NNCL1414-50Bv2.

0

Fekete István

Tüskevár

NEGYEDIK KIADÁS SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL © FEKETE ISTVÁN 1962 622364 Az Athenaeum Nyomda rotációs magas- és offsetnyomása Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető; Korom Ferenc Műszaki szerkesztő: Mérei Zoltánné. Terjedelem: 21 (A/5) ív, MSZ 5601-54

Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben. – Acél! Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze idegesen nyúlt számtanfüzetéhez. – Hogy vagy, fiam? Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott. – Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat. – Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal… – Igen, tanár úr. A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át: nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van… A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint – mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz. – Dubovánszky! – Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a táblához indult volna. – Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg – folytatta Kengyel. – Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó? A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni, tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni – naponként. A vakációban! Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban. – Janda! Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva. Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette. – Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok. – Igen, tanár úr. – Ha ráérsz, látogasd majd meg. – Igen, tanár úr, de eddig nem kérte. – Ezután sem kérné, azért kérem én!… A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni. – Kertész!

A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák magánbeszélgetésekből állnának. – Mire vársz, fiam? – Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta. – Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat… Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett, viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van! Még lerontja azt a szép nyugodt négyest. Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek. Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött, és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet kapott a kelleténél. Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat. Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok, tanterem és iskola szürke világából. Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez. – Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan, fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja. – Alszol? Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat. – Mi? – Kengyel szólít… Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel, (Ezzel is múlik az idő…) – Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam? A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit. – Parancsoljon, tanár úr. Az osztály derültsége erősen szélesedik. – Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.

de jövőre jobban szedd össze magad. mint ahogy Vas Péter volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”. ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a többieket is. és ifjú barátunk szemét elhomályosította a könny arra a gondolatra. egész is. sőt… – és szeme az osztályra villan. akár a csónakba. Most már kényelmesen visszaülhetett volna akár a vonatra. hát mi a mennykőt lehet itt folytatni? – Nos? A füle zúg – vagy repülő megy? –. és a hangulat ezt a csikorgást átvette. ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni. A nagy folyón lefelé vándorló tutajok közül egy kikötött. Amit eddig leírt. elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól magát. Sós se és Kertész se. nem jól érzem magam… Kengyel szelíden bólint. tanár úr… Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott. hanem a katedrához. mire Gyula szigorúan hátranézett. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt. A fantázia könnyed szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel. hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó egére. ha felsüt a nap. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű! – Tanár úr kérem. Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését. és kész! Esetileg krétát? – Oda álljon – intett Kengyel. és az ember gyomra a torkába törekszik. bizonytalankodott. hogy a következő órán földrajz helyett is számtan lesz. hogy csak egy kis biztatás kell… –. mint a süllyedő hajón. mint a megfagyott rózsa. s végül is Kengyel elzavarta. . Kertész újra nekiveselkedett a táblának. Az osztály erre lekonyul. oda. gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst. amikor társai elakadnak.“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –. mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból. Előfordult ugyanis. azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített. Pislognak. Tutajos!” Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte. A negyven fiú úgy néz Csillik után. A táblán számok. az jó. – Elhiszem. Javítani akar… Jöjjön ki. – Elmehetsz – intett Kengyel –. hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot… – Parancs. Akinek ilyen jó kedve van. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet. meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők gyakorlatozzanak. vigyázni kell az érzelemnyilvánítással… – Folytassa. “Ne búsulj. A hangulat megenyhült. tört is. van időnk. az biztos a dolgában. javítottál. a kréta csikorgóit. Sós mester mellé. Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon. Kapkodott. Szerettem volna négyest adni. És így tovább… Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. és megoldotta a feladatot. ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy. – Sajnálom. Kertész! Wallenberg. – Csak nyugodtan. kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –. amikor a padló himbálódzni kezd. mint a megrémült levelibékák. Sós. Csillik. Árpád a Csillikéktől. de nem ült vissza. A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta. Ez az a pillanat. és legyen szíves folytassa. Én sem érzem jól magam. Úgy látszik. Fogd a krétát.

éhes tízpercekben kecsegepörköltről mesélve. csak egy rettenetes. amivel azonban nem bántott meg soha senkit. felelt-e és hányasra. még kora tavasszal. Majdnem felfordultunk. azt Gyula soha nem ferdítette el. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett. Kengyel jóvoltából. és érzi már. Bika. az apám Gyula Ákos. majd én megfogtam volna azt a kormányt! – Nézd. a jászol előtt… – de már ugrott is. és a legjobb futó volt az osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk. én megtisztítottam a halat… hagymánk. mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl. majd napokká dagadtak. hogy kicseppent a nyál a szájából. aki annyira érdeklődött. feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra… Tutajos csak a fejét ingatja. amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is. amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki. Ami a valóságban megtörtént. mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú. mert az őseim Gyulák voltak. de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. Anno dacumál. amit Gyula könnyein keresztül alig tud elolvasni. És ha apja a részletekre kíváncsi: azt is megmondja. – Azért. Mindez azonban régen történt. – Én kellettem volna oda – mondta Bika. erről szó sincs. a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át. – Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár. Gyulák voltak. és esetenként újabb történetekkel egészíti ki a tutajozást. Igaza is volt. Azóta Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt. Nem. viharos kalandos utazássá és… – … kérlek szépen. és kifeszítette mellét –. a főtutajos megfőzte a lebbencslevest. Ezért vagyok én Gyula Lajos. aki az osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte. telt hasú. A tutajon töltött percek előbb órákká. – Ez biztos? – Nyugodt lehetsz. és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását. . ha azt a kis fantáziát leszámítjuk. s ez Bolhát gondolkodóba ejtette. Ha például apja megkérdezi. – Ne kínozz. aki játékosan futott előtte. és elment egy zsemléért. – Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer. szinte az ősködben. aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte. most azonban nem létezik más. mert Bika szeme forogni kezdett.Ez a megtekintés negyedóráig tartott. Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt. Eredj utána a tanáriba. te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas Elemér. Tutajos. Bütyök. – Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt? – Nem. vérszívó hármas. amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni. azaz vezérek. mert azt apja is így szokta mondani. Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt. Gyula megmondja. de amit így megálmodik. hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe tartozott volna. a nagyapám Gyula Xavér… – Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha. borunk volt elég… – Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök. még az ősmagyarok idejében. de a köd mintha oszlana. de a főtutajos nagyon összeszidta a kormányost. és lihegve dobogott a Jogász után. mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van szó. azt el is hiszi. hogy: nem. hogy utánamegy Kengyelnek. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja. és Dubovánszky hallhatóan nyelt. hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa. Alapjában Gyula jellemes fiú. Anno dacumál… – tette hozzá. azaz Csillik Árpád.

és a tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját. azért nem tudtam folytatni… bocsánatot kérek. Gyula a földet nézte. – Megbocsátok. és tutajos – úgy is. mert erre szüksége volt. Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges. de ezeket Gyula nem látta. Csillik még áll egy kicsit. négyszemközt. – A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. Ladó. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő legyeket. mint egy képlet.Kengyel ezt nem tudja. akár Pitagorasz tétele. Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt. mindenki Lajos bácsiját. mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni. Hóna alá vágja a könyvet. úgy. s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott fenekű kis felhőgályák. – … és… – És? – … bocsánatot kérek. Nézi a táblát. Kengyelt lehetőleg még az udvaron kell elfogni. – … javítani szeretnék – nyögi –. ahogy szokott… – Nos? – Tanár úr kérem… – Nos? – Én felelni szeretnék… – Itt? Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt. és feláll. És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre. aztán üsd-vágd. elgondolkoztam. mindig négyesem volt… – Az volt – ismeri el Kengyel. annyi ember előtt… nem… még így négyszemközt is… huh! Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst. aztán megtörli verejtékes homlokát: – Hát kellett nekem röhögni? Az osztály pedig felzúdul. sajnos. a krétát beledobja a tartóba. hogy figyelmetlen voltam. ropogósra sült kacsapecsenyére. akinek elcsuklik a hangja. de nem is érdekli. Kengyelt nem lehet csak úgy leszólítani. mint a kisborjú a mészárosra. aztán megtörülte a szemét. nem apád! A késői utód azonban ezt a példát nem követheti. Ebben a pillanatban csengetnek. . Kengyel a számok világában él. Szedd össze addig magad. mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után. ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. Kengyelnek neve van a jónevű matematikusok között is. ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó szervezetéről beszél. azaz gyerekre. ha ez elég magának… Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság. és öngyújtóját csattogtatta. Aztán ránézett Gyulára. hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok. és kimegy az osztályból. amíg végre fellobbant a láng. nos. mint például Lajos bácsit. mintha most látná életében először. Nem! Kengyel hideg. Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán. ha megkopogtatja a harkály. Kengyel megállt. és azt mondja: – Nos?… Akkor. a hetedikben törtekkel és aránypárokkal foglalkozni olyan neki. mint a kertész valami csodálatos rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen. a magyar és természetrajz tanárát. ámbár korrekt. és olyan könyörgően néz a tanárra. mert a tanári szobában. és Kengyel úgy néz Csillikre. mint a méhkas. aki “majd megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog. és kibuggyant az első szippantás édes füstje. mert Csillikkel van elfoglalva. és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. Végül is becsapja a naplót. és egy bonyolult egyenletre úgy néz. és itt.

ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. de emberismerőnek is. végeztünk is. és letette a krétát. Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott. – Hát akkor elmehet. feledve minden sérelmet. de a bajtársiasság is valami. nem tud semmit. feleltet! De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. Természetesen nem azért. mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon. de a nyakatokat azért ne törjétek ki. és nem tudott semmit. Csillik végül is befejezte művét. mégpedig eldöntetlenül. és most hátrafordult. intett. évközben elképzelhetetlen vidámsággal. És nézzen rám. és a közösségi érzésnek is van matematikája. – Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály. – Ne idegeskedjen. azonban jegyezze meg magának. semmiképpen nem tudta követni a megoldást Mereven nézte a táblát. amit tud. amelyben alig volt kisebb lárma. inkább meleg villanások táncoltak a szemében. és legszívesebben barackot nyomott volna Gyula elbúsult fejére. Ladó. A tanár nemcsak matematikusnak volt kiváló. az áldott Janda feje helyeslőén bólintott. gondolta – újra megjelent a váróterem. ne félj. Ehelyett azonban azt mondta: – Hát… majd meglátom. Gyula ezek után egy pohár vizet ivott. – Ladó mit szól hozzá? Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől). a stréber Janda feje. és arra gondolt. – Jól. . Azt kérdem. és szétveri a világot… De Kengyel nem látszott ijedtnek. és – megőrültem. A csónak elég rossz állapotban volt. És hogy majd meglátja… – Feleltet. hogy őrajta segítsen. Gyula nem látott semmit. hogy a beszélgetést befejezte. Úgy érezte. – Hát. félelmet. Aztán – egyszer csak – vége lett az órának. de ez már nem is volt fontos. és amikor Csillik a következő órán felírta a példát. Csillik. Játszva lehetne kitűnő is. hát öngyilkos lesz. tanár úr! – Biztos? – Igen. Nyaraljatok vidáman. ahol Attila mérkőzött bizonyos Aétius nevezetű rómaival. sőt a csónak is a Velencei-tó partján.– Maga javíthatatlan álmodozó. – Mi is minden jót kívánunk a tanár úrnak! Kengyel. mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel nadrágja alatt. de semmit. hogy ha belesül a feladatba. Sok felelő van még… – ezzel intett. de Janda feje. Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést: – Mit mondott? – Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. És hát minden jót kívánok nektek. Érti? Nem érti… Üljön le. Ladó. hogy a számtan szép és okos dolog. Wallenberg most nézte meg harmincötödször az óráját. ha velem beszél… maga nem tud koncentrálni. – Mikics! És folyt a feleltetés tovább. sőt az arcát is megmosta. fiúk – állt fel Kengyel –. de így?… Nem olyan rossz jegy az a hármas… – Tessék még egyszer megpróbálni… – Olyan biztos a dolgában? – Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával. esetleg Kengyelt is megöli. de a nagy táblát mindenesetre leakasztja. reszketést. maga megbízhatatlan abban is. jól van-e megoldva a feladat. és kiment a teremből. Egészen biztos.

pedig legerősebb vagy az osztályban. ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot. szinte be is szüntette anyai tevékenységét. azon a helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére. és felemelte nagy kezét. – Dehogynem! Akkora négyesed lesz. Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz. ámbár minden meggyőződés nélkül. megláthatnád. a férfi gépészmérnök. hanem Gyula apjának a testvére. apám nem enged sehova. Janda? Az osztályelső elvörösödött. – A tied. – Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. mert a háromkilós Gyula igazi mamája. amit nem is mondtak ki. gázszagban. Kengyel megadja. de Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit. az atya. hadd szórakozzon. és a “Bütyök” egyébként is olyan “közönséges” szó… Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt. hát ott nem nőtt többé fű. hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit. Mindebből látható. Az asszony vegyész. de én nevelem… – Hagyd Piroskát. – Csak nem beteg ez a Béla? Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni. – Nem vagyok nyugodt. cukrot. szívem. Ezenkívül. forróra tárcsázta a telefont. mint egy ház… – Ha hármasom lesz. s abban a percben “Piri mama” lett. de nem szólt semmit. hogy gyermekét világra hozta. mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét. dolgozó emberek. elfoglalt. és kiöntötte a folyadékot az udvarra. hogy: . még most sincs ott fű. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula Ákos. vajas kenyeret. Akkor pedig… – Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök. Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól. jó volt az a gondolat. hogy: “A MI fiúnk!…” De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –. Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is. drágám. vagy valami vérszegény bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. és ha Gyula Lajos tüsszentett. aki mindennap elmondja. dudliztatta.Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak. csörömpölésben Piri mamával. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott. Arról persze nincs szó. amikor Gyula született. – Nyugodt lehetsz. mert mindig ad valamit. és kemény dolgokat mondott a doktornak. ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –. Piri mama azonnal hiányolta. és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt. Ez nem számít feleletnek. kisfiam – mondja Piri mama –. – Te mindenkit szeretsz. amely rendkívül hosszú karon lógott. megnézni. Fürdette. hogy van-e ott fű?… – Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban. mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet. ámbár a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba. olyan meredeken sugárzott le a nap. mert amikor meghalt. aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”. – … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula. meg a patikus is. Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára. Nem azért. de általában őt is szerették. hogy az az áldott Laci bácsi még ma is élne. és tekintélye megóvása érdekében odébbállt. Gyanúsan közeledett az osztályelsőhöz: – Megrúgjalak. A fiú szülei mérnökök voltak. És ez igaz volt. Régen özvegy. azzal. és szeme forogni kezdett. aki ott lakott már. Soha! “Ha leutaznál. azonnal és kereken megmondták. – Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú.

hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni. – Igenis. A férfi később cigarettára gyújtott. szívem: ugye. de a sportorvos. . mert olyan dorombolóan mély volt. Gyula mamája szőke volt. és jó ellátása is van. akkor természetesen: megbízható. Ha éppen büntetni kell… – Elküldjük nyaralni. hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony. megnyugtatta az aggódó szülőket: – Semmi baj. Ha például Piri mama ragyogó májusban pulóvert erőszakolt rá. s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is. – Meg akarod gyilkolni a gyermekedet. folyó… István nem lehet folyton a gyerek sarkában. Ilyenkor pulóver… mondtam neki. amely egyenesen a számtanra célzott. olyannyira. minden napra viszi magával a feladatokat. – Istvánhoz kellene elküldeni. és nőtt is szépen. és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő gyakorlatképpen gyermekének. ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. Szépen növekedett tovább. de majd meglátjuk a bizonyítványt. talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak. Bőséges. hogy ha az egyik anya akart valamit. halk. mert István a testvére volt. amíg anyja meg nem kérdezte: – Mi a bajod? – Melegem van. azt a másik anyával el lehetett intézni. Ha – ellenben – a számtannal volt baj. zömök és hangos. – Hát vesd le a pulóvert! – Piri mama akarta. Két anya: több mint egy anya. ahol mindig a szabadban lehet. s a vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak. de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra gondolok –. – Piroska. s ennek is megvolt az a jó oldala. tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –. mire a férj elmosolyodott. hogy vegye le. helyes táplálkozás. István pedig fekete.– Piroska nevelése… Gyula tehát két anya közt nevelkedett. Piri mama állt a sarkára. mintha hordóból beszélt volna. addig sóhajtozott. hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy sehova! – A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni akarok. István majd ellenőrzi. Mindezekből látható. aki az egész osztályt megvizsgálta. megölöd ezt a gyereket. Ilyen tekintetben István megbízható. – Hát… – akart valamit mondani Ladó. Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban… És Gyulának nem ment szét a feje. de ott van az a nagy mocsár. ami Gyulának ellenszenves volt. – Már tavaly is hívta. törékeny. aztán jöhet a tébécé… Pazar logika! A reggelizőasztal fölött ellentétes. megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné. De láthatjuk a csodálatos anyai ösztönt is. ha nem lenne olyan kelekótya… – Hát azt nem lehet éppen mondani. – Ha maga mondja. mert Gyula hitt bennük. Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni kozák kórusban találkozik az ember. hogy legmagasabb volt az osztályban. – István! – mondta az idősebb Ladó. Kijelentem. szinte előrevetve árnyékát a mai szerencsétlen napnak. Hát hogyan gondolja? – Mindenképpen menjen a gyerek. ugye? – Nem! Beskatulyázzuk a lakásba. – Tizennégy éves lesz. nyárra meg el kell küldeni valahova. – Vesd le! Aztán kiment a konyhába. – Ne veszekedjünk. ne? És a tébécét se fessük a falra.

Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről. ahol csak pióca terem. hogy ő érkezett. nem csodálom. István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit házvezetőnőnek. sem erről a beszélgetésről. Egyszóval: Gyula úgy járt. és kijelentette. s a szárazföldön kacsázik. aki nem szól semmit. ahova akar. s az ilyen durva környezet csak elrontana. s ez az előléptetés nem jelentett neki semmit. ott is született. mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani. mint egy pisztolylövés. és megeszi a fene ebben a melegben. te égimeszelő! Hadd öleljelek meg! Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot. hogy: – … végeredményben ez olyan paraszti élet. – Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –. ami a gazdasághoz tartozott. ezért váltunk el. Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben. s összegezve a csata eredményét. aminek minden barázdáját ismerte. mint a tengerészek. Lili néni ezek után még hozzátette. – És az ura mit szól hozzá? – Nem “ura”. s ezután is az lesz. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre” vonatkozólag. Jó. és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. mert megrendült a ház. mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok. – István. hogy menjen. mert ennek a zajos mezei embernek minden érkezése ünnep volt. mint ahogy egy tutajoshoz illik. amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme forogni kezdett. Féltették is fiukat. ahol csak szúnyog. István bácsi fél óra alatt kiordította magát. hogy eszembe hozod: meg is látogatom. István bácsi soha nem írta. és ami még szomorúbb. s ez határozottan jót tett megsértett egyéniségének. És Lili néni ment. mert távozni akartak. mintha egymás után két ember esett volna le a harmadik emeletről. de – egyedül. s ezt nem bírta. de már az ajtónyitásról tudni lehetett. és lila lett. – Lili szamár volt és előkelő. és egyéb vízi emberek. aki örvények felett egyensúlyoz. Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette. de nem is szólhat. városi liliomszál. Lilit tehát meglátogatom. Én az ura voltam. hogy jobb lenne Pesten élni. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és senkit. A tüdeje tökéletesen rendben volt. hogy a legyek rémülten verték fejüket az ablaküvegbe. vagy a vízen. Most Lili ura a férjének. mint erdőben a gomba. csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés következménye –. mert eddig is ő vezette a házat. hogy ott is akar meghalni. csak azt a földet. hogy jön. arca felfúvódott. s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép… . aztán olyan ordításba csapott. amelyek csak ordítva használatosak. István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –. Ebben a csomagban egy liba van és más apróság. vízen és a nagy lápon. A kölyök itthon van? – Itt vagyok. úgy nézett feleségére. mert tegnap vágták. felajánlotta Lili néninek. csak férje. te mérnök leszel vagy orvos. és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az időkre. István bácsi! – Szervusz. A libát azonnal a tepsibe. a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn. mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék. és amikor Lili néni szóba hozta. de nem is értették. Nancsi néni öreg szakácsnő volt. agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –. hogy Lili otthagyott. s az előszobából olyan csók hallatszott. hogy mi keresnivalója lenne a nádasban. ha szülei egy-egy hétre lehozták. István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa.

bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. az apám olyan mérnökember… – Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase.és mocsárszaga volt.– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –. mint két egyetemi tanár. ahol nem volt egyetlen jegenye sem. aki látta. aki csősz volt a nagy nádas táján. hogy az öreg keze bükkfából van. öregesen. majd jövőre. Arra eszmél fel. hogy mióta ismeri. hogy kinek a társaságában vagy. – Megvagyok. – Még nem Matula bácsi. Nagyon fontos. pihen]. hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos hármas… Kengyel… de most már tudja. jó – legyintett az asszony –. mint a penész. meg ennénk is… – Nem engednek. miket beszélsz? – Jó. gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit. hogy engeditek vagy nem. nem látsz? – Elgondolkodtam. becsszavamra láttam. hogy a végén négyest írt be. Ha Kengyel… – Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –. s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. Matulának pipa-. Fürödni meg itt is lehet a kert alatt a patakban. mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a . mert jó volt Bütyök mellett maradni. akik rendszerint éjjel és “magánügyben” jártak. Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót. Ez igaz volt. de felügyelt a nádvágókra is és a gyékényszedőkre. s a fele udvarra árnyékot vetett. – Terka. akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. – Szerezte? – hunyorított. de hát lányféle nem is odavaló. mert óriás volt. – Ezt csak úgy mondod… – Szavamat adtam. és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van… Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet. nem öregedett egy napot sem. köszönöm kérdésit. amikor árnyékra volt szükség. de a természetről annyit tud az öreg. hal meg annyi van. napozz.« tudja. mert István bácsi szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra. de ez a különös szag nem volt kellemetlen. ez nem igaz. Én nem szólok bele. Majd akkor! Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot. talán az öreg Matulától akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni… – Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan. beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is. csak egy kicsit kérgesebb. Gyula úgy gondolta. Matula bácsi. Gyula akkor még nem tudhatta. földszintes házban laktak. ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek. nem szoktam hazudni. a gémek is. nemkülönben minden “járkélő”-re. csak barátját vidámabbnak lássa. és úgy érezte. füst. Persze. – Terka. és ez a tudat elkeserítő. és ruhája is ugyanaz. tudod. – Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva. hogy így meg úgy. – Maga nem szivarozik? Tutajos erre kissé elpirult. – Mi újság odakint? – Hát mért nem gyün már egyszer ki. Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után. bölcs öregember. Bütyökék egy hosszú. én is szeretem az öreget. hogy Kengyel végül is négyest adott. – Jövőre. Igaz: szépen képviselte. a Jegenye utca végén. és Gyula csak az irodában találkozott néha Matulával. amiben először látta. És arra sokszor volt szükség forró nyarakban. hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél. Matula tiszta szívű. – Hogy van. Fognánk halat. – Belemész a pirosba.

odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret. azaz inkább azok rohanták meg. – Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját. és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek. ha megjöttél. és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán. Piri mama. – Jaj – mondta –.konyhában télen. Billegett a mérleg. A hatalmas asszonyság letette a kosarakat. és kis nyugdíja mellett ebből élt. Igen – gondolta –. amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is. – Azt hittem: kilencre. s arra ébredt fel. a bizonyítvány kiosztásának napja is. aki két kosarával teljesen elfoglalta a lejáratot. hogy Piri mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé tiszteletlennek tartotta. elővette az esti kétségeket. Bütyök. hogy Piri mama költögeti. hogy nem sül ki a szeme ötven fillér borravalót adni. szótlanul táplálkozva. A hármason… És úgy rohant le a lépcsőn. Gyere. – Én sem ebédeltem még. Barátunk. Majd én megmondom nekik… Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött. és utána Bütyök eljön hozzánk. – Köszönöm. az bizonyos. Gyuszikám. Nem. . “Még egy kicsit alszom – gondolta végül –. hogy hívjanak fel telefonon. Most is vasalt. jaj. Egy darabig féloldalt pislogott az órára. ha kést ütnek a horpaszába. még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem… – Beteg vagy és kész. ha meglát. mert annyi képzelőereje neki is volt. akkor vasalt. Ha nem mosott. Piri mama cigánykereket hány örömében. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret. kenj egy darabot Gyuszinak is. mintha a tetőn már lángok csaptak volna ki.” El is múlt szépen. és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten. az ügyvéd úr nagyon kényes. mert odahaza nem volt ilyen jó a kenyér. – Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök. Egyél valamit. Pondoray néni. mert Pondoray néni özvegy volt. amit ugyanazon közértből hozattak. és a bizonyítványon már úgysem lehet változtatni. Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon. – Köszönöm. Hívjanak fel telefonon. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének. a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve. vigyázzatok a ruhára. fiam. Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden… Azt nem lehet mondani. ne gyűrjétek. de itt mindig csodálatosan ízlett. hol a másik. Két csomag lesz. aztán. – A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –. A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba. Mondd meg. mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult. de a másikon ott állt Kengyel. – Majd segítek – jelentkezett Gyula. hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán. mint a nemes vad. Nem szólt. de mivel az még csak fél hét körül ténfergett. hogy megmondja a véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról. Gyula erre megvonaglott. ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem. és eljött az évzáró. – Hány órára mégy. a bizonyítványon már nem lehet. csak nyögött egyet. – Ne izgasd magad. miközben szikrák pattogtak ki a lyukakon. kisfiam? – Nyolcra. s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú város között. akkor elmúlik a fejfájásom. azért siettem. rendesen ebédelsz. – Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám. – Béluskám. hogy majdnem elütötte Csalinga nénit. de ez azért mégsem illik… Béla. hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát.

– Persze. később még visszajönnek… Bolha a markába köhögött. az egész házban riadalmat keltve. Ott van Kengyel egy nővel. de Gyulára nézett. míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. aki a verstől egészen megvadult –. hogy nevetését leplezze. mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok –. – Ki mondta azt. – Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek. aki kizárólag a havi fizetés előtt érkezett.– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula. és ütemesen kiabálták: – Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki! Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt. a verebek kerestek a szemétládában. Mármint a nőnek… – tette még hozzá. Dubovánszky évzáróra mindig nyakkendőben érkezett. és úgy közelítette meg az iskolát. Hangverseny. Az ünnepélyt a kertben tartották. amíg saját osztályának kellemes társaságában elvegyülhetett. hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel. egy olyan csészealjszerű micsodát. aki három széket cipelt egyszerre. a Bikfic helyeselt a farkával. – Nem keresett senki? – Dehogynem – suttogta a Jogász. aztán letette a székeket. beleütközve a portásba. – Semmi – hánytorgott Jogász –. most már csak Kengyel következik. hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat. – Parancsoljon. a vonatom egy óra múlva megy. mindig igazat adott mindenkinek. és még sejtelme sincs róla. mert ez már az utcán volt. ezt a kettőt hozhatja. s így olyan mekegésszerű hangokat hallatott. amire egyébként nem volt senki kíváncsi. – Hülye! – mondta Jogász. hogy hanyatt ne essék. Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott. azaz Kocsis bácsiba. mert bérletét otthon felejtette. hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve. jegyet váltott a villamoson. azaz Avas Elemér. Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. Külön kiemeli Tutajos hármasát… . – Segítek. éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom. Hát lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon… – Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a nadrágjára. – Gyerekek. – Köszönjük. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította. legfeljebb a szerelőék kutyája. mert eddig úgy tudta. Tutajos – mondta Kengyel. mintha Gyulából azt nézte volna ki. és Gyula meghajolt. mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra idegtépő perceiről.) Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén. mint akinek semmi köze nincs a jeles intézethez. és Csalinga néni csak saját magának mondhatta el véleményét. ott a nagy fa mellett. Éppen Kengyelnek… – és úgy pislogott Tutajosunkra. Kocsis bácsi… – Éhen – mondta a nagybajszú portás –. Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot. ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász. saját szerzeményű gyászindulóval. és a nagy fa mellett letette a két széket. jól áll a nyakkendőm? – Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós. hogy Dub normális. mi van még hátra – kérdezte valaki –. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette. aki fehér sortban érkezett. – Csak azt szeretném tudni. szalmakalapja van. saját versében állítva. Aztán hirtelen befordult az ajtón. – Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –. és éppen egy nyolcadikos búcsúzott. A hölgy valóban szalmakalapot viselt. aki teljesen megzavarodott. de erre már nem kapott választ. de határozottan csinos volt. tanár úr. hogy feledhetetlen napok. de Bikfic gyenge jellemű volt.

már nem javíthatom ki az osztályzatodat. Keze kicsit reszketett. te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula. és maga elé tette az ítéletet. akinek vonatja immár fél óra múlva indul. mint például Kengyeltől a hármas. – Balogh! Bence! Birkás… Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban. Meglásd. – Most persze lapultok. hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek. Kalmár? – Tanár úr kérem. mert vége lett az ünnepélynek. megőrülök. Tehát jeles magyar szamár vagy. és kivételesen elcsendesedett. . Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból. sajnos. sétálgass. hogy Acélt a vakációban abriktoljam… – Mit csinálj? – Szóval. amelyet nem ismert még. amikor átvette a nyitott könyvecskét. ha Acél meg foglalkozik veled magyarból. mert a katedrán már ott ült az osztályfőnök. s ez idő alatt be is csukta a kemény fedelű okmányt. – Nem bánom. és azt hiszitek. így magyarból is jelesed van. Kercsarik… – Phh – nyögött Tutajosunk –. szemét egy pillanatra behunyta. Ladó!… És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért. – Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet. szedd össze magad. az nem érdemli meg magyarból a jelest. Keze ökölbe szorult. Hármas. hogy ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet. Az éljennek gyenge visszhangja volt. könyveidet tedd félre. Aztán helyére ment. Kovács. mert aki feleslegesen idegen szavakat használ. – Horváth. hármast adott… – Kincses. Fiacskám. Kalmárnak jó bizonyítványa volt. semmi nyomát sem láttam. – Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul. – Ha valaki közbeszól. így vidáman vette át a könyvecskét. egyél. mert rettenetes ideges volt. és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna. a vakációban ne törődj semmivel. rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam igazítani… – A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék. mert a kitűnő ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán. bár az előbb említett rovarok mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. hogy még a reménytelen ifjak is megnyugodtak. meghajolt: – Jó nyaralást kívánok. aki már megint megfeledkezett az ilyen közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. Sajnos. Kalmár. mert a tündérek is tudják már. és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét kezeit az öreg tanár –. Ilontai. hogy foglalkozzam vele számtanból. olyan derűs részvéttel. – Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök. sápadt fiúnak. hogy az éjjel belopódzott a tanáriba egy tündér. – Kibújok a bőrömből. és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék.– Jogász. az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon. egy tündérke. (Csillik elnézően mosolygott…) De felállt Janda. és Lajos bácsitól a kettes is jobban esett. – Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó. félelem és remény vad hullámzásában várta. Lajos bácsi. – Lajos bácsi kérem. de csak úgy. hozzávágom a tintatartót… – Mit akarsz avval a tintatartóval. hogy rá kerüljön a sor. – Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly. A kiváló ifjúság a tantermek felé özönlött. kiemelte a tintatartót a helyéről. drága csemetéim. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is úgy írta be. de erre már nem került sor. Kengyel tanár úr azt mondta. hogy szeptemberben Csilliket fél kézzel a falhoz kenhesd.

és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”… Tutajos úgy érezte. Gyula Lajos pedig úgy érezte.– Mutasd! – mocorgott Bütyök. Wallenberg… Lajos bácsi végignézett az osztályon. mint egy naplemente. – Na. – Izé… – kezdte Bütyök. látod! . megtévesztésül a leselkedőknek… – Eressz be! Bütyök visszaérkezett. hogy menjetek. És odaálltak a guberálók mögé. tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok kíváncsi… A lány megnyikkant. húzd. csak Sós Károly volt csendes. ami szelet ígér. számtan: jeles… – Tanár úr – fordult meg Bütyök –. Mivel azonban – tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve (ámbár ez tulajdonképpen: főnév). én most egy szép. de… – … nem mond. és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón. – Hát ti mit csináltok? Az ajtóban Kengyel. Tutajos megdöbbenve nézett barátjára. hogy csak a levegőbe írt. – Hiszen azt mondtad. ha a fiúk megengedik. és érezte. hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé. hosszú beszédet is mondhatnék. és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta az újságot. ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. Kengyel alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen. Igen. Pókos. Éva. és kinyitotta ugyan a könyvecskét. – Majd ha egyedül leszünk… – Megbolondulok a kíváncsiságtól. – Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –. Ormos. Bütyök! – rendelkezett Kengyel. – Mikics. Zsongott az egész épület. aztán kiürült a tanterem is. de ez a zsongás a kapu felé húzódott. – Nyisd ki. – Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –. A két fiú felállt a dermedt csendben. – Na. – Számtan – mondta Kengyel –. – Magaviselet – lehelte Bütyök –. mert a perec. Lajos bácsi! – üvöltött Sós. engem is ez a kutya Kengyel érdekel. de le is takarta a sportújsággal. és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. Pondoray! Bütyök kimászott a padból. milyen Kengyel. ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt. de a kofa – igen! – Éljen Lajos bácsi. és örüljetek fiatalságotoknak és a nyárnak. – Vági. hogy négyest írt be… szavadat is adtad… – Láttam is! De hát tudod. fiúk. (Az újság lassan csúszott lefelé. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai susogtak. Vas. tanár úr… én igazán… –. és mellette a szép lány. – Jöjjön. Bütyök – sóhajtott Gyula –. hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő. Bütyök füle olyan piros volt. hát ez nem fontos… magyar: jó. ezt mi is megnézzük. és lehúzta az újságot – izé… rosszabb is lehetett volna. – Igen. aztán felállt. asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása követte. mintha megcsiklandozták volna. Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás. – Na. – Hát. elsüllyed. mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel. hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig. az nem lötyög mindenbe bele. éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály.) Lajos bácsitól nem is féltem én. aztán majd én is… – Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs. és ő sem nézte meg a bizonyítványát. húzd már.

hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak. A fiúk kezet csókoltak. Számtanból jeles?! – Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát. – Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond. Mindez azonban rossz álom volt csupán. megmosakodtak volna. és – szerencsére nem tudták. – Színvak maga. sem elmondani nem lehet. de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak. sőt az egyik morgott is. és hideg szeme olyan volt. Két hónap! Szabad. és nem lehet megtartani. meleg ragyogással. ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta. – Gratulálok. hogy: akinek hármasa van. Bütyöknek úgy tele volt a szíve. Ladó. nem lehet megosztani. valami simogató.és fizikatanárnő feje felett. ahol végigömlött a nyár. egyszerre végtelen lett a tér és az idő. de a hangyák már eltávoztak gerincéről. és Gyula úgy látta. és ilyen szép. Aki Éva. fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van. Most minden szép volt és jó. A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között. Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni. ne ugráljon. azt egyik sem tudta. mint a fűzfa fiatal hajtása. fiúk. mintha áldást akarna osztani a járókelő emberiségnek. Ezt meg kell beszélni. titokzatos messzeség.) – Hát akkor menjünk. számtan – fizika szakos tanárnő. Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”. még be sem mutattalak benneteket ennek a hölgynek. Azután már alig beszélgettek. A lépések már kint kopogtak elmenőben. S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni. (Milyen puha. összetöröm a csontját… Ámbár… azt nem hiszem el. hogy a menyasszony számtantanár. szívem – mondta Kengyel. Kengyel pedig kezet nyújtott. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos. mindent megbeszélünk. és mintha felszakadt volna a messzeség. . Lassan! Magyar: jeles.Aztán Gyula vállára tette a kezét. és gyengék voltak. még a bámészkodó verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált. Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe. az nem lehet számtantanár. persze. mintha azt mondta volna: – Tessék. ez pedig Pondoray Béla: a Bütyök. az a szódás kocsi várhat! És ez a rendőr ugyanaz volt. ezt látta mindenki. mint a párás. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva. néha összenéztek. amint odaértek. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett. – Persze – mondta Bütyök –. hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni. – Ne kapkodj. Ténferegtek a ragyogó utcákon. – Én is gratulálok. jószagú a keze – gondolta Gyula. hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek. hogy a csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan. Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula. – Gyere majd fel délután. Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni. vidám és játékos kutyusok. szabadság! Mosolyogtak. amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét. A rendőr most úgy tárta szét karját. mert Gyula belement a sárgába. Hogy mit kell megbeszélni. amikor Bütyök végre meg tudott szólalni. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van. megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen. de tele voltak valamivel. A menyasszonyom. – Gyerünk. A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna. aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó gyalogjáróra. de… hát ez meglep.

de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága: hogy teljesen az övé volt. fiam. Dőlj végig a díványon. és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama nyakába. a konyhába. tervek és titkok garmadával. – Látod… látod. . Igen – gondolta –. árnyékolta be az ifjú homlokát. az az Éva. és ha madáretetőt tett az ablakba. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta. s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai szárnyas túlvilági illatát. és mint a háztető. elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem csodálhatunk. Bikfic – figyelmeztette Gyula. Bikfic leült az ajtó előtt. az bizonyos. Mert voltak itt álmok. És ez a szoba volt minden titok tudója. abba sem szólt bele senki. Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját. mert Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában. hát szöget vert. amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”. amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk elszenderedett. ha nem lett volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi! A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette. Csak egy kis odú volt ez a szoba. és jobb. és megvakarta a bozontos kis kutya füle tövét. mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni. amelynek ellenzője törött volt. és boldog révületben nézett végig a szobán. Mert bizony. minden tervek meghallgató ja. és az a hölgy. Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt. István küldte a pulykát a vasútról… akkora állat. ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan. s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt. amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár. ha elfoglalja magát valamivel. Más nem. mert a kis odú hatalmas csarnokká bővült. A konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott. csak egy kis odú ez a szoba. Gyuluskám. mint egy végtelen űrt. Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról. s ez sok pénzbe került… Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt. pihenj. aki eddig ezt sose kérdezte meg. – És hogy került oda? – kérdezte Gyula. és kedélyesen lengette zászlós farkát. minden álmok őrzője. mint ha csavarog. most már igazán nincs semmi dolgod… Igen. így szemét és az ókulát többször meg kellett törülnie. és ha Gyula történetesen szöget vert a falba. hogy milyen minőségben. ámbár Bütyök inkább a zsebében tartotta a kitűnő fejfödőt. milyen szép ez… jaj. nem tudom. amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek. – Nem illik leselkedni. de hogy valóság volt. azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő. elég puha lesz-e… De milyen nyúzott vagy. mert a rokon előkelő állást töltött be. aki a maharadzsa életét mentette meg. mert – immáron nyolcadikosok voltak. de a lépcsőnél. néha az ifjú maharadzsák nevelője.– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök. Piri mama könnyen és szívesen könnyezett. Gyula pedig megnyomta az előszoba csengőjét. – Hagyjátok! – mondta Piri mama. mire Bikfic hazakísérte a fiút. Gyula eltűnt a kapu árnyékában. aztán kifényesedtek. de most úgy érezte. mert elő kellett vennie. Kengyel kiváló ember. ami szinte fárasztó lett volna. a fordulónál Bikfic állt. igen. később azonban úgy érezte: őt is nézik. ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának. ismét elővette a bizonyítványt. ezt Gyula is érezte. de orvos is volt egyúttal. de azt pontosan nem lehetett tudni. de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. mint egy strucc. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. szívem. – Négy után. amit az átélt izgalmak. ahol már világosabb volt. A lépcsők felett. – A fiú nem rendetlen. megég a pulyka! Gyere.

ami már csak azért is jó volt. a bicska. mert István bácsi jelent meg. autójával együtt. – Géza bácsi is Triesztből indult el. “Köszönöm. s a keze most olyan puha volt. Gyula el is búcsúzott. hogy a Dunán kellene lecsorogni. gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre megnyugodott. . Bütyök Triesztet ajánlotta. hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula. Trieszt – Bombay – mondta Bütyök. megnézni Konstantinápolyi. és mögötte Kengyel… akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját… “Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula. Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés. és öntözd meg. – Hol van a kölyök. de ekkor megdördült az ég. ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit is. Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel. mesebeli díszegyenruhában. a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”. és már látta. mint Éva tanárnőé. amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset. mint a bocskortalp. Csuda feje van! És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. hogy kis odúja erről is hallgat. és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. amikor azt mondta. szalonna és piros paradicsom mellé. hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene. kellemes dohányszag kíséretében. mert ott ez a szokás… – Látod ezt a kocsit? Rolls Royce… – Az övé? – Hát persze! Ezen járnak vadászni… Ezek után Géza bácsi vadászmester. és Gyula lemondott Konstantinápolyról. Álmában Matula jelent meg. s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg. a szomorú emlékű Héttoronnyal együtt. nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi kétség. dugó. és Szuezben is felülhetnek ugyanazon hajóra. hadd ölelem meg. és Gyula Lajos elhatározta – álmában –. mert olyan lesz. Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. s most hogy István bácsi súlyos és kedves. és turbánt viselt. Pondoray Géza egy autóra támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel. mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben. hogy: “Mit csináltok. s ez Bütyöknek nagyon rosszul esett. A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és Géza bácsit. és gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna. és a bizonyítványát is látni akarom… – Pszt… alszik szegényke… – Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –. és Kengyelt elseperte valami földrengés. Piroskám. míg Gyula úgy gondolta.– Kérlek szépen. de főképp valóságos személyisége megjelent a porondon – valljuk meg –. hanem valóságban. hogy az öreg csősznek. pipa. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott. hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá. csak Géza bátyám… – De hogy orvos is? – tűnődött Gyula. kenyérruha. ki a Fekete-tengerre. zöldpaprika. talán mert érezte. mert ha valamelyik szülő bekukkant. hagyma. – Lehet. Géza bácsi szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába. éspedig nem álmában. madzag. mint ilyen maskarába öltöztetett fényképeket. hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra kerül sor. – Valami gépeket vittek a maharadzsának. mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén. és senki nem tudta beszerelni. – Azt közben tanulta meg. dohányzacskó. látva Gyula meghökkenését. A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt. azt a betyár pulykát bőven zsírral. mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök.

úgy értem. hogy az üvegpoharak összekoccantak a polcon. aztán elviszem a fiút. állattörténetek meg madarak. veszek neki egy s mást. hogy ő fáradt ifjú. lesz öt óra. de Gyula ismét álmodott. mint a krumplicsíra a pincében. illetve valamivel később erdőben járt álmában. A hivatalos dolgokat már elintéztem. mintha István gazdának neki akarna menni… Még csak ez hiányzott. ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. – Ákos mindent ostobaságnak tart. hol hatalmas tölgyrönköket fűrészeltek. – Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. angyalom. – Vegyél neki valami könyvet. zoknit nem veszek. Pihenhetsz is egy kicsit utána. aki a “rengeteg tanulás” után még ilyen csatazajra sem ébred fel. Pirikém. aztán. Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett. amiben állatok vannak. aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést. Nem volt ott fűrész. a legnagyobb erdei fűrésszel. diskurálni kezdett valakivel. amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el István a szivarvéget –. tehát nem hallhatott semmit. csak a felháborodásnak azt a fenyegető dörgését. – Ez az én asztalom. és nehézkesen felállt. ámbár Ákos ostobaságnak tartja. majd megint a fiúra. hogy álom ez az egész a bizonyítvánnyal együtt. később pedig rá is dőlt az asztalra. ámbár tett egy olyan mozdulatot. ámbár ezt hallani nem lehetett. vágyom már egy adag jó fagylaltra. Piroskám. Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik. de – gondolta – üsse kő. mire van kedve? Piri mama elgondolkodott. Ez persze nem volt igaz. amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult. Marhaság! Hát még? – Végy neki egy pár jó erős szandált. s először arra gondolt. tehát ki sem nyitotta szemét. – Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom. meg lehetne fürdeni? – Persze. Edzeni kell a gyereket! Olyan hosszúra nőtt. és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel. ez is csak álom volt. Végül is feketét rendelt. és inkább csak nézte a fiú kanalazását. ez az asztal az én asztalom… Az ifjú kissé hátrafordult. mire Ákosék hazaérnek. a ruhád meg addig kivasalom. – Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. Szandált veszek. és a válla felett lenézett: – Na és? István arca lilás árnyba borult. – Na. de ne kényeztesse. Ti majd Gyulával ebédeltek. ha a jeges édesség a lyukas fogába megy. igaz. és az első szél feldönti. Gyula hallotta még. megebédelünk.Gyula még az álom határán lebegett. újra elaludt. de nincs benne vér. – Lefekszem én is pár percre. és nem volt erdő sem. hát feldönti az asztalt. hozzá való zoknival. amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott. sok lenne egy ökörnek is. Persze. . aztán a víz zuhogásába vegyült krákogást. Bicskája van? – Nincs. – De hát nem csoda: amit ezektől a szerencsétlenektől mostanában követelnek. végül valami távoli beszédet is. aztán meg arra. csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában. – Most pedig elmegyünk csavarogni. ha sok a nap. Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton. – Napszemüveg… – Nem veszek! Csukja be a szemét. Nem tudod. István kérdően nézett Gyulára. hatalmas fújásokat. de majd én kézbe veszem… Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést. Semmit sem lehetett hallani. látod! Célszerű dolgok kellenek. s a gyerek is alszik még. mert ez a vágya. aztán a kedélyesen dülleszkedő egyén hátára.

ne menjen a nádasba. A szoba már majdnem teljesen sötét volt. különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak. itt megiszom egy pohár sört. naplopó kengurukra” általában. aztán se le. hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés történt. és “a fiatok jó kezekben lesz. Elég talán annyi. és megírta. ne menjen a gépekhez közel. El is múlott. hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó ollóról is… – mérgelődött. Aztán a könyvesboltba mentek. Időnként Piri mama nyitott be: – Gyuluskám. – Szerencse még. attól elmúlik a mérgem. . – Viszem én… – Add csak ide. ezt elhihetitek. – És a bicskát se igen mutogasd. s inkább az apját kellene felpofozni… hopp. Ebben a csomagban tehát irodai vonalzók és mércék vannak… – Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula. az ugyancsak megbízható Tutajosnak: – Add ide azt a hosszú csomagot. irodai vonalzókra vigyázni kell! – Mi? – Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná. és Bütyök sem vágyott világosságra. hiszen… azaz. erdőbe. aki egy vastag vizespoharat markolt meg. hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott köszönetet. – Még azt sem tudom. se fel. Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt. cipőüzlet! Ide bemegyünk. még lefújná a nyaralásod. – Kérem úgy csomagolni. vagy megőszülne. sajnálni való az ilyen alak. Bízd csak rám. A fülledt alkony megállt az utcán. ne másszon fára. s a villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak. mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –. csavarhúzó és körömreszelő is. azokat megmutathatod. hogy a kívánságok nagyon természetesek. elég nagy az udvar és a kert. sem horgászni. sem vágni. persze hogy elengednek. s még az utcán is morgott egy darabig. hogy bekap valami óriási csuka. azt a kockás rövid ujjú inget nem találom. – El! Mért ne engednének el. Az ilyen hosszú. hogy a mezei szótár egész. ne menjen mély vízre. – Várj fiam. de Gyula nem gyújtott villanyt. amit kár lenne ismételni. Ha szükséges. és Tutajos barátunk derékig elpirult. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni. István bácsi majdnem kibökte. amely – mint minden mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki.Gyula sápadtan nézett nagybátyjára. bizonyára? És remekül sikerült… – Színjeles! István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra. személyére s az “ilyen nyegle. – Megérdemled. Erős szandált kérek a fiúnak… – majd egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó. mert a házak falaiból dőlt a meleg. aztán a sportboltba. Istvánban meg lehet bízni! A megbízható István ebben a pillanatban mondta. – Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –. hogy horgászbotot vettem. a kert végében pedig a kis patak fürdéshez éppen elég. tankönyveket is hozzon magával…” – Ugye. megvolt a vizsga. amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. még a tankönyvekről sem feledkezett meg. ahol rúgó és öklelő fenevadak vannak. – Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak! – Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –. A jó szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba. egy szót se többet. elengednek-e. kikötésekkel és ígéretekkel. és olyan terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére.

hogy te. Pedig elefánton ült… turbánban… Hát én akkor elmegyek. és a szivar parázsló feje. hanem arra. hogy az ötezer forint nem számít. István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt. Tutajos! Mindenről írjál! – Írok. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást. amikor Bütyök kiballagott. Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem. – Mért nem hoztad el? – Nem lehetett. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen. tudod. mint az egyszemű szegénység. Azt mondja. hát képibe vágta volna a poharat… – Jól van. Nyugodt lehetsz. – Az anyád azt mondta. kisfiam. mert hátha vendégségbe mentek. ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul. Tetszik tudni. amikor egyedül maradtak –. Azt mondta. és ötezer forintot kapott. – És írjál. a csillár szakad le. ugye. – Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –. de nem a levélre gondoltak. eltűnőben a homályos lépcsőházban. aztán leült a két gyerek mellé. ha nem hallják az ő hangját. öreg Bütyök! – mondta. hunyorgott a homályban. írok… Fogták egymás kezét. magányosan ugyanezt kérdezte. s amikor apád azt mondta. De mit? A lámpát akkor sem gyújtották fel. – Kitalálni – sóhajtott Bütyök. és leengedte magát a díványra. és gondolj rám is. hogy ki kell találni valamit. mint a bagoly. Piri mama. mint amikor a kutyának a farkára lépnek. a tehenek kevesebb tejet adnak. ha énrám úgy nézne. aminek azonban sok akadálya volt. Megint küldött egyet. Édesanyáddal majdnem összevesztek. mire odaértek. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal. Piri mama. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. mit lehet itt kitalálni? Géza bátyám is csak fényképeket küld. amitől a rugók panaszos nyöszörgésbe kezdtek. Mulass jól. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem. – Te nem jössz? – Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét. az ünneplő ruhád is csomagoljam be. majd eldugom. elég hosszú a nyár. nem tud lépcsőt járni… Attól aztán még nagyobb lett a csend. de a találmányra büszke… és most boldog. Piri mama! És István bácsi az apám. – Hozzám! – mondta István. amiben része lehetett annak a kisebbfajta áldomásnak is. – Szervusz. – Apád valami újítást csinált a gyárban. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából. hogy nem lesz arra szükség. – Fene egye meg – dörmögött István –. hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész. csak mosolygott. hogy “mérnök fejed” van. – Elég az. de Istvánnak reggelre otthon kell lennie.– Még szárad – mondta Bütyök. de István bátyád azt mondta. a ruhákat én viszem haza… anyámnak fáj a lába. Mit lehet itt kitalálni? . mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak. amiben a hosszú léniák vannak. és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára. mire a dívány olyan fájdalmasan nyikkant. kisfiam. – Dugja el. helyet adva a pótatya vaskos egyéniségének. gyúródott leszel. az én nevelésem vagy… az én fiam… – Csakis. mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata. egyáltalán nem lehet. Tutajoskám. de arról senki nem beszél. Piri mama ezen kissé meghökkent. hogy könnybe lábadt az ifjú szeme. most már István bácsi a főnök. És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben. Csend lett a szobában. – István bácsi mit szólt? – Semmit. csak pislogott. amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak. nem szeretném. és cipője kopogása árván. Ha az a jampec nem megy ki. – Csak hat inget tudok adni.

az: ablakot. kettő. mert ott nyitva volt az ablak. hogy azon a pénzen már házat vehettünk volna… – Érdekes – mondta István bácsi –. egy izgatott hang a peronról: – Jani. kendős asszonyok. és mihelyt megérkeztek. a sonkászsemlye a pléd zsebében van meg a kofferkulcs is. görbe cölöphöz kötve. lapátolják a szenet. lágy ringatózással. Ezt Gyula többször olvasta újságokban és egyebütt. Az ablak előtt hűvös mocsárszag suhant el. érdekes. mert újra szabad mezők jöttek. s onnét láthatta a Velencei-tavat. és valamikor lerakták a síneket. beállították a váltókat. A gyorsvonat már kint kígyózott a váltók között. És nem állnak meg sehol. Ilonkára vigyázz. ahogy ő akkor elképzelte. azonnal írj… – Ssss-ssss-ssss… eregette a mozdony a gőzt. csillagos ég. hogy a kis égitest vonzása olyan kicsiny. és elindult az egész pályaudvar visszafelé. és Gyulának jó érzés volt így elrohanni emberek előtt. Asszonyom. sőt szeretettel gondolt az emberekre.Az események ezek után úgy egymásra estek. mert reggelre olyanok leszünk. összekeveredett a búcsúzás. – Tessék csak nyugodtan… az uram annyit bagózik. hogy ott egy jó magasugró minden további nélkül beugrik az első emeleti ablakon. Később felkelt a hold. az ajtó melletti sarokban. a berakodás. amelyeknek nincs vége. ugyanazon öbölben. – A csónak – rebegte –. s a sürgönypóznák olyan vágtatva ugráltak el az ablak előtt. Ha ugyan van ott emelet. mint a kéményseprő. Nekem egy csomó ismerősöm van. buzogányos sáskaréjban. és van kedve ugrálni annak. és – ha közel hajolt az ember az ablakhoz – sejtelmes messzeségbe nyúltak az ezüstös búzatáblák és kanyargó utak. Aztán nádasok jöttek. de szeme kerekre is nyílt abban a pillanatban. egyiknek sincs. – Itt csak négy van… nem! Itt az ötödik. három… hány csomagunk volt összesen. A kocsik most már nem csattogtak a váltók irányítása közben. – Egy. de azt is. mert elindult a vonat előre. a zsibongás. Gyula? – Öt. a jegyváltás. meglett? – Meg. és időnként megütött egy-egy kereket. akik állnak és maradnak. mérik az időt. A mozdony hujjantott egyet-egyet. A csónak pontosan úgy hasalt a vízen. Janikám. amelyre idestova eljutnak az emberek. – Kling – mondta a kerék – pling… az ember pedig átszólt a túlsó vonathoz egy másik kalapácsosnak: – Na. és szinte érzi a bokáján Bütyök rúgását: “Alszol?” . mintha saját kezűleg vitték volna a sürgős üzeneteket Pest felé. melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal. nem zavarja a szivarfüst? Egy asszony ült még a fülkében. kis őrházak bukkantak fel a sínek mentén. Gyula Lajos azonban már nem tudhatta meg. Miska vette észre. Szavamra. új utasok ténfergése a folyosón. A kivilágított állomásokon emberek álltak. az én csónakom! Becsszavamra – igazolta önmaga előtt a látványt. és egyiknek sincs háza. fiam. mint amit azon a szörnyű számtanórán megálmodott. majd csak Székesfehérváron. de reptében is titokzatos ígéreteket susogott. és a tó vizére fényes gyalogutat rakott a pufók bolygó. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt. seprik a kocsikat. hogy mire Gyula megnyugodott végre a fülke sarkában. és Gyula kiment a folyosóra. A fene ezt a sok csomagot. akik elindították ezt a szabadságos vonatot. amely ugyanaz volt. aki odaér… – mélázott Tutajos barátunk. és ide-oda riszálta a kocsikat. A délutáni gyorsnál eshetett ki a zsebemből. hiszen behálózzák az egész földet. Fényjelek. hanem simán iramodtak. ott elöl valahol – ksss… ksss… Az ablak előtt egy ember ment el hosszú nyelű kalapáccsal. hogy mi esett ki a kalapácsos ember zsebéből. akik nem dohányoznak. Húzd fel. és Gyula tisztelettel.

hogy István bácsi a karját rázza. mert megfáznak. elhiheted. nem ígér. hűvös hajnal volt. A néni sehol. Ezek után Gyula is gondolt Nancsi nénire. István bácsi dühösen legyintett: . “Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte Gyula Lajos önmagától. szépen elaludt ő is. – Néha abbahagyja – ígérte Tutajos –. A néni könyörögve nézett Gyulára. Gyerünk. Arra ébredt fel. mint szélben a vitorla. A zsebkendő alatt azonban. végtelen villanásban terült el a Balaton nyugodt. s egy-egy fehér madár fellebbent. – Dankasirályok. István bácsi már nem szivarozott. – Vedd fel ezt a gallért. Nem beszél. zöldes tükre. aztán arra gondolt. mert rövid idő múlva egy furcsa hang szárnyalt István bácsi horkolása felett. “zabba mennek a lovak”! Gyula felugrott. az pedig. akkor mennek a lovak a zabba. csupán azt jelenti. s nemcsak Gyula didergett. néha egészen abbahagyja. Gyula álmos volt. egyetlen. és otthagyta az ablakot. mert halat esznek. és arcára zsebkendőt borított. e a kocsi robogása közben gondolatai is helyrerázódtak. és férfiasán horkolt. hogy jó lenne valami olvasnivaló. néha erősebben… – Te jó isten!… Az én uram is horkol… de ez… ilyent még nem is hallottam. és meglepődve látta. az egyik nyárfán varjú károgott. és akkor nem is horkol. a csomagokat már kiadogattam az ablakon. és mivel választ nem kapott. Később azonban megtudta. – Azt mondják. hogy megfáznak a lovak. A néni vattát dugott a fülébe. megfáznak a lovak. a könyveket azonban Piri mama ismeretlen helyre csomagolta. mint amit valaha ember mondott. hát nem is hazudik. úgy látszik. mert a nagy körgallér áldóan meleg volt. hogy valahányszor elhangzik ez a levesfújó zengés. azaz tilosba. Az állomás után kis erdő következett. és tétova gondolatai nem foglalkoztak a lovakkal. a bácsi mindig így horkol? – Nem mindig – vallotta be a fiú –. mintha nagy fehér pelyhet kapott volna fel a szél. Ezt szeretem én… István fél karját áttette a gyerek vállán. és mégis odaadja mindenét. Nancsi néni gondolt rád is. tekintet nélkül az ismeretlen hölgy és István bácsi egyesített fújására és fűrészelésére.“Mi?” “Kengyel szólít…” Gyula megborzongott. A parti nádas nem mozdult. – Atyámfia. A nagy tó egy kis öblében sirályokat ringattak az apró hullámok. hol megfáznak. – Phüü… phüüü… phüü… Gyula körülnézett az ismeretlen hang eredete után. nem szól. Odakünt párás. amelyek hol a zabba mennek. A napnak még csak vörös ígérete világította meg a nyárfák csúcsát. s amint ezt elhagyták. – Nem vagy álmos? – Dehogy… csak nézek. mert a pásztornak nem szabadna aludni. s indulni kell. és hűvös szellő ömlik be az ablakon. – Fiacskám. kártékonyak. – Világosságban nem tudok aludni – magyarázta. hanem a nyárfák is. hanem eldőlve aludt a sarokban. hogy a kocsis levette már a pokrócot a lovakról. hogy amikor a legelő lovak őrzője elalszik. Tutajosunk elég tiszteletlenül vigyorgott. zsebkendő sehol… sőt a csomagok sincsenek a csomagtartóban… – Ne ijedezz. tudott. és mégis többet mond. ugyanakkor a néni zsebkendője meglebben. és Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. – Ebben nem is csalódsz.

Ez az állami gazdaság több mint ötezer hold. én csak néhányszor jártam arra. abban a reményben. és nekem hiába nyivákolsz. – István bácsi. – Ha bekenem magam. ha bajba kerülsz. és Gyula úgy érezte. Matulának olyan bagószaga van. Azért hoztalak el. A kocsi zörögve szaladt a hajnali fényben. Az új törvény szerint tilos hozzájuk nyúlni. Én szeretnék kicsit körülnézni… – A tüskevári erdőben? – Ott is… – Meg a nádban? – Ott is… – Meg horgászni? – Igen… – Meg vadászni? – Hát… A mély hangú mezei ember elgondolkozva nézett maga elé. hát az örült. kiemelkedő zöld halom. iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része. irtózatos felelősség… de azt hiszem. de nem szabad… – István bácsi – és Gyula Lajos olyan lett. Korlátokat nem szabok. és örülj a szabadságnak. azt hiszem. Matula minden nádszálat ismer. mint a pipacs –. de a gazdaságot megtisztítják minden féregtől. aztán majd én is megmondom. úgy gondoltam… . mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba. szúrni már nem tud. Ha tehát bevered a fejed. jobb. én mindent megmondok. Akkor még odáig ért a Balaton. rám sem száll a szúnyog. vagy elrontod a gyomrod. míg messze. Hajnali háromkor kelek. valószínű. – Majd beszélünk Matulával. amennyit elbírsz. hogy mit lehet. magadnak kell kilábalnod. mert azonnal nikotinmérgezést kap. Annyi bizonyos. szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is. ha a bőrét kihozta belőle. ha nem kerülgeted a forró kását. Nálunk hógalamb a nevük. – Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk. a közepe táján. a te dolgod. ha alszom. de majdhogy a nadrágom ott maradt. – István bácsi nem szokott horgászni? – Ne beszélj bolondokat! Meghalni is csak akkor érek rá. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni. tüske. Annyira Vállalkozz. világosan megmondod. hogy Nancsi néni nem ismert meg. hogy nem mégy fejjel a falnak. és mit szabad. csak dőlök az ágyba. hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén.– A kuglófot nem szeretik. balról végtelen nádas egy-egy óriás fával. és okosan. hogy a sirályokat már nem szabad bántani. Jobbról a Balaton ködös. Okos törvény. és Gyula boldogan gondolt arra. És István bácsi bekapta a horgot. – Vár? – Vár volt állítólag valamikor. és most már sekély a víz. az bizonyos. Gyula elpirult. – Tüskevár. bokros ligettel. hogy István bácsi bekapja a horgot. csillogó messzesége. de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt. hogy ha szúnyog száll rá. és minden szúnyog a barátja… Igaz. amit kivet az eke. inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak. mert annyi eszed már lehet. és most már egész szélességében kitárult a táj. ha elvágod a kezed. Irtó sűrűség. – Jól figyelj ide. Azt hiszem. – Csodálatos! – Hát tudod. – Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre. mert esetleg nem lesz melletted senki. mit akarsz. fiam. mit lehet. Szivart lopni – például – lehet. Ez mind te magánügyed. ott van… Úgy összemartak. ámbár nem is kapnak kuglófot. Balról elmaradtak a dombok. de akkor még sziget is volt. és nádas az egész. és este sokszor a vacsora sem kell. és pontosan rájössz majd. hogy bátyja karja súlyosan nehezedik vállára. hogy erősödj.

hogy nem sajnálja a szivart.– Jó. ha kellett. mert én megbocsátok ugyan. mert halogatja a foghúzást… Ezt majd megszokod te is. És még valami: Matulában megbízhatsz. – Szüléidet ugyan félrevezettük – ha erre gondolnál –. mégis mintha nagy csend lett volna körülöttük. Ők féltenek téged. de én bizony elfelejtettem. amit akartok. Gyula egészen odasimult bátyjához. az első vonattal hazaküldelek. ha kell. csak arra kérlek: ne bujkálj előttem. Szóltam. ha én nem látnám meg. Nagy baj lenne. – Nem szólt egy szót se. mert ott a féreg. a lámpát le ne verd. amilyet Matula nem vesz… “Telik a jómódúaknak” – néztem rá. hogy szóljak. és én pontosan éreztem. Érre szavamat adom! A kocsi zörögve szaladt az úton. Nem kérdezett semmit. – Szép – mondta –. Az öregasszonyt nem nagyon érdekelte a nyél. mert én átadlak neki. s így a vendég a házba már egyedül érkezett. és súlyos karját már nem is érezte. Gyula Lajos azonban nem adta mindjárt oda a szivarokat. összeállította a horognyelet is. Darabos az öreg. Én nem verlek meg. és nem haragudhattam én sem. . ha egy ló lesántul. És most nincs sehol. fehér kezét nagybátyja rettenetes markába tette. és harmincéves korodban is babusgatnának. Jó atyád nem hal bele – és vidáman legyintett. Aztán kicsomagolta holmiját. – Megmondta a szivart? – háborgott Gyula. akár bennem vagy az apádban. mert rühös. én hazulról is hoztam szivart Matulának… – Nagyon helyes! Most. de ezt megszokod. Azt mondta akkor. Én nem loptam többet. hogy pislogni sem tudok. és apám soha nem nézte meg. jó… nehogy azt hidd azonban. és meg akarsz csalni. Átesve Nancsi néni rajongásán és a reggelin. Ezt kell megszoknod. mert másként nem bírnék ezzel a gazdasággal. hogy talán várja is az öreg. fiam. és valamelyik emberemnek fel van dagadva a képe. és – ha ráér – csináljatok. István bácsi útközben leszállt. hogy megmondtad: rendben is van. és Tutajos keskeny. és milyen egyenes… vigyázz. az eke nem az előírt mélységben megy. “A fiatalság nem változik” – nevetett az öreg. Kicsit elkedvetlenedett. mert ugyanabból a dobozból. hát úgy megver. mert úgy gondolta. mint te. bár otthon még úgy tervezte. de meg is érdemli. és ez lehet jó és lehet rossz… egyébként Matula nekem régebbi barátom mint neked. amíg az apám meg nem elégelte. de ha azt hiszem. de az öreg csősz nem volt sehol. ami szamárság. István bácsi… – Kezet rá! Ekkor már felszálltak a párák. mert minden változásnak jelentősége van. aztán maga is rágyújtott –. aztán kiténfergett a konyhába. melegen sütött a nap. ugyanúgy loptam én is a szivart Matulának. Ez minden. mint aratás idején a falusi házak általában. aludt egy kicsit. de olyan csendes volt a ház. és volt egy kis reménye. fiam. és ne hazudj. hogy ő vak. a birka vakaródzik. de ha nem hallgatsz rám. hogy én számon tartom a szivarjaimat… de a szemem megszokta: megjegyezni mindent. amit mondani akartam. – Nem lesz baj. de ezt nem lehetett elkerülni. csak előttem gyújtott rá egy olyan szivarra. ámbár később bizonyos aggódással szólalt meg: – Izé… István bátyám. de ezt – ha már nem volt más – legalább Nancsi néninek is meg kellett mutatnia. jó lenne Matulával beszélni. Ja! – szólalt meg később – Matulával nem akarsz beszélni? Kiment a kertbe. hogy mennyit vehetek ki. visszaténfergett az irodába. mondta. a varjak egy bizonyos répatáblára gyülekeznek. Matula meg örül neki. Gyula szíve vidám lett és bátor. mennyit vettem ki. és érted tettem.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem szól, hogy itt van! – Mondtam ennek a Nancsinak. – Elfelejtette! – El hát… amúgy hogy van? – Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna. – Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam. – Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit. Az öreg csősz felkelt. – Bicskát is kaptam, nézze. Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén kipróbálta. – Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe, köszörülni. A bognár nagyon érti. – Én azt hittem: elég éles… – Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el. – És ha elvágom a kezem? – Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami kusztorával. A horognyelet is hosszan vizsgálta. – Orsó, zsineg? Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből, de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért. – Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele. – Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a tavakban. – Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni. – Ezzel? – Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg utazott is az éjjel. – Majd megbeszélem István bácsival. – Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban bezörgök. – Matula bácsi, hoztam pár szivart. – Köszönöm, hogy gondolt rám. – Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el. – Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom. – Mit vigyek ennivalót? – Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát hozott? – Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma. – Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca… – Majd vigyázok, Matula bácsi. – Akkor jó! – szedelőzködött az öreg. – Hát istennek ajánlom.

Az ebéd kellemes és kiadós volt. – Ketten leszünk csak – mondta az öregasszony. – István bácsi? – Kiküldette az ebédjét. Ilyenkor sokszor van ez így. Bent terítsek? – Itt eszünk, Nancsi néni! Szabad a tepsiből mártogatni? – Szabad! Aki olyan, mint a hét szűk esztendő, annak szabad. De majd csak a leves után… – A leves nem fontos! – Leves nélkül nincs mártogatás – mondta Nancsi néni szigorúan –, ki a fene látott ebédet leves nélkül? Tutajos barátunk tehát megette a levest, utána mártogatott, és megvallotta, hogy Nancsi néni – becsszavamra – jobban főz, mint Piri mama. Általában kiválóan érezte magát a konyha tömör légkörében, amelyből azonban kellemesen hiányzott a gázszag, s ez a konyha az ottani konyhához hasonlítva inkább tágas teremnek hatott. És Tutajos úgy evett, mint egy – tutajos. – Egy pohárka bort is adhatok. – Jöhet! – Azt hittem, Pesten finomabban beszélnek… Gyula kissé elvörösödött. – Szóval: kérek. A bor azonban jólesett, és Gyula megérezte, hogy az öregasszony nem érti meg azt a nyelvet, amit otthon már Piri mama is megszokott. Nancsi néni hamar megsértődött, de éppolyan hamar meg is békült. – Egy kis bor nem árt, mert vérré válik. Gyula ezek után még kért húst, és még kért bort is. Végeredményben kitűnően érezte magát. Arca kipirult, szeme csillogott. – Köszönöm, Nancsi néni, ilyen jót még életemben nem ettem… – Feküdj le, fiam, majd helyrehozlak, ne félj! Tutajosunk nem is félt, sőt bizonyos felesleges bátorságot érzett magában, ami a két pohár bor következménye volt. Aludni azonban nem akart. Könyvet vett elő, olvasgatott, s emelkedett hangulatában megakadt a szeme a szivarosdobozon. “Itt a szivar – szólt a bor –, itt az alkalom…” “István bácsi megtudja” – ellenkezett Tutajos, és kivett egy szivart, és nézegette. “Harapd le a végét… az olyan férfias…” “Leharapom, de nem gyújtok rá” – mondta magában, és gyufát keresett, aztán kinyitotta az ablakot, odahozta a széket, és rágyújtott, ahogy látta. “Finom!” – lelkesedett Gyula Lajos, és már látta magát, amint Matulával szivarozgatnak… A füstöt kifújta az ablakon, kellemes érzése egyre emelkedett, de úgy érezte, egy csepp bor még jólesne. Bor azonban nem volt, csak – pálinka. Tutajos megkóstolta a pálinkát, s a szivar még jobban esett. “Tizennégy éves vagyok – gondolta fölényesen –, Bika már két éve cigarettázik. De az nem szivar, és a papír ártalmas is. A szivar! Az igen! Szólni fogok István bácsinak, és ebéd után elszívunk egy-egy szivart…” Ez – ebben a pillanatban – lehetségesnek látszott. “Felséges” – sóhajtott Gyula, ámbár a füst egyre keserűbb lett, és arra gondolt, hogy István bácsi esetleg nem engedi meg a szivarozást. Ezek után a szivart a kályhába dobta, s úgy érezte: egy kicsit sokat evett. De a bort már nem kívánta, és a pálinkát se, és a szivart se… – Szédült. “Elrontottam a gyomrom” – gondolta, ugyanekkor a szoba meglódult, majd hintázni kezdett, s Tutajosunk megfogta a széket, mert mindenáron ki akart szaladni alóla.

– Rosszul vagyok – suttogta –, Piri mama, rosszul vagyok… – de azt csak megszokásból mondta, és hallgatódzott, mert apró csengők csilingeltek valahol, melyeket később terjedelmes harangozás váltott fel. – Jaj!… Jaaaj… merre van itt a fürdőszoba? Jaaaj… A szoba most már körben forgott, de közben lódult is egyet-egyet, s ilyenkor a padlón kemény hullámok képződtek. Tutajosunk viharba került. Az egész házat szörnyű hullámok ringatták, s az ajtókilincs mindig elugrott előle, amikor meg akarta fogni. – Jaaj… meghalok! De nem halt meg, mert a kilincs végül is magától a markában termett. – Végem van… csak Nancsi néni be ne jöjjön… Amikor az ajtó kinyílott, Gyula csaknem fejest ugrott a fürdőszobába, mert padlója elindult, mint a lift, és gyomra egyszerre megmozdult… – Jaaj… vég… ááá…aaa… Gyula hajója most már olyan hánykolódást művelt, hogy a hajótörés elkerülhetetlen volt. A vihar elérte a tetőfokát. ami neon is csoda – miért egy tűzhányó is kitört közben… Gyula Lajosnak határozottan szerencséje volt, hogy egész estéig egyedül maradhatott, mert az egyedüllétet ezen az emlékezetes délutánon módfelett kívánta. Ezenkívül még azt is kívánta: bár ne fájna a feje, és a gyomra nyugodna már meg, mert a fővihar ugyan elült, de Tutajosunk létének hajója erősen megviselt állapotban volt. Becsületére legyen mondva: verejtékes homlokkal ugyan, de “rendet tett” a fürdőszobában, hogy a viharos nyomokat véglegesen eltüntesse, de ezek után már csak annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a szobába, és végignyúlt a díványán Az égbolt – azaz a plafon – ugyan mozgott még egy kicsit, de gyorsan lehunyta a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is aludt. Amikor felébredt, már a háztetők fölött ballagott a nap, s a verebek valami délutáni gyűlést tartottak az ablak alatti sövényen, éktelen csiripelésben mondva el a mondanivalókat. Tutajosunk csak a fejét fordította arra, és megpróbált gondolkodni, ami kissé nehezére esett. Közeli emlékei simán folytak egészen az ebédig, azután azonban… juj, lóugrásszerű értelmetlenségbe fulladtaik, s közvetlen utána felhangzott a verébcsiripelés. Szája keserű volt, s amikor felállt, gyenge volt – ahogyan mondani szokás –, mint a májusi harmat. De minek van itt olyan szörnyű, émelyítő szaga? A szivar! A hamutartóban egy régebbi szivarcsutka heverészett, ami kicsiségéhez képest túlzott bagószagot terjesztett. “Aha!” – mondta Gyula, s a szivarvéget utálattal kidobta az ablakon. Ezzel aztán elrendeződtek emlékei is. Megtalálta a hiányzó részeket: a bort, a pálinkát és a szivart. “Brrr – borzongott –, ha ezt Kengyel látta volna…” Ezzel újra bement a rossz emlékű fürdőszobába, alaposan lemosakodott, és tiszta inget vett fel, de ha ez lehetséges lenne: legszívesebben a bőrét is levetette volna, hogy a rossz emlékektől megszabaduljon. Az emlékeket azonban csak az idő tudja – úgy-ahogy – tisztára mosni, s így Gyula Lajosnak meg kellett elégednie az inggel is. – Mit akarsz, fiam uzsonnára? – Semmit – tiltakozott Gyula, mert már az evés gondolatára is megmozdult a gyomra –, semmit, Nancsi néni, sokat ettem ebédre. – Fiatal gyomor mindent kibír – méltatlankodott az öregasszony –, legalább egy kis aludttejet egyél. Tutajosunk talán elmondhatta volna, hogy a fiatal gyomor sem bír ki mindent, de mivel ezt nem tehette, vértanúként ült le az aludttej mellé, reménykedve, hogy Nancsi néni majd csak kimegy, vagy valami történik.

Ma este Bántott csibe lesz. s a zümmögő csendben az iskola jutott eszébe. nem messze. szaga. látod. db nincs úgy meg a hozzávaló. hogy valaki megkérdezze. mit írok. “Meg a szivaré” – gondolta Gyula. Az első pár kanál aludttej ugyan erősen kívánkozott felfelé. és azt hittem. Bütyök. Bütyöknek egyedül. – Piri mama is jól főz. itt van egy fürdő. a mamád nyugdíjas. mert elszívtam egy szivart. és mivel egyetlen helyesírási hibát sem talált benne… gyorsan leragasztotta. nagyon jó ember (ő sem tudja a szivart… meg mindent. Igen. Tudatlak. fiam. s békésebb vizekre igyekezett. mert nem akarom. fiam! Tiszta orvosság ez. – Igaza volt. Most a kertben vagyok. ott diregt lábfájósok vannak. teljes terjedelemben. menj fel apámhoz. majd ha itt leszel. Bütyöknek el kell mondani ezt a szivaros kirándulást. Hajnalban jön az öreg csősz. – Azt mondta? – Azt bizony… Akkor most kimegyek kicsit a kertbe. Gyula leült a méhes mellett a padra. és jó lenne. – Dehogy volt jobb! Piri mama is azt mondta. mint valami nehéz álom. mert a fürdőszobát felmostam) A romoknál majd ásunk! Géza bácsi fényképét hozzad el. hogy ismét ingatag talajra került. az üres tanterem. hogy a mamádat. de mink. illata végleg feledtette a szivart. – Jól főz. s helyébe tódult a fák és virágok délutáni nehéz illata. India és Bütyök. A kert sokféle színe. szerető barátod: Ladó Gyula Lajos TUTAJOS Gyula Lajos ismételten elolvasta a levelet. mint nekem. jól főz. És Nancsi néninek igaza volt. De ha neked a pesti. és Tutajosunk ismét szilárd földet érzett maga alatt. koszt jobb volt… Tutajosunk érezte. halat eszünk. – Eredj. de körtét ne egyél. mégpedig azonnal! Így született meg aztán a következő levél: Kedves Bütyök! A kertben írok a padon. Kengyel. de aztán elhallgatott ez az aludttejtől szokatlan lázadozás. hogy nagyon rosszul voltam. Nancsi néni. Ez még mindig a sok tanulásnak és a gyenge városi kosztnak a következménye. csak majdnem… aztán amikor mindent kiadtam és elaludtam és megmosdóztam. de nem tartotta időszerűnek Nancsi néni értesüléseit kiegészíteni. hogy engem már csak Nancsi néni főztje tud helyrehozni.– Láss hozzá. Az SZTK-doktor majd megmondja. – Na. de nem haltam meg. haza is írok. mert rántott csirke lesz. . Piri mamái azonban nem hagyta. hogy nem főz jól. meghalok. sokkal jobban érzem magam. Nancsi néni. és megyünk a berekbe ahol a Tüskevár nevű romok vannak. ha itt lennél. nem azt mondtam én. Nancsi néni nem vett észre semmit és aludttejjel gyógykezelt. Válaszod várom. hogy elhiggyék. A füst kékes gomolygása távoli lett. hogy kell beutalni. Addig te itt lennél… István bácsival is beszélek.

s én óbégatok. nem kérdezett tőlük semmit. és megöli az ingyen napszámost. haza és minden haszontalanságra. és nem lehet megtudni tőle. Az udvaron csend. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára. hogy a rigó a legjobb egészségnek örvendett ott a száraz ágon. mint az árnyék. ingyen dolgozik az embernek. és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton. tisztítja a kertet a férgektől. jó: iskolai bemutatásra persze hogy kell gyűjteni. olyan puhán. de hogy miért gyűjt. Meg-megállt. jön a légpuskával. a tollas kis életet. s akkor jön Ernyei – akinek állandóan izzadságszaga van. élő mindenséggel. ahelyett. a kerttel. akik természetrajztanárok akarnak lenni. hogy mit csinált. ott dalolgatott. és az mégis. bizonyára megakadályozná. mire a cirmos helyből másfél métert ugrott. s akik írták. A kerti úton ekkor egy macska osont végig. de a többi? Az a döglött hőscincér már nem mond semmit. mint egy kis repülőgép. de az értelmetlen öldöklést most. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre. Nem ültette le őket maga mellé. a házban csend. amit meg akar ismerni az ember? Jó. hanem magában érezte az egész kertet. akik kutatók akarnak lenni. Ez megvan a tankönyvben. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. És ostobaságnak tartotta az egész rovargyűjtést. Tutajosunk egy lett az alkonyattal. nagyobb lesz a gyümölcstermés. hogy oldalba lőttem volna. haszontalanul beleavatkozva a természet munkájába. lélegző. Ha Ernyei most itt lenne légpuskájával. de a zsongás nem hallgatott el. itt a csúzli a zsebemben. Azt értette. és eltűnt a krumpliban. figyelt. hogy az embernek tudományos célból joga van pusztítani a kártékony állatot és szaporítani a hasznosat a saját hasznára. azok életében figyelték meg. viaszos lépszag lengett a méhes körül. hogy szaporodott. és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok. egészen biztosan lelőné azt a rigót. volt még. s ha megölték. “Hülye vagyok – suttogta Gyula –. és dicsekedve mondaná: “eltaláltam a dögöt” és leesett. csak úgy magának. – Sicc! Azanyád! – ugrott fel Gyula. nem foglalkozott velük. és még erősebben illatoztak. Valami nyugalmas révedezés volt ez. az egész határtalan. s meglátta a rigót. Gyula szinte harapta ezt a tiszta. és ebben nem zavarta az sem. amíg élt. a csenddel. csak azért tették. mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka. A méhek járása megritkult. majdnem álom. mert a rezeda és rózsák költői illata közé mintha a rántott csirke reális illata vegyült volna. aztán felnézett a fára. és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. Ez rendben is van.” Ez a váratlan mozgás életre rázta álmodozó gondolatait. de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe. Ha most levágnának egy fát. miért öldös egymillió diák. hogy élt. és Gyula nem gondolt most a rovargyűjtő dobozra. és elindult lefelé. és miért “dög”? A rigó hasznos madár. nedves levegőt. reszket a térde –. az neki is fájna.Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. Miért? Tutajos ebben a pillanatban utálattal gondolt Ernyeire. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában. szaglálódott. ahol még napok múlva is vonaglottak a rosszul megölt bogarak. és bágyadtán gondolt a holnapi napra. az esti dalt. és már századszor fuvolázta el ugyanazt a nótát. bár ilyenkor már elhagyták a fészket. Meleg. de a derekuk már szürke volt. a kertnek. talán a fiókáknak is. és ha Kengyel kiszólítja. az alkonynak ebben a szelíd órájában bűnös ostobaságnak tartotta. ezt Gyula most nem értette és elítélte. de azokat nem lehetett látni. az egész alkonyodó csendet. és édes. mintha mindig más lett volna. “mint a rongy”… Miért “rongy”. ámbár nem volt álmos. Az előbb egy nagy szarvasbogár zúgott el a feje felett. és gyűjtsenek azok. Hát mindenáron meg kell ölni. mert belső szerveit is látni akarták a mikroszkóp lencséje alatt. ahogy jöttek. . de a gondolatokat hagyta elmenni.

ha beleüti valamibe. amire esetleg szüksége lehet. – Nem tudom. “mintha semmi sem történt volna”. amikor Jancsi néni fülelni kezdett. ha egyszer megkap a nap. ez nem valószínű? – Nem gondulnám… – Szóval magára bízom. ha lebarnultál. pedig. hogy a gazdának több jusson. – Egy kocsi – hallgatódzott Gyula. Nancsi? Gyula ijedten nézett a tányérjára. – M a vacsora. Közben bejött Nancsi néni is. Ha elüti a bokáját: elüti. – Hoztam napolajat! – Fityfenét ér az. – Hát nem mérnök lesz. aztán előkészült másnapra. de a kabátra mindig szükség lehet. Matula megbökte a kalapja szélét. – Tán csak nem akarsz meztelenül menni? – Meleg van… – És ha eső jön… és ha agyonéget a nap? Kabát nélkül nem mehetsz. amikor a főagronómus kocsija megállt egy percre a berekszélen. akár nincs – mindegy. Arra megyünk. Csak lassan-lassan. aztán. – Semmit sem tud! Ha magát él vinnék abba a városi iskolába. Nancsi néni. engedje csak a maga feje után. hanem hogy erősödjön. – Jön – mondta. – Értem – mosolygott Matula –. ha előbb elvágják a nyakukat. ahol Matula a sásszedőket ellenőrizte. amit nem tudhat. hogy akár itt van a kis Gyula. Nancsi néni. hogy rend legyen. egyébként nem illik a vendég étvágyát rontani. mert nagy kedve van hozzá. és a szék mind a négy lábával megkapaszkodott a padlóban. – Matula bácsi. de a kocsi valóban befordult az udvarra. vigyek-e kabátot. . amikor az öregasszony megmagyarázta. azért vigyázok rá. hogy össze ne rogyjon. inget. – Döglenek a csibék. István bácsi azonban nem volt ilyen aggódó. hogy itt most minden a gyerek körül fordul meg… – Ezek – intett Matula a sásszedők felé – maholnap végeznek. Gumicsizmát meg lehet kapni a szövetkezetben… Ezek után a főagronómus intett. hogy jól vizsgázott vagy megbukott.Gyula még egyszer alaposan körülnézett a fürdőszobában. s hosszan gondolkodott a kabát felett. hát megbukna. Gyula mosolygott. a dolgomat meg úgy teszem. mint az apja? – Ez? Akkor lesz ebből mérnök. persze. majd nem tartja még egyszer oda. Minden kocsinak más a zörgése. Matula bácsi. Nem rózsaszálnak jött ide. akár az embernek. amikor Matula elmondta. de már sötét volt. hogy: döglenek persze. – Értek mindent. mert magát eszem meg ezzel a keszeggel együtt. ugye. – Okosan! Ha meg szandálban akar mászkálni. már nem kell félni. a gyereket meg ide hoztuk megtanulni ezt az életet. s a kocsi elrobogott. várjunk-e bátyádra. Megölelte a Gyula Lajos nevű keszeget. Néha későn jön… – Várjunk. nem kell azt gondolni. s csak akkor nyugodott meg. amikor István bácsi ráereszkedett. mert pecsenyére sülsz. hát hagyja… hadd tanuljon. Azon gondolkodom. Aztán. – Mi a vacsora? – dübörgőit be a vastag férfiú. – Száz kocsi közül is megismerem a mi kocsinkat. Hátizsákba rakta. előkészítette a vadonat szandálokat. más a hangja. hogy a “gyerek szandálban akar gyünni…” Ez még délután volt. mert sok minden van. amerre járásom van. a végén majd maga mondja meg. amikor belőlem éneklő kanonok. – Majd megtanulod te is.

te lángálló. de kíméletlen légkörébe. ha Matula nem folytatja: – Két óra.– Csülökre. – Holnapra kell az erő. de meg is haragudnál. Mehetünk. Hogy mit álmodott. – Megyek – mondta Gyula. Elindulás előtt még egyszer megakadt a szeme a szép kis szandálokon. Később felkelt a hold. hát inkább megesszük. és a bagoly már csak álmában szólt. de jobb. “Mondanak ezek egymásnak valamit?” – kérdezte magában Gyula. mást várt talán? – Neem – ásított ifjú barátunk –. A szivar említésére Gyula Lajos kissé megborzongott. Aztán elhallgatott minden. és abban a pillanatban elaludt volna. amelyeket nappal sosem lehetett látni. ezt a valódi kirándulást és Matulát. és erre egy másik kutya felelgetett jó messziről. – Az ágyak? – Már régen megvetettem. mert a kutyák befejezték esti diskurálásukat. Hét órát aludt. de mire ágyba kerültek. már elfeledte. merthogy a falu végén találkoztam vele. erre mérget lehet venni. Az ugatás mintha egyre távolodott volna. amíg odaérünk. és Nancsi boldogan nézte a pusztítást a rántott csirkék eszményi halmában. Ezek az éjszakai hangok nem lármának hatottak. hogy elszakadjon-e a föld peremétől. s a kuvik is egyre messzebbről szólt. Később egy bagoly szólalt meg. hogy három kubikosnak elég lenne. s amikor Gyula kiment. és megsimogatta arcát harmatos érintésével. és a szúnyoghálós ablakon mintha szitán néztek volna be a csillagok. Egy perccel később – de lehet. A paplan két helyen is ki van égetve. – Matula bácsi? – Én hát. A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak. és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni. hogy: “Tágulj. de ez a kutyákat nem zavarta. Tutajosunk ekkor már mélyen aludt. Tutajos az iskolára gondolt. mert akkor nem mosolygott volna. Itt is kis kuckója volt. mert összemorzsollak!” . biztosan nem merne többé szemtelenkedni. és mosolygott álmában. már a konyhában pipázott. – Hajnal van – mondta egy reszelős hang –. hogy majd nem tud tőlük aludni. de hát hány óra? – Négy! Gyula úgy érezte. horgászásra az a legjobb idő. de úgy érezte: nem volt ez hét perc sem. amíg a másik befejezte mondanivalóját. A fiú gondolatai a holnapi nap lehetőségeit méricskélték. Most kelt a nap. de aztán egy kutya kezdett az ablak alatt ugatni. mert az egyik kutya mindig megvárta. Keresztülvágtak a kerten. mert Matulának nagy járása van. hogy csak fél perc volt – valaki megzörgette az ablakot. Ha ezt a Bika látná. s a kert alatti gyalogúton ballagtak a rét felé. – Elbírom. de Hogy nem a szivarról álmodott. ha az ágyban nem szivarozik. – Annyit pakolt ez a Nancsi. de nem szólt semmit. Tutajos! – javasolta István gazda. csak a csontok halmozódtak a csontos tányéron. – Nem hoztok ti abból haza egy darabot sem… – A temetőből nem szokás halottat hazavinni – elmélkedett az öreg –. A rét és a mezők hűvös levegője mintha kimosta volna tüdejét. Gyula Lajos sóhajtva bújt ki a paplan enyhéből. mint odahaza. Matula elcsoszogott az ablak alól. indulni kell. az ágy lágy öleléséből a hajnal friss. A fiú tulajdonképpen csak most kezdett felébredni. hogy ez lehetetlen. és Gyula hiába gondolta. és reszkető derengést szitáit a szobába. Ezután már szó alig hallatszott. az örök titok marad. – Nem verem fel István bácsit? – Bajosan.

iszalag befonta. Majd meglátja. hogy legénykorában még látszottak valami maradék falak. szép piros vonalzással. hogy “behúzódunk a gunyhóba”. Hó meg fagy mállasztotta. Matula bácsi? – Fene jobban tudja. hogy megennék a szúnyogok. lyukba. de aztán elnyelte a föld azokat is. “Miért beretva? – gondolta. amit az a Lovassy nevű tanár úr írt. Volt. amint megálltak. – Matula bácsi. Az öregapám mondta. mint a pápisták. hogy a tocsogókba. Annyi van ott. mint a beretva. a feketék. A gyalogút most már tétován kanyargott a zsombék között. mert gyünnek már szúnyogék. sőt a katasztrófapolitika is. Ha Matula azt mondja. – Ha pedig többet akar tudni ezekről a madarakról. sem mint kalbász. kis halat fogni. szóval nem böjtölnek. Van ott valami vár? – Csak volt. És nehezen is gyógyul… Gyula erre sem válaszolt. amelybe elgondolkozva belelépett. akkor a kolbásznak igazán vastag betűs. kérje el otthon azt a könyvet. Lehet. de ez nem a kolbászellenes. Ezek szürkék. arra is rá járnak. hogy ez a kérdés haszontalanul felesleges volt. az biztos. Igen. – A nádlevél jobban vág – nézett Matula egy pillanatra Gyula lábaira –. de a gumicsizmára gondolt. amikor a kolbászt kereste a jeles műben. Ámbár – legyintett Tutajos – arra sem lehet sokat adni…” Ez a lesújtó vélemény akkor vert gyökeret Gyulában. – Meg reggel… meg nappal is a bokrok között – mondta Matula. mintha a szemétdombon találták volna. hogy ha az ember megrúg egy bokrot. azaz kálomisták… – Mik? – Kálomisták. – Hogy a fene… – mondja ifjú barátunk. Gyula nem szólt. s itt-ott kis tócsák ragyogtak. hogy dögöt tudnak valahol… ámbár. A sás némelyütt lehajlott a gyalogúira. sőt vágott. levelek alá. de lehet az is. Sem mint kolbász. István bátyám is. a szúnyogok erősen érdeklődtek Gyula füle iránt. Matula megállt. Az új szandál már a harmatot sem nagyon szerette. Az tud mindent. akkor nyilván van is gunyhó. de a sárból olyan elgyalázottan került ki. hanem annak a pocsétának. csak esőben meg szélben tűnnek el. és hátra sem fordult –. nincs. hát a fele elrepül. szótárgyártó akadémikusnak szólt. Majd a Tüskevárban megláthatja. A sás – ámbár ezt nem várta volna tőle – karcolt. előkelő megjelenést kellett volna biztosítani. és kellemetlenül súrolta Tutajos érzékeny bőrét. – Van? – Ha mondom… Gyula ebből megértette. Lovassy? – Úgy vélekszem. – Apám is borotvát mond. ha sok a szöcske. Meleg lesz mama – nézett az égre Matula –. – Azt lehetne. de majd délre behúzódunk a gúny hóba. mint szétszórt nagy tükördarabok. mert követ nemigen lehet ott találni. merthogy húst esznek. bokrok nőttek rajta. ámbár talán tüskéből volt. De menjünk. hogy a szúnyogok csak estefelé csípnek. – Nagy kunyhó? – Amekkora kell. . Nagy csalódás volt ez. és lábszára rövid idő múlva szépen vonalazott kottapapírhoz hasonlított. és – nem találta. – Ásni kellene. pedig úgy tudta. mert ha a juhsajt benne van. mindenesetre megnézem az akadémiai helyesírási szótárban. akinek van kedve hozzá. Azok majd csak a télen lesznek itt. ámbár. – Hova? – Mindenféle odúba. Nem nehéz a hátizsák? – Nem.– Hova mennek a varjak. amiben van is valamelyes igazság.

Azt hiszi. akkor már nem megy bele a drót sem. pedig most már nincs fészke. örülnek a világosságnak. Ha megkeményedik a talpa. – Csak megszúrta valami – mondta Matula. és egyre nehezebben maradt nyomában. ha mezítláb megyek. szszsz… álljon meg. görénytől menyéttől. S méghozzá siránkozott is: – Jiii. A fiait régen kiröpítette… – Akkor mért? . vidrától. néha meg a sólyom vág közibük… itt vigyázzon. Ez nem a diskurálás ideje volt. jiii… – Matula bácsi. – Le kellene ülni. és a rövid nadrág is csak egyszer volt még rajta. hogy a kánya megfogja a nyakukat vagy a nagy sas vagy a héja. – Jó! – mondta az öreg. bár nappal is bajba kerülhetnek. de nem tartottak. – Matula bácsi! – No? – Jobb. mire azt mondja. A szandál szíjai meglazultak. mert egy fekete-fehér madár olyan közel csapott hozzá. Tutajost nem lelkesítették ezek a kilátások. és fenekükön lekvárpuha a fekete sár. mert Matula ment. ha vízhez érünk. mint a gép. A napba most már nem lehetett belenézni. – Azt is meg lehet szókra. de ettől elvonta figyelmét valami távoli zsivajgás. mintha alulról fűtötték volna őket. valami belement a talpamba. gödör van. ezenkívül szúrt is… A lába csupa sár… a tüskét nem lehet látni… Matula megy… – Hol a pokolban van az a nyomorult tüske? Mérgesen tépett egy csomó füvet. – Vizes lesz. Hát ez nem víz? – nézett Gyula a pocsolyasorozatra. amikor utolérte –. mégis úgy érezte. de nem fájt. ami – úgy látszik – főleg a gyalogúton helyezkedett el. Egész éjjel hallgattak. ez előfordul. de nem mondta. talán most kibeszélik magukat. – Majd lemossuk – mondta gyengéden –. de így sem talált semmit. aki tanácstalanul nézett körül.Matula a cuppanásra megfordult. mert most már nem kell félni a rókától. tehát bele kellett menni a térdig érő fűbe. – Miért zajonganak? – Hát azt én nem tudom. de nem szólt semmit. mit akar ez a madár? – Szid bennünket. addig rágyújtok – és rá is gyújtott. A gödröt kikerülték. ezért nem szólt egy szót sem. Hogy gondolja ezt az egész ügyet Matula? Belép valami tüskébe. Én addig lassan ballagok… Gyula kinézett egy szárazabb helyet. csak a gumicsizmára gondolt… de aztán ijedten állt meg. így nem tudom… – Hát üljön le. hogy majdnem érintette. Megnyomta a szúrás helyét. – Szsszsz – mondta Gyula –. A hátizsák egyre nehezebb lett. de később már elcsendesednek. Ilyenkor zajonganak. a fészkit keressük. és Gyula már attól félt: valamelyik tocsogóban benne ragadnak. vágtak. Gyula gyorsan kibújt a megereszkedett szandálokból. A fű csupa víz. Matula bácsi. bár a tocsogók vize langyos volt. hogy elkényeztetett lábának szokatlan a hideg harmat. – Hogyan? – Hát úgy. hogy: jó! S most meg ebben a vadonat nadrágban: üljön le? – Tönkremegy a nadrágom. de az nem baj. – Jó – mondta Matula –. egyik lábát a levegőben tartva. fél szemmel sandítva Gyulára. és jól megnézte a cipőipar csúffá tett remekét. és a tocsogók gőzölögtek. – Mi az? – A vadrécék meg a többiek. letörölte a sarat. mintha lavórba ült volna.

Okos madár ez a bíbic. de a tó vizéről alig hiányzott még. de ezt már hangosan mondta. kvak-kakkolást. Valami ilyen Matula-féle öregember lehet. és előttük lassan kiemelkedett a felszálló párákból a folyó széles gátja. Matula bácsi. . – Amíg nem volt gátja. Csak a jobbikat. hogy a sűrű bokrok előtt majd eltérülnek valamerre. hogy: kvak-vak… – Furcsa. sivítva. csak akinek írása van. mert alig dugták fel fejüket a parton. ahol alacsony volt a fű. aztán ott a Csikasz… Gyula nem kérdezte. aki a tojását keresi. – A tojását? – Azt. Az öreg megrántotta a vállát. amerre akart. ahol nincs a fészke. Pedig most nincsenek annyian. mintha felrobbant volna. de úgy is mondják: vakvarjú. – Nem is bánom – mondta teljes őszinteséggel Tutajos. Most már ordítva is nehezen értették meg egymást. Gyula úgy gondolta. Szája nyitva maradt. melyet Matula “gunyhó”-nak mondott. – Megijedtek. és bekente Gyula kezét. Matula szalonnabőrt halászott ki a tarisznya sötét zűrzavarából. Matula bácsi? – Bakcsó. – De azért lát. Ű tudja. s csak ekkor látszott meg a kitaposott gyalogút. mert vak. Rövid kanyargás után szinte kiestek egy kis tisztásra. itt bemegyünk. mint régebben… Ez itt a Zala vize – mutatott a folyóra. szeme tágra nyílt. – Ez mi? – Szürkegém. akkor sem… Mindjárt kint leszünk ebből a nyálkás rétből. még ha ott legel a fészke mellett. Mindig ott nyavalyog. hogy mit kell mondani… Na. mert a madarak visongva. és két égerfa alatt ott lapult a kunyhó. sápogást. mert az ezernyi vízimadár olyan krákogást. Gyula meg-megállt. mert úgy szól. csak az embert meg a kutyát abajgatja. aztán lássuk. elkeveredve a zajongó sokaságban. Fene jó rántotta van belüle. pedig új és új tömegek robbantak a magasba. – Miért… – Majd megtudja. letesszük a cókmókot. – Most majd meglátja – mondta Matula –. aki elfelejtette már a fuvolázó feketerigóval és a légpuskás Ernyeivel kapcsolatos kegyes gondolatait. a gáton túl ott a nagy víz. a marhát nem. de Matula egyenesen belement a vad szövevénybe. mert ez természetvédelmi terület így mondják… és ez igen okosan van. De látni még nem lehetett semmit. és elfogyott a levegőből. hogy ki ez a Csikasz. károgva gomolyogtak. ment.– így szokta. Lassan… És Gyula meglátta. A madársereg elcsendesedett. miből lesz az ebéd… – Nem viszi el senki a hátizsákot? – Ide nem jöhet be senki. hogy a csendes beszélgetést nem lehetett volna megérteni. – Itt nem szabad vadászni? – szomorodott el Tutajos barátunk. túl a folyón millió darabra tört az óriás tükör. hát azt mondja. füttyögetést művelt. de majd megnyugszanak. Szétrepültek a messzeségbe. – Hát ez. – Csak akinek megengedik. de előbb adja ide a kézit. Hát menjünk a gunyhóhoz. A gyalogút erre már szárazabb volt. ha felettük elszállt valami. ami még a Balatonból maradt itt. – Félnek tőlünk. Azon zsivajognak. – Mér lenne furcsa? Azt mondja. hanem azért. vagy leereszkedtek újra a vízre. és mennydörgő robajjal lobbant a levegőbe a sok ezer madár. ugye? – Nem azért mondják. és elcsalogatja. – Mehetünk. akkor látta volna! Felhő volt madárból. de hát elfogy minden… ámbár most itt már nem bánthatja őket senki.

nevét hallva. és érezte. a kunyhó előtt régi tűzrakás hamuja. mert olyan. Röptében képen nyalta Gyulát. nem szégyöllöd magad? . jobb. és többször körülnyargalta a kunyhót. – örül. Matula bácsi. Ne féljen. De nem… ez nem üt meg. adjatok már… – Milyen erőszakos vagy. Tutajosunknak nagyon tetszett a kunyhó hívogató öle. akkor én sem eszem! – Hát hogy “szó ne érje a ház elejit” – mondta Matula szerényen. – Tessék. ha leülünk. Halkan ugatott. de a hátizsák súlya után tartalmas dolgokra következtetett. – Most már kiakaszthatja nyakából a láncot. és a csirkehús tegnap óta határozottan megjavult. de szeme Gyulán volt. akár nem. Gyula pedig úgy ült le. de ez már egészen más morgás volt. – Várj a sorodra – intette a kutyáját az öreg. a Csikasz. – Van nekem ennivalóm – szabadkozott az öreg –. de közben morgott is. – Vendég! Eredj a helyedre. talán azt mondja: – Kellemes illata van ennek a kölyökembernek… csakis jó ember lehet… Mivel azonban Csikasz beszélni nem tudott – csak kutyanyelven –. Tutajosunk azonban most nem latolgatta. A kés úgy szaladt a húsban. és farkát csóválta ugyan. hogy zsíros keze elég közel esett a kutya fejéhez. “Még megharap” – gondolta. és a fiúra nézett: – Megüt? Akkor megharapom. és amikor Matula elég közel ért. Felette a nádkunyhó ősi szárnya. azt már nem harapja meg. mintha észre se venné. de okos szemében a tartózkodás ellágyult. körülötte a berek sokféle illata. Amikor azonban lezörrent a lánc. izgatottan topog. és a sáros szandálok bal kezében kalimpáltak. morog. ha morog is. Matula tempósan. hát nem elfelejtettem a bicskáját… de vigyázzon. hoztam szalonnát. amíg kiugrálja magát. mikor evett ilyen jó csirkehúst. – Vendég! – mutatott Gyulára Matula szigorúan.“Az mondja. mert engem lát. Csikasz szaglálódni kezdett. mit csomagoltak odahaza. amibe Csikasz sehogy sem tudott belenyugodni. de aztán meg is állt ebben a mozdulatban. felágaskodott az öreg combjára. A kutya meg volt kötve. ha hallgat a tanácsra. Akinek a kezét megnyalta. Ű tudja” – gondolta Tutajos vidáman. néha felkel. amiben nyilván az volt. – Matula bácsi. Csikasz. És – tette hozzá – ehetünk is valamit. Tegyen úgy. Ezzel az illattal nem lehet ütni – és szépen lenyalta Gyula kinyújtott kezéről az értékes zsiradékot. csak lassan minden mozdulattal. a levegőben jövő-menő titokzatos madarak. Gyula nem tudta. tartsa lassan eléje a szalonnás kezét. Ha beszélni tud. mint a beretva. Csikasz a sarokba hasalt. ahol végre megszabadul a hátizsáktól. A kunyhó előtt ekkor felállt egy kis kutya. mint a puha vajban. milyen vízeszű az öregember. Ez az én kutyám. lelkesen vakkantott. s ebben nem is volt semmi hiba. Nem is emlékezett. – Ilyenkor nagy örömben van – intett kifelé Matula –. és nagyokat nyel. szinte művészi hozzáértéssel faragja le a csontról a húst. és felszúrt késére egy csirkecombot. hogy közelebb csúszott Gyula vonzó szagú kezéhez. Majdnem műmorgás. A kis szürke kutya. hogy: – Jaj adjatok már. akár vendég. mert magát nem ismeri. és Csikasz az érdeklődés legmagasabb fokán nézi az evőket. hogy beretva vagy borotva. hát azt mondja. hagyni kell. bár lába vérzett. Ekkor gyanakodva megállt. de aztán a gumicsizma jutott eszébe. Csikasz valóban morgott. Néha lefekszik. ezt a mondanivalóját azzal jelezte. a hátizsák vágta a vállát. – Lássa. mintha megőrült volna a szabadságos örömtől. aztán. ugyanazon kezében tartva a combot is és a kenyeret.

és most csak abban reménykedett. valamikor a sötét éji órákban. mint a “beretva”. és úgy ismerte a különféle giliszták használhatóságát. és éppen úgy izgult és szórakozott. és a Gyulától kapott csontot – volt rajta egy kis hús is – két roppantás után elnyelte. – Nagyon érti ez a Nancsi. ami igaz. mintha az ő kezében lett volna a horognyél. – Hát ez nem megy – mondta Kengyel… azaz Matula –. Gyula ezt már szépen megcsinálta. és új érzések buggyantak fel Gyula szívében. amely az idők folyamán egyre nőtt. – Vegyen. mintha Piri mama azt csomagolt volna tízóraira vajjal és zöldpaprikával Elméletben! Gyakorlatban azonban főleg legyekkel horgászott ártatlan küszökre. hogy Matula sem tud sokkal többet a modern horgászatból. sem a fantáziának nem sok szerepe lehetett. Elméletben azonban Tutajosunk tudott mindent. Hol az úszó? Ólom? Ez nagy. az orsó és minden. mert – itt marad. és Gyulának Kengyel jutott eszébe. és esengve nézett a távozók után. a kenyér egészen különlegesen jó. valóságos nádas. de ez nem horgászat. s ez a kitartó lelkesedés volt. de majd együtt rájönnek a nyitjára… Valami volt azonban Gyulában. ki a példát…” Akkor volt ilyen csend. az igaz – vett még egy darabot Matula –. amelyeknek még tíz neve van. melyet csak hosszas fárasztás után sikerült kiemelnie… Itt azonban sem az elméletnek. kézzel fogható szúnyogok és a legvalóságosabb – Matula. Matula bácsi. helyére ment az úszó. Ladó. de csak elméletben. de most már szedelőzködjünk. a kés. az ólom. szagát – talán ízét is –. és egyszer fogott egy tenyérnyi keszeget. A szandál már csontra száradt. a nadrág olyan. adja ide azt a zsinórt. de a horognyelet elhárította. – Tán én őrzöm a tarisznyát. megpróbálunk fenekezni. mi? A kis kutya farka azonnal megállt a boldog billegetésben. mert nagyon melegben nem kap a hal… Te meg itt maradsz! – szólt rá Csikaszra keményen. amilyen. és nem kell cipelni. kisebbet… ez a jó. . és úgy be szélt a Farlow-kanálról. mert a pesti Dunában csak kivételes egyének fognak halat. amit nem lehet eléggé értékelni. Itt a vízparton csak valóságok voltak. – Először Matula bácsi próbálja meg. mert többször nem mutatom meg – és Matula kérges. az orsóhasználat és a fárasztás gyakorlatából. és Kengyel nézett így a kezére. Tutajosunk tisztában volt a kétféle horgászati móddal. mintha csecsemőkorában azzal ette volna a tejbegrízt. és pirulni kezdett Matula ellenőrző figyelése alatt. Gyula hangtalanul elüldögélt a Duna partján egy-egy horgász mögött. színét. Tutajosunk – valljuk be bátran – nem sokat értett a horgászathoz és még kevesebbet a halakhoz. Kint ekkor már teljes ragyogásában elterült a nyár. ami körülötte élt és mozgott. általában minden és mindenki jó. új hangok szálltak. amint a kréta bizonytalan jegyeket rótt a táblán. “A szabályt tudja. és úgy nézett az ifjúra. amikor az emberiség nagy része alszik. Ide figyeljen. a karcolások elavultak. ha nem megy. mint aki nem csalódott Tutajos jellemében. aztán. darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nylonfonál. A felmelegedett levegőben új illatok születtek.Csikaszt azonban egyáltalán nem gyötörte semmiféle szégyenkezés. Persze pecázott már imitt-amott gyermekded módon. – Tűzzön föl egyet. sőt másfél kilós ponty lett belőle. – Így! Kukac? – Abban a dobozban van. Matula nézett hangtalanul és kegyetlenül. Valóságos víz. bár izgalomra nem volt sok ok. még a hátizsák is. megismerni mindent. a vizek szeretete – ami szinte mámor volt már – és hallatlan kitartás. – Úszóra szerelje fel a horgot. de most dolgozza.

gyere. Játszadozzon. – Rétihéja – intett fejével Matula –. milyen madarak ezek? Kócsagok? – Kanalas gémek. – Majd én… és nehezen megállította az orsót. és lassan tolja alá ja. – Jaj. szabályosan egy kis keszeget emelt ki a vízből. lassan. – Cigányhal.– Nem bánom. A nagy csapkodásra – úgy látszik – szétrebbentek az óvatos halak. – Csak nyugodtan. mintha nem is lett volna hal a vízben. hogy vadponty – nyurga pontynak is mondják –. Matula pedig átvette a horognyelet. hanem a vizet. hogy mekkora hal van rajta. Az úszó ugyan nem oda esett. – Megállíthatnám. Gyula egyedül maradt. de nehéz! Az orsó berregve eresztette a fonalat. most csinálja maga. és az úszó reménytelen mozdulatlanságban lebegett. Gyula reszketett az izgalomtól. büdös. de olyan… vadponty. Matula bácsi. Ebben a pillanatban reccsent az orsó. Sok volt itt a hal. Fogja a kiemelőhálót. ha nagyobb. mert dolgom van. és a következő percben rendesen. hát én itt hagyom magát. Gémet akar ebédre enni? Mondhatom. Úgy… bele a haltartóba!… Na. olyan ebéd lesz belőle. mert megugrik. s a horog beakadt a nádba. Ha kicsi. Talán ott a nád mellett – az úszó kirepült. A folyó felett szitakötők táncoltak. gyönyörű volt! Ilyet még nem láttam… Matula mosolygott: – Majd fog maga is… tegye a haltartóba a compó mellé. nagy betyár. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. – Matula bácsi. aztán felhúzta a víz színére az erősen szabadkozó compót. és Gyula olyan erővel vágott be. A hal ide-oda rohant a víz alatt. “Szépen lebarnulok” – gondolta. szinte céltalanul keringett alacsonyan a nád felett. hogy világgá mentek a többiek. . Mondtam. de azért van két kiló… lassan. – Ott is jó helyen van. s az izgalmak lassan elültek benne. ki is lehet emelni. Majd kifárad. finoman. Ekkor már nagyon meleg volt. Jó óra múlva itt vagyok. hogy fáradjon. Először akadjon be a horog. Megérzi. elhiheti. de talán elszakítaná a zsinórt. hogy vadponty. aztán kezdte visszatekerni a fonalat. máris táncolni kezdett. most már a miénk! Matula végre felhúzta a halat a levegőre. A ponty olyan zenebonát művelt a vízben. s Matulának engedni kellett. de Matula meg volt elégedve. Nagyon a szája szélét fogja a horog. mert alig állt meg az úszó. az öreg hagyta. de ez nem béresostor. hogy finoman. amíg a kiemelőhálóval eléri. az orsóval motollálja közelebb. Na. Gyula bevágott… – Jaj. Fene a dolgodat. És Gyula kiemelte a partra a szép halat. ha a zsinórral emelem meg: kiszakadhat. aztán az orsóhoz nyúlt. nem látja a csőrüket?… De most ne az eget nézze. Nyugodtan. hogy az úszó messze hátrarepült. és Tutajos levetette az ingét is. és pontosan a nád mellett állt meg a vízen. Az ebéd már megvan. Matula azonban reális férfiú volt: – Ha igaz. Matula finoman meglendítette a nyelet. de ne kapkodjon. Mondtam ugye. de a hal nem hagyta magát Ide-oda rohant a folyóban. akármilyen szép fehér… Nézze! Az úszó táncolni kezdett. – Még egyszer – mondta Matula türelmesen –. koma! A kiemelőt tartsa készen. a nádas felett melegen remegett a levegő. és egy nagy barna madár imbolyogva. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna. Az csinál ilyen parádét. s az úszó mozdulatlanul állt. tanulgasson. Matula végre felhúzta a halat a levegőre. Most egy kis nyugalmas idő következett. rajtam nem fogsz ki… micsoda motor van ebben. ahova Gyula akarta. de jó íze van. aztán elmerült.

és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta. Eredj innen. Van itt elég… Gyulát elnyelte a sűrűség. – Tud tüzet rakni? – Hogyne. ha mindig mákos rétest eszik az ember. Nem horgászatból áll a világ. A következő keszeget már a szákkal vette ki. és Matula elnézően mosolygott. Vegye fel már azt az inget! – Matula bácsi. – Most már rakhatja a tüzet. mögötte a puha rekettyebokrok szövevénye. mert mire Matula visszajött. A madarat sem és a szúnyogokat sem. hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni. előtte. aztán. “Mi? – tűnődött Tutajosunk. de majd megtanulja. amely szinte kínálta vastag. és csak akkor nyugodott meg. kár. bal kezében tartva a nyelet. Csikasz. Hozzá kell látni az ebédhez. hogyan kell a halat megtisztítani. mintha nagy hal lett volna. de szelemenfa? – Melyik fán? – Szelemenfán. a vérszívók is elmaradtak. hogy az eget is bőgőnek nézi. mint akinek jogos a bejárás a nádfedelű szentélybe. és Matula oda nézett. és tetemes vérveszteséggel sietve tört át a bokrokon. távolabb nyárfák. úgyis a tied lesz. Használt a lecke… . – Milyen fa. A balta ott van a szelemenfán. csak az árnyékok rövidültek meg. szúnyogmenyecskék. Kezében az elszánt balta. már öt keszeggel több volt a haltartó hálóban. összekaszabolt lábát. Matula bácsi? Matula olyan széles mozdulatot tett. A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg. – Honnét hozzak fát. Kiérve egy újabb tisztásra. és békésebbek – mint a férfiak általában… – Azanyátok! – csapkodott Gyula. talpán a szúrás helyét. mert úgy felég. hogy Matula nem látta – gondolta –. – Okosan! – bólintott az öreg. hogy Bütyök nem látta. és gyakorolta is. talán szellem?” – és körülnézett. Azon a vékony gerendán… – Ja…? – mondta Gyula. hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele.“Kár. ami a tied… A kis kutya azonban – nemhiába nőtt fel itt a nádasban – szintén a valóságokat szerette és nem az ígéreteket. amelyek itt az árnyékban egyszerre muzsikálni és énekelni kezdtek: – Huús… vér… huús… véér – és a szúnyoghajadonok. piii-piii… Látni azonban nem lehetett. amerre világosabb volt a táj. de talán nem is tudta. amikor a halak belső részeit bekebelezte. Gyakorolni kell – gondolta. Ha ugyan el nem késett… na. hogy ilyenkor nem bokrok közé megy fáért az ember… Gyula nem is maradt sokáig a szúnyoghölgyek szorgalmas társaságában. szákkal emeltem ki őket. elszáradt ágát. odébb egy fűzfa. – Éhen – bólintott Matula a baltacsapásokra felnézve –. kár. mintha az egész végtelen nádast Gyulának ajándékozná: – Ahunnan akar. mintha rosszul értette volna. – De most már vegye fel az inget. A kunyhó előtt két égerfa állt. hogy az egész osztály nem látta…” – és elfeledte a napot. – Pii… – szólt egy kis madár –. mindegy. – Jó. és itt már volt egy fűzfa. – Öszik már. elfeledett mindent. ahol a rekettyebokrok nagyon mozogtak. a végin rá se tud nézni… A kunyhónál nem változott semmi. a gunyhóban. szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. ebéd után kijöhetek? – Ebéd után szundítunk egyet. éhen. Matula bácsi. de előbb nézze meg. és Csikasz most már úgy fogadta Gyulát is. ami körülvette a kis térséget. – Rendesen. aztán másfelé megyünk.

Pár perc múlva fellobbant a tűz. Csikasz a “kutya” szóra megcsóválta a farkát. mert a sast is meg akarom mutatni. mert ha közel mennénk. és ehhez a művelethez elkísérte Csikasz is. – Jó – bólintott az öreg –. abból hozzon gyújtósnak. Meg azért is jó lesz elhozni. de most. Csak egyet. hogy ne törje a halhúst. sárga lángok nyaltak a bogrács alá.Tutajos mérgesen vágta az ágat. Ezt azonban nem jól mondta Matula. aztán megegye… addig elüldögélhetünk a gunyhó hűsén. mint a tüzet… mert akkor még mászkált erre mindenféle ember. A gunyhó mögött van nád. és ellökve a születés füstjét. de hűvösség annál kevesebb. úgy gondolom. és ragyogásában elvesztek a lángok. Délután szokott érkezni arra a másik öreg nyárfára. ami elég lesz az ebédfőzéshez. Csak ül. ha csíp. – Azt hiszem. Még Csikasznak is kilógott a nyelve. Matula riszált egyet a kis bográcson. Később olyan illat lengett a kis edény körül. Fordítok egyet a bográcson. mert árnyék ugyan volt a nádtető alatt. hogyan csináltam? Csak erős paprikát tettem bele keveset… – Szeretem. Azon kezdte. ami nemcsak Csikasz. A nap ekkor már majdnem a tetőn volt. időnk meg lesz elég. Mérgesek voltak. – Ez a halászlé. öreg már. valahol lelőtték a párját. és időnként mérgesen kapott egy-egy erőszakos légy után. majd én megrakom. Megnézte. – Ennek már az anyja is nálam szolgált. de majd csak egy óra múlva. és szelíden kupán legyintette az érdeklődő ebet. – Ott van a fészke. egyedül van. – Szúnyog nem volt? – érdeklődött Matula. Matula bácsi. – És új párt nem szerez? – Nem. – Ha felverte őket. – Millió! Mit csinálnak ezek ilyenkor a bokrok között? – Alusznak. – A távcsövet? – Annak is mondják. aztán már másikkal nem áll össze. A madárvilág mozgása azonban a déli hőségben sem akadt meg. az öreganyja is. A rétisast. Ha én felébredek. Most már megteszi ez a kutya is. én is mindig éhes vagyok. de Gyula Lajos érdeklődését is erősen felkeltette. kicsit leégtem… . az új rendben itt is új rend van. elbújnának a nádban. Matula bácsi? – Az lesz. de már nagyok a fiai is. Adja ide azt a baltát. Gyula kicsit meggörbítette a hátát az izzadt mg alatt. Az volt aztán valódi kutya! Sose ugatott… – Hát? – Csak harapott. Aztán kanyarodott és leereszkedett. aztán már nem is megy sehova. hogy a tűz lánggal ég. csak a víz zümmögése és gőzölgése mutatta. és Matula egyszer csak kimutatott a nádas fölé: – Látja? Ott a nyárfánál… hát az a kócsag. de törje rövidre. így – mondta az öreg –. ahol hazahúzta a fát. aki az emberekkel szintén bevonult a kunyhóba. Mintha óriás hófehér pehely úszott volna a messzeség határán. de mama nem érünk rá. – Látta. – Neked mindenütt ott kell lenned – mondta az öreg inkább elismeréssel. Matula bácsi? – Három fia van. igaz. de visszafelé most már kinézett egy kis nyílást a bokrok között. mi? Nem is csodálom. – Hát ezek nem aludtak. Majd otthon kérje el a messzelátót. mert ezt is meg kell tanulni. Kerülte is mindenki a gunyhómat.

kellemesen enyhítve a paprikától izzó utakat. Nancsinak van valami jóféle olaja. Csikasz bánatosan ballagott lánca mellé. ami puhább lenne. csak a hátizsákot vigye haza. de sokat mocorgóit. A szandál törte a lábát. amikor óvatosan Csikasz is megjelent mellettük. Gyula Lajosnak nem tetszett ez a szó. és áttért a húsra. Tutajosnak azonban elég volt a csípésből a torok körüli részeken. hogy “haza”. Matula elővett egy ajándék szivart. Az üres hátizsák is fájdalmasan súrolta hátát. és csak Csikasz érezte. – Egyen hozzá ebből a hegyesből – nyújtott át Matula egy zöldpaprikát –. – Mi ez? – Szúnyog volt. csak gyerök. amely rendkívül ízletes és vajpuha volt. balról is a fűhöz dörgölte. – Nem gyújt rá? – Köszönöm. Matula tányérokat vett elő a kunyhó mélyéből és két bádogkanalat.– Kicsit? – bólintott Matula. Az öreg szelíden megmondta. Erre már felébredt. – Gyenge a legény – mosolygott az öreg –. ha nem elég erős. A délelőtti horgászat még nem vált emlékké. aki megszokott ütemben rótta a gyalogutat. most nem. Csikasz aztán – szálka ide. – Haggya kicsit hűlni. Azt álmodta. sőt kissé túl erősnek is. aztán magának is. ennek van még csak íze… – Nem. . de ezt nem mutatta. hogy Matula szerint: ő sem nem okos. sőt Matula akkor sem szólt. sem nem ember. amit gondolt. szükség lesz rá… Mindent itt hagyunk. Okos ember más kárán tanul. – Kialudta magát? – Hát… – Jó két órát aludt. Ide is bevetődik némelyik. én úgy szeretem. Gyula nézte még egy darabig a szivarfüst lenge játékát. és nehezen igazodott útnak. de engem nem szeretnek. ha ilyenkor útban vagy. és egyáltalán nem okos ember. ujja véres lett. tán öreg a vérem – tűnődött Matula. még adhatok paprikát. – Ízlik? – Csoda jós Matula bácsi – lehelte Gyula. – Helyedre! – mondta keményen az öreg. ott hátul van széna. ha még a fejem búbját is csípi. tehát Gyula Lajosunk a hontalan ziláltság verejtékében ballagott Matula után. hogy hátát időnként tüzes vassal sütögetik. Nem tetszett a fekvés. De maga még nem ember. A zörgésre a kutya izgatottan figyelt és felugrott. – Hát dűljön le. Úgy vélem. de a paprikát ő is túlzottnak találta. és Gyula úgy érezte. – Most már enyhül az idő – mondta Matula. mert ez mind valóság. Tutajosunk ezen kicsit elgondolkodott. mert a hangját kicsit elvesztette a pirosán lángoló folyadéktól. és nem szépült meg a holnapi vágy súlytalanságában. Vigyázni kellett volna. és ezért még csak nem is lehetett haragudni. csont oda – megevett minden maradékot. de szeme a tüneményes bográcshoz ragadt. Igen. és sóhajtva lehasalt. nem – ijedezett Gyula –. ami igaz is volt. – Estére jó lesz bekenni. hogy ennél már csak a pokolban lehet melegebb. hogy minél előbb bekenje Nancsi. mert a száját jobbról is. Matula kimert Gyulának. és általában a hajnali remények mintha valami tompa ködben fuldokoltak volna. bár ez az álom nem volt kellemes. Iparkodunk. elnyomva egy telt hasú szúnyognőt. Fene tudja. hogy ez is valóság volt. Aztán már szótlanul ettek. és füléhez kapva. aztán elnyomta az álom. és magában megállapította. majd jóval később forró ólmot cseppentettek a füle cimpájára. Nincs olyan paplanos ágy. és az ő gondolatai között nem szerepeltek álomtutajok és képzeletbeli pontyok. nem – tiltakozott Gyula –. – Nem szeretem. Elálmosodtam – tette még hozzá. de a felkelés sem. – Csípi! – mondta Matula. Gyula azonban elég erősnek találta a levet. elég erős így is.

– Miféle olaj? – Ami égésre jó. amerre jöttünk. mert maga is mással lesz elfoglalva… de holnapután hajnalban ott leszek. hanem ízé… azt mondta Matula bácsi. hogy még elmegyünk valahova. s egy szürkegém már ismerősként szállt el felette. – Ezt összeolajozhatod. valódi liliomolaj. Jobban nézzen máskor körül. – Jól van. – Vesd le az inget. ami azonban valóság volt. – Atyaisten! – csapta össze a kezét. ki nem talál egy hétig sem. Sajnos. Holnap nem megyek be. Nancsi néni! – Alig értem hozzád. rád adom a tisztát. Gyuluskám – simogatta meg Nancsi néni –.… – Mondom. de most már nem megyünk. ezért kicsit az ajtó felé húzódott. Ráállítom arra az útra. és halat is fogtunk – tette le Gyula a hátizsákot –. – Süt ez a sparherd… – Szerencsétlen! Iszen nincs is befűtve… Először a hátad. Matula vidáman parolázott. hiszen úgysem értette volna meg senki. Az öregasszony összehúzta a szemét. sem elmondani. Eget még? Nemsokára alábbhagy… mit ennél? . Egy óra múlva már alig érzed. ez a jóslat nem vált be. Szinte öntudatlanul ment hazafelé. Jó lesz már. a méhek dongását. – Szilfa mellett kanyarodik el. mert ha beleveszik a rétbe. Nancsi néni! – Bízd csak rám. mint egy falat kenyér. Matula bácsi – mondta később Gyula. Innen már hazatalál? Gyula körülnézett. “Csak azt nem tudom – töprengett a fiú –. Tutajosunk ezek után nekivágott a gyalogúinak. – Hát – nyújtotta kezét a fiú – köszönök mindent. – Nincs mit. távoli madárfüttyöt. hát szép volt? Fogtatok halat? – Szép volt. – Talán… – Az semmi. Gyula szinte megborzongott valami ismeretlen szépségtől. Matula. mélyet Nancsi néni öreg lepedővel takart le. amikor levetetted az inget. Arról le ne térjen. – Hogy a nyavalya rázza ki a nadrágjából ezt a vén tekergőt. az öreget már nem látta sehol. hogy itt van olyan olaj. hogy mivel leszek én holnap elfoglalva?” – Elég korán megjöttél. ringatva a tücskök muzsikáját. – Hová mégy? – érkezett meg Nancsi néni az üveggel. Megállj. Az a hűsítő olaj úgy kell a hátának. én meg levetettem az inget… – Hát több eszed lehetett volna neked is. és mindez összeolvadt a magány megfoghatatlan egyedülvalóságában. s amikor a szilfa mellől visszafordult. Egy óra múlva Tutajosunk félig sült hajótöröttnek érezte magát. – Itt jöttünk ki. Akkor ugráltál volna. ámbár ezt nem lehetett sem megfogni. és ott a fa mellett… – Szilfa. Nancsi néni. hogy a tűzhely kíméletlenül süti a hátát s ugyanakkor a mellét is. ne nyomja. Gyulánk mereven ült egy hatalmas karosszékben. – Szszszsz – ugrott meg Tutajos –. hogy Matula bácsi nem volt ott. Csak a rét zsongott körülötte. Gyula úgy érezte. hát nem tudott szólni? – Nem volt ott. akit rövidesen úgyis elfogyasztanak a kannibálok. ez csodaszer. hozom. hogy merre jár… – Most már tudom. vén tökéletlen.– Először azt gondoltam – állt meg az öreg –. hozom.

az olyan édes. és mérgesen nézett Gyula lángoló és olajtól fényes vállaira. és elkezdett írni. hogy összeragad az ember szája. Ladó!” – Juj-szsz… – ütötte égett könyökét a szék karjába. Nancsi néni. és Tutajosunk élénk fantáziájának nem kellett tartani attól. aki elhatározta. hogy nem kíván enni. biztosan örül neki. Óvatosan berendezkedett. hogy a kecske elmekegné magát tőle. s ebben nem kis része volt Kengyel megnyugtató távollétének. Gondolom. Mozdulni alig mert. hogy: “Jól főz ez a Nancsi. s olyan érzékeny. Na és az a halászlé… mutatós volt. aki ellenőr a berekben. amelyet a porcelán huszár viselt a szekrény tetején. nem baj. mert Matula verekedett a hallal. Az olaj ugyan segített valamit. Kedves Bütyköm! Itt ülök ebben a kis szobába. hozzál gumicsizmát. de a szandál nem ide való (ha jössz. és magára hagyta. és megnyugodott. de agyonzsíroz és agyonfűszerez mindent. – Ettél te már az én halpaprikásomból? – kérdezte az öregasszony keserű megvetéssel a Matula-féle halpaprikást illetőleg. és Nancsi néni bekent liliomolajjal. hogy nem főz jól. hogy az jobb lehet… Piri mama is mondta… Meg kell jegyeznünk. mert leégtem. az igaz. ha a mai napot leírná. az olyan savanyú. Gyulát ezek nem érdekelték. de az égés dacára is néha enyhe borzongást érzett. hogy a reggelt meg sem éri) Nancsi néni előtt még az édesanyja főztjét sem dicséri meg –.Gyula csak legyintett. hát még hogy örülne. bőre darabokra szakad. . hogy olyan halászlevet csak az istenek esznek az Olümposzon vasár. és otthon felejtettem a szúnyogolajat és a napolajat is. ha csak meghallotta egy légy zümmögését. és voltak percek. amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből. Hajnalban indultunk Matula bácsival. – Olvasgassál. Talán kételkedne is a vadpontyban… Gyula irodalmi hajlamai fellángoltak. azt nem lehet mondani. s – az elismerést egy sokatmondó mozdulattal fejezte be. Gyula e pillanatban a Balaton partján izgult. ez Nancsi néni találmánya. hogy ordítani tudott volna. A szoba enyhén le volt sötétítve. hogy ebben a rövid földi életben (lehet. Később azonban – mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni – ismét eszébe jutott az elmúlt nap. egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról. holott Rézi néni szakácskönyve világosan »édesnemes« kalocsai paprikát ír elő. de aztán mégis azt mondta. aminek édesnek. holnapra elfelejted az egészet Tutajosunk azonban egyáltalán nem nyugodott meg.” Ezt mondta Piri mama. ha rongyos). tüzet lehelt tőle az ember. s egy-egy arcot megvilágítottak valamely csoportképen a falon vagy egy csizmát. de akár a parázs. de Nancsi nem tudhatta Tutajos ármányos gondolatait. – Ettél? – Nem – szeppent meg a félig sült ifjú. szóval csősz. Piri mama ugyanis azt mondta. Aminek savanykásnak kellene lenni. és már megint írok. Nagyon jó szaga van. és határozottan. hogy Tutajosunk Piri mama törékeny vállán akart kimászni ebből a léből. aki enyhén meg szokta lökni: “Alszol? Téged szólít!” Bütyök talán már meg is kapta a levelét. nem ettem. mindenhez ért. a sás összevágta a vádlim. mert úgy érezte. s ez a bonyolult testi állapot mélyen elkeserítette. ámbár jóindulattal hazudott. s erről Bütyök jutott eszébe. ami kezdődő láznak volt a jele. ami azt akarta jelenteni. hogy olyan halászlevet ettek a berekben.és ünnepnapokon. amint kíváncsian közeledett a kellemes olajszagra. Körüljárta még egyszer a tüzes trónon ülő ifjút. Gyönyörű volt minden. s a délután végét járó nap sugarai elnyilaztak Tutajos felett. Ifjú barátunk tehát fázva égett. hogy Kengyel hangja visszarántja az olajos valóságba: “Folytassa.

Matula bácsi kutyájának Csikasz a neve. azt mondd meg: mért nem volt ott? – Dolga volt! – mondta Tutajos mérgesen. Bütyök. A papír a kezemtől olajos. és Gyula nagyszüleire gondolt. – Inkább olvasgatok. írj. ott is marad. amik csalogatják az embert.Aztán fogtam 7 (hét) keszeget. hogy elgyere! Aztán halászlét ettünk. Meg is vetem az ágyad. ha ő megy a fürdőre. Bütyök.) Bütyök. Szürkegémet is láttam. . akik ezek között a bútorok között egy életet éltek le. mikor levetetted az inget. – Szóltál. hogy levettem az inget. és most be vagyok olajozva liliomolajjal. mintha Matula tartózkodott volna bennük. jujujuháá… – Most már örülj. ami majdnem háromkilós volt. Írj!! Hűséges barátod: Tutajos Ui. és olyant ordított. A kis asztalon éles karcolás látszott. csak kicsit rövidebb ideje. Nancsi néni. de meg is bánta. mert rögtön haragszik. Aztán láttam kanalas gémet meg bíbiceket. muszáj. hogy ne bántsa a tojásokat. mért. “szelemenek” tartják. hogy az olajszag irányában érdeklődő legyek ijedten repültek az ablaknak. csak az a baj. Estére megint bekenlek… Tutajos keservesen gondolt az estére. te itt szállsz le. – Nem feküdnél le? Gyulának már a lefekvés gondolatára is égnek állt a haja. István bácsit alig látom. – Csak úgy gondoltam. s olyan mereven ült. mert aratnák. és a szoba árnyai gondolatokat hoztak és vittek. A kunyhó is gyönyörű. de moccanni sem mert a takaró sátra alatt. – A sásszedőket ellenőrizte. hogy nézze meg a doktor. aztán megégtem. mert Matula bácsi kérte… (Ez igaz is – gondolta Tutajos. mert Nancsi néni nem szólt semmit. aki kicsit gyengén hallott. Nehezen alkonyodott. a halból Csikasz is kapott meg csontot is. aki vitézül verekedett nekilóduló fantáziájával. és Matula bácsi fogott egy óriás pontyot. Megnézte már a doktor a mamád lábát? István bácsi is írt apámnak. de rögtön. Itt minden olajos. aztán elmentek. Erre már nem szólt Nancsi néni. vagy végighúztak rajta valami tárgyat. – Mintha szóltál volna. A marhát nem csalogassák. amiből kiállt a szög? És itt van ez az öreg ágy. mint egy fáraószobor. hiszen még nappal van. hanem egy könnyű takarót borított Gyula lángoló hátára. meg csépelnek is. – Ennek nem árt… – Háááá – bődült fel újra az ifjú –. és ócskább ágyneműt adok. és ne ordíts… Akkor ordítottál volna. Ugye. de a párnákra olyanokat csapott. mert az olajat nem lehet kimosni. Nem értem. – Fázom – mondta meggondolatlanul. Ha azt mondod neki: ott maradsz. – Dolga… nem dolgozott egész életében… talán aludt valamelyik bokor alatt. Ezt is tulajdonképpen én fogtam meg. Gyula megelégedetten dőlt hátra. Nancsi néninek nem szabad mondani. de aztán átadtam a nyelet. mamád kezét csókolom. finom ez az olaj? – mire Gyula csak intett. és Csikasz őrzi éjjel-nappal. Gyuluskám? – nyitott be Nancsi néni. mert a marha nem bántja a tojást. ha itt leszel. A bútorok valahogy élőbbek lettek. hagyd rajta. de én oda nem megyek. Mért nem volt ott az a vén tekergő. vajon ki karcolta? Megcsúszott a kés. hogy valahol már ettél jót életedben.

amely szerint: minden szamár a maga bőrét viszi a vásárra. és tompán összekeverte a gondolatokkal. – … de hát… – Semmi: de hát. de most nem volt kellemetlen ez a meleg. és lehunyta szemét – egy pillanatra. reménytelenül. amelyben meghűlhetett volna. – Ébredj. és te beveszed – kész. de nagyon jó… – Az biztos. mint a krumpli decemberben. – Nem hiszem. amiért otthon Piri mamának fél óráig kellett könyörögni. menjen hozzá férjhez. aki erre lehunyta a szemét. és semmivé váltak életének naptár lapjai. mint egy végtelen. hogy asszony olyan halászlét nem főz. de homályosan érezte. és nem lesz hajnal már többet soha. Gyulának mukkanni sem volt ideje. hogy mire célzott Matula. Matula bácsi megcsinálta a kis bográcsban. utána a súlyos léptek elindultak Gyula ajtaja felé. Ámbár bekentem liliomolajjal… ez a vén Matula… – Nancsi néni. csak akarni kell… – István bácsi. Nem sokáig volt Gyula meztelenül a napon – talán egy jó óráig mindössze –. Ezenkívül a saját bőröddel azt csinálsz. mert árrá ébredt fel. óvatosan hátradőlt. A takaró alatt meleg volt. ha neked jó… – Haragszik. egészen kevés ciánkálival. Ez a pillanat azonban. hosszabb ideig tarthatott. István bácsi? – Én. Ez a büntetés. – Nekem jó. erős volt. – Olyan szép volt. Ha nagyon haragszik rá. és a jókedv fellobbanó pillanatában István bácsi két szem orvosságot tartott eléje. István bácsi. de ezt ne mondd Nancsi néninek… – Dehogy mondom! – nevetett Gyula. hagyja Matulát békén. hogy érintetlen bőrét valósággal megégesse. egyedül és másnapok nélkül. fiam. De hátha nem is gyógyul meg holnaputánra? Ekkor még Gyula nem tudta. és holnap mivel lesz elfoglalva… Elálmosodott. és fogtunk egy nagy nyurga pontyot is. és holnaputánra megnyugszik ez az égés is. Én adom. feküdj le! – István bácsi! – Gyerünk. megpörkölődtél. Még egy kis zörgés hallatszott. fiókhúzogatás. megfeledkeztem a napról… fogtam hét keszeget. de nem talált az elmúlt napban egyetlen percet. amit akarsz. látod. mi lesz holnap? . A gyerek pedig aludni fog. csak aztán ne mocorogj az ágyban. lefeküdt. de férfiasán állva a fájdalmakat. Na. majd az olaj helyrehoz mindent. István bácsi. – Na. Gyula lassan. – Le kell fektetni! – hallatszott István bácsi hangja. – Mi ez? – Sztrichnin. csúnyán le van égve. amelyet a növekvő láz enyhített. ettől elmúlik – és vizet töltött. egyébként semmi közöd hozzá. árnyékos alkonyat. – Nem ülhet egész éjjel. hogy megfeledkeztél a napról. már lenyelte az orvosságot. hogy tudna aludni. de ez elég volt. aztán lehunyta szemét. s a másik szobából beszéd hallatszik át.Talán haldoklóit benne valaki. hallom. – Jó estét. – Vedd be. amelyből nem lesz est. miért? Van egy közmondás. De maga az öreg ház is olyan csendes volt. De most már mindegy. De miért borzong néha? Talán meg is hűlt? Gyula ezen elgondolkodott. hogy a szobában teljes sötétség van. úgy látszik. amit a horgászat izgalmában nem érzett. atyámfia.

hát nem vigyáz rád senki. és nem látszott rajta. lenyugszik tizenkilenc negyvennégykor. Ulrik napja. amely széles volt. hogy a mosakodási tilalom valami mélyebb bánattal töltötte volna el. Eszel. mint egy elrepült.” Az alkonyat azonban alig pár pillanattal látszott közelebbnek. mint ahogy Piri mama szokott elbúcsúzni. Tutajosunk azonnal látta. mint fáradt galambok a dúcba. hogy Tutajosunk valami különös értelmességgel nézte volna a világosságot és a koszorúval övezett fényképet szemközt a falon. és István bácsi horkolása is úgy hallatszott a szomszéd szobából. amikor Nancsi néni behozta a reggelit. és Tutajosunk szinte hallotta az unalom porszagú szárnyalását a lesötétített szobában. de ez sem volt Nobel-díjra érdemes gondolat. ha nem mozogsz. mint egy távoli repülőgép zúgása – elmenőben. de fel is ülhetsz. mert az ágyban minden mozdulat égetett és fájt. . semmivé vált. hogy a berekben. hogy ezek a fájdalmak már nem voltak olyan nyersek és közvetlenek. hogy amint hozzányúlt. s az események igazolták. mint egy kedélyes kofa portékáit a reggeli piacon. A felégés tehát óvatossá és előkelővé szabályozta Tutajosunk mozdulatait. holott István egyáltalán nem volt szent. és minden tiltakozó nyikorgás nélkül nyílt ki. Szervusz. ordítasz. Itt az ivóvíz. Ülsz. “Reggel van” – gondolta Gyula. mert Nancsi néni úgy határozott. tej üveges szekrényen. A nap kél három óra ötvenkét perckor. de aztán megnyugtatta magát. hogy meg kellene sértődnie. Az előbb néztem meg a természettudományos kalendáriumban. mint tegnap este. mert el leszek foglalva… – Persze. és fekszel tovább. hogy el leszel. Gyula reménytelenül gondolt a napra. De aztán kiderült minden. mint egy faszent. Mosakodni ma nem kell. szerda. hiszen rajta volt a kulcs. legalábbis délutánig. Tutajosunk tétova gondolatai úgy szállnak vissza valahonnét. hát felhördül. Tutajosunk egy tűzkárosulthoz méltó buzgalommal evett. Szabad? – ötlött fel Gyulában valamelyes szerény aggodalom a szekrény termékeit illetőleg. Tény és való azonban. Gyuluskám. bár ez nem volt valami különös felfedezés. Vigyázni kellett azonban minden mozdulatra. és talán azért váltak el. Ha kell valami. fiam. ha nem vigyázol magadra. meggondolatlan pillanat. és úgy kínálta magát. és megakadt a szeme a zömök. mert az olajozott rabság nélkül talán eszébe sem jutott volna a szekrényt kinyitni. és Tutajosunk csak akkor zökkent vissza saját (ámbár égett) bőrébe. mint a sebzett párduc. Aztán világosságra nyitotta ki a szemét. nem úgy értettem… Matula bácsi azt mondta. hogy erre az elszántságra szükség is volt. vigyázol a bőrödre. Ugyanilyen férfiasán viselte el az újabb olajozást. de ez valahogy nem sikerült. amikor Nancsi néni újra beken. – Nem.– Holnap. ordíts nyugodtan. hogy: “Majd alkonyattal sétálgathatsz kicsit az udvaron. Mit lehet itt csinálni? – nézett körül az égett ifjú. amelyről az ifjú férj bizonyos elszántsággal nézett a jövőbe. és megjegyzed magadnak. Olyan lazán foszlányos lett minden gondolata. én úgysem ébredek fel… Hát ez bizony nem úgy hangzott. hogy még a leégésben is van valami jó. ami rá is fért kajla egyéniségére. fáradt galambok. melyeket a dupla adag altatópor tartott zárva az éjszaka sötét kamrájában. “Aludtam” – tette még hozzá. Lili néni pedig szinte áhítattal emelte szemét Istvánra. amelynek a jelek szerint ebben a szobában kell eltelnie. mert – teszem azt – ha az ember nekimegy a szekrény sarkának. – Jobb. aztán felkelt. mert Lili néni ebben tévedett… Jelen pillanatban ezek már elmúlt dolgok. Nem. és Tutajosunk azon gondolkozott. István bácsi esküvői fényképe volt ez. holnap nem jön értem. mint a jövő század. azt nem lehet mondani. “mint egy szentre”.

sőt néha komor óriás. majd az “Üzemtan” következett. hogy bőre nem mállott le hátáról – további kutatásba fogott. Nono – érdeklődött Gyula. de külalakjuk nem ígért semmi jót. hogy a szakadt csizmák a halhatatlanságot hordják közömbös. tisztelettel bár. “Mélyen tisztelt Nagysád! Engedje meg. a lényeg nem. talán azért. itt tartotta régi könyveit minden rendszer nélkül. Tutajosunk. és a kis csapda alaposan rá nem koppintott. amelyekről nem lehetett tudni. Tutajosnak a szeme fennakadt a fájdalomtól. – Jaj – suttogta –. nem gondolva arra. zenélődoboz és szájkosár. mert a könyvek alatti polcokon a legcsodálatosabb összevisszaságban kínálták magukat lerakott holmik. Gyula . hogy az ő egész léte talán éppen így kezdődött. de tétovázás nélkül. jaj! – vonaglott csendesen. akik nem vették észre. s hogy eljön az idő. ha szimatot kap –. – Mi a fene az az »Ara«?” Azután az “Imádott Nagysád” következett. fél sarkantyú és szentkép. miért kerültek az elmúlt idők feledékenységének ebbe a temetőjébe. sáros országutakon. Volt ott új bugylibicska és használt erszény. ezért Tutajosunk – megnyugodva. mert a vékony pénzű költő sokat koplalt hajdanán. Már majdnem letette. amikor aláhúzott sorokat látott meg. A büntetés gyors volt és alapos. amikor ő is ugyanezt érzi. hogy István bácsi is… ez a komoly.A felső polcon könyvek voltak. gyermekostor és szivarszipka. – István bácsi puskázott…” S ezzel a belső hahotázó rázkódással vetette hanyatt magát a karosszékben. Ez a vacsora azonban ebben a pillanatban még rendkívül távolinak látszott. telt hasú és szürke polgártársai között. mint a jó vizsla. aztán titokban rámosolygott tányérjára. hogy Nancsi néni meg ne halija. és ezt a sokat ígérő címet a “Vallomások” és a “Vőlegény és ara között” című fejezetek követték. hanem virágos ünneppé avathassam azokat…” “Azannya! – ámult Tutajosunk. éppen én vagyok az a boldog halandó. sőt egy kis egérfogó is. és fölibe írta Lilikét. aki Irmuskám (az Irmuskám át volt húzva és fölibe írva: Lilikém…) kis kacsóit magaménak vallhatom. Vacsoránál azonban – bőre tiltakozása ellenére – többszőr leskelődve nézett István bácsira. akinek “kis kacsóit hódolattal emeli ajkához: Elemér”. hogy én. Petőfi – széles karddal az oldalán – jóindulattal nézett a májas hurkák és töltött szárnyasok nyájas gyülekezetére. és amely ujjának legkisebb érintésére lecsapódott. azt mondta: “Hohoho… ezt a marhaságot!” “Boldogságomat leírni nem tudom – folytatta Elemér a »Vőlegény és ara között« című fejezetben –. Rémes és megmagyarázhatatlan. Találomra kiemelt egy könyvet: “Ábrázoló geometria”… Gyula azonnal visszatette a könyvet. hogy megismerkedésünk kedves emlékei ne tűnjenek tova a szürke hétköznapok egyformaságában (ez alá volt húzva). ámbár – meg kell hagyni – később kihúzta Lili nénit is. azért a következő könyvhöz nyúlt. amit a könyvbe zárt Elemér. amelyeket valaki valamikor érdemesnek talált aláhúzni. kihúzta Irmuskát. és úgy érezte. feledve pörkölt mivoltát. István bácsi. és a családi levelezőt keserű megvetéssel tolta helyére. és Tutajosnak ilyesmiben csalhatatlan szimatja volt. amely a “Családi levelező” címet viselte. amit egészen könnyen fel lehetett állítani. azután pedig Petőfi Sándor összes költeményei. bőre a hátán foszlányokba szakadt. amíg kissé ott nem felejtette a mutatóujját. Gyula ezzel játszott egy darabig. mert csak a forma változik. úgy látszik. “A jó gyümölcskertész” – olvasta a következő könyv címét. Tutajosunkat most már nem vonzották a rímek. nono… “Megismerkedés után” – olvasta egy helyen.” “Puskázott! – fogta oldalát a tiszteletlen derüléstől Tutajosunk. mert egy természetrajzkönyv mellett – például – szakácskönyv volt. mégpedig véglegesen.

és a mellőzött öreg óra kilőtt töltényhüvely. talán azt mondta volna: Gyurgyalag. Van itt minden. Szinte utálom a húskosztot…” . le kell lőni!” “Ki volt ez a szamár? – nézett Gyulára szemrehányóan egy kék vércse. mert István bácsit a jelek szerint nem érdekelte a szürkegéni. és rosszat gondolt róluk. Alaposan átkutatja az egész zsibvásárt. Tutajos elnyújtózkodott – amennyire érzékeny bőre engedte. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta Gyula. azonnal tudják. Most aztán szabad a vásár. hogy veréb. sarkantyú és ködös fénykép szemrehányóan néztek a magáról is megfeledkezett ifjúra. Az előfordulhat. ami ebben a könyvben található. megmondtam. És Gyula elkezdett kaszálni. A szekrény tárva-nyitva maradt. amelyekről hallott ugyan. – Ugye. de aztán gyorsan behajtotta a szekrényajtót. amott a ponty. hogy valami beteg verebet is elkapunk. akinek lovai marhái otthon éheznek. Azt már tudta. mert a beteget el kell pusztítani. elkezdett gyűjteni kíváncsi szelleme ismeretlen. – És velünk mi lesz? – kérdezték. hol találnék könyveket? – Itt a szekrényben. válogathatsz… Igen. hogy a kutyától a süllőig. de Gyula nem válaszolt. már nem olyan vörös a bőröd… – Talán már ki is mehetnék? – Estefelé. mert Nancsi néni jött a liliomolajjal. Gyógyul! Szépen gyógyul. azonban még nem találkoztak. csodaszer ez? Most újra bekenlek. a lóról. de nem így lett. Gyula belenézett itt. mint a gazdaember. és óvatosan leereszkedve a székbe. nem is kell elkérni” – és kinyitotta a majdnem új könyvet. éhes gyermekeinek. Nancsi néni. kinyitotta a könyvet. valahol azt mondta: “Kártékony. Tutajosunk egyszerűen elmerült abban a tengerben. Most már szélesre tárta a szekrény szárnyait. a ravasz Tutajosnak éppen ez kellett. hogy melyek tulajdonképpen a gerinces állatok. amikor szeme megakadt egy könyvön. és óvatosan ismerkedett olyanokkal.” “Matula! Matula mondta ezt a nevet. De még a régi ismerősökről is kiderült. aztán félreteszi. hogy Passer domesticus. hogy több világosság érje a “kutatási anyagot”. de ez általános parancs. ne is tagadjuk. amelyekben nincs ilyen ravasz rúgó. “Lovassy… – olvasta – Lovassy. amit le lehet kaszálni. mert a japán tudós csak így értheti meg az izlandit és a svéd a fokföldit. Tutajosunk úgy gondolta. a komoly professzorok úgy néznének rá. megtudta. hogy alig ismerte őket. rokonom.sértődötten dobta vissza a furfangos szerszámot. ott a fülesbagoly. hogy belenéz egy kicsit. mert valaki. hogy estefelé… – Unatkozom. – Én például úgyszólván teljesen rovarokkal élek. hogy valamilyen tudományos kérdést eldöntsenek. Itt a zerge. a vörös vércse pedig egérrel és pocokkal. hogy hányat ütött az óra. hogy hívják. és ha valaki megkérdezte volna. Lelkesen üdvözölt egy-egy régi ismerőst. s a szénát haza lehet hordani. birkáról meg – úgy látszik – mindent tudott. és szeme újra a könyvekre tévedt. és most megtudta. s váratlanul egy csodálatos rétre bukkant. hogy kérjem el ezt a könyvet! Itt van. marháról. és úgy érezte magát. mert még a tulajdon nevét is elfeledte. és átböngészi a szekrény csalogató tartalmát. a dohányzacskótól a kapszlis pisztolyig és a borotvapamacstól a bajuszkötőig. hogy a latin nevek a tudomány nemzetközi nyelvét jelentik. Mert ha a magyar tudós azt mondaná. ha összegyűlnek. hogy: Canis lupus. mint – köztünk szólva – borjú az új kapura. közbül a madarakkal. vagy azt. Szabad kutatási jog. amire már régen vágyott. de ha azt mondja. belenézett ott. mert – csodálatos – még a latin nevek is érdekelték. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta. a harcsától a lóig megvan itt minden.

Sas! – üvöltött. valamint István bácsi. nem is ismernek bennünket. Tutajosunk harci lázban ébredt fel. mert Matula nem is mondta. hogy Gyula étvágya is teljesen kielégítő. amikor egy ilyen puskás dúvad elkezdett oldalazni feléje. mert a családi levelezőből kihúzott Irmuska és a nagynénik koszorújából kihúzott Lili néni jutottak eszébe. aki hozzánk nyúl.“Bocsánat – mondta Gyula –. pedig szegény uram egész életében az embereknek dolgozott. és Hálásan gondolt Matulára. és menyétek surrantak. A villamoskalauz nem jár puskával (ámbár úgy hallottam – egy vándorsólyom mondta. gyere ebédelni. fiam. mert Gyula egy órakor elaludt. Lovassy Sándor. de a mezőn se tudják. de megnyugodva látta. Később azonban úgy érezte. nagyon jó könyvet találtam. vagy nem bezzeg – méltatlankodott egy termetes ölyvanya –. Éppen egy ürgét evett a telefonpózna csúcsán – a boldogult nagyon szerette a fiatal ürgehúst –. Inkább magának való… – Tudom én. Ezt Nancsi néni nem tudta. ámbár gondolatai között sasok röpködtek. járt ki ide a berekbe. hogy a fiú hálás legyen. s amikor elugrott a lövés elől. Az öreg egy betűvel nem mondott többet. – Most aztán aludj egy kicsit. amikor a kedves lefordult a pózna tetejéről. ismertem én is a tanár urat. mi már régen védettek vagyunk. Szegény boldogult nyugodtan falatozott a törvényre gondolva. – Gyere. és szerencsére a lövés nem talált. – Áá – tiltakozott a fiú –. és ők sem tudják. szóval úgy hallottam. Igen jó étvágya volt a kedvesnek…” Tutajos – gondolatban – bocsánatot kért az ölyvektől. Gyula elmosolyodott. amit tudni köll – mondta Matula –. Kiballagott hát a konyhába.” “Ezt a városban nem tudják – válaszolt gondolatban Gyula –. – Kaptam egy könyvet – mondta annak idején István bácsi –. ebédelni – szólt be Nancsi néni. hogy a villamoskalauzok is szívesen kérnének fegyvert a vad utasok kiirtására…). Gyula ezeket az előzményeket nem tudta. hogy rettenetesen éhes. és hogy valóban dél van. ott hallottam…” “Az nem lenne baj – vijjogott az ölyv –. aki valamikor szintén elbolyongott a szerelem csalóka ingoványán… – Nem szerelmes. és amit mondott. volt olyan nap. Engem is kérdezgetett. – Mi? Nancsi néni a fiú homlokára tette a kezét. – Szerelmes? – érdeklődött Nancsi néni. hiszen egy pillanattal előbb még ott állt a várfalon. csak álmában lőttek rá. amikor Tutajosunkra rálőttek. mire Gyula értelmetlenül nézett az öregasszonyra. – Sas« – mondták még tízen. hogy nemcsak a szerelemnek. hogy ezt a könyvet ajánlotta. mint amire okvetlen szükség volt. hát mit tanuljak tűié. hogy húsz egérkét is bevágott. A lövés csattanását a könyv lezuhanása okozta. és nehezen igazodott el a szóba bútorai között. ha nincs is étvágyad. és az új törvény ötszáz forinttal is megbüntetheti azt. de az ölyvek bezzeg… a kis nyulakat…” “Bezzeg. és nagy . Közben – szinte egy pillanat alatt – dél lett. Boldogult első férjem is ennek lett az áldozata. abban a hitben. – Nincs lázad. ámbár az igazság az. régi tanárom írta. természetesen Tüskevár falán. Igaz. Tutajosunk akkor ébredt rá. nagyon elég volt. Tudományos… – és kissé nagyképűen ment vissza Lovassyhoz. hogy Matula a jeles művet nem is látta. s ez lett a veszte. a Lovassy-féle mű nagyot puffant a földön. mert a vadászok közül egy sem ismerte az ölyvet. Talán négy óra körül járt az idő. de a tudománynak is van határa. hogy a jó könyv kizárólag szerelmes lehet. Nancsi néni. »Sas! – ordított a csirkefogó. de a vadászok puskával járnak. aki az újpesti víztoronyban lakott –.

amelyen nyárson forgatták a méteres harcsát vagy a kótyagos török által megvetett malacot.nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé. Kő csak alul volt. s az emlékek olyan frissek voltak. A kis erősséget azonban élő és száraz. – Sok lesz. s a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek. Nancsi néni… Az öregasszony csak legyintett. mert a harc mozgalmasságában pokolian megéhezett. hogy a nyíl talált-e. a marakodó emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára. hogy megmozdulása most már nem olyan kínos. amely azonban nem sikerült. és araszos bajuszszárnyakat viselt orra alatt. Gyula Lajos. még az illatát is érezte. Az álom egyébként olyan világos volt. óriás nyárfákkal. amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott. “Ámbár – álmodozott tovább vitézünk – ha valaki egy viharos éjszakán petróleummal meglocsolná ezt a bozótfalat. A lápi végvár madarai. de most már tudta. aki vagy etetni. – Majd később. de már szólt a puska is. de csak keserű tapasztalatokat szereztek. nem akart a bőr a vállán elszakadni. itt-ott kis nádszigetekkel. a sebeket csak újabb sebekkel. Tutajosunk elmerengett az álmon. vagy gyógykezelni akart. nem tudhatja. s amikor lehajolt a könyvért. Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is. mint égő kazalban az egerek… Petróleum…? Észnél légy. megsülne az egész társaság. . hogy a sülő malacra gondolva. hol volt akkor még petróleum? Az idők és a föld méhében volt. Nem lehet tehát azon csodálkozni. víz mindenütt. és azt hitték akkor is. és nagyon sajnálta. De a környék más volt. s a puskákat csak újabb puskákkal lehet megszüntetni. Nancsi néni… – Vagy talán ennél valamit? – Egy falatot… Nancsi néni úgy ment az éléskamra felé. hiszen a hollókat is kellett valamivel táplálni. mert az egyik bokorból rálőttek. és torony – amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna – nem volt sehol. Víz. mert a hadnagy öles kardot forgatott. hogy felébredt. hiszen a vár istállószerű termében szurokfáklyák világítottak vagy egy-egy gyertya. hogy a harc a török visszavonulásával végződhetett. Nem is vette észre. mert csak kisebb rajtaütésről volt szó. – Már el is készítettem egy kis tejfölös túrót. – Bekenjelek. Gyula? – fogadta Nancsi néni.” Gyula mindezekre emlékezett. mintha tűz ütött volna ki a köcsögök között. bozótos tüskefal övezte. Gyula úgy érezte. csak Tüskevár. – Ez majd csak a végéri derül ki. amit sürgősen el kell oltani. A szomszéd bástyán vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott. amikor még használatos volt az íj. azt is hamar el lehetett tömni. akit azonban senki sem mert volna “Bütyök”-nek titulálni. és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát. és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket. hogy még most is érzi kezében a húr elpendülését és a nyílvessző szisszenő elsurranását. ahol a bástyák vízbe értek. hogy Tutajosunk szájában összefutott a nyál. hollók előre jelezték az ellenséget. mert egészen otthonosan érezte magát a kurta szárú csizmában. háta nem olyan érzékeny. s erre – felébredt. a varjak. Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni. mint ma. sem megúszni nem lehetett. hogy a váracskának nem is lehetett más neve. természetesen fejével együtt. ámbár sokszor csak a tűz. Gyula abba a korba álmodta vissza magát. A “kis tejfölös túró” lavórnagyságú edényben érkezett. Sajnos. Friss kenyér is van.

– Matula bácsi jön hajnalban. szétbontani és megnézni… hiszen nem tud még semmit. ahol hangyák cipelik tojásaikat. mindenhez ért. annak oka nem az égett bőr. – … aztán azt mondta. – Most már kimehetsz. mert akár a tejfölös túró volt olyan felséges. gáz. ahol látszik már a hold gödrös fél arca. Hogyan lesz a hangyatojás. a hűvös estéé pedig a fülemüle. de előbb bekenlek. csak az ember. “Utána kell néznem – gondolta. de nélküle talán süket és szomorú lenne a nyári délután. az olyan… szóval. egyetlen élőlény sem mondhat mást. amikor azt olvasta valahol. és valami rendkívüli egyszerűséget. “Amúgy” rendes ember. mint amit mond. sugárzás és elektromotor. hogy más madár szóljon. akár a harcban éhezett meg annyira Gyula. ámbár nem akart többet foglalkozni vele. és miért nem lesz magas fa. hogy: “Huncut a bíró… huncut a bíró!” Most azonban úgy érezte. hogy “anno dacumál”. mert nem szerette. és talán nem is érne meg a szeder a fán. turbina. és miért megy el Dél-Afrikába a málinkó? Miért. mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó. Holnapra kutyabajod. hogy a sárga fuvolás nem mond ilyen becsmérlő dolgokat a bírói karra. de a kitűnő étel elfogyott. egyszerű volt ez a kis dal és mindig ugyanaz. és most csak a sárgarigó flótázott. A málinkófélékhez tartozik. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert. ha a földre néz. – Pedig szép lett “volna” – gondolja. és mit jelent az. mint a nagy szemű bagoly. és a magány kérdései rajzottak a levegőben. hiszen a valóság is olyan szép. mint amit érez. majd a hátizsákban lesz minden.” . de eddig nem ütötték meg ezek a kérdések. Tutajosunk a tutajra gondol. vagy az égre néz. amíg fent van a délutánra hajlott nap. – Nancsi néni. – István bácsinak van lexikonja. Ez a délután azonban elgondolkoztató volt. mint a tölgy? És miért él a tölgy két-háromszáz évig és a paradicsom csak egy nyáron? Miért marad itt a feketerigó. ügyes. Az almafáknál leesett egy-egy férges alma. hogy mi tulajdonképpen az “atmoszféra”. atom. A rigó mást és máskor nem is mondhat. s ha ezek után Gyula nehezebben hajolt meg. Csupa izgalmas titok minden. amivel Nancsi néni ellenségeskedésének gőzét ki lehet ereszteni. Gyula régebben úgy értesült. viszont megtalálta a fogantyút. hogy egyáltalán nem rigó. ami már annyira természetes. az bizonyos… Gyula ezek után könnyű szívvel ment a kertbe. Matula bácsit is megkínálhatom? Mert tegnap megkínáltam… – Hát persze. hogy ez a ragyogó madár azt fütyüli. és egy madár sem. szállhat-e más. hogy nem is törvény. akiről csak ma tudta meg. és kígyó kúszik a gyalogúton. ha az öreg Matulát valaki szidja. Igen. hogy: embrió. törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében. hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen. talán azt mondta volna. miért. és elsiklott a szavak felett. nem is illene. még csak rokonságban sincs velük. pete. Csak közel kell hajolni hozzá. hanem kizárólag a tömött gyomor volt. s a neve: aranymálinkó. csak – igen –. miért? Gyula szívesen és sokat olvasott. – Tudom. A szöveg ugyan adott valami homályos képet. és most először nem helyesli túlságosan a tutaj körül kialakult mesét.Ki is derült. de ha megkérdezték volna. Igaz. hogy olyan rántott csirkét csak a Nancsi néni tud… – Vén lókötő! Sokszor evett már az én főztömből. hogy: – … izé…. A kert most is csendes volt. akinek nem kell világosság. ha ez a dal nem simogatná. mint a fáradt nyári délután. és mi van a holdon? Miért zöld a mogyoróbokor levele. hogy is mondjam… szóval izé… – és ezzel a nyögés mag is akadt volna.

Ránézett olajos karjára. “Miért olajjal kellett a bőröm bekenni, és miért nem vízzel? És miért elmosódik el az ember ebéd után, és ki volt ez a Lovassy? Tanár – mondta István bácsi; tanár úr – mondta Matula, mert az öreg rétjáró az emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve. “És mi az álom? – tűnődött a fiú, és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. – Az álom is valóság. vagy mi?” Kinyújtott kezét is jól megnézte, és megakadt a szeme gyászkeretes körmein. “Milyen piszkosak” – gondolta, de nem gondolt a körömkefére, és – sajnos – nem gondolt arra, hogy ez is valóság! – Gyula! – kiáltott a ház felől Nancsi néni. – Gyula! Tutajosunk kedvetlenül kiáltott vissza, és a ribizlibokrok egy-egy levelét letépve ment a ház felé. “Nancsi néninek mindig van valami kiabálni való ja…” Ezt a rosszalló gondolatot azonban hamarosan visszaszívta. – A földművesszövetkezetből hozták ezeket a gumicsizmákat. Próbáld fel, ha nem jó, kicserélik. István bátyád küldte… Matula! – gondolta Gyula, csak az öreg szólhatott nagybátyjának az elázott szandálról és az összekaszabolt – elég vékony – lábszárakról. – Jók! Köszönöm, Nancsi néni, egészen jók. – Ne nekem köszönd, fiam, bátyád vette, de hogy Matula keze van a dologban, arra megesküszöm; bár igaza volt, hiszen olyan a lábad, mintha macskák karmolászták volna össze. Persze, nem szólt róla egy szót sem, mi? – Nem. – Hát látod, ilyen. Ide is bejön néha, aztán csak ül, mint egy süketnéma. Csak néz és pipál, de nem szól, aztán, ha kell valami: meghozza. De akkor sem beszél sokat. “Itt a hal – mondja –, de ne vakarjátok, hanem nyúzzátok. Zsír nem kell alája.” Engem tanít főzni. Engem! Egyszer meg márnát hozott. “Az ikráját dobjátok el, mert mérges.” Nekem mondja… Nekem! De aztán mást nem is mond. Aha! – gondolta Gyula, lábujjait mozgatva a csizmában. – Úgy látszik, Matula is belegyalogolt Nancsi néni konyhai császárságába. A különbség csak az, hogy Matula nem törődik vele, mit mond aztán az öregasszony. Nancsi néni néha szidja, és Matula mosolyog. Esetleg megnézi, hogy a pipaszár jól szelel-e. – Nincs egy darab vékony drót a kamrában? Nem szelei ez a szár… És az öregasszony elmegy drótot keresni. De az is előfordul, hogy dicséri az öreget Matula gyékényszatyrot hoz be. – Láttam, a másik már rongyos. – Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál. – Olyan, amilyen. Gyula mindezt elgondolta, és úgy érezte, hogy az öregemberre hallgatni kell, bár pillanatnyilag az új csizmák erősen elfoglalták. Kellemes volt bennük a járás, s minden lépésnél férfiasán dohogtak! – Majd megírom apámnak, hogy fizesse meg István bácsinak – mondta, amikor este megköszönte a csizmákat. – Felesleges! Te két hónapig az én fiam vagy, de ha netán ezt nem akarod… – Dehogynem! – Vagy haza vágyakoznál… – Dehogy, dehogy! – rémüldözött Tutajos. – Csak úgy gondoltam, mégis… – Szóval állapodjunk meg abban, hogy három apa áll szolgálatodra: egy valóságos apa, egy pótapa és egy nevelőapa. Igazán meg lehetsz elégedve. Nevelőapád érted jön hajnalban? – Azt mondta.

– Jó. A bőrödre vigyázz, és ne vetkőzz neki, mert most nagyon fájdalmas lenne. Ha a hazajárást hosszadalmasnak találod, azt sem bánom, ha akár hetenként jössz haza. Ha olyan nagyon akarod a nádi életet, hát akarjad! – Megeszik a szúnyogok – szóit közbe Nancsi néni. – Az az ő dolguk. – Gyula meg véresre vakarja magát. – Az meg a Gyula dolga. Matulát hetven éve eszik, mégis egészben van. – Van szúnyogolajom – mondta Tutajos tele boldog kalandvággyal, és most határozottan feleslegesnek tartotta az öregasszony beleszólását. – Takarót vigyetek elegendőt meg egy felsőkabátot is. Éjjel hűvös lehet, és esőre is kell gondolni. – És ennivalót? – kérdezte Nancsi néni harciasán. – Nancsi néni majd ad Matulának, ami főzéshez kell. Szalonnát, zsírt, miegyebet… sót, paprikát. Fogjanak halat, nem kell Matulát félteni, aztán, ha unod, hazajössz… – Dehogy unom! Nem is mertem volna kérni. István bácsi, a Lovassy-könyvet elvihetem? – Minden könyvet, amit a házban találsz. Gyula elnevette magát. – Mit nevetsz? – Sok lenne – vágta ki ijedten magát Gyula Lajos, mert a családi levelező jelent meg előtte, az “Imádott Nagysád” és az áthúzott Irmuska –, elég nekem az az egy könyv. – Jó. Tanárom volt az öreg, nagyon szerettem: sokat csavargott itt a nádban, de erről Matula többet tud mondani, ha akar. Nem feküdnénk le? Pálinkát is vigyetek, ha valahol hideg eső megverne benneteket, meg sebre is jó. Gyula ezen az éjszakán nyugtalanul aludt, minden órában felriadt, és összevissza álmodott fűt-fát, tücsköt és bogarat. A bőre is sajgott még. és többször mintha Matula kopogott volna az ablakon, pedig csak a macska vadászott a padláson. Mikor azután valóban zörgött az öreg, Gyula olyan mélyen aludt, hogy kétszer is meg kellett verni a zsalugátert. – Hej, zabba mennek a lovak! – Mi? – ijedt fel barátunk, de aztán hamar összeszedte ébredő gondolatait. – Megyek, Matula bácsi. A konyhában egy hátizsák hevert a padlón, és éppen csak hogy nem ordított a belső feszüléstől. – Jó szíve van ennek a Nancsinak – mutatott Matula a hátizsákra –, majd én viszem, mert a maga hátáról lenyúzná a bőrt. Nancsi néni ekkor jött ki a kamrából, kezében két üveg dunsztos. – Ezt a kis befőttet még… Gyula szereti. – Ha szereti, hozza is el. A zsákban nincs hely. – De a pálinkának volt hely…? – Az orvosság, de ettül csak a hasa fájdul meg az embernek. Szóval, ha Gyula elhozza, hát elhozza. Ámbár elég lesz neki a két pokróc is. – Majd legközelebb, Nancsi néni… Az öregasszony mérgesen nézett Matulára, akit azonban ez nem zavart. – Mehetünk – mondta –, isten áldjon, Nancsi, az a rántott csibe múltkor nagyon finom volt. Mire Gyula elköszönt, a nagy hátizsák már kint ballagott az udvaron, bár még a verebek sem kezdték meg a reggeli értekezletüket. A kert hűvös volt és csendes, mintha az éjszakai titkokat őrizné, a patak suttogva szaladt, mintha még reggel előtt oda akarna érkezni valahova, de a gyalogút a kertek alatt most már ismerősként hívogatta Gyulát és az új csizmákat. – Nem nehéz, Matula bácsi?

– Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta Gyula Lajosnak, és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit. De most már ismerősek lettek a hajnali illatok is, és ha a fiú becsukta volna szemét, akkor is tudta volna, hogy most kukorica mellett mennek, most kender mellett, s itt le van kaszálva a lucerna. A nagy szilfára ismerősként nézett fel, csak éppen hogy nem köszöntötte. A vén fa barázdás kérgére titkos jeleket írt az idő, és Gyula szerette volna megkérdezni az öreget: hány éves lehet a fa, és miért áll ilyen egyedül, de nem szólt semmit, a nagy hátizsák meg csak ment előtte egyenletesen. Túl a gáton, széles, de csendes diskurálással kezdte a napot sok ezer madár, amelyből azonban kihallatszott egy-egy gém recsegő trombitálása, szárcsák sikkantása és a vöcskök kurjantása, a parti fűzfa száraz ágánál pedig egy szürkevarjú károgott valamelyik távoli atyafinak, de a válaszokat hallani már nem lehetett. A nagy sásos rét hajnali lélegzése, nehéz posványszaga most már ismerős volt, és az éles sáslevelek tehetetlenül nyaldosták a csizma síkos szárát. Az összeszabdalt lábszárak védett biztonságban lötyögtek a csizmaszárban, és Tutajosunk szinte kereste a tocsogókat, ahol tegnapelőtt a szandálok nyúlósra áztak. A nagy locsogásra Matula hátrafordult: – Jó a csizma, ugye? – Nagyon, Matula bácsi, köszönöm, hogy szólt! – Nem azért mondtam, de ide ez való. Na, menjünk, a fene ezt a zsákot, már szeretnék megválni tüle. Amikor felkapaszkodtak a gátra, a túlsó parton megint felrobajlott a madarak orkánja, de Matula oda sem nézett, csak jóval később állt meg megint: – Látja? – Mi az, Matula bácsi? – Pocok. Pézsmapocok. A folyó egyik partjáról a másikra egy zömök állat úszott keresztül, és eltűnt a túlsó part sásos szegélyében. – Harap? – Ha megfogják, minden patkány harap. – Mit eszik? – Amit akar. Mindent. Bogarat, rákot, csigát, de répát, kukoricát is. A búzát nagyon szereti, ahol búzavetés van a parton, csak azt pusztítja, de a bőre szép. A messzelátót elhozta? – Jaj, Matula bácsi, elfelejtettem… – Pedig mondtam, ugye? Az ember nem is gondolja, hogy néha a levegőnek beszél… Gyula szégyenkezve hallgatott, mert nem akarta mondani, hogy ez Kengyellel is előfordult, pedig annak káros következményei lehettek. Kengyel is a levegőnek beszélt, aminek aztán az lett a következménye, hogy: “… folytassa, Ladó…” Tutajosunk megborzongott, és magában szidta ezt a szórakozottságot. Matula azonban már lefordult a gátról, neki a rekettyebokros sűrűnek, és Gyula úgy érezte, a kunyhót őrző égerfák karja kitárul, mintha meg akarnák ölelni, aki hazaérkezett.

aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz. először rendbe tesszük a gunyhót. Az öreg ránézett. – Eressze el a kutyát. és a két rudat átszúrta a kis kazalon. De hát így nem bízom benned… Ja! – nézett Gyulára – a messzelátó ott van a hátizsákban. Csikasz egyre közelebb kúszott gazdájához. lehet. a világosságból ragyogás s a szürke magasság felett kék az ég. – Elbírja? – Hogyne – állt a rudak közé Gyula. végül már ott volt feje Matula keze mellett. fene a kígyóját. és már nem is megyek haza. szeméhez igazította. hadd ugrálja ki magát… – tette le Matula a hátizsákot – meg aztán nem is felejti el. A kutya Gyula közeledésére kissé tartózkodó lett. Matula bácsi. – Csak olyan kajla ne lennél – nézett a kiskutyára –. – Matula bácsi. ami benne van. aztán rendet csinálunk. Az öreg nem szólt. még ott van a nagy sas. aki szereti. Én többnyire itt vagyok. hogy nem hagyod a gunyhót őrizetlenül. – Én?… és Gyula nem akarta mondani. – A gunyhóban is mindig van egy-kettő. pipa se ízlik. – Csak lassan. Csikasz hasra feküdt a kormos tűzhely mellett. hogy ki vette le nyakáról a láncot. – Milyen kajla vagy – feddte az öreg –. Két hosszú rudat húzott ki a kunyhó mellől. – Juj! – ugrott Tutajos. A fű itt méteres volt s alul még erősen harmatos. a házba. Leült az öreg ember. de Gyula nem lelkesedett az ügyes szénahordásért. Rágyújtott. – Nem látok semmit. egy-egy fát. és Gyula megjegyezte a tájat. – Jó – mondta később –. lenge füstjét. tavaly megázott. Lassan kialakult benne valami önkéntelen tájékozódás. Gyula még szemén tartotta az üveget. majd végül lefeküdt Matula elé. még ha csak ránéz is. aztán egy darabig csak a madarak távoli zajongása hallatszott. A fele petrencét szépen felemelték. Matula lelökte a petrence tetejét. és gondolatai között Matulát kezdte látni: “Amíg ilyen kajla vagy… nem bízom benned…” – Első az ágy – verte ki Matula a pipát –. Gyula előkotorta a gukkert. Olyan ágy lesz belőle… A petrence elég messze volt. Megizzasztott ez a Nancsi. üres a fa. Aztán kigyüvök. Aztán háromszor körülrohanta a kunyhót. hát mikor jön már meg az eszed? Tutajos úgy érezte. na fogja meg. egy nagy kígyó! – Ne fogja meg. elég lesz. de a fa üres volt. de farka hevesen rezgeti.A kunyhó maga volt a lomha jóság. nézzen oda a nagy fára. – Van egy petrence. – Olyan jó itt. fulladok is néha. ha nagyon megnyomta a hó. mert tudnám. Szénát kell hozni. Tutajos riadtan nézett. sötét odúja a nádszagú otthon. aki lelkendezve örül a vendégeknek. – Fiatal még. büdös lesz a keze. Amíg beszélt. mint a beteg kutya. amerre a kígyó elcsúszott. hegy a hideg bujkál a gerincén. Ez azonban nem volt egészen igaz. és tavasz felé már csak ténfergek. megigazgatom a gunyhót. Fújtatunk egy kicsit. és leült Gyula is. de most már. a bokrok formáját. Matula bácsi… – Attól még helyin lehet az esze. – Emelje. a harmatból pára. aztán megsimogatta. és nézte a pipa ellibbenő. az itt van. hogy nincs az a pénz. mint egy szöcske. úgy megrakta a hátizsákot. le ne dűljön. “A gunyhóban – gondolta – egy-kettő? Te jó isten…” . Felét behozzuk. meg se kötnélek. Most lett a hajnalból reggel. amíg a fiú kicsatolta a láncot. de a kocsi is megsüllyedt volna. és Csikasz a ház népe. hogy ez neki is szól egy kicsit.

Én addig összebarkácsolok egy polcot. hogy igenis nehéz! És úgy látszik. többnyire agyonverem őket. Matula erre nem szólt. – Mondtam. maga meg fogjon ebédre valamit. – Nehéz? – szól elöl a feddő hang. Hordjuk a szénát. de amint megszabadult a tehertől. – De a kígyók inkább csak éjjel járnak. olyan förtelmes. – És a vipera? – tette hozzá hangosan. Matula bácsi. csak megbotlottam. Nehéz? Úgy érzi. “… még rám jön – váltott lépést a fiú Matula rendelkezése szerint. ha összeszoknak. és fogai összecsikordultak. hideg rémület… Amikor letették a szénát a kunyhó előtt. amivel a kígyó eltűnt a füvek erdejében. maga a jobbal lépjen. akkor nem billeg a széna. fogja meg. Tutajos melegen nézett Csikaszra és hidegen a kunyhóra. Fárassza! Csikaszt elviheti. a nyakamra tekerődzik…” – erre a gondolatra majdnem kiejtette kezéből a petrencerudat. – Pihenjünk? – kérdezte elöl az égi hang. Aztán ne kapkodjon. Tutajosunk ezek után elfelejtette a kígyókat. ugye? A többit megcsinálom magam. Gyula e pillanatban még a kígyót is elfeledte. mert a lábadra lépek – ha van nálam bot. amire kirakodunk. amelynek hívogató öble egyszerre kígyótanyává változott. Gyula pedig arra gondolt: miért mondta. – Akkor pihenhetünk. s az egyik pokróccal letakarta. – Próbálja ki. Mivel csípjen? – Úgy értettem – borzongott Tutajos –. de az esze most igazán másutt járt –. Matula bácsi. – A kunyhóban is vannak kígyók? – Szeretik. gondolatai között újra megjelent a kígyó. – Csak olyan büdösek ne lennének – folytatta Matula –. A lépésre vigyázzon. Kukacot talál a partban. akkor csak bólogat meg tekergőzik. mert a rakomány megbillent. hogy a válla szakad le. – Igen! – helyeselt élénken Gyula. és karjai olyan hosszúra nyúltak. megtöltjük szénával. mint Bütyöké. és nem érdekelte a messzeség ezüstös leheletében szálló madársereg. Matula egy kicsit szárnyra eresztette. itt a réten csak a valóság a járható út. szöcske van elég a fűben. Az a gyors. – Nem. Csikasz. Gyula szeretete Csikasz iránt nőttön-nőtt. “Nem bánt senkit” – gondolta Gyula. nem árt. hogy nem harap? – Hát harapni akar. Jó hely az nekik… ámbár Csikasz néha el-elkap egyet. Amúgy nem bántanak senkit… nem érdemes ennyit beszélni róluk. hegy nem nehéz. Gyula végigfeküdt a szénaágyon. szeme pedig úgy kidülledt. az lesz a vánkos. – Olyan itt nincs. Gyula a földet nézte. csak nem olyan békésen. mert ha ledül. Matula bácsi? – Eszi azt a fene éjjel-nappal… – eredj innen. mért ne tudna? Matula csak vigasztalni akarja őt? Borzalom… Gyula most már nem nézte a tájat. és arra a néma csúszásra gondolt. mint a fenti szarvasmarhának. Hiába úsztak felette könnyű kis pufók felhők. A hátizsákból majd kirakodok. amikor alszom. nehezen rakjuk fel. . ugye. Az ember megfogja a nyakát. Megemlegeti. büdös levet ereszt… – Nem csíp? – Csíp a ménküt. Gyula gondolataiban tovább tekergett a kígyó… szóval akar harapni… és ha akar. – Nagyszerű. amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az. meg a kis madarakat is abajgatják. ha valami tehetősebb hal akad horogra.– Amikor én bal lábbal lépek. mert nagy halpusztítók. de kenyérgombóccal is megpróbálhatja. de nemigen tud… na. mert úgy érezte. tudom… Matula tehát megvetette az ágyat. “Nem nehéz?… Te ökör!” – mondta Gyula Lajosnak. ha az ember megfogja. lassan.

mit sem törődve azzal. . és Gyula érzi. Ez. hogy új emberbarátja követi-e. Egy villanás. hogy mozgását csak az utazó nádtörmelék mutatta. És nyugodt. gilisztát. A zsilipnél aztán letáborozott. Ilyen kicsinyekből – gondolta Tutajos – sokat kell fogni. Közben még botot is vágott. s ez sokszor több. és a könyvre gondolt De hol az úszó? Elakadt valamiben. kanalasakat. hogy ez a könnyed szárnyalás mint változik villámgyors suhanássá. visszavisszanézve. Az égen csapott hasú felhők jöttek-mentek. barnakányát vagy más ragadozót. és amikor bevetette a horgot. mire Csikasz is odajött. mintha csak egészségügyi sétarepülésről lenne szó. károgó. hiszen a ragadozóknak főleg a repülés a kenyerük. hajszolják a gyilkos vendéget a békés vízimadarak. de a legtöbbet nem. – Hopp! – mondta Gyula. de nem ment. A szürkegémet. s mint szidják. egyszerre megszűnt a kígyókérdés. úgy látszik. aranyos hal a kárász. Szép. Ezt a kaszálást. Csikasz! Csikasz erősen csóválta a farkát. és keményen megmarkolta a horognyelet. Az úszó simán repül a helyére – most kenyérgombóccal csalizva –. – Nini! – kiáltott. Ezek után egy termetes gilisztát húzott a horogra. mert Matula is agyonveri. A folyó olyan csendes volt. hogy ez veszélyt jelent. – Eredj! – intett Matula. és olyan nyugodtan körözött fel a felhők fölé. gyakorlatképpen. Ha mégis hirtelen csend lett. mert ott igazán szó szerint veszik. És ez az érzés nagy elégedettséget ültetett a fiú gondolatai közé. De látta azt is. hogy aki nem dolgozik. Fogott néhány szöcskét. hápogó madárság egy pillanatig sem maradt csendben. de ritkaság a kilós. de el nem érik. Hajszolják. míg hozzá mert nyúlni. A giliszta erősen tiltakozott szabadon maradt részével. Meg is látta az imbolygó rétihéját. mert csakhamar erősen megrándult az úszó. olyan hanyag nemtörődömséggel. hogy a kígyók nemzetségére gondolt. Most már igazan nem kapkodott. Most újra nyugalmas percek következtek.– Gyere. hogy ez a mozdulat már Matula mozdulata. jóízű is – ha nem pocsolyában fogják –. Tutajosunk elégedett. hogy ebéd legyen belőlük. és úgy maradt félig a víz alatt. még kisebb kárászt is szépen kivezetett a parthoz. mintha játék lenne az egész. “Fejbe vágom. hogy arról kódul” – gondolta futólag és harciasán. A végtelen nádas felett egy pillanatra nem szűnt meg a madarak mozgása. és mondanunk sem kell. Gyula felemelte a fejét. hogy a koldulás a kígyók társadalmában nincs bevezetve. s az lehúzta? Óvatosan emelte ki a horgot. mert tudta már. talán negyedkiló. utána mint robban fel a sík víz. A rák véletlenül akadt meg a horgon. hanem egy. bakcsót már ismerte. Pedig állandóan szólt a nádirigó. hogy minél hamarabb kint legyenek a derékig érő fűből. s a madarak zajongását lassan már meg se hallotta. s a szikvízen csárogó. és újra bevetette a horgot. amit most csúsztat a haltartóba. a víz alatt is folytatta. mert a kis kárász kiemeléséhez nem kellett erő. amire nem volt szükség. és Csikasz most már vidáman ugrott neki a csapásnak. az nem is eszik. és Tű táj ősünk hosszan bátorította magát. bár az izgalmas feszültség alig csökkent. a majdnem kopasz gáton. “Ott legalább meglátom…” – gondolta. ha van nála bot. “Majd estére visszatalál…” – nyugtatta meg magát. amint átlebegett a víz felett. Ebben nem is volt hiba. aztán messze elhajította a fűbe. és megugatta az ollós jövevényt. és – bár erre nem volt szükség – a nyeles szákkal emelte ki. mert megölni nem akarta. mert Gyula ugyancsak szedegette új csizmáit. de ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. mint a boldogság. s a madársereg figyel. már felettük volt.

és – lássuk. – Ilyen hülye is csak én vagyok! Csikasz változatlanul helyeselt farkával. ahogy a valóságos horgászoktól hallotta –. de Csikasz csak a farkát csóválta. és Kengyel látta volna… és Piri mama és a mama. karvaly. Tutajosunk ezt most megtanulta. mert most már igazán érezte. de a csuka nem törődött velük. mint a bárány. báránykám – és kiemelte a halat a partra. bár a két kárász nem nagyon örült a veszedelmes társaságnak. mint a hajlott tűk. de a csukát nem hatotta meg a mamájára való hivatkozás. de a fene tudja. a vizeknek is megvannak a maguk ragadozói. amelyeknek valamelyik érzékszerve rosszabbul működik. Sőt. amire engedett. – Azanyád! – üvöltött a fiú. A hal hosszú volt. és elveszíti az eszméletét. mint élelem. és Csikaszra nézett. amikor végre a haltartó hálóban volt a hal. ámbár ez lehetett részvétnyilvánítás is. És elgondolkodott – íme. Itt is otthonosak a fogak és körmök. mint a többié. Kiszopta a sebeket. És ez a szelektáló válogatás könyörtelenül igazságos saját fajukkal. amelyik leggyengébb. A róka a legbámészabb nyulat fogja meg. amelyik legrosszabbul repül. apám és Bütyök… és az egész osztály. amelyik legkevésbé tud vigyázni magára. – Most levegőt adok neki – magyarázta Csikasznak a dolgot. és szája. A héja. Az úszó azonban elindult. de már fékezett.– Hát most bevágjak. hogy az elvetemült tigris száját kinyissa. miből élünk – visszadobta a horgot oda a túlsó partra. ahol egy kis nádsziget mellett – úgy látszik – a legnagyobb volt a haljárás. És a horog még mindig bent volt a hal szájában. és különösen két hatalmas “ebfoga” veszedelmes. – Huhuuu! – kotorászott Gyula kés után. mint a karmok s a horgas. Itt is csak az erős. amíg fel lehetett húzni a levegőre. Ijedten csapkodtak. életrevalóságát átadva az utódoknak. melyik zsebébe tette. – Hohó! – óvatosan megállította a halat. sőt saját gyermekeikkel szemben is. a csuka csúnyán tud harapni. A háló súlya és a csuka daliás termete erősen csökkentette fájdalmait. gyere. így a kígyóknak szánt bot végét feszítette a csuka fogai közé. de most már ki lehetett piszkálni. Fuldoklik. mint amikor a levegőben élő embert a víz alá nyomják. ami nagy zenebonát csapott a víz alatt. fogai. tépő csőr a levegőben. A hal már fáradt. süllő – s a vizek többi ragadozói – azokat a halakat. s a fiú engedte. és távolabb húzódott a csapkodó vízitigristől. mint a kacsáé. mert a csuka a botot harapta kitartóan. Most visszafelé rohant – Gyula feltekerte a felesleges zsinórt –. Tutajos nagyot sóhajtott. vagy ne vágjak? – suttogta a fiú. s akkor már úgy megy a szákba. Gyula rázogatta az erősen vérző ujját. Ez a játék (ami csak Gyulának volt játék) végtelen örömmel töltötte el. a többi nem más. Igen. hanem a bekapott mutatóujját konokul tartotta szájában. hogy kezében van a bot. De a hal más véleményen volt. A többi elpusztul. mert a küzdelem erősen megviselte. a farkas az elkódorgott bárányt s a harcsa. sólyom tévedhetetlenül azt a madarat vágja ki a csapatból. miközben Csikasz halkan morgott. mert neki ez a szokása. Ez pedig annyit jelent a halnak. mert azokat éppen úgy elkapják. és kezében van a hal is. mint az idegeneket. csuka. hogy a csuka se kapkodjon. a hatalmás csukaasszonyság. A hal azonban még a szák hálójában sem viselkedett bárányként. és Gyula most már nem tétovázott. nem adhatott tanácsot. aztán újra másik irányba. csak az éber marad meg. – Na. Csuka! Hej! De milyen szép csuka! Csak Matula bácsi látta volna. A bevágásra berregni kezdett az orsó. és Gyula hamarosan visszaemlékezett Matula tanácsára: “Aztán ne kapkodjon…” Azt már hiába mondta volna az öreg. párzás idején felébredve a szerelem . mart nekirugaszkodott még párszor. és egyelőre nem gondolt étkezésre. Tutajosunk kerek szemmel álmélkodott. Gyula visszadobta a haltartó hálót a vízbe.

és most csak vannak szegénykék. A horognyél már karikára görbült. ezt az értéktelen. hogy annak csak a derék hitves gyomrában van ideje gondolkodni az élet és szerelem változékonyságáról. – Az anyjukat elfogta valami. és lassan elvonultak lefelé a folyón. nádas menedék. Közben lekapkodták a nádon. de most már tudnak magukra vigyázni. ámbár ez már nem válogat. úgy bekapja a kisebb termetű férjet – ha nem vigyáz magára –. hogy menjenek. kik vagytok. Sajnos.bódulatából. elfeledett mindent a fellángolt izgalomban. és kézzel is elkapta a zsinórt. Ha elszaporodik a pocok meg az egér. ám az is lehet. és ott úsztak el Gyula előtt. – Három kis árva szárcsa – mondta otthon Matula. ahol három kis madár ül a vízen és most megrettenve nézik az embert. Ami van. csak megsimogatni őket. hogy a tengelyen már alig van pár méter. ámbár nem tudom. és Gyula gondolatai közé alig talál utat az a kedves kis szerény pityegés. viszont a békés halak lehetnek haszontalanok. Beakasztotta a horgot abba az ismeretlen lénybe. vagy ne menjenek. mert veszély esetén ott volt a sásos. a hal tempója nem változott. aki a saját ujját szopogatja. csak itt evezgetünk… – és mint kis fekete gályák. Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára. ha a változtatásban a természet feltételeit elfogadja. – Hát ti? – mosolyog Tutajos. egyre fogyott. ami majdnem kiszakította kezéből a botot. csak éppen hogy voltak. de ez is csak akkor lesz tartós. hogy a hasznos és káros megállapításokkal vigyázni kell. Hiába volt újabb és újabb erőlködés. és a számára hasznos túlszaporított állatok természetes életfeltételeit biztosítja. és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. és azonnal szívébe fogadja a három kis fekete jövevényt. Gyula már értesült ezekről a dolgokról. sokszor károsak is. mert zrrr… zrrr… – vadul kerepelni kezdett az orsó. vízipatkányt és – ha veszélyben van – Tutajosunk ujját is. mintha a fiú formáját akarták volna megjegyezni. de könyörtelen. amely vitte a zsinórt. Elsősorban küszt. . hínáron napkúrázó bogarakat. Hatvan-hetven méterre vágtatott a folyó közepén. “Mi ez – gondolta a fiú –. – Pii… piitty – szabad erre menni? – Nektek mindent szabad – érzi Gyula –. árva szépségükben. Tutajosunk egészen elérzékenyedett a három fekete madárka láttán. Csak húst eszik és csak élőt. Elkapja a békát. Aztán… egy csattanó rándítás. s a zsinór látható része eltűnt a folyó hátán. annak kell is lennie. A természet bölcs. – Pii – piity – mondták a kis madarak –. megjelennek a vércsék és ölyvek és sáskajárás idején a pásztormadarak. apró csigákat. Hála Lovassynak. de szemük állandóan Gyulán volt. Ez nem volt másként soha. aztán áteveztek a túlsó partra. pedig nem csináltak semmit. aki szintén észreveszi őket. és hiába volt minden rángatás. A kis szárcsák előbb még megtanakodták. mert a kezét elvágta volna. fiatal. de erre már nem maradt ideje. Itt bogarásznak a folyón. kis vadrécét. Az úszó (Matula tutajnak mondja) mozdulatlanul áll. és ifjú barátunk bevágott. A fiú meg se moccant. fiatal hajtásokat. ami jobbról jön a part mellől. mentek tovább. de a parttól messze sose mentek. “Milyen okosak” – akarta gondolni Gyula. a zsinór félelmetesen fogyott és Gyula megdöbbenve látta. Embertől nem is nagyon félnek. és hogy a ragadozók sokszor bizony nagyon hasznosak. Majdnem ugyanezt teszi a csuka is. és Gyula teljes erejével se tudta megállítani. és a fiúnak sem volt semmi más vágya. de el is engedte azonnal. Gyula elfeledte a csukát. az orsó vészesen berregett. és nem is lesz másként soha. de még a sebességét sem csökkenteni. a kis szárcsák ezt nem kívánták. békés kis halat. hogy csak csodálkoztak az emberen. Néha visszanéztek. A süllő például ragadozó. és így lesz az értéktelen küszhúsból nagyon értékes süllőhús. mi nem zavarunk senkit. tengeralattjáró?” A zsinór fogyott. és tudja.

aztán bánatosan lefeküdt az árnyékban. Ladó. Szeme először a haltartón állt meg egy pillanatra. – Nyalhatod már. ha kiáltok.” “Na. aztán az árván maradt orsót és nyelet. horoggal.Tutajosunk inkább lerogyott. – Véletlenül… – Hát véletlenül se. és összeszedi a cókmókot. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. Csikasz reménykedve nézett öreg gazdája után. aztán csak egy szót mondott: – Elvitte? – El – szomorkodott Tutajosunk –. – A csukát meg így kell megfogni. látja? – Igen. Csikasz… eredj a fenébe – tette aztán hozzá.” “Ne álmodozzon. Gyula pedig elképzelte. mint leült a partra. Megvakarta ősz fejét. jelezve. aztán az üres horognyélen. és ugyanígy nézett végig a bevonuló Gyuláékon. ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú. így kell. jöjjön. Csikasz – nézett újra a kis kutyára –. és a halakat a kés fokával keményen tarkón vágta. Itt maradsz. “Rémes! – gondolta. A parton kellett volna utána menni és fárasztani… ámbár kivenni akkor se tudta volna. Látja ezt a pócot? Ez lesz a maga hele. “… Maga javíthatatlan álmodozó. aztán az eget. mint egy kirakodóvásár. hogy egyenesen áll-e a tartó drótokon. Két ujjal fogta meg a kopoltyúk mögött a csukát. Lehet ez másfél kiló is. – Ezt hát megcsináltuk. Végül is arra tért magához. ide nézzen! Matula nagy kést húzott ki a nádtetőből. és minden épkézláb gondolatot elnyeltek. és a harcsa nem ment ki a világból. mintha gondolatait gereblyézte volna össze. – Az én csukám hány kilós lehet. tanár úr. úszóval. de nem szólt. mint a hazug ábránd…” “Igen. nem lehetett megállítani! – Elhiszem. hogy Csikasz megnyalta vérző ujját. látja! Maga akar ezzel az öreg emberrel vitatkozni? Maga?” “Nem. Két ujja megbénult. Nézte a vizet. tanár úr…” . Különben várjon. mert nem szeretem. Csikasz – intette le a jelentkező kutyát –. igaz. el! Száz méter zsinórral. Nem baj! – Nem baj?! – Nem hát. aztán a fiú véres kezén. hogy ne kínlódjanak. Rakja ki a holmiját. Matula bácsi? – Semennyi… de nyolcvan deka megvan. A kutya itt marad. mintha győzedelmes hadakozásból tértek volna vissza. A halakat tegye hűsre. mekkora fogai lehetnek egy tízkilós csukának. hogy Gyula kiemeli a haltartót. hogy a horgászatban nem járatos. olyan vidáman állt eléje a gyalogúton. Egyik komámat nyomorékra harapta a csuka. Hunyorogva nézte. – A szájába meg ne nyúljon máskor. Száz méter zsinórt nem lehet csak úgy lenyelni. hogy mondjuk ezt el a gazdának? Csikasz tanácstalanul billegette farkát. de előbb verje ükét kupán. mindenestül… Matula bácsi – kiáltott –. Ladó… megbízhatatlan abban is. s amikor látta. csak útban lennél a ladikban. szinte megdöbbent. tíz kilón felül volt. és erősen megmosta a kezét. Most elmegyek csónakért. Matula éppen végzett a polccal. aztán. mert az elmúlt percek izgalmai még idegeiben örvénylettek. a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. és sóhajtott. s az egyetlen ütés után az sem mozdult. tanár úr. Sóhajtott. Matulának van igaza. ha olyan a gunyhó. amit tud… – mondta belül egy hang – nos?” “Igenis.

és most olyan érzése volt. Gyula elindult. mert elgondolkodott azon. a csónak mégis nyílegyenesen ment a középen. mert egyszer csak felugrott. újra kifeküdt az árnyékba. hát nyolcvan deka. – Fentő? De minek az a vasdarab? – Hogy a víz alatt maradjon.Ekkor lágy madárfütty térítette Tutajost magához. Matula bácsi? – Fentő. A füle azonban álmában is nyitva volt. könyvet. Miért? Eddig csak azt mondta. mintha azt mondta volna: – Hát már te is parancsolsz? Sajnos. hogy “maga”. S az ormótlan. és látszólag azonnal elaludt. befogadva a vezérek ivadékát. és egyik oldalon evezett. Ki fogott még az osztályban nyolcvan dekás csukát? Senki! Még Kengyel sem! Ezen aztán szépen megnyugodott. – Ezzel gereblyézünk a fenéken. A harcsa – mert majdnem biztos. ez ellen nem tehetek semmit… maradok. – Mi az. Aztán megkérdezte: – Fölfelé ment? – Fölfelé – intett Gyula végig a folyón –. hogy “nevelőapja” most szólította először nevén. de lassan ment. A csónakban egy száraz. próbálkozzék vele. de ezt most Gyula egészen pontosan úgy értette. ott a kanyarban még láttam. hogy: “huncut a Ladó”. zseblámpát. és a kiáltásban mintha a táj szólalt volna meg. és Matula átkutatta a fentővel a feneket egyik parttól a másikig. hogy valahol megtaláljuk. a kunyhóban. hogy “huncut a bíró”. és Csikasz azonnal összeomlott. amire Matula mutatott. hol állt meg. s ez a csónak mintha ugyanaz lett volna. Egy aranymálinkó ismételten megállapította. Gyula csak most látta meg a pad alatt azt a fanyelű hegyes vaskampót. A folyó felől kiáltás szállt a kis tisztásra. Egy kicsit idegennek érezte magát a nádasban. – Itt maradsz! – intett a fiú szigorúan a kiskutyának. . ágas végű pózna. hosszú. Gyula nem tudta elképzelni. de mivel semmi parancsot nem kapott. “Huncut az öregapád!” – mondta Gyula kicsit megbántva. Nem látott még ilyet? – Nem. rozoga alkotmány szinte surranva indult. meg nem akad. Száz méter zsinór elég hozzá. A víz nem széles. A kanyaron túl aztán megálltak néha. könnyebben megy. – A farára üljön a ladiknak. jól megjegyezve. mintha valaki önmagában nincs otthon. mintha egy kicsit hazaérkezett volna. a vízparton. talán elő tudjuk ráncigálni. és egy-két faroklegyintéssel helyeselte az ifjú tevékenységét. hova teszi az evőeszközt. aminek a végére rozsdás vasdarab volt kötve. Matula egy öreg csónakban ült. – Nyolcvan deka. és ez olyan furcsa volt és idegen. hogy vágta a zsinór a vizet. és rendesen elrakodott a polcon. amíg csak a zsinórba. amit a számtanórán álmodozva a Velencei-tavon látott. Ezzel akarja fejbe verni az öreg a halat? Egyelőre élvezte a csónak siklását. Hoztam vágóhorgot is. – Jól megszaladt… – fene tudja. pedig Matulának csak égy evezője volt. Csikasz közben többször bejött a kunyhóba. – Gyula… Gyulaaaa… a nyelet is hozza! Többször nem kiáltott az öreg. hogy az volt – eddig elfeküdt valami gödörben. hogy erre a bizonytalan harcsavadászatra miért kellett elhozni a horognyelet. a tányért. Csak a zsinór vége a kezünkben legyen! Tud evezni? – Megpróbálhatom… – Szóval nem tud… de majd megtanul Itt van ez a fentő.

csak lassan. száz méter zsinórt nem nyel el a főd. s a csónakot is abba az irányba fordította. hány mester lehet az orsón? – Fele már rajta van. amíg egyszer csak vége szakadt. Na. . s csak pár perc múlva álltak meg újra. Vegye kezébe a lapátot. – Mondtam. – Csak evezzen. hogy jól megszaladt? Följebb kell keresni – ezzel Matula meghúzta az evezőt. aztán egyszerre csak leállt. Matula megállította a csónakot. hogy rátekerte valamire a zsinórt. mert rátekeredett nádra. – Nyomja. amely – talán – összeköttetésben volt azzal a vadállattal. – Próbálkozik a kutya! Vagy lefeküdt megint. majd kicsit gyorsabban megyek. hogy Gyula szíve úgy ugrándozott vékony bordái alatt. – Adja ide! Tutajosunk boldogan szabadult meg a nyéltől. ne törődjön semmivel! Fárad már… érzem. de úgy érezte. Szerencsére ilyen szörnyetegek nem teremnek a Zalában. – Meg ne húzzál Majd lassan hajtok visszafelé. Csak nyugodtan. csak úgy hajlott a bot. bekotorva a parti nád közé is. mert a zsákmány – ami még nem is volt zsákmány – a csónak alatt rohant el. hogy az a démoni erő mikor rándul meg újra a víz alatt. ami Gyulában az izgalomtól ebben a pillanatban fenn volt akadva. vagy elfeküdt a hal. megkeressük a végit. Ott volt! Nagyon is ott.Gyula kézbe vette a hosszú póznát. hogy a zsinór meg ne akadjon a csónakban. legfeljebb annyi. mert megugrik. hogy a váratlan rezgés megijessze a halat. mint a lehelet. mert az orsóba mintha villám költözött volna. – Lassan. és Matula megfeszítette a zsinórt. ha ugyan a horog még a szájában van. – Ámbár az is lehet. ami ereje után cápa is lehetett volna. hogy most csendben kell lennie. piszkálja! Tutajosunk izzadt és piszkált. aztán erősen rácsapott a horognyélre. mint egy megrémült cinege. – Vagy elakadt a zsinór valahol. – Evezzen! Nem baj. Jól meghúzta. és mi lesz akkor? – Matula bácsi. maga meg ráteker az orsóra. mint egy ló – mondta az öreg elismerően. és ha megugrana. de jól eltartotta a bot végét. hogy a ladik súlyának egy részét a hal húzza. Vigyázzon! Matula egészen feszesre húzta a zsinórt. A kampós ágat gondosan húzta meg a fenéken és emelte ki. – Jó. nyomjon egyet a vízen. ugye. húzta a fenéken. esetleg krokodil. aztán elindulok. hogy mozgásba legyünk. amennyit csak lehet – és Matula úgy indult. mint az a lehelet. – Úgy húz. mint Bütyök a bizonyítványt. – Adja a nyelet. Az orsó olyan halkan kerepelt. A zsinórból ekkor már háromnegyed rész az orsó dobján volt. s ilyenkor úgy guberálták. Gyula óvatosan szedte fel a zsinórt. csak nyugodtan. erősen. és leszakította magát – folytatta az öreg –. hogyan… Gyula lélekszakadva evezett. Az orsó berregett. mindegy. Matula pedig lefékezett. Tutajosunkat pedig hideg és meleg verejték verte ki váltakozva. Most rákötöm az orsóra. és nem akar mozdulni. mert újra megfeszült a zsinór. vagy… nem mondom?!… visszafelé megy – és Matula gyorsan tekerte vissza a zsinórt. Minden pillanatban várta. mintha tudta volna. időnként kiemelve az ágakra akadt hínárral együtt. gyorsan… jobban! Az orsó szinte sistergett. zsombékra… mit tudom én. most már nehezebben megy. A csónak állt. amíg csak Matula meg nem szólalt: – Várjon! Hova tette a szemit? A fentő egyik ágán a hínár között mocskosán és alig láthatóan ott volt a zsinór. más nem történt.

és náddal gyújtson alá. A baltával vigyázzon.” Matula derűsen törülgette verejtékes homlokát. a harcsát meg kikötöm. mert leszakítja magát. érző két ember. egyformái. Van a gunyhó mögött.Igen. nem akart feljönni. aztán a nagy halat csendesen visszaereszti a vízbe. – Nem kell sietni. – Most már elmondhatjuk. de csak egy-egy pillanatra. A harcsa még most is más véleményen volt. A harcsa meg sok lenne nekünk. néha már attól féltem: eltörik. csak éppen hogy égjen. Gyula vidáman ugrott ki a partra. és valóban leszállt nyolcvandekás mivoltára. de az vagy nem akart táncolni. Ijesztő nagy szája volt. ott a balta. Csikaszt. hogy raktam tüzet? – Láttam. mint a hazug ábránd. csendesen lehajolt. hogy a harcsa kopoltyúján és száján átfűzött vastag zsinórt Matula megbogozza. és Matula néha meg is állította a halat. A csuka most már alig volt fontos. tüzet rakni. és rakja meg a tüzet. amikor a harcsa széles feje felbukkant végre. És Gyula majdnem elkiáltotta magát. A hal tétován ide-oda húzott. hogy a harcsakalandhoz igazán kár volna egy szót is hozzátenni. – Meg ne mozduljon. Látta tegnap. És összemosolygott a két ember. feljebb… – Adja ide a vágóhorgot. fogok még pár keszeget. – Sietek. Gyula aggódva nézte. vágyott látni a kunyhót. nagyon éles. és Gyula arra gondolt. Ennek a betyár Kengyelnek megint igaza volt: “A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. mert akkor újra fáért kell mennie. amíg vízben van. egyetlen erős húzással csónakba rántotta a halat. csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző. S amikor megálltak. . a nagy korkülönbség. közben olyat csapott álmélkodó és boldog Tutajosunk térdére. Matula most már bal kézbe vette a horognyelet. a megjárt utak. – Van tizenöt kiló… de inkább több – suttogta az öreg. hogy az ijedtében majdnem belefordult a vízbe. hogy nem neki kell horgászni. mert a mainál többet már nem adhat a Zala. A csónakot most már itt hagyjuk a gunyhó előtt a vízen. – Most csak lassan… most már nem fordul meg. de erre csak erős rándítás volt a válasz. mennyi idő alatt fogom meg a pár halat. aztán délután beviszem az irodára. Elég volt mára. Adja ide az evezőt. és bajsza ide-oda lengett a vízben. – Csak egyszer lássam meg a f éjit! Enged már… Matula szaggatott. Vágyott valami másra. vagy nem szerette a bagót. az iskola és rokonság. egyedül lenni és újra átélni a csodálatos eseményeket. és – igen! – örült. – A gyufa a polcon van. hozzáköti a ladik vaskarikájához. mert ami hal van. szedjen fát. A nyurga diák Pestről s az öreg csősz a nádak és vizek országából. Sokat ne tegyen rá. – Akkor menjen. Pihenhetünk egy kicsit. hogy a mienk. – Ne egyen a fene – korholta Matula jókedvűen a zsákmányt – most már úgyis mindegy – aztán vastag zsinórt fűzött át a hal kopoltyúján. bizonyítvány és ajándék szivar. – Táncolsz te még bagóért – ígérte az öreg a láthatatlan halnak. Én kinn maradok. – Hanem a nyél igazán megérte az árát – mondta –. másikba a vágóhorgot. és beakasztva a tűhegyes kampót a kopoltyú alatt. az orsó már nem forgott olyan gyorsan. erős húzásokkal emelte a halat feljebb. iszonyú zenebonát csapott a ladik fenekén. Mit tudom én. Nagy erő van az ilyen halban. – Így! Ezzel meg is lennénk. nem elég. Matula bácsi. És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt. Matula pedig megpróbálta emelni. Matula bácsi.

aztán arra gondolt: mi lenne. – Hozza ki a serpenyőt. A fiú önkéntelenül is megfigyelte az öreget. a hamut a földbe viszi az eső. Gyula olyan éhes lett. csak a gerince. A meleg felreppen a felhők alá. hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán. de Gyula már ezért sem haragudott. Tutajosunk tehát megszerezte a tüzelőt. a lesben ülő szitakötők alig rebbentek fel. Mi a füst – nézte Gyula a tüzet –. de harag csapott fel benne. és a kis kutya is odanézett. ötöt fogtam. de külön megmarad minden. – Nemigen akartak kötélnek állni. Alá a gyufa. égő és elreppenő gázok és gőzök. Most aztán nekilátunk! Elő a bicskát! Ezt is meg kell tanulnia. A füst később elszürkült. de odaállt melléje Csikasz is. és mi a füst.Gyula most már úgy ment a rejtett gyalogúton. – Most aztán nem marad más tüske benne. hogy mi a szag. mint a szépség lenge csodáját. és mi a gáz. ahogy Matulától látta. és ha össze lehetne rakni. hogy mi a hő. mert a sülő hal olyan gáznemű anyagokat felhozott. a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. melyeket esetleg megesznek az állatok. rá vékony ágak. és tüzet rakott. Hozza ki a deszkát. és megborzongott. és nem is szerették volna. mama sütjük a halat. de ne nyomja meg a halat. de ez itt most más volt és titokzatosan szép. vagy elkorhadnak. aztán – mint a háztető – vastagabbak. hogyan? – Látom! Matula sűrűn bevagdosta kétoldalt a halak húsát. mi az égés. Tutajos Matula kezét nézte és – utánozta. és úgy nézte a kibuggyanó fehér füstöt. mi az égés. ha nem lenne tűz. Ezután már alig beszéltek. és mi a láng? És – végeredményben – mi a tűz? Gyula természetesen tanulta. volt nevezhető. sőt azon sem. Csikasz… Aztán kézbe vette a baltát. amíg a halakkal megérkezett. Matulára azonban még jócskán kellett várni. Felnézett az aranysárga madárra. és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek. Alul a nádcsóva. A rekettyeágak ismerősként simogatták meg összekaszabolt térdét. – Kígyó? Hát itt a balta. mintha otthon a szobájában ment volna. hiszen tűz nélkül szinte semmije sem maradna az embernek. megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. és a tegnapi irányba ment száraz fáért. és arra gondolt. Matula utolsó szava az volt: . az égni képes gázok szerepe. az ebéd ígéretét. ezért irdalom be. ami ebben az állapotban kizárólag illatnak. ha Ladó Gyula Lajos levágja a fejüket. – Éhes? – kérdezte Matula a korgásra utalva. Gyula kezdte megérteni a tűzimádókat. mert gyomra kordulása azt mondta. – Mindjárt kész. hogy a ragyogó tollak. és az anyagból újra növények lesznek. “Kígyó! – jutott eszébe. ami megint csak égés. úgy levágom a fejét…” – de a kígyók máshol tartózkodtak. hogy Tutajosunk gyomra szemérmetlenül korgott. mintha azt mondja volna: – Én is förtelmes éhes vagyok. ahol Matulának jönni kellene. és kezdődik minden élűiről. aztán keserű lesz a húsa is. Más lesz belőle. És Gyula ezek után már nem gondolkodott. és most öröme tellett a tűzrakásban. mi a hő. és Csikasz várta a kunyhó előtt vég nélküli farkcsóválással. Kezdődik? – tűnődött a fiú –. Látja. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. de a kiugró lángocskák alig látszottak az erős napsütésben. ami él. – Harcsát fogtunk. Ősi megelégedettség pihent el a szívében. “Etetem…” – gondolta. ideje volna már inkább őt etetni. a füst szétfoszlik mint gáz és korom. aztán félreállt. része valaminek. mert elfakad az epéje. hogy vágyakozva nézett a gyalogút bejárásához. Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg.

evezést. és kinyitotta a szemét. Lehet. nem volt kíváncsi semmire. azaz potroha. mert jól alszik. amint kisurrant fent. a széndioxidot. hogy gyomra most pótolja a délelőtt elhasznált erőket. de ez nem volt kellemetlen. favágást. mire felébred. hogy vissza is találjon. – Ide vele! – döfködte Csikasz orrával Gyula oldalát –. ettől nem lett rosszul még senki. A vízre ne menjen. Gyula vezéri teste nem szokta meg a napi nyolc-tíz kilométeres sétát. Aztán ránézett Gyulára. de alkonyaira megjövök. és hideg orrával megdöfködte Gyula lelógó kezét. bár csak kezdődő izomláza volt. sőt izom. én már nem leszek itt. Ha elmegy valamerre. A délelőtti fáradozások. és lehunyta a szemét. Negyedóra múlva a halakból nem volt egy szálka sem. aki unatkozott. . vér és csont. így Gyulánk egyedül maradt álomtalan álmaival. Csak a holtak alusznak ilyen mélyen – ámbár ők is égnek a föld szűkre szabott laboratóriumában –. amit ez a nomád élet parancsolt. ideg. még a harcsából se sok maradt volna. és abban a percben már aludt is. mert evezni nem tud. Feküdt. – Elhiszem. Most pedig világraszóló alvás következik. amire nagy szüksége is volt.– Én kézzel szoktam enni… – és Gyula is kézbe fogta a halat a tányér felett. hogy a szárnyas leányzó kizárólag lábakból áll. “Talán el sem alszom” – gondolta. de messze ne menjen. simán és mélyen lélegzett. Aztán ettek és ettek és ettek. azonnal kirepült a kis kutyát bosszantani. – Én már kialudtam magam – jelezte ez a figyelmeztetés –. elmehetnénk valamerre… Csikasz önző volt. de szemtelen konyhalégy volt. A hajadon ugyanis Tutajosunk állába döfte szipkáját. Ahogy nekimentünk. de már karja mozdulatára úgy érezte. az izmok szokatlan munkája ólomként folyt szét egész testében. és nézte a füstöt. mert ez a finom tartály pirosodni kezdett. míg egy szúnyoghajadon igenis kívánta. általában azt az általános használatot. úgy nézzen körül. majd szívóját tisztogatta. Egyszóval alapos. A beirdalt hús úgy vált le a gerincről. hogy hasa is van. és ezek a végtagok önmagukban is fájnak. mert most esett ki a vonatból. és jó étvágya van. mint aki alagútban ébred. amennyi csak belefér. Szerencsére nem a szúrólegyek vérszomjas felekezetébe tartozott. nem! Gyula elnyúlt a szénaágyon. A fiú egy önkéntelen mozdulattal elkente állán a szorgalmas hölgyet. ilyen jót még nem ettem. s az átlátszó tartályba vér érkezett. és nem ébredt fel arra sem. – Ízlett? – Matula bácsi. Én még elszívok egy pipa dohányt. és a kézben csak a fej maradt meg a gerinc. sem Csikasz. és a csukahúsból Gyula-hús lesz. de nem kívánta Gyula vérét. és mit sem tudott róla. s általában igen otthonosan viselkedett. Igen. a kunyhó ereszénél. és elmosolyodott. Tutajosunk ezen a délutánon nem álmodott semmit. s az alagút – azaz a kunyhó – bejárása előtt sütött a nap. mint az érett barack a magtól. hogy végtagjait csak fájdalmas drótszálak fűzik testéhez. A kunyhóban már homály volt. ez kétségtelen. az oxigénnel égetve a testből a vérbe kerülő salakot. a levegő benzinjével. Ne adjak egy szivart? – Nem. De az ilyen sült halból ehet. “Nevelődik a gyerök – gondolta –. aki megunta az egyedüllétet. Gyula most nem kérdett magától semmit.” Aztán ő is letette a pipát. Matula pöfékelt. hogy egy konok légy az orrát választotta kilátónak. és amikor meglátta Csikaszt a kunyhó előtt. csak egy szerény. Ebből lehet sokat enni. de a halakat hagyja a vízben holnapra. Ott pödörgette első lábait. Kinyitotta a szemét. Első pillanatra úgy látszott. egy kis húst is lehet rajta hagyni. Nyurga teste szinte elfolyt a süppedő szénán. mint a tuskó. mely az előbb még Gyula tulajdona volt. de őket már nem kelti fel sem az aranymálinkó. s első pillanatban úgy érezte magát. Estefelé horgászhat is. Gyula ismételten megvakarta állat. de később kiderült. izgalmas horgászatot.

Csak sólymok lehetnek – gondolta Gyula –. Olyan távol volt minden lárma. a görbe szárnyú sólymok ebben a pillanatban hasznos foglalkozást űznek. Begye rendszerint a levegőben fogott rovarokkal van tömve… Aratás után fiaival vadászik. hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével. de fordulásban alul sárgás volt. amely elsurrant a rekettyebokrok felett. s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte. és nagy halpusztító. de Gyula agya lassan működni és emlékezni kezdett. Csikasz ismét jelentkezett. – Most már mehetünk. szinte több volt. mint repülés. Az előbb azt hitte. és én fel sem ébredtem… El fogok késni” – rebbent meg. ahol tágasabb a világ. ha kibújik a kunyhóból. mert az elalvás eddigi életében az iskolából való elkésést jelentette. s az egyik evett valamit. robogó vonattal együtt nyilall. Lábai sárgák… – mondja a könyv. hogy a kabacsalád világgá megy. “Bevitte a halat. csak kissé kikerülték. és elővette István bácsi erős messzelátó ját is. fekete bajuszsáv. mint egy óriás messzelátó. előtte a kunyhó szája. markában egy hatalmas hólyag a lapáttól… – Ha jaj – sóhajtott –. s a gukkerben pontosan látni lehetett szinte fekete fejét és a pofáján fehér alapon egy fekete sávot. kopoltyúval lélegzik. A madár nem volt nagy. de lehet. ezt meg kell szokni! Nyakába akasztotta a messzelátót. minden zakatoló rohanás. Csikasz? A kis kutya merően kinézett a kunyhóból. és röptében ették is. fekete foltokkal. de mire vadásznak? Úgy látszik. Csikasz! Aztán még két ugyanolyan madár szállt a száraz ágra. hasuk sárga. tüneményesen villant. egész család… Fellapozta a sólymokat. Egy-egy villanás után már karmaik közt volt a nagy rovar. . hogy “leggyorsabb madarunk”. alatta jó szagú széna. szárnyuk – mint a fecskéé – túlér a farkukon. a nyugvó szárnyak hegye a fark végét túléri… fehér mezőben feltűnő. és túl rajta az egek kék szoknyáját borítja a világra a nyár. – Mit csináljunk. Hiszen a szitakötő is tud repülni. hogy miért írta a könyv. Puha nyugalom és délutáni béke ereszkedett Gyulára és a teljes pihenés erősítő fürdője. Felül palaszürkék. Csikasz – tápászkodott fel Gyula. Csodálatosak voltak és – most már ismerősök. Ezzel el is tűnt a látókörből. Felette nádtető. s a felijesztett madarak egyenesen karmaiba rohannak…” Itt azonban nincs robogó vonat – gondolja Tutajos –. és átfutva valamennyit. hátán a felégés nyomai húzódnak. – Leggyorsabb ragadozó madarunk. És most láthatta Tutajos. miközben farka ismeretlen jeleket írt a levegőbe. és amellett káros rovar. felszedve a horogfelszerelést. Mivel azonban szitakötő van elég. és megállt az ágy mellett. hogy nem tévedett. Hatalmasat nyújtózkodott. és alig állt a lábán. de amit a kábák műveltek. amikor azt mondja: – Kába! Kabasólyom! “Vércse nagyságú. mintha elkapott volna valamit.De hol van Matula? Csikasz erre nem tudott válaszolni. Mi lehet ez? Csendesen elővette könyvét. minden – számtanóra. és útnak egyengette rogyadozó lábait. aztán – reptében – lábait a csőréhez emelte. Később leszállt egy szemben levő fűzfa száraz ágára. – Ne mozogj. Combjaiban mintha feszes huzalok akartak volna mindenáron elszakadni. érezte. mert lárvája vízben él. és sötét színt mutatott. azonban a sólymok rá se hederítettek. hogy azt a madarat nézte. de aztán elmosolyodott. tehát – jól odairányította a messzelátót – szitakötőket kapdosnak. jelezve az irányt.

És ismerős volt a víz is. – Szervusztok. hogy: – Elhibázta. Az idegek hálója. Az ő életük állandó veszélyben van. és talán nevetett is. – Úgy is jó – ugrott a partra a kis kutya. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé. és úgy vélte. Valahol nagyon messze a somogyi dombok kékes púpjai látszottak. és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves. hogy új barátja nem jelez-e valamit. A kis szárcsák csak később bukkantak fel. “Olyan fűzfafajta – legyintett Matula. – Szemtelen vagy. csak annyit jelzett. ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik. Ilyen lehetett az ősember. de ez előfordul. és elindult felfelé a parton. hát csak van. elment? – és nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat – Mindennap megpróbálkozik velünk… Gyula ezen elgondolkodott. mert nem haragudott a dülledt szemű dalnokra. fának nem női meg. hogy Csikasz megérkezzék. várta. Az öreg csónak ott búslakodott a vízen. vízbe. mint a táplálkozás. de vissza-visszanézett. és egyetlen ugrással repült a rozzant teknőbe. gyerekek – kedélyeskedett Tutajos. sárba. Amint belül volt. de itt – semmire sem jók. mink csak itt szedegetünk. tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett. Kosarat nem lehet csinálni belőle. már elrúgta magát a deszkáról. de jó húsz méterrel odébb. Ekkor Gyula elmosolyodott. hallod-e! – mondta Gyula derűsen. – Megállj csali! – és mondott még egyet-mást. puha örömmel. Meg sem. és rá sem hederített az öklét rázó fiúra. és egy tökéletes fejessel érkezett a vízbe. s a kis szárcsák vad csobbanással buktak víz alá. mintha azt mondta volna: – Ismerősök… – Piity… piity – szólalt meg az egyik kis fekete madár –. A kánya – mintha a fiú ott se lett volna – került egyet a felzavart víz felett. de nyári tüzelőnek jó.Ballagtak Csikasszal a Zala felé. Csikasz is odanézett. gyalog megyünk. mert sötét árny suhant el mellette. s egy távoli vonatfüttyöt alig lehetett meghallani a nádirigó kerepelésétől. mert akkor éhen pusztulnának. a kis szárcsák idegei tökéletesek. miféle bokor –. A bokrok. mert törik. leomlott róla a rémület. De a résenállás folytonos. nem sokat ér. és Gyula elé penderülve. és eszébe jutottak a szandálok. állandóan nem lehet félni. amint lassan mozgott a Balaton felé. és megcsóválta a farkát. Csikasz. mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. – Disznó! – mondta Gyula. azért lerakta szerszámait. amikor megkérdezte. az érzékek antennája állandóan ki van feszítve. de megszólalt belül a figyelmeztetés: “A vízre ne menjen. ez bizonyos. de majdnem bekapott…” . amikor beugrott védő barlangjába a kardfogú tigris elől. amit Piri mama határozottan közönségesnek minősített volna. aztán Gyulára. játékosan szaladt előtte. ami már sok volt a béka idegeinek. Csikasz azonban nem tudott még a csónakázási tilalomról. – Piity – néztek körül –. a repülés vagy az úszás. melyek jók lehettek valami fürdőhelyen. de meg is dermedt abban a pillanatban. mindenbe. amiben be lehet menni a sás közé. – Gyere. Ide gumicsizma kell. és ismerős a táj is. Meleg volt.” Mindegy. a strand homokján vagy a sétány kavicsos útjain. mert evezni még nem tud…” Matula tanácsait jó megfogadni – gondolta Gyula. és enyhe kísértést érzett egy kis csónakázásra. A vadászat nem sikerült. és állandóan nem lehet idegeskedni. s az ülésdeszkán egy kecskebéka pislogott. Ismerős volt. Csikasz azonban nem izgult. “Nem sikerült neki – vigyorgott –. amelyek a szűk úton megsimogatták arcát – rekettyebokrok voltak.

mint reggelenként. Egyeseket már repülésükről megismert Gyula. hogy ezt cselekszi. Ez a feszültség eltart hajnalig. s a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe. és az volt az érzése. nyugalmas délután van. így a gémek tovább nevelik a fiatalságot. de Matula tanácsai otthon hagyta. s a levegőben állandó volt a mozgás. de elhozhatja. hallásának sokszor nem veszi hasznát. egy-egy nagyobb bagoly is lenyúl a kint alvók közé. amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége. amíg újra látható nem lesz a világ. hanem a füvekkel és fákkal is. Tutajos önkéntelenül is tájékozódott. s a kutya izgatottan szaladgált a kakas meleg nyomán. nádban és nádszélen éjszakázó madárság egész éjjel a sötétséget lesi tehetetlen szorongásban és jórészt kiszolgáltatva a vak árnyak veszedelmeinek. tunikán billentelek. A vízen a vidra. de érezte. Majd vigyáznak magukra. hogy egy háromszög egyik szögletén áll.– Mehetünk. a hermelin. de most az ijedelemnek jelét sem mutatták. s akkor az első gyanús mozdulásra szétszakad a dermedés. A madárnak szaglása nincs. de nem is őrizhetjük a kis madarakat. Az ösztönök és idegek öröklött mélységéből nyúltak ki tapogató szálak. mert a lárma erősödött. mert elindultak az éjszakai vadászok. és tizedannyian sem. és vágódnak fel valamely vigyázatlan kis hallal csőrükben. és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között. Csikasz! Amikor kiértek a nagy sík víz partjára. jó lenne megkóstolni… – és még egyszer belebújt a fűbe. a görény. de a legtöbbjét nem. háta mögött a folyókanyar. de csak később gondolt arra. ez már aligha jön vissza. egy ember és egy kutya megy a parton. Meg-megállt. az alkalmazkodás akaratlan idomulása a környezethez. – Brrr… (Tutajosunk majd leült az ijedtségtől) – berregett fel egy ragyogó fácánkakas Csikasz előtt. de a távolság megnyugtató. – Itt volt – szuszogta –. Most már közeledtek a sík vízhez. a menyét. hogy három-négy órával előbb kelt. “Először is – mondta Matula – mit számít az. mint odahaza. de most azt gondolta: öt óra lehet Az idő múlását. Igaz. hol van a kunyhó. Eddig észre sem vette. holott otthon ez alig fordult élő. Alvásuk tehát szaggatott és zavart. és csodálatos szeme – kivéve a baglyokat – sötétben nem sokat ér. mint hajnalban. – Szép madár. és a felkelés perceit sem kell odázgatni. Messziről. de nem is hiányzott. A táj most már ismerős volt. hol ott sikolt fel valami. itt volt! – Csikasz. a kanalasok szürcsölik a vizet. nem is beszélve a repülő és mászkáló rovarokról. De így volt nemcsak a madarakkal. . Az ember ugyan megáll. ha akarja. ugye – verdesett a kurta farok –. Tüskevár dombja a nádasban. és ha kevés az egér. De most poshadt. elég messze voltak tőlük. Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú. amelyben élni vágyott.” így az óra otthon maradt. s az izomláz is mintha megnyugodott volna. a madarak fel sem rebbentek. és enni akarnak. látszott a nagy szilfa a rétség szélén. víz mehet bele… szóval: nincs rá szükség. Itt nem kell lesni. A madárság szertekóborolt. mert hol itt hallatszik kínos vergődés. hogy hányat mutat az óra? Amennyi van: annyi van. a récék bukdácsolnak. de Csikasz ártatlanul nézett ifjú barátjára. s a csérek rekedt vijjogással csapnak le. Csikasz. de el is aludt ebéd után azonnal. bár nem vetett számot azzal. Természetesen Tutajosnak volt órája. hogy a vízen. a nádasban a róka. melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó. és árnyékára nézett. s a trécselő madárság nem törődik velük. de sokkal kisebb volt. Nem látta. – Gyerünk. egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – gyomra is jelezte. ha ijesztgetsz – mérgelődött Gyula. és világosan érezte. Miért? – kérdezte Gyula önmagától. hogy mikor csengetnek. s elfogyott a cserebogár. Másodszor: nekiüti valaminek.

hogy az öreg nem vette észre megrettenését. – Neem… – rebegte Gyula. meg egy levelet is hoztam. húst. Nancsi küldött rétest. – Maga fogta meg! Ez az igazság.“Hogyhogy a hal nem veszi észre a madarat?” – kérdi Gyula magában. bukik. s egyébként is rövidlátó. mi lehet ez? Hohó. kissé kacskaringós betűkre. Tutajos. és remélte. s hálásan gondol az optikusra. ami a halnak nincs. ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. de jól röpül is. hogy lángol benne a kíváncsiság. de én emeltem ki. Megint előbb járt a nyelved. Matula bácsi. Gyula pedig nem akarta elárulni. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. “Azannya! – álmélkodott Tutajos. – Bütyköt nem mondtak. Matula bácsi? – Valahol a hátizsákban – és Matula egyáltalán nem mozdult. hogy a hal felfelé nem lát. ha a fejét nem fordítaná felfelé. és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle. mint ahogy az ember sem látna. A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll. Hazulról meg csókoltatják. mint az eszed! – Azt mondták. akkor már késő. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. kenyeret. Gyula nem veszi le szeméről a messzelátót. és eltűnt. aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat. hídnak kicsi. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni. mint a zuhanó kő. – Gondolom. és még nem tudja. – Hol van. hogy maga fogta meg a halat… – Hát nem is én fogtam. – Kárókatona. s azon egy mozdulatlan fekete madár. fejest ugrott a vízbe. jókora hallal a szájában. paprikát. Ehhez a fordításhoz azonban nyak szükséges. arról van szó… “ – Hát akkor gyere. Pokolbélű fajzat. az meg a másik igazság. de bántani nem szabad. nem akarták elhinni. A mamája beteg. itt is van. ami felülről jön. miegymást. levél – engedte le az öreg a hátizsákot –. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –. a másik pedig felreppent helyére. A hal tehát nem láthat felfelé. aki a lencsét csiszolta. récének nagy. de ezt már nem kérdezték. olyan erős gyomorsavba került. Úszik. kibelezve is mozog még). Mire észrevenné a veszedelmet. mint a vidra. De nem is látszhatott. valami Béla írta. hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel. már meg is átkozta magát. Kedves Gyula! – és Tutajos ránevetett az ismerős. most aztán esz a penész estig. nem sürgős. de amint kimondta. – Katona? – tért magához a fiú. Címeres ökör… udvarias ökör vagy. – Bütyök! – kiáltott Gyula. A madár elhelyezkedett. mint a hal. és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. – Nagyon ügyes madár. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna. – De akkor nagyon sürgős. mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. mert az egész országban már csak itt vannak. kormoránnak is mondják. hogy a levelet előkeresse. meg még egy-két helyen. . mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét.

hogy Bütyök Béla? – Nem. ha nagyobb a szeme. de lebuktak előle – mondta Gyula. Találkoztam Kengyellel. Kengyellel s a levélnek minden betűjével. Pondoray Béla. mert orron ütlek. Aztán néha rajtaveszít. és várjál. és fényes kis szemük bizalmasan csillogott. megvagytok még? Ez a kérdés a három kis szárcsának szólt. és ha elmondja Bütyöknek a harcsát… – Milyen nehéz volt a hal. Bütyök. hátul a feladó helyén írva: “Gyere. hogy nagyobb halra is levág. de én kiszállok. sürgős? – Nem… nem olyan nagyon… persze… – Hát akkor menjünk. – Aztán mi lesz? – Semmi. Menjünk. jövő héten megesküszünk ezzel a hölggyel” – hát mit szóljak. hogy ki van zárva. majd megadom. és már meg is bánta. Újra kezdte olvasni. Mához egy hétre érkezünk azzal a vonattal. – Egy nagy. Mamát a doktor beutalta fürdőre. olyan szép ember. ízt mondta: “Mit szólsz hozzá. nem kerül semmibe. Mindenkinek van ilyen neve az osztályban… – A magáé mi? – Tutajos… – vallotta be Gyula. Megdöglik? – A hal? . Most hátulról sütött a késő délutáni nap. sötét madár rájuk vágott. ne szagláld a hátizsákot. – Tutajos? Hát annak elég hitvány. mindennap három példát kell csinálni neki. Ölel hű barátod Bütyök U. – Barnakánya. a hölgy meg olyan szépen nevetett. és köszönöm a százast. L Találkoztam Dubovánszkyval. azt mondja. és nem haragszik Géza bácsira se. egyébként jól érzi magát” – aláírás: István bácsi. mert zsebében volt Bütyök levele. olyan örömben vagyok. hát mit szólsz hozzá? Mama mos és vasal most már magunknak. Eredj előre. hogy számtantanár.Tudatlak. és a mama is. István bácsi kezét csókolom. mert jöttek szépen sorban. hogy összeszedje magát. Aztán képzeld! Száz forint jött nekem. de – komolyodott el az öreg – majd teszünk róla. Képzeld… Gyulának egyszerre tele lett a szíve Bütyökkel. de mi csak Bütyöknek hívjuk. Csikasz. – Bütyök jön. néha még kilós halat is kiemel. mint apám volt. Gondolatban már építette a találkozást az állomáson. Matula bácsi? – Nancsi mérte meg. Szüleid csókolnak és Piri mama és én is. és Gyula az egész tájat másnak látta. majdnem tizenhat… na. mire az öreg Dub megjön. – Hogyan? – Úgy. aztán a hal lehúzza a víz alá. Bütyök. hol a fejem. és meg is sült. Itt csavarog minden délután. hogy mért nem szólt eddig. mert az öreg szemében valami kaján nevetés bujkált. megint azzal a szép lánnyal volt. mint amekkorát ki tud emelni. Tutajos barátod megették a szúnyogok. – Barnakánya. Mama továbbmegy a fürdőre a lábaival. Nagy betyár. hogy azt sem tudom. mint a szája. Csikasz. még össze is szidta. A farka olyan villás volt? – Az. – Az a Béla? Szóval az a neve. Szombaton. – Na. amivel Te is mentél. de inkább a halakat abajgatja. mindig láb alatt vagy. Matula bácsi.

ugrott egyet. és visszafelé kezdett forogni. de elfelejtette. s a csónak most már elindult. A halászok fogtak egy húszkilós pontyot. ha belevágta a karmát. mint amilyen közelinek látszott. – Most már menjetek aludni. pedig az öreg már a gyalogúton ballagott a kunyhó felé. és kihozom a horgot. . hol a másikba. Gyula pirult. – Mindjárt. Otthun van. Matula pedig ellökte a csónakot. és lőttem egy barnakányát…” Matula azonban nem foglalkozott tovább a puskával. szerencsére ebben az időben semmiféle villám nem állt rendelkezésére a könnyelmű ifjúnak. hogy akkor a harcsa húzta a zsinórt. Gyula leült a hátsó deszkára. Matula bácsi! Tutajosunk utánozta az öreget. A lapjával húz. A kánya. de a haladása olyan volt. mert. hallja. váratlanul a nádas mellől felszárnyalva. Matula bácsi. – Piity – piity – szóltak közbe a kis szárcsák. – Nem ringlispíl ez. Matula bácsi? – Dehogy nincs. az élivel meg kormányoz. mint egy jókedvű csikó. Adja ide a lapátot. fordítsa élire az evezőt. olyan görcsösen markolja. beolajozva. nehezen tudja kihúzni. és az tartotta egyenesben a csónakot. – Hát akkor én most beviszem a hátizsákot. hiszen akkor is ő evezett. mert ott a helye. mert ez csak kanalazás. a csónak eleje kissé felemelkedett. Megállt a csónak mellett. és a csónak tétovázása a két part között mintha enyhült volna. nem értem… – Azt látom. Megfullad. aztán a hátába bele volt már nőve egy pár láb. Matula nézte.– Fenét. de meg kell tanulnia rendesen evezni. hogyan indul. és egy kis tanakodás után azt mondta: – Úszni tud? – Tudok. mert milyen szép lenne azt mondani Bütyöknek: “… aztán fogtam egy tizenhat kilós harcsát. hiszen ő is benne ült a csónakban. Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt. – A mennykő csapjon ebbe a ladikba! – átkozódott Tutajos. mert elszédülsz. ha sokáig nézed… Gyula még a hátán érezte Matula bíráló szemét. – Kvááák – recsegett egy gém. Csikasz. ha szabad az öreg csónakra ilyen hasonlatot alkalmazni. – A hátsó deszkára üljön. csüdig. Talán a kányát akarná meglőni? – Jó lenne… – reménykedett Gyula. maga meg evezzen le a csonka fűzfáig. Gyula izzadt. de olyan lassan mászott. és Tutajosunk – lesz ami lesz! – erélyes mozdulattal belevágott a vízbe. a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett. – És a többi? – Lemállott róla a vízben. és Gyula ijedtében majd kiejtette kezéből a lapátot. csak nem hordom mindig. Tutajosunk egy kis lámpalázzal vette kezébe a lapátot. Az a bizonyos csonka fűz pedig éppen olyan messze volt. – Én két evezővel szoktam… – Kettővel? Iszen eggyel sem bír… Gyula nem értette a dolgot. – Nem is olyan rossz – lelkesítette az öreg a partról –. – Iigen… adja ide. és kösse ki a csónakot. aztán. – Nem értem – dühöngött Tutajos –. mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg. amikor a harcsát fogták. Gyere. Ide nézzen: először lapjával. mintha hol az egyik partba lett volna szerelmes. keményen markolta a lapátnyelet. ha meghúzta. – Puskája nincs. mint egy álmos poloska. mindjárt lemegy a nap – mondta Matula. Majd megnézem.

Matula bácsi. Az evezés ettől kezdve mintha jobban ment volna. ámbár azok is inkább a kiadósabb falatokat fogdosták. és beletette a haltartó hálóba. mint egy palacsinta! – aztán kiszákolta a halat. A folyó árnyékban úszott. A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét. hogy megnézze a bőregerek vadászatát. – Csak horgásszon. Olyan szép kapásom volt. addig én megfogom. a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. de a megmarad t rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz. A halat úgy fogta meg. és az egyik denevér (Matula bőregérnek mondja) úgy elkapta. mert megesznek. A madarak egyenként hallgattak el. Talán róka ijesztette meg. mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. mert gyalog hamarosan Matula mellett volt.– Fene a pipaszár lábadba! – mérgelődött Tutajos. és visszafelé úgy érezte: ő mégiscsak szárazföldi lény. és megállt. – Hogy a nyavalya jöjjön rátok! – átkozódott Tutajosunk. a kopoltyúnál. hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak. azután Matula jut eszébe. Csikasz! A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat. ami a fiú feje felett csapongott. de ennek nem sok foganatja volt. így hátrafelé köpött. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén. – Gyere. csak megérteni bajos. öreg a háznál” – jelezve. meg is ijedt. és bekenem magam. Aztán át akarta adni a horognyelet. Vagy megfordítva. A szúnyogok azonban most kezdtek rajzani. Majd elmúlik. de erre jó ez a gumicsizma. A gém emésztése teljesen rendben volt. Egyszerű nyelv a fácánnyelv. csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. de elsiettem. – Bemegyek. ha elmegy fáért. Valahányszor Gyula a csizmákra néz. – De mekkora – ámuldozott Gyula a nagy keszegre –. Ezek aztán tudnak repülni! – bólintott elismerően Gyula. Mivel azonban a kunyhó környéke is füstölt a szúnyogtól. Ekkor már mélyen a nádasra ült a nap. és az is volt. és Gyula rövidesen tarthatatlannak ítélte a helyzetet. – Okosan. fáj a tenyerem. hogy kell. Az előbb valami szarvasbogár zúgott át a réten. hogy így kényelmesebb. de a fecskeszárnyú sólyom már kiválasztotta az egyiket. Mit kezdhetett a nyavalya kétszázmilliárd szúnyoggal? És mit kezdhetett az a két kis denevér. amit lehet. Egy kabasólyom jelent meg a tisztás felett. ami azonban gyilkos veszedelemmé fajult egy pillanat alatt. vagy ahogy ő mondja: “Jó a. alighanem dévér… Az: dévérkeszeg. alaposan bekente magát. mire a gém újból recsegett valamit. Aztán nem bánom. most! Megvan! Szakot! De milyen könnyen jön. holnap majd gyakorolom. talán valami testes héja vadászott azon a tájon. – Miért nem mégy előre? Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával. de mindig gondol arra. és felszólította Csikaszt. – Jó. A denevérek csapongva menekültek. és mondanivalóját hatméteres köpéssel toldotta meg. Ezek a mozdulatok most már megszokottak voltak. hogy Matulára hallgatni kell. és piros arcába bele lehetett nézni. ahogy kellett. Kikötötte a csónakot. és a gémek hazafelé szárnyaltak. aki csak intett. de azért a csonka fűzfát örömmel üdvözölte. Gyula ezt a munkamegosztást természetesnek találta. hanem üljön le. hogy ne mozogjon. először István bácsi. Tutajosunk nagy derültségére. aztán háta mögé állt a fiúnak. – Most már tudom. és nem is tudja Gyula célját. hogy jöjjön fáért. és simán csúsztatta a hálóba. Elővette a baltát. ha akar. Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat. és mire a fiú felfoghatta volna ennek a . A magas fű alja már harmatos. Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért. Na. szinte koppant. Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben. Azt mondja: kakatt… kakatt… – s ebben minden benne van.

– Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –. csak a tüzet nézte. többet ér. s amíg ezt hazahúzta. mert felemelkedett. nem csípik már? – Nem – lehelte a fiú. és egy kicsit megfulladok. akár a vidra. Jó vastag ágat baltázott le. – Aztán ne úgy fogja azt a halat. ahol valóban nem volt füst. a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét. hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak. csak a szemem esik ki. és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. és ment a bográcsért. és a dicséret a szívét simogatta meg. Gyula odaült az öreg mellé. – Ez kell nekik! – mondta az öreg. mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját. Gyula tépett füvet. mert a füsttől alig volt lélegzete. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet. összekeveredett a kora esti köddel. s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek. Gyula – pislogott Matula elismerően –. a denevér már a kaba karmaiban csüngött. – Látja. és megállt a kinézett fűzfa alatt. mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. evőeszközt – mindent. itt lent nincs füst. s a hamu születését. Egy-két marok fű is megteszi. és könnyei csorogtak –. kormospiros villanásokat. mint egy élettelen kis szürke rongydarab. Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait. – Szédületes! – álmélkodott Gyula. Matulához. vagy visszakerengtek a tűzhöz. mert még bennünket is felkap valami… jobban be kellett volna kenőzködni – vakarta meg térdét. a tankönyv mondataira és a szavakra. kutya. és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. vörös. s amikor rádobta a tűzre. ugye. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára. kenyeret. a kék. sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs. – Na. Csikasz? De gyerünk. és Gyula úgy érezte. – Most már csak pihengessen. – Segítse a halakat tisztogatni. – Jó kis tűz – bólintott –. ahogyan nézem. ahogy az öregtől látta. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást. amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát. Sót. és Matula árnyéka sem volt hangosabb. mint amikor a családfő hazaérkezik. mint a szúnyogolaj. és kiborította a hálóból a halakat. mert szerettem tenni. a nagy harcsához. s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula. Aztán szinte mindenről megfeledkezett. mint az öregember hangtalan mozgása. aztán. hamarosan eszünk. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. paprikát. a zsarátnokok összeomlását. és megkeserítette a környékbeli szúnyogság életét. egyszerre vastag.magasrendű vadászatnak tüneményes fordulatait. a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot. aztán rendesen kikészített mindent. – Láttad. de a világosság határán elhanyatlottak. ilyen voltam én is legényke koromban. Amit tudtam. sárgásfehér. Besötétedett. A tűz körül egyszerre otthon lett. A tűz világosságának udvara nem volt nagy. Az ég lassan kivirágzóit. – Ugye? – mosolygott Matula. tányérokat. feltört kezéhez – önmagához. amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. nem is nagyon bántották a szúnyogok. a fák feketén nyúltak a levegőbe. amelyeket nappal nem lehetett hallani. és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. de dobjon rá valami ződet. azt már nem kellett nekem parancsolni. két hét múlva úgy megy már az a csónak. Sötétedett a táj. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé. A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson. .

Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett. sem a világosság. és a száj mondhatott. mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. eltehetjük magunkat holnapra. de itt minden alkalommal úgy érezte. De aztán megszólalt egy kis bagoly. rövid idő múlva csak a széna zizegett néha. csak a kanál koccant néha a bádogtányéron. amit akart. mert ő lát is. bár az előbb elhatározta. a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint. A tűz pattant néha. az egérkék s a többi kis rágcsálók mind. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó. aztán elfulladt az is. melyek ugyan csípősnek bizonyultak. és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. de áldóan melegnek. mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. még a gondolatokat is. de közel nem ment hozzá. Matula bácsi? – Kis bagoly. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap. hogy: Kuvik. akkora kenyérrel. . ebben a melegben? – Megbüdösödik. Aztán Matula kellő zörgéssel. és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki. ahelyett. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva. És mivel Tutajos is “úgy vélte”. de minden este megkiabálja a tüzet. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban. hallja? Azt mondja. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos. Mert Matula is úgy nézte a tüzet. és elnyelt még két vastag szelet halhúst. Csend volt egyébként. de percek alatt elmosogatott. tehát szabad a vásár. mert neki nem adott semmit sem a tűz. ám talán nem szerette. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni. mint a fiú szemének tükre. hogy vadászna. – Úgy vélem. hogy nem szereti… na. hogy sötétben nem lehet látni. Adjak még? – Csak a húsából. és annak a balga hitnek a vámszedője. hogy gémnek is elmehetne. nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. Matula bácsi. hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért. ha van… – Van hát. s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében. Kiabál a szamár. legyen az kenyérhéj vagy akármi. és hall is. aztán almát. Matula letakarta a kondért.amely ellobban. s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz. a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett. Lehet. csak tengernek maradtak. t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. – Mi az. és kint. merthogy farka alig van. tartsa a tányérját. hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. megfogható talajjá. persze. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt. Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén. mert olyan vékony a nyaka. mint a tűz. és Csikasz tuszkolt tapintatosan. de azt nem bánja. Gyula szótlanul törölgetett. és az ágyra gondolt. mert ő is tisztelte a világosság hatalmát. Megleste az embert és tüzet. mint Gyula. Ezt hiszik a pockok. mert a tűz megemésztett mindent. és ebből él. amit otthon két nap alatt sem evett meg. mozdulatlan. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába. A bagoly a sötétség madara. később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt. mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe. mondja is a nevét. hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. csak egyék. az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. aki megkérdezze.

a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –. Később már erre sem volt szükség. Nem tudta levenni róla szemét. és látatlanban is tovább utálta a holdat. ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni. és vonított is. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott. és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe. ezért a kunyhó mögött foglalta el magát. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat. vagy ugatott. és aligha törődött vele. valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. ami több volt. – Csikasz. ha Matula nem aludt a nádi tanyán. ezért hátrament a kunyhó mögé. megfelelő szünetekkel. amit a kis kutya nappal is utált. mint a félelem. mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető. figyelmeztető kiáltásai. de ez már Csikaszt nem is érdekelte. a berek mélyén egy bagoly szólt. Ezután. hogy ez más. de ha ott volt. hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz. mert az ezüstös . úgy érezte. ahonnét nem kellett ránéznie. Mert ha a kutya nem ment árnyékba. nem szerette ezt a hangoskodást. amíg olyan magasra emelkedik. de ha már magasan volt. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más. és gondosan megette a tartalékot. Különös fénye nem a megszokott világosság volt. és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott. Csikasz nem szerette a holdat. sürgősen árnyékba vonult. melyek átestek az éberség rostáján. Tutajos a kígyókra gondolt. És tovább ugatott. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. De – órák hosszat. és megvárta. Tutajos arra sem ébredne fel. mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami. De most még alacsonyan volt. ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. fülelődött. Aztán lefeküdt. a büntetést azonban nem feledte el. A kis kutya ilyenkor vagy vonított. mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. ha félsz tőle. és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó. Csikasz tehát nyugodtan alhatott. és nincs is az az ágyúdörgés. de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. mert ha a telihold idegesítette. Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára. A hold lassan mászott felfelé. amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján. mint fenyegetés. de a füstjét látni már nem lehetett. Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. kikerült Csikasz látóköréből. ami a fáradt. de igen jóllakott. s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. hozzád vágok valamit… Hát ne nézd. De Csikasz nem tudta megmagyarázni. Nem is volt semmi baj. mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket. négybe váglak! Nem lehet tudni. hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. azután pedig nyakára került a lánc. elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé. amit a kutya végképpen nem szeretett. – Ha egy szusszanást hallok. Ez volt az a hang. hogy a testes bolygó szinte megharapja. vagy ugatott is. és pár perc múlva újra kezdte. – Elhallgass Csikasz. – Gyere ide! Ez volt az a hang. Először is kapott egy hatalmas pofont.A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit. De nem is nézte senki. ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort. és becsukta a szemét. Ezek mind megszokott hangok voltak.

Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló. hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. vállával. és most már ő is valóban alszik. nehezen mozog. de a legszorosabb barátság sem mondhatná. melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. A folyó ködöt álmodik. s ez a füst megül a tisztáson. mert jobban lehet őket látni. de nem jó. összekotorja a parazsat. kesernyés. amitől a szúnyogok azonnal távoznak. befejezéséül az éjszakának. Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula. mert árnyék kíséri őket. lábával. tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. A vastag ágak nem lobbannak lángra. A holdat egy-két kis felhő kíséri. a tűz mellett foglalt helyet. ezért Csikasz a kunyhó előtt. aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –. és nem volt elég sötét. Úgy látom. hogy majdnem felébred. – Mintha mozsárban törtek volna össze. a szürkület. de füst születik a parázs felett is. a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan. és óvatosabbak a békés kintalvók. nem gondol semmire. hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –. vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba. így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül. Nem volt elég világos. mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől. hol van. elölrül kezdődik az egész. A hold ekkor már a nyugati égen ballag. amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. Matulát például nem engedik. Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik. amit az éji vándortól kaptak. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. hogy mi a “kár” tulajdonképpen. nem is álmodik. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet. de mást az sem mondhatott volna. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók. mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. hátával. s a nappali élet nehéz. mert olyan mozdulatlan a levegő. A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd. hogy mi van kezével. és egyáltalán nem gondol arra. De hűsül lent is a levegő. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán. de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája. tiszta illata. ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. hogy sóhajnak is beillik. Gyula azonban felébredt rá. de kiégeti a vérből a salakot. és pipára gyújt. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből. Ha most elhagyja magát. Lehunyta tehát szemét. és vastag ágakat tesz rá. Vastag füst szárnyal a kunyhóban. . merőlegesen szállna le a földre.derengés csak szép. sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál. nem értette hirtelen. De öntudatáig még ez sem ér el. amíg óvatosan felkel. sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. Amikor aztán újra kinyitotta szemét. Nem. de azt nem lehetett tudni. – Sssszszhh… jó reggelt. és elhelyezkedett végre a valóságban. hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan. amíg gondolatai nyikorogva elindultak. bomló párolgását elnyomja a növények édes. a nádas hideg párát lehel. de füstöt sóhajtanak. Valljuk meg. mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom. Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben. s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem. hogy első pillanatban azt sem tudta. és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. Gyula nem gondol most a testére. de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik.

anyám összecsapná a kezét. valami jót. Matula tudta. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék. – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan.Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe. Pláne így hajnalban. ámbár én nem arra gondoltam. tízpercben az udvaron. Mire megfordul. pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni. szúrva és vágva. és leült. s olyasmire gondolt. aztán azt mondta. hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár. de egyébként is fel volt törve. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –. – Hát nem törné össze a mázsát. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt. – Hüüü. a megszokott baráti körben.” Ez olyan tetszetős gondolat volt. hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. Ez alkalommal be kell vallanunk. hát nehéz lesz. fehér hólyag helyezkedett el. karcolva. hogy Matula már megjött a horgászatból. persze – aztán nem is szólt már az ügyről. akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát. s még az ujjait sem merte kinyújtani. Matula bácsi. apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát. Nehéz lesz. Gyula meghökkent. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt. azanyátok! – lódult meg Gyula. a folyó felől hűvös szellő érkezett. nyurga alakján. . Igen. Piri mama rohamot kapna. hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút. ha nem megy a vízbe. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál. annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. – Rakjak tüzet? – Dehogy. de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. hogy szúnyogok is vannak a világon. tudta. “… kérlek szépen. és Matula amit tudott. – Nehéz lesz. vagy Nancsi néni küldött valamit. és elfelejtette fájdalmait. – Persze – mondta az öreg –. a csónakról fejest. hogy szúnyogok is vannak a világon. úgy érzi magát. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak. és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig. Gyula hóna alá csapta a törülközőt. bíbictojás rántottát tálal. De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit. hogy fel tudná dönteni a világot. az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe. és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról. – Most eszünk valamit. hogy megállt kiélvezni. Gyulának volt egy olyan gondolata is. amilyent még nem evett. de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. A tenyerében két lapos. otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt. Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain. és elindult a folyó felé. ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. Hideget eszünk. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula. azt jól tudta. készen leszek a reggelivel. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –. – Kár. hajnalban leszaladtam a folyóra. Sietni nem kell. Egészen langyos ilyenkor a víz. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette.

megkocsonyásodik reggelre. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –. mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette. hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. – Blutty! – mondta a folyó. mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte.Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat. ivott és észre sem vette. úszott kicsit lefelé. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –. már csak félszemmel nézett a távozók után. kicsit körülnézünk. A túlsó part olyan volt. aztán felmászott a csónakba. – A messzilátót akassza a nyakába. hanem hosszú rudat emelt fel. kicsit felfelé. Múltkor négyfelé. Matula nem nyúlt az evezőhöz. utána ismét a bográcsba pislogott. Gyula evett. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját. óvatosan leszárította magát. – Na. mint az innenső. de valamit tennie kell. Hazáig rohant tehát. s Gyula úgy érezte. és ha nem is fejessel. megmondta az öreg. de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. de kevésbe járt. És ha már bent volt. De a víz igazán meleg volt. ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa. inkább ismerősöket keresett köztük. hogy nem szabad elcsavarogni. s úgy érezte. – Szabad még? – Azér’ van. abból nézdelődhetünk. de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. – Csak igya meg. milyen volt? – érdeklődött Matula. – Van még. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. Bemegyünk a nádba. hogy ez olyan titok. Matula a tarisznyába csomagolt. Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. kibújt egyetlen ruhadarabjából. – Mit eszünk. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. Amit a bográcsban hagytunk. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt. hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák. a nagy víz mellett van egy kis gunyhó. a szúnyogolajat meg zsebre. törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. de a fiúét vízzel keverte. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát. A kutyát nem kötöm meg. . ha nem is házat dönteni. s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni. hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. – Itt maradsz. Matula bácsi? – Kocsonyát. és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. jelezve. A nádasban keskeny ér húzódott befelé. s a fűzfához csónak volt kikötve. és a kocsonya felett elhelyezkedett. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is. most már talán tudja. amíg a folyadék leérkezett. – Ez való a tetejibe.

hogy egy leskunyhó. mint a töknek. hogy nincs szava arra. hogy a csónak néha sárban csúszott. megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból. Matula bácsi… – lehelte Tutajos. hol vannak. s amikor kileskelődött egy pillanatra. és egy helyen gyönyörű. Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt. látszólag gondtalan élete. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. de nem repültek fel. és csak a kezével mutatta. – Innét már vigyázva kell menni. de szeme szokta már a homályt. máris figyelnek… Gyula azt sem tudta. és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. bár a gém nem őrzött senkit. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém. mégis gyorsan haladtak. Matula bácsi… – Nem hát. – Talán nem vettek észre. Gyula nem tudott válaszolni. mert a kunyhó magasabban volt a víznél. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is. mereven. Cölöpön van az egész. Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. Még a likakat megtisztogatom. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése. és kicsi a víz is. A zajongás azonban elhallgatott. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. A fiú megdermedt. Gyula szót fogadott. – Jó lesz. de közben érezte. és pár . Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé. az áldóját. aztán a nád mindjárt elfoglalja. de a levele olyan. így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. hogy a nádi út valóban nem sétatér. elakadt a lélegzete. Matula elővette bicskáját. hogy kik vagy mik figyelnek. Szűk a hely. és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe. és nem parádézott senkinek. És milyen közel! – Jaj. ami az övé. A csónak mellett mintha út látszott volna. Csak csendesen. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula. néhol térdig süppedve. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. húsos levelű virágok voltak a vízen. mert a nád benőtte. És Gyula már előre elhitte. de ne álljon meg sehol. Rideg sárga szeme a vízen volt. hamarosan kiszállunk. bujkálva. aztán vigyázva bújjon ide előre. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot. hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált. Árnyékban volt még minden. és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni. Gyula alaposan bekente magát. hogy erre jártam. Deszka az alja. de nem lehet látni. mint a katona a díszőrségen. ne mozogjon. Meg a szára is. és azt sem. de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. Néhol bokáig. – Azt hiszed. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak. akik tündérrózsának mondják. amiről kiderült. Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. – Van már két hete. egész. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. mert ez nem sétatér. ha bekeni magát. hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. – Mindig a nyomomban. s a víz olyan sekély. – Ne csörtessen.– Ezzel jobban megy. amit lát. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre. megállapítva. – Ez nem vizes.

az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában. Nem éri meg. ez olyan természetes. – Hát embert nem eszik. mégis suttogó nádas. Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. amire kár a szó. az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. Az egyik kicsi még ásított is. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. fogja meg. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás. – Matula bácsi. mert a tarisznyát rendezte. – Kánya. – Lehet. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. Eddig már összeszedte őket az öreg. – Jajjaj… szsz. és kellene két hét.perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe. a hangok ezerféle színe. ezüstös csillanását. hogy ezt a látványt sem lefényképezni. – Ha tudja. de olyan tüneményes gyorsasággal. De Gyula nem is várt választ. egy rétihéja puha szárnyalása. Aztán két nyelés. mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. de csak a vizet súrolta. Három-négy fia van annak is. – Igaz. – Vigyázzon! Azért anya. aztán éhen döglenek. hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. és a gém újra megmerevedett. Annak meg az a dolga. aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. Aztán ha meg is lőné. amint ültek az anyai páholyban. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban. s olyan érzése volt. nagy a nádas. szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat. igaz. de hát mégis. alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. de még elmondani sem lehetne. búbos vöcsök. felkapaszkodnak az anyjukra. Talán ki is hozom. hiszen a vízen mozgó ezernyi madár. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról. hegy Gyula már csak a halat látta. Matula bácsi. hátha nem vigyázott volna az anyjuk. a mozdulatlan. hogy Gyula bekapta maszatos ujjait. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. csérek rekedt kiáltása. – Halat fogott a szürke – szólt hátra. amivel a halat egyenesbe irányította. Alighanem szárcsát. Nem árt nekik egy kis oskolázás. amely látszólag nem törődött a szürkékkel. egy-egy madár felbukkanása. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. ki kellene érte mászni. amíg ide bátorkodnának. – Vöcsök. ne nevessen. csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát. Ha a gyerekek elfáradtak. a napfelkelte ragyogása. összegázolni a gunyhó elejit. amíg elhallgatnak… . a vadrécék sziszegő szárnyalása. mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna. és hogy a gém halat fog. A fiú ijedten nézett az öregre. szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. de ha a halak beszélni tudnának. aztán – talán – meg is lőjük a kányát. ahol az előbb még nem volt semmi. – Az a vöcsök mégis ártatlan. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal. mintha semmi nem érdekelné a világon. Gyula úgy érezte. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan. de Matula nem válaszolt. s ez olyan kedvesen derűs volt. hol fogta. sem lefesteni. – Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja. mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől. mert addigra a család eltűnt a víz alatt.

De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt. az se sokat értett hozzá. csupa nyak madár olyan esetlen volt. amit várni lehetett. azt átrázza a fia szájába. de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. Biztos. így volt. mert látni lehetett. És a bíróság most nem három napra csukja be. de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás. A két csőr összeölelkezett. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron. Mert soha nem az történt. – Tudja – tömte a pipát –. Az anyamadár hirtelen odafordult. a testvéreket. jobb. hogy a hitványát szedték össze. Mikor én gyerek voltam. Matula megrántotta a vállát. mint egy karó. vartyogott valamit. mink meg nem szólhattunk. ez a szerep az élet komoly valósága volt. és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust. mire a kölyök kitátotta a száját. itt nem uralkodott senki. Persze kánya is. de lehet. s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta. talán azt mondja: – Ki engedte meg. a mozgás s a természet milliószínű egységében. Mindenki magának élt és magáért. összeszedtek mindent. és meg se látszott. éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező. meg sas is. a többiek is. amit azok megfogtak. nemcsak az önkéntelen szerep szerint. Itt nem voltak fakardok. az összevissza kószálókat meg mink. a táj. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is. hogy rágyújtson. hanem valóságban és végérvényesen. aki megunta a fészket. Aztán elindult a másik szürkegém felé. hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok. százszor ennyi volt itt a madár. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni. És most csak állt. mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. – És engedte? – Nem törődött vele. a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –. a gyengédségnek semmi nyoma. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé. bizony. Az inspektor Pesten lakott. mégis összetartozott az egész. de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. majd meglátjuk. . amilyen csak egy gémfióka lehet. olyan tanácstalan. Az idevalók hiába jajgattak. mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. imbolyogva és panaszosán krákogva. és soha nem lehetett tudni. – Huh. és felfedező útra indult. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. Matula pedig megfontoltan nekikészülődött. melyik szereplő lép fel a színpadra. Gyula ezen is elgondolkozott. vagy mikor ölik meg. eredeti. mikor tűnik el. Szemében a felismerésnek. amint az öreg nyakában feljön valami gombóc. amely tüneményes mozinak bizonyult. művilágítás és papírkorona. mikor lesz belőle főszereplő. akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze. s ha olvasni lehetett volna benne. és Gyula majdnem hangosan nevetett. talán nem is tudta. de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása. aki törvényt vét. Akkor még a hercegé volt a berek. – Éheees… A másik gém merev volt. A kényes madarak nem is jöttek vissza. amint rend lett a berekben. aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –. az idő. még a kócsagokat is.Gyula ezen nagyon elgondolkodott. ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. hogy ezerszer. színes felvételekkel. mert ez a csupa láb. És ez a szerep nem volt játék. a tojástól az elmúlásig. olyan végtelenül csipás kamasz.

elment. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett. a gömbök eltűntek. mert alig emelte ki anyja a csőrét. fecskeszárnyú madárral. az üldöző pedig lefékezve. A sólyom csak a levegőben parancsol. s Matula az égre nézett. – Idő készül. Aztán csattant a víz. – Ezek? Olyan mellhúsuk van. könnyed ívben lendült újra magasba. Csendesen húzódjunk kifelé. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul. – Kezdheti elölről – mondta Matula. de aztán megnyugodott. utána valami sziszegéssel. – A gém meg sem ijedt. – Nem érzi. a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre. Hiszen látta. a víz megnyugodott. s amerre ment. pettyes. A nádasból is újabb követelődzés recsegett. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett. A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat. amelyik a földön vagy vízen van. s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. ahol a kis récék eltűntek. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért. de az öreg rá sem hederített. aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt. mint a vas… de azért enni is finomak. és egy kanalas gém szürcsölte a vizet. – Azt nem lehet tudni. amikor leesett. és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú. aztán felkapta a fejét. de ilyenkor inkább az nem ijed meg. nyomukban egy szürkéssárga. a földön agyonütné magát. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. s aligha lát már újat. – Azt hittem. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult. ha a kis gémnek jó. Matula kiverte a pipáját. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre. – Máskor is kijövünk? – Persze. és csend lett általában. mert egyszer csak felbukkant két kis fej. – Meg is veri. mert olyan hang hallatszott a levegőből. mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. és megtörülte verejtékes homlokát. akkor jó. – Kerecsensólyom. Röpülni azok is tudnak. de ő is a nád árnyékában. s mintha a madarak mozgása is lustult volna. csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul. ha meglepi őket. mintha gőz sistergett volna. milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. de a továbbiakat már látni nem lehetett. ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –. és leste a halat. aztán leszáll rá. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. – Elmehetsz. agyonütötték magukat. . azokból már nem eszel. ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula. és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. ahova a kunyhóból látni nem lehetett. A sólyom ekkor már messze járt. mit csináljanak? Aztán. nem érzi? – Nem érzek semmit.– Hát tányérjuk nincs. csillogó tollú apróságok. vágja. De a levegőben agyonrúgja. Rövid idő múlva már újra kint állt az anya. de ilyenkor elhúzódik minden. A csónak körül is forrón szikrázott a víz. A sólyom a víz felett körözött. ha muszáj. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát. de ilyenkor már csak akkor mozognak. már újra krákogott. amelyikre szemet vetett.

– megzendült a végtelen nádas. mintha fejbe verték volna. mink is tudjuk. szuszogtak a forró. pedig Matula tolta a csónakot. Gyuláról folyt a veríték. de csak most tudom. jobban körülnézünk. Gyula úgy érezte. mint két kis lehallgatókagyló. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott. csak jég ne legyen. hogy két-három órán belül itt az idő. mintha a föld hörögne. mintha mindenre valami száraz pára ült volna. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek. amelyek aztán elhaltak. mintha a kunyhó környéke. de nem lesz hosszú. Matula bácsi. mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. feltört marka is jobban fájt. mert nem lenne igazság. nagy csihi-puhi készül. de vissza-visszafordult. halkan vinnyogva. mint ami tegnap ilyenkor volt. – Jól van. A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek. olyan messze.– Na. S Csikasz azonnal az élre állt. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna. még most se érzi? – De érzem. gyertek. – Ez így van ilyenkor. legokosabb ledőlni. egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél. Eredj előre. repülőgép. de ilyenkor nem szólok neki. hát ez azt jelenti. hogy ez mit jelent. s az egész táj más lett volna. hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. Ballagtak az ájult melegben. pedig amúgy nem fél semmitől. – Na. Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait. a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott. de két füle felállt délnyugatnak fordítva. Mintha valami ülne a mellemen… izzadok. és – egészen halkan. Ami ilyen hirtelen jön. no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –. . – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –. és újra figyelőre feszült minden. párás levegőben. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni. ámbár aludni sem tud az ember. és ez a meleg más meleg. Majd ha kiérünk. mint máskor. Hallja? – Hallok valamit. és akármiben lefogadok. a zab még lábon áll. – Nagy idő készül – mondta Matula –. hogy Csikasz már a parton vár bennünket. de eddig azt hittem. mégis félelmetesen. Csikasz mereven ült. mert a bőrömből bújok ki. mint gondoltam. – Gyertek már. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna. és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. a füvek meg se rezzentek. – Nézze a kutyát. Nagyon fél a dörgéstől. Az öreg inge a hátara volt tapadva. és amikor felmásztak a töltésre. – Együnk? – kérdezte Matula. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra. Ahogy nézem. hamarabb itt lesz. Csikasz azonnal Matula mellé állt. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –. hogy otthagyja a gunyhót. A kutya sokkal hamarabb megérzi. Úgy érzem. s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben. semmi étvágyam. nem tud megállni. előbb azonban egy-két vakkantással elmondta. és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is.

de nem gondolat. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene. Gyula azt még látta. hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját. a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése. meg ez a kutya is. – Kinézek – mondta Gyula. mint az ázott szalma vastag füstje. az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. és nem szóltak. Matula megtömte pipáját. – Elaludtam. a felhőhegyek már elrohantak felette. A szél most már ordított. és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok. de nem félt. A fiú is eldőlt a szénán. hogy az öreg parancsnok nézi. Csikasz odabújt Matula keze mellé. s az ég úgy elszürkült. mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből. nádszálak. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? . aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész. akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette. reszketett. mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. de nem is akartak messze látni. és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. Tutajosunk félig vakon. reszketve állt ebben az ítéletidőben. hogy valahol egy vastag ág törött le. csak azt látta volna. ijesztően szép volt. hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb. ami csak érzés. s az arcok egyre kisimultabbak. recsegő. Messze látni most nem lehetett. mert mindenféle törmelék repült a levegőben. a fák keservesen sóhajtottak. – Esik még – szuszogott Matula markába –. mint a takács vetélője. a táguló ürességet álmodta. És ez a szél nem hullámzott. Borzongott. aztán visszament a helyére. mert megérezte. – Én is – mondta Matula –. Néztek. és észre sem vette. s egy nagy reccsenés azt mondta. eltűnt már a nap. de nem fázott. és nem vett lélegzetet. a felszabadult lélegzés volt érezhető. mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. s abban a pillanatban lehunyta a szemét. Egész ágak. A nádas legmélyebb hangján zúgott már. amely mögött eltűnt a táj és az ég. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt). Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást. Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon. hogy még egy pillanat. az az állandó morajlás. hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti. és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra. egy rettenetes. a szél majdnem fellökte. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. az a szívszorongató. Egyenletesen rohant. de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából. de ilyenkor a legjobb az alvás. most már Matulához ment. mert idegeikben a látóhatár már szélesedett. de amit látott. de erősen igyekezett a kunyhóba. nagy rétségen. A délnyugati ég már fekete volt. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét. de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés. A fiú megbűvölve. amely előtt nincs akadály. mozgó fal a következő percben rádől a világra. mint a zuhatag vize. és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit. és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. s amikor már úgy érezte. A nádas egészen lefeküdt. levelek utaztak vad száguldással a levegőben. hogy az a rémséges. Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte. és szétrobban az egész világ. s azt mély szusszanásokkal helyeselte. Gyula erre ébredt fel. és megfordult.Az égerfák is susogni kezdtek. – Hát nézzen. de nem sokáig. s úgy lehetett érezni. gurgulázó hörgés.

és ha megdörren az ég. csak több nádat tegyen alája. így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. hogy be lehetne fonni. – Ilyenkor jár legjobban a hal. világosodik. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. Azt mondja a koma: “Hallod-e. otthagy kapát. kaszát. – És nem halt meg? – Mondom. hogy megmaradt. aztán nagyon csapkod a ménkű. leszakadt az idő. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat. – Most már megrakhatja a tüzet. meg némelyik fába. úgysem tudunk mást tenni. most megnyírhatnál. de nyárfa annál több. Estére jó idő lesz. az igaz. mint egy oroszlán. a keleti eget pedig átívelte egy széles. csillogó szivárvány. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit. mert alighogy lerakodtak. nyöszörgő nyavalygásnak. Ez a füst még gőzzel volt vegyes.” Kiültek aztán a pitvarba. mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat. hogy a förgeteg beszorította őket a házba. Villámvágta éger nincs az egész berekben. Nyugaton megszakadt az ég. a szivárvány a végét jelenti az esőnek. de az eső lankadt. A gunyhót is azért raktam ide. mintha egy kisebb vizsgán esett volna át. amikor odavágott. Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt. a tölgyet. csak kerülő úton közelített a cél felé. legjobb hasra feküdni. Szürke függönyét elvitte keletre. s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt. Nancsinak sok esze van. ahol elbújni nem lehet. tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával. csúcsosan. A vasat jobban szereti. A nyárfát nagyon szereti. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő. – Most rakja körül vastaggal. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. aztán megmaradtak mégis. Azóta borbélyhoz jár. amíg az idő kicsöpögi magát. csak vártam. . de aztán pattogni kezdett a fa. de amúgy nem lett semmi baja. s ha az leégett. és akkorát ordított. hogy rakja meg a tüzet. azonban úgy látom. szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –. aztán csak hazafelé. Évánál kezdeni? Már mondani is akartam. Ezt persze nem mondta meg. – Most nem tudunk tüzet rakni…. ámbár néha a ménkűt is kibírja. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt. száraz nádat meg talál itt bent is. s egyszerre véget vetettek a gőzös. Az eső ekkor már kimerültén párázott. Azt a kis ázást jobban elbírja az ember. kilobbantak a lángok. Egy hétig még dadogott egy kicsit. hogy van ilyen is. de a vízbe is odavág néha.– Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül. Fele fejivel már meg is volt. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót. hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit. Jancsi. de oda is csak szép időben… Hát így volt. mert a szoba sötét volt. és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. s egyik tankönyve jutott eszébe. meg olyan füstösforma volt. alig hallatszott ide a dörgése. Fa van. a sógor meg csak lefordult a székről. – Hogyan? – Úgy. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt. és a fiú ismét megállapította. mert a fa vizes. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. hogy a tojásra is gondolt. párátul. de legjobb az égerfa. és Gyulának olyan jó érzése volt. Gyula maga elé nézett. és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap. A szél most már teljesen elállt. de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. – Szóval éhes. a hajam meg már akkora. szakadozik az ég. de egészen megkékült. de mi a fenének Ádámnál.

A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű. aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. ezt még Gyula “megúszta”. ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez. Gyula. de a jó meleg megbékítette. a nadrágon át combjait erősen hűsítvén. amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –. és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben. amikor Kengyel azt mondta: “Látod. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal. milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött. és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott . ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást. hogy Matula egyáltalán nem aggódik. de ezt nem felejti el.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán. hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. mint egy felháborodott gyomor. máskor hol az eszed. mert nem aggodalmaskodó természetű. ott állt. Vetkőzzék le. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. hadd aggódjon. mint egy epeömlés. ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult. de mire kiért. kedvet kapott vakaródzni. mert máris a fogát veri össze. azt esetleg elfelejti. mert nem én veszem fel holnap. milyen a víz. de kibújt a nevezetes ruhadarabból. Tutajos. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg. A víz ronda volt. mint szemérmeskedve ugyan. “Te voltál. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján. Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. Matulát azzal “büntette” volna meg. de egymásra rakni sem. hanem azt meg kell hagyni. milyen? – nézett rá az öreg. hogy… – Minek mondtam volna. amikor elindult. és majdnem olyan sárga. amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na. mint a házat… szóval így. mintha ezalatt még egyszer meggondolná. és álljon ide a tűz mellé. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye. és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. mint Ádám. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. oly mértékben. A víz belefolyt a csizmákba. hogy aki ránézett. Ladó. s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás. tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől. aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében. de nem látta meg Matula kaján pillantását. milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte. hogy megvárakoztatja. ázott pacalnak érezte magát. ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán. és még mondott egyet-mást. milyen a víz. az ökör – gorombáskodott magával –. Jó. Matula bácsi. meglátja. hát megnézte.– Nem fogunk halat? – Nem bánom. amit mond –. – Mért nem mondta. előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. hol van olyan sokáig. – Huh… hühü – hajladozott a fiú. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni. milyen a víz. ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni. úgy reszket… persze. – Hanem – és hármat szívott a pipán. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni. Tutajos undorral nézte a vizet. nézze meg. – Megszárad így is… – Okosabb. A tüzet meg kell építeni. hogy ne legyen lélegzete. Ezek ugyanis azt mondták. De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá. most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni.

mintha arra vártak volna. sem egér. A fákról és bokrokról csepegett a víz. A kutyát itt hagyom. puha lélek. valami más. hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek. csak a tűzrakás felett kavarodott meg. amikor kibújnak alóla barna szántások. mint ami eddig volt. valami bátor nyíltság. s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt. ami ellökte magától a nyirkos párákat. s hosszú ideig nem válaszolt. most ezt természetesnek érezte. Matula is csak érezte. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula. Gergő bácsi. hogy a fiú valóban levetkőzött. és egy bagoly szidta a ködöt. és tejfehérsége eltűnt. A kések szisszenve vágták a paprikát. és leülepedjenek végleges helyükön. valami biztonságos erő. ameddig akar. és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. ez az idegen. és mélyet lélegzett. Aztán – intett. Azt már észre sem vették. ami lehetett játékos hal is. és fénye szétterült. alig ismert saját testére. s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében. mert valahol ott úszott a hold. gomolyogni lomhán és tanácstalanul.róla. Mire végeztek a vacsorával. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait. mint márciusban a hó. messze ne menjen. meglátni nem lehetett. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat. de lehetett vidra is. és szemében olyan természetes mérlegelés volt. Amint végignézett magán. aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha. de olyan vastagon. – Jobban szeretem. hogy Gyula nyelt egyet. hagymát. senki előtt nem szoktam levetkőzni. most szólította így először. mert hamar elbolondul benne az ember. Nagyon sötét nem volt. de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –. amit hozott. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –. és nem is tudta. aludjon. alaposan meg volt szabdalva. . és a lángoknak már fénye volt. a sásvágások. mert nem járt sem bogár. ha azt mondja. és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok. henteregni kezdett a köd. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is. mert a hamu alatt élő parázs volt még. amikor felvette a megszáradt ruhákat. A tűz sütött. de maradjon mindig a parton. hátha van valami parancs. karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. olyan illat kezdett terjengeni. vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –. A folyó csobbant néha. Aztán már alig szóltak. és ha járt volna is. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta. lehetett pézsmapatkány is. amelyek önmagukba hulltak vissza. mintha valami kinyilatkoztatást várna. egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. mire átverte magát a ködön. mint a folyó háta. És Gyula. kapkodó. szalonnát. és begyógyultak. Éjfél után egy kis szél mozdult. én addig felszeletelem a paprikát. leszállt a köd. mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is. hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. Ez a gyerek. mintha kenderkócból szőtték volna. ami lerázta az esőcseppeket. mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. amikor lefeküdtek –. A tűz udvart rakott a tisztáson. Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. melyet a nap. A bőr. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg. mintha egy csikót nézett volna a vásáron. Matula mereven nézte a tüzet. hogy este lett.

hogy ő mégiscsak tűz. és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. mintha el akart volna bújni. és törülgette arcát és kezét. mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas. hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. Ennyi volt az egész. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét. és Csikasz a farkát csóválja. aztán újra leszállt. és beleszaglálódott a levegőbe. se hangja. mivé leszünk – és lángra lobbant. a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. A tűz aztán kinyitotta szemét. de valamikor azért ilyenkor többet láttam. – Takarodj! – kiáltotta. de ez olyan mélyen volt. hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara. s a köd emelkedni kezdett. és másik oldalára fordult. ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak. majd örül neki” – gondolta. Felcsapott tehát diadalmasan. a ködöt hengergetni talán megunta – se színe. mintha azt mondta volna: lássuk. aki sohasem tudja eldönteni. hát mit kezdjen vele? –. A szél elállt. – Szervusz. Tutajosunk dühösen felült. A bokrok közé. Odakünt azonban világosodott. aztán ráállt a gyalogúira. Matula ágya üres. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. szinte ugrásra készen. A parázs belemart a fába. Csak a tűz kezdett magára találni. Gyula erre végleg felébredt. s a fában ette önmagát. és megerősödve úgy érezte. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk. Csendesen felöltözködött. aztán elhallgatott. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? . mert ő az erősebb. mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna. és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. Csikasz. Lerázta már füvekről. mint az ázott csirketoll. de talán nem is tudott volna válaszolni senki. mint a légy a pók hálójában. aki válaszolhatott volna. és kinyitotta szemét. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –. szoktatta a szemét a sötétséghez. arra mérget lehet venni. Gyula nézi a kutyát. mert immáron szétszórta a levegőben. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba. aztán megrázza magát. Nyújtózkodott egyet. A kutya csak a fülével nézett utána. hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé. Megállt egy kicsit. aztán lekotorta a hamut a parázsról. fákról az esőcseppeket. és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. “Ha felébred. akárhova. de megnyugtató valóságába. és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta. és szőre csupa víz – volt. mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben. mert nem volt senki. és ellapult egy kicsit. még majdnem éjszaka volt. a földbe. és elfeküdt valahol a berek mélyén. s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett.” Állt egy kicsit.Amikor Matula felkelt. és elnyelte a köd. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat. mire Csikasz kikullogott a kunyhóból. A köd ijedten kavargóit körülötte. kiment a kunyhó elé. hátára vette a hátizsákot. A tűz pattogva égett.

Gémek jöttek-mentek. időnként megszólalt egy fácánkakas. amint kibújtak a földből. – Törülközőt vigyen. mert amikor a fiú a csónak mellé ért. A nap már melegen sütött. és izgatottan figyelte a fiút. tisztára mosott és messzelátó.– Majd ha megszáradtál. és Gyula talán elaludt volna. holnaptalan nyár szétáradt szívében. a tűz ég. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez. aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra. s a himbálódzó csónakon törülgette magát. ez nem lehetséges. és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. amíg a békát elzavarta és megugatta. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –. Csikasz azonnal elmerült. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát. Gyula csak feküdt a széna. de ezután már nem ment a csónakba. berántotta Csikaszt a vízbe. visszajöhetsz – enyhült meg Gyula. aki átúszott a túlsó partra. hogy fel tudná dönteni a világot. s úgy érezte. és a derűs. ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. egy kakukk úgy kiabált. gyere fürdeni. egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással. holnap is nap lesz. s a levegőben olyan forgalom volt. Nem szeretem a vizet.és nádszagú magányban. héják és kányák imbolyogtak a nádas felett. hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban. Úgy érezte. hogy ami kívül van. s ez olyan szép gondolat volt. s kezdte már érezni. megrázta magát. amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott. szólt a málinkó. azt is a kezében. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –. meleg volt a csónakdeszka is. A párák elégtek. ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. jelezve. Csikasz. és más íze volt még a levegőnek is. Hau-hau – és topogott a csónak orrán. de alattomos szándékkal. – Gyere. de enni nem szeretem. miért mondta az a kutató. hogy ez már nevetésnek is beillett. hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. – Máskor odakint rázd le a vizet. . mert ez a reggel olyan volt. aki jött is már. de Gergő bácsit… nem. és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről. nem tudok utánad menni. hogy beszólította Csikaszt. hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. önkéntelenül mélyeket lélegzett. amire a kutya igazán nem számíthatott. s amikor prüszkölve kiúszott a partra. hogy az éjszaka nem történt semmi baja. de még fogta a csónakot –. A nap süt. egyetlen ruhadarabot hordozva. egy kis méretű törülközőt. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett. telt. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre. “Szóval megérkezik Bütyök. és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba. de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt. mert a folyó még nem tisztult egészen le. és megsimogatta. – Gyere. s az időnek semmi jelentősége nincs. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon. és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –. a folyó lomhán kúszik. ugyanilyen nap. s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. él. gyere – biztatta Tutajost. gyere már ki. repül. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk. aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától. az belül is szól. mint a köd.

Mekkora szája lehet. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta. zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt. hogy nem vágott be. és újra oda dobta. Hiába. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó. és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere. s csak akkor adott neki. de amikor feltűnt az öreg szikár alakja. – Látja. és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. – Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula. hiába! Múlott a délelőtt. Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. Teste forrón száraz volt már. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit. mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. Gyula nyársat faragott. s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen. Semmi. pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. nőtt a meleg. és ne húzhassa le a horogról. Matula egyébként is egészen megfiatalodott. amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. aztán egészen. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –. fogyott a csali. és hófehér ing övezte inas nyakát. de rajtam nem fog ki. mert ragyogóra volt “beretválva”. de a súly – a hal – lemaradt róla. hogy adjon valami tanácsot. és nemcsak a bőrét. alig helyezkedett el az úszó. húzás. mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát. lehúzta valami. Ravasz. Csikasz. meg-megállt. hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie. Alig érhetett le a horog. de az úszó mozgása olyan lagymatag volt. “Elsiettem – sziszegett Gyula –. s összefutott a nyál a szájában. mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. amíg az úszó eltűnt. s akkor nyugodta bevágott. a sorodra – intette a türelmetlen ebet. Két kis keszeget fogtam. A horog berepült a szokott helyre. Birizgálás. vén potyka lehet. de az égést nem érezte. a kukacot meg levette. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával. Szalonnát. de még levelet is írt. mint előbb.“Szalonnát sütök nyárson” – gondolta. mert Gyula valóságos szalonnát adott neki. Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –. Semmi! Akadt ugyan a horog. “Megint becsapott!” – gondolta. már kezdődött az az óvatos babrálás. aztán semmi. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra. hiába. – Edd. s horgát oda dobta. állandó kapás és semmi. Később mintha valami piszkálta volna a horgot. és most már egészen kicsi gilisztával csalizott. Gergő bácsi. de mérgemben visszadobtam őket. Nézze meg maga. de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot. – Várj. majdnem megfeledkezett a titokzatos halról. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált. és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. és egyre jobban megfeszültek idegei. de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget. . ahol az előbb volt. ahol a nagy hal felcsapott. hogy eltalálja a kellő pillanatot. kenyeret vágott. edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé. – Nincs! Mehetünk horgászni.

azon aztán van mit harapni. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –. ahol először voltak. mindjár’ kihozom. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. A rák a húst szereti. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet. amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. de ez is megteszi. Matula tett-vett egy darabig. meg a vércsék is. mint egy mély tányér. egy újabb. csak a zsákja volt egészen sekély. megyek odébb. mint egy ritka lepkeháló. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát. Legjobb a két-három napos máj. ha büdös.” Kedvetlenül ment arra a helyre. de később úgy gondolta. – Jól van – szedelőzködött Gyula –. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak. csak lepakolók. De azt már igazán restellte megkérdezni. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet. kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra. hogy inkább ponty lett volna. ha szükség lesz rá. ahol a vastag madzag belelógott. “Tutajos – mondta magában –. amikor eszébe jutott a levél is. de Gyula úgy gondolta. hogy a mi rákunk nem nagyobb. ami a háló fenekén éktelenkedett. és még csak el sem kérem a levelet. de ott sem igen mozgott a hal. alig mélyebb. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. Vegye elő a messzilátót. s ahol találkoztak. hogy mi az a “rácsa”. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja. Hoztam kosarat is. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset. Persze jobb. sőt szakjával a parton is kotorászott. És Matula éppen eltűnt a bokrok között. mint a felhő. meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. mert szétmászkálnának. Azt mondják. legfeljebb azt a szétvagdosott békát. – Most aztán pipálhatunk pár percig. Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. – Pedig az még csak a finom étel. kell egy kis idő nekik. vastag drótkávával. – Ez a béka a csali? – Az. Gyula örült a halnak. evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos. kár. amíg a víz széthordja a vér szagot. – István bácsi ír. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle. Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst. Itt nem fog halat. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben. ami alig volt fél méter átmérőjű.– Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között. Gergő bácsi? . és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. Olyan volt. és elnézett a nádas felett. de ne vesződjön itt. azon jobban megmaradnak. a tengerben nyolckilósak is vannak. és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. közel a parthoz. – Mit nézzek. hogy majd hívja. Erre elmosolyodott. Matula felemelte a fejét. de még ráérünk.

csak ül. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. Lett is. – Ez volt a királ – mondta Matula –. nem eszik. de megtanulta. hogy a jobb oldali ágat nézze végig. – Ne féljen. s amikor egészen élesre állította. Ilyenkor nem szokott itt lenni. de a nagy madár. s csak akkor csapott fel újra. de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. – Mondom. Arra nézzen. hát a királoknak is lejár. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér. hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak. fenséges nyugalomban. ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. mint a tüzes vasat. nem eszik meg. – Nem. meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. de szép nagy. hogy itt is vadászik. Reggelizett? – Szalonnát. Gyula szeme odaragadt az üveghez. Gyula megkereste a nagy fát. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára. Az elsőt úgy fogta meg. A hatalmas. ha lesz kedvünk. – Lesz még itt? – Lesz. mintha egyedül lett volna a világon. és visszaeresztette a rácsát. de ha egyszer lejár az idő. – Óriási! Fehér a farka. – Hűű! – álmélkodott a fiú. mert a rák pattintott egyet a farkával. az ág közepe táján akkora madár ült. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –. Később ásított. aminek a teteje száraz. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. elrepült. és felváltva károgtak. és ijedten dobta a kosárba. Mi esszük meg ükét. – Ezektül nem lehetett itt horgászni. végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson. akkor aztán azon veszekednek. csak játszik a farkával. mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok. amikor rádobta magát a levegőre. egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. – Rétisas. a vércsék visítva csapkodtak körülötte. . meglábalni nem lehet az öreg fa környékét. A lárma elhallgatott. elsüllyedne az ember. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne. – Én – ijedezett Tutajos –. Gyula keze reszketett. hogy Matulára hallgatni kell. A hátuknál kell megfogni. De most már lássuk rákékat. A sas valóban csak ült. – Ott hagyjuk. Három varjú a fa csúcsán ült. A varjak károgva. tisztán látta. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket. szarkák és vörösvércsék. itt még nem láttam vadászni. ne féljen. mintha kőből lett volna. Csónak nem járja. één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. ahol van. ámbár egyre kevesebb. Tudja az ilyen madár.– Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –. de az akkora volt. mert a sast felszívta a messzeség. de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg. de ennyi már nem. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. Se víz. igazgatta a gukkert. De ilyenkor még aligha eszik. se föld. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből. majdnem egy méter magas. de nagyon közel menni nem lehet. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. majd délután fogunk hozzá. de talán szárogatja magát. hol nem lehet hozzáférni. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos. mint a hó. lelöki közibük a maradékot. Bár lehet. mint egy bocskor.

a levélre is kíváncsi. igazán nem hittem volna. – Sötét hát. és a polcra tette Bütyök levele mellé. nagy betűivel: Gratulálok. maradj. István bácsi világosan beszél és ír. amíg a hídhoz ér. hogy megfelelő ágat találva. nincs messzi. ha jól kilép. Csikasz. Múltkor nem értem rá írni. hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja. másik oldalon a berek. Hanem a fánk fogytán van. száraz ágat a fűzfán. Még teát is adott. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki. mert egyik oldalon a folyó. és ugyancsak igyekezett lefelé. Gondolom. Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán. Kettőkor elindul. Lesz rák. meg a puskát is megmutatom.– Okosan. Csak a gáton. Ritka jó puska. ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. ha nem tetszenek. elmegy a hídhoz egyedül. Nancsi néni nagyon akarja. belevágja mérgét a fába. s arra gondolt. még Bütyökről is megfeledkezett. hát használd. Elhallgass. Ne nézd ükét. és ment fáért. csak úgy repült a forgács. mert tudta. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. Kinézett egy vastag. Bütyök barátodat hozd ide. – Másfél óra. és leszakad az egész csillagos ég. az már igaz. Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre. hogy pár napra hazagyere. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt. de én azt mondom. ameddig jólesik. – Hau-hau – mondta –. A levél valami irkalap volt. – Hol van az a híd. az úton. morgott. Csikasz körültáncolta az érkezőket. Ha péntekig nem jössz meg. – Látod. akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál. hogy kísérje el. Van magadhoz való eszed. hogy nem kéri meg az öreget. ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú. Gergő bácsi. Alig várta. de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. Csikasz? A kutya kissé meghökkent. mindenre és mindenkire. Megakadt és megborzongott. – Akár mehetünk is. meg rumot. ha apró ördögök csónakáznak a vízen. “Hajnalban négykor légy a hídnál. ha korán ebédelünk. meg amit küldtek.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor. Engem is jóltartott ez a Nancsi. Másfelé nem is lehet menni. amikor belenézett a nyüzsgő kosárba. István bácsi döcögő. végül ugatott. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól. ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. de háromkor már világosodik. mert Gyula megmutatta neki. másfél óra alatt odaér az ember. mert haragudott az egész világra. . Semmi kétség. a harcsához. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. aztán hátrahúzódott. A következő húzásban már üres volt a háló. akkor is. mert szeme megakadt valamin. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett. de azért nem árt. és megugatta a rákokat. mert kupán váglak. mert Nancsi néni kiátkoz benneteket. aztán odaballag. de most megírom. Megy a parton. öcsém. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta. de aztán megállt. hogy négyre legyünk ott. hogy ilyen rátermett vagy. A rum jó volt. és kapaszkodj fel a kocsira.

hogy nincs-e rajta odú. Vegye elő a táblát. Aztán úgy határozott. hogy kár lenne a szalonnáért. Matula tálalt. nem lehet kívánni. hogy el ne vigye a szél. omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi. hát sötét lesz. egészen természetesnek találta. vagy ne hányjon. mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna. újabb kígyóval. elég. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni. Matula pálinkát kevert vízzel. Ettől fordult fel a gyomra. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban. Tutajosunk erősen verejtékezett. És Gyula meglátta. – Majd meglátja. s általában táblának nevezte. a halat ezen bontotta. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején. egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –. de gyomrát is megelégedéssel töltötte el. – Húzza le! És Gyula lehúzta. ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. hanem azon gondolkodott.A fiú elvesztette a fejét. Gyula nem vagdalkozott már. de eltört a lába. – Hallja-e – nézett rá Matula –. hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. De mindjárt megorvosoljuk. mert úgy érezte. ez nagyon jó! Mondtam. de mind a hatot elnyelte ez a féreg. a gombát ezen szárította. az éjszakai utat. Valami ősi. amikor Tutajosunk magához tért. a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. pihent kicsit. mint az éretlen vadkörtére. Általában asztal volt. A Bélát. ha fejbe csapja. előbb kóstolja meg. Azóta különféle szerepeket töltött be. a szalonnát is. ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes. és napon megszárította. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –. mintha nem is ő kiáltott volna. és hazahúzta. tehát legyűrte gyomra emelkedését. amíg meg nem kóstolta. de Matula a dohányt is ezen vágta. – Mit segítsek. irtózását és undorát kiadta. de a hidat. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét. hogy kettőkor kel. – Bütyököt? – Azt. mint ahogy az is volt. aztán ebédelünk. és megolvasta a kis cinegéket. “Odaballag”… Sötét lesz. Amikor a. Gergő bácsi. s a húst Gyula tányérjára tette –. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. minek szétvágni. – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett. Matula kedélyesen beleszórta a rákokat. s a látvány nemcsak szemét. ámbár nem sokáig. hiszen még éltek. amelyek életükben hatan voltak. s kicsit később úgy érezte. – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. hogy hányjon. minden félelmét. aztán másik fához ment. Gyula nem rajongott a rákért. vágta. Körüljárta. torz rikkantást hallott. rákok pirosra főttek. de amikor a vajpuha. A terjedelmes hüllő darabokban volt már. és ne nézzen úgy rá. aztán vágta. itt hagyták Matulának. s az egész ügy egyszerűbb lenne. rakja ki. és nem is kívánta. ámbár nem volt lába. de pápista színe van… – Gergő bácsi. . amit Nancsi küldött. Aztán gyúródeszka lett. négyre a hídnál lesz. az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat. Gergő bácsi? – Semmit. homokkal megsúrolta a vízparton. – Nem kell ide rák.

csörögni kezdett. – Nem lehet az. Kellemes volt az ínynek. Matula megállt a tűz mellett. amely árnyékát a kunyhó felett tartotta. meglátja. a csirkecsontot mohón kapta szájba. hogy felfedezték. aki híres tolvaj. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte. amíg Gyula nem kínálta. nagyon erős gyerek. nyugodt mozdulatokkal. öreg szarka… látja. De nem. nem rohanlak le senkit. Itt nincs erőltetett komázás se le. Gyula álmélkodva nézett utána. itt nem becéznek. s közben kicsit utálkozna is. ha a királyukat eszi meg az ember. – Elhiszem. de nekem nem az. – Takarodj – mondta ez a morgás. hol Gyula mellé ült. Felnézett és morgott. Bütyök mellettem ül az iskolában. Gergő bácsi. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. Matula most sem nyúlt hozzá. és ha valaki a szilfából szűcsit. Matula pedig kijött üres kézzel. milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés. fogyogattak. – Az már igaz… Úgy látszott. Matula jól megnézné és – sajnálná. Gergő bácsi. Megcsinálom az ágyát is. még akkor sem. hogy ha egy reggel Matula azzal keltené. és bement a kunyhóba. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem. egy koszton vagyunk. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék. kellemes a gyomornak. és ijedten vágódott a levegőbe. majd fogunk rákot is meg halat is. és nem rövidítenek le semmit. jelentősége és ideje. nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel. – Ezt aligha. értelme. lassú. – Tudom. de ezzel nem. nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. hogy: – Gyuszkó. de nem is lehet őket lerohanni. – Vegyen. nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon. hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. aztán pállott még a szájuk. hogy megbolondult-e. Megesszük Nancsi néni ebédjét. – Cserr! – kiáltott a szarka. de Tutajosunk hamar felfedezte. és újra bement a kunyhóba. majd körülnézek egy kicsit. Talán a tengeri rák kilós ollójával igen. A fa kihajló ágán egy szarka ült. Egyszer csak felnézett a fára. mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta. Gergő bácsi. – Meg is érdemli – bólintott Matula –. aztán jól tartjuk. még a tolvajok között is. hol volt hamarabb várható az adomány. ébredjen. se fel. ez nem is lehetséges! – Tudja.– Mi csak Bütyöknek hívjuk. mire Matula is oda nézett. – Pusztulj innét – morgott a kutya –. – Gergő bácsi. aszerint. a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna. A kondér azonban hamarosan kiürült. álldogált egy kicsit. aztán jövünk. Gergő bácsi. mire meggyünnek… – Köszönöm. és hol Matula. s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte. – Nagyon jó gyerek. Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg. mégsem verekszik soha. mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá. Szeme csillogott. A szarka elhallgatott és figyelt. Közben a rákok fogytak. hogy ezzel jóllakni nem lehet. nem hittem volna! . és most. hogy Csikasz is ezen a véleményen volt. rá sem nézve a madárra. ha elmentek. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –. és mindenki szereti. a kis ollójú köznépről nem is beszélve. minden valóságnak neve van. de kijövet már kezében volt a puska. Itt mindennek. Ismeri a puskát.

de ma talán csak a szúnyogok aludtak. de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. mert erősen gyanakodtak. mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe. a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert. és csak később bólintott. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen. s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni. ne az orrával célozzon. – Nem árt. Most is meleg volt. de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. a nád közt és a levegőben is. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. – Na. ami kapott. Majd kipróbáljuk. ez az igazi. talán megvár. A nap ekkor már az ég tetején lángolt. Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat. ahol voltunk. aztán kinyújtotta mind a nyakát. és tudott vele bánni. de ez a meleg könnyű volt. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni. szorongó érzései támadtak. hát ott a tömérdek liba a vízen. ha idei lett volna. Gyula kirohant a papírért. A fészkek egy része már üres. de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba. de flóberttel sokat. Ezek után rátértek a valódi. csak akkor rúg mint a veszedelöm. és később hideg eső seperte végig a berket. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez. elsül mind a kettő. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. Én meg – mutatta Matula. és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. mert elcsendesedtek. de valamit észrevehettek. – Nézze meg. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem. – Mondom. hogy öreg szarka volt. Későn jönnek – néha csak májusban –. Nancsi néni-féle rétesre. vihar előtti csend feküdt a tájon. más fészkekben másodszor vannak tojások. hogy tegnap ilyenkor fullasztó. itt a puska. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. hogy jól tartotta. A vízen. Matula a pipájával volt elfoglalva. Gyula tisztelettel nézett a puskára. Jó puska. mert ha mind a kettőt felhúzza. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében. de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni.– Mondom. és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. Nyolcat szedtem össze. hogy kibírja. de még ment is el egypár. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –. de a sarlós fecskék útra készülődnek. ahol legsűrűbb volt a nyak. ha lepihenünk egy kicsit. ha még nem is lőtt vele. Kinézek a likon. és kitett egy újságlapot negyven lépésre. Patron van elég. mert a madárvilág állandóan mozgott. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –. és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. – Röptiben? – Fenét. finom puska. így volt. de túl volt az első lövésen. s ilyenkor már fiaikkal . – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett.

és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni. ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás. és lecsapott a bokros. mint az igazi fecskék. ami talán annyit jelent. de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét. de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is. ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. – Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. mire Gyula szeme kinyílik. füves térség fölé. hogy hagyja-e még aludni. és repülésük egyszerűen nevetséges. izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt. de ha étkezésében zavarják. mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat. és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését. ahol könnyelmű. csontok. Hangosan becsattintja a pipakupakot. Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást. és Matula tudja. egyenesen dührohamot kap. Aztán ránéz Gyulára. ha boldogulni akar velük. és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz. . – Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe. Itt a nádasban nem fészkelnek. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni. hogy a kis vándor kivágta magát. hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet. s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet. mitől ébredt fel. már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben. Ezek már mennek – gondolja. hogy valamelyik kis sarlós bajban van. különben is. és nem tudja. és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést. és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből. Egy karvaly volt a riadalom oka. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen. aki mindig hajlamos a verekedésre. – Fel – mondja Gyula. mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. de ez már nem olyan vészes. hogy: elment. mi a teendő. de a forgók. és Matula tudja. s ez egyet jelent az év fordulásával.végeztetik az előírt gyakorlatokat. az igen. de a karvaly elfelejtette. nem tartoznak a fecskékhez. Sokkal jobban repülnek. A szürkevarjú komisz egyéniség. s az apró madarak pontosan tudják. Azokkal szórakozni. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre. Matula kinyitja a szemét. és gondolkodik. s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra. ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem. mert az ő naptárukban lejárt a nyár. és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben. hogy kialudta-e magát. mintha valóban kialudta volna magát. Igen – gondolja az öreg –. mert jobb. de nem tudja. és ez már nap alatt született. hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék. ami egy rendes embernek elég is. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –. toronypárkányban. mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik. itt mindig aratás után jelennek meg. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ. de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben. hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó. s amikor újra kinyitja szemét. de eszébe jut. hol van. ha “magától” ébred fel a gyerek. Amikor búgni kezdenek a cséplők. de kövér verébfiókák nyüzsögnek. de nappal le nem ülnek soha. mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le. vagy szóljon neki. Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –. hogy micsoda mutatványokat végeznek. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még.

a polcokat. A rabszolga erősen verejtékezett. s addig – pihent. ami lehet egér. máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –. és pipált. gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. azt nem lehetett mondani. Nem. szótlanul. mintha idegei megvastagodtak volna. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel.De azért feküsznek még egy kicsit. ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik. de öntudatlanul élvezi a nyugalmat. aki fülét hegyezve állt a csónak orrán. mint első alkalommal. Nem érzi már külön a nád. sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó. amikor már bent voltak a csónakban –. mintha azt kérdezte volna. csak akkor hökkent meg egy kicsit. s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között. merre megyek majd sötétben. szokatlan. és most ez már másként van. lehet darázs. – Menjünk. de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. talán idegen szaga. hadd örüljön. hogy ha most otthoni szobájában találná magát. nem árt a bolháknak. és lassabban. addig pihent. hanem együtt az egészet. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól. s ezzel végzett is velük. Tutajosnak most nincs semmi terve. Matula bedobta a láncot a fenékre. tűzrakás. vagy előre parancsolni. annak lenne különös. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást. mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak. mint egy török főúr. a pókhálós szelemeneket. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –. hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. mint egy éhes szamár. hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is. Gergő bácsi! Jobb. elrúgta a csónakot. akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára. hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna. és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához. mint egy kormányos. – Az igaz. most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –. és Csikasz az öreg mellé ugrott. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton. gondoltam. s amíg Matula magyarázott. Csikasz – ígérte Tutajos –. amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom. de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. mint egy bálvány. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. – Úgy gondoltam én is. lehetőleg távol Gyulától. azt nem lehet mondani. hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. amely hol erre. A verejték már a füle mellett folyt le. hol arra zötyög a kordéval. Matula ült. de vagy hívni kell. és nem gondol arra. lássuk! Tutajos később beismerte. Nem. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –. de Gyula szégyellt szólni. – Persze – mondta Tutajos –. – Nem bántlak. mocsár és réti virágok szagát. persze… – Gyere – intett Matula a kutyának. de úgy viselkedett. mintha a vizet figyelné. megkérdezte. Majd megmondja. ha látom világosan. ha elfáradt – gondolta a nevelőapa. jó. csak nézi a nádtetőt. hogy teljesen kialudta magát. . de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú. Később más kérdéseket is tett fel. De Matula nem szólt semmit. de a csónak rendkívül idegesen viselkedett. – Na. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. hogy mi volt. és leült Csikasz mellé. és dühösen nézte Csikaszt. hogy nem utálkozott volna. széna. mondhatnánk zabolátlanul.

hogy: most! – behunyta szemét. Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos. amíg rááll az ember keze. fiatalok. ott a száraz fűzfán varjak ülnek. nem. te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott. Tutajos. vállaira veszi Matulát. – Ha nincsenek lik iránt. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük. Durr! – aztán csak azt látta. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet. te udvariaskodó ökör. csónakostul… Matula felnevetett. és hozta a varjakat. – Töltse meg a puskát. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát. és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe. és kezét napjában ötvenszer megmosatta. mint egy kisegítő szakácsnő. úgy látom. ormótlan lapátot. meg van is belőlük több. Mire Béla gyün. aki mindenütt bacilusokat sejtett. Belül kicsit mosolygott. akkor nem törik fel. Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. – Ne evezzek. elfáradtam. mert Matula még azt hiszi. hiába a véletlen. – Azt hittem. szedje fel őket. ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. ahova köpni kell. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk.– Jól bírja! – dicsérte Matula. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –. és lerogyott a kis kutya mellé. – Talán megvárnak – susogta Matula –. mert úgy gondolta. Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni. köpjön a markába. és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott. Idő kell. persze. hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –. és nézte Matula kezében azt az egy szál. összerogyik a boldogságtól. szíve kiugrik a torkán. A csónak szinte surrant a vízen. nyugodtan. de Matula még mindig nevetett. és mintha még az árnyék is nevetett volna. Ez már igazi vadászat volt. Csikasz – lehelte Gyula. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. mintha vágányra került volna.« Nem. hánykolódva az apró hullámokban. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak. jó szagos lesz. ha kell. Üres a puska? Jó. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. de azért – amikor úgy érezte. Akkor menjen. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját. két varjú is kalimpál lefelé. hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –. Emelheti! A csónak alig mozgott. Sosem fogok én így evezni. jaj. három hét múlva nevet az egészen. lassan emelje a puskát. . Milyen könnyűnek látszott. te agyalágyult. – Ippen azt akartam mondani. igazán véletlen. s amikor már csak a vizet paskolta. mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi. de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak. Gergő bácsi. és nyelt közben. kellene egy a rácsába. amint hangtalanul belesimult a vízbe. Kinyomta a csónakot a partra. és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. nagy fészekpusztítók. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén. és markába nézett. mint kellene. s a csónak mégis meglódult. mert úgy érezte. Ha meg csúszkál.

(Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább. Ha elfáradtam. hajtotta a török a szegény magyar népet. mert véget ért a nap. elég buta vicc volt. Matula hazafelé fordította a csónak orrát. – Nem sietünk. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját. szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. Gyula hallgatott. mert minek mennénk. Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével. s most ijedten dobták magukat a levegőbe. ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. mintha a lapát is. már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek. igenis. s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott. halra. és rendben van minden. ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. mint a jármos állatot. s a fiú arra gondolt. Tutajos pedig kézbe vette a lapátot. amikor ezen az áldott. s a valóság mindig igazság is. csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. Gyula tehát nem sajnálta a markát. de nem megyünk közelebb.– Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –. – Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –. s mivel a nyél síkos volt. Tutajos maga mellé fektette az evezőt. Szabad lefelé menni? – Most már tudom. a víz is bársony lett volna. békés tájon. Lesz. csak ne sajnálja a markát. ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani. Van rajta valami gyalogútféle. amit majd a lábával kell megtalálnia. ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. amikor Tutajos megsimogatta. ahogy vannak – gondolta a fiú –. békára –. pihenjen. – Kicsit pihenek… – Okosan. Ha fáradt. és ne kapkodjon. pedig most a lassú folyással szembe mentek. de ez a fény már narancsszínű volt. Most már látta végig a partot. a lábával is megtalálja. a Balaton felől. rabszíjon. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait. de csak ketten. pedig Matula úgy evezett. Csikasz megállította farkát a. igazán csak vicc volt… – Jó. Na itt a feléül. Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. – Nem bántalak. – Talán megpróbálhatnám megint. már csak ketten vagyunk. Még nem voltak a feleúton. és nem is gondolt az útra. Nem hajt a török bennünket. mit vitt az a büdös kánya. és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. és csak akkor nézett rá idegenkedve. s akkor nincs kapkodás. – Pedzi már – bólintott Matula –. mert igazán csak kárt tesz. Mióta azonban erre jártak. A legkisebb hiányzott. s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. nem késünk el semmiről. Csak nyugodtan és csendesen. mint jövet. s akkor is ugyanaz a . Meg kell mondani a dolgokat úgy. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. jó – jelzett vissza a kutya –. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”. Most sokkal könnyebben ment a csónak. Csikasz. és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen. És a madarak most mind hátulról jöttek. hát elfáradtam – ez a valóság. és nem kapkodott. – Meglesem. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. recsegve szidták a csónakot. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé. araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben. hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes. amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra.

hogy így fájt a fogad. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott. és én csak bámultam. hogy a puska nem lőcs. azonnal ki kell venni a vízből. Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta. Ha nem él. Bolha…” Ezek után Gyula beledobta a horgot – esik. és úgy kell mindig kézbe venni. – A puskát egy patronnal itt hagyom. hogy azt mondta: nem hajt a török. Különösen ilyen melegben.nap nézte a kínlódást. sajgó tenyérrel. aztán fogjon még hozzá. a puska a földön. – Majd valamelyik nap. hogy itthon vagyok. . “Látod Tutajos. A csónak döccenve orrolt a partnak. mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére. hogy mit fogok neked mondani. Bolha. tud vele bánni. A dévért majd megnézzük a haltartóban. kiégett izmokkal. Sokkal tovább jó a húsa. – A jót is szokni kell – bólintott Matula –. mint most. és valaki megtanította. valami ruhába betakarni és hűvösre tenni. Érti. testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt. amit akar. a délutáni gyorsvonat elé. mellette a két patron. amit tud. de legalábbis árnyékba. kibelezni. mindjárt felpucolom. de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. ahova esik –. az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit. mérgesen beleköpött a vízbe. meg úgy fájt a fogad a kányára. Ez az igazság. hogy az élő halnak élete. mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. és Tutajosunk fáradtan. ha erre ment. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba. A horognyelet kikötötte a csónakkaróhoz – nehogy berántsa valami cápa –. maradt-e még. holnaptalan. és száz ember állna körülötte. s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre. A dévér persze hogy nem élt. milyen marha vagy! Álmodozol. mert úgy érezte. ámbár eleinte nem éreztem úgy. és nem jött utána csak sötétség. megtisztogatni. és – nézd. hátha visszajön. Holnap nagytakarítást csinálunk. A puskát ölbe vette. Kezébe vette az evezőt. és – elhülyéskedtem. Ott kötünk ki. – Ne felejtse el. és “tisztesség ne essék”. mert hiába a libacomb. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –. és Tutajos úgy is érezte ezt. mint a türelmetlen utas a síneken. ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe. mint egy tehén. ha nem harap bele az ember. mert akármi jöhetett. mert maga nem vendég. mert látom. él-e még. Gergő bácsi? Arról jutott eszembe. bevallom – már előre elgondoltam. Gergő bácsi. A horog meg csináljon. és olyan követelőén nézett végig a folyón. – Mikor nézzük meg Tüskevárt. a kányának. megnézzük. hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam. Csak nézett. nyilván a kis szárcsákat kereste. Tudja mit. Matula már elment. és várta a kányát. döglött halnak meg halála a víz. ezen az úton kell visszafelé is jönnie. a puska a földön. szárazra törülni. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. mintha töltve volna. csüggedt borulat az égen s a szívekben. mert gondolatban veled beszélgettem. ahol a rákok voltak. mert a vendég. mintha vízben hagyta volna. megtöltötte a puskát. és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. Ha a hal elpusztult. akkora volt. ugye? – Nagyon.

Matula nem átallotta megszólalni: – Úgy látom. Ezeket? Meglőni? Aztán jött három szürkevarjú mérsékelt gyorsasággal. kutya! Hohó! Nana…” A hal erősen védekezett. Én emelem? – dadogták Tutajos gondolatai. merre járt. amelyet csak ő hallott egyedül. mint egy nyugdíjas pénzügyőr a liget padjának korlátjára. A kánya ki tudja. nem is beszélve az ünnepi harangjátékról. hogy az a Béla nem ismeri meg. nyugalom… A kánya jött. s amikor két csörgőréce zúgott el Gyula felett. Szuszogva emelte ki a partra. nyomában Matulával. remélem. amely csak elfüstöl a kis állomás hétköznapi peronja előtt. – Megint az orrával célzott? – Gergő bácsi! Matula leguggolt a parton. mert nem történt semmi. – Nyugalom – suttogta –. mert a hal egyre más véleményen volt. Hanem a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk az éjszakára. de most rögtön. – Olyan kiló körüli vadponty volt. és dühében rúgott. Majd én viszek mindent. mintha Gyula egyáltalán nem érdekelné. Hogy Gyula babonázta meg. vagy horog… de a lecke tiszta haszon. igaz – távolodóban. aztán figyelmesen megnézte Tutajost. a fiú kezében pedig emelkedett a puska szinte magától. igen. Mindkét tenyerében két vízhólyag. Gyula. és még a szákból is majdnem kivetette magát. és nem mondta. vagy ez volt a délutáni vadászterülete – nem lehet tudni. Ezeket már megcélozta… de nem! Tutaj ásnak a kányára fájt a foga… és a kánya – ez már valóság – jött is. az étvágy megmaradt. – Egy nadrággal csak egy nyeregben lehet ülni – állt fel az öreg –. és Gyula nem is gondolt lövésre. az úszó pedig olyan unottan dőlt a vízre. hogy “levegőt adjon neki. és Gyulánk magához térve. nem is magasan. Sokáig sétáltatta. szinte fekete. és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot. így a csörgők is. vagy puska. és egy fűszálat pödörgetett.” – Azanyád! – méltatlankodott Gyula Lajos. maga csak a vizes zsebkendőjét nyomja a képére. de hol harangoznak? – A fejében. kilövöldöztük! magunkat. Amikor aztán Gyula az ötödik darab halat is elnyelte. amíg a fiú elmondta az eseményeket. izmaiban tüzes drótok. – Én emelem? Egy kicsit eléje célozni… eléje… S ekkor. A napot már csalt a nádbugák tartották a szemhatáron. mára kiladikáztuk. aztán dühösen bevágott. okosan “sétáltatta” a halat. Nem fáj? – Nem. Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba. s nem törődött vele. Rúgott. és Gyula reszketni kezdett. mint a vegyes vonat utasa az előkelő gyorsvonat után. ippen ott… de – úgy vélem. . s a fiú úgy nézett utánuk.Ez a feszült várakozás azonban lanyhult. Igen ám! De az orsó: – Krr – prrr… Gyula előbb kioldotta a megkötött nyelet. de gondolta: “Te vagy az oka. ebben a döbbenetes pillanatban. az orsó: – Krrrr-rrr – mint egy megőrült vekker. azonnal! Egyszóval ez a délután csupa nyereség volt. Gyula. megmarad. hogy Tutajosunk miként akarja búnak ereszteni fejét. amikor Csikasz vágtatott a küzdőtérre. arcán szépen kékülő daganat és csodálatos étvágy! Ki akarhat ennél többet egyetlen délután beszerezni. de végül is felhúzta. – Gondolhattam volna. Mindenesetre jött… jött. mint egy telivér mén. nem érzem. gondosan vizsgálta a vizet s a partokat. és Gyula ijedtében elsütötte a puskát! A puska rövid véleményt mondott az irányításról. A kánya elegáns lendülettel tűnt el a túloldali nádban. mert úgy megdagad.

hogy két feje van. de egyikkel sem tud mit kezdeni. és nem kerülgette az erdőt. hogy velük külön foglalkozzék “az ember gyereke” – ahogyan Matula mondaná. vagy nem akarta álmait elmondani. aki ugyan félig aludt már. mert aki felül a lóra. hogy “mindene fáj”. Majd elmondja. Matula egyenesen nekiment a fának. vagy a parton felejtette. ha érdemes volt elmondania. mégis úgy érezte. amit ki akart vágni. Gergő bácsi.– Mért ne maradnék meg. hogy hol járt. hajnalonként pedig úgy eltűnt. ha akarja – gondolta. de Gyula erről már nem tudott. semmi polyva. jobbról erősen megkelt fővel rendelkezett. hogy fizikai mivolta szánalmas és fájdalmas szétszórtságban éppen csak – létezik. Sőt! A testrészek egyes helyei önállósították magukat. De felelni valóban felelt – igaz. most már mindent elmondtam. Majd elmondja. És este ismét odaült Gyula mellé. ha nem is fújt a szél. Matula sose faggatta. Nem igaz? – Dehonnem – mondta Tutajos. Odahaza ezt mellőzésnek érezte volna. hogy egy álom minden részletében teljesüljön. mert a jó. Piri mama – suttogta Tutajos. . A valóság azonban az volt. Egy-két közbevetett kérdéssel átvágta a dagályos elbeszélés kanyarodásait. és a külön gratuláció is elmaradt. “Azt álmodtam. “Na. azt olyan rövidre szabta. de ennek dacára sem látta meg többé a Topkaput és Isztambult. és külön gratulált. és észre sem vette. Tutajos eltévedt bárányka volt Matula mellett. és Gyulának nem is jutott eszébe firtatni. de itt valósággal örült neki. az tiszta búza volt. hogy ennyire önálló nem volt soha. de Gyulának ezenkívül minden testrésze külön-külön is fájt. és ha a fiú beszámolt. semhogy keresgélte volna. mert Piri mama ezt pontosan megálmodta. hogy jelesre feleltél.” Gyulánk valóban nyugodtan ment iskolába. ámbár az is lehetséges. Odahaza a nap Piri mamával kezdődött. de meg se várta a választ. és mit csinált. s az ő fülével hallani. De amit elmondott. s a fiú megérezte. hogy aludt. Tutajosunk már beletörődött volna abba is. azt azonban még így is biztosan tudta. és mit hallott. mert sürgősen el kellett mondania saját álmát. hogy rövidebb már nem lehetett. hogy a “gy” betűt vagy a vízen hagyta. hűvös borogatás mindig azon a másikon van. Ma nyugodtan mehetsz iskolába. hiszen már öt perce aludt… Matula azonban – úgy látszik – nem álmodott. megkérdezte. mit látott. hogy le is esik. talán rablott kincs felett. és szépen fehérlett. s talán ilyen álmoktól borzongtak a fák. aludj jól…” – Kézit csókolom. Kengyel nagyon megdicsért. De ekkor már a vacsoratűz lángjai ijesztgették a sötétséget. hogy a holtágakra valóban semmi szükség nincs. A továbbiakban történhetett. hogy a nap eseményeiről beszámoljon. és vele is végződött. Gyula mélyen aludt. és Gyula sokkal fáradtabb volt. hacsak örök álmában nem. és álmai valamilyen formában mindig beteljesültek. a rablóval együtt. aki erre ébredt fel. és önzőén követelték. és Matula el is mondta. amelyik nem fáj. hát panaszkodtam egy szóval is? – Becsületére legyen mondva: egy szóval sem! De nem is illett volna. és semmi ocsú. hogy Tutajosunk egyetlen. Gyula későn ébredt – lehetett már hat óra –. A nádas talán erről susogott. ami akart. ha akarja – gondolta ilyenkor. amelyet sok száz éve nyelt el a láp. hogy mit csinált. mint a tegnapi füst. És ha Tutajos egyedül járt erre-arra. számoljon vele. hiszen az ő szemével kezdett látni. hogy egyedül lehet. míg a borogatás a szénán volt. A berek mélyén lidércláng őrködött. mert rásütött a hold. de nem is lehet kívánni. A jelessel ugyan volt egy kis baj. de Piri mama szerint megköveteli. és úgy érezte. aki buzgón és törökül imádta Allahot. Piri mama reggel odaült az ágya szélére. Piri mama jeles álmodó volt. Matula természetesen – sehol. hogy a puska rúgta ki a helyesírási szótárból. mert aznap nem is volt számtan. csak három nap múlva –. És Gyula öntudatlanul is ízlelgette ennek az önállóságnak néha éretlen gyümölcseit.

és combjaiban az izmokat mintha elszakadni készülő zsinegek tartották volna. használd! – mondta István bácsi és – … ha bevered a fejed. mintha Gyula mindenáron azonnal fürdeni akart volna –. s ebben igaza is volt. – A fürdéssel várjon még egy kicsit – mondta. de kitartó comboknak. és így reggel. hogy arcát megtapogassa. azután a hősies fürdésről újabb három perc és végül: – de most úgy érzem: újjászülettem! És most csak ennyi: . ha nem is fürdők” – gondolta. de amikor a kunyhó irányában füst kezdett felfelé kanyarodni. amikor a fiú visszaérkezett. sőt kellemesebb volt. Tudta. Nem. Holnap itt van Bütyök! Azonnal felkelt. és a jelölt vagy átment.“…eszed van. penészes szénacsomó. és úgy érezte. s a felcsapódó hullámok arcát is kellemesen simogatták. Tutajosunk beengedte törődött testét a vízbe. érezte még ugyan a fájást. Fáért én megyek mama… Gyula hálásan gondolt erre az ajánlatra. Karjait azonban annál jobban érezte. Jobb markában felszakadt a vízhólyag. De ez nem fájt. – Nem is árt. és ez a lényeg. gyomra szemérmetlenül megkordult. ami a fákat repegeti. de ezt csak akkor látta meg. de nem érezte annyira. viszont ugyanazon tárgyból többször is meg lehetett bukni. a fájdalmakról. Gyula némi tűnődés után úgy gondolta. Jó volt a víz? – Jó – mondta Gyula. A mozgás hamarosan könnyebben ment. jaj! De a víz jót tett. Matula éppen kihozta a nevezetes táblát. Tutajos semmi mellőzöttséget nem érzett. hogy: – Gergő bácsi. a jobb felőli részleget. Amikor kikapaszkodott a csónakra. mindenféle szemét megy a vízen. legyünk túl rajta. ha hever még egy keveset. aztán vállára dobta a törülközőt. kicsit imbolygóit. – Ezt is megsikáljuk – nézegette az öreg a volt asztalt –. hogy Matula alighanem a mennykőre célzott. Pótvizsga azonban annyi akadt. és nem gondolt arra. hogy egyedül lehetett a tegnapi sérülések leltározásánál. hogy ha feláll. amikor felébredtem… – és itt ötperces előadás következett volna az ébredésről. a tartóoszlopok menthetetlenül összedőlnek alatta. Valami disznó beleszórta az avas szénát… hogy szállna rá a nyári harmat. mely kissé kiment a formájából. ez az elhatározás füstbe ment elképzelés maradt csupán. hát a magadét vered be…” S ez szó szerint így is volt! Itt nem lehetett javítani és egyik felelettel jóvátenni a másikat. mert – gondolom – “nem szokta a cigány a szántást”. hogy Matula szó nélkül elment. mintha az érzéstelenítő hatni kezdene. Nyújtózkodott. de a nap éppen besütött a kunyhóba. s amint körülnézett. mint a félig érett szilvának. “Jobb. – Jaj – mondta minden karcsapásnál –. “Jól kiszívatom magam…” És Tutajos valóban jól kiszívatta magát. hogy fáj. de csak úgy. de első a reggeli. de amikor Matula megérkezett. Ez azonban könnyelmű lebecslése volt a vékony. széna oda. Kicsit még süttette magát a reggeli nappal. Ne lássa Matula ezt a rogyadozó kivonulást. – Szszszhh – mondta Gyula a testrészek szemléje közben. hogy egy héttel ezelőtt erre a kérdésre még azt mondta volna. amennyi kellett. úgy érezte. ha meglátja Gyula arcát. – Jujuúj… – és úszni kezdett eltörni készülő végtagjaival. és kellemes színe volt. amikor kezét felemelte. Dagadt-e vajon? Mert tükör nem akadt a berekben. A vízen úszott még egy-két elmaradt. Piri mama mindenesetre elsírja magát. de penész ide. Itt mindig vizsga volt. kicsit sziszegett. hogy a nagytakarítás szükséges és sürgős. vagy nem. nagyon jót tett. első mozgásra kicsit rozogán érzi magát.

– Oda nézzen! A ritka. amint felcsapódott a távoli fák közt. – Meg hát. s a kék lángok már a parázson libegtek. – A… – Szürkevarjak – állt fel Gyula. melyet martalócok támadtak meg. Gergő bácsi. közel megy el a kunyhó mellett. – Hallom… Tutajos erre kissé elpirult. nagy nyárfák közül ekkor szárnyalt ki a rétisas. – Hát igen… – indult el Gyula – de az is igaz. és nem ad nekünk belőle. – Gondolom. – És most mindjárt megeszi. de most már ettünk. mert egy-egy szürkevarjút már látni lehetett. Majd a hátizsákot vigye be. Amikor a tűzrakás megrokkant kicsit. nincs jégszekrénye. Tutajos úgy érezte. Mehetünk szénáért. mert gyomra olyant kordult. megy a fájához. mostanában mindig éhes vagyok. mert Tutajosnak csak egyik arcát öntötte el a leányos pír. Akkor talán el is kezdhetjük. – Jaj! mekkora… és visz valami állatot… kis kutyát! – Aligha – suttogta Matula –. mint mi együk a pimpós kenyeret egy hétig. Csak a pirított kenyér őrlése hallatszott a fogak között. A jobb arcfele szigorú maradt. Itt a só is meg a zöldpaprika. – Először az ágyakat csináljuk meg. mint a zsindelytetű. – Én. – Az. látjátok? És nem ad. A varjak iszonyú sivalkodást csaptak. jó lesz nekiveselkedni a takarításnak. aztán inkább két kicsit küldjön. Na. Matula kenyeret szelt és pirítani kezdte. Matula éppen a bicskáját csattintotta be. hogy Bütyökért szívesen takarítok. hogy jobban süsse ki a kenyeret. – Úgy van rendjén – bólintott az öreg –. de a fedél alatt nem volt már semmi. még messze vannak. dagadt és kék.– Jó! És éhes vagyok. Rühesek a rókák az idén. nem megy ez a faluba… – Róka! Kis róka! – lelkendezett Gyula. itt a pirítós. Pár perc múlva a kunyhó környéke hasonlított egy kirakodóvásárhoz. nagy madár – mondta Matula –. és mondja meg Nancsinak. hogy ekkora… – Szép. betegek… Az óriás madár ekkor már alig volt ötven lépésre. hogy az előbbi korgás Elolvadt. de a gukkert már kézben tartotta. de inkább ő haragudjon fél óráig. nem vette észre? – Nem. mint a távoli mennydörgés. mintha a két embertől kértek volna segítséget: – Látjátok… hát nem látjátok? Viszi már. és gyomra teltsége lusta jóindulattal hanyatlott a jóllakottság ölelő karjaiba. de valamit hajtanak… – Húzódjunk a gunyhó mellé – tanácsolta Matula. – Megnyúlósodott a kenyerünk. sast is láttunk. Ha megtartja az irányt. mint egy nagyot. ugye. – Gergő bácsi járt erre? – nézett Gyula a friss csapásra. Ezek után hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. utána felkapta a fejét. erre csorgassa a szalonnáját. kár. kááár. ne felejtsenek el majd két pokrócot is hozni a vendégnek. – Nancsi néni megharagszik. kár… kááár… – Rettenetes nagy! – suttogott Gyula. Ettek. akárhogy is húzódozunk tőle. . már látom. – Azért pirítom meg előbb. és kihozta a messzelátót –. – Nem is gondoltam. Ez az elpirulás azonban nem volt tökéletes. Tutajosék lapultak.

– Csípi? – Csípi. – Letesszük. ne félj. ha kell. Matula a táblára rakta az edényeket. – Azt mondta Gergő bácsi. meg lűttem is kettőt. mindjárt oda is feküdt. Gyula a nyakában lógó messzelátóhoz nyúlt. – Bírja? – szuszogott elöl az öreg. Az ágyak formát kaptak. és kihajtott pár darazsat is. ott homokos a part. – Ledobta nekik a maradékot. mert gyökerin él a rüh. – Az edényeket meg a táblát majd az árokparton tesszük rendbe. a tál elviszi. Matula a kutya karóját is kihozta a kunyhóból. hol ott ült le vakaródzni. pedig egy-egy varjúkárogás most is hallatszott. és majdnem méter magasak voltak. elgennyesedik. de nem úgy. Csikasz körülszaglászta a cövek környékét. csak hallom. nem. az esőköpeny és Matula kalapja. pedig a madarak egy része megeszik mindenféle dögöt. A puska a szögön lógott. hogy rühesek a rókák az idén. – Ha nem tart sokáig. ha meg valami zegernye idő gyün. – Ez az egy. Ha birka kapja meg. s Csikasz ezt nem szerette. De ha a nyarat ki is húzza. . amíg a láncot a nyakára nem tették. Egymás mellett akarnak aludni? – Jó lenne. de szegény rókát nem orvosolja senki. – Megnézem a sast. és mivel gazdája semmi megkötözési szándékot nem mutatott. Odébb menjünk. – Elegen vagyunk odabent. Befurakszik a bőr alá. Csikasz kedvetlenül nézte ezt a nagy mozgalmasságot. Ezután Matula lepókhálózott. iszen alig van bundája. most egymás közt marakodnak. A kis petrence alatt két frissen vágott pózna volt átdugva. Abba döglik bele. Gergő bácsi. Szőre kihullik. beeresztünk. mert még párszor visszajöttek. Attól kezdve azonban a cövek parancsolt a lánccal. Aztán elpusztul. ámbár úgy hallottam. aztán ott szaporodik ezerszám. és hol itt. A rüh lekopasztotta róluk a szőrt. A darazsak azonban nem nyugodtak bele a kilakoltatásba. csak szóljon. betegek… miért? – Mondtam. aztán emeljük. – Ott van. ez a mosogatás. ott van-e a fáján. Tutajos örült. és a fáradtság elmúlt abban a pillanatban. de én olyant még nem láttam. – Szeretik az ilyen nádtetőt – csapkodott Matula –. de én meg nem szeretem. bőre kisebesedik. – Álljon közibük. Csikasz – valószínűleg – sajátjának gondolta a cöveket. és – természetesen Csikasz kíséretében – kivitték az egész konyhát a partra. és agyonvakarták magukat. – A sas nem kapja meg? – Úgy látszik. ha itt eszi a fene ükét. de a varjakat nem látom. Ült fenséges nyugalomban rebbenés nélkül. azt megorvosolja a juhász rühkenőccsel. – Itt lesz a heled – és a kunyhó déli oldalán verte le a cöveket. – Ippen csak ti hiányoztok – dörmögött. amint letették a szénát. Ott volt. hogy miért járt arra Matula. De Gyula nem szólt. – Akkor gyühet a széna! Ne sajnálja! A kunyhó belseje kezdett kialakulni. mert találtam döglötten.A szénapetrencénél aztán meglátta Tutajos. s az egész kunyhót megtöltötte a friss széna meleg illata. Amikor letették a táblát. mint a bolha. a végin csupa gennyes seb az egész állat. Csak vakaródzik. amit nem szeretek tenni. láncostól. hogy nincs nyugsága. a madaraknak is van valami rühe. hogy egyszerre beviszik az összes szénát. A polcokon való rakosgatás már csak játék volt. tarisznyája hátul. de karjai most is élénken tiltakoztak.

mert nem jött. Úgy gondoltam: most szépen összegereblyézem a gunyhó környékét. ha zsíros. Ha maga mindennap megsikálja. amit bennehagyunk a tartóban. meg a baglyok is. de az aztán olyan is… Egyszóval nem koszos. – Zsíros volt – igazította ki Matula –. és visszavitték a kunyhóhoz. még horgászunk. De Matula nem szépítette. Ha kap a hal: kap. szeretett és nem is akart mindennap mosogatni. mert nem. hintse be homokkal. ahol sose fogy ki a bográcsból a pörkölt. de nekem jó volt. mert Tű táj ős megtanulta. Sose árt. hogy veszélyesnek tartotta ezt a helyet. Lehetséges az is. ha nincs étvágya: nem kap. a kosz. akárhogy szépíti Matula a dolgot. hogy robbanjon. maga meg addig fog valami halat. és meglepődve látta. de nem fekszik mellette a fegyver. – Hát ez elég koszos volt – mondta végül. – Úgy értettem. igyekszem gyorsan megtenni. vércsék. És a barnakánya is. de még a cinegék is rá járnak. mert négyre a hídnál a kocsi. – A bográcsot nem hoztuk ki. de ekkor a tábla már fehéren ragyogott. Hanem – hallja – ne a kézivel maszatulja azt a táblát. hogy ebben aztán nem enged. Ha visszajöttünk. és eszünk olyan uzsonna-vacsorát. nem olyan nagy baj az. de nem is piszkos. feszült küzdelme. és az is maradt. aztán úgy csutakolja. az más… az is valami bőrbaj. nyitva. Ezek után felrakták a táblára az elmosott edényeket. hogy a nevezetes tábla mélybarna színe hogy világosodik. akkor sem. csak egy kicsit zsíros… Gyula hallgatott. A puska a földön feküdt. Ha szükség lesz. aztán kilöttyentjük és kész. Gyula nyugodt akart maradni. mint egy felhúzott íj. – Nem is hozzuk. – Hát az lehet – egyezett bele csendesen –. mert mindig tudja. – Azt meg úgyis tudom… minek arról beszélni? A puskát vigye magával. különösen télen. amelyet csak meg kell rúgni. Törjön száraz nádat. de a sólymok. Matulával vigyázni kell – gondolta –. Korán lefekszünk. hogy amit mondott. – Sietek. egy pillanat alatt meg lehet tölteni. ha egy kis íz marad benne. és inkább menjen el ezer vad lövés nélkül. Gergő bácsi. mint egyszer akadjon sörét az emberbe. Aztán megnézzük Tüskevárt. – Szóval piszkos volt! – Tutajos elhatározta. de nem szólt semmit. Van olyan csárda. talán nem is jön erre. Gergő bácsi… – Hova? – Úgy értem: horgászni. héják csak elevent fognak.– A rétisas is? – Az is. De a barnakánya máshol lehetett elfoglalva. Gergő bácsi. Gyula megfogadta a tanácsot. – Hagyjuk csak rajta megszáradni – mondta Matula –. aztán majd én berakodom. Vizet forralunk benne. A gémek is megeszik a döglött halat. hogy hogyan siet horgászni. mint egy élesre állított bomba. vagy miért nem tesz. ahol a szegény kányára rálövöldöznek… és amíg emlékeiből ki nem hullik az a mennykőnagy puffanás. számító taktikázása lényegesen nagyobb öröm volt . hogy a halászat és vadászat fokozott gyönyörűsége. mellette a patron. – Mámeg – mámeg kapkod!? Csak azt mondja meg. Az úgy jó. És ha gyünne az a kánya… csak nyugodtan. ha nem elég a hal. ha cigánykereket hány a parton. én nem bánom… – Sikálja a nyavalya – rettent meg Tutajos –. ha kicsit zsíros… Matula mosolyogva súrolt egy lábast. mert minden gyorsabb és ideges mozdulatára megszólalt gondolatai között a nevelőapa: “Ne kapkodjon!…” És Tutajos sokszor öntudatlanul is számot vetett magában. hogy a megtöltött fegyver mindig veszélyes. mit miért tesz.

Persze. ahova a liba esett. csak keszegek voltak. s. és Gyula arra gondolt. és bár ritkán kapott a hal. a küzdelmen felül. elpusztult. ami maga az Erő! De igazság az is. arról kár is beszélni. amit már nyugodtan meg lehet enni. dárdát hajítani. aztán Gyula – egy életem. elsieti a lövést. most már lassan munka is lett és kenyérkereset. A nád pontosan annyira hajolt meg. és tompa puffanással esett a gátra. hogy a szél átfolyjon leveleik között. és megbosszulja magát. hangos zúgással jött lefelé. a daganat lohadt. egyik szeme az orsón volt. de. Tutajos szíve erős ütemben dolgozik. hogy a szél el ne törje. Nem is vette észre. mint a vízen át szálló felhő árnyéka. és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében. hogy átalakulása mennyire hasonlított a környezet viselkedéséhez. Tíz óra elmúlt – nézte a horognyél árnyékát –. Jól elibük kell célozni – gondolja Gyula –. feltörik a kéz. huj… ez szép volt! És csak szorongatta a puskát. hogy a keszeg nagyon jó ízű hal. egy halálom. ahogy a nehézkedés törvénye előírta. a madarak: mintha zsinóron húznák őket. mint most ő horoggal. Ez a magasság azonban mintha egyre csökkenne. szeme megakad négy madáron. dicsőséges érzés volt. s elhúzta a ravaszt. de villámmá változik. és csak a száraz ágak álltak ellen. Gyula talán nem értette még tökéletesen. jól elibük… A vadlibák most lehetnek a kunyhó felett. összegubancolódik a horogzsinór. a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben. Ezután a hús simán leválik a gerincről. megég a bőr. Végül – bár idegei pattanásig feszültek – belerögződött a mozdulatok mérséklése pontosan beállítva a szükség mértékére. de Tutajos megtanulta már. élvezet és sport. – Hij – sóhajtott a fiú –. és nézte a helyet. öntudatlan élvezet volt és öntudatlan sport. hogy ami eddig szórakozás volt. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét. Igaz. ha nem kell. még ha a fejem rúgja is le ez a puska! – jól eléje célzott az elsőnek. Gyula egy . egy ívásból valók. talán meglátták Matulát. tenyérnyiek. akkor még nem is álmodott az ember orsóról és nylonfonálról. mert el kellett pusztulnia. Az irdalókés apróra vágja a halszálkát. de csontszigonyával ugyanúgy leste a halat. amire lőni lehet és szabad. Megtapogatta arcát. Az úszó mozdulatlan. s úgy érezte. A hal nemcsak megfogni volt élvezetes. Itt nem siet semmi. a vadat legyűrni több lehetett minden öttusánál. három liba már messze járt. amennyire kellett. A második liba összekapta szárnyait. és a rénszarvascsordát vagy a vadlóménest belopni. de érezte Matula figyelmeztetésének természetes igazságát: “Ne kapkodjon!…” Ami természetellenes. hogy az ősember zsákmányolása is. – Libák – suttogja –. hogy valamire lőni kelljen. de jönnek… Gyula egy kis bokor takarásába húzódik. mint a ponty. halott merevséggel. közel fél tizenegy is lehet – de ez a gondolat csak annyi volt. A madarak messze vannak és magasan. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság. melyek katonás sorban jönnek egyenesen feléje. Gyula gondolatai szertekalandoztak. lerohanni. ha hozzáértő irdalja és süti. Elmegy a hal. egyetlenegyet sem engedett el. a fák szinte ráfeküdtek a viharra. de enni is. mert kissé balra húzódnak. némelyik jobb. mert gyönyör telj és. ami nagyobb volt a többinél. másik a tájon. és megtölti a puskát. ha arra szükség van. libák… magasan vannak.a szertelen kapkodás nélkül és – eredményesebb is. s amit érzett. Tutajosunkat egy görögdinnye nagyságú daganat sem akadályozná meg az izgalmas vadászatban. de amint körülnéz. hiszen még a vasat sem ismerte. A lövés csattanása már szétporlott a levegőben. Most semmi rúgást nem érzett Tutajosunk. s a környék megnyugodott. Szerencsére nem jön semmi – gondolja. az itt nem jó. Mert ha olyan valami jönne. és szinte nem is kívánta.

Most legalább tudja. – Persze. de nyelte az utat. hogy a fogunk tört volna a húsába. én pedig megvernélek. Az elhullott széna összegereblyézve. ahova akar… – ne ugrálj. . Kibukkant és mosolygott. Maguk persze takaríthatnak. – Nem lehet ez olyan sűrű… – Majd meglátja. – Úgy gondolom. hogy megszagoljam! A bokrok közül pedig kibukkant Matula. hadd szagolom meg. mint az olvasztott vaj. ahogy szokott. A libát eldugom hűvösre. – Nem kötnélek meg – simogatta meg a kutya fejét –. ahol a kívánatos madárnak kell lennie. ez pedig – emelte meg Matula – szalonnával tűzdelve. és ezt Gyula olyannak érezte. A gáton járt egy kis szél. és zöld fal állt előttük. Közben majd f elbukott egy zsombékban. Tüskevár közeledett. Gyula. Amikor egy vonalba kerültek a dombbal. A szúnyogolajat elhozta? – El. egy kis ennivalót már tettem a tarisznyába. Szeme ragyogott. mert lemarad a csizma. de megennéd a libát. mennyivel kell elibe fogni. Matula szeme követte a fiú pillantását. s egyszerre csak elfogyott a nád. Matula egyenletesen ment. A csizmák nem cuppogtak már. úgy gondolom: mehet a puskával. és bánatosan feküdt a cövek mellé. Csikasz. Ott is volt! Hanyatt feküdt. Az öreg jobb kezében a libát tartotta. az elsőre célzott? – Úgyis megmondtam volna – rebbent meg a fiú. és a nagy fák zöld halmán már nyílások látszottak s egy-egy vén fa barna dereka. amikor Matulának átnyújtotta a zsákmányt. aztán letette a puskát. Valami vén gúnár volt. – Pedig az volt a legnagyobb. A puskával bánni tud. vagy öreg tojó… Gyula – amikor hazaértek – a boldogság múló érzésén át is_ jól látta. mert orron ütlek. a hátizsákot hozza. látod. neki a nádnak. A halakat pedig eleresztjük. és Gyula felvette ezt az ütemet. – Tudom. – Régen nem járt erre senki. Itt a legrosszabb. bal kezét pedig a fiú vállára tette. így a meleg bírható volt. csak azt engedd. de nem tudja. de azok is jobban szeretik a sima gyalogutakat. és van húsunk elég. és a keze reszketett. de valamelyes csapás mintha látszott volna. mint amikor a katonának mellére tűzik a medáliát. A nád itt majd két ember magas volt. de minek is járna? Inkább csak a rókák. – Hauvau – hu-hu-hau – ugrálta körül a vadászt –. Matula elfordult a gáttól. ami nem volt gyors. mert holnapig elpusztulnának. milyen kár lett volna az elsőt lelűni. lűni tud… István bátyja majd szerezzen engedélyt… Persze. vigyázni tud. Ide. hamu összekotorva. amikor az majd a lábáról verte le. és sietve elindult a zsákmány felé. és látszólag nem törődött már semmivel. Matula csekély tájékozódás után belement ebbe a zöld falba. mert a vékony láncot Matula a nyakába akasztotta. olyan lesz.pillantást vetett az úszóra. és Csikaszt már csak akkor vette észre. Ezt Gyula is érezte. innét már keményedik. – Mindig a nyomomban… és ne álljon meg. _ – Erre a nyárra végeztünk is a nagytakarítással. mert szeme elöl járt. Ez idei liba! A vezető mindig vagy vén gúnár. edények elrakva. Gyula boldogan emelte fel a nagy madarat. ha akarnak… – Mi? – Csak úgy mondtam. engedj közelebb. Hát kell az neked? Na. Csikasz! – és Csikasz kelletlenül engedelmeskedett a parancsnak. hogy a kunyhó környezete vendégváró tisztaságba öltözött.

– Hát… Gergő bácsi. – Akkor talán még nem volt ennyi… több volt a víz. menjünk. . és Pondoray néni ingyen fürdőzhet a legdrágább fürdőhelyen. – Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! A fa koronája nem is látszott. de ebben az ősfában benne van minden! – Én is elnézem néha – mondta Matula –. mert sokszor elgondolom. Az avar sejtelmesen susogott lábuk alatt. azt mondta. az olajat. ami kemény volt. vad harci dalt és jajongó gyászéneket. Gergő bácsi? – Engem nem bántanak. hogy meddig ér. aztán ide hurcolkodott. hogy nincs igaza. mert az óriás fák alatt mindig árnyék volt. és még egyre változik. hogy olyan ez a domb nekem. – Elmúlt már az az idő. Fülledt meleg volt a bokrok között s az avar rothadásának nehéz szaga. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett. igaza volt! Ennyi szúnyog! Szúnyogvárnak is nevezhették volna. Gergő bácsi. Gyula. igazuk volt a régieknek. van benne legalább negyven köbméter fa. de egyéb nem is hallatszott a süket csendben. és nem is nőttek nagyra. – Tudom. – Aztán – állt meg kicsit később Matula – ne gondolja. de a szegény ember azért inkább csak méterrel méri. vagy ha nagyon egyedül van. és jól van ez így nagyon. én nem mondom. nem is lehetett máshol eltemetni mert víz volt körös-körül. és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett. mert kiveri szemét az ág. de meg is szoktam. mint a szélmarta gránit.– Mögém! Egészen mögém. azt nem lehet méterrel megmérni… Az öreg sokáig hallgatott. Gyula megsimogatta kérgét. az én régi atyámfiai is itt nyugosznak valahol. Süppedtek az avarban. ordítást és suttogást. mert nem a tegnapra gondol az. Amikor a bokrok ritkultak. Gyula vastagon kente magára. és a törzse másfél méter vastag is lehetett. – Ne adjak. az idő maga volt ez a tölgyfa. mert úgy érezte. a lombok között megrebbent egy-egy madár. rabokat és elmúlt embereket. hogy én fejszét tudnék fogni itt akármelyik fára. Öreg papunk mondta. akik szentnek tisztelték az ilyen fát. Akkor itt még Balaton volt. és kevesebb a sár. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét. akik utálkoztak a szúnyogolajtól. akinek holnap talán nincs tüzelője. és azt mondta. és magasan felettük. Gyulának a nyaka is belefájdult. – Tudja. tivornyákat hallott. addig bekenheti magát. megváltozott a világ. amiket érdemes megnézni. mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom. és elmúlt minden. amelyeket ez a szent fa őrzött magában. aki nem néz vissza. csak szedte a cókmókot a falu. csak a szúnyogok elégedetlen hegedülése. de azért mindig lesz. Matula megállt. és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna. Na. mint a temető. hogy abban a kutya török világban. És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. Matula bácsi – mondta a fiú. mert vannak itt még fák. A bokrok itt már jól megritkultak. A legszegényebb gyerekek is nyaralhatnak. hogy a mi nevünk a legrégibb a plébánia irataiban meg a Csajágiaké. aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett. aki látta még a várat. és ha valaki meghalt. Az erő és szépség. ami alatt megálltak. Gyulában különös érzés ködlött. amint felnézett a nyárfára. – Más is van benne. – Szuszogjunk egy kicsit. több lehet háromszáz évesnél. ha baj volt. talán csak ha kicsit részeg. nyugodjék –. Az öreganyám Csajági lány volt… azt mondta az esperes úr – tavaly halt meg. az egészen biztos. Gyula – mondta szokatlanul szelíden –. – Volt itt egy tudós ember.

mit eszik. Az ág tövében. fátlan. Látja azt a sok odút? Mindben lakik valami: leginkább a csóka. ha szabad lenne. amely a habarcsot keverte. de gondolatai között hidegen zörgött a pár szó:… “aztán vége a nyárnak…” A kis dombtető itt egyenes volt. könnyű lenne lelőni. – Jó még a kés? – Mint a beretva… – Hát akkor nyúljon hozzá! Szótlanul ettek. hol a kéz. és megcélozta a baglyot –. – Jobb. egészen a törzs mellett jókora bagoly ült. de aztán behordta a szél. A kés magától járt a kezében. Gyula nem is nézte. A bagoly ásított. és magukkal vitték? . tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel. Szereti a temetőt. – Még ásít is – csodálkozott Gyula –. Fa lett belőlük? Madárszó. nézdelődünk.– A nyárfa gyorsan nő – nézett fel Matula is –. a kín. s a föld. mert előbb ült már rajta valaki. Előttük a nádas. virág. és az erdőt hallgatta. eszünk valamit. és nem nagyon hosszú életű. – Nemigen lát embert. szalonnát. a tölgyek összekeveredett illatával. ez itt unokája sem lehet annak a tölgynek. de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. ha nem célozgat… inkább ismerje meg. Talán azért van itt is… Matula körülnézett. az öröm. csodálatosan lágyan. – Tudom. a gondolattal? Belerakták a falakba. kitette a kenyeret. s egy helyen meredeken végződött. a sírás. de a vén fák mégis suttogtak. Egy baglyot sem szabad bántani. hát ez igazán nem fél. Csak innét lehet kilátni a berekre – leterítette a kenyérruhát. – Gyerekkoromban itt még faltörmelék volt. mintha unta volna a beszélgetést. – Könnyű hát. a mámor. zöldpaprikát. vagy itt kereng. orra tele volt az avar. Akkor volt itt nagy zsivajgás… hanem… nézze csak! – Mit? – Ott a vastag ág töviben. Gergő bácsi. Nemsokára érett lesz. ez az… a temető is tele van vele. – Nem is fél – nevetett Gyula. elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom. Nem szabad bántani. De nézze meg ezt a fát. Itt jár egy kis szél. a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket. – Leülhetünk. – Hát – legyintett Matula – egyet-kettőt pillant az ember. csak megcéloztam. Erre gyűjjön. és kerekre nyílt szemét rájuk meresztette. Hátrahallgatózott az erdőbe. és a falatot öntudatlanul emelte szájához. más ellensége meg alig van. s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek. A nádas felett messze lehetett látni. de hol vannak a kőművesek. hogy ez a fülesbagoly. Puha fa. a harag. Néha megállt az evésben. – Mogyoró? Ilyen nagyot még nem láttam. – Kakukkfű – hajolt le az öreg –. Gyula követte az öreget. Fa sem telepedett azóta itt meg… – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula. “Itt volt a fal” – mondta Matula. ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el. Soha nem szabad bántani. aztán egy odúgalamb kezdett búgni. de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. csak megváltozik. Szél alig mozdult. és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük. Erdei fülesbagoly. aztán vége a nyárnak. azért meleg. tudom. mi lett belőlük? Föld. ahol ül. víz. de régen kirepültek már a fiatalok is. a békülés. akik rakták. a kakukkfű. majdnem kopasz. hol a gondolat. és benőtte a fű. mögöttük az erdő. de mennyi termés van rajta.

a szíved szakadna meg. – Jó! Most megtűzdeljük szalonnával… Csikasz ekkor ásta el a kunyhó mögött a liba nyakát fejestül. – Ha a comb puha. s a levegőben lustán szárnyalt a nagy rétség száraz illata. amire előjött Csikasz is. megsütnénk a szívit. és amikor megérkeztek. hogy csinálják. a nap szállt már lefelé. Nem próbálná meg? – Ki is belezem. hogy ilyen jót még nem evett. – Itt van a legtöbb szúnyog – csapkodott Gyula. láttam otthon.Az öreg fák csak suttogtak. Később bejárták a kis domb minden zugát. hadd legyen ennek a mihasznának is vasárnapja. Húzza le a bőrét azzal a kis zsírral együtt. . Matula borotvaéles kése a mellen húzódott végig. – Ha egyedül jön ide vagy a vendéggel. Most megint hosszú csend következett. Matula kést bökött a combjába. és nem értette meg senki. – Addig én tüzet rakok. csak itt lehet bejönni. Matula jelet tett a bejárathoz. – Mondom. – Jó! – mondta. A “mihaszna” eb ezt nagymértékben helyeselte. mondja-e Matulának. – Látja. csak a libától féltettelek. aztán izgatottan követte gazdáját. És ha valaki nem szereti. de most nem bajlódunk vele. Az élő enyészet puha érintése volt ez. A kés könnyedén szaladt a húsba. A nap ekkor már ferdén nyilazott át a lombokon. de azért úgy indult Matula után. és senki a világon nem tudja megkülönböztetni a házilibától. Minden belsőséget adjon a kutyának. hát ne kopasszá. mintha megértette volna: – Most megfejtem a libát. mert te amúgy rendes kutya vagy… Csikasz meghempergett a fűben s a lánctalan szabadságban. a galamb búgott. szaglászott. Gergő bácsi. mert máshol leszedi a tüske a nadrágot. zúzáját is. s amikor hazaindultak. Nem lehetett tudni semmit. – Gergő bácsi… – kezdte. mint a kocsikerék a homokot. A vadlibának vadlibaszaga van. és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság. persze. mert ebben a pillanatban többet enni nem tudott. amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából. mindenestül. de az öreg mosolygott. úgyis tudom. s amikor színe már megközelítette a cseresznyéét. aztán széttárta a bőrt. mint a könyvet. s farkát csóválta: – Hát ez azért egészen más – nyelt egyet –. a vadlibának halszaga van. a fák suttogtak. és kutyabecsületszavamra mondom: mintha még tudnék enni… A liba pirulván pirult a hosszú nyárson. az idő kerekének súlytalan fordulása. de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos. máját. a kakukkfű illata lengett. és Gyula azon gondolkozott. ami alatta van. mint aki tudja a kötelességét. milyen könnyen megy? Egy darabban lejön az egész bőr tollastul. hanem fejtse. mert megszokta a szúnyogokat is. Matula azonban leintette. – Csak maradj. Sokan azt mondják. Szakértőén megforgatta a szárnyast. de ez csak olyan megszokott védekezés volt. Aztán szótlanul ballagtak hazafelé. nem értette meg Matula Gergely. Nézte a nyárson forgolódó madarat. hogy kell. Ha lábasban sütnénk. A tűz körül azonban más illat felhozott. Matula meghozta a tűzrevalót és egy jókora nyársat is. Elő a táblát meg a tányérokat. Matula első dolga volt a viháncoló Csikaszt elengedni. akkor már a melle is puha. jó ha megnézi. de ez nem igaz.

– Sietni nem kell… van ideje elég. Csomagolunk majd reggelire is. a galambbúgás és a kakukkfű illata. de – álmában nem beszélt… … a következő pillanatban pedig valaki megfogta a karját. De ne féljen. maga körül hordva az alagutat is. és nem is szólt. nem is akart semmit sem mondani. inkább hallgattak. a fiú megborzongott. Megállt. mert mindez a természet rendjéhez tartozott. – Lehetetlen. aztán mikor a nap ellobbant a nyugati égen. – Úgyis kivettem volna. amikor kiéri a folyópartra –. de mi a fenétől félsz?” “Nem tudom – válaszolt magának –. és látta a baglyot. a többit már fekve is nézhetjük. – Köszönöm. rúd ja azonban eléggé csáléra állt. Tutajos – gondolta –. amint ásított. és nem is tudtak semmit tenni. Gyula tenyerén érezte az óriás tölgy kérgének keménységét. De erre nem is gondoltak. és az alkony hűvös ébredése végiglengett a nádas felett. mintha évszázados menték. – Gergő bácsi. Gergő bácsi! – Mit? És Gyula megakadt. amelyben éltek. – Mindent köszönök. Nézze a Göncölt… Gyula megnézte a Göncölt. de mielőtt a kocsira ülne. Éhes lesz. A kocsin bekapják. De nemigen néztek semmit. indulni kell! – Mi? – Az. és érezte azt az avarszagot. bor és bőr szaga keveredett volna össze a fodormenta és. látom. Gergő bácsi? – Viheti. a nevezetes szekér kerekei ide-oda lődörögtek.– Kár a szóért. maguknak is tették. – De hogy reggel van?… Matula szerint “szép” sötét éjszaka volt. mint egy kivilágított hernyó a sötétség alagútjában. nem is akartak semmit tenni. s ha megloccsant a víz. – Elhiheti pedig. Meg is töltheti. Ha krokodilok lennének itt vagy leopárd… de vipera lehet. – Ha ettűl beteg lesz. penészes falak szagával. én beteg leszek. Gergő bácsi! Ültek még egy kicsit a tűz mellett. mert egész éjjel utazott. aztán kínálja meg azt a Bélát. – Gyula – rázta –.” . nézte a vizet s a mélyben fürdő csillagokat. sietni?… – és akkorát botlott. – A puskát vihetem. Hallotta a láthatatlan szellő susogását. Dehogy akart. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. De belül emberek vannak és – Bütyök! Erre hirtelen felült. A fogyó hold fénytelenül és álmosan bujkált a bárányfelhők között. Megállt kicsit. nem tudom. azt gondolom. és nem bizonytalan gyalogúton –. hogy reggel van. majd a nyelvét harapta el. Amit egymásnak tettek. – Eleget jöttünk-mentünk. Gergő bácsi… – akarta mondani. van idejük elég. síneken jár. de a vonat jön – könnyű neki. hogy mit akart mondani. Matula kiverte pipáját. vagy valami nesz motoszkált a nádban. mert derék Tutajosunknak volt ugyan egy-két rossz szokása. s a puskát a hóna alá vette. “Félsz. ami olyan volt. dohos kripták. hallgatódzott. ettünk. A homályban már Tüskevár árnyai jártak. annyit ettem. de aztán elfelejtette. Gyula. a patront vegye ki. – Sietni – gondolta Gyula. jön. és úgy érezte. meg is érdemli. ami a másiknak ne vált volna hasznára. mit akar mondani.

“Na és, szamár, a gumicsizmát nem harapja át még egy kobra sem…” – Rákrákrááák – reccsent meg felette valami szörnyű hang, és szárnysuhogás hallatszott. Tutajosunk majdnem leült ijedtében, és a puskát védekezőén tartotta maga elé. “Gém – mondta belül egy hang – gém, és éppen úgy meg van ijedve, mint te…” De Gyula állt, és térde reszketett. Nem vigasztalta, hogy a gém éppen úgy meg van ijedve, ámbár nincs puskája. “Meddig akarsz itt állni?” – kérdezte magától, s arra gondolt, hogy majd otthon, az osztályban… “… kérlek szépen – mondja Bolhának vagy Bikának –, amint megyek, öreg puskámmal a hónom alatt… úgy éjfél körül járhatott az idő.” “Nem féltél?” “Ugyan kérlek, mitől féltem volna?…” És ekkor valahol megszólalt egy mély hang: – Buu-buu… buu-buu A hang messze volt. Valami elszabadult bivaly – reszketett Tutajos, és gondolatban megesküdött, hogy férfiasán bevallja: bizony, borzongott egy kicsit. – Buú… búú… Szerencsére egy helyben bőg – indult el óvatosan, de érezte, hogy ingét átizzadta már. Nagyon meleg volt az éjszaka, de most már valamivel jobban látott. A lábai is jobban megérezték a gyalogút vályúját, és gyorsabban lépett ki, ha arra gondolt, hogy nem ér idejében a hídhoz. Ha nem mozgóit semmi a nádasban vagy a vízen, egyszerre égig ért a csend, de szinte szétesett, ha loccsant a víz, vagy valamitől – de mitől?! – pattant a nád. Ilyenkor arcára mintha pókháló ereszkedett volna, és egész testén átszaladt a borzongás. Ettől aztán dühös lett. “Hitvány legény vagy, Ladó, de legalább azt mondanád meg, mitől félsz. Hitvány vagy, ostoba és – hazudozó…” Ettől a gorombaságtól Gyula Lajos – a Gyulák ivadéka! – egyszerre magához tért. Vállára kanyarította a puskát, és – igen – beleköpött a sötétségbe. Észre sem vette, hogy a névtelen félelem ellen milyen jó orvosság a valóságos mérgelődés. – Buu-buu… hangzott messziről, kissé megrezegtetve a fiú idegeit, de most egészen más hatással. “Egyen meg a fene, ott ahol vagy, ha idejössz, úgy beléd lövök…” – és a hang irányába nézett, ahonnét azonban nem jött semmi, csak… “Nini, virrad!” – és akkorát sóhajtott, mint akinek a sötétség egész dombja szakad le a szívéről. A csillagok homályosodtak, látszott már a víz lomha mozgása, a gyalogút árka, a nádbugák zászlaja és csizmáinak nedves lépegetése. De színe nem volt még semminek. A szürkeség azonban elvált már a feketeségtől, a fény az árnytól, az ég a földtől. – Sáp-sáp-hát-hát – szólalt meg egy vadréce, és hallani lehetett, szárnyaival hogy verdesett. A keleti égen vörös csík szaladt végig, köd szállt fel a folyóról, és valahol messze egy varjú károgott. A csillagok már majdnem eltűntek, a hold vérszegényen sápadt, s a sötétség rongyai ijedten szálltak nyugat felé. Tutajosunk most már szabályosan lélegzett, szabályosan ment, s ha megállt, szabályosan fázott, mintha még az éjszaka hűvös keze simogatná a hátát. Aztán feltűnt a híd könnyed íve, de a hídon nyoma sem volt a kocsinak. Letette a puskát, levetette kabát ját, és megmosakodott. Meg is fésülködött, de tükör nem kellett, mert a vízben jól látta kissé még szabálytalan ábrázatát. De Tutajosunkat ez már nem

is nagyon érdekelte, hiszen felkelt a nap, s a világosság bátor villanása szétsugárzott a vizeken. Aztán meghallotta a kocsizörgést, s elindult a híd felé. A hídon túl már a Balaton látszott, s amikor Gyulánk nekidőlt a korlátnak, nem is gondolt arra, hogy – dacára szépen elválasztott hajának – ha valami gyengébb idegzetű hajadon jött volna, feltétlenül átkerül a túlsó oldalra. Igen, Tutajosunk kissé útonállónak hatott. Elég magas volt, lesült és felégett, térdei összekaszabolva, és jobb képe még a könnyelmű puskatartás kék nyomait viselte. Szerencsére a gyengébb idegzetű hajadonok ebben az időben máshol tartózkodtak, így nem rettenhettek meg Tutajos félelmetes egyéniségétől. De Gyula nem is vágyott ilyen babérokra. A berek felől megindultak a madarak, és Gyula ismerősként vette számba őket. Egy kárókatonát kellene az iskolai szertárnak lőni – gondolta. (Ajándékozta: Ladó Gyula Lajos VIII. oszt. tan.) – Meg egy bakcsót is… A kocsi azonban megérkezett, és Gyula nem folytathatta az elméletbeli adományozást. – Jó reggelt, Balázs bácsi, ide ülök maga mellé – kapaszkodott fel Gyula az öreg kocsishoz –, mi újság? – Mi lenne? A búzát, rozsot már elverték, most a zabot cséplik. Egy tehén felfújódott, de a főagronómus úr megszúrta, aztán leapadt… Nem veszi fel a gallért? Látom, megizzadt. A kocsi nekizökkent az útnak, a gallér alatt kellemes meleg volt, és Gyula most már nem beszélt, csak Bütyök járt eszében s a sok mondanivaló. A jegenyék jöttek-mentek az út mellett, és Gyula szépen elszunnyadt a gallér meleg sátrában. Arra ébredt fel, hogy a sorompónál kettőt, nagyot zökkent a kocsi. – Elaludtam… – Az a jó – mondta Balázs –, aludni mindig jó; aztán meg jókor felpillantott, gondolom. – Muszáj volt, Balázs bácsi, a sötétben nem lehet sietni. Mögöttük kerepelve ereszkedett le a sorompó. Az állomáson két-három ember lézengett. Az irodából kihallatszott a morzegép kopogása, és Gyula kissé álmos izgalommal csikorgatta csizmái alatt a kavicsot Vajon elhozza-e Bütyök Géza bácsi fényképét? Géza bácsiét, aki orvos, vadászmester, és az ifjú maharadzsák nevelője, ámbár eredetileg fűtő volt. Gyula gondolatai között valami bizonytalanság kígyózott, s ez nem illett ebbe a gyönyörű reggelbe, de Gyula nem tudott szabadulni tőle, Matulát érezte maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága. Gyula elnézett, messze a csillogó síneken, s arra gondolt, hogy a “párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak”. Ezt így tanulta, s ez ködös volt, mint a berek titkai, mint a földbe süppedt várfalak múltja, mint a csillagok fényévei, mint mindaz, amiről Matula nem beszélt, mindaz, amiről az öreg hallgatott. És most jó volt ez a homályos tudat, ami lehetővé tette Géza bácsi valóságosnak elképzelhető háromféle állását, a maharadzsái autót, a néhai fűtő széleskörű karrierjét. Tutajosunk nézte a sínek felett rengő levegőt, a sínek találkozását “valahol”, és öntudatlanul meg akarta menteni az álmok valóságát is, hiszen – gondolta tétován – minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében. Vajon elhozza-e a fényképet Bütyök, és Gergő bácsi tudja-e, hogy mi az a maharadzsa? Mi is? – hökkent meg Tutajos –, mi is a maharadzsa? Hát olyan izé… olyan gróf vagy mi… szóval földbirtokos, csak nagyobb, majdnem fejedelem, de nem egészen…

Gyulánkat végül is a vonat húzta ki a maharadzsái problémából, belefütyülve, belefüstölve és dübörögve a párhuzamosokba, és elgázolva minden gondolatot, amely nem vele foglalkozik. Az egyik ablakból Pondoray néni integetett: – Gyuszi! Gyuszikám… megy már Béla. Tutajos odaszaladt, és majd az álla esett le, mert az ajtóban nem Bütyök jelent meg, hanem egy lord, egy főúri csemete, egy fiatal maharadzsa. – Bütyök! – ámult Gyula, és ölelésre tárt karja lehanyatlott. – Szervusz, Gyulám – emelte meg zergetollas vadászkalapját Bütyök, de ő is meghökkent, mert Gyula sem volt közönséges látvány szilvakék jobb képével, végtelenül maszatos ruhájával, ütött-vert térdével, és nyíratlan frizurájával. – Gyuszikám, vigyázzon Bélára! – kiáltott a néni, mert a vonat nekirugaszkodott a síneknek. – Jó fürdőzést, Pondoray néni, vigyázok… majd írunk… Bütyök karján felöltő, mellette szép bőrönd, lábán vadonat “tiroli” bakancsok, vastag térdharisnya és golfnadrág. – Bütyök, ez te vagy? – de most már a régi szeretettel rázták egymás kezét, és a vendég szokott szerénységével mosolygott. – Géza bácsi pénzt küldött. – Lehetetlen! – csúszott ki Gyula szájából. – Mért volna lehetetlen? Mindig mondtam… – Ez igaz! – és Gyula azt gondolta: íme az álmok valósága. – Hoztál valami rendes ruhát is? Mert ebben nem jöhetsz a berekbe – ott élek, mióta lejöttem… –, de gyere, ezt a kocsin is megbeszélhetjük. Bütyök megemelte kalapját Balázs bácsinak, és a kackiás fejfödőt szemébe húzta, mert szembe sütött a nap. Elindultak. – Hogy nézel ki, Tutajos? – Hogyhogy? – Mint egy – ne haragudj – betörő… a kezed, az arcod… Te mindig olyan rendes voltál… – Majd nézd meg magad egy hét múlva! – nevetett Gyula Lajos. – … és olyan más vagy! Egészen más… de mintha… és olyan kemény fogása van a kezednek. Milyen a tenyered? – Feltörte az evező… – És a képed? – Rosszul fogtam a puskát. – És a térded? – Sás meg mindenféle tüske. – Ez a te puskád? – Persze… tudod – nyelt egyet Gyula –, én használom. Amúgy… Matuláé. Tegnap lőttem vele egy nyári ludat. Most jut eszembe… Gyula benyúlt az ülés alá. – Álljunk meg, Balázs bácsi. Én is éhes vagyok… ez abból a libából való. Tutajos kirakta a libahúst és a kenyeret. – Láss hozzá, Béla! – Itt? – Hát hol a pokolban, csak nem szállunk le pár harapásért… Egy darab húst tett kenyérre, és előrenyújtotta. – Tessék, Balázs bácsi. Tegnap lőttem, Gergő bácsi sütötte, nyárson. Bütyök ekkor már engedett az előkelőségből, és pár perc múlva csak a zsíros papír emlékeztetett Ladó Gyula Lajos első libájára.

Szóval köszönöm és… – Ne marháskodj. és kezet nyújtott. Bütyök egyedül maradt Matulával. most kezdett ragyogni az örök anya. és az anyára gondoltak. hogy itt vagy… Bütyök egyelőre nem válaszolt. – Hoztam. de hozom a koffert. mi? – tette hozzá Matula. a tájat és az öreg kocsist. aki fejével Gyula után intett. ahol Matula éppen partra húzta a csónakot. Nem volt ez kiformálódott gondolat. Érzések voltak csak ezek a kusza gondolatok. Bütyök – gorombáskodott szelíden Tutajos. aztán hosszú ideig nem szóltak. de a kocsis megrántotta a gyeplőt. érti ez a Gergő a libasütést. amelynek vándorló árnyékában idegen ingeket tisztított egy fájós lábú öregasszony. mert szíve tele volt gyengédséggel –. A kocsi nekizördült az útnak. Körülöttük most ébredtek a vizek és a nádasok. és úgy érezték. de egymást érezték benne. erre az útra. Gergő bácsi. – Jó. szenny és vér. amiben a mama mos… Elhallgatott a két fiú. az udvar sivárságára s arra az árva hársfára. amikor dübörögni kezdett alattuk a híd boltozata. Gergő bácsi. Mióta iskolába jártak. főleg a várakozás beteljesülésével. az utazás izgalmaival. amik elmúlnak. de hallgatásuk ezt a gondolatot ringatta.– Köszönöm szépen – nézett hátra az öreg kocsis –. mindig egymás mellett ültek. mennyire örülök. – Nem is gondolod. a mosóteknőre. Aztán – mérte végig a fiút. mert éles füttyszó szállt a dübörgés széles morgásába. – Nagyon köszönöm. az elmúlt éjszakával. Bütyök. a messzeséget s a szabadságot. Puha lelke csordultig volt a tájjal. és nem is tudták. hogy gumicsizmát hozzál. mert minek cipekedjenek vele. hanem meg kell hagyni. hogy Bütyök tulajdonképpen most érkezett meg. – Matula bácsi… – álmélkodott Gyula – mit akarhat? Gyere. és Gyula Bütyök vállára tette kezét. hogy barátját újra láthatja. Bütyök – mondta Tutajos. – Igaza van. és ostorával a vízre mutatott. elvénült lábakra. – Isten éltesse! – fogta markába Bütyök kezét. és Bütyök tág szíve azonnal befogadta az öreget. hogy eljöhettem. hogy mindig készültek erre a nyárra. . elfelejtettem megírni. – Már nagyon vártuk. hogy legyüvök a csomagokért. – Ez a Zala hídja – intett Gyula a híd vasíve felé. igen jól esett. amelyben visszeres lábú mosónék nyaralni és gyógyulni utazhattak. Pondoray Béla. az út végtelenségét. mert nem tudott mit mondani. Béla. aztán úgy látom. és a mama is… küldött neked egy skatulya túrós rétest. – Alig ismertem rá. Balázs bácsi. amelynek valósága eddig álom volt csupán. Gyula. Matula megbökte a kalapját. nekem meg eszembe jutott. aki kicsit zavarban volt –. – Gergő – mondta a kocsis. – Gergő bácsi. Tudod. – Hanem – nézett végig Matula Bütykön – ez a ruha alighanem meleg lesz. – Azt nem mondtam. Mehetünk? – Menjünk. hogy itt vagy. – Akkor jó. de a csecsemő él és megmarad. a Nyár. mint az emberi jóság bölcsőjét. – Kezd embörösödni – mondta bizalmasan. amely körül fájdalom van és a vajúdás gyötrelmei. – Van másik is. és a fiúk gondolatainak alján hála lobbant a megváltozott idők eljött új nyara felé. ne másszon fel az öreg. a lúgtól kimart kezekre. jó az öreg a háznál… – Ha egy csöpp esze sincs. ez itt a barátom. jól megleszünk mink hárman.

– Bütyök azt akarja mondani… – fölényeskedett Gyula. és szeme csillogott –. Utálok írni… igaz. Bütyök. Igyatok. az örök tűzre. – Bütyök – dördült meg a doni kozák kórus legmélyebb basszusa –. és lássuk azt a kendermagos csontvázat. nem kérdezett senki! Köszönd meg Bütyöknek. de nem baj. – Ne hallgasson rá. ilyent nem… – Tutajos – nézett rá nagybátyja. de az ifjaknak előbb át kellett esniök egy valódi és ünnepi jellegű Nancsi néni-féle ebéden és István bácsi ugyancsak túlméretezett vállveregetésén. boszorkány. nem ebben a Váci utcai pompában akarsz a berekbe menni? – István bácsi – pirult el Bütyök. aztán egy szép napon megüti a guta. Mi van az ebéddel? – Ki van merve a leves. mert levest egyszer sem ettél. Tutajos. – Gondolom. mire a vastag gazdász akkorát nevetett. – Már megköszöntem – sértődött meg Tutajos. és örömet szerzett neked. Látod. hogy az öregasszony szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől. amire egyébként is rátelepedett a leves nem közönséges illat. ha még itt valaki megköszön valamit. hogy eljött. szegény Gyulám. köszönöm a mama nevében is… – Mi a fészkes fenét? – Mert én azt tudom… – Mi a fenét tudsz? – Hogy tetszett írni. – Helyes! Az úgy is illik. – Összeesküvés – ordított –. csak a fejed a régi! – és olyant csapott az ifjú vállára. mert kocsi állt meg kint. fiam – simogatta meg Bütyök fejét az öregasszony –. már nem is füllent… – Nem is szokott! – mondta Bütyök és Nancsi néni is. az “szép nap” lesz? Távozz. hogy barátján segítsen.Matula – természetesen – most sem tévedett. – Remélem. mióta nevelőapád kézbe vett… Gyula elpirult. szavamra: kupán vágom. Bütyök elakadt. miket eszel te odakint… – Hát bizony. Evett a két gyerek. és itt összevissza lötyögtök… Vályúhoz! Így aztán kútba esett Bütyök szépen kigondolt hálaszózata. ezenfelül pedig. azt hiszi. – Szerencsétlenek! Nancsi néni levese az asztalon van. ami tegnap hullott el baromfivészben. Nancsi néni? – Igaz. hogy a pár kósza légy fejvesztetten menekült.és ízfelhője. ha a felelésben megállították. . és több marad neki. barátod egészen elvadult. úgy vélem. – Mellébeszélsz. mint Nancsi néni. Bütyök. nem is gondoltam. hogy úgy nem főz senki. téged. – Tutajos – reccsent rá nagybátyja –. mint mindig. Tutajos. meg a százast is… – Nem írtam. gyerekek… De aztán egyszer csak az ebédnek is vége szakadt. – Miii. aljas összeesküvés! Jöhet az a vézna csibe. mindig ilyen. hogy a vendég kevesebbet eszik. Ügyesen beszéltél. de a csodálatos hang tulajdonosa ezt nem vette figyelembe. és vállát helyreigazította –. és István bácsi megtörölte a száját. hogy az enyhén megroskadt. hogy ilyen aljas vagy… – Ez az igazság! – Persze. – Azt maga Gergő bácsi is mondja.

tudod. Bütyök is csizmában lötyög. nem a menyasszonya. Képzeld! Ott előttem… Most már Tutajos is nevetett. Minden délután a nyakára megy. ide a berekbe. Bütyök. már nem – mondta. – Mért ne csókolhatta volna meg. vége a szép vőlegénységnek – folytatta Kengyel –. hogy meglássanak. – Mindig ilyen volt – nézett utána az öregasszony –. amikor akartok. mert ugye… úgy össze voltak bújva… nem akartam. – Hát beszélj. ez a nő máris mindent tud! A számtankönyvet el kellett volna hozni… – Elhoztam – mondta Bütyök –. de Kengyel már messziről integetett. ha lesz időm. Karonfogva. Aztán mindjárt téged kérdezett. A két fiú is az ajtóra nézett. Bütyök. azután azt mondtam: gratulálok. és hogy megmondom a fiúknak is. pedig régen ismerem. add át üdvözletemet. Mindennap két számtanpéldát kell megcsinálnia. mint egy zsandár. talán megnézlek benneteket – ezzel kidöcögött a szobából. majd elsüllyedtem. mondtam a mamát. ha Kengyel jövőre előveszi a tanítványt. Pedig ha tudná… – Mit? – Kengyel jövőre nem jön vissza… Tutajos megállt. hogy vagy. mire elindultak.” A nő meg nevetett. De most már kezdenek felébredni. de fantáziájuk lusta volt már. az ebéd omladozó emlékeivel. Az öregasszony könyörtelenül lefektette őket ebéd után. Itt is. azt mondja.– Vigyázzatok egymásra. mintha látnák még István bácsi túlméretezett terjedelmét. – Egyszerre nem tudok mindent elmondani… szóval megyek az utcán. És a következő percben aludtak. amikor akkora volt.” Képzeld. Gyula néha megáll. gyerekek. és sehogy sem tudták elképzelni a ház urát akkorának mint egy kukoricacső. Kengyel egyetemi adjunktus lett. jó. – Szegény… – Janda meg Acélt öli. ott is otthon vagytok. Szervusztok. mit tudsz a fiúkról? Emlékszel még erre a hölgyre?” “Igen – mondtam –. – Úgysem tudunk aludni. egy ilyen szép nő előtt hülyének lenni… – Erre gondoltam én is. Kitől hallottad? – Kengyeltől. “Szervusz. a tanár úr menyasszonya. mondja meg Ladónak meg a többieknek is. de Kengyelné a vállamra tette a kezét: “Nem lesz semmi baj. Gondoltam. úgy kell mindent kihúzni belőled. jöttök-mentek. képzeld. – Ez nem igaz. el van keseredve. ha a felesége? – Jó. beugróm valamelyik kapu alá. Ladó. ugye?” – Rémes – ijedezett Gyula –. az a Tutajos. az ő becsülete forog kockán. bár Gyula duzzogott. s egyszer csak ott vannak. én pólyáztam valamikor. – Dubbal is találkoztam – mondja –. Jó kezekben hagylak benneteket az iskolában is. S az öreg Dub elviszi valahova ellenőrizni. mert elképzelte Bütyköt ott az utcán. és napszemüveg alatt izzad. azt hittem. mert Bütyök az otthoniakról számol be. elájulok… egy nő! – Borzasztó – helyeselt Tutajos is –. és hallgassatok Matulára. A nő meg nevetett. Jó délután lett. most már a feleségem. Rekkenő délutáni meleg van. Bütyök – mondta Kengyel –. gondold el. mióta ismerem. “Hát úgy nagyjából… Kengyel Miklósnénak hívják. Képzeld. bár levetett mindent. mint egy kukoricacső. Egy olyan szép lány… azaz asszony. és megcsókolta Kengyelt. “Az kell Ladónak – mondta –. De ők nem. huj! Mekkora madár! . hogy lejövök hozzád. Képzeld. és az az Éva tényleg számtan-fizika szakos tanárnő. hát akkor… – Sajnos. de olyan hirtelen jött.” “Tetszik ismerni az illetőt?” – kérdeztem. meg.” “Sajnos. amit le lehetett vetni. az az Éva… Nagy zavarban voltam.

– Ugrósdi bácsi választotta. hát kettőt adsz. Gergő bácsi! – Látom. ami azonban inkább enyhe dorombolás volt. meghajlította. és tartsd a kezedben. – Jövünk. Erre gondolhatott Matula is. azt is mindig a magadéból adtad. majd megismered őket. te Bütyök. nem hallod? Csikasz ezek után kelletlenül elindult. ne légy szemtelen. és kiváltottam magamnak a horgászjegyet is. Ma halat ennénk. – Lassan simogasd meg. s ezzel előkelő helyet foglalt el Csikasz szívében. nem mozdult. vegyél ki egy szárnyat a csirkehúsból. – Ide gyere. és csak mosolygott. és mi is fogunk. mint Matuláé. – Az eláll. Szeme megenyhült. a kutyámat ügyesen elszédítették. Csikasz. Csikasz. hogy itt minden közös. – Bütyök. – Hoztam rántott csirkét. s utána lenyalta Bütyök kezéről a maradék zsíros prézlit. csak hallgatsz. – És biztos. A kis kutya Bütyök combjára hajtotta fejét. és ha kettőt akarsz neki adni. Csikasz! Bütyök tele volt a rét szagával. Hát csak pakoljanak le. és közeledett. – Tartsd eléje a húst. aztán gyüjjenek. – Jobb. – Megjöttünk. – Meg is látszik. és úgy nézett a zömök ifjúra. – Hoztam. mert már a folyóparton találták. és Tutajos megsuhogtatta.– Vörösgém – legyintett Tutajos –. Csikasz társaságában. és holnap csinálunk olyant. – Most jut eszembe a túrós rétes is… mama meghagyta. Csikasz talán elibe szaladt volna Gyulának. hosszan nézte a szárnyat. hogy Gergő bácsi fog halat? – Nyugodt lehetsz. Megállt és morgott: – Azt a másikat nem ismerem… – Ide gyere! – csattant rá Gyula. Eredj attól a doboztól. Hárman csak összeszedünk valami vacsoráravalót. de három lépéssel a fiúk előtt megállt. Csikasz pedig farkát behúzva közeledett. Gyere. hogy azonnal adjam oda. Csikasz rövid pillantást vetett Bütyökre. – Ez igen – mondta –. de ne feledd el. nem adhatnék neki egy darabot? – Adjál. – Hát elvehetem éppen… – és rendkívül óvatosan kivette Bütyök kezéből a szárnyat. Gergő bácsi. megöl a kíváncsiság. Mutasd már azt a horognyelet. Gyula. és kötelességszerűen morgott. Majd odaadom az én készségemet. a barátság kedvéért. mint az enyém. ha lehetne. Csikasz evett. – Menj csak. . de meglátva az idegent. pedig azt nem szeretem. És ha az enyémből adsz. – Majd vacsora után. Bütyök. ez igen! – és megnyalta a szája szélét. mert a vacsorát még meg kell fogni. mintha azt mondta volna: – Akár a fülemet is meghúzhatod. a határtalan nádassal és határtalan éggel. mert kapás alig van. és Matula mosolygott. Beajánllak Csikasznak. Bütyök ezek után magához ölelte a jeles ebet. de kicsit még morgott. A kutya Matulára nézett. Bütyök tehát két darab rétest adott Csikasznak. – Hogy milyen vagy. de ne ácsorogjunk. – Tutajos. Megnézte a kunyhót kívül-belül. Gyorsan összeszerelték a botot.

nyavalyoghatsz magad. tálén megindul a kapás. hogy Bütyök széles lendülettel vágott be. . mert fa sincs. Pár keszegecske. Bütyök valósággal elhűlt. – Nekem is nevelőapám lesz. de szedd már ki. – A fényképet elhoztad? Micsoda finom orsó! Bütyök. Bütyök. – Figyeld. És este lett. mint három kárókatona. – Ugrósdi bácsi csomagolta.– Igazán jó bot – mondta Tutajos –. Bütyök. Tanultál belőle. a mennykő csapjon a horgodba! Az eset úgy történt. – Semmi – nézett fel Matula –. Matula előbb elment előkészülni a vacsorához. de nem szólt semmit. – Sokáig ne maradjanak. Röviden vágj be. – Biztos megörülne neki. és szerette a társaságot. ami van. Béla meg kukaccal. hogy Bütyök megfogta. mert Gergő bácsi vár. és árnyékuk észrevétlenül hidat vert a vízen. máskor vigyázz. Bevágsz. de Tutajos. – Bütyök – álmélkodott Gyula –. – Viszi a horgodat valami. a nevelőapánk. nem akarok szégyenkezni. itt van. – Géza bácsi küldött pénzt. az – Ugrósdi bácsi megítélése szerint – erősen csökkent értékű halandó lehetett csak. megfogta – Tutajost. ahol nagyobb halak születtek. ne haragudj! Szerencsére a horog nem volt mélyen. – Vigyázz! – mondta ekkor Gyula. s aki nem volt horgász. hogy ne csapkodj a horoggal. Majd ha alkonyodik. mint az. vagy legalábbis nem az a Ladó. Gyula. én még nemigen horgásztam orsóval… tudod. mert Matula is csak egyszer mutat meg valamit. kissé meghajolva. és nem történt semmi. mire Csikasz azonnal az élre penderedett. hogy megfogtál. Csikasz különösen szerette az olyan társaságot. az enyémen kenyérgombóc van. Ez nem Ladó – gondolta –. mire Matula bólintott. mit gondolsz? – Mondtam. a horogzsinór hátravágódott. világos beszédet. majdnem semmi. mert Csikasz sokat volt egyedül. gyerünk – mondta Gyula pár perc múlva. Horoggal fogta meg. Csend maradt. Elnöke volt a “Poszeidon” horgászegyesületnek és alelnöke az “Öreg vidrák” asztaltársaságának. – Bocsáss meg… – Hagyd a pokolba a bocsánatkérést – nyomkodta Gyula a sebet –. Kezet csókolhatsz az öregnek. – Tudod. mint máskor. az úgy volt… – Ne magyarázkodj. mint egy kanászostorral. amikor leselkedik. hogy itt minden közös. mint valaha a Dunában. mire Tutajos feljajdult: – Ne húzd… ne húzd. Ötven éve horgászott. hogy: “nemigen”? Életedben sem horgásztál igaz? – Persze – hökkent meg Bütyök. két vidámat vakkantott. – Na. de most már ne szerelmeskedjetek. A nap a hátuk mögött volt. még az apa is. s a szakálla félig még kívül volt. és ha nem nézel oda. és a horog visszatérőben Gyula karjában akadt meg. Kicsit meg is sértődött. Úgy volt. aztán fékezz. mint az ostor. Próbálja meg szöcskével. igen. – Mondtam már. írunk Géza bácsinak. és Pondorayékkal egy házban lakott. ahol csirkeszárnyat és túrós rétest osztogatnak előkelő jövevények. – Jaj. – Mi az. Ugrósdi bácsi lakatosmester volt. akit eddig ismert. aki Ladó Gyula Lajostól nem szokta meg ezt az erélyes. és ezzel vége. igazán mindent hoztál. a hal lemaradt. mit hoztál még. aztán ott az orsó. aztán csak a három szótlan horgász maradt a parton. hogy szerelem fel. Bütyök horgát is Gyula dobta be.

már csak Bütyök volt ébren és talán még Csikasz. munkát és pénzt – egyedül csak őérette. mindenesetre felült és sóhajtott. lehet. hogy. és hallgatta az ismeretlen hangokat. hogy hazudok? – Áá. az időt. de ezt vihar. és Matulának csak fehér haja látszott. aki beosztotta az ingeket és törülközőket. Reggel sokszor azt mondta: “Már az éjjel elgondoltam”. az el nem égett fadarabok füstje elveszett a sötétségben. Tutajoskám. mert Bütyök jó alvó volt. – Rengeteget tudsz. amely felett mintha lágy selymet húzott volna végig a nagy nádas mély lélegzete. majd kifárad… Közben Bütyök lehiggadt. mert ráízlelt az orsó használatára. nem is tudta. mint te… de most szedjük össze magunkat. amit mondtam. – Mi között? – Rekettye között. Mutasd – és már nyúlt a hal felé. Tutajos. és a halat is segíteni kell megtisztogatni. de a parázs felett néha kék lángocskák táncoltak végig. az valóság! – Most már látom. és nem hagyta aludni. Tutajos. meleg szeretettel gondolt anyjára. Mi lehetett ez? – akarta kérdezni. Fáradt volt a fiú nagyon. hogy beszélgessünk valamiről… – Bütyök. mert – ezt nem szabad elhallgatni – mértéktelenül sokat evett. és mélyen lélegzett. mert erős íze van. engem már megharapott egy. És csak most gondolt arra. hogy a mama mikor alszik tulajdonképpen. és igaz is… a csukát vihetem én? – Persze. vagy: “Az éjjel úgy osztottam be. hogy az éjszakát akarta nézni. így… – figyeled? – Igen – rebegte Bütyök –. mert valószínűtlen volt a környezet a tegnapi kis szoba után. de Tutajos feküdt. – Ne! – állította meg barátja. Lehet. min egy hasáb fa. Bütyök sóhajtott. dehogy. de ez halászlébe nem jó. és izgalmában reszketett. A tűz már csak parázslóit. – Nézd a kezem. de mit is válaszolt volna? Bütyök dicsérete elomlott benne. Hallgatta a fiú az éjszakát. – Két héttel ezelőtt annyit sem tudtam. Azután felült. anyját mindig ébren találta.és puskavert ábrázatán egyáltalában nem lehetett meglátni. színes filmje még mindig ott pergett gondolatai között. amit Bütyök egyedül fogyasztott el ünnepi érzések között és három tányér halászlé – után. az ügyvéd urat és Lapickánét. zümmögtek és ellobbantak. Ha ott így felül. mérlegelte a hal erejét. amikor így is szép. de minek is színezted volna ki. – Gyula. gyönyörű volt. amibe mindjárt belebújunk. Majd én kiveszem a szájából a horgot. – Engedd. kisfiam…” És most a fiú nagy. mert én jobban ismerem a járást a rekettye között. ez az a fűzféle cserje. mert Gergő bácsinak kell a fa. Én is eltettem. igazán nem hittem volna. – Tutajos. mintha kiugrottak volna a füvek éjszakájába. és olyan jól esett. de az elmúlt nap rohanó. csak úgy mondod… meg a tizenkét kilós harcsát is… – Csak nem gondoltad. te igazán mindent tudsz… most már a libát is elhiszem… – Hát eddig nem hitted el? – döbbent meg Gyula. hogy a csuka akart elhelyezkedni a halászlé tetején. csak hogy… éppen hogy… szóval. amit Gyula tartott a hal alá. Gyula erre már nem válaszolt. Majd megsütjük neked. de a kis kutyát most nem lehetett látni. fiam?” Ez azonban ritkán fordult elő. hogy minden válasz csak rontott volna rajta. amelyek felszálltak s elenyésztek. miért. És amikor megroskadt a tűz. mester vagy! Tutajosunk talán elpirult az őszinte csodálattól. és a végén egy szép csukát vezetett a szákba. az állkapcsát meg elteheted emlékbe. Matula parádés rózsaszínre sütötte meg a csukát. azonnal átszólt volna édesanyja: “Miért nem alszol. – Tudod… azt gondoltam. fékezett. Gyula. Ismersz mindent. az álomra készülő tüzet. .És Bütyök bevágott. A botod meg add ide. és érzem is. A csukád jó fél kiló lehet. de ha mégis előfordult.

és a fiú csendesen lefeküdt. És itt ez a suhogó csend! Ez a reszkető némaság! A nagy nádas víz. mint a kő. hogy kíváncsi… – Aztán még valami úgy jajgatott. hogy: fijuu… fiju?… – Kuvik. a néma kis szobára. aztán óvatosan oldalt fordult. hiszen a kunyhónak csak oldala volt és hátulja. s az alsó ágak úgy levakarják még a görényt is. – Fijú. és törött csonton kínlódik hetekig? És amikor a rákot élve dobják a forró vízbe. hogy Tutajost meg ne lökje. és kinyitotta. vagy szereti a tüzet. és hagyta becsorogni az éjszakát. ezt én nem tudom. hogy felébredjen. csak valami vörös derengés ködlőtt az álmosodó hamu felett. – Mi? – Talán róka. Minden este megjön.és mocsárszagú lehelete s a csillagos ég a maga mérhetetlen messzeségében és közelségében. – Lerázza? – Úgy értem. az nehezebben gyűri le. A tűz már alig világított. nézi a tüzet és rákuvikol. – De gondolt el: mit kínlódik az a szegény nyuszi… – És amikor te rosszul lövöd meg a nyuszit. Ezt még Matula sem tudja. Hosszan jajgatott? – Nem. mert benne volt a mama is. mi szól úgy. fijú-fijú – szólalt meg ekkor egy kis kuvik. a hálóba csalogassa vándorló társait… és amikor a hálóba akadt fecskét úgy ölik meg. világos. Bütyök. Ha nyest. hogy az ítéletnapi harsonázás után is még külön meg kellett volna rázni. – Miért? – Bütyök. régen fenn vagy? – Nem akartalak zavarni. hogy bódultán marad a földön. hogy a nyuszi rémületében valami sűrű bokrok közé rohan.Bütyök szíve kinyílt. mint neked. hűvös reggel. mááá… – Valami megfogta a nyulat. Amikor lehunyta. és benne voltak mindazok. amely minden ajtónyitásra rosszul lett – és valami zagyvaságot hányt ki az utcára. hogy aludtál? – Jól. – Bütyök. és elöl nyitott volt egészen. hogy majd reggel megkérdezi. hogy fii-ju – fii-ju. a Kopár udvarra. Itt általában úgy összefolytak az események. amikor ti már aludtatok. vagy haragszik. “Talán a mama is alszik már” – gondolta. Hazagondolt egy pillanatra. villamoszörgésre. az italbolt kásás hangú hangszórójára. hogy a vásárlóknak napokig élve. Pláne a baglyot… de hát ez ritkán sikerül. úgy aludtál. – Ezeket kellene mind kiirtani. ne légy vérszomjas. Matula ágya üres. Itt nem volt “kint” és nem volt “bent”. – Szervusz. Lehet. frissen maradjon? És amikor a rigónak kiszúrják mindkét szemét. ha ugyan le nem rázza a támadót. hát tovább sír szegény. Itt minden kint és bent volt egyszerre. ámbár a jeles ifjú olyan mélyen aludt. s amikor kinyitotta. hogy vakon fütyülve. mi tesz úgy. és – olvastam valahol – amikor a nagy tengeri halból csak darabokat vágnak ki. talán vidra. Ezeknek annyi joguk van élni. meg ügyi hogy: máá… máá… mááá… – de nagyon keservesen. hogy a jófogú “vadász” átharapja a fecske fejét? – Ez nem igaz. Vagy csodálkozik. hogy: máá… máá. Te Gyula. görény vagy hermelin fogja meg. és Bütyök eltette ezt a hangot is a többi mellé. a társtalan öreg hársfára. még sötét éjszaka volt. hogy alig lehetett szétválogatni őket Bütyök csak éppen lehunyta a szemét. és Tutajos néz rá éber szemmel. és a másikban mintha tenyérre vehette volna a csillagokat. – Sokáig fenn voltam még. akiket szeretett. – Akkor inkább róka vagy vidra. esetleg valami nagyobb bagoly. Tutajos! . bár a vidra ritkán fog nyulat. azt csak egy másik kuvik tudja. hogy egyik pillanatban elfáradt a szeme az irdatlan magasságban.

rövid alsónadrágban. – Hol sültél le ilyen szépen. hogy lelkesedéssel követte barátját. igazi tutajos vagy. ha én meghúzom… Elkötötték a nehéz csónakot. Akkor azután Gyula megmerítette a lapátot. amikor a párizsi vásárcsarnokban négyezer pacsirtát adtak el ínyenc franciáknak. Gyula ellökte a parttól. és az is valóság. Tutajos. és úgy érezte: most. Ezt. Te. mintha hátra akart volna nézni. Bütyök meghökkent. Gyula. ha itt ez a szokás… Fürdő után azonban Bütyöknek el kellett ismernie. – Ne félj. most tökéletesen utánozza Matulát. Bütyök dühösen vakaródzott. Bütyök nagyon erős fiú volt. mert Bütyök békés természetű fiú volt – és ház egyébként sem volt öt kilométeren belül –. de bemutatott egy remek kézállást. – Hideg van még. – Jó. mire a csónak simán visszafordult. újra el kellett lökni és egyenesbe fordítani. hogy férfiak alsónadrágban mászkáljanak. s a csónak. Gondolod. és valóban jól meghúzta az evezőt. sőt ment is a parton pár lépést – kézen. de nem szólt. – Házat dönthetsz. – Jól van. Házat ugyan nem döntött. jó fiú volt. inkább gyere fürdeni. Az evező meg sem loccsant. A Városligeti-tavon is mindig én eveztem. farát megriszálta. egyenesen beleevez a kelő nap végtelen glóriájába. a feltört tenyér. A vidám olasz vadász átharapja a fecskemadár fejét. mert Bütyök alkalmazkodó. mintha legelni akarna. hogy a mosakodásnak ez a kiadós formája csakugyan okos dolog. nem lehetne kicsit csónakázni? – Tudsz evezni? – Persze. de azt nem lehetett mondani. – Szóval ne akarj mindent kiirtani. – Az más. Bütyök… – Mért lenne más? Csónak – csónak. neki a partnak. A csónak ekkor már egészen kitette orrát a partra. Muzikális nép. Mamának segítettem teregetni meg egyebet Persze. hogy feljelenti. amit elhoztam. hogy a pacsirtáknak is a “fény városa” Párizs? – Lehetetlen… és kik. nem élőt. Bütyök? – Az udvarban. akik a fecskék fejét?… – Olaszok. utána elénekli a Santa Luciát. melyet azonban megelőzött a nevelőapa kemény oktatása. és ez valóság. – Tutajos! Csodálatos! Ezt elmondom a fiúknak… igazán. Persze. Tutajos. Lapicka kisasszony mindenesetre azt mondta a házmesternek. ezt meg kell tanulni. ha megengedi. és Bütyök belevágott a vízbe. orrát feltartotta. Gyula pedig úgy érezte. – Mi a fene van ezzel a csónakkal? – Cseréljünk helyet. Tutajos. az ormótlan alkotmány szinte szaladni kezdett a vízen. Bütyök. tudományos könyvben olvastam. A csónak nekiugrott a víznek. olyan erő lesz benned a fürdő után. amikor róla is kiderült. . Bütyök. a tudatlan hetykeség letörése s a szégyenkezés. Bütyök elragadtatásában megnyalta a szája szélét.– Ezt én komoly. Bütyök erre a másik oldalon vágott be a vízbe. De ez most mind valóság volt. a megkínzott izmok. Micsoda vadember lett ebből a Ladóból! – gondolta. Akkor aztán a mama vett egy valóságos sortot. csak gyere! A vendég feltápászkodott. – Azért kell fürdeni. Lapátol az ember és kész. Bütyök. Na. – Sortban? – Hát ahogy vesszük. és megköszöni a Madonnának a holt madárkákat. és mintha kajánul azt mondta volna: – Ejha! Ez volt aztán a lökés! És csendesen megfordult. mint a vízipók. hogy volt év.

mint te – szólalt meg Gyula. aztán kikötöttek. hogy bizonyos gyakorlat és fáradozás után talán a számok tengerén is lehetne ilyen simán evezgetni a jelesek dicsőségében… Bütyök megérezte a pillanat nagyszerűségét. az igaz. és elrántottad a puskát. Mit eszünk. de félelem nélkül bogarásztak. abban a pillanatban volt erős kapásom. és akkor már nem gondol úgy rájuk az ember. Ő is folyton tanul… – Mama nekem dolgom van. Vigye el a messzilátót is. és arra gondolt. rosszul fogta az evezőt. hogy elmondja-e a hibázást – és egyszer már rá is lőttem. és Matula kenyeret pirított. igazán nem… Gyula elindította a csónakot. olyan szép kis állatok. kocsonyás halászlémaradék megbékítette. nem akar hozzá egy kis csípős zöldpaprikát? – Dehogynem – mondta Bütyök. – Gergő bácsitól tanultam. – Lehet – gondolkodott el Bütyök –. láttuk a szárcsákat. hogy Matulánál mit jelent a csípős. Ez megint teljesen felesleges kérdés volt. – Persze. elcsónakáznak. és Gyula mosolygott. de a tepsiben más formájuk van. Végül a madár is elment. Ez az igazság. és kicsit mintha mosolygott volna. – Nagyon finom ez az izé. Bütyök is szuszogva táplálkozott. – Jó étel. – hazudtál!” – … rosszul mondtam – nyelt egyet Gyula –. nem hogy messze volt. – Nem vagyok vérengző. Tanulja meg Bütyök is. – Valami kis fekete madarak jönnek – mondta Bütyök. A kis madarak áteveztek a túlsó partra. Azt gondoltam. Ne szépítsd a dolgot. – Visszafordulunk – mondta Tutajos –. Gergő bácsi? – Látja… Tutajos bosszankodva ment a tányérokért. miért kellett ezt mondanod? Miért? A kánya éppen csak hogy az orrodra nem szállt. – Piii-piii – mi csak erre megyünk… – Ne mozogj. de egyet elvitt közülük a barna kánya. – Tíz forintot adott a mama. de szavamra odaadnám. csak meg kell nyúzni őket. A gúnyhóból is leskelődhetnek. Bütyök. A reggel ekkor már teljes ragyogásában szétterült a berek felett. és a hal sem lett meg. – Nem úgy értettem – kedvetlenedéit el a fiú –. aranyosak voltak. Gyula. Matula megfordította a piruló kenyeret. de aztán a zsíros. mert belül valami megszólalt: “Tutajos. hogy az vitte el? – Láttuk… – Tutajos gondolkodott. ahol voltunk. Ennivalók voltak. s a kis szárcsák elmaradtak mögöttük. Hárman voltak. Biztos. – Gergő bácsi – lelkendezett Bütyök –. tudja. csak délután érek vissza. A kunyhó előtt égett a tűz. A csónak simán siklott a vízen. Ebédre megeszik a rántott csirkét. és olyan szeretetteljes elragadtatással ült a deszkán – ahol a béka szokott napkúrázni –. mint egy vőlegény a gondolában. de amikor felemeltem a puskát. mint az… mint a – mellébeszélés. a számtan. Tutajos.hogy nem tud evezni. És – csodálatos! – Kengyel jutott eszébe. és ez sokkal érdekesebb. és Gyula a part mellé evezett. – Egy hete éppen úgy eveztem. amit Nancsi küldött. – Szárcsák. de azt a kányát igazán meglőhetnéd. és – elkéstem. Ez a Gyula úgy evez. Kedvesek… inkább sose egyem húst. hogy szépek. – Sokan nem szeretik. ha megsimogatnám őket – suttogta. – Csónakáztak? – Igen. hanem evezni nem tudok. mint egy tengerész. mert Gergő bácsi esetleg keres bennünket. pedig jó húsuk van – bólintott az öreg –. pücskörésznek a tavon. – A puskát elvihetem? . – Piii… piii… és nem is félünk. de – messze volt… Ebben a pillanatban loccsant a víz. de megijedtél az orsóberregéstől.

mert a tó vize poshadt. mert Bütyök – amint már mondtuk – udvarias fiú volt. aki értékes falatokkal szerezte meg Csikasz első osztályú bizalmát. aki felemelte kezét. a lányom mindig elteszi a magját… Hogy a tűz vesse fel a magját – gondolta a lángoló szájú ifjú. De… – Gergő bácsi! – Ne mondjon semmit. – Ugyan. .Matula nem válaszolt azonnal. Bütyök! Gergő bácsi megmondta. én nem rakom újra. hacsak a Tüskevárban nem. – Háááá… ksszszsz… – Meleg? – Geher – göhő… báá – csii… ez méreg! Gyula majd hanyatt dőlt a nevetéstől. nagyon hallgat az idő. hogy mi minden lehet a föld alatt… Sisakok és kardok… és természetesen pénz. A folyóban aztán kifürdi az iszap ízét. Még a nádbugák sem mozdultak. olyan tűzhelyet raknék… – Itt nem találsz követ. maguk meg mehetnek Nancsi köténye alá. azután pedig Bütyökre nézett. és fognak valamit. vagy csónakba ülnek. vegye ki belőle a patront. de szigorúan szóljanak rá. Ne fordítsa ember felé. és kitátotta száját. de szólni kell Gergő bácsinak. mint egy karmester. A fiúk még üldögéltek a tűz mellett egy darabig. és némelyik hal iszapízű. mert a fiúk fantáziája elszaladt a gondolatokkal. mert Bütyök még ebben a forró pillanatban sem feledkezett meg az udvariasságról. – Hát szólunk. – Szél gyühet. – Ezt a mihasznát ne kössék meg. aztán a harkály is igen veszekedett hajnalban. Ha a tóban horgásznak. csak két ölyv keringett a magasságban. mintha parazsat nyeltem volna! – Nagyon jófajta paprika – bólintott Matula –. de még visszaszólt. aztán Bütyök mellé hasalt. Csikasz egy darabig nézett utána. – Huh – mondta –. Matula még emlékszik valami falakra. hogy csípős. ha mellette is maradnak. – Vigyázunk. a haltartó hálót hozzák át a folyóba. Gergő bácsi. de nem lesz ma szél. mert olyan szokatlanul lusta volt ez a délelőtt. vigye a puskát Múltkor azt mondtam: viheti. égjen el. aztán megtörölte száját. Szóval: arany… A kincskereső vágy csendben játszott még velük egy darabig. Szerszámok vannak. – Ha lenne téglánk vagy kövünk. A tűz leégett már teljesen. Bütyök összekotorta a parazsat. – Szívesen – és egy ujjnyi tiszta pálinkát adott –. fene tudja. aztán ha leég a gunyhó. és ha viszi. De majd megszokja. de nehezen mozdultak meg. de ahhoz ásni kellene. – Igen. egyen rá a zsíros kenyérből. Képzeld el. – E-hez… e-hez – hhh… tűz! Vizet! Matula mosolyogva kevert egy kis vizes pálinkát. – Még – nyögött Bütyök – kérek… – tette aztán hozzá. én nem bánom – folytatta Matula a puskadolgot –. Matula bácsi. – Úgy lesz. és vijjogott néha. hál vigye. hogy itt maradjon a gunyhó körül. Hát ássunk! – Talán holnap. ami égni való. de nem szólt. – Fene tudja – az öreg körülnézett –. – Gyönge a legény. Az öreget elnyelték a rekettyebokrok. Bütyök csuklott még kettőt-hármat. mi minden lehet ott a föld alatt! Egy kis csend lett. még töltetlenül se. – Hát Gyula. Matula elment. hogy a tűzre most már csak akkor tegyenek.

hogy nem olyan könnyű itt valamit. – Körüljárjuk a tavat. Jobbról régi cölöpcsonkok álltak ki a vízből. ameddig akarunk. s a nádban árnyékos csend. hogy fiatalok. Tutajos. és Tutajos még mindig nem lőtt. – Te vagy a parancsnok. bár elő kellett venni a messzelátót. de add ide az evezőt. – Nem hiszik el. Nem sürgős. És Bütyök belátta. – Te. – Hagyd. teste szinte merev volt. hadd tanulom meg. – Gyalog kellene megpróbálni – ajánlotta Bütyök. de igaz. de a nádasban mély lehet az iszap. ott is mélyen benyúlt a nád. – Nézd! – suttogta. Gyula! – Bánom is én! Mi látjuk. meglátod. – Összevág a nád. A tavon volt egy másik csónak. hogy tudnak repülni. Sűrű ez. Mintha egy sötét pálca hasította volna a vizet. mert a kígyó nem ment tovább. hogy elpusztítsam? – Kacsát lőj! – Csak egyet mutass. szélét. A nádas közé azonban nem lehetett belátni. Ebédet viszünk. – Lehet. aztán maradunk. Balról megtalálta a kunyhót. Bütyök. Menjünk. A csónak állt a vízen. Bütyök ilyenkor megnyalta a szája. Gyula körülnézett. ráérünk. ahonnét Matulával leskelődtek. Itt a gukker. – Gergő bácsi azt mondja. és adj neki egy kis feszítést. – Nem lősz semmit. ezt nem hiszi el senki. és ami repült. Nézd. és nem látsz semmit. csak azért. s egyiken egy kárókatona leskelődött. Kívül a szikrázó napsütés. “mindenféle csapások vannak benne”. Sehol egy nyílás. A csónak elindult.– Ölyvek – nézett fel Gyula is. Tutajos. – Nézd. – Ha meghúztad az evezőt. Állt. akkor egyenesben marad. és majd három méter magas volt. erre való a csáklya. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –. de feltartott szájában egy kis hal vergődött. úgy be volt nőve náddal. de én nem látok semmit. az úgy is van. Bütyök. Tutajos… A mozdulatlan vízen vastag kígyó úszott a nád felé. de egyre nehezebben ment. – Lődd meg a disznót! Gyula megtöltötte a puskát – valljuk be: kapkodott egy kicsit –. A tóba itt is. aztán horgászunk. de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó. toronymagasan szállt a csónak felett. mint a kefe. Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. ott repül két kócsag. és örülnek. fordítsd élére a lapátot. milyen egyszerű. . Tutajos? – A barnakányát meglőném. hátha látunk valamit. és Bütyök alig tudta levenni szeméről a messzelátót. A nád mellett menjünk. Bütyök nehezen találta meg azt a bizonyos fogást. De most már szedjük össze magunkat. s amikor kibukkantak egy-egy ilyen nádsarkantyú mögül. – Nagyon hasznos madarak. kitömni nem tudjuk. de a csónak egyre kevesebbet rakoncátlankodott. végigfektetve rajta hosszú rúd. Bütyök. és ha mondja. El is süllyedhetsz. mert vastag hínárszőnyegre kerültek. A madársereg messze kitért a csónak útjából. Amikor átrakodnak a folyóról – melyet csak a gát választott el a sík víztől –. Körülöttük minden mozgott. közben a kígyó elérte a nád szélét. Ha egyszer eltaláltad a fogást. kicsit támaszd a csónakhoz. mindig felburrant pár száz madár. meglőni. – Most evezhetsz. Lehet. és ez a fontos. mint a fal.

Távoli morgás hallatszott. mi van benne. hát én magara sem hiszem el. – Tutajos. kényelmesen elhelyezkedett. És árnyék is van. kiesem a csónakból. ott van még valamelyes árnyék – mondta Gyula –. mert a madárgyomor veszedelmesen gyorsan emészt. Tutajos pedig megterített a csónakdeszkán. Bütyök megette még a kenyérhéjat is. Aztán már csak a gondolatok jártak a nádas posvány szagú árnyékában. Evett a két fiú. de kíváncsi vagyok. és úgy érezték. fogyott a madár a levegőből. és egyenesen átvágott a vízen. sajnálom. a sörétzaj utat vágott a nádban. A robbantás mély moraja megint hallatszott. – Hühű – álmélkodott Bütyök –. füttyögető. és lassan elcsendesedett a sokaság. de most már kígyómentes vízen. ez aztán a puska! Azt hittem. mint két fiatal farkas. és a csónakot félig benyomták a nádfalba. mert mintha a csattanás minden madarat fellökött volna a levegőbe. méltatlankodó sokaság csak nehezen nyugodott meg. és beleköpött a vízbe. – Undorodom. Bütyök tehát továbbevezett. Nem vagy fáradt? – Semmi ez. Gyula. elhúzatják az autókat. amit Nancsi néni tűzhelye termett. amíg átértek. hogy elment tőlünk. percekkel az éhhalál előtt. becsületszavamra. megnézzük. csak éppen a feje hiányzott. és kúszott felfelé. és amikor mindent kirakott. eddig soha nem hallottam. de legalább napszemüveget. Éhes vagyok. elkaszálva a kígyót tartó két szálat is. ezt sem hiszi el senki. Csak éppen hogy nem morogtak. vagy legalább kalapot hoztunk volna. aztán nyelni kezdte a vergődő kis halat. – Átmegyünk a túlsó oldalra. Homlokukon patakzott a verejték. jól beállunk a nád mellé. – Robbantanak valahol. és megsimogatta arcát. mert felfordul a gyomrom. De a csónak környékéről elhúzódott minden. felszereljük a horgokat. A csónak csendesen úszott a nádas szegély mellett – Bütyök is szépen tartotta az irányt –. A puska mélyen beledörrent a napfényes mozdulatlanságba. mint amikor valami autókarambol után elviszik a sebesülteket. Tutajos itt megint elővette a csáklyát. a napon sem lenne melegebb. – Dobd már ki. mint egy ló. sápogó.A kígyó körültekerődzött két szál nádon. mert szó. Meleg volt nagyon. De Kengyel elhinné! – Sajnálom Kengyelt – mondta Gyula –. és Jogász rossz vicceket mond. csak a nádirigó szólt a közelben. Már fél teste kint volt. De most már ettünk. – így most aztán jól le vagyunk horgonyozva. Talán a badacsonyi bazaltbányában. Bütyök nem szólt semmit. aztán a levegőbe. A lövésre millió darabra tört a tó vize. Ezt már Tutajos nem nézhette. nem hiszik el! Bika majd okvetetlenkedik. mintha a föld alól jött volna. Bütyök! Ha jól belegondolok. ami szó. De aztán a bátrabbak már leszálltak. – Nem undorodsz? – kérdezte Bütyök. – Valami árnyékot kellene keresni – nézett körül Bütyök –. – Messze lehet – hallgatódzott Gyula is –. a madarak pedig tovább halászgattak. A kígyóban további két kis hal volt és valami tollas pép. és tűnt el újra a nádas távolabbi homályában. csak elővette bicskáját. – Nyomd oda a csónakot. undorító gyűrűiben tartva a két szál nádat –. amikor megállt – úgy látszik. sárgás hasú test ott maradt a nádcsonkon. A csónak elfordult. nem az evezéstől izzadok. úgy megszorult körülöttük a levegő. aztán menjünk innét. Tutajos kivette a patront. és a károgó. összenevettek. ittunk. Irtó meleg van. . de negyedóra is beletelt. Matula puskája rúgott. – Nem hiszik el. aztán fülelni kezdett. Gyula nyugtalanul nézett a vízre. – Együnk. s a felzaklatott közönség megy a dolga után. s egy-egy törpegém vágódott ki a nádas falból. de a fényes.

de úgy verték a két fiút is. hogy nem megy ez másként. olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. – Mit csinálsz? – rémült meg még jobban Tutajos. – Szereld le a horgot. gyere. Bütyök. hogy körülnézzek. mintha megmozdult volna alatta a föld. mint a géppuska. és egy perc múlva úgy hánykolódott. A csónak szinte megugrott. amikor végre a nádfalhoz értek. nem értem. és valami nem tetszik nekem. kapkodva szedte szét a nyeleket. nem dörgés ez? – Ugyan. Bütyök… Úgy. Már erejük határán voltak. elöl már szennyes tajtékot vetett a tó. – Csak a kunyhót érjük el… szorítsd a nád felé. valahol mélyen. fölöttük egyetlen felhő nem látszott. mint a tűzhányó. Tutajos újra kivizsgálódott. mintha a rémület az oldalába vágta volna sarkantyúját. ami alatta jött. majd én evezek. és ennek a fenyegető torlódásnak a pereme foszlányosan sárga. – Bütyök – ordított Gyula –. jó lesz már… gyere. – Nem értem. látod? Egy pillanatra Bütyök látott még valami szénaboglyafélét a nádas szélén. mert ekkor már ordítani kellett.– Te Bütyök. mert úgy érezte. – Tekerd a láncot a nádra. mint egy gyufaskatulyával. mintha ezer kasza vágta volna egyszerre. mert Bütyök kiugrott a csónakból. aztán hosszú hullámok jöttek. és most már nem is a dörgésre figyeltek. a csónak pedig nehézkesen kibillent végre a nád közül. Tömör falnak látszott. húzta ő is kétségbeesetten. – Nem érünk ki!… – ordította Gyula. Ez a fal most összekuszált törmelékhez hasonlított. A vízen könnyű borzongás szaladt végig. csak nagyon meleg. ha már egyáltalán az eddiginél jobban megrémülni lehetett. és füléhez kapott. Bütyök csak a kezével intett. hogy inkább kihasalt a csónakból. Sötét lett egyszerre. – Szereld le az enyémet is. de akkor aztán nagyon. ez a dübörgő rémület nem mutatott semmi felhőformát. – Hujuj! – üvöltött Bütyök. s a nyílt víz felé hajtotta. ott a kunyhó. – Oda nézz! Hátuk mögött. csak morgott. aztán recsegni kezdett a nád. – Meleg van – állapította meg Bütyök –. de aztán semmit. mert kegyetlenül vágott a jég. de a madarak is elhallgattak. Bütyökre is ráragadt valami Gyula idegességéből. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is. – Ugorj ki. és összehúzta magát. feljebb zöldeskék. Hátra ugyan nem látott. Gyula olyan elgyalázott állapotban volt. Nem. s a vízen egyetlen apró hullám nem mozdult. hanem arra a nehéz zúgásra. és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé. addig kinyomom a csónakot. és elkapva a láncot. de gyorsan. – Fogd a csáklyát. ha fejen találta egy-egy égi lövedék. hol a kukacos doboz? És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég. de előttük. Bütyök odarántotta a csónakot. és verejtékben úszott. Bütyök egy férfi erejével fogta a csáklyát. majdnem fekete volt az ég alja. mint ugrott. mert itt veszünk! Csodálatos: fájdalmat alig éreztek és a hideget is csak később. de gyorsan! . ami magasan volt. és pillanatok alatt borította el a fél eget. gyönyörű az idő. jaj. mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot. míg Tutajos csak vonaglott. Bütyök! A szél úgy játszott a csónakkal. ahova eddig nem láthattak. de messze. mert ha itt szorít bennünket a vihar… – Hússzor is hazaérünk addig. a madarak eltűntek. átlőtte egy ilyen golyó. amely még a villámok cikázását sem eresztette át magán. és jeges ostorával rájuk csapott a jég. nem voltak gyűrődései és árkai. pedig dermesztő hideg lett egyszerre.

sárosán. Tutajos. nem volt elég? – Hol az a vízmerő kanál. véresen. csak az a szörnyű dübörgés szekerezett felettük s a jég vizet. – Nem kellene elindulni? – Várjunk kicsit – mondta Gyula –. és fond össze a karodat. mint szélben a nyárfalevél. – Merd. füle véres. Tutajosnak egyik szeme bedagadt. csupa apró daganat. Puska. előkerült a szapuly. . hogy kabátot mindig tegyek a hátizsákba. – Nagyon fázom – törölgette orrát Bütyök –. nádat verő harsogása. keze-lába összehasogatva. Csupa göröngy. minden. Gyulának nagyobb volt a haja. – Amint hazaérünk. – Brrr – rázkódott meg Gyula a kimászásnak még a gondolatától is –. orrán két vörös búb. Tutajos úgy reszketett. – A mennykő csapja meg! – Hagyd a mennykőt. ha mozgunk. vágott. aztán csak legyintett: – Csakhogy itt vagyunk! Hallod. alighanem igazad van. A csónak ott volt ugyan. az a… – Szapuly – valahol a jég alatt Esett az eső. Negyedóra múlva kiemelkedett a csónak. hol? Bütyök bánatos szemrehányással nézett barátjára. aztán megszűnt a tördelő pattogás.A jég most tombolt legjobban. és belevágta a csónakba. és bordájuk mellett látszott szívük lüktető hánykolódása. szivárgó vércsíkokkal. de a kunyhót jól tartotta a benőtt. mi van odakint? Ha nincs ez a kunyhó. A felhők hasa már majdnem a nádat súrolta. – Gyerünk! Most már fájt a nádhorzsolás. horgok. véres. – Megmondta Matula. én majd a kezemmel. – Bütyök. szavamra. hogy még csak nem is sóhajtottak. de a fiúk már nem törődtek semmivel. túl rajtuk robogott. ami felgereblyézett bőrüket verte. és most feje olyan volt. A jég most már esővel vegyült. Bütyök fújt egyet. és fájt minden. Tutajos. Tutajos. Te nem fázol? – Dehogynem. mégsem fázunk annyira. de addig fúrták magukat. – Megfagyunk! – Dőlj a hátamnak. és szakadt az eső. de egyetlen villámot nem láttak még. Tűzrakásról szó sem esett. Szakadt kívül. és mindkettőjük térde. Bütyök csetlett-botlott az egy csizmában egy darabig. te jobban fázol! … és amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban. mintha felszántották volna. és tíz perc alatt a gáton voltak. de tele jéggel. – Legalább tudod. aztán. aztán dühösen lerántotta. és csordogált belül. de Bütyök kopaszra nyiratkozott. hol az egyik csizmád? – Elmaradt. félig elmerülve. és fogai összekocogtak. Mindenük csupa sár és iszap. A nád szúrt. agyonvert volna bennünket. akkora tüzet rakok… – Ne álmodozz. – Evezz. piszkosán. És ebben igaza volt Bütyöknek. Bütyök. nincs még vége. de a vihar magja már messze. annyira elgyötörtek voltak. élő nád. Beestek félmeztelenül. Még az eső is. amíg – végre! – beestek a kunyhóba. És szájukat nem tudták összecsukni a reszketéstől. még itt vagyunk… csak ezt a kunyhót fel ne fordítsa! Tutajos ijedten nézett körül.

nehézség ebbe a rohadt időbe! Meg is fázhattak. Csikasz orrán is egy diónyi daganat jelezte az elemek duhajkodását. és csak akkor vették észre. Gergő. mert most alusznak. és egy süldő nyulat hajkurászott a nagy fűben. Aludtak mélyen. – Nem bánom. Csikasz pedig a vadászat izgalmában nem vette észre a jeges veszedelmet. pedig összebújtak. csupa sár mindenük. fejük összeverve. tüzet akarok rakni. – Piszkosak vagyunk. és csinálj nekik forró fürdőt meg teát is. az még többet mondott Arcuk. ha a nádban voltak. Matula egy pillantással felmérte. mint a szegény ember sovány malacai.– Feküdjünk le – didergett Gyula –. A két gyereknek ágyazz meg. és amikor letette kalapját a konyhában. – István úr? – Jaj. és összerakta az eseményeket. Csikasz… hol csavarogtál? Csikasz csak pislogott. hogy kisebb vadászatot engedélyezett magának. Az eső ekkor már halkan dobolt a kunyhó tetején. Csak haza. nem is vehették észre. mintha azt mondta volna: – Inkább aludjunk… – mert azt úgysem mondhatta volna el. Tutajos egyik szemhéja csupa repedés. kék véraláfutásokkal. Bütyök. felszaggatva. – Legalább neked több eszed lehetett volna. és csak egy-egy szélrohamra erősödött. és öklére eresztette állat. “Elkapta űket – gondolta –. fáradtan zökkent a székre. és Csikasz erről nem is beszélt. “Haza kell vinni űket!” És Matula szó nélkül visszafordult. mintha újabb jégről és újabb fázásról álmodtak volna. van itt elég pokróc. hát mi van velük? – Megáztak. és néha a combját nyalogatta. Gergő… – Nem várok. – Várj. már sütött a nap. azt nem lehetett tudni. Csikasz melléjük telepedett. és az orra… “Csúnyán elkapta űket. bújj be! De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel. A kocsira meg tegyetek elegendő kabátot és takarót is. Nancsi.” Csendesen bement a kunyhóba. – Várjál. A nyúl végül is valami rejtett útra talált. csak Csikasz üdvözölte. micsoda idő! Oda a termés… mit láttál? – A te termésed nincs oda. aztán mire felébrednek. a határ meg csak a szélit kapta. Amikor elhelyezkedtek. haza! Nancsi majd összeszedi űket…” Amikor a falu alá ért. – Ennivalót nem viszel? – Majd adsz nekik itthon. de még álmukban is meg-megborzongtak. dagadtán. elkomolyodott. . Ezt azonban viharvert barátaink már nem hallották. de hát nem vették észre? – fejét csóválta és gondolkodott: – Ámbár. mert ami látszott a két fiúból. s amikor közelebbről megnézte az alvókat. Nancsi. amikor a csapzott égerfáról rázúdult a kunyhóra a víz. hogy én küldtem el a kocsit. és faképnél hagyta a kutyát. hogy a kis kutyán sem múlt el nyomtalanul a jég. Hogy azután a bozontos szőr között mi volt még. Gergő. s amikor megállt a kunyhó előtt. amit látott. Matula szokatlanul sietve jött. mondd meg. – Szentséges atyám! Matula ezek után fogta a kalapját. – Ha a gazda megérkezik.

A jég már elolvadt az utakon. biztosan tekeregtél. hogy mi gyulladt meg. de a nádas zúzott volt. Meg etetheti is… A fiúk hallgattak egy darabig. már újra bunogtak a masinák. mi újság? – kérdezte. Gergő bácsi. hogy kívánja-e? Ez most orvosság! Gyula lenyelte a méregerős pálinkát. és úgy tett. – Gondultam. Egyelőre azonban csak nézett a székre. meg kenegetheti mindenféle kenőcsökkel. Matula suttogva szidta Csikaszt. ha látnád magad… kár. – Hát kérdeztem. Matula pedig szárogatni kezdte a ruhákat. – Na. és Matula megnyugodva gondolt arra. – Látom. te is kaptál. és pattogva küldte lángjait a hűvös levegőbe. mint aki megsértődött. – Mert amikor először itt voltam. mert most maguknak Nancsira van szükségük. – Tutajos. – Hát ne gondoljon rá. és amikor másodszor visszajöttem. hogy nem lát jó mamád. a tea. majd ott vesztünk. mintha mosolyogna. de úgy kell neked. “Sok madár elpusztulhatott – gondolta Matula –. – Juj! – tiltakozott Gyula. – Nem kívánom. s a víz egy gémfióka tetemét vitte lefelé. – Mire észrevettük. – Hát nem látták? Tutajos csak legyintett. foszlottan gőzölgött a délutáni napsütésben. – A hideg ráz. – Ha kell még. olyan rendetlenül… a puska is csupa víz… – Az nem baj. és lenyelte Bütyök is. de Csikasz is ferdén hordta a fejét. csak nincs valami baj? – Semmi! Mi lenne? A jég veleje itt adta ki a mérgét. ahol az előbb még Matula ült. Ezek után kissé bambán és végtelen maszatos törődöttséggel néztek a világba. A fákon tépett a maradék levél. – Rémesen nézel ki. mert a derék Tutajos arca . Gergő bácsi. hogy nincs tükör a kunyhóban. a vetett ágyak. maguk aludtak. hogy tisztába teheti magukat. aztán Tutajos is mocorogni kezdett. A nagy rétség fáradtan. ha rágondolok. aztán hamarosan fellobbant a tűz. – Gergő bácsi. de van ponyva elég. de a kukorica még talpra áll. A cséplés leállt. maga még most is borzong – és az öreg előhúzta a nád közül a pálinkásüveget. – Jaj. Bütyök… – szerencse. már rajtunk volt. amit Matula meg sem mozdított. – Hát lehet ebből valamit kihúzni? Vén szamár! És igazított egyet a széken. s a füves térségeket mintha lehengerelték volna. az szükség. – Addig helyre jövünk… – Alig hiszem – fordította meg Matula az egyik gőzölgő nadrágot –. Ez a megsértődés azonban felszínes volt.Matula a kalapja felé bökött. Először Bütyök ült fel ijedten. és nem is mutatott semmit. Ő meg örül.” A kunyhó előtt Csikasz várta. és még a takaró alatt is citoráltak. Csakis Nancsira. szóljanak. a vacsora. kabátok és egy általános ápolási terv kibontakozó hadjárata. Ilyenkor semmi sem baj. Jócskán töltött a pohárba. Be voltunk állva a nád közé. Hol vannak a ruhák? – Csak leszórtunk mindent. A szükség. hát bementem újra. hogy nincs itt tükör. és a hátunk mögül jött. és Tutajos olyanféle arcot vágott. – Másodszor? – nézett az öregre Gyula. merthogy még ma hazamegyünk. – Majd otthun megnézhetik magukat – szólt közbe Matula. Nancsi néni gondolatai között pedig kavarogni kezdett a fürdő. a falu határa kiheveri.

– Aha – mondta Matula –. hogy a fiúk nagyon megáztak.egy-két napig nem volt alkalmas semmiféle érzelem kifejezésére. és Bütyök akkorát tüsszentett. pedig még csak a fejüket láttam…” – Megjöttünk. hogy Bütyök kissé elpirult. Gergő bácsi? – kérdezte Bütyök. odáig meg csónakon megyünk. De Nancsi már csinálja a fürdőt meg a téját. de fejét úgy tartotta. hogy István úr szól majd egyetkettőt… de az nem baj. és kissé ferdén. – Majd evezhet még. – Inkább meztelenül mennék – mondta Tutajos. most sietünk. “Úgy álltam ott. Nancsi néni ott állt a feljárón. A másik megvan. – Meddig kell bent lenni. megjöttünk. ha kicsit helyrepofoznak bennünket. – Hát pofozásról ippen nincs szó… de az lehetséges. és szerette volna megölelni az öreget –. aha! Kezdi már. de úgy látom. csípőre tett kézzel és szelíd harciassággal. kidugván a takaró alól meztelen lábát. – Bütyöknek még a csizmája is bennveszett az iszapban. Gergő bácsi? – Ameddig akarnak… – Nem is baj – tapogatta Bütyök jégverte kobakját – nem árt. – Jó napot. Amikor a kocsi bezörgött az udvarra. csak amire köll. A kocsi eddig már a hídnál van. csupa szúrás. – Gergő bácsi – mondta Tutajos. mert úgy húzta be a csónakot a nádba. – Nem gondolnám. mint egy törékeny köcsögöt. Először Bütyök mozdult meg. A két ifjú ezek után felöltözött. – Hát mindenre nem. uramatyám… bár ne látnám. de szerencsére nem kell sokat gyalogolni. mint egy kűbálvány mondta később az öregasszony –. hogy enyhítse az ijedséget. – Hát ami azt illeti – szomorodott el Tutajos –. mert testükön csak imitt-amott volt egyegy kis darab ép hely. arra is el volt készülve. amin nem fúj keresztül a szél. és önállósítva magát. A viharvert ifjak dideregtek. felfelé meredt. mint amikor a liba az eget kémleli –. mi az evezés. hogy egy gém pipaszár lábait széthányva rebbent fel a nád mellől. Evezni nem lehetett. de így még Gyula sem látta. de bal szeme csak félig nyílt ki. De felszínes volt azért is. – Egy csizma: nem csizma – mondta Matula –. mintha a ruhák tüskével lettek volna bélelve. nem is szeretek rágondolni. a ruhák megszáradtak. Be kell vallanunk. mint egy kútágas. de erre a látványra nem volt elkészülve. Nancsi néni el volt készülve. Hát szálljatok már le. maga mindenre gondol. és mivel Matula mondta. vágás a lábunk… aztán vizes minden… – A kocsi a hídnál várja magukat. Az orr nem azonosította magát semmiféle mosollyal. . és a fiú fokozottan pirult. mert Matula eddig soha nem sietett. mert – ráadásul – hüvelykujja görcsöt kapott. Nancsi néni – vidámkodott Bütyök is. Az egyik csizmája. de úgy öltözött fel. és mosolyogni igyekezett. – Látom – lehelte Nancsi –. hogy a fiúk “megáztak” – ahogy Matula mondta –. És Bütyök megláthatta. Nancsi néni – mondta Gyula rekedten. a meleg ágyat s általában a kőből rakott házat. látóm. aki töretlenebb állapotban volt. mert ezek a lábak… Nancsi néni szeme bűvölten nézte Bütyök lábát. Most sietett és a csónak repült a vízen. hogy Nancsi örülne neki… – Evezhetek. és orra – két mogyorónyi daganattal – egyáltalán nem vett részt ebben a mosolygásban. mert – bár nehezen hagyta itt a kunyhót és az öreg Gergőt – valahogy kívánta Nancsi puha kezét.

de Bütyöknek még a szuszogása sem hallatszott. de igen erőteljes megjegyzéseket tett a jégverést illetőleg. – Mit nézzek rajtuk? De azért vacsora után bement a fiúkhoz. még egyszer visszanézett. a fürdő kész. szerencsétlenek. – Szentséges atyám. félmeztelenül feküdt. mit kell veletek tenni. Bütyök. és ezt nem az apró sebek okozzák. – Nem bánom. Aztán csukd le a szemed. és felkattintotta a villanyt. Tutajoskám? Gyula ingatagon állt fel. mint két hindu fakír. aki kitakarózva. – Nancsi néni – mondta odakünt –. hanem a ponyvákat vigye ki a gépekhez. mert beszélni akarok vele. iszen véres is. István bácsi hálóingében. – Miért? – Ne ácsorogjatok. Láza van. hogy teste abban a pillanatban fájdalmas darabokra omlik. éjfél lesz” – gondolkodott. aztán nagyon puhán megfogta öccse kezét. hogy a csata vesztett ifjak álmodtak-e valamit. – Ugye! – Úgy! Addig hazajövök. Figyelmesen nézte Tutajos összeszabdalt térdét és verejtékes homlokát. és később sötét. mert úgy érezte. Bütyök. Szárogatni kell a zabot.– A csizmám odaveszett – igyekezett enyhíteni a dolgot –. – Az árgyélusát – sziszegett meglepetten. Odakünt csillagtalan. ezeket valahol kint kapta a jég! És közelebb ment Gyulához. mért… mért. – Nem volt szívem felkelteni őket – mondta István bácsinak. És arról sem tudtak. – Kicsit – állt talpra Bütyök. hogy Nancsi néni többször bent járt különféle teákkal és tégelyekkel. Csak! – kiáltott. de mielőtt leoltotta volna a villanyt. elmerülve az álom öntudatlan tengerében. emeletes orra és Bütyök dagadt. mintha aludnál. Aztán Balázs ne fogjon ki. de hoztam bakancsot is. szemével benézett az ablakon az est. és szeme ide-oda járt Tutajos kék-zöld arca. Erre a figyelmeztetésre azonban nem volt szükség. – Segítsek. és hőseink bevánszorogtak Nancsi néni után. mert Bütyök nemcsak a szemét hunyta le. “Ennek a gyereknek láza van. mint kotlós a csirkéit. az ágyak megvetve… még hogy van kedvük beszélni! A fürdőszobában kánikula és vízcsobogás. Azt sem tudni. csak amíg leszállok… A kocsi elgörgött. mert Nancsi néni másként nem hagy élni bennünket. Visszafelé hozza el az . mert én eldőlök. – Feküdjünk le. és csendesen kiment a szobából. – Hát még ha ezeket látná – intett befelé. hogy lassan alkony lett. aki egyébként is harapós hangulatban volt. Mire a doktor hazaér. bár Gyula néha nyugtalanul hánykolódott. – Mert nem vigyázott rátok! – Hiszen… – Mozogjatok. – Miért? – állt meg egyszerre a két ifjú. “Hát annyira talán nem sürgős” – nyugtatta magát. itt vannak az ingek. mert újra felhők jártak az égen. Majd akkor meglátom. hiszen ő adott neki kocsit a szomszéd faluba. Arról természetesen mit sem tudtak. Balázs hétre menjen a doktorért. aztán be az ágyba. de pár perc múlva már enyhén szuszogott. – Szappanozzátok le egymást. … És fél óra múlva ott állt a két fiú tisztán és szárazon. és csak nehezen fékezte le magában a gyógykezelési szándékokat. és két István bácsira méretezett hálóing. ótvarosnak látszó koponyája között –. akik éppen most keltek fel a tüzes szögekkel kivert heverőről. – Hogy az a jóisten… hogy az a tüzes ménkű! Ennek is Matula az oka! – csattant fel végül. sötét borulás szállt a falura. aki közben körüljárta őket. és rövid.

olajoskannákat. – Nem! Én vagyok a pótatya! – Ülj fel. már ott is volt. megjött-e a gálic meg a kötőfék. hozza a magtárba. de Gyula füle közömbösen eresztette el a hangokat. és máskor. ha pótapa kell. – Minek a doktor. mert a másik ágyból – állig betakarva – barátja nézett vissza. A tavon ért bennünket. majd kapsz másikat. A holnap egyelőre elég távoli volt. “Majd holnap…” – gondolta. Aztán most már feküdjön le maga is. a Vica bábát kért. – Nincs még annak itt az ideje. és úgy érezte. – Okosan. Evezni meg egyáltalán nem lehetett. de ezt csak Gyula érezte. amelyek olyan lengén zavarosak voltak. hogy szalma közé pakoljon. Kitakaródzott és betakaródzott. – A Vica? – Az. menet nézzen be a szövetkezetbe. Balázs ráér előbb kivinni a rézgálicot a magtárba. aztán újra sorba rakta őket. – Nem tudtatok elbújni a jég elől? – Nem. puha suttogásban úszott volna. Az öregasszony elgondolkozva nézte még egy kicsit a tégelyeket és a csalhatatlan orvosságok üvegeit. meggyőződni. mert ha a kocsi olajos lesz… – Balázs vigyáz az ilyesmire… – … aztán elmegy patkoltatni. egy idegen állt az ágy mellett és nagybátyja. – Megmondom. mert hol megsült. mert Lakatos Jóska felesége kérte. amikor csuklóját átfogta. de erre az öntudatlan mozgásra sem ébredt fel. Amikor végre felébredt. Tutajos – segítette fel Gyulát a doktor –. mert mindjárt reggel lesz. aztán a bábát Vicához. bár a felülés nehezen sikerült. de útközben szóljon be a bábához. hogy reggelre elfelejtette őket. a szoba már világos volt. Tutajos bágyadtán mosolygott. de megmondja neki. aztán úgy gondolta. olyan nagyon elaludtam… – Feküdj le nyugodtan. István bácsi? – Megvizsgál benneteket. Mintha állandó és emelgető. ha megjött. aztán elmegy. Tutajos. Aztán István bácsi hangja hallatszott. csak álmában. Gyula átnézett Bütyökhöz. a nád közt. akkora volt a szél. – Talán felülnél. és egy kocsi zörgött be az udvarba. A ház elcsendesedett. Hallom a csizmád elveszett. és nem érzett fájdalmat sem. és mondd meg nagybátyádnak. nem mennél ki? – mondta a doktor. és annál jobb étvágyuk lesz reggel. – Engem is? – Persze. a doktornak egészen puha a keze és szárazon hűvös. – Bocsánatot kérek – jó reggelt kívánok –. – Nancsi néni. hát bábát kap. telefonáljanak érte. hogy ez a hangtalan megjelenés igaz-e. Ha nem jött meg. Egyébként jó reggelt kívánok… Tutajos ijedten felült. Amikor később felnézett. hol megfagyott. hogy sürgős. igaz. derék Tutajos? Ez a doktor meg akar vizsgálni. hogy ne kotyogjon bele magasabb műveltségű orvostudorok dolgába. Sőt álmaiban. s ezen megnyugodott. Nem mondták. – Gondoltam – mondta István bácsi. Erre lehunyta a szemét. – Persze száraz kabátot nem vittetek? – István. hozzám gyere. hogy igaz. Sóhajts! István bácsi ez idő alatt Bütyökkel sugdolódzott. . Annál jobban alusznak. s mire észrevettük. Aludjunk. Úgy. – A gyerekek meg hadd aludjanak… – Nem is ettek.

– Lefekhetsz. de megfázhattak. de Bütyök hatalmasan bereggelizett. aztán beeresztem ezt a vén betyárt. – Írd a receptet… Bütyök később az ablakra nézett. és mosolygott. és széket penderített Matula alá. Régen ismerős és nagyon megnyugtató. Tutajos – mondta a doktor –. csak tejeskávét és vajas kenyeret. nem is kapsz. begyüvök – kopogott be az öreg –. István. Amikor az irodában leültek. – Ez is meg van fázva. nem hát. Bütyök felült. aztán mehettek Matula szárnyai alá. – Csikaszt nem hozta be? . – Ne is mondd. A doktor rendelte. Nem mondom. Gyula? Gyula azonban nem gondolt semmit. – Nem mondták. Mondd. mintha tíz éve mindennap együtt lettek volna. – Gyomrod is el van rontva. hogy pótapátok vagyok. – Nos? – A vendégnek semmi baja. mintha egy éve látták volna. – Nem is azt mondtam. – Elég szamárság. meg hoztam halat ennek a Nancsinak. István ránézett a doktorra. – Összegyűrődik. Közben nézték az ajtót. Mehetünk. és most olyan a fejed. Vadonatúj vadászkalap… – Igen. Bütyök. hogy nem teszitek legalább a hátizsákba. mert megint olyan félálomféle bódulatba süllyedt. Gergő bácsi. de az öcséd befogta. hogy nem oka senki se. hogy utálat ránézni. hogy nem lesz tüdőgyulladás. fiam. de nem hordom – mondta Bütyök büszkén. Van lázad? – Nem mondta a doktor bácsi. de csak pár év múlva. mert még nem is reggelizett. Helyette Nancsi néni jött be terjedelmes tálcával. de érezte. – De nem ám! Gyula lázasan mosolygott. mert egy lovas vágtatott végig az udvaron. amit akar. azt megeheti a beteg is. hogy megfáztatok. mert megüt a guta. Ezzel most ne foglalkozzunk. csak beszaladt a berekből. hogy “á”! – Aaa… – Á-t szíveskedjél! Miután Bütyök csak egy rekedt “aa”-t tudott kilehelni. aztán ilyenkor okosabb a doktorra hallgatni. – Akarsz egy nyaklevest? Mondtam. egy-két nap fekszel. Bütyök kiugrott az ágyból. mert olyan volt ez a doktor. – Lám csak! – aggódott az öregasszony. szegény gyermekeim. aki nem tudta a valóságot. A tüdeje van érdekelve. Ellenben… – … ellenben? – Lovasfutár penicillinért a patikába. – Nem is kívánok felkelni. – Nem szabad felkelni? – kérdezte Bütyök. – Éhen haltok. és úgy várták Matulát.– Mamánál van pénz. – Nincs kalapod? – Van. – Persze hogy megüt. és elő se mert jönni csodálatos szereivel. a doktor elfordult. hogy felkelhetünk-e. a hőmérőt meg eltette. enni se nagyon. mit gondolsz. mert “új kárnak és régi várnak: nincs gazdája”. Ülj fel. – Nem vagyunk mi betegek. – Hát egyetek. Bütyök ehetik. Azt mondja. mert az enyém elfogyott. Tutajos alig evett valamit. – Mondom. hogy baj van.

amikor Tutajos megkapta az injekciókat. puskát. és kerestem a másik csizmát is. ha heverésznek egy kicsit. Jóska. Két hét múlva az öcséd átadhatod Matulának utókezelésre. A patronyok is mind eláztak. de Tutajost már ez sem nagyon érdekelte. Bütyök mélyen aludt. Kedves Ákos és édes Húgom! – írta. süsd meg. Mikor gyünnek ki? Nem mondta a doktor? – Hát talán pár nap múlva… – Nem is baj. aki már megint elaludt. A jó öreg nap. Gyula nyugtalanul mozgolódott. eteti a kölyköket. és fiatok múlt héten fogott egy óriás harcsát. Erre csendesen felkelt az öreg. az már igaz. sóhajtott a testes gazdász. kézcsókjukat küldik. Csókol benneteket István – Na – ragasztotta le a levelét –. de bizony nem találtam. Ezután csendesen bement a fiúkhoz. mert most csúnya a berek. de pár nap alatt helyreigazodik. a levegő meg a víz befejezi a kúrát. amint a doktor mondja. és megesszük a gyerekekkel. hogy meg ne fázzon. és csendesen kiment. Most voltam náluk. mert itt-ott – természetesen szigorú felügyelet alatt – a folyóhoz is kieresztem őket. mert mindkét fiút megvizsgáltattam (ez igaz. ha a gyerek kicsit erősebb lenne – mondta a doktor később az irodában –. hogy fiatokkal – és Bütyökkel is – a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. nagyon lázas és majdnem eszméletlen. mint egy kotlós. most nagy a sár. égésekhez miegymás… – Gyengén van ez a szegény gyerek – aggódott István –. mert ott a hele. – Én nem gazdálkodom. Hadd kuruzsolja kicsit Nancsi néni. (Ez is igaz!) Nem árt. Kitakarítottam mindent. Elaludt. hogy beszámol húgának a fiáról. orsót. Mellesleg: az öregasszonynak igazán jó kenőcsei vannak. de Gyulát nézte. Tegnap nagy jégeső volt nálunk. Nagyon elesett Volt. úgy összevágta a jég. ezért itthon tartottam őket. Erősödik a fiú. Nem volt még dél. gunyhót. Matula Bütyöknek beszélt. de a reggeli kellemes hatása alatt nem is ért rá foglalkozni vele. és szivarra gyújtott). . A számtannal is foglalkoznak. mit csináljak vele? Azaz ne te süsd meg. Amikor a doktor elment.– Ott hagytam a haszontalant. vagy bánomisén mit. (Mi a mennykőt írjak még?) Nancsinak küldjétek majd valamit. de már kaptam újakat. megint elaludt ez a büdös szivar. – Azon a napon. és jó szeme is van kelésekhez. Bütyök nem értette ezt a nagy figyelmességet. nyeleket. ezért kellő nekikészülődés után és hatalmas sóhajok közben nekiült a levélnek. nincs a világon semmi baja. Még csak egy hisztériás anya hiányzik itt nekem. de nem vette észre nagybátyját. – Nem ártana. Meghívsz. Estefelé megint eljövök. ha a szülei megtudnák… – Mért tudnák meg? Feltételezem: nem akarod megírni. István bácsinak eszébe jutott ígérete. amikor a fiú felkel. Tudatlak benneteket. Hát ronda idő volt. de azt a szegény Bütyköt ne fektessétek. Szeme félig nyitva. egy malacot kapsz. hanem Nancsi. Csak arra vigyázzon. és intett Bütyöknek: – Hagyjuk aludni – suttogta. kendőt vagy harisnyát.

és körömfájás. – Mázsáljak én tovább? Úgy értem: amíg lesz valaki. mint három valóságos atya. a gépek használatát. – Nem lehet! Erre szigorú rendelkezés van. Bütyök felkelhet. szárazság és még ezer ismeretlen nyavalya. és nem lopja a napot. dühösen vakarta a nyakát. mert a mérnök valóságos számokkal dolgozik. leromlik a jószág. amikor Gyula majdnem eltutajozott azokra az ismeretlen vizekre. – Ültessék fel a legközelebbi kocsira. további nyaraknak. onnét… onnét a mennykő tudja. itt néha úgy látszik. beüt egy száj. – Azt mondta? – Nem én találtam ki. Én most a felsőpusztára megyek. főleg az első nyolc nap. ámbár igen boldogan mondta. hol az ellenőr? – Rosszul lett megint – jelentette a gépész –. kezdhetem elölről az egészet… szóval. – Kijöhetne a tanító kisasszony. mert pótatyai mivoltában annyit aggódott pótgyerekéért. és az nem változik meg. Bütyök felkapaszkodott a kocsira. aki ismételten leszállította Gyula Lajost erről a bizonytalan járműről. és nemcsak jól érezte magát. s utána láztalanul nyitotta ki szemét. mert bizony voltak pillanatok. Estére majd itthon leszek. mint “egyesek” – mondta István bácsi. mi az – álltak meg az egyik cséplőgép mellett –. a szabónak. – És a mázsa? – kérdezte a gépész. és nem az időnek és véletlennek. a beosztást. látszólag közömbösen. Végül – a kilencedik napon – Tutajosunk nagyot sóhajtott. egy fagy. ha akar. A doktor azt mondta: magára bízza. ahonnét nem jött még tutaj vissza… de ott volt a doktor.– Nancsi néni – szólt be István a konyhába –. nagyon féltettem a – malacot… A nyár azonban ezt is tudomásul vette. könnyű a mérnöknek. A nyár azonban – akármilyen nehéz volt ez a két hét – nem állt meg. Könnyű az építésznek. bent fekszik a bódéban. mert a maga kenőcsei meg olajai valóban sokát érnek. mint egy győztes birkózó az utolsó menet után. Bütyöknek. Béla? – Szívesen. egy ostoba rendelet. Az igazság azonban az. aztán István bácsinak. – Phü – mondta –. elsősorban derék Tutajosunknak. hanem az idő és a véletlen. s amikor kijött. mert éjjel leszakadt az eső. hogy nem is mi gazdálkodunk. Mert nehéz volt. de nehéz a gazdának. István bácsi azt mondta neki: – Nem jössz velem. De nem állt meg. könnyű a cipésznek. égy rovarinvázió. – Bütyök hol van? – nézett körül Gyula. Nancsi néninek és a doktornak is. István bácsi bement a kerekes bódéba. a gyomrával vesződik. – Bütyök dolgozik. elhiheti. de izgalmas érdeklődéssel látta a nagy gazdaság bonyolult és mégis rohanó életét. friss reggeli levegőt hozott a szobába és Gyula tüdejébe. – Na. a vetés rendjét. A doktor pedig – a délutáni vizsgálattal végezve – összepakolta holmijait kis táskájába. és egyenest a doktorhoz. – Ki hát. és úgy határozott. egy járvány. ami napról napra változtatja a munkát. Bütyök. hogy Tutajosunkat mégis átadja az ősznek. ha itthon lenne… . hogy Bütyök valóban dolgozott Miután Nancsi néni csodakenőcsei helyresimították göröngyös kobakját. általában az élet idejének. egy felhőszakadás. mert amit kitervez. Ennél a nevezetes pillanatnál véletlenül jelen volt István bácsi is. – Látod. mert adva van az anyag. az aratás idejét: mindent. én mázsálok. és mégis nekünk kell gazdálkodnunk. Ma kiadok egy rendeletet. és olyat fújt. az úgy is van. a földek állapotát. Jövő héten át akarok adni száz hízott ökröt. s a ház körül ténfergett. majd nézzen be a gyerekekhez. mert jön egy jég. nagyot aludt. és holnap már felborult minden.

mint Bütyök a jelenben. – Tudsz-e számolni. mely hol elment. aztán meglegyen a baj. De az is valóság. magában azt mondta: nono… – és a hibát szó nélkül kiigazította. Látva azonban Bütyök nyakkendőjét és Katica ünnepi réklijét. Lehőc bácsi. István bácsi pedig levette kalapját. a nyárfás utak felett vércsefiak rikoltoztak. amitől vastag ráncok képződtek homlokán. mint hogy másnap már Bütyök indította és állította meg a gőzgépet. az öcsémnek a barátja. aki szívesen apáskodott egy néhai kolléga árvája felett. amelyekkel ő éppen olyan ritkán találkozott annak idején. hogy István bácsi – most először – hibát talált az ifjú számadásában. hatvan körüli gyermektelen egyén volt. Ezek – valóságok. sípolt a megálláskor. kitűnő tanuló. három perc alatt úgy mázsálsz… de úgy mázsálsz… na gyere! És ha nem is három perc múlva. hogy reggel volt vagy este. és mi sem természetesebb. aki átjött a szomszéd majorból –. első osztályú gyorsvonat! mozdonyvezető árvájának ezt megtiltani egyáltalán nem lehetett. – És elvállalnád a mázsálást. de negyedóra alatt Bütyök úgy mázsáit. Bütyök tehát ottmaradt a mázsa mellett. az asztagok helyett szalmakazlak nőttek. – Hát ha nem vagy hülye. – Vigyázzon a gyerekre.– Harangozó Laci? – Felvételi vizsgára készül az egyetemre. belenézett. hogy erősen gondolkodik. színjeles volt végig – és István bácsi csak egy jelentős mozdulattal fejezte be Bütyökről alkotott kitűnő véleményét. hogy a vastag gazdász szívesen adományozta a jeleseket. A traktorok már a tarlókat buktatták. nemhiába volt színjeles. és másnap hajnalban feltette mérgeszöld gazdászkalapját… De a nyár még ennek dacára sem állt meg. tengelyek és fogaskerekek világában. mert Kengyelre gondolt. Nem kell talán mondanunk. dacára a beígért anyai pofonoknak. atmoszférák. és elpirult. Béla? – Persze – mondta Bütyök. az iringó virágja megfakult. aki lázban és félönkívületben birkózott valami rémmel. Lehőc egyébként elég száraz. Ekkor azonban már a nyurga gépész János bácsi megszólításra hallgatott. Bütyök ezek után nyakkendőt kötött. az ebédedet majd kiküldőm. – Csuda feje van – mondta a gépész a gazdának. nehogy babráljon valamit. pláne amikor észrevette. hogy a dicséretben túlméretezett fantázia rejlett s egyben az a tény. és gyilkosán dühös tekintete megszelídült. a vízhordó lányka pedig a következő napon egy doboz cukorkát “talált” ugyanazon kosárban. hol meg újra visszajött. s amikor a vízhordó lányka “ellenőr úr”-nak titulálta Bütyköt. és az utolsó maghordó kocsival hazajössz. végül Bütyökre nézett. amíg ez a szegény Lajcsi rendbejön? Persze. rendes fizetésért… – Nem mázsáltam még – idegenkedett Bütyök. jelezve. mert egy valóságos. a jeles ifjú meleg bizsergést érzett a szíve körül. míg Pondoray “kartárs” közvetlenül Béluskámnak szólíttatott. Erről azonban nem tudott más senki. hogy Bütyök teljesen otthonos a dugattyúk. és Bütyök egy napon három szál őszirózsát talált ételhordó kosarában. míg Szanyadi Kati felvette piros réklijét. – Természetesen – parolázott a nyurga öreg gépész. aszerint. erősödött az injekció hatása vagy gyengült. mintha ott cséplési ellenőrök tartózkodnának. – Hát akkor? – és a gépész széttárta karját. Ennek természetesen percek alatt híre ment. – A géphez ne engedje a fiút. s ezt a kérdést tapintatlannak érezte. még Tutajos sem. amíg a gépész a kocsihoz kísérte főnökét. hogy kifogyott a tanácsokból. Nancsi néni minden idejét a beteg . jelezve. de úgy mázsáit… – Csoda talentum vagy. aztán az égre nézett. Béla.

mert a szerelem őt is érzékennyé tette. miért kell ezen szomorkodni. hogy a malacsültet ropogósán szereti. ha a távoli esküvőre gondolt. Elég zavarosan mondta el. Amikor azonban azon a kilencedik napon értelmesen. – Sehogy – suttogta a szerelmes ifjú –. ezt nem értem. ha ilyeneket mondasz… – Bütyök! – Mert ez nagy igazságtalanság! Hogyan törődtem volna veled. – Ha te nem gyógyulsz meg. Gyula… igazán… – és nem tudott mást mondani. de olyan gyenge vagyok. egészségesen és felszabadult boldogsággal kinyitotta szemét. hogy ott van. és… talán… meg sem gyógyulok… Tutajos nem beszélt tovább. És Bütyök elmondta. első gondolata barátja volt. és nem lopja a napot. Most azonban nagyon hiányzott Bütyök. amikor megérkezett. – Gyula. – Hát ha szeret? – Imád! – Te jóisten. – A… a menyasszonyomnak. De az ebédemet is ő hordja. A vallomás után Pondoray Béla lehajtotta fejét. és Tutajos csak azt nem értette. sehogy. aminek köznyelven az első szerelem a neve. mert egyszerre megfeledkezett saját közeli elmúlásáról. de nem foglalkozott a gondolattal. A doktor naponként kétszer is megnézte Gyulát. mert eddig a betegségen kívül nem is érdekelte semmi. Arca eltorzult. aztán most itt van. Tutajoskám. mert elsírta volna magát. – Ki az a nő? – Kérlek. Ezt már meg is mondtam Katicának… – Kinek? Bütyök akkorát sóhajtott. és ott dolgozik a gép mellett mint… mint vízhordó. és egyelőre ellentétes érzelmeivel birkózott. Bütyök. és szíve egyszerre tele lett barátja szeretetével –. ami többször elővette. de felettébb zűrzavaros lelkiállapothoz. mint amikor a kazánból a gőzt kieresztik.mellett töltötte. Bütyök azonnal megsértődött. és Bütyök hiányát alig vette észre. – Ne haragudj. én öngyilkos leszek. – Bütyök – kiáltott –. és váratlanul két kövér könnycsepp szaladt szája szegletébe. Szanyadi Katalin a neve. De Tutajos nem is tudhatott részletesebben barátja dolgairól. a betegségtől elgyöngülten és kissé szentimentálisán azt mondta: – Te már nem is törődsz velem. hogy érted ezt. és talán könnyezett is. – Hát mondd el. – Megcsókoltad? – Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna. mint “egyesek”… Azt már nem is kérdezte. . de Tutajos ezt nem láthatta. Odaült a beteg ágyára. hogy Bütyök miként jutott felelősségteljes állásához s ahhoz az emelkedetten boldog. Látva azonban barátja komolyságát. és többször figyelmeztette Nancsi nénit. és este. szellemi képességeid meglepően regenerálódnak. mert távoli lett minden és mindenki abban a félájult elesettségben. aki csak a hűvös borogatásokról tudta. ne beszélj úgy róla. kezébe vette kezét. – Haza is mehetek. aki dolgozik. te hogyan szereted? Tutajos keserűen mosolygott. Tutajos… én magam sem hittem volna. – Ülve… és borogatás nélkül. – Gyula – rémült meg Bütyök. és kék szeme van… Gyula erre már felült. az együttérzés kerekedett felül. hogy “az a nő”. amikor beszélni sem tudtál? De a doktor meg is tiltotta. A kitörni készülő nevetéssel és a kíváncsisággal. – Remek – örvendezett a doktor –. Ezt azonban Gyula már csak hallotta.

A vacsora azonban kiválóan sikerült. hogy ő is színjeles legyen. mert a mezőgazdasági technikumot óhajtotta Bütyök tanácsára elvégezni.– Én sem. és nem gondolhattak arra. amiben benne volt a föld és a búzamezők egész szerelme. tündöklő este. Ez volt Gyula első kimozdulása betegsége óta. és a fiúk – természetesen Nancsi néni csomagjával – ott várták az állomáson. mondván: Megkérem a lisztes molnárt: Őrölje meg a búzámat… Nem kétséges. István bácsi megharagudna… de pár nap alatt úgyis vége a cséplésnek. a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között. Ült a két gyerek a lámpavilágos estében. István bácsi azonban nem adott új beosztást. pedig késő este lett közben. és nem értették a szerelmet. s amikor elment. A testes gazdászban azonban megértő lélek lakozott. mintha a kőszénszagban. A gyerekek bort is kaptak egy kis pohárral. mert a vizet bizonyos felsőbbséggel osztogatta a szomjazóknak. Te gyakorlatot szerzel. ami maga volt a mértéktelenség csábítása. és Bütyök mezőgazda. De a nótának aztán vége lett. a csillagok magányosak lettek. de esténként elővette könyveit. A távoli álmok között Szanyadi Katalin – természetesen – már mint Pondoray Béláné szerepelt. – Mehetsz! – mondta. és ezzel együtt nőttek vágyai Matula és a berek után. Közben Pondoray néni is hazautazott. de ki tudott volna Nancsi néni művészetének ellenállni? A malac piros volt. a felnőttek azonban nem tartották kötelezőnek az egy poharat. az áldó sugárzás a csontjait simogatja. hogy Gyula tudományos kutató lesz. aki pedig nem szerelmes. A vonat csak pár percig állt. A doktor még egyszer megvizsgálta Tutajost. mert Bütyök a legerősebb. és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először. de jövőre újra szívesen látlak. és szeptemberben földhöz vághatod a legerősebb gyereket is az osztályban. mintha a malac bosszút akart volna állni korai haláláért. csak hol Tutajos nyögött egyet. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg. Abban már megállapodtak. Később azonban. bujdosva a letarolt mezőkön. a füst távolodó gomolygásában az otthon és az iskola szólt volna. mert szerelmes. A vitaminokat szedd. ropogós. – Nem lehet. és úgy érezte. s ezen elhatározásukra István bácsi azonnal áldását adta. hosszan néztek utána. Amikor a Zala hídján átdübörgőit a kocsi. almát tartott szájában. és olyan illat lengett körülötte. mint a szétszórt pásztortüzek. szinte túlságosan kiválóan. Ennek az lett a következménye. és a fiúk szótlanul álmodoztak. azért. A kocsi hazafelé zörgött. beletörődött a sors . – Matulával már megbeszéltem. s kiadta a rendelkezést arra a bizonyos malacvacsorára. doktor bácsi. hogy nincs a világnak az a lisztes molnárja. Erre a szerepre a kislány erősen készült is. nagyon kicsit vágyódtak is a társak és az új iskolaév változatossága után. hogy – amikor a két fiú már ágyban volt – odakint felbődült a doni kozák kórus legmélyebb basszusa. mert nem szerelmes. bár Bütyök kimutatásaiban a hibák tetemesen szaporodtak. és dörmögve igazította helyre Bütyök szerelmének kézzelfogható botlásait. – Elég volt – mondta –. mire kell vigyázni. s nekem szükségem van kisegítőre – ezek után némely bankókat olvasott Bütyök markába. Aki szerelmes. Tutajos megszólalt: – Most már kijöhetnénk újra. – Nem hagyhatom a gépet – mondta Bütyök –. Tutajos másnap már kiült a napra. Tutajos rohamosan erősödött. mert a doktort elvitték valahova. és – bár erről nem szólták – kicsit. hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. Lehet. és nem hallatszott már semmi. aki ennek a dalban előadott kérelemnek ellen tudott volna állni. ennek a hangnak. hol Bütyök. hogy valami új beosztást ad. harmadnap kibotorkált a kertbe. Ezen kicsit elszomorodtak. Késő nyári. úgy látszik. süttette magát a nappal. azért. amikor a tejút már az ősz felé hajolt. csendes. a berek felett könnyű pára ült.

hogy folyását látni sem lehetett. mint máskor. az az ő dolga volt. akkor is röviden végzett. ilyen is tudsz te lenni… nem akarsz teát? – Mért ne akarnék. Matula csendesen mosolygott. Gyula elment fáért. de a világosság ébredése ezen a napon ismerősként szállt rájuk. úgy látom. mert felesleges volt a szó. Csikasz ezalatt bejött és kiment. Gyula úgy nyitotta ki szemét. selymesen suttogott a nád. kibocsátva a szoba elhasznált levegőjét és beeresztve a kertek üde. és később is világosodott. mire az öregasszony megjegyezte: – Látod. már mindenki tudta a dolgát. ha rumot is adsz hozzá? A doktor annyi orvosságot adott Gyulának – fordult a fiúkhoz –. és meggyőződés nélkül ásított. s a mocsár hűvös leheletében boldogság volt.kegyetlenségébe. ami nem oszlott szét a nap első érintésétől. A vén szilfa puhán állt a virradatban. – Megyünk. Sötét volt még. és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén. mintha a nyitott felső ablak lélegzett volna. és nyársat faragott. És amikor felkeltek. és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. hosszabban ácsorgott az ég alján. ahol üres volt már minden fészek. és Bütyök rendesen elrakta Nancsi néni küldeményét. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába. változatos munka. hanem elvégzendő. Meglassúdott minden. a folyó olyan lassan mozgott. amikor elindultak. amikor Tutajos a szeleméin alól kihúzta a baltát. A hajnalok tűnődő ködöt szültek. és úgy nézett a két gyerekre. Amúgy semmi újság. de iszen majd meglátják. összeszedte már magát. szűkszavúak lettek. sőt Matula is pipált még egy verset a szénaágyon. – A rétisas? – Megvan. . de nem kell már a haszontalant megkötni. nyárvégi illatát. mintha a betegség. Mit csinál Csikasz? – Hát azt most nem tudhatom. és csak a függöny lebbent meg. Tegnap láttam. A sárgarigó elment már. amikor visszakapja őket. a szél csak ritkán lendült munkára. A nap sokkal későbben kelt már fel. – Semmi bajom. mint az ismerős simogatás. ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt. és csak kicsit bólintott. semmitmondóan billegetve suta farkát. s az oldalához csapódó hullámok locsogása is olyan volt. az elmúlt három hét csak rossz álom lett volna. mielőtt Telkeit volna. Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. Nem beszéltek. sarlós fecskét se látni. mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. s a máskor hosszú magyarázatot egy vállrándítással vagy kézlegyintéssel intézték el. és meglassúdtak a fiúk is. az öreg pipára gyújtott. s a tavon lármázó madársereg mintha hazatérőket köszöntött volna. Gergő bácsi. amire nem is kellett válaszolni. Meglassúdtak a fiúk. hogy egy falut el lehetne pusztítani vele. Gergő bácsi! Matula a szokott helyén ült a konyhában. ringva kellette magát az öreg csónak. aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. Csikasz viháncolva ugatta körül őket. közben le-leült egy pillanatra. Ezenkívül Nancsinak kedvességeket mondott. De el kellett végezni. ámbár. és a gólyák meg a többi fecskék is készülődnek. Gergő. És amikor másnap reggel megkoppant az ablak. mint a vén sas fiaira. A nap felkelt. és ők hárman újra együtt voltak. halat vitt. – Tán nem aludtad ki magad? – kérdezte az öreg. Bütyök rendbe hozta a polcokat. de ez csak olyan kérdés volt.

A víz színe megmondta a mélységet. hogy Tutajos kiejtette kezéből a nádkévét: – A kalapom! Gyula. – Csakis csónakon – mondta Bütyök –. ahova Bütyök csodálatos gazdászkalapját helyezhette. és úgy jártak a berekben. ámbár ritkán lett meg. és a farkas át tudott jönni a horvát hegyekből. nehogy rakodás közben a vízbe essen. amikor a varjúkárogás itt az úr. Ezeket a kiugró hangokat itt a figyelmeztető sivítás helyettesítette. Most már aligha szorította volna meg bármilyen vihar a fiúkat. Gyula. – Meghordjuk. – Onnét a zsiliptől? – Onnét. – Hipp-hopp. Akkor aztán nagy hajkurászás volt a farkas után. Tutajosék kényelmesen reggeliztek. mint amikor elütött valakit a villamos. és Bütyök akkorát ordított. Érzékenyek. A jeles ifjú általában nem hordott kalapot. mint a tolvaj. közben azonban megbeszélték a nádhordás minden lehető furfangját. A munka hevében azonban megfeledkeztek a kalapról. de most a kalap mellett egy kis rózsa hervadozott. és ha pár kévét ráraksz. Ilyenkor a fiúk a tűzbe néztek és a télre gondoltak. De nemigen kívánkozik ide senki. öles hó alatt alszik a berek.Otthon lettek a nádban. de tüzelni kellene egész éjjel. mert az áldozatot elvitte a héja vagy a kánya. mert a “hány zsákkal telik” azt jelentette. mint otthon az utcai zaj. csónakra rakjuk és hazaevezünk. Bütyök rakodott. hány zsákkal telik. az árnyék az időt. s a madárvilág állandó lármája olyan volt. embernek már nem maradt hely. a jövő évről. – Délre itt vagyok. és Bütyök naponta többször akarta látni ezt a rózsát. A különbség csak az volt. mi? – csóválta fejét Tutajos. hogyan evezel? – Meg kell próbálni! És megpróbálták. hogy itt nem jött a mentőautó. Matula bácsi. – Akkor nem lehet itt kint aludni? – Lehetni lehetne. A nádkéve háromnégy méter hosszú. ahol soha nem fagy be a víz. amelyből kihallatszott egy-egy hirtelen fékező autó csikorgása vagy a rendőr sípja. a kalapom! . Gyerekkoromban még idetévedt egyegy farkas is. a hang a távolságot. mint a városban. Ezen a napon a fiúk nádat hordtak a zsiliptől. csak úgy egyszerűen. Persze. de nem idegesek. ő hordta a kévéket. s a hold jeges nézésétől megrepednek a fák. mert felvették a táj és Matula tempós alkalmazkodását minden változáshoz. Hanem jó. a nádat ide lehetne készíteni. csak annyi. amikor északi vendégmadarak zajonganak a jégen s a meleg források táján. de amikor pár kéve ráhasalt a csónakra. ami egy kicsit búcsúzás is volt. és Tutajosnak lett igaza. – Ezen még gondolkozni kell. – Matula bácsi olyankor is kijön? – Ritkábban. hogy a nádhordásnak is megvan a maga furfangja. a folyó olyan csendesen kúszik a jég alatt. és tervezgetéseikben a jelen átnyúlt már a jövőbe. ha befagyott a Dráva. ha valami embercsapást látok befelé: utánajárok. hogy mondja. erre ne legyen gondja. Esténként a télről beszélgettek. amit aztán tavasztól eltüzelgetek. mert Matulának másutt volt dolga. cinkék forgolódnak a nádszálakban. És – amit eddig soha nem tettek – a jövőről beszélgettek. vészes károgás vagy ijedt feljajdulása a tömegnek. vadliba szól a dermedt levegőben. – Nem hordja be a szél a havat a kunyhóba? – Nemigen. ahol feliratok és jelzőlámpák igazítják az embereket. mert érzékenyek lettek minden változásra. kétoldalt belelóg a vízbe. és a hó nyitott könyvként árulja az éjszakai vadászok nyomait. mert körültámogatom nádkévével. aztán majd meglátom.

míg átöltözöm. mondtam! Tutajos simán és egyetlen mozdulattal partra dobta a nevezetes jószágot. és kihúzta barátját. Bütyök – kivételesen – nagyon mérges volt. de aztán elkapta a csáklyát. – Nem láttam. mert elviszi a víz. hogy a szerelem lehet ugyan valami gyönyörű érzés. hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó. mert Bütyök a nádrakás tetején nem találta még meg egyensúlyát. . Béla. legfeljebb elmerül. és óvatosan leemelte az erősen fejére szorított kalapot. evezz fel a kunyhóhoz. – Ne haragudj. és a partról vontatjuk. és nem is tudom. amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága. ez marhaság volt! Ne haragudj. de nem is lett volna ajánlatos ezeket az érzelmeket tiszteletlenül megbolygatni. édes gyötrelem. nem viszi el senki? – Bütyök. Gyulám. És Tutajosunknak kétségtelenül igaza is volt. felvette az eldobott kévét. és kötszerre felvisszük az egészet. de marhaság. hogy húzom a kötelet… – Szólnod kellett volna. ugye. de a valósághoz semmi köze. te meg a csáklyával kormányozol. A kalapomat. alaposan megrakták. semmit. Tutajos! Igazán jól kigondoltad. add ide a kalapom. – Minden gazdász ilyent hord. csak azt nem tudta. – Tévedsz. Gyula erre szó nélkül elindult a szivattyú felé. Bütyök… bocsáss meg. – Meg ne fázz. Közben azonban arra gondolt. mert jól tudta. és Bütyök megenyhülten jelentette ki. én meg lemegyek a szivattyúhoz a másik csónakért. Bütyök gondolkodott egy kicsit. Tutajos ezek után egy fűzfabokorra tette a kalapot. azt mondta: – Gyula. a kalap mindenkinek tetszett. Gyula tehát nyelt egyet. – Jó. – Siess. Hozd le a kötelet a kunyhóból. A csónakokat azonban szakszerűen összekötötték. odaadta a kalapot. – Ugye. hogy örüljenek ennek a csalamádéutánzatnak. Ez így nem lesz jó. Bütyök. A két csónakot egymás mellé kötjük. hogy: – Nagy vagy. szavamra mondom. de hangtalanul a vízbe hanyatlott. tehát csáklyával a kezében. Bütyök. azt hittem… – Nem haragszom. Tutajos csak a nagy csobbanásra fordult meg. de itt nem látnak a tehenek. Később kiderült. – Viszi a fenét. – Sietek. mert Bütyök. jó. de most várnod kell. Én húzom. goromba leszek! Itt nem jár a világon senki. láthattad. Tutajos. és Katica virágja is rajta van. de le is tette azonnal. – Igazad van. Gyula tiszteletben tartotta Bütyök érzelmeit. – Nem mondtál. hogy ki az a mindenki. míg Gyula ugyanakkor teljes erővel meghúzta a kötelet. – Bütyök. hogy ez helytelen mozdulat volt. – De Béla. a szelíd Bütyök ölni lett volna képes Katica érdekében. miért hordod ezt a lucernaszínű holmit. Miután kiköpte a feleslegesen lenyelt vizet. és ellökte a szállítmányt a parttól. felkantározta a csónakokat. gondoltam valamit. majd kipiszkálom a csáklyával. Tutajos. – Ne sértegess. és a gémek nem hordanak ilyen ocsmányságot. Bütyök kezébe vette a csáklyát.– Ne ordíts. nem is várta a megrántást. mert soha nem végzünk.

– Megeszi? – gondolta Csikasz. – … ami nem is baj. Gyula szó nélkül hozta a táblát. mint a gyenge fűzvessző. de minek ehhez megfürödni? – Gyula megrántotta a kötelet. Csikasz! – Jó. aztán Bütyök száradó ruháira. jó – billegette farkát a kis kutya –. kést. Matula és – Kati. mert amikor Matula megállt és körülnézett. a törmelék elseperve. – Akár ehetünk is. Gyula – és Matula legyintett –. aztán én csak hozzáülök. – Úgy látszik. aztán én itt hagyom magukat. Igen jól megvagyunk mink hárman. akár egy püspök. Felszaglálódott. hogy ez a nyár ugyan elmenőben van. tehát felszaglálódott a tűz mellé akasztott kalap felé. Azt már figyelemre se méltatta. hanem megcsókolta. nem hadonászik. és amikor megterítettek. a nyüzsgés és hangosság. és nem láthatta. csak az a baj. – Szóval vontatták. Szólni azonban nem tudott. szóval legény lett a talpán… Bélának meg virág van a kalapja mellett… Bütyök úgy érezte. amely most már elmenőben volt. a csónakokra. hát még ha kivirágzik! Aztán – rokonom is. ámbár nekem úgysem kellene. s már az első szippantásra megállapította. aki jobban megcsinálta volna. A fiúk hallgattak. pedig beteg is voltam. szálló madarakra. és csodálkozott. az iskola. szép nagy marka… Gyula kezére nézett. a berek egész megismert világára. Béla amúgy is foghatós legényke volt (Bütyök elpirult). de jön már a másik. és a meglepetéstől akkora falatot nyelt. a fiúkra. vakaródzott. Matula a nádkupacra nézett. igaz. Ma nem is gondolt senki friss ebédre. – Itt maradsz. – Az anyja Matula lány – nem azért mondom… Szóval: most szusszantunk egy keveset. Hát itt maradok. zöldpaprikát. sőt ásított is.És Bütyök sietett is. és a szelemen alá dugta. hiszen Nancsi néni küldeményét meg kellett enni. hát a legjobbat találták ki. én is vigyázhattam volna – mondta Bütyök. és a legnagyobb rendben volt minden. de a nyárra gondoltak. égett a tűz. de jó lenne estére egy kis halat enni. hogy a kalapnak – kalapszaga van. Dél volt éppen. de nem szóltak. a kunyhóra és Csikaszra. de amikor a kunyhóhoz érkezett. nem kerít nagy feneket minden haszontalanságnak. Bütyök azonban nem ette meg a kis virágot. “Terülj asztalkám” – mondom. Matula megszólalt. hogy elmennek. úr lettem vénségemre. másrészt a füle lángolni kezd. benne a berek. valahonnét nagyon messziről. Csikasz ez időben éppen erősen unatkozott. de most már van válla. nagyon halkan odahallatszott a déli harangszó. Bütyök sietett. a nádkupac ott állt a kunyhó mögött. – Igen. van dereka. hogy fulladás környékezte. . hogy egyrészt elsüllyed. hogy Tutajos éppen csak hogy hanyatt nem veti magát a hangtalan nevetéstől. A kései nyár meleg ragyogása mögött felállt az ősz. és úgy érezték. – Aha – pislogott Csikasz –. Csikasz. aztán papírba csomagolta. amikor Bütyök szájához emelte az ázott kis rózsát. Csikasz tehát elfordult a kalaptól. mert dolgom van. Mire azonban Matula megérkezett. nézték a kezükben a kenyeret. és elmosolyodott. – De hát annál jobb lesz visszajönni… annál jobb! – enyhítette a gondolatokat Matula. hogy mindenki egyformán parancsol. Bütyök a hátizsákot. A vízre gondoltak. Nem szóltak. most már mindenki parancsol. látva az elcsendesedett két gyereket. húst. először a kalapot helyezte biztonságba. – Otthon meg magukra sem ismernek. A két fiú megállt az evésben. Kár. – Nincs a berekben senki. Matulára. mert rendes kislány az a Kati. – Most már nem kapkod. eldugja. a város. A legeslegjobbat! Ez az igazság! – megtörölte homlokát. de maga. Gondoltam: valamit csak kitalálnak. – Vigyázz rá. ettek.

akkor jobb is. mire a puska azt mondja: pu-pu. mint az új. de most visszafordult. Bütyök pedig úgy nézett a levegőbe. – Huhú. úgy látom. – Csak nem a feje fáj? – összeugrott a kalapom – magyarázta Bütyök –. – Ne röhögj. mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve. Fogtak valamit? – Keszegeket. – Kivisszük a puskát is – mondta ki Gyula hangosan gondolatát. Tutajos. legfeljebb Bütyök kalapját. a nap is… – és kellő simogatás után feltette a kalapot. és talán látott is. mintha vasabroncsban lenne a fejem. és első lábaival Gyula térdének támaszkodott. – Mi? – A puskát! – A puskát? Tutajos ingerült lett. és talán maradandóbb is. Olyan lesz. – Kicsit? – fetrengett Gyula. de kell még pár darab. Felébredtek. Kisülne a szemem. mintha látna valakit. látva Bütyök elkeseredését – a kalapos majd kitágítja. ha ezt még egyszer mondod. és a fejemen kitágul. de nem szóltak. Megáztatom a vízben. Igenis. hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. – Kicsit. nem koszolod össze. Matula ágya már üres volt. kissé meghökkenve látta. mert felfaltunk mindent. Bütyök. aztán nem bánom. Ha pedig menyasszonyod a kalapodba szerelmes. a legjobb időt mulasztjuk el. gondolj másra. Most már érted? – Értem. nincs itt mit őrizni. majd titokban megtapogatta izmait. a fegyvert. – Másra gondoltam… – Jó. ha az öreget üres kézzel várnánk. nem szorít? – Nagyon szorít – vallotta be Bütyök –. ne légy egészen hülye. Legfeljebb gondolatban. kitágítom magam. A tűz is melegítette. ha lehet – mondta Gyula. nem esik a vízbe. – Akkor tágul. de hát így is jó. – Te Gyula. a puskát. ha haza is mégy! Beszélek hozzád. Legszívesebben megölelte volna legfrissebb “rokonát”. hogy Bütyök kalapja a füléig le van húzva. de ha gorombáskodsz. – Gergő bácsit? – Nem. Bütyök.– Meglesz. de tisztán érezte. – Kérlek. de most fogjuk meg a horognyeleket. rám se bagózol. fenéken lőlek. jóságos isten! De – tette hozzá. Amikor felébredtek. és vacsorázni is akarunk. és sörétet lövell magából. Bütyök. Mit akarsz. Tutajos. a kalapom megszáradt. mert régi rossz szokása szerint megnyalta a szája szélét. Tutajos megnövekedett tenyerét nézegette. egy pillanatot várj. a kétcsövűt. most tágítom. Gyere. így azután. – És én megint itt maradok? – Gyere. Béla. de most már azt sem érdemes… – Nem is kell – mondta Bütyök –. Csikasz? A kis kutya felágaskodott. Csikasz. amit billeget az ember. és utána megsértődsz. – Köcsögre kellene húzni. és karimájáról csöpög a víz. Kicsit összement. amikor Matula megérkezett. – És addig? – Addig nem kopik. a tihanyi apátot… Gyerünk! – Azonnal. Matula mosolygott. mint tökön a gyűszű. haza is mehetek… – Bütyök – kiáltott Gyula –. mert Bütyök egyelőre még képtelen volt a szóra. ha megtudod. ez mintha most kicsi lenne… Gyula már menőben volt. . ám ebben is lehet annyi szeretet. Gergő bácsi.

de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban. és ha az mondta: igen. mint az álmokkal. de Gergő bácsi megmondja neked dekára. Egyszerű lett. és a jegyet. mintha már nem egészen tartoznának ide. mert előtte folyt a valóság. hogy Gyula ne gondoljon a vonatra. A betegség minden nyoma lefoszlott róla. amelyek beteljesülhetnek. Fantáziája még most is elszaladt néha. az nem. és a férfias vonalak alapja elrendeződött már álla körül és szája keménységében. és nem is lettek tudatos gondolatok. s a fiatal szervezet tüneményes gyorsasággal szedte magára a félnomád élet erejét. – Az lehet. amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél. még ha gépek között formálódnak is emberré. amely a nyugalom és álomvárás kellemes érzéseit hintette a kis társaságra. “Kár. Mindezen gondolatok azonban nagyon mélyen voltak. Ladó Gyula Lajos most már talán hasonlított valamelyest az ősi Gyulák ivadékaihoz. Gyula leszerelte a horgot. hogy Tutajos vágyott erre a pillanatra. nem nézett félre. Nem pislogott. Bütyök? Bütyök csak a kezével intett. ha beszélt.– Hát én megrakom a tüzet. nem kapkodta fejét. hátul a kisebb fiatalokat. de megszületésük pillanatában még nem valóságok. s a hűvösödő alkonyaiban mintha valami idegesség szaladt volna végig a vizeken. Ezeket az érzéseket a fiú nem latolgatta. természetesen Csikasz kíséretében. amíg ide nem talál erre a kis állomásra. mint a természeti erők egybefogott szerkezete. A varjak alvófájukra utaztak családonként. hogy elmennek” – mondta az öreg Gergő. azután bevágott. mint aki elfogadja ugyan a fiúk rendelkezéseit. megüti a fél kilót. hogy valami van a horgon. – Szép kis süllő – mondta. és inkább kíváncsiságot érzett. Nem. a bélyegzőt. Aztán elmegyek a múzeumba is… nem megyünk még. Matula örült is a süllőnek. Még egy fél órát maradhatnak. inkább játszott velük. nem húzogatja kabát ját. és csak később mondta. elúszott az idő bizonytalan vizén. – Corvus cornix – motyogta Gyula –. és Gyula szinte látta a vasúti pénztár kis ablaka mögött a fekete. – Süllő! Kukacra jött – van vagy másfél kilós. mert a kis kutya minden alkalommal úgy viselkedett. örült a másfél kilós süllőnek. szürkevarjak. . de minden mozdulatában benne voltak. Egyedül maradt a két fiú. csak annyit mondott. Ezen aztán Bütyök is megbékült. de amikor közelebbről megnézte. de uralkodni már nem engedte őket. s izgalmában még a táguló kalapot is letette. beleértve természetesen Csikaszt is. A régi “Tutajos-kor” lezárult. hogy aligha van annyi… – Majd meglátod. de igazi főhatalomnak csak Matulát tartja. az igen volt. és elegendő volt egy varjúkárogás. Matula-féle sült hal volt. Matula elballagott a kunyhó felé. az bizonyos… Bütyök kissé megbántva tette száradni kalapját. hogy ő többnek nézte. A vacsora valódi. első osztályú. amikor a fiúk kiöntötték a haltartó hálót a fűre –. amely ki tudja. azt nem lehet mondani. mintha most más szemmel nézné a? egész világot. és szeméből a dolgok valósága világított. mert ennek van a legfinomabb húsa. hiszen a gép sem más. és kevés fárasztás után szákba vezette a halat. amelyre ezt a dátumot ráütik. és jól lehetett látni elöl az öregeket. akiket a természet faragott férfivá. vastagon burkolva az idő ködébe. de attúl nem lesz nagyobb. maszatos párnát. de nem szomorította különösebben. amelyben benne van a dátum. aki még a “táblát” is le akarta nyalni. és az ő ivadékai talán majd hasonlítanak őhozzá. Lovassyt mindenesetre elkérem István bácsitól. hol kanyarog. – Mit látok meg? Itt nincs mérleg. ami nem is baj. és ha azt mondta: nem. Szerette ezeket a gondolatokat.

de az éjszakához tartozik. – Itt gondoltam – állt meg Matula. és fényétől piros derengés ült a tüskevári öreg fákra. hanem a víz. de a fiúk reggel már néni emlékeztek semmire. Bütyök… – és bocsánatkérően nézett a fiúra – ne haragudjon. úgy hívtak. hogy az álom hívására előjöhessenek. Matula letette a csákányt. az Matulának már reggel. – Alig hiszem – fújta a füstöt az öreg –. mert hasunkra süt a nap. Gyula úgy érezte. A nap most már elszakadt a földtől. amire az öreg azt mondta. csak sokkal egyenesebben.– Csikasz! – szólalt meg az öreg. nem bírsz magaddal… Aztán csak ültek a tűz körül. A lépések susogva csosszantak az avaron. Iparkodjunk. Elszaladtak. Matula nem ásott mélyen. hagyták az estét magukra szállni és gondolataikat a lángokban ellobbanni. Tudja. és most már látni lehetett a kőfal vonalát a fekete humuszban. hátha találnánk valamit. ahol múltkor ebédeltek. . de fenyegetés is. és alig vették észre. mit Akarnak holnap csinálni? – Megmutatnám Bélának Tüskevárt. – Hát valami régi pénz talán előkerül. a múltból. mint egy nagy. Ez persze túlzás volt. s egy-egy nyíláson vörös-aranyat sugárzott be a nap. és a kicsi kapát pipigabának mondtam. – Úgy látom. Gyula. először felszedjük a szerszámot. de szerszámok. mintha a kóruson facipőben takarítana a harangozó. a homályból. mint a szitakötő a levegőben. mert Matula hangjában nemcsak megrovás volt. de Gyula már megszokta. vannak a szivattyúházban. mondtam. szótlanul. Bütyök evezett. hogy itt volt valami falféle… A kifordított földnek valami furcsa. mert Matula evezett. Kár. csak előre. ódon korhadásszaga volt. Hát így is szólíthat. A kulcs itt van. és visszajöttek a föld alól. hogy nincs ásó meg csákány. – Adja ide azt a lapátot. s a kis kutya azonnal félrevonult. de az erőt nem a csónak kapja. Megmutatja. Gergő bácsi? – Meg. Gyula már majdnem tud… igazán majdnem. de zacskó és arany alig – mondta Matula. Matula belevágott a földbe. hol kellene ásni. – Nézd ezt a tölgyfát. hogy erő. s a hajnal még kissé bizonytalanul. és Matula ment elöl. ha akar… Bütyök nem szólt. gyerekkoromban nekem is volt csúfnevem. Lassan ballagtak. az van. kabátot vigyenek. de Gyula mindig így mondja. – Itt volt a fal. – Eljár az idő – mondta Matula később –. mert az ébredés tiszta áhítata lengett a levegőben. hogy utaznak. – Jó lenne egy zacskó aranyat találni – ábrándozott Bütyök. – Mehetünk csónakon is – tűnődött Matula –. aztán hosszában ásni kezdett. hogy “Pipigaba”. s egy óra múlva szürke törmelék jött elő. a kövek közül. de megnyalta a szája szélét. Gyalog sem érünk hamarabb. De majd belejön Bütyök is. Később koccant az ásó. mintha jobban fellobbant Volna a tűz. és a csónak úgy ment a vízen. Bütyök! Az erdő csendes volt. És lehet. és felszakította a sűrű gyepet. üres templom. de aztán nekem dolgom van. és meglapultak az árnyékban. Mögötte a fiúk lapátoltak. és rájárt a szám. Béla. – Kő! Megvan! – Az – bólintott az öreg –. s a harkály kopácsolása úgy hallatszott. aztán felcsónakázunk. de még mindig vörösen andalgott a keleti égen. kiásnánk a régi falat. amíg az erdő dombjára nem értek. A csónakot kikötötték. adja ide a csákányt. és a gondolatok most már szétszaladtak a lehetőségek csillogó terhével. Ebédrevalót pakoljanak. hogy elő is jöttek. hogy ha a nap fél karimája kibukkan a somogyi dombok felett. mert pösze voltam.

Egyre hosszabban dőltek az ásónyélre. mire Bütyök letette az ásót. ámbár annak is mink voltunk az oka. Néha benéztek az erdő árnyékos oszlopai közé. a messze nádas felett ölyvek vijjogtak. mintha valamit vártak volna. s az erdő száz évvel ezelőtt is ilyen volt. aztán elcsomagoltak szótlanul. mert attól jobbra meredeken húzódott le a domb a mocsár felé. mintha valakinek érkeznie kellene. s a könnyű széltől susogva megszólaltak néha a vén fák. A kibontott kövek lélegzettek. és Tutajos lapátolt. valami rongyos vitéznek. A földel messze dobták. hogy voltak népek. hogy miért is volt olyan különösen szép ez a délelőtt. amire az öregségben is emlékszik majd Pondoray Béla és Ladó Gyula Lajos. amelyből időnként majd előjön. – Hát egy darab tégla. és a fal egyik oldala szépen kiemelkedett. te meg lapátold. amikor a magyarok még Ázsiában kalandoztak? – Talán hiányoztam – tűnődött a hosszú karú ifjú –. mint ma. és most már látni lehetett a nagyobb köveket s közöttük a téglákat is. és alig szemernyi örömet hordoz lapos tarisznyájában. mintha új lenne. s a kövek emlékeztek. Egy-két csóka kiáltott néha. mintha az öregnek adott volna igazat. . Egyedül maradt a két fiú. Tedd le a csákányt. ha letisztítottuk. Tutajos. Iszen azért verekedtek.– Most már látják. Hun a tatár. Némelyik még olyan. ez habarcsban van. egyegy harkály mintha szögeket vert volna augusztus koporsójába. Bütyök. fele tégla. Ekkor már elmúlt az erdő reggeli csendje. Gergő bácsi. – Tégla – mondta később Bütyök –. Én láttam Somló várát. – Aludtál. és Tutajos neheztelve nézett barátjára. tégla. Bütyök. lepergette a földet. Olyan délelőtt volt ez. hol elállt. mit mesélt Lajos bácsi. s a föld megdobbant. ugye? Hát csak turkáljanak. hogy esznek. mert a lázas sietség hamarosan lelohasztotta a kincskereső lobogást. ha már elkezdtük –. – Akkor is volt már tégla? – kérdezte Bütyök. hun a török. láttam Mátyás király várát Visegrádon. amely roskadozik a bánattól. a kószáló szellő végignyalta őket. Nem ragyogott jobban a nap. és újra kivirágzik. pedig könnyű itt ásni – mondta –. a múló gondolatok puha földjébe. és jólesett az erdőből kilengő hűvös szellő. Gyula. Hát ássanak. itt megint fal van? – Majd meglátjuk. látszik. nemhogy aranyuk. és csak ültek. láncos rabnak. hogy ezt a földet úgy hordták de. – Már háromezer évvel előbb is. és meglassúdtak már. Bütyök vágta. Mellette egy méter széles és négy-öt méter sima út. itt a hátizsák… – Nem lehetetlen az. Most már lassan. hogy útban ne legyen. ebédre ne legyen gondjuk. – Én is megéheztem. – Hallod. az egész véres múltnak. bár nem volt vidám. itt a fal mellett – ütött a csákánnyal a földre. aztán ha aranyat találnak. s a kihányt föld mintha megbontott. Odaesett… – Nem. de sose tudják sem elmondani. – Talán ehetnénk is? – állt fel a görnyedésből Tutajos. mert igazán nem emlékszem. a vattás kis felhőhajók jöttek-mentek. mert valamelyik mindig elhurcolt innen mindent. öreg sírból lélegzett volna. majd én vágom. Szép volt ez a délelőtt. sem leírni. Olyan vidám volt. akik cserépre égették írásaikat. hogy egyre mélyebben álltak. meggondoltan dolgoztak a fiúk. de nem is tudták. hun a német – nehézség a csontjukba –. és észre sem vették. mint máskor. Később megint keményen koppant a csákány. jó szélesen ellapátoljuk a fal mellől a földet. De fogyott a fal mellett a föld. – Gyere. mintha már emléknek született volna. – Vasuk se volt azoknak szegényeknek. A szél hol feltámadt. Ettek a fiúk csendesen. de élére állítva. mintha levágták volna. Én úgy két óra körül vetődöm haza. Nem emlékszel.

– Tutajoskám. Talán pince van alatta…. Gyula fehéren meredt a sötét üregre. s amikor leért – megindult alatta a tégla. és reszkető lába a harmadik ugrásnál már engedelmeskedett a parancsnak. Béla. Az öregek tudtak építkezni. hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa. úgy látom. Ide nézz! Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe. – Hol vagy? – rebegte. – Gyula…. Még rád szakadok. érezte. – Ez valami bolthajtás. de odakúszott a pince leszakadt nyílásához. s az egész táj meglódul előtte. – Lehet. mindenestől eltűnt a lezuhanó téglák között. hogy a kapkodásnak most sem lehet semmi értelme. mert rád szakad a többi… nincs semmi bajod? – Nincs… nagyobb… de hogy megyek innét ki? A fejem is… – Mi van a fejeddel? – Vérzik. Rohant a fiú. – Ugye. amely minden lépésre mélyen dobbant. mert láttak ők már ezen a dombon vad futásokat. hidd el. üldözéseket. – Itt a sarokban. de vigyázz. én meg nem nagyon tudok kapaszkodni. elmegyek kötélért… csak ne mozogj… ne mozogj… – Nem tudsz kihúzni. rohanok. pedig már kint futott a parton.Szótlanul. meneküléseket. Bütyök. és kiáltani szeretett volna. s őt várja. a kövek gurulása. Aztán susogtak. Majd szépen letisztítjuk előbb. Nem. mihez köti? . Gyulaaa! – Jaaj. Kibírja vajon az a kötél Bélát? És egyedül fel tudja húzni… és ha nem tudja. mert a bolthajtás többi része. amit sokáig nem lehetett tartani. most már nem szakad le semmi – s arra gondolt. s ekkor előtűnt domborulata. Minden gondolata Bütyök volt. – Nem látlak. Bütyök… ne mozogj – suttogta Tutajos. mondtam. aki ott ül” most abban a sötét pincében. A téglasorról könnyen le lehetett a földet lapátolni. Odalent még hallatszott valami robogás. – Hallod? – állt meg Bütyök. Gyula nem érzett fáradtságot. meg gyökerek is tartják… földes… Gyula ezek után reszketve bár. Kérlek. és talán nem is találta volna meg. Bütyök – kiáltott vissza. – Nem szakadhatsz rám. aztán csend. mozdulni sem merek. de addig mit csinálok én itt? – Nézz körül. de ne ugrálj rajta. mert még hangosan beszélni sem mert. – Rohanok. A nádon toronyiránt törte át magát. – Tutaaa… – ordított. ezen nyugodtan ugrálhatsz. Béla. – Jó lesz. Olyan. a szíve kiugrik a torkán. – Megkeresem Gergő bácsit. nem kereste a járt csapást. azt mondom. erős. aztán csákányostól. rád ne dűljön valami. hogy az ijedtség mennyire elgyengítette. hogy mentem volna el. és úgy érezte. De hátha megindul a fal? Erre a gondolatra Gyula olyan vágtába csapott. – Mi? – Ne mozogj. mire Bütyök hasonló ijedten kiáltott fel: – Elmentél? – Béla. nagyon vigyázz. Rohanok. de egy hang nem jött ki. de egy kis izgalommal dolgoztak. hogy ne ugrálj? – Meg az egyik ujjam… talán kitörött vagy mi… Tutajos riadtan hallgatott. Tutajos elkúszott a beszakadt lyuktól. s csak amikor felállt. megbolondítasz. és susogásuk a halálhörgést is éppen olyan nyomtalanul nyelte el. s a vén fák tűnődve néztek utána. mint Gyula csörtetését a régi avarban. mint a vas. Szája reszketett.

mert azt nem mondta. De hol lehet az öreg? A puskát is otthagyta a beomlott fal mellett. azt nem mondta. elhozza a fejszét is. – Ballagjon csak előre. és zöldpaprikát is vágott hozzá. és nem törődött vele. Tehát: először a kunyhóból elhozza a kötelet. – Menjünk. nem… de bent van… – és Tutajos nem bánta. – Rászakadt valami? – Nem. idegeinek feszültsége most szakadt fel. Reszkető inakkal kelt fel. és vigye Csikaszt is. mert a fiú nyomában a félelem s a rettegés repült. ott a fejsze a szelemen mellett. azt meg helyrerántjuk. Jaj. hogy bemegy a faluba. Fene se gondolhatta. és addig lődöz. és csodálatos erőt érzett a szavakban. mint egy űzött vad. s a kis kutya ezt megérezte. hogy a könnyek végigperegtek az arcán. Nem lesz semmi baj! Tutajos csak most tért magához. Matula levágta a maradék szalonnát. kellett neked ugrálni? A rekettyebokrokon úgy tört át. – Az csak kívülről látszik sötétnek – mondta Matula –. mert meleg volt nagyon. senki más. hóna alá vágta a fejszét. távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája. csapja a hóna alá. “Az ujja aligha törhetett ki – gondolt Bütyökre –. Ha így sem jönne. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét. de el is hallgatott azonnal. István bácsitól segítséget kérni. hogy ott valami pince van. be kell menni. a füle zúgott. . – És most ott van abban a sötétségben. – Gergő bácsi! Matula kezében megállt a bicska. Hadd mozogjon egy kicsit a kutya is. ámbár most már lényegesen kevesebb aggodalommal. ott a kötél. mint ami valóság. Matula pedig megrakta a tarisznyát mindennel. ahol a gyalogút jön a faluból. “Nem lesz semmi baj!” – Matula mondta. és elindult a part felé. és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált volna végig.Matula! Itt csak Matula segíthet. legfeljebb kificamodott. aki sose mond mást. mert a szénaágyon Matula ült és szalonnázott.” De Tutajos gondolatai is Bütyöknél jártak. “Nem lesz semmi baj!” – most már csak széteső fáradtságot érzett. Gergő bácsi! Matula szalonnabőrt tartott kezében. amíg Matula elő nem jön. és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj! Nem lehet. visszaszalad a puskáért. Matula pedig becsattintotta a bicskáját. majd utolérem. hogy az ágak majdnem a szemét verték ki. amit olyan ember mond. mert az öreg másfelé nem mehetett. mert arra szükség lehet… elszalad ezen az úton. mert Matula mondta. vidáman csaholva. édes Bütyök. – Hol van Béla? – Matula bácsi!… a gödörben. Amikor kiért a bokrok közül. és leteszi a parton. s a bőrön volt még egy kis darab. Egész ijedtsége. a szíve tovább verte a riadót. – Beszélt vele. pedig ebben a pillanatban eltörtek az aggódás szárnyai. amire szükség lehetett. s az öreg meghallaná. karikába rakta a kötelet. Szaladni kezdett a fiú előtt. és egy ujját kitörte… de kijönni nem tud. Délfelé járhatott az idő. amikor beszakadt? – Persze! Azt mondta… a feje vérzik. most talán lődözni kellene. és ha így sem találja meg. Tutajos magához intette Csikaszt. Nem. a tűzhely mellett Csikasz feküdt nyelvét lógatva. akármerre ment. Bütyök. A verejték a hátán csörgött le. Csikasz szaladt elébe. aki alig állt már a lábán.

a csákány! Bütyök kihúzta maga alól a csákányt. “A mama halálra ijedne. Persze. bár ez a feltevés csak feltevés volt. ha Matula csak este kerül elő. “Csak már ez a Tutajos jönne!” És turkált tovább. mert szeme megszokta a sötétséget. aztán elővette tárcáját. mert még rádől valami. amely nem felülről hullott le. s a kapirgálás kezdett izgalmas lenni. akármilyen jól építkeztek is az öregek. és benne aranyak…” Közben fel-felnézett a magas égre. s most. azt mondta: – Juj!! Bütyök fején tyúktojáshoz hasonló daganat nőtt. “Ez már valami – gondolta Bütyök –. a mama s a villamosok nagyon távoliak voltak. Az idő – ez a láthatatlan. hol ott. Kis kő és nagy kő. mert amikor a fiú hozzányúlt. “Kellett nekem ugrálni?” Nem. de úgy lógott. A földet azonban lehetett piszkálni egy kézzel is. Amikor Gyula elcsörtetett a nyílástól. és megolvasta pénzét. “hogy mi lesz. A fal azonban nem mondott már többet. “Hogy várhat bennünket!” – sóhajtott Tutajos. ámbár a koppanások helyén csak kődarabkák voltak. de érezte. most már rendszeresen átnézve minden kanál törmeléket. mert mintha éles kövön ült volna. Tutajos majd örül…” – és morzsolgatta a karikát. Hanem amikor fejéhez nyúlt. csak ott lehet ilyen szag. A csákány hol itt koppant. de erre nem válaszolhatott senki. de kiáltásai is olyan messziről jöttek. Egyszer pedig valami cserépedény füle. és Alaposan körülnézve megállapította. még Csikasz se. ha tudná… és szegény most maga viszi haza a ruhákat…” – Bütyök lelkiismeret-furdalást érzett. Bütyök érzései a rabságról tehát helyesek voltak: ez az üreg börtön volt valamikor.“Mit csinálhat szegény?” – kérdezte magától. mert Bütyök rabnak érezte magát. mert olyan vastagon volt rajta a rozsda. De nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. puha semmi – azonban megette már a vas egy részét. Egy nagy vaskarika volt. és a kezdeti ijedtséget lassan legyűrte a kincskeresés vágya. Bütyök egy darabig erősen egyedül érezte magát. Egy mátyásmadár zajongott az erdőben. Bütyök ezt úgy fejezte ki: “Büdös van. és az egyik ujja kissé félreállt. erre a kérdésre nem válaszolt senki. hogy bezúdult a fény és a meleg. Valami rozsdás. mintha oda lenne ragadva. a gyökerek és a magány kémiája dolgozott itt pár száz éve. . s Bütyök ezek után turkálni kezdett a földben. “Talán doktorhoz is kell mennem… hát kellett nekem ugrálni?” Bütyök elkeseredetten ült le. de ez sem fájt különösebben. Bütyök még nem volt kriptában. hogy ezzel sem lehet nagyon handabandázni. A föld és a sötétség. bár keze fájt. de a beverődő napsugáron csak az erdő suttogása szitáit le a mélybe. aki egyébként se tudhatta. mint ahogy az is volt. a bomlás illatai egyszerre szárnyra keltek. és fején az a törött tojás is érzékenykedett. s arra gondolt. hanem az egyik falrész nyílásán dőlt be valamikor. és nem is kívánkozott az emberi maradványok e titkos helyére. hogy morzsolni lehetett. “mint egy kriptában”. de úgy érezte. ezért ismét a csákánnyal húzogatta el a földet az egyik sarokból a másikba. a karika könnyen kijött a falba erősített vasszárral együtt. gondolta a fiú. “Mi ez a kemény? – nyúlt hátra a jeles ifjú. ahol olyan szag volt. bár Pest. s ebben teljesen igaza is volt. kör alakú holmi lógott a köveken. Ekkor megakadt a szeme a falon. A tárcában volt egy villamosbérlet is és egy mosócédula. Bal keze ugyan erősen megdagadt. hogy ő most egy mentőexpedíció tagja. “Még ha egész lett volna – sóhajtott a fiú –. és hallgatódzott. hogy nagyobb baj már nemigen lehet. s ez a tojás még vérzett is. a fene egye meg!” De találni egyelőre nem talált semmit.

s amikor Matula azt mondta: “Na. és Bütyök nem is bánta. Hát majd meglátjuk. mint a föld. Kivág egy kis fát. – Ne siessen – biztatta Matula –. a kezét. amihez a rabok voltak kötve… meg valami köcsögnek a fülét is… Hol van Gergő bácsi? – Létrát csinál neked. de – ezt be kell vallanunk – régészkedő vágya elszállt valahova. de oda volt láncolva a falhoz. Először is vizes ruhába csavarjuk. lemehetsz. egy törött csat. “Valószínűleg kiszabadult” – örvendezett a fiú. – Bütyök – hangzott az égi szózat –. és valami nehéz szagú szövedék. s oda se nézett. hogy azért végeredményben. mert sorstársnak érezte magát. a rab takarója…” – ámbár maga a rab nem volt sehol. “Pedig már dél lehet” – nézett ki a lyukon. Mutassa. egy karddarabot és egy vaskarikát. Bütyök csak az embert érezte a néhai törökben. de azért húzogatta a csákánnyal földet. Erről alighanem hallgatni fogunk… Bütyök pedig csak feküdt féloldalt. ha megcsúszna. ami kellemetlen volt. és ha elfáradt. – A kötelet kösse a hóna alá. Tutajosra nézett. – Kösse erre a madzagra a csákányt meg amit talált. és Matula hangjában tellett minden öröme. – Hhhee… – mondta később – végem van. de gyorsan. lapos vasdarab. hogy a lélegzete elakadt valahol. Amikor ez megvolt. Hátha… Talált is még Bütyök egy buzogányfejet. és melegétől szinte gőzölgött a sötétség évszázados nyirkossága. – Csukja be a szemét. és semmi kilátása nem volt. ugye… mégiscsak le kellene menni… Bütyök ekkor már teljesen elfeledte fejét. Bütyök keze most már nagyon fájt. és úgy vélte: rabnak lenni töröknek és magyarnak egyformán rabság. – A fene ezt a likat – mondta Matula –. és éppen ércesen ütődött újra valami. Egyszerűen felsétálsz… addig még keress ott a föld között. oda is veszhetett volna. Amikor ez megvolt. de Matula tartotta a kötelet… Aztán felbukkant egy véres fej. hogy jön Tutajos. Bütyök tehát fél kézzel és egy lábon “pihent” – “nyugodtan”. Ez azonban nyilván tévedés volt. leeresztették a jobbról-balról ágas fát. és meghagyja az ágait. pár kisebb-nagyobb vasdarabot. hogy le ne essen. Csak jobb kezével kapaszkodhatott. – Az idén már nem akar. de valami ruhadarab lehetett valamikor… “Talán pokróc – gondolta Bütyök –. ami lehetett kés vagy karddarab is. akire nem sütött be a nap.így azután előkerült még egy pitykegomb. és jön Matula. hogy nem találkozik több száz éves embermaradványokkal. Hogy vagy? – Fáj a kezem. ami úgy mállott. mert a “létrának” csak hol ezen. mindent. Béla. Bütyök szót fogadott. sőt később oda nyilatkozott. és úgy érezte. Pondoray Béla élete alkonyáig emlékezni fog erre a sétára. hol azon az oldalon volt foga. és találtam egy pitykegombot. hogy itt csak török rab lehetett. és nem gondolt arra. de jövőre is meggondoljuk. kezét. és majdnem teleöntötte szilvóriummal. tojásnyi daganattal… de akkor már húzták is kifelé. és mosolygott. amikor mintha zörgött volna a külső világ. pihenjen nyugodtan. hadd látom azt a gyűrűsujjat… – gondtalanul adta az öreg kezébe. és egyszerre csak egyik lábán állhatott. először azt húzzuk fel. – Éhen… kificamodott a gyűrűsujja. egy hegyes. – Tutajos. ha akarsz. itt vagyunk Matula bácsival. . ahol meredeken nyilazott be a nap. vizespoharat vett elő az öreg. – Nem akar! – mondta az öreg. és hajtsa le. mert Bütyöknek nemcsak hogy nem lett vége. és egyformán fájdalmas. amelyen Bütyöknek fel kellett “sétálnia”.

– Megijedne. de Bütyök elég görbén nézett a világra. azt mondta: – … és mit szól hozzá. és gondolkozni kezdett. Matula bácsi? Megszakadna a szíve… szabad? És Bütyök egy oldallépéssel belekarolt Matulába. hogy miért is fájna az ő feje. Gyula karoljon Bélába. – Kicsit pihen. mert úgy érezte. Katicának nem szólunk. és amikor. és Tutajos hátramaradt. akármilyen jó barátom is vagy. ugye? – aggódott a sebesült. – Mindjárt a Zalához érünk – mosolygott Matula –. és még a harkály is abbahagyta ácsmunkáját. nem fáj fejem”… igazán nem fáj a fejem. Gergő bácsi. kérlek szépen. mindig igaza van. – Helyrehúztam – magyarázta Matula –. Tutajos eleresztette pálinkával narkotizált barátját. aztán megyünk csónakázni. Tutajos. Ő már ismerte a pálinka hatását. másrészt mindenáron csónakázni akart. hogy a visszhang még játszott egy darabig a férfias hangokkal. Ilyenkor nehezebben megy az ember. a karika a falban volt.– Kérlek szépen. de nem fáj. sőt egyes fákat is görbének látott. Matula újra beborogatta Bütyök kezét és fejét is. – Igaza van. de szomjas vagyok. és lefektette. . mintha a “kállai kettős” tánclépéseit gyakorolta volna. Béla? – Én nem húzlak sehova. Aztán majd Katicával is lefényképeztetjük magunkat. meghúztam… Jaááá… – ordított. ugye. mert megharagszom. aki maharadzsa. – Persze. – Abból a másikból nincs már? – Egy csepp se! – Kár! Határozottan kár… de azért a fényképet megmutatom Gergő bácsinak. mert elmegyek én a magam lábán is. most egyedül viszi a ruhát… disznóság. szétveti a lenyelt nevetés. Tutajoskám. de ez a Tutajos… “ne szólj szám. – Ne lökődj. Ilyent ne is mondj. ezért csöndesen azt mondta: – Mindjárt hazaérünk… Bütyök a zsebéhez kapott. – Majd ha hazaértünk. Disznóság! Katicának nem szólunk. Matula erre nem tudott mit válaszolni. mire Bütyök olyan mozdulatot tett. melyek jövet mintha egyenesek lettek volna. – Gergő bácsi úgyis rokonom… igaz? Jaj. És ne kapaszkodj belém. Tutajos! Ez nem vicc… úgy látszik. igen gyenge szíve. és megborzongott meg a szagától is. de Bütyöknek – úgy látszik – jobb gyomra volt… Ekkor már a Zala töltésén andalogtak. Gergő bácsi… – Miért is fájna? Bütyök erre megállt. de lassan haladtak. A rossz útra tért ujj ekkor már egyenesen állt. most már csak borogatni kell. Ez a Tutajos mindent elfelejt… a nagybátyám fényképe. a fejem megütötte valami tégla. de akkorát. de mivel erre semmi magyarázatot nem talált. – összepakolhatunk – indítványozta az öreg –. mert Bütyöknek egyrészt rengeteg mondanivalója volt. – Esküvő után – mondta Matula nagyon komolyan. – A villamosjegyem! Van nálad pénz. majd én viszem a szerszámokat. Kengyelné fog tanítani bennünket. Gergő bátyám. – Nem hát! – Gyenge szíve van. van abban víz elég… Bütyök szemrehányóan nézett az öregre. Szegény mama. – Gergő bácsi. Tutajos. – Hova húzol. Tutajoskám? A bérletem ott maradt a börtönben… rettenetes! De végül mégiscsak hazaértek.

Közben nézzen ide a kunyhóhoz. Bütyök is éhes lesz addigra. megszokott helyére. Aki nem engedelmeskedik: elpusztul. ott is. amelynek szabadsága azonban könyörtelen törvények közé van szorítva. Matulának kell a hal. Matula bácsi.– Én evezek – mondta Bütyök. de aztán úgy érezte: pár szóval el lehet mondani mindent. Lajos bácsira és Jogászra. amint a katedra dobogója megreccsent. de legalábbis – lemarad. Hallgatódzó augusztusi reggel volt. – Most már majd helyrejön – suttogta az öreg –. szüleire. – Jól van. A végtelen nádas ott állt a háta mögött. hogy milyen közel jött hozzá ez a külső. Lesz mit mesélni – gondolta egy pillanatra. “Acél!” Ekkor újabb kapása volt. Bolhára. Apróságok a nyárban… majd elmondja Bütyök. Fejében mintha hideg ólom lötyögött volna. meg kell beszélniük. az egész világot mérhetetlenül szennyesnek. és ez a fő. és nem érezte. Mélyen érezte. mocsárszagú világán vonat szaladt a város és a szeptember felé. hogy mit lehet elmondani otthon. hogy az nagyon fáj. ebédre meg olyan halászlevet. s amikor felébredt. Észnél légy. és éhséget érzett. de most már túl vagyunk rajta. Az Osztály!” Tutajos szinte érezte az osztálynak azt a jellegzetes osztályszagát. Rettenetes… – Jobb. “Egy sóskifli jól esne… milyen régen ettem… köményes sóskifli… – A könyveimet majd beköttetem. Tudom magamról. ha megundorodik a pálinkától. mint ha megszereti – mondta Matula –. – Piii… piii – jöttek a kis szárcsák –. harmatos ragyogásba. undorítónak. és nem kapkodott. hogy a kis madarak elúsztak előtte. nézte a vizet. és Gyula – ma először – hazagondolt. Lehet. s ennek a követelésnek engedelmeskednek itt is. és kiballagott a partra. és megvidámodott a szíve. egyben fájdalmasnak találta. nem lesz halászlé. Matula elment fáért Csikasz önkéntes kíséretében. s a levegőben némán úszik a tűnődés. gyerekek – bólintott feléjük Gyula. és szinte hallotta. és a jeles ifjú az éjszaka folyamán többször “kiszállt”… Azután egyfolytában aludt reggelig. Mindjárt adok új borogatást. Gyula felkelt. maga mellé fektette a puskát. – Alszol. én bemegyek a faluba. Valahonnét nagyon messziről vonat dohogása hallatszott. házak és iskolák életétől. s Gyula a szákba segítette a fickándozó kárászt. tegyen rá friss borogatást. Tutajos!” . Bikára. és az ujját helyre kellett húzni. de elkésett. Piri mamára. szabad világ. Most mái nem izgult. sőt erősen hánykolódni kezdett. s a borogatás után Bütyök újra elaludt. – Szervusztok. hogy kicsit többet adtam. aztán kidobtak a szemétdombra. azt is. Ha felébredt. Kinézett a nyár végi. Valami követeli ezt is. ami a ruhákból. Tutajos? – Hogy vagy. Mama csak heverésszen. fogjon pár halat. Hopp! – a zsineg megrándult. hogy a halottak is összevernék a bokájukat tűle. és utálattal gondolt saját magára. és mit nem. Visszadobta a horgot. s a csónak azonnal elindult. amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat. hideg vizet hozott. tehát meg is kell fogni. de időben itt leszek. nyakába kanyarította a puskát. Bütyök? – Mint akit húsdarálón ledaráltak. persze. Bedobta horgait. és gyomra hajlamosnak mutatkozott újabb mozgalmakra. Most “már nem volt ismeretlen ez a világ. Lajos bácsi ezt megengedi és az osztály természetesnek tartja. de túl a berek hüllő-. Az öreg elment. hátha kell valami Bélának. mi csak itt szedegetünk. hogy a berek életét olyan nagy szakadék választaná el az utcák. és szobájára gondolt. fiukból és olajos padlószagból keveredik össze. és megint Bütyök mellé ülök – természetesen. “Ha elábrándozom az időt. Gyula csendesen összeszedte szerszámait. Hiszen alig történt valami.

aki előjött a lövésre. fél is elég…” A lövés kilobbant. Hadd lássa Matula bácsi is. a szürkeséget. locsolta fejét. felesleges feleleteit. s a kánya. A rekettyebokrok felett repült. igazán elszemtelenedtél. – Ide nézz! Szép pillanat volt ez nagyon. és kézbe vette a puskát. természetesen Csikasz kíséretében. – Feküdj le. hogy ez a lapos holmi mindig evést jelent. mert egy kézzel úgysem tudsz dolgozni. nem megy messze. ki tudja. – Kihozhatnád a táblát. – Kár… káár – ijedezett a fák közt egy szürkevarjú. ahol már elcsendesedett a lövés körüli izgalom. de ez a szomorúság elmaradt. – Ronda méreg ez a pálinka. Gyula pedig azt az ágat nézte. mert feljebb a folyón Bütyök áztatta kezét. Az ág még mozgott. legközelebb a táblára ülsz – korholta Gyula az izgatott ebet –. Lemosták Piri mama felesleges kérdéseit. Egy-két halat még kiemelt a fiú. amiért kikívánkozott belőle. – Akaszd a hűvösre. – Ne bántsd. Az elmúlt hetek lemosták a városi otthonról azt. Gyula? – kiáltott Bütyök. Bütyök. – Még a hal is a markában van! Tutajos… – és fejfájós. amíg kimászom ebből a sűrűből. “Jól van – gondolta Tutajos – jól van!” Kiürítette a puskát. Csikasz! Jött a madár. te meg lesed a horgot. lassan. Bütyök tehát kihozta a nevezetes táblát. de a víz is csobogott. bezzeg betartod a tisztességes távolságot. Ha itt a gazdád. és egy kis latolgatás után azt mondta. Lemosták a megszokottságot. hogy én milyen beteg voltam… – Most már jól vagy? – Jobban. Béla. – Akasztom. és Bütyök – rossz szokásához híven – megnyalta a szája szélét. és ide-oda tántorgás után kiemelt egy jókora halat. algebrával fog kínálni… Bütyök elgondolkodott. amelyet a madár estében megütött. Bütyök elment a kányával. zuhant a bokrok közé.Lejjebb a folyókanyarban egy gém ijedten trombitáit. amely még holtában is karmai között tartotta a halat. szárnyait összekapva. s amikor Gyula odanézett. hogy a kányától ezek után már nem kell félniük. Megfürdöm! – Ne bolondozz… a fájós kezeddel? – Nem akarok úszni. aztán a visszafelé bogarászó kis szárcsáknak megmondta. meddig barátkozhatunk vele… – Hát bizony… és Tutajos várta. a gázszagot és a lármát. Bütyök. a száraz dörrenés végigvágott a nádon. ha erre jönne! Barnakánya… A madár nehézkesen emelkedett a hallal. kézfájós barátunk csak egy jelentős mozdulattal mutatta. s általában gyógykezelte magát. s ha a terített asztal fehér kultúrája jelent meg . Én majd tisztogatom. de ha engem még valaki itallal kínál… – Kengyelné nem fog kínálni. de le nem fekszem. egyenesen. de legalább lemosakodom. Bütyök s amíg Gergő bácsi megjön. Gyula a bokor mögé húzódott. – jaj – suttogta –. Azután felöltözött. hogy még azt sem bánja. várj. – Mi van. – Csikasz. és átúsztak a túlsó oldalra. és odaült Tutajos mellé. távolodóban. de nem jött elő. A víz felett nagy madár verdesett. “Elibe fogni… elibe fogni… ne izgulj… egy méterrel. Tutajos. egyszerre letette a horognyelet. nem. és megkereste a madarat. gyomorfájós. – Barnakánya. Gyula visszaszaladt horgaihoz. hidd el. megtisztogatnánk a halakat. és úgy látszott. – Piii… piii… – bókoltak a kis madarak. és lehetőleg közel helyezkedett hozzá. ami még a berekben történhetik. hogy valami szomorúság üsse meg a szívét. hogy ez már aztán teteje mindennek. aki jól tudta. aztán feküdj le. de aztán fordult. Gyula.

– Látom. hogy a fiú erre nem emlékezett. olyan erő van bennem. és Gyula ezt akarta. Matula megadta a módját. aprólékosan és hosszadalmasán. Csikasz. hát arra mérget lehetett venni. nincs farsang. és csak arra figyeltek fel. s hogy úgy keringenek a bogrács körül. Anyátlan csirkék voltak. Gergő bácsi. Hanem aztán az ebéd. hogy az ízeket nem az étel szüli.előtte. Csikasz mérgesen kapkodott utánuk. ilyent még én sem láttam. hogy jólesett a dicséret. Lassan merte tele a tányérokat. Mindezt nehéz lett volna értelmesen elmondani. Ezen aztán elgondolkodtak. de nagyon jólesett. amikor Csikasz felugrott. amikor a fiúk bejöttek. – Ez? – nézett az öreg Tutajosra. Majd néz nagyot az öreg… kicsit várjunk még. és véged. mért nem csónakon jöttünk tegnap haza. – Ejnye – és mosolygott –. és elszaladt a parton. Gergő bácsi. úgy érezte. azért a rét virágos. jó lesz odaülni. mint amikor mindennap köztük volt. és a fiúk nem figyelmeztették a kis kutyát az illendő magaviseletre. és szimatolva azt mondta: – Nem vallok vele szégyönt… – Orvosság! – szuszogott Bütyök. és véged. most meg megfogom a nyákod. akik közelebb jöttek hozzá. hogy Bütyköt a széles gáton is nehéz volt megtartani. és nem is szólt többet. hogy az jobb a jónál. hogy megorvosolt. de látszott. mint a szívben. – Gergő bácsi – mondta Bütyök –. hogy jó. és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban. Matula bölcsen tudta. – Eez? – Tutajoskám. – Ne táncolj. – Le kellett volna fényképezni – mondta –. mert Csikasz egyenesen az árnyékban lógó nagy madárhoz vezette. most meg mintha meleg hájjal kenegetnék… Egy kicsit kaphakad. gazdáját. de ebbe ne szólj bele. jó lesz szülei között lenni. mert Matula szűkmarkú volt az elismerésben. aztán maguk is hurcolkodjanak be. Ezelőtt fél órával beteg féreg voltam. lőni tudsz. Nem lett volna jobb még egy kicsit feküdni? – Lemosakodtam. kő szőnöm. – A paprika! – vélte Matula. Matula elment Csikasszal. ezt hát meglűtték… hanem a halért kár lenne – kifeszítette a kánya markából a halat. rövid nyelvén csak annyit mondott: – … azért az a Bikfic is rendes kutya… – Engem mindig elkísért az ajtótokig. a táguló orrcimpáikat. Tutajos nem válaszolt. A tábla felett megjelentek a legyek. s jó. hogy kikupálódtak. mert feleslegesnek tartotta megmondani. Nem is tudom. Mi célja lenne visszahozni az elmúlt rosszat? Matula kikötött. olyan erő van bennem. csak a második tányér után. – Nem árt meg. és Gyula odaállt volna melléje puskával. mert látta a két “legény” farkaséhségét. – Eddig mintha csupa seb lett volna a gyomrom. Annyi azonban bizonyos. Bütyök? – aggályoskodott Tutajos. Kiáztattam a kezem is majd inkább ebéd után alszom – mondta Bütyök –. most meg legények már! Én mondom… A fiúk nem szóltak erre a dicséretre. – Van ölég – mondta Matula. s amikor a fiúkra ránézett. hanem az éhség. – Ejnye! – mondta később Matula. amikor idejöttek. hogy valami újság van. . itt a berekben. Lefényképezni. tudta. és mosolyogva tisztogatta. hal van elég – mondta kitérőleg Matula – akkor most megrakom a tüzet. Ha ő azt mondta valamire. Aggyonisten. hozza a csónakot. Az augusztus végi bágyadt meleg elernyesztette őket. mint éjjeli lepkék a lámpa fénykörében.

vége a nyárnak! Tutajos összehajtogatta a levelet. hogy a jóllakott ifjúság kevésbé hajlamos a szomorúságra. Hozott. Úgy látszik. de jó bolondság. – Ki írta? – élénkült meg Bütyök. talán télire. s az udvarban szállingózó havat Bikfic nézi. és a magasban szálló madárkiáltások már nem nekik szóltak. és az iskola is megkezdődik tíz nap múlva. A vén fák bozontos üstöké. már késő délután volt. Amikor felébredtek. Kedves Bütyök és Tutajos! – olvasta Gyula. Tutajos. és vigyázok rájuk jövő nyárig. – Tedd el emlékbe. amit hozhatott.– Ne szájaskodj. Búcsúzzatok hát el nevelőapátoktól. a nádas suhogó lélegzete. és szombaton vonatra raklak benneteket. és ők elmennek. te szereted a stílusát… Aztán hanyatt feküdt ő is. és északi madarak zajonganak a vízen. Örültök. Felébredtek. mi? Szerető bátyátok István A kunyhó előtt Matula tett-vett. ha orrára esik a hó. Pesten akkor járdát sepernek a ház előtt. majd a kondérra. Vége. és az álmos ifjúság nem foglalkozik a holnappal. amint helyet keresett. amit vihetett. és Bütyök kezébe adta. – Gyere. Bütyök. s vitt. . mintha ott akarnátok megöregedni. hónom alá váglak mint egy aktatáskát. A borongó messzeség titokzatos és szomorú lett egyszerre. hogy a jeles romkutató nem a mamára gondolt… Tutajos pedig kivette Matula tarisznyájából a levelet. Az ég befelhősödött. Tutajozzatok oda összes holmitokkal. Ki kér még? A fiúk nem kértek. az arányló nádtetőt s a darazsat. – Szeretem István bácsi stílusát. amikor róka surran a havas nádban. A kunyhó már nem az övék volt. – István bátyjuk. mint eddig. ezt a felséges ebédet csak fekve lehet elviselni. és Matula pipafüstjén kiszárnyaltak a semmibe. és prüszköl. De Pesten van naptár. Holnap este hat órakor a kocsi a hídon lesz. – Majdnem elfelejtettem: levelet is hoztam. – Fiatalság – bolondság – mosolygott Matula –. Matula csak erre várt. hogy sajnáljuk. Bütyök csalódottan hanyatlott vissza. Bütyök. Vége! Az idő eljárt. és nézte a pókhálós szelemeneket. Az öreg úgy gondolta. Ne mondd. de nem mozdultak. és szeretve tisztelt Szüléitek látni akarnak benneteket. és nem is szóltak. és felvarrja a gombokat a nadrágotokra. – Hangosan! – rendelkezett Bütyök. és be kell vallanunk. gyertek pótapátokhoz (mielőtt végleg kitöritek a nyakatokat). Matula más. egyszerre távoli lett a táj. hogy elküldhesselek benneteket valóságos szüléitekhez. Kidugja fejét a korláton. – Téged meg nem kérdeztelek… de azért kapsz. a berekben nincs naptár. – Úgy gondoltam: a horognyeleket majd rendbe teszem. Mi meg lepihenünk egy keveset. s a nagy nádasra laza pára ült. de a kunyhóban mély gondolatokba esett a csend. mert az öreg marad. Télire. mert úgy viselkedtek. Az alvás előtti és utáni gondolatok megkeresték egymást. áhítattal nézve gazdájára. csak Csikasz jelentkezett. hogy Nancsi néni kivakarjon benneteket. Egy kis időt még itt is tölthettek. Vége! Ami a kunyhóból látszott.

a barátság azért csak barátság marad. mintha ez a kérdés teljesen felesleges. – Nem is akartam. Béla ezt tudja. Éhes olyankor a csuka. és kiment a kunyhóból. amíg végleg ki nem nyújtózkodik. semmi. de az anyám csak egy szegény mosónő… A kunyhóban fájdalmasan nagy lett a csend. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe. Bütyök? Bütyök megtapogatta fejét (a daganat kellemesen enyhült). a madarak lármája csendes. Gyula soha engem meg nem bántott… és Piri mama… és István bácsi és… ugye. soha. ha Bélát szívesen látják. Az még csak az igazi… Léket vág az ember. mert hamar csúffá teszi az embert. – Eljössz. És ez a szívszorongató. amikor visszajött.“Jövő nyárig…” – gondolták a fiúk. A fiúk gondolatai itt hagyták a jelent. és Gyula karjára tette kezét –. s átszőtte a rekettyés csalitokat. aki nem vérezte még fel magát a szerelem tövises berkeiben. aztán rekedten azt mondta: – … és… erről… és semmi ilyesmiről. és a fiúkat a legszentebb emberi egységbe fogták. ami elválasztana bennünket… ami nincs is. aztán ellapult. mert a kis halak alusznak az iszapban. arca eltorzult. – Négy hónap – mondta Gyula –. soha többet nem beszélünk! Soha! – kiáltott. és olyanféle mozdulatot tett. kicsit mintha megroskadt volna. Csikasz bejött és kiment. talán többet. egyre mélyült. aztán. – Nem érzem – tűnődött Gyula –. távoli zúgássá enyhült. hanem lettek. mint egy tigris… azzal vigyázni kell. hogy akár a földről lehetne enni – enyhítette Matula a hangulatot –. de a jövő nyár fáradtan messze volt. Szétterültek. – Szanyadiéknak olyan tisztaszobájuk van. csak puhán szárnyaltak. nehogy megvetemedjenek. A berek szokatlanul figyelő lett. Gyula szeme vörös volt. és ott maradtak. most nem érzem. – Igaz – bólogatott Bütyök kissé szabálytalan fejével. s amikor besötétedett. Ezen a napon korán alkonyodott. – Semmi – legyintett Matula –. sőt értelmetlen lenne. A felhők nem úgy jöttek. vörös derengést . Ha igazi. A füst tétován keringett a tűz felett. ugye? És Pondoray Béla csak a fejét hajtotta le igenlésül. – Kicsit beolajozom. Kemény akkor a berek. de a szavak elültek. Végül Gyula felállt. – Igen. Gyula azt nem is úgy értette. aztán lesi a dugót. – … senki – folytatta Matula –. a kunyhót. Az nem… Meg aztán rókát is lehet lesni és hajtani is. – Soha. ahol nincs mosónő. és Matula szakavatott vezetésével elindultak a tél felé. alig négy hónap. mintha a berek fölött születtek volna. – Hajtani? – Persze. könnytermő csend még csak mélyült. Ő ne jönne? Őőő?!… – István bácsi is hívott a nyárra… rendes fizetéssel. bibliai magasságba emelték. Bütyök. Még Matula öreg szívét is megszorította. mosolyogni próbált. ő is – és Bütyök harciasán nézett barátjára. ámbár karácsonykor is lehet csukázni… – Karácsonykor? – De akkor ám! Még a jég alul is. Kiment. Néha nem róka gyün. a keserves csomagolást. rendes gyakornoki munkára. valahol elmaradtak a csillagok. A vasútra szánkó megy. ebbe már nem szólhat bele. de a csuka nem alszik. mint kellene. és Nancsi elegendő takarót tesz. csak emberek vannak. – Is? – mosolygott Gyula. hanem vadmacska… Lűttek itt akkorát. de arca már megkeményedett. az apám ugyan mozdonyvezető volt – gyorsvonati –. nádkévére ül mellette. és nincs mérnök. mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a nyár végi suttogásban és a szívekben.

hogy ha megjön az eső. mintha szégyellne a maga szárnytalanságát. mint színe. s ezen nem változtat az sem. és azt mondta: “persze hogy persze”. A köd vastagodott. aztán szitálni kezdett. mert még sohasem voltak jó csikorgó időben egy tisztességes disznóölésen. elintézve az egész hindu társadalmat –. ahogy akar – nyújtotta vissza a fényképet Matula – ebbe aztán nem lehet beleszólni… – Van olyan is. és csak akkor kezdett emelkedni. mert ki örülne annak. Magát nem hívja? – Dehogynem… dehogynem. mert ez így volt. nyálkás párával lehelve be lomha önmagát. hogy este legyen. ez már őszi készülődés. hogy mi az. s amíg a tűzrakás összeomlott. mégiscsak itthon szeretnék lenni… Matulának csak a szeme mosolygott. hogy elefánton ül. Ámbár az odavalósiak – gondolom – megszokták. de azt nem hoztam el. s hanem – már annyiszor mondtam István úrnak – ide kellene egy kis . ami lesz. Tutajos megterített. azon lehet az igazi. Csendben gyün. és hagyták. Bütyök megemlítette. ha mindig tele lenne a hasa? Ki örülne. mert ez már nem nyári hirtelenkedés. és a sötétség fekete táblájára ezek a gondolatok egy szót írtak: Kati! – Hát ez így van – mondta Matula általánosságban. – Kár. Nézett. ami így van. derék ember – ez a hétköznapi ruhája? – Azt hiszem… – Hát – mindenki úgy öltözködik. mint a légy a pók hálójában. Ezek után már csak ültek. – Na. ha már elefántja van. ami volt. – Megrakom a tüzet – mondta Tutajos –. amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. ha a lányok nadrágot húznak.küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is. Hanem – nézett Bütyökre az öreg – azt a fényképet már igazán megmutathatná. néha siránkozott. Elázik ezekben még a ménkű is. hogy Indiában nem ismerik a havat. lássa. – Elfelejtettem. Hallgattak. ahol nem beszélt már senki arról. – Szép. és hogy ott soha nincs tél. – Nem lehet jó – mondta Matula –. ha mindig új ruhája lenne. – Pénzt is küld… – Küldhet is. a fűtőből lett doktort. én meg összepakolok – mondta Matula –. ha mindig sütne a nap? Nem lehet az jó. Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga. – Hát – vakarta meg állat Matula – azért ehetünk is. akkor meg egy hónapig esik egyfolytában. mert Bütyök szokatlanul érzékeny volt ezen a napon. A nedves fa sistergett. vadászhatnak. Matula szalonnát pirított. – Azt írta a nagybátyám. – Egyszálbélű nép – legyintett Matula. – Nem is eszik meg a disznót. de nem szólt. és mindig elmaradt – itt van. s amikor a búcsúzás keserűségére rátelepedett a jóllakottság lusta dajkája. hanem arról. sehogy sem lehet jó. sőt úgy érezte. ha mindig nyár van. a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár. Nagyon leszáll a füst… – Nem. ámbár az idő esőre fordult. – Holnap még horgászhatnak. annyiszor mondtam már. és ezek már nem nyári viharfelhők. mert már egymást se látjuk. és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. de gondolataik formába öltöztek. de ha én gazdász leszek. nevelőt és vadászmestert. persze. erről kár is beszélni. vagy amit akarnak. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól. és így is lesz – amíg szoknya és nadrág lesz a világon. A lángok a ködöt is megzavarták. Bütyök előhúzta a nevezetes táblát. de Gyula merőn nézett a levegőbe. Gergő bácsi – mentegetődzött Bütyök –. Matula hosszasan nézegette a nagybácsit. de nem részletezte. mert az igazi meleg ideje már lejárt.

vályogkunyhót rakni. Semmibe sem kerülne, aztán karácsonykor úgy laknánk itt, mint a grófok. – Szólok neki, Gergő bácsi – mondta Tutajos –, szólok neki, és szavát veszem, mert másként elfelejti. – Okosan, mert nekem már húsz éve ígéri, aztán csak tologatja egyik évről a másikra. A gazdaságban van rossz ajtó, felesleges ablak elég, én meg összeverek három ágyfélét. Hármat, és nem többet, mert mink már összetanultunk… A fiúk erre nem szóltak, de Matula rövid megállapításánál sokkal, nagyon sokkal többet éreztek. “Mink már összetanultunk” – mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását. A valóság ebben a pillanatban a búcsúzás, de valóság a karácsonyi remény is, amiért dolgozni, sőt küzdeni kell, s ennek a valóságnak alapja az akarat. – Nem is baj, hogy kicsit előbb megyünk haza – mondta Tutajos –, elő kell venni a számtant… meg miegymás… – Hajaj – sóhajtott Bütyök –, bizony elő! Meghívjuk Jandát, inkább lenyelem a nagyképűségét. Azok az aránypárok meg miegymás… szegény Acél, képzeld, egész nyáron “abriktolta”. Talán nem is bírta ki… – Bütyök, ne mondd tovább, én lefekszem. – Akartam is mondani – szólt közbe Matula. A tűzre majd én dobok pár tuskót, fekve is beszélgethetnek, ha akarnak. A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember. Ezt érezte Csikasz, és enyhén megrázkódott, mert a köd beleette magát a kis kutya ruházatába, amit nem lehetett levetni, csak megszárítani. Csikasz tehát fázott, és mivel unatkozott is, újból ásított, és most már hangosan csattintotta össze remek fogait, mire Matula úgy ébredt, mintha az előzményeket is tudta volna. – Ide bújhatsz, ha fázol… Csikasz erre, feledve minden baját, lehasalt az öreg könyöke mellé. – … ámbár elég vizes vagy… Csikasz tárgyilagosan billegette rövid farkát; mintha azt akarta volna mondani, hogy:

– Reggel van. – Teszek a tűzre – dörzsölte szemét Bütyök, aki kívül feküdt –, jó reggelt, Gergő bácsi. – Reggelnek reggel, de úgy vélem, majd dél lesz, mire napot látunk. Matula nem sokat tévedett, mert tíz óra tájban is csak előhentergett valahonnan egy-egy alacsony ködfelhő, megállt a fák koronájában, a csalitok szövevényében, és a felbukkanó nap lagymatagon sepergette a nagy, szürke rongyokat. Végül megemberelte magát, és olyan meleg ragyogást küldött a berekre, hogy emlékezni sem lehetett a hajnali didergésre. – Ne menjenek még – intette Matula a toporzékoló ifjakat –, nem érdemes. Fél óra alatt felszárad a harmat, most még eláznak, mint az ürge. A fiúk már összecsomagoltak, reggeliztek, és most türelmetlenül nézik az időt, mert már nem a lusta heteket számolják, a meggondolt napokat, hanem a rohanó órákat, amelyek olyan kíméletlenül szórják önmagukat az elmúlás végtelen serpenyőjébe, mint őrült öngyilkosok a Lánchídfői a Dunába. – Minden percért kár… – Dehogy kár; ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó? Amíg megfogják az ebédrevalót, beviszem ezt a madarat, hogy felküldjék Pestre. Majd István úr ír levelet mellé. Nem lehet halogatni, mert megbüdösödik. – Köszönöm, Matula bácsi. – Nincs mit, de most már mehetnek is. Bütyök úgy lendült neki a gyalogúinak, mintha estére Pesten akarna lenni, természetesen az egész berekkel, Maflával és Csikasszal a zsebében, de Tutajos elgondolkodva ballagott utána. – Hova rohansz, Bütyök? Bütyök erre meglassúdott, mintha megérezte volna, hogy ebben a napban sincs több, mint ami belefér. És nem is volt. Ez a nap nem tartozott a kiemelkedő napok közé. Horgásztak, mert kellett az ebéd, aztán ide-oda ténferegtek, mert ez mégis a búcsúzás napja volt, de a búcsúzás letörtségét még akarva sem tudtak érezni. – Télen talán még szebb lehet – nézett körül Tutajos, s Bütyök úgy érezte, hogy ő is ezt akarta mondani. De még hozzátette: – Aztán – levelezhetünk is… Tutajos értelmetlenül nézett zömök barátjára, aki kissé félrefordította fejét, és erősen elpirult. Tutajos csak az utolsó pillanatban kapta össze nevetésnek indult ábrázatát, aztán lehajolt, mintha valamit keresne, s amikor legyűrte érzelmeit, csak annyit mondott: – Persze, amennyit akarsz… de – úgy gondolom – Katica szülei… – Már megbeszéltem Nancsi nénivel. – A fenét! – Kati meg a te címedre ír. – Bütyök! hadvezérnek születtél, de Piri mama felbontja. Piri mama meghalna, ha nem bonthatná fel, és ezt mégsem kívánhatod. Apámék soha nem bontják fel egyetlen levelemet sem, de Piri mama… – Majd megkérem, hogy ne bontsa fel. – Lehet, lehet, hogy meg is ígéri. – Ez elég. – Bütyök, ez nem elég. Piri mama a gőz fölé tartja a konyhában, elolvassa és visszaragasztja. – Rémes! – Így van, hanem az lesz a legjobb, ha Ladó Gyulának címezteted, de Pondoray Béla címén, így a mamád sem bontja fel. – Igazad van, és a mama nem is tudja ezt a gőzölő eljárást.

– Na, látod. Most pedig vigyük haza a halakat, és tisztítsuk meg őket, mert eljárt az idő, és Gergő bácsi egykettő itt lesz. Majd én ellátom a halakat, te meg eredj fáért. Bütyök fogta a baltát, és elballagott, Tutajos pedig egyedül maradt a halakkal és – természetesen – Csikasszal, aki ünnepi izgalommal helyezkedett el a tábla mellett. – Hát elmegyünk, Csikasz – mondta később Gyula –, nem sajnálsz bennünket? Csikasz szerelmesen nézte a halakat. – Te csak a gyomrodra gondolsz, te mindig csak a gyomrodra gondolsz. Csikasz ezt nem is tagadta. – Éhes vagyok – rezegtette suta farkát, és féloldalt nézett nyurga barátjára –, ilyen éhes már nem is tudom, mikor voltam. A fiú kése gyorsan járt, és gondolatai elugrottak most a kis kutyától, s arra gondolt, amikor az első halat tisztogatta gyámoltalanul és tudatlanul. Arra gondolt, hogy még a kést is másként fogta, nem is beszélve az evezőről, horognyélről, oktalan leégésről, mindenről, amit a tudatlanság szült. Kezében és cselekedeteiben most biztonság volt, erő és feszítő öröm, még többet tudni és tenni. Micsoda boldogság lenne ezzel az érzéssel ülni a padban s a táblára írt számtanpéldára is így nézni, mint erre a halra, erre a kis csukára, s a feladatnak is ilyen biztos kézzel felvágni a hasát, pontosan tudva, hogyan kell, és mi van benne. “Tessék parancsolni, tanár úr…” Ekkor Gyula kezében megállt a kés… “Jóságos isten! Hiszen nem a »jó« Kengyel uralkodik már, hanem a felesége, azzal a kis serpenyővel a fején. Vajon leteszi, ha bejön az osztályba? Csillik biztosan elröhögi magát… Utána tízpercben Csilliket pofon vágom, ha ezt meg meri tenni. Tutajos már a gondolatra is kiállt a nő mellett, hogy valami sérelem érheti, és nem gondolt arra, hogy ezelőtt pár hónappal még álmában sem jutott eszébe a félelmetes Bikát nyakon vágni, most azonban ezt is lehetségesnek érezte. Nem gondolta, de érezte, s ezek az érzések rendszerint megbízhatóbbak, mint a tétova gondolatok. És Ladó Gyula Lajosnak igaza volt. Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból. Nem volt tehát semmi lehetetlen Bika megrendszabályozásában, ha megsértené a nőt, aki a “kedves” Kengyel tanár úr felesége. A hölgy egyébként is veszedelmesen szép – gondolta, s ekkor, igen, Tutajosunk öntudatlan mozdulattal megfogta ádámcsutkáját, mintha nyakkendőjét akarta volna megigazítani. Gyula előreszaladt gondolatai ekkor szétestek, mert Bütyök szuszogott a tűzhöz, hatalmas ágat húzva maga után. – Elhoztam az egészet – eresztette a földre terhét –, itt vágom fel, hogy maradjon Gergő bácsinak is. – Igazad van. Én meg azt gondoltam: megcsinálom a halászlét, kész ebéddel várjuk az öreget. Bütyök aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját. – Tutajos, elrontod… – Majd meglátod! – Akkor már nem lehet segíteni. – Vágd a fát, Bütyök, megnyalod mind a tíz ujjad… Bütyök erre felemelte hatalmas mancsát, és jól megnézte ujjait, amelyek nem látszottak nyalásra alkalmasnak. – Le kellene vágni a körmeimet – morogta, és körüljárta az ágat, hogy hol kezdje aprítani. A nap már jócskán túl volt a delelőn, mire Bütyök készen lett, de ekkor már gyomorkordító és nyálképző, csodálatos illatködök úszkáltak a levegőben.

Teríthetek? Ekkor pár percre elfeledték. – Merhetek. Az árnyékok óramutatója azonban nem állt meg. mert az öreg kényelmesen kavargatta a levest. azt is idehozhatja. szaglálódott is. és ifjaink nem is ellenkeztek. akik ilyenkor is levelet olvasnak. és Gyula összeharapta szájában a kanalat. Azt mondták. – Igazán? – Azért mondom. Az ebéd utáni alvást azonban most sem hagyták el. a percre. sem jobb. talán elpattan valami. Matula már messziről látta a füstöt. És Tutajos úgy érezte. pedig csak egy-egy pohárral ittak.– A szaga jó – mondta Bütyök –. de az üveg halk csendülése nyomán nem történt semmi. igyuk meg búcsúzóra. – Van ott egy üveg bor is. megfújta. mert az idő végtelen folyását meg nem törheti semmi. most már csak Gergő bácsi hiányzik. és meg is szagolta. bár előzőleg nem gondoltak rá. – Bélának levelet is hoztam. Matula felnézett Bütyökre. – Eljött az idő – mondta. és belemerítette kanalát a lébe. és a fiúk úgy érezték. ott van a tarisznyában. elhiheti. mert úgy is van. hogy az anyatejtől csak aludni lehet. István bácsi azonban olyan bort küldött – mégpedig pintes üveggel –. Bütyök úgy nézett a levélre. Bütyök azonnal otthagyta a nemes ételt. hogy: “Gergő bátyám nem vinne el egy levelet az ellenőr úrnak?” Hát ilyen ez a mai világ… de hát azért elhoztam… Bütyök az öreg mellé állította a borosüveget. és a bográcsba nézett. de Gyula kissé kesernyésen gondolt az indulásra. hogy ez az utolsó nap a berekben. Parancsolt. . Aztán a gőzbe tartotta kezét. – Aggyonisten – mondta. ami immáron elérkezett. semmiféle patikában. hogy ha összekoccan a három pohár. s amikor kibukkant a rekettyék alagútjából. Matula már kihordta a csomagokat a kunyhó elé. de maga nem nyúlt hozzá. – Szerencsére – mondta Matula egy kis kajánsággal. Tutajosunk sehogy sem értette meg Bütyök lelkiállapotát. – Ha én csinálom. – Persze vannak. s ez megnyugtatta. és rejtett izgalommal néztek Csikasz után. aztán elmosolyodott. ebből alighanem lesz valami. – Elolvasom – mondta a levelet bontogatva –. azt is megnézte. Tutajos kiosztotta az ételt. hogy van egy ilyesfajta járvány is. és megtöltötte őket: – Búcsúpohár nélkül ne menjenek el. és lassan szörcsölte. – Nono – mondta –. ami mást parancsolt. mint a napimádó a felbukkanó sugárzó istenségre. Nancsi meg az összes asszonyok elbújhatnak. Nem. – Valódi! – nézett Tutajosra. Bütyök megtapogatta zsebében a levelet. és amikor felébredtek. pedig az a levél – ahogy látom – nem hűl el. szerencsére mindenkit beoltottak. – Járvány van a faluban – mondta aggodalmasan –. Aztán ez a tökmag is csak odapenderedik. ami ellen azonban nem található semmiféle gyógyszer. mert nagyon kívánom. és nem gondolt arra. Matula három poharat tett a nevezetes táblára. hogy el ne nevesse magát. mert akkor még a meleget is jobban kívánja az ember. Ennek már csak akkor lenne jobb íze. ha tél lenne. aki elrohant a gyalogúton öreg gazdája elé. Gergő bácsi? – De gyorsan. – Mint az anyatej – csettintett Matula. hátha sürgős… – Persze hogy sürgős… bólintott Matula.

Csikasz. igazad van. mintha ölfát vinne. ámbár parancsnoki tartásban. és most a kezembe kerültetek…” – A fürdőbe befűtöttem… amit levettek. az útnak s az időnek. ne nyomkodja. Bütyök megrántotta a vállát. ne mondják otthon. és összenevettek. hogy így együtt voltunk. ha fogdossák. – Itt maradsz – intett a kis kutyának. s a csónak simán nekilódult a víznek. de aztán elfordult az út. azonnal kimossuk. azt is kihúzza…” – Nincs rossz fogunk – mondta Gyula tiltakozva. A Balaton felett már az alkony szárnyalt. Gyula felkapta az erősen tiltakozó Csikaszt. hát itt vagytok! – Úgy látszik. Az ülésdeszkán idegen kocsis ült. hogy “a körmötöket is levágja.. – Na – mondta. aki nyüszítve követelte. amikor a kocsi megállt –. Matula kézbe vette a lapátot. A vályogvető cigánynak nincs ekkora haja. és Nancsi néni csípőre tett kézzel állt a feljáró teraszán. s a nagy víz tükre lassan megvakult. és kissé megnyugodva egymásra néztek. mosolyogva. de előbb a barbély. – Felesleges. hogy nő írta… – Bocsáss meg. Csak azt nem tudom.” – Bütyök – szólalt meg Tutajos –. azokat a leveleket úgy kell címezni: “Pondoray Béla címén. A réten kint legelt már a jószág. – Tutajos – suttogta Bütyök –. tömören elutasítottak… Most már könnyebb lett az út. “itt vagytok. mogorván. mint a jajgató sirály. A szekér nehézkesen dörömbölt végig az úton. sötét egykedvűséggel. már néz bennünket. Nancsi néni… – Megorvoslom. . hanem vidáman felkapaszkodtak. Mi van a fejeden. és maga után vonszolta Bütyköt a fürdőszobába. István bácsi igáskocsit küldött. Az emlékek nem húzták vissza a saroglyát. Gergő bácsi… – Én is! – mondta az öreg a pohárba nézve.– Köszönünk mindent. elmaradt a nádas. és tartsanak meg jó emlékezetükben… Felhajtotta a poharat: – … aztán most már búcsúzásról szó se essék. A kocsi ekkor fordult be az udvarba. Béla? – Jujuj – ugrott félre Bütyök –. mintha azt mondták volna: “Jövünk. fiúk. Gondoltam én mindenre. Mit szólnának otthon? Nancsi néni a borbélyt következetesen “barbély”-nak titulálta. ismeri-e azt a gőzölési trükköt. és magához szorította. és hozzátette még. s a fiúk hallgatagon a szénába ültek. – Bácsi – próbálkozott Gyula –.” Különben majd megírunk pár borítékot. és ha van rossz fogatok. mert ki nem állhatja. Ladó Gyula Lajosnak. és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között. azt hiszem. mint az emlékezet. Tutajos. De most már beszéljünk másról. hogy nem törődtem veletek. Nancsi néni – állt fel Tutajos kissé epésen – mert elgondolta a folytatást. Karácsonyra itt leszünk… Bütyök is megsimogatta a szőrös kis barátot. általános “jó” eredménnyel… – Szamár vagy! A mamád azonnal megismeri. trágyát vagy gabonát. – Szerbusz. A pakkokat hagyjátok csak itt kint… hátha tetűt hoztatok. most végezte a hatodikat. mert mi már el nem múlunk soha. hogy minden cókmók felférjen. – Én is köszönök mindent. Látod. mert az is elmúlt. megvarrjuk. Matulának intettek még. Mehetünk! Mielőtt csónakba szálltak volna. ne félj. nem mehetnénk kicsit gyorsabban? – Nem! Gyula ránézett Bütyökre. mert jó volt ez a nyár. hogy tegyék már le. Ott csak leroskadtak. mert Nancsi néni eleget tud úgyis. Katinak nagyon szép írása van.

azért ne ölj meg. hogy el is aludtak volna. mint haza. Lehet. – Ezzel nem illik tréfálni. A víz olyan volt. – Tutajos!… – Jó. – Fene egye meg az ilyen liliomot. akár nem. ha nem gondolkozol. hanem tölts a poharakba. István bácsi – szólalt meg csendesen Bütyök –. s alapos fürdő után Bütyök kijelentette. mert a legjobb barátod ölnéd meg. Később gyanakodva szimatolni kezdett. de az is jól van. Még csak azt akarom mondani. Kezet adtam rá Matulának. hogy karácsonyra várlak benneteket. – Béla fejét bekentem liliomolajjal. amit tudok. Kész! Megerősödtetek kívül és belül. mint amennyit én adtam nektek. hanem az öreg jól megkopasztott benneteket. én is megtáncoltatom Katit a lakodalomban… – Éhe… izé… – vörösödött el a jeles ifjú nadrágszíjáig – nem erre gondoltam. mint a kávéalj. csapkodó szimfóniáját játszotta végig. mintha a bőrét is lefürödte volna. – Lehet. és ennél többet nem kívánhat senki. – Lehet. – Majd a “barbély” felmossa – mondta Bütyök –. és sokkal nagyobb örömet szereztetek nekem. hogy jól ereztétek magatokat. inkább csirkebél szaga van. – Nem baj. és átdübörögve a fiúk szobáján. szörcsögő. Nancsi néni. – Hát ezt fürödtük le. A vacsora szótlanul kezdődött. de talpig ember. Bütyök. jó. Hanem Bütyök tégy valamit a fejedre. . és látszólag elégedetten mérlegelte őket. – Minek van itt olyan becstelen szaga? – Meg lehet szokni – tiltakozott Nancsi néni. hogy egy modern zeneszerző azonnal lemezre vehette volna. hogy a vályogházat karácsonyra felépíttetem. és gyerünk a konyhába. Ezután már békében maradtak. ne szappanozzalak le benneteket? – Majd egymást leszappanozzuk. Jó asszony a Nancsi néni. A gyorsvonat hétkor indul.– A szennyest dobjátok ki. Ereszd ki. Ne szólj közbe! Bütyök… tudom. mert Nancsi néni elájul. – Gergő bácsi: angyal – mondta Bütyök. akkor aztán ríhatok. Annyi az egész. de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá. de ahhoz sokat kell aludnunk. – Majd megüti a guta – jósolta az öregasszony –. – Reggelre nyoma sem lesz a daganatnak. Nancsi néni. Kapj fel valamit. hanem ember. és mindig úgy gyertek. de ezt inkább Matulának köszönhetitek. Néha ránézett a két gyerekre. így azután másnap rendkívül korainak érezték az ébresztőt. a mosakodásnak olyan krákogó. de én szeretném megköszönni… – Jó! Miután ezzel megvagyunk… Tutajos. Matula nem angyal. mert úgy hallom megérkezett a “barbély”. Bütyök. – Jobb. Még csak azt akarom mondani. Bütyök. horkoló. te se akarj szónokolni. kérlek. – Nézd meg a vizet. – Te mindenkit megszeretsz. Gyuláék még hosszan elbabráltak a csomagolással. Ha megérjük. de hát – ugye – ez Nancsi néni esetében igazán érthető… akár tudja a gőzölési eljárást. Muszáj innom rá. Menjetek csomagolni. felgyújtotta a lámpát. – Nancsi néni. és két üstdob segítségével hangszerelve előadhatta volna mint “saját szerzeményt”. én megszerettem. és még hosszabban elbeszélgettek. ez nem tréfa. de az igazán szép. hogy otthon nem ismernek meg benneteket. hogy gondoskodik rólunk. de István bácsi kitárta az ajtót. – Száz évig élünk. mert rosszul leszek attól az odvas bocskorszagtól. hogy úgy érzi. mert hajnalban felmerlek benneteket. István bácsi egy darabig némán evett. ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával.

a két fiú lezökkent. Gergő bácsi – mondta később Gyula. hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket. mert elreped. de soha nem beszélnek róla. Bütyök pedig kalapjával integetett. mert még én is szerelmes lettem valamibe. csak tudnám. ebben az órában meg éppenséggel nem. De csak a megmozdulás volt nehéz. és a Nancsi néni által készített csomagot bontogatta. – Gyula – mondta Bütyök –. mert ez nem szokása. István bácsi csontlazító ölelésén. és talán nem gondoltak arra. mintha le akarna ugrani a kocsiról. és átesve Nancsi néni cuppanós csókjain. a kocsi megrendült. – Na. Ez már nem igáskocsi volt. aztán a küllők csattogása szétesett a reggeli mezőkön. mert messze valahol Kenése mögött ekkor bukkant fel a nap. – Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre. amely nem is volt már másra alkalmas. – Nem vagy éhes? – Fáj a fejem. – Hajaj – sóhajtott Tutajos. – Ó! – és felugrott. mint dörmögő szolgája a kerekeknek. és elmúlik. hogy mibe. – Katica… – sóhajtotta Bütyök. A Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett. – Ó. és amikor fél óra múlva kidobta a papírt az ablakon.Viharvert ifjaink azonban nem voltak fogékonyak az ilyen magasabb zenei élvezetek iránt máskor sem. és nem két nomád rétjárót vitt a gyorsvonat elé. és felugrott Bütyök is. Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal. de ellankadt ifjaink ezt is sokallották. Bütyök már ébren volt. és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. egy varjú károgott valahol. a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről. a nevezetes kalappal. mutasd! Bütyök végre feltárta a csomagot. A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon. A vonatban kevés utas volt. és olyant nyújtózkodott. a következő pillanatban már az utazási láz reszkettette meg idegeiket. hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett. mire Tutajos azt mondta: – Most már kezdelek megérteni. A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján. és azonmód elaludtak. – Hát ne mozogj. különösen a leszállásnál vigyázz. nem merek mozdulni benne. hogy a verebek azonnal beszüntették röpgyűlésüket a nyárfán. Két hónap nem nagy idő. Behúzódtak egy sarokba. a kocsi robogása úgy loholt alattuk. átmenetileg kinyalt ifjút. hangja az útnak és takarója a gondolatoknak. Tutajos kezével. s amikor eltűnt a látomás. melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak. hogy: . – Írjatok!!! – ordított akkorát a testes gazdász. Az ébredő falut hamar átvágták. A nagy víz felett megmozdult az elnyúlt köd derengő lepedője. Amikor Tutajos felébredt. hogy az ágy recsegve tiltakozott az ilyen erőszakosság ellen. hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is. Oda nézz! – mutatott kelet felé. Bütyök hallgatott. amivel először intettek áldást az emberek. és már a híd közelében jártak. – Hol vagyunk? – Fehérvár után. – Egyél valamit. – Gergő bácsi! – ordított Tutajos. hanem két jól öltözött. de ez alatt a két hónap alatt úgy kinőtték ünneplő ruhájukat. amikor Tutajos átnézett a másik oldalra. ez a nadrág összement. azt mondta. két nyakkendős. és beszélgetni kezdtek a kerekek. valóságos nyolcadikost. Bütyök. akiken csak azért nem jajgatott a ruha. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani. mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul. csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal.

hogy idegen. hogy Bütyök intézkedése mindenképpen helyes volt. és nem eszik csirkét. Piri mama. Bütyök azt mondta: – Kérem. hogy a mi fiunk… a viselkedése után. Ladó Gyula Lajos hátára kanyarította a hátizsákot. azért keres az ember. István mégiscsak remek ember… De Tutajos ebben a pillanatban nem nagybátyjára gondolt elsősorban. Öt csomag – mondta a hordár. Titok? – Minden levél titok. mesélek. mert így nem mehet az utcára. egyébként hátul végigrepedt a nadrágom. Béla. amint befejeztem ezt a levelet. majd kiadom az ablakon. hogy észre sem vették. hogy fájt volna a fejed. Bütyök lerántotta az ablakot. Gyuluskám. pedig Tutajos kíváncsi lett volna. Öt csomaggal nem bírtunk volna. Piri mama meghökkenve. Tutajos. Amikor a vonat végre megállt a Déli pályaudvaron. s ahol ott is volt. Asztalánál ült kis kuckójában. Tutajosnak a könnye potyogott. hogy más is keressen! – Tessék addig itt maradni. azt hihetnem. rakja egy taxiba… Tutajosnak egyszerűen leesett az álla. mi történt a nyáron idehaza. és elzárta a gázt –. és szemét elfutotta a könny. vacsora után. – Fenét. Mindegy. de majd szólok. – Atyaisten. A remény nem törött szárnyú madár. és belezuhant Piri mama terjedelmes ölelésébe. aztán gyere szorosan mögöttem – intézkedett Bütyök. ááá… és szemét törölgetve fedezte Bütyök látványosságát. – Tutajoskám. az a csónak ott van. és amikor felrakta a csomagokat. de előbb Piri mama mondja el. – Hordár! – kiáltotta. s a valóságot megálmodni szabad. Olyan régen mentem el… . de a fejfájásom valóban elmúlt. hozom a tragacsot. és Tutajosunk nagy kezét simogatta. Kedves jó Gergő bácsi! – Gyuszikám – suhant be Piri mama –. úgy megettünk egy csirkét mint a pinty… – Bütyök. mire a nadrág minden lépésnél araszos rést mutatott. Képzeld… – és megfordult. – Béla – és a vonatnak dőlt a nevetéstől –. ha nem tudnám. és Bikfic díszkíséretében becsengetett. amikor a szülők egyedül maradtak. – Bütyök. és előtte levél. ez így van. ide kérem – és kezével integetett –. – Nagyon látszik? – Aáá – nyögte ki Gyula –. de lesheted. “Hát ez így van – suttogta. ott is lesz. egész férfi lettél… és hogy áll rajtad ez a ruha? És akkor este. még a nadrág varrás menti tragédiája nélkül is. amíg én átlépem a küszöböd…” És fél óra múlva már ott ült Gyula ágyán. hogy ott van-e az az öreg csónak. mégiscsak azt mondta. ahol megálmodta. sőt szükséges is. sőt lépett is párat. amíg elmennek. délután feljövök. Várlak. ha készen leszek. hát mesélj! – Piri mama.– Nem is látszott. ne segítsek a csomagot vinni? – Dehogy. Negyedóra múlva tessék bejönni. – Várjuk meg. Ez a gyerek nem az. De amikor a taxi elindult. aki elment Ez a gyerek felnőtt lett! Hanem vegyen neki valami ruhát. te részeges maharadzsa… Béla… – Ne röhögj. Közben úgy elmentek a Velencei-tó mellett. hosszas hallgatás után Ladó Gyula Ákos azt mondta: – Szívem. teljes betekintést adva Bütyök kék csíkos fehérneműjére. két kezébe a bőröndöket. s amíg Tutajos él. ugye? – Szívesen. csendesen tette be az ajtót. megőrültél! Valahogy csak elvittük volna… – Kerestem – ütött Bütyök a zsebére –. – De most már mesélsz. a pinty magevő. – Hordár.

– Kengyel feleségét – folytatta Bolha a beszámolót. a házmesterné foghúzását és a földszinti suszter tizenkét találatát a totón. és láttatok három szál nádat. Bika – mondta Tutajos –. griffmadarat lőttetek. – És Csikasz nézi – mondta Gyula. nőt kapunk Kengyel helyett… A vihar elült. – Nézd. híresek – állította meg ifjainkat – . Erre kicsit megálltak. – Hallod. a Bika –. amire a ravasz Tutajos állította. minek egy cipésznek motor? Különben is svindli az egész. Busa. és nyugodtan ballagtak az osztály felé. csak a székek reccsentek meg itt-ott. ahol álomra készülődött százezer madár. amit esténként hallottak a kunyhóban. de talán engednél a helyünkre. Ez a zsongás aztán felcsapott egy hét múlva. és egyre távolibb lett. éljen I. mint a berekben. ha ott kezdem. Bika. – Négyet láttunk. mert Wallenberg megnézte az órát: – Négy perc és harminc másodperc múlva csengetnek. és vad zúgássá erősödött. aztán elhasalt Bütyök előtt – ki volt ez az aljas? – Én – mondta Csillik. kérlek szépen – dadogta –. mert ez az egy jó ruhám van. az évnyitás tiszteletére. – Motorbiciklit vett a szerencsétlen… – Miért szerencsétlen. nagy fejét oldalt fordította. amikor elmentetek… És elkezdte. amikor Tutajos és Bütyök beléptek az iskola kapuján. akarsz még valamit? Na. hallod. a nevelőanya mély lélegzetet vett. de inkább mondjátok el. erős nyugalom volt. hogy haragját feléje fordíthatta. a békés és jóságos Bütyök állt az osztály réme elé. Bütyök! – kiáltotta Avas Elemér. mert ifjaink mindketten új ruhát viseltek. és egyre jobban hasonlított ahhoz a csendes mormoláshoz. de mindenki a helyére ült. És ekkor a tűzhányó elhallgatott. miért tartózkodott. azt mondják. mintha egy tűzhányó készülne kitörni. – Hagyd. – Gergő bácsi most szalonnázik – mondta. mi újság. és nem tett fel több kérdést. de ha Tutajoshoz hozzányúlsz – nem azért mondom –. – Tuta… – ordította estében. ahonnét olyan lárma hallatszott. de előbb megtapogatlak benneteket. mert kérdezni is szeretett Piri mama. Bika. nincs kedvem verekedni. szedtetek-e fel valami kis izmot. a Jogász. mint amikor trónok törnek össze. amivel nem lehetett mit kezdeni. de egyelőre csak Tímárt vetette ki magából. Csillik – aki mindenáron verekedni akart – erre végleg elvesztette lába alól a talajt. és megnyalta a szája szélét. ahol nem tudni. Tutajos kényelmesen elhelyezkedett. mert Piri mama hangja álmosítóan zümmögött. A tűzhányó kitört. – Bikának vége. tapogass meg. és Bika örült. és elfelejtették az új ruha szokatlanságát is. – Hát.– Hát bizony. amikor az est határán a messze zsongást odahozta a szél a sík vizekről. kisfiam… – és Piri mama szépen elindult az ösvényen. és most már aránylag csendes megbeszélés kezdődött. – És Lajos bácsi nyugdíjba megy. és Gyula csak egy villamosszerencsétlenséget jegyzett meg az előadásból. . A duruzsolás lágyan betöltötte a szobát. a cipésznek a keresztlánya árulja ezeket a totócédulákat… és a Bikfic megette Plasinka néni karaját. mert otthagyta az alacsony ablakban… – Nahát! – mondta Tutajos. mert valaki lelökte az első padról. de beszélni sokkal jobban szeretett. de Gyula vállára tette a kezét. Piri mama? – Na. lapáton visznek ki. reggel – mondta Gyula. – Mehettek. Bütyök lomhán lépkedett Tutajos mellett. Tutajos hangjában valami szelíd. és azt mondta: – Legjobb. És ekkor Bütyök. aztán benyitott az osztályba. és ha akarod.

ámbár a nő kedvemre való – szólt közbe Jogász. – Fiúk. – Én – tartotta fel a kezét húsz fiú egyszerre. Amikor az ajtó kinyílt. mintha a férje ülne a katedrán. és az. Lajos bácsi sötét ruhában. Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok. bevezetőül nincs sok mondanivalóm. – Fiúk – kezdte –. mi is. s ezt a suttogást is jól lehetett hallani. mert már ő került sorra mint utolsó! – Wallenberg! . – Jók leszünk! – ígérte Avas Elemér bizalmasan. Wallenberg ismételten megnézte óráját. Hát jó munkát. – Ki volt az? – állt fel Avas Elemér. az osztály már állt. de vidáman. Kicsit öregebben. s a zsibongás újra elindult. és kiment. – Valamit azonban előrebocsátok. fiúk! Kezet fogott a tanárnővel. az orvos azt mondta. – Leülhet. az osztály halkan zsongani kezdett. hálával és tisztelettel viszonozzátok ezt az előlegezett szeretetet… – Természetesen – szólt Avas Elemér. hogy amíg itt bent vagyok. mint amikor elbúcsúztak. Bármikor jöhettek hozzám – és jöjjetek is – mert én. s amíg az aktatáskából papírokat szedett elő. szóval – nem búcsúzni jöttem. és megengedte. és megigazította csokor nyakkendőjét. egy megfoghatatlan hatalom. Ezek után már nem szólt közbe senki. és hangja lassan kiemelkedett a zsibongásból. és elnémult minden. felemelte kezét. és szeme végigsepert az osztályon. és a tanárnő szeme Jogászra villant. csak én beszélhetek. orrára mutogatva. Kengyelné ekkor kisimította a papírt. hanem hogy átadjalak benneteket új osztályfőnökötöknek. aki a tárgyra vonatkozólag valamit kérdez. mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. Csupán Jogász zörgött egy sportújsággal. – … és… – folytatta az öreg tanár – és úgy viselitek magatokat. mert meg akarlak ismerni benneteket. mint ti hozzám. de ekkor megszólalt a csengő. mint mindig. akármilyen kelekótyák is vagytok. – Jönnek – suttogta valaki. Végül csak a csengő hallatszott. de azért én nem búcsúzni jöttem. A tanárnő leült. – Acél! – Kiheverted már az operációt? – Igen. Remélem. és Sós integetett Wallenberg felé. – Mi is Lajos bácsit. amit csak ő hordott az osztályban. Most felolvasom a névsort. és világosan tudnotok kell. aki egyúttal a számtant és fizikát is tanítja.– Nagy kár. búcsút intve. mint amikor egy valóságos uralkodó szól a néphez. – Hogy hívják magát fiam? – Sós Károly. szeretlek benneteket. A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón. hogy most már pihennem kell. mi is… – Jó. vagy akit én kérdezek. az idő. legalább úgy. – Abriktolta! – kiáltott Sós. A katedra dobogója nyikorgóit. Wallenberg gyorsan megmutatta. Kengyelné hóna alatt aktatáska. Nagy csend maradt utána. Lajos bácsi megállt egy pillanatra. – Hülye – mondta valaki. kérem… – És Janda járt hozzád? – Mindennap – mondta Acél bizonyos letörtséggel. hogy egyszerűen Éva néninek szólítsátok. hogy hány óra. végignézve az osztályon. Kengyel tanár úr felesége.

zuhant a madár. – Tegez ég magáz – susogta Dubovánszky –. szárnyaszegetten. Vége. ezt hát kifogtuk! Pedig bent a tanteremben Tutajos úgy gondolta. És a fiúk letörve. . – Ott leszünk. Éva néni. téged majd elfújt a szél. – Csak kértem – mondta Kengyelné. mert az uram is látni akar benneteket. De mögöttük mintha már hullott volna a hó. lobbant a puska döreje.– Parancs! – és felállt. – Parancsára – lehelte Wallenberg. amikor már egyedül maradtak. és ekkor úgy nézett az osztályra. hanem örökös. a kis szárcsák úsztak a sás mellett. a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal. – Fiúk. s ezekből annyit kap mindenki. Bütyök alatt megnyílt a föld. őrjöngött a jégeső. sikoltott a vihar. mint a testetlen valóság. egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt. de most ezek a meleg szemek úgy álltak a fiúkori. Janda pedig Avas Elemér helyére. Pondoray és Ladó itt maradnak. égre tartva mindkét kezét. mindennek. Aztán szótlanul leültek. Az enyém nem megbízható… – Szszsz… – sóhajtott Dubovánszky – szsz… ez rosszul kezdődik. de amint barátjára nézett. s most olyan vagy. – Tutajos. fiúk. A tanárnőnek meleg kék szeme volt – Tutajos úgy emlékezett –. Szép lehetett… – Nagyon szép volt. a szépség és jóság. – Igen. végül is Jogász mondta meg a közvéleményt. nem ismerek rátok. és a két fiú még állt egy pillanatig akkor is. te majd Sós helyére ülsz. A helycsere halálos csendben történt meg. Ez a két fiú sokat szeret beszélni. berregett az orsó. kis kezét magasra emelve. és itt az első padban alkalmuk lesz. – Gyerekek. mintha a szívét tartotta volna benne. lobogott a tűz. Megkérem hát. “Majd elmondom” – gondolta. és lerogyott. nem múlik el az emberekkel. s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati. most már megismerkedtünk. mintha mindenkit egyszerre látott volna. gyűrűzni kezdett előtte a víz. akár az ura. – Szombaton délután öt óra tájban gyertek el. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani. mint a befagyott tó. elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé. arra gondolt. – Várunk – intett Kengyelné. neked kell elmondani… Ladó Gyula Lajos hallgatott. összebújva egy-egy csoportban. mint a meleg bársony. de tisztelettel. és szél zengett volna az ágak között. felszárnyalt a hajnal. a többiek hazamehetnek. – Acél fiam. magának pontos órája van… – Másodpercre. hogy minden órám előtt tegye ide az óráját a katedrára. hogy az idő múlhat. amennyit megérdemel. – Úgy tudom. s amint kinézett a kora őszi verőfénybe. Elmondjátok? Tutajos. De odakint. Kalandok és az egészség ordít rólatok. – Köszönöm. Nancsi néni liliomolaja érzett. mint a kardpenge. és Bütyök csak később szólalt meg. hogy a tanárnő szeme most megint olyan.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful