeszéltem. almát tartott szájában. hogy Gyula tudományos kutató lesz. mert szerelmes. Késő nyári. a füst távolodó gomolygásában az otthon és az iskola szólt volna. a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között. amikor a tejút már az ősz felé hajolt. s amikor elment. hogy nincs a világnak az a lisztes molnárja. István bácsi azonban nem adott új beosztást. és Bütyök mezőgazda. és a fiúk – természetesen Nancsi néni csomagjával – ott várták az állomáson. hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. A gyerekek bort is kaptak egy kis pohárral. tündöklő este. Ült a két gyerek a lámpavilágos estében. a csillagok magányosak lettek. doktor bácsi. mintha a malac bosszút akart volna állni korai haláláért. Ez volt Gyula első kimozdulása betegsége óta. Amikor a Zala hídján átdübörgőit a kocsi. mondván: Megkérem a lisztes molnárt: Őrölje meg a búzámat… Nem kétséges. csendes. úgy látszik. mert a doktort elvitték valahova. ennek a hangnak. bujdosva a letarolt mezőkön. Közben Pondoray néni is hazautazott. a felnőttek azonban nem tartották kötelezőnek az egy poharat. s ezen elhatározásukra István bácsi azonnal áldását adta. – Nem hagyhatom a gépet – mondta Bütyök –. hogy – amikor a két fiú már ágyban volt – odakint felbődült a doni kozák kórus legmélyebb basszusa. mint a szétszórt pásztortüzek. és szeptemberben földhöz vághatod a legerősebb gyereket is az osztályban. szinte túlságosan kiválóan. beletörődött a sors .

Ezenkívül Nancsinak kedvességeket mondott. amikor elindultak. mielőtt Telkeit volna. s a mocsár hűvös leheletében boldogság volt. ami nem oszlott szét a nap első érintésétől. selymesen suttogott a nád. sarlós fecskét se látni. hogy egy falut el lehetne pusztítani vele. mint a vén sas fiaira. A nap sokkal későbben kelt már fel. Gyula úgy nyitotta ki szemét.kegyetlenségébe. Meglassúdott minden. Tegnap láttam. A hajnalok tűnődő ködöt szültek. Sötét volt még. ha rumot is adsz hozzá? A doktor annyi orvosságot adott Gyulának – fordult a fiúkhoz –. de a világosság ébredése ezen a napon ismerősként szállt rájuk. – Tán nem aludtad ki magad? – kérdezte az öreg. és a gólyák meg a többi fecskék is készülődnek. és csak a függöny lebbent meg. szűkszavúak lettek. de iszen majd meglátják. Nem beszéltek. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába. mint az ismerős simogatás. A vén szilfa puhán állt a virradatban. Matula csendesen mosolygott. ámbár. változatos munka. és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén. És amikor felkeltek. és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. a folyó olyan lassan mozgott. mintha a nyitott felső ablak lélegzett volna. s a tavon lármázó madársereg mintha hazatérőket köszöntött volna. és meggyőződés nélkül ásított. . Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. De el kellett végezni. ringva kellette magát az öreg csónak. kibocsátva a szoba elhasznált levegőjét és beeresztve a kertek üde. de nem kell már a haszontalant megkötni. sőt Matula is pipált még egy verset a szénaágyon. mire az öregasszony megjegyezte: – Látod. és úgy nézett a két gyerekre. és ők hárman újra együtt voltak. amire nem is kellett válaszolni. és meglassúdtak a fiúk is. s a máskor hosszú magyarázatot egy vállrándítással vagy kézlegyintéssel intézték el. Amúgy semmi újság. s az oldalához csapódó hullámok locsogása is olyan volt. Meglassúdtak a fiúk. Csikasz viháncolva ugatta körül őket. A sárgarigó elment már. akkor is röviden végzett. Gergő bácsi! Matula a szokott helyén ült a konyhában. és csak kicsit bólintott. Bütyök rendbe hozta a polcokat. aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. mintha a betegség. A nap felkelt. amikor Tutajos a szeleméin alól kihúzta a baltát. már mindenki tudta a dolgát. Gergő bácsi. ahol üres volt már minden fészek. az az ő dolga volt. közben le-leült egy pillanatra. az öreg pipára gyújtott. Mit csinál Csikasz? – Hát azt most nem tudhatom. hosszabban ácsorgott az ég alján. És amikor másnap reggel megkoppant az ablak. és nyársat faragott. összeszedte már magát. Csikasz ezalatt bejött és kiment. hogy folyását látni sem lehetett. – A rétisas? – Megvan. hanem elvégzendő. de ez csak olyan kérdés volt. az elmúlt három hét csak rossz álom lett volna. és később is világosodott. semmitmondóan billegetve suta farkát. – Megyünk. – Semmi bajom. és Bütyök rendesen elrakta Nancsi néni küldeményét. nyárvégi illatát. halat vitt. Gergő. ilyen is tudsz te lenni… nem akarsz teát? – Mért ne akarnék. mert felesleges volt a szó. úgy látom. mint máskor. mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. a szél csak ritkán lendült munkára. Gyula elment fáért. ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt. amikor visszakapja őket.

– Nem hordja be a szél a havat a kunyhóba? – Nemigen. ahova Bütyök csodálatos gazdászkalapját helyezhette. ha valami embercsapást látok befelé: utánajárok. mint amikor elütött valakit a villamos. a hang a távolságot. és Tutajosnak lett igaza. csónakra rakjuk és hazaevezünk. – Matula bácsi olyankor is kijön? – Ritkábban. ahol feliratok és jelzőlámpák igazítják az embereket. – Délre itt vagyok. nehogy rakodás közben a vízbe essen. – Ezen még gondolkozni kell. és ha pár kévét ráraksz. mert körültámogatom nádkévével. a kalapom! . Esténként a télről beszélgettek. erre ne legyen gondja. amikor északi vendégmadarak zajonganak a jégen s a meleg források táján. Persze. hogy a nádhordásnak is megvan a maga furfangja.Otthon lettek a nádban. s a madárvilág állandó lármája olyan volt. mint a városban. aztán majd meglátom. – Akkor nem lehet itt kint aludni? – Lehetni lehetne. vészes károgás vagy ijedt feljajdulása a tömegnek. Akkor aztán nagy hajkurászás volt a farkas után. hogy Tutajos kiejtette kezéből a nádkévét: – A kalapom! Gyula. ami egy kicsit búcsúzás is volt. kétoldalt belelóg a vízbe. A munka hevében azonban megfeledkeztek a kalapról. Érzékenyek. ahol soha nem fagy be a víz. Gyula. az árnyék az időt. és Bütyök akkorát ordított. csak úgy egyszerűen. A nádkéve háromnégy méter hosszú. A víz színe megmondta a mélységet. mint otthon az utcai zaj. Ezeket a kiugró hangokat itt a figyelmeztető sivítás helyettesítette. mert felvették a táj és Matula tempós alkalmazkodását minden változáshoz. embernek már nem maradt hely. mert Matulának másutt volt dolga. és a hó nyitott könyvként árulja az éjszakai vadászok nyomait. hogyan evezel? – Meg kell próbálni! És megpróbálták. mert az áldozatot elvitte a héja vagy a kánya. vadliba szól a dermedt levegőben. a nádat ide lehetne készíteni. de tüzelni kellene egész éjjel. Ilyenkor a fiúk a tűzbe néztek és a télre gondoltak. Ezen a napon a fiúk nádat hordtak a zsiliptől. ő hordta a kévéket. A jeles ifjú általában nem hordott kalapot. amikor a varjúkárogás itt az úr. és Bütyök naponta többször akarta látni ezt a rózsát. mert érzékenyek lettek minden változásra. és a farkas át tudott jönni a horvát hegyekből. s a hold jeges nézésétől megrepednek a fák. Most már aligha szorította volna meg bármilyen vihar a fiúkat. – Meghordjuk. – Hipp-hopp. hány zsákkal telik. csak annyi. mert a “hány zsákkal telik” azt jelentette. – Csakis csónakon – mondta Bütyök –. de most a kalap mellett egy kis rózsa hervadozott. És – amit eddig soha nem tettek – a jövőről beszélgettek. de amikor pár kéve ráhasalt a csónakra. és tervezgetéseikben a jelen átnyúlt már a jövőbe. A különbség csak az volt. Matula bácsi. De nemigen kívánkozik ide senki. amelyből kihallatszott egy-egy hirtelen fékező autó csikorgása vagy a rendőr sípja. mint a tolvaj. ámbár ritkán lett meg. öles hó alatt alszik a berek. hogy itt nem jött a mentőautó. közben azonban megbeszélték a nádhordás minden lehető furfangját. hogy mondja. de nem idegesek. és úgy jártak a berekben. Gyerekkoromban még idetévedt egyegy farkas is. – Onnét a zsiliptől? – Onnét. amit aztán tavasztól eltüzelgetek. ha befagyott a Dráva. Bütyök rakodott. a folyó olyan csendesen kúszik a jég alatt. mi? – csóválta fejét Tutajos. Tutajosék kényelmesen reggeliztek. a jövő évről. cinkék forgolódnak a nádszálakban. Hanem jó.

láthattad. de le is tette azonnal. Tutajos ezek után egy fűzfabokorra tette a kalapot. Gyula tiszteletben tartotta Bütyök érzelmeit. Gyula tehát nyelt egyet. goromba leszek! Itt nem jár a világon senki. és óvatosan leemelte az erősen fejére szorított kalapot. Én húzom. és Bütyök megenyhülten jelentette ki. Közben azonban arra gondolt. A két csónakot egymás mellé kötjük. Gyula erre szó nélkül elindult a szivattyú felé. de a valósághoz semmi köze. azt hittem… – Nem haragszom. tehát csáklyával a kezében. – Igazad van. evezz fel a kunyhóhoz. hogy ez helytelen mozdulat volt. és Katica virágja is rajta van. én meg lemegyek a szivattyúhoz a másik csónakért. és ellökte a szállítmányt a parttól. – Jó. – Nem láttam. miért hordod ezt a lucernaszínű holmit. – Sietek. és kötszerre felvisszük az egészet. míg átöltözöm. ugye. És Tutajosunknak kétségtelenül igaza is volt. mert jól tudta. Tutajos csak a nagy csobbanásra fordult meg. – Ne haragudj. – Bütyök. A csónakokat azonban szakszerűen összekötötték. Gyulám. a kalap mindenkinek tetszett. Bütyök. de aztán elkapta a csáklyát. Később kiderült. Tutajos. mert elviszi a víz. és nem is tudom. te meg a csáklyával kormányozol. és a gémek nem hordanak ilyen ocsmányságot. – Minden gazdász ilyent hord. mert Bütyök a nádrakás tetején nem találta még meg egyensúlyát. Bütyök. mert soha nem végzünk. gondoltam valamit. amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága. Béla.– Ne ordíts. hogy ki az a mindenki. – Siess. legfeljebb elmerül. Bütyök… bocsáss meg. . édes gyötrelem. Hozd le a kötelet a kunyhóból. csak azt nem tudta. odaadta a kalapot. Bütyök – kivételesen – nagyon mérges volt. míg Gyula ugyanakkor teljes erővel meghúzta a kötelet. hogy húzom a kötelet… – Szólnod kellett volna. hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó. és kihúzta barátját. a szelíd Bütyök ölni lett volna képes Katica érdekében. azt mondta: – Gyula. Miután kiköpte a feleslegesen lenyelt vizet. Tutajos. mert Bütyök. hogy örüljenek ennek a csalamádéutánzatnak. de itt nem látnak a tehenek. A kalapomat. Bütyök kezébe vette a csáklyát. de most várnod kell. hogy a szerelem lehet ugyan valami gyönyörű érzés. ez marhaság volt! Ne haragudj. – Nem mondtál. – Ne sértegess. nem is várta a megrántást. – Tévedsz. de hangtalanul a vízbe hanyatlott. – Viszi a fenét. Ez így nem lesz jó. – Ugye. és a partról vontatjuk. – Meg ne fázz. hogy: – Nagy vagy. Tutajos! Igazán jól kigondoltad. felvette az eldobott kévét. jó. de nem is lett volna ajánlatos ezeket az érzelmeket tiszteletlenül megbolygatni. szavamra mondom. alaposan megrakták. majd kipiszkálom a csáklyával. de marhaság. felkantározta a csónakokat. add ide a kalapom. – De Béla. Bütyök gondolkodott egy kicsit. nem viszi el senki? – Bütyök. semmit. mondtam! Tutajos simán és egyetlen mozdulattal partra dobta a nevezetes jószágot.

a nádkupac ott állt a kunyhó mögött. hát még ha kivirágzik! Aztán – rokonom is. Dél volt éppen. és a meglepetéstől akkora falatot nyelt. vakaródzott. Béla amúgy is foghatós legényke volt (Bütyök elpirult). hogy Tutajos éppen csak hogy hanyatt nem veti magát a hangtalan nevetéstől. Azt már figyelemre se méltatta. a törmelék elseperve. az iskola. hát a legjobbat találták ki. hogy a kalapnak – kalapszaga van. ámbár nekem úgysem kellene. nem hadonászik. hogy mindenki egyformán parancsol. úr lettem vénségemre. Csikasz tehát elfordult a kalaptól. és csodálkozott. mint a gyenge fűzvessző. hogy fulladás környékezte. Matula a nádkupacra nézett. és úgy érezték. de minek ehhez megfürödni? – Gyula megrántotta a kötelet. és amikor megterítettek. Matula megszólalt. a nyüzsgés és hangosság. és a szelemen alá dugta. látva az elcsendesedett két gyereket. ettek. hogy egyrészt elsüllyed. Matula és – Kati. amely most már elmenőben volt. de nem szóltak. s már az első szippantásra megállapította. sőt ásított is. aztán én csak hozzáülök. A legeslegjobbat! Ez az igazság! – megtörölte homlokát. és a legnagyobb rendben volt minden. pedig beteg is voltam. Bütyök azonban nem ette meg a kis virágot. aztán én itt hagyom magukat. igaz. Mire azonban Matula megérkezett. A két fiú megállt az evésben. valahonnét nagyon messziről. – Megeszi? – gondolta Csikasz. – De hát annál jobb lesz visszajönni… annál jobb! – enyhítette a gondolatokat Matula. aki jobban megcsinálta volna. szálló madarakra. hiszen Nancsi néni küldeményét meg kellett enni. – Igen. szép nagy marka… Gyula kezére nézett. de maga. Csikasz. nem kerít nagy feneket minden haszontalanságnak. de jön már a másik. zöldpaprikát. Gondoltam: valamit csak kitalálnak. Csikasz! – Jó. a város. – Úgy látszik. szóval legény lett a talpán… Bélának meg virág van a kalapja mellett… Bütyök úgy érezte. a berek egész megismert világára. hogy ez a nyár ugyan elmenőben van. nézték a kezükben a kenyeret. A vízre gondoltak. és elmosolyodott. A kései nyár meleg ragyogása mögött felállt az ősz. és nem láthatta. Bütyök a hátizsákot. – Aha – pislogott Csikasz –. Szólni azonban nem tudott. de jó lenne estére egy kis halat enni. – … ami nem is baj. Kár. – Most már nem kapkod. aztán Bütyök száradó ruháira. nagyon halkan odahallatszott a déli harangszó. van dereka. másrészt a füle lángolni kezd. mert amikor Matula megállt és körülnézett. Gyula szó nélkül hozta a táblát. de amikor a kunyhóhoz érkezett. én is vigyázhattam volna – mondta Bütyök. eldugja. de most már van válla. amikor Bütyök szájához emelte az ázott kis rózsát. – Itt maradsz. – Nincs a berekben senki. hanem megcsókolta. először a kalapot helyezte biztonságba. akár egy püspök. A fiúk hallgattak. most már mindenki parancsol. mert rendes kislány az a Kati. Gyula – és Matula legyintett –. a fiúkra. de a nyárra gondoltak. – Otthon meg magukra sem ismernek. a kunyhóra és Csikaszra. jó – billegette farkát a kis kutya –. – Szóval vontatták. Igen jól megvagyunk mink hárman.És Bütyök sietett is. Felszaglálódott. . égett a tűz. Ma nem is gondolt senki friss ebédre. Matulára. a csónakokra. mert dolgom van. húst. – Vigyázz rá. benne a berek. csak az a baj. Csikasz ez időben éppen erősen unatkozott. tehát felszaglálódott a tűz mellé akasztott kalap felé. “Terülj asztalkám” – mondom. hogy elmennek. – Akár ehetünk is. Nem szóltak. Bütyök sietett. Hát itt maradok. – Az anyja Matula lány – nem azért mondom… Szóval: most szusszantunk egy keveset. aztán papírba csomagolta. kést.

ha ezt még egyszer mondod. nem szorít? – Nagyon szorít – vallotta be Bütyök –. jóságos isten! De – tette hozzá. de nem szóltak. Olyan lesz. – Ne röhögj. – Kicsit? – fetrengett Gyula. a puskát. – Gergő bácsit? – Nem. és a fejemen kitágul. Gyere. Igenis. mire a puska azt mondja: pu-pu. – Te Gyula. Kicsit összement. de tisztán érezte. mert felfaltunk mindent. – Kérlek. amikor Matula megérkezett. – Mi? – A puskát! – A puskát? Tutajos ingerült lett.– Meglesz. akkor jobb is. hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. a fegyvert. Gergő bácsi. haza is mehetek… – Bütyök – kiáltott Gyula –. Legfeljebb gondolatban. – Akkor tágul. Tutajos. legfeljebb Bütyök kalapját. amit billeget az ember. – És addig? – Addig nem kopik. hogy Bütyök kalapja a füléig le van húzva. és első lábaival Gyula térdének támaszkodott. Ha pedig menyasszonyod a kalapodba szerelmes. és karimájáról csöpög a víz. mert régi rossz szokása szerint megnyalta a szája szélét. de most visszafordult. és vacsorázni is akarunk. – És én megint itt maradok? – Gyere. Matula ágya már üres volt. Fogtak valamit? – Keszegeket. rám se bagózol. a kalapom megszáradt. és talán látott is. és utána megsértődsz. gondolj másra. nem koszolod össze. úgy látom. mint az új. Most már érted? – Értem. Legszívesebben megölelte volna legfrissebb “rokonát”. – Huhú. – Csak nem a feje fáj? – összeugrott a kalapom – magyarázta Bütyök –. ám ebben is lehet annyi szeretet. és talán maradandóbb is. . kitágítom magam. és sörétet lövell magából. ha megtudod. nincs itt mit őrizni. mintha vasabroncsban lenne a fejem. Matula mosolygott. mintha látna valakit. majd titokban megtapogatta izmait. – Kivisszük a puskát is – mondta ki Gyula hangosan gondolatát. Amikor felébredtek. a tihanyi apátot… Gyerünk! – Azonnal. Bütyök. látva Bütyök elkeseredését – a kalapos majd kitágítja. mert Bütyök egyelőre még képtelen volt a szóra. a legjobb időt mulasztjuk el. – Kicsit. Kisülne a szemem. – Köcsögre kellene húzni. ha az öreget üres kézzel várnánk. – Másra gondoltam… – Jó. Csikasz? A kis kutya felágaskodott. de most már azt sem érdemes… – Nem is kell – mondta Bütyök –. így azután. de hát így is jó. a kétcsövűt. mint tökön a gyűszű. kissé meghökkenve látta. Bütyök. aztán nem bánom. Felébredtek. Megáztatom a vízben. A tűz is melegítette. Bütyök. most tágítom. de kell még pár darab. Csikasz. a nap is… – és kellő simogatás után feltette a kalapot. de most fogjuk meg a horognyeleket. de ha gorombáskodsz. ez mintha most kicsi lenne… Gyula már menőben volt. egy pillanatot várj. ha lehet – mondta Gyula. Mit akarsz. ha haza is mégy! Beszélek hozzád. Bütyök pedig úgy nézett a levegőbe. nem esik a vízbe. mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve. Tutajos megnövekedett tenyerét nézegette. Tutajos. fenéken lőlek. Béla. ne légy egészen hülye.

és inkább kíváncsiságot érzett. amikor a fiúk kiöntötték a haltartó hálót a fűre –. de Gergő bácsi megmondja neked dekára. ami nem is baj. s a hűvösödő alkonyaiban mintha valami idegesség szaladt volna végig a vizeken. – Corvus cornix – motyogta Gyula –. örült a másfél kilós süllőnek. mert előtte folyt a valóság. mert a kis kutya minden alkalommal úgy viselkedett. mint az álmokkal. Matula elballagott a kunyhó felé. mint a természeti erők egybefogott szerkezete. és a jegyet. Nem pislogott. Matula örült is a süllőnek. Egyedül maradt a két fiú. Fantáziája még most is elszaladt néha. de uralkodni már nem engedte őket. első osztályú. hol kanyarog. Egyszerű lett. szürkevarjak. inkább játszott velük. hátul a kisebb fiatalokat. mint aki elfogadja ugyan a fiúk rendelkezéseit. vastagon burkolva az idő ködébe. – Süllő! Kukacra jött – van vagy másfél kilós. hogy aligha van annyi… – Majd meglátod. aki még a “táblát” is le akarta nyalni. de amikor közelebbről megnézte. de megszületésük pillanatában még nem valóságok. és Gyula szinte látta a vasúti pénztár kis ablaka mögött a fekete. A betegség minden nyoma lefoszlott róla. amelyre ezt a dátumot ráütik. amelyben benne van a dátum. A régi “Tutajos-kor” lezárult. ha beszélt. és a férfias vonalak alapja elrendeződött már álla körül és szája keménységében. csak annyit mondott. de nem szomorította különösebben. azután bevágott. mintha most más szemmel nézné a? egész világot. amely a nyugalom és álomvárás kellemes érzéseit hintette a kis társaságra. és csak később mondta. az nem. Még egy fél órát maradhatnak. és nem is lettek tudatos gondolatok. nem nézett félre. nem húzogatja kabát ját. Nem. A vacsora valódi. Aztán elmegyek a múzeumba is… nem megyünk még. – Mit látok meg? Itt nincs mérleg. még ha gépek között formálódnak is emberré. Gyula leszerelte a horgot. de minden mozdulatában benne voltak. és jól lehetett látni elöl az öregeket. Matula-féle sült hal volt. Mindezen gondolatok azonban nagyon mélyen voltak. s a fiatal szervezet tüneményes gyorsasággal szedte magára a félnomád élet erejét. de attúl nem lesz nagyobb. amelyek beteljesülhetnek. mert ennek van a legfinomabb húsa. – Szép kis süllő – mondta. Szerette ezeket a gondolatokat. beleértve természetesen Csikaszt is. amíg ide nem talál erre a kis állomásra. és elegendő volt egy varjúkárogás. és ha az mondta: igen. Lovassyt mindenesetre elkérem István bácsitól. – Az lehet. akiket a természet faragott férfivá. és kevés fárasztás után szákba vezette a halat. de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban. de igazi főhatalomnak csak Matulát tartja. “Kár. amely ki tudja. hiszen a gép sem más. Ezeket az érzéseket a fiú nem latolgatta. és ha azt mondta: nem. hogy Gyula ne gondoljon a vonatra. Ladó Gyula Lajos most már talán hasonlított valamelyest az ősi Gyulák ivadékaihoz. hogy Tutajos vágyott erre a pillanatra. hogy ő többnek nézte. hogy elmennek” – mondta az öreg Gergő. természetesen Csikasz kíséretében. s izgalmában még a táguló kalapot is letette. A varjak alvófájukra utaztak családonként. az igen volt. a bélyegzőt. az bizonyos… Bütyök kissé megbántva tette száradni kalapját. . maszatos párnát. mintha már nem egészen tartoznának ide. Bütyök? Bütyök csak a kezével intett.– Hát én megrakom a tüzet. nem kapkodta fejét. hogy valami van a horgon. azt nem lehet mondani. Ezen aztán Bütyök is megbékült. és szeméből a dolgok valósága világított. és az ő ivadékai talán majd hasonlítanak őhozzá. elúszott az idő bizonytalan vizén. megüti a fél kilót. amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél.

Később koccant az ásó. mert pösze voltam. nem bírsz magaddal… Aztán csak ültek a tűz körül. Kár. Gyula úgy érezte. mintha jobban fellobbant Volna a tűz. ahol múltkor ebédeltek. Iparkodjunk. de szerszámok. – Kő! Megvan! – Az – bólintott az öreg –. gyerekkoromban nekem is volt csúfnevem. és meglapultak az árnyékban. – Itt gondoltam – állt meg Matula. szótlanul. de aztán nekem dolgom van. és a gondolatok most már szétszaladtak a lehetőségek csillogó terhével. hol kellene ásni. a kövek közül. És lehet. Bütyök! Az erdő csendes volt. üres templom. vannak a szivattyúházban. – Alig hiszem – fújta a füstöt az öreg –. és fényétől piros derengés ült a tüskevári öreg fákra. Lassan ballagtak. de a fiúk reggel már néni emlékeztek semmire. Matula belevágott a földbe. mert hasunkra süt a nap. hogy utaznak. amire az öreg azt mondta. és alig vették észre. mint egy nagy. Ez persze túlzás volt. – Úgy látom. A nap most már elszakadt a földtől. amíg az erdő dombjára nem értek. és a kicsi kapát pipigabának mondtam. – Hát valami régi pénz talán előkerül. mint a szitakötő a levegőben. s a kis kutya azonnal félrevonult. Mögötte a fiúk lapátoltak. de zacskó és arany alig – mondta Matula. aztán felcsónakázunk. a homályból. és most már látni lehetett a kőfal vonalát a fekete humuszban. hagyták az estét magukra szállni és gondolataikat a lángokban ellobbanni. mondtam. – Mehetünk csónakon is – tűnődött Matula –. hogy az álom hívására előjöhessenek. hogy ha a nap fél karimája kibukkan a somogyi dombok felett. csak sokkal egyenesebben. Béla. Bütyök… – és bocsánatkérően nézett a fiúra – ne haragudjon. de fenyegetés is. de az éjszakához tartozik. – Jó lenne egy zacskó aranyat találni – ábrándozott Bütyök. kiásnánk a régi falat. és felszakította a sűrű gyepet. s a harkály kopácsolása úgy hallatszott. Gyula. A kulcs itt van. hogy itt volt valami falféle… A kifordított földnek valami furcsa. csak előre. az van. – Adja ide azt a lapátot. s egy-egy nyíláson vörös-aranyat sugárzott be a nap. Ebédrevalót pakoljanak. De majd belejön Bütyök is. Hát így is szólíthat. Gyula már majdnem tud… igazán majdnem. ódon korhadásszaga volt. és rájárt a szám. Matula letette a csákányt. hogy elő is jöttek. mintha a kóruson facipőben takarítana a harangozó. hogy erő. Gyalog sem érünk hamarabb.– Csikasz! – szólalt meg az öreg. de Gyula már megszokta. úgy hívtak. s a hajnal még kissé bizonytalanul. A lépések susogva csosszantak az avaron. Gergő bácsi? – Meg. először felszedjük a szerszámot. de az erőt nem a csónak kapja. ha akar… Bütyök nem szólt. aztán hosszában ásni kezdett. Elszaladtak. az Matulának már reggel. adja ide a csákányt. de megnyalta a szája szélét. a múltból. Matula nem ásott mélyen. hogy “Pipigaba”. és visszajöttek a föld alól. de még mindig vörösen andalgott a keleti égen. mert Matula hangjában nemcsak megrovás volt. . Bütyök evezett. hogy nincs ásó meg csákány. kabátot vigyenek. hanem a víz. – Eljár az idő – mondta Matula később –. A csónakot kikötötték. mert Matula evezett. Megmutatja. hátha találnánk valamit. mit Akarnak holnap csinálni? – Megmutatnám Bélának Tüskevárt. de Gyula mindig így mondja. – Itt volt a fal. és a csónak úgy ment a vízen. Tudja. és Matula ment elöl. s egy óra múlva szürke törmelék jött elő. mert az ébredés tiszta áhítata lengett a levegőben. – Nézd ezt a tölgyfát.

mintha már emléknek született volna. Olyan vidám volt. – Gyere. amire az öregségben is emlékszik majd Pondoray Béla és Ladó Gyula Lajos. – Hallod. Tutajos. hogy egyre mélyebben álltak. és csak ültek. sem leírni. pedig könnyű itt ásni – mondta –. de nem is tudták. öreg sírból lélegzett volna. és Tutajos lapátolt. ez habarcsban van. mintha valakinek érkeznie kellene. és észre sem vették. lepergette a földet. majd én vágom. az egész véres múltnak. Ettek a fiúk csendesen. hun a német – nehézség a csontjukba –. – Tégla – mondta később Bütyök –. de élére állítva. mert attól jobbra meredeken húzódott le a domb a mocsár felé. De fogyott a fal mellett a föld.– Most már látják. mintha új lenne. a múló gondolatok puha földjébe. meggondoltan dolgoztak a fiúk. Egyedül maradt a két fiú. egyegy harkály mintha szögeket vert volna augusztus koporsójába. Gergő bácsi. itt a fal mellett – ütött a csákánnyal a földre. Nem ragyogott jobban a nap. – Én is megéheztem. mint máskor. ebédre ne legyen gondjuk. – Már háromezer évvel előbb is. Szép volt ez a délelőtt. mintha valamit vártak volna. mint ma. Odaesett… – Nem. Gyula. aztán ha aranyat találnak. Olyan délelőtt volt ez. ámbár annak is mink voltunk az oka. A szél hol feltámadt. . mert igazán nem emlékszem. – Vasuk se volt azoknak szegényeknek. Nem emlékszel. Mellette egy méter széles és négy-öt méter sima út. mert valamelyik mindig elhurcolt innen mindent. tégla. jó szélesen ellapátoljuk a fal mellől a földet. Tedd le a csákányt. Egy-két csóka kiáltott néha. – Aludtál. Ekkor már elmúlt az erdő reggeli csendje. a messze nádas felett ölyvek vijjogtak. mert a lázas sietség hamarosan lelohasztotta a kincskereső lobogást. Némelyik még olyan. de sose tudják sem elmondani. A kibontott kövek lélegzettek. s a könnyű széltől susogva megszólaltak néha a vén fák. hun a török. láncos rabnak. mintha az öregnek adott volna igazat. és újra kivirágzik. akik cserépre égették írásaikat. Néha benéztek az erdő árnyékos oszlopai közé. – Talán ehetnénk is? – állt fel a görnyedésből Tutajos. Később megint keményen koppant a csákány. hogy ezt a földet úgy hordták de. mit mesélt Lajos bácsi. Bütyök vágta. ha már elkezdtük –. A földel messze dobták. ha letisztítottuk. hogy útban ne legyen. Bütyök. és most már látni lehetett a nagyobb köveket s közöttük a téglákat is. hogy voltak népek. amelyből időnként majd előjön. nemhogy aranyuk. és jólesett az erdőből kilengő hűvös szellő. Egyre hosszabban dőltek az ásónyélre. Iszen azért verekedtek. és a fal egyik oldala szépen kiemelkedett. és meglassúdtak már. fele tégla. – Akkor is volt már tégla? – kérdezte Bütyök. és Tutajos neheztelve nézett barátjára. és alig szemernyi örömet hordoz lapos tarisznyájában. hogy esznek. Hun a tatár. Én láttam Somló várát. s az erdő száz évvel ezelőtt is ilyen volt. láttam Mátyás király várát Visegrádon. bár nem volt vidám. Én úgy két óra körül vetődöm haza. valami rongyos vitéznek. – Hát egy darab tégla. s a kihányt föld mintha megbontott. mintha levágták volna. itt a hátizsák… – Nem lehetetlen az. s a föld megdobbant. s a kövek emlékeztek. ugye? Hát csak turkáljanak. amely roskadozik a bánattól. aztán elcsomagoltak szótlanul. Hát ássanak. hogy miért is volt olyan különösen szép ez a délelőtt. Most már lassan. a vattás kis felhőhajók jöttek-mentek. te meg lapátold. látszik. itt megint fal van? – Majd meglátjuk. hol elállt. amikor a magyarok még Ázsiában kalandoztak? – Talán hiányoztam – tűnődött a hosszú karú ifjú –. mire Bütyök letette az ásót. Bütyök. a kószáló szellő végignyalta őket.

nem kereste a járt csapást. mindenestől eltűnt a lezuhanó téglák között. Béla. – Hallod? – állt meg Bütyök. – Mi? – Ne mozogj. ezen nyugodtan ugrálhatsz. A nádon toronyiránt törte át magát. pedig már kint futott a parton. mint a vas. Odalent még hallatszott valami robogás. mire Bütyök hasonló ijedten kiáltott fel: – Elmentél? – Béla. aztán csákányostól. s ekkor előtűnt domborulata. hogy az ijedtség mennyire elgyengítette. Gyulaaa! – Jaaj. – Hol vagy? – rebegte. erős. mert még hangosan beszélni sem mert. Majd szépen letisztítjuk előbb. hogy mentem volna el. Gyula fehéren meredt a sötét üregre. mondtam. – Tutaaa… – ordított. Bütyök… ne mozogj – suttogta Tutajos. és susogásuk a halálhörgést is éppen olyan nyomtalanul nyelte el. s az egész táj meglódul előtte. mozdulni sem merek. Talán pince van alatta…. – Tutajoskám. de ne ugrálj rajta. – Lehet. – Nem szakadhatsz rám. s amikor leért – megindult alatta a tégla. Nem. Minden gondolata Bütyök volt. és kiáltani szeretett volna. most már nem szakad le semmi – s arra gondolt. és reszkető lába a harmadik ugrásnál már engedelmeskedett a parancsnak. Béla. és talán nem is találta volna meg. úgy látom. – Nem látlak. de addig mit csinálok én itt? – Nézz körül. – Jó lesz. de egy hang nem jött ki. hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa. rohanok. Az öregek tudtak építkezni. amit sokáig nem lehetett tartani. A téglasorról könnyen le lehetett a földet lapátolni. mihez köti? . – Itt a sarokban. – Ez valami bolthajtás. De hátha megindul a fal? Erre a gondolatra Gyula olyan vágtába csapott. megbolondítasz. s a vén fák tűnődve néztek utána. s csak amikor felállt. érezte. rád ne dűljön valami. Bütyök. Olyan. Szája reszketett. Kérlek. – Megkeresem Gergő bácsit. – Rohanok. aki ott ül” most abban a sötét pincében. én meg nem nagyon tudok kapaszkodni. azt mondom. amely minden lépésre mélyen dobbant. de egy kis izgalommal dolgoztak. Rohant a fiú. Bütyök – kiáltott vissza. Aztán susogtak. meneküléseket. és úgy érezte. Rohanok. – Ugye. hogy ne ugrálj? – Meg az egyik ujjam… talán kitörött vagy mi… Tutajos riadtan hallgatott. a kövek gurulása. Gyula nem érzett fáradtságot. meg gyökerek is tartják… földes… Gyula ezek után reszketve bár. – Gyula…. elmegyek kötélért… csak ne mozogj… ne mozogj… – Nem tudsz kihúzni.Szótlanul. Kibírja vajon az a kötél Bélát? És egyedül fel tudja húzni… és ha nem tudja. mert a bolthajtás többi része. Tutajos elkúszott a beszakadt lyuktól. hogy a kapkodásnak most sem lehet semmi értelme. de vigyázz. hidd el. de odakúszott a pince leszakadt nyílásához. s őt várja. a szíve kiugrik a torkán. aztán csend. nagyon vigyázz. mert rád szakad a többi… nincs semmi bajod? – Nincs… nagyobb… de hogy megyek innét ki? A fejem is… – Mi van a fejeddel? – Vérzik. Ide nézz! Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe. mint Gyula csörtetését a régi avarban. mert láttak ők már ezen a dombon vad futásokat. üldözéseket. Még rád szakadok.

idegeinek feszültsége most szakadt fel. karikába rakta a kötelet. pedig ebben a pillanatban eltörtek az aggódás szárnyai. s az öreg meghallaná. mert arra szükség lehet… elszalad ezen az úton. és ha így sem találja meg. hogy a könnyek végigperegtek az arcán. Gergő bácsi! Matula szalonnabőrt tartott kezében. Egész ijedtsége. visszaszalad a puskáért. “Nem lesz semmi baj!” – Matula mondta. ahol a gyalogút jön a faluból. Nem lesz semmi baj! Tutajos csak most tért magához. vidáman csaholva. legfeljebb kificamodott. a tűzhely mellett Csikasz feküdt nyelvét lógatva. amit olyan ember mond. Tutajos magához intette Csikaszt. Matula levágta a maradék szalonnát. “Az ujja aligha törhetett ki – gondolt Bütyökre –. Bütyök. ámbár most már lényegesen kevesebb aggodalommal. Délfelé járhatott az idő. “Nem lesz semmi baj!” – most már csak széteső fáradtságot érzett. azt nem mondta. De hol lehet az öreg? A puskát is otthagyta a beomlott fal mellett. de el is hallgatott azonnal. elhozza a fejszét is. most talán lődözni kellene. Matula pedig megrakta a tarisznyát mindennel. és elindult a part felé. Fene se gondolhatta. Csikasz szaladt elébe. és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj! Nem lehet. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét. Matula pedig becsattintotta a bicskáját. s a bőrön volt még egy kis darab. távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája. és csodálatos erőt érzett a szavakban. senki más. hogy ott valami pince van. – Gergő bácsi! Matula kezében megállt a bicska. Amikor kiért a bokrok közül. nem… de bent van… – és Tutajos nem bánta. amire szükség lehetett. mert Matula mondta. – Az csak kívülről látszik sötétnek – mondta Matula –. István bácsitól segítséget kérni. mert azt nem mondta. ott a fejsze a szelemen mellett. . s a kis kutya ezt megérezte. aki sose mond mást.Matula! Itt csak Matula segíthet. Ha így sem jönne. majd utolérem. – Ballagjon csak előre. A verejték a hátán csörgött le. be kell menni. mert a fiú nyomában a félelem s a rettegés repült. Szaladni kezdett a fiú előtt. hóna alá vágta a fejszét. és nem törődött vele. és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált volna végig. és egy ujját kitörte… de kijönni nem tud. – Beszélt vele. ott a kötél. mint egy űzött vad. Jaj. amíg Matula elő nem jön. édes Bütyök. mert a szénaágyon Matula ült és szalonnázott. mert meleg volt nagyon. Nem. – És most ott van abban a sötétségben. akármerre ment. hogy bemegy a faluba. aki alig állt már a lábán. mint ami valóság. kellett neked ugrálni? A rekettyebokrokon úgy tört át. Tehát: először a kunyhóból elhozza a kötelet. Reszkető inakkal kelt fel. a füle zúgott. – Menjünk. és addig lődöz. és vigye Csikaszt is. – Hol van Béla? – Matula bácsi!… a gödörben. csapja a hóna alá. – Rászakadt valami? – Nem. mert az öreg másfelé nem mehetett.” De Tutajos gondolatai is Bütyöknél jártak. és leteszi a parton. Hadd mozogjon egy kicsit a kutya is. a szíve tovább verte a riadót. hogy az ágak majdnem a szemét verték ki. azt meg helyrerántjuk. és zöldpaprikát is vágott hozzá. amikor beszakadt? – Persze! Azt mondta… a feje vérzik.

mintha oda lenne ragadva. hogy bezúdult a fény és a meleg. hogy morzsolni lehetett. ahol olyan szag volt. “A mama halálra ijedne. és az egyik ujja kissé félreállt. azt mondta: – Juj!! Bütyök fején tyúktojáshoz hasonló daganat nőtt. aki egyébként se tudhatta. a karika könnyen kijött a falba erősített vasszárral együtt. de ez sem fájt különösebben. aztán elővette tárcáját. és nem is kívánkozott az emberi maradványok e titkos helyére. de úgy lógott. puha semmi – azonban megette már a vas egy részét. de kiáltásai is olyan messziről jöttek. s ez a tojás még vérzett is. de erre nem válaszolhatott senki. gondolta a fiú. A fal azonban nem mondott már többet. és Alaposan körülnézve megállapította. s a kapirgálás kezdett izgalmas lenni. A tárcában volt egy villamosbérlet is és egy mosócédula. a fene egye meg!” De találni egyelőre nem talált semmit. “hogy mi lesz. “Még ha egész lett volna – sóhajtott a fiú –. erre a kérdésre nem válaszolt senki. s Bütyök ezek után turkálni kezdett a földben. s ebben teljesen igaza is volt. Bütyök még nem volt kriptában. Persze. bár keze fájt. Hanem amikor fejéhez nyúlt. hanem az egyik falrész nyílásán dőlt be valamikor. Egy mátyásmadár zajongott az erdőben. de érezte. Egyszer pedig valami cserépedény füle. De nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. ha tudná… és szegény most maga viszi haza a ruhákat…” – Bütyök lelkiismeret-furdalást érzett. Amikor Gyula elcsörtetett a nyílástól. Ekkor megakadt a szeme a falon. kör alakú holmi lógott a köveken. mert mintha éles kövön ült volna. de a beverődő napsugáron csak az erdő suttogása szitáit le a mélybe. hogy ő most egy mentőexpedíció tagja. a csákány! Bütyök kihúzta maga alól a csákányt. Bal keze ugyan erősen megdagadt. amely nem felülről hullott le. “mint egy kriptában”. A föld és a sötétség. Kis kő és nagy kő. akármilyen jól építkeztek is az öregek. mert még rádől valami. bár Pest. csak ott lehet ilyen szag. Az idő – ez a láthatatlan. “Mi ez a kemény? – nyúlt hátra a jeles ifjú. “Hogy várhat bennünket!” – sóhajtott Tutajos. ámbár a koppanások helyén csak kődarabkák voltak. mert szeme megszokta a sötétséget. még Csikasz se. a gyökerek és a magány kémiája dolgozott itt pár száz éve. bár ez a feltevés csak feltevés volt. és benne aranyak…” Közben fel-felnézett a magas égre. . Egy nagy vaskarika volt. hogy nagyobb baj már nemigen lehet. mert amikor a fiú hozzányúlt. hogy ezzel sem lehet nagyon handabandázni. Bütyök érzései a rabságról tehát helyesek voltak: ez az üreg börtön volt valamikor. Valami rozsdás. “Csak már ez a Tutajos jönne!” És turkált tovább. mint ahogy az is volt. a bomlás illatai egyszerre szárnyra keltek. és a kezdeti ijedtséget lassan legyűrte a kincskeresés vágya. Tutajos majd örül…” – és morzsolgatta a karikát. mert olyan vastagon volt rajta a rozsda. A csákány hol itt koppant. Bütyök ezt úgy fejezte ki: “Büdös van. és megolvasta pénzét. mert Bütyök rabnak érezte magát. s most. hol ott. de úgy érezte. ezért ismét a csákánnyal húzogatta el a földet az egyik sarokból a másikba. “Talán doktorhoz is kell mennem… hát kellett nekem ugrálni?” Bütyök elkeseredetten ült le. és fején az a törött tojás is érzékenykedett. Bütyök egy darabig erősen egyedül érezte magát. A földet azonban lehetett piszkálni egy kézzel is. “Kellett nekem ugrálni?” Nem. a mama s a villamosok nagyon távoliak voltak. és hallgatódzott. “Ez már valami – gondolta Bütyök –.“Mit csinálhat szegény?” – kérdezte magától. s arra gondolt. ha Matula csak este kerül elő. most már rendszeresen átnézve minden kanál törmeléket.

hogy itt csak török rab lehetett. és egyformán fájdalmas. – Nem akar! – mondta az öreg. pihenjen nyugodtan. “Valószínűleg kiszabadult” – örvendezett a fiú. lemehetsz. – Kösse erre a madzagra a csákányt meg amit talált. és úgy érezte. ahol meredeken nyilazott be a nap. hogy le ne essen. Amikor ez megvolt. ami lehetett kés vagy karddarab is. és úgy vélte: rabnak lenni töröknek és magyarnak egyformán rabság. Hát majd meglátjuk. és semmi kilátása nem volt. egy hegyes. egy törött csat. de azért húzogatta a csákánnyal földet. pár kisebb-nagyobb vasdarabot.így azután előkerült még egy pitykegomb. hol azon az oldalon volt foga. – Tutajos. Csak jobb kezével kapaszkodhatott. de valami ruhadarab lehetett valamikor… “Talán pokróc – gondolta Bütyök –. és éppen ércesen ütődött újra valami. és hajtsa le. – A kötelet kösse a hóna alá. ha akarsz. hogy azért végeredményben. és találtam egy pitykegombot. Erről alighanem hallgatni fogunk… Bütyök pedig csak feküdt féloldalt. hogy nem találkozik több száz éves embermaradványokkal. hogy a lélegzete elakadt valahol. de – ezt be kell vallanunk – régészkedő vágya elszállt valahova. itt vagyunk Matula bácsival. és mosolygott. de oda volt láncolva a falhoz. sőt később oda nyilatkozott. – Csukja be a szemét. és melegétől szinte gőzölgött a sötétség évszázados nyirkossága. Bütyök tehát fél kézzel és egy lábon “pihent” – “nyugodtan”. és Bütyök nem is bánta. – Hhhee… – mondta később – végem van. a rab takarója…” – ámbár maga a rab nem volt sehol. . amelyen Bütyöknek fel kellett “sétálnia”. de jövőre is meggondoljuk. Először is vizes ruhába csavarjuk. ami úgy mállott. amihez a rabok voltak kötve… meg valami köcsögnek a fülét is… Hol van Gergő bácsi? – Létrát csinál neked. Bütyök szót fogadott. Ez azonban nyilván tévedés volt. – Éhen… kificamodott a gyűrűsujja. mert sorstársnak érezte magát. Bütyök csak az embert érezte a néhai törökben. “Pedig már dél lehet” – nézett ki a lyukon. és valami nehéz szagú szövedék. Mutassa. de Matula tartotta a kötelet… Aztán felbukkant egy véres fej. mert a “létrának” csak hol ezen. hadd látom azt a gyűrűsujjat… – gondtalanul adta az öreg kezébe. kezét. Béla. ami kellemetlen volt. vizespoharat vett elő az öreg. akire nem sütött be a nap. Hátha… Talált is még Bütyök egy buzogányfejet. – Az idén már nem akar. és meghagyja az ágait. ugye… mégiscsak le kellene menni… Bütyök ekkor már teljesen elfeledte fejét. amikor mintha zörgött volna a külső világ. hogy jön Tutajos. egy karddarabot és egy vaskarikát. és jön Matula. s oda se nézett. – A fene ezt a likat – mondta Matula –. ha megcsúszna. Bütyök keze most már nagyon fájt. lapos vasdarab. – Bütyök – hangzott az égi szózat –. a kezét. Hogy vagy? – Fáj a kezem. – Ne siessen – biztatta Matula –. Kivág egy kis fát. mert Bütyöknek nemcsak hogy nem lett vége. de gyorsan. Egyszerűen felsétálsz… addig még keress ott a föld között. oda is veszhetett volna. mindent. leeresztették a jobbról-balról ágas fát. Pondoray Béla élete alkonyáig emlékezni fog erre a sétára. Amikor ez megvolt. és nem gondolt arra. és Matula hangjában tellett minden öröme. mint a föld. először azt húzzuk fel. Tutajosra nézett. s amikor Matula azt mondta: “Na. és majdnem teleöntötte szilvóriummal. és ha elfáradt. tojásnyi daganattal… de akkor már húzták is kifelé. és egyszerre csak egyik lábán állhatott.

de akkorát. mert elmegyek én a magam lábán is. most egyedül viszi a ruhát… disznóság. szétveti a lenyelt nevetés. Matula erre nem tudott mit válaszolni. kérlek szépen. Tutajos. Ő már ismerte a pálinka hatását. mert úgy érezte. Gyula karoljon Bélába. de nem fáj. most már csak borogatni kell. melyek jövet mintha egyenesek lettek volna. és megborzongott meg a szagától is. – Majd ha hazaértünk. de ez a Tutajos… “ne szólj szám. Tutajoskám? A bérletem ott maradt a börtönben… rettenetes! De végül mégiscsak hazaértek. mintha a “kállai kettős” tánclépéseit gyakorolta volna. hogy a visszhang még játszott egy darabig a férfias hangokkal. És ne kapaszkodj belém. de lassan haladtak. ezért csöndesen azt mondta: – Mindjárt hazaérünk… Bütyök a zsebéhez kapott. Matula bácsi? Megszakadna a szíve… szabad? És Bütyök egy oldallépéssel belekarolt Matulába. azt mondta: – … és mit szól hozzá. és amikor. – Nem hát! – Gyenge szíve van. mindig igaza van. de Bütyök elég görbén nézett a világra. a fejem megütötte valami tégla. Ilyent ne is mondj. – Megijedne. Gergő bátyám.– Kérlek szépen. hogy miért is fájna az ő feje. Szegény mama. és gondolkozni kezdett. Tutajos. és Tutajos hátramaradt. és még a harkály is abbahagyta ácsmunkáját. – A villamosjegyem! Van nálad pénz. mire Bütyök olyan mozdulatot tett. – Hova húzol. – Mindjárt a Zalához érünk – mosolygott Matula –. Ez a Tutajos mindent elfelejt… a nagybátyám fényképe. Katicának nem szólunk. . Tutajos eleresztette pálinkával narkotizált barátját. mert Bütyöknek egyrészt rengeteg mondanivalója volt. – Gergő bácsi úgyis rokonom… igaz? Jaj. igen gyenge szíve. Aztán majd Katicával is lefényképeztetjük magunkat. de mivel erre semmi magyarázatot nem talált. – Gergő bácsi. Kengyelné fog tanítani bennünket. akármilyen jó barátom is vagy. van abban víz elég… Bütyök szemrehányóan nézett az öregre. másrészt mindenáron csónakázni akart. a karika a falban volt. – Helyrehúztam – magyarázta Matula –. de szomjas vagyok. – Persze. mert megharagszom. ugye? – aggódott a sebesült. nem fáj fejem”… igazán nem fáj a fejem. Ilyenkor nehezebben megy az ember. és lefektette. Gergő bácsi. – összepakolhatunk – indítványozta az öreg –. de Bütyöknek – úgy látszik – jobb gyomra volt… Ekkor már a Zala töltésén andalogtak. Béla? – Én nem húzlak sehova. – Kicsit pihen. – Igaza van. A rossz útra tért ujj ekkor már egyenesen állt. meghúztam… Jaááá… – ordított. – Ne lökődj. Matula újra beborogatta Bütyök kezét és fejét is. aztán megyünk csónakázni. Disznóság! Katicának nem szólunk. Gergő bácsi… – Miért is fájna? Bütyök erre megállt. Tutajos! Ez nem vicc… úgy látszik. – Abból a másikból nincs már? – Egy csepp se! – Kár! Határozottan kár… de azért a fényképet megmutatom Gergő bácsinak. aki maharadzsa. Tutajoskám. sőt egyes fákat is görbének látott. ugye. majd én viszem a szerszámokat. – Esküvő után – mondta Matula nagyon komolyan.

hogy a kis madarak elúsztak előtte. Mama csak heverésszen. tegyen rá friss borogatást. mint ha megszereti – mondta Matula –. de most már túl vagyunk rajta. egyben fájdalmasnak találta. szüleire. A végtelen nádas ott állt a háta mögött. Matulának kell a hal. Közben nézzen ide a kunyhóhoz. Visszadobta a horgot. és kiballagott a partra. ott is. s amikor felébredt. Tutajos? – Hogy vagy. Rettenetes… – Jobb. ha megundorodik a pálinkától. Az öreg elment. de aztán úgy érezte: pár szóval el lehet mondani mindent. – Piii… piii – jöttek a kis szárcsák –. és szinte hallotta. megszokott helyére. és éhséget érzett. de elkésett. Észnél légy. Fejében mintha hideg ólom lötyögött volna. és a jeles ifjú az éjszaka folyamán többször “kiszállt”… Azután egyfolytában aludt reggelig. meg kell beszélniük. Bütyök? – Mint akit húsdarálón ledaráltak. Kinézett a nyár végi. ebédre meg olyan halászlevet. Az Osztály!” Tutajos szinte érezte az osztálynak azt a jellegzetes osztályszagát. ami a ruhákból. nem lesz halászlé. amelynek szabadsága azonban könyörtelen törvények közé van szorítva. Mindjárt adok új borogatást. maga mellé fektette a puskát. undorítónak. s a levegőben némán úszik a tűnődés. hogy a halottak is összevernék a bokájukat tűle. Most “már nem volt ismeretlen ez a világ. tehát meg is kell fogni. hideg vizet hozott. és megint Bütyök mellé ülök – természetesen. azt is. hogy kicsit többet adtam. de túl a berek hüllő-. hogy a berek életét olyan nagy szakadék választaná el az utcák. mocsárszagú világán vonat szaladt a város és a szeptember felé. Bikára. Bedobta horgait. Piri mamára. az egész világot mérhetetlenül szennyesnek. és mit nem. “Egy sóskifli jól esne… milyen régen ettem… köményes sóskifli… – A könyveimet majd beköttetem. Matula bácsi. Matula elment fáért Csikasz önkéntes kíséretében. Hallgatódzó augusztusi reggel volt. és megvidámodott a szíve. nyakába kanyarította a puskát. Lajos bácsira és Jogászra. Bütyök is éhes lesz addigra.– Én evezek – mondta Bütyök. s ennek a követelésnek engedelmeskednek itt is. s Gyula a szákba segítette a fickándozó kárászt. és utálattal gondolt saját magára. és nem kapkodott. Valahonnét nagyon messziről vonat dohogása hallatszott. aztán kidobtak a szemétdombra. s a csónak azonnal elindult. Lehet. és az ujját helyre kellett húzni. Gyula csendesen összeszedte szerszámait. harmatos ragyogásba. Ha felébredt. Tudom magamról. Most mái nem izgult. – Jól van. Tutajos!” . Gyula felkelt. és Gyula – ma először – hazagondolt. “Acél!” Ekkor újabb kapása volt. hogy mit lehet elmondani otthon. – Alszol. amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat. “Ha elábrándozom az időt. de időben itt leszek. szabad világ. fiukból és olajos padlószagból keveredik össze. Lajos bácsi ezt megengedi és az osztály természetesnek tartja. mi csak itt szedegetünk. és ez a fő. sőt erősen hánykolódni kezdett. Hopp! – a zsineg megrándult. Lesz mit mesélni – gondolta egy pillanatra. Mélyen érezte. s a borogatás után Bütyök újra elaludt. persze. Apróságok a nyárban… majd elmondja Bütyök. Hiszen alig történt valami. házak és iskolák életétől. Valami követeli ezt is. hátha kell valami Bélának. Aki nem engedelmeskedik: elpusztul. és nem érezte. és gyomra hajlamosnak mutatkozott újabb mozgalmakra. én bemegyek a faluba. fogjon pár halat. hogy az nagyon fáj. Bolhára. – Most már majd helyrejön – suttogta az öreg –. – Szervusztok. hogy milyen közel jött hozzá ez a külső. de legalábbis – lemarad. nézte a vizet. gyerekek – bólintott feléjük Gyula. és szobájára gondolt. amint a katedra dobogója megreccsent.

zuhant a bokrok közé. hogy ez már aztán teteje mindennek. de nem jött elő. egyenesen. – Akaszd a hűvösre. aki jól tudta. Lemosták a megszokottságot. – Kihozhatnád a táblát. bezzeg betartod a tisztességes távolságot. te meg lesed a horgot. amelyet a madár estében megütött. – Ne bántsd. “Elibe fogni… elibe fogni… ne izgulj… egy méterrel. Egy-két halat még kiemelt a fiú. de legalább lemosakodom. fél is elég…” A lövés kilobbant. nem. távolodóban. és átúsztak a túlsó oldalra.Lejjebb a folyókanyarban egy gém ijedten trombitáit. és Bütyök – rossz szokásához híven – megnyalta a szája szélét. A víz felett nagy madár verdesett. és egy kis latolgatás után azt mondta. – Még a hal is a markában van! Tutajos… – és fejfájós. természetesen Csikasz kíséretében. és lehetőleg közel helyezkedett hozzá. egyszerre letette a horognyelet. de a víz is csobogott. aki előjött a lövésre. – Kár… káár – ijedezett a fák közt egy szürkevarjú. – Barnakánya. de aztán fordult. hogy még azt sem bánja. aztán a visszafelé bogarászó kis szárcsáknak megmondta. – Csikasz. aztán feküdj le. Gyula a bokor mögé húzódott. nem megy messze. – Akasztom. Ha itt a gazdád. Bütyök s amíg Gergő bácsi megjön. algebrával fog kínálni… Bütyök elgondolkodott. “Jól van – gondolta Tutajos – jól van!” Kiürítette a puskát. felesleges feleleteit. Azután felöltözött. és odaült Tutajos mellé. – Ronda méreg ez a pálinka. A rekettyebokrok felett repült. a szürkeséget. és kézbe vette a puskát. hogy valami szomorúság üsse meg a szívét. de le nem fekszem. megtisztogatnánk a halakat. mert egy kézzel úgysem tudsz dolgozni. Gyula. locsolta fejét. hogy ez a lapos holmi mindig evést jelent. kézfájós barátunk csak egy jelentős mozdulattal mutatta. hogy én milyen beteg voltam… – Most már jól vagy? – Jobban. igazán elszemtelenedtél. Az elmúlt hetek lemosták a városi otthonról azt. a gázszagot és a lármát. ami még a berekben történhetik. mert feljebb a folyón Bütyök áztatta kezét. s általában gyógykezelte magát. – Mi van. és ide-oda tántorgás után kiemelt egy jókora halat. ahol már elcsendesedett a lövés körüli izgalom. hidd el. Hadd lássa Matula bácsi is. Gyula? – kiáltott Bütyök. és megkereste a madarat. ha erre jönne! Barnakánya… A madár nehézkesen emelkedett a hallal. lassan. Bütyök. Csikasz! Jött a madár. Béla. szárnyait összekapva. s ha a terített asztal fehér kultúrája jelent meg . meddig barátkozhatunk vele… – Hát bizony… és Tutajos várta. Bütyök tehát kihozta a nevezetes táblát. Tutajos. de ez a szomorúság elmaradt. – jaj – suttogta –. hogy a kányától ezek után már nem kell félniük. s a kánya. ki tudja. de ha engem még valaki itallal kínál… – Kengyelné nem fog kínálni. legközelebb a táblára ülsz – korholta Gyula az izgatott ebet –. – Feküdj le. Gyula pedig azt az ágat nézte. és úgy látszott. Lemosták Piri mama felesleges kérdéseit. gyomorfájós. Bütyök. amiért kikívánkozott belőle. – Ide nézz! Szép pillanat volt ez nagyon. Én majd tisztogatom. – Piii… piii… – bókoltak a kis madarak. amely még holtában is karmai között tartotta a halat. Gyula visszaszaladt horgaihoz. amíg kimászom ebből a sűrűből. a száraz dörrenés végigvágott a nádon. Bütyök elment a kányával. várj. Az ág még mozgott. s amikor Gyula odanézett. Megfürdöm! – Ne bolondozz… a fájós kezeddel? – Nem akarok úszni.

Gergő bácsi. Majd néz nagyot az öreg… kicsit várjunk még. hogy az jobb a jónál. hozza a csónakot. Csikasz mérgesen kapkodott utánuk. Aggyonisten. hát arra mérget lehetett venni. lőni tudsz. mint amikor mindennap köztük volt. gazdáját. Hanem aztán az ebéd. és véged. Tutajos nem válaszolt. s amikor a fiúkra ránézett. Kiáztattam a kezem is majd inkább ebéd után alszom – mondta Bütyök –. hogy a fiú erre nem emlékezett. aprólékosan és hosszadalmasán. amikor Csikasz felugrott. – Nem árt meg. Lefényképezni. s jó.előtte. és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban. és mosolyogva tisztogatta. – Gergő bácsi – mondta Bütyök –. hogy jó. most meg legények már! Én mondom… A fiúk nem szóltak erre a dicséretre. és a fiúk nem figyelmeztették a kis kutyát az illendő magaviseletre. és szimatolva azt mondta: – Nem vallok vele szégyönt… – Orvosság! – szuszogott Bütyök. Mi célja lenne visszahozni az elmúlt rosszat? Matula kikötött. Bütyök? – aggályoskodott Tutajos. amikor a fiúk bejöttek. – Van ölég – mondta Matula. – Ejnye – és mosolygott –. s hogy úgy keringenek a bogrács körül. itt a berekben. Az augusztus végi bágyadt meleg elernyesztette őket. de látszott. kő szőnöm. – Eez? – Tutajoskám. – Eddig mintha csupa seb lett volna a gyomrom. azért a rét virágos. . hanem az éhség. hal van elég – mondta kitérőleg Matula – akkor most megrakom a tüzet. csak a második tányér után. Gergő bácsi. olyan erő van bennem. jó lesz szülei között lenni. hogy valami újság van. és nem is szólt többet. Csikasz. Nem lett volna jobb még egy kicsit feküdni? – Lemosakodtam. Annyi azonban bizonyos. és Gyula odaállt volna melléje puskával. rövid nyelvén csak annyit mondott: – … azért az a Bikfic is rendes kutya… – Engem mindig elkísért az ajtótokig. most meg mintha meleg hájjal kenegetnék… Egy kicsit kaphakad. de ebbe ne szólj bele. Nem is tudom. hogy az ízeket nem az étel szüli. – Le kellett volna fényképezni – mondta –. jó lesz odaülni. hogy kikupálódtak. mert Csikasz egyenesen az árnyékban lógó nagy madárhoz vezette. – Ez? – nézett az öreg Tutajosra. hogy megorvosolt. ezt hát meglűtték… hanem a halért kár lenne – kifeszítette a kánya markából a halat. hogy jólesett a dicséret. tudta. mért nem csónakon jöttünk tegnap haza. – Ejnye! – mondta később Matula. mint a szívben. úgy érezte. A tábla felett megjelentek a legyek. Matula bölcsen tudta. Lassan merte tele a tányérokat. hogy Bütyköt a széles gáton is nehéz volt megtartani. és véged. olyan erő van bennem. a táguló orrcimpáikat. mint éjjeli lepkék a lámpa fénykörében. akik közelebb jöttek hozzá. és csak arra figyeltek fel. nincs farsang. amikor idejöttek. – Ne táncolj. mert feleslegesnek tartotta megmondani. Matula megadta a módját. most meg megfogom a nyákod. mert látta a két “legény” farkaséhségét. Mindezt nehéz lett volna értelmesen elmondani. Matula elment Csikasszal. és elszaladt a parton. Ezelőtt fél órával beteg féreg voltam. Anyátlan csirkék voltak. Ha ő azt mondta valamire. de nagyon jólesett. – A paprika! – vélte Matula. ilyent még én sem láttam. – Látom. mert Matula szűkmarkú volt az elismerésben. és Gyula ezt akarta. Ezen aztán elgondolkodtak. aztán maguk is hurcolkodjanak be.

– Úgy gondoltam: a horognyeleket majd rendbe teszem. Tutajos. és Bütyök kezébe adta. az arányló nádtetőt s a darazsat. – István bátyjuk. Felébredtek. ha orrára esik a hó. Vége. mert úgy viselkedtek. – Majdnem elfelejtettem: levelet is hoztam. amint helyet keresett. Bütyök. Vége! Ami a kunyhóból látszott. áhítattal nézve gazdájára. mert az öreg marad. Holnap este hat órakor a kocsi a hídon lesz. csak Csikasz jelentkezett. A borongó messzeség titokzatos és szomorú lett egyszerre. hónom alá váglak mint egy aktatáskát. Kedves Bütyök és Tutajos! – olvasta Gyula. hogy a jóllakott ifjúság kevésbé hajlamos a szomorúságra. mintha ott akarnátok megöregedni. Az alvás előtti és utáni gondolatok megkeresték egymást. egyszerre távoli lett a táj. hogy a jeles romkutató nem a mamára gondolt… Tutajos pedig kivette Matula tarisznyájából a levelet. amit hozhatott. Télire. Pesten akkor járdát sepernek a ház előtt. Amikor felébredtek. Az ég befelhősödött. mi? Szerető bátyátok István A kunyhó előtt Matula tett-vett. hogy elküldhesselek benneteket valóságos szüléitekhez. a berekben nincs naptár. Hozott. Kidugja fejét a korláton. de nem mozdultak. Tutajozzatok oda összes holmitokkal. de jó bolondság. Matula más. – Gyere. De Pesten van naptár.– Ne szájaskodj. – Tedd el emlékbe. és ők elmennek. – Ki írta? – élénkült meg Bütyök. – Hangosan! – rendelkezett Bütyök. majd a kondérra. Ne mondd. és északi madarak zajonganak a vízen. vége a nyárnak! Tutajos összehajtogatta a levelet. A vén fák bozontos üstöké. és nem is szóltak. – Téged meg nem kérdeztelek… de azért kapsz. Mi meg lepihenünk egy keveset. – Fiatalság – bolondság – mosolygott Matula –. és az álmos ifjúság nem foglalkozik a holnappal. de a kunyhóban mély gondolatokba esett a csend. s vitt. a nádas suhogó lélegzete. amit vihetett. talán télire. már késő délután volt. hogy sajnáljuk. és szeretve tisztelt Szüléitek látni akarnak benneteket. amikor róka surran a havas nádban. A kunyhó már nem az övék volt. és Matula pipafüstjén kiszárnyaltak a semmibe. Úgy látszik. – Szeretem István bácsi stílusát. Matula csak erre várt. Bütyök. hogy Nancsi néni kivakarjon benneteket. és a magasban szálló madárkiáltások már nem nekik szóltak. és be kell vallanunk. és nézte a pókhálós szelemeneket. gyertek pótapátokhoz (mielőtt végleg kitöritek a nyakatokat). Vége! Az idő eljárt. és prüszköl. te szereted a stílusát… Aztán hanyatt feküdt ő is. és vigyázok rájuk jövő nyárig. s az udvarban szállingózó havat Bikfic nézi. és felvarrja a gombokat a nadrágotokra. Egy kis időt még itt is tölthettek. Ki kér még? A fiúk nem kértek. mint eddig. és szombaton vonatra raklak benneteket. . Örültök. Búcsúzzatok hát el nevelőapátoktól. s a nagy nádasra laza pára ült. Az öreg úgy gondolta. és az iskola is megkezdődik tíz nap múlva. ezt a felséges ebédet csak fekve lehet elviselni. Bütyök csalódottan hanyatlott vissza.

távoli zúgássá enyhült. Éhes olyankor a csuka. a barátság azért csak barátság marad. ha Bélát szívesen látják. A felhők nem úgy jöttek. mintha a berek fölött születtek volna. mosolyogni próbált. Ezen a napon korán alkonyodott. A fiúk gondolatai itt hagyták a jelent. semmi. Kiment. Bütyök. mert hamar csúffá teszi az embert. – Semmi – legyintett Matula –. mint egy tigris… azzal vigyázni kell. csak emberek vannak. mintha ez a kérdés teljesen felesleges. s átszőtte a rekettyés csalitokat. – Nem is akartam. Végül Gyula felállt. arca eltorzult. Néha nem róka gyün. ugye? És Pondoray Béla csak a fejét hajtotta le igenlésül. Kemény akkor a berek. – Kicsit beolajozom. soha többet nem beszélünk! Soha! – kiáltott. s amikor besötétedett. A vasútra szánkó megy. Szétterültek. de arca már megkeményedett. amikor visszajött. ami elválasztana bennünket… ami nincs is. ahol nincs mosónő. mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a nyár végi suttogásban és a szívekben. aztán lesi a dugót. rendes gyakornoki munkára. a madarak lármája csendes. és Nancsi elegendő takarót tesz. És ez a szívszorongató. A füst tétován keringett a tűz felett. sőt értelmetlen lenne. – Eljössz. soha. nehogy megvetemedjenek. aztán. amíg végleg ki nem nyújtózkodik. Ha igazi. Gyula soha engem meg nem bántott… és Piri mama… és István bácsi és… ugye. aztán ellapult. Csikasz bejött és kiment. vörös derengést . ebbe már nem szólhat bele. A berek szokatlanul figyelő lett. – Igen. Ő ne jönne? Őőő?!… – István bácsi is hívott a nyárra… rendes fizetéssel. Az nem… Meg aztán rókát is lehet lesni és hajtani is. talán többet. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe. és kiment a kunyhóból. az apám ugyan mozdonyvezető volt – gyorsvonati –. – Szanyadiéknak olyan tisztaszobájuk van. hanem lettek. és nincs mérnök. és olyanféle mozdulatot tett. Az még csak az igazi… Léket vág az ember. – Nem érzem – tűnődött Gyula –. – Hajtani? – Persze. Bütyök? Bütyök megtapogatta fejét (a daganat kellemesen enyhült). és Matula szakavatott vezetésével elindultak a tél felé. a kunyhót. mint kellene. a keserves csomagolást. bibliai magasságba emelték. ámbár karácsonykor is lehet csukázni… – Karácsonykor? – De akkor ám! Még a jég alul is. egyre mélyült. de a szavak elültek. aki nem vérezte még fel magát a szerelem tövises berkeiben. nádkévére ül mellette.“Jövő nyárig…” – gondolták a fiúk. most nem érzem. alig négy hónap. hanem vadmacska… Lűttek itt akkorát. – Négy hónap – mondta Gyula –. – … senki – folytatta Matula –. csak puhán szárnyaltak. Béla ezt tudja. de a jövő nyár fáradtan messze volt. de az anyám csak egy szegény mosónő… A kunyhóban fájdalmasan nagy lett a csend. Gyula azt nem is úgy értette. – Soha. ő is – és Bütyök harciasán nézett barátjára. – Is? – mosolygott Gyula. kicsit mintha megroskadt volna. Gyula szeme vörös volt. mert a kis halak alusznak az iszapban. aztán rekedten azt mondta: – … és… erről… és semmi ilyesmiről. és ott maradtak. hogy akár a földről lehetne enni – enyhítette Matula a hangulatot –. Még Matula öreg szívét is megszorította. és a fiúkat a legszentebb emberi egységbe fogták. és Gyula karjára tette kezét –. könnytermő csend még csak mélyült. de a csuka nem alszik. valahol elmaradtak a csillagok. – Igaz – bólogatott Bütyök kissé szabálytalan fejével.

és mindig elmaradt – itt van. – Kár. és ezek már nem nyári viharfelhők. – Megrakom a tüzet – mondta Tutajos –. Hallgattak. Csendben gyün. ami így van. de Gyula merőn nézett a levegőbe. de nem szólt. – Hát – vakarta meg állat Matula – azért ehetünk is. a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár. vagy amit akarnak. nyálkás párával lehelve be lomha önmagát. ha a lányok nadrágot húznak. mégiscsak itthon szeretnék lenni… Matulának csak a szeme mosolygott. Elázik ezekben még a ménkű is. ha mindig sütne a nap? Nem lehet az jó. Magát nem hívja? – Dehogynem… dehogynem. sőt úgy érezte. mert Bütyök szokatlanul érzékeny volt ezen a napon. és a sötétség fekete táblájára ezek a gondolatok egy szót írtak: Kati! – Hát ez így van – mondta Matula általánosságban. mert ez már nem nyári hirtelenkedés. hogy Indiában nem ismerik a havat. azon lehet az igazi. amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. – Pénzt is küld… – Küldhet is. Matula hosszasan nézegette a nagybácsit. nevelőt és vadászmestert. s amíg a tűzrakás összeomlott. mintha szégyellne a maga szárnytalanságát. annyiszor mondtam már. ahol nem beszélt már senki arról. lássa. de azt nem hoztam el. hogy este legyen. – Egyszálbélű nép – legyintett Matula. Ámbár az odavalósiak – gondolom – megszokták. ha mindig nyár van. Nagyon leszáll a füst… – Nem. aztán szitálni kezdett. hogy mi az. Bütyök előhúzta a nevezetes táblát. – Nem lehet jó – mondta Matula –. erről kár is beszélni. Tutajos megterített. mint színe. Gergő bácsi – mentegetődzött Bütyök –. – Na. ámbár az idő esőre fordult. mert ki örülne annak. elintézve az egész hindu társadalmat –. vadászhatnak. mert még sohasem voltak jó csikorgó időben egy tisztességes disznóölésen. ami lesz. Bütyök megemlítette. A köd vastagodott. A nedves fa sistergett. mert már egymást se látjuk. s hanem – már annyiszor mondtam István úrnak – ide kellene egy kis . a fűtőből lett doktort. néha siránkozott. Nézett. mert ez így volt. – Holnap még horgászhatnak. és így is lesz – amíg szoknya és nadrág lesz a világon. derék ember – ez a hétköznapi ruhája? – Azt hiszem… – Hát – mindenki úgy öltözködik. A lángok a ködöt is megzavarták. hogy elefánton ül. – Szép. Matula szalonnát pirított. – Elfelejtettem. és csak akkor kezdett emelkedni. hogy ha megjön az eső. ha már elefántja van. és hagyták. sehogy sem lehet jó. akkor meg egy hónapig esik egyfolytában. ami volt. és azt mondta: “persze hogy persze”. ez már őszi készülődés. ha mindig tele lenne a hasa? Ki örülne. és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. s ezen nem változtat az sem. mert az igazi meleg ideje már lejárt. de ha én gazdász leszek. Ezek után már csak ültek. – Azt írta a nagybátyám. de gondolataik formába öltöztek. Hanem – nézett Bütyökre az öreg – azt a fényképet már igazán megmutathatná.küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól. s amikor a búcsúzás keserűségére rátelepedett a jóllakottság lusta dajkája. – Nem is eszik meg a disznót. hanem arról. ahogy akar – nyújtotta vissza a fényképet Matula – ebbe aztán nem lehet beleszólni… – Van olyan is. ha mindig új ruhája lenne. Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga. mint a légy a pók hálójában. én meg összepakolok – mondta Matula –. de nem részletezte. és hogy ott soha nincs tél. persze.

vályogkunyhót rakni. Semmibe sem kerülne, aztán karácsonykor úgy laknánk itt, mint a grófok. – Szólok neki, Gergő bácsi – mondta Tutajos –, szólok neki, és szavát veszem, mert másként elfelejti. – Okosan, mert nekem már húsz éve ígéri, aztán csak tologatja egyik évről a másikra. A gazdaságban van rossz ajtó, felesleges ablak elég, én meg összeverek három ágyfélét. Hármat, és nem többet, mert mink már összetanultunk… A fiúk erre nem szóltak, de Matula rövid megállapításánál sokkal, nagyon sokkal többet éreztek. “Mink már összetanultunk” – mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását. A valóság ebben a pillanatban a búcsúzás, de valóság a karácsonyi remény is, amiért dolgozni, sőt küzdeni kell, s ennek a valóságnak alapja az akarat. – Nem is baj, hogy kicsit előbb megyünk haza – mondta Tutajos –, elő kell venni a számtant… meg miegymás… – Hajaj – sóhajtott Bütyök –, bizony elő! Meghívjuk Jandát, inkább lenyelem a nagyképűségét. Azok az aránypárok meg miegymás… szegény Acél, képzeld, egész nyáron “abriktolta”. Talán nem is bírta ki… – Bütyök, ne mondd tovább, én lefekszem. – Akartam is mondani – szólt közbe Matula. A tűzre majd én dobok pár tuskót, fekve is beszélgethetnek, ha akarnak. A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember. Ezt érezte Csikasz, és enyhén megrázkódott, mert a köd beleette magát a kis kutya ruházatába, amit nem lehetett levetni, csak megszárítani. Csikasz tehát fázott, és mivel unatkozott is, újból ásított, és most már hangosan csattintotta össze remek fogait, mire Matula úgy ébredt, mintha az előzményeket is tudta volna. – Ide bújhatsz, ha fázol… Csikasz erre, feledve minden baját, lehasalt az öreg könyöke mellé. – … ámbár elég vizes vagy… Csikasz tárgyilagosan billegette rövid farkát; mintha azt akarta volna mondani, hogy:

– Reggel van. – Teszek a tűzre – dörzsölte szemét Bütyök, aki kívül feküdt –, jó reggelt, Gergő bácsi. – Reggelnek reggel, de úgy vélem, majd dél lesz, mire napot látunk. Matula nem sokat tévedett, mert tíz óra tájban is csak előhentergett valahonnan egy-egy alacsony ködfelhő, megállt a fák koronájában, a csalitok szövevényében, és a felbukkanó nap lagymatagon sepergette a nagy, szürke rongyokat. Végül megemberelte magát, és olyan meleg ragyogást küldött a berekre, hogy emlékezni sem lehetett a hajnali didergésre. – Ne menjenek még – intette Matula a toporzékoló ifjakat –, nem érdemes. Fél óra alatt felszárad a harmat, most még eláznak, mint az ürge. A fiúk már összecsomagoltak, reggeliztek, és most türelmetlenül nézik az időt, mert már nem a lusta heteket számolják, a meggondolt napokat, hanem a rohanó órákat, amelyek olyan kíméletlenül szórják önmagukat az elmúlás végtelen serpenyőjébe, mint őrült öngyilkosok a Lánchídfői a Dunába. – Minden percért kár… – Dehogy kár; ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó? Amíg megfogják az ebédrevalót, beviszem ezt a madarat, hogy felküldjék Pestre. Majd István úr ír levelet mellé. Nem lehet halogatni, mert megbüdösödik. – Köszönöm, Matula bácsi. – Nincs mit, de most már mehetnek is. Bütyök úgy lendült neki a gyalogúinak, mintha estére Pesten akarna lenni, természetesen az egész berekkel, Maflával és Csikasszal a zsebében, de Tutajos elgondolkodva ballagott utána. – Hova rohansz, Bütyök? Bütyök erre meglassúdott, mintha megérezte volna, hogy ebben a napban sincs több, mint ami belefér. És nem is volt. Ez a nap nem tartozott a kiemelkedő napok közé. Horgásztak, mert kellett az ebéd, aztán ide-oda ténferegtek, mert ez mégis a búcsúzás napja volt, de a búcsúzás letörtségét még akarva sem tudtak érezni. – Télen talán még szebb lehet – nézett körül Tutajos, s Bütyök úgy érezte, hogy ő is ezt akarta mondani. De még hozzátette: – Aztán – levelezhetünk is… Tutajos értelmetlenül nézett zömök barátjára, aki kissé félrefordította fejét, és erősen elpirult. Tutajos csak az utolsó pillanatban kapta össze nevetésnek indult ábrázatát, aztán lehajolt, mintha valamit keresne, s amikor legyűrte érzelmeit, csak annyit mondott: – Persze, amennyit akarsz… de – úgy gondolom – Katica szülei… – Már megbeszéltem Nancsi nénivel. – A fenét! – Kati meg a te címedre ír. – Bütyök! hadvezérnek születtél, de Piri mama felbontja. Piri mama meghalna, ha nem bonthatná fel, és ezt mégsem kívánhatod. Apámék soha nem bontják fel egyetlen levelemet sem, de Piri mama… – Majd megkérem, hogy ne bontsa fel. – Lehet, lehet, hogy meg is ígéri. – Ez elég. – Bütyök, ez nem elég. Piri mama a gőz fölé tartja a konyhában, elolvassa és visszaragasztja. – Rémes! – Így van, hanem az lesz a legjobb, ha Ladó Gyulának címezteted, de Pondoray Béla címén, így a mamád sem bontja fel. – Igazad van, és a mama nem is tudja ezt a gőzölő eljárást.

– Na, látod. Most pedig vigyük haza a halakat, és tisztítsuk meg őket, mert eljárt az idő, és Gergő bácsi egykettő itt lesz. Majd én ellátom a halakat, te meg eredj fáért. Bütyök fogta a baltát, és elballagott, Tutajos pedig egyedül maradt a halakkal és – természetesen – Csikasszal, aki ünnepi izgalommal helyezkedett el a tábla mellett. – Hát elmegyünk, Csikasz – mondta később Gyula –, nem sajnálsz bennünket? Csikasz szerelmesen nézte a halakat. – Te csak a gyomrodra gondolsz, te mindig csak a gyomrodra gondolsz. Csikasz ezt nem is tagadta. – Éhes vagyok – rezegtette suta farkát, és féloldalt nézett nyurga barátjára –, ilyen éhes már nem is tudom, mikor voltam. A fiú kése gyorsan járt, és gondolatai elugrottak most a kis kutyától, s arra gondolt, amikor az első halat tisztogatta gyámoltalanul és tudatlanul. Arra gondolt, hogy még a kést is másként fogta, nem is beszélve az evezőről, horognyélről, oktalan leégésről, mindenről, amit a tudatlanság szült. Kezében és cselekedeteiben most biztonság volt, erő és feszítő öröm, még többet tudni és tenni. Micsoda boldogság lenne ezzel az érzéssel ülni a padban s a táblára írt számtanpéldára is így nézni, mint erre a halra, erre a kis csukára, s a feladatnak is ilyen biztos kézzel felvágni a hasát, pontosan tudva, hogyan kell, és mi van benne. “Tessék parancsolni, tanár úr…” Ekkor Gyula kezében megállt a kés… “Jóságos isten! Hiszen nem a »jó« Kengyel uralkodik már, hanem a felesége, azzal a kis serpenyővel a fején. Vajon leteszi, ha bejön az osztályba? Csillik biztosan elröhögi magát… Utána tízpercben Csilliket pofon vágom, ha ezt meg meri tenni. Tutajos már a gondolatra is kiállt a nő mellett, hogy valami sérelem érheti, és nem gondolt arra, hogy ezelőtt pár hónappal még álmában sem jutott eszébe a félelmetes Bikát nyakon vágni, most azonban ezt is lehetségesnek érezte. Nem gondolta, de érezte, s ezek az érzések rendszerint megbízhatóbbak, mint a tétova gondolatok. És Ladó Gyula Lajosnak igaza volt. Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból. Nem volt tehát semmi lehetetlen Bika megrendszabályozásában, ha megsértené a nőt, aki a “kedves” Kengyel tanár úr felesége. A hölgy egyébként is veszedelmesen szép – gondolta, s ekkor, igen, Tutajosunk öntudatlan mozdulattal megfogta ádámcsutkáját, mintha nyakkendőjét akarta volna megigazítani. Gyula előreszaladt gondolatai ekkor szétestek, mert Bütyök szuszogott a tűzhöz, hatalmas ágat húzva maga után. – Elhoztam az egészet – eresztette a földre terhét –, itt vágom fel, hogy maradjon Gergő bácsinak is. – Igazad van. Én meg azt gondoltam: megcsinálom a halászlét, kész ebéddel várjuk az öreget. Bütyök aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját. – Tutajos, elrontod… – Majd meglátod! – Akkor már nem lehet segíteni. – Vágd a fát, Bütyök, megnyalod mind a tíz ujjad… Bütyök erre felemelte hatalmas mancsát, és jól megnézte ujjait, amelyek nem látszottak nyalásra alkalmasnak. – Le kellene vágni a körmeimet – morogta, és körüljárta az ágat, hogy hol kezdje aprítani. A nap már jócskán túl volt a delelőn, mire Bütyök készen lett, de ekkor már gyomorkordító és nyálképző, csodálatos illatködök úszkáltak a levegőben.

Bütyök azonnal otthagyta a nemes ételt. . hogy az anyatejtől csak aludni lehet. és nem gondolt arra. sem jobb. Az ebéd utáni alvást azonban most sem hagyták el. aztán elmosolyodott.– A szaga jó – mondta Bütyök –. – Szerencsére – mondta Matula egy kis kajánsággal. de az üveg halk csendülése nyomán nem történt semmi. hogy ha összekoccan a három pohár. most már csak Gergő bácsi hiányzik. hogy el ne nevesse magát. – Van ott egy üveg bor is. Gergő bácsi? – De gyorsan. s ez megnyugtatta. pedig az a levél – ahogy látom – nem hűl el. Teríthetek? Ekkor pár percre elfeledték. talán elpattan valami. hogy: “Gergő bátyám nem vinne el egy levelet az ellenőr úrnak?” Hát ilyen ez a mai világ… de hát azért elhoztam… Bütyök az öreg mellé állította a borosüveget. – Ha én csinálom. és lassan szörcsölte. ami ellen azonban nem található semmiféle gyógyszer. Bütyök megtapogatta zsebében a levelet. Matula három poharat tett a nevezetes táblára. és a fiúk úgy érezték. Aztán a gőzbe tartotta kezét. – Mint az anyatej – csettintett Matula. ami mást parancsolt. de Gyula kissé kesernyésen gondolt az indulásra. bár előzőleg nem gondoltak rá. Azt mondták. mert úgy is van. Matula már kihordta a csomagokat a kunyhó elé. mint a napimádó a felbukkanó sugárzó istenségre. és rejtett izgalommal néztek Csikasz után. azt is megnézte. és a bográcsba nézett. akik ilyenkor is levelet olvasnak. – Elolvasom – mondta a levelet bontogatva –. István bácsi azonban olyan bort küldött – mégpedig pintes üveggel –. és megtöltötte őket: – Búcsúpohár nélkül ne menjenek el. és belemerítette kanalát a lébe. azt is idehozhatja. Bütyök úgy nézett a levélre. szaglálódott is. de maga nem nyúlt hozzá. ha tél lenne. Az árnyékok óramutatója azonban nem állt meg. mert akkor még a meleget is jobban kívánja az ember. ebből alighanem lesz valami. igyuk meg búcsúzóra. – Igazán? – Azért mondom. és meg is szagolta. mert az öreg kényelmesen kavargatta a levest. pedig csak egy-egy pohárral ittak. s amikor kibukkant a rekettyék alagútjából. hátha sürgős… – Persze hogy sürgős… bólintott Matula. – Eljött az idő – mondta. ott van a tarisznyában. Parancsolt. semmiféle patikában. Matula már messziről látta a füstöt. Tutajos kiosztotta az ételt. és amikor felébredtek. aki elrohant a gyalogúton öreg gazdája elé. – Aggyonisten – mondta. és ifjaink nem is ellenkeztek. Ennek már csak akkor lenne jobb íze. Nancsi meg az összes asszonyok elbújhatnak. – Valódi! – nézett Tutajosra. – Bélának levelet is hoztam. – Merhetek. hogy ez az utolsó nap a berekben. Tutajosunk sehogy sem értette meg Bütyök lelkiállapotát. Aztán ez a tökmag is csak odapenderedik. mert az idő végtelen folyását meg nem törheti semmi. megfújta. szerencsére mindenkit beoltottak. Nem. Matula felnézett Bütyökre. elhiheti. – Persze vannak. és Gyula összeharapta szájában a kanalat. a percre. – Nono – mondta –. ami immáron elérkezett. És Tutajos úgy érezte. mert nagyon kívánom. – Járvány van a faluban – mondta aggodalmasan –. hogy van egy ilyesfajta járvány is.

. Nancsi néni – állt fel Tutajos kissé epésen – mert elgondolta a folytatást. ha fogdossák. Bütyök megrántotta a vállát. Tutajos. De most már beszéljünk másról. István bácsi igáskocsit küldött. Az emlékek nem húzták vissza a saroglyát. mosolyogva. Katinak nagyon szép írása van. hogy minden cókmók felférjen. és magához szorította. A Balaton felett már az alkony szárnyalt. hogy nem törődtem veletek. hogy nő írta… – Bocsáss meg. – Itt maradsz – intett a kis kutyának. megvarrjuk. azokat a leveleket úgy kell címezni: “Pondoray Béla címén.” – Bütyök – szólalt meg Tutajos –. és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között. A szekér nehézkesen dörömbölt végig az úton. és hozzátette még. – Bácsi – próbálkozott Gyula –. “itt vagytok. tömören elutasítottak… Most már könnyebb lett az út. Mit szólnának otthon? Nancsi néni a borbélyt következetesen “barbély”-nak titulálta. ne félj. A réten kint legelt már a jószág. Csak azt nem tudom. Gyula felkapta az erősen tiltakozó Csikaszt. ismeri-e azt a gőzölési trükköt. mert mi már el nem múlunk soha. Karácsonyra itt leszünk… Bütyök is megsimogatta a szőrös kis barátot. Matulának intettek még. mert ki nem állhatja. és ha van rossz fogatok. nem mehetnénk kicsit gyorsabban? – Nem! Gyula ránézett Bütyökre. mintha azt mondták volna: “Jövünk. hogy “a körmötöket is levágja. és tartsanak meg jó emlékezetükben… Felhajtotta a poharat: – … aztán most már búcsúzásról szó se essék. de aztán elfordult az út. mert Nancsi néni eleget tud úgyis. amikor a kocsi megállt –. – Tutajos – suttogta Bütyök –. Gergő bácsi… – Én is! – mondta az öreg a pohárba nézve. mogorván. mintha ölfát vinne. fiúk. hogy tegyék már le. s a csónak simán nekilódult a víznek. az útnak s az időnek. sötét egykedvűséggel. és kissé megnyugodva egymásra néztek. hanem vidáman felkapaszkodtak. már néz bennünket. hát itt vagytok! – Úgy látszik. – Na – mondta. mint az emlékezet. Mi van a fejeden. és összenevettek. Matula kézbe vette a lapátot. mert jó volt ez a nyár. – Én is köszönök mindent. általános “jó” eredménnyel… – Szamár vagy! A mamád azonnal megismeri.. és Nancsi néni csípőre tett kézzel állt a feljáró teraszán. aki nyüszítve követelte. és most a kezembe kerültetek…” – A fürdőbe befűtöttem… amit levettek. Az ülésdeszkán idegen kocsis ült. trágyát vagy gabonát. mint a jajgató sirály. és maga után vonszolta Bütyköt a fürdőszobába.– Köszönünk mindent. – Szerbusz. de előbb a barbély. mert az is elmúlt.” Különben majd megírunk pár borítékot. Ladó Gyula Lajosnak. s a nagy víz tükre lassan megvakult. azt hiszem. most végezte a hatodikat. A kocsi ekkor fordult be az udvarba. Csikasz. Béla? – Jujuj – ugrott félre Bütyök –. Ott csak leroskadtak. Nancsi néni… – Megorvoslom. A pakkokat hagyjátok csak itt kint… hátha tetűt hoztatok. elmaradt a nádas. ne mondják otthon. A vályogvető cigánynak nincs ekkora haja. ne nyomkodja. – Felesleges. s a fiúk hallgatagon a szénába ültek. azt is kihúzza…” – Nincs rossz fogunk – mondta Gyula tiltakozva. igazad van. Gondoltam én mindenre. ámbár parancsnoki tartásban. hogy így együtt voltunk. azonnal kimossuk. Mehetünk! Mielőtt csónakba szálltak volna. Látod.

mert a legjobb barátod ölnéd meg. – Fene egye meg az ilyen liliomot. mert Nancsi néni elájul. te se akarj szónokolni. – Jobb. Később gyanakodva szimatolni kezdett. és még hosszabban elbeszélgettek. így azután másnap rendkívül korainak érezték az ébresztőt. Ereszd ki. hanem az öreg jól megkopasztott benneteket. – Majd megüti a guta – jósolta az öregasszony –. Matula nem angyal. de az igazán szép. ha nem gondolkozol. én is megtáncoltatom Katit a lakodalomban… – Éhe… izé… – vörösödött el a jeles ifjú nadrágszíjáig – nem erre gondoltam. Ne szólj közbe! Bütyök… tudom. hogy karácsonyra várlak benneteket. – Hát ezt fürödtük le. A vacsora szótlanul kezdődött. mert úgy hallom megérkezett a “barbély”. és sokkal nagyobb örömet szereztetek nekem. A gyorsvonat hétkor indul. de én szeretném megköszönni… – Jó! Miután ezzel megvagyunk… Tutajos. – Gergő bácsi: angyal – mondta Bütyök. Muszáj innom rá. mint haza. Lehet. Kezet adtam rá Matulának. de István bácsi kitárta az ajtót. Ha megérjük. és átdübörögve a fiúk szobáján. – Béla fejét bekentem liliomolajjal. ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával. Kapj fel valamit. felgyújtotta a lámpát. kérlek. azért ne ölj meg. akkor aztán ríhatok. a mosakodásnak olyan krákogó. – Ezzel nem illik tréfálni. Ezután már békében maradtak. hogy egy modern zeneszerző azonnal lemezre vehette volna. és ennél többet nem kívánhat senki. hogy jól ereztétek magatokat. A víz olyan volt. hogy úgy érzi. amit tudok. csapkodó szimfóniáját játszotta végig. jó. és gyerünk a konyhába. – Nancsi néni. István bácsi – szólalt meg csendesen Bütyök –. Bütyök. Kész! Megerősödtetek kívül és belül. – Lehet. mint amennyit én adtam nektek. de ahhoz sokat kell aludnunk. Még csak azt akarom mondani. – Reggelre nyoma sem lesz a daganatnak. Gyuláék még hosszan elbabráltak a csomagolással. Annyi az egész. Nancsi néni. és két üstdob segítségével hangszerelve előadhatta volna mint “saját szerzeményt”. és látszólag elégedetten mérlegelte őket. István bácsi egy darabig némán evett. mint a kávéalj. s alapos fürdő után Bütyök kijelentette. mert rosszul leszek attól az odvas bocskorszagtól. hogy el is aludtak volna. hanem ember. Nancsi néni. mintha a bőrét is lefürödte volna. . – Minek van itt olyan becstelen szaga? – Meg lehet szokni – tiltakozott Nancsi néni. és mindig úgy gyertek. de talpig ember.– A szennyest dobjátok ki. inkább csirkebél szaga van. de ezt inkább Matulának köszönhetitek. Menjetek csomagolni. de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá. akár nem. – Majd a “barbély” felmossa – mondta Bütyök –. Jó asszony a Nancsi néni. szörcsögő. hanem tölts a poharakba. Még csak azt akarom mondani. hogy otthon nem ismernek meg benneteket. – Tutajos!… – Jó. – Száz évig élünk. mert hajnalban felmerlek benneteket. én megszerettem. Néha ránézett a két gyerekre. – Nem baj. de hát – ugye – ez Nancsi néni esetében igazán érthető… akár tudja a gőzölési eljárást. hogy a vályogházat karácsonyra felépíttetem. hogy gondoskodik rólunk. – Te mindenkit megszeretsz. horkoló. de az is jól van. Bütyök. ez nem tréfa. ne szappanozzalak le benneteket? – Majd egymást leszappanozzuk. – Lehet. Hanem Bütyök tégy valamit a fejedre. – Nézd meg a vizet. Bütyök.

mutasd! Bütyök végre feltárta a csomagot. és talán nem gondoltak arra. Bütyök már ébren volt. A vonatban kevés utas volt. Bütyök hallgatott. amely nem is volt már másra alkalmas. amivel először intettek áldást az emberek. Két hónap nem nagy idő. és már a híd közelében jártak. hanem két jól öltözött.Viharvert ifjaink azonban nem voltak fogékonyak az ilyen magasabb zenei élvezetek iránt máskor sem. hogy az ágy recsegve tiltakozott az ilyen erőszakosság ellen. és elmúlik. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani. s amikor eltűnt a látomás. A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján. és a Nancsi néni által készített csomagot bontogatta. a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről. – Gyula – mondta Bütyök –. a kocsi megrendült. – Hajaj – sóhajtott Tutajos. és beszélgetni kezdtek a kerekek. mint dörmögő szolgája a kerekeknek. hogy: . Az ébredő falut hamar átvágták. mert még én is szerelmes lettem valamibe. átmenetileg kinyalt ifjút. – Írjatok!!! – ordított akkorát a testes gazdász. nem merek mozdulni benne. István bácsi csontlazító ölelésén. és azonmód elaludtak. – Ó! – és felugrott. ebben az órában meg éppenséggel nem. Ez már nem igáskocsi volt. akiken csak azért nem jajgatott a ruha. és olyant nyújtózkodott. a nevezetes kalappal. A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon. Oda nézz! – mutatott kelet felé. Tutajos kezével. Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal. csak tudnám. és nem két nomád rétjárót vitt a gyorsvonat elé. Bütyök. mire Tutajos azt mondta: – Most már kezdelek megérteni. de ez alatt a két hónap alatt úgy kinőtték ünneplő ruhájukat. csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal. és átesve Nancsi néni cuppanós csókjain. hogy mibe. A nagy víz felett megmozdult az elnyúlt köd derengő lepedője. hangja az útnak és takarója a gondolatoknak. De csak a megmozdulás volt nehéz. a kocsi robogása úgy loholt alattuk. mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul. hogy a verebek azonnal beszüntették röpgyűlésüket a nyárfán. mert messze valahol Kenése mögött ekkor bukkant fel a nap. de soha nem beszélnek róla. Behúzódtak egy sarokba. aztán a küllők csattogása szétesett a reggeli mezőkön. két nyakkendős. és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. amikor Tutajos átnézett a másik oldalra. – Katica… – sóhajtotta Bütyök. mert ez nem szokása. ez a nadrág összement. – Gergő bácsi! – ordított Tutajos. melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak. de ellankadt ifjaink ezt is sokallották. Gergő bácsi – mondta később Gyula. mintha le akarna ugrani a kocsiról. – Hát ne mozogj. és felugrott Bütyök is. a két fiú lezökkent. a következő pillanatban már az utazási láz reszkettette meg idegeiket. hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket. azt mondta. hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is. – Na. valóságos nyolcadikost. hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett. mert elreped. A Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett. Amikor Tutajos felébredt. – Hol vagyunk? – Fehérvár után. egy varjú károgott valahol. különösen a leszállásnál vigyázz. – Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre. – Ó. Bütyök pedig kalapjával integetett. – Nem vagy éhes? – Fáj a fejem. és amikor fél óra múlva kidobta a papírt az ablakon. – Egyél valamit.

ha nem tudnám. és szemét elfutotta a könny. “Hát ez így van – suttogta. amint befejeztem ezt a levelet. – Bütyök. – Nagyon látszik? – Aáá – nyögte ki Gyula –. még a nadrág varrás menti tragédiája nélkül is. s amíg Tutajos él. De amikor a taxi elindult. – Hordár. mert így nem mehet az utcára. hogy ott van-e az az öreg csónak. délután feljövök. Bütyök azt mondta: – Kérem. csendesen tette be az ajtót. ahol megálmodta. s a valóságot megálmodni szabad. Bütyök lerántotta az ablakot. aki elment Ez a gyerek felnőtt lett! Hanem vegyen neki valami ruhát. ugye? – Szívesen. hogy a mi fiunk… a viselkedése után. majd kiadom az ablakon. Öt csomag – mondta a hordár. hát mesélj! – Piri mama. aztán gyere szorosan mögöttem – intézkedett Bütyök. hogy más is keressen! – Tessék addig itt maradni. Várlak. – De most már mesélsz. Tutajos. Titok? – Minden levél titok. mi történt a nyáron idehaza. ott is lesz. Piri mama meghökkenve. Negyedóra múlva tessék bejönni. mire a nadrág minden lépésnél araszos rést mutatott. de előbb Piri mama mondja el.– Nem is látszott. ide kérem – és kezével integetett –. pedig Tutajos kíváncsi lett volna. és előtte levél. ááá… és szemét törölgetve fedezte Bütyök látványosságát. mesélek. Béla. Mindegy. Öt csomaggal nem bírtunk volna. Ladó Gyula Lajos hátára kanyarította a hátizsákot. de lesheted. ha készen leszek. mégiscsak azt mondta. de a fejfájásom valóban elmúlt. és Bikfic díszkíséretében becsengetett. – Hordár! – kiáltotta. és Tutajosunk nagy kezét simogatta. egész férfi lettél… és hogy áll rajtad ez a ruha? És akkor este. A remény nem törött szárnyú madár. teljes betekintést adva Bütyök kék csíkos fehérneműjére. hogy észre sem vették. rakja egy taxiba… Tutajosnak egyszerűen leesett az álla. amikor a szülők egyedül maradtak. amíg én átlépem a küszöböd…” És fél óra múlva már ott ült Gyula ágyán. és elzárta a gázt –. – Tutajoskám. István mégiscsak remek ember… De Tutajos ebben a pillanatban nem nagybátyjára gondolt elsősorban. és amikor felrakta a csomagokat. a pinty magevő. Közben úgy elmentek a Velencei-tó mellett. Ez a gyerek nem az. az a csónak ott van. – Béla – és a vonatnak dőlt a nevetéstől –. sőt szükséges is. Tutajosnak a könnye potyogott. hogy fájt volna a fejed. Piri mama. hogy Bütyök intézkedése mindenképpen helyes volt. Képzeld… – és megfordult. Gyuluskám. Amikor a vonat végre megállt a Déli pályaudvaron. – Fenét. hosszas hallgatás után Ladó Gyula Ákos azt mondta: – Szívem. vacsora után. azért keres az ember. megőrültél! Valahogy csak elvittük volna… – Kerestem – ütött Bütyök a zsebére –. s ahol ott is volt. Olyan régen mentem el… . – Atyaisten. úgy megettünk egy csirkét mint a pinty… – Bütyök. ne segítsek a csomagot vinni? – Dehogy. és nem eszik csirkét. hozom a tragacsot. – Várjuk meg. Kedves jó Gergő bácsi! – Gyuszikám – suhant be Piri mama –. egyébként hátul végigrepedt a nadrágom. amíg elmennek. hogy idegen. te részeges maharadzsa… Béla… – Ne röhögj. sőt lépett is párat. ez így van. két kezébe a bőröndöket. de majd szólok. azt hihetnem. és belezuhant Piri mama terjedelmes ölelésébe. Asztalánál ült kis kuckójában.

a Bika –. minek egy cipésznek motor? Különben is svindli az egész. – Nézd. kérlek szépen – dadogta –. de talán engednél a helyünkre. mert Wallenberg megnézte az órát: – Négy perc és harminc másodperc múlva csengetnek. de előbb megtapogatlak benneteket. és vad zúgássá erősödött. az évnyitás tiszteletére. szedtetek-e fel valami kis izmot. mint a berekben. ahonnét olyan lárma hallatszott. nőt kapunk Kengyel helyett… A vihar elült. lapáton visznek ki. erős nyugalom volt. Bütyök lomhán lépkedett Tutajos mellett. Tutajos kényelmesen elhelyezkedett. és azt mondta: – Legjobb. És ekkor Bütyök.– Hát bizony. Bika. és nem tett fel több kérdést. és egyre jobban hasonlított ahhoz a csendes mormoláshoz. amivel nem lehetett mit kezdeni. – Kengyel feleségét – folytatta Bolha a beszámolót. híresek – állította meg ifjainkat – . miért tartózkodott. . ha ott kezdem. aztán elhasalt Bütyök előtt – ki volt ez az aljas? – Én – mondta Csillik. amire a ravasz Tutajos állította. griffmadarat lőttetek. – Hagyd. és ha akarod. – Négyet láttunk. mert kérdezni is szeretett Piri mama. – És Csikasz nézi – mondta Gyula. ahol nem tudni. amikor Tutajos és Bütyök beléptek az iskola kapuján. hallod. – És Lajos bácsi nyugdíjba megy. akarsz még valamit? Na. Bütyök! – kiáltotta Avas Elemér. a cipésznek a keresztlánya árulja ezeket a totócédulákat… és a Bikfic megette Plasinka néni karaját. És ekkor a tűzhányó elhallgatott. de ha Tutajoshoz hozzányúlsz – nem azért mondom –. és Gyula csak egy villamosszerencsétlenséget jegyzett meg az előadásból. de beszélni sokkal jobban szeretett. Busa. és Bika örült. mintha egy tűzhányó készülne kitörni. Erre kicsit megálltak. a nevelőanya mély lélegzetet vett. – Bikának vége. de inkább mondjátok el. tapogass meg. – Gergő bácsi most szalonnázik – mondta. amikor az est határán a messze zsongást odahozta a szél a sík vizekről. Bika – mondta Tutajos –. – Motorbiciklit vett a szerencsétlen… – Miért szerencsétlen. mi újság. nincs kedvem verekedni. és most már aránylag csendes megbeszélés kezdődött. és elfelejtették az új ruha szokatlanságát is. ahol álomra készülődött százezer madár. amit esténként hallottak a kunyhóban. de mindenki a helyére ült. a Jogász. és nyugodtan ballagtak az osztály felé. amikor elmentetek… És elkezdte. mert ez az egy jó ruhám van. éljen I. – Hallod. – Hát. mert valaki lelökte az első padról. mert Piri mama hangja álmosítóan zümmögött. mert otthagyta az alacsony ablakban… – Nahát! – mondta Tutajos. reggel – mondta Gyula. a békés és jóságos Bütyök állt az osztály réme elé. csak a székek reccsentek meg itt-ott. Tutajos hangjában valami szelíd. aztán benyitott az osztályba. nagy fejét oldalt fordította. mert ifjaink mindketten új ruhát viseltek. hogy haragját feléje fordíthatta. de Gyula vállára tette a kezét. és megnyalta a szája szélét. Piri mama? – Na. azt mondják. A tűzhányó kitört. és láttatok három szál nádat. a házmesterné foghúzását és a földszinti suszter tizenkét találatát a totón. és egyre távolibb lett. Bika. – Tuta… – ordította estében. – Mehettek. Ez a zsongás aztán felcsapott egy hét múlva. Csillik – aki mindenáron verekedni akart – erre végleg elvesztette lába alól a talajt. mint amikor trónok törnek össze. de egyelőre csak Tímárt vetette ki magából. A duruzsolás lágyan betöltötte a szobát. kisfiam… – és Piri mama szépen elindult az ösvényen.

mi is. szóval – nem búcsúzni jöttem. csak én beszélhetek. – Ki volt az? – állt fel Avas Elemér. búcsút intve. – Mi is Lajos bácsit. és világosan tudnotok kell. mint mindig. ámbár a nő kedvemre való – szólt közbe Jogász. mert meg akarlak ismerni benneteket. hanem hogy átadjalak benneteket új osztályfőnökötöknek. az osztály már állt. Kengyel tanár úr felesége. – Fiúk. az orvos azt mondta. s amíg az aktatáskából papírokat szedett elő. mintha a férje ülne a katedrán. Wallenberg ismételten megnézte óráját. – Abriktolta! – kiáltott Sós. Wallenberg gyorsan megmutatta. mi is… – Jó. Kengyelné ekkor kisimította a papírt. Végül csak a csengő hallatszott. mint amikor egy valóságos uralkodó szól a néphez. Amikor az ajtó kinyílt. Csupán Jogász zörgött egy sportújsággal. A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón. Hát jó munkát. – Valamit azonban előrebocsátok. aki a tárgyra vonatkozólag valamit kérdez. – … és… – folytatta az öreg tanár – és úgy viselitek magatokat. Kicsit öregebben. s ezt a suttogást is jól lehetett hallani. hogy egyszerűen Éva néninek szólítsátok. végignézve az osztályon. Lajos bácsi megállt egy pillanatra. egy megfoghatatlan hatalom. hogy most már pihennem kell. A tanárnő leült. az osztály halkan zsongani kezdett. – Jók leszünk! – ígérte Avas Elemér bizalmasan. aki egyúttal a számtant és fizikát is tanítja. és hangja lassan kiemelkedett a zsibongásból. Ezek után már nem szólt közbe senki. vagy akit én kérdezek. fiúk! Kezet fogott a tanárnővel. kérem… – És Janda járt hozzád? – Mindennap – mondta Acél bizonyos letörtséggel. – Jönnek – suttogta valaki.– Nagy kár. és a tanárnő szeme Jogászra villant. és megengedte. – Fiúk – kezdte –. amit csak ő hordott az osztályban. és az. Nagy csend maradt utána. és szeme végigsepert az osztályon. bevezetőül nincs sok mondanivalóm. szeretlek benneteket. Remélem. és kiment. az idő. akármilyen kelekótyák is vagytok. mert már ő került sorra mint utolsó! – Wallenberg! . – Hogy hívják magát fiam? – Sós Károly. de azért én nem búcsúzni jöttem. – Acél! – Kiheverted már az operációt? – Igen. legalább úgy. és Sós integetett Wallenberg felé. – Leülhet. felemelte kezét. A katedra dobogója nyikorgóit. Most felolvasom a névsort. orrára mutogatva. hálával és tisztelettel viszonozzátok ezt az előlegezett szeretetet… – Természetesen – szólt Avas Elemér. mint ti hozzám. mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. s a zsibongás újra elindult. Bármikor jöhettek hozzám – és jöjjetek is – mert én. – Én – tartotta fel a kezét húsz fiú egyszerre. hogy hány óra. mint amikor elbúcsúztak. Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok. és megigazította csokor nyakkendőjét. és elnémult minden. Kengyelné hóna alatt aktatáska. Lajos bácsi sötét ruhában. hogy amíg itt bent vagyok. – Hülye – mondta valaki. de ekkor megszólalt a csengő. de vidáman.

hogy az idő múlhat. hanem örökös. – Tutajos. mintha mindenkit egyszerre látott volna. hogy minden órám előtt tegye ide az óráját a katedrára. a többiek hazamehetnek. – Várunk – intett Kengyelné. Az enyém nem megbízható… – Szszsz… – sóhajtott Dubovánszky – szsz… ez rosszul kezdődik. – Tegez ég magáz – susogta Dubovánszky –. Pondoray és Ladó itt maradnak. magának pontos órája van… – Másodpercre. mint a kardpenge. egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt. gyűrűzni kezdett előtte a víz. téged majd elfújt a szél. szárnyaszegetten. Éva néni. a kis szárcsák úsztak a sás mellett. te majd Sós helyére ülsz. ezt hát kifogtuk! Pedig bent a tanteremben Tutajos úgy gondolta. De odakint. és a két fiú még állt egy pillanatig akkor is. zuhant a madár. A helycsere halálos csendben történt meg. Ez a két fiú sokat szeret beszélni. és ekkor úgy nézett az osztályra. Bütyök alatt megnyílt a föld. felszárnyalt a hajnal. Megkérem hát. Nancsi néni liliomolaja érzett. őrjöngött a jégeső. neked kell elmondani… Ladó Gyula Lajos hallgatott. de amint barátjára nézett. “Majd elmondom” – gondolta. – Csak kértem – mondta Kengyelné. s most olyan vagy. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani. Janda pedig Avas Elemér helyére. mintha a szívét tartotta volna benne. Vége. – Acél fiam. lobogott a tűz. A tanárnőnek meleg kék szeme volt – Tutajos úgy emlékezett –. Kalandok és az egészség ordít rólatok. nem múlik el az emberekkel. kis kezét magasra emelve. elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé. s ezekből annyit kap mindenki. amikor már egyedül maradtak. most már megismerkedtünk. – Fiúk. Aztán szótlanul leültek. amennyit megérdemel. arra gondolt. mint a befagyott tó. lobbant a puska döreje. a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal. De mögöttük mintha már hullott volna a hó. mert az uram is látni akar benneteket.– Parancs! – és felállt. végül is Jogász mondta meg a közvéleményt. és lerogyott. mindennek. a szépség és jóság. de most ezek a meleg szemek úgy álltak a fiúkori. – Ott leszünk. – Igen. s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati. – Gyerekek. és Bütyök csak később szólalt meg. de tisztelettel. égre tartva mindkét kezét. és itt az első padban alkalmuk lesz. – Köszönöm. berregett az orsó. – Parancsára – lehelte Wallenberg. Elmondjátok? Tutajos. és szél zengett volna az ágak között. sikoltott a vihar. mint a meleg bársony. hogy a tanárnő szeme most megint olyan. Szép lehetett… – Nagyon szép volt. – Úgy tudom. És a fiúk letörve. – Szombaton délután öt óra tájban gyertek el. mint a testetlen valóság. összebújva egy-egy csoportban. fiúk. . nem ismerek rátok. akár az ura. s amint kinézett a kora őszi verőfénybe.