NNCL1414-50Bv2.

0

Fekete István

Tüskevár

NEGYEDIK KIADÁS SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL © FEKETE ISTVÁN 1962 622364 Az Athenaeum Nyomda rotációs magas- és offsetnyomása Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető; Korom Ferenc Műszaki szerkesztő: Mérei Zoltánné. Terjedelem: 21 (A/5) ív, MSZ 5601-54

Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben. – Acél! Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze idegesen nyúlt számtanfüzetéhez. – Hogy vagy, fiam? Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott. – Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat. – Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal… – Igen, tanár úr. A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át: nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van… A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint – mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz. – Dubovánszky! – Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a táblához indult volna. – Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg – folytatta Kengyel. – Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó? A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni, tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni – naponként. A vakációban! Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban. – Janda! Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva. Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette. – Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok. – Igen, tanár úr. – Ha ráérsz, látogasd majd meg. – Igen, tanár úr, de eddig nem kérte. – Ezután sem kérné, azért kérem én!… A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni. – Kertész!

A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák magánbeszélgetésekből állnának. – Mire vársz, fiam? – Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta. – Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat… Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett, viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van! Még lerontja azt a szép nyugodt négyest. Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek. Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött, és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet kapott a kelleténél. Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat. Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok, tanterem és iskola szürke világából. Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez. – Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan, fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja. – Alszol? Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat. – Mi? – Kengyel szólít… Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel, (Ezzel is múlik az idő…) – Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam? A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit. – Parancsoljon, tanár úr. Az osztály derültsége erősen szélesedik. – Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.

hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot… – Parancs. azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített. és megoldotta a feladatot. – Elhiszem. elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól magát. hanem a katedrához.“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –. mint ahogy Vas Péter volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”. sőt… – és szeme az osztályra villan. oda. hogy a következő órán földrajz helyett is számtan lesz. Szerettem volna négyest adni. és ifjú barátunk szemét elhomályosította a könny arra a gondolatra. van időnk. és legyen szíves folytassa. mint a megrémült levelibékák. Kapkodott. A hangulat megenyhült. “Ne búsulj. ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a többieket is. A nagy folyón lefelé vándorló tutajok közül egy kikötött. Ez az a pillanat. tört is. És így tovább… Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. és a hangulat ezt a csikorgást átvette. Javítani akar… Jöjjön ki. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű! – Tanár úr kérem. Fogd a krétát. – Sajnálom. mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból. bizonytalankodott. javítottál. A fantázia könnyed szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel. Én sem érzem jól magam. de nem ült vissza. Amit eddig leírt. Tutajos!” Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte. Úgy látszik. Most már kényelmesen visszaülhetett volna akár a vonatra. Előfordult ugyanis. Kertész! Wallenberg. az jó. – Csak nyugodtan. egész is. Sós se és Kertész se. mint a süllyedő hajón. Az osztály erre lekonyul. – Elmehetsz – intett Kengyel –. Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon. és az ember gyomra a torkába törekszik. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt. Csillik. Akinek ilyen jó kedve van. Sós. ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni. ha felsüt a nap. A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta. hogy csak egy kis biztatás kell… –. gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst. amikor a padló himbálódzni kezd. A táblán számok. mire Gyula szigorúan hátranézett. Pislognak. A negyven fiú úgy néz Csillik után. mint a megfagyott rózsa. Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó egére. vigyázni kell az érzelemnyilvánítással… – Folytassa. de jövőre jobban szedd össze magad. hát mi a mennykőt lehet itt folytatni? – Nos? A füle zúg – vagy repülő megy? –. Sós mester mellé. és kész! Esetileg krétát? – Oda álljon – intett Kengyel. meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők gyakorlatozzanak. amikor társai elakadnak. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet. tanár úr… Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott. Kertész újra nekiveselkedett a táblának. nem jól érzem magam… Kengyel szelíden bólint. kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –. ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy. Árpád a Csillikéktől. s végül is Kengyel elzavarta. az biztos a dolgában. a kréta csikorgóit. akár a csónakba. . és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését.

a főtutajos megfőzte a lebbencslevest. és elment egy zsemléért.Ez a megtekintés negyedóráig tartott. mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van szó. de a főtutajos nagyon összeszidta a kormányost. és a legjobb futó volt az osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk. és érzi már. – Én kellettem volna oda – mondta Bika. Tutajos. Ha például apja megkérdezi. amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni. – Ne kínozz. még az ősmagyarok idejében. a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át. Ezért vagyok én Gyula Lajos. azaz Csillik Árpád. Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt. csak egy rettenetes. azaz vezérek. hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe tartozott volna. az apám Gyula Ákos. aki játékosan futott előtte. éhes tízpercekben kecsegepörköltről mesélve. aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte. és esetenként újabb történetekkel egészíti ki a tutajozást. Anno dacumál… – tette hozzá. feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra… Tutajos csak a fejét ingatja. Gyula megmondja. És ha apja a részletekre kíváncsi: azt is megmondja. Kengyel jóvoltából. hogy utánamegy Kengyelnek. mert azt apja is így szokta mondani. viharos kalandos utazássá és… – … kérlek szépen. amivel azonban nem bántott meg soha senkit. mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl. Bütyök. majd én megfogtam volna azt a kormányt! – Nézd. – Azért. vérszívó hármas. még kora tavasszal. Nem. a nagyapám Gyula Xavér… – Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha. és kifeszítette mellét –. de a köd mintha oszlana. aki az osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte. Mindez azonban régen történt. azt el is hiszi. Bika. Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt. mert Bika szeme forogni kezdett. Eredj utána a tanáriba. a jászol előtt… – de már ugrott is. . Anno dacumál. és Dubovánszky hallhatóan nyelt. de amit így megálmodik. és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását. azt Gyula soha nem ferdítette el. Ami a valóságban megtörtént. – Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt? – Nem. felelt-e és hányasra. hogy kicseppent a nyál a szájából. mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú. borunk volt elég… – Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök. most azonban nem létezik más. Igaza is volt. én megtisztítottam a halat… hagymánk. – Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár. majd napokká dagadtak. erről szó sincs. aki annyira érdeklődött. Alapjában Gyula jellemes fiú. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja. mert az őseim Gyulák voltak. te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas Elemér. amit Gyula könnyein keresztül alig tud elolvasni. Gyulák voltak. szinte az ősködben. amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki. Azóta Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt. hogy: nem. és lihegve dobogott a Jogász után. telt hasú. s ez Bolhát gondolkodóba ejtette. hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa. ha azt a kis fantáziát leszámítjuk. amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is. de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. – Ez biztos? – Nyugodt lehetsz. Majdnem felfordultunk. A tutajon töltött percek előbb órákká. – Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer.

Hóna alá vágja a könyvet. akinek elcsuklik a hangja. nem apád! A késői utód azonban ezt a példát nem követheti. ha ez elég magának… Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság. Nézi a táblát. hogy figyelmetlen voltam. Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt. úgy. Kengyel megállt. nos.Kengyel ezt nem tudja. és kimegy az osztályból. Nem! Kengyel hideg. mintha most látná életében először. és feláll. – A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. ropogósra sült kacsapecsenyére. Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges. ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. azaz gyerekre. amíg végre fellobbant a láng. aztán üsd-vágd. – Megbocsátok. . a hetedikben törtekkel és aránypárokkal foglalkozni olyan neki. azért nem tudtam folytatni… bocsánatot kérek. és öngyújtóját csattogtatta. annyi ember előtt… nem… még így négyszemközt is… huh! Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst. ahogy szokott… – Nos? – Tanár úr kérem… – Nos? – Én felelni szeretnék… – Itt? Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt. Kengyelnek neve van a jónevű matematikusok között is. ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó szervezetéről beszél. és Kengyel úgy néz Csillikre. de nem is érdekli. sajnos. Szedd össze addig magad. mindenki Lajos bácsiját. ámbár korrekt. mint egy képlet. és itt. Csillik még áll egy kicsit. mint a méhkas. négyszemközt. és kibuggyant az első szippantás édes füstje. és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. Kengyelt nem lehet csak úgy leszólítani. mert erre szüksége volt. – … és… – És? – … bocsánatot kérek. mint a kisborjú a mészárosra. Ebben a pillanatban csengetnek. ha megkopogtatja a harkály. de ezeket Gyula nem látta. mindig négyesem volt… – Az volt – ismeri el Kengyel. Ladó. Kengyel a számok világában él. Végül is becsapja a naplót. mert Csillikkel van elfoglalva. És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre. elgondolkoztam. aztán megtörli verejtékes homlokát: – Hát kellett nekem röhögni? Az osztály pedig felzúdul. hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok. és a tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját. mert a tanári szobában. és olyan könyörgően néz a tanárra. aki “majd megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog. Kengyelt lehetőleg még az udvaron kell elfogni. mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után. Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán. aztán megtörülte a szemét. a krétát beledobja a tartóba. és tutajos – úgy is. Aztán ránézett Gyulára. akár Pitagorasz tétele. a magyar és természetrajz tanárát. mint például Lajos bácsit. Gyula a földet nézte. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő legyeket. s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott fenekű kis felhőgályák. és egy bonyolult egyenletre úgy néz. és azt mondja: – Nos?… Akkor. – … javítani szeretnék – nyögi –. mint a kertész valami csodálatos rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen. mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni.

Természetesen nem azért. Gyula nem látott semmit. Ehelyett azonban azt mondta: – Hát… majd meglátom. nem tud semmit. feleltet! De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. a stréber Janda feje. Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott. és letette a krétát. végeztünk is. az áldott Janda feje helyeslőén bólintott. Ladó. ha velem beszél… maga nem tud koncentrálni. gondolta – újra megjelent a váróterem. feledve minden sérelmet. – Mi is minden jót kívánunk a tanár úrnak! Kengyel. reszketést. hogy ha belesül a feladatba. Wallenberg most nézte meg harmincötödször az óráját. és legszívesebben barackot nyomott volna Gyula elbúsult fejére. és szétveri a világot… De Kengyel nem látszott ijedtnek. azonban jegyezze meg magának. mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon. és – megőrültem. – Jól. de Janda feje. semmiképpen nem tudta követni a megoldást Mereven nézte a táblát. és most hátrafordult. ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. – Ne idegeskedjen. mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel nadrágja alatt. intett. tanár úr! – Biztos? – Igen. – Hát akkor elmehet. Aztán – egyszer csak – vége lett az órának. És hogy majd meglátja… – Feleltet. . esetleg Kengyelt is megöli. Nyaraljatok vidáman. ne félj. amit tud. inkább meleg villanások táncoltak a szemében. de a nyakatokat azért ne törjétek ki. maga megbízhatatlan abban is. Azt kérdem. hogy őrajta segítsen. fiúk – állt fel Kengyel –. mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. de a nagy táblát mindenesetre leakasztja.– Maga javíthatatlan álmodozó. és kiment a teremből. A tanár nemcsak matematikusnak volt kiváló. Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést: – Mit mondott? – Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. félelmet. de ez már nem is volt fontos. jól van-e megoldva a feladat. sőt a csónak is a Velencei-tó partján. de semmit. évközben elképzelhetetlen vidámsággal. mégpedig eldöntetlenül. amelyben alig volt kisebb lárma. És nézzen rám. de így?… Nem olyan rossz jegy az a hármas… – Tessék még egyszer megpróbálni… – Olyan biztos a dolgában? – Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával. de emberismerőnek is. Érti? Nem érti… Üljön le. Gyula ezek után egy pohár vizet ivott. Játszva lehetne kitűnő is. sőt az arcát is megmosta. – Mikics! És folyt a feleltetés tovább. Sok felelő van még… – ezzel intett. és arra gondolt. ahol Attila mérkőzött bizonyos Aétius nevezetű rómaival. de a bajtársiasság is valami. és a közösségi érzésnek is van matematikája. Ladó. hát öngyilkos lesz. Csillik. – Hát. És hát minden jót kívánok nektek. hogy a számtan szép és okos dolog. és nem tudott semmit. Egészen biztos. – Ladó mit szól hozzá? Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől). hogy a beszélgetést befejezte. A csónak elég rossz állapotban volt. és amikor Csillik a következő órán felírta a példát. Úgy érezte. – Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály. Csillik végül is befejezte művét.

és kiöntötte a folyadékot az udvarra. de általában őt is szerették. hát ott nem nőtt többé fű. szívem. elfoglalt. hogy gyermekét világra hozta. pedig legerősebb vagy az osztályban. Piri mama azonnal hiányolta. A fiú szülei mérnökök voltak.Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak. hadd szórakozzon. mint egy ház… – Ha hármasom lesz. – Dehogynem! Akkora négyesed lesz. drágám. ámbár a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba. mert amikor meghalt. cukrot. s abban a percben “Piri mama” lett. hogy: “A MI fiúnk!…” De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –. Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is. mert a háromkilós Gyula igazi mamája. Akkor pedig… – Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök. és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt. És ez igaz volt. forróra tárcsázta a telefont. mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét. – Nyugodt lehetsz. Mindebből látható. Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz. meg a patikus is. – Te mindenkit szeretsz. és a “Bütyök” egyébként is olyan “közönséges” szó… Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt. aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”. dudliztatta. Kengyel megadja. amit nem is mondtak ki. Gyanúsan közeledett az osztályelsőhöz: – Megrúgjalak. – Csak nem beteg ez a Béla? Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. mert mindig ad valamit. aki ott lakott már. kisfiam – mondja Piri mama –. Az asszony vegyész. vagy valami vérszegény bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. Janda? Az osztályelső elvörösödött. Ezenkívül. apám nem enged sehova. és kemény dolgokat mondott a doktornak. és szeme forogni kezdett. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula Ákos. a férfi gépészmérnök. és tekintélye megóvása érdekében odébbállt. azzal. hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit. jó volt az a gondolat. ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –. ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot. Ez nem számít feleletnek. gázszagban. – Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú. ámbár minden meggyőződés nélkül. dolgozó emberek. olyan meredeken sugárzott le a nap. hogy az az áldott Laci bácsi még ma is élne. hogy van-e ott fű?… – Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem. de én nevelem… – Hagyd Piroskát. – Nem vagyok nyugodt. szinte be is szüntette anyai tevékenységét. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott. megnézni. – Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama. Régen özvegy. az atya. Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára. még most sincs ott fű. vajas kenyeret. megláthatnád. – … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula. de nem szólt semmit. amikor Gyula született. mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet. amely rendkívül hosszú karon lógott. Soha! “Ha leutaznál. csörömpölésben Piri mamával. Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól. aki mindennap elmondja. azon a helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban. Arról persze nincs szó. Fürdette. – A tied. hanem Gyula apjának a testvére. de Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit. és felemelte nagy kezét. hogy: . azonnal és kereken megmondták. és ha Gyula Lajos tüsszentett. Nem azért.

Gyula mamája szőke volt. és jó ellátása is van. és nőtt is szépen. – Tizennégy éves lesz. A férfi később cigarettára gyújtott. helyes táplálkozás. – István! – mondta az idősebb Ladó. Hát hogyan gondolja? – Mindenképpen menjen a gyerek. hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony. Szépen növekedett tovább. olyannyira. ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. törékeny. s ennek is megvolt az a jó oldala. – Ne veszekedjünk. talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak. István pedig fekete. aztán jöhet a tébécé… Pazar logika! A reggelizőasztal fölött ellentétes. István majd ellenőrzi. – Hát vesd le a pulóvert! – Piri mama akarta. Két anya: több mint egy anya. de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra gondolok –. ne? És a tébécét se fessük a falra. – Vesd le! Aztán kiment a konyhába. tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –. addig sóhajtozott. megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné. – Meg akarod gyilkolni a gyermekedet. hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni. – Piroska. ugye? – Nem! Beskatulyázzuk a lakásba. – Hát… – akart valamit mondani Ladó. s a vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak. mert István a testvére volt. folyó… István nem lehet folyton a gyerek sarkában. Piri mama állt a sarkára. – Már tavaly is hívta. Ha éppen büntetni kell… – Elküldjük nyaralni. de majd meglátjuk a bizonyítványt. amíg anyja meg nem kérdezte: – Mi a bajod? – Melegem van. Ha – ellenben – a számtannal volt baj. minden napra viszi magával a feladatokat. szinte előrevetve árnyékát a mai szerencsétlen napnak. hogy vegye le. halk. megnyugtatta az aggódó szülőket: – Semmi baj. De láthatjuk a csodálatos anyai ösztönt is. azt a másik anyával el lehetett intézni. ha nem lenne olyan kelekótya… – Hát azt nem lehet éppen mondani. de ott van az a nagy mocsár. szívem: ugye. ahol mindig a szabadban lehet. hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy sehova! – A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni akarok. és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő gyakorlatképpen gyermekének. de a sportorvos. s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is. akkor természetesen: megbízható. Ilyenkor pulóver… mondtam neki. amely egyenesen a számtanra célzott. mert Gyula hitt bennük. hogy ha az egyik anya akart valamit. Bőséges. Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban… És Gyulának nem ment szét a feje. Ha például Piri mama ragyogó májusban pulóvert erőszakolt rá. – Istvánhoz kellene elküldeni. mire a férj elmosolyodott. zömök és hangos. Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni kozák kórusban találkozik az ember. Mindezekből látható.– Piroska nevelése… Gyula tehát két anya közt nevelkedett. mert olyan dorombolóan mély volt. Ilyen tekintetben István megbízható. nyárra meg el kell küldeni valahova. – Igenis. aki az egész osztályt megvizsgálta. . hogy legmagasabb volt az osztályban. megölöd ezt a gyereket. Kijelentem. mintha hordóból beszélt volna. ami Gyulának ellenszenves volt. – Ha maga mondja.

mint ahogy egy tutajoshoz illik. s ez határozottan jót tett megsértett egyéniségének. és megeszi a fene ebben a melegben. de – egyedül. És Lili néni ment. mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék. és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az időkre. aki örvények felett egyensúlyoz. Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette. mert megrendült a ház. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és senkit. A tüdeje tökéletesen rendben volt. Lilit tehát meglátogatom. Egyszóval: Gyula úgy járt. és ami még szomorúbb. István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –. A libát azonnal a tepsibe. Jó. s az előszobából olyan csók hallatszott. de nem is szólhat. Lili néni ezek után még hozzátette. mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok. hogy mi keresnivalója lenne a nádasban. sem erről a beszélgetésről. mint a tengerészek. – Lili szamár volt és előkelő. ahol csak pióca terem. és kijelentette. Ebben a csomagban egy liba van és más apróság. csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés következménye –. ahova akar. és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa. hogy eszembe hozod: meg is látogatom. hogy Lili otthagyott. mert távozni akartak. István bácsi soha nem írta. és lila lett. aztán olyan ordításba csapott. ha szülei egy-egy hétre lehozták. s ezután is az lesz. mintha egymás után két ember esett volna le a harmadik emeletről. mert eddig is ő vezette a házat. ahol csak szúnyog. hogy ott is akar meghalni. mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani. István bácsi fél óra alatt kiordította magát. mert tegnap vágták. hogy jobb lenne Pesten élni. hogy menjen. Én az ura voltam. mint erdőben a gomba. ezért váltunk el. agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –. nem csodálom. Féltették is fiukat. de nem is értették. s az ilyen durva környezet csak elrontana. amelyek csak ordítva használatosak. s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre” vonatkozólag. városi liliomszál. úgy nézett feleségére. mint egy pisztolylövés. hogy a legyek rémülten verték fejüket az ablaküvegbe. te égimeszelő! Hadd öleljelek meg! Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot. s ez az előléptetés nem jelentett neki semmit.Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről. arca felfúvódott. István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit házvezetőnőnek. mert ennek a zajos mezei embernek minden érkezése ünnep volt. ott is született. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép… . hogy jön. te mérnök leszel vagy orvos. csak azt a földet. A kölyök itthon van? – Itt vagyok. és amikor Lili néni szóba hozta. vízen és a nagy lápon. s ezt nem bírta. Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben. Most Lili ura a férjének. Nancsi néni öreg szakácsnő volt. István bácsi! – Szervusz. a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn. s a szárazföldön kacsázik. amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme forogni kezdett. – És az ura mit szól hozzá? – Nem “ura”. s összegezve a csata eredményét. – István. – Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –. aminek minden barázdáját ismerte. hogy ő érkezett. de már az ajtónyitásról tudni lehetett. vagy a vízen. felajánlotta Lili néninek. csak férje. hogy: – … végeredményben ez olyan paraszti élet. és egyéb vízi emberek. ami a gazdasághoz tartozott. aki nem szól semmit.

– Megvagyok. és ruhája is ugyanaz. becsszavamra láttam. hogy kinek a társaságában vagy. Nagyon fontos. hogy így meg úgy. – Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva. Gyula akkor még nem tudhatta. hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél. Fognánk halat. mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a . de hát lányféle nem is odavaló. mert jó volt Bütyök mellett maradni. – Belemész a pirosba. mint a penész. és úgy érezte. mert óriás volt. köszönöm kérdésit. Persze. – Szerezte? – hunyorított. csak egy kicsit kérgesebb. Ez igaz volt. bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. hogy mióta ismeri. Bütyökék egy hosszú. tudod. Arra eszmél fel. pihen]. bölcs öregember. És arra sokszor volt szükség forró nyarakban. gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit. Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. Matula tiszta szívű. nem szoktam hazudni. a Jegenye utca végén. hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos hármas… Kengyel… de most már tudja. s a fele udvarra árnyékot vetett. hogy engeditek vagy nem. amikor árnyékra volt szükség. – Jövőre. – Mi újság odakint? – Hát mért nem gyün már egyszer ki. akik rendszerint éjjel és “magánügyben” jártak.« tudja. jó – legyintett az asszony –. ez nem igaz. de a természetről annyit tud az öreg. – Terka. öregesen. s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. ahol nem volt egyetlen jegenye sem. de felügyelt a nádvágókra is és a gyékényszedőkre. hogy a végén négyest írt be. Majd akkor! Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot. az apám olyan mérnökember… – Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase. és Gyula csak az irodában találkozott néha Matulával. de ez a különös szag nem volt kellemetlen. ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek. és ez a tudat elkeserítő. de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót. amiben először látta. Ha Kengyel… – Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –. hal meg annyi van. Én nem szólok bele. – Ezt csak úgy mondod… – Szavamat adtam. – Maga nem szivarozik? Tutajos erre kissé elpirult. hogy az öreg keze bükkfából van. nem öregedett egy napot sem. – Még nem Matula bácsi. földszintes házban laktak. beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is. napozz. füst. hogy Kengyel végül is négyest adott. Igaz: szépen képviselte. meg ennénk is… – Nem engednek. nem látsz? – Elgondolkodtam. Matulának pipa-. nemkülönben minden “járkélő”-re. majd jövőre. a gémek is. miket beszélsz? – Jó. Gyula úgy gondolta. – Hogy van.– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –. mert István bácsi szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra.és mocsárszaga volt. aki látta. – Terka. mint két egyetemi tanár. talán az öreg Matulától akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni… – Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan. én is szeretem az öreget. aki csősz volt a nagy nádas táján. csak barátját vidámabbnak lássa. és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van… Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet. Fürödni meg itt is lehet a kert alatt a patakban. Matula bácsi. Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után.

Billegett a mérleg. még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem… – Beteg vagy és kész. Most is vasalt. és utána Bütyök eljön hozzánk. . – Köszönöm.” El is múlt szépen. elővette az esti kétségeket. és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek. mintha a tetőn már lángok csaptak volna ki. ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem. s arra ébredt fel. miközben szikrák pattogtak ki a lyukakon. hol a másik. – Majd segítek – jelentkezett Gyula. jaj. Bütyök. de ez azért mégsem illik… Béla. és eljött az évzáró. – Köszönöm. de a másikon ott állt Kengyel. kenj egy darabot Gyuszinak is. mert annyi képzelőereje neki is volt. hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát. Igen – gondolta –. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének. Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden… Azt nem lehet mondani. Piri mama. “Még egy kicsit alszom – gondolta végül –. odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret. Nem. Két csomag lesz. – Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám. hogy majdnem elütötte Csalinga nénit. azaz inkább azok rohanták meg. hogy Piri mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé tiszteletlennek tartotta. – Én sem ebédeltem még. ha kést ütnek a horpaszába. Gyuszikám. ha megjöttél. hogy Piri mama költögeti. A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba. Hívjanak fel telefonon. az ügyvéd úr nagyon kényes. – Jaj – mondta –. vigyázzatok a ruhára. amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is. Egyél valamit. ne gyűrjétek. mert odahaza nem volt ilyen jó a kenyér. ha meglát. Gyula erre megvonaglott. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret. akkor elmúlik a fejfájásom. Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon. Majd én megmondom nekik… Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött. – Béluskám. Mondd meg. aztán. mint a nemes vad. – Hány órára mégy. hogy hívjanak fel telefonon. Gyere. kisfiam? – Nyolcra. és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán. fiam. – Azt hittem: kilencre. mert Pondoray néni özvegy volt. de itt mindig csodálatosan ízlett. a bizonyítvány kiosztásának napja is. – A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –. és kis nyugdíja mellett ebből élt. szótlanul táplálkozva. – Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját. Egy darabig féloldalt pislogott az órára. A hatalmas asszonyság letette a kosarakat. hogy megmondja a véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról. azért siettem.konyhában télen. a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve. de mivel az még csak fél hét körül ténfergett. mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult. Pondoray néni. Ha nem mosott. az bizonyos. amit ugyanazon közértből hozattak. hogy nem sül ki a szeme ötven fillér borravalót adni. akkor vasalt. csak nyögött egyet. s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú város között. – Ne izgasd magad. Piri mama cigánykereket hány örömében. és a bizonyítványon már úgysem lehet változtatni. aki két kosarával teljesen elfoglalta a lejáratot. hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán. A hármason… És úgy rohant le a lépcsőn. Barátunk. Nem szólt. a bizonyítványon már nem lehet. rendesen ebédelsz. és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten. – Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök.

hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat. A hölgy valóban szalmakalapot viselt. hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel. hogy feledhetetlen napok. Kocsis bácsi… – Éhen – mondta a nagybajszú portás –. de Bikfic gyenge jellemű volt. – Csak azt szeretném tudni. és ütemesen kiabálták: – Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki! Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt. – Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –. hogy nevetését leplezze. Mármint a nőnek… – tette még hozzá. éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom. egy olyan csészealjszerű micsodát. azaz Avas Elemér. Aztán hirtelen befordult az ajtón. Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot. ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász. mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok –. a verebek kerestek a szemétládában. hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a nadrágjára.– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula. és Gyula meghajolt. de erre már nem kapott választ. Éppen Kengyelnek… – és úgy pislogott Tutajosunkra. a Bikfic helyeselt a farkával. mi van még hátra – kérdezte valaki –. – Parancsoljon. aki a verstől egészen megvadult –. – Gyerekek.) Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén. tanár úr. Az ünnepélyt a kertben tartották. – Semmi – hánytorgott Jogász –. jegyet váltott a villamoson. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette. de Gyulára nézett. a vonatom egy óra múlva megy. Ott van Kengyel egy nővel. és a nagy fa mellett letette a két széket. és még sejtelme sincs róla. és Csalinga néni csak saját magának mondhatta el véleményét. aki fehér sortban érkezett. jól áll a nyakkendőm? – Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós. hogy Dub normális. aki teljesen megzavarodott. – Ki mondta azt. ott a nagy fa mellett. saját szerzeményű gyászindulóval. aki kizárólag a havi fizetés előtt érkezett. azaz Kocsis bácsiba. – Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek. aki három széket cipelt egyszerre. Hangverseny. – Segítek. aztán letette a székeket. Hát lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon… – Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. ezt a kettőt hozhatja. mintha Gyulából azt nézte volna ki. hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve. mint akinek semmi köze nincs a jeles intézethez. mert eddig úgy tudta. – Köszönjük. beleütközve a portásba. és úgy közelítette meg az iskolát. és éppen egy nyolcadikos búcsúzott. Külön kiemeli Tutajos hármasát… . Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. később még visszajönnek… Bolha a markába köhögött. de határozottan csinos volt. – Persze. – Hülye! – mondta Jogász. Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott. most már csak Kengyel következik. – Nem keresett senki? – Dehogynem – suttogta a Jogász. mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra idegtépő perceiről. amíg saját osztályának kellemes társaságában elvegyülhetett. Tutajos – mondta Kengyel. szalmakalapja van. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította. mert ez már az utcán volt. az egész házban riadalmat keltve. s így olyan mekegésszerű hangokat hallatott. hogy hanyatt ne essék. mert bérletét otthon felejtette. Dubovánszky évzáróra mindig nyakkendőben érkezett. míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. saját versében állítva. mindig igazat adott mindenkinek. legfeljebb a szerelőék kutyája. amire egyébként nem volt senki kíváncsi.

Keze ökölbe szorult. drága csemetéim. – Most persze lapultok. Kalmár? – Tanár úr kérem. és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék. – Balogh! Bence! Birkás… Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban. amelyet nem ismert még. – Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet. – Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök. hogy még a reménytelen ifjak is megnyugodtak. egyél. az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon. szemét egy pillanatra behunyta. Kengyel tanár úr azt mondta. Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból. sajnos. Lajos bácsi. mint például Kengyeltől a hármas. Fiacskám. Aztán helyére ment. kiemelte a tintatartót a helyéről. hogy szeptemberben Csilliket fél kézzel a falhoz kenhesd. és azt hiszitek. hogy az éjjel belopódzott a tanáriba egy tündér. Sajnos. az nem érdemli meg magyarból a jelest. mert a kitűnő ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán.– Jogász. Kercsarik… – Phh – nyögött Tutajosunk –. Hármas. és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna. és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét kezeit az öreg tanár –. semmi nyomát sem láttam. mert vége lett az ünnepélynek. hogy ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet. s ez idő alatt be is csukta a kemény fedelű okmányt. hogy foglalkozzam vele számtanból. – Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly. akinek vonatja immár fél óra múlva indul. mert a katedrán már ott ült az osztályfőnök. – Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó. hogy rá kerüljön a sor. de csak úgy. sápadt fiúnak. Ilontai. A kiváló ifjúság a tantermek felé özönlött. Ladó!… És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért. könyveidet tedd félre. rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam igazítani… – A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék. . de erre már nem került sor. – Kibújok a bőrömből. szedd össze magad. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is úgy írta be. mert a tündérek is tudják már. – Lajos bácsi kérem. ha Acél meg foglalkozik veled magyarból. Kalmár. Kalmárnak jó bizonyítványa volt. (Csillik elnézően mosolygott…) De felállt Janda. – Nem bánom. olyan derűs részvéttel. Kovács. meghajolt: – Jó nyaralást kívánok. és kivételesen elcsendesedett. Keze kicsit reszketett. így vidáman vette át a könyvecskét. így magyarból is jelesed van. és Lajos bácsitól a kettes is jobban esett. Az éljennek gyenge visszhangja volt. – Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul. mert rettenetes ideges volt. – Ha valaki közbeszól. megőrülök. aki már megint megfeledkezett az ilyen közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. egy tündérke. amikor átvette a nyitott könyvecskét. mert aki feleslegesen idegen szavakat használ. félelem és remény vad hullámzásában várta. a vakációban ne törődj semmivel. – Horváth. hármast adott… – Kincses. Tehát jeles magyar szamár vagy. már nem javíthatom ki az osztályzatodat. Meglásd. bár az előbb említett rovarok mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. sétálgass. hozzávágom a tintatartót… – Mit akarsz avval a tintatartóval. hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek. és maga elé tette az ítéletet. hogy Acélt a vakációban abriktoljam… – Mit csinálj? – Szóval. te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula.

Zsongott az egész épület. És odaálltak a guberálók mögé. ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt. húzd már. de a kofa – igen! – Éljen Lajos bácsi. és örüljetek fiatalságotoknak és a nyárnak. Igen. és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. – Na. és lehúzta az újságot – izé… rosszabb is lehetett volna. Wallenberg… Lajos bácsi végignézett az osztályon. – Jöjjön. hogy menjetek. és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”… Tutajos úgy érezte. látod! . – Hát ti mit csináltok? Az ajtóban Kengyel. aztán kiürült a tanterem is. aztán felállt. Vas. és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta az újságot. mintha megcsiklandozták volna. Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás. elsüllyed. ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. – Na. Lajos bácsi! – üvöltött Sós. tanár úr… én igazán… –. számtan: jeles… – Tanár úr – fordult meg Bütyök –. és mellette a szép lány. hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé. Tutajos megdöbbenve nézett barátjára. ezt mi is megnézzük. megtévesztésül a leselkedőknek… – Eressz be! Bütyök visszaérkezett. – Na. – Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –. hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig. – Igen. hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő. – Majd ha egyedül leszünk… – Megbolondulok a kíváncsiságtól. de le is takarta a sportújsággal. Bütyök – sóhajtott Gyula –. és ő sem nézte meg a bizonyítványát. mert a perec. milyen Kengyel. Gyula Lajos pedig úgy érezte. Ormos.) Lajos bácsitól nem is féltem én. Bütyök! – rendelkezett Kengyel. engem is ez a kutya Kengyel érdekel. hogy négyest írt be… szavadat is adtad… – Láttam is! De hát tudod. hát ez nem fontos… magyar: jó. – Számtan – mondta Kengyel –. ha a fiúk megengedik. (Az újság lassan csúszott lefelé. – Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –. A két fiú felállt a dermedt csendben. aztán majd én is… – Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs. és érezte. – Hát. fiúk. és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón. ami szelet ígér. én most egy szép. – Mikics. Pókos. az nem lötyög mindenbe bele. mint egy naplemente. Bütyök füle olyan piros volt. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai susogtak. és kinyitotta ugyan a könyvecskét.– Mutasd! – mocorgott Bütyök. csak Sós Károly volt csendes. de ez a zsongás a kapu felé húzódott. Mivel azonban – tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve (ámbár ez tulajdonképpen: főnév). éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály. de… – … nem mond. hogy csak a levegőbe írt. húzd. – Magaviselet – lehelte Bütyök –. hosszú beszédet is mondhatnék. – Izé… – kezdte Bütyök. Éva. – Vági. asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása követte. tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok kíváncsi… A lány megnyikkant. Kengyel alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen. – Hiszen azt mondtad. – Nyisd ki. Pondoray! Bütyök kimászott a padból. mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel.

és hideg szeme olyan volt. – Színvak maga. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”. de a hangyák már eltávoztak gerincéről. hogy a menyasszony számtantanár. megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen. és nem lehet megtartani. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos. amikor Bütyök végre meg tudott szólalni. A lépések már kint kopogtak elmenőben. sőt az egyik morgott is. és mintha felszakadt volna a messzeség. Kengyel pedig kezet nyújtott. valami simogató. Mindez azonban rossz álom volt csupán. A menyasszonyom. az a szódás kocsi várhat! És ez a rendőr ugyanaz volt. – Gyerünk. összetöröm a csontját… Ámbár… azt nem hiszem el. számtan – fizika szakos tanárnő. ez pedig Pondoray Béla: a Bütyök. szabadság! Mosolyogtak. vidám és játékos kutyusok. az nem lehet számtantanár. hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak. – Ne kapkodj. . de… hát ez meglep. ezt látta mindenki. Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag. meleg ragyogással. amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét. mintha áldást akarna osztani a járókelő emberiségnek. Most minden szép volt és jó. ne ugráljon. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett. Számtanból jeles?! – Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát. és ilyen szép. – Gyere majd fel délután. még a bámészkodó verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált. azt egyik sem tudta. hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek. Ténferegtek a ragyogó utcákon.Aztán Gyula vállára tette a kezét. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva. Ezt meg kell beszélni. és – szerencsére nem tudták. amint odaértek. (Milyen puha. Ladó. Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni. A fiúk kezet csókoltak. ahol végigömlött a nyár. jószagú a keze – gondolta Gyula. Aki Éva. Lassan! Magyar: jeles. – Gratulálok. néha összenéztek. nem lehet megosztani. és gyengék voltak. titokzatos messzeség.és fizikatanárnő feje felett. hogy a csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan. Bütyöknek úgy tele volt a szíve. fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van. mindent megbeszélünk. megmosakodtak volna. de tele voltak valamivel. A rendőr most úgy tárta szét karját. Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula. mint a párás. Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni. szívem – mondta Kengyel. S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni. – Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond. sem elmondani nem lehet. persze. és Gyula úgy látta. Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe. A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna. A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között. aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó gyalogjáróra. hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni.) – Hát akkor menjünk. Két hónap! Szabad. de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak. – Én is gratulálok. hogy: akinek hármasa van. még be sem mutattalak benneteket ennek a hölgynek. – Persze – mondta Bütyök –. ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta. mert Gyula belement a sárgába. Hogy mit kell megbeszélni. mintha azt mondta volna: – Tessék. mint a fűzfa fiatal hajtása. Azután már alig beszélgettek. egyszerre végtelen lett a tér és az idő. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van. fiúk.

– A fiú nem rendetlen. a fordulónál Bikfic állt. hogy milyen minőségben. amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár. amelynek ellenzője törött volt. Bikfic – figyelmeztette Gyula. aki eddig ezt sose kérdezte meg. Mert bizony. fiam. Gyula eltűnt a kapu árnyékában. István küldte a pulykát a vasútról… akkora állat. pihenj. az az Éva. – Hagyjátok! – mondta Piri mama. Gyula pedig megnyomta az előszoba csengőjét. így szemét és az ókulát többször meg kellett törülnie. most már igazán nincs semmi dolgod… Igen. milyen szép ez… jaj. Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt. az bizonyos. ha elfoglalja magát valamivel. és ha Gyula történetesen szöget vert a falba. és kedélyesen lengette zászlós farkát. ami szinte fárasztó lett volna. amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk elszenderedett. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról. És ez a szoba volt minden titok tudója. mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni. ismét elővette a bizonyítványt. azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő. Kengyel kiváló ember. Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját. A lépcsők felett. mert a rokon előkelő állást töltött be. hát szöget vert. de a lépcsőnél. mert a kis odú hatalmas csarnokká bővült. a konyhába. és boldog révületben nézett végig a szobán. minden tervek meghallgató ja. később azonban úgy érezte: őt is nézik. s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai szárnyas túlvilági illatát. mire Bikfic hazakísérte a fiút. ámbár Bütyök inkább a zsebében tartotta a kitűnő fejfödőt. igen. tervek és titkok garmadával. A konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott. aki a maharadzsa életét mentette meg. ezt Gyula is érezte. és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama nyakába. de azt pontosan nem lehetett tudni. és ha madáretetőt tett az ablakba. de most úgy érezte. de hogy valóság volt. – Négy után. . s ez sok pénzbe került… Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt.– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök. és jobb. de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta. árnyékolta be az ifjú homlokát. de orvos is volt egyúttal. Bikfic leült az ajtó előtt. de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága: hogy teljesen az övé volt. amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”. és megvakarta a bozontos kis kutya füle tövét. ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának. Gyuluskám. és az a hölgy. és mint a háztető. minden álmok őrzője. elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem csodálhatunk. szívem. Más nem. ha nem lett volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi! A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette. mert Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában. néha az ifjú maharadzsák nevelője. megég a pulyka! Gyere. csak egy kis odú ez a szoba. abba sem szólt bele senki. mint ha csavarog. nem tudom. Mert voltak itt álmok. Csak egy kis odú volt ez a szoba. mint egy strucc. ahol már világosabb volt. mert – immáron nyolcadikosok voltak. – Nem illik leselkedni. mint egy végtelen űrt. Igen – gondolta –. amit az átélt izgalmak. – Látod… látod. Dőlj végig a díványon. ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan. Piri mama könnyen és szívesen könnyezett. s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt. mert elő kellett vennie. amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek. – És hogy került oda? – kérdezte Gyula. aztán kifényesedtek. elég puha lesz-e… De milyen nyúzott vagy.

ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit is. a szomorú emlékű Héttoronnyal együtt.– Kérlek szépen. mint a bocskortalp. s a keze most olyan puha volt. ki a Fekete-tengerre. hogy a Dunán kellene lecsorogni. – Valami gépeket vittek a maharadzsának. éspedig nem álmában. csak Géza bátyám… – De hogy orvos is? – tűnődött Gyula. és Gyula lemondott Konstantinápolyról. hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra kerül sor. Csuda feje van! És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. mert olyan lesz. a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”. és Kengyelt elseperte valami földrengés. – Lehet. látva Gyula meghökkenését. hogy: “Mit csináltok. hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá. mert ott ez a szokás… – Látod ezt a kocsit? Rolls Royce… – Az övé? – Hát persze! Ezen járnak vadászni… Ezek után Géza bácsi vadászmester. és már látta. és gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna. hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene. – Hol van a kölyök. de ekkor megdördült az ég. A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és Géza bácsit. mert ha valamelyik szülő bekukkant. amikor azt mondta. A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt. a bicska. ami már csak azért is jó volt. és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. Piroskám. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott. amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset. szalonna és piros paradicsom mellé. hadd ölelem meg. hogy kis odúja erről is hallgat. s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg. megnézni Konstantinápolyi. Pondoray Géza egy autóra támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel. – Géza bácsi is Triesztből indult el. nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi kétség. és mögötte Kengyel… akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját… “Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula. és a bizonyítványát is látni akarom… – Pszt… alszik szegényke… – Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –. és senki nem tudta beszerelni. hanem valóságban. dugó. és Gyula Lajos elhatározta – álmában –. mert István bácsi jelent meg. gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre megnyugodott. és turbánt viselt. talán mert érezte. “Köszönöm. míg Gyula úgy gondolta. kellemes dohányszag kíséretében. hagyma. Bütyök Triesztet ajánlotta. autójával együtt. Gyula el is búcsúzott. mint Éva tanárnőé. . pipa. madzag. de főképp valóságos személyisége megjelent a porondon – valljuk meg –. hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula. hogy az öreg csősznek. s ez Bütyöknek nagyon rosszul esett. azt a betyár pulykát bőven zsírral. s most hogy István bácsi súlyos és kedves. mesebeli díszegyenruhában. Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés. kenyérruha. Trieszt – Bombay – mondta Bütyök. mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben. és Szuezben is felülhetnek ugyanazon hajóra. Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. Géza bácsi szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába. mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén. dohányzacskó. zöldpaprika. Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel. és öntözd meg. mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök. – Azt közben tanulta meg. mint ilyen maskarába öltöztetett fényképeket. Álmában Matula jelent meg.

aki a “rengeteg tanulás” után még ilyen csatazajra sem ébred fel. – Lefekszem én is pár percre. zoknit nem veszek. de Gyula ismét álmodott. lesz öt óra. csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában. ámbár ezt hallani nem lehetett. Pihenhetsz is egy kicsit utána. Végül is feketét rendelt. végül valami távoli beszédet is. Piroskám. újra elaludt. Persze. István kérdően nézett Gyulára. tehát ki sem nyitotta szemét. Ez persze nem volt igaz. Gyula hallotta még. amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult. amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el István a szivarvéget –. angyalom. – Vegyél neki valami könyvet. megebédelünk. és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel. Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton. aztán elviszem a fiút. és inkább csak nézte a fiú kanalazását. amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott. hatalmas fújásokat. úgy értem. később pedig rá is dőlt az asztalra. és nem volt erdő sem. és nehézkesen felállt. s először arra gondolt. – Ákos mindent ostobaságnak tart. tehát nem hallhatott semmit. hogy az üvegpoharak összekoccantak a polcon. hol hatalmas tölgyrönköket fűrészeltek. hát feldönti az asztalt. illetve valamivel később erdőben járt álmában. Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett. aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést. – Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom. a legnagyobb erdei fűrésszel. ámbár tett egy olyan mozdulatot. Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik. amiben állatok vannak. Edzeni kell a gyereket! Olyan hosszúra nőtt. Bicskája van? – Nincs. látod! Célszerű dolgok kellenek. ez az asztal az én asztalom… Az ifjú kissé hátrafordult. de – gondolta – üsse kő. – Most pedig elmegyünk csavarogni. – Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. Nem tudod. sok lenne egy ökörnek is. de nincs benne vér. a ruhád meg addig kivasalom. mint a krumplicsíra a pincében. meg lehetne fürdeni? – Persze. Marhaság! Hát még? – Végy neki egy pár jó erős szandált. veszek neki egy s mást. állattörténetek meg madarak. ha sok a nap. hozzá való zoknival. – Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. vágyom már egy adag jó fagylaltra. de ne kényeztesse. Nem volt ott fűrész. és az első szél feldönti. s a gyerek is alszik még. aztán a kedélyesen dülleszkedő egyén hátára. mire van kedve? Piri mama elgondolkodott. . – Napszemüveg… – Nem veszek! Csukja be a szemét. Pirikém. diskurálni kezdett valakivel. – Na. Szandált veszek. aztán. ha a jeges édesség a lyukas fogába megy. de majd én kézbe veszem… Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést. Ti majd Gyulával ebédeltek. majd megint a fiúra. mert ez a vágya. – Ez az én asztalom. hogy álom ez az egész a bizonyítvánnyal együtt. igaz. aztán a víz zuhogásába vegyült krákogást. – De hát nem csoda: amit ezektől a szerencsétlenektől mostanában követelnek. mire Ákosék hazaérnek. csak a felháborodásnak azt a fenyegető dörgését. A hivatalos dolgokat már elintéztem. ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. és a válla felett lenézett: – Na és? István arca lilás árnyba borult. aztán meg arra. Semmit sem lehetett hallani. mintha István gazdának neki akarna menni… Még csak ez hiányzott. hogy ő fáradt ifjú. ez is csak álom volt. ámbár Ákos ostobaságnak tartja.Gyula még az álom határán lebegett.

sem vágni. – Viszem én… – Add csak ide. személyére s az “ilyen nyegle. vagy megőszülne. amely – mint minden mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki. egy szót se többet. Ha szükséges. – Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak! – Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –. sem horgászni. aki egy vastag vizespoharat markolt meg. – Várj fiam. A fülledt alkony megállt az utcán. tankönyveket is hozzon magával…” – Ugye. Istvánban meg lehet bízni! A megbízható István ebben a pillanatban mondta. hogy a kívánságok nagyon természetesek. és olyan terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére. . kikötésekkel és ígéretekkel. se fel. El is múlott. hogy a mezei szótár egész.Gyula sápadtan nézett nagybátyjára. megvolt a vizsga. elengednek-e. az ugyancsak megbízható Tutajosnak: – Add ide azt a hosszú csomagot. még lefújná a nyaralásod. ne menjen a nádasba. Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt. azt a kockás rövid ujjú inget nem találom. és megírta. Elég talán annyi. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni. azokat megmutathatod. irodai vonalzókra vigyázni kell! – Mi? – Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná. hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott köszönetet. ezt elhihetitek. A jó szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba. ne menjen a gépekhez közel. A szoba már majdnem teljesen sötét volt. sajnálni való az ilyen alak. Ebben a csomagban tehát irodai vonalzók és mércék vannak… – Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula. és Bütyök sem vágyott világosságra. különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak. – És a bicskát se igen mutogasd. Időnként Piri mama nyitott be: – Gyuluskám. mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –. cipőüzlet! Ide bemegyünk. csavarhúzó és körömreszelő is. ne másszon fára. és “a fiatok jó kezekben lesz. és Tutajos barátunk derékig elpirult. Aztán a könyvesboltba mentek. erdőbe. elég nagy az udvar és a kert. – Még azt sem tudom. – Szerencse még. Erős szandált kérek a fiúnak… – majd egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó. amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. aztán se le. s a villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak. – Kérem úgy csomagolni. naplopó kengurukra” általában. hogy horgászbotot vettem. – Megérdemled. hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés történt. még a tankönyvekről sem feledkezett meg. attól elmúlik a mérgem. hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó ollóról is… – mérgelődött. István bácsi majdnem kibökte. a kert végében pedig a kis patak fürdéshez éppen elég. hiszen… azaz. itt megiszom egy pohár sört. aztán a sportboltba. amit kár lenne ismételni. de Gyula nem gyújtott villanyt. s még az utcán is morgott egy darabig. persze hogy elengednek. – Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –. ne menjen mély vízre. s inkább az apját kellene felpofozni… hopp. Bízd csak rám. ahol rúgó és öklelő fenevadak vannak. – El! Mért ne engednének el. mert a házak falaiból dőlt a meleg. hogy bekap valami óriási csuka. Az ilyen hosszú. bizonyára? És remekül sikerült… – Színjeles! István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra.

Piri mama. Nyugodt lehetsz. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem. – Te nem jössz? – Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét. eltűnőben a homályos lépcsőházban. – Kitalálni – sóhajtott Bütyök. és a szivar parázsló feje. csak mosolygott. de a találmányra büszke… és most boldog. nem szeretném. amikor Bütyök kiballagott. hogy nem lesz arra szükség. s amikor apád azt mondta. – Hozzám! – mondta István. de István bátyád azt mondta. kisfiam. ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –. Azt mondja. Csend lett a szobában. mint az egyszemű szegénység. – Elég az. csak pislogott. István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt. nem tud lépcsőt járni… Attól aztán még nagyobb lett a csend. mire a dívány olyan fájdalmasan nyikkant. hogy “mérnök fejed” van. hogy te. mint a bagoly. öreg Bütyök! – mondta. Tetszik tudni. aminek azonban sok akadálya volt. a tehenek kevesebb tejet adnak. hunyorgott a homályban. amiben része lehetett annak a kisebbfajta áldomásnak is. de nem a levélre gondoltak. a csillár szakad le. hát képibe vágta volna a poharat… – Jól van. a ruhákat én viszem haza… anyámnak fáj a lába. hogy az ötezer forint nem számít. mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata. Mit lehet itt kitalálni? . – Az anyád azt mondta. és gondolj rám is. az én nevelésem vagy… az én fiam… – Csakis. amikor egyedül maradtak –. Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem. – Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –. de Istvánnak reggelre otthon kell lennie. – István bácsi mit szólt? – Semmit. De mit? A lámpát akkor sem gyújtották fel. mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak. amitől a rugók panaszos nyöszörgésbe kezdtek. most már István bácsi a főnök. Ha az a jampec nem megy ki. – Dugja el. és ötezer forintot kapott.– Még szárad – mondta Bütyök. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen. és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára. írok… Fogták egymás kezét. Piri mama ezen kissé meghökkent. mint amikor a kutyának a farkára lépnek. hanem arra. elég hosszú a nyár. hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából. Édesanyáddal majdnem összevesztek. aztán leült a két gyerek mellé. És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben. amiben a hosszú léniák vannak. – Szervusz. majd eldugom. – Mért nem hoztad el? – Nem lehetett. helyet adva a pótatya vaskos egyéniségének. ha nem hallják az ő hangját. Tutajoskám. – És írjál. – Csak hat inget tudok adni. Piri mama. Megint küldött egyet. – Fene egye meg – dörmögött István –. és leengedte magát a díványra. és cipője kopogása árván. amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul. Piri mama! És István bácsi az apám. mit lehet itt kitalálni? Géza bátyám is csak fényképeket küld. de arról senki nem beszél. kisfiam. az ünneplő ruhád is csomagoljam be. Mulass jól. – Apád valami újítást csinált a gyárban. gyúródott leszel. Azt mondta. ugye. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást. mert hátha vendégségbe mentek. Pedig elefánton ült… turbánban… Hát én akkor elmegyek. magányosan ugyanezt kérdezte. Tutajos! Mindenről írjál! – Írok. hogy könnybe lábadt az ifjú szeme. ha énrám úgy nézne. mire odaértek. egyáltalán nem lehet. tudod. hogy ki kell találni valamit. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal.

azonnal írj… – Ssss-ssss-ssss… eregette a mozdony a gőzt. és – ha közel hajolt az ember az ablakhoz – sejtelmes messzeségbe nyúltak az ezüstös búzatáblák és kanyargó utak. és a tó vizére fényes gyalogutat rakott a pufók bolygó. hogy azon a pénzen már házat vehettünk volna… – Érdekes – mondta István bácsi –. amelyeknek nincs vége. – Tessék csak nyugodtan… az uram annyit bagózik. hogy ott egy jó magasugró minden további nélkül beugrik az első emeleti ablakon. de szeme kerekre is nyílt abban a pillanatban. A mozdony hujjantott egyet-egyet. hanem simán iramodtak. és mihelyt megérkeztek. három… hány csomagunk volt összesen. kis őrházak bukkantak fel a sínek mentén. s onnét láthatta a Velencei-tavat. és Gyula kiment a folyosóra. a zsibongás. hogy a kis égitest vonzása olyan kicsiny. Húzd fel. összekeveredett a búcsúzás. és időnként megütött egy-egy kereket. hogy mire Gyula megnyugodott végre a fülke sarkában. akik elindították ezt a szabadságos vonatot. meglett? – Meg. amely ugyanaz volt. mint a kéményseprő. A gyorsvonat már kint kígyózott a váltók között. – A csónak – rebegte –. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt. fiam. buzogányos sáskaréjban. és szinte érzi a bokáján Bütyök rúgását: “Alszol?” . egy izgatott hang a peronról: – Jani. Az ablak előtt hűvös mocsárszag suhant el. Gyula Lajos azonban már nem tudhatta meg. Fényjelek. mérik az időt. mert reggelre olyanok leszünk. az én csónakom! Becsszavamra – igazolta önmaga előtt a látványt. A kivilágított állomásokon emberek álltak. majd csak Székesfehérváron. Gyula? – Öt. és van kedve ugrálni annak. a berakodás. és egyiknek sincs háza. A délutáni gyorsnál eshetett ki a zsebemből. új utasok ténfergése a folyosón. lágy ringatózással. aki odaér… – mélázott Tutajos barátunk. ugyanazon öbölben. – Egy. a jegyváltás. és elindult az egész pályaudvar visszafelé. s a sürgönypóznák olyan vágtatva ugráltak el az ablak előtt. és ide-oda riszálta a kocsikat. érdekes. mert ott nyitva volt az ablak. És nem állnak meg sehol. lapátolják a szenet. Asszonyom. és Gyula tisztelettel. az: ablakot. melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal. mintha saját kezűleg vitték volna a sürgős üzeneteket Pest felé. A csónak pontosan úgy hasalt a vízen. Ilonkára vigyázz. egyiknek sincs. Janikám. kettő. beállították a váltókat. A kocsik most már nem csattogtak a váltók irányítása közben. mert újra szabad mezők jöttek. ott elöl valahol – ksss… ksss… Az ablak előtt egy ember ment el hosszú nyelű kalapáccsal. mert elindult a vonat előre. csillagos ég. Később felkelt a hold. kendős asszonyok. amelyre idestova eljutnak az emberek. – Itt csak négy van… nem! Itt az ötödik. ahogy ő akkor elképzelte. Nekem egy csomó ismerősöm van. Ezt Gyula többször olvasta újságokban és egyebütt. mint amit azon a szörnyű számtanórán megálmodott. – Kling – mondta a kerék – pling… az ember pedig átszólt a túlsó vonathoz egy másik kalapácsosnak: – Na. Ha ugyan van ott emelet. az ajtó melletti sarokban. akik állnak és maradnak. sőt szeretettel gondolt az emberekre. de azt is. és valamikor lerakták a síneket. a sonkászsemlye a pléd zsebében van meg a kofferkulcs is. Aztán nádasok jöttek. nem zavarja a szivarfüst? Egy asszony ült még a fülkében. Miska vette észre. A fene ezt a sok csomagot. hogy mi esett ki a kalapácsos ember zsebéből. hiszen behálózzák az egész földet. de reptében is titokzatos ígéreteket susogott. akik nem dohányoznak.Az események ezek után úgy egymásra estek. Szavamra. és Gyulának jó érzés volt így elrohanni emberek előtt. seprik a kocsikat. görbe cölöphöz kötve.

és mivel választ nem kapott. “Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte Gyula Lajos önmagától. Később azonban megtudta. az pedig. “zabba mennek a lovak”! Gyula felugrott. – Vedd fel ezt a gallért. egyetlen. hanem a nyárfák is. és Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. megfáznak a lovak. a bácsi mindig így horkol? – Nem mindig – vallotta be a fiú –. s indulni kell. és hűvös szellő ömlik be az ablakon. szépen elaludt ő is. tekintet nélkül az ismeretlen hölgy és István bácsi egyesített fújására és fűrészelésére. hanem eldőlve aludt a sarokban. – Azt mondják. – Fiacskám. aztán arra gondolt. és arcára zsebkendőt borított. zöldes tükre. e a kocsi robogása közben gondolatai is helyrerázódtak. és akkor nem is horkol. A zsebkendő alatt azonban. hogy István bácsi a karját rázza. néha erősebben… – Te jó isten!… Az én uram is horkol… de ez… ilyent még nem is hallottam. kártékonyak. nem ígér. hogy jó lenne valami olvasnivaló. Az állomás után kis erdő következett. és otthagyta az ablakot. hogy amikor a legelő lovak őrzője elalszik. mint amit valaha ember mondott. hogy valahányszor elhangzik ez a levesfújó zengés. azaz tilosba. Tutajosunk elég tiszteletlenül vigyorgott. – Ebben nem is csalódsz. ugyanakkor a néni zsebkendője meglebben. és meglepődve látta. – Néha abbahagyja – ígérte Tutajos –. A néni vattát dugott a fülébe. a könyveket azonban Piri mama ismeretlen helyre csomagolta. úgy látszik. – Atyámfia. és férfiasán horkolt. a csomagokat már kiadogattam az ablakon.“Mi?” “Kengyel szólít…” Gyula megborzongott. mert a nagy körgallér áldóan meleg volt. végtelen villanásban terült el a Balaton nyugodt. István bácsi dühösen legyintett: . Ezt szeretem én… István fél karját áttette a gyerek vállán. Gyerünk. tudott. s amint ezt elhagyták. hol megfáznak. A néni sehol. mert halat esznek. István bácsi már nem szivarozott. Arra ébredt fel. Nem beszél. – Nem vagy álmos? – Dehogy… csak nézek. és mégis odaadja mindenét. hogy megfáznak a lovak. elhiheted. nem szól. és mégis többet mond. az egyik nyárfán varjú károgott. mint szélben a vitorla. s egy-egy fehér madár fellebbent. akkor mennek a lovak a zabba. Ezek után Gyula is gondolt Nancsi nénire. mert megfáznak. A napnak még csak vörös ígérete világította meg a nyárfák csúcsát. mintha nagy fehér pelyhet kapott volna fel a szél. és tétova gondolatai nem foglalkoztak a lovakkal. mert rövid idő múlva egy furcsa hang szárnyalt István bácsi horkolása felett. – Phüü… phüüü… phüü… Gyula körülnézett az ismeretlen hang eredete után. Odakünt párás. s nemcsak Gyula didergett. Nancsi néni gondolt rád is. A nagy tó egy kis öblében sirályokat ringattak az apró hullámok. csupán azt jelenti. hát nem is hazudik. zsebkendő sehol… sőt a csomagok sincsenek a csomagtartóban… – Ne ijedezz. néha egészen abbahagyja. – Dankasirályok. mert a pásztornak nem szabadna aludni. amelyek hol a zabba mennek. hogy a kocsis levette már a pokrócot a lovakról. hűvös hajnal volt. A parti nádas nem mozdult. – Világosságban nem tudok aludni – magyarázta. A néni könyörögve nézett Gyulára. Gyula álmos volt.

ha a bőrét kihozta belőle. hogy erősödj. Azért hoztalak el. és Gyula úgy érezte. ha elvágod a kezed. hogy a sirályokat már nem szabad bántani. a közepe táján. Matula minden nádszálat ismer. – Csodálatos! – Hát tudod. bokros ligettel. aztán majd én is megmondom. Annyira Vállalkozz. rám sem száll a szúnyog. amennyit elbírsz. valószínű. de akkor még sziget is volt. irtózatos felelősség… de azt hiszem. Szivart lopni – például – lehet. – Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre. az bizonyos. mert azonnal nikotinmérgezést kap. és okosan. Irtó sűrűség. én csak néhányszor jártam arra. mint a pipacs –. és nekem hiába nyivákolsz. magadnak kell kilábalnod. – Majd beszélünk Matulával. és Gyula boldogan gondolt arra. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni. Matulának olyan bagószaga van. Okos törvény. Annyi bizonyos. ha bajba kerülsz. csillogó messzesége. én mindent megmondok. míg messze. és most már sekély a víz. Gyula elpirult. de a gazdaságot megtisztítják minden féregtől. mit lehet. de nem szabad… – István bácsi – és Gyula Lajos olyan lett. A kocsi zörögve szaladt a hajnali fényben. szúrni már nem tud. Hajnali háromkor kelek. iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része. és pontosan rájössz majd. ha nem kerülgeted a forró kását. vagy elrontod a gyomrod. hogy ha szúnyog száll rá.– A kuglófot nem szeretik. Jobbról a Balaton ködös. Ez az állami gazdaság több mint ötezer hold. de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt. és örülj a szabadságnak. és minden szúnyog a barátja… Igaz. azt hiszem. mit akarsz. Én szeretnék kicsit körülnézni… – A tüskevári erdőben? – Ott is… – Meg a nádban? – Ott is… – Meg horgászni? – Igen… – Meg vadászni? – Hát… A mély hangú mezei ember elgondolkozva nézett maga elé. – István bácsi. és este sokszor a vacsora sem kell. – Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk. szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is. mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba. úgy gondoltam… . és most már egész szélességében kitárult a táj. kiemelkedő zöld halom. tüske. – Jól figyelj ide. ámbár nem is kapnak kuglófot. hogy bátyja karja súlyosan nehezedik vállára. – Vár? – Vár volt állítólag valamikor. világosan megmondod. Ez mind te magánügyed. jobb. Balról elmaradtak a dombok. és nádas az egész. a te dolgod. inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak. ha alszom. Az új törvény szerint tilos hozzájuk nyúlni. mert esetleg nem lesz melletted senki. Korlátokat nem szabok. Azt hiszem. hogy mit lehet. Akkor még odáig ért a Balaton. hát az örült. és mit szabad. balról végtelen nádas egy-egy óriás fával. hogy Nancsi néni nem ismert meg. ott van… Úgy összemartak. És István bácsi bekapta a horgot. hogy nem mégy fejjel a falnak. hogy István bácsi bekapja a horgot. – Tüskevár. – István bácsi nem szokott horgászni? – Ne beszélj bolondokat! Meghalni is csak akkor érek rá. Ha tehát bevered a fejed. fiam. – Ha bekenem magam. amit kivet az eke. csak dőlök az ágyba. Nálunk hógalamb a nevük. de majdhogy a nadrágom ott maradt. abban a reményben. hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén. mert annyi eszed már lehet.

aztán maga is rágyújtott –. – Nem lesz baj. hogy pislogni sem tudok. mert rühös.– Jó. Aztán kicsomagolta holmiját. s így a vendég a házba már egyedül érkezett. mert én átadlak neki. visszaténfergett az irodába. mert ott a féreg. és volt egy kis reménye. Ja! – szólalt meg később – Matulával nem akarsz beszélni? Kiment a kertbe. Matula meg örül neki. Ez minden. aludt egy kicsit. Darabos az öreg. És most nincs sehol. Szóltam. mert minden változásnak jelentősége van. . hogy talán várja is az öreg. mégis mintha nagy csend lett volna körülöttük. én hazulról is hoztam szivart Matulának… – Nagyon helyes! Most. “A fiatalság nem változik” – nevetett az öreg. amilyet Matula nem vesz… “Telik a jómódúaknak” – néztem rá. Gyula Lajos azonban nem adta mindjárt oda a szivarokat. és harmincéves korodban is babusgatnának. és meg akarsz csalni. amit akartok. és – ha ráér – csináljatok. de ha nem hallgatsz rám. hogy szóljak. és Tutajos keskeny. de ha azt hiszem. és érted tettem. jó… nehogy azt hidd azonban. bár otthon még úgy tervezte. Nagy baj lenne. István bácsi… – Kezet rá! Ekkor már felszálltak a párák. mert ugyanabból a dobozból. de meg is érdemli. mert másként nem bírnék ezzel a gazdasággal. Kicsit elkedvetlenedett. – Szüléidet ugyan félrevezettük – ha erre gondolnál –. Azt mondta akkor. Jó atyád nem hal bele – és vidáman legyintett. az eke nem az előírt mélységben megy. és apám soha nem nézte meg. ami szamárság. hogy megmondtad: rendben is van. amíg az apám meg nem elégelte. Ők féltenek téged. de ezt – ha már nem volt más – legalább Nancsi néninek is meg kellett mutatnia. mondta. Én nem verlek meg. fehér kezét nagybátyja rettenetes markába tette. összeállította a horognyelet is. Ezt kell megszoknod. de én bizony elfelejtettem. mennyit vettem ki. fiam. Érre szavamat adom! A kocsi zörögve szaladt az úton. a varjak egy bizonyos répatáblára gyülekeznek. hogy nem sajnálja a szivart. akár bennem vagy az apádban. a lámpát le ne verd. csak előttem gyújtott rá egy olyan szivarra. és nem haragudhattam én sem. de ezt nem lehetett elkerülni. Átesve Nancsi néni rajongásán és a reggelin. ha kell. fiam. mert én megbocsátok ugyan. És még valami: Matulában megbízhatsz. mert halogatja a foghúzást… Ezt majd megszokod te is. Én nem loptam többet. – Nem szólt egy szót se. a birka vakaródzik. ugyanúgy loptam én is a szivart Matulának. aztán kiténfergett a konyhába. – Megmondta a szivart? – háborgott Gyula. és valamelyik emberemnek fel van dagadva a képe. és milyen egyenes… vigyázz. de olyan csendes volt a ház. és ez lehet jó és lehet rossz… egyébként Matula nekem régebbi barátom mint neked. István bácsi útközben leszállt. az első vonattal hazaküldelek. ha kellett. mint aratás idején a falusi házak általában. jó lenne Matulával beszélni. Gyula egészen odasimult bátyjához. de ezt megszokod. és súlyos karját már nem is érezte. és én pontosan éreztem. csak arra kérlek: ne bujkálj előttem. hogy mennyit vehetek ki. Gyula szíve vidám lett és bátor. mint te. hogy ő vak. mert úgy gondolta. de az öreg csősz nem volt sehol. hogy én számon tartom a szivarjaimat… de a szemem megszokta: megjegyezni mindent. hát úgy megver. és ne hazudj. ámbár később bizonyos aggódással szólalt meg: – Izé… István bátyám. melegen sütött a nap. amit mondani akartam. ha egy ló lesántul. – Szép – mondta –. ha én nem látnám meg. Nem kérdezett semmit. Az öregasszonyt nem nagyon érdekelte a nyél.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem szól, hogy itt van! – Mondtam ennek a Nancsinak. – Elfelejtette! – El hát… amúgy hogy van? – Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna. – Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam. – Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit. Az öreg csősz felkelt. – Bicskát is kaptam, nézze. Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén kipróbálta. – Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe, köszörülni. A bognár nagyon érti. – Én azt hittem: elég éles… – Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el. – És ha elvágom a kezem? – Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami kusztorával. A horognyelet is hosszan vizsgálta. – Orsó, zsineg? Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből, de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért. – Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele. – Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a tavakban. – Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni. – Ezzel? – Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg utazott is az éjjel. – Majd megbeszélem István bácsival. – Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban bezörgök. – Matula bácsi, hoztam pár szivart. – Köszönöm, hogy gondolt rám. – Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el. – Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom. – Mit vigyek ennivalót? – Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát hozott? – Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma. – Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca… – Majd vigyázok, Matula bácsi. – Akkor jó! – szedelőzködött az öreg. – Hát istennek ajánlom.

Az ebéd kellemes és kiadós volt. – Ketten leszünk csak – mondta az öregasszony. – István bácsi? – Kiküldette az ebédjét. Ilyenkor sokszor van ez így. Bent terítsek? – Itt eszünk, Nancsi néni! Szabad a tepsiből mártogatni? – Szabad! Aki olyan, mint a hét szűk esztendő, annak szabad. De majd csak a leves után… – A leves nem fontos! – Leves nélkül nincs mártogatás – mondta Nancsi néni szigorúan –, ki a fene látott ebédet leves nélkül? Tutajos barátunk tehát megette a levest, utána mártogatott, és megvallotta, hogy Nancsi néni – becsszavamra – jobban főz, mint Piri mama. Általában kiválóan érezte magát a konyha tömör légkörében, amelyből azonban kellemesen hiányzott a gázszag, s ez a konyha az ottani konyhához hasonlítva inkább tágas teremnek hatott. És Tutajos úgy evett, mint egy – tutajos. – Egy pohárka bort is adhatok. – Jöhet! – Azt hittem, Pesten finomabban beszélnek… Gyula kissé elvörösödött. – Szóval: kérek. A bor azonban jólesett, és Gyula megérezte, hogy az öregasszony nem érti meg azt a nyelvet, amit otthon már Piri mama is megszokott. Nancsi néni hamar megsértődött, de éppolyan hamar meg is békült. – Egy kis bor nem árt, mert vérré válik. Gyula ezek után még kért húst, és még kért bort is. Végeredményben kitűnően érezte magát. Arca kipirult, szeme csillogott. – Köszönöm, Nancsi néni, ilyen jót még életemben nem ettem… – Feküdj le, fiam, majd helyrehozlak, ne félj! Tutajosunk nem is félt, sőt bizonyos felesleges bátorságot érzett magában, ami a két pohár bor következménye volt. Aludni azonban nem akart. Könyvet vett elő, olvasgatott, s emelkedett hangulatában megakadt a szeme a szivarosdobozon. “Itt a szivar – szólt a bor –, itt az alkalom…” “István bácsi megtudja” – ellenkezett Tutajos, és kivett egy szivart, és nézegette. “Harapd le a végét… az olyan férfias…” “Leharapom, de nem gyújtok rá” – mondta magában, és gyufát keresett, aztán kinyitotta az ablakot, odahozta a széket, és rágyújtott, ahogy látta. “Finom!” – lelkesedett Gyula Lajos, és már látta magát, amint Matulával szivarozgatnak… A füstöt kifújta az ablakon, kellemes érzése egyre emelkedett, de úgy érezte, egy csepp bor még jólesne. Bor azonban nem volt, csak – pálinka. Tutajos megkóstolta a pálinkát, s a szivar még jobban esett. “Tizennégy éves vagyok – gondolta fölényesen –, Bika már két éve cigarettázik. De az nem szivar, és a papír ártalmas is. A szivar! Az igen! Szólni fogok István bácsinak, és ebéd után elszívunk egy-egy szivart…” Ez – ebben a pillanatban – lehetségesnek látszott. “Felséges” – sóhajtott Gyula, ámbár a füst egyre keserűbb lett, és arra gondolt, hogy István bácsi esetleg nem engedi meg a szivarozást. Ezek után a szivart a kályhába dobta, s úgy érezte: egy kicsit sokat evett. De a bort már nem kívánta, és a pálinkát se, és a szivart se… – Szédült. “Elrontottam a gyomrom” – gondolta, ugyanekkor a szoba meglódult, majd hintázni kezdett, s Tutajosunk megfogta a széket, mert mindenáron ki akart szaladni alóla.

– Rosszul vagyok – suttogta –, Piri mama, rosszul vagyok… – de azt csak megszokásból mondta, és hallgatódzott, mert apró csengők csilingeltek valahol, melyeket később terjedelmes harangozás váltott fel. – Jaj!… Jaaaj… merre van itt a fürdőszoba? Jaaaj… A szoba most már körben forgott, de közben lódult is egyet-egyet, s ilyenkor a padlón kemény hullámok képződtek. Tutajosunk viharba került. Az egész házat szörnyű hullámok ringatták, s az ajtókilincs mindig elugrott előle, amikor meg akarta fogni. – Jaaj… meghalok! De nem halt meg, mert a kilincs végül is magától a markában termett. – Végem van… csak Nancsi néni be ne jöjjön… Amikor az ajtó kinyílott, Gyula csaknem fejest ugrott a fürdőszobába, mert padlója elindult, mint a lift, és gyomra egyszerre megmozdult… – Jaaj… vég… ááá…aaa… Gyula hajója most már olyan hánykolódást művelt, hogy a hajótörés elkerülhetetlen volt. A vihar elérte a tetőfokát. ami neon is csoda – miért egy tűzhányó is kitört közben… Gyula Lajosnak határozottan szerencséje volt, hogy egész estéig egyedül maradhatott, mert az egyedüllétet ezen az emlékezetes délutánon módfelett kívánta. Ezenkívül még azt is kívánta: bár ne fájna a feje, és a gyomra nyugodna már meg, mert a fővihar ugyan elült, de Tutajosunk létének hajója erősen megviselt állapotban volt. Becsületére legyen mondva: verejtékes homlokkal ugyan, de “rendet tett” a fürdőszobában, hogy a viharos nyomokat véglegesen eltüntesse, de ezek után már csak annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a szobába, és végignyúlt a díványán Az égbolt – azaz a plafon – ugyan mozgott még egy kicsit, de gyorsan lehunyta a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is aludt. Amikor felébredt, már a háztetők fölött ballagott a nap, s a verebek valami délutáni gyűlést tartottak az ablak alatti sövényen, éktelen csiripelésben mondva el a mondanivalókat. Tutajosunk csak a fejét fordította arra, és megpróbált gondolkodni, ami kissé nehezére esett. Közeli emlékei simán folytak egészen az ebédig, azután azonban… juj, lóugrásszerű értelmetlenségbe fulladtaik, s közvetlen utána felhangzott a verébcsiripelés. Szája keserű volt, s amikor felállt, gyenge volt – ahogyan mondani szokás –, mint a májusi harmat. De minek van itt olyan szörnyű, émelyítő szaga? A szivar! A hamutartóban egy régebbi szivarcsutka heverészett, ami kicsiségéhez képest túlzott bagószagot terjesztett. “Aha!” – mondta Gyula, s a szivarvéget utálattal kidobta az ablakon. Ezzel aztán elrendeződtek emlékei is. Megtalálta a hiányzó részeket: a bort, a pálinkát és a szivart. “Brrr – borzongott –, ha ezt Kengyel látta volna…” Ezzel újra bement a rossz emlékű fürdőszobába, alaposan lemosakodott, és tiszta inget vett fel, de ha ez lehetséges lenne: legszívesebben a bőrét is levetette volna, hogy a rossz emlékektől megszabaduljon. Az emlékeket azonban csak az idő tudja – úgy-ahogy – tisztára mosni, s így Gyula Lajosnak meg kellett elégednie az inggel is. – Mit akarsz, fiam uzsonnára? – Semmit – tiltakozott Gyula, mert már az evés gondolatára is megmozdult a gyomra –, semmit, Nancsi néni, sokat ettem ebédre. – Fiatal gyomor mindent kibír – méltatlankodott az öregasszony –, legalább egy kis aludttejet egyél. Tutajosunk talán elmondhatta volna, hogy a fiatal gyomor sem bír ki mindent, de mivel ezt nem tehette, vértanúként ült le az aludttej mellé, reménykedve, hogy Nancsi néni majd csak kimegy, vagy valami történik.

– Láss hozzá. Addig te itt lennél… István bácsival is beszélek. . hogy nem főz jól. menj fel apámhoz. teljes terjedelemben. Ez még mindig a sok tanulásnak és a gyenge városi kosztnak a következménye. mint nekem. de nem tartotta időszerűnek Nancsi néni értesüléseit kiegészíteni. Nancsi néni nem vett észre semmit és aludttejjel gyógykezelt. Az első pár kanál aludttej ugyan erősen kívánkozott felfelé. Nancsi néni. hogy elhiggyék. ott diregt lábfájósok vannak. halat eszünk. mégpedig azonnal! Így született meg aztán a következő levél: Kedves Bütyök! A kertben írok a padon. Ma este Bántott csibe lesz. itt van egy fürdő. mint valami nehéz álom. és azt hittem. – Jól főz. – Na. India és Bütyök. s békésebb vizekre igyekezett. meghalok. de mink. “Meg a szivaré” – gondolta Gyula. Piri mamái azonban nem hagyta. és Tutajosunk ismét szilárd földet érzett maga alatt. és megyünk a berekbe ahol a Tüskevár nevű romok vannak. illata végleg feledtette a szivart. s a zümmögő csendben az iskola jutott eszébe. fiam. de aztán elhallgatott ez az aludttejtől szokatlan lázadozás. hogy a mamádat. Igen. mert elszívtam egy szivart. nem messze. mert a fürdőszobát felmostam) A romoknál majd ásunk! Géza bácsi fényképét hozzad el. Nancsi néni. Gyula leült a méhes mellett a padra. hogy ismét ingatag talajra került. – Eredj. és mivel egyetlen helyesírási hibát sem talált benne… gyorsan leragasztotta. és jó lenne. koszt jobb volt… Tutajosunk érezte. Az SZTK-doktor majd megmondja. de nem haltam meg. hogy kell beutalni. mert rántott csirke lesz. És Nancsi néninek igaza volt. de körtét ne egyél. Válaszod várom. hogy nagyon rosszul voltam. hogy engem már csak Nancsi néni főztje tud helyrehozni. Kengyel. szerető barátod: Ladó Gyula Lajos TUTAJOS Gyula Lajos ismételten elolvasta a levelet. a mamád nyugdíjas. szaga. nem azt mondtam én. Hajnalban jön az öreg csősz. Most a kertben vagyok. mit írok. mert nem akarom. majd ha itt leszel. csak majdnem… aztán amikor mindent kiadtam és elaludtam és megmosdóztam. Bütyök. ha itt lennél. A kert sokféle színe. – Igaza volt. – Dehogy volt jobb! Piri mama is azt mondta. hogy valaki megkérdezze. A füst kékes gomolygása távoli lett. látod. az üres tanterem. jól főz. fiam! Tiszta orvosság ez. De ha neked a pesti. – Piri mama is jól főz. sokkal jobban érzem magam. Bütyöknek el kell mondani ezt a szivaros kirándulást. db nincs úgy meg a hozzávaló. Bütyöknek egyedül. Tudatlak. nagyon jó ember (ő sem tudja a szivart… meg mindent. – Azt mondta? – Azt bizony… Akkor most kimegyek kicsit a kertbe. haza is írok. s helyébe tódult a fák és virágok délutáni nehéz illata.

ingyen dolgozik az embernek. Valami nyugalmas révedezés volt ez. hogy az embernek tudományos célból joga van pusztítani a kártékony állatot és szaporítani a hasznosat a saját hasznára. Meleg. És ostobaságnak tartotta az egész rovargyűjtést. itt a csúzli a zsebemben. talán a fiókáknak is. hanem magában érezte az egész kertet. mert a rezeda és rózsák költői illata közé mintha a rántott csirke reális illata vegyült volna. nem kérdezett tőlük semmit. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre. nem foglalkozott velük. de a gondolatokat hagyta elmenni. mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka. de azokat nem lehetett látni. az egész határtalan. szaglálódott. hogy élt. “mint a rongy”… Miért “rongy”. azok életében figyelték meg.Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. Meg-megállt. a házban csend. de a zsongás nem hallgatott el. hogy a rigó a legjobb egészségnek örvendett ott a száraz ágon. és már századszor fuvolázta el ugyanazt a nótát. és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok. Ez megvan a tankönyvben. az neki is fájna. Hát mindenáron meg kell ölni. az alkonynak ebben a szelíd órájában bűnös ostobaságnak tartotta. Miért? Tutajos ebben a pillanatban utálattal gondolt Ernyeire. ámbár nem volt álmos. csak azért tették. csak úgy magának. amit meg akar ismerni az ember? Jó. jön a légpuskával. és bágyadtán gondolt a holnapi napra. és gyűjtsenek azok. Ez rendben is van. amíg élt. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára. s ha megölték. hogy mit csinált. s én óbégatok. Ha Ernyei most itt lenne légpuskájával. viaszos lépszag lengett a méhes körül. ott dalolgatott. s akik írták. és dicsekedve mondaná: “eltaláltam a dögöt” és leesett. az esti dalt. és ha Kengyel kiszólítja. Az előbb egy nagy szarvasbogár zúgott el a feje felett. nagyobb lesz a gyümölcstermés. mint az árnyék. az egész alkonyodó csendet. de a derekuk már szürke volt. a kerttel. tisztítja a kertet a férgektől. és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton. a kertnek. de a többi? Az a döglött hőscincér már nem mond semmit. és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. és Gyula nem gondolt most a rovargyűjtő dobozra. hogy szaporodott. A méhek járása megritkult. ahol még napok múlva is vonaglottak a rosszul megölt bogarak. s meglátta a rigót.” Ez a váratlan mozgás életre rázta álmodozó gondolatait. olyan puhán. haszontalanul beleavatkozva a természet munkájába. bizonyára megakadályozná. és még erősebben illatoztak. lélegző. de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe. figyelt. Tutajosunk egy lett az alkonyattal. . és ebben nem zavarta az sem. ezt Gyula most nem értette és elítélte. jó: iskolai bemutatásra persze hogy kell gyűjteni. mire a cirmos helyből másfél métert ugrott. miért öldös egymillió diák. és elindult lefelé. és édes. reszket a térde –. és az mégis. és eltűnt a krumpliban. és miért “dög”? A rigó hasznos madár. Nem ültette le őket maga mellé. Ha most levágnának egy fát. nedves levegőt. “Hülye vagyok – suttogta Gyula –. ahogy jöttek. Gyula szinte harapta ezt a tiszta. hogy oldalba lőttem volna. de hogy miért gyűjt. a csenddel. és megöli az ingyen napszámost. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában. A kerti úton ekkor egy macska osont végig. és nem lehet megtudni tőle. bár ilyenkor már elhagyták a fészket. Az udvaron csend. Azt értette. s akkor jön Ernyei – akinek állandóan izzadságszaga van. – Sicc! Azanyád! – ugrott fel Gyula. egészen biztosan lelőné azt a rigót. majdnem álom. élő mindenséggel. mint egy kis repülőgép. ahelyett. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. de az értelmetlen öldöklést most. akik természetrajztanárok akarnak lenni. haza és minden haszontalanságra. mintha mindig más lett volna. mert belső szerveit is látni akarták a mikroszkóp lencséje alatt. aztán felnézett a fára. a tollas kis életet. akik kutatók akarnak lenni. volt még.

Aztán. mert pecsenyére sülsz. “mintha semmi sem történt volna”. aztán előkészült másnapra. mint az apja? – Ez? Akkor lesz ebből mérnök. s hosszan gondolkodott a kabát felett. ha beleüti valamibe. amikor az öregasszony megmagyarázta. ahol Matula a sásszedőket ellenőrizte. várjunk-e bátyádra. Nancsi? Gyula ijedten nézett a tányérjára. hogy itt most minden a gyerek körül fordul meg… – Ezek – intett Matula a sásszedők felé – maholnap végeznek. vigyek-e kabátot. s csak akkor nyugodott meg. a végén majd maga mondja meg. akár az embernek. . már nem kell félni. mert nagy kedve van hozzá. Matula bácsi. és a szék mind a négy lábával megkapaszkodott a padlóban. hogy akár itt van a kis Gyula. – Egy kocsi – hallgatódzott Gyula. amikor belőlem éneklő kanonok. Csak lassan-lassan. Nem rózsaszálnak jött ide.Gyula még egyszer alaposan körülnézett a fürdőszobában. nem kell azt gondolni. ugye. hogy a “gyerek szandálban akar gyünni…” Ez még délután volt. hogy a gazdának több jusson. Gumicsizmát meg lehet kapni a szövetkezetben… Ezek után a főagronómus intett. a dolgomat meg úgy teszem. amire esetleg szüksége lehet. hogy jól vizsgázott vagy megbukott. de a kocsi valóban befordult az udvarra. majd nem tartja még egyszer oda. egyébként nem illik a vendég étvágyát rontani. ez nem valószínű? – Nem gondulnám… – Szóval magára bízom. de már sötét volt. hanem hogy erősödjön. ha egyszer megkap a nap. Matula megbökte a kalapja szélét. – Matula bácsi. hát hagyja… hadd tanuljon. István bácsi azonban nem volt ilyen aggódó. – Okosan! Ha meg szandálban akar mászkálni. amikor Jancsi néni fülelni kezdett. amerre járásom van. azért vigyázok rá. aztán. Minden kocsinak más a zörgése. Ha elüti a bokáját: elüti. hogy: döglenek persze. de a kabátra mindig szükség lehet. – Jön – mondta. pedig. – Tán csak nem akarsz meztelenül menni? – Meleg van… – És ha eső jön… és ha agyonéget a nap? Kabát nélkül nem mehetsz. persze. Közben bejött Nancsi néni is. – Értek mindent. Nancsi néni. – M a vacsora. Gyula mosolygott. Hátizsákba rakta. engedje csak a maga feje után. – Semmit sem tud! Ha magát él vinnék abba a városi iskolába. – Száz kocsi közül is megismerem a mi kocsinkat. Arra megyünk. hogy rend legyen. más a hangja. – Döglenek a csibék. előkészítette a vadonat szandálokat. amikor a főagronómus kocsija megállt egy percre a berekszélen. ha lebarnultál. – Majd megtanulod te is. hogy össze ne rogyjon. amikor István bácsi ráereszkedett. inget. mert sok minden van. Nancsi néni. – Mi a vacsora? – dübörgőit be a vastag férfiú. Néha későn jön… – Várjunk. amit nem tudhat. amikor Matula elmondta. – Nem tudom. Megölelte a Gyula Lajos nevű keszeget. Azon gondolkodom. hát megbukna. s a kocsi elrobogott. – Hát nem mérnök lesz. a gyereket meg ide hoztuk megtanulni ezt az életet. mert magát eszem meg ezzel a keszeggel együtt. – Hoztam napolajat! – Fityfenét ér az. akár nincs – mindegy. – Értem – mosolygott Matula –. ha előbb elvágják a nyakukat.

biztosan nem merne többé szemtelenkedni. és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni. és reszkető derengést szitáit a szobába. csak a csontok halmozódtak a csontos tányéron. de jobb. horgászásra az a legjobb idő. Ezek az éjszakai hangok nem lármának hatottak. de úgy érezte: nem volt ez hét perc sem. hogy három kubikosnak elég lenne. mert Matulának nagy járása van. Hogy mit álmodott. mert akkor nem mosolygott volna. de meg is haragudnál. A szivar említésére Gyula Lajos kissé megborzongott. hogy ez lehetetlen. hogy majd nem tud tőlük aludni. Ha ezt a Bika látná. – Megyek – mondta Gyula. mert az egyik kutya mindig megvárta. már a konyhában pipázott. s a kert alatti gyalogúton ballagtak a rét felé. – Holnapra kell az erő. Tutajosunk ekkor már mélyen aludt. de hát hány óra? – Négy! Gyula úgy érezte. de kíméletlen légkörébe. ezt a valódi kirándulást és Matulát. Matula elcsoszogott az ablak alól. de aztán egy kutya kezdett az ablak alatt ugatni. amíg a másik befejezte mondanivalóját. az örök titok marad. hogy elszakadjon-e a föld peremétől. A fiú tulajdonképpen csak most kezdett felébredni. erre mérget lehet venni. Aztán elhallgatott minden. – Az ágyak? – Már régen megvetettem. – Elbírom. az ágy lágy öleléséből a hajnal friss. Most kelt a nap. és megsimogatta arcát harmatos érintésével. hogy csak fél perc volt – valaki megzörgette az ablakot. Egy perccel később – de lehet. és Nancsi boldogan nézte a pusztítást a rántott csirkék eszményi halmában. Elindulás előtt még egyszer megakadt a szeme a szép kis szandálokon. Az ugatás mintha egyre távolodott volna. Ezután már szó alig hallatszott. A rét és a mezők hűvös levegője mintha kimosta volna tüdejét. és a szúnyoghálós ablakon mintha szitán néztek volna be a csillagok. – Matula bácsi? – Én hát. A fiú gondolatai a holnapi nap lehetőségeit méricskélték. Később felkelt a hold. A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak. mást várt talán? – Neem – ásított ifjú barátunk –. de nem szólt semmit. s amikor Gyula kiment. hogy: “Tágulj. Itt is kis kuckója volt. indulni kell. mint odahaza. mert a kutyák befejezték esti diskurálásukat. de Hogy nem a szivarról álmodott. és Gyula hiába gondolta. A paplan két helyen is ki van égetve. – Nem verem fel István bácsit? – Bajosan. – Annyit pakolt ez a Nancsi. amíg odaérünk. mert összemorzsollak!” . hát inkább megesszük. ha az ágyban nem szivarozik. de ez a kutyákat nem zavarta. “Mondanak ezek egymásnak valamit?” – kérdezte magában Gyula. Gyula Lajos sóhajtva bújt ki a paplan enyhéből. – Nem hoztok ti abból haza egy darabot sem… – A temetőből nem szokás halottat hazavinni – elmélkedett az öreg –. Mehetünk. merthogy a falu végén találkoztam vele. ha Matula nem folytatja: – Két óra. s a kuvik is egyre messzebbről szólt. Tutajos az iskolára gondolt. Keresztülvágtak a kerten. Tutajos! – javasolta István gazda. és mosolygott álmában. amelyeket nappal sosem lehetett látni. és a bagoly már csak álmában szólt. de mire ágyba kerültek. – Hajnal van – mondta egy reszelős hang –.– Csülökre. és abban a pillanatban elaludt volna. Hét órát aludt. és erre egy másik kutya felelgetett jó messziről. már elfeledte. te lángálló. Később egy bagoly szólalt meg.

és – nem találta. szóval nem böjtölnek. bokrok nőttek rajta. pedig úgy tudta. de a gumicsizmára gondolt. Matula megállt. hogy megennék a szúnyogok.– Hova mennek a varjak. lyukba. és kellemetlenül súrolta Tutajos érzékeny bőrét. akkor a kolbásznak igazán vastag betűs. – Matula bácsi. mert ha a juhsajt benne van. ha sok a szöcske. – Nagy kunyhó? – Amekkora kell. hát a fele elrepül. kérje el otthon azt a könyvet. sőt a katasztrófapolitika is. de majd délre behúzódunk a gúny hóba. de aztán elnyelte a föld azokat is. István bátyám is. mindenesetre megnézem az akadémiai helyesírási szótárban. “Miért beretva? – gondolta. hogy ez a kérdés haszontalanul felesleges volt. de lehet az is. hanem annak a pocsétának. Hó meg fagy mállasztotta. – Van? – Ha mondom… Gyula ebből megértette. – Ha pedig többet akar tudni ezekről a madarakról. – Azt lehetne. merthogy húst esznek. szép piros vonalzással. arra is rá járnak. és hátra sem fordult –. – Hogy a fene… – mondja ifjú barátunk. A gyalogút most már tétován kanyargott a zsombék között. amint megálltak. a szúnyogok erősen érdeklődtek Gyula füle iránt. Lovassy? – Úgy vélekszem. akinek van kedve hozzá. Nem nehéz a hátizsák? – Nem. kis halat fogni. Ezek szürkék. nincs. sem mint kalbász. sőt vágott. Lehet. levelek alá. Sem mint kolbász. hogy ha az ember megrúg egy bokrot. Az tud mindent. mint a pápisták. Majd a Tüskevárban megláthatja. Majd meglátja. A sás – ámbár ezt nem várta volna tőle – karcolt. mert követ nemigen lehet ott találni. amit az a Lovassy nevű tanár úr írt. Van ott valami vár? – Csak volt. – Apám is borotvát mond. – A nádlevél jobban vág – nézett Matula egy pillanatra Gyula lábaira –. – Meg reggel… meg nappal is a bokrok között – mondta Matula. Azok majd csak a télen lesznek itt. Gyula nem szólt. ámbár talán tüskéből volt. s itt-ott kis tócsák ragyogtak. – Ásni kellene. mint a beretva. – Hova? – Mindenféle odúba. Az új szandál már a harmatot sem nagyon szerette. iszalag befonta. hogy a szúnyogok csak estefelé csípnek. akkor nyilván van is gunyhó. Meleg lesz mama – nézett az égre Matula –. Nagy csalódás volt ez. amikor a kolbászt kereste a jeles műben. de ez nem a kolbászellenes. amiben van is valamelyes igazság. A sás némelyütt lehajlott a gyalogúira. De menjünk. és lábszára rövid idő múlva szépen vonalazott kottapapírhoz hasonlított. Annyi van ott. Volt. azaz kálomisták… – Mik? – Kálomisták. . de a sárból olyan elgyalázottan került ki. ámbár. Ha Matula azt mondja. Matula bácsi? – Fene jobban tudja. csak esőben meg szélben tűnnek el. mintha a szemétdombon találták volna. hogy dögöt tudnak valahol… ámbár. mint szétszórt nagy tükördarabok. az biztos. amelybe elgondolkozva belelépett. hogy “behúzódunk a gunyhóba”. hogy legénykorában még látszottak valami maradék falak. előkelő megjelenést kellett volna biztosítani. a feketék. Igen. Ámbár – legyintett Tutajos – arra sem lehet sokat adni…” Ez a lesújtó vélemény akkor vert gyökeret Gyulában. És nehezen is gyógyul… Gyula erre sem válaszolt. szótárgyártó akadémikusnak szólt. mert gyünnek már szúnyogék. Az öregapám mondta. hogy a tocsogókba.

talán most kibeszélik magukat. de később már elcsendesednek. ezenkívül szúrt is… A lába csupa sár… a tüskét nem lehet látni… Matula megy… – Hol a pokolban van az a nyomorult tüske? Mérgesen tépett egy csomó füvet. Hogy gondolja ezt az egész ügyet Matula? Belép valami tüskébe. hogy elkényeztetett lábának szokatlan a hideg harmat.Matula a cuppanásra megfordult. A szandál szíjai meglazultak. Tutajost nem lelkesítették ezek a kilátások. de nem tartottak. letörölte a sarat. néha meg a sólyom vág közibük… itt vigyázzon. mert most már nem kell félni a rókától. mire azt mondja. – Le kellene ülni. de ettől elvonta figyelmét valami távoli zsivajgás. de nem mondta. szszsz… álljon meg. ha mezítláb megyek. de így sem talált semmit. mintha lavórba ült volna. addig rágyújtok – és rá is gyújtott. – Jó – mondta Matula –. örülnek a világosságnak. gödör van. A fű csupa víz. így nem tudom… – Hát üljön le. Megnyomta a szúrás helyét. ez előfordul. a fészkit keressük. és jól megnézte a cipőipar csúffá tett remekét. hogy majdnem érintette. – Matula bácsi! – No? – Jobb. A fiait régen kiröpítette… – Akkor mért? . – Azt is meg lehet szókra. A napba most már nem lehetett belenézni. mit akar ez a madár? – Szid bennünket. és a tocsogók gőzölögtek. mégis úgy érezte. – Hogyan? – Hát úgy. – Miért zajonganak? – Hát azt én nem tudom. – Szsszsz – mondta Gyula –. mert egy fekete-fehér madár olyan közel csapott hozzá. ami – úgy látszik – főleg a gyalogúton helyezkedett el. amikor utolérte –. csak a gumicsizmára gondolt… de aztán ijedten állt meg. valami belement a talpamba. de nem szólt semmit. A gödröt kikerülték. Egész éjjel hallgattak. de az nem baj. Ha megkeményedik a talpa. Én addig lassan ballagok… Gyula kinézett egy szárazabb helyet. bár nappal is bajba kerülhetnek. ezért nem szólt egy szót sem. mintha alulról fűtötték volna őket. – Mi az? – A vadrécék meg a többiek. – Vizes lesz. S méghozzá siránkozott is: – Jiii. Azt hiszi. görénytől menyéttől. vidrától. hogy: jó! S most meg ebben a vadonat nadrágban: üljön le? – Tönkremegy a nadrágom. ha vízhez érünk. – Majd lemossuk – mondta gyengéden –. és fenekükön lekvárpuha a fekete sár. pedig most már nincs fészke. – Csak megszúrta valami – mondta Matula. egyik lábát a levegőben tartva. mert Matula ment. vágtak. aki tanácstalanul nézett körül. és egyre nehezebben maradt nyomában. bár a tocsogók vize langyos volt. Ez nem a diskurálás ideje volt. fél szemmel sandítva Gyulára. és a rövid nadrág is csak egyszer volt még rajta. jiii… – Matula bácsi. Ilyenkor zajonganak. hogy a kánya megfogja a nyakukat vagy a nagy sas vagy a héja. mint a gép. tehát bele kellett menni a térdig érő fűbe. Hát ez nem víz? – nézett Gyula a pocsolyasorozatra. Gyula gyorsan kibújt a megereszkedett szandálokból. A hátizsák egyre nehezebb lett. akkor már nem megy bele a drót sem. de nem fájt. Matula bácsi. és Gyula már attól félt: valamelyik tocsogóban benne ragadnak. – Jó! – mondta az öreg.

– Mér lenne furcsa? Azt mondja. aztán lássuk. de úgy is mondják: vakvarjú. károgva gomolyogtak. de hát elfogy minden… ámbár most itt már nem bánthatja őket senki. – Ez mi? – Szürkegém. – Mehetünk. Pedig most nincsenek annyian. aki a tojását keresi. de Matula egyenesen belement a vad szövevénybe. itt bemegyünk. mert alig dugták fel fejüket a parton. akkor sem… Mindjárt kint leszünk ebből a nyálkás rétből. Csak a jobbikat. de majd megnyugszanak. hogy: kvak-vak… – Furcsa. ahol alacsony volt a fű. csak az embert meg a kutyát abajgatja. Gyula meg-megállt. letesszük a cókmókot. akkor látta volna! Felhő volt madárból. – Amíg nem volt gátja. A madársereg elcsendesedett. és két égerfa alatt ott lapult a kunyhó. Valami ilyen Matula-féle öregember lehet. hogy a csendes beszélgetést nem lehetett volna megérteni.– így szokta. mert a madarak visongva. aki elfelejtette már a fuvolázó feketerigóval és a légpuskás Ernyeivel kapcsolatos kegyes gondolatait. de a tó vizéről alig hiányzott még. kvak-kakkolást. hát azt mondja. Az öreg megrántotta a vállát. mert vak. pedig új és új tömegek robbantak a magasba. még ha ott legel a fészke mellett. amerre akart. miből lesz az ebéd… – Nem viszi el senki a hátizsákot? – Ide nem jöhet be senki. de ezt már hangosan mondta. a gáton túl ott a nagy víz. és mennydörgő robajjal lobbant a levegőbe a sok ezer madár. Fene jó rántotta van belüle. elkeveredve a zajongó sokaságban. és előttük lassan kiemelkedett a felszálló párákból a folyó széles gátja. mert úgy szól. melyet Matula “gunyhó”-nak mondott. – A tojását? – Azt. – Miért… – Majd megtudja. – Megijedtek. a marhát nem. ugye? – Nem azért mondják. Okos madár ez a bíbic. ha felettük elszállt valami. aztán ott a Csikasz… Gyula nem kérdezte. – Csak akinek megengedik. mert az ezernyi vízimadár olyan krákogást. Rövid kanyargás után szinte kiestek egy kis tisztásra. és elcsalogatja. – Itt nem szabad vadászni? – szomorodott el Tutajos barátunk. Most már ordítva is nehezen értették meg egymást. Ű tudja. ami még a Balatonból maradt itt. – Félnek tőlünk. Matula szalonnabőrt halászott ki a tarisznya sötét zűrzavarából. Gyula úgy gondolta. mintha felrobbant volna. hogy ki ez a Csikasz. füttyögetést művelt. s csak ekkor látszott meg a kitaposott gyalogút. hogy a sűrű bokrok előtt majd eltérülnek valamerre. vagy leereszkedtek újra a vízre. Szétrepültek a messzeségbe. Matula bácsi? – Bakcsó. Mindig ott nyavalyog. – Most majd meglátja – mondta Matula –. ahol nincs a fészke. csak akinek írása van. – Hát ez. mert ez természetvédelmi terület így mondják… és ez igen okosan van. túl a folyón millió darabra tört az óriás tükör. sivítva. Lassan… És Gyula meglátta. A gyalogút erre már szárazabb volt. Matula bácsi. ment. Szája nyitva maradt. szeme tágra nyílt. De látni még nem lehetett semmit. hogy mit kell mondani… Na. Azon zsivajognak. Hát menjünk a gunyhóhoz. – De azért lát. hanem azért. és bekente Gyula kezét. . de előbb adja ide a kézit. – Nem is bánom – mondta teljes őszinteséggel Tutajos. sápogást. mint régebben… Ez itt a Zala vize – mutatott a folyóra. és elfogyott a levegőből.

A kés úgy szaladt a húsban. – Ilyenkor nagy örömben van – intett kifelé Matula –. morog. szinte művészi hozzáértéssel faragja le a csontról a húst. Csikasz valóban morgott. lelkesen vakkantott. mintha észre se venné. Matula bácsi. amibe Csikasz sehogy sem tudott belenyugodni. A kutya meg volt kötve. és Csikasz az érdeklődés legmagasabb fokán nézi az evőket. “Még megharap” – gondolta. nevét hallva. Ez az én kutyám. azt már nem harapja meg. Akinek a kezét megnyalta. és amikor Matula elég közel ért. Tegyen úgy. És – tette hozzá – ehetünk is valamit. Matula tempósan. és felszúrt késére egy csirkecombot. adjatok már… – Milyen erőszakos vagy. Tutajosunk azonban most nem latolgatta. Ű tudja” – gondolta Tutajos vidáman. hagyni kell. mert olyan. milyen vízeszű az öregember. és farkát csóválta ugyan. – Várj a sorodra – intette a kutyáját az öreg. és a sáros szandálok bal kezében kalimpáltak. – Vendég! Eredj a helyedre. tartsa lassan eléje a szalonnás kezét. Csikasz. mintha megőrült volna a szabadságos örömtől. a Csikasz. Csikasz a sarokba hasalt. felágaskodott az öreg combjára. Ne féljen. aztán. de ez már egészen más morgás volt. A kunyhó előtt ekkor felállt egy kis kutya. izgatottan topog. mit csomagoltak odahaza. hogy közelebb csúszott Gyula vonzó szagú kezéhez. s ebben nem is volt semmi hiba. hát azt mondja. és a fiúra nézett: – Megüt? Akkor megharapom. Ekkor gyanakodva megállt. Néha lefekszik. Ha beszélni tud. ezt a mondanivalóját azzal jelezte. – Matula bácsi. Csikasz szaglálódni kezdett. Felette a nádkunyhó ősi szárnya. a hátizsák vágta a vállát. de a hátizsák súlya után tartalmas dolgokra következtetett. de aztán meg is állt ebben a mozdulatban. amiben nyilván az volt. ugyanazon kezében tartva a combot is és a kenyeret. – Most már kiakaszthatja nyakából a láncot. nem szégyöllöd magad? . Gyula nem tudta. A kis szürke kutya. és érezte. talán azt mondja: – Kellemes illata van ennek a kölyökembernek… csakis jó ember lehet… Mivel azonban Csikasz beszélni nem tudott – csak kutyanyelven –. néha felkel. hogy: – Jaj adjatok már. akár vendég. Nem is emlékezett. mint a beretva. Ezzel az illattal nem lehet ütni – és szépen lenyalta Gyula kinyújtott kezéről az értékes zsiradékot. mert engem lát. és többször körülnyargalta a kunyhót. a kunyhó előtt régi tűzrakás hamuja. – Lássa. Röptében képen nyalta Gyulát. de szeme Gyulán volt. hát nem elfelejtettem a bicskáját… de vigyázzon. és a csirkehús tegnap óta határozottan megjavult. csak lassan minden mozdulattal. De nem… ez nem üt meg. – Vendég! – mutatott Gyulára Matula szigorúan. – örül. de aztán a gumicsizma jutott eszébe. akár nem. mint a puha vajban. ha morog is. ha leülünk. Gyula pedig úgy ült le. körülötte a berek sokféle illata. – Van nekem ennivalóm – szabadkozott az öreg –. Amikor azonban lezörrent a lánc. – Tessék. Halkan ugatott. de közben morgott is. de okos szemében a tartózkodás ellágyult. mikor evett ilyen jó csirkehúst.“Az mondja. jobb. hogy beretva vagy borotva. hoztam szalonnát. amíg kiugrálja magát. Tutajosunknak nagyon tetszett a kunyhó hívogató öle. mert magát nem ismeri. akkor én sem eszem! – Hát hogy “szó ne érje a ház elejit” – mondta Matula szerényen. ahol végre megszabadul a hátizsáktól. Majdnem műmorgás. ha hallgat a tanácsra. bár lába vérzett. és nagyokat nyel. a levegőben jövő-menő titokzatos madarak. hogy zsíros keze elég közel esett a kutya fejéhez.

Persze pecázott már imitt-amott gyermekded módon. mint aki nem csalódott Tutajos jellemében. amelyeknek még tíz neve van. és egyszer fogott egy tenyérnyi keszeget. Gyula hangtalanul elüldögélt a Duna partján egy-egy horgász mögött. mert nagyon melegben nem kap a hal… Te meg itt maradsz! – szólt rá Csikaszra keményen. Matula nézett hangtalanul és kegyetlenül. ha nem megy. a nadrág olyan. amint a kréta bizonytalan jegyeket rótt a táblán. A felmelegedett levegőben új illatok születtek. és úgy ismerte a különféle giliszták használhatóságát. kisebbet… ez a jó. a vizek szeretete – ami szinte mámor volt már – és hallatlan kitartás. mert – itt marad. ki a példát…” Akkor volt ilyen csend. Tutajosunk – valljuk be bátran – nem sokat értett a horgászathoz és még kevesebbet a halakhoz. bár izgalomra nem volt sok ok. még a hátizsák is. és most csak abban reménykedett. és a Gyulától kapott csontot – volt rajta egy kis hús is – két roppantás után elnyelte. és úgy be szélt a Farlow-kanálról. “A szabályt tudja. új hangok szálltak. – Tán én őrzöm a tarisznyát. amit nem lehet eléggé értékelni. az igaz – vett még egy darabot Matula –. mint a “beretva”. darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nylonfonál. mintha az ő kezében lett volna a horognyél. Ladó. mintha Piri mama azt csomagolt volna tízóraira vajjal és zöldpaprikával Elméletben! Gyakorlatban azonban főleg legyekkel horgászott ártatlan küszökre. Itt a vízparton csak valóságok voltak. sőt másfél kilós ponty lett belőle. – Vegyen. a kés. és új érzések buggyantak fel Gyula szívében. – Először Matula bácsi próbálja meg. sem a fantáziának nem sok szerepe lehetett. hogy Matula sem tud sokkal többet a modern horgászatból. – Nagyon érti ez a Nancsi. és Gyulának Kengyel jutott eszébe. megismerni mindent. ami körülötte élt és mozgott. de csak elméletben. de most dolgozza. Valóságos víz. ami igaz. – Így! Kukac? – Abban a dobozban van. – Úszóra szerelje fel a horgot. a karcolások elavultak. Matula bácsi. A szandál már csontra száradt. mi? A kis kutya farka azonnal megállt a boldog billegetésben. Elméletben azonban Tutajosunk tudott mindent. de most már szedelőzködjünk. . színét. és úgy nézett az ifjúra. az orsóhasználat és a fárasztás gyakorlatából. valamikor a sötét éji órákban.Csikaszt azonban egyáltalán nem gyötörte semmiféle szégyenkezés. de majd együtt rájönnek a nyitjára… Valami volt azonban Gyulában. mert a pesti Dunában csak kivételes egyének fognak halat. amely az idők folyamán egyre nőtt. melyet csak hosszas fárasztás után sikerült kiemelnie… Itt azonban sem az elméletnek. megpróbálunk fenekezni. s ez a kitartó lelkesedés volt. Tutajosunk tisztában volt a kétféle horgászati móddal. Kint ekkor már teljes ragyogásában elterült a nyár. és pirulni kezdett Matula ellenőrző figyelése alatt. de a horognyelet elhárította. és Kengyel nézett így a kezére. adja ide azt a zsinórt. és esengve nézett a távozók után. Hol az úszó? Ólom? Ez nagy. általában minden és mindenki jó. amikor az emberiség nagy része alszik. az orsó és minden. szagát – talán ízét is –. mintha csecsemőkorában azzal ette volna a tejbegrízt. a kenyér egészen különlegesen jó. mert többször nem mutatom meg – és Matula kérges. Ide figyeljen. – Tűzzön föl egyet. de ez nem horgászat. amilyen. aztán. kézzel fogható szúnyogok és a legvalóságosabb – Matula. valóságos nádas. és éppen úgy izgult és szórakozott. az ólom. – Hát ez nem megy – mondta Kengyel… azaz Matula –. helyére ment az úszó. és nem kell cipelni. Gyula ezt már szépen megcsinálta.

Mondtam ugye. Matula végre felhúzta a halat a levegőre. az öreg hagyta. Gémet akar ebédre enni? Mondhatom. hogy fáradjon. de olyan… vadponty. mert dolgom van. Majd kifárad. Az úszó ugyan nem oda esett. és Tutajos levetette az ingét is. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna. olyan ebéd lesz belőle. és az úszó reménytelen mozdulatlanságban lebegett. hogy vadponty – nyurga pontynak is mondják –. tanulgasson. Fene a dolgodat. a nádas felett melegen remegett a levegő. és egy nagy barna madár imbolyogva. és Gyula olyan erővel vágott be. de a hal nem hagyta magát Ide-oda rohant a folyóban. – Rétihéja – intett fejével Matula –. elhiheti. nem látja a csőrüket?… De most ne az eget nézze. – Megállíthatnám. de azért van két kiló… lassan. mert alig állt meg az úszó. milyen madarak ezek? Kócsagok? – Kanalas gémek. Nagyon a szája szélét fogja a horog. – Még egyszer – mondta Matula türelmesen –. nagy betyár. és a következő percben rendesen. de talán elszakítaná a zsinórt. Matula finoman meglendítette a nyelet. Játszadozzon. hát én itt hagyom magát. s az úszó mozdulatlanul állt. de ne kapkodjon. aztán elmerült. és pontosan a nád mellett állt meg a vízen. büdös. az orsóval motollálja közelebb. szinte céltalanul keringett alacsonyan a nád felett. gyere. szabályosan egy kis keszeget emelt ki a vízből. most csinálja maga. A hal ide-oda rohant a víz alatt. de Matula meg volt elégedve. “Szépen lebarnulok” – gondolta. Úgy… bele a haltartóba!… Na. hogy finoman. Talán ott a nád mellett – az úszó kirepült. És Gyula kiemelte a partra a szép halat. ki is lehet emelni. ahova Gyula akarta. Ha kicsi. A ponty olyan zenebonát művelt a vízben. – Cigányhal. akármilyen szép fehér… Nézze! Az úszó táncolni kezdett. aztán felhúzta a víz színére az erősen szabadkozó compót. Az ebéd már megvan. mert megugrik. és lassan tolja alá ja. lassan. Gyula reszketett az izgalomtól. Matula bácsi. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. máris táncolni kezdett. Ebben a pillanatban reccsent az orsó. hogy mekkora hal van rajta. Gyula egyedül maradt. Matula azonban reális férfiú volt: – Ha igaz. finoman. mintha nem is lett volna hal a vízben. rajtam nem fogsz ki… micsoda motor van ebben. de jó íze van. gyönyörű volt! Ilyet még nem láttam… Matula mosolygott: – Majd fog maga is… tegye a haltartóba a compó mellé. Gyula bevágott… – Jaj. Megérzi. s Matulának engedni kellett. Fogja a kiemelőhálót. amíg a kiemelőhálóval eléri. hanem a vizet. Matula pedig átvette a horognyelet. . hogy vadponty. – Majd én… és nehezen megállította az orsót. Sok volt itt a hal. hogy az úszó messze hátrarepült. – Matula bácsi. – Csak nyugodtan. Ekkor már nagyon meleg volt.– Nem bánom. de ez nem béresostor. s az izgalmak lassan elültek benne. aztán az orsóhoz nyúlt. ha a zsinórral emelem meg: kiszakadhat. Mondtam. Na. Az csinál ilyen parádét. – Ott is jó helyen van. Most egy kis nyugalmas idő következett. A nagy csapkodásra – úgy látszik – szétrebbentek az óvatos halak. A folyó felett szitakötők táncoltak. aztán kezdte visszatekerni a fonalat. Először akadjon be a horog. hogy világgá mentek a többiek. koma! A kiemelőt tartsa készen. de nehéz! Az orsó berregve eresztette a fonalat. ha nagyobb. Jó óra múlva itt vagyok. s a horog beakadt a nádba. – Jaj. most már a miénk! Matula végre felhúzta a halat a levegőre. Nyugodtan.

– Okosan! – bólintott az öreg. – Pii… – szólt egy kis madár –. Kiérve egy újabb tisztásra. és békésebbek – mint a férfiak általában… – Azanyátok! – csapkodott Gyula. amikor a halak belső részeit bekebelezte. piii-piii… Látni azonban nem lehetett. a gunyhóban. Eredj innen. hogy ilyenkor nem bokrok közé megy fáért az ember… Gyula nem is maradt sokáig a szúnyoghölgyek szorgalmas társaságában. de előbb nézze meg. Van itt elég… Gyulát elnyelte a sűrűség. már öt keszeggel több volt a haltartó hálóban. ami körülvette a kis térséget. Azon a vékony gerendán… – Ja…? – mondta Gyula. hogyan kell a halat megtisztítani. mindegy. mögötte a puha rekettyebokrok szövevénye. szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. elfeledett mindent. a végin rá se tud nézni… A kunyhónál nem változott semmi. és Matula elnézően mosolygott. összekaszabolt lábát. Nem horgászatból áll a világ. és Matula oda nézett. és csak akkor nyugodott meg. Vegye fel már azt az inget! – Matula bácsi. – Éhen – bólintott Matula a baltacsapásokra felnézve –. Gyakorolni kell – gondolta. de majd megtanulja. A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg. szúnyogmenyecskék. – De most már vegye fel az inget. A következő keszeget már a szákkal vette ki. ami a tied… A kis kutya azonban – nemhiába nőtt fel itt a nádasban – szintén a valóságokat szerette és nem az ígéreteket. hogy Bütyök nem látta. amelyek itt az árnyékban egyszerre muzsikálni és énekelni kezdtek: – Huús… vér… huús… véér – és a szúnyoghajadonok. Matula bácsi? Matula olyan széles mozdulatot tett. Hozzá kell látni az ebédhez. – Milyen fa. és tetemes vérveszteséggel sietve tört át a bokrokon. mert mire Matula visszajött. csak az árnyékok rövidültek meg. hogy az egész osztály nem látta…” – és elfeledte a napot. Csikasz. – Öszik már. ahol a rekettyebokrok nagyon mozogtak. elszáradt ágát. A madarat sem és a szúnyogokat sem. ebéd után kijöhetek? – Ebéd után szundítunk egyet. aztán másfelé megyünk. hogy az eget is bőgőnek nézi. amerre világosabb volt a táj. A balta ott van a szelemenfán. mert úgy felég. de talán nem is tudta. de szelemenfa? – Melyik fán? – Szelemenfán. mintha rosszul értette volna. – Tud tüzet rakni? – Hogyne. kár. és Csikasz most már úgy fogadta Gyulát is. mintha nagy hal lett volna. szákkal emeltem ki őket. kár. – Rendesen. éhen. és gyakorolta is. mintha az egész végtelen nádast Gyulának ajándékozná: – Ahunnan akar. – Jó. – Honnét hozzak fát. ha mindig mákos rétest eszik az ember. “Mi? – tűnődött Tutajosunk. a vérszívók is elmaradtak. és itt már volt egy fűzfa. hogy Matula nem látta – gondolta –. – Most már rakhatja a tüzet. Matula bácsi. Ha ugyan el nem késett… na. aztán. távolabb nyárfák. Kezében az elszánt balta. talán szellem?” – és körülnézett. előtte. és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta. amely szinte kínálta vastag. mint akinek jogos a bejárás a nádfedelű szentélybe.“Kár. bal kezében tartva a nyelet. A kunyhó előtt két égerfa állt. talpán a szúrás helyét. hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni. Használt a lecke… . odébb egy fűzfa. úgyis a tied lesz. hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele.

– Ott van a fészke. – Ha felverte őket. Adja ide azt a baltát. és ehhez a művelethez elkísérte Csikasz is. Az volt aztán valódi kutya! Sose ugatott… – Hát? – Csak harapott. mert a sast is meg akarom mutatni. – Neked mindenütt ott kell lenned – mondta az öreg inkább elismeréssel. Azon kezdte. kicsit leégtem… . hogyan csináltam? Csak erős paprikát tettem bele keveset… – Szeretem. Kerülte is mindenki a gunyhómat. de Gyula Lajos érdeklődését is erősen felkeltette. A nap ekkor már majdnem a tetőn volt. Matula bácsi? – Az lesz. – Millió! Mit csinálnak ezek ilyenkor a bokrok között? – Alusznak. egyedül van. de törje rövidre. és időnként mérgesen kapott egy-egy erőszakos légy után. A rétisast. időnk meg lesz elég. sárga lángok nyaltak a bogrács alá. öreg már. – Ennek már az anyja is nálam szolgált. ahol hazahúzta a fát. az öreganyja is. Mintha óriás hófehér pehely úszott volna a messzeség határán. úgy gondolom. ami elég lesz az ebédfőzéshez. Pár perc múlva fellobbant a tűz. Még Csikasznak is kilógott a nyelve. Most már megteszi ez a kutya is. Gyula kicsit meggörbítette a hátát az izzadt mg alatt. aztán már nem is megy sehova. hogy a tűz lánggal ég. Ezt azonban nem jól mondta Matula. de mama nem érünk rá. Fordítok egyet a bográcson. mert ha közel mennénk. aki az emberekkel szintén bevonult a kunyhóba. ha csíp. én is mindig éhes vagyok. de most. aztán megegye… addig elüldögélhetünk a gunyhó hűsén. Meg azért is jó lesz elhozni. Majd otthon kérje el a messzelátót. Ha én felébredek. igaz. – Azt hiszem. és szelíden kupán legyintette az érdeklődő ebet. A madárvilág mozgása azonban a déli hőségben sem akadt meg. Matula riszált egyet a kis bográcson. Megnézte. de már nagyok a fiai is. Matula bácsi. – És új párt nem szerez? – Nem. – Ez a halászlé. de hűvösség annál kevesebb. A gunyhó mögött van nád. – Hát ezek nem aludtak. és Matula egyszer csak kimutatott a nádas fölé: – Látja? Ott a nyárfánál… hát az a kócsag. mint a tüzet… mert akkor még mászkált erre mindenféle ember. – Szúnyog nem volt? – érdeklődött Matula. – Jó – bólintott az öreg –. így – mondta az öreg –. Aztán kanyarodott és leereszkedett. és ellökve a születés füstjét. Később olyan illat lengett a kis edény körül. hogy ne törje a halhúst. Mérgesek voltak. mert ezt is meg kell tanulni. majd én megrakom. ami nemcsak Csikasz. aztán már másikkal nem áll össze. – A távcsövet? – Annak is mondják. Matula bácsi? – Három fia van. abból hozzon gyújtósnak. az új rendben itt is új rend van.Tutajos mérgesen vágta az ágat. Csak ül. de visszafelé most már kinézett egy kis nyílást a bokrok között. mert árnyék ugyan volt a nádtető alatt. valahol lelőtték a párját. és ragyogásában elvesztek a lángok. csak a víz zümmögése és gőzölgése mutatta. de majd csak egy óra múlva. Csikasz a “kutya” szóra megcsóválta a farkát. elbújnának a nádban. Csak egyet. mi? Nem is csodálom. – Látta. Délután szokott érkezni arra a másik öreg nyárfára.

de a paprikát ő is túlzottnak találta. – Hát dűljön le. Vigyázni kellett volna. amit gondolt. Nincs olyan paplanos ágy. – Egyen hozzá ebből a hegyesből – nyújtott át Matula egy zöldpaprikát –. Nem tetszett a fekvés. most nem. – Haggya kicsit hűlni. de sokat mocorgóit. Fene tudja. mert a hangját kicsit elvesztette a pirosán lángoló folyadéktól. Az öreg szelíden megmondta. Okos ember más kárán tanul. Gyula nézte még egy darabig a szivarfüst lenge játékát. A délelőtti horgászat még nem vált emlékké. Gyula Lajosnak nem tetszett ez a szó. én úgy szeretem. ha nem elég erős. és Gyula úgy érezte. bár ez az álom nem volt kellemes. Csikasz bánatosan ballagott lánca mellé. és egyáltalán nem okos ember. csak gyerök. A szandál törte a lábát. – Mi ez? – Szúnyog volt. hogy ennél már csak a pokolban lehet melegebb. aztán elnyomta az álom. nem – ijedezett Gyula –. ujja véres lett. elnyomva egy telt hasú szúnyognőt. csak a hátizsákot vigye haza. Tutajosunk ezen kicsit elgondolkodott. csont oda – megevett minden maradékot. mert ez mind valóság.– Kicsit? – bólintott Matula. Tutajosnak azonban elég volt a csípésből a torok körüli részeken. és magában megállapította. sőt kissé túl erősnek is. hogy minél előbb bekenje Nancsi. Aztán már szótlanul ettek. Csikasz aztán – szálka ide. – Helyedre! – mondta keményen az öreg. Iparkodunk. és az ő gondolatai között nem szerepeltek álomtutajok és képzeletbeli pontyok. elég erős így is. – Gyenge a legény – mosolygott az öreg –. Igen. amely rendkívül ízletes és vajpuha volt. Nancsinak van valami jóféle olaja. amikor óvatosan Csikasz is megjelent mellettük. Ide is bevetődik némelyik. balról is a fűhöz dörgölte. ha még a fejem búbját is csípi. – Nem szeretem. hogy ez is valóság volt. hogy hátát időnként tüzes vassal sütögetik. tehát Gyula Lajosunk a hontalan ziláltság verejtékében ballagott Matula után. még adhatok paprikát. de ezt nem mutatta. Az üres hátizsák is fájdalmasan súrolta hátát. A zörgésre a kutya izgatottan figyelt és felugrott. – Estére jó lesz bekenni. ami puhább lenne. és csak Csikasz érezte. Matula tányérokat vett elő a kunyhó mélyéből és két bádogkanalat. kellemesen enyhítve a paprikától izzó utakat. és ezért még csak nem is lehetett haragudni. sem nem ember. de a felkelés sem. ami igaz is volt. – Csípi! – mondta Matula. szükség lesz rá… Mindent itt hagyunk. nem – tiltakozott Gyula –. Gyula azonban elég erősnek találta a levet. és általában a hajnali remények mintha valami tompa ködben fuldokoltak volna. és sóhajtva lehasalt. mert a száját jobbról is. hogy “haza”. – Most már enyhül az idő – mondta Matula. – Nem gyújt rá? – Köszönöm. Úgy vélem. Matula kimert Gyulának. ennek van még csak íze… – Nem. De maga még nem ember. – Kialudta magát? – Hát… – Jó két órát aludt. és füléhez kapva. és áttért a húsra. – Ízlik? – Csoda jós Matula bácsi – lehelte Gyula. és nem szépült meg a holnapi vágy súlytalanságában. Matula elővett egy ajándék szivart. Erre már felébredt. . de engem nem szeretnek. ha ilyenkor útban vagy. hogy Matula szerint: ő sem nem okos. de szeme a tüneményes bográcshoz ragadt. sőt Matula akkor sem szólt. és nehezen igazodott útnak. aztán magának is. Elálmosodtam – tette még hozzá. majd jóval később forró ólmot cseppentettek a füle cimpájára. Azt álmodta. tán öreg a vérem – tűnődött Matula. ott hátul van széna. aki megszokott ütemben rótta a gyalogutat.

Az öregasszony összehúzta a szemét. Gyuluskám – simogatta meg Nancsi néni –. Jó lesz már. s egy szürkegém már ismerősként szállt el felette. – Atyaisten! – csapta össze a kezét. – Talán… – Az semmi. valódi liliomolaj. vén tökéletlen. távoli madárfüttyöt. ki nem talál egy hétig sem. – Szszszsz – ugrott meg Tutajos –. hogy még elmegyünk valahova. Szinte öntudatlanul ment hazafelé. Arról le ne térjen. hozom. mélyet Nancsi néni öreg lepedővel takart le. hozom. hát nem tudott szólni? – Nem volt ott. a méhek dongását. Csak a rét zsongott körülötte. mert maga is mással lesz elfoglalva… de holnapután hajnalban ott leszek. amerre jöttünk. ne nyomja. és ott a fa mellett… – Szilfa. Gyulánk mereven ült egy hatalmas karosszékben. Matula vidáman parolázott. Nancsi néni! – Bízd csak rám. Gyula szinte megborzongott valami ismeretlen szépségtől. – Hogy a nyavalya rázza ki a nadrágjából ezt a vén tekergőt. Tutajosunk ezek után nekivágott a gyalogúinak. Matula.– Először azt gondoltam – állt meg az öreg –. hogy Matula bácsi nem volt ott. Nancsi néni. Egy óra múlva már alig érzed. hanem ízé… azt mondta Matula bácsi. – Jól van. Akkor ugráltál volna. ámbár ezt nem lehetett sem megfogni. mint egy falat kenyér. – Hát – nyújtotta kezét a fiú – köszönök mindent. Matula bácsi – mondta később Gyula. az öreget már nem látta sehol. Egy óra múlva Tutajosunk félig sült hajótöröttnek érezte magát. – Vesd le az inget. akit rövidesen úgyis elfogyasztanak a kannibálok. – Miféle olaj? – Ami égésre jó. – Itt jöttünk ki. Innen már hazatalál? Gyula körülnézett. ami azonban valóság volt. – Süt ez a sparherd… – Szerencsétlen! Iszen nincs is befűtve… Először a hátad. Megállj. – Hová mégy? – érkezett meg Nancsi néni az üveggel. sem elmondani. és mindez összeolvadt a magány megfoghatatlan egyedülvalóságában. Nancsi néni! – Alig értem hozzád. s amikor a szilfa mellől visszafordult. hiszen úgysem értette volna meg senki. – Ezt összeolajozhatod. Ráállítom arra az útra. Eget még? Nemsokára alábbhagy… mit ennél? . és halat is fogtunk – tette le Gyula a hátizsákot –. én meg levetettem az inget… – Hát több eszed lehetett volna neked is. hogy itt van olyan olaj. de most már nem megyünk. – Nincs mit. hogy mivel leszek én holnap elfoglalva?” – Elég korán megjöttél. rád adom a tisztát. ringatva a tücskök muzsikáját. hogy a tűzhely kíméletlenül süti a hátát s ugyanakkor a mellét is. hogy merre jár… – Most már tudom. Gyula úgy érezte. Sajnos. ezért kicsit az ajtó felé húzódott. Az a hűsítő olaj úgy kell a hátának. – Szilfa mellett kanyarodik el. hát szép volt? Fogtatok halat? – Szép volt. mert ha beleveszik a rétbe. “Csak azt nem tudom – töprengett a fiú –. Jobban nézzen máskor körül.… – Mondom. ez csodaszer. Holnap nem megyek be. amikor levetetted az inget. ez a jóslat nem vált be.

ha rongyos). Nagyon jó szaga van. amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből. ha csak meghallotta egy légy zümmögését. Kedves Bütyköm! Itt ülök ebben a kis szobába. s ebben nem kis része volt Kengyel megnyugtató távollétének. biztosan örül neki. aki elhatározta. és határozottan. mindenhez ért. hogy ebben a rövid földi életben (lehet. hogy: “Jól főz ez a Nancsi. Óvatosan berendezkedett. Aminek savanykásnak kellene lenni. hogy Tutajosunk Piri mama törékeny vállán akart kimászni ebből a léből. de akár a parázs. hogy Kengyel hangja visszarántja az olajos valóságba: “Folytassa. mert úgy érezte. Talán kételkedne is a vadpontyban… Gyula irodalmi hajlamai fellángoltak. amint kíváncsian közeledett a kellemes olajszagra. s ez a bonyolult testi állapot mélyen elkeserítette. aminek édesnek. Gyula e pillanatban a Balaton partján izgult. és otthon felejtettem a szúnyogolajat és a napolajat is. hozzál gumicsizmát. tüzet lehelt tőle az ember. szóval csősz. de a szandál nem ide való (ha jössz. és elkezdett írni. hogy ordítani tudott volna.és ünnepnapokon. ami azt akarta jelenteni. mert Matula verekedett a hallal. hogy nem főz jól. hogy az jobb lehet… Piri mama is mondta… Meg kell jegyeznünk. bőre darabokra szakad. nem baj. s – az elismerést egy sokatmondó mozdulattal fejezte be. Ifjú barátunk tehát fázva égett. – Olvasgassál. és magára hagyta. Az olaj ugyan segített valamit. hogy olyan halászlevet ettek a berekben. nem ettem.Gyula csak legyintett. – Ettél? – Nem – szeppent meg a félig sült ifjú. Gyulát ezek nem érdekelték. – Ettél te már az én halpaprikásomból? – kérdezte az öregasszony keserű megvetéssel a Matula-féle halpaprikást illetőleg. s erről Bütyök jutott eszébe. Mozdulni alig mert. Hajnalban indultunk Matula bácsival. hogy a kecske elmekegné magát tőle. hát még hogy örülne. de az égés dacára is néha enyhe borzongást érzett. ha a mai napot leírná. és voltak percek. de aztán mégis azt mondta. és már megint írok. s olyan érzékeny. A szoba enyhén le volt sötétítve.” Ezt mondta Piri mama. s a délután végét járó nap sugarai elnyilaztak Tutajos felett. és megnyugodott. Ladó!” – Juj-szsz… – ütötte égett könyökét a szék karjába. holnapra elfelejted az egészet Tutajosunk azonban egyáltalán nem nyugodott meg. Nancsi néni. és Nancsi néni bekent liliomolajjal. s egy-egy arcot megvilágítottak valamely csoportképen a falon vagy egy csizmát. hogy összeragad az ember szája. aki ellenőr a berekben. hogy olyan halászlevet csak az istenek esznek az Olümposzon vasár. ámbár jóindulattal hazudott. és Tutajosunk élénk fantáziájának nem kellett tartani attól. Gondolom. Gyönyörű volt minden. és mérgesen nézett Gyula lángoló és olajtól fényes vállaira. egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról. de Nancsi nem tudhatta Tutajos ármányos gondolatait. amelyet a porcelán huszár viselt a szekrény tetején. aki enyhén meg szokta lökni: “Alszol? Téged szólít!” Bütyök talán már meg is kapta a levelét. a sás összevágta a vádlim. azt nem lehet mondani. az igaz. hogy nem kíván enni. az olyan savanyú. az olyan édes. Na és az a halászlé… mutatós volt. holott Rézi néni szakácskönyve világosan »édesnemes« kalocsai paprikát ír elő. Később azonban – mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni – ismét eszébe jutott az elmúlt nap. de agyonzsíroz és agyonfűszerez mindent. ez Nancsi néni találmánya. Piri mama ugyanis azt mondta. ami kezdődő láznak volt a jele. mert leégtem. hogy a reggelt meg sem éri) Nancsi néni előtt még az édesanyja főztjét sem dicséri meg –. . Körüljárta még egyszer a tüzes trónon ülő ifjút.

Meg is vetem az ágyad. A kunyhó is gyönyörű. – Ennek nem árt… – Háááá – bődült fel újra az ifjú –. amik csalogatják az embert. mert rögtön haragszik. mert Matula bácsi kérte… (Ez igaz is – gondolta Tutajos. mamád kezét csókolom. Nancsi néni. és Gyula nagyszüleire gondolt. és most be vagyok olajozva liliomolajjal. István bácsit alig látom. – Csak úgy gondoltam. csak kicsit rövidebb ideje. de rögtön. és ócskább ágyneműt adok. Bütyök. – Inkább olvasgatok. meg csépelnek is. Erre már nem szólt Nancsi néni. A kis asztalon éles karcolás látszott. A marhát nem csalogassák. aki vitézül verekedett nekilóduló fantáziájával. és Csikasz őrzi éjjel-nappal. mert a marha nem bántja a tojást. hagyd rajta. mint egy fáraószobor. a halból Csikasz is kapott meg csontot is. aki kicsit gyengén hallott. Gyula megelégedetten dőlt hátra. akik ezek között a bútorok között egy életet éltek le. hogy levettem az inget. – Dolga… nem dolgozott egész életében… talán aludt valamelyik bokor alatt. Itt minden olajos. mért. mintha Matula tartózkodott volna bennük. hiszen még nappal van. amiből kiállt a szög? És itt van ez az öreg ágy. – A sásszedőket ellenőrizte. Írj!! Hűséges barátod: Tutajos Ui. de aztán átadtam a nyelet. ha itt leszel. de moccanni sem mert a takaró sátra alatt. ami majdnem háromkilós volt. – Fázom – mondta meggondolatlanul. hogy ne bántsa a tojásokat. Aztán láttam kanalas gémet meg bíbiceket. Gyuluskám? – nyitott be Nancsi néni. hogy elgyere! Aztán halászlét ettünk. aztán elmentek. hogy nézze meg a doktor. mert Nancsi néni nem szólt semmit. – Nem feküdnél le? Gyulának már a lefekvés gondolatára is égnek állt a haja. Mért nem volt ott az a vén tekergő. jujujuháá… – Most már örülj. muszáj. Estére megint bekenlek… Tutajos keservesen gondolt az estére. hanem egy könnyű takarót borított Gyula lángoló hátára. hogy az olajszag irányában érdeklődő legyek ijedten repültek az ablaknak. hogy valahol már ettél jót életedben. csak az a baj. és Matula bácsi fogott egy óriás pontyot. – Szóltál. Ha azt mondod neki: ott maradsz. aztán megégtem. ott is marad. írj.Aztán fogtam 7 (hét) keszeget. és olyant ordított. te itt szállsz le. vagy végighúztak rajta valami tárgyat. mikor levetetted az inget. Ugye. “szelemenek” tartják.) Bütyök. – Mintha szóltál volna. Nancsi néninek nem szabad mondani. mert az olajat nem lehet kimosni. és ne ordíts… Akkor ordítottál volna. Nem értem. azt mondd meg: mért nem volt ott? – Dolga volt! – mondta Tutajos mérgesen. Ezt is tulajdonképpen én fogtam meg. ha ő megy a fürdőre. mert aratnák. . Bütyök. Szürkegémet is láttam. vajon ki karcolta? Megcsúszott a kés. s olyan mereven ült. A papír a kezemtől olajos. de a párnákra olyanokat csapott. A bútorok valahogy élőbbek lettek. és a szoba árnyai gondolatokat hoztak és vittek. de én oda nem megyek. Megnézte már a doktor a mamád lábát? István bácsi is írt apámnak. finom ez az olaj? – mire Gyula csak intett. Matula bácsi kutyájának Csikasz a neve. Nehezen alkonyodott. de meg is bánta.

de nem talált az elmúlt napban egyetlen percet. hogy érintetlen bőrét valósággal megégesse. amit a horgászat izgalmában nem érzett. – Nem hiszem. Ezenkívül a saját bőröddel azt csinálsz. atyámfia. – Olyan szép volt. A takaró alatt meleg volt. és tompán összekeverte a gondolatokkal. – Nekem jó. menjen hozzá férjhez. fiókhúzogatás. – Na. csak akarni kell… – István bácsi. Ámbár bekentem liliomolajjal… ez a vén Matula… – Nancsi néni. – Ébredj. Gyula lassan. és nem lesz hajnal már többet soha. A gyerek pedig aludni fog. de ezt ne mondd Nancsi néninek… – Dehogy mondom! – nevetett Gyula. amelyben meghűlhetett volna. lefeküdt. reménytelenül. De maga az öreg ház is olyan csendes volt. hogy megfeledkeztél a napról. és holnap mivel lesz elfoglalva… Elálmosodott. amelyet a növekvő láz enyhített. feküdj le! – István bácsi! – Gyerünk. Ez a büntetés. fiam. látod. mint egy végtelen. mi lesz holnap? . aztán lehunyta szemét. úgy látszik. aki erre lehunyta a szemét. majd az olaj helyrehoz mindent. Még egy kis zörgés hallatszott. István bácsi. mint a krumpli decemberben. egészen kevés ciánkálival.Talán haldoklóit benne valaki. már lenyelte az orvosságot. ha neked jó… – Haragszik. hosszabb ideig tarthatott. amely szerint: minden szamár a maga bőrét viszi a vásárra. hogy asszony olyan halászlét nem főz. és lehunyta szemét – egy pillanatra. de homályosan érezte. István bácsi? – Én. – Jó estét. csak aztán ne mocorogj az ágyban. – Nem ülhet egész éjjel. hagyja Matulát békén. – Mi ez? – Sztrichnin. – Le kell fektetni! – hallatszott István bácsi hangja. ettől elmúlik – és vizet töltött. miért? Van egy közmondás. megfeledkeztem a napról… fogtam hét keszeget. és holnaputánra megnyugszik ez az égés is. De hátha nem is gyógyul meg holnaputánra? Ekkor még Gyula nem tudta. – Vedd be. s a másik szobából beszéd hallatszik át. megpörkölődtél. óvatosan hátradőlt. de most nem volt kellemetlen ez a meleg. és semmivé váltak életének naptár lapjai. de nagyon jó… – Az biztos. egyébként semmi közöd hozzá. de férfiasán állva a fájdalmakat. Matula bácsi megcsinálta a kis bográcsban. Ez a pillanat azonban. és te beveszed – kész. csúnyán le van égve. hallom. utána a súlyos léptek elindultak Gyula ajtaja felé. – … de hát… – Semmi: de hát. de ez elég volt. István bácsi. hogy a szobában teljes sötétség van. mert árrá ébredt fel. hogy mire célzott Matula. egyedül és másnapok nélkül. amelyből nem lesz est. amiért otthon Piri mamának fél óráig kellett könyörögni. Ha nagyon haragszik rá. Nem sokáig volt Gyula meztelenül a napon – talán egy jó óráig mindössze –. és a jókedv fellobbanó pillanatában István bácsi két szem orvosságot tartott eléje. De most már mindegy. Na. erős volt. árnyékos alkonyat. De miért borzong néha? Talán meg is hűlt? Gyula ezen elgondolkodott. Én adom. és fogtunk egy nagy nyurga pontyot is. Gyulának mukkanni sem volt ideje. amit akarsz. hogy tudna aludni.

Ugyanilyen férfiasán viselte el az újabb olajozást. meggondolatlan pillanat. amely széles volt. Itt az ivóvíz. Olyan lazán foszlányos lett minden gondolata. – Nem. ordíts nyugodtan. Ha kell valami. hogy még a leégésben is van valami jó. és megjegyzed magadnak. mint egy faszent. fáradt galambok. s az események igazolták. Tutajosunk egy tűzkárosulthoz méltó buzgalommal evett. amikor Nancsi néni újra beken. amelynek a jelek szerint ebben a szobában kell eltelnie. Vigyázni kellett azonban minden mozdulatra. Az előbb néztem meg a természettudományos kalendáriumban. és úgy kínálta magát. lenyugszik tizenkilenc negyvennégykor. hogy amint hozzányúlt. Gyula reménytelenül gondolt a napra. ordítasz. mint ahogy Piri mama szokott elbúcsúzni. azt nem lehet mondani. fiam. hogy ezek a fájdalmak már nem voltak olyan nyersek és közvetlenek. semmivé vált. ami rá is fért kajla egyéniségére. hogy: “Majd alkonyattal sétálgathatsz kicsit az udvaron. és minden tiltakozó nyikorgás nélkül nyílt ki. és nem látszott rajta. Nem. nem úgy értettem… Matula bácsi azt mondta. De aztán kiderült minden. amelyről az ifjú férj bizonyos elszántsággal nézett a jövőbe.” Az alkonyat azonban alig pár pillanattal látszott közelebbnek. A felégés tehát óvatossá és előkelővé szabályozta Tutajosunk mozdulatait. István bácsi esküvői fényképe volt ez. mint tegnap este. ha nem mozogsz. Szabad? – ötlött fel Gyulában valamelyes szerény aggodalom a szekrény termékeit illetőleg. és megakadt a szeme a zömök. legalábbis délutánig. és Tutajosunk szinte hallotta az unalom porszagú szárnyalását a lesötétített szobában. melyeket a dupla adag altatópor tartott zárva az éjszaka sötét kamrájában. és fekszel tovább. mint a jövő század. és Tutajosunk csak akkor zökkent vissza saját (ámbár égett) bőrébe. A nap kél három óra ötvenkét perckor. hát nem vigyáz rád senki. mert el leszek foglalva… – Persze. és István bácsi horkolása is úgy hallatszott a szomszéd szobából. Tutajosunk azonnal látta. vigyázol a bőrödre. hogy a mosakodási tilalom valami mélyebb bánattal töltötte volna el. hát felhördül. és talán azért váltak el. hiszen rajta volt a kulcs. Lili néni pedig szinte áhítattal emelte szemét Istvánra. hogy a berekben. mert – teszem azt – ha az ember nekimegy a szekrény sarkának.– Holnap. és Tutajosunk azon gondolkozott. Ülsz. mint egy távoli repülőgép zúgása – elmenőben. – Jobb. aztán felkelt. . én úgysem ébredek fel… Hát ez bizony nem úgy hangzott. szerda. “Aludtam” – tette még hozzá. holnap nem jön értem. Aztán világosságra nyitotta ki a szemét. “mint egy szentre”. mint egy elrepült. Szervusz. mint egy kedélyes kofa portékáit a reggeli piacon. mert az ágyban minden mozdulat égetett és fájt. hogy meg kellene sértődnie. hogy Tutajosunk valami különös értelmességgel nézte volna a világosságot és a koszorúval övezett fényképet szemközt a falon. de ez valahogy nem sikerült. Tény és való azonban. Tutajosunk tétova gondolatai úgy szállnak vissza valahonnét. Ulrik napja. de fel is ülhetsz. ha nem vigyázol magadra. tej üveges szekrényen. Mosakodni ma nem kell. de aztán megnyugtatta magát. mint fáradt galambok a dúcba. mert Nancsi néni úgy határozott. holott István egyáltalán nem volt szent. de ez sem volt Nobel-díjra érdemes gondolat. hogy el leszel. bár ez nem volt valami különös felfedezés. mert az olajozott rabság nélkül talán eszébe sem jutott volna a szekrényt kinyitni. “Reggel van” – gondolta Gyula. mint a sebzett párduc. mert Lili néni ebben tévedett… Jelen pillanatban ezek már elmúlt dolgok. Mit lehet itt csinálni? – nézett körül az égett ifjú. amikor Nancsi néni behozta a reggelit. hogy erre az elszántságra szükség is volt. Eszel. Gyuluskám.

” “Puskázott! – fogta oldalát a tiszteletlen derüléstől Tutajosunk. mert egy természetrajzkönyv mellett – például – szakácskönyv volt. jaj! – vonaglott csendesen. ha szimatot kap –. nono… “Megismerkedés után” – olvasta egy helyen. ámbár – meg kell hagyni – később kihúzta Lili nénit is. miért kerültek az elmúlt idők feledékenységének ebbe a temetőjébe. “Mélyen tisztelt Nagysád! Engedje meg. hogy István bácsi is… ez a komoly. hogy Nancsi néni meg ne halija. Tutajosunk. de külalakjuk nem ígért semmi jót. amíg kissé ott nem felejtette a mutatóujját. Petőfi – széles karddal az oldalán – jóindulattal nézett a májas hurkák és töltött szárnyasok nyájas gyülekezetére. itt tartotta régi könyveit minden rendszer nélkül. amikor ő is ugyanezt érzi. de tétovázás nélkül. és a kis csapda alaposan rá nem koppintott. amikor aláhúzott sorokat látott meg. mert csak a forma változik. hogy a szakadt csizmák a halhatatlanságot hordják közömbös. mert a vékony pénzű költő sokat koplalt hajdanán. amelyeket valaki valamikor érdemesnek talált aláhúzni. mert a könyvek alatti polcokon a legcsodálatosabb összevisszaságban kínálták magukat lerakott holmik. és Tutajosnak ilyesmiben csalhatatlan szimatja volt. hogy bőre nem mállott le hátáról – további kutatásba fogott. azt mondta: “Hohoho… ezt a marhaságot!” “Boldogságomat leírni nem tudom – folytatta Elemér a »Vőlegény és ara között« című fejezetben –. azért a következő könyvhöz nyúlt. amit a könyvbe zárt Elemér. fél sarkantyú és szentkép. amely a “Családi levelező” címet viselte. hogy én. a lényeg nem. – István bácsi puskázott…” S ezzel a belső hahotázó rázkódással vetette hanyatt magát a karosszékben. akik nem vették észre. és fölibe írta Lilikét. mégpedig véglegesen. sőt néha komor óriás. “A jó gyümölcskertész” – olvasta a következő könyv címét. hogy megismerkedésünk kedves emlékei ne tűnjenek tova a szürke hétköznapok egyformaságában (ez alá volt húzva). éppen én vagyok az a boldog halandó. Tutajosunkat most már nem vonzották a rímek. ezért Tutajosunk – megnyugodva. A büntetés gyors volt és alapos. Tutajosnak a szeme fennakadt a fájdalomtól. sőt egy kis egérfogó is. Gyula . hogy az ő egész léte talán éppen így kezdődött. Vacsoránál azonban – bőre tiltakozása ellenére – többszőr leskelődve nézett István bácsira. Gyula ezzel játszott egy darabig. kihúzta Irmuskát. zenélődoboz és szájkosár. sáros országutakon. akinek “kis kacsóit hódolattal emeli ajkához: Elemér”. bőre a hátán foszlányokba szakadt.A felső polcon könyvek voltak. amit egészen könnyen fel lehetett állítani. tisztelettel bár. aztán titokban rámosolygott tányérjára. gyermekostor és szivarszipka. Rémes és megmagyarázhatatlan. telt hasú és szürke polgártársai között. Volt ott új bugylibicska és használt erszény. Nono – érdeklődött Gyula. azután pedig Petőfi Sándor összes költeményei. amelyekről nem lehetett tudni. Találomra kiemelt egy könyvet: “Ábrázoló geometria”… Gyula azonnal visszatette a könyvet. nem gondolva arra. mint a jó vizsla. Már majdnem letette. hanem virágos ünneppé avathassam azokat…” “Azannya! – ámult Tutajosunk. aki Irmuskám (az Irmuskám át volt húzva és fölibe írva: Lilikém…) kis kacsóit magaménak vallhatom. – Mi a fene az az »Ara«?” Azután az “Imádott Nagysád” következett. és úgy érezte. úgy látszik. Ez a vacsora azonban ebben a pillanatban még rendkívül távolinak látszott. és amely ujjának legkisebb érintésére lecsapódott. és a családi levelezőt keserű megvetéssel tolta helyére. István bácsi. s hogy eljön az idő. talán azért. és ezt a sokat ígérő címet a “Vallomások” és a “Vőlegény és ara között” című fejezetek követték. – Jaj – suttogta –. feledve pörkölt mivoltát. majd az “Üzemtan” következett.

azonnal tudják. A szekrény tárva-nyitva maradt. válogathatsz… Igen. sarkantyú és ködös fénykép szemrehányóan néztek a magáról is megfeledkezett ifjúra. és óvatosan ismerkedett olyanokkal. amelyekről hallott ugyan. hogy belenéz egy kicsit. hogy több világosság érje a “kutatási anyagot”. ott a fülesbagoly. éhes gyermekeinek. a vörös vércse pedig egérrel és pocokkal.sértődötten dobta vissza a furfangos szerszámot. azonban még nem találkoztak. belenézett ott. Gyula belenézett itt. elkezdett gyűjteni kíváncsi szelleme ismeretlen. mert valaki. a lóról. hogy a latin nevek a tudomány nemzetközi nyelvét jelentik. nem is kell elkérni” – és kinyitotta a majdnem új könyvet. birkáról meg – úgy látszik – mindent tudott. ha összegyűlnek. a dohányzacskótól a kapszlis pisztolyig és a borotvapamacstól a bajuszkötőig. Itt a zerge. hogy melyek tulajdonképpen a gerinces állatok. már nem olyan vörös a bőröd… – Talán már ki is mehetnék? – Estefelé. Most aztán szabad a vásár. és a mellőzött öreg óra kilőtt töltényhüvely. hogy valami beteg verebet is elkapunk. mert Nancsi néni jött a liliomolajjal. – És velünk mi lesz? – kérdezték. Most már szélesre tárta a szekrény szárnyait. mert – csodálatos – még a latin nevek is érdekelték. amire már régen vágyott. Szinte utálom a húskosztot…” . mert István bácsit a jelek szerint nem érdekelte a szürkegéni. csodaszer ez? Most újra bekenlek. mint a gazdaember. Alaposan átkutatja az egész zsibvásárt. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta Gyula. amott a ponty. Gyógyul! Szépen gyógyul. “Lovassy… – olvasta – Lovassy. s a szénát haza lehet hordani. mert a beteget el kell pusztítani. de Gyula nem válaszolt. a harcsától a lóig megvan itt minden. mert még a tulajdon nevét is elfeledte. megmondtam. hogy Passer domesticus. hogy a kutyától a süllőig. akinek lovai marhái otthon éheznek. mint – köztünk szólva – borjú az új kapura. marháról. rokonom. és szeme újra a könyvekre tévedt. Tutajosunk egyszerűen elmerült abban a tengerben.” “Matula! Matula mondta ezt a nevet. Lelkesen üdvözölt egy-egy régi ismerőst. Az előfordulhat. amelyekben nincs ilyen ravasz rúgó. és óvatosan leereszkedve a székbe. hogy kérjem el ezt a könyvet! Itt van. de ha azt mondja. Van itt minden. – Ugye. amit le lehet kaszálni. és ha valaki megkérdezte volna. de ez általános parancs. mert a japán tudós csak így értheti meg az izlandit és a svéd a fokföldit. és most megtudta. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta. ami ebben a könyvben található. – Én például úgyszólván teljesen rovarokkal élek. hol találnék könyveket? – Itt a szekrényben. talán azt mondta volna: Gyurgyalag. s váratlanul egy csodálatos rétre bukkant. ne is tagadjuk. Tutajos elnyújtózkodott – amennyire érzékeny bőre engedte. valahol azt mondta: “Kártékony. Szabad kutatási jog. hogy hányat ütött az óra. Nancsi néni. és átböngészi a szekrény csalogató tartalmát. le kell lőni!” “Ki volt ez a szamár? – nézett Gyulára szemrehányóan egy kék vércse. de aztán gyorsan behajtotta a szekrényajtót. És Gyula elkezdett kaszálni. kinyitotta a könyvet. megtudta. és úgy érezte magát. hogy alig ismerte őket. Tutajosunk úgy gondolta. hogy valamilyen tudományos kérdést eldöntsenek. De még a régi ismerősökről is kiderült. de nem így lett. hogy hívják. hogy: Canis lupus. vagy azt. Mert ha a magyar tudós azt mondaná. amikor szeme megakadt egy könyvön. aztán félreteszi. közbül a madarakkal. Azt már tudta. hogy estefelé… – Unatkozom. a komoly professzorok úgy néznének rá. a ravasz Tutajosnak éppen ez kellett. hogy veréb. és rosszat gondolt róluk.

Gyula ezeket az előzményeket nem tudta. és nehezen igazodott el a szóba bútorai között. nagyon jó könyvet találtam. mert Matula nem is mondta. Lovassy Sándor. – Sas« – mondták még tízen. hogy nemcsak a szerelemnek. amit tudni köll – mondta Matula –. s amikor elugrott a lövés elől. mi már régen védettek vagyunk. a Lovassy-féle mű nagyot puffant a földön. de az ölyvek bezzeg… a kis nyulakat…” “Bezzeg. ebédelni – szólt be Nancsi néni.” “Ezt a városban nem tudják – válaszolt gondolatban Gyula –. Igaz. ismertem én is a tanár urat. – Kaptam egy könyvet – mondta annak idején István bácsi –. Később azonban úgy érezte. Éppen egy ürgét evett a telefonpózna csúcsán – a boldogult nagyon szerette a fiatal ürgehúst –. régi tanárom írta. Boldogult első férjem is ennek lett az áldozata. Nancsi néni. hogy ezt a könyvet ajánlotta. ha nincs is étvágyad. Inkább magának való… – Tudom én. hogy a fiú hálás legyen. ámbár gondolatai között sasok röpködtek. s ez lett a veszte. és Hálásan gondolt Matulára. Talán négy óra körül járt az idő. aki az újpesti víztoronyban lakott –. de a tudománynak is van határa. hát mit tanuljak tűié. vagy nem bezzeg – méltatlankodott egy termetes ölyvanya –. de a vadászok puskával járnak. és menyétek surrantak. A lövés csattanását a könyv lezuhanása okozta. amikor egy ilyen puskás dúvad elkezdett oldalazni feléje. mert Gyula egy órakor elaludt. hogy húsz egérkét is bevágott. mint amire okvetlen szükség volt. ott hallottam…” “Az nem lenne baj – vijjogott az ölyv –. abban a hitben. szóval úgy hallottam. nem is ismernek bennünket. valamint István bácsi. Kiballagott hát a konyhába. – Most aztán aludj egy kicsit. gyere ebédelni. Tutajosunk akkor ébredt rá. hogy Gyula étvágya is teljesen kielégítő. A villamoskalauz nem jár puskával (ámbár úgy hallottam – egy vándorsólyom mondta. – Áá – tiltakozott a fiú –. – Mi? Nancsi néni a fiú homlokára tette a kezét. – Nincs lázad. de megnyugodva látta. hogy Matula a jeles művet nem is látta. Közben – szinte egy pillanat alatt – dél lett. aki valamikor szintén elbolyongott a szerelem csalóka ingoványán… – Nem szerelmes. hogy rettenetesen éhes. mire Gyula értelmetlenül nézett az öregasszonyra. hogy a villamoskalauzok is szívesen kérnének fegyvert a vad utasok kiirtására…). nagyon elég volt. ámbár az igazság az. volt olyan nap. pedig szegény uram egész életében az embereknek dolgozott. Engem is kérdezgetett. fiam. – Gyere. Szegény boldogult nyugodtan falatozott a törvényre gondolva. amikor Tutajosunkra rálőttek. és hogy valóban dél van. mert a vadászok közül egy sem ismerte az ölyvet. járt ki ide a berekbe. Az öreg egy betűvel nem mondott többet. – Szerelmes? – érdeklődött Nancsi néni.“Bocsánat – mondta Gyula –. és az új törvény ötszáz forinttal is megbüntetheti azt. hiszen egy pillanattal előbb még ott állt a várfalon. mert a családi levelezőből kihúzott Irmuska és a nagynénik koszorújából kihúzott Lili néni jutottak eszébe. de a mezőn se tudják. Tutajosunk harci lázban ébredt fel. Ezt Nancsi néni nem tudta. és szerencsére a lövés nem talált. hogy a jó könyv kizárólag szerelmes lehet. és nagy . Gyula elmosolyodott. aki hozzánk nyúl. csak álmában lőttek rá. Sas! – üvöltött. és amit mondott. természetesen Tüskevár falán. »Sas! – ordított a csirkefogó. Igen jó étvágya volt a kedvesnek…” Tutajos – gondolatban – bocsánatot kért az ölyvektől. amikor a kedves lefordult a pózna tetejéről. Tudományos… – és kissé nagyképűen ment vissza Lovassyhoz. és ők sem tudják.

hogy megmozdulása most már nem olyan kínos. Gyula abba a korba álmodta vissza magát. de már szólt a puska is. amelyen nyárson forgatták a méteres harcsát vagy a kótyagos török által megvetett malacot. mert a hadnagy öles kardot forgatott. hiszen a vár istállószerű termében szurokfáklyák világítottak vagy egy-egy gyertya. Nancsi néni… Az öregasszony csak legyintett. “Ámbár – álmodozott tovább vitézünk – ha valaki egy viharos éjszakán petróleummal meglocsolná ezt a bozótfalat. és nagyon sajnálta. akit azonban senki sem mert volna “Bütyök”-nek titulálni. nem tudhatja. mert csak kisebb rajtaütésről volt szó. s a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek. megsülne az egész társaság. és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát. Sajnos. Kő csak alul volt. Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni. De a környék más volt. hogy a sülő malacra gondolva. . hollók előre jelezték az ellenséget.” Gyula mindezekre emlékezett. amit sürgősen el kell oltani. itt-ott kis nádszigetekkel. vagy gyógykezelni akart. bozótos tüskefal övezte. Gyula úgy érezte. Nem lehet tehát azon csodálkozni. mintha tűz ütött volna ki a köcsögök között. még az illatát is érezte. azt is hamar el lehetett tömni. hol volt akkor még petróleum? Az idők és a föld méhében volt. Gyula? – fogadta Nancsi néni. és torony – amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna – nem volt sehol. nem akart a bőr a vállán elszakadni. és araszos bajuszszárnyakat viselt orra alatt. mint ma. a marakodó emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára. háta nem olyan érzékeny. és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát. hiszen a hollókat is kellett valamivel táplálni. aki vagy etetni. ahol a bástyák vízbe értek. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket. – Ez majd csak a végéri derül ki. Nem is vette észre. mert egészen otthonosan érezte magát a kurta szárú csizmában. a varjak. – Bekenjelek. Gyula Lajos. de csak keserű tapasztalatokat szereztek. amely azonban nem sikerült. és azt hitték akkor is. víz mindenütt. hogy felébredt. Víz. A kis erősséget azonban élő és száraz. mert a harc mozgalmasságában pokolian megéhezett. s az emlékek olyan frissek voltak. csak Tüskevár. Az álom egyébként olyan világos volt. – Sok lesz. s amikor lehajolt a könyvért. A “kis tejfölös túró” lavórnagyságú edényben érkezett. de most már tudta. Friss kenyér is van. hogy Tutajosunk szájában összefutott a nyál. s a puskákat csak újabb puskákkal lehet megszüntetni. s erre – felébredt. természetesen fejével együtt.nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé. ámbár sokszor csak a tűz. hogy még most is érzi kezében a húr elpendülését és a nyílvessző szisszenő elsurranását. A szomszéd bástyán vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott. mert az egyik bokorból rálőttek. hogy a harc a török visszavonulásával végződhetett. mint égő kazalban az egerek… Petróleum…? Észnél légy. sem megúszni nem lehetett. – Majd később. a sebeket csak újabb sebekkel. amikor még használatos volt az íj. Nancsi néni… – Vagy talán ennél valamit? – Egy falatot… Nancsi néni úgy ment az éléskamra felé. Tutajosunk elmerengett az álmon. hogy a nyíl talált-e. hogy a váracskának nem is lehetett más neve. – Már el is készítettem egy kis tejfölös túrót. óriás nyárfákkal. A lápi végvár madarai. amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott. Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is.

mint a fáradt nyári délután. mint a nagy szemű bagoly. viszont megtalálta a fogantyút. mindenhez ért. mint amit érez. hanem kizárólag a tömött gyomor volt. – Pedig szép lett “volna” – gondolja. hogy olyan rántott csirkét csak a Nancsi néni tud… – Vén lókötő! Sokszor evett már az én főztömből. Tutajosunk a tutajra gondol. ügyes. ha a földre néz. – Matula bácsi jön hajnalban. egyetlen élőlény sem mondhat mást. mint amit mond. A szöveg ugyan adott valami homályos képet. és talán nem is érne meg a szeder a fán. nem is illene. a hűvös estéé pedig a fülemüle. s ha ezek után Gyula nehezebben hajolt meg. – Nancsi néni. Ez a délután azonban elgondolkoztató volt. s a neve: aranymálinkó. de előbb bekenlek. majd a hátizsákban lesz minden. – Most már kimehetsz. “Utána kell néznem – gondolta. ahol hangyák cipelik tojásaikat. talán azt mondta volna. A málinkófélékhez tartozik. akár a harcban éhezett meg annyira Gyula. hogy mi tulajdonképpen az “atmoszféra”. hogy “anno dacumál”. sugárzás és elektromotor. és elsiklott a szavak felett. az olyan… szóval. – Tudom. csak – igen –. és mi van a holdon? Miért zöld a mogyoróbokor levele. amikor azt olvasta valahol. Igaz. és kígyó kúszik a gyalogúton. az bizonyos… Gyula ezek után könnyű szívvel ment a kertbe. hogy is mondjam… szóval izé… – és ezzel a nyögés mag is akadt volna. mert akár a tejfölös túró volt olyan felséges.Ki is derült. és a magány kérdései rajzottak a levegőben. szállhat-e más. hogy a sárga fuvolás nem mond ilyen becsmérlő dolgokat a bírói karra. hogy más madár szóljon. ahol látszik már a hold gödrös fél arca. annak oka nem az égett bőr. A kert most is csendes volt. Matula bácsit is megkínálhatom? Mert tegnap megkínáltam… – Hát persze. Az almafáknál leesett egy-egy férges alma. és most csak a sárgarigó flótázott. atom. és mit jelent az. és egy madár sem. Holnapra kutyabajod. ami már annyira természetes. akinek nem kell világosság.” . és most először nem helyesli túlságosan a tutaj körül kialakult mesét. hogy: “Huncut a bíró… huncut a bíró!” Most azonban úgy érezte. Igen. de eddig nem ütötték meg ezek a kérdések. Gyula régebben úgy értesült. A rigó mást és máskor nem is mondhat. amíg fent van a délutánra hajlott nap. Hogyan lesz a hangyatojás. amivel Nancsi néni ellenségeskedésének gőzét ki lehet ereszteni. és valami rendkívüli egyszerűséget. ámbár nem akart többet foglalkozni vele. miért? Gyula szívesen és sokat olvasott. ha ez a dal nem simogatná. “Amúgy” rendes ember. és miért megy el Dél-Afrikába a málinkó? Miért. csak az ember. hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen. szétbontani és megnézni… hiszen nem tud még semmit. egyszerű volt ez a kis dal és mindig ugyanaz. hogy: – … izé…. de a kitűnő étel elfogyott. vagy az égre néz. és miért nem lesz magas fa. mint a tölgy? És miért él a tölgy két-háromszáz évig és a paradicsom csak egy nyáron? Miért marad itt a feketerigó. de ha megkérdezték volna. hiszen a valóság is olyan szép. Csupa izgalmas titok minden. hogy nem is törvény. de nélküle talán süket és szomorú lenne a nyári délután. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert. miért. hogy egyáltalán nem rigó. Csak közel kell hajolni hozzá. mert nem szerette. hogy ez a ragyogó madár azt fütyüli. törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében. pete. ha az öreg Matulát valaki szidja. mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó. akiről csak ma tudta meg. hogy: embrió. gáz. – István bácsinak van lexikonja. még csak rokonságban sincs velük. turbina. – … aztán azt mondta.

Ránézett olajos karjára. “Miért olajjal kellett a bőröm bekenni, és miért nem vízzel? És miért elmosódik el az ember ebéd után, és ki volt ez a Lovassy? Tanár – mondta István bácsi; tanár úr – mondta Matula, mert az öreg rétjáró az emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve. “És mi az álom? – tűnődött a fiú, és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. – Az álom is valóság. vagy mi?” Kinyújtott kezét is jól megnézte, és megakadt a szeme gyászkeretes körmein. “Milyen piszkosak” – gondolta, de nem gondolt a körömkefére, és – sajnos – nem gondolt arra, hogy ez is valóság! – Gyula! – kiáltott a ház felől Nancsi néni. – Gyula! Tutajosunk kedvetlenül kiáltott vissza, és a ribizlibokrok egy-egy levelét letépve ment a ház felé. “Nancsi néninek mindig van valami kiabálni való ja…” Ezt a rosszalló gondolatot azonban hamarosan visszaszívta. – A földművesszövetkezetből hozták ezeket a gumicsizmákat. Próbáld fel, ha nem jó, kicserélik. István bátyád küldte… Matula! – gondolta Gyula, csak az öreg szólhatott nagybátyjának az elázott szandálról és az összekaszabolt – elég vékony – lábszárakról. – Jók! Köszönöm, Nancsi néni, egészen jók. – Ne nekem köszönd, fiam, bátyád vette, de hogy Matula keze van a dologban, arra megesküszöm; bár igaza volt, hiszen olyan a lábad, mintha macskák karmolászták volna össze. Persze, nem szólt róla egy szót sem, mi? – Nem. – Hát látod, ilyen. Ide is bejön néha, aztán csak ül, mint egy süketnéma. Csak néz és pipál, de nem szól, aztán, ha kell valami: meghozza. De akkor sem beszél sokat. “Itt a hal – mondja –, de ne vakarjátok, hanem nyúzzátok. Zsír nem kell alája.” Engem tanít főzni. Engem! Egyszer meg márnát hozott. “Az ikráját dobjátok el, mert mérges.” Nekem mondja… Nekem! De aztán mást nem is mond. Aha! – gondolta Gyula, lábujjait mozgatva a csizmában. – Úgy látszik, Matula is belegyalogolt Nancsi néni konyhai császárságába. A különbség csak az, hogy Matula nem törődik vele, mit mond aztán az öregasszony. Nancsi néni néha szidja, és Matula mosolyog. Esetleg megnézi, hogy a pipaszár jól szelel-e. – Nincs egy darab vékony drót a kamrában? Nem szelei ez a szár… És az öregasszony elmegy drótot keresni. De az is előfordul, hogy dicséri az öreget Matula gyékényszatyrot hoz be. – Láttam, a másik már rongyos. – Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál. – Olyan, amilyen. Gyula mindezt elgondolta, és úgy érezte, hogy az öregemberre hallgatni kell, bár pillanatnyilag az új csizmák erősen elfoglalták. Kellemes volt bennük a járás, s minden lépésnél férfiasán dohogtak! – Majd megírom apámnak, hogy fizesse meg István bácsinak – mondta, amikor este megköszönte a csizmákat. – Felesleges! Te két hónapig az én fiam vagy, de ha netán ezt nem akarod… – Dehogynem! – Vagy haza vágyakoznál… – Dehogy, dehogy! – rémüldözött Tutajos. – Csak úgy gondoltam, mégis… – Szóval állapodjunk meg abban, hogy három apa áll szolgálatodra: egy valóságos apa, egy pótapa és egy nevelőapa. Igazán meg lehetsz elégedve. Nevelőapád érted jön hajnalban? – Azt mondta.

– Jó. A bőrödre vigyázz, és ne vetkőzz neki, mert most nagyon fájdalmas lenne. Ha a hazajárást hosszadalmasnak találod, azt sem bánom, ha akár hetenként jössz haza. Ha olyan nagyon akarod a nádi életet, hát akarjad! – Megeszik a szúnyogok – szóit közbe Nancsi néni. – Az az ő dolguk. – Gyula meg véresre vakarja magát. – Az meg a Gyula dolga. Matulát hetven éve eszik, mégis egészben van. – Van szúnyogolajom – mondta Tutajos tele boldog kalandvággyal, és most határozottan feleslegesnek tartotta az öregasszony beleszólását. – Takarót vigyetek elegendőt meg egy felsőkabátot is. Éjjel hűvös lehet, és esőre is kell gondolni. – És ennivalót? – kérdezte Nancsi néni harciasán. – Nancsi néni majd ad Matulának, ami főzéshez kell. Szalonnát, zsírt, miegyebet… sót, paprikát. Fogjanak halat, nem kell Matulát félteni, aztán, ha unod, hazajössz… – Dehogy unom! Nem is mertem volna kérni. István bácsi, a Lovassy-könyvet elvihetem? – Minden könyvet, amit a házban találsz. Gyula elnevette magát. – Mit nevetsz? – Sok lenne – vágta ki ijedten magát Gyula Lajos, mert a családi levelező jelent meg előtte, az “Imádott Nagysád” és az áthúzott Irmuska –, elég nekem az az egy könyv. – Jó. Tanárom volt az öreg, nagyon szerettem: sokat csavargott itt a nádban, de erről Matula többet tud mondani, ha akar. Nem feküdnénk le? Pálinkát is vigyetek, ha valahol hideg eső megverne benneteket, meg sebre is jó. Gyula ezen az éjszakán nyugtalanul aludt, minden órában felriadt, és összevissza álmodott fűt-fát, tücsköt és bogarat. A bőre is sajgott még. és többször mintha Matula kopogott volna az ablakon, pedig csak a macska vadászott a padláson. Mikor azután valóban zörgött az öreg, Gyula olyan mélyen aludt, hogy kétszer is meg kellett verni a zsalugátert. – Hej, zabba mennek a lovak! – Mi? – ijedt fel barátunk, de aztán hamar összeszedte ébredő gondolatait. – Megyek, Matula bácsi. A konyhában egy hátizsák hevert a padlón, és éppen csak hogy nem ordított a belső feszüléstől. – Jó szíve van ennek a Nancsinak – mutatott Matula a hátizsákra –, majd én viszem, mert a maga hátáról lenyúzná a bőrt. Nancsi néni ekkor jött ki a kamrából, kezében két üveg dunsztos. – Ezt a kis befőttet még… Gyula szereti. – Ha szereti, hozza is el. A zsákban nincs hely. – De a pálinkának volt hely…? – Az orvosság, de ettül csak a hasa fájdul meg az embernek. Szóval, ha Gyula elhozza, hát elhozza. Ámbár elég lesz neki a két pokróc is. – Majd legközelebb, Nancsi néni… Az öregasszony mérgesen nézett Matulára, akit azonban ez nem zavart. – Mehetünk – mondta –, isten áldjon, Nancsi, az a rántott csibe múltkor nagyon finom volt. Mire Gyula elköszönt, a nagy hátizsák már kint ballagott az udvaron, bár még a verebek sem kezdték meg a reggeli értekezletüket. A kert hűvös volt és csendes, mintha az éjszakai titkokat őrizné, a patak suttogva szaladt, mintha még reggel előtt oda akarna érkezni valahova, de a gyalogút a kertek alatt most már ismerősként hívogatta Gyulát és az új csizmákat. – Nem nehéz, Matula bácsi?

– Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta Gyula Lajosnak, és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit. De most már ismerősek lettek a hajnali illatok is, és ha a fiú becsukta volna szemét, akkor is tudta volna, hogy most kukorica mellett mennek, most kender mellett, s itt le van kaszálva a lucerna. A nagy szilfára ismerősként nézett fel, csak éppen hogy nem köszöntötte. A vén fa barázdás kérgére titkos jeleket írt az idő, és Gyula szerette volna megkérdezni az öreget: hány éves lehet a fa, és miért áll ilyen egyedül, de nem szólt semmit, a nagy hátizsák meg csak ment előtte egyenletesen. Túl a gáton, széles, de csendes diskurálással kezdte a napot sok ezer madár, amelyből azonban kihallatszott egy-egy gém recsegő trombitálása, szárcsák sikkantása és a vöcskök kurjantása, a parti fűzfa száraz ágánál pedig egy szürkevarjú károgott valamelyik távoli atyafinak, de a válaszokat hallani már nem lehetett. A nagy sásos rét hajnali lélegzése, nehéz posványszaga most már ismerős volt, és az éles sáslevelek tehetetlenül nyaldosták a csizma síkos szárát. Az összeszabdalt lábszárak védett biztonságban lötyögtek a csizmaszárban, és Tutajosunk szinte kereste a tocsogókat, ahol tegnapelőtt a szandálok nyúlósra áztak. A nagy locsogásra Matula hátrafordult: – Jó a csizma, ugye? – Nagyon, Matula bácsi, köszönöm, hogy szólt! – Nem azért mondtam, de ide ez való. Na, menjünk, a fene ezt a zsákot, már szeretnék megválni tüle. Amikor felkapaszkodtak a gátra, a túlsó parton megint felrobajlott a madarak orkánja, de Matula oda sem nézett, csak jóval később állt meg megint: – Látja? – Mi az, Matula bácsi? – Pocok. Pézsmapocok. A folyó egyik partjáról a másikra egy zömök állat úszott keresztül, és eltűnt a túlsó part sásos szegélyében. – Harap? – Ha megfogják, minden patkány harap. – Mit eszik? – Amit akar. Mindent. Bogarat, rákot, csigát, de répát, kukoricát is. A búzát nagyon szereti, ahol búzavetés van a parton, csak azt pusztítja, de a bőre szép. A messzelátót elhozta? – Jaj, Matula bácsi, elfelejtettem… – Pedig mondtam, ugye? Az ember nem is gondolja, hogy néha a levegőnek beszél… Gyula szégyenkezve hallgatott, mert nem akarta mondani, hogy ez Kengyellel is előfordult, pedig annak káros következményei lehettek. Kengyel is a levegőnek beszélt, aminek aztán az lett a következménye, hogy: “… folytassa, Ladó…” Tutajosunk megborzongott, és magában szidta ezt a szórakozottságot. Matula azonban már lefordult a gátról, neki a rekettyebokros sűrűnek, és Gyula úgy érezte, a kunyhót őrző égerfák karja kitárul, mintha meg akarnák ölelni, aki hazaérkezett.

üres a fa. – Juj! – ugrott Tutajos. és a két rudat átszúrta a kis kazalon. aki lelkendezve örül a vendégeknek. Én többnyire itt vagyok. A fele petrencét szépen felemelték. A kutya Gyula közeledésére kissé tartózkodó lett. amerre a kígyó elcsúszott. – Én?… és Gyula nem akarta mondani. és Gyula megjegyezte a tájat. de a kocsi is megsüllyedt volna. mert tudnám. nézzen oda a nagy fára. Megizzasztott ez a Nancsi. aztán egy darabig csak a madarak távoli zajongása hallatszott. Az öreg ránézett. “A gunyhóban – gondolta – egy-kettő? Te jó isten…” . ha nagyon megnyomta a hó. – A gunyhóban is mindig van egy-kettő. fene a kígyóját. – Matula bácsi. szeméhez igazította. mint a beteg kutya. hogy ki vette le nyakáról a láncot. büdös lesz a keze. – Olyan jó itt. amíg a fiú kicsatolta a láncot. – Fiatal még. Lassan kialakult benne valami önkéntelen tájékozódás. Ez azonban nem volt egészen igaz. és Csikasz a ház népe. A fű itt méteres volt s alul még erősen harmatos. – Csak lassan. – Van egy petrence. és gondolatai között Matulát kezdte látni: “Amíg ilyen kajla vagy… nem bízom benned…” – Első az ágy – verte ki Matula a pipát –. sötét odúja a nádszagú otthon. – Milyen kajla vagy – feddte az öreg –. hogy nem hagyod a gunyhót őrizetlenül. hegy a hideg bujkál a gerincén. a harmatból pára. Most lett a hajnalból reggel. úgy megrakta a hátizsákot. és már nem is megyek haza. Fújtatunk egy kicsit. végül már ott volt feje Matula keze mellett. hogy ez neki is szól egy kicsit. egy nagy kígyó! – Ne fogja meg. fulladok is néha. aki szereti. és nézte a pipa ellibbenő. – Csak olyan kajla ne lennél – nézett a kiskutyára –. Aztán kigyüvök. de Gyula nem lelkesedett az ügyes szénahordásért. Gyula előkotorta a gukkert. és tavasz felé már csak ténfergek.A kunyhó maga volt a lomha jóság. megigazgatom a gunyhót. a világosságból ragyogás s a szürke magasság felett kék az ég. és leült Gyula is. – Emelje. Aztán háromszor körülrohanta a kunyhót. – Jó – mondta később –. Csikasz hasra feküdt a kormos tűzhely mellett. Matula bácsi. Két hosszú rudat húzott ki a kunyhó mellől. ami benne van. Olyan ágy lesz belőle… A petrence elég messze volt. – Elbírja? – Hogyne – állt a rudak közé Gyula. elég lesz. majd végül lefeküdt Matula elé. Matula lelökte a petrence tetejét. Gyula még szemén tartotta az üveget. a bokrok formáját. hát mikor jön már meg az eszed? Tutajos úgy érezte. De hát így nem bízom benned… Ja! – nézett Gyulára – a messzelátó ott van a hátizsákban. lenge füstjét. aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz. pipa se ízlik. Felét behozzuk. még ha csak ránéz is. a házba. Szénát kell hozni. lehet. még ott van a nagy sas. aztán megsimogatta. tavaly megázott. Leült az öreg ember. de most már. na fogja meg. de a fa üres volt. hadd ugrálja ki magát… – tette le Matula a hátizsákot – meg aztán nem is felejti el. az itt van. Tutajos riadtan nézett. Csikasz egyre közelebb kúszott gazdájához. – Eressze el a kutyát. Az öreg nem szólt. hogy nincs az a pénz. le ne dűljön. meg se kötnélek. Rágyújtott. mint egy szöcske. egy-egy fát. aztán rendet csinálunk. Matula bácsi… – Attól még helyin lehet az esze. először rendbe tesszük a gunyhót. Amíg beszélt. de farka hevesen rezgeti. – Nem látok semmit.

Csikasz. Amúgy nem bántanak senkit… nem érdemes ennyit beszélni róluk. s az egyik pokróccal letakarta. Az a gyors. meg a kis madarakat is abajgatják. és fogai összecsikordultak. A lépésre vigyázzon. többnyire agyonverem őket. ha összeszoknak. Matula bácsi. mint a fenti szarvasmarhának. Hordjuk a szénát. – Igen! – helyeselt élénken Gyula. Fárassza! Csikaszt elviheti. amivel a kígyó eltűnt a füvek erdejében. Az ember megfogja a nyakát. – Mondtam. ugye. hogy igenis nehéz! És úgy látszik. Jó hely az nekik… ámbár Csikasz néha el-elkap egyet. mint Bütyöké. nem árt. a nyakamra tekerődzik…” – erre a gondolatra majdnem kiejtette kezéből a petrencerudat. – Próbálja ki. Megemlegeti. amikor alszom. hogy a válla szakad le. lassan. maga a jobbal lépjen. – Nagyszerű. – Olyan itt nincs. Matula egy kicsit szárnyra eresztette. “… még rám jön – váltott lépést a fiú Matula rendelkezése szerint. mért ne tudna? Matula csak vigasztalni akarja őt? Borzalom… Gyula most már nem nézte a tájat. ugye? A többit megcsinálom magam. csak nem olyan békésen. Matula bácsi. Gyula pedig arra gondolt: miért mondta. olyan förtelmes. és arra a néma csúszásra gondolt. amelynek hívogató öble egyszerre kígyótanyává változott. Aztán ne kapkodjon. csak megbotlottam. büdös levet ereszt… – Nem csíp? – Csíp a ménküt. de az esze most igazán másutt járt –. – Csak olyan büdösek ne lennének – folytatta Matula –. akkor csak bólogat meg tekergőzik. – Pihenjünk? – kérdezte elöl az égi hang. – Nem. Tutajosunk ezek után elfelejtette a kígyókat. mert ha ledül. Gyula végigfeküdt a szénaágyon. – Akkor pihenhetünk. Gyula e pillanatban még a kígyót is elfeledte. tudom… Matula tehát megvetette az ágyat. – A kunyhóban is vannak kígyók? – Szeretik. Kukacot talál a partban. Hiába úsztak felette könnyű kis pufók felhők. ha az ember megfogja. megtöltjük szénával. mert a lábadra lépek – ha van nálam bot.– Amikor én bal lábbal lépek. ha valami tehetősebb hal akad horogra. szöcske van elég a fűben. “Nem nehéz?… Te ökör!” – mondta Gyula Lajosnak. – És a vipera? – tette hozzá hangosan. Nehéz? Úgy érzi. amire kirakodunk. maga meg fogjon ebédre valamit. Gyula gondolataiban tovább tekergett a kígyó… szóval akar harapni… és ha akar. Gyula a földet nézte. mert úgy érezte. szeme pedig úgy kidülledt. hideg rémület… Amikor letették a szénát a kunyhó előtt. de kenyérgombóccal is megpróbálhatja. gondolatai között újra megjelent a kígyó. de amint megszabadult a tehertől. Mivel csípjen? – Úgy értettem – borzongott Tutajos –. hegy nem nehéz. és nem érdekelte a messzeség ezüstös leheletében szálló madársereg. mert nagy halpusztítók. Matula erre nem szólt. fogja meg. hogy nem harap? – Hát harapni akar. “Nem bánt senkit” – gondolta Gyula. . A hátizsákból majd kirakodok. az lesz a vánkos. nehezen rakjuk fel. Gyula szeretete Csikasz iránt nőttön-nőtt. és karjai olyan hosszúra nyúltak. – De a kígyók inkább csak éjjel járnak. Én addig összebarkácsolok egy polcot. Matula bácsi? – Eszi azt a fene éjjel-nappal… – eredj innen. – Nehéz? – szól elöl a feddő hang. amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az. itt a réten csak a valóság a járható út. de nemigen tud… na. mert a rakomány megbillent. akkor nem billeg a széna. Tutajos melegen nézett Csikaszra és hidegen a kunyhóra.

s ez sokszor több. utána mint robban fel a sík víz. aranyos hal a kárász. gilisztát. és keményen megmarkolta a horognyelet. . hogy mozgását csak az utazó nádtörmelék mutatta. A zsilipnél aztán letáborozott. A rák véletlenül akadt meg a horgon. hogy minél hamarabb kint legyenek a derékig érő fűből. Az úszó simán repül a helyére – most kenyérgombóccal csalizva –. hogy ebéd legyen belőlük. úgy látszik. míg hozzá mert nyúlni. hogy ez veszélyt jelent. mintha csak egészségügyi sétarepülésről lenne szó. Ilyen kicsinyekből – gondolta Tutajos – sokat kell fogni. barnakányát vagy más ragadozót. A szürkegémet. És ez az érzés nagy elégedettséget ültetett a fiú gondolatai közé. károgó. “Fejbe vágom. és úgy maradt félig a víz alatt. mert megölni nem akarta. mert a kis kárász kiemeléséhez nem kellett erő. bakcsót már ismerte. és mondanunk sem kell. s a szikvízen csárogó. Meg is látta az imbolygó rétihéját. és Gyula érzi. hogy ez a könnyed szárnyalás mint változik villámgyors suhanássá. mire Csikasz is odajött. visszavisszanézve. aztán messze elhajította a fűbe. kanalasakat. hajszolják a gyilkos vendéget a békés vízimadarak. Közben még botot is vágott. Fogott néhány szöcskét. hogy ez a mozdulat már Matula mozdulata. mert tudta már. amint átlebegett a víz felett. de nem ment. mert Gyula ugyancsak szedegette új csizmáit. “Majd estére visszatalál…” – nyugtatta meg magát. Ha mégis hirtelen csend lett. Ez. már felettük volt. amire nem volt szükség. Az égen csapott hasú felhők jöttek-mentek. “Ott legalább meglátom…” – gondolta. gyakorlatképpen. Ezek után egy termetes gilisztát húzott a horogra. hanem egy. Ebben nem is volt hiba. hiszen a ragadozóknak főleg a repülés a kenyerük. és a könyvre gondolt De hol az úszó? Elakadt valamiben. talán negyedkiló. Most már igazan nem kapkodott. mert csakhamar erősen megrándult az úszó. A folyó olyan csendes volt. egyszerre megszűnt a kígyókérdés.– Gyere. hogy a kígyók nemzetségére gondolt. és – bár erre nem volt szükség – a nyeles szákkal emelte ki. és olyan nyugodtan körözött fel a felhők fölé. még kisebb kárászt is szépen kivezetett a parthoz. Gyula felemelte a fejét. És nyugodt. s az lehúzta? Óvatosan emelte ki a horgot. de el nem érik. Egy villanás. s mint szidják. hogy a koldulás a kígyók társadalmában nincs bevezetve. mit sem törődve azzal. mint a boldogság. bár az izgalmas feszültség alig csökkent. az nem is eszik. mert Matula is agyonveri. Most újra nyugalmas percek következtek. De látta azt is. de ritkaság a kilós. olyan hanyag nemtörődömséggel. hogy új emberbarátja követi-e. de ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. Csikasz! Csikasz erősen csóválta a farkát. – Eredj! – intett Matula. hogy aki nem dolgozik. hápogó madárság egy pillanatig sem maradt csendben. s a madarak zajongását lassan már meg se hallotta. Ezt a kaszálást. A végtelen nádas felett egy pillanatra nem szűnt meg a madarak mozgása. Szép. Tutajosunk elégedett. és Tű táj ősünk hosszan bátorította magát. A giliszta erősen tiltakozott szabadon maradt részével. de a legtöbbet nem. mert ott igazán szó szerint veszik. és megugatta az ollós jövevényt. – Nini! – kiáltott. amit most csúsztat a haltartóba. s a madársereg figyel. ha van nála bot. jóízű is – ha nem pocsolyában fogják –. – Hopp! – mondta Gyula. és amikor bevetette a horgot. a víz alatt is folytatta. Pedig állandóan szólt a nádirigó. mintha játék lenne az egész. a majdnem kopasz gáton. és Csikasz most már vidáman ugrott neki a csapásnak. hogy arról kódul” – gondolta futólag és harciasán. és újra bevetette a horgot. Hajszolják.

Itt is otthonosak a fogak és körmök. csak az éber marad meg. sólyom tévedhetetlenül azt a madarat vágja ki a csapatból. de a csukát nem hatotta meg a mamájára való hivatkozás. A hal hosszú volt. sőt saját gyermekeikkel szemben is. ahogy a valóságos horgászoktól hallotta –. amíg fel lehetett húzni a levegőre. de Csikasz csak a farkát csóválta. hogy kezében van a bot. mart nekirugaszkodott még párszor. így a kígyóknak szánt bot végét feszítette a csuka fogai közé. A róka a legbámészabb nyulat fogja meg. a többi nem más. – Azanyád! – üvöltött a fiú. gyere. Sőt. a farkas az elkódorgott bárányt s a harcsa. Tutajosunk ezt most megtanulta. Most visszafelé rohant – Gyula feltekerte a felesleges zsinórt –. hogy az elvetemült tigris száját kinyissa.– Hát most bevágjak. fogai. Kiszopta a sebeket. de a fene tudja. És elgondolkodott – íme. amelyeknek valamelyik érzékszerve rosszabbul működik. – Na. nem adhatott tanácsot. Fuldoklik. mint a többié. Gyula rázogatta az erősen vérző ujját. tépő csőr a levegőben. a hatalmás csukaasszonyság. ahol egy kis nádsziget mellett – úgy látszik – a legnagyobb volt a haljárás. mert most már igazán érezte. mint a bárány. A bevágásra berregni kezdett az orsó. és – lássuk. mint a hajlott tűk. A hal már fáradt. és szája. süllő – s a vizek többi ragadozói – azokat a halakat. életrevalóságát átadva az utódoknak. és egyelőre nem gondolt étkezésre. Ez a játék (ami csak Gyulának volt játék) végtelen örömmel töltötte el. – Hohó! – óvatosan megállította a halat. – Most levegőt adok neki – magyarázta Csikasznak a dolgot. és Gyula hamarosan visszaemlékezett Matula tanácsára: “Aztán ne kapkodjon…” Azt már hiába mondta volna az öreg. mint a kacsáé. Ijedten csapkodtak. ámbár ez lehetett részvétnyilvánítás is. – Huhuuu! – kotorászott Gyula kés után. Tutajosunk kerek szemmel álmélkodott. és Gyula most már nem tétovázott. karvaly. A háló súlya és a csuka daliás termete erősen csökkentette fájdalmait. hogy a csuka se kapkodjon. mert neki ez a szokása. és Kengyel látta volna… és Piri mama és a mama. mert a csuka a botot harapta kitartóan. de most már ki lehetett piszkálni. A hal azonban még a szák hálójában sem viselkedett bárányként. amikor végre a haltartó hálóban volt a hal. párzás idején felébredve a szerelem . a vizeknek is megvannak a maguk ragadozói. Ez pedig annyit jelent a halnak. mint a karmok s a horgas. hanem a bekapott mutatóujját konokul tartotta szájában. és elveszíti az eszméletét. a csuka csúnyán tud harapni. báránykám – és kiemelte a halat a partra. Csuka! Hej! De milyen szép csuka! Csak Matula bácsi látta volna. és távolabb húzódott a csapkodó vízitigristől. s a fiú engedte. Itt is csak az erős. Gyula visszadobta a haltartó hálót a vízbe. aztán újra másik irányba. de a csuka nem törődött velük. mint élelem. amire engedett. miközben Csikasz halkan morgott. és kezében van a hal is. melyik zsebébe tette. És ez a szelektáló válogatás könyörtelenül igazságos saját fajukkal. Az úszó azonban elindult. de már fékezett. És a horog még mindig bent volt a hal szájában. mint az idegeneket. s akkor már úgy megy a szákba. A héja. és különösen két hatalmas “ebfoga” veszedelmes. amelyik legkevésbé tud vigyázni magára. De a hal más véleményen volt. mert azokat éppen úgy elkapják. amelyik legrosszabbul repül. miből élünk – visszadobta a horgot oda a túlsó partra. amelyik leggyengébb. – Ilyen hülye is csak én vagyok! Csikasz változatlanul helyeselt farkával. apám és Bütyök… és az egész osztály. Igen. ami nagy zenebonát csapott a víz alatt. A többi elpusztul. mert a küzdelem erősen megviselte. csuka. Tutajos nagyot sóhajtott. vagy ne vágjak? – suttogta a fiú. és Csikaszra nézett. bár a két kárász nem nagyon örült a veszedelmes társaságnak. mint amikor a levegőben élő embert a víz alá nyomják.

A süllő például ragadozó. hínáron napkúrázó bogarakat. Ez nem volt másként soha. Embertől nem is nagyon félnek. pedig nem csináltak semmit. és lassan elvonultak lefelé a folyón. és azonnal szívébe fogadja a három kis fekete jövevényt. nádas menedék. de a parttól messze sose mentek. viszont a békés halak lehetnek haszontalanok. kis vadrécét. Beakasztotta a horgot abba az ismeretlen lénybe. de még a sebességét sem csökkenteni. fiatal. és ott úsztak el Gyula előtt. elfeledett mindent a fellángolt izgalomban. apró csigákat. árva szépségükben. és nem is lesz másként soha. úgy bekapja a kisebb termetű férjet – ha nem vigyáz magára –. A kis szárcsák előbb még megtanakodták. kik vagytok. a zsinór félelmetesen fogyott és Gyula megdöbbenve látta. – Pii – piity – mondták a kis madarak –. hogy a hasznos és káros megállapításokkal vigyázni kell. egyre fogyott. csak itt evezgetünk… – és mint kis fekete gályák. és hiába volt minden rángatás. és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. és így lesz az értéktelen küszhúsból nagyon értékes süllőhús. Az úszó (Matula tutajnak mondja) mozdulatlanul áll. aki szintén észreveszi őket. mentek tovább. és kézzel is elkapta a zsinórt. – Három kis árva szárcsa – mondta otthon Matula. annak kell is lennie. de erre már nem maradt ideje. Csak húst eszik és csak élőt. az orsó vészesen berregett. mi nem zavarunk senkit. sokszor károsak is. A természet bölcs. Sajnos. és Gyula teljes erejével se tudta megállítani. ám az is lehet. mintha a fiú formáját akarták volna megjegyezni. Néha visszanéztek. fiatal hajtásokat. Itt bogarásznak a folyón. Gyula már értesült ezekről a dolgokról. Hála Lovassynak. A horognyél már karikára görbült. ha a változtatásban a természet feltételeit elfogadja. Gyula elfeledte a csukát. ámbár ez már nem válogat. “Mi ez – gondolta a fiú –. mert veszély esetén ott volt a sásos. hogy annak csak a derék hitves gyomrában van ideje gondolkodni az élet és szerelem változékonyságáról. Hiába volt újabb és újabb erőlködés.bódulatából. és ifjú barátunk bevágott. A fiú meg se moccant. tengeralattjáró?” A zsinór fogyott. és Gyula gondolatai közé alig talál utat az a kedves kis szerény pityegés. de most már tudnak magukra vigyázni. megjelennek a vércsék és ölyvek és sáskajárás idején a pásztormadarak. de könyörtelen. a kis szárcsák ezt nem kívánták. – Hát ti? – mosolyog Tutajos. és hogy a ragadozók sokszor bizony nagyon hasznosak. mert zrrr… zrrr… – vadul kerepelni kezdett az orsó. – Az anyjukat elfogta valami. békés kis halat. ami majdnem kiszakította kezéből a botot. Aztán… egy csattanó rándítás. ami jobbról jön a part mellől. “Milyen okosak” – akarta gondolni Gyula. és a fiúnak sem volt semmi más vágya. Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára. hogy menjenek. ámbár nem tudom. de ez is csak akkor lesz tartós. a hal tempója nem változott. és tudja. vagy ne menjenek. aki a saját ujját szopogatja. csak megsimogatni őket. vízipatkányt és – ha veszélyben van – Tutajosunk ujját is. – Pii… piitty – szabad erre menni? – Nektek mindent szabad – érzi Gyula –. de szemük állandóan Gyulán volt. és a számára hasznos túlszaporított állatok természetes életfeltételeit biztosítja. Elsősorban küszt. Tutajosunk egészen elérzékenyedett a három fekete madárka láttán. Ami van. . Hatvan-hetven méterre vágtatott a folyó közepén. amely vitte a zsinórt. hogy a tengelyen már alig van pár méter. s a zsinór látható része eltűnt a folyó hátán. ezt az értéktelen. csak éppen hogy voltak. aztán áteveztek a túlsó partra. Elkapja a békát. de el is engedte azonnal. Közben lekapkodták a nádon. Ha elszaporodik a pocok meg az egér. mert a kezét elvágta volna. Majdnem ugyanezt teszi a csuka is. hogy csak csodálkoztak az emberen. ahol három kis madár ül a vízen és most megrettenve nézik az embert. és most csak vannak szegénykék.

hogy ne kínlódjanak. tanár úr. aztán csak egy szót mondott: – Elvitte? – El – szomorkodott Tutajosunk –. ide nézzen! Matula nagy kést húzott ki a nádtetőből. tanár úr…” . horoggal. jöjjön. igaz. – Véletlenül… – Hát véletlenül se. Csikasz reménykedve nézett öreg gazdája után. látja? – Igen. – Nyalhatod már. mert az elmúlt percek izgalmai még idegeiben örvénylettek. jelezve. mintha gondolatait gereblyézte volna össze. mint leült a partra. Ladó. látja! Maga akar ezzel az öreg emberrel vitatkozni? Maga?” “Nem. de előbb verje ükét kupán. Megvakarta ősz fejét. szinte megdöbbent. Különben várjon. hogy egyenesen áll-e a tartó drótokon. úszóval. Száz méter zsinórt nem lehet csak úgy lenyelni. hogy mondjuk ezt el a gazdának? Csikasz tanácstalanul billegette farkát. Látja ezt a pócot? Ez lesz a maga hele. – A csukát meg így kell megfogni. Most elmegyek csónakért. olyan vidáman állt eléje a gyalogúton. tíz kilón felül volt. Csikasz – nézett újra a kis kutyára –. s amikor látta. Két ujjal fogta meg a kopoltyúk mögött a csukát. aztán az árván maradt orsót és nyelet. Szeme először a haltartón állt meg egy pillanatra. hogy Csikasz megnyalta vérző ujját. – A szájába meg ne nyúljon máskor. és erősen megmosta a kezét. amit tud… – mondta belül egy hang – nos?” “Igenis. Két ujja megbénult. s az egyetlen ütés után az sem mozdult. és a harcsa nem ment ki a világból. ha kiáltok. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. de nem szólt. Itt maradsz. Egyik komámat nyomorékra harapta a csuka. A parton kellett volna utána menni és fárasztani… ámbár kivenni akkor se tudta volna. hogy Gyula kiemeli a haltartót. ha olyan a gunyhó. és minden épkézláb gondolatot elnyeltek. mert nem szeretem. – Az én csukám hány kilós lehet. “Rémes! – gondolta. Ladó… megbízhatatlan abban is. a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. Nem baj! – Nem baj?! – Nem hát. Hunyorogva nézte. A halakat tegye hűsre. Csikasz – intette le a jelentkező kutyát –. csak útban lennél a ladikban. aztán bánatosan lefeküdt az árnyékban. Lehet ez másfél kiló is. aztán az üres horognyélen.” “Ne álmodozzon. nem lehetett megállítani! – Elhiszem. hogy a horgászatban nem járatos. aztán. mintha győzedelmes hadakozásból tértek volna vissza. ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú. mekkora fogai lehetnek egy tízkilós csukának. Csikasz… eredj a fenébe – tette aztán hozzá. el! Száz méter zsinórral. és a halakat a kés fokával keményen tarkón vágta. Matulának van igaza. Nézte a vizet. – Ezt hát megcsináltuk. tanár úr.Tutajosunk inkább lerogyott. Matula éppen végzett a polccal. Végül is arra tért magához. mindenestül… Matula bácsi – kiáltott –. Gyula pedig elképzelte. aztán a fiú véres kezén. A kutya itt marad. aztán az eget. Rakja ki a holmiját. Matula bácsi? – Semennyi… de nyolcvan deka megvan. Sóhajtott. és sóhajtott. mint a hazug ábránd…” “Igen. így kell. és ugyanígy nézett végig a bevonuló Gyuláékon. és összeszedi a cókmókot. “… Maga javíthatatlan álmodozó.” “Na. mint egy kirakodóvásár.

– Gyula… Gyulaaaa… a nyelet is hozza! Többször nem kiáltott az öreg. de lassan ment. és Csikasz azonnal összeomlott. Gyula elindult. hol állt meg. Matula egy öreg csónakban ült. de ezt most Gyula egészen pontosan úgy értette. – Fentő? De minek az a vasdarab? – Hogy a víz alatt maradjon. rozoga alkotmány szinte surranva indult. hogy: “huncut a Ladó”. amire Matula mutatott. és ez olyan furcsa volt és idegen. és a kiáltásban mintha a táj szólalt volna meg. Miért? Eddig csak azt mondta. – Nyolcvan deka. A folyó felől kiáltás szállt a kis tisztásra. Matula bácsi? – Fentő. amíg csak a zsinórba. “Huncut az öregapád!” – mondta Gyula kicsit megbántva. ez ellen nem tehetek semmit… maradok. és egy-két faroklegyintéssel helyeselte az ifjú tevékenységét. és most olyan érzése volt. mert elgondolkodott azon. hogy vágta a zsinór a vizet. A kanyaron túl aztán megálltak néha. mintha egy kicsit hazaérkezett volna. a tányért. – Jól megszaladt… – fene tudja. hova teszi az evőeszközt. a csónak mégis nyílegyenesen ment a középen. Gyula csak most látta meg a pad alatt azt a fanyelű hegyes vaskampót. Száz méter zsinór elég hozzá. mert egyszer csak felugrott. talán elő tudjuk ráncigálni. zseblámpát. hát nyolcvan deka. és rendesen elrakodott a polcon. hogy “maga”. de mivel semmi parancsot nem kapott. – Mi az. hogy erre a bizonytalan harcsavadászatra miért kellett elhozni a horognyelet. pedig Matulának csak égy evezője volt. hosszú. aminek a végére rozsdás vasdarab volt kötve. – Ezzel gereblyézünk a fenéken. A füle azonban álmában is nyitva volt. ágas végű pózna. Egy aranymálinkó ismételten megállapította. Csikasz közben többször bejött a kunyhóba. hogy az volt – eddig elfeküdt valami gödörben. S az ormótlan. s ez a csónak mintha ugyanaz lett volna. próbálkozzék vele. amit a számtanórán álmodozva a Velencei-tavon látott. . Nem látott még ilyet? – Nem. újra kifeküdt az árnyékba. hogy valahol megtaláljuk. és egyik oldalon evezett. a vízparton. meg nem akad. Ezzel akarja fejbe verni az öreg a halat? Egyelőre élvezte a csónak siklását. és látszólag azonnal elaludt. Aztán megkérdezte: – Fölfelé ment? – Fölfelé – intett Gyula végig a folyón –. A harcsa – mert majdnem biztos. A csónakban egy száraz. ott a kanyarban még láttam. jól megjegyezve. Egy kicsit idegennek érezte magát a nádasban. A víz nem széles. Ki fogott még az osztályban nyolcvan dekás csukát? Senki! Még Kengyel sem! Ezen aztán szépen megnyugodott. a kunyhóban. – A farára üljön a ladiknak. hogy “nevelőapja” most szólította először nevén. Gyula nem tudta elképzelni. – Itt maradsz! – intett a fiú szigorúan a kiskutyának.Ekkor lágy madárfütty térítette Tutajost magához. és Matula átkutatta a fentővel a feneket egyik parttól a másikig. mintha valaki önmagában nincs otthon. Csak a zsinór vége a kezünkben legyen! Tud evezni? – Megpróbálhatom… – Szóval nem tud… de majd megtanul Itt van ez a fentő. könnyebben megy. mintha azt mondta volna: – Hát már te is parancsolsz? Sajnos. befogadva a vezérek ivadékát. könyvet. Hoztam vágóhorgot is. hogy “huncut a bíró”.

Matula megállította a csónakot. hány mester lehet az orsón? – Fele már rajta van. mert megugrik. – Mondtam. . Szerencsére ilyen szörnyetegek nem teremnek a Zalában. Jól meghúzta. Az orsó berregett. csak lassan. Most rákötöm az orsóra. amennyit csak lehet – és Matula úgy indult. aztán egyszerre csak leállt. – Adja a nyelet. ne törődjön semmivel! Fárad már… érzem. – Meg ne húzzál Majd lassan hajtok visszafelé. és nem akar mozdulni. Tutajosunkat pedig hideg és meleg verejték verte ki váltakozva. és leszakította magát – folytatta az öreg –. Minden pillanatban várta. hogy most csendben kell lennie. Az orsó olyan halkan kerepelt. mint egy megrémült cinege. zsombékra… mit tudom én. – Próbálkozik a kutya! Vagy lefeküdt megint. húzta a fenéken. – Nyomja. – Lassan. amely – talán – összeköttetésben volt azzal a vadállattal. de jól eltartotta a bot végét. és Matula megfeszítette a zsinórt. A csónak állt. mert rátekeredett nádra. aztán elindulok. majd kicsit gyorsabban megyek. mint egy ló – mondta az öreg elismerően. hogyan… Gyula lélekszakadva evezett. és mi lesz akkor? – Matula bácsi. mint az a lehelet. Vigyázzon! Matula egészen feszesre húzta a zsinórt. esetleg krokodil. hogy Gyula szíve úgy ugrándozott vékony bordái alatt. aztán erősen rácsapott a horognyélre. vagy elfeküdt a hal. Gyula óvatosan szedte fel a zsinórt. – Úgy húz. mint Bütyök a bizonyítványt. Na. Ott volt! Nagyon is ott. – Adja ide! Tutajosunk boldogan szabadult meg a nyéltől. hogy a zsinór meg ne akadjon a csónakban. hogy jól megszaladt? Följebb kell keresni – ezzel Matula meghúzta az evezőt. ha ugyan a horog még a szájában van. most már nehezebben megy. mert újra megfeszült a zsinór. csak nyugodtan. mint a lehelet. – Evezzen! Nem baj. Vegye kezébe a lapátot. és ha megugrana. időnként kiemelve az ágakra akadt hínárral együtt. A kampós ágat gondosan húzta meg a fenéken és emelte ki. – Vagy elakadt a zsinór valahol. megkeressük a végit. erősen. Matula pedig lefékezett. hogy mozgásba legyünk. Csak nyugodtan. s a csónakot is abba az irányba fordította.Gyula kézbe vette a hosszú póznát. nyomjon egyet a vízen. s csak pár perc múlva álltak meg újra. amíg csak Matula meg nem szólalt: – Várjon! Hova tette a szemit? A fentő egyik ágán a hínár között mocskosán és alig láthatóan ott volt a zsinór. ami Gyulában az izgalomtól ebben a pillanatban fenn volt akadva. – Jó. bekotorva a parti nád közé is. hogy a váratlan rezgés megijessze a halat. A zsinórból ekkor már háromnegyed rész az orsó dobján volt. mert az orsóba mintha villám költözött volna. más nem történt. maga meg ráteker az orsóra. hogy az a démoni erő mikor rándul meg újra a víz alatt. – Csak evezzen. hogy a ladik súlyának egy részét a hal húzza. csak úgy hajlott a bot. amíg egyszer csak vége szakadt. – Ámbár az is lehet. mintha tudta volna. mindegy. hogy rátekerte valamire a zsinórt. mert a zsákmány – ami még nem is volt zsákmány – a csónak alatt rohant el. legfeljebb annyi. száz méter zsinórt nem nyel el a főd. piszkálja! Tutajosunk izzadt és piszkált. s ilyenkor úgy guberálták. ugye. ami ereje után cápa is lehetett volna. gyorsan… jobban! Az orsó szinte sistergett. de úgy érezte. vagy… nem mondom?!… visszafelé megy – és Matula gyorsan tekerte vissza a zsinórt.

Sokat ne tegyen rá. az iskola és rokonság. az orsó már nem forgott olyan gyorsan. Pihenhetünk egy kicsit. bizonyítvány és ajándék szivar. és valóban leszállt nyolcvandekás mivoltára. Ennek a betyár Kengyelnek megint igaza volt: “A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. és Gyula arra gondolt. mint a hazug ábránd. és rakja meg a tüzet. és Matula néha meg is állította a halat. mert akkor újra fáért kell mennie. Mit tudom én. És Gyula majdnem elkiáltotta magát.Igen. fogok még pár keszeget. hogy a harcsakalandhoz igazán kár volna egy szót is hozzátenni. ott a balta. mert ami hal van. – Akkor menjen. Gyula aggódva nézte. Ijesztő nagy szája volt. mert a mainál többet már nem adhat a Zala. – Van tizenöt kiló… de inkább több – suttogta az öreg. Én kinn maradok. Nagy erő van az ilyen halban. másikba a vágóhorgot. hogy nem neki kell horgászni. nagyon éles. érző két ember. és bajsza ide-oda lengett a vízben. – Csak egyszer lássam meg a f éjit! Enged már… Matula szaggatott. egyedül lenni és újra átélni a csodálatos eseményeket. szedjen fát. Matula bácsi. csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző. hogy a mienk. közben olyat csapott álmélkodó és boldog Tutajosunk térdére. néha már attól féltem: eltörik. A csuka most már alig volt fontos. és náddal gyújtson alá. hogy az ijedtében majdnem belefordult a vízbe. – Most már elmondhatjuk. S amikor megálltak. És összemosolygott a két ember. – Nem kell sietni. – Sietek. de csak egy-egy pillanatra. Vágyott valami másra. vágyott látni a kunyhót. és – igen! – örült. – Így! Ezzel meg is lennénk. vagy nem szerette a bagót. A hal tétován ide-oda húzott. – Ne egyen a fene – korholta Matula jókedvűen a zsákmányt – most már úgyis mindegy – aztán vastag zsinórt fűzött át a hal kopoltyúján. aztán délután beviszem az irodára. A harcsa még most is más véleményen volt. Elég volt mára. csendesen lehajolt. feljebb… – Adja ide a vágóhorgot. amíg vízben van. A csónakot most már itt hagyjuk a gunyhó előtt a vízen. hogy raktam tüzet? – Láttam. Matula pedig megpróbálta emelni. erős húzásokkal emelte a halat feljebb. Látta tegnap. Gyula vidáman ugrott ki a partra. – Meg ne mozduljon. tüzet rakni.” Matula derűsen törülgette verejtékes homlokát. nem akart feljönni. egyetlen erős húzással csónakba rántotta a halat. iszonyú zenebonát csapott a ladik fenekén. nem elég. csak éppen hogy égjen. hozzáköti a ladik vaskarikájához. de erre csak erős rándítás volt a válasz. mert leszakítja magát. egyformái. de az vagy nem akart táncolni. hogy a harcsa kopoltyúján és száján átfűzött vastag zsinórt Matula megbogozza. a nagy korkülönbség. Matula bácsi. – Most csak lassan… most már nem fordul meg. a harcsát meg kikötöm. . – Hanem a nyél igazán megérte az árát – mondta –. amikor a harcsa széles feje felbukkant végre. és beakasztva a tűhegyes kampót a kopoltyú alatt. – A gyufa a polcon van. Csikaszt. mennyi idő alatt fogom meg a pár halat. aztán a nagy halat csendesen visszaereszti a vízbe. a megjárt utak. A nyurga diák Pestről s az öreg csősz a nádak és vizek országából. Van a gunyhó mögött. Matula most már bal kézbe vette a horognyelet. A baltával vigyázzon. Adja ide az evezőt. – Táncolsz te még bagóért – ígérte az öreg a láthatatlan halnak. A harcsa meg sok lenne nekünk. És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt.

és megborzongott. égő és elreppenő gázok és gőzök. mintha otthon a szobájában ment volna. de harag csapott fel benne. amíg a halakkal megérkezett. – Kígyó? Hát itt a balta. mama sütjük a halat. Tutajos Matula kezét nézte és – utánozta. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. a hamut a földbe viszi az eső. Kezdődik? – tűnődött a fiú –. ezért irdalom be. Alá a gyufa. Most aztán nekilátunk! Elő a bicskát! Ezt is meg kell tanulnia. A meleg felreppen a felhők alá. mi az égés. volt nevezhető. és a tegnapi irányba ment száraz fáért. és mi a füst. És Gyula ezek után már nem gondolkodott. – Nemigen akartak kötélnek állni. megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. Látja. a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. Matulára azonban még jócskán kellett várni. hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán. rá vékony ágak. és tüzet rakott. A füst később elszürkült. Matula utolsó szava az volt: . de külön megmarad minden. hiszen tűz nélkül szinte semmije sem maradna az embernek. Ősi megelégedettség pihent el a szívében. de odaállt melléje Csikasz is. és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek. a lesben ülő szitakötők alig rebbentek fel. csak a gerince. aztán arra gondolt: mi lenne. – Hozza ki a serpenyőt. hogy mi a hő. – Most aztán nem marad más tüske benne. és úgy nézte a kibuggyanó fehér füstöt. aztán – mint a háztető – vastagabbak. és ha össze lehetne rakni. A rekettyeágak ismerősként simogatták meg összekaszabolt térdét. az égni képes gázok szerepe. és a kis kutya is odanézett. az ebéd ígéretét. úgy levágom a fejét…” – de a kígyók máshol tartózkodtak. de a kiugró lángocskák alig látszottak az erős napsütésben. mert a sülő hal olyan gáznemű anyagokat felhozott. hogy a ragyogó tollak. melyeket esetleg megesznek az állatok. de Gyula már ezért sem haragudott. Gyula olyan éhes lett. ideje volna már inkább őt etetni. – Mindjárt kész. mint a szépség lenge csodáját. – Harcsát fogtunk. hogy mi a szag. ami él. – Éhes? – kérdezte Matula a korgásra utalva. és kezdődik minden élűiről. aztán félreállt. ahol Matulának jönni kellene. Ezután már alig beszéltek. “Etetem…” – gondolta. mi az égés. Más lesz belőle. mi a hő. hogy Tutajosunk gyomra szemérmetlenül korgott. hogyan? – Látom! Matula sűrűn bevagdosta kétoldalt a halak húsát. Gyula kezdte megérteni a tűzimádókat. ami ebben az állapotban kizárólag illatnak. Tutajosunk tehát megszerezte a tüzelőt. és arra gondolt. sőt azon sem. és mi a gáz. de ne nyomja meg a halat.Gyula most már úgy ment a rejtett gyalogúton. és most öröme tellett a tűzrakásban. mert gyomra kordulása azt mondta. vagy elkorhadnak. és Csikasz várta a kunyhó előtt vég nélküli farkcsóválással. és nem is szerették volna. mintha azt mondja volna: – Én is förtelmes éhes vagyok. része valaminek. és mi a láng? És – végeredményben – mi a tűz? Gyula természetesen tanulta. Csikasz… Aztán kézbe vette a baltát. ahogy Matulától látta. a füst szétfoszlik mint gáz és korom. ha Ladó Gyula Lajos levágja a fejüket. Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg. de ez itt most más volt és titokzatosan szép. Hozza ki a deszkát. aztán keserű lesz a húsa is. ötöt fogtam. Mi a füst – nézte Gyula a tüzet –. és az anyagból újra növények lesznek. ha nem lenne tűz. hogy vágyakozva nézett a gyalogút bejárásához. A fiú önkéntelenül is megfigyelte az öreget. ami megint csak égés. Alul a nádcsóva. mert elfakad az epéje. “Kígyó! – jutott eszébe. Felnézett az aranysárga madárra.

Gyula ismételten megvakarta állat. de később kiderült. Aztán ránézett Gyulára. A délelőtti fáradozások. és abban a percben már aludt is. de messze ne menjen. és a csukahúsból Gyula-hús lesz. Most pedig világraszóló alvás következik. de alkonyaira megjövök. és a kézben csak a fej maradt meg a gerinc. hogy gyomra most pótolja a délelőtt elhasznált erőket. Ha elmegy valamerre. míg egy szúnyoghajadon igenis kívánta. általában azt az általános használatot. amennyi csak belefér. de már karja mozdulatára úgy érezte. favágást. mint a tuskó. az izmok szokatlan munkája ólomként folyt szét egész testében. mert ez a finom tartály pirosodni kezdett. Csak a holtak alusznak ilyen mélyen – ámbár ők is égnek a föld szűkre szabott laboratóriumában –. hogy a szárnyas leányzó kizárólag lábakból áll. vér és csont. Nyurga teste szinte elfolyt a süppedő szénán. sem Csikasz. – Ízlett? – Matula bácsi. Ebből lehet sokat enni. az oxigénnel égetve a testből a vérbe kerülő salakot. Egyszóval alapos. és elmosolyodott. amit ez a nomád élet parancsolt. ideg. de nem kívánta Gyula vérét. Aztán ettek és ettek és ettek. amire nagy szüksége is volt. aki megunta az egyedüllétet. a kunyhó ereszénél. evezést. hogy végtagjait csak fájdalmas drótszálak fűzik testéhez. mert jól alszik. a levegő benzinjével. Első pillanatra úgy látszott. még a harcsából se sok maradt volna. s az átlátszó tartályba vér érkezett. mint az érett barack a magtól. Matula pöfékelt. egy kis húst is lehet rajta hagyni. – Elhiszem. úgy nézzen körül. simán és mélyen lélegzett. Negyedóra múlva a halakból nem volt egy szálka sem. és lehunyta a szemét. s általában igen otthonosan viselkedett. – Ide vele! – döfködte Csikasz orrával Gyula oldalát –. .– Én kézzel szoktam enni… – és Gyula is kézbe fogta a halat a tányér felett. ez kétségtelen. és mit sem tudott róla. mert most esett ki a vonatból. csak egy szerény. nem! Gyula elnyúlt a szénaágyon. mert evezni nem tud. és nem ébredt fel arra sem. sőt izom. bár csak kezdődő izomláza volt. és amikor meglátta Csikaszt a kunyhó előtt. Gyula most nem kérdett magától semmit. ilyen jót még nem ettem. de szemtelen konyhalégy volt. de ez nem volt kellemetlen. A fiú egy önkéntelen mozdulattal elkente állán a szorgalmas hölgyet. “Nevelődik a gyerök – gondolta –. Én még elszívok egy pipa dohányt. mely az előbb még Gyula tulajdona volt. és kinyitotta a szemét. Tutajosunk ezen a délutánon nem álmodott semmit. Ne adjak egy szivart? – Nem. aki unatkozott. ettől nem lett rosszul még senki. én már nem leszek itt. s első pillanatban úgy érezte magát. A hajadon ugyanis Tutajosunk állába döfte szipkáját.” Aztán ő is letette a pipát. De az ilyen sült halból ehet. és ezek a végtagok önmagukban is fájnak. Igen. a széndioxidot. A beirdalt hús úgy vált le a gerincről. Lehet. majd szívóját tisztogatta. hogy egy konok légy az orrát választotta kilátónak. hogy vissza is találjon. A kunyhóban már homály volt. izgalmas horgászatot. és hideg orrával megdöfködte Gyula lelógó kezét. Ahogy nekimentünk. és jó étvágya van. Feküdt. mint aki alagútban ébred. “Talán el sem alszom” – gondolta. és nézte a füstöt. s az alagút – azaz a kunyhó – bejárása előtt sütött a nap. nem volt kíváncsi semmire. Szerencsére nem a szúrólegyek vérszomjas felekezetébe tartozott. azonnal kirepült a kis kutyát bosszantani. Ott pödörgette első lábait. azaz potroha. Gyula vezéri teste nem szokta meg a napi nyolc-tíz kilométeres sétát. amint kisurrant fent. hogy hasa is van. így Gyulánk egyedül maradt álomtalan álmaival. – Én már kialudtam magam – jelezte ez a figyelmeztetés –. de a halakat hagyja a vízben holnapra. mire felébred. Kinyitotta a szemét. A vízre ne menjen. de őket már nem kelti fel sem az aranymálinkó. elmehetnénk valamerre… Csikasz önző volt. Estefelé horgászhat is.

egész család… Fellapozta a sólymokat. – Mit csináljunk. Felül palaszürkék. és túl rajta az egek kék szoknyáját borítja a világra a nyár. jelezve az irányt. előtte a kunyhó szája. azonban a sólymok rá se hederítettek. – Leggyorsabb ragadozó madarunk. Lábai sárgák… – mondja a könyv. miközben farka ismeretlen jeleket írt a levegőbe. és sötét színt mutatott. A madár nem volt nagy. aztán – reptében – lábait a csőréhez emelte. Begye rendszerint a levegőben fogott rovarokkal van tömve… Aratás után fiaival vadászik. Később leszállt egy szemben levő fűzfa száraz ágára. hasuk sárga. ha kibújik a kunyhóból. de amit a kábák műveltek. mint egy óriás messzelátó. mert lárvája vízben él. minden – számtanóra. Combjaiban mintha feszes huzalok akartak volna mindenáron elszakadni. érezte. hogy a kabacsalád világgá megy. alatta jó szagú széna. Csikasz – tápászkodott fel Gyula. És most láthatta Tutajos. Csikasz? A kis kutya merően kinézett a kunyhóból. és útnak egyengette rogyadozó lábait. mert az elalvás eddigi életében az iskolából való elkésést jelentette. ahol tágasabb a világ. Csikasz ismét jelentkezett. csak kissé kikerülték. Hiszen a szitakötő is tud repülni. Egy-egy villanás után már karmaik közt volt a nagy rovar. Ezzel el is tűnt a látókörből. de lehet.De hol van Matula? Csikasz erre nem tudott válaszolni. Csodálatosak voltak és – most már ismerősök. . és elővette István bácsi erős messzelátó ját is. Felette nádtető. hátán a felégés nyomai húzódnak. de Gyula agya lassan működni és emlékezni kezdett. Az előbb azt hitte. robogó vonattal együtt nyilall. minden zakatoló rohanás. Csak sólymok lehetnek – gondolta Gyula –. s a gukkerben pontosan látni lehetett szinte fekete fejét és a pofáján fehér alapon egy fekete sávot. és én fel sem ébredtem… El fogok késni” – rebbent meg. és röptében ették is. de mire vadásznak? Úgy látszik. s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte. markában egy hatalmas hólyag a lapáttól… – Ha jaj – sóhajtott –. mintha elkapott volna valamit. Hatalmasat nyújtózkodott. hogy nem tévedett. és átfutva valamennyit. Mivel azonban szitakötő van elég. szárnyuk – mint a fecskéé – túlér a farkukon. Csikasz! Aztán még két ugyanolyan madár szállt a száraz ágra. fekete foltokkal. Puha nyugalom és délutáni béke ereszkedett Gyulára és a teljes pihenés erősítő fürdője. és alig állt a lábán. a görbe szárnyú sólymok ebben a pillanatban hasznos foglalkozást űznek. de fordulásban alul sárgás volt. és nagy halpusztító. hogy azt a madarat nézte. tüneményesen villant. hogy “leggyorsabb madarunk”. Olyan távol volt minden lárma. felszedve a horogfelszerelést. – Ne mozogj. “Bevitte a halat. s az egyik evett valamit. ezt meg kell szokni! Nyakába akasztotta a messzelátót. Mi lehet ez? Csendesen elővette könyvét. – Most már mehetünk. szinte több volt. s a felijesztett madarak egyenesen karmaiba rohannak…” Itt azonban nincs robogó vonat – gondolja Tutajos –. hogy miért írta a könyv. hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével. és megállt az ágy mellett. tehát – jól odairányította a messzelátót – szitakötőket kapdosnak. amikor azt mondja: – Kába! Kabasólyom! “Vércse nagyságú. de aztán elmosolyodott. kopoltyúval lélegzik. amely elsurrant a rekettyebokrok felett. a nyugvó szárnyak hegye a fark végét túléri… fehér mezőben feltűnő. mint repülés. fekete bajuszsáv. és amellett káros rovar.

Az idegek hálója. – Disznó! – mondta Gyula. miféle bokor –. és egy tökéletes fejessel érkezett a vízbe. hogy: – Elhibázta. Ilyen lehetett az ősember. melyek jók lehettek valami fürdőhelyen. ez bizonyos. Csikasz. “Olyan fűzfafajta – legyintett Matula. már elrúgta magát a deszkáról. mindenbe. s a kis szárcsák vad csobbanással buktak víz alá. de megszólalt belül a figyelmeztetés: “A vízre ne menjen. Ismerős volt. a strand homokján vagy a sétány kavicsos útjain. – Megállj csali! – és mondott még egyet-mást. Az öreg csónak ott búslakodott a vízen. mert evezni még nem tud…” Matula tanácsait jó megfogadni – gondolta Gyula. s egy távoli vonatfüttyöt alig lehetett meghallani a nádirigó kerepelésétől. Valahol nagyon messze a somogyi dombok kékes púpjai látszottak. hogy Csikasz megérkezzék. mert akkor éhen pusztulnának. de ez előfordul. és rá sem hederített az öklét rázó fiúra. És ismerős volt a víz is. – Úgy is jó – ugrott a partra a kis kutya. mint a táplálkozás. hogy új barátja nem jelez-e valamit. Csikasz azonban nem izgult. mert sötét árny suhant el mellette. leomlott róla a rémület. de jó húsz méterrel odébb. Ide gumicsizma kell. és eszébe jutottak a szandálok. A kánya – mintha a fiú ott se lett volna – került egyet a felzavart víz felett. de meg is dermedt abban a pillanatban. és enyhe kísértést érzett egy kis csónakázásra. amelyek a szűk úton megsimogatták arcát – rekettyebokrok voltak. amikor beugrott védő barlangjába a kardfogú tigris elől. ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik. hallod-e! – mondta Gyula derűsen. – Gyere. sárba. mert törik. mert nem haragudott a dülledt szemű dalnokra. vízbe. s az ülésdeszkán egy kecskebéka pislogott. Csikasz is odanézett. Meleg volt. és elindult felfelé a parton. és ismerős a táj is. ami már sok volt a béka idegeinek. de nyári tüzelőnek jó. és Gyula elé penderülve. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé. amikor megkérdezte. fának nem női meg. Az ő életük állandó veszélyben van. a repülés vagy az úszás.Ballagtak Csikasszal a Zala felé. amint lassan mozgott a Balaton felé. hát csak van. aztán Gyulára. A bokrok. mink csak itt szedegetünk. az érzékek antennája állandóan ki van feszítve. állandóan nem lehet félni. elment? – és nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat – Mindennap megpróbálkozik velünk… Gyula ezen elgondolkodott. és úgy vélte. De a résenállás folytonos. – Piity – néztek körül –. – Szervusztok. nem sokat ér. A vadászat nem sikerült. gyerekek – kedélyeskedett Tutajos. csak annyit jelzett. de itt – semmire sem jók. Ekkor Gyula elmosolyodott. játékosan szaladt előtte. amit Piri mama határozottan közönségesnek minősített volna. Kosarat nem lehet csinálni belőle. azért lerakta szerszámait. és megcsóválta a farkát. mintha azt mondta volna: – Ismerősök… – Piity… piity – szólalt meg az egyik kis fekete madár –. a kis szárcsák idegei tökéletesek. és talán nevetett is. de vissza-visszanézett. és egyetlen ugrással repült a rozzant teknőbe. Amint belül volt.” Mindegy. – Szemtelen vagy. amiben be lehet menni a sás közé. puha örömmel. mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. és állandóan nem lehet idegeskedni. várta. tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett. és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves. gyalog megyünk. “Nem sikerült neki – vigyorgott –. Meg sem. Csikasz azonban nem tudott még a csónakázási tilalomról. de majdnem bekapott…” . A kis szárcsák csak később bukkantak fel.

s akkor az első gyanús mozdulásra szétszakad a dermedés. Igaz. és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között. és világosan érezte. jó lenne megkóstolni… – és még egyszer belebújt a fűbe. de most azt gondolta: öt óra lehet Az idő múlását. mint reggelenként. De most poshadt. melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó. – Szép madár. tunikán billentelek. a récék bukdácsolnak. és árnyékára nézett. de csak később gondolt arra. Eddig észre sem vette. hol ott sikolt fel valami. hogy egy háromszög egyik szögletén áll. “Először is – mondta Matula – mit számít az. Itt nem kell lesni. Ez a feszültség eltart hajnalig. hallásának sokszor nem veszi hasznát. de érezte. és vágódnak fel valamely vigyázatlan kis hallal csőrükben. Az ember ugyan megáll. a kanalasok szürcsölik a vizet. hol van a kunyhó. de Csikasz ártatlanul nézett ifjú barátjára. Természetesen Tutajosnak volt órája. A madárnak szaglása nincs. mert elindultak az éjszakai vadászok. hogy mikor csengetnek. és a felkelés perceit sem kell odázgatni. – Gyerünk. holott otthon ez alig fordult élő. Miért? – kérdezte Gyula önmagától. az alkalmazkodás akaratlan idomulása a környezethez. hogy hányat mutat az óra? Amennyi van: annyi van. s a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe. amíg újra látható nem lesz a világ. hogy a vízen. a menyét. s az izomláz is mintha megnyugodott volna. Messziről. s elfogyott a cserebogár. elég messze voltak tőlük. de most az ijedelemnek jelét sem mutatták. Tutajos önkéntelenül is tájékozódott. Most már közeledtek a sík vízhez. mint odahaza. – Brrr… (Tutajosunk majd leült az ijedtségtől) – berregett fel egy ragyogó fácánkakas Csikasz előtt. De így volt nemcsak a madarakkal. és enni akarnak. Másodszor: nekiüti valaminek. és az volt az érzése. s a trécselő madárság nem törődik velük. nem is beszélve a repülő és mászkáló rovarokról. egy ember és egy kutya megy a parton. és ha kevés az egér. és csodálatos szeme – kivéve a baglyokat – sötétben nem sokat ér. Az ösztönök és idegek öröklött mélységéből nyúltak ki tapogató szálak. ha ijesztgetsz – mérgelődött Gyula. a nádasban a róka. a madarak fel sem rebbentek. Alvásuk tehát szaggatott és zavart. – Itt volt – szuszogta –. látszott a nagy szilfa a rétség szélén. háta mögött a folyókanyar. s a levegőben állandó volt a mozgás. így a gémek tovább nevelik a fiatalságot. Majd vigyáznak magukra. de nem is hiányzott. víz mehet bele… szóval: nincs rá szükség. hogy három-négy órával előbb kelt. a görény. nádban és nádszélen éjszakázó madárság egész éjjel a sötétséget lesi tehetetlen szorongásban és jórészt kiszolgáltatva a vak árnyak veszedelmeinek. A vízen a vidra. Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú. mert a lárma erősödött. ugye – verdesett a kurta farok –. . nyugalmas délután van. de sokkal kisebb volt. ez már aligha jön vissza. mint hajnalban. amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége. mert hol itt hallatszik kínos vergődés. A táj most már ismerős volt. itt volt! – Csikasz. de elhozhatja. amelyben élni vágyott. Tüskevár dombja a nádasban.” így az óra otthon maradt. hanem a füvekkel és fákkal is. Egyeseket már repülésükről megismert Gyula.– Mehetünk. de nem is őrizhetjük a kis madarakat. de Matula tanácsai otthon hagyta. s a csérek rekedt vijjogással csapnak le. s a kutya izgatottan szaladgált a kakas meleg nyomán. hogy ezt cselekszi. Csikasz! Amikor kiértek a nagy sík víz partjára. ha akarja. de a legtöbbjét nem. A madárság szertekóborolt. egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – gyomra is jelezte. Csikasz. de el is aludt ebéd után azonnal. Meg-megállt. Nem látta. bár nem vetett számot azzal. és tizedannyian sem. egy-egy nagyobb bagoly is lenyúl a kint alvók közé. de a távolság megnyugtató. a hermelin.

ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. Hazulról meg csókoltatják. – De akkor nagyon sürgős. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna. Nancsi küldött rétest. bukik. akkor már késő. hogy a hal felfelé nem lát. miegymást. aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat. Kedves Gyula! – és Tutajos ránevetett az ismerős. mint a hal. meg még egy-két helyen. Matula bácsi. Címeres ökör… udvarias ökör vagy. a másik pedig felreppent helyére. A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll. kormoránnak is mondják. Pokolbélű fajzat. mert az egész országban már csak itt vannak. fejest ugrott a vízbe. kenyeret. A hal tehát nem láthat felfelé. Matula bácsi? – Valahol a hátizsákban – és Matula egyáltalán nem mozdult. és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. de bántani nem szabad. itt is van. olyan erős gyomorsavba került. – Bütyköt nem mondtak. nem akarták elhinni. ami a halnak nincs. – Gondolom. hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel. Ehhez a fordításhoz azonban nyak szükséges. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni. hogy a levelet előkeresse. s azon egy mozdulatlan fekete madár. – Nagyon ügyes madár. az meg a másik igazság. és még nem tudja. Mire észrevenné a veszedelmet. most aztán esz a penész estig. de amint kimondta. hogy az öreg nem vette észre megrettenését. ami felülről jön. és eltűnt. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. A madár elhelyezkedett. és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva. paprikát. aki a lencsét csiszolta. hogy maga fogta meg a halat… – Hát nem is én fogtam. már meg is átkozta magát. “Azannya! – álmélkodott Tutajos. . mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. Gyula pedig nem akarta elárulni. húst. – Neem… – rebegte Gyula. Tutajos. kissé kacskaringós betűkre. mi lehet ez? Hohó.“Hogyhogy a hal nem veszi észre a madarat?” – kérdi Gyula magában. hídnak kicsi. és remélte. hogy lángol benne a kíváncsiság. de ezt már nem kérdezték. jókora hallal a szájában. – Hol van. de jól röpül is. – Maga fogta meg! Ez az igazság. s egyébként is rövidlátó. nem sürgős. meg egy levelet is hoztam. valami Béla írta. mint a vidra. – Bütyök! – kiáltott Gyula. De nem is látszhatott. de én emeltem ki. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –. A mamája beteg. Megint előbb járt a nyelved. mint ahogy az ember sem látna. mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét. s hálásan gondol az optikusra. – Katona? – tért magához a fiú. Úszik. ha a fejét nem fordítaná felfelé. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. récének nagy. kibelezve is mozog még). levél – engedte le az öreg a hátizsákot –. mint az eszed! – Azt mondták. – Kárókatona. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle. mint a zuhanó kő. arról van szó… “ – Hát akkor gyere. Gyula nem veszi le szeméről a messzelátót.

Bütyök. és nem haragszik Géza bácsira se. Képzeld… Gyulának egyszerre tele lett a szíve Bütyökkel. hogy ki van zárva. még össze is szidta. megint azzal a szép lánnyal volt. Bütyök. Ölel hű barátod Bütyök U. – Bütyök jön. majd megadom. Csikasz. hogy mért nem szólt eddig. Gondolatban már építette a találkozást az állomáson. de én kiszállok. és köszönöm a százast. és várjál. azt mondja. és meg is sült. mint apám volt. aztán a hal lehúzza a víz alá. és a mama is. Megdöglik? – A hal? . Újra kezdte olvasni. Nagy betyár. de mi csak Bütyöknek hívjuk. – Az a Béla? Szóval az a neve. és fényes kis szemük bizalmasan csillogott. – Hogyan? – Úgy. és már meg is bánta. L Találkoztam Dubovánszkyval. a hölgy meg olyan szépen nevetett. Tutajos barátod megették a szúnyogok. hogy Bütyök Béla? – Nem. de – komolyodott el az öreg – majd teszünk róla. Mához egy hétre érkezünk azzal a vonattal. mire az öreg Dub megjön. Pondoray Béla. Eredj előre. mert jöttek szépen sorban. A farka olyan villás volt? – Az. Most hátulról sütött a késő délutáni nap. olyan szép ember. – Egy nagy. hát mit szólsz hozzá? Mama mos és vasal most már magunknak. Mindenkinek van ilyen neve az osztályban… – A magáé mi? – Tutajos… – vallotta be Gyula. ízt mondta: “Mit szólsz hozzá. Szombaton. Szüleid csókolnak és Piri mama és én is. nem kerül semmibe. – Na. sötét madár rájuk vágott. István bácsi kezét csókolom. mert orron ütlek. hol a fejem. mint amekkorát ki tud emelni. mindig láb alatt vagy. amivel Te is mentél. hogy összeszedje magát.Tudatlak. – Tutajos? Hát annak elég hitvány. Találkoztam Kengyellel. Aztán néha rajtaveszít. – Barnakánya. Csikasz. – Barnakánya. jövő héten megesküszünk ezzel a hölggyel” – hát mit szóljak. Kengyellel s a levélnek minden betűjével. mindennap három példát kell csinálni neki. ha nagyobb a szeme. mert zsebében volt Bütyök levele. és ha elmondja Bütyöknek a harcsát… – Milyen nehéz volt a hal. olyan örömben vagyok. és Gyula az egész tájat másnak látta. de inkább a halakat abajgatja. – Aztán mi lesz? – Semmi. mint a szája. Itt csavarog minden délután. ne szagláld a hátizsákot. de lebuktak előle – mondta Gyula. Matula bácsi? – Nancsi mérte meg. hátul a feladó helyén írva: “Gyere. majdnem tizenhat… na. Menjünk. megvagytok még? Ez a kérdés a három kis szárcsának szólt. hogy nagyobb halra is levág. Mama továbbmegy a fürdőre a lábaival. hogy azt sem tudom. hogy számtantanár. egyébként jól érzi magát” – aláírás: István bácsi. Aztán képzeld! Száz forint jött nekem. néha még kilós halat is kiemel. sürgős? – Nem… nem olyan nagyon… persze… – Hát akkor menjünk. Mamát a doktor beutalta fürdőre. mert az öreg szemében valami kaján nevetés bujkált. Matula bácsi.

Ide nézzen: először lapjával. és lőttem egy barnakányát…” Matula azonban nem foglalkozott tovább a puskával. pedig az öreg már a gyalogúton ballagott a kunyhó felé. – Nem is olyan rossz – lelkesítette az öreg a partról –. hogyan indul. hiszen ő is benne ült a csónakban. mert milyen szép lenne azt mondani Bütyöknek: “… aztán fogtam egy tizenhat kilós harcsát. – Mindjárt. Megfullad. – Most már menjetek aludni. – Én két evezővel szoktam… – Kettővel? Iszen eggyel sem bír… Gyula nem értette a dolgot. Az a bizonyos csonka fűz pedig éppen olyan messze volt. Megállt a csónak mellett. Matula pedig ellökte a csónakot. csüdig. de elfelejtette. mint egy álmos poloska. és kösse ki a csónakot. aztán a hátába bele volt már nőve egy pár láb. mintha hol az egyik partba lett volna szerelmes. aztán. beolajozva. Matula nézte. Otthun van. A lapjával húz. amikor a harcsát fogták. – A hátsó deszkára üljön. nem értem… – Azt látom. Adja ide a lapátot. s a csónak most már elindult. és a csónak tétovázása a két part között mintha enyhült volna. Gyere. hol a másikba. Gyula leült a hátsó deszkára. – Hát akkor én most beviszem a hátizsákot. de meg kell tanulnia rendesen evezni. hallja. ha szabad az öreg csónakra ilyen hasonlatot alkalmazni. de a haladása olyan volt. fordítsa élire az evezőt. szerencsére ebben az időben semmiféle villám nem állt rendelkezésére a könnyelmű ifjúnak. Matula bácsi. csak nem hordom mindig. A halászok fogtak egy húszkilós pontyot. váratlanul a nádas mellől felszárnyalva. Majd megnézem. Csikasz. olyan görcsösen markolja. – Kvááák – recsegett egy gém. mert. és kihozom a horgot. – A mennykő csapjon ebbe a ladikba! – átkozódott Tutajos. – És a többi? – Lemállott róla a vízben. – Nem értem – dühöngött Tutajos –. A kánya. mert ez csak kanalazás. – Iigen… adja ide. de olyan lassan mászott. hiszen akkor is ő evezett. Matula bácsi? – Dehogy nincs. – Nem ringlispíl ez. mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg. – Puskája nincs. és egy kis tanakodás után azt mondta: – Úszni tud? – Tudok. nehezen tudja kihúzni. és Gyula ijedtében majd kiejtette kezéből a lapátot. Gyula izzadt. mint amilyen közelinek látszott. és Tutajosunk – lesz ami lesz! – erélyes mozdulattal belevágott a vízbe. keményen markolta a lapátnyelet. ha meghúzta. az élivel meg kormányoz. hogy akkor a harcsa húzta a zsinórt.– Fenét. . maga meg evezzen le a csonka fűzfáig. Matula bácsi! Tutajosunk utánozta az öreget. mert ott a helye. ha belevágta a karmát. a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett. Talán a kányát akarná meglőni? – Jó lenne… – reménykedett Gyula. – Piity – piity – szóltak közbe a kis szárcsák. mindjárt lemegy a nap – mondta Matula. és visszafelé kezdett forogni. ugrott egyet. Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt. és az tartotta egyenesben a csónakot. Tutajosunk egy kis lámpalázzal vette kezébe a lapátot. a csónak eleje kissé felemelkedett. ha sokáig nézed… Gyula még a hátán érezte Matula bíráló szemét. mint egy jókedvű csikó. mert elszédülsz. Gyula pirult.

Csikasz! A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. Aztán át akarta adni a horognyelet. vagy ahogy ő mondja: “Jó a. ha akar. talán valami testes héja vadászott azon a tájon. ahogy kellett. és az is volt. mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. Egyszerű nyelv a fácánnyelv. Az előbb valami szarvasbogár zúgott át a réten. Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért. szinte koppant. ami azonban gyilkos veszedelemmé fajult egy pillanat alatt. hogy Matulára hallgatni kell. alighanem dévér… Az: dévérkeszeg. Aztán nem bánom. de a fecskeszárnyú sólyom már kiválasztotta az egyiket. hogy ne mozogjon. hogy megnézze a bőregerek vadászatát. hogy kell. de ennek nem sok foganatja volt. fáj a tenyerem. és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat. ha elmegy fáért. és simán csúsztatta a hálóba. A denevérek csapongva menekültek. Egy kabasólyom jelent meg a tisztás felett. – Csak horgásszon. addig én megfogom. Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat. Vagy megfordítva. először István bácsi. és megállt. Valahányszor Gyula a csizmákra néz. a kopoltyúnál. de a megmarad t rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz. azután Matula jut eszébe. és piros arcába bele lehetett nézni. de azért a csonka fűzfát örömmel üdvözölte. mint egy palacsinta! – aztán kiszákolta a halat. aztán háta mögé állt a fiúnak. hogy így kényelmesebb. mert megesznek. Na. most! Megvan! Szakot! De milyen könnyen jön. és mire a fiú felfoghatta volna ennek a . – Okosan. Talán róka ijesztette meg. mire a gém újból recsegett valamit. A magas fű alja már harmatos. mert gyalog hamarosan Matula mellett volt. alaposan bekente magát. és mondanivalóját hatméteres köpéssel toldotta meg. és Gyula rövidesen tarthatatlannak ítélte a helyzetet. A gém emésztése teljesen rendben volt. csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. Az evezés ettől kezdve mintha jobban ment volna. így hátrafelé köpött. ámbár azok is inkább a kiadósabb falatokat fogdosták. Elővette a baltát. Olyan szép kapásom volt. Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben. és az egyik denevér (Matula bőregérnek mondja) úgy elkapta. A folyó árnyékban úszott. és a gémek hazafelé szárnyaltak. hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak. hogy jöjjön fáért. de elsiettem. A halat úgy fogta meg. – Bemegyek. – Miért nem mégy előre? Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával. és visszafelé úgy érezte: ő mégiscsak szárazföldi lény. Azt mondja: kakatt… kakatt… – s ebben minden benne van.– Fene a pipaszár lábadba! – mérgelődött Tutajos. öreg a háznál” – jelezve. holnap majd gyakorolom. Ezek aztán tudnak repülni! – bólintott elismerően Gyula. – De mekkora – ámuldozott Gyula a nagy keszegre –. és beletette a haltartó hálóba. amit lehet. de mindig gondol arra. A madarak egyenként hallgattak el. Tutajosunk nagy derültségére. és felszólította Csikaszt. csak megérteni bajos. A szúnyogok azonban most kezdtek rajzani. Ekkor már mélyen a nádasra ült a nap. Ezek a mozdulatok most már megszokottak voltak. – Jó. és nem is tudja Gyula célját. aki csak intett. Matula bácsi. ami a fiú feje felett csapongott. meg is ijedt. A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén. és bekenem magam. – Most már tudom. Gyula ezt a munkamegosztást természetesnek találta. – Hogy a nyavalya jöjjön rátok! – átkozódott Tutajosunk. Kikötötte a csónakot. Mivel azonban a kunyhó környéke is füstölt a szúnyogtól. de erre jó ez a gumicsizma. Mit kezdhetett a nyavalya kétszázmilliárd szúnyoggal? És mit kezdhetett az a két kis denevér. – Gyere. hanem üljön le. a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. Majd elmúlik.

sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs. de dobjon rá valami ződet. – Na. Gyula tépett füvet. Amit tudtam. – Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –. ilyen voltam én is legényke koromban. akár a vidra. s amikor rádobta a tűzre. két hét múlva úgy megy már az a csónak. mint amikor a családfő hazaérkezik. Jó vastag ágat baltázott le. ahogyan nézem. amelyeket nappal nem lehetett hallani. Aztán szinte mindenről megfeledkezett. a zsarátnokok összeomlását. ugye. A tűz világosságának udvara nem volt nagy. többet ér. aztán rendesen kikészített mindent. feltört kezéhez – önmagához. Az ég lassan kivirágzóit. azt már nem kellett nekem parancsolni. – Szédületes! – álmélkodott Gyula. – Láttad. s a hamu születését. tányérokat. mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. vagy visszakerengtek a tűzhöz. paprikát. mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat. ahogy az öregtől látta. mert még bennünket is felkap valami… jobban be kellett volna kenőzködni – vakarta meg térdét. összekeveredett a kora esti köddel. hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak. egyszerre vastag. mert a füsttől alig volt lélegzete. – Ugye? – mosolygott Matula. Besötétedett. kormospiros villanásokat. a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét. de a világosság határán elhanyatlottak. ahol valóban nem volt füst. – Most már csak pihengessen. Gyula odaült az öreg mellé. – Látja. – Ez kell nekik! – mondta az öreg. és megállt a kinézett fűzfa alatt. s amíg ezt hazahúzta. – Aztán ne úgy fogja azt a halat. és a dicséret a szívét simogatta meg. sárgásfehér. a fák feketén nyúltak a levegőbe. mert felemelkedett. mint egy élettelen kis szürke rongydarab. és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. mint a szúnyogolaj.magasrendű vadászatnak tüneményes fordulatait. Csikasz? De gyerünk. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. kenyeret. A tűz körül egyszerre otthon lett. mint az öregember hangtalan mozgása. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást. itt lent nincs füst. – Jó kis tűz – bólintott –. nem is nagyon bántották a szúnyogok. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára. Sötétedett a táj. és egy kicsit megfulladok. s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula. és ment a bográcsért. evőeszközt – mindent. csak a szemem esik ki. és megkeserítette a környékbeli szúnyogság életét. vörös. – Segítse a halakat tisztogatni. és Gyula úgy érezte. a denevér már a kaba karmaiban csüngött. hamarosan eszünk. Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait. a tankönyv mondataira és a szavakra. a kék. és kiborította a hálóból a halakat. a nagy harcsához. amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. kutya. csak a tüzet nézte. mert szerettem tenni. amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát. Egy-két marok fű is megteszi. . s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját. és könnyei csorogtak –. Matulához. aztán. nem csípik már? – Nem – lehelte a fiú. a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot. A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet. és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. Gyula – pislogott Matula elismerően –. és Matula árnyéka sem volt hangosabb. Sót.

A bagoly a sötétség madara. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban. a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett. rövid idő múlva csak a széna zizegett néha. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába. de minden este megkiabálja a tüzet. de percek alatt elmosogatott. ahelyett. ha van… – Van hát. mert neki nem adott semmit sem a tűz. aztán elfulladt az is. csak a kanál koccant néha a bádogtányéron. megfogható talajjá. melyek ugyan csípősnek bizonyultak. Matula bácsi. Kiabál a szamár. mert ő is tisztelte a világosság hatalmát. tehát szabad a vásár. tartsa a tányérját. – Mi az. amit otthon két nap alatt sem evett meg. később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt. amit akart. a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint. mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt. mert olyan vékony a nyaka. de azt nem bánja. Mert Matula is úgy nézte a tüzet. merthogy farka alig van. és a száj mondhatott. persze. t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. az egérkék s a többi kis rágcsálók mind. mert ő lát is. hogy nem szereti… na.amely ellobban. és Csikasz tuszkolt tapintatosan. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó. mint Gyula. Gyula szótlanul törölgetett. s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz. még a gondolatokat is. és ebből él. Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén. és hall is. bár az előbb elhatározta. hallja? Azt mondja. De aztán megszólalt egy kis bagoly. mint a tűz. És mivel Tutajos is “úgy vélte”. Adjak még? – Csak a húsából. Matula letakarta a kondért. ám talán nem szerette. csak tengernek maradtak. eltehetjük magunkat holnapra. Matula bácsi? – Kis bagoly. hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. mozdulatlan. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni. hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért. mert a tűz megemésztett mindent. az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. hogy gémnek is elmehetne. Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett. és elnyelt még két vastag szelet halhúst. akkora kenyérrel. Ezt hiszik a pockok. és annak a balga hitnek a vámszedője. de itt minden alkalommal úgy érezte. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap. amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében. ebben a melegben? – Megbüdösödik. hogy sötétben nem lehet látni. Lehet. – Úgy vélem. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből. legyen az kenyérhéj vagy akármi. A tűz pattant néha. nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos. és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki. és kint. mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe. aztán almát. mint a fiú szemének tükre. és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. mondja is a nevét. de közel nem ment hozzá. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire. sem a világosság. Megleste az embert és tüzet. hogy vadászna. csak egyék. de áldóan melegnek. Aztán Matula kellő zörgéssel. hogy: Kuvik. mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. Csend volt egyébként. és az ágyra gondolt. aki megkérdezze. s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. .

mint fenyegetés. De – órák hosszat. mint a félelem. – Ha egy szusszanást hallok. Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára. vagy ugatott. de igen jóllakott. De nem is nézte senki. ha Matula nem aludt a nádi tanyán. megfelelő szünetekkel. de ha ott volt. amit a kutya végképpen nem szeretett. ahonnét nem kellett ránéznie. s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. Mert ha a kutya nem ment árnyékba. amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján. és vonított is. Tutajos a kígyókra gondolt. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat. de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. vagy ugatott is. amíg olyan magasra emelkedik. és megvárta. és becsukta a szemét. Ezek mind megszokott hangok voltak. a büntetést azonban nem feledte el. és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe. figyelmeztető kiáltásai. Később már erre sem volt szükség. hogy a testes bolygó szinte megharapja. – Gyere ide! Ez volt az a hang. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más. Tutajos arra sem ébredne fel. A hold lassan mászott felfelé. és látatlanban is tovább utálta a holdat. Csikasz nem szerette a holdat. amit a kis kutya nappal is utált. mert ha a telihold idegesítette. hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz. és pár perc múlva újra kezdte. Ez volt az a hang. melyek átestek az éberség rostáján. úgy érezte. ami több volt. Nem is volt semmi baj. Aztán lefeküdt. – Csikasz. Ezután. a berek mélyén egy bagoly szólt. a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –. Csikasz tehát nyugodtan alhatott. ami a fáradt. és aligha törődött vele.A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit. és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott. – Elhallgass Csikasz. ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort. kikerült Csikasz látóköréből. ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni. De most még alacsonyan volt. hozzád vágok valamit… Hát ne nézd. mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami. de ez már Csikaszt nem is érdekelte. sürgősen árnyékba vonult. hogy ez más. de a füstjét látni már nem lehetett. mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket. négybe váglak! Nem lehet tudni. ha félsz tőle. fülelődött. Különös fénye nem a megszokott világosság volt. mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. nem szerette ezt a hangoskodást. A kis kutya ilyenkor vagy vonított. ezért a kunyhó mögött foglalta el magát. ezért hátrament a kunyhó mögé. De Csikasz nem tudta megmagyarázni. mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető. mert az ezüstös . valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. Először is kapott egy hatalmas pofont. azután pedig nyakára került a lánc. És tovább ugatott. hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. Nem tudta levenni róla szemét. Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. de ha már magasan volt. és nincs is az az ágyúdörgés. és gondosan megette a tartalékot. és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott.

A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd. Valljuk meg. hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. nem is álmodik. amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet. hol van. Lehunyta tehát szemét. elölrül kezdődik az egész. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből. mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől. lábával. de kiégeti a vérből a salakot. Úgy látom. és elhelyezkedett végre a valóságban. mert olyan mozdulatlan a levegő. tiszta illata. aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –. Nem volt elég világos. befejezéséül az éjszakának. mert árnyék kíséri őket. Vastag füst szárnyal a kunyhóban. a nádas hideg párát lehel. ezért Csikasz a kunyhó előtt. A folyó ködöt álmodik. de azt nem lehetett tudni. sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál. A hold ekkor már a nyugati égen ballag. hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –. Amikor aztán újra kinyitotta szemét. és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. hogy első pillanatban azt sem tudta. nem gondol semmire. de mást az sem mondhatott volna. – Sssszszhh… jó reggelt. amitől a szúnyogok azonnal távoznak. A holdat egy-két kis felhő kíséri. s a nappali élet nehéz. és óvatosabbak a békés kintalvók. merőlegesen szállna le a földre. De hűsül lent is a levegő. de füst születik a parázs felett is. Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik. amíg óvatosan felkel. összekotorja a parazsat. és pipára gyújt. a tűz mellett foglalt helyet. sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül. de füstöt sóhajtanak. – Mintha mozsárban törtek volna össze. hogy sóhajnak is beillik. De öntudatáig még ez sem ér el. hogy mi van kezével. bomló párolgását elnyomja a növények édes. Ha most elhagyja magát. Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló.derengés csak szép. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók. mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem. s ez a füst megül a tisztáson. vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba. hogy majdnem felébred. a szürkület. és egyáltalán nem gondol arra. a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán. és nem volt elég sötét. . Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben. hogy mi a “kár” tulajdonképpen. amit az éji vándortól kaptak. Matulát például nem engedik. amíg gondolatai nyikorogva elindultak. de nem jó. de a legszorosabb barátság sem mondhatná. Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula. nehezen mozog. vállával. Gyula azonban felébredt rá. így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. kesernyés. Gyula nem gondol most a testére. mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája. A vastag ágak nem lobbannak lángra. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. mert jobban lehet őket látni. de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik. hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan. és vastag ágakat tesz rá. nem értette hirtelen. hátával. és most már ő is valóban alszik. Nem. tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom.

Igen. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –.Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe. az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe. hogy szúnyogok is vannak a világon. karcolva. – Persze – mondta az öreg –. otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt. Gyula meghökkent. ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. – Rakjak tüzet? – Dehogy. aztán azt mondta. Mire megfordul. . Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain. azt jól tudta. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette. Gyulának volt egy olyan gondolata is. és elfelejtette fájdalmait. – Most eszünk valamit. – Hüüü. apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát. tudta. és elindult a folyó felé. fehér hólyag helyezkedett el. szúrva és vágva. de egyébként is fel volt törve. de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. s olyasmire gondolt. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál. annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. – Kár. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt. Gyula hóna alá csapta a törülközőt. akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát. hajnalban leszaladtam a folyóra. Matula tudta. hogy szúnyogok is vannak a világon. vagy Nancsi néni küldött valamit. – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan. Egészen langyos ilyenkor a víz. hogy megállt kiélvezni. a folyó felől hűvös szellő érkezett. valami jót. amilyent még nem evett. Pláne így hajnalban. anyám összecsapná a kezét. Sietni nem kell. De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt. úgy érzi magát. a megszokott baráti körben. azanyátok! – lódult meg Gyula. és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról. a csónakról fejest. és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak. Matula bácsi. hogy fel tudná dönteni a világot.” Ez olyan tetszetős gondolat volt. és Matula amit tudott. s még az ujjait sem merte kinyújtani. hát nehéz lesz. de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. – Nehéz lesz. de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék. nyurga alakján. – Hát nem törné össze a mázsát. ámbár én nem arra gondoltam. hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig. és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. tízpercben az udvaron. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. Ez alkalommal be kell vallanunk. hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. készen leszek a reggelivel. bíbictojás rántottát tálal. pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni. hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút. és leült. Hideget eszünk. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula. Nehéz lesz. hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –. hogy Matula már megjött a horgászatból. A tenyerében két lapos. persze – aztán nem is szólt már az ügyről. ha nem megy a vízbe. “… kérlek szépen. Piri mama rohamot kapna.

– Csak igya meg. és ha nem is fejessel. Matula nem nyúlt az evezőhöz. és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. abból nézdelődhetünk. A túlsó part olyan volt. de valamit tennie kell. És ha már bent volt. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. Hazáig rohant tehát. s Gyula úgy érezte. ha nem is házat dönteni. mint az innenső. s úgy érezte. – A messzilátót akassza a nyakába. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. kicsit körülnézünk. de a fiúét vízzel keverte. Bemegyünk a nádba. de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. De a víz igazán meleg volt. a nagy víz mellett van egy kis gunyhó. A kutyát nem kötöm meg. inkább ismerősöket keresett köztük. Matula a tarisznyába csomagolt. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. és a kocsonya felett elhelyezkedett. hanem hosszú rudat emelt fel. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját. . Matula bácsi? – Kocsonyát. hogy ez olyan titok. úszott kicsit lefelé. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –. a szúnyogolajat meg zsebre. Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. Amit a bográcsban hagytunk. – Blutty! – mondta a folyó. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta. hogy nem szabad elcsavarogni. – Mit eszünk. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. kicsit felfelé. mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. megmondta az öreg. most már talán tudja. – Itt maradsz. Múltkor négyfelé. s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák. megkocsonyásodik reggelre. óvatosan leszárította magát. utána ismét a bográcsba pislogott. ivott és észre sem vette. amíg a folyadék leérkezett. de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa. s a fűzfához csónak volt kikötve. már csak félszemmel nézett a távozók után.Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat. jelezve. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt. hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. Gyula evett. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott. hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. – Van még. – Na. – Szabad még? – Azér’ van. de kevésbe járt. – Ez való a tetejibe. és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte. A nádasban keskeny ér húzódott befelé. kibújt egyetlen ruhadarabjából. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –. milyen volt? – érdeklődött Matula. aztán felmászott a csónakba. mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette.

és pár . megállapítva. az áldóját. – Ne csörtessen. A zajongás azonban elhallgatott. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése. hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. ami az övé. A fiú megdermedt. Cölöpön van az egész. de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. hamarosan kiszállunk. de nem repültek fel. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot. Rideg sárga szeme a vízen volt. hol vannak. Matula bácsi… – lehelte Tutajos. – Mindig a nyomomban. amiről kiderült. – Innét már vigyázva kell menni. amit lát. Matula bácsi… – Nem hát. ne mozogjon. Még a likakat megtisztogatom. Deszka az alja. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula. hogy kik vagy mik figyelnek. és egy helyen gyönyörű. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém. de ne álljon meg sehol. Gyula alaposan bekente magát. hogy a csónak néha sárban csúszott. s a víz olyan sekély. mint a katona a díszőrségen. és kicsi a víz is. A csónak mellett mintha út látszott volna. látszólag gondtalan élete. aztán a nád mindjárt elfoglalja. hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. – Van már két hete. hogy a nádi út valóban nem sétatér. aztán vigyázva bújjon ide előre. hogy nincs szava arra. húsos levelű virágok voltak a vízen. és azt sem. és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni. Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. s amikor kileskelődött egy pillanatra. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Csak csendesen. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. bujkálva. Szűk a hely. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé. – Azt hiszed. de a levele olyan. mert ez nem sétatér. de közben érezte. – Jó lesz. akik tündérrózsának mondják. egész. Árnyékban volt még minden. – Talán nem vettek észre. Gyula nem tudott válaszolni. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak. és nem parádézott senkinek. és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe. Matula elővette bicskáját. de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. mint a töknek. és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. mert a kunyhó magasabban volt a víznél. – Ez nem vizes. Gyula szót fogadott. Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. néhol térdig süppedve. Néhol bokáig. Meg a szára is. megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból.– Ezzel jobban megy. máris figyelnek… Gyula azt sem tudta. mereven. elakadt a lélegzete. de nem lehet látni. És Gyula már előre elhitte. de szeme szokta már a homályt. hogy erre jártam. Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt. bár a gém nem őrzött senkit. és csak a kezével mutatta. mégis gyorsan haladtak. Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. mert a nád benőtte. ha bekeni magát. hogy egy leskunyhó. És milyen közel! – Jaj.

– Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan. – Vöcsök. egy rétihéja puha szárnyalása. – Halat fogott a szürke – szólt hátra. de Matula nem válaszolt. aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. mintha semmi nem érdekelné a világon. amíg elhallgatnak… . mert a tarisznyát rendezte. igaz. fogja meg. Aztán két nyelés. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. mert addigra a család eltűnt a víz alatt. Eddig már összeszedte őket az öreg. Talán ki is hozom. hogy Gyula bekapta maszatos ujjait. egy-egy madár felbukkanása. Három-négy fia van annak is. ahol az előbb még nem volt semmi. – Igaz. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. amivel a halat egyenesbe irányította. Matula bácsi. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait. de csak a vizet súrolta. Alighanem szárcsát. az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. Annak meg az a dolga. Ha a gyerekek elfáradtak. szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. a hangok ezerféle színe. A fiú ijedten nézett az öregre. amint ültek az anyai páholyban. – Az a vöcsök mégis ártatlan. – Lehet. hiszen a vízen mozgó ezernyi madár. búbos vöcsök. Gyula úgy érezte. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás. amire kár a szó. s ez olyan kedvesen derűs volt. s olyan érzése volt. amely látszólag nem törődött a szürkékkel. mégis suttogó nádas. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. – Vigyázzon! Azért anya. a napfelkelte ragyogása. amíg ide bátorkodnának. hátha nem vigyázott volna az anyjuk. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. felkapaszkodnak az anyjukra. mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna. hol fogta. csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát. alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. de olyan tüneményes gyorsasággal. – Ha tudja. de hát mégis. összegázolni a gunyhó elejit. – Matula bácsi. hegy Gyula már csak a halat látta. s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról. az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában. a vadrécék sziszegő szárnyalása. és kellene két hét. és a gém újra megmerevedett. Aztán ha meg is lőné. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat. De Gyula nem is várt választ. ezüstös csillanását. de ha a halak beszélni tudnának. – Jajjaj… szsz. ki kellene érte mászni. csérek rekedt kiáltása. mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől. Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. – Kánya. aztán – talán – meg is lőjük a kányát. sem lefesteni. aztán éhen döglenek. Nem éri meg. és hogy a gém halat fog. nagy a nádas. ez olyan természetes. – Hát embert nem eszik.perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe. de még elmondani sem lehetne. a mozdulatlan. Nem árt nekik egy kis oskolázás. ne nevessen. hogy ezt a látványt sem lefényképezni. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal. Az egyik kicsi még ásított is.

ez a szerep az élet komoly valósága volt. Biztos. hanem valóságban és végérvényesen. Szemében a felismerésnek. Gyula ezen is elgondolkozott. Akkor még a hercegé volt a berek. – És engedte? – Nem törődött vele. hogy rágyújtson. a gyengédségnek semmi nyoma. így volt. talán nem is tudta.Gyula ezen nagyon elgondolkodott. mégis összetartozott az egész. s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta. és Gyula majdnem hangosan nevetett. amit várni lehetett. ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. – Éheees… A másik gém merev volt. de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. amilyen csak egy gémfióka lehet. hogy ezerszer. de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. vartyogott valamit. és soha nem lehetett tudni. Mikor én gyerek voltam. és felfedező útra indult. százszor ennyi volt itt a madár. – Tudja – tömte a pipát –. – Huh. bizony. s ha olvasni lehetett volna benne. mire a kölyök kitátotta a száját. nemcsak az önkéntelen szerep szerint. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt. akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. de lehet. A kényes madarak nem is jöttek vissza. aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. mert ez a csupa láb. Az anyamadár hirtelen odafordult. amely tüneményes mozinak bizonyult. a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán. mint egy karó. mikor lesz belőle főszereplő. olyan végtelenül csipás kamasz. melyik szereplő lép fel a színpadra. eredeti. meg sas is. éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező. Matula pedig megfontoltan nekikészülődött. amint rend lett a berekben. a tojástól az elmúlásig. és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust. az idő. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. Matula megrántotta a vállát. Mert soha nem az történt. és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. az se sokat értett hozzá. amit azok megfogtak. aki törvényt vét. mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. majd meglátjuk. az összevissza kószálókat meg mink. aki megunta a fészket. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze. talán azt mondja: – Ki engedte meg. De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből. Az idevalók hiába jajgattak. A két csőr összeölelkezett. amint az öreg nyakában feljön valami gombóc. a többiek is. Aztán elindult a másik szürkegém felé. Az inspektor Pesten lakott. . mink meg nem szólhattunk. mert látni lehetett. a táj. És a bíróság most nem három napra csukja be. a mozgás s a természet milliószínű egységében. színes felvételekkel. összeszedtek mindent. Mindenki magának élt és magáért. még a kócsagokat is. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron. hogy a hitványát szedték össze. mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. imbolyogva és panaszosán krákogva. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –. Itt nem voltak fakardok. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is. művilágítás és papírkorona. jobb. mikor tűnik el. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni. de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás. olyan tanácstalan. hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé. a testvéreket. És most csak állt. és meg se látszott. azt átrázza a fia szájába. csupa nyak madár olyan esetlen volt. Persze kánya is. És ez a szerep nem volt játék. itt nem uralkodott senki. vagy mikor ölik meg. de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása.

csillogó tollú apróságok. már újra krákogott. utána valami sziszegéssel. mit csináljanak? Aztán. ha muszáj. ha meglepi őket. nyomukban egy szürkéssárga. De a levegőben agyonrúgja. de ilyenkor elhúzódik minden. aztán felkapta a fejét.– Hát tányérjuk nincs. agyonütötték magukat. ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula. mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. mert olyan hang hallatszott a levegőből. és egy kanalas gém szürcsölte a vizet. A sólyom ekkor már messze járt. – A gém meg sem ijedt. . de ilyenkor már csak akkor mozognak. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult. milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. mert alig emelte ki anyja a csőrét. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú. könnyed ívben lendült újra magasba. Csendesen húzódjunk kifelé. fecskeszárnyú madárral. – Máskor is kijövünk? – Persze. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát. de az öreg rá sem hederített. ahol a kis récék eltűntek. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre. mint a vas… de azért enni is finomak. de ilyenkor inkább az nem ijed meg. – Azt nem lehet tudni. A nádasból is újabb követelődzés recsegett. az üldöző pedig lefékezve. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. a földön agyonütné magát. de ő is a nád árnyékában. és csend lett általában. ahova a kunyhóból látni nem lehetett. akkor jó. csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul. s mintha a madarak mozgása is lustult volna. amikor leesett. Röpülni azok is tudnak. és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. s aligha lát már újat. s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. de aztán megnyugodott. aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás. – Kerecsensólyom. A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat. Aztán csattant a víz. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett. Hiszen látta. s amerre ment. Matula kiverte a pipáját. – Idő készül. mert egyszer csak felbukkant két kis fej. azokból már nem eszel. – Elmehetsz. A sólyom csak a levegőben parancsol. pettyes. ha a kis gémnek jó. vágja. Rövid idő múlva már újra kint állt az anya. A sólyom a víz felett körözött. – Kezdheti elölről – mondta Matula. és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. – Nem érzi. amelyik a földön vagy vízen van. nem érzi? – Nem érzek semmit. mintha gőz sistergett volna. elment. A csónak körül is forrón szikrázott a víz. és megtörülte verejtékes homlokát. s Matula az égre nézett. amelyikre szemet vetett. a gömbök eltűntek. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt. – Ezek? Olyan mellhúsuk van. – Azt hittem. és leste a halat. a víz megnyugodott. de a továbbiakat már látni nem lehetett. ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –. aztán leszáll rá. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul. – Meg is veri.

A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel. mint gondoltam. Hallja? – Hallok valamit. de csak most tudom. Mintha valami ülne a mellemen… izzadok. – Gyertek már. mint máskor. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –. nagy csihi-puhi készül. Csikasz azonnal Matula mellé állt. – Nézze a kutyát. pedig amúgy nem fél semmitől. hogy otthagyja a gunyhót. repülőgép. Az öreg inge a hátara volt tapadva. – megzendült a végtelen nádas. mintha a föld hörögne. és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is. hogy ez mit jelent. hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. ámbár aludni sem tud az ember. Eredj előre. – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –. de nem lesz hosszú. Majd ha kiérünk. Nagyon fél a dörgéstől. no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –. semmi étvágyam. párás levegőben. amelyek aztán elhaltak. előbb azonban egy-két vakkantással elmondta. Ahogy nézem. de ilyenkor nem szólok neki. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna. Úgy érzem. Ballagtak az ájult melegben. S Csikasz azonnal az élre állt. még most se érzi? – De érzem. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –. szuszogtak a forró. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott. csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. de két füle felállt délnyugatnak fordítva. halkan vinnyogva. Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait. Gyula úgy érezte. mint két kis lehallgatókagyló. – Ez így van ilyenkor. jobban körülnézünk. de eddig azt hittem. mert nem lenne igazság. mégis félelmetesen. nem tud megállni. mintha fejbe verték volna. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna. és – egészen halkan. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni. a füvek meg se rezzentek. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég. mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. legokosabb ledőlni. és amikor felmásztak a töltésre. Matula bácsi. feltört marka is jobban fájt. – Nagy idő készül – mondta Matula –. mink is tudjuk. – Jól van. a zab még lábon áll. de vissza-visszafordult. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek. s az egész táj más lett volna. és újra figyelőre feszült minden. Csikasz mereven ült. egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél. és akármiben lefogadok. pedig Matula tolta a csónakot. . a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott. mintha mindenre valami száraz pára ült volna. mert a bőrömből bújok ki. és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. – Együnk? – kérdezte Matula. – Na. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra. hamarabb itt lesz. csak jég ne legyen. hogy két-három órán belül itt az idő. gyertek. és ez a meleg más meleg. mintha a kunyhó környéke. Ami ilyen hirtelen jön. A kutya sokkal hamarabb megérzi. hogy Csikasz már a parton vár bennünket. mint ami tegnap ilyenkor volt. Gyuláról folyt a veríték. hát ez azt jelenti. olyan messze. s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek.– Na.

Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon. a fák keservesen sóhajtottak. és nem vett lélegzetet. és megfordult. A szél most már ordított. de amit látott. a szél majdnem fellökte. – Kinézek – mondta Gyula. mint az ázott szalma vastag füstje. ijesztően szép volt. levelek utaztak vad száguldással a levegőben. nagy rétségen. Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. de nem félt. mert mindenféle törmelék repült a levegőben. Matula megtömte pipáját. és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok. most már Matulához ment. a táguló ürességet álmodta. gurgulázó hörgés. a felhőhegyek már elrohantak felette. az a szívszorongató. ami csak érzés. – Elaludtam. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene. és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. egy rettenetes. az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. hogy valahol egy vastag ág törött le. mozgó fal a következő percben rádől a világra. Egész ágak. – Esik még – szuszogott Matula markába –. mert megérezte. A fiú is eldőlt a szénán. Csikasz odabújt Matula keze mellé. amely előtt nincs akadály. csak azt látta volna. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz. – Én is – mondta Matula –. s az ég úgy elszürkült. mint a zuhatag vize. A délnyugati ég már fekete volt. és szétrobban az egész világ. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt. A nádas legmélyebb hangján zúgott már. s úgy lehetett érezni. hogy az öreg parancsnok nézi. s abban a pillanatban lehunyta a szemét. de nem fázott. hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte. A fiú megbűvölve. reszketett. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt). eltűnt már a nap. hogy az a rémséges. – Hát nézzen. mint a takács vetélője. Tutajosunk félig vakon. de nem sokáig. s az arcok egyre kisimultabbak. Gyula erre ébredt fel. és nem szóltak.Az égerfák is susogni kezdtek. és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. és észre sem vette. És ez a szél nem hullámzott. az az állandó morajlás. de nem is akartak messze látni. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét. hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra. mert idegeikben a látóhatár már szélesedett. de nem gondolat. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást. aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész. mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből. Néztek. reszketve állt ebben az ítéletidőben. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? . a felszabadult lélegzés volt érezhető. Egyenletesen rohant. aztán visszament a helyére. recsegő. meg ez a kutya is. nádszálak. akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette. s azt mély szusszanásokkal helyeselte. és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. s amikor már úgy érezte. hogy még egy pillanat. de erősen igyekezett a kunyhóba. A nádas egészen lefeküdt. Borzongott. s egy nagy reccsenés azt mondta. de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából. a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése. Gyula azt még látta. és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit. de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot. de ilyenkor a legjobb az alvás. amely mögött eltűnt a táj és az ég. mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. Messze látni most nem lehetett. mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb.

Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt. csak több nádat tegyen alája. Szürke függönyét elvitte keletre. A vasat jobban szereti. és a fiú ismét megállapította. mert alighogy lerakodtak. amíg az idő kicsöpögi magát. Az eső ekkor már kimerültén párázott. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót. . de nyárfa annál több. Ez a füst még gőzzel volt vegyes. meg olyan füstösforma volt. és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit. de egészen megkékült. száraz nádat meg talál itt bent is. ámbár néha a ménkűt is kibírja. amikor odavágott. meg némelyik fába. mert a fa vizes. Jancsi. csak kerülő úton közelített a cél felé. mintha egy kisebb vizsgán esett volna át. az igaz. Ezt persze nem mondta meg. A gunyhót is azért raktam ide. de amúgy nem lett semmi baja. Villámvágta éger nincs az egész berekben. csak vártam. – Most nem tudunk tüzet rakni….– Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül. hogy van ilyen is. – Ilyenkor jár legjobban a hal. mint egy oroszlán. úgysem tudunk mást tenni. leszakadt az idő. A nyárfát nagyon szereti. aztán nagyon csapkod a ménkű. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. azonban úgy látom. s egyik tankönyve jutott eszébe. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt. A szél most már teljesen elállt. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt. hogy a tojásra is gondolt. tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával. párátul. otthagy kapát. csúcsosan. hogy a förgeteg beszorította őket a házba. – Most már megrakhatja a tüzet. aztán megmaradtak mégis. – Hogyan? – Úgy. a sógor meg csak lefordult a székről. Egy hétig még dadogott egy kicsit. Nyugaton megszakadt az ég. most megnyírhatnál. a szivárvány a végét jelenti az esőnek. szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. s egyszerre véget vetettek a gőzös. ahol elbújni nem lehet. nyöszörgő nyavalygásnak. Gyula maga elé nézett. – Szóval éhes. világosodik. hogy rakja meg a tüzet. s ha az leégett. s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt. szakadozik az ég. legjobb hasra feküdni. kaszát.” Kiültek aztán a pitvarba. Fa van. Nancsinak sok esze van. de mi a fenének Ádámnál. de legjobb az égerfa. a hajam meg már akkora. csillogó szivárvány. és akkorát ordított. a tölgyet. Estére jó idő lesz. hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit. kilobbantak a lángok. – Most rakja körül vastaggal. és Gyulának olyan jó érzése volt. de az eső lankadt. hogy megmaradt. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat. de aztán pattogni kezdett a fa. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. de a vízbe is odavág néha. aztán csak hazafelé. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –. Évánál kezdeni? Már mondani is akartam. a keleti eget pedig átívelte egy széles. és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. Azt a kis ázást jobban elbírja az ember. hogy be lehetne fonni. – És nem halt meg? – Mondom. és ha megdörren az ég. Azóta borbélyhoz jár. alig hallatszott ide a dörgése. mert a szoba sötét volt. mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat. Fele fejivel már meg is volt. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő. de oda is csak szép időben… Hát így volt. Azt mondja a koma: “Hallod-e.

máskor hol az eszed. milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg. most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni. mert máris a fogát veri össze. hát megnézte. “Te voltál. ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán. A víz belefolyt a csizmákba. meglátja. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. de egymásra rakni sem. aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. Vetkőzzék le. milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött. mert nem én veszem fel holnap. mint egy epeömlés. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján. ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást. amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na. s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás. aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében. amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán. ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni. hol van olyan sokáig. mert nem aggodalmaskodó természetű. de mire kiért. milyen? – nézett rá az öreg. de ezt nem felejti el. milyen a víz. Ezek ugyanis azt mondták. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –. ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult. amikor Kengyel azt mondta: “Látod. és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. oly mértékben. A víz ronda volt. Matula bácsi. Ladó. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. nézze meg. ezt még Gyula “megúszta”. és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül. A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű. mint szemérmeskedve ugyan. amikor elindult. ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni. Gyula. hogy Matula egyáltalán nem aggódik. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. és álljon ide a tűz mellé. ott állt. mintha ezalatt még egyszer meggondolná. azt esetleg elfelejti. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal. tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől. úgy reszket… persze. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott . De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá. és még mondott egyet-mást. A tüzet meg kell építeni. mint egy felháborodott gyomor. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye. – Mért nem mondta. mint Ádám. kedvet kapott vakaródzni. hanem azt meg kell hagyni.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki.– Nem fogunk halat? – Nem bánom. Jó. hogy megvárakoztatja. Matulát azzal “büntette” volna meg. Tutajos. – Huh… hühü – hajladozott a fiú. mint a házat… szóval így. hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. milyen a víz. a nadrágon át combjait erősen hűsítvén. Tutajos undorral nézte a vizet. de a jó meleg megbékítette. – Megszárad így is… – Okosabb. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben. az ökör – gorombáskodott magával –. amit mond –. hadd aggódjon. de kibújt a nevezetes ruhadarabból. Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. hogy… – Minek mondtam volna. milyen a víz. – Hanem – és hármat szívott a pipán. ázott pacalnak érezte magát. ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez. hogy ne legyen lélegzete. és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát. és majdnem olyan sárga. előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. de nem látta meg Matula kaján pillantását. hogy aki ránézett. aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán.

csak a tűzrakás felett kavarodott meg. s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt. . és tejfehérsége eltűnt. Azt már észre sem vették. és nem is tudta. Éjfél után egy kis szél mozdult. mert a hamu alatt élő parázs volt még. és ha járt volna is. senki előtt nem szoktam levetkőzni. hogy este lett. Matula mereven nézte a tüzet. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat. Matula is csak érezte. A kések szisszenve vágták a paprikát. hogy a fiú valóban levetkőzött. karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. mert hamar elbolondul benne az ember. valami bátor nyíltság. gomolyogni lomhán és tanácstalanul. leszállt a köd. amikor felvette a megszáradt ruhákat. de maradjon mindig a parton. mint márciusban a hó. Nagyon sötét nem volt. ami ellökte magától a nyirkos párákat. hátha van valami parancs. henteregni kezdett a köd. A kutyát itt hagyom. ez az idegen. mintha arra vártak volna. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül. hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. Ez a gyerek. és szemében olyan természetes mérlegelés volt. mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is. és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok. mint a folyó háta. szalonnát. És Gyula. hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek. ameddig akar. és fénye szétterült. a sásvágások. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta. Aztán már alig szóltak. lehetett pézsmapatkány is. vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –. mire átverte magát a ködön. s hosszú ideig nem válaszolt. hogy Gyula nyelt egyet. A fákról és bokrokról csepegett a víz. de lehetett vidra is. egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. mert nem járt sem bogár. alig ismert saját testére. mintha egy csikót nézett volna a vásáron. mintha kenderkócból szőtték volna. valami más. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg. melyet a nap. – Jobban szeretem. sem egér. A tűz sütött. messze ne menjen. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula. és leülepedjenek végleges helyükön. mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében. és a lángoknak már fénye volt. de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –. mintha valami kinyilatkoztatást várna. A tűz udvart rakott a tisztáson. amikor lefeküdtek –. aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha. Aztán – intett. ami lehetett játékos hal is.róla. én addig felszeletelem a paprikát. A bőr. és mélyet lélegzett. Mire végeztek a vacsorával. mint ami eddig volt. és begyógyultak. mert valahol ott úszott a hold. valami biztonságos erő. Gergő bácsi. de olyan vastagon. puha lélek. amelyek önmagukba hulltak vissza. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –. aludjon. Amint végignézett magán. most ezt természetesnek érezte. mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is. ha azt mondja. amit hozott. amikor kibújnak alóla barna szántások. A folyó csobbant néha. meglátni nem lehetett. olyan illat kezdett terjengeni. alaposan meg volt szabdalva. hagymát. Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait. ami lerázta az esőcseppeket. most szólította így először. és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. és egy bagoly szidta a ködöt. kapkodó.

és ellapult egy kicsit. Gyula erre végleg felébredt. de ez olyan mélyen volt. Csak a tűz kezdett magára találni. A kutya csak a fülével nézett utána. a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara. a ködöt hengergetni talán megunta – se színe. még majdnem éjszaka volt. ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak. kiment a kunyhó elé. s a köd emelkedni kezdett. majd örül neki” – gondolta. A bokrok közé. Csikasz. Csendesen felöltözködött. Nyújtózkodott egyet. Tutajosunk dühösen felült. – Szervusz. szinte ugrásra készen. de megnyugtató valóságába. mert nem volt senki. és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta. A parázs belemart a fába. de talán nem is tudott volna válaszolni senki. és másik oldalára fordult. se hangja. aztán lekotorta a hamut a parázsról. mivé leszünk – és lángra lobbant. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba. Megállt egy kicsit.” Állt egy kicsit. A köd ijedten kavargóit körülötte. mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna. hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. de valamikor azért ilyenkor többet láttam. és kinyitotta szemét. aztán elhallgatott. “Ha felébred. mire Csikasz kikullogott a kunyhóból. és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. Ennyi volt az egész. aztán megrázza magát. hát mit kezdjen vele? –. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat. A tűz aztán kinyitotta szemét. aztán újra leszállt. szoktatta a szemét a sötétséghez. hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé. mintha azt mondta volna: lássuk. mert immáron szétszórta a levegőben. és beleszaglálódott a levegőbe. fákról az esőcseppeket. arra mérget lehet venni. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk. Matula ágya üres. és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? . A szél elállt. Lerázta már füvekről. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –. hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. mintha el akart volna bújni. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. a földbe. mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben. hogy ő mégiscsak tűz. aki sohasem tudja eldönteni. Felcsapott tehát diadalmasan. és elnyelte a köd. és elfeküdt valahol a berek mélyén. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. s a fában ette önmagát. – Takarodj! – kiáltotta. mint a légy a pók hálójában. A tűz pattogva égett. és törülgette arcát és kezét. s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett. mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas. Gyula nézi a kutyát. Odakünt azonban világosodott. akárhova. és megerősödve úgy érezte. mert ő az erősebb. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét. aztán ráállt a gyalogúira. és szőre csupa víz – volt. aki válaszolhatott volna. csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki. és Csikasz a farkát csóválja.Amikor Matula felkelt. hátára vette a hátizsákot. mint az ázott csirketoll.

Hau-hau – és topogott a csónak orrán. ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. s a himbálódzó csónakon törülgette magát. hogy fel tudná dönteni a világot. és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására.– Majd ha megszáradtál. s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. – Gyere. de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta. s amikor prüszkölve kiúszott a partra. Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –. berántotta Csikaszt a vízbe. él. hogy az éjszaka nem történt semmi baja. miért mondta az a kutató. A párák elégtek. amíg a békát elzavarta és megugatta. Úgy érezte. szólt a málinkó. Gyula csak feküdt a széna. hogy beszólította Csikaszt. Gémek jöttek-mentek. és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről. és Gyula talán elaludt volna. megrázta magát. nem tudok utánad menni. gyere fürdeni. s úgy érezte. A nap süt. azt is a kezében. a folyó lomhán kúszik. és más íze volt még a levegőnek is. – Máskor odakint rázd le a vizet. héják és kányák imbolyogtak a nádas felett. ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. de Gergő bácsit… nem. Csikasz. ez nem lehetséges. meleg volt a csónakdeszka is. A nap már melegen sütött. Nem szeretem a vizet. önkéntelenül mélyeket lélegzett. hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni. aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától. gyere – biztatta Tutajost. egy kakukk úgy kiabált. Csikasz azonnal elmerült. visszajöhetsz – enyhült meg Gyula. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –. “Szóval megérkezik Bütyök. amint kibújtak a földből. mert a folyó még nem tisztult egészen le. de még fogta a csónakot –. aki átúszott a túlsó partra. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre. és a derűs. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –. holnaptalan nyár szétáradt szívében. időnként megszólalt egy fácánkakas. de alattomos szándékkal. egy kis méretű törülközőt. s ez olyan szép gondolat volt. amire a kutya igazán nem számíthatott. jelezve. az belül is szól. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát. holnap is nap lesz.és nádszagú magányban. és megsimogatta. és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba. egyetlen ruhadarabot hordozva. mint a köd. . de enni nem szeretem. hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban. – Gyere. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez. amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott. s kezdte már érezni. s az időnek semmi jelentősége nincs. hogy ami kívül van. aki jött is már. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe. és izgatottan figyelte a fiút.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk. ugyanilyen nap. telt. s a levegőben olyan forgalom volt. mert amikor a fiú a csónak mellé ért. tisztára mosott és messzelátó. gyere már ki. repül. hogy ez már nevetésnek is beillett. a tűz ég. mert ez a reggel olyan volt. egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés. de ezután már nem ment a csónakba. – Törülközőt vigyen. és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra.

hiába! Múlott a délelőtt. – Nincs! Mehetünk horgászni. – Edd. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó. Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. Semmi. és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere. – Látja. “Elsiettem – sziszegett Gyula –. fogyott a csali. és hófehér ing övezte inas nyakát. Gyula nyársat faragott. hogy eltalálja a kellő pillanatot. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta. s csak akkor adott neki. mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. Matula egyébként is egészen megfiatalodott. Két kis keszeget fogtam. mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. és ne húzhassa le a horogról. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –. Hiába. Gergő bácsi. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált. aztán semmi. – Várj. hogy nem vágott be. A horog berepült a szokott helyre. hogy adjon valami tanácsot. alig helyezkedett el az úszó. Később mintha valami piszkálta volna a horgot. Ravasz. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget. kenyeret vágott. a kukacot meg levette. ahol a nagy hal felcsapott. s összefutott a nyál a szájában. . de az úszó mozgása olyan lagymatag volt. Birizgálás. edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé. hiába. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen. majdnem megfeledkezett a titokzatos halról. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit. Szalonnát. Mekkora szája lehet. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra. húzás. és újra oda dobta. állandó kapás és semmi. s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette. de az égést nem érezte. mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. de mérgemben visszadobtam őket. Semmi! Akadt ugyan a horog. s horgát oda dobta. Alig érhetett le a horog. amíg az úszó eltűnt. már kezdődött az az óvatos babrálás. mint előbb. de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben. és most már egészen kicsi gilisztával csalizott. és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. mert ragyogóra volt “beretválva”. de amikor feltűnt az öreg szikár alakja. a sorodra – intette a türelmetlen ebet. s akkor nyugodta bevágott. “Megint becsapott!” – gondolta. mert Gyula valóságos szalonnát adott neki. hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát.“Szalonnát sütök nyárson” – gondolta. Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –. Teste forrón száraz volt már. meg-megállt. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával. de még levelet is írt. – Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula. zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt. pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. de rajtam nem fog ki. de a súly – a hal – lemaradt róla. aztán egészen. és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. ahol az előbb volt. amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie. így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. Nézze meg maga. lehúzta valami. és nemcsak a bőrét. Csikasz. de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot. nőtt a meleg. és egyre jobban megfeszültek idegei. vén potyka lehet.

Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. ahol a vastag madzag belelógott. amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. hogy inkább ponty lett volna. Gyula örült a halnak. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet. Vegye elő a messzilátót. ami a háló fenekén éktelenkedett. Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst. Olyan volt. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra. Hoztam kosarat is. kell egy kis idő nekik. ha szükség lesz rá. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát. kár. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak.” Kedvetlenül ment arra a helyre. sőt szakjával a parton is kotorászott. hogy majd hívja. Matula felemelte a fejét. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. azon aztán van mit harapni. – Mit nézzek. vastag drótkávával. – István bácsi ír. mint egy mély tányér. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset. Legjobb a két-három napos máj. csak a zsákja volt egészen sekély. Erre elmosolyodott. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben. és elnézett a nádas felett. Azt mondják. – Jól van – szedelőzködött Gyula –. de később úgy gondolta. alig mélyebb. közel a parthoz. amíg a víz széthordja a vér szagot. legfeljebb azt a szétvagdosott békát. és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. csak lepakolók. és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. egy újabb. Persze jobb. azon jobban megmaradnak. evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos. és még csak el sem kérem a levelet. “Tutajos – mondta magában –. a tengerben nyolckilósak is vannak. Gergő bácsi? . A rák a húst szereti. hogy a mi rákunk nem nagyobb. mint egy ritka lepkeháló. – Most aztán pipálhatunk pár percig. – Ez a béka a csali? – Az. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –. de ne vesződjön itt. ha büdös. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja. hogy mi az a “rácsa”.– Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között. – Pedig az még csak a finom étel. mint a felhő. amikor eszébe jutott a levél is. de ott sem igen mozgott a hal. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet. De azt már igazán restellte megkérdezni. mert szétmászkálnának. megyek odébb. ami alig volt fél méter átmérőjű. meg a vércsék is. s ahol találkoztak. Itt nem fog halat. körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. Matula tett-vett egy darabig. ahol először voltak. kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra. de még ráérünk. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. mindjár’ kihozom. de ez is megteszi. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle. És Matula éppen eltűnt a bokrok között. de Gyula úgy gondolta.

és ijedten dobta a kosárba. de ennyi már nem. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára. – Ezektül nem lehetett itt horgászni. Az elsőt úgy fogta meg. De ilyenkor még aligha eszik. mintha egyedül lett volna a világon. de ha egyszer lejár az idő. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. De most már lássuk rákékat. majdnem egy méter magas. A lárma elhallgatott. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. de a nagy madár. elsüllyedne az ember. hogy a jobb oldali ágat nézze végig. nem eszik. ha lesz kedvünk. s csak akkor csapott fel újra. meglábalni nem lehet az öreg fa környékét. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –. de talán szárogatja magát. ahol van. Gyula szeme odaragadt az üveghez. hát a királoknak is lejár. mint egy bocskor. – Nem. – Mondom. mint a hó. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér. – Ott hagyjuk. A sas valóban csak ült. de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg. csak játszik a farkával. A varjak károgva. csak ül. de szép nagy. Ilyenkor nem szokott itt lenni. viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. Gyula keze reszketett. – Én – ijedezett Tutajos –. elrepült. Bár lehet. meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. Később ásított. Reggelizett? – Szalonnát. tisztán látta. hogy itt is vadászik. egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. Tudja az ilyen madár. mintha kőből lett volna. itt még nem láttam vadászni. ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. hogy Matulára hallgatni kell. hol nem lehet hozzáférni. nem eszik meg.– Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –. – Hűű! – álmélkodott a fiú. amikor rádobta magát a levegőre. hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak. Se víz. akkor aztán azon veszekednek. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből. igazgatta a gukkert. de megtanulta. – Lesz még itt? – Lesz. Mi esszük meg ükét. Gyula megkereste a nagy fát. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne. fenséges nyugalomban. ne féljen. A hatalmas. A hátuknál kell megfogni. és felváltva károgtak. s amikor egészen élesre állította. Három varjú a fa csúcsán ült. lelöki közibük a maradékot. de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos. mert a sast felszívta a messzeség. a vércsék visítva csapkodtak körülötte. Csónak nem járja. se föld. – Rétisas. de nagyon közel menni nem lehet. az ág közepe táján akkora madár ült. ámbár egyre kevesebb. mert a rák pattintott egyet a farkával. majd délután fogunk hozzá. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket. . de az akkora volt. végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson. – Óriási! Fehér a farka. szarkák és vörösvércsék. aminek a teteje száraz. Arra nézzen. – Ez volt a királ – mondta Matula –. – Ne féljen. mint a tüzes vasat. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. és visszaeresztette a rácsát. één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. Lett is. mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok.

Lesz rák. Kinézett egy vastag. Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre. másik oldalon a berek. Múltkor nem értem rá írni. Alig várta. a levélre is kíváncsi. mert haragudott az egész világra. ha jól kilép. csak úgy repült a forgács. akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál. Csikasz. és leszakad az egész csillagos ég. – Másfél óra. morgott. igazán nem hittem volna. Elhallgass. Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán. ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú. Másfelé nem is lehet menni. Semmi kétség. de én azt mondom. mert kupán váglak. de aztán megállt. amíg a hídhoz ér. ha nem tetszenek. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt. aztán odaballag. . hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja. mert tudta. amikor belenézett a nyüzsgő kosárba. hogy négyre legyünk ott. Megy a parton. Kettőkor elindul. – Sötét hát. A rum jó volt. hogy megfelelő ágat találva. és kapaszkodj fel a kocsira. hát használd. A következő húzásban már üres volt a háló. és a polcra tette Bütyök levele mellé. mert Gyula megmutatta neki. öcsém. Csikasz? A kutya kissé meghökkent. ameddig jólesik. – Látod. hogy ilyen rátermett vagy. Csak a gáton. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki. végül ugatott. s arra gondolt. “Hajnalban négykor légy a hídnál. hogy nem kéri meg az öreget. meg a puskát is megmutatom. ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. – Akár mehetünk is. nincs messzi. Csikasz körültáncolta az érkezőket. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor. Engem is jóltartott ez a Nancsi. az úton. de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. ha apró ördögök csónakáznak a vízen. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta. Ne nézd ükét. Bütyök barátodat hozd ide. maradj. és ment fáért. és ugyancsak igyekezett lefelé. hogy pár napra hazagyere. Van magadhoz való eszed. akkor is. nagy betűivel: Gratulálok. István bácsi világosan beszél és ír. Hanem a fánk fogytán van. Ha péntekig nem jössz meg. – Hol van az a híd. meg rumot. az már igaz. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. de most megírom. ha korán ebédelünk. – Hau-hau – mondta –. Megakadt és megborzongott. Ritka jó puska. és megugatta a rákokat. belevágja mérgét a fába. Gondolom. mert egyik oldalon a folyó. aztán hátrahúzódott. Gergő bácsi. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. még Bütyökről is megfeledkezett. István bácsi döcögő. száraz ágat a fűzfán. mert Nancsi néni kiátkoz benneteket. mert szeme megakadt valamin. hogy kísérje el. ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. de azért nem árt. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól. elmegy a hídhoz egyedül. Nancsi néni nagyon akarja. Még teát is adott. meg amit küldtek.– Okosan. A levél valami irkalap volt. a harcsához. mindenre és mindenkire. de háromkor már világosodik. másfél óra alatt odaér az ember.

ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes. az éjszakai utat. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett. – Nem kell ide rák. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején. rákok pirosra főttek. A terjedelmes hüllő darabokban volt már. Matula pálinkát kevert vízzel. s általában táblának nevezte. aztán ebédelünk. Matula tálalt. Gyula nem vagdalkozott már. – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. aztán másik fához ment. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét. de amikor a vajpuha. ámbár nem volt lába. hogy kár lenne a szalonnáért. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –. irtózását és undorát kiadta. előbb kóstolja meg. de a hidat. mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna. ámbár nem sokáig. amit Nancsi küldött. vágta. Általában asztal volt. mint ahogy az is volt. – Majd meglátja. mintha nem is ő kiáltott volna. hogy hányjon. aztán vágta. Azóta különféle szerepeket töltött be. omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi. Gyula nem rajongott a rákért. De mindjárt megorvosoljuk. minden félelmét. egészen természetesnek találta. újabb kígyóval. “Odaballag”… Sötét lesz. amíg meg nem kóstolta. nem lehet kívánni. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni. négyre a hídnál lesz. elég. torz rikkantást hallott. Valami ősi. tehát legyűrte gyomra emelkedését. Tutajosunk erősen verejtékezett. Aztán gyúródeszka lett. itt hagyták Matulának. és megolvasta a kis cinegéket. – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit. homokkal megsúrolta a vízparton.A fiú elvesztette a fejét. a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. amelyek életükben hatan voltak. hanem azon gondolkodott. de eltört a lába. amikor Tutajosunk magához tért. pihent kicsit. de mind a hatot elnyelte ez a féreg. Aztán úgy határozott. hogy nincs-e rajta odú. hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. s kicsit később úgy érezte. a halat ezen bontotta. rakja ki. Gergő bácsi? – Semmit. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban. Vegye elő a táblát. ha fejbe csapja. s a látvány nemcsak szemét. s a húst Gyula tányérjára tette –. Amikor a. s az egész ügy egyszerűbb lenne. A Bélát. mert úgy érezte. de Matula a dohányt is ezen vágta. Körüljárta. ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. ez nagyon jó! Mondtam. Gergő bácsi. hogy kettőkor kel. – Mit segítsek. mint az éretlen vadkörtére. és napon megszárította. vagy ne hányjon. – Bütyököt? – Azt. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. – Húzza le! És Gyula lehúzta. és hazahúzta. hiszen még éltek. minek szétvágni. . egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –. És Gyula meglátta. és ne nézzen úgy rá. Matula kedélyesen beleszórta a rákokat. az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat. hát sötét lesz. a szalonnát is. Ettől fordult fel a gyomra. és nem is kívánta. a gombát ezen szárította. de pápista színe van… – Gergő bácsi. hogy el ne vigye a szél. – Hallja-e – nézett rá Matula –. de gyomrát is megelégedéssel töltötte el.

Kellemes volt az ínynek. mire meggyünnek… – Köszönöm. Itt nincs erőltetett komázás se le. Matula jól megnézné és – sajnálná. Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg. Ismeri a puskát. hogy megbolondult-e. majd körülnézek egy kicsit. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte. – Vegyen. egy koszton vagyunk. – Takarodj – mondta ez a morgás. Matula most sem nyúlt hozzá. Gergő bácsi. Matula megállt a tűz mellett. aki híres tolvaj. Közben a rákok fogytak. csörögni kezdett. hogy felfedezték. nem rohanlak le senkit. de kijövet már kezében volt a puska. – Elhiszem. a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna. amely árnyékát a kunyhó felett tartotta. mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá. fogyogattak. Felnézett és morgott. – Meg is érdemli – bólintott Matula –. mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta. Megesszük Nancsi néni ebédjét. és ha valaki a szilfából szűcsit. – Gergő bácsi. mégsem verekszik soha. – Az már igaz… Úgy látszott. hol volt hamarabb várható az adomány. de Tutajosunk hamar felfedezte. Szeme csillogott. hogy ezzel jóllakni nem lehet. de nem is lehet őket lerohanni. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. minden valóságnak neve van. Matula pedig kijött üres kézzel. nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. és bement a kunyhóba. hogy: – Gyuszkó. és ijedten vágódott a levegőbe. és mindenki szereti. A fa kihajló ágán egy szarka ült. öreg szarka… látja. aszerint. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –. a kis ollójú köznépről nem is beszélve. és nem rövidítenek le semmit. és hol Matula. még a tolvajok között is. Megcsinálom az ágyát is. kellemes a gyomornak. nem hittem volna! . hogy ha egy reggel Matula azzal keltené. – Nagyon jó gyerek. és most. meglátja. milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés. – Pusztulj innét – morgott a kutya –. álldogált egy kicsit. amíg Gyula nem kínálta. Gyula álmélkodva nézett utána. nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem. értelme. de ezzel nem. aztán jól tartjuk. rá sem nézve a madárra. jelentősége és ideje. és újra bement a kunyhóba. s közben kicsit utálkozna is. aztán jövünk. hogy Csikasz is ezen a véleményen volt. ébredjen. itt nem becéznek. Talán a tengeri rák kilós ollójával igen. De nem. lassú. ha elmentek. Gergő bácsi. Gergő bácsi. Egyszer csak felnézett a fára. s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. Bütyök mellettem ül az iskolában. – Cserr! – kiáltott a szarka. nagyon erős gyerek. se fel. majd fogunk rákot is meg halat is. a csirkecsontot mohón kapta szájba. A kondér azonban hamarosan kiürült. nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon. – Tudom. Itt mindennek. nyugodt mozdulatokkal. ez nem is lehetséges! – Tudja. de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte. de nekem nem az. ha a királyukat eszi meg az ember. A szarka elhallgatott és figyelt. mire Matula is oda nézett. hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. hol Gyula mellé ült.– Mi csak Bütyöknek hívjuk. aztán pállott még a szájuk. még akkor sem. – Ezt aligha. – Nem lehet az. Gergő bácsi. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék.

A vízen. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –. mert ha mind a kettőt felhúzza. de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni.– Mondom. hát ott a tömérdek liba a vízen. – Na. vihar előtti csend feküdt a tájon. – Mondom. ami kapott. s ilyenkor már fiaikkal . és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem. de ma talán csak a szúnyogok aludtak. ne az orrával célozzon. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez. A fészkek egy része már üres. és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. – Röptiben? – Fenét. de a sarlós fecskék útra készülődnek. ahol voltunk. de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. talán megvár. ha lepihenünk egy kicsit. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében. majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett. és tudott vele bánni. A nap ekkor már az ég tetején lángolt. Jó puska. mert a madárvilág állandóan mozgott. aztán kinyújtotta mind a nyakát. mert erősen gyanakodtak. Gyula tisztelettel nézett a puskára. Nancsi néni-féle rétesre. hogy tegnap ilyenkor fullasztó. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. a nád közt és a levegőben is. és csak később bólintott. Kinézek a likon. hogy öreg szarka volt. hogy jól tartotta. Most is meleg volt. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni. de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –. de valamit észrevehettek. és később hideg eső seperte végig a berket. – Nem árt. és kitett egy újságlapot negyven lépésre. Én meg – mutatta Matula. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. Patron van elég. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba. de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot. Matula a pipájával volt elfoglalva. de ez a meleg könnyű volt. Nyolcat szedtem össze. ha idei lett volna. Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat. de túl volt az első lövésen. és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. mert elcsendesedtek. Majd kipróbáljuk. Későn jönnek – néha csak májusban –. szorongó érzései támadtak. ha még nem is lőtt vele. Ezek után rátértek a valódi. más fészkekben másodszor vannak tojások. itt a puska. de még ment is el egypár. ez az igazi. elsül mind a kettő. a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert. így volt. csak akkor rúg mint a veszedelöm. s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni. de flóberttel sokat. finom puska. hogy kibírja. mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe. Gyula kirohant a papírért. ahol legsűrűbb volt a nyak. – Nézze meg.

– Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe. és Matula tudja. az igen. és nem tudja. mint az igazi fecskék. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni. egyenesen dührohamot kap. mert az ő naptárukban lejárt a nyár. ha “magától” ébred fel a gyerek. és ez már nap alatt született. vagy szóljon neki. de nem tudja. mitől ébredt fel. ahol könnyelmű. – Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni. és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést. hogy a kis vándor kivágta magát. de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás. s ez egyet jelent az év fordulásával. s az apró madarak pontosan tudják. hogy: elment. és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre. – Fel – mondja Gyula. izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt. különben is. de a karvaly elfelejtette. hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet. mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le. toronypárkányban. ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé. hogy valamelyik kis sarlós bajban van. mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. A szürkevarjú komisz egyéniség. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –. de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét. de kövér verébfiókák nyüzsögnek. Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást. és repülésük egyszerűen nevetséges. nem tartoznak a fecskékhez. ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen. Amikor búgni kezdenek a cséplők. aki mindig hajlamos a verekedésre. de ez már nem olyan vészes. Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –. mire Gyula szeme kinyílik. mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. Itt a nádasban nem fészkelnek. de ha étkezésében zavarják. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még. és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből. hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó. mi a teendő. mert jobb. s amikor újra kinyitja szemét. ami egy rendes embernek elég is. de eszébe jut. ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. hogy micsoda mutatványokat végeznek. ha boldogulni akar velük. mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik. és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben. s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra. . füves térség fölé. Azokkal szórakozni.végeztetik az előírt gyakorlatokat. és Matula tudja. s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet. unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat. Igen – gondolja az öreg –. de nappal le nem ülnek soha. már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben. Egy karvaly volt a riadalom oka. hogy hagyja-e még aludni. ami talán annyit jelent. de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben. itt mindig aratás után jelennek meg. és gondolkodik. csontok. de a forgók. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ. és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését. Matula kinyitja a szemét. és lecsapott a bokros. Hangosan becsattintja a pipakupakot. Aztán ránéz Gyulára. hogy kialudta-e magát. hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék. mintha valóban kialudta volna magát. Sokkal jobban repülnek. hol van. Ezek már mennek – gondolja.

hogy ha most otthoni szobájában találná magát. de vagy hívni kell. persze… – Gyere – intett Matula a kutyának. lehet darázs. és most ez már másként van. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást. lássuk! Tutajos később beismerte. jó. Később más kérdéseket is tett fel. – Nem bántlak. mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak. mintha a vizet figyelné. Gergő bácsi! Jobb. vagy előre parancsolni. Nem. mint egy török főúr. csak akkor hökkent meg egy kicsit. a polcokat. s ezzel végzett is velük. és Csikasz az öreg mellé ugrott. s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között. Majd megmondja. ami lehet egér. ha látom világosan. hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. A verejték már a füle mellett folyt le. de Gyula szégyellt szólni. elrúgta a csónakot. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte. amely hol erre. mintha azt kérdezte volna. . azt nem lehetett mondani. megkérdezte. mint első alkalommal. tűzrakás. sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó. most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –. – Menjünk. annak lenne különös. Nem. merre megyek majd sötétben. aki fülét hegyezve állt a csónak orrán. hadd örüljön. talán idegen szaga. Csikasz – ígérte Tutajos –. hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is.De azért feküsznek még egy kicsit. ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik. szokatlan. de a csónak rendkívül idegesen viselkedett. hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna. hogy teljesen kialudta magát. A rabszolga erősen verejtékezett. hanem együtt az egészet. széna. mint egy bálvány. csak nézi a nádtetőt. Matula ült. gondoltam. és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához. máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára. mintha idegei megvastagodtak volna. de öntudatlanul élvezi a nyugalmat. Matula bedobta a láncot a fenékre. addig pihent. – Úgy gondoltam én is. de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –. s addig – pihent. lehetőleg távol Gyulától. mocsár és réti virágok szagát. de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú. De Matula nem szólt semmit. szótlanul. és dühösen nézte Csikaszt. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel. azt nem lehet mondani. mint egy kormányos. de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton. a pókhálós szelemeneket. gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. – Persze – mondta Tutajos –. mondhatnánk zabolátlanul. s amíg Matula magyarázott. Tutajosnak most nincs semmi terve. és leült Csikasz mellé. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. nem árt a bolháknak. Nem érzi már külön a nád. hol arra zötyög a kordéval. – Na. – Az igaz. de úgy viselkedett. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól. hogy mi volt. hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. és pipált. amikor már bent voltak a csónakban –. és nem gondol arra. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –. hogy nem utálkozott volna. amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom. mint egy éhes szamár. és lassabban. ha elfáradt – gondolta a nevelőapa.

mint kellene. hiába a véletlen. mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi. aki mindenütt bacilusokat sejtett. hánykolódva az apró hullámokban. Milyen könnyűnek látszott. Belül kicsit mosolygott. szedje fel őket. és mintha még az árnyék is nevetett volna. Üres a puska? Jó. meg van is belőlük több. ormótlan lapátot. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak. Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. ha kell. ott a száraz fűzfán varjak ülnek. Ha meg csúszkál. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –. ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –. – Ne evezzek. s amikor már csak a vizet paskolta. és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott. Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni. és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe. jó szagos lesz. köpjön a markába. amíg rááll az ember keze.– Jól bírja! – dicsérte Matula. három hét múlva nevet az egészen. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük. csónakostul… Matula felnevetett. Durr! – aztán csak azt látta. mert úgy gondolta. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén. Idő kell. te agyalágyult. persze. nagy fészekpusztítók. de Matula még mindig nevetett. Emelheti! A csónak alig mozgott. és nézte Matula kezében azt az egy szál. te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott. összerogyik a boldogságtól. Akkor menjen. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját. Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos.« Nem. igazán véletlen. fiatalok. mintha vágányra került volna. hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet. – Azt hittem. mert úgy érezte. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –. szíve kiugrik a torkán. Csikasz – lehelte Gyula. és kezét napjában ötvenszer megmosatta. te udvariaskodó ökör. úgy látom. Mire Béla gyün. elfáradtam. Kinyomta a csónakot a partra. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát. és lerogyott a kis kutya mellé. s a csónak mégis meglódult. A csónak szinte surrant a vízen. akkor nem törik fel. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk. amint hangtalanul belesimult a vízbe. ahova köpni kell. – Töltse meg a puskát. vállaira veszi Matulát. – Ippen azt akartam mondani. nyugodtan. mert Matula még azt hiszi. – Ha nincsenek lik iránt. de azért – amikor úgy érezte. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. nem. kellene egy a rácsába. . Tutajos. jaj. két varjú is kalimpál lefelé. hogy: most! – behunyta szemét. és hozta a varjakat. Gergő bácsi. – Talán megvárnak – susogta Matula –. Ez már igazi vadászat volt. mint egy kisegítő szakácsnő. Sosem fogok én így evezni. és nyelt közben. és markába nézett. lassan emelje a puskát.

Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével. pihenjen. Nem hajt a török bennünket. s a fiú arra gondolt. csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. de ez a fény már narancsszínű volt. ahogy vannak – gondolta a fiú –. mint jövet. – Nem sietünk. s akkor nincs kapkodás. igenis. és nem kapkodott. hajtotta a török a szegény magyar népet. ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. s akkor is ugyanaz a . és nem is gondolt az útra. a Balaton felől. Van rajta valami gyalogútféle. ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. Most már látta végig a partot. rabszíjon. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. már csak ketten vagyunk. Csak nyugodtan és csendesen. jó – jelzett vissza a kutya –. mit vitt az a büdös kánya. mintha a lapát is. Lesz. Tutajos pedig kézbe vette a lapátot. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé. elég buta vicc volt. – Pedzi már – bólintott Matula –. Gyula hallgatott. pedig most a lassú folyással szembe mentek. Csikasz megállította farkát a. és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen. Gyula tehát nem sajnálta a markát. ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani. szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. a lábával is megtalálja. a víz is bársony lett volna. és csak akkor nézett rá idegenkedve. ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. de nem megyünk közelebb. s most ijedten dobták magukat a levegőbe. Ha elfáradtam. nem késünk el semmiről. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait. pedig Matula úgy evezett. Tutajos maga mellé fektette az evezőt. amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”. – Meglesem. – Nem bántalak. Mióta azonban erre jártak. csak ne sajnálja a markát. és rendben van minden. – Talán megpróbálhatnám megint. mert véget ért a nap. (Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább. halra. s mivel a nyél síkos volt. És a madarak most mind hátulról jöttek. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját. Még nem voltak a feleúton. Meg kell mondani a dolgokat úgy. araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben. mint a jármos állatot. amikor Tutajos megsimogatta. amikor ezen az áldott. mert igazán csak kárt tesz. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. Szabad lefelé menni? – Most már tudom. Matula hazafelé fordította a csónak orrát. Ha fáradt. de csak ketten. egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. – Kicsit pihenek… – Okosan. – Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –. hát elfáradtam – ez a valóság. A legkisebb hiányzott. már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek. Csikasz. s a valóság mindig igazság is. békés tájon.– Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –. s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott. békára –. Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. igazán csak vicc volt… – Jó. recsegve szidták a csónakot. hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes. Na itt a feléül. mert minek mennénk. és ne kapkodjon. és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. Most sokkal könnyebben ment a csónak. amit majd a lábával kell megtalálnia.

és nem jött utána csak sötétség. mintha töltve volna. nyilván a kis szárcsákat kereste. A puskát ölbe vette. és olyan követelőén nézett végig a folyón. Gergő bácsi. és Tutajosunk fáradtan. hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam. mindjárt felpucolom. de legalábbis árnyékba. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –. az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit. hogy a puska nem lőcs. Tudja mit. ugye? – Nagyon. – A puskát egy patronnal itt hagyom. maradt-e még. mérgesen beleköpött a vízbe. Ha a hal elpusztult. mert a vendég. hogy azt mondta: nem hajt a török. kibelezni. – Ne felejtse el. és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. A horognyelet kikötötte a csónakkaróhoz – nehogy berántsa valami cápa –. Holnap nagytakarítást csinálunk. hogy az élő halnak élete. akkora volt. amit tud. mert gondolatban veled beszélgettem. mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére. holnaptalan. Különösen ilyen melegben. és Tutajos úgy is érezte ezt. meg úgy fájt a fogad a kányára. mint egy tehén. és – nézd. valami ruhába betakarni és hűvösre tenni. A csónak döccenve orrolt a partnak. hogy mit fogok neked mondani. mert hiába a libacomb. és “tisztesség ne essék”. ezen az úton kell visszafelé is jönnie. “Látod Tutajos. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott. – Majd valamelyik nap. Csak nézett. mert látom. Bolha. Ott kötünk ki. tud vele bánni. ahol a rákok voltak. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre. szárazra törülni. azonnal ki kell venni a vízből. és én csak bámultam. mert maga nem vendég. mellette a két patron. és száz ember állna körülötte. hogy így fájt a fogad. döglött halnak meg halála a víz. és várta a kányát. mert akármi jöhetett. – Mikor nézzük meg Tüskevárt. hogy itthon vagyok. mint most. mert úgy érezte. milyen marha vagy! Álmodozol. A dévér persze hogy nem élt.nap nézte a kínlódást. és valaki megtanította. ámbár eleinte nem éreztem úgy. Sokkal tovább jó a húsa. amit akar. és – elhülyéskedtem. megtöltötte a puskát. aztán fogjon még hozzá. Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta. Érti. a puska a földön. sajgó tenyérrel. Ha nem él. Kezébe vette az evezőt. testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt. megnézzük. bevallom – már előre elgondoltam. csüggedt borulat az égen s a szívekben. Ez az igazság. és úgy kell mindig kézbe venni. s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. ahova esik –. megtisztogatni. Matula már elment. A horog meg csináljon. Gergő bácsi? Arról jutott eszembe. A dévért majd megnézzük a haltartóban. a puska a földön. mint a türelmetlen utas a síneken. de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. Bolha…” Ezek után Gyula beledobta a horgot – esik. – A jót is szokni kell – bólintott Matula –. a délutáni gyorsvonat elé. mintha vízben hagyta volna. kiégett izmokkal. ha nem harap bele az ember. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba. a kányának. él-e még. ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe. ha erre ment. hátha visszajön. .

de hol harangoznak? – A fejében. Nem fáj? – Nem. gondosan vizsgálta a vizet s a partokat. s a fiú úgy nézett utánuk. és dühében rúgott. nem is beszélve az ünnepi harangjátékról. ippen ott… de – úgy vélem. igaz – távolodóban. vagy ez volt a délutáni vadászterülete – nem lehet tudni. az úszó pedig olyan unottan dőlt a vízre. hogy Tutajosunk miként akarja búnak ereszteni fejét. és Gyula ijedtében elsütötte a puskát! A puska rövid véleményt mondott az irányításról. A kánya ki tudja. Mindenesetre jött… jött. nem is magasan. merre járt. arcán szépen kékülő daganat és csodálatos étvágy! Ki akarhat ennél többet egyetlen délután beszerezni. Gyula. remélem. mint egy telivér mén. aztán figyelmesen megnézte Tutajost. Ezeket? Meglőni? Aztán jött három szürkevarjú mérsékelt gyorsasággal. kilövöldöztük! magunkat. azonnal! Egyszóval ez a délután csupa nyereség volt. mint a vegyes vonat utasa az előkelő gyorsvonat után. igen. és nem mondta.Ez a feszült várakozás azonban lanyhult. A napot már csalt a nádbugák tartották a szemhatáron. de most rögtön. hogy az a Béla nem ismeri meg. – Megint az orrával célzott? – Gergő bácsi! Matula leguggolt a parton. az orsó: – Krrrr-rrr – mint egy megőrült vekker. mert úgy megdagad. Ezeket már megcélozta… de nem! Tutaj ásnak a kányára fájt a foga… és a kánya – ez már valóság – jött is. de végül is felhúzta. Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba. amelyet csak ő hallott egyedül. s amikor két csörgőréce zúgott el Gyula felett. vagy puska. ebben a döbbenetes pillanatban. . A kánya elegáns lendülettel tűnt el a túloldali nádban. így a csörgők is. és egy fűszálat pödörgetett. de gondolta: “Te vagy az oka. hogy “levegőt adjon neki. okosan “sétáltatta” a halat. és még a szákból is majdnem kivetette magát. nyomában Matulával. amíg a fiú elmondta az eseményeket. maga csak a vizes zsebkendőjét nyomja a képére. mint egy nyugdíjas pénzügyőr a liget padjának korlátjára. mára kiladikáztuk. s nem törődött vele. – Én emelem? Egy kicsit eléje célozni… eléje… S ekkor. amikor Csikasz vágtatott a küzdőtérre. és Gyula nem is gondolt lövésre.” – Azanyád! – méltatlankodott Gyula Lajos. aztán dühösen bevágott. kutya! Hohó! Nana…” A hal erősen védekezett. megmarad. izmaiban tüzes drótok. és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot. Rúgott. – Olyan kiló körüli vadponty volt. nyugalom… A kánya jött. Gyula. amely csak elfüstöl a kis állomás hétköznapi peronja előtt. vagy horog… de a lecke tiszta haszon. mert nem történt semmi. Én emelem? – dadogták Tutajos gondolatai. – Egy nadrággal csak egy nyeregben lehet ülni – állt fel az öreg –. az étvágy megmaradt. nem érzem. mert a hal egyre más véleményen volt. Matula nem átallotta megszólalni: – Úgy látom. a fiú kezében pedig emelkedett a puska szinte magától. Mindkét tenyerében két vízhólyag. Amikor aztán Gyula az ötödik darab halat is elnyelte. – Nyugalom – suttogta –. Majd én viszek mindent. és Gyulánk magához térve. Hanem a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk az éjszakára. Szuszogva emelte ki a partra. szinte fekete. és Gyula reszketni kezdett. Sokáig sétáltatta. – Gondolhattam volna. mintha Gyula egyáltalán nem érdekelné. Igen ám! De az orsó: – Krr – prrr… Gyula előbb kioldotta a megkötött nyelet. Hogy Gyula babonázta meg.

míg a borogatás a szénán volt. amelyet sok száz éve nyelt el a láp. Tutajosunk már beletörődött volna abba is. Matula egyenesen nekiment a fának. hiszen az ő szemével kezdett látni. azt azonban még így is biztosan tudta. Odahaza a nap Piri mamával kezdődött. de meg se várta a választ. hiszen már öt perce aludt… Matula azonban – úgy látszik – nem álmodott. hogy “mindene fáj”. mert Piri mama ezt pontosan megálmodta. Piri mama – suttogta Tutajos. mert rásütött a hold. aludj jól…” – Kézit csókolom. De felelni valóban felelt – igaz. A jelessel ugyan volt egy kis baj. azt olyan rövidre szabta. Matula természetesen – sehol. és ha a fiú beszámolt. Gyula későn ébredt – lehetett már hat óra –. ha akarja – gondolta ilyenkor. mert a jó. hogy Tutajosunk egyetlen. de Gyulának ezenkívül minden testrésze külön-külön is fájt. amelyik nem fáj. de ennek dacára sem látta meg többé a Topkaput és Isztambult. és vele is végződött. hogy a “gy” betűt vagy a vízen hagyta. mit látott. s az ő fülével hallani. és Gyula sokkal fáradtabb volt. A nádas talán erről susogott. megkérdezte. És Gyula öntudatlanul is ízlelgette ennek az önállóságnak néha éretlen gyümölcseit. hogy két feje van. vagy nem akarta álmait elmondani.” Gyulánk valóban nyugodtan ment iskolába. Gyula mélyen aludt. és semmi ocsú. de Gyula erről már nem tudott. hajnalonként pedig úgy eltűnt. Kengyel nagyon megdicsért. hacsak örök álmában nem. ha nem is fújt a szél. és külön gratulált.– Mért ne maradnék meg. mert aki felül a lóra. Ma nyugodtan mehetsz iskolába. Piri mama jeles álmodó volt. mint a tegnapi füst. “Na. jobbról erősen megkelt fővel rendelkezett. Gergő bácsi. ámbár az is lehetséges. De ekkor már a vacsoratűz lángjai ijesztgették a sötétséget. aki buzgón és törökül imádta Allahot. Odahaza ezt mellőzésnek érezte volna. hogy velük külön foglalkozzék “az ember gyereke” – ahogyan Matula mondaná. Tutajos eltévedt bárányka volt Matula mellett. számoljon vele. és nem kerülgette az erdőt. aki erre ébredt fel. És ha Tutajos egyedül járt erre-arra. “Azt álmodtam. semhogy keresgélte volna. A valóság azonban az volt. hogy egy álom minden részletében teljesüljön. és Matula el is mondta. hogy rövidebb már nem lehetett. de itt valósággal örült neki. és mit csinált. most már mindent elmondtam. vagy a parton felejtette. de egyikkel sem tud mit kezdeni. hogy le is esik. a rablóval együtt. Majd elmondja. mégis úgy érezte. semmi polyva. A továbbiakban történhetett. ha érdemes volt elmondania. hűvös borogatás mindig azon a másikon van. az tiszta búza volt. hogy a puska rúgta ki a helyesírási szótárból. hogy jelesre feleltél. De amit elmondott. Majd elmondja. hogy a nap eseményeiről beszámoljon. hogy a holtágakra valóban semmi szükség nincs. Piri mama reggel odaült az ágya szélére. ha akarja – gondolta. és mit hallott. és a külön gratuláció is elmaradt. hogy mit csinált. amit ki akart vágni. és úgy érezte. Egy-két közbevetett kérdéssel átvágta a dagályos elbeszélés kanyarodásait. hát panaszkodtam egy szóval is? – Becsületére legyen mondva: egy szóval sem! De nem is illett volna. de Piri mama szerint megköveteli. hogy egyedül lehet. A berek mélyén lidércláng őrködött. de nem is lehet kívánni. Sőt! A testrészek egyes helyei önállósították magukat. és szépen fehérlett. aki ugyan félig aludt már. Nem igaz? – Dehonnem – mondta Tutajos. és Gyulának nem is jutott eszébe firtatni. ami akart. hogy hol járt. talán rablott kincs felett. és álmai valamilyen formában mindig beteljesültek. és észre sem vette. És este ismét odaült Gyula mellé. hogy aludt. és önzőén követelték. hogy fizikai mivolta szánalmas és fájdalmas szétszórtságban éppen csak – létezik. Matula sose faggatta. mert sürgősen el kellett mondania saját álmát. s talán ilyen álmoktól borzongtak a fák. csak három nap múlva –. s a fiú megérezte. hogy ennyire önálló nem volt soha. mert aznap nem is volt számtan. .

és így reggel. penészes szénacsomó. Fáért én megyek mama… Gyula hálásan gondolt erre az ajánlatra. s amint körülnézett. – Ezt is megsikáljuk – nézegette az öreg a volt asztalt –. a fájdalmakról. hogy Matula alighanem a mennykőre célzott. – Nem is árt. Kicsit még süttette magát a reggeli nappal. és ez a lényeg. Tudta. Gyula némi tűnődés után úgy gondolta. kicsit imbolygóit. legyünk túl rajta. hogy egyedül lehetett a tegnapi sérülések leltározásánál. a jobb felőli részleget. A mozgás hamarosan könnyebben ment. hogy ha feláll. Tutajos semmi mellőzöttséget nem érzett. De ez nem fájt. Matula éppen kihozta a nevezetes táblát. Piri mama mindenesetre elsírja magát. Dagadt-e vajon? Mert tükör nem akadt a berekben. és combjaiban az izmokat mintha elszakadni készülő zsinegek tartották volna. Ez azonban könnyelmű lebecslése volt a vékony. hogy arcát megtapogassa. Holnap itt van Bütyök! Azonnal felkelt. ha nem is fürdők” – gondolta. gyomra szemérmetlenül megkordult. mert – gondolom – “nem szokta a cigány a szántást”. de amikor Matula megérkezett. ami a fákat repegeti. mely kissé kiment a formájából. Itt mindig vizsga volt. Jó volt a víz? – Jó – mondta Gyula. ha hever még egy keveset. vagy nem. Karjait azonban annál jobban érezte. Ne lássa Matula ezt a rogyadozó kivonulást. Amikor kikapaszkodott a csónakra.“…eszed van. de ezt csak akkor látta meg. A vízen úszott még egy-két elmaradt. a tartóoszlopok menthetetlenül összedőlnek alatta. de amikor a kunyhó irányában füst kezdett felfelé kanyarodni. aztán vállára dobta a törülközőt. nagyon jót tett. amikor felébredtem… – és itt ötperces előadás következett volna az ébredésről. de kitartó comboknak. – A fürdéssel várjon még egy kicsit – mondta. jaj! De a víz jót tett. hát a magadét vered be…” S ez szó szerint így is volt! Itt nem lehetett javítani és egyik felelettel jóvátenni a másikat. és kellemes színe volt. s a felcsapódó hullámok arcát is kellemesen simogatták. hogy a nagytakarítás szükséges és sürgős. kicsit sziszegett. érezte még ugyan a fájást. mindenféle szemét megy a vízen. amikor kezét felemelte. – Jaj – mondta minden karcsapásnál –. mintha az érzéstelenítő hatni kezdene. hogy fáj. ez az elhatározás füstbe ment elképzelés maradt csupán. és a jelölt vagy átment. hogy egy héttel ezelőtt erre a kérdésre még azt mondta volna. de penész ide. Nem. hogy Matula szó nélkül elment. de első a reggeli. amennyi kellett. – Szszszhh – mondta Gyula a testrészek szemléje közben. sőt kellemesebb volt. Nyújtózkodott. használd! – mondta István bácsi és – … ha bevered a fejed. Pótvizsga azonban annyi akadt. de nem érezte annyira. úgy érezte. mintha Gyula mindenáron azonnal fürdeni akart volna –. első mozgásra kicsit rozogán érzi magát. “Jól kiszívatom magam…” És Tutajos valóban jól kiszívatta magát. széna oda. Tutajosunk beengedte törődött testét a vízbe. s ebben igaza is volt. Jobb markában felszakadt a vízhólyag. és úgy érezte. amikor a fiú visszaérkezett. de csak úgy. ha meglátja Gyula arcát. de a nap éppen besütött a kunyhóba. “Jobb. azután a hősies fürdésről újabb három perc és végül: – de most úgy érzem: újjászülettem! És most csak ennyi: . mint a félig érett szilvának. – Jujuúj… – és úszni kezdett eltörni készülő végtagjaival. Valami disznó beleszórta az avas szénát… hogy szállna rá a nyári harmat. és nem gondolt arra. hogy: – Gergő bácsi. viszont ugyanazon tárgyból többször is meg lehetett bukni.

hogy jobban süsse ki a kenyeret. nagy madár – mondta Matula –. és mondja meg Nancsinak. mint egy nagyot. – Úgy van rendjén – bólintott az öreg –. betegek… Az óriás madár ekkor már alig volt ötven lépésre. Ha megtartja az irányt. A jobb arcfele szigorú maradt. Matula éppen a bicskáját csattintotta be. akárhogy is húzódozunk tőle. de inkább ő haragudjon fél óráig. Csak a pirított kenyér őrlése hallatszott a fogak között. hogy Bütyökért szívesen takarítok. nincs jégszekrénye. – Azért pirítom meg előbb. – Jaj! mekkora… és visz valami állatot… kis kutyát! – Aligha – suttogta Matula –. ne felejtsenek el majd két pokrócot is hozni a vendégnek. – Először az ágyakat csináljuk meg. Itt a só is meg a zöldpaprika. – Megnyúlósodott a kenyerünk. nem megy ez a faluba… – Róka! Kis róka! – lelkendezett Gyula. Majd a hátizsákot vigye be. hogy ekkora… – Szép. – Nem is gondoltam. – Az. – A… – Szürkevarjak – állt fel Gyula. mint a távoli mennydörgés. itt a pirítós. és kihozta a messzelátót –. amint felcsapódott a távoli fák közt. már látom. ugye. hogy az előbbi korgás Elolvadt. megy a fájához. de valamit hajtanak… – Húzódjunk a gunyhó mellé – tanácsolta Matula. jó lesz nekiveselkedni a takarításnak. kááár. – Nancsi néni megharagszik. – Oda nézzen! A ritka. Tutajos úgy érezte. Akkor talán el is kezdhetjük. de most már ettünk. – Gondolom. Ez az elpirulás azonban nem volt tökéletes. kár… kááár… – Rettenetes nagy! – suttogott Gyula. sast is láttunk. s a kék lángok már a parázson libegtek. mert egy-egy szürkevarjút már látni lehetett.– Jó! És éhes vagyok. aztán inkább két kicsit küldjön. de a gukkert már kézben tartotta. Pár perc múlva a kunyhó környéke hasonlított egy kirakodóvásárhoz. Na. . Tutajosék lapultak. de a fedél alatt nem volt már semmi. mint mi együk a pimpós kenyeret egy hétig. mint a zsindelytetű. – És most mindjárt megeszi. – Gergő bácsi járt erre? – nézett Gyula a friss csapásra. még messze vannak. – Hát igen… – indult el Gyula – de az is igaz. mert gyomra olyant kordult. Matula kenyeret szelt és pirítani kezdte. Rühesek a rókák az idén. mintha a két embertől kértek volna segítséget: – Látjátok… hát nem látjátok? Viszi már. – Hallom… Tutajos erre kissé elpirult. közel megy el a kunyhó mellett. és gyomra teltsége lusta jóindulattal hanyatlott a jóllakottság ölelő karjaiba. és nem ad nekünk belőle. A varjak iszonyú sivalkodást csaptak. erre csorgassa a szalonnáját. dagadt és kék. – Meg hát. nagy nyárfák közül ekkor szárnyalt ki a rétisas. melyet martalócok támadtak meg. Ettek. – Én. mert Tutajosnak csak egyik arcát öntötte el a leányos pír. Ezek után hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. Mehetünk szénáért. nem vette észre? – Nem. Gergő bácsi. Amikor a tűzrakás megrokkant kicsit. látjátok? És nem ad. mostanában mindig éhes vagyok. utána felkapta a fejét. kár.

– Ott van. A darazsak azonban nem nyugodtak bele a kilakoltatásba. és hol itt. nem. csak szóljon. – Akkor gyühet a széna! Ne sajnálja! A kunyhó belseje kezdett kialakulni. és mivel gazdája semmi megkötözési szándékot nem mutatott. de én olyant még nem láttam. – Bírja? – szuszogott elöl az öreg. mert találtam döglötten. csak hallom. a madaraknak is van valami rühe. – Itt lesz a heled – és a kunyhó déli oldalán verte le a cöveket. és majdnem méter magasak voltak. s Csikasz ezt nem szerette. Egymás mellett akarnak aludni? – Jó lenne. Gergő bácsi. hogy miért járt arra Matula. Az ágyak formát kaptak. mindjárt oda is feküdt. A puska a szögön lógott. – Ha nem tart sokáig. Csikasz körülszaglászta a cövek környékét. betegek… miért? – Mondtam. – A sas nem kapja meg? – Úgy látszik. Befurakszik a bőr alá. hogy rühesek a rókák az idén. aztán emeljük. beeresztünk. Abba döglik bele. elgennyesedik. a tál elviszi. Ült fenséges nyugalomban rebbenés nélkül. ne félj. ámbár úgy hallottam. – Álljon közibük. láncostól. – Ledobta nekik a maradékot. – Az edényeket meg a táblát majd az árokparton tesszük rendbe. de én meg nem szeretem. – Szeretik az ilyen nádtetőt – csapkodott Matula –. aztán ott szaporodik ezerszám. Tutajos örült. De ha a nyarat ki is húzza. amíg a láncot a nyakára nem tették. és kihajtott pár darazsat is. – Azt mondta Gergő bácsi. és agyonvakarták magukat. Ott volt. tarisznyája hátul. Odébb menjünk. Szőre kihullik. amit nem szeretek tenni. A rüh lekopasztotta róluk a szőrt. iszen alig van bundája. De Gyula nem szólt. Csak vakaródzik. Amikor letették a táblát. most egymás közt marakodnak. azt megorvosolja a juhász rühkenőccsel. – Ippen csak ti hiányoztok – dörmögött. Ha birka kapja meg. Matula a kutya karóját is kihozta a kunyhóból. Matula a táblára rakta az edényeket. ott homokos a part. Attól kezdve azonban a cövek parancsolt a lánccal. . Csikasz kedvetlenül nézte ezt a nagy mozgalmasságot. Gyula a nyakában lógó messzelátóhoz nyúlt. és – természetesen Csikasz kíséretében – kivitték az egész konyhát a partra. mert még párszor visszajöttek. ha itt eszi a fene ükét. – Ez az egy. hogy egyszerre beviszik az összes szénát. és a fáradtság elmúlt abban a pillanatban. ott van-e a fáján. mint a bolha. – Csípi? – Csípi. hogy nincs nyugsága.A szénapetrencénél aztán meglátta Tutajos. A polcokon való rakosgatás már csak játék volt. bőre kisebesedik. de karjai most is élénken tiltakoztak. az esőköpeny és Matula kalapja. Csikasz – valószínűleg – sajátjának gondolta a cöveket. hol ott ült le vakaródzni. ha meg valami zegernye idő gyün. ha kell. pedig a madarak egy része megeszik mindenféle dögöt. de nem úgy. de szegény rókát nem orvosolja senki. Aztán elpusztul. – Letesszük. mert gyökerin él a rüh. de a varjakat nem látom. Ezután Matula lepókhálózott. – Megnézem a sast. – Elegen vagyunk odabent. ez a mosogatás. amint letették a szénát. a végin csupa gennyes seb az egész állat. pedig egy-egy varjúkárogás most is hallatszott. meg lűttem is kettőt. A kis petrence alatt két frissen vágott pózna volt átdugva. s az egész kunyhót megtöltötte a friss széna meleg illata.

– A bográcsot nem hoztuk ki. mert minden gyorsabb és ideges mozdulatára megszólalt gondolatai között a nevelőapa: “Ne kapkodjon!…” És Tutajos sokszor öntudatlanul is számot vetett magában. hogy a halászat és vadászat fokozott gyönyörűsége. mert mindig tudja. Gyula nyugodt akart maradni. mert nem. mint egyszer akadjon sörét az emberbe. Ha kap a hal: kap. talán nem is jön erre. – Sietek. de ekkor a tábla már fehéren ragyogott.– A rétisas is? – Az is. amelyet csak meg kell rúgni. Lehetséges az is. ha zsíros. akárhogy szépíti Matula a dolgot. a kosz. feszült küzdelme. Matulával vigyázni kell – gondolta –. hogy a megtöltött fegyver mindig veszélyes. mit miért tesz. mint egy felhúzott íj. még horgászunk. hogy amit mondott. maga meg addig fog valami halat. mert Tű táj ős megtanulta. különösen télen. ha cigánykereket hány a parton. Gergő bácsi… – Hova? – Úgy értem: horgászni. mellette a patron. A gémek is megeszik a döglött halat. én nem bánom… – Sikálja a nyavalya – rettent meg Tutajos –. – Mámeg – mámeg kapkod!? Csak azt mondja meg. ha egy kis íz marad benne. az más… az is valami bőrbaj. de nem is piszkos. és visszavitték a kunyhóhoz. számító taktikázása lényegesen nagyobb öröm volt . ha kicsit zsíros… Matula mosolyogva súrolt egy lábast. Korán lefekszünk. – Hagyjuk csak rajta megszáradni – mondta Matula –. ahol a szegény kányára rálövöldöznek… és amíg emlékeiből ki nem hullik az a mennykőnagy puffanás. mint egy élesre állított bomba. amit bennehagyunk a tartóban. de nem szólt semmit. Ha maga mindennap megsikálja. Ha visszajöttünk. És ha gyünne az a kánya… csak nyugodtan. – Hát az lehet – egyezett bele csendesen –. hintse be homokkal. – Szóval piszkos volt! – Tutajos elhatározta. de nem fekszik mellette a fegyver. – Úgy értettem. Ha szükség lesz. mert négyre a hídnál a kocsi. Gyula megfogadta a tanácsot. De Matula nem szépítette. nyitva. hogy hogyan siet horgászni. héják csak elevent fognak. – Nem is hozzuk. Ezek után felrakták a táblára az elmosott edényeket. hogy a nevezetes tábla mélybarna színe hogy világosodik. ha nincs étvágya: nem kap. mert nem jött. és meglepődve látta. És a barnakánya is. Aztán megnézzük Tüskevárt. és inkább menjen el ezer vad lövés nélkül. ahol sose fogy ki a bográcsból a pörkölt. de még a cinegék is rá járnak. vagy miért nem tesz. A puska a földön feküdt. Hanem – hallja – ne a kézivel maszatulja azt a táblát. hogy veszélyesnek tartotta ezt a helyet. Gergő bácsi. De a barnakánya máshol lehetett elfoglalva. akkor sem. Az úgy jó. – Azt meg úgyis tudom… minek arról beszélni? A puskát vigye magával. aztán úgy csutakolja. Úgy gondoltam: most szépen összegereblyézem a gunyhó környékét. nem olyan nagy baj az. Gergő bácsi. Van olyan csárda. – Hát ez elég koszos volt – mondta végül. de az aztán olyan is… Egyszóval nem koszos. egy pillanat alatt meg lehet tölteni. szeretett és nem is akart mindennap mosogatni. hogy ebben aztán nem enged. Sose árt. meg a baglyok is. aztán majd én berakodom. Vizet forralunk benne. Törjön száraz nádat. és az is maradt. igyekszem gyorsan megtenni. és eszünk olyan uzsonna-vacsorát. de a sólymok. hogy robbanjon. csak egy kicsit zsíros… Gyula hallgatott. ha nem elég a hal. – Zsíros volt – igazította ki Matula –. aztán kilöttyentjük és kész. vércsék. de nekem jó volt.

még ha a fejem rúgja is le ez a puska! – jól eléje célzott az elsőnek. Persze. amire lőni lehet és szabad. A hal nemcsak megfogni volt élvezetes. Az úszó mozdulatlan. – Hij – sóhajtott a fiú –. amennyire kellett. ami nagyobb volt a többinél. élvezet és sport. és szinte nem is kívánta. ha nem kell. Elmegy a hal. A nád pontosan annyira hajolt meg. és csak a száraz ágak álltak ellen. hangos zúgással jött lefelé. egy ívásból valók. huj… ez szép volt! És csak szorongatta a puskát. Ezután a hús simán leválik a gerincről. egyik szeme az orsón volt.a szertelen kapkodás nélkül és – eredményesebb is. jól elibük… A vadlibák most lehetnek a kunyhó felett. a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben. Tutajosunkat egy görögdinnye nagyságú daganat sem akadályozná meg az izgalmas vadászatban. ha arra szükség van. és bár ritkán kapott a hal. Az irdalókés apróra vágja a halszálkát. hogy az ősember zsákmányolása is. Tutajos szíve erős ütemben dolgozik. a daganat lohadt. mert el kellett pusztulnia. a fák szinte ráfeküdtek a viharra. de érezte Matula figyelmeztetésének természetes igazságát: “Ne kapkodjon!…” Ami természetellenes. egy halálom. aztán Gyula – egy életem. hogy a szél el ne törje. Mert ha olyan valami jönne. és a rénszarvascsordát vagy a vadlóménest belopni. mert kissé balra húzódnak. A madarak messze vannak és magasan. és tompa puffanással esett a gátra. Nem is vette észre. de csontszigonyával ugyanúgy leste a halat. de. és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében. de jönnek… Gyula egy kis bokor takarásába húzódik. Ez a magasság azonban mintha egyre csökkenne. ha hozzáértő irdalja és süti. mint most ő horoggal. hogy átalakulása mennyire hasonlított a környezet viselkedéséhez. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét. és megtölti a puskát. közel fél tizenegy is lehet – de ez a gondolat csak annyi volt. libák… magasan vannak. tenyérnyiek. melyek katonás sorban jönnek egyenesen feléje. most már lassan munka is lett és kenyérkereset. de enni is. mint a ponty. amit már nyugodtan meg lehet enni. mint a vízen át szálló felhő árnyéka. mert gyönyör telj és. és megbosszulja magát. hogy a keszeg nagyon jó ízű hal. Tíz óra elmúlt – nézte a horognyél árnyékát –. három liba már messze járt. Itt nem siet semmi. Végül – bár idegei pattanásig feszültek – belerögződött a mozdulatok mérséklése pontosan beállítva a szükség mértékére. Gyula gondolatai szertekalandoztak. hiszen még a vasat sem ismerte. dicsőséges érzés volt. a madarak: mintha zsinóron húznák őket. feltörik a kéz. s amit érzett. az itt nem jó. ahogy a nehézkedés törvénye előírta. de amint körülnéz. Megtapogatta arcát. hogy valamire lőni kelljen. hogy ami eddig szórakozás volt. ahova a liba esett. akkor még nem is álmodott az ember orsóról és nylonfonálról. s. s a környék megnyugodott. némelyik jobb. ami maga az Erő! De igazság az is. másik a tájon. Gyula talán nem értette még tökéletesen. elpusztult. A második liba összekapta szárnyait. talán meglátták Matulát. öntudatlan élvezet volt és öntudatlan sport. s elhúzta a ravaszt. szeme megakad négy madáron. – Libák – suttogja –. Jól elibük kell célozni – gondolja Gyula –. Most semmi rúgást nem érzett Tutajosunk. halott merevséggel. Szerencsére nem jön semmi – gondolja. de villámmá változik. a küzdelmen felül. dárdát hajítani. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság. de Tutajos megtanulta már. összegubancolódik a horogzsinór. s úgy érezte. egyetlenegyet sem engedett el. és nézte a helyet. megég a bőr. a vadat legyűrni több lehetett minden öttusánál. A lövés csattanása már szétporlott a levegőben. elsieti a lövést. Igaz. csak keszegek voltak. és Gyula arra gondolt. hogy a szél átfolyjon leveleik között. lerohanni. Gyula egy . arról kár is beszélni.

és bánatosan feküdt a cövek mellé. mennyivel kell elibe fogni. – Hauvau – hu-hu-hau – ugrálta körül a vadászt –. hogy megszagoljam! A bokrok közül pedig kibukkant Matula. Szeme ragyogott. lűni tud… István bátyja majd szerezzen engedélyt… Persze. ez pedig – emelte meg Matula – szalonnával tűzdelve. így a meleg bírható volt. A gáton járt egy kis szél. és Csikaszt már csak akkor vette észre. Matula egyenletesen ment. és a nagy fák zöld halmán már nyílások látszottak s egy-egy vén fa barna dereka. az elsőre célzott? – Úgyis megmondtam volna – rebbent meg a fiú. A libát eldugom hűvösre. de azok is jobban szeretik a sima gyalogutakat. és látszólag nem törődött már semmivel. edények elrakva. ha akarnak… – Mi? – Csak úgy mondtam. amikor Matulának átnyújtotta a zsákmányt. Gyula. és zöld fal állt előttük. A puskával bánni tud. hogy a kunyhó környezete vendégváró tisztaságba öltözött. hogy a fogunk tört volna a húsába.pillantást vetett az úszóra. A csizmák nem cuppogtak már. de valamelyes csapás mintha látszott volna. látod. aztán letette a puskát. milyen kár lett volna az elsőt lelűni. Csikasz. úgy gondolom: mehet a puskával. hadd szagolom meg. Maguk persze takaríthatnak. – Persze. Csikasz! – és Csikasz kelletlenül engedelmeskedett a parancsnak. Most legalább tudja. és a keze reszketett. csak azt engedd. Ott is volt! Hanyatt feküdt. de nem tudja. Ide. ahova akar… – ne ugrálj. és van húsunk elég. ahogy szokott. egy kis ennivalót már tettem a tarisznyába. amikor az majd a lábáról verte le. A szúnyogolajat elhozta? – El. Ezt Gyula is érezte. Kibukkant és mosolygott. olyan lesz. vigyázni tud. – Nem kötnélek meg – simogatta meg a kutya fejét –. mert orron ütlek. mert lemarad a csizma. a hátizsákot hozza. mert holnapig elpusztulnának. – Mindig a nyomomban… és ne álljon meg. mert a vékony láncot Matula a nyakába akasztotta. – Pedig az volt a legnagyobb. Közben majd f elbukott egy zsombékban. – Régen nem járt erre senki. s egyszerre csak elfogyott a nád. – Úgy gondolom. Matula csekély tájékozódás után belement ebbe a zöld falba. innét már keményedik. vagy öreg tojó… Gyula – amikor hazaértek – a boldogság múló érzésén át is_ jól látta. engedj közelebb. A nád itt majd két ember magas volt. – Tudom. – Nem lehet ez olyan sűrű… – Majd meglátja. A halakat pedig eleresztjük. Itt a legrosszabb. ami nem volt gyors. Ez idei liba! A vezető mindig vagy vén gúnár. és ezt Gyula olyannak érezte. én pedig megvernélek. neki a nádnak. mint amikor a katonának mellére tűzik a medáliát. és Gyula felvette ezt az ütemet. Gyula boldogan emelte fel a nagy madarat. és sietve elindult a zsákmány felé. Tüskevár közeledett. mint az olvasztott vaj. Matula elfordult a gáttól. ahol a kívánatos madárnak kell lennie. Amikor egy vonalba kerültek a dombbal. mert szeme elöl járt. Hát kell az neked? Na. Valami vén gúnár volt. Az elhullott széna összegereblyézve. hamu összekotorva. Matula szeme követte a fiú pillantását. bal kezét pedig a fiú vállára tette. de minek is járna? Inkább csak a rókák. Az öreg jobb kezében a libát tartotta. _ – Erre a nyárra végeztünk is a nagytakarítással. . de megennéd a libát. de nyelte az utat.

amelyeket ez a szent fa őrzött magában. talán csak ha kicsit részeg. az olajat. ami kemény volt. nyugodjék –. és azt mondta. és jól van ez így nagyon. Gergő bácsi? – Engem nem bántanak. hogy meddig ér. És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. Gyula megsimogatta kérgét. az egészen biztos. aki látta még a várat. Gyula – mondta szokatlanul szelíden –. A legszegényebb gyerekek is nyaralhatnak. Süppedtek az avarban. ha baj volt. mert az óriás fák alatt mindig árnyék volt. – Ne adjak. mert vannak itt még fák. azt mondta.– Mögém! Egészen mögém. – Akkor talán még nem volt ennyi… több volt a víz. Gyula. több lehet háromszáz évesnél. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét. és nem is nőttek nagyra. Gyula vastagon kente magára. akik szentnek tisztelték az ilyen fát. azt nem lehet méterrel megmérni… Az öreg sokáig hallgatott. mint a szélmarta gránit. – Aztán – állt meg kicsit később Matula – ne gondolja. de ebben az ősfában benne van minden! – Én is elnézem néha – mondta Matula –. aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett. és a törzse másfél méter vastag is lehetett. Az avar sejtelmesen susogott lábuk alatt. hogy a mi nevünk a legrégibb a plébánia irataiban meg a Csajágiaké. mert nem a tegnapra gondol az. A bokrok itt már jól megritkultak. – Volt itt egy tudós ember. tivornyákat hallott. csak szedte a cókmókot a falu. van benne legalább negyven köbméter fa. az idő maga volt ez a tölgyfa. igaza volt! Ennyi szúnyog! Szúnyogvárnak is nevezhették volna. aztán ide hurcolkodott. hogy abban a kutya török világban. megváltozott a világ. Matula megállt. igazuk volt a régieknek. a lombok között megrebbent egy-egy madár. én nem mondom. és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna. amint felnézett a nyárfára. csak a szúnyogok elégedetlen hegedülése. Öreg papunk mondta. de a szegény ember azért inkább csak méterrel méri. rabokat és elmúlt embereket. mint a temető. – Tudja. és ha valaki meghalt. nem is lehetett máshol eltemetni mert víz volt körös-körül. Amikor a bokrok ritkultak. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett. hogy nincs igaza. – Más is van benne. vad harci dalt és jajongó gyászéneket. mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom. mert úgy érezte. mert sokszor elgondolom. Az öreganyám Csajági lány volt… azt mondta az esperes úr – tavaly halt meg. . hogy én fejszét tudnék fogni itt akármelyik fára. és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett. Gyulában különös érzés ködlött. és magasan felettük. Az erő és szépség. akik utálkoztak a szúnyogolajtól. az én régi atyámfiai is itt nyugosznak valahol. – Tudom. – Szuszogjunk egy kicsit. addig bekenheti magát. de egyéb nem is hallatszott a süket csendben. mert kiveri szemét az ág. Akkor itt még Balaton volt. de azért mindig lesz. hogy olyan ez a domb nekem. amiket érdemes megnézni. és Pondoray néni ingyen fürdőzhet a legdrágább fürdőhelyen. Fülledt meleg volt a bokrok között s az avar rothadásának nehéz szaga. menjünk. és elmúlt minden. – Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! A fa koronája nem is látszott. Gyulának a nyaka is belefájdult. vagy ha nagyon egyedül van. Matula bácsi – mondta a fiú. és kevesebb a sár. de meg is szoktam. aki nem néz vissza. Na. – Elmúlt már az az idő. Gergő bácsi. és még egyre változik. – Hát… Gergő bácsi. ordítást és suttogást. akinek holnap talán nincs tüzelője. ami alatt megálltak.

de aztán behordta a szél. A kés magától járt a kezében. szalonnát. hát ez igazán nem fél. Gyula követte az öreget. “Itt volt a fal” – mondta Matula. a gondolattal? Belerakták a falakba. ha szabad lenne. de mennyi termés van rajta. víz. könnyű lenne lelőni. az öröm. és benőtte a fű. mert előbb ült már rajta valaki. ahol ül. a sírás. más ellensége meg alig van. Talán azért van itt is… Matula körülnézett. ez az… a temető is tele van vele. fátlan. ez itt unokája sem lehet annak a tölgynek. és megcélozta a baglyot –. Hátrahallgatózott az erdőbe. csak megváltozik. De nézze meg ezt a fát. Egy baglyot sem szabad bántani. de gondolatai között hidegen zörgött a pár szó:… “aztán vége a nyárnak…” A kis dombtető itt egyenes volt. Erre gyűjjön. és az erdőt hallgatta. a kakukkfű. mintha unta volna a beszélgetést. mögöttük az erdő. – Még ásít is – csodálkozott Gyula –. Akkor volt itt nagy zsivajgás… hanem… nézze csak! – Mit? – Ott a vastag ág töviben. hol a gondolat. kitette a kenyeret. egészen a törzs mellett jókora bagoly ült. a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket. Gergő bácsi. ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el. és magukkal vitték? . aztán egy odúgalamb kezdett búgni. tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel. amely a habarcsot keverte. Látja azt a sok odút? Mindben lakik valami: leginkább a csóka. elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom. majdnem kopasz. Néha megállt az evésben. – Kakukkfű – hajolt le az öreg –. akik rakták. és kerekre nyílt szemét rájuk meresztette. Szereti a temetőt. Erdei fülesbagoly. – Jobb. s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek. – Leülhetünk. tudom. csodálatosan lágyan. Fa lett belőlük? Madárszó. Az ág tövében. Szél alig mozdult. – Mogyoró? Ilyen nagyot még nem láttam. A nádas felett messze lehetett látni. – Nem is fél – nevetett Gyula. a kín. csak megcéloztam. s egy helyen meredeken végződött. és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük. – Gyerekkoromban itt még faltörmelék volt. s a föld. de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. ha nem célozgat… inkább ismerje meg. Nem szabad bántani. – Tudom. hol a kéz. A bagoly ásított. és a falatot öntudatlanul emelte szájához. hogy ez a fülesbagoly. Puha fa. és nem nagyon hosszú életű. de hol vannak a kőművesek. mit eszik. Fa sem telepedett azóta itt meg… – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula. azért meleg. eszünk valamit. nézdelődünk. virág. zöldpaprikát. Gyula nem is nézte. de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. – Nemigen lát embert. a békülés. – Hát – legyintett Matula – egyet-kettőt pillant az ember. Nemsokára érett lesz. Előttük a nádas. vagy itt kereng. orra tele volt az avar. de régen kirepültek már a fiatalok is. a mámor.– A nyárfa gyorsan nő – nézett fel Matula is –. mi lett belőlük? Föld. Csak innét lehet kilátni a berekre – leterítette a kenyérruhát. a tölgyek összekeveredett illatával. de a vén fák mégis suttogtak. – Jó még a kés? – Mint a beretva… – Hát akkor nyúljon hozzá! Szótlanul ettek. aztán vége a nyárnak. Soha nem szabad bántani. a harag. Itt jár egy kis szél. – Könnyű hát.

– Itt van a legtöbb szúnyog – csapkodott Gyula. láttam otthon. Húzza le a bőrét azzal a kis zsírral együtt. – Ha a comb puha. jó ha megnézi. mondja-e Matulának. mint a könyvet. Most megint hosszú csend következett. aztán széttárta a bőrt. . és kutyabecsületszavamra mondom: mintha még tudnék enni… A liba pirulván pirult a hosszú nyárson. Ha lábasban sütnénk. A “mihaszna” eb ezt nagymértékben helyeselte. csak a libától féltettelek. de az öreg mosolygott. – Jó! Most megtűzdeljük szalonnával… Csikasz ekkor ásta el a kunyhó mögött a liba nyakát fejestül. nem értette meg Matula Gergely. Később bejárták a kis domb minden zugát. csak itt lehet bejönni. s amikor színe már megközelítette a cseresznyéét. hogy kell. mert máshol leszedi a tüske a nadrágot. mert te amúgy rendes kutya vagy… Csikasz meghempergett a fűben s a lánctalan szabadságban. A tűz körül azonban más illat felhozott. szaglászott. hogy csinálják. a nap szállt már lefelé. Gergő bácsi. Nem lehetett tudni semmit. akkor már a melle is puha. És ha valaki nem szereti. – Gergő bácsi… – kezdte. amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából. a galamb búgott. Sokan azt mondják. de most nem bajlódunk vele. és senki a világon nem tudja megkülönböztetni a házilibától. mert megszokta a szúnyogokat is. mint aki tudja a kötelességét. s a levegőben lustán szárnyalt a nagy rétség száraz illata. mintha megértette volna: – Most megfejtem a libát. de azért úgy indult Matula után. és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság. – Ha egyedül jön ide vagy a vendéggel. hadd legyen ennek a mihasznának is vasárnapja. mert ebben a pillanatban többet enni nem tudott. – Csak maradj. – Addig én tüzet rakok. aztán izgatottan követte gazdáját. Szakértőén megforgatta a szárnyast. és Gyula azon gondolkozott. persze. a szíved szakadna meg. Matula meghozta a tűzrevalót és egy jókora nyársat is. hanem fejtse. amire előjött Csikasz is. de ez csak olyan megszokott védekezés volt. de ez nem igaz. zúzáját is. Matula első dolga volt a viháncoló Csikaszt elengedni. hát ne kopasszá. mint a kocsikerék a homokot. milyen könnyen megy? Egy darabban lejön az egész bőr tollastul. Matula jelet tett a bejárathoz. Nem próbálná meg? – Ki is belezem. mindenestül. Minden belsőséget adjon a kutyának. de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos. s amikor hazaindultak. Elő a táblát meg a tányérokat. a fák suttogtak. a kakukkfű illata lengett. Aztán szótlanul ballagtak hazafelé. Matula kést bökött a combjába. hogy ilyen jót még nem evett. Nézte a nyárson forgolódó madarat.Az öreg fák csak suttogtak. A vadlibának vadlibaszaga van. ami alatta van. s farkát csóválta: – Hát ez azért egészen más – nyelt egyet –. – Látja. Matula borotvaéles kése a mellen húzódott végig. megsütnénk a szívit. A nap ekkor már ferdén nyilazott át a lombokon. – Jó! – mondta. A kés könnyedén szaladt a húsba. úgyis tudom. az idő kerekének súlytalan fordulása. és amikor megérkeztek. Az élő enyészet puha érintése volt ez. – Mondom. Matula azonban leintette. a vadlibának halszaga van. és nem értette meg senki. máját.

Amit egymásnak tettek. – A puskát vihetem. a nevezetes szekér kerekei ide-oda lődörögtek. – Eleget jöttünk-mentünk. a fiú megborzongott. “Félsz. én beteg leszek. Megállt. s a puskát a hóna alá vette. De ne féljen. és érezte azt az avarszagot. mint egy kivilágított hernyó a sötétség alagútjában. Nézze a Göncölt… Gyula megnézte a Göncölt. de mi a fenétől félsz?” “Nem tudom – válaszolt magának –. – Köszönöm. A fogyó hold fénytelenül és álmosan bujkált a bárányfelhők között. – De hogy reggel van?… Matula szerint “szép” sötét éjszaka volt. és nem bizonytalan gyalogúton –. dohos kripták. nézte a vizet s a mélyben fürdő csillagokat. – Ha ettűl beteg lesz.” . amelyben éltek. amikor kiéri a folyópartra –. de – álmában nem beszélt… … a következő pillanatban pedig valaki megfogta a karját. majd a nyelvét harapta el. nem tudom. bor és bőr szaga keveredett volna össze a fodormenta és. – Sietni nem kell… van ideje elég. Dehogy akart. Hallotta a láthatatlan szellő susogását. aztán kínálja meg azt a Bélát. Csomagolunk majd reggelire is. hogy reggel van. Gyula. mert egész éjjel utazott. ami olyan volt. mintha évszázados menték. hogy mit akart mondani. meg is érdemli. De belül emberek vannak és – Bütyök! Erre hirtelen felült.– Kár a szóért. maga körül hordva az alagutat is. De nemigen néztek semmit. van idejük elég. Ha krokodilok lennének itt vagy leopárd… de vipera lehet. – Lehetetlen. – Sietni – gondolta Gyula. – Gyula – rázta –. aztán mikor a nap ellobbant a nyugati égen. és úgy érezte. és nem is tudtak semmit tenni. ami a másiknak ne vált volna hasznára. s ha megloccsant a víz. Gyula tenyerén érezte az óriás tölgy kérgének keménységét. Gergő bácsi! Ültek még egy kicsit a tűz mellett. látom. annyit ettem. azt gondolom. Éhes lesz. indulni kell! – Mi? – Az. sietni?… – és akkorát botlott. maguknak is tették. – Gergő bácsi. a patront vegye ki. Megállt kicsit. amint ásított. A homályban már Tüskevár árnyai jártak. a galambbúgás és a kakukkfű illata. – Mindent köszönök. mert mindez a természet rendjéhez tartozott. nem is akart semmit sem mondani. Gergő bácsi? – Viheti. Meg is töltheti. Gergő bácsi… – akarta mondani. mit akar mondani. A kocsin bekapják. Gergő bácsi! – Mit? És Gyula megakadt. Tutajos – gondolta –. – Elhiheti pedig. és az alkony hűvös ébredése végiglengett a nádas felett. de aztán elfelejtette. mert derék Tutajosunknak volt ugyan egy-két rossz szokása. penészes falak szagával. síneken jár. és nem is szólt. hallgatódzott. nem is akartak semmit tenni. a többit már fekve is nézhetjük. De erre nem is gondoltak. vagy valami nesz motoszkált a nádban. de a vonat jön – könnyű neki. inkább hallgattak. rúd ja azonban eléggé csáléra állt. – Úgyis kivettem volna. és látta a baglyot. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. jön. Matula kiverte pipáját. ettünk. de mielőtt a kocsira ülne.

“Na és, szamár, a gumicsizmát nem harapja át még egy kobra sem…” – Rákrákrááák – reccsent meg felette valami szörnyű hang, és szárnysuhogás hallatszott. Tutajosunk majdnem leült ijedtében, és a puskát védekezőén tartotta maga elé. “Gém – mondta belül egy hang – gém, és éppen úgy meg van ijedve, mint te…” De Gyula állt, és térde reszketett. Nem vigasztalta, hogy a gém éppen úgy meg van ijedve, ámbár nincs puskája. “Meddig akarsz itt állni?” – kérdezte magától, s arra gondolt, hogy majd otthon, az osztályban… “… kérlek szépen – mondja Bolhának vagy Bikának –, amint megyek, öreg puskámmal a hónom alatt… úgy éjfél körül járhatott az idő.” “Nem féltél?” “Ugyan kérlek, mitől féltem volna?…” És ekkor valahol megszólalt egy mély hang: – Buu-buu… buu-buu A hang messze volt. Valami elszabadult bivaly – reszketett Tutajos, és gondolatban megesküdött, hogy férfiasán bevallja: bizony, borzongott egy kicsit. – Buú… búú… Szerencsére egy helyben bőg – indult el óvatosan, de érezte, hogy ingét átizzadta már. Nagyon meleg volt az éjszaka, de most már valamivel jobban látott. A lábai is jobban megérezték a gyalogút vályúját, és gyorsabban lépett ki, ha arra gondolt, hogy nem ér idejében a hídhoz. Ha nem mozgóit semmi a nádasban vagy a vízen, egyszerre égig ért a csend, de szinte szétesett, ha loccsant a víz, vagy valamitől – de mitől?! – pattant a nád. Ilyenkor arcára mintha pókháló ereszkedett volna, és egész testén átszaladt a borzongás. Ettől aztán dühös lett. “Hitvány legény vagy, Ladó, de legalább azt mondanád meg, mitől félsz. Hitvány vagy, ostoba és – hazudozó…” Ettől a gorombaságtól Gyula Lajos – a Gyulák ivadéka! – egyszerre magához tért. Vállára kanyarította a puskát, és – igen – beleköpött a sötétségbe. Észre sem vette, hogy a névtelen félelem ellen milyen jó orvosság a valóságos mérgelődés. – Buu-buu… hangzott messziről, kissé megrezegtetve a fiú idegeit, de most egészen más hatással. “Egyen meg a fene, ott ahol vagy, ha idejössz, úgy beléd lövök…” – és a hang irányába nézett, ahonnét azonban nem jött semmi, csak… “Nini, virrad!” – és akkorát sóhajtott, mint akinek a sötétség egész dombja szakad le a szívéről. A csillagok homályosodtak, látszott már a víz lomha mozgása, a gyalogút árka, a nádbugák zászlaja és csizmáinak nedves lépegetése. De színe nem volt még semminek. A szürkeség azonban elvált már a feketeségtől, a fény az árnytól, az ég a földtől. – Sáp-sáp-hát-hát – szólalt meg egy vadréce, és hallani lehetett, szárnyaival hogy verdesett. A keleti égen vörös csík szaladt végig, köd szállt fel a folyóról, és valahol messze egy varjú károgott. A csillagok már majdnem eltűntek, a hold vérszegényen sápadt, s a sötétség rongyai ijedten szálltak nyugat felé. Tutajosunk most már szabályosan lélegzett, szabályosan ment, s ha megállt, szabályosan fázott, mintha még az éjszaka hűvös keze simogatná a hátát. Aztán feltűnt a híd könnyed íve, de a hídon nyoma sem volt a kocsinak. Letette a puskát, levetette kabát ját, és megmosakodott. Meg is fésülködött, de tükör nem kellett, mert a vízben jól látta kissé még szabálytalan ábrázatát. De Tutajosunkat ez már nem

is nagyon érdekelte, hiszen felkelt a nap, s a világosság bátor villanása szétsugárzott a vizeken. Aztán meghallotta a kocsizörgést, s elindult a híd felé. A hídon túl már a Balaton látszott, s amikor Gyulánk nekidőlt a korlátnak, nem is gondolt arra, hogy – dacára szépen elválasztott hajának – ha valami gyengébb idegzetű hajadon jött volna, feltétlenül átkerül a túlsó oldalra. Igen, Tutajosunk kissé útonállónak hatott. Elég magas volt, lesült és felégett, térdei összekaszabolva, és jobb képe még a könnyelmű puskatartás kék nyomait viselte. Szerencsére a gyengébb idegzetű hajadonok ebben az időben máshol tartózkodtak, így nem rettenhettek meg Tutajos félelmetes egyéniségétől. De Gyula nem is vágyott ilyen babérokra. A berek felől megindultak a madarak, és Gyula ismerősként vette számba őket. Egy kárókatonát kellene az iskolai szertárnak lőni – gondolta. (Ajándékozta: Ladó Gyula Lajos VIII. oszt. tan.) – Meg egy bakcsót is… A kocsi azonban megérkezett, és Gyula nem folytathatta az elméletbeli adományozást. – Jó reggelt, Balázs bácsi, ide ülök maga mellé – kapaszkodott fel Gyula az öreg kocsishoz –, mi újság? – Mi lenne? A búzát, rozsot már elverték, most a zabot cséplik. Egy tehén felfújódott, de a főagronómus úr megszúrta, aztán leapadt… Nem veszi fel a gallért? Látom, megizzadt. A kocsi nekizökkent az útnak, a gallér alatt kellemes meleg volt, és Gyula most már nem beszélt, csak Bütyök járt eszében s a sok mondanivaló. A jegenyék jöttek-mentek az út mellett, és Gyula szépen elszunnyadt a gallér meleg sátrában. Arra ébredt fel, hogy a sorompónál kettőt, nagyot zökkent a kocsi. – Elaludtam… – Az a jó – mondta Balázs –, aludni mindig jó; aztán meg jókor felpillantott, gondolom. – Muszáj volt, Balázs bácsi, a sötétben nem lehet sietni. Mögöttük kerepelve ereszkedett le a sorompó. Az állomáson két-három ember lézengett. Az irodából kihallatszott a morzegép kopogása, és Gyula kissé álmos izgalommal csikorgatta csizmái alatt a kavicsot Vajon elhozza-e Bütyök Géza bácsi fényképét? Géza bácsiét, aki orvos, vadászmester, és az ifjú maharadzsák nevelője, ámbár eredetileg fűtő volt. Gyula gondolatai között valami bizonytalanság kígyózott, s ez nem illett ebbe a gyönyörű reggelbe, de Gyula nem tudott szabadulni tőle, Matulát érezte maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága. Gyula elnézett, messze a csillogó síneken, s arra gondolt, hogy a “párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak”. Ezt így tanulta, s ez ködös volt, mint a berek titkai, mint a földbe süppedt várfalak múltja, mint a csillagok fényévei, mint mindaz, amiről Matula nem beszélt, mindaz, amiről az öreg hallgatott. És most jó volt ez a homályos tudat, ami lehetővé tette Géza bácsi valóságosnak elképzelhető háromféle állását, a maharadzsái autót, a néhai fűtő széleskörű karrierjét. Tutajosunk nézte a sínek felett rengő levegőt, a sínek találkozását “valahol”, és öntudatlanul meg akarta menteni az álmok valóságát is, hiszen – gondolta tétován – minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében. Vajon elhozza-e a fényképet Bütyök, és Gergő bácsi tudja-e, hogy mi az a maharadzsa? Mi is? – hökkent meg Tutajos –, mi is a maharadzsa? Hát olyan izé… olyan gróf vagy mi… szóval földbirtokos, csak nagyobb, majdnem fejedelem, de nem egészen…

Gyulánkat végül is a vonat húzta ki a maharadzsái problémából, belefütyülve, belefüstölve és dübörögve a párhuzamosokba, és elgázolva minden gondolatot, amely nem vele foglalkozik. Az egyik ablakból Pondoray néni integetett: – Gyuszi! Gyuszikám… megy már Béla. Tutajos odaszaladt, és majd az álla esett le, mert az ajtóban nem Bütyök jelent meg, hanem egy lord, egy főúri csemete, egy fiatal maharadzsa. – Bütyök! – ámult Gyula, és ölelésre tárt karja lehanyatlott. – Szervusz, Gyulám – emelte meg zergetollas vadászkalapját Bütyök, de ő is meghökkent, mert Gyula sem volt közönséges látvány szilvakék jobb képével, végtelenül maszatos ruhájával, ütött-vert térdével, és nyíratlan frizurájával. – Gyuszikám, vigyázzon Bélára! – kiáltott a néni, mert a vonat nekirugaszkodott a síneknek. – Jó fürdőzést, Pondoray néni, vigyázok… majd írunk… Bütyök karján felöltő, mellette szép bőrönd, lábán vadonat “tiroli” bakancsok, vastag térdharisnya és golfnadrág. – Bütyök, ez te vagy? – de most már a régi szeretettel rázták egymás kezét, és a vendég szokott szerénységével mosolygott. – Géza bácsi pénzt küldött. – Lehetetlen! – csúszott ki Gyula szájából. – Mért volna lehetetlen? Mindig mondtam… – Ez igaz! – és Gyula azt gondolta: íme az álmok valósága. – Hoztál valami rendes ruhát is? Mert ebben nem jöhetsz a berekbe – ott élek, mióta lejöttem… –, de gyere, ezt a kocsin is megbeszélhetjük. Bütyök megemelte kalapját Balázs bácsinak, és a kackiás fejfödőt szemébe húzta, mert szembe sütött a nap. Elindultak. – Hogy nézel ki, Tutajos? – Hogyhogy? – Mint egy – ne haragudj – betörő… a kezed, az arcod… Te mindig olyan rendes voltál… – Majd nézd meg magad egy hét múlva! – nevetett Gyula Lajos. – … és olyan más vagy! Egészen más… de mintha… és olyan kemény fogása van a kezednek. Milyen a tenyered? – Feltörte az evező… – És a képed? – Rosszul fogtam a puskát. – És a térded? – Sás meg mindenféle tüske. – Ez a te puskád? – Persze… tudod – nyelt egyet Gyula –, én használom. Amúgy… Matuláé. Tegnap lőttem vele egy nyári ludat. Most jut eszembe… Gyula benyúlt az ülés alá. – Álljunk meg, Balázs bácsi. Én is éhes vagyok… ez abból a libából való. Tutajos kirakta a libahúst és a kenyeret. – Láss hozzá, Béla! – Itt? – Hát hol a pokolban, csak nem szállunk le pár harapásért… Egy darab húst tett kenyérre, és előrenyújtotta. – Tessék, Balázs bácsi. Tegnap lőttem, Gergő bácsi sütötte, nyárson. Bütyök ekkor már engedett az előkelőségből, és pár perc múlva csak a zsíros papír emlékeztetett Ladó Gyula Lajos első libájára.

főleg a várakozás beteljesülésével. de a kocsis megrántotta a gyeplőt. ne másszon fel az öreg. a lúgtól kimart kezekre. a tájat és az öreg kocsist. amelynek valósága eddig álom volt csupán. elvénült lábakra. most kezdett ragyogni az örök anya. de hozom a koffert. ahol Matula éppen partra húzta a csónakot.– Köszönöm szépen – nézett hátra az öreg kocsis –. szenny és vér. Mehetünk? – Menjünk. a mosóteknőre. erre az útra. de a csecsemő él és megmarad. – Jó. aztán úgy látom. Bütyök – gorombáskodott szelíden Tutajos. mint az emberi jóság bölcsőjét. Bütyök egyedül maradt Matulával. Nem volt ez kiformálódott gondolat. Mióta iskolába jártak. Aztán – mérte végig a fiút. Gergő bácsi. – Kezd embörösödni – mondta bizalmasan. és ostorával a vízre mutatott. – Van másik is. amik elmúlnak. és Bütyök tág szíve azonnal befogadta az öreget. és úgy érezték. aztán hosszú ideig nem szóltak. mi? – tette hozzá Matula. mindig egymás mellett ültek. jó az öreg a háznál… – Ha egy csöpp esze sincs. hogy gumicsizmát hozzál. Érzések voltak csak ezek a kusza gondolatok. Pondoray Béla. Béla. – Isten éltesse! – fogta markába Bütyök kezét. aki fejével Gyula után intett. az udvar sivárságára s arra az árva hársfára. igen jól esett. hogy eljöhettem. hogy mindig készültek erre a nyárra. Balázs bácsi. – Hanem – nézett végig Matula Bütykön – ez a ruha alighanem meleg lesz. és Gyula Bütyök vállára tette kezét. de hallgatásuk ezt a gondolatot ringatta. hogy itt vagy. és a mama is… küldött neked egy skatulya túrós rétest. jól megleszünk mink hárman. – Gergő – mondta a kocsis. – Alig ismertem rá. – Hoztam. – Nem is gondolod. mert éles füttyszó szállt a dübörgés széles morgásába. és nem is tudták. hogy barátját újra láthatja. amikor dübörögni kezdett alattuk a híd boltozata. – Matula bácsi… – álmélkodott Gyula – mit akarhat? Gyere. mert minek cipekedjenek vele. – Nagyon köszönöm. az út végtelenségét. Szóval köszönöm és… – Ne marháskodj. mennyire örülök. hogy itt vagy… Bütyök egyelőre nem válaszolt. amely körül fájdalom van és a vajúdás gyötrelmei. hogy legyüvök a csomagokért. elfelejtettem megírni. aki kicsit zavarban volt –. amiben a mama mos… Elhallgatott a két fiú. és az anyára gondoltak. mert nem tudott mit mondani. – Már nagyon vártuk. A kocsi nekizördült az útnak. érti ez a Gergő a libasütést. a Nyár. . de egymást érezték benne. Gyula. Tudod. – Ez a Zala hídja – intett Gyula a híd vasíve felé. Körülöttük most ébredtek a vizek és a nádasok. és a fiúk gondolatainak alján hála lobbant a megváltozott idők eljött új nyara felé. – Igaza van. amelyben visszeres lábú mosónék nyaralni és gyógyulni utazhattak. Bütyök. amelynek vándorló árnyékában idegen ingeket tisztított egy fájós lábú öregasszony. Matula megbökte a kalapját. Gergő bácsi. és kezet nyújtott. a messzeséget s a szabadságot. az elmúlt éjszakával. Bütyök – mondta Tutajos. az utazás izgalmaival. Puha lelke csordultig volt a tájjal. hanem meg kell hagyni. mert szíve tele volt gyengédséggel –. – Akkor jó. nekem meg eszembe jutott. hogy Bütyök tulajdonképpen most érkezett meg. – Azt nem mondtam. ez itt a barátom. – Gergő bácsi.

– Összeesküvés – ordított –. de nem baj. szegény Gyulám. az “szép nap” lesz? Távozz. köszönöm a mama nevében is… – Mi a fészkes fenét? – Mert én azt tudom… – Mi a fenét tudsz? – Hogy tetszett írni. és örömet szerzett neked. nem is gondoltam. ami tegnap hullott el baromfivészben. meg a százast is… – Nem írtam. mindig ilyen. Ügyesen beszéltél. – Bütyök – dördült meg a doni kozák kórus legmélyebb basszusa –. hogy az enyhén megroskadt. hogy a pár kósza légy fejvesztetten menekült. – Helyes! Az úgy is illik. azt hiszi. aljas összeesküvés! Jöhet az a vézna csibe. Utálok írni… igaz. nem kérdezett senki! Köszönd meg Bütyöknek. és lássuk azt a kendermagos csontvázat. hogy barátján segítsen. mint mindig. úgy vélem. – Ne hallgasson rá. Tutajos. az örök tűzre. . aztán egy szép napon megüti a guta. Igyatok. téged. – Tutajos – reccsent rá nagybátyja –. Tutajos. Mi van az ebéddel? – Ki van merve a leves. mióta nevelőapád kézbe vett… Gyula elpirult. mert kocsi állt meg kint. – Szerencsétlenek! Nancsi néni levese az asztalon van.Matula – természetesen – most sem tévedett. mert levest egyszer sem ettél. és vállát helyreigazította –. – Miii. ezenfelül pedig. Bütyök elakadt. hogy úgy nem főz senki. – Gondolom. ilyent nem… – Tutajos – nézett rá nagybátyja. – Bütyök azt akarja mondani… – fölényeskedett Gyula. hogy az öregasszony szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől. gyerekek… De aztán egyszer csak az ebédnek is vége szakadt. és István bácsi megtörölte a száját. Nancsi néni? – Igaz. ha a felelésben megállították. Evett a két gyerek. és itt összevissza lötyögtök… Vályúhoz! Így aztán kútba esett Bütyök szépen kigondolt hálaszózata. hogy ilyen aljas vagy… – Ez az igazság! – Persze. boszorkány. mire a vastag gazdász akkorát nevetett. miket eszel te odakint… – Hát bizony. Bütyök. fiam – simogatta meg Bütyök fejét az öregasszony –. mint Nancsi néni. csak a fejed a régi! – és olyant csapott az ifjú vállára. amire egyébként is rátelepedett a leves nem közönséges illat. ha még itt valaki megköszön valamit. hogy eljött. hogy a vendég kevesebbet eszik. barátod egészen elvadult. és szeme csillogott –. és több marad neki. de az ifjaknak előbb át kellett esniök egy valódi és ünnepi jellegű Nancsi néni-féle ebéden és István bácsi ugyancsak túlméretezett vállveregetésén. már nem is füllent… – Nem is szokott! – mondta Bütyök és Nancsi néni is. Látod. – Remélem. – Azt maga Gergő bácsi is mondja. Bütyök. – Már megköszöntem – sértődött meg Tutajos. nem ebben a Váci utcai pompában akarsz a berekbe menni? – István bácsi – pirult el Bütyök.és ízfelhője. de a csodálatos hang tulajdonosa ezt nem vette figyelembe. szavamra: kupán vágom. – Mellébeszélsz.

mióta ismerem.” Képzeld. – Ez nem igaz. de Kengyelné a vállamra tette a kezét: “Nem lesz semmi baj. Pedig ha tudná… – Mit? – Kengyel jövőre nem jön vissza… Tutajos megállt. el van keseredve. egy ilyen szép nő előtt hülyének lenni… – Erre gondoltam én is. azt hittem. ha lesz időm. mondja meg Ladónak meg a többieknek is. ugye?” – Rémes – ijedezett Gyula –. ott is otthon vagytok. ide a berekbe. És a következő percben aludtak. mert Bütyök az otthoniakról számol be. Kengyel egyetemi adjunktus lett. amikor akkora volt. ez a nő máris mindent tud! A számtankönyvet el kellett volna hozni… – Elhoztam – mondta Bütyök –. mint egy kukoricacső. mit tudsz a fiúkról? Emlékszel még erre a hölgyre?” “Igen – mondtam –. majd elsüllyedtem. de Kengyel már messziről integetett. vége a szép vőlegénységnek – folytatta Kengyel –. gyerekek. az az Éva… Nagy zavarban voltam. azután azt mondtam: gratulálok.” “Sajnos. Bütyök. Képzeld! Ott előttem… Most már Tutajos is nevetett. és az az Éva tényleg számtan-fizika szakos tanárnő. bár Gyula duzzogott. Képzeld. – Úgysem tudunk aludni. az a Tutajos. Itt is. hogy lejövök hozzád. a tanár úr menyasszonya. mintha látnák még István bácsi túlméretezett terjedelmét. “Hát úgy nagyjából… Kengyel Miklósnénak hívják. A két fiú is az ajtóra nézett. meg. úgy kell mindent kihúzni belőled. jó. “Szervusz. Karonfogva. Rekkenő délutáni meleg van. és megcsókolta Kengyelt. A nő meg nevetett. mondtam a mamát. amit le lehetett vetni.– Vigyázzatok egymásra. add át üdvözletemet. Mindennap két számtanpéldát kell megcsinálnia. S az öreg Dub elviszi valahova ellenőrizni. az ő becsülete forog kockán. Szervusztok. beugróm valamelyik kapu alá. Képzeld. hogy meglássanak. ha Kengyel jövőre előveszi a tanítványt. “Az kell Ladónak – mondta –. Bütyök. az ebéd omladozó emlékeivel. – Mindig ilyen volt – nézett utána az öregasszony –. most már a feleségem. bár levetett mindent. De ők nem. elájulok… egy nő! – Borzasztó – helyeselt Tutajos is –. Aztán mindjárt téged kérdezett. én pólyáztam valamikor. talán megnézlek benneteket – ezzel kidöcögött a szobából. huj! Mekkora madár! . De most már kezdenek felébredni. de fantáziájuk lusta volt már.” A nő meg nevetett. mire elindultak. Jó délután lett. s egyszer csak ott vannak. mert ugye… úgy össze voltak bújva… nem akartam. Jó kezekben hagylak benneteket az iskolában is. képzeld. és sehogy sem tudták elképzelni a ház urát akkorának mint egy kukoricacső. – Egyszerre nem tudok mindent elmondani… szóval megyek az utcán. – Mért ne csókolhatta volna meg. Az öregasszony könyörtelenül lefektette őket ebéd után. hát akkor… – Sajnos. Egy olyan szép lány… azaz asszony. pedig régen ismerem. mert elképzelte Bütyköt ott az utcán. és napszemüveg alatt izzad. jöttök-mentek. Ladó. nem a menyasszonya. hogy vagy. gondold el. – Hát beszélj. – Szegény… – Janda meg Acélt öli. amikor akartok. Kitől hallottad? – Kengyeltől. Bütyök – mondta Kengyel –.” “Tetszik ismerni az illetőt?” – kérdeztem. Minden délután a nyakára megy. de olyan hirtelen jött. már nem – mondta. ha a felesége? – Jó. – Dubbal is találkoztam – mondja –. Gondoltam. mint egy zsandár. és hallgassatok Matulára. Bütyök is csizmában lötyög. tudod. és hogy megmondom a fiúknak is. Gyula néha megáll. azt mondja.

– Tartsd eléje a húst. csak hallgatsz. – Menj csak. hogy itt minden közös. és ha kettőt akarsz neki adni. ami azonban inkább enyhe dorombolás volt. – Ide gyere. – Bütyök. Gyorsan összeszerelték a botot. Ma halat ennénk. – Meg is látszik.– Vörösgém – legyintett Tutajos –. – Hoztam rántott csirkét. hát kettőt adsz. nem hallod? Csikasz ezek után kelletlenül elindult. hogy azonnal adjam oda. – Jövünk. És ha az enyémből adsz. Bütyök ezek után magához ölelte a jeles ebet. és Matula mosolygott. Hát csak pakoljanak le. te Bütyök. és kiváltottam magamnak a horgászjegyet is. megöl a kíváncsiság. nem adhatnék neki egy darabot? – Adjál. a határtalan nádassal és határtalan éggel. Hárman csak összeszedünk valami vacsoráravalót. meghajlította. vegyél ki egy szárnyat a csirkehúsból. hosszan nézte a szárnyat. Mutasd már azt a horognyelet. ne légy szemtelen. Csikasz evett. A kis kutya Bütyök combjára hajtotta fejét. – Majd vacsora után. Majd odaadom az én készségemet. de ne feledd el. Gyere. mint az enyém. Bütyök tehát két darab rétest adott Csikasznak. – Hát elvehetem éppen… – és rendkívül óvatosan kivette Bütyök kezéből a szárnyat. Erre gondolhatott Matula is. Szeme megenyhült. Gergő bácsi. Megnézte a kunyhót kívül-belül. Csikasz rövid pillantást vetett Bütyökre. nem mozdult. Csikasz. Gergő bácsi! – Látom. Gyula. – Ugrósdi bácsi választotta. de kicsit még morgott. és Tutajos megsuhogtatta. Beajánllak Csikasznak. – Tutajos. Csikasz. és úgy nézett a zömök ifjúra. – És biztos. – Hoztam. mintha azt mondta volna: – Akár a fülemet is meghúzhatod. ha lehetne. hogy Gergő bácsi fog halat? – Nyugodt lehetsz. Eredj attól a doboztól. majd megismered őket. Csikasz talán elibe szaladt volna Gyulának. és tartsd a kezedben. ez igen! – és megnyalta a szája szélét. – Most jut eszembe a túrós rétes is… mama meghagyta. Csikasz pedig farkát behúzva közeledett. – Ez igen – mondta –. de ne ácsorogjunk. – Jobb. pedig azt nem szeretem. – Lassan simogasd meg. és közeledett. mert a vacsorát még meg kell fogni. – Hogy milyen vagy. és kötelességszerűen morgott. mert már a folyóparton találták. s utána lenyalta Bütyök kezéről a maradék zsíros prézlit. aztán gyüjjenek. a barátság kedvéért. – Az eláll. a kutyámat ügyesen elszédítették. Megállt és morgott: – Azt a másikat nem ismerem… – Ide gyere! – csattant rá Gyula. de meglátva az idegent. Bütyök. azt is mindig a magadéból adtad. és holnap csinálunk olyant. és mi is fogunk. Csikasz! Bütyök tele volt a rét szagával. Csikasz társaságában. A kutya Matulára nézett. és csak mosolygott. – Megjöttünk. mint Matuláé. mert kapás alig van. . de három lépéssel a fiúk előtt megállt. s ezzel előkelő helyet foglalt el Csikasz szívében.

mint három kárókatona. Bevágsz. mire Csikasz azonnal az élre penderedett. – Vigyázz! – mondta ekkor Gyula. aztán fékezz. mire Matula bólintott. Kicsit meg is sértődött. ahol csirkeszárnyat és túrós rétest osztogatnak előkelő jövevények. vagy legalábbis nem az a Ladó. – Figyeld. nem akarok szégyenkezni. – Sokáig ne maradjanak. Béla meg kukaccal. és ha nem nézel oda. – A fényképet elhoztad? Micsoda finom orsó! Bütyök. mint egy kanászostorral. és a horog visszatérőben Gyula karjában akadt meg. Csikasz különösen szerette az olyan társaságot. mint az. világos beszédet. Próbálja meg szöcskével. két vidámat vakkantott. Kezet csókolhatsz az öregnek. Gyula. hogy: “nemigen”? Életedben sem horgásztál igaz? – Persze – hökkent meg Bütyök. – Géza bácsi küldött pénzt. Elnöke volt a “Poszeidon” horgászegyesületnek és alelnöke az “Öreg vidrák” asztaltársaságának. de Tutajos. Bütyök horgát is Gyula dobta be. mert Csikasz sokat volt egyedül. máskor vigyázz. hogy ne csapkodj a horoggal. mint valaha a Dunában. itt van. kissé meghajolva. hogy Bütyök megfogta. Matula előbb elment előkészülni a vacsorához. Bütyök. – Jaj. írunk Géza bácsinak. tálén megindul a kapás. amikor leselkedik. Csend maradt. mert fa sincs. igazán mindent hoztál. akit eddig ismert. mert Gergő bácsi vár. Bütyök. Úgy volt. ahol nagyobb halak születtek. gyerünk – mondta Gyula pár perc múlva. aztán csak a három szótlan horgász maradt a parton. mert Matula is csak egyszer mutat meg valamit. Pár keszegecske. mit hoztál még. A nap a hátuk mögött volt. – Na. az úgy volt… – Ne magyarázkodj. én még nemigen horgásztam orsóval… tudod. s a szakálla félig még kívül volt. és szerette a társaságot. az enyémen kenyérgombóc van. aki Ladó Gyula Lajostól nem szokta meg ezt az erélyes. Ötven éve horgászott. Bütyök valósággal elhűlt. Horoggal fogta meg. Majd ha alkonyodik. mint az ostor. hogy itt minden közös. ne haragudj! Szerencsére a horog nem volt mélyen. – Bocsáss meg… – Hagyd a pokolba a bocsánatkérést – nyomkodta Gyula a sebet –. Tanultál belőle. a hal lemaradt. és árnyékuk észrevétlenül hidat vert a vízen. hogy Bütyök széles lendülettel vágott be. majdnem semmi. ami van. nyavalyoghatsz magad. – Mondtam már. még az apa is. – Biztos megörülne neki. de nem szólt semmit. – Viszi a horgodat valami. És este lett. – Nekem is nevelőapám lesz.– Igazán jó bot – mondta Tutajos –. és ezzel vége. Ugrósdi bácsi lakatosmester volt. – Mi az. hogy megfogtál. Röviden vágj be. a mennykő csapjon a horgodba! Az eset úgy történt. – Bütyök – álmélkodott Gyula –. Ez nem Ladó – gondolta –. a horogzsinór hátravágódott. mit gondolsz? – Mondtam. és Pondorayékkal egy házban lakott. mint máskor. – Ugrósdi bácsi csomagolta. megfogta – Tutajost. . – Tudod. a nevelőapánk. és nem történt semmi. az – Ugrósdi bácsi megítélése szerint – erősen csökkent értékű halandó lehetett csak. mire Tutajos feljajdult: – Ne húzd… ne húzd. de most már ne szerelmeskedjetek. igen. hogy szerelem fel. de szedd már ki. – Semmi – nézett fel Matula –. s aki nem volt horgász. aztán ott az orsó.

és érzem is. kisfiam…” És most a fiú nagy. mert Gergő bácsinak kell a fa. mintha kiugrottak volna a füvek éjszakájába. de ha mégis előfordult. mert valószínűtlen volt a környezet a tegnapi kis szoba után. hogy. de a kis kutyát most nem lehetett látni. mert erős íze van. Majd megsütjük neked. amely felett mintha lágy selymet húzott volna végig a nagy nádas mély lélegzete. min egy hasáb fa. de ezt vihar. fékezett. – Tutajos. fiam?” Ez azonban ritkán fordult elő. Tutajoskám. Lehet. hogy a csuka akart elhelyezkedni a halászlé tetején. de minek is színezted volna ki. A botod meg add ide. meleg szeretettel gondolt anyjára. az ügyvéd urat és Lapickánét. Hallgatta a fiú az éjszakát. de az elmúlt nap rohanó. Fáradt volt a fiú nagyon. de mit is válaszolt volna? Bütyök dicsérete elomlott benne. Ismersz mindent. hogy a mama mikor alszik tulajdonképpen. amibe mindjárt belebújunk. mert – ezt nem szabad elhallgatni – mértéktelenül sokat evett. mester vagy! Tutajosunk talán elpirult az őszinte csodálattól. A csukád jó fél kiló lehet. nem is tudta. – Engedd. aki beosztotta az ingeket és törülközőket. csak úgy mondod… meg a tizenkét kilós harcsát is… – Csak nem gondoltad. mert ráízlelt az orsó használatára. Ha ott így felül. – Nézd a kezem. munkát és pénzt – egyedül csak őérette. és izgalmában reszketett. És csak most gondolt arra.És Bütyök bevágott. csak hogy… éppen hogy… szóval. – Ne! – állította meg barátja. mindenesetre felült és sóhajtott. hogy hazudok? – Áá. és hallgatta az ismeretlen hangokat. és nem hagyta aludni. az álomra készülő tüzet. amit Bütyök egyedül fogyasztott el ünnepi érzések között és három tányér halászlé – után. azonnal átszólt volna édesanyja: “Miért nem alszol. gyönyörű volt. Tutajos. az időt. miért. amit mondtam. hogy beszélgessünk valamiről… – Bütyök. mérlegelte a hal erejét. Én is eltettem. és mélyen lélegzett. Matula parádés rózsaszínre sütötte meg a csukát. az el nem égett fadarabok füstje elveszett a sötétségben. ez az a fűzféle cserje. Azután felült. A tűz már csak parázslóit.és puskavert ábrázatán egyáltalában nem lehetett meglátni. Mi lehetett ez? – akarta kérdezni. így… – figyeled? – Igen – rebegte Bütyök –. – Rengeteget tudsz. és olyan jól esett. dehogy. és a végén egy szép csukát vezetett a szákba. – Gyula. színes filmje még mindig ott pergett gondolatai között. – Két héttel ezelőtt annyit sem tudtam. te igazán mindent tudsz… most már a libát is elhiszem… – Hát eddig nem hitted el? – döbbent meg Gyula. Bütyök sóhajtott. vagy: “Az éjjel úgy osztottam be. az állkapcsát meg elteheted emlékbe. . de a parázs felett néha kék lángocskák táncoltak végig. igazán nem hittem volna. Gyula erre már nem válaszolt. és igaz is… a csukát vihetem én? – Persze. de Tutajos feküdt. Mutasd – és már nyúlt a hal felé. hogy az éjszakát akarta nézni. hogy minden válasz csak rontott volna rajta. amit Gyula tartott a hal alá. amelyek felszálltak s elenyésztek. amikor így is szép. majd kifárad… Közben Bütyök lehiggadt. Tutajos. már csak Bütyök volt ébren és talán még Csikasz. – Mi között? – Rekettye között. de ez halászlébe nem jó. És amikor megroskadt a tűz. engem már megharapott egy. zümmögtek és ellobbantak. anyját mindig ébren találta. lehet. mert Bütyök jó alvó volt. Majd én kiveszem a szájából a horgot. – Tudod… azt gondoltam. és Matulának csak fehér haja látszott. mert én jobban ismerem a járást a rekettye között. Gyula. az valóság! – Most már látom. Reggel sokszor azt mondta: “Már az éjjel elgondoltam”. és a halat is segíteni kell megtisztogatni. mint te… de most szedjük össze magunkat.

Tutajos! . nézi a tüzet és rákuvikol. hogy majd reggel megkérdezi. hiszen a kunyhónak csak oldala volt és hátulja. aztán óvatosan oldalt fordult. – Fijú. – Ezeket kellene mind kiirtani. – Miért? – Bütyök. és a másikban mintha tenyérre vehette volna a csillagokat. hogy: fijuu… fiju?… – Kuvik. hogy Tutajost meg ne lökje. Matula ágya üres. hűvös reggel. amely minden ajtónyitásra rosszul lett – és valami zagyvaságot hányt ki az utcára. hogy aludtál? – Jól. és törött csonton kínlódik hetekig? És amikor a rákot élve dobják a forró vízbe. – Bütyök. úgy aludtál. Hazagondolt egy pillanatra. csak valami vörös derengés ködlőtt az álmosodó hamu felett. – Sokáig fenn voltam még. mááá… – Valami megfogta a nyulat. hogy: máá… máá. Itt általában úgy összefolytak az események. – Szervusz. Bütyök. “Talán a mama is alszik már” – gondolta. Pláne a baglyot… de hát ez ritkán sikerül. ne légy vérszomjas. vagy szereti a tüzet. azt csak egy másik kuvik tudja. világos. és hagyta becsorogni az éjszakát. – Lerázza? – Úgy értem. bár a vidra ritkán fog nyulat. amikor ti már aludtatok. – Akkor inkább róka vagy vidra. hogy alig lehetett szétválogatni őket Bütyök csak éppen lehunyta a szemét. és – olvastam valahol – amikor a nagy tengeri halból csak darabokat vágnak ki. villamoszörgésre. a néma kis szobára. hogy a nyuszi rémületében valami sűrű bokrok közé rohan. a társtalan öreg hársfára. Itt nem volt “kint” és nem volt “bent”.Bütyök szíve kinyílt. Minden este megjön. görény vagy hermelin fogja meg. s amikor kinyitotta. Hosszan jajgatott? – Nem. Te Gyula. fijú-fijú – szólalt meg ekkor egy kis kuvik. mi tesz úgy. ha ugyan le nem rázza a támadót. hogy vakon fütyülve. régen fenn vagy? – Nem akartalak zavarni. és benne voltak mindazok. Itt minden kint és bent volt egyszerre. Vagy csodálkozik. Ezeknek annyi joguk van élni. hogy felébredjen. hogy egyik pillanatban elfáradt a szeme az irdatlan magasságban. és elöl nyitott volt egészen. mert benne volt a mama is. – De gondolt el: mit kínlódik az a szegény nyuszi… – És amikor te rosszul lövöd meg a nyuszit. meg ügyi hogy: máá… máá… mááá… – de nagyon keservesen. ezt én nem tudom. mi szól úgy. ámbár a jeles ifjú olyan mélyen aludt. esetleg valami nagyobb bagoly. hogy az ítéletnapi harsonázás után is még külön meg kellett volna rázni. mint neked. a Kopár udvarra. talán vidra. hát tovább sír szegény. az nehezebben gyűri le. És itt ez a suhogó csend! Ez a reszkető némaság! A nagy nádas víz. Ezt még Matula sem tudja. hogy kíváncsi… – Aztán még valami úgy jajgatott. hogy bódultán marad a földön. és a fiú csendesen lefeküdt. még sötét éjszaka volt. s az alsó ágak úgy levakarják még a görényt is. vagy haragszik. A tűz már alig világított. hogy a jófogú “vadász” átharapja a fecske fejét? – Ez nem igaz. és kinyitotta.és mocsárszagú lehelete s a csillagos ég a maga mérhetetlen messzeségében és közelségében. és Bütyök eltette ezt a hangot is a többi mellé. az italbolt kásás hangú hangszórójára. mint a kő. Ha nyest. és Tutajos néz rá éber szemmel. frissen maradjon? És amikor a rigónak kiszúrják mindkét szemét. – Mi? – Talán róka. Lehet. hogy a vásárlóknak napokig élve. hogy fii-ju – fii-ju. a hálóba csalogassa vándorló társait… és amikor a hálóba akadt fecskét úgy ölik meg. akiket szeretett. Amikor lehunyta.

Gyula pedig úgy érezte. Gondolod. újra el kellett lökni és egyenesbe fordítani. – Ne félj. Bütyök. inkább gyere fürdeni. igazi tutajos vagy. a feltört tenyér. utána elénekli a Santa Luciát. Persze. Akkor aztán a mama vett egy valóságos sortot. rövid alsónadrágban. Akkor azután Gyula megmerítette a lapátot. a tudatlan hetykeség letörése s a szégyenkezés. Bütyök. neki a partnak. amit elhoztam. Muzikális nép. ha megengedi. – Az más. mert Bütyök alkalmazkodó. Házat ugyan nem döntött. mintha legelni akarna. mintha hátra akart volna nézni. Gyula ellökte a parttól. – Jó. és megköszöni a Madonnának a holt madárkákat. hogy feljelenti. jó fiú volt. Bütyök nagyon erős fiú volt. hogy férfiak alsónadrágban mászkáljanak. Bütyök? – Az udvarban. Micsoda vadember lett ebből a Ladóból! – gondolta. Te. Gyula. hogy volt év. és Bütyök belevágott a vízbe. most tökéletesen utánozza Matulát. De ez most mind valóság volt. Bütyök erre a másik oldalon vágott be a vízbe. Ezt. – Sortban? – Hát ahogy vesszük. és mintha kajánul azt mondta volna: – Ejha! Ez volt aztán a lökés! És csendesen megfordult. sőt ment is a parton pár lépést – kézen. nem lehetne kicsit csónakázni? – Tudsz evezni? – Persze. az ormótlan alkotmány szinte szaladni kezdett a vízen. s a csónak. de bemutatott egy remek kézállást. és valóban jól meghúzta az evezőt. – Hideg van még. Tutajos. és úgy érezte: most. Bütyök elragadtatásában megnyalta a szája szélét. amikor a párizsi vásárcsarnokban négyezer pacsirtát adtak el ínyenc franciáknak. – Szóval ne akarj mindent kiirtani. de azt nem lehetett mondani. a megkínzott izmok. farát megriszálta. mint a vízipók. A csónak nekiugrott a víznek. A vidám olasz vadász átharapja a fecskemadár fejét. A csónak ekkor már egészen kitette orrát a partra. hogy a pacsirtáknak is a “fény városa” Párizs? – Lehetetlen… és kik. melyet azonban megelőzött a nevelőapa kemény oktatása. és ez valóság. olyan erő lesz benned a fürdő után. és az is valóság. akik a fecskék fejét?… – Olaszok. – Tutajos! Csodálatos! Ezt elmondom a fiúknak… igazán.– Ezt én komoly. ha itt ez a szokás… Fürdő után azonban Bütyöknek el kellett ismernie. Bütyök meghökkent. amikor róla is kiderült. Az evező meg sem loccsant. – Hol sültél le ilyen szépen. Bütyök… – Mért lenne más? Csónak – csónak. Tutajos. hogy a mosakodásnak ez a kiadós formája csakugyan okos dolog. egyenesen beleevez a kelő nap végtelen glóriájába. ezt meg kell tanulni. tudományos könyvben olvastam. – Azért kell fürdeni. Bütyök dühösen vakaródzott. Na. mert Bütyök békés természetű fiú volt – és ház egyébként sem volt öt kilométeren belül –. A Városligeti-tavon is mindig én eveztem. – Mi a fene van ezzel a csónakkal? – Cseréljünk helyet. mire a csónak simán visszafordult. csak gyere! A vendég feltápászkodott. Lapicka kisasszony mindenesetre azt mondta a házmesternek. de nem szólt. – Házat dönthetsz. nem élőt. Lapátol az ember és kész. ha én meghúzom… Elkötötték a nehéz csónakot. . orrát feltartotta. Bütyök. Mamának segítettem teregetni meg egyebet Persze. hogy lelkesedéssel követte barátját. Tutajos. – Jól van.

– Jó étel. és olyan szeretetteljes elragadtatással ült a deszkán – ahol a béka szokott napkúrázni –. és akkor már nem gondol úgy rájuk az ember. – Visszafordulunk – mondta Tutajos –. hogy elmondja-e a hibázást – és egyszer már rá is lőttem. mert Gergő bácsi esetleg keres bennünket. csak délután érek vissza. – Gergő bácsi – lelkendezett Bütyök –. Matula megfordította a piruló kenyeret. s a kis szárcsák elmaradtak mögöttük. és Gyula a part mellé evezett. hogy bizonyos gyakorlat és fáradozás után talán a számok tengerén is lehetne ilyen simán evezgetni a jelesek dicsőségében… Bütyök megérezte a pillanat nagyszerűségét. – hazudtál!” – … rosszul mondtam – nyelt egyet Gyula –. kocsonyás halászlémaradék megbékítette. – Piii… piii… és nem is félünk. Gyula. A kunyhó előtt égett a tűz. Bütyök is szuszogva táplálkozott. – Valami kis fekete madarak jönnek – mondta Bütyök. és arra gondolt. mint az… mint a – mellébeszélés. és ez sokkal érdekesebb. Azt gondoltam. de a tepsiben más formájuk van. hogy szépek. – Szárcsák. Ne szépítsd a dolgot. – Piii-piii – mi csak erre megyünk… – Ne mozogj. – Tíz forintot adott a mama. A reggel ekkor már teljes ragyogásában szétterült a berek felett. ahol voltunk. aranyosak voltak. aztán kikötöttek. pücskörésznek a tavon. de amikor felemeltem a puskát. – Sokan nem szeretik. és elrántottad a puskát. A csónak simán siklott a vízen. az igaz. Ez a Gyula úgy evez. és Matula kenyeret pirított. ha megsimogatnám őket – suttogta. – Lehet – gondolkodott el Bütyök –. de megijedtél az orsóberregéstől. és a hal sem lett meg. nem akar hozzá egy kis csípős zöldpaprikát? – Dehogynem – mondta Bütyök. mint egy vőlegény a gondolában. de félelem nélkül bogarásztak. de szavamra odaadnám. amit Nancsi küldött. Ennivalók voltak. – Egy hete éppen úgy eveztem. és kicsit mintha mosolygott volna. elcsónakáznak. Kedvesek… inkább sose egyem húst. hogy az vitte el? – Láttuk… – Tutajos gondolkodott. mert belül valami megszólalt: “Tutajos. hogy Matulánál mit jelent a csípős. Gergő bácsi? – Látja… Tutajos bosszankodva ment a tányérokért. abban a pillanatban volt erős kapásom. miért kellett ezt mondanod? Miért? A kánya éppen csak hogy az orrodra nem szállt. láttuk a szárcsákat. de aztán a zsíros. a számtan. Ez megint teljesen felesleges kérdés volt. Végül a madár is elment. A gúnyhóból is leskelődhetnek. Hárman voltak. Biztos. csak meg kell nyúzni őket. – Persze. de egyet elvitt közülük a barna kánya. mint te – szólalt meg Gyula. – Nem úgy értettem – kedvetlenedéit el a fiú –. Mit eszünk. és Gyula mosolygott. Vigye el a messzilátót is. Bütyök. és – elkéstem. mint egy tengerész. tudja. Ő is folyton tanul… – Mama nekem dolgom van. de azt a kányát igazán meglőhetnéd. Tanulja meg Bütyök is. Ez az igazság.hogy nem tud evezni. rosszul fogta az evezőt. hanem evezni nem tudok. – Csónakáztak? – Igen. – Gergő bácsitól tanultam. olyan szép kis állatok. A kis madarak áteveztek a túlsó partra. – Nagyon finom ez az izé. Tutajos. – A puskát elvihetem? . Ebédre megeszik a rántott csirkét. igazán nem… Gyula elindította a csónakot. És – csodálatos! – Kengyel jutott eszébe. pedig jó húsuk van – bólintott az öreg –. – Nem vagyok vérengző. nem hogy messze volt. de – messze volt… Ebben a pillanatban loccsant a víz.

– Ezt a mihasznát ne kössék meg. Képzeld el. De… – Gergő bácsi! – Ne mondjon semmit. – Még – nyögött Bütyök – kérek… – tette aztán hozzá. Ne fordítsa ember felé. és vijjogott néha. ha mellette is maradnak. még töltetlenül se. egyen rá a zsíros kenyérből. aztán ha leég a gunyhó. mintha parazsat nyeltem volna! – Nagyon jófajta paprika – bólintott Matula –. de szólni kell Gergő bácsinak. a lányom mindig elteszi a magját… Hogy a tűz vesse fel a magját – gondolta a lángoló szájú ifjú. Csikasz egy darabig nézett utána. A folyóban aztán kifürdi az iszap ízét. – Gyönge a legény. – Ugyan. vagy csónakba ülnek. aki értékes falatokkal szerezte meg Csikasz első osztályú bizalmát. mint egy karmester. és ha viszi. aztán Bütyök mellé hasalt. – Vigyázunk. – Huh – mondta –. Szóval: arany… A kincskereső vágy csendben játszott még velük egy darabig. – Szél gyühet. mert olyan szokatlanul lusta volt ez a délelőtt. mert a fiúk fantáziája elszaladt a gondolatokkal. – Fene tudja – az öreg körülnézett –. Az öreget elnyelték a rekettyebokrok. olyan tűzhelyet raknék… – Itt nem találsz követ. vegye ki belőle a patront. én nem rakom újra. azután pedig Bütyökre nézett. de ahhoz ásni kellene. De majd megszokja. de szigorúan szóljanak rá. hogy a tűzre most már csak akkor tegyenek. mi minden lehet ott a föld alatt! Egy kis csend lett. hogy itt maradjon a gunyhó körül. Bütyök! Gergő bácsi megmondta. Gergő bácsi. ami égni való. – Hát Gyula. hál vigye. Matula még emlékszik valami falakra. és némelyik hal iszapízű. Bütyök csuklott még kettőt-hármat. de nehezen mozdultak meg. Matula bácsi. a haltartó hálót hozzák át a folyóba. aztán megtörölte száját.Matula nem válaszolt azonnal. mert Bütyök még ebben a forró pillanatban sem feledkezett meg az udvariasságról. – Úgy lesz. de nem szólt. hogy mi minden lehet a föld alatt… Sisakok és kardok… és természetesen pénz. Hát ássunk! – Talán holnap. de még visszaszólt. Még a nádbugák sem mozdultak. és fognak valamit. Szerszámok vannak. de nem lesz ma szél. vigye a puskát Múltkor azt mondtam: viheti. maguk meg mehetnek Nancsi köténye alá. mert a tó vize poshadt. nagyon hallgat az idő. mert Bütyök – amint már mondtuk – udvarias fiú volt. A fiúk még üldögéltek a tűz mellett egy darabig. csak két ölyv keringett a magasságban. – Ha lenne téglánk vagy kövünk. fene tudja. – Igen. Ha a tóban horgásznak. aztán a harkály is igen veszekedett hajnalban. és kitátotta száját. aki felemelte kezét. én nem bánom – folytatta Matula a puskadolgot –. hogy csípős. – Hát szólunk. – Szívesen – és egy ujjnyi tiszta pálinkát adott –. – E-hez… e-hez – hhh… tűz! Vizet! Matula mosolyogva kevert egy kis vizes pálinkát. égjen el. – Háááá… ksszszsz… – Meleg? – Geher – göhő… báá – csii… ez méreg! Gyula majd hanyatt dőlt a nevetéstől. Matula elment. . Bütyök összekotorta a parazsat. hacsak a Tüskevárban nem. A tűz leégett már teljesen.

– Hagyd. Tutajos. csak azért. de igaz. Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. és majd három méter magas volt. Kívül a szikrázó napsütés. hátha látunk valamit. mert vastag hínárszőnyegre kerültek. – Most evezhetsz. akkor egyenesben marad. közben a kígyó elérte a nád szélét. s egyiken egy kárókatona leskelődött. de egyre nehezebben ment. Tutajos? – A barnakányát meglőném. – Nézd. és örülnek. És Bütyök belátta. Gyula! – Bánom is én! Mi látjuk. mint a kefe. A tavon volt egy másik csónak. az úgy is van. ahonnét Matulával leskelődtek. Sűrű ez. és adj neki egy kis feszítést. Sehol egy nyílás. és Bütyök alig tudta levenni szeméről a messzelátót. Tutajos. – Nagyon hasznos madarak. de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó. A nád mellett menjünk. – Gyalog kellene megpróbálni – ajánlotta Bütyök. Bütyök. Lehet. de add ide az evezőt. A csónak elindult. ott is mélyen benyúlt a nád. Itt a gukker. Balról megtalálta a kunyhót. és ami repült. – Te. milyen egyszerű. Menjünk. “mindenféle csapások vannak benne”. . hogy fiatalok. szélét. hadd tanulom meg. de feltartott szájában egy kis hal vergődött. ezt nem hiszi el senki. El is süllyedhetsz. Bütyök ilyenkor megnyalta a szája. Ebédet viszünk. Gyula körülnézett. De most már szedjük össze magunkat. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –. Ha egyszer eltaláltad a fogást. – Körüljárjuk a tavat. meglátod. s a nádban árnyékos csend. ameddig akarunk. mint a fal. – Nem hiszik el. s amikor kibukkantak egy-egy ilyen nádsarkantyú mögül. – Lődd meg a disznót! Gyula megtöltötte a puskát – valljuk be: kapkodott egy kicsit –. – Gergő bácsi azt mondja. A madársereg messze kitért a csónak útjából. de a csónak egyre kevesebbet rakoncátlankodott. hogy nem olyan könnyű itt valamit. Amikor átrakodnak a folyóról – melyet csak a gát választott el a sík víztől –. Jobbról régi cölöpcsonkok álltak ki a vízből. de én nem látok semmit. – Nézd! – suttogta. hogy elpusztítsam? – Kacsát lőj! – Csak egyet mutass. meglőni. – Összevág a nád. kitömni nem tudjuk. Bütyök. A nádas közé azonban nem lehetett belátni. és ha mondja. toronymagasan szállt a csónak felett. úgy be volt nőve náddal. Mintha egy sötét pálca hasította volna a vizet. és ez a fontos. Körülöttük minden mozgott. fordítsd élére a lapátot. de a nádasban mély lehet az iszap. bár elő kellett venni a messzelátót. A tóba itt is. Tutajos… A mozdulatlan vízen vastag kígyó úszott a nád felé. mert a kígyó nem ment tovább. – Te vagy a parancsnok. Állt. erre való a csáklya. Bütyök. kicsit támaszd a csónakhoz. ott repül két kócsag. Bütyök nehezen találta meg azt a bizonyos fogást. Nem sürgős.– Ölyvek – nézett fel Gyula is. aztán maradunk. hogy tudnak repülni. és nem látsz semmit. Nézd. végigfektetve rajta hosszú rúd. teste szinte merev volt. A csónak állt a vízen. aztán horgászunk. – Lehet. mindig felburrant pár száz madár. és Tutajos még mindig nem lőtt. – Ha meghúztad az evezőt. ráérünk. – Nem lősz semmit.

Tutajos itt megint elővette a csáklyát. Bütyök nem szólt semmit. megnézzük. A kígyóban további két kis hal volt és valami tollas pép. A csónak csendesen úszott a nádas szegély mellett – Bütyök is szépen tartotta az irányt –. csak elővette bicskáját. és a csónakot félig benyomták a nádfalba. De most már ettünk. Evett a két fiú. nem hiszik el! Bika majd okvetetlenkedik. és megsimogatta arcát. . Már fél teste kint volt. Bütyök tehát továbbevezett. és egyenesen átvágott a vízen. aztán nyelni kezdte a vergődő kis halat. sajnálom. jól beállunk a nád mellé. A csónak elfordult. eddig soha nem hallottam. Gyula. – Nem hiszik el. és beleköpött a vízbe. De aztán a bátrabbak már leszálltak. De Kengyel elhinné! – Sajnálom Kengyelt – mondta Gyula –. és úgy érezték. – Együnk. úgy megszorult körülöttük a levegő. mert mintha a csattanás minden madarat fellökött volna a levegőbe. percekkel az éhhalál előtt. a madarak pedig tovább halászgattak. ez aztán a puska! Azt hittem. ami szó. mintha a föld alól jött volna. – Hühű – álmélkodott Bütyök –. aztán a levegőbe. ittunk. ezt sem hiszi el senki. Gyula nyugtalanul nézett a vízre. – Átmegyünk a túlsó oldalra. mint amikor valami autókarambol után elviszik a sebesülteket. elkaszálva a kígyót tartó két szálat is. – Tutajos. füttyögető. kényelmesen elhelyezkedett.A kígyó körültekerődzött két szál nádon. amit Nancsi néni tűzhelye termett. Matula puskája rúgott. de legalább napszemüveget. A puska mélyen beledörrent a napfényes mozdulatlanságba. a sörétzaj utat vágott a nádban. A lövésre millió darabra tört a tó vize. mert felfordul a gyomrom. – így most aztán jól le vagyunk horgonyozva. méltatlankodó sokaság csak nehezen nyugodott meg. és Jogász rossz vicceket mond. Aztán már csak a gondolatok jártak a nádas posvány szagú árnyékában. mert szó. s egy-egy törpegém vágódott ki a nádas falból. amíg átértek. undorító gyűrűiben tartva a két szál nádat –. és lassan elcsendesedett a sokaság. és amikor mindent kirakott. sárgás hasú test ott maradt a nádcsonkon. A robbantás mély moraja megint hallatszott. Ezt már Tutajos nem nézhette. Meleg volt nagyon. Csak éppen hogy nem morogtak. – Robbantanak valahol. s a felzaklatott közönség megy a dolga után. de most már kígyómentes vízen. – Dobd már ki. hát én magara sem hiszem el. Irtó meleg van. – Undorodom. sápogó. de kíváncsi vagyok. aztán fülelni kezdett. Bütyök megette még a kenyérhéjat is. és a károgó. – Nem undorodsz? – kérdezte Bütyök. Éhes vagyok. nem az evezéstől izzadok. becsületszavamra. és tűnt el újra a nádas távolabbi homályában. Tutajos pedig megterített a csónakdeszkán. de a fényes. – Nyomd oda a csónakot. amikor megállt – úgy látszik. ott van még valamelyes árnyék – mondta Gyula –. kiesem a csónakból. összenevettek. vagy legalább kalapot hoztunk volna. mint egy ló. fogyott a madár a levegőből. Távoli morgás hallatszott. Homlokukon patakzott a verejték. de negyedóra is beletelt. felszereljük a horgokat. csak a nádirigó szólt a közelben. mert a madárgyomor veszedelmesen gyorsan emészt. és kúszott felfelé. Talán a badacsonyi bazaltbányában. a napon sem lenne melegebb. csak éppen a feje hiányzott. – Messze lehet – hallgatódzott Gyula is –. És árnyék is van. Tutajos kivette a patront. Nem vagy fáradt? – Semmi ez. elhúzatják az autókat. De a csónak környékéről elhúzódott minden. aztán menjünk innét. hogy elment tőlünk. Bütyök! Ha jól belegondolok. – Valami árnyékot kellene keresni – nézett körül Bütyök –. mi van benne. mint két fiatal farkas.

de a madarak is elhallgattak. – Fogd a csáklyát. – Mit csinálsz? – rémült meg még jobban Tutajos. – Nem érünk ki!… – ordította Gyula. – Ugorj ki. addig kinyomom a csónakot. csak morgott. mert itt veszünk! Csodálatos: fájdalmat alig éreztek és a hideget is csak később. de akkor aztán nagyon. de előttük. Bütyök egy férfi erejével fogta a csáklyát. Sötét lett egyszerre. mint egy gyufaskatulyával. ahova eddig nem láthattak. Tömör falnak látszott. Már erejük határán voltak. olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. elöl már szennyes tajtékot vetett a tó. mert ekkor már ordítani kellett. nem dörgés ez? – Ugyan. és valami nem tetszik nekem. mintha ezer kasza vágta volna egyszerre. hol a kukacos doboz? És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég. hanem arra a nehéz zúgásra. a csónak pedig nehézkesen kibillent végre a nád közül. mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot. de úgy verték a két fiút is. ami alatta jött. de gyorsan! . mint ugrott. átlőtte egy ilyen golyó. jó lesz már… gyere. mintha a rémület az oldalába vágta volna sarkantyúját. Bütyök! A szél úgy játszott a csónakkal. feljebb zöldeskék. mert úgy érezte. de aztán semmit. s a nyílt víz felé hajtotta. fölöttük egyetlen felhő nem látszott. gyere. Hátra ugyan nem látott. Ez a fal most összekuszált törmelékhez hasonlított. Tutajos újra kivizsgálódott. – Szereld le a horgot. és verejtékben úszott. de gyorsan. amely még a villámok cikázását sem eresztette át magán. Bütyökre is ráragadt valami Gyula idegességéből. amikor végre a nádfalhoz értek. aztán hosszú hullámok jöttek. míg Tutajos csak vonaglott. ez a dübörgő rémület nem mutatott semmi felhőformát. Bütyök odarántotta a csónakot. – Bütyök – ordított Gyula –. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is. és most már nem is a dörgésre figyeltek. és összehúzta magát. hogy körülnézzek. és egy perc múlva úgy hánykolódott. – Oda nézz! Hátuk mögött. majdnem fekete volt az ég alja. – Csak a kunyhót érjük el… szorítsd a nád felé. mert Bütyök kiugrott a csónakból. Gyula olyan elgyalázott állapotban volt. és ennek a fenyegető torlódásnak a pereme foszlányosan sárga. húzta ő is kétségbeesetten. és pillanatok alatt borította el a fél eget. – Meleg van – állapította meg Bütyök –. de messze. hogy nem megy ez másként. A csónak szinte megugrott. a madarak eltűntek. látod? Egy pillanatra Bütyök látott még valami szénaboglyafélét a nádas szélén. kapkodva szedte szét a nyeleket.– Te Bütyök. mert kegyetlenül vágott a jég. ott a kunyhó. mert ha itt szorít bennünket a vihar… – Hússzor is hazaérünk addig. – Tekerd a láncot a nádra. csak nagyon meleg. – Nem értem. majd én evezek. pedig dermesztő hideg lett egyszerre. nem értem. Bütyök csak a kezével intett. Nem. jaj. és füléhez kapott. mint a géppuska. és jeges ostorával rájuk csapott a jég. ha már egyáltalán az eddiginél jobban megrémülni lehetett. és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé. gyönyörű az idő. aztán recsegni kezdett a nád. A vízen könnyű borzongás szaladt végig. ha fejen találta egy-egy égi lövedék. Bütyök. és elkapva a láncot. Bütyök… Úgy. mint a tűzhányó. hogy inkább kihasalt a csónakból. – Szereld le az enyémet is. valahol mélyen. – Hujuj! – üvöltött Bütyök. mintha megmozdult volna alatta a föld. s a vízen egyetlen apró hullám nem mozdult. ami magasan volt. nem voltak gyűrődései és árkai.

orrán két vörös búb. de egyetlen villámot nem láttak még. . aztán dühösen lerántotta. Negyedóra múlva kiemelkedett a csónak. sárosán. vágott. minden. még itt vagyunk… csak ezt a kunyhót fel ne fordítsa! Tutajos ijedten nézett körül. Beestek félmeztelenül. Még az eső is. És szájukat nem tudták összecsukni a reszketéstől. A csónak ott volt ugyan. – Evezz. hogy kabátot mindig tegyek a hátizsákba. hol az egyik csizmád? – Elmaradt. A nád szúrt. és tíz perc alatt a gáton voltak. és bordájuk mellett látszott szívük lüktető hánykolódása. annyira elgyötörtek voltak. aztán megszűnt a tördelő pattogás. A felhők hasa már majdnem a nádat súrolta. és fájt minden. Tutajos. te jobban fázol! … és amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban. és mindkettőjük térde. amíg – végre! – beestek a kunyhóba. Bütyök fújt egyet. mint szélben a nyárfalevél. szavamra. piszkosán. – Gyerünk! Most már fájt a nádhorzsolás. Tutajos. – Megfagyunk! – Dőlj a hátamnak. akkora tüzet rakok… – Ne álmodozz. Csupa göröngy. nem volt elég? – Hol az a vízmerő kanál. de a vihar magja már messze. Puska. ami felgereblyézett bőrüket verte. És ebben igaza volt Bütyöknek. ha mozgunk. – Amint hazaérünk. de a kunyhót jól tartotta a benőtt. mi van odakint? Ha nincs ez a kunyhó. – Nem kellene elindulni? – Várjunk kicsit – mondta Gyula –. és fogai összekocogtak. de tele jéggel. félig elmerülve. keze-lába összehasogatva. élő nád. és szakadt az eső. mégsem fázunk annyira. és csordogált belül. Mindenük csupa sár és iszap. agyonvert volna bennünket. füle véres. szivárgó vércsíkokkal. Szakadt kívül. – Megmondta Matula. előkerült a szapuly. – Merd. csupa apró daganat. aztán csak legyintett: – Csakhogy itt vagyunk! Hallod. de Bütyök kopaszra nyiratkozott. és belevágta a csónakba. – Nagyon fázom – törölgette orrát Bütyök –. alighanem igazad van. Tűzrakásról szó sem esett. hogy még csak nem is sóhajtottak. túl rajtuk robogott. Te nem fázol? – Dehogynem. nádat verő harsogása. én majd a kezemmel. – Brrr – rázkódott meg Gyula a kimászásnak még a gondolatától is –. véres. és fond össze a karodat. Gyulának nagyobb volt a haja. – A mennykő csapja meg! – Hagyd a mennykőt. Tutajosnak egyik szeme bedagadt. Bütyök csetlett-botlott az egy csizmában egy darabig. de addig fúrták magukat. – Bütyök. A jég most már esővel vegyült. horgok. Bütyök. véresen. – Legalább tudod. mintha felszántották volna. csak az a szörnyű dübörgés szekerezett felettük s a jég vizet. hol? Bütyök bánatos szemrehányással nézett barátjára. és most feje olyan volt.A jég most tombolt legjobban. nincs még vége. Tutajos úgy reszketett. de a fiúk már nem törődtek semmivel. az a… – Szapuly – valahol a jég alatt Esett az eső. Tutajos. aztán.

hogy kisebb vadászatot engedélyezett magának. ha a nádban voltak. már sütött a nap. és amikor letette kalapját a konyhában. dagadtán. és néha a combját nyalogatta. de még álmukban is meg-megborzongtak. Ezt azonban viharvert barátaink már nem hallották. van itt elég pokróc. Csikasz pedig a vadászat izgalmában nem vette észre a jeges veszedelmet. Csikasz melléjük telepedett. az még többet mondott Arcuk. Csak haza. mondd meg.” Csendesen bement a kunyhóba.– Feküdjünk le – didergett Gyula –. bújj be! De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel. Csikasz orrán is egy diónyi daganat jelezte az elemek duhajkodását. – Nem bánom. mert most alusznak. hogy a kis kutyán sem múlt el nyomtalanul a jég. A nyúl végül is valami rejtett útra talált. a határ meg csak a szélit kapta. fejük összeverve. és csinálj nekik forró fürdőt meg teát is. Gergő. tüzet akarok rakni. Az eső ekkor már halkan dobolt a kunyhó tetején. “Haza kell vinni űket!” És Matula szó nélkül visszafordult. hát mi van velük? – Megáztak. pedig összebújtak. . aztán mire felébrednek. és Csikasz erről nem is beszélt. Hogy azután a bozontos szőr között mi volt még. – Ha a gazda megérkezik. Nancsi. és csak akkor vették észre. Amikor elhelyezkedtek. “Elkapta űket – gondolta –. – István úr? – Jaj. és összerakta az eseményeket. felszaggatva. és egy süldő nyulat hajkurászott a nagy fűben. mintha azt mondta volna: – Inkább aludjunk… – mert azt úgysem mondhatta volna el. s amikor közelebbről megnézte az alvókat. – Legalább neked több eszed lehetett volna. A két gyereknek ágyazz meg. Bütyök. nem is vehették észre. Nancsi. Tutajos egyik szemhéja csupa repedés. és csak egy-egy szélrohamra erősödött. mert ami látszott a két fiúból. hogy én küldtem el a kocsit. A kocsira meg tegyetek elegendő kabátot és takarót is. micsoda idő! Oda a termés… mit láttál? – A te termésed nincs oda. Matula szokatlanul sietve jött. Gergő… – Nem várok. mintha újabb jégről és újabb fázásról álmodtak volna. amit látott. és faképnél hagyta a kutyát. haza! Nancsi majd összeszedi űket…” Amikor a falu alá ért. s amikor megállt a kunyhó előtt. – Várjál. és öklére eresztette állat. csupa sár mindenük. – Piszkosak vagyunk. Matula egy pillantással felmérte. Csikasz… hol csavarogtál? Csikasz csak pislogott. – Ennivalót nem viszel? – Majd adsz nekik itthon. kék véraláfutásokkal. elkomolyodott. nehézség ebbe a rohadt időbe! Meg is fázhattak. Gergő. amikor a csapzott égerfáról rázúdult a kunyhóra a víz. fáradtan zökkent a székre. csak Csikasz üdvözölte. de hát nem vették észre? – fejét csóválta és gondolkodott: – Ámbár. – Várj. – Szentséges atyám! Matula ezek után fogta a kalapját. és az orra… “Csúnyán elkapta űket. Aludtak mélyen. azt nem lehetett tudni. mint a szegény ember sovány malacai.

– Addig helyre jövünk… – Alig hiszem – fordította meg Matula az egyik gőzölgő nadrágot –. és lenyelte Bütyök is. – Gergő bácsi. – Majd otthun megnézhetik magukat – szólt közbe Matula. és pattogva küldte lángjait a hűvös levegőbe. hogy kívánja-e? Ez most orvosság! Gyula lenyelte a méregerős pálinkát. az szükség. Jócskán töltött a pohárba. – Tutajos. mi újság? – kérdezte. A jég már elolvadt az utakon. majd ott vesztünk. maga még most is borzong – és az öreg előhúzta a nád közül a pálinkásüveget. foszlottan gőzölgött a délutáni napsütésben. – Nem kívánom. hogy nincs itt tükör. – Rémesen nézel ki. – Ha kell még. de van ponyva elég. hogy nincs tükör a kunyhóban. már újra bunogtak a masinák. olyan rendetlenül… a puska is csupa víz… – Az nem baj. Először Bütyök ült fel ijedten. a vacsora. – Hát nem látták? Tutajos csak legyintett. – Jaj. mert a derék Tutajos arca . és Matula megnyugodva gondolt arra. már rajtunk volt. hát bementem újra. – A hideg ráz. – Mire észrevettük. ahol az előbb még Matula ült. Ezek után kissé bambán és végtelen maszatos törődöttséggel néztek a világba. hogy tisztába teheti magukat. hogy mi gyulladt meg. kabátok és egy általános ápolási terv kibontakozó hadjárata. mint aki megsértődött. A szükség. de a nádas zúzott volt. s a füves térségeket mintha lehengerelték volna. a vetett ágyak. Ilyenkor semmi sem baj. Ez a megsértődés azonban felszínes volt. és még a takaró alatt is citoráltak. Bütyök… – szerencse. meg kenegetheti mindenféle kenőcsökkel. és a hátunk mögül jött. Meg etetheti is… A fiúk hallgattak egy darabig. Csakis Nancsira. Gergő bácsi. Hol vannak a ruhák? – Csak leszórtunk mindent. de a kukorica még talpra áll. Nancsi néni gondolatai között pedig kavarogni kezdett a fürdő. aztán hamarosan fellobbant a tűz. de úgy kell neked. Gergő bácsi. a falu határa kiheveri. Matula pedig szárogatni kezdte a ruhákat. mintha mosolyogna. – Juj! – tiltakozott Gyula. hogy nem lát jó mamád. és úgy tett. A nagy rétség fáradtan. és nem is mutatott semmit. – Látom. aztán Tutajos is mocorogni kezdett. – Gondultam. s a víz egy gémfióka tetemét vitte lefelé. amit Matula meg sem mozdított. csak nincs valami baj? – Semmi! Mi lenne? A jég veleje itt adta ki a mérgét. szóljanak. Be voltunk állva a nád közé. Ő meg örül. Matula suttogva szidta Csikaszt. te is kaptál. ha rágondolok. a tea. “Sok madár elpusztulhatott – gondolta Matula –. – Hát ne gondoljon rá. de Csikasz is ferdén hordta a fejét. mert most maguknak Nancsira van szükségük. – Hát lehet ebből valamit kihúzni? Vén szamár! És igazított egyet a széken. Egyelőre azonban csak nézett a székre. és Tutajos olyanféle arcot vágott. merthogy még ma hazamegyünk. A cséplés leállt. – Hát kérdeztem. biztosan tekeregtél. maguk aludtak. – Mert amikor először itt voltam.” A kunyhó előtt Csikasz várta. – Másodszor? – nézett az öregre Gyula.Matula a kalapja felé bökött. – Na. és amikor másodszor visszajöttem. ha látnád magad… kár. A fákon tépett a maradék levél.

Nancsi néni el volt készülve. A viharvert ifjak dideregtek. hogy Bütyök kissé elpirult. és kissé ferdén. Nancsi néni – vidámkodott Bütyök is. csak amire köll. arra is el volt készülve. de úgy öltözött fel. de bal szeme csak félig nyílt ki. – Nem gondolnám. de úgy látom. látóm. Hát szálljatok már le. a meleg ágyat s általában a kőből rakott házat. Az egyik csizmája. Amikor a kocsi bezörgött az udvarra. és orra – két mogyorónyi daganattal – egyáltalán nem vett részt ebben a mosolygásban. – Hát pofozásról ippen nincs szó… de az lehetséges. hogy a fiúk nagyon megáztak. aki töretlenebb állapotban volt. most sietünk. amin nem fúj keresztül a szél. A másik megvan. Nancsi néni – mondta Gyula rekedten. Most sietett és a csónak repült a vízen. és mivel Matula mondta. hogy Nancsi örülne neki… – Evezhetek. A kocsi eddig már a hídnál van. – Bütyöknek még a csizmája is bennveszett az iszapban. de erre a látványra nem volt elkészülve. vágás a lábunk… aztán vizes minden… – A kocsi a hídnál várja magukat. és Bütyök akkorát tüsszentett. odáig meg csónakon megyünk. mint egy kűbálvány mondta később az öregasszony –. – Hát mindenre nem. – Egy csizma: nem csizma – mondta Matula –. de így még Gyula sem látta. hogy a fiúk “megáztak” – ahogy Matula mondta –. mert – ráadásul – hüvelykujja görcsöt kapott. maga mindenre gondol. aha! Kezdi már. Nancsi néni ott állt a feljárón. Először Bütyök mozdult meg. Gergő bácsi? – Ameddig akarnak… – Nem is baj – tapogatta Bütyök jégverte kobakját – nem árt. a ruhák megszáradtak. Gergő bácsi? – kérdezte Bütyök. megjöttünk. De felszínes volt azért is. de fejét úgy tartotta. De Nancsi már csinálja a fürdőt meg a téját. pedig még csak a fejüket láttam…” – Megjöttünk. Evezni nem lehetett. kidugván a takaró alól meztelen lábát. – Meddig kell bent lenni. ha kicsit helyrepofoznak bennünket. – Aha – mondta Matula –. mert úgy húzta be a csónakot a nádba. hogy enyhítse az ijedséget. mint amikor a liba az eget kémleli –. Az orr nem azonosította magát semmiféle mosollyal. mintha a ruhák tüskével lettek volna bélelve. hogy István úr szól majd egyetkettőt… de az nem baj. felfelé meredt. uramatyám… bár ne látnám. mint egy kútágas. “Úgy álltam ott. A két ifjú ezek után felöltözött.egy-két napig nem volt alkalmas semmiféle érzelem kifejezésére. mert – bár nehezen hagyta itt a kunyhót és az öreg Gergőt – valahogy kívánta Nancsi puha kezét. – Inkább meztelenül mennék – mondta Tutajos. és szerette volna megölelni az öreget –. – Látom – lehelte Nancsi –. mert ezek a lábak… Nancsi néni szeme bűvölten nézte Bütyök lábát. és mosolyogni igyekezett. És Bütyök megláthatta. mint egy törékeny köcsögöt. csupa szúrás. – Majd evezhet még. és önállósítva magát. – Gergő bácsi – mondta Tutajos. hogy egy gém pipaszár lábait széthányva rebbent fel a nád mellől. mert Matula eddig soha nem sietett. csípőre tett kézzel és szelíd harciassággal. mi az evezés. Be kell vallanunk. mert testükön csak imitt-amott volt egyegy kis darab ép hely. – Jó napot. . – Hát ami azt illeti – szomorodott el Tutajos –. nem is szeretek rágondolni. de szerencsére nem kell sokat gyalogolni. és a fiú fokozottan pirult.

az ágyak megvetve… még hogy van kedvük beszélni! A fürdőszobában kánikula és vízcsobogás. Erre a figyelmeztetésre azonban nem volt szükség. – Miért? – Ne ácsorogjatok. félmeztelenül feküdt. hogy teste abban a pillanatban fájdalmas darabokra omlik. Arról természetesen mit sem tudtak. és ezt nem az apró sebek okozzák. Balázs hétre menjen a doktorért. és csak nehezen fékezte le magában a gyógykezelési szándékokat. Bütyök. Mire a doktor hazaér. aki egyébként is harapós hangulatban volt. de mielőtt leoltotta volna a villanyt. – Szappanozzátok le egymást. ótvarosnak látszó koponyája között –. – Miért? – állt meg egyszerre a két ifjú. – Hát még ha ezeket látná – intett befelé. hogy Nancsi néni többször bent járt különféle teákkal és tégelyekkel. hogy lassan alkony lett. és felkattintotta a villanyt. iszen véres is. Azt sem tudni. mért… mért. mert újra felhők jártak az égen. és rövid.– A csizmám odaveszett – igyekezett enyhíteni a dolgot –. István bácsi hálóingében. de igen erőteljes megjegyzéseket tett a jégverést illetőleg. – Az árgyélusát – sziszegett meglepetten. Aztán csukd le a szemed. – Nem volt szívem felkelteni őket – mondta István bácsinak. mert beszélni akarok vele. – Hogy az a jóisten… hogy az a tüzes ménkű! Ennek is Matula az oka! – csattant fel végül. aki közben körüljárta őket. – Szentséges atyám. “Ennek a gyereknek láza van. Tutajoskám? Gyula ingatagon állt fel. de Bütyöknek még a szuszogása sem hallatszott. és később sötét. de hoztam bakancsot is. – Segítsek. itt vannak az ingek. Visszafelé hozza el az . Odakünt csillagtalan. – Nancsi néni – mondta odakünt –. Aztán Balázs ne fogjon ki. mint két hindu fakír. szerencsétlenek. de pár perc múlva már enyhén szuszogott. ezeket valahol kint kapta a jég! És közelebb ment Gyulához. Csak! – kiáltott. mert úgy érezte. aztán nagyon puhán megfogta öccse kezét. mit kell veletek tenni. Bütyök. még egyszer visszanézett. – Mit nézzek rajtuk? De azért vacsora után bement a fiúkhoz. … És fél óra múlva ott állt a két fiú tisztán és szárazon. éjfél lesz” – gondolkodott. hiszen ő adott neki kocsit a szomszéd faluba. és szeme ide-oda járt Tutajos kék-zöld arca. csak amíg leszállok… A kocsi elgörgött. mert Nancsi néni másként nem hagy élni bennünket. akik éppen most keltek fel a tüzes szögekkel kivert heverőről. Figyelmesen nézte Tutajos összeszabdalt térdét és verejtékes homlokát. szemével benézett az ablakon az est. bár Gyula néha nyugtalanul hánykolódott. – Mert nem vigyázott rátok! – Hiszen… – Mozogjatok. aki kitakarózva. emeletes orra és Bütyök dagadt. mintha aludnál. “Hát annyira talán nem sürgős” – nyugtatta magát. és csendesen kiment a szobából. – Kicsit – állt talpra Bütyök. És arról sem tudtak. mert én eldőlök. – Ugye! – Úgy! Addig hazajövök. Majd akkor meglátom. a fürdő kész. és hőseink bevánszorogtak Nancsi néni után. hogy a csata vesztett ifjak álmodtak-e valamit. Láza van. – Nem bánom. – Feküdjünk le. aztán be az ágyba. mint kotlós a csirkéit. elmerülve az álom öntudatlan tengerében. hanem a ponyvákat vigye ki a gépekhez. Szárogatni kell a zabot. sötét borulás szállt a falura. és két István bácsira méretezett hálóing. mert Bütyök nemcsak a szemét hunyta le.

– Megmondom. Ha nem jött meg. amelyek olyan lengén zavarosak voltak. Az öregasszony elgondolkozva nézte még egy kicsit a tégelyeket és a csalhatatlan orvosságok üvegeit. nem mennél ki? – mondta a doktor. Sőt álmaiban. hogy sürgős. és nem érzett fájdalmat sem. mert Lakatos Jóska felesége kérte. a doktornak egészen puha a keze és szárazon hűvös. de erre az öntudatlan mozgásra sem ébredt fel. – Minek a doktor. – Okosan. Mintha állandó és emelgető. hozzám gyere. már ott is volt. hogy reggelre elfelejtette őket. Balázs ráér előbb kivinni a rézgálicot a magtárba. Amikor később felnézett. Annál jobban alusznak. hát bábát kap. – Nancsi néni. egy idegen állt az ágy mellett és nagybátyja. Tutajos. Egyébként jó reggelt kívánok… Tutajos ijedten felült. majd kapsz másikat. mert a másik ágyból – állig betakarva – barátja nézett vissza. Nem mondták. Aztán István bácsi hangja hallatszott. igaz. de megmondja neki. menet nézzen be a szövetkezetbe. Sóhajts! István bácsi ez idő alatt Bütyökkel sugdolódzott. mert ha a kocsi olajos lesz… – Balázs vigyáz az ilyesmire… – … aztán elmegy patkoltatni. – A gyerekek meg hadd aludjanak… – Nem is ettek. meggyőződni. bár a felülés nehezen sikerült. s mire észrevettük. Amikor végre felébredt. A holnap egyelőre elég távoli volt. Erre lehunyta a szemét. hogy igaz. hogy ez a hangtalan megjelenés igaz-e. és annál jobb étvágyuk lesz reggel. és egy kocsi zörgött be az udvarba. és úgy érezte. csak álmában. hogy ne kotyogjon bele magasabb műveltségű orvostudorok dolgába. és máskor.olajoskannákat. akkora volt a szél. Kitakaródzott és betakaródzott. Tutajos bágyadtán mosolygott. a szoba már világos volt. megjött-e a gálic meg a kötőfék. Aludjunk. Aztán most már feküdjön le maga is. de útközben szóljon be a bábához. – Engem is? – Persze. “Majd holnap…” – gondolta. és mondd meg nagybátyádnak. István bácsi? – Megvizsgál benneteket. mert mindjárt reggel lesz. olyan nagyon elaludtam… – Feküdj le nyugodtan. aztán úgy gondolta. – Gondoltam – mondta István bácsi. – Nem tudtatok elbújni a jég elől? – Nem. de Gyula füle közömbösen eresztette el a hangokat. – Nem! Én vagyok a pótatya! – Ülj fel. – A Vica? – Az. ha megjött. Tutajos – segítette fel Gyulát a doktor –. – Persze száraz kabátot nem vittetek? – István. – Bocsánatot kérek – jó reggelt kívánok –. Gyula átnézett Bütyökhöz. Úgy. ha pótapa kell. de ezt csak Gyula érezte. hogy szalma közé pakoljon. Hallom a csizmád elveszett. amikor csuklóját átfogta. mert hol megsült. – Talán felülnél. Evezni meg egyáltalán nem lehetett. hozza a magtárba. – Nincs még annak itt az ideje. aztán újra sorba rakta őket. puha suttogásban úszott volna. a nád közt. A tavon ért bennünket. telefonáljanak érte. derék Tutajos? Ez a doktor meg akar vizsgálni. aztán elmegy. s ezen megnyugodott. A ház elcsendesedett. . a Vica bábát kért. hol megfagyott. aztán a bábát Vicához.

nem is kapsz. hogy nem lesz tüdőgyulladás. Ülj fel. aztán beeresztem ezt a vén betyárt. Bütyök kiugrott az ágyból. Mondd. – Nem szabad felkelni? – kérdezte Bütyök. csak beszaladt a berekből. Ellenben… – … ellenben? – Lovasfutár penicillinért a patikába. – Éhen haltok. és széket penderített Matula alá. – Nem is kívánok felkelni. meg hoztam halat ennek a Nancsinak. – Írd a receptet… Bütyök később az ablakra nézett. mert “új kárnak és régi várnak: nincs gazdája”. – Nem is azt mondtam. Tutajos alig evett valamit. szegény gyermekeim. de csak pár év múlva. egy-két nap fekszel. csak tejeskávét és vajas kenyeret. – Összegyűrődik.– Mamánál van pénz. a doktor elfordult. Gergő bácsi. – Ne is mondd. és most olyan a fejed. aki nem tudta a valóságot. – Hát egyetek. Tutajos – mondta a doktor –. Bütyök. és úgy várták Matulát. István. de nem hordom – mondta Bütyök büszkén. mit gondolsz. – Elég szamárság. Gyula? Gyula azonban nem gondolt semmit. A tüdeje van érdekelve. – Nem mondták. aztán ilyenkor okosabb a doktorra hallgatni. amit akar. Közben nézték az ajtót. Ezzel most ne foglalkozzunk. hogy megfáztatok. enni se nagyon. Azt mondja. Van lázad? – Nem mondta a doktor bácsi. a hőmérőt meg eltette. aztán mehettek Matula szárnyai alá. Helyette Nancsi néni jött be terjedelmes tálcával. és mosolygott. hogy “á”! – Aaa… – Á-t szíveskedjél! Miután Bütyök csak egy rekedt “aa”-t tudott kilehelni. – Lefekhetsz. és elő se mert jönni csodálatos szereivel. azt megeheti a beteg is. István ránézett a doktorra. mert az enyém elfogyott. – Nincs kalapod? – Van. – Ez is meg van fázva. de érezte. de Bütyök hatalmasan bereggelizett. Bütyök felült. – Mondom. – Gyomrod is el van rontva. – Nos? – A vendégnek semmi baja. Mehetünk. hogy nem teszitek legalább a hátizsákba. mert megint olyan félálomféle bódulatba süllyedt. mert olyan volt ez a doktor. hogy utálat ránézni. Régen ismerős és nagyon megnyugtató. hogy baj van. Vadonatúj vadászkalap… – Igen. nem hát. fiam. hogy nem oka senki se. mintha tíz éve mindennap együtt lettek volna. de az öcséd befogta. hogy felkelhetünk-e. de megfázhattak. – Csikaszt nem hozta be? . begyüvök – kopogott be az öreg –. – De nem ám! Gyula lázasan mosolygott. hogy pótapátok vagyok. mert megüt a guta. Bütyök ehetik. mert egy lovas vágtatott végig az udvaron. A doktor rendelte. Nem mondom. – Persze hogy megüt. – Nem vagyunk mi betegek. mert még nem is reggelizett. – Lám csak! – aggódott az öregasszony. mintha egy éve látták volna. Amikor az irodában leültek. – Akarsz egy nyaklevest? Mondtam.

Amikor a doktor elment. eteti a kölyköket. ezért kellő nekikészülődés után és hatalmas sóhajok közben nekiült a levélnek. kézcsókjukat küldik. megint elaludt ez a büdös szivar. és jó szeme is van kelésekhez. Estefelé megint eljövök. Kedves Ákos és édes Húgom! – írta. vagy bánomisén mit.– Ott hagytam a haszontalant. Szeme félig nyitva. süsd meg. mert itt-ott – természetesen szigorú felügyelet alatt – a folyóhoz is kieresztem őket. Csókol benneteket István – Na – ragasztotta le a levelét –. Mellesleg: az öregasszonynak igazán jó kenőcsei vannak. Még csak egy hisztériás anya hiányzik itt nekem. amikor Tutajos megkapta az injekciókat. de bizony nem találtam. nincs a világon semmi baja. hanem Nancsi. ezért itthon tartottam őket. Elaludt. és intett Bütyöknek: – Hagyjuk aludni – suttogta. aki már megint elaludt. Tudatlak benneteket. amint a doktor mondja. – Nem ártana. úgy összevágta a jég. és csendesen kiment. – Azon a napon. A számtannal is foglalkoznak. A patronyok is mind eláztak. de Tutajost már ez sem nagyon érdekelte. . Meghívsz. Nem volt még dél. és szivarra gyújtott). gunyhót. de azt a szegény Bütyköt ne fektessétek. hogy meg ne fázzon. Nagyon elesett Volt. puskát. Most voltam náluk. mert most csúnya a berek. nyeleket. mert mindkét fiút megvizsgáltattam (ez igaz. és kerestem a másik csizmát is. de pár nap alatt helyreigazodik. Erre csendesen felkelt az öreg. Hadd kuruzsolja kicsit Nancsi néni. a levegő meg a víz befejezi a kúrát. az már igaz. mint egy kotlós. Két hét múlva az öcséd átadhatod Matulának utókezelésre. és megesszük a gyerekekkel. ha a gyerek kicsit erősebb lenne – mondta a doktor később az irodában –. Matula Bütyöknek beszélt. egy malacot kapsz. (Mi a mennykőt írjak még?) Nancsinak küldjétek majd valamit. Erősödik a fiú. most nagy a sár. mert ott a hele. hogy fiatokkal – és Bütyökkel is – a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. Bütyök nem értette ezt a nagy figyelmességet. amikor a fiú felkel. Kitakarítottam mindent. de Gyulát nézte. és fiatok múlt héten fogott egy óriás harcsát. Jóska. Tegnap nagy jégeső volt nálunk. kendőt vagy harisnyát. sóhajtott a testes gazdász. ha heverésznek egy kicsit. – Én nem gazdálkodom. Hát ronda idő volt. de már kaptam újakat. István bácsinak eszébe jutott ígérete. orsót. (Ez is igaz!) Nem árt. Bütyök mélyen aludt. Ezután csendesen bement a fiúkhoz. de a reggeli kellemes hatása alatt nem is ért rá foglalkozni vele. Gyula nyugtalanul mozgolódott. égésekhez miegymás… – Gyengén van ez a szegény gyerek – aggódott István –. Csak arra vigyázzon. Mikor gyünnek ki? Nem mondta a doktor? – Hát talán pár nap múlva… – Nem is baj. nagyon lázas és majdnem eszméletlen. A jó öreg nap. de nem vette észre nagybátyját. ha a szülei megtudnák… – Mért tudnák meg? Feltételezem: nem akarod megírni. mit csináljak vele? Azaz ne te süsd meg. hogy beszámol húgának a fiáról.

a gépek használatát. szárazság és még ezer ismeretlen nyavalya. leromlik a jószág. mert bizony voltak pillanatok. égy rovarinvázió. mert a mérnök valóságos számokkal dolgozik. beüt egy száj. A nyár azonban – akármilyen nehéz volt ez a két hét – nem állt meg. mint egy győztes birkózó az utolsó menet után. az aratás idejét: mindent. A doktor pedig – a délutáni vizsgálattal végezve – összepakolta holmijait kis táskájába. Ennél a nevezetes pillanatnál véletlenül jelen volt István bácsi is. Mert nehéz volt. könnyű a mérnöknek. – Mázsáljak én tovább? Úgy értem: amíg lesz valaki. a szabónak.– Nancsi néni – szólt be István a konyhába –. aki ismételten leszállította Gyula Lajost erről a bizonytalan járműről. Bütyöknek. ámbár igen boldogan mondta. és olyat fújt. de izgalmas érdeklődéssel látta a nagy gazdaság bonyolult és mégis rohanó életét. Béla? – Szívesen. nagyot aludt. a földek állapotát. mert a maga kenőcsei meg olajai valóban sokát érnek. a vetés rendjét. – Kijöhetne a tanító kisasszony. István bácsi bement a kerekes bódéba. elhiheti. és úgy határozott. elsősorban derék Tutajosunknak. mi az – álltak meg az egyik cséplőgép mellett –. onnét… onnét a mennykő tudja. mert éjjel leszakadt az eső. Bütyök. – Ültessék fel a legközelebbi kocsira. Estére majd itthon leszek. mert amit kitervez. hanem az idő és a véletlen. Nancsi néninek és a doktornak is. és az nem változik meg. – Ki hát. Végül – a kilencedik napon – Tutajosunk nagyot sóhajtott. – Phü – mondta –. hol az ellenőr? – Rosszul lett megint – jelentette a gépész –. s amikor kijött. – És a mázsa? – kérdezte a gépész. de nehéz a gazdának. és mégis nekünk kell gazdálkodnunk. a gyomrával vesződik. Én most a felsőpusztára megyek. Jövő héten át akarok adni száz hízott ökröt. és nem lopja a napot. aztán István bácsinak. egy fagy. majd nézzen be a gyerekekhez. látszólag közömbösen. kezdhetem elölről az egészet… szóval. ha itthon lenne… . egy járvány. – Bütyök hol van? – nézett körül Gyula. friss reggeli levegőt hozott a szobába és Gyula tüdejébe. ha akar. De nem állt meg. hogy Bütyök valóban dolgozott Miután Nancsi néni csodakenőcsei helyresimították göröngyös kobakját. főleg az első nyolc nap. az úgy is van. és nemcsak jól érezte magát. a beosztást. könnyű a cipésznek. ahonnét nem jött még tutaj vissza… de ott volt a doktor. dühösen vakarta a nyakát. mert pótatyai mivoltában annyit aggódott pótgyerekéért. Bütyök felkapaszkodott a kocsira. bent fekszik a bódéban. én mázsálok. nagyon féltettem a – malacot… A nyár azonban ezt is tudomásul vette. – Nem lehet! Erre szigorú rendelkezés van. általában az élet idejének. Ma kiadok egy rendeletet. ami napról napra változtatja a munkát. – Látod. s a ház körül ténfergett. mert jön egy jég. Az igazság azonban az. további nyaraknak.és körömfájás. mint “egyesek” – mondta István bácsi. – Na. A doktor azt mondta: magára bízza. István bácsi azt mondta neki: – Nem jössz velem. egy felhőszakadás. Könnyű az építésznek. és egyenest a doktorhoz. hogy Tutajosunkat mégis átadja az ősznek. – Azt mondta? – Nem én találtam ki. Bütyök felkelhet. s utána láztalanul nyitotta ki szemét. és nem az időnek és véletlennek. mint három valóságos atya. mert adva van az anyag. egy ostoba rendelet. hogy nem is mi gazdálkodunk. amikor Gyula majdnem eltutajozott azokra az ismeretlen vizekre. itt néha úgy látszik. – Bütyök dolgozik. és holnap már felborult minden.

amitől vastag ráncok képződtek homlokán. kitűnő tanuló. színjeles volt végig – és István bácsi csak egy jelentős mozdulattal fejezte be Bütyökről alkotott kitűnő véleményét. De az is valóság. még Tutajos sem. mint hogy másnap már Bütyök indította és állította meg a gőzgépet. a nyárfás utak felett vércsefiak rikoltoztak. belenézett. és Bütyök egy napon három szál őszirózsát talált ételhordó kosarában. Nancsi néni minden idejét a beteg . – Csuda feje van – mondta a gépész a gazdának. aki szívesen apáskodott egy néhai kolléga árvája felett. és mi sem természetesebb. három perc alatt úgy mázsálsz… de úgy mázsálsz… na gyere! És ha nem is három perc múlva. és elpirult. hogy a vastag gazdász szívesen adományozta a jeleseket. a vízhordó lányka pedig a következő napon egy doboz cukorkát “talált” ugyanazon kosárban. Bütyök ezek után nyakkendőt kötött. hogy reggel volt vagy este. amíg ez a szegény Lajcsi rendbejön? Persze.– Harangozó Laci? – Felvételi vizsgára készül az egyetemre. rendes fizetésért… – Nem mázsáltam még – idegenkedett Bütyök. – Tudsz-e számolni. mert egy valóságos. aztán meglegyen a baj. pláne amikor észrevette. s amikor a vízhordó lányka “ellenőr úr”-nak titulálta Bütyköt. első osztályú gyorsvonat! mozdonyvezető árvájának ezt megtiltani egyáltalán nem lehetett. hogy erősen gondolkodik. Ennek természetesen percek alatt híre ment. erősödött az injekció hatása vagy gyengült. atmoszférák. nehogy babráljon valamit. sípolt a megálláskor. az öcsémnek a barátja. hogy Bütyök teljesen otthonos a dugattyúk. de úgy mázsáit… – Csoda talentum vagy. jelezve. aszerint. Lehőc egyébként elég száraz. mely hol elment. magában azt mondta: nono… – és a hibát szó nélkül kiigazította. Béla. amíg a gépész a kocsihoz kísérte főnökét. hogy kifogyott a tanácsokból. – A géphez ne engedje a fiút. – És elvállalnád a mázsálást. – Hát akkor? – és a gépész széttárta karját. és másnap hajnalban feltette mérgeszöld gazdászkalapját… De a nyár még ennek dacára sem állt meg. amelyekkel ő éppen olyan ritkán találkozott annak idején. az iringó virágja megfakult. és az utolsó maghordó kocsival hazajössz. hogy a dicséretben túlméretezett fantázia rejlett s egyben az a tény. míg Pondoray “kartárs” közvetlenül Béluskámnak szólíttatott. aztán az égre nézett. és gyilkosán dühös tekintete megszelídült. hol meg újra visszajött. István bácsi pedig levette kalapját. a jeles ifjú meleg bizsergést érzett a szíve körül. míg Szanyadi Kati felvette piros réklijét. tengelyek és fogaskerekek világában. Látva azonban Bütyök nyakkendőjét és Katica ünnepi réklijét. jelezve. Ekkor azonban már a nyurga gépész János bácsi megszólításra hallgatott. s ezt a kérdést tapintatlannak érezte. Ezek – valóságok. – Természetesen – parolázott a nyurga öreg gépész. A traktorok már a tarlókat buktatták. Béla? – Persze – mondta Bütyök. hogy István bácsi – most először – hibát talált az ifjú számadásában. – Vigyázzon a gyerekre. mert Kengyelre gondolt. Nem kell talán mondanunk. mintha ott cséplési ellenőrök tartózkodnának. Erről azonban nem tudott más senki. de negyedóra alatt Bütyök úgy mázsáit. dacára a beígért anyai pofonoknak. hatvan körüli gyermektelen egyén volt. az asztagok helyett szalmakazlak nőttek. az ebédedet majd kiküldőm. aki lázban és félönkívületben birkózott valami rémmel. mint Bütyök a jelenben. – Hát ha nem vagy hülye. nemhiába volt színjeles. aki átjött a szomszéd majorból –. Lehőc bácsi. Bütyök tehát ottmaradt a mázsa mellett. végül Bütyökre nézett.

ha a távoli esküvőre gondolt. . – A… a menyasszonyomnak. de olyan gyenge vagyok. és Bütyök hiányát alig vette észre. Gyula… igazán… – és nem tudott mást mondani. Most azonban nagyon hiányzott Bütyök. első gondolata barátja volt. Tutajos… én magam sem hittem volna. és szíve egyszerre tele lett barátja szeretetével –. de nem foglalkozott a gondolattal. és többször figyelmeztette Nancsi nénit. – Ülve… és borogatás nélkül. – Bütyök – kiáltott –. de felettébb zűrzavaros lelkiállapothoz. de Tutajos ezt nem láthatta. De az ebédemet is ő hordja. aztán most itt van. Arca eltorzult. – Remek – örvendezett a doktor –. aminek köznyelven az első szerelem a neve. Ezt azonban Gyula már csak hallotta. és váratlanul két kövér könnycsepp szaladt szája szegletébe. te hogyan szereted? Tutajos keserűen mosolygott. – Ha te nem gyógyulsz meg. – Ki az a nő? – Kérlek. A doktor naponként kétszer is megnézte Gyulát. hogy Bütyök miként jutott felelősségteljes állásához s ahhoz az emelkedetten boldog. A vallomás után Pondoray Béla lehajtotta fejét. amikor megérkezett. Bütyök azonnal megsértődött. és este. mint “egyesek”… Azt már nem is kérdezte. Látva azonban barátja komolyságát. Ezt már meg is mondtam Katicának… – Kinek? Bütyök akkorát sóhajtott. hogy érted ezt. – Hát ha szeret? – Imád! – Te jóisten. és… talán… meg sem gyógyulok… Tutajos nem beszélt tovább. – Ne haragudj. és Tutajos csak azt nem értette. ha ilyeneket mondasz… – Bütyök! – Mert ez nagy igazságtalanság! Hogyan törődtem volna veled. és nem lopja a napot. és egyelőre ellentétes érzelmeivel birkózott. mint amikor a kazánból a gőzt kieresztik. szellemi képességeid meglepően regenerálódnak. hogy “az a nő”. – Hát mondd el.mellett töltötte. sehogy. és kék szeme van… Gyula erre már felült. ami többször elővette. Bütyök. hogy a malacsültet ropogósán szereti. mert a szerelem őt is érzékennyé tette. – Haza is mehetek. ezt nem értem. mert távoli lett minden és mindenki abban a félájult elesettségben. aki dolgozik. – Gyula. – Megcsókoltad? – Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna. ne beszélj úgy róla. Elég zavarosan mondta el. mert egyszerre megfeledkezett saját közeli elmúlásáról. mert elsírta volna magát. Odaült a beteg ágyára. amikor beszélni sem tudtál? De a doktor meg is tiltotta. miért kell ezen szomorkodni. Szanyadi Katalin a neve. és ott dolgozik a gép mellett mint… mint vízhordó. – Sehogy – suttogta a szerelmes ifjú –. – Gyula – rémült meg Bütyök. De Tutajos nem is tudhatott részletesebben barátja dolgairól. hogy ott van. És Bütyök elmondta. én öngyilkos leszek. kezébe vette kezét. Amikor azonban azon a kilencedik napon értelmesen. Tutajoskám. A kitörni készülő nevetéssel és a kíváncsisággal. az együttérzés kerekedett felül. aki csak a hűvös borogatásokról tudta. a betegségtől elgyöngülten és kissé szentimentálisán azt mondta: – Te már nem is törődsz velem. és talán könnyezett is. egészségesen és felszabadult boldogsággal kinyitotta szemét. mert eddig a betegségen kívül nem is érdekelte semmi.

hogy – amikor a két fiú már ágyban volt – odakint felbődült a doni kozák kórus legmélyebb basszusa. a felnőttek azonban nem tartották kötelezőnek az egy poharat. A vonat csak pár percig állt. de jövőre újra szívesen látlak. Ennek az lett a következménye. – Mehetsz! – mondta. harmadnap kibotorkált a kertbe. amikor a tejút már az ősz felé hajolt. hosszan néztek utána. és úgy érezte. almát tartott szájában. Tutajos megszólalt: – Most már kijöhetnénk újra. beletörődött a sors . István bácsi azonban nem adott új beosztást.– Én sem. s nekem szükségem van kisegítőre – ezek után némely bankókat olvasott Bütyök markába. Aki szerelmes. pedig késő este lett közben. és szeptemberben földhöz vághatod a legerősebb gyereket is az osztályban. és a fiúk – természetesen Nancsi néni csomagjával – ott várták az állomáson. süttette magát a nappal. aki pedig nem szerelmes. mondván: Megkérem a lisztes molnárt: Őrölje meg a búzámat… Nem kétséges. tündöklő este. csak hol Tutajos nyögött egyet. mert a mezőgazdasági technikumot óhajtotta Bütyök tanácsára elvégezni. ennek a hangnak. – Nem lehet. A testes gazdászban azonban megértő lélek lakozott. mintha a kőszénszagban. mintha a malac bosszút akart volna állni korai haláláért. és ezzel együtt nőttek vágyai Matula és a berek után. Később azonban. s kiadta a rendelkezést arra a bizonyos malacvacsorára. hogy Gyula tudományos kutató lesz. A gyerekek bort is kaptak egy kis pohárral. és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először. mert szerelmes. ropogós. és a fiúk szótlanul álmodoztak. hogy nincs a világnak az a lisztes molnárja. és olyan illat lengett körülötte. a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között. s amikor elment. azért. a csillagok magányosak lettek. A távoli álmok között Szanyadi Katalin – természetesen – már mint Pondoray Béláné szerepelt. bujdosva a letarolt mezőkön. István bácsi megharagudna… de pár nap alatt úgyis vége a cséplésnek. mint a szétszórt pásztortüzek. Amikor a Zala hídján átdübörgőit a kocsi. Tutajos másnap már kiült a napra. – Nem hagyhatom a gépet – mondta Bütyök –. és nem hallatszott már semmi. és nem gondolhattak arra. aki ennek a dalban előadott kérelemnek ellen tudott volna állni. Késő nyári. bár Bütyök kimutatásaiban a hibák tetemesen szaporodtak. Tutajos rohamosan erősödött. De a nótának aztán vége lett. mert a doktort elvitték valahova. az áldó sugárzás a csontjait simogatja. ami maga volt a mértéktelenség csábítása. hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. A vitaminokat szedd. és Bütyök mezőgazda. doktor bácsi. hogy valami új beosztást ad. – Matulával már megbeszéltem. azért. Erre a szerepre a kislány erősen készült is. hol Bütyök. szinte túlságosan kiválóan. Ez volt Gyula első kimozdulása betegsége óta. – Elég volt – mondta –. és dörmögve igazította helyre Bütyök szerelmének kézzelfogható botlásait. A doktor még egyszer megvizsgálta Tutajost. és – bár erről nem szólták – kicsit. A kocsi hazafelé zörgött. hogy ő is színjeles legyen. úgy látszik. mert nem szerelmes. Te gyakorlatot szerzel. a füst távolodó gomolygásában az otthon és az iskola szólt volna. a berek felett könnyű pára ült. nagyon kicsit vágyódtak is a társak és az új iskolaév változatossága után. de esténként elővette könyveit. Lehet. mire kell vigyázni. csendes. és nem értették a szerelmet. Közben Pondoray néni is hazautazott. Ezen kicsit elszomorodtak. mert a vizet bizonyos felsőbbséggel osztogatta a szomjazóknak. mert Bütyök a legerősebb. s ezen elhatározásukra István bácsi azonnal áldását adta. A vacsora azonban kiválóan sikerült. Abban már megállapodtak. Ült a két gyerek a lámpavilágos estében. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg. amiben benne volt a föld és a búzamezők egész szerelme. de ki tudott volna Nancsi néni művészetének ellenállni? A malac piros volt.

mint máskor. az öreg pipára gyújtott. de a világosság ébredése ezen a napon ismerősként szállt rájuk. Gyula elment fáért. semmitmondóan billegetve suta farkát. – A rétisas? – Megvan. hanem elvégzendő. Meglassúdtak a fiúk. kibocsátva a szoba elhasznált levegőjét és beeresztve a kertek üde. szűkszavúak lettek. amikor Tutajos a szeleméin alól kihúzta a baltát. Tegnap láttam. hogy egy falut el lehetne pusztítani vele. és nyársat faragott. mire az öregasszony megjegyezte: – Látod. És amikor felkeltek. amikor elindultak. Matula csendesen mosolygott. a folyó olyan lassan mozgott. ahol üres volt már minden fészek. De el kellett végezni. Amúgy semmi újság. aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. mielőtt Telkeit volna. akkor is röviden végzett. A vén szilfa puhán állt a virradatban. úgy látom. már mindenki tudta a dolgát. Bütyök rendbe hozta a polcokat. mint az ismerős simogatás. Csikasz ezalatt bejött és kiment. mert felesleges volt a szó. selymesen suttogott a nád. a szél csak ritkán lendült munkára. és ők hárman újra együtt voltak. hosszabban ácsorgott az ég alján. halat vitt. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába. mintha a betegség. Csikasz viháncolva ugatta körül őket. de ez csak olyan kérdés volt. – Tán nem aludtad ki magad? – kérdezte az öreg.kegyetlenségébe. összeszedte már magát. s a máskor hosszú magyarázatot egy vállrándítással vagy kézlegyintéssel intézték el. A nap felkelt. az az ő dolga volt. Gergő bácsi! Matula a szokott helyén ült a konyhában. és csak a függöny lebbent meg. Ezenkívül Nancsinak kedvességeket mondott. és Bütyök rendesen elrakta Nancsi néni küldeményét. s a tavon lármázó madársereg mintha hazatérőket köszöntött volna. nyárvégi illatát. ha rumot is adsz hozzá? A doktor annyi orvosságot adott Gyulának – fordult a fiúkhoz –. Gergő. Gergő bácsi. és meggyőződés nélkül ásított. mintha a nyitott felső ablak lélegzett volna. változatos munka. s a mocsár hűvös leheletében boldogság volt. A nap sokkal későbben kelt már fel. ami nem oszlott szét a nap első érintésétől. és meglassúdtak a fiúk is. mint a vén sas fiaira. ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt. de iszen majd meglátják. és később is világosodott. ámbár. és a gólyák meg a többi fecskék is készülődnek. amikor visszakapja őket. hogy folyását látni sem lehetett. és úgy nézett a két gyerekre. A sárgarigó elment már. sőt Matula is pipált még egy verset a szénaágyon. mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. Meglassúdott minden. Sötét volt még. – Semmi bajom. ringva kellette magát az öreg csónak. de nem kell már a haszontalant megkötni. Gyula úgy nyitotta ki szemét. közben le-leült egy pillanatra. amire nem is kellett válaszolni. Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. ilyen is tudsz te lenni… nem akarsz teát? – Mért ne akarnék. és csak kicsit bólintott. Nem beszéltek. az elmúlt három hét csak rossz álom lett volna. . Mit csinál Csikasz? – Hát azt most nem tudhatom. – Megyünk. és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén. A hajnalok tűnődő ködöt szültek. s az oldalához csapódó hullámok locsogása is olyan volt. sarlós fecskét se látni. És amikor másnap reggel megkoppant az ablak.

– Nem hordja be a szél a havat a kunyhóba? – Nemigen. – Matula bácsi olyankor is kijön? – Ritkábban. csak úgy egyszerűen. Tutajosék kényelmesen reggeliztek. a folyó olyan csendesen kúszik a jég alatt. Esténként a télről beszélgettek. – Ezen még gondolkozni kell. ámbár ritkán lett meg. erre ne legyen gondja. és úgy jártak a berekben. – Onnét a zsiliptől? – Onnét. mert felvették a táj és Matula tempós alkalmazkodását minden változáshoz. csak annyi. Persze. A munka hevében azonban megfeledkeztek a kalapról. Most már aligha szorította volna meg bármilyen vihar a fiúkat. – Délre itt vagyok. amit aztán tavasztól eltüzelgetek. mint amikor elütött valakit a villamos. hogy mondja. és a hó nyitott könyvként árulja az éjszakai vadászok nyomait. Ezeket a kiugró hangokat itt a figyelmeztető sivítás helyettesítette. hogy a nádhordásnak is megvan a maga furfangja. a kalapom! . és a farkas át tudott jönni a horvát hegyekből. mert az áldozatot elvitte a héja vagy a kánya. – Hipp-hopp. A különbség csak az volt. cinkék forgolódnak a nádszálakban. Bütyök rakodott. mert a “hány zsákkal telik” azt jelentette. és ha pár kévét ráraksz. ő hordta a kévéket. amelyből kihallatszott egy-egy hirtelen fékező autó csikorgása vagy a rendőr sípja. mert körültámogatom nádkévével. ha befagyott a Dráva. de most a kalap mellett egy kis rózsa hervadozott. mint a tolvaj. ahova Bütyök csodálatos gazdászkalapját helyezhette. A víz színe megmondta a mélységet. mert érzékenyek lettek minden változásra. hogyan evezel? – Meg kell próbálni! És megpróbálták. a jövő évről. De nemigen kívánkozik ide senki. Ezen a napon a fiúk nádat hordtak a zsiliptől. s a hold jeges nézésétől megrepednek a fák. de nem idegesek. csónakra rakjuk és hazaevezünk. És – amit eddig soha nem tettek – a jövőről beszélgettek. embernek már nem maradt hely. vészes károgás vagy ijedt feljajdulása a tömegnek. mi? – csóválta fejét Tutajos. A nádkéve háromnégy méter hosszú. aztán majd meglátom. – Akkor nem lehet itt kint aludni? – Lehetni lehetne. mint a városban. öles hó alatt alszik a berek. nehogy rakodás közben a vízbe essen. de tüzelni kellene egész éjjel. ha valami embercsapást látok befelé: utánajárok. mert Matulának másutt volt dolga. mint otthon az utcai zaj. a nádat ide lehetne készíteni. Érzékenyek. kétoldalt belelóg a vízbe. amikor a varjúkárogás itt az úr. – Meghordjuk. Gyerekkoromban még idetévedt egyegy farkas is. Matula bácsi. az árnyék az időt. a hang a távolságot. A jeles ifjú általában nem hordott kalapot. Ilyenkor a fiúk a tűzbe néztek és a télre gondoltak. de amikor pár kéve ráhasalt a csónakra. s a madárvilág állandó lármája olyan volt. közben azonban megbeszélték a nádhordás minden lehető furfangját. Gyula. és Tutajosnak lett igaza. ami egy kicsit búcsúzás is volt. vadliba szól a dermedt levegőben. amikor északi vendégmadarak zajonganak a jégen s a meleg források táján. ahol soha nem fagy be a víz.Otthon lettek a nádban. Hanem jó. hogy Tutajos kiejtette kezéből a nádkévét: – A kalapom! Gyula. hány zsákkal telik. és tervezgetéseikben a jelen átnyúlt már a jövőbe. és Bütyök akkorát ordított. hogy itt nem jött a mentőautó. és Bütyök naponta többször akarta látni ezt a rózsát. Akkor aztán nagy hajkurászás volt a farkas után. ahol feliratok és jelzőlámpák igazítják az embereket. – Csakis csónakon – mondta Bütyök –.

a szelíd Bütyök ölni lett volna képes Katica érdekében. mert Bütyök a nádrakás tetején nem találta még meg egyensúlyát.– Ne ordíts. – Sietek. mert jól tudta. felkantározta a csónakokat. jó. és a partról vontatjuk. Tutajos. tehát csáklyával a kezében. és nem is tudom. – Viszi a fenét. – Tévedsz. ugye. Tutajos. – De Béla. mondtam! Tutajos simán és egyetlen mozdulattal partra dobta a nevezetes jószágot. Gyula tiszteletben tartotta Bütyök érzelmeit. de marhaság. – Nem mondtál. Hozd le a kötelet a kunyhóból. nem viszi el senki? – Bütyök. – Jó. de most várnod kell. azt mondta: – Gyula. – Ne haragudj. Bütyök. semmit. – Nem láttam. ez marhaság volt! Ne haragudj. Gyula erre szó nélkül elindult a szivattyú felé. hogy a szerelem lehet ugyan valami gyönyörű érzés. hogy húzom a kötelet… – Szólnod kellett volna. és ellökte a szállítmányt a parttól. és a gémek nem hordanak ilyen ocsmányságot. alaposan megrakták. hogy ki az a mindenki. nem is várta a megrántást. hogy: – Nagy vagy. majd kipiszkálom a csáklyával. legfeljebb elmerül. hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó. Én húzom. Gyulám. Közben azonban arra gondolt. Bütyök – kivételesen – nagyon mérges volt. és Katica virágja is rajta van. odaadta a kalapot. evezz fel a kunyhóhoz. A kalapomat. – Ugye. de hangtalanul a vízbe hanyatlott. gondoltam valamit. hogy ez helytelen mozdulat volt. de nem is lett volna ajánlatos ezeket az érzelmeket tiszteletlenül megbolygatni. Bütyök gondolkodott egy kicsit. felvette az eldobott kévét. de itt nem látnak a tehenek. – Ne sértegess. mert Bütyök. és kihúzta barátját. goromba leszek! Itt nem jár a világon senki. hogy örüljenek ennek a csalamádéutánzatnak. és Bütyök megenyhülten jelentette ki. add ide a kalapom. Ez így nem lesz jó. Miután kiköpte a feleslegesen lenyelt vizet. Bütyök… bocsáss meg. és kötszerre felvisszük az egészet. te meg a csáklyával kormányozol. míg átöltözöm. Bütyök. És Tutajosunknak kétségtelenül igaza is volt. Tutajos! Igazán jól kigondoltad. Béla. Gyula tehát nyelt egyet. Bütyök kezébe vette a csáklyát. szavamra mondom. láthattad. A két csónakot egymás mellé kötjük. édes gyötrelem. – Siess. – Igazad van. – Minden gazdász ilyent hord. . mert elviszi a víz. én meg lemegyek a szivattyúhoz a másik csónakért. Tutajos csak a nagy csobbanásra fordult meg. amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága. mert soha nem végzünk. – Bütyök. míg Gyula ugyanakkor teljes erővel meghúzta a kötelet. csak azt nem tudta. azt hittem… – Nem haragszom. Tutajos ezek után egy fűzfabokorra tette a kalapot. miért hordod ezt a lucernaszínű holmit. és óvatosan leemelte az erősen fejére szorított kalapot. Később kiderült. de le is tette azonnal. A csónakokat azonban szakszerűen összekötötték. a kalap mindenkinek tetszett. – Meg ne fázz. de aztán elkapta a csáklyát. de a valósághoz semmi köze.

amely most már elmenőben volt. nagyon halkan odahallatszott a déli harangszó. hogy a kalapnak – kalapszaga van. Matula és – Kati. úr lettem vénségemre. – Otthon meg magukra sem ismernek. amikor Bütyök szájához emelte az ázott kis rózsát. a város. aztán Bütyök száradó ruháira. a fiúkra. aki jobban megcsinálta volna. eldugja. nem kerít nagy feneket minden haszontalanságnak. most már mindenki parancsol. és a szelemen alá dugta. szálló madarakra. – Most már nem kapkod. az iskola. ámbár nekem úgysem kellene. aztán én itt hagyom magukat. hát a legjobbat találták ki. s már az első szippantásra megállapította. de a nyárra gondoltak. Ma nem is gondolt senki friss ebédre. ettek. pedig beteg is voltam. Bütyök azonban nem ette meg a kis virágot. Mire azonban Matula megérkezett. és csodálkozott. de amikor a kunyhóhoz érkezett. – Szóval vontatták. mert amikor Matula megállt és körülnézett. de maga. nézték a kezükben a kenyeret. Kár. a csónakokra. de most már van válla. és a legnagyobb rendben volt minden. de nem szóltak. mert rendes kislány az a Kati. szóval legény lett a talpán… Bélának meg virág van a kalapja mellett… Bütyök úgy érezte. a nádkupac ott állt a kunyhó mögött. – Az anyja Matula lány – nem azért mondom… Szóval: most szusszantunk egy keveset. A két fiú megállt az evésben. A fiúk hallgattak. hogy mindenki egyformán parancsol. hanem megcsókolta. és a meglepetéstől akkora falatot nyelt. vakaródzott. csak az a baj. hogy egyrészt elsüllyed. – Itt maradsz. Azt már figyelemre se méltatta. és amikor megterítettek. hogy fulladás környékezte. – De hát annál jobb lesz visszajönni… annál jobb! – enyhítette a gondolatokat Matula. Béla amúgy is foghatós legényke volt (Bütyök elpirult). de jön már a másik. a nyüzsgés és hangosság. szép nagy marka… Gyula kezére nézett. – Igen. Matulára. – Megeszi? – gondolta Csikasz. Felszaglálódott. aztán papírba csomagolta. hogy Tutajos éppen csak hogy hanyatt nem veti magát a hangtalan nevetéstől. Matula megszólalt. “Terülj asztalkám” – mondom. és úgy érezték. valahonnét nagyon messziről. Igen jól megvagyunk mink hárman. Bütyök a hátizsákot. Nem szóltak. benne a berek. Hát itt maradok. és elmosolyodott. – Vigyázz rá. A kései nyár meleg ragyogása mögött felállt az ősz. de minek ehhez megfürödni? – Gyula megrántotta a kötelet. Csikasz. kést. akár egy püspök. Matula a nádkupacra nézett. Bütyök sietett. először a kalapot helyezte biztonságba. A legeslegjobbat! Ez az igazság! – megtörölte homlokát. A vízre gondoltak. – Úgy látszik. – Akár ehetünk is. Gyula – és Matula legyintett –. de jó lenne estére egy kis halat enni. hát még ha kivirágzik! Aztán – rokonom is. Dél volt éppen. látva az elcsendesedett két gyereket. égett a tűz. hiszen Nancsi néni küldeményét meg kellett enni. hogy elmennek. Csikasz ez időben éppen erősen unatkozott. – … ami nem is baj. Gyula szó nélkül hozta a táblát. én is vigyázhattam volna – mondta Bütyök. húst. zöldpaprikát. van dereka. mert dolgom van. tehát felszaglálódott a tűz mellé akasztott kalap felé. a törmelék elseperve. . jó – billegette farkát a kis kutya –. nem hadonászik. Csikasz tehát elfordult a kalaptól. – Aha – pislogott Csikasz –. aztán én csak hozzáülök. Csikasz! – Jó. Szólni azonban nem tudott. mint a gyenge fűzvessző.És Bütyök sietett is. másrészt a füle lángolni kezd. és nem láthatta. hogy ez a nyár ugyan elmenőben van. a berek egész megismert világára. igaz. sőt ásított is. Gondoltam: valamit csak kitalálnak. a kunyhóra és Csikaszra. – Nincs a berekben senki.

de most fogjuk meg a horognyeleket. Kicsit összement. és első lábaival Gyula térdének támaszkodott. A tűz is melegítette. Bütyök. látva Bütyök elkeseredését – a kalapos majd kitágítja. mint az új. mint tökön a gyűszű. Felébredtek. – Kérlek. és karimájáról csöpög a víz. rám se bagózol. Most már érted? – Értem. Olyan lesz. és utána megsértődsz. – Kicsit. – Huhú. de most már azt sem érdemes… – Nem is kell – mondta Bütyök –. legfeljebb Bütyök kalapját. aztán nem bánom. Tutajos megnövekedett tenyerét nézegette. Bütyök. a fegyvert. hogy Bütyök kalapja a füléig le van húzva. Béla. nem szorít? – Nagyon szorít – vallotta be Bütyök –. egy pillanatot várj. és talán maradandóbb is. a puskát. Matula mosolygott. a kétcsövűt. Csikasz? A kis kutya felágaskodott. – Te Gyula.– Meglesz. mintha látna valakit. amikor Matula megérkezett. és a fejemen kitágul. – Kivisszük a puskát is – mondta ki Gyula hangosan gondolatát. akkor jobb is. ha az öreget üres kézzel várnánk. . Legfeljebb gondolatban. – Gergő bácsit? – Nem. gondolj másra. fenéken lőlek. Fogtak valamit? – Keszegeket. nem koszolod össze. – Csak nem a feje fáj? – összeugrott a kalapom – magyarázta Bütyök –. Bütyök pedig úgy nézett a levegőbe. mert régi rossz szokása szerint megnyalta a szája szélét. de nem szóltak. nem esik a vízbe. de most visszafordult. de ha gorombáskodsz. Gergő bácsi. – Másra gondoltam… – Jó. így azután. – Akkor tágul. de kell még pár darab. és vacsorázni is akarunk. Igenis. a tihanyi apátot… Gyerünk! – Azonnal. mire a puska azt mondja: pu-pu. Tutajos. Tutajos. ha lehet – mondta Gyula. Megáztatom a vízben. nincs itt mit őrizni. ha haza is mégy! Beszélek hozzád. Csikasz. Ha pedig menyasszonyod a kalapodba szerelmes. hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. a nap is… – és kellő simogatás után feltette a kalapot. Legszívesebben megölelte volna legfrissebb “rokonát”. – És én megint itt maradok? – Gyere. – És addig? – Addig nem kopik. ha ezt még egyszer mondod. amit billeget az ember. Kisülne a szemem. Gyere. haza is mehetek… – Bütyök – kiáltott Gyula –. Mit akarsz. ám ebben is lehet annyi szeretet. mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve. de tisztán érezte. jóságos isten! De – tette hozzá. ez mintha most kicsi lenne… Gyula már menőben volt. ne légy egészen hülye. mert Bütyök egyelőre még képtelen volt a szóra. most tágítom. úgy látom. – Mi? – A puskát! – A puskát? Tutajos ingerült lett. a kalapom megszáradt. – Kicsit? – fetrengett Gyula. – Ne röhögj. majd titokban megtapogatta izmait. Amikor felébredtek. mert felfaltunk mindent. és talán látott is. kitágítom magam. de hát így is jó. a legjobb időt mulasztjuk el. ha megtudod. Bütyök. kissé meghökkenve látta. – Köcsögre kellene húzni. és sörétet lövell magából. Matula ágya már üres volt. mintha vasabroncsban lenne a fejem.

és kevés fárasztás után szákba vezette a halat. aki még a “táblát” is le akarta nyalni. mert előtte folyt a valóság. de igazi főhatalomnak csak Matulát tartja. amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél. Ladó Gyula Lajos most már talán hasonlított valamelyest az ősi Gyulák ivadékaihoz.– Hát én megrakom a tüzet. és ha azt mondta: nem. és csak később mondta. Egyszerű lett. Nem pislogott. Mindezen gondolatok azonban nagyon mélyen voltak. Ezeket az érzéseket a fiú nem latolgatta. de minden mozdulatában benne voltak. azt nem lehet mondani. Egyedül maradt a két fiú. de nem szomorította különösebben. amely a nyugalom és álomvárás kellemes érzéseit hintette a kis társaságra. mint aki elfogadja ugyan a fiúk rendelkezéseit. első osztályú. hogy valami van a horgon. de amikor közelebbről megnézte. A régi “Tutajos-kor” lezárult. és a férfias vonalak alapja elrendeződött már álla körül és szája keménységében. nem nézett félre. amelyek beteljesülhetnek. az igen volt. “Kár. Matula elballagott a kunyhó felé. elúszott az idő bizonytalan vizén. Ezen aztán Bütyök is megbékült. természetesen Csikasz kíséretében. Fantáziája még most is elszaladt néha. s a hűvösödő alkonyaiban mintha valami idegesség szaladt volna végig a vizeken. megüti a fél kilót. amelyben benne van a dátum. és jól lehetett látni elöl az öregeket. – Az lehet. Aztán elmegyek a múzeumba is… nem megyünk még. hogy elmennek” – mondta az öreg Gergő. és az ő ivadékai talán majd hasonlítanak őhozzá. Gyula leszerelte a horgot. A betegség minden nyoma lefoszlott róla. Matula-féle sült hal volt. az nem. az bizonyos… Bütyök kissé megbántva tette száradni kalapját. de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban. de uralkodni már nem engedte őket. Még egy fél órát maradhatnak. és nem is lettek tudatos gondolatok. beleértve természetesen Csikaszt is. Matula örült is a süllőnek. nem húzogatja kabát ját. mert a kis kutya minden alkalommal úgy viselkedett. ami nem is baj. hátul a kisebb fiatalokat. amely ki tudja. örült a másfél kilós süllőnek. hogy ő többnek nézte. és a jegyet. hogy Gyula ne gondoljon a vonatra. hogy aligha van annyi… – Majd meglátod. s izgalmában még a táguló kalapot is letette. akiket a természet faragott férfivá. még ha gépek között formálódnak is emberré. nem kapkodta fejét. azután bevágott. hogy Tutajos vágyott erre a pillanatra. vastagon burkolva az idő ködébe. amelyre ezt a dátumot ráütik. csak annyit mondott. Nem. Szerette ezeket a gondolatokat. – Szép kis süllő – mondta. mert ennek van a legfinomabb húsa. szürkevarjak. amikor a fiúk kiöntötték a haltartó hálót a fűre –. inkább játszott velük. – Mit látok meg? Itt nincs mérleg. s a fiatal szervezet tüneményes gyorsasággal szedte magára a félnomád élet erejét. és Gyula szinte látta a vasúti pénztár kis ablaka mögött a fekete. de megszületésük pillanatában még nem valóságok. Bütyök? Bütyök csak a kezével intett. mint az álmokkal. de Gergő bácsi megmondja neked dekára. A varjak alvófájukra utaztak családonként. hiszen a gép sem más. Lovassyt mindenesetre elkérem István bácsitól. maszatos párnát. ha beszélt. mintha már nem egészen tartoznának ide. hol kanyarog. – Süllő! Kukacra jött – van vagy másfél kilós. amíg ide nem talál erre a kis állomásra. és ha az mondta: igen. és inkább kíváncsiságot érzett. . A vacsora valódi. de attúl nem lesz nagyobb. – Corvus cornix – motyogta Gyula –. a bélyegzőt. és szeméből a dolgok valósága világított. mint a természeti erők egybefogott szerkezete. mintha most más szemmel nézné a? egész világot. és elegendő volt egy varjúkárogás.

hagyták az estét magukra szállni és gondolataikat a lángokban ellobbanni. és most már látni lehetett a kőfal vonalát a fekete humuszban. – Itt volt a fal. Tudja. de az erőt nem a csónak kapja. Béla. hogy “Pipigaba”. mintha jobban fellobbant Volna a tűz. vannak a szivattyúházban. – Nézd ezt a tölgyfát. hogy itt volt valami falféle… A kifordított földnek valami furcsa. és visszajöttek a föld alól. de Gyula mindig így mondja. – Adja ide azt a lapátot. mint egy nagy. – Jó lenne egy zacskó aranyat találni – ábrándozott Bütyök. kabátot vigyenek. Elszaladtak. Bütyök evezett. szótlanul. de az éjszakához tartozik. de aztán nekem dolgom van. de zacskó és arany alig – mondta Matula. Mögötte a fiúk lapátoltak. – Úgy látom. és alig vették észre. Bütyök! Az erdő csendes volt. – Alig hiszem – fújta a füstöt az öreg –. de szerszámok. úgy hívtak. de megnyalta a szája szélét. s a kis kutya azonnal félrevonult. hogy nincs ásó meg csákány. És lehet. mert Matula evezett. és Matula ment elöl. hanem a víz. mert az ébredés tiszta áhítata lengett a levegőben. ódon korhadásszaga volt.– Csikasz! – szólalt meg az öreg. – Mehetünk csónakon is – tűnődött Matula –. mert hasunkra süt a nap. Ebédrevalót pakoljanak. . csak sokkal egyenesebben. mint a szitakötő a levegőben. – Hát valami régi pénz talán előkerül. Matula belevágott a földbe. ha akar… Bütyök nem szólt. kiásnánk a régi falat. A nap most már elszakadt a földtől. De majd belejön Bütyök is. ahol múltkor ebédeltek. üres templom. csak előre. és felszakította a sűrű gyepet. Gyula már majdnem tud… igazán majdnem. amire az öreg azt mondta. mert pösze voltam. amíg az erdő dombjára nem értek. nem bírsz magaddal… Aztán csak ültek a tűz körül. s egy óra múlva szürke törmelék jött elő. Ez persze túlzás volt. Gergő bácsi? – Meg. a homályból. s a hajnal még kissé bizonytalanul. az Matulának már reggel. és fényétől piros derengés ült a tüskevári öreg fákra. és a kicsi kapát pipigabának mondtam. Matula nem ásott mélyen. a múltból. A kulcs itt van. hogy elő is jöttek. hátha találnánk valamit. s a harkály kopácsolása úgy hallatszott. és meglapultak az árnyékban. Megmutatja. Bütyök… – és bocsánatkérően nézett a fiúra – ne haragudjon. a kövek közül. hogy ha a nap fél karimája kibukkan a somogyi dombok felett. az van. mit Akarnak holnap csinálni? – Megmutatnám Bélának Tüskevárt. és a gondolatok most már szétszaladtak a lehetőségek csillogó terhével. Iparkodjunk. de a fiúk reggel már néni emlékeztek semmire. Hát így is szólíthat. Később koccant az ásó. de fenyegetés is. – Kő! Megvan! – Az – bólintott az öreg –. hogy utaznak. Matula letette a csákányt. aztán felcsónakázunk. mintha a kóruson facipőben takarítana a harangozó. Gyula. de Gyula már megszokta. – Itt gondoltam – állt meg Matula. Gyalog sem érünk hamarabb. először felszedjük a szerszámot. s egy-egy nyíláson vörös-aranyat sugárzott be a nap. A csónakot kikötötték. és rájárt a szám. A lépések susogva csosszantak az avaron. – Eljár az idő – mondta Matula később –. mondtam. adja ide a csákányt. aztán hosszában ásni kezdett. Lassan ballagtak. mert Matula hangjában nemcsak megrovás volt. de még mindig vörösen andalgott a keleti égen. hol kellene ásni. és a csónak úgy ment a vízen. hogy az álom hívására előjöhessenek. hogy erő. Gyula úgy érezte. Kár. gyerekkoromban nekem is volt csúfnevem.

és csak ültek. Tutajos. hogy ezt a földet úgy hordták de. Szép volt ez a délelőtt. egyegy harkály mintha szögeket vert volna augusztus koporsójába. a vattás kis felhőhajók jöttek-mentek. sem leírni. amire az öregségben is emlékszik majd Pondoray Béla és Ladó Gyula Lajos. Én úgy két óra körül vetődöm haza. ez habarcsban van. és a fal egyik oldala szépen kiemelkedett. s a kövek emlékeztek. Hun a tatár. Néha benéztek az erdő árnyékos oszlopai közé. majd én vágom. és észre sem vették. láncos rabnak. látszik. de nem is tudták. Tedd le a csákányt. Később megint keményen koppant a csákány. mintha valakinek érkeznie kellene. hogy miért is volt olyan különösen szép ez a délelőtt. – Már háromezer évvel előbb is. mert attól jobbra meredeken húzódott le a domb a mocsár felé. a kószáló szellő végignyalta őket. Olyan délelőtt volt ez. itt a fal mellett – ütött a csákánnyal a földre. hogy esznek. ámbár annak is mink voltunk az oka. s a könnyű széltől susogva megszólaltak néha a vén fák. de élére állítva. ugye? Hát csak turkáljanak. mert valamelyik mindig elhurcolt innen mindent. mire Bütyök letette az ásót. Bütyök. s a kihányt föld mintha megbontott. amikor a magyarok még Ázsiában kalandoztak? – Talán hiányoztam – tűnődött a hosszú karú ifjú –. mintha új lenne. és Tutajos lapátolt. te meg lapátold. – Aludtál. itt megint fal van? – Majd meglátjuk. – Én is megéheztem. öreg sírból lélegzett volna. Némelyik még olyan. mintha az öregnek adott volna igazat. Egyre hosszabban dőltek az ásónyélre. Egyedül maradt a két fiú. ha letisztítottuk. hol elállt. pedig könnyű itt ásni – mondta –. ebédre ne legyen gondjuk. mint ma. – Gyere. mert igazán nem emlékszem. aztán elcsomagoltak szótlanul. Ettek a fiúk csendesen. mintha már emléknek született volna. ha már elkezdtük –. bár nem volt vidám. s a föld megdobbant.– Most már látják. – Tégla – mondta később Bütyök –. Bütyök. és Tutajos neheztelve nézett barátjára. és újra kivirágzik. fele tégla. mert a lázas sietség hamarosan lelohasztotta a kincskereső lobogást. és jólesett az erdőből kilengő hűvös szellő. Odaesett… – Nem. – Hallod. és most már látni lehetett a nagyobb köveket s közöttük a téglákat is. és alig szemernyi örömet hordoz lapos tarisznyájában. hogy egyre mélyebben álltak. hun a német – nehézség a csontjukba –. az egész véres múltnak. Iszen azért verekedtek. aztán ha aranyat találnak. Mellette egy méter széles és négy-öt méter sima út. s az erdő száz évvel ezelőtt is ilyen volt. jó szélesen ellapátoljuk a fal mellől a földet. lepergette a földet. Olyan vidám volt. a múló gondolatok puha földjébe. hogy útban ne legyen. Gergő bácsi. De fogyott a fal mellett a föld. akik cserépre égették írásaikat. – Akkor is volt már tégla? – kérdezte Bütyök. A szél hol feltámadt. meggondoltan dolgoztak a fiúk. Most már lassan. Nem emlékszel. mintha valamit vártak volna. A kibontott kövek lélegzettek. nemhogy aranyuk. a messze nádas felett ölyvek vijjogtak. – Hát egy darab tégla. amelyből időnként majd előjön. Ekkor már elmúlt az erdő reggeli csendje. mint máskor. . Hát ássanak. és meglassúdtak már. Én láttam Somló várát. amely roskadozik a bánattól. mintha levágták volna. itt a hátizsák… – Nem lehetetlen az. – Vasuk se volt azoknak szegényeknek. Bütyök vágta. hogy voltak népek. A földel messze dobták. Nem ragyogott jobban a nap. valami rongyos vitéznek. mit mesélt Lajos bácsi. Egy-két csóka kiáltott néha. Gyula. láttam Mátyás király várát Visegrádon. de sose tudják sem elmondani. hun a török. – Talán ehetnénk is? – állt fel a görnyedésből Tutajos. tégla.

de addig mit csinálok én itt? – Nézz körül. meg gyökerek is tartják… földes… Gyula ezek után reszketve bár. Talán pince van alatta…. Bütyök – kiáltott vissza. de odakúszott a pince leszakadt nyílásához. mire Bütyök hasonló ijedten kiáltott fel: – Elmentél? – Béla. Gyulaaa! – Jaaj. ezen nyugodtan ugrálhatsz. rohanok. de egy hang nem jött ki. rád ne dűljön valami. s amikor leért – megindult alatta a tégla. – Hallod? – állt meg Bütyök. elmegyek kötélért… csak ne mozogj… ne mozogj… – Nem tudsz kihúzni. erős. s a vén fák tűnődve néztek utána. érezte. – Jó lesz. azt mondom. Nem. De hátha megindul a fal? Erre a gondolatra Gyula olyan vágtába csapott. s az egész táj meglódul előtte. A nádon toronyiránt törte át magát. Béla. Rohant a fiú. hogy ne ugrálj? – Meg az egyik ujjam… talán kitörött vagy mi… Tutajos riadtan hallgatott. mozdulni sem merek. – Itt a sarokban.Szótlanul. s ekkor előtűnt domborulata. – Mi? – Ne mozogj. – Lehet. most már nem szakad le semmi – s arra gondolt. – Nem látlak. és kiáltani szeretett volna. hogy az ijedtség mennyire elgyengítette. – Megkeresem Gergő bácsit. hogy mentem volna el. és úgy érezte. – Nem szakadhatsz rám. üldözéseket. mert láttak ők már ezen a dombon vad futásokat. nagyon vigyázz. nem kereste a járt csapást. Tutajos elkúszott a beszakadt lyuktól. Majd szépen letisztítjuk előbb. Ide nézz! Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe. pedig már kint futott a parton. – Hol vagy? – rebegte. – Ez valami bolthajtás. a szíve kiugrik a torkán. mondtam. mert még hangosan beszélni sem mert. mint a vas. – Tutaaa… – ordított. meneküléseket. – Tutajoskám. mihez köti? . – Rohanok. Bütyök… ne mozogj – suttogta Tutajos. s csak amikor felállt. hogy a kapkodásnak most sem lehet semmi értelme. de ne ugrálj rajta. Kérlek. – Ugye. hidd el. s őt várja. Odalent még hallatszott valami robogás. Még rád szakadok. mint Gyula csörtetését a régi avarban. Gyula fehéren meredt a sötét üregre. és talán nem is találta volna meg. mindenestől eltűnt a lezuhanó téglák között. aki ott ül” most abban a sötét pincében. de vigyázz. Kibírja vajon az a kötél Bélát? És egyedül fel tudja húzni… és ha nem tudja. megbolondítasz. Bütyök. A téglasorról könnyen le lehetett a földet lapátolni. hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa. mert a bolthajtás többi része. Az öregek tudtak építkezni. Gyula nem érzett fáradtságot. Béla. a kövek gurulása. mert rád szakad a többi… nincs semmi bajod? – Nincs… nagyobb… de hogy megyek innét ki? A fejem is… – Mi van a fejeddel? – Vérzik. Szája reszketett. és susogásuk a halálhörgést is éppen olyan nyomtalanul nyelte el. Rohanok. Minden gondolata Bütyök volt. de egy kis izgalommal dolgoztak. amit sokáig nem lehetett tartani. amely minden lépésre mélyen dobbant. úgy látom. – Gyula…. én meg nem nagyon tudok kapaszkodni. Aztán susogtak. aztán csend. és reszkető lába a harmadik ugrásnál már engedelmeskedett a parancsnak. Olyan. aztán csákányostól.

majd utolérem. Matula pedig becsattintotta a bicskáját. Nem. és egy ujját kitörte… de kijönni nem tud.Matula! Itt csak Matula segíthet. s a bőrön volt még egy kis darab. és elindult a part felé. – Ballagjon csak előre. Fene se gondolhatta. Nem lesz semmi baj! Tutajos csak most tért magához. amire szükség lehetett. Bütyök. karikába rakta a kötelet. mert a fiú nyomában a félelem s a rettegés repült. – Az csak kívülről látszik sötétnek – mondta Matula –. azt meg helyrerántjuk. s az öreg meghallaná. a tűzhely mellett Csikasz feküdt nyelvét lógatva. Matula pedig megrakta a tarisznyát mindennel. mert azt nem mondta. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét. Hadd mozogjon egy kicsit a kutya is. – Beszélt vele. akármerre ment. s a kis kutya ezt megérezte. édes Bütyök.” De Tutajos gondolatai is Bütyöknél jártak. Délfelé járhatott az idő. nem… de bent van… – és Tutajos nem bánta. aki alig állt már a lábán. mert arra szükség lehet… elszalad ezen az úton. hogy az ágak majdnem a szemét verték ki. Ha így sem jönne. – Hol van Béla? – Matula bácsi!… a gödörben. ámbár most már lényegesen kevesebb aggodalommal. mert Matula mondta. mert az öreg másfelé nem mehetett. és vigye Csikaszt is. a szíve tovább verte a riadót. mert meleg volt nagyon. “Az ujja aligha törhetett ki – gondolt Bütyökre –. és nem törődött vele. azt nem mondta. csapja a hóna alá. és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj! Nem lehet. hóna alá vágta a fejszét. és ha így sem találja meg. de el is hallgatott azonnal. aki sose mond mást. és csodálatos erőt érzett a szavakban. – Gergő bácsi! Matula kezében megállt a bicska. Matula levágta a maradék szalonnát. Jaj. be kell menni. – Rászakadt valami? – Nem. a füle zúgott. – Menjünk. Csikasz szaladt elébe. mint egy űzött vad. és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált volna végig. és zöldpaprikát is vágott hozzá. ott a kötél. mert a szénaágyon Matula ült és szalonnázott. most talán lődözni kellene. hogy a könnyek végigperegtek az arcán. ahol a gyalogút jön a faluból. kellett neked ugrálni? A rekettyebokrokon úgy tört át. amikor beszakadt? – Persze! Azt mondta… a feje vérzik. vidáman csaholva. amíg Matula elő nem jön. – És most ott van abban a sötétségben. pedig ebben a pillanatban eltörtek az aggódás szárnyai. Reszkető inakkal kelt fel. Gergő bácsi! Matula szalonnabőrt tartott kezében. Tehát: először a kunyhóból elhozza a kötelet. távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája. “Nem lesz semmi baj!” – most már csak széteső fáradtságot érzett. Tutajos magához intette Csikaszt. István bácsitól segítséget kérni. és addig lődöz. hogy bemegy a faluba. idegeinek feszültsége most szakadt fel. Amikor kiért a bokrok közül. legfeljebb kificamodott. senki más. amit olyan ember mond. és leteszi a parton. elhozza a fejszét is. Egész ijedtsége. mint ami valóság. “Nem lesz semmi baj!” – Matula mondta. De hol lehet az öreg? A puskát is otthagyta a beomlott fal mellett. . hogy ott valami pince van. visszaszalad a puskáért. ott a fejsze a szelemen mellett. Szaladni kezdett a fiú előtt. A verejték a hátán csörgött le.

kör alakú holmi lógott a köveken. de kiáltásai is olyan messziről jöttek. csak ott lehet ilyen szag. mert szeme megszokta a sötétséget. mert mintha éles kövön ült volna. Kis kő és nagy kő. “Mi ez a kemény? – nyúlt hátra a jeles ifjú. és megolvasta pénzét. ezért ismét a csákánnyal húzogatta el a földet az egyik sarokból a másikba. De nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. bár Pest. s a kapirgálás kezdett izgalmas lenni. A fal azonban nem mondott már többet. a karika könnyen kijött a falba erősített vasszárral együtt. “A mama halálra ijedne. de úgy lógott. Bütyök ezt úgy fejezte ki: “Büdös van. mert amikor a fiú hozzányúlt. A tárcában volt egy villamosbérlet is és egy mosócédula. de ez sem fájt különösebben. “mint egy kriptában”. Valami rozsdás. A földet azonban lehetett piszkálni egy kézzel is. “Talán doktorhoz is kell mennem… hát kellett nekem ugrálni?” Bütyök elkeseredetten ült le. Egy nagy vaskarika volt. de a beverődő napsugáron csak az erdő suttogása szitáit le a mélybe. és a kezdeti ijedtséget lassan legyűrte a kincskeresés vágya. Tutajos majd örül…” – és morzsolgatta a karikát. akármilyen jól építkeztek is az öregek. Hanem amikor fejéhez nyúlt. A csákány hol itt koppant. de erre nem válaszolhatott senki. mert olyan vastagon volt rajta a rozsda. “Hogy várhat bennünket!” – sóhajtott Tutajos. Bütyök még nem volt kriptában. és benne aranyak…” Közben fel-felnézett a magas égre. A föld és a sötétség. “Ez már valami – gondolta Bütyök –. puha semmi – azonban megette már a vas egy részét. “hogy mi lesz. “Csak már ez a Tutajos jönne!” És turkált tovább. Amikor Gyula elcsörtetett a nyílástól. . és Alaposan körülnézve megállapította. aki egyébként se tudhatta. ha Matula csak este kerül elő. amely nem felülről hullott le. Egyszer pedig valami cserépedény füle. a fene egye meg!” De találni egyelőre nem talált semmit. bár ez a feltevés csak feltevés volt. s Bütyök ezek után turkálni kezdett a földben. ámbár a koppanások helyén csak kődarabkák voltak. gondolta a fiú. hogy morzsolni lehetett. “Még ha egész lett volna – sóhajtott a fiú –. Bütyök egy darabig erősen egyedül érezte magát. Egy mátyásmadár zajongott az erdőben. és az egyik ujja kissé félreállt. most már rendszeresen átnézve minden kanál törmeléket. a mama s a villamosok nagyon távoliak voltak. aztán elővette tárcáját. s arra gondolt. s ebben teljesen igaza is volt. hanem az egyik falrész nyílásán dőlt be valamikor. a gyökerek és a magány kémiája dolgozott itt pár száz éve. Persze. Az idő – ez a láthatatlan. “Kellett nekem ugrálni?” Nem. mint ahogy az is volt. s ez a tojás még vérzett is.“Mit csinálhat szegény?” – kérdezte magától. a csákány! Bütyök kihúzta maga alól a csákányt. azt mondta: – Juj!! Bütyök fején tyúktojáshoz hasonló daganat nőtt. hogy nagyobb baj már nemigen lehet. hogy ő most egy mentőexpedíció tagja. de úgy érezte. a bomlás illatai egyszerre szárnyra keltek. még Csikasz se. és hallgatódzott. Bal keze ugyan erősen megdagadt. bár keze fájt. hogy ezzel sem lehet nagyon handabandázni. hogy bezúdult a fény és a meleg. és nem is kívánkozott az emberi maradványok e titkos helyére. de érezte. és fején az a törött tojás is érzékenykedett. mert még rádől valami. hol ott. mintha oda lenne ragadva. ha tudná… és szegény most maga viszi haza a ruhákat…” – Bütyök lelkiismeret-furdalást érzett. Bütyök érzései a rabságról tehát helyesek voltak: ez az üreg börtön volt valamikor. Ekkor megakadt a szeme a falon. mert Bütyök rabnak érezte magát. erre a kérdésre nem válaszolt senki. ahol olyan szag volt. s most.

egy karddarabot és egy vaskarikát. a kezét. Bütyök csak az embert érezte a néhai törökben. de valami ruhadarab lehetett valamikor… “Talán pokróc – gondolta Bütyök –. amihez a rabok voltak kötve… meg valami köcsögnek a fülét is… Hol van Gergő bácsi? – Létrát csinál neked. – Kösse erre a madzagra a csákányt meg amit talált. Amikor ez megvolt. és mosolygott. ami úgy mállott. pihenjen nyugodtan. hol azon az oldalon volt foga. – Csukja be a szemét. Bütyök tehát fél kézzel és egy lábon “pihent” – “nyugodtan”. Először is vizes ruhába csavarjuk. – Ne siessen – biztatta Matula –. – Nem akar! – mondta az öreg. és egyszerre csak egyik lábán állhatott. Kivág egy kis fát. hogy azért végeredményben. és Matula hangjában tellett minden öröme. tojásnyi daganattal… de akkor már húzták is kifelé. és hajtsa le. és jön Matula. s oda se nézett. leeresztették a jobbról-balról ágas fát. mert sorstársnak érezte magát. de – ezt be kell vallanunk – régészkedő vágya elszállt valahova. egy hegyes. Hogy vagy? – Fáj a kezem. Mutassa. ami kellemetlen volt. először azt húzzuk fel. – Éhen… kificamodott a gyűrűsujja. Hátha… Talált is még Bütyök egy buzogányfejet. Bütyök keze most már nagyon fájt. ha megcsúszna. Bütyök szót fogadott. és valami nehéz szagú szövedék. vizespoharat vett elő az öreg. “Pedig már dél lehet” – nézett ki a lyukon. “Valószínűleg kiszabadult” – örvendezett a fiú. de Matula tartotta a kötelet… Aztán felbukkant egy véres fej. és úgy vélte: rabnak lenni töröknek és magyarnak egyformán rabság. és meghagyja az ágait. lemehetsz. de jövőre is meggondoljuk. mint a föld. – Hhhee… – mondta később – végem van. mert Bütyöknek nemcsak hogy nem lett vége. és ha elfáradt. és úgy érezte. de oda volt láncolva a falhoz. pár kisebb-nagyobb vasdarabot. és találtam egy pitykegombot. – Tutajos. – Bütyök – hangzott az égi szózat –. amikor mintha zörgött volna a külső világ. ami lehetett kés vagy karddarab is. s amikor Matula azt mondta: “Na. és majdnem teleöntötte szilvóriummal. mindent. sőt később oda nyilatkozott. Pondoray Béla élete alkonyáig emlékezni fog erre a sétára. de azért húzogatta a csákánnyal földet. Tutajosra nézett. mert a “létrának” csak hol ezen. a rab takarója…” – ámbár maga a rab nem volt sehol. – A kötelet kösse a hóna alá. Erről alighanem hallgatni fogunk… Bütyök pedig csak feküdt féloldalt. ha akarsz. és nem gondolt arra. hogy le ne essen. hogy a lélegzete elakadt valahol. – Az idén már nem akar. és melegétől szinte gőzölgött a sötétség évszázados nyirkossága. ahol meredeken nyilazott be a nap. és egyformán fájdalmas. de gyorsan. Egyszerűen felsétálsz… addig még keress ott a föld között. kezét. Hát majd meglátjuk. – A fene ezt a likat – mondta Matula –. Csak jobb kezével kapaszkodhatott. . hadd látom azt a gyűrűsujjat… – gondtalanul adta az öreg kezébe. Béla. hogy nem találkozik több száz éves embermaradványokkal. Amikor ez megvolt. hogy jön Tutajos. itt vagyunk Matula bácsival. Ez azonban nyilván tévedés volt. hogy itt csak török rab lehetett. ugye… mégiscsak le kellene menni… Bütyök ekkor már teljesen elfeledte fejét. és semmi kilátása nem volt. amelyen Bütyöknek fel kellett “sétálnia”. és éppen ércesen ütődött újra valami. egy törött csat. akire nem sütött be a nap. és Bütyök nem is bánta. oda is veszhetett volna. lapos vasdarab.így azután előkerült még egy pitykegomb.

– Esküvő után – mondta Matula nagyon komolyan. a karika a falban volt. igen gyenge szíve. aztán megyünk csónakázni. mintha a “kállai kettős” tánclépéseit gyakorolta volna. van abban víz elég… Bütyök szemrehányóan nézett az öregre. – Gergő bácsi úgyis rokonom… igaz? Jaj. majd én viszem a szerszámokat. és még a harkály is abbahagyta ácsmunkáját. azt mondta: – … és mit szól hozzá. Ez a Tutajos mindent elfelejt… a nagybátyám fényképe. másrészt mindenáron csónakázni akart. Kengyelné fog tanítani bennünket. aki maharadzsa. most egyedül viszi a ruhát… disznóság. melyek jövet mintha egyenesek lettek volna. – Abból a másikból nincs már? – Egy csepp se! – Kár! Határozottan kár… de azért a fényképet megmutatom Gergő bácsinak. Béla? – Én nem húzlak sehova. mert elmegyek én a magam lábán is. de nem fáj. Disznóság! Katicának nem szólunk. de ez a Tutajos… “ne szólj szám. és amikor. – Helyrehúztam – magyarázta Matula –. és Tutajos hátramaradt. – Hova húzol. ezért csöndesen azt mondta: – Mindjárt hazaérünk… Bütyök a zsebéhez kapott.– Kérlek szépen. mert úgy érezte. Matula bácsi? Megszakadna a szíve… szabad? És Bütyök egy oldallépéssel belekarolt Matulába. Gyula karoljon Bélába. Tutajoskám? A bérletem ott maradt a börtönben… rettenetes! De végül mégiscsak hazaértek. Gergő bátyám. Tutajos eleresztette pálinkával narkotizált barátját. hogy a visszhang még játszott egy darabig a férfias hangokkal. de mivel erre semmi magyarázatot nem talált. Ilyent ne is mondj. mire Bütyök olyan mozdulatot tett. a fejem megütötte valami tégla. Katicának nem szólunk. nem fáj fejem”… igazán nem fáj a fejem. most már csak borogatni kell. Matula újra beborogatta Bütyök kezét és fejét is. akármilyen jó barátom is vagy. Gergő bácsi. és lefektette. de akkorát. Gergő bácsi… – Miért is fájna? Bütyök erre megállt. mert Bütyöknek egyrészt rengeteg mondanivalója volt. A rossz útra tért ujj ekkor már egyenesen állt. mindig igaza van. de Bütyök elég görbén nézett a világra. Tutajos. Tutajos! Ez nem vicc… úgy látszik. Matula erre nem tudott mit válaszolni. Tutajos. . de Bütyöknek – úgy látszik – jobb gyomra volt… Ekkor már a Zala töltésén andalogtak. Szegény mama. – A villamosjegyem! Van nálad pénz. Aztán majd Katicával is lefényképeztetjük magunkat. – Ne lökődj. és megborzongott meg a szagától is. – Majd ha hazaértünk. – Gergő bácsi. – Kicsit pihen. sőt egyes fákat is görbének látott. szétveti a lenyelt nevetés. – összepakolhatunk – indítványozta az öreg –. mert megharagszom. – Nem hát! – Gyenge szíve van. ugye? – aggódott a sebesült. hogy miért is fájna az ő feje. Tutajoskám. Ő már ismerte a pálinka hatását. és gondolkozni kezdett. – Igaza van. – Megijedne. meghúztam… Jaááá… – ordított. Ilyenkor nehezebben megy az ember. kérlek szépen. ugye. – Persze. És ne kapaszkodj belém. de szomjas vagyok. de lassan haladtak. – Mindjárt a Zalához érünk – mosolygott Matula –.

én bemegyek a faluba. s ennek a követelésnek engedelmeskednek itt is. undorítónak. hogy a halottak is összevernék a bokájukat tűle. Hallgatódzó augusztusi reggel volt. sőt erősen hánykolódni kezdett. nem lesz halászlé. “Ha elábrándozom az időt. “Acél!” Ekkor újabb kapása volt. és nem érezte. Mindjárt adok új borogatást. és ez a fő. Bedobta horgait. Az Osztály!” Tutajos szinte érezte az osztálynak azt a jellegzetes osztályszagát. Észnél légy. és éhséget érzett. s a levegőben némán úszik a tűnődés. gyerekek – bólintott feléjük Gyula. Tudom magamról. szabad világ. Hiszen alig történt valami. Hopp! – a zsineg megrándult. persze. Valahonnét nagyon messziről vonat dohogása hallatszott. tehát meg is kell fogni. Piri mamára. hogy a kis madarak elúsztak előtte. ami a ruhákból. de időben itt leszek. hogy milyen közel jött hozzá ez a külső. Rettenetes… – Jobb. Fejében mintha hideg ólom lötyögött volna. ha megundorodik a pálinkától. Kinézett a nyár végi. fiukból és olajos padlószagból keveredik össze. – Piii… piii – jöttek a kis szárcsák –. Gyula csendesen összeszedte szerszámait. amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat. szüleire. Lesz mit mesélni – gondolta egy pillanatra. hideg vizet hozott. tegyen rá friss borogatást. mint ha megszereti – mondta Matula –. az egész világot mérhetetlenül szennyesnek. nyakába kanyarította a puskát. Közben nézzen ide a kunyhóhoz. hogy kicsit többet adtam. Lajos bácsira és Jogászra. Lajos bácsi ezt megengedi és az osztály természetesnek tartja. de aztán úgy érezte: pár szóval el lehet mondani mindent.– Én evezek – mondta Bütyök. amint a katedra dobogója megreccsent. és szobájára gondolt. Matula elment fáért Csikasz önkéntes kíséretében. Lehet. de túl a berek hüllő-. hogy a berek életét olyan nagy szakadék választaná el az utcák. és kiballagott a partra. s amikor felébredt. meg kell beszélniük. és megint Bütyök mellé ülök – természetesen. Matulának kell a hal. Bolhára. s a borogatás után Bütyök újra elaludt. és Gyula – ma először – hazagondolt. és gyomra hajlamosnak mutatkozott újabb mozgalmakra. Mama csak heverésszen. ebédre meg olyan halászlevet. amelynek szabadsága azonban könyörtelen törvények közé van szorítva. azt is. aztán kidobtak a szemétdombra. és a jeles ifjú az éjszaka folyamán többször “kiszállt”… Azután egyfolytában aludt reggelig. de elkésett. harmatos ragyogásba. Aki nem engedelmeskedik: elpusztul. – Alszol. Bütyök is éhes lesz addigra. Mélyen érezte. Apróságok a nyárban… majd elmondja Bütyök. és az ujját helyre kellett húzni. és mit nem. de legalábbis – lemarad. Gyula felkelt. Tutajos!” . de most már túl vagyunk rajta. Most mái nem izgult. hátha kell valami Bélának. Most “már nem volt ismeretlen ez a világ. mocsárszagú világán vonat szaladt a város és a szeptember felé. házak és iskolák életétől. ott is. Tutajos? – Hogy vagy. Az öreg elment. fogjon pár halat. és szinte hallotta. Visszadobta a horgot. hogy az nagyon fáj. egyben fájdalmasnak találta. s a csónak azonnal elindult. maga mellé fektette a puskát. A végtelen nádas ott állt a háta mögött. Bikára. “Egy sóskifli jól esne… milyen régen ettem… köményes sóskifli… – A könyveimet majd beköttetem. és megvidámodott a szíve. hogy mit lehet elmondani otthon. nézte a vizet. Valami követeli ezt is. – Jól van. Ha felébredt. – Szervusztok. mi csak itt szedegetünk. megszokott helyére. és utálattal gondolt saját magára. s Gyula a szákba segítette a fickándozó kárászt. és nem kapkodott. Matula bácsi. Bütyök? – Mint akit húsdarálón ledaráltak. – Most már majd helyrejön – suttogta az öreg –.

Bütyök. s a kánya. és átúsztak a túlsó oldalra. a száraz dörrenés végigvágott a nádon. – Csikasz. – Ide nézz! Szép pillanat volt ez nagyon. hogy ez a lapos holmi mindig evést jelent. A rekettyebokrok felett repült. de legalább lemosakodom. hogy én milyen beteg voltam… – Most már jól vagy? – Jobban. s ha a terített asztal fehér kultúrája jelent meg . de aztán fordult. természetesen Csikasz kíséretében. Az elmúlt hetek lemosták a városi otthonról azt. Bütyök s amíg Gergő bácsi megjön. aztán feküdj le. mert feljebb a folyón Bütyök áztatta kezét. Bütyök. ha erre jönne! Barnakánya… A madár nehézkesen emelkedett a hallal. kézfájós barátunk csak egy jelentős mozdulattal mutatta. szárnyait összekapva. és úgy látszott. de ez a szomorúság elmaradt. és kézbe vette a puskát. Gyula a bokor mögé húzódott. Megfürdöm! – Ne bolondozz… a fájós kezeddel? – Nem akarok úszni. bezzeg betartod a tisztességes távolságot. Tutajos. és lehetőleg közel helyezkedett hozzá. s amikor Gyula odanézett. Gyula. Azután felöltözött. nem megy messze. de le nem fekszem. Hadd lássa Matula bácsi is. várj. egyenesen. gyomorfájós.Lejjebb a folyókanyarban egy gém ijedten trombitáit. a szürkeséget. és megkereste a madarat. Egy-két halat még kiemelt a fiú. a gázszagot és a lármát. meddig barátkozhatunk vele… – Hát bizony… és Tutajos várta. Bütyök tehát kihozta a nevezetes táblát. Gyula pedig azt az ágat nézte. és odaült Tutajos mellé. igazán elszemtelenedtél. Gyula visszaszaladt horgaihoz. és egy kis latolgatás után azt mondta. felesleges feleleteit. ahol már elcsendesedett a lövés körüli izgalom. – Feküdj le. és Bütyök – rossz szokásához híven – megnyalta a szája szélét. hidd el. de a víz is csobogott. hogy valami szomorúság üsse meg a szívét. nem. Az ág még mozgott. Lemosták a megszokottságot. locsolta fejét. – Piii… piii… – bókoltak a kis madarak. távolodóban. – Még a hal is a markában van! Tutajos… – és fejfájós. és ide-oda tántorgás után kiemelt egy jókora halat. hogy ez már aztán teteje mindennek. megtisztogatnánk a halakat. – Mi van. “Jól van – gondolta Tutajos – jól van!” Kiürítette a puskát. Gyula? – kiáltott Bütyök. Én majd tisztogatom. legközelebb a táblára ülsz – korholta Gyula az izgatott ebet –. egyszerre letette a horognyelet. amelyet a madár estében megütött. de nem jött elő. – Barnakánya. amely még holtában is karmai között tartotta a halat. de ha engem még valaki itallal kínál… – Kengyelné nem fog kínálni. hogy a kányától ezek után már nem kell félniük. Bütyök elment a kányával. ki tudja. amíg kimászom ebből a sűrűből. zuhant a bokrok közé. mert egy kézzel úgysem tudsz dolgozni. s általában gyógykezelte magát. – Kihozhatnád a táblát. Csikasz! Jött a madár. aki előjött a lövésre. fél is elég…” A lövés kilobbant. – Kár… káár – ijedezett a fák közt egy szürkevarjú. hogy még azt sem bánja. Béla. – Ronda méreg ez a pálinka. amiért kikívánkozott belőle. – jaj – suttogta –. – Akasztom. aki jól tudta. – Ne bántsd. A víz felett nagy madár verdesett. algebrával fog kínálni… Bütyök elgondolkodott. “Elibe fogni… elibe fogni… ne izgulj… egy méterrel. aztán a visszafelé bogarászó kis szárcsáknak megmondta. ami még a berekben történhetik. lassan. Lemosták Piri mama felesleges kérdéseit. – Akaszd a hűvösre. te meg lesed a horgot. Ha itt a gazdád.

mert látta a két “legény” farkaséhségét. hogy jó. hát arra mérget lehetett venni. Lassan merte tele a tányérokat. mint a szívben. – Ez? – nézett az öreg Tutajosra. és Gyula odaállt volna melléje puskával. most meg megfogom a nyákod. hogy a fiú erre nem emlékezett. mint éjjeli lepkék a lámpa fénykörében. aztán maguk is hurcolkodjanak be. hozza a csónakot. nincs farsang. Ezelőtt fél órával beteg féreg voltam. hogy az ízeket nem az étel szüli. Nem lett volna jobb még egy kicsit feküdni? – Lemosakodtam. hogy Bütyköt a széles gáton is nehéz volt megtartani. amikor Csikasz felugrott. – Gergő bácsi – mondta Bütyök –. – Eez? – Tutajoskám. úgy érezte. mért nem csónakon jöttünk tegnap haza. – Ne táncolj. és véged. Aggyonisten. hal van elég – mondta kitérőleg Matula – akkor most megrakom a tüzet. mert feleslegesnek tartotta megmondani. de nagyon jólesett. Ezen aztán elgondolkodtak. Gergő bácsi. és Gyula ezt akarta. Ha ő azt mondta valamire. – Le kellett volna fényképezni – mondta –. amikor a fiúk bejöttek. most meg legények már! Én mondom… A fiúk nem szóltak erre a dicséretre. jó lesz odaülni. és szimatolva azt mondta: – Nem vallok vele szégyönt… – Orvosság! – szuszogott Bütyök. és véged. Hanem aztán az ebéd. tudta. Nem is tudom. lőni tudsz. s jó. de ebbe ne szólj bele. olyan erő van bennem. Matula bölcsen tudta. Csikasz mérgesen kapkodott utánuk. és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban. hogy kikupálódtak. s hogy úgy keringenek a bogrács körül. de látszott. s amikor a fiúkra ránézett. Bütyök? – aggályoskodott Tutajos. Csikasz. hogy jólesett a dicséret. Annyi azonban bizonyos. és a fiúk nem figyelmeztették a kis kutyát az illendő magaviseletre. jó lesz szülei között lenni. – Ejnye – és mosolygott –. Tutajos nem válaszolt. ilyent még én sem láttam. – A paprika! – vélte Matula. most meg mintha meleg hájjal kenegetnék… Egy kicsit kaphakad. Gergő bácsi. A tábla felett megjelentek a legyek. Majd néz nagyot az öreg… kicsit várjunk még. – Van ölég – mondta Matula. kő szőnöm. azért a rét virágos. Matula megadta a módját. a táguló orrcimpáikat. rövid nyelvén csak annyit mondott: – … azért az a Bikfic is rendes kutya… – Engem mindig elkísért az ajtótokig. aprólékosan és hosszadalmasán. Mindezt nehéz lett volna értelmesen elmondani. – Látom. Az augusztus végi bágyadt meleg elernyesztette őket. – Ejnye! – mondta később Matula. – Nem árt meg. . mert Csikasz egyenesen az árnyékban lógó nagy madárhoz vezette. hogy megorvosolt. mint amikor mindennap köztük volt. olyan erő van bennem. és nem is szólt többet.előtte. mert Matula szűkmarkú volt az elismerésben. Mi célja lenne visszahozni az elmúlt rosszat? Matula kikötött. és csak arra figyeltek fel. Matula elment Csikasszal. hanem az éhség. amikor idejöttek. Kiáztattam a kezem is majd inkább ebéd után alszom – mondta Bütyök –. csak a második tányér után. ezt hát meglűtték… hanem a halért kár lenne – kifeszítette a kánya markából a halat. akik közelebb jöttek hozzá. hogy valami újság van. gazdáját. és elszaladt a parton. – Eddig mintha csupa seb lett volna a gyomrom. Anyátlan csirkék voltak. hogy az jobb a jónál. itt a berekben. és mosolyogva tisztogatta. Lefényképezni.

– Majdnem elfelejtettem: levelet is hoztam. Örültök. s az udvarban szállingózó havat Bikfic nézi. Matula csak erre várt. hogy sajnáljuk. Kidugja fejét a korláton. de jó bolondság. és Bütyök kezébe adta. Tutajos. a berekben nincs naptár. – Gyere. és az álmos ifjúság nem foglalkozik a holnappal. de a kunyhóban mély gondolatokba esett a csend. Úgy látszik. és nem is szóltak. és a magasban szálló madárkiáltások már nem nekik szóltak. – Ki írta? – élénkült meg Bütyök. és prüszköl. – Hangosan! – rendelkezett Bütyök. A kunyhó már nem az övék volt. Az alvás előtti és utáni gondolatok megkeresték egymást. Vége! Az idő eljárt. mert úgy viselkedtek. és felvarrja a gombokat a nadrágotokra. Az ég befelhősödött. Búcsúzzatok hát el nevelőapátoktól. De Pesten van naptár. és nézte a pókhálós szelemeneket. A borongó messzeség titokzatos és szomorú lett egyszerre. Holnap este hat órakor a kocsi a hídon lesz. Vége! Ami a kunyhóból látszott. Pesten akkor járdát sepernek a ház előtt. a nádas suhogó lélegzete. és északi madarak zajonganak a vízen. s vitt. hogy a jeles romkutató nem a mamára gondolt… Tutajos pedig kivette Matula tarisznyájából a levelet. ha orrára esik a hó. Amikor felébredtek. és ők elmennek. Télire. – Szeretem István bácsi stílusát. áhítattal nézve gazdájára. Kedves Bütyök és Tutajos! – olvasta Gyula. A vén fák bozontos üstöké. Az öreg úgy gondolta. az arányló nádtetőt s a darazsat.– Ne szájaskodj. mi? Szerető bátyátok István A kunyhó előtt Matula tett-vett. hónom alá váglak mint egy aktatáskát. és szeretve tisztelt Szüléitek látni akarnak benneteket. és vigyázok rájuk jövő nyárig. már késő délután volt. Vége. – Úgy gondoltam: a horognyeleket majd rendbe teszem. és szombaton vonatra raklak benneteket. amikor róka surran a havas nádban. hogy elküldhesselek benneteket valóságos szüléitekhez. Felébredtek. talán télire. és Matula pipafüstjén kiszárnyaltak a semmibe. egyszerre távoli lett a táj. Mi meg lepihenünk egy keveset. Hozott. amit vihetett. – Fiatalság – bolondság – mosolygott Matula –. – Téged meg nem kérdeztelek… de azért kapsz. és az iskola is megkezdődik tíz nap múlva. Tutajozzatok oda összes holmitokkal. de nem mozdultak. amint helyet keresett. Bütyök. Egy kis időt még itt is tölthettek. te szereted a stílusát… Aztán hanyatt feküdt ő is. mint eddig. Matula más. csak Csikasz jelentkezett. Ki kér még? A fiúk nem kértek. – Tedd el emlékbe. hogy a jóllakott ifjúság kevésbé hajlamos a szomorúságra. amit hozhatott. Bütyök. majd a kondérra. – István bátyjuk. Bütyök csalódottan hanyatlott vissza. mintha ott akarnátok megöregedni. és be kell vallanunk. Ne mondd. vége a nyárnak! Tutajos összehajtogatta a levelet. hogy Nancsi néni kivakarjon benneteket. gyertek pótapátokhoz (mielőtt végleg kitöritek a nyakatokat). . s a nagy nádasra laza pára ült. mert az öreg marad. ezt a felséges ebédet csak fekve lehet elviselni.

könnytermő csend még csak mélyült. talán többet. sőt értelmetlen lenne. amikor visszajött. mosolyogni próbált. és ott maradtak. aki nem vérezte még fel magát a szerelem tövises berkeiben. vörös derengést . a madarak lármája csendes. Csikasz bejött és kiment. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe. semmi. távoli zúgássá enyhült. Gyula szeme vörös volt. Béla ezt tudja. ahol nincs mosónő. s átszőtte a rekettyés csalitokat. aztán ellapult. a keserves csomagolást. – Igen. most nem érzem. Ha igazi. hanem lettek. csak emberek vannak. Bütyök. Kiment. Még Matula öreg szívét is megszorította. és Nancsi elegendő takarót tesz. – Is? – mosolygott Gyula. mint egy tigris… azzal vigyázni kell. mert a kis halak alusznak az iszapban. amíg végleg ki nem nyújtózkodik. Végül Gyula felállt. aztán rekedten azt mondta: – … és… erről… és semmi ilyesmiről. valahol elmaradtak a csillagok. a barátság azért csak barátság marad. soha. Az nem… Meg aztán rókát is lehet lesni és hajtani is. – … senki – folytatta Matula –. de a jövő nyár fáradtan messze volt. – Négy hónap – mondta Gyula –. arca eltorzult. A felhők nem úgy jöttek. rendes gyakornoki munkára. a kunyhót. Bütyök? Bütyök megtapogatta fejét (a daganat kellemesen enyhült). Kemény akkor a berek. ő is – és Bütyök harciasán nézett barátjára. A fiúk gondolatai itt hagyták a jelent. ha Bélát szívesen látják. mert hamar csúffá teszi az embert. és Gyula karjára tette kezét –. kicsit mintha megroskadt volna. – Szanyadiéknak olyan tisztaszobájuk van. – Igaz – bólogatott Bütyök kissé szabálytalan fejével. aztán lesi a dugót. de az anyám csak egy szegény mosónő… A kunyhóban fájdalmasan nagy lett a csend. A vasútra szánkó megy. Ezen a napon korán alkonyodott. A berek szokatlanul figyelő lett. csak puhán szárnyaltak. – Hajtani? – Persze. mintha ez a kérdés teljesen felesleges. – Eljössz. és kiment a kunyhóból. ugye? És Pondoray Béla csak a fejét hajtotta le igenlésül. és a fiúkat a legszentebb emberi egységbe fogták. és nincs mérnök. és olyanféle mozdulatot tett. ámbár karácsonykor is lehet csukázni… – Karácsonykor? – De akkor ám! Még a jég alul is. Az még csak az igazi… Léket vág az ember. de arca már megkeményedett. nádkévére ül mellette. alig négy hónap. Gyula soha engem meg nem bántott… és Piri mama… és István bácsi és… ugye. nehogy megvetemedjenek. A füst tétován keringett a tűz felett. de a csuka nem alszik. de a szavak elültek. Gyula azt nem is úgy értette. Ő ne jönne? Őőő?!… – István bácsi is hívott a nyárra… rendes fizetéssel. – Soha. aztán. – Nem érzem – tűnődött Gyula –. Szétterültek. és Matula szakavatott vezetésével elindultak a tél felé. – Nem is akartam. s amikor besötétedett. ami elválasztana bennünket… ami nincs is. Éhes olyankor a csuka. – Kicsit beolajozom. Néha nem róka gyün. az apám ugyan mozdonyvezető volt – gyorsvonati –. hanem vadmacska… Lűttek itt akkorát. mint kellene. És ez a szívszorongató. ebbe már nem szólhat bele. – Semmi – legyintett Matula –. hogy akár a földről lehetne enni – enyhítette Matula a hangulatot –. egyre mélyült. mintha a berek fölött születtek volna. mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a nyár végi suttogásban és a szívekben.“Jövő nyárig…” – gondolták a fiúk. bibliai magasságba emelték. soha többet nem beszélünk! Soha! – kiáltott.

– Nem lehet jó – mondta Matula –. s ezen nem változtat az sem. és a sötétség fekete táblájára ezek a gondolatok egy szót írtak: Kati! – Hát ez így van – mondta Matula általánosságban. Csendben gyün. Ezek után már csak ültek. hanem arról. elintézve az egész hindu társadalmat –. A nedves fa sistergett. ha mindig sütne a nap? Nem lehet az jó. én meg összepakolok – mondta Matula –. Bütyök előhúzta a nevezetes táblát. erről kár is beszélni. ami lesz. – Nem is eszik meg a disznót. Nagyon leszáll a füst… – Nem. – Hát – vakarta meg állat Matula – azért ehetünk is. vagy amit akarnak. ha mindig új ruhája lenne. nevelőt és vadászmestert. sehogy sem lehet jó. persze. Hanem – nézett Bütyökre az öreg – azt a fényképet már igazán megmutathatná. de nem részletezte. és mindig elmaradt – itt van. a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár. A köd vastagodott. néha siránkozott. – Szép. mert ez már nem nyári hirtelenkedés. – Egyszálbélű nép – legyintett Matula. Tutajos megterített. – Kár.küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is. mint színe. Elázik ezekben még a ménkű is. Hallgattak. hogy este legyen. amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. ámbár az idő esőre fordult. de nem szólt. – Azt írta a nagybátyám. lássa. A lángok a ködöt is megzavarták. derék ember – ez a hétköznapi ruhája? – Azt hiszem… – Hát – mindenki úgy öltözködik. Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga. – Megrakom a tüzet – mondta Tutajos –. ha mindig tele lenne a hasa? Ki örülne. ha mindig nyár van. aztán szitálni kezdett. mintha szégyellne a maga szárnytalanságát. Ámbár az odavalósiak – gondolom – megszokták. és hagyták. Matula hosszasan nézegette a nagybácsit. ez már őszi készülődés. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól. akkor meg egy hónapig esik egyfolytában. vadászhatnak. ami volt. Nézett. s amikor a búcsúzás keserűségére rátelepedett a jóllakottság lusta dajkája. és csak akkor kezdett emelkedni. mert az igazi meleg ideje már lejárt. Magát nem hívja? – Dehogynem… dehogynem. mert ki örülne annak. és így is lesz – amíg szoknya és nadrág lesz a világon. hogy elefánton ül. – Na. és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. mert ez így volt. azon lehet az igazi. hogy ha megjön az eső. s amíg a tűzrakás összeomlott. de gondolataik formába öltöztek. hogy mi az. ahogy akar – nyújtotta vissza a fényképet Matula – ebbe aztán nem lehet beleszólni… – Van olyan is. mégiscsak itthon szeretnék lenni… Matulának csak a szeme mosolygott. mint a légy a pók hálójában. de ha én gazdász leszek. és hogy ott soha nincs tél. mert már egymást se látjuk. Matula szalonnát pirított. sőt úgy érezte. nyálkás párával lehelve be lomha önmagát. Gergő bácsi – mentegetődzött Bütyök –. – Elfelejtettem. és azt mondta: “persze hogy persze”. a fűtőből lett doktort. ha már elefántja van. mert Bütyök szokatlanul érzékeny volt ezen a napon. és ezek már nem nyári viharfelhők. de Gyula merőn nézett a levegőbe. de azt nem hoztam el. annyiszor mondtam már. Bütyök megemlítette. mert még sohasem voltak jó csikorgó időben egy tisztességes disznóölésen. hogy Indiában nem ismerik a havat. – Holnap még horgászhatnak. ami így van. s hanem – már annyiszor mondtam István úrnak – ide kellene egy kis . ahol nem beszélt már senki arról. – Pénzt is küld… – Küldhet is. ha a lányok nadrágot húznak.

vályogkunyhót rakni. Semmibe sem kerülne, aztán karácsonykor úgy laknánk itt, mint a grófok. – Szólok neki, Gergő bácsi – mondta Tutajos –, szólok neki, és szavát veszem, mert másként elfelejti. – Okosan, mert nekem már húsz éve ígéri, aztán csak tologatja egyik évről a másikra. A gazdaságban van rossz ajtó, felesleges ablak elég, én meg összeverek három ágyfélét. Hármat, és nem többet, mert mink már összetanultunk… A fiúk erre nem szóltak, de Matula rövid megállapításánál sokkal, nagyon sokkal többet éreztek. “Mink már összetanultunk” – mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását. A valóság ebben a pillanatban a búcsúzás, de valóság a karácsonyi remény is, amiért dolgozni, sőt küzdeni kell, s ennek a valóságnak alapja az akarat. – Nem is baj, hogy kicsit előbb megyünk haza – mondta Tutajos –, elő kell venni a számtant… meg miegymás… – Hajaj – sóhajtott Bütyök –, bizony elő! Meghívjuk Jandát, inkább lenyelem a nagyképűségét. Azok az aránypárok meg miegymás… szegény Acél, képzeld, egész nyáron “abriktolta”. Talán nem is bírta ki… – Bütyök, ne mondd tovább, én lefekszem. – Akartam is mondani – szólt közbe Matula. A tűzre majd én dobok pár tuskót, fekve is beszélgethetnek, ha akarnak. A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember. Ezt érezte Csikasz, és enyhén megrázkódott, mert a köd beleette magát a kis kutya ruházatába, amit nem lehetett levetni, csak megszárítani. Csikasz tehát fázott, és mivel unatkozott is, újból ásított, és most már hangosan csattintotta össze remek fogait, mire Matula úgy ébredt, mintha az előzményeket is tudta volna. – Ide bújhatsz, ha fázol… Csikasz erre, feledve minden baját, lehasalt az öreg könyöke mellé. – … ámbár elég vizes vagy… Csikasz tárgyilagosan billegette rövid farkát; mintha azt akarta volna mondani, hogy:

– Reggel van. – Teszek a tűzre – dörzsölte szemét Bütyök, aki kívül feküdt –, jó reggelt, Gergő bácsi. – Reggelnek reggel, de úgy vélem, majd dél lesz, mire napot látunk. Matula nem sokat tévedett, mert tíz óra tájban is csak előhentergett valahonnan egy-egy alacsony ködfelhő, megállt a fák koronájában, a csalitok szövevényében, és a felbukkanó nap lagymatagon sepergette a nagy, szürke rongyokat. Végül megemberelte magát, és olyan meleg ragyogást küldött a berekre, hogy emlékezni sem lehetett a hajnali didergésre. – Ne menjenek még – intette Matula a toporzékoló ifjakat –, nem érdemes. Fél óra alatt felszárad a harmat, most még eláznak, mint az ürge. A fiúk már összecsomagoltak, reggeliztek, és most türelmetlenül nézik az időt, mert már nem a lusta heteket számolják, a meggondolt napokat, hanem a rohanó órákat, amelyek olyan kíméletlenül szórják önmagukat az elmúlás végtelen serpenyőjébe, mint őrült öngyilkosok a Lánchídfői a Dunába. – Minden percért kár… – Dehogy kár; ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó? Amíg megfogják az ebédrevalót, beviszem ezt a madarat, hogy felküldjék Pestre. Majd István úr ír levelet mellé. Nem lehet halogatni, mert megbüdösödik. – Köszönöm, Matula bácsi. – Nincs mit, de most már mehetnek is. Bütyök úgy lendült neki a gyalogúinak, mintha estére Pesten akarna lenni, természetesen az egész berekkel, Maflával és Csikasszal a zsebében, de Tutajos elgondolkodva ballagott utána. – Hova rohansz, Bütyök? Bütyök erre meglassúdott, mintha megérezte volna, hogy ebben a napban sincs több, mint ami belefér. És nem is volt. Ez a nap nem tartozott a kiemelkedő napok közé. Horgásztak, mert kellett az ebéd, aztán ide-oda ténferegtek, mert ez mégis a búcsúzás napja volt, de a búcsúzás letörtségét még akarva sem tudtak érezni. – Télen talán még szebb lehet – nézett körül Tutajos, s Bütyök úgy érezte, hogy ő is ezt akarta mondani. De még hozzátette: – Aztán – levelezhetünk is… Tutajos értelmetlenül nézett zömök barátjára, aki kissé félrefordította fejét, és erősen elpirult. Tutajos csak az utolsó pillanatban kapta össze nevetésnek indult ábrázatát, aztán lehajolt, mintha valamit keresne, s amikor legyűrte érzelmeit, csak annyit mondott: – Persze, amennyit akarsz… de – úgy gondolom – Katica szülei… – Már megbeszéltem Nancsi nénivel. – A fenét! – Kati meg a te címedre ír. – Bütyök! hadvezérnek születtél, de Piri mama felbontja. Piri mama meghalna, ha nem bonthatná fel, és ezt mégsem kívánhatod. Apámék soha nem bontják fel egyetlen levelemet sem, de Piri mama… – Majd megkérem, hogy ne bontsa fel. – Lehet, lehet, hogy meg is ígéri. – Ez elég. – Bütyök, ez nem elég. Piri mama a gőz fölé tartja a konyhában, elolvassa és visszaragasztja. – Rémes! – Így van, hanem az lesz a legjobb, ha Ladó Gyulának címezteted, de Pondoray Béla címén, így a mamád sem bontja fel. – Igazad van, és a mama nem is tudja ezt a gőzölő eljárást.

– Na, látod. Most pedig vigyük haza a halakat, és tisztítsuk meg őket, mert eljárt az idő, és Gergő bácsi egykettő itt lesz. Majd én ellátom a halakat, te meg eredj fáért. Bütyök fogta a baltát, és elballagott, Tutajos pedig egyedül maradt a halakkal és – természetesen – Csikasszal, aki ünnepi izgalommal helyezkedett el a tábla mellett. – Hát elmegyünk, Csikasz – mondta később Gyula –, nem sajnálsz bennünket? Csikasz szerelmesen nézte a halakat. – Te csak a gyomrodra gondolsz, te mindig csak a gyomrodra gondolsz. Csikasz ezt nem is tagadta. – Éhes vagyok – rezegtette suta farkát, és féloldalt nézett nyurga barátjára –, ilyen éhes már nem is tudom, mikor voltam. A fiú kése gyorsan járt, és gondolatai elugrottak most a kis kutyától, s arra gondolt, amikor az első halat tisztogatta gyámoltalanul és tudatlanul. Arra gondolt, hogy még a kést is másként fogta, nem is beszélve az evezőről, horognyélről, oktalan leégésről, mindenről, amit a tudatlanság szült. Kezében és cselekedeteiben most biztonság volt, erő és feszítő öröm, még többet tudni és tenni. Micsoda boldogság lenne ezzel az érzéssel ülni a padban s a táblára írt számtanpéldára is így nézni, mint erre a halra, erre a kis csukára, s a feladatnak is ilyen biztos kézzel felvágni a hasát, pontosan tudva, hogyan kell, és mi van benne. “Tessék parancsolni, tanár úr…” Ekkor Gyula kezében megállt a kés… “Jóságos isten! Hiszen nem a »jó« Kengyel uralkodik már, hanem a felesége, azzal a kis serpenyővel a fején. Vajon leteszi, ha bejön az osztályba? Csillik biztosan elröhögi magát… Utána tízpercben Csilliket pofon vágom, ha ezt meg meri tenni. Tutajos már a gondolatra is kiállt a nő mellett, hogy valami sérelem érheti, és nem gondolt arra, hogy ezelőtt pár hónappal még álmában sem jutott eszébe a félelmetes Bikát nyakon vágni, most azonban ezt is lehetségesnek érezte. Nem gondolta, de érezte, s ezek az érzések rendszerint megbízhatóbbak, mint a tétova gondolatok. És Ladó Gyula Lajosnak igaza volt. Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból. Nem volt tehát semmi lehetetlen Bika megrendszabályozásában, ha megsértené a nőt, aki a “kedves” Kengyel tanár úr felesége. A hölgy egyébként is veszedelmesen szép – gondolta, s ekkor, igen, Tutajosunk öntudatlan mozdulattal megfogta ádámcsutkáját, mintha nyakkendőjét akarta volna megigazítani. Gyula előreszaladt gondolatai ekkor szétestek, mert Bütyök szuszogott a tűzhöz, hatalmas ágat húzva maga után. – Elhoztam az egészet – eresztette a földre terhét –, itt vágom fel, hogy maradjon Gergő bácsinak is. – Igazad van. Én meg azt gondoltam: megcsinálom a halászlét, kész ebéddel várjuk az öreget. Bütyök aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját. – Tutajos, elrontod… – Majd meglátod! – Akkor már nem lehet segíteni. – Vágd a fát, Bütyök, megnyalod mind a tíz ujjad… Bütyök erre felemelte hatalmas mancsát, és jól megnézte ujjait, amelyek nem látszottak nyalásra alkalmasnak. – Le kellene vágni a körmeimet – morogta, és körüljárta az ágat, hogy hol kezdje aprítani. A nap már jócskán túl volt a delelőn, mire Bütyök készen lett, de ekkor már gyomorkordító és nyálképző, csodálatos illatködök úszkáltak a levegőben.

És Tutajos úgy érezte. de Gyula kissé kesernyésen gondolt az indulásra. de maga nem nyúlt hozzá. és megtöltötte őket: – Búcsúpohár nélkül ne menjenek el. Matula felnézett Bütyökre. ami ellen azonban nem található semmiféle gyógyszer. szaglálódott is. pedig csak egy-egy pohárral ittak. most már csak Gergő bácsi hiányzik. – Valódi! – nézett Tutajosra. Azt mondták. és lassan szörcsölte. hogy ha összekoccan a három pohár. ha tél lenne. és nem gondolt arra. de az üveg halk csendülése nyomán nem történt semmi. a percre. – Aggyonisten – mondta. azt is idehozhatja. aki elrohant a gyalogúton öreg gazdája elé. és a fiúk úgy érezték. Nancsi meg az összes asszonyok elbújhatnak. megfújta. – Szerencsére – mondta Matula egy kis kajánsággal. Bütyök megtapogatta zsebében a levelet. – Merhetek. Aztán ez a tökmag is csak odapenderedik. – Bélának levelet is hoztam. Aztán a gőzbe tartotta kezét. hogy: “Gergő bátyám nem vinne el egy levelet az ellenőr úrnak?” Hát ilyen ez a mai világ… de hát azért elhoztam… Bütyök az öreg mellé állította a borosüveget. Teríthetek? Ekkor pár percre elfeledték. és amikor felébredtek. – Eljött az idő – mondta. mert az öreg kényelmesen kavargatta a levest. Ennek már csak akkor lenne jobb íze. semmiféle patikában. hogy el ne nevesse magát. mint a napimádó a felbukkanó sugárzó istenségre. Gergő bácsi? – De gyorsan. akik ilyenkor is levelet olvasnak. – Nono – mondta –. és a bográcsba nézett. Tutajos kiosztotta az ételt. Matula már messziről látta a füstöt. Tutajosunk sehogy sem értette meg Bütyök lelkiállapotát. szerencsére mindenkit beoltottak. – Persze vannak. mert az idő végtelen folyását meg nem törheti semmi. és ifjaink nem is ellenkeztek.– A szaga jó – mondta Bütyök –. Bütyök azonnal otthagyta a nemes ételt. – Járvány van a faluban – mondta aggodalmasan –. Nem. Matula már kihordta a csomagokat a kunyhó elé. sem jobb. István bácsi azonban olyan bort küldött – mégpedig pintes üveggel –. és belemerítette kanalát a lébe. és rejtett izgalommal néztek Csikasz után. hogy van egy ilyesfajta járvány is. s ez megnyugtatta. ott van a tarisznyában. ami mást parancsolt. ami immáron elérkezett. Az ebéd utáni alvást azonban most sem hagyták el. – Elolvasom – mondta a levelet bontogatva –. s amikor kibukkant a rekettyék alagútjából. talán elpattan valami. mert akkor még a meleget is jobban kívánja az ember. elhiheti. bár előzőleg nem gondoltak rá. Bütyök úgy nézett a levélre. mert nagyon kívánom. . mert úgy is van. – Ha én csinálom. pedig az a levél – ahogy látom – nem hűl el. hogy az anyatejtől csak aludni lehet. Matula három poharat tett a nevezetes táblára. azt is megnézte. és Gyula összeharapta szájában a kanalat. Parancsolt. és meg is szagolta. igyuk meg búcsúzóra. ebből alighanem lesz valami. – Van ott egy üveg bor is. – Igazán? – Azért mondom. hogy ez az utolsó nap a berekben. hátha sürgős… – Persze hogy sürgős… bólintott Matula. Az árnyékok óramutatója azonban nem állt meg. – Mint az anyatej – csettintett Matula. aztán elmosolyodott.

és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között. az útnak s az időnek. – Szerbusz. trágyát vagy gabonát. és most a kezembe kerültetek…” – A fürdőbe befűtöttem… amit levettek. azt is kihúzza…” – Nincs rossz fogunk – mondta Gyula tiltakozva. A Balaton felett már az alkony szárnyalt. Ott csak leroskadtak. Béla? – Jujuj – ugrott félre Bütyök –. mintha ölfát vinne. mosolyogva. most végezte a hatodikat. és magához szorította. – Bácsi – próbálkozott Gyula –. – Tutajos – suttogta Bütyök –. Matula kézbe vette a lapátot. Karácsonyra itt leszünk… Bütyök is megsimogatta a szőrös kis barátot. hogy tegyék már le. hanem vidáman felkapaszkodtak. amikor a kocsi megállt –. és kissé megnyugodva egymásra néztek. A pakkokat hagyjátok csak itt kint… hátha tetűt hoztatok. Látod. azt hiszem. azonnal kimossuk. hogy minden cókmók felférjen. mert ki nem állhatja. mert jó volt ez a nyár. ne mondják otthon. – Na – mondta. általános “jó” eredménnyel… – Szamár vagy! A mamád azonnal megismeri. . és ha van rossz fogatok. Mehetünk! Mielőtt csónakba szálltak volna. – Én is köszönök mindent.” Különben majd megírunk pár borítékot. hát itt vagytok! – Úgy látszik. Nancsi néni… – Megorvoslom. “itt vagytok. Gyula felkapta az erősen tiltakozó Csikaszt. István bácsi igáskocsit küldött. mert Nancsi néni eleget tud úgyis. tömören elutasítottak… Most már könnyebb lett az út. hogy nő írta… – Bocsáss meg.” – Bütyök – szólalt meg Tutajos –. már néz bennünket. ha fogdossák. Az ülésdeszkán idegen kocsis ült. mint a jajgató sirály. – Itt maradsz – intett a kis kutyának. – Felesleges. s a nagy víz tükre lassan megvakult. Gondoltam én mindenre. és tartsanak meg jó emlékezetükben… Felhajtotta a poharat: – … aztán most már búcsúzásról szó se essék. Mi van a fejeden. Csak azt nem tudom. ne félj. aki nyüszítve követelte. mert mi már el nem múlunk soha. sötét egykedvűséggel.. A szekér nehézkesen dörömbölt végig az úton. hogy “a körmötöket is levágja. Matulának intettek még. fiúk. s a csónak simán nekilódult a víznek. Bütyök megrántotta a vállát. s a fiúk hallgatagon a szénába ültek. A vályogvető cigánynak nincs ekkora haja. de előbb a barbély. ne nyomkodja. Mit szólnának otthon? Nancsi néni a borbélyt következetesen “barbély”-nak titulálta. és hozzátette még. De most már beszéljünk másról. mint az emlékezet. igazad van. Gergő bácsi… – Én is! – mondta az öreg a pohárba nézve. és összenevettek. mintha azt mondták volna: “Jövünk. és Nancsi néni csípőre tett kézzel állt a feljáró teraszán. hogy nem törődtem veletek. és maga után vonszolta Bütyköt a fürdőszobába. elmaradt a nádas. megvarrjuk. A kocsi ekkor fordult be az udvarba. Az emlékek nem húzták vissza a saroglyát. A réten kint legelt már a jószág. hogy így együtt voltunk. mert az is elmúlt.– Köszönünk mindent. mogorván. Tutajos. Csikasz. nem mehetnénk kicsit gyorsabban? – Nem! Gyula ránézett Bütyökre. Nancsi néni – állt fel Tutajos kissé epésen – mert elgondolta a folytatást. ámbár parancsnoki tartásban. de aztán elfordult az út. Ladó Gyula Lajosnak. ismeri-e azt a gőzölési trükköt. Katinak nagyon szép írása van. azokat a leveleket úgy kell címezni: “Pondoray Béla címén.

én is megtáncoltatom Katit a lakodalomban… – Éhe… izé… – vörösödött el a jeles ifjú nadrágszíjáig – nem erre gondoltam. Menjetek csomagolni. Hanem Bütyök tégy valamit a fejedre. Kezet adtam rá Matulának. Ha megérjük. – Hát ezt fürödtük le. – Lehet. de talpig ember. mert hajnalban felmerlek benneteket. A gyorsvonat hétkor indul. te se akarj szónokolni. – Béla fejét bekentem liliomolajjal. ha nem gondolkozol. Kész! Megerősödtetek kívül és belül. de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá. – Nézd meg a vizet. azért ne ölj meg. Később gyanakodva szimatolni kezdett. csapkodó szimfóniáját játszotta végig. Bütyök. ez nem tréfa. – Majd a “barbély” felmossa – mondta Bütyök –. – Ezzel nem illik tréfálni. Ne szólj közbe! Bütyök… tudom. hogy karácsonyra várlak benneteket. Lehet. akár nem. – Jobb. hogy otthon nem ismernek meg benneteket. Jó asszony a Nancsi néni. inkább csirkebél szaga van. de az igazán szép. Ezután már békében maradtak. szörcsögő. és gyerünk a konyhába. ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával. de hát – ugye – ez Nancsi néni esetében igazán érthető… akár tudja a gőzölési eljárást. horkoló. hanem az öreg jól megkopasztott benneteket. Gyuláék még hosszan elbabráltak a csomagolással. mint amennyit én adtam nektek. mint haza. Ereszd ki. de ahhoz sokat kell aludnunk. ne szappanozzalak le benneteket? – Majd egymást leszappanozzuk. Bütyök. és mindig úgy gyertek. – Te mindenkit megszeretsz. így azután másnap rendkívül korainak érezték az ébresztőt. hogy a vályogházat karácsonyra felépíttetem. Néha ránézett a két gyerekre. – Reggelre nyoma sem lesz a daganatnak. hanem tölts a poharakba. de István bácsi kitárta az ajtót. Kapj fel valamit. hogy el is aludtak volna. és ennél többet nem kívánhat senki. – Tutajos!… – Jó. – Majd megüti a guta – jósolta az öregasszony –. A vacsora szótlanul kezdődött. hanem ember. A víz olyan volt. és még hosszabban elbeszélgettek. – Nancsi néni. jó. István bácsi egy darabig némán evett. Nancsi néni. de ezt inkább Matulának köszönhetitek. amit tudok. Matula nem angyal. s alapos fürdő után Bütyök kijelentette. mert úgy hallom megérkezett a “barbély”. mert Nancsi néni elájul. – Nem baj. – Lehet. és sokkal nagyobb örömet szereztetek nekem. István bácsi – szólalt meg csendesen Bütyök –. a mosakodásnak olyan krákogó. mint a kávéalj. és átdübörögve a fiúk szobáján. hogy gondoskodik rólunk. kérlek. Annyi az egész. Még csak azt akarom mondani. – Száz évig élünk. Nancsi néni. de én szeretném megköszönni… – Jó! Miután ezzel megvagyunk… Tutajos. – Gergő bácsi: angyal – mondta Bütyök. hogy egy modern zeneszerző azonnal lemezre vehette volna. hogy jól ereztétek magatokat. hogy úgy érzi. mert rosszul leszek attól az odvas bocskorszagtól. . Bütyök. én megszerettem. – Fene egye meg az ilyen liliomot. mert a legjobb barátod ölnéd meg. – Minek van itt olyan becstelen szaga? – Meg lehet szokni – tiltakozott Nancsi néni.– A szennyest dobjátok ki. és látszólag elégedetten mérlegelte őket. Muszáj innom rá. Még csak azt akarom mondani. és két üstdob segítségével hangszerelve előadhatta volna mint “saját szerzeményt”. akkor aztán ríhatok. de az is jól van. felgyújtotta a lámpát. mintha a bőrét is lefürödte volna.

mutasd! Bütyök végre feltárta a csomagot. különösen a leszállásnál vigyázz. mire Tutajos azt mondta: – Most már kezdelek megérteni. – Katica… – sóhajtotta Bütyök. – Hát ne mozogj. a kocsi megrendült. Behúzódtak egy sarokba. hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket. hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett. és nem két nomád rétjárót vitt a gyorsvonat elé. és talán nem gondoltak arra. hogy mibe. és felugrott Bütyök is. – Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre. – Hajaj – sóhajtott Tutajos. A nagy víz felett megmozdult az elnyúlt köd derengő lepedője. – Hol vagyunk? – Fehérvár után. amikor Tutajos átnézett a másik oldalra. hogy: . amivel először intettek áldást az emberek. s amikor eltűnt a látomás. mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul. Bütyök pedig kalapjával integetett. hangja az útnak és takarója a gondolatoknak. – Gergő bácsi! – ordított Tutajos. és elmúlik. csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal. Bütyök. egy varjú károgott valahol. Két hónap nem nagy idő. a kocsi robogása úgy loholt alattuk. aztán a küllők csattogása szétesett a reggeli mezőkön. és már a híd közelében jártak. két nyakkendős. – Ó! – és felugrott. valóságos nyolcadikost. – Írjatok!!! – ordított akkorát a testes gazdász. és beszélgetni kezdtek a kerekek. A Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett. A vonatban kevés utas volt. a következő pillanatban már az utazási láz reszkettette meg idegeiket. hogy az ágy recsegve tiltakozott az ilyen erőszakosság ellen. és amikor fél óra múlva kidobta a papírt az ablakon. csak tudnám. hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is. és olyant nyújtózkodott. mert ez nem szokása. István bácsi csontlazító ölelésén. De csak a megmozdulás volt nehéz. – Nem vagy éhes? – Fáj a fejem. és átesve Nancsi néni cuppanós csókjain. ebben az órában meg éppenséggel nem. – Ó. mint dörmögő szolgája a kerekeknek. Bütyök már ébren volt. Bütyök hallgatott. hanem két jól öltözött. – Egyél valamit. nem merek mozdulni benne. Gergő bácsi – mondta később Gyula. és azonmód elaludtak. mert még én is szerelmes lettem valamibe. Ez már nem igáskocsi volt. és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. Amikor Tutajos felébredt. mintha le akarna ugrani a kocsiról. de ellankadt ifjaink ezt is sokallották. hogy a verebek azonnal beszüntették röpgyűlésüket a nyárfán. a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről.Viharvert ifjaink azonban nem voltak fogékonyak az ilyen magasabb zenei élvezetek iránt máskor sem. – Gyula – mondta Bütyök –. de soha nem beszélnek róla. melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak. akiken csak azért nem jajgatott a ruha. azt mondta. mert messze valahol Kenése mögött ekkor bukkant fel a nap. ez a nadrág összement. A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján. a két fiú lezökkent. Oda nézz! – mutatott kelet felé. A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon. és a Nancsi néni által készített csomagot bontogatta. Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal. – Na. átmenetileg kinyalt ifjút. mert elreped. amely nem is volt már másra alkalmas. Az ébredő falut hamar átvágták. Tutajos kezével. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani. a nevezetes kalappal. de ez alatt a két hónap alatt úgy kinőtték ünneplő ruhájukat.

hát mesélj! – Piri mama. – Tutajoskám. Amikor a vonat végre megállt a Déli pályaudvaron. – Béla – és a vonatnak dőlt a nevetéstől –. Asztalánál ült kis kuckójában. amíg én átlépem a küszöböd…” És fél óra múlva már ott ült Gyula ágyán. s ahol ott is volt. Ladó Gyula Lajos hátára kanyarította a hátizsákot. Mindegy. hogy a mi fiunk… a viselkedése után. azt hihetnem. sőt szükséges is. Piri mama. ott is lesz. – Várjuk meg. ha készen leszek. azért keres az ember. mert így nem mehet az utcára. hogy észre sem vették. hogy Bütyök intézkedése mindenképpen helyes volt. a pinty magevő. de majd szólok. Öt csomaggal nem bírtunk volna. – Bütyök. és Tutajosunk nagy kezét simogatta. – Hordár. úgy megettünk egy csirkét mint a pinty… – Bütyök. Gyuluskám. hogy más is keressen! – Tessék addig itt maradni. és előtte levél. Bütyök lerántotta az ablakot. amíg elmennek. és szemét elfutotta a könny. – De most már mesélsz. Tutajosnak a könnye potyogott. István mégiscsak remek ember… De Tutajos ebben a pillanatban nem nagybátyjára gondolt elsősorban. sőt lépett is párat. “Hát ez így van – suttogta. Titok? – Minden levél titok. rakja egy taxiba… Tutajosnak egyszerűen leesett az álla. és nem eszik csirkét. Béla. te részeges maharadzsa… Béla… – Ne röhögj. ahol megálmodta. ááá… és szemét törölgetve fedezte Bütyök látványosságát. Olyan régen mentem el… . Tutajos. az a csónak ott van. és Bikfic díszkíséretében becsengetett. de előbb Piri mama mondja el. – Nagyon látszik? – Aáá – nyögte ki Gyula –. aztán gyere szorosan mögöttem – intézkedett Bütyök. s a valóságot megálmodni szabad. Bütyök azt mondta: – Kérem. hosszas hallgatás után Ladó Gyula Ákos azt mondta: – Szívem. de a fejfájásom valóban elmúlt. és amikor felrakta a csomagokat.– Nem is látszott. csendesen tette be az ajtót. Várlak. délután feljövök. amint befejeztem ezt a levelet. Negyedóra múlva tessék bejönni. Közben úgy elmentek a Velencei-tó mellett. ha nem tudnám. két kezébe a bőröndöket. majd kiadom az ablakon. Piri mama meghökkenve. amikor a szülők egyedül maradtak. pedig Tutajos kíváncsi lett volna. s amíg Tutajos él. mi történt a nyáron idehaza. Képzeld… – és megfordult. de lesheted. egész férfi lettél… és hogy áll rajtad ez a ruha? És akkor este. hozom a tragacsot. egyébként hátul végigrepedt a nadrágom. teljes betekintést adva Bütyök kék csíkos fehérneműjére. – Atyaisten. mégiscsak azt mondta. vacsora után. Kedves jó Gergő bácsi! – Gyuszikám – suhant be Piri mama –. – Hordár! – kiáltotta. még a nadrág varrás menti tragédiája nélkül is. ne segítsek a csomagot vinni? – Dehogy. megőrültél! Valahogy csak elvittük volna… – Kerestem – ütött Bütyök a zsebére –. mire a nadrág minden lépésnél araszos rést mutatott. és elzárta a gázt –. mesélek. aki elment Ez a gyerek felnőtt lett! Hanem vegyen neki valami ruhát. ugye? – Szívesen. és belezuhant Piri mama terjedelmes ölelésébe. ide kérem – és kezével integetett –. Ez a gyerek nem az. Öt csomag – mondta a hordár. A remény nem törött szárnyú madár. hogy idegen. hogy ott van-e az az öreg csónak. De amikor a taxi elindult. ez így van. – Fenét. hogy fájt volna a fejed.

mert otthagyta az alacsony ablakban… – Nahát! – mondta Tutajos. és egyre távolibb lett. minek egy cipésznek motor? Különben is svindli az egész. de egyelőre csak Tímárt vetette ki magából. Erre kicsit megálltak. ahol nem tudni. mert ez az egy jó ruhám van. de beszélni sokkal jobban szeretett. kisfiam… – és Piri mama szépen elindult az ösvényen. és elfelejtették az új ruha szokatlanságát is. és vad zúgássá erősödött. szedtetek-e fel valami kis izmot. – Hagyd. A duruzsolás lágyan betöltötte a szobát. – És Csikasz nézi – mondta Gyula. és láttatok három szál nádat. – Bikának vége. és Bika örült. Tutajos kényelmesen elhelyezkedett. aztán elhasalt Bütyök előtt – ki volt ez az aljas? – Én – mondta Csillik. mi újság. Bika – mondta Tutajos –. amikor elmentetek… És elkezdte. a nevelőanya mély lélegzetet vett. a Bika –. – Hát. reggel – mondta Gyula. és nyugodtan ballagtak az osztály felé. – Kengyel feleségét – folytatta Bolha a beszámolót. éljen I. akarsz még valamit? Na. ahonnét olyan lárma hallatszott. erős nyugalom volt. Bütyök! – kiáltotta Avas Elemér. amikor az est határán a messze zsongást odahozta a szél a sík vizekről. amit esténként hallottak a kunyhóban. – És Lajos bácsi nyugdíjba megy. de előbb megtapogatlak benneteket. – Tuta… – ordította estében. Piri mama? – Na. kérlek szépen – dadogta –. mert Piri mama hangja álmosítóan zümmögött. – Nézd. de talán engednél a helyünkre. miért tartózkodott. nagy fejét oldalt fordította. és Gyula csak egy villamosszerencsétlenséget jegyzett meg az előadásból.– Hát bizony. hogy haragját feléje fordíthatta. amivel nem lehetett mit kezdeni. mintha egy tűzhányó készülne kitörni. és megnyalta a szája szélét. a cipésznek a keresztlánya árulja ezeket a totócédulákat… és a Bikfic megette Plasinka néni karaját. Bütyök lomhán lépkedett Tutajos mellett. – Motorbiciklit vett a szerencsétlen… – Miért szerencsétlen. Csillik – aki mindenáron verekedni akart – erre végleg elvesztette lába alól a talajt. és most már aránylag csendes megbeszélés kezdődött. a házmesterné foghúzását és a földszinti suszter tizenkét találatát a totón. és azt mondta: – Legjobb. nőt kapunk Kengyel helyett… A vihar elült. – Négyet láttunk. az évnyitás tiszteletére. de inkább mondjátok el. aztán benyitott az osztályba. mert valaki lelökte az első padról. hallod. és nem tett fel több kérdést. Ez a zsongás aztán felcsapott egy hét múlva. ahol álomra készülődött százezer madár. mert Wallenberg megnézte az órát: – Négy perc és harminc másodperc múlva csengetnek. És ekkor a tűzhányó elhallgatott. de Gyula vállára tette a kezét. – Hallod. a Jogász. griffmadarat lőttetek. és egyre jobban hasonlított ahhoz a csendes mormoláshoz. Bika. a békés és jóságos Bütyök állt az osztály réme elé. ha ott kezdem. . de ha Tutajoshoz hozzányúlsz – nem azért mondom –. csak a székek reccsentek meg itt-ott. Tutajos hangjában valami szelíd. és ha akarod. híresek – állította meg ifjainkat – . Busa. amikor Tutajos és Bütyök beléptek az iskola kapuján. Bika. de mindenki a helyére ült. – Mehettek. tapogass meg. A tűzhányó kitört. mert ifjaink mindketten új ruhát viseltek. mert kérdezni is szeretett Piri mama. amire a ravasz Tutajos állította. És ekkor Bütyök. mint amikor trónok törnek össze. – Gergő bácsi most szalonnázik – mondta. lapáton visznek ki. azt mondják. nincs kedvem verekedni. mint a berekben.

A tanárnő leült. A katedra dobogója nyikorgóit. Kengyelné ekkor kisimította a papírt. de ekkor megszólalt a csengő. és megigazította csokor nyakkendőjét. mint amikor elbúcsúztak. s a zsibongás újra elindult. – Fiúk – kezdte –. és a tanárnő szeme Jogászra villant. hogy most már pihennem kell. és elnémult minden. Hát jó munkát. – Én – tartotta fel a kezét húsz fiú egyszerre. Wallenberg gyorsan megmutatta. – Hülye – mondta valaki. aki a tárgyra vonatkozólag valamit kérdez. Lajos bácsi megállt egy pillanatra. hálával és tisztelettel viszonozzátok ezt az előlegezett szeretetet… – Természetesen – szólt Avas Elemér. fiúk! Kezet fogott a tanárnővel. végignézve az osztályon. mi is… – Jó. s ezt a suttogást is jól lehetett hallani. és az.– Nagy kár. Kengyel tanár úr felesége. – Mi is Lajos bácsit. az orvos azt mondta. Wallenberg ismételten megnézte óráját. mint amikor egy valóságos uralkodó szól a néphez. Végül csak a csengő hallatszott. mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. – … és… – folytatta az öreg tanár – és úgy viselitek magatokat. Amikor az ajtó kinyílt. de azért én nem búcsúzni jöttem. Bármikor jöhettek hozzám – és jöjjetek is – mert én. szeretlek benneteket. mintha a férje ülne a katedrán. egy megfoghatatlan hatalom. – Jönnek – suttogta valaki. és megengedte. Ezek után már nem szólt közbe senki. Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok. – Hogy hívják magát fiam? – Sós Károly. búcsút intve. és Sós integetett Wallenberg felé. Most felolvasom a névsort. mint mindig. – Jók leszünk! – ígérte Avas Elemér bizalmasan. A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón. vagy akit én kérdezek. Kicsit öregebben. hogy egyszerűen Éva néninek szólítsátok. az idő. Csupán Jogász zörgött egy sportújsággal. – Valamit azonban előrebocsátok. hanem hogy átadjalak benneteket új osztályfőnökötöknek. Nagy csend maradt utána. de vidáman. legalább úgy. hogy hány óra. – Ki volt az? – állt fel Avas Elemér. és kiment. és világosan tudnotok kell. bevezetőül nincs sok mondanivalóm. és szeme végigsepert az osztályon. és hangja lassan kiemelkedett a zsibongásból. kérem… – És Janda járt hozzád? – Mindennap – mondta Acél bizonyos letörtséggel. mert már ő került sorra mint utolsó! – Wallenberg! . hogy amíg itt bent vagyok. amit csak ő hordott az osztályban. orrára mutogatva. mint ti hozzám. Lajos bácsi sötét ruhában. az osztály halkan zsongani kezdett. mi is. – Acél! – Kiheverted már az operációt? – Igen. felemelte kezét. csak én beszélhetek. mert meg akarlak ismerni benneteket. aki egyúttal a számtant és fizikát is tanítja. ámbár a nő kedvemre való – szólt közbe Jogász. az osztály már állt. Kengyelné hóna alatt aktatáska. – Fiúk. – Leülhet. Remélem. – Abriktolta! – kiáltott Sós. akármilyen kelekótyák is vagytok. szóval – nem búcsúzni jöttem. s amíg az aktatáskából papírokat szedett elő.

hogy minden órám előtt tegye ide az óráját a katedrára. – Igen. – Parancsára – lehelte Wallenberg. – Köszönöm. – Acél fiam. Bütyök alatt megnyílt a föld. összebújva egy-egy csoportban. mint a kardpenge. – Tegez ég magáz – susogta Dubovánszky –. a többiek hazamehetnek. Az enyém nem megbízható… – Szszsz… – sóhajtott Dubovánszky – szsz… ez rosszul kezdődik. őrjöngött a jégeső. te majd Sós helyére ülsz. arra gondolt. hanem örökös. . lobogott a tűz. ezt hát kifogtuk! Pedig bent a tanteremben Tutajos úgy gondolta. nem múlik el az emberekkel. sikoltott a vihar. hogy a tanárnő szeme most megint olyan. amikor már egyedül maradtak. s most olyan vagy. felszárnyalt a hajnal. akár az ura. s ezekből annyit kap mindenki. gyűrűzni kezdett előtte a víz. mintha a szívét tartotta volna benne. szárnyaszegetten. s amint kinézett a kora őszi verőfénybe. mindennek. – Fiúk. Éva néni. Nancsi néni liliomolaja érzett. a kis szárcsák úsztak a sás mellett. mint a testetlen valóság. A helycsere halálos csendben történt meg. Szép lehetett… – Nagyon szép volt. És a fiúk letörve. nem ismerek rátok. téged majd elfújt a szél. – Várunk – intett Kengyelné. és ekkor úgy nézett az osztályra. Pondoray és Ladó itt maradnak.– Parancs! – és felállt. végül is Jogász mondta meg a közvéleményt. Janda pedig Avas Elemér helyére. de most ezek a meleg szemek úgy álltak a fiúkori. s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati. és szél zengett volna az ágak között. és Bütyök csak később szólalt meg. hogy az idő múlhat. zuhant a madár. Ez a két fiú sokat szeret beszélni. – Csak kértem – mondta Kengyelné. és itt az első padban alkalmuk lesz. és lerogyott. égre tartva mindkét kezét. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani. a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal. Kalandok és az egészség ordít rólatok. “Majd elmondom” – gondolta. mert az uram is látni akar benneteket. elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé. – Ott leszünk. most már megismerkedtünk. De odakint. mintha mindenkit egyszerre látott volna. Vége. mint a meleg bársony. berregett az orsó. – Gyerekek. Aztán szótlanul leültek. magának pontos órája van… – Másodpercre. – Tutajos. és a két fiú még állt egy pillanatig akkor is. – Szombaton délután öt óra tájban gyertek el. De mögöttük mintha már hullott volna a hó. egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt. kis kezét magasra emelve. Elmondjátok? Tutajos. Megkérem hát. A tanárnőnek meleg kék szeme volt – Tutajos úgy emlékezett –. fiúk. lobbant a puska döreje. mint a befagyott tó. – Úgy tudom. a szépség és jóság. de tisztelettel. amennyit megérdemel. de amint barátjára nézett. neked kell elmondani… Ladó Gyula Lajos hallgatott.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful