NNCL1414-50Bv2.

0

Fekete István

Tüskevár

NEGYEDIK KIADÁS SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL © FEKETE ISTVÁN 1962 622364 Az Athenaeum Nyomda rotációs magas- és offsetnyomása Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető; Korom Ferenc Műszaki szerkesztő: Mérei Zoltánné. Terjedelem: 21 (A/5) ív, MSZ 5601-54

Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben. – Acél! Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze idegesen nyúlt számtanfüzetéhez. – Hogy vagy, fiam? Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott. – Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat. – Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal… – Igen, tanár úr. A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át: nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van… A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint – mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz. – Dubovánszky! – Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a táblához indult volna. – Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg – folytatta Kengyel. – Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó? A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni, tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni – naponként. A vakációban! Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban. – Janda! Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva. Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette. – Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok. – Igen, tanár úr. – Ha ráérsz, látogasd majd meg. – Igen, tanár úr, de eddig nem kérte. – Ezután sem kérné, azért kérem én!… A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni. – Kertész!

A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák magánbeszélgetésekből állnának. – Mire vársz, fiam? – Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta. – Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat… Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett, viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van! Még lerontja azt a szép nyugodt négyest. Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek. Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött, és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet kapott a kelleténél. Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat. Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok, tanterem és iskola szürke világából. Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez. – Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan, fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja. – Alszol? Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat. – Mi? – Kengyel szólít… Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel, (Ezzel is múlik az idő…) – Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam? A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit. – Parancsoljon, tanár úr. Az osztály derültsége erősen szélesedik. – Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.

mint ahogy Vas Péter volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”. mint a süllyedő hajón. amikor a padló himbálódzni kezd. Kertész! Wallenberg. hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot… – Parancs. amikor társai elakadnak. mint a megfagyott rózsa. és ifjú barátunk szemét elhomályosította a könny arra a gondolatra. “Ne búsulj. tört is. . mint a megrémült levelibékák. Tutajos!” Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte. hanem a katedrához. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt. Úgy látszik. Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon. Amit eddig leírt. kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –. elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól magát. sőt… – és szeme az osztályra villan. A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta. akár a csónakba. és megoldotta a feladatot. Sós se és Kertész se. Árpád a Csillikéktől. És így tovább… Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. – Csak nyugodtan. Sós mester mellé. Ez az a pillanat. Pislognak. A fantázia könnyed szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel. azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített. meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők gyakorlatozzanak. a kréta csikorgóit. hogy a következő órán földrajz helyett is számtan lesz. – Elhiszem. A táblán számok. Javítani akar… Jöjjön ki. mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból. Én sem érzem jól magam. Csillik. az biztos a dolgában. Az osztály erre lekonyul. nem jól érzem magam… Kengyel szelíden bólint. de jövőre jobban szedd össze magad. ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a többieket is. és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését. hogy csak egy kis biztatás kell… –. van időnk. de nem ült vissza. vigyázni kell az érzelemnyilvánítással… – Folytassa. hát mi a mennykőt lehet itt folytatni? – Nos? A füle zúg – vagy repülő megy? –. és legyen szíves folytassa. Most már kényelmesen visszaülhetett volna akár a vonatra. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet. s végül is Kengyel elzavarta. tanár úr… Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott. javítottál. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű! – Tanár úr kérem. Akinek ilyen jó kedve van. Sós. – Sajnálom. és a hangulat ezt a csikorgást átvette. ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy. oda. Szerettem volna négyest adni. Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. és kész! Esetileg krétát? – Oda álljon – intett Kengyel. egész is. A negyven fiú úgy néz Csillik után. és az ember gyomra a torkába törekszik. – Elmehetsz – intett Kengyel –.“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –. az jó. Előfordult ugyanis. Kertész újra nekiveselkedett a táblának. Kapkodott. A hangulat megenyhült. gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst. ha felsüt a nap. bizonytalankodott. Fogd a krétát. A nagy folyón lefelé vándorló tutajok közül egy kikötött. hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó egére. ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni. mire Gyula szigorúan hátranézett.

szinte az ősködben. de a köd mintha oszlana. csak egy rettenetes. mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl. A tutajon töltött percek előbb órákká. mert az őseim Gyulák voltak. erről szó sincs. vérszívó hármas. mert azt apja is így szokta mondani. a jászol előtt… – de már ugrott is. de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. És ha apja a részletekre kíváncsi: azt is megmondja. – Ne kínozz. felelt-e és hányasra. a főtutajos megfőzte a lebbencslevest. amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki. Bütyök. Mindez azonban régen történt. Kengyel jóvoltából. – Azért. mert Bika szeme forogni kezdett. a nagyapám Gyula Xavér… – Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha. mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú. hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa. Majdnem felfordultunk. viharos kalandos utazássá és… – … kérlek szépen. amit Gyula könnyein keresztül alig tud elolvasni. majd napokká dagadtak. a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át. és elment egy zsemléért. amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni. s ez Bolhát gondolkodóba ejtette. hogy kicseppent a nyál a szájából. még az ősmagyarok idejében. – Én kellettem volna oda – mondta Bika. én megtisztítottam a halat… hagymánk. Tutajos. és kifeszítette mellét –. még kora tavasszal. azaz Csillik Árpád. ha azt a kis fantáziát leszámítjuk. – Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár. majd én megfogtam volna azt a kormányt! – Nézd. – Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja. azt Gyula soha nem ferdítette el. Anno dacumál. . aki játékosan futott előtte. borunk volt elég… – Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök. Alapjában Gyula jellemes fiú. telt hasú. Azóta Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt. Nem. hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe tartozott volna. és érzi már. amivel azonban nem bántott meg soha senkit. de amit így megálmodik. és lihegve dobogott a Jogász után. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett. Ha például apja megkérdezi. és esetenként újabb történetekkel egészíti ki a tutajozást. az apám Gyula Ákos. Gyulák voltak. Gyula megmondja. – Ez biztos? – Nyugodt lehetsz. amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is. Bika. de a főtutajos nagyon összeszidta a kormányost. és a legjobb futó volt az osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk. Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt. feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra… Tutajos csak a fejét ingatja. éhes tízpercekben kecsegepörköltről mesélve. aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte. és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását. Ezért vagyok én Gyula Lajos. Igaza is volt. azt el is hiszi. azaz vezérek. – Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt? – Nem. Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt. mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van szó. Anno dacumál… – tette hozzá. hogy utánamegy Kengyelnek.Ez a megtekintés negyedóráig tartott. hogy: nem. aki annyira érdeklődött. te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas Elemér. Ami a valóságban megtörtént. Eredj utána a tanáriba. és Dubovánszky hallhatóan nyelt. most azonban nem létezik más. aki az osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte.

azaz gyerekre. mert erre szüksége volt. ropogósra sült kacsapecsenyére. Kengyelt lehetőleg még az udvaron kell elfogni.Kengyel ezt nem tudja. hogy figyelmetlen voltam. ha ez elég magának… Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság. és kibuggyant az első szippantás édes füstje. Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges. mint a méhkas. mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után. mint például Lajos bácsit. mint a kisborjú a mészárosra. akár Pitagorasz tétele. és Kengyel úgy néz Csillikre. Hóna alá vágja a könyvet. és feláll. és egy bonyolult egyenletre úgy néz. és öngyújtóját csattogtatta. és azt mondja: – Nos?… Akkor. Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt. aztán megtörli verejtékes homlokát: – Hát kellett nekem röhögni? Az osztály pedig felzúdul. Ladó. mert a tanári szobában. Végül is becsapja a naplót. aki “majd megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog. ha megkopogtatja a harkály. és olyan könyörgően néz a tanárra. mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni. mint a kertész valami csodálatos rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen. mint egy képlet. sajnos. – Megbocsátok. és a tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját. Csillik még áll egy kicsit. és kimegy az osztályból. de nem is érdekli. négyszemközt. úgy. – A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. Kengyelnek neve van a jónevű matematikusok között is. – … és… – És? – … bocsánatot kérek. aztán üsd-vágd. Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán. Gyula a földet nézte. a krétát beledobja a tartóba. és tutajos – úgy is. Kengyel a számok világában él. amíg végre fellobbant a láng. de ezeket Gyula nem látta. a hetedikben törtekkel és aránypárokkal foglalkozni olyan neki. mintha most látná életében először. annyi ember előtt… nem… még így négyszemközt is… huh! Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst. – … javítani szeretnék – nyögi –. és itt. nos. ámbár korrekt. Aztán ránézett Gyulára. azért nem tudtam folytatni… bocsánatot kérek. Nem! Kengyel hideg. mindig négyesem volt… – Az volt – ismeri el Kengyel. És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre. Szedd össze addig magad. hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok. Kengyel megállt. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő legyeket. elgondolkoztam. s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott fenekű kis felhőgályák. mindenki Lajos bácsiját. mert Csillikkel van elfoglalva. aztán megtörülte a szemét. nem apád! A késői utód azonban ezt a példát nem követheti. és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. . ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. ahogy szokott… – Nos? – Tanár úr kérem… – Nos? – Én felelni szeretnék… – Itt? Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt. Kengyelt nem lehet csak úgy leszólítani. Nézi a táblát. a magyar és természetrajz tanárát. akinek elcsuklik a hangja. Ebben a pillanatban csengetnek. ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó szervezetéről beszél.

feledve minden sérelmet. az áldott Janda feje helyeslőén bólintott. reszketést. mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon. – Jól. hogy őrajta segítsen. mégpedig eldöntetlenül. sőt az arcát is megmosta. mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel nadrágja alatt. Csillik. feleltet! De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. de a nagy táblát mindenesetre leakasztja. És nézzen rám. évközben elképzelhetetlen vidámsággal. esetleg Kengyelt is megöli. . félelmet. végeztünk is. ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. amit tud. amelyben alig volt kisebb lárma. és – megőrültem. hát öngyilkos lesz. Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést: – Mit mondott? – Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. Játszva lehetne kitűnő is. Egészen biztos. hogy a beszélgetést befejezte. és kiment a teremből. és amikor Csillik a következő órán felírta a példát. hogy a számtan szép és okos dolog. azonban jegyezze meg magának. és arra gondolt. de semmit. de így?… Nem olyan rossz jegy az a hármas… – Tessék még egyszer megpróbálni… – Olyan biztos a dolgában? – Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával. Azt kérdem. fiúk – állt fel Kengyel –. mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott. – Hát. de emberismerőnek is. Természetesen nem azért. Ladó. Gyula ezek után egy pohár vizet ivott. jól van-e megoldva a feladat. inkább meleg villanások táncoltak a szemében. és letette a krétát. tanár úr! – Biztos? – Igen. – Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály. maga megbízhatatlan abban is. és most hátrafordult. – Ne idegeskedjen. Sok felelő van még… – ezzel intett. és szétveri a világot… De Kengyel nem látszott ijedtnek. És hát minden jót kívánok nektek. Ehelyett azonban azt mondta: – Hát… majd meglátom. és nem tudott semmit. ahol Attila mérkőzött bizonyos Aétius nevezetű rómaival. És hogy majd meglátja… – Feleltet. – Mikics! És folyt a feleltetés tovább. A tanár nemcsak matematikusnak volt kiváló. sőt a csónak is a Velencei-tó partján. – Ladó mit szól hozzá? Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől). Úgy érezte. Ladó. és legszívesebben barackot nyomott volna Gyula elbúsult fejére. ne félj. a stréber Janda feje. Érti? Nem érti… Üljön le. de a nyakatokat azért ne törjétek ki. Aztán – egyszer csak – vége lett az órának. de Janda feje. intett. Gyula nem látott semmit. gondolta – újra megjelent a váróterem. – Hát akkor elmehet. de ez már nem is volt fontos. ha velem beszél… maga nem tud koncentrálni. hogy ha belesül a feladatba. de a bajtársiasság is valami. Wallenberg most nézte meg harmincötödször az óráját. nem tud semmit. Nyaraljatok vidáman. Csillik végül is befejezte művét. semmiképpen nem tudta követni a megoldást Mereven nézte a táblát. és a közösségi érzésnek is van matematikája.– Maga javíthatatlan álmodozó. A csónak elég rossz állapotban volt. – Mi is minden jót kívánunk a tanár úrnak! Kengyel.

– A tied. dolgozó emberek. – Nem vagyok nyugodt. olyan meredeken sugárzott le a nap. megláthatnád. de Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit. hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit. Mindebből látható. és ha Gyula Lajos tüsszentett. A fiú szülei mérnökök voltak. hát ott nem nőtt többé fű. mert mindig ad valamit. szinte be is szüntette anyai tevékenységét. cukrot. meg a patikus is. elfoglalt. Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban. és felemelte nagy kezét. – Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama. mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét. az atya. – Csak nem beteg ez a Béla? Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni. Soha! “Ha leutaznál. Nem azért. ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –. mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet. Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára. hogy: . hanem Gyula apjának a testvére. Az asszony vegyész. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula Ákos. Gyanúsan közeledett az osztályelsőhöz: – Megrúgjalak. de nem szólt semmit. megnézni. amit nem is mondtak ki. – Dehogynem! Akkora négyesed lesz. Régen özvegy. kisfiam – mondja Piri mama –. aki mindennap elmondja. Ezenkívül. és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt. mint egy ház… – Ha hármasom lesz. Kengyel megadja. mert amikor meghalt. – Nyugodt lehetsz. dudliztatta. hogy gyermekét világra hozta. drágám. szívem. és kemény dolgokat mondott a doktornak. amely rendkívül hosszú karon lógott. Piri mama azonnal hiányolta. mert a háromkilós Gyula igazi mamája. és szeme forogni kezdett. És ez igaz volt. – … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula. – Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú. – Te mindenkit szeretsz. Arról persze nincs szó. azon a helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére. és kiöntötte a folyadékot az udvarra. hogy az az áldott Laci bácsi még ma is élne. pedig legerősebb vagy az osztályban. a férfi gépészmérnök. aki ott lakott már. Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is. hogy: “A MI fiúnk!…” De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –. hadd szórakozzon. ámbár a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba. jó volt az a gondolat. ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot. és a “Bütyök” egyébként is olyan “közönséges” szó… Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt. vajas kenyeret. apám nem enged sehova. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott. de általában őt is szerették. Akkor pedig… – Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök. amikor Gyula született. és tekintélye megóvása érdekében odébbállt. azzal.Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak. Ez nem számít feleletnek. aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”. Janda? Az osztályelső elvörösödött. Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz. ámbár minden meggyőződés nélkül. azonnal és kereken megmondták. forróra tárcsázta a telefont. vagy valami vérszegény bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. s abban a percben “Piri mama” lett. még most sincs ott fű. Fürdette. csörömpölésben Piri mamával. gázszagban. de én nevelem… – Hagyd Piroskát. hogy van-e ott fű?… – Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem.

Piri mama állt a sarkára. Ha például Piri mama ragyogó májusban pulóvert erőszakolt rá. akkor természetesen: megbízható. megölöd ezt a gyereket. De láthatjuk a csodálatos anyai ösztönt is. hogy ha az egyik anya akart valamit. Ha éppen büntetni kell… – Elküldjük nyaralni. megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné. ahol mindig a szabadban lehet. Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni kozák kórusban találkozik az ember. ugye? – Nem! Beskatulyázzuk a lakásba. de a sportorvos. minden napra viszi magával a feladatokat. – Tizennégy éves lesz. – Piroska. hogy vegye le. talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak. aki az egész osztályt megvizsgálta. A férfi később cigarettára gyújtott. nyárra meg el kell küldeni valahova. mire a férj elmosolyodott. Ha – ellenben – a számtannal volt baj. de ott van az a nagy mocsár. amely egyenesen a számtanra célzott. – Vesd le! Aztán kiment a konyhába. – Ha maga mondja. mintha hordóból beszélt volna. ami Gyulának ellenszenves volt. – Ne veszekedjünk. hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni. s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is.– Piroska nevelése… Gyula tehát két anya közt nevelkedett. Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban… És Gyulának nem ment szét a feje. – István! – mondta az idősebb Ladó. István pedig fekete. halk. Kijelentem. zömök és hangos. mert olyan dorombolóan mély volt. Bőséges. István majd ellenőrzi. tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –. – Meg akarod gyilkolni a gyermekedet. megnyugtatta az aggódó szülőket: – Semmi baj. szinte előrevetve árnyékát a mai szerencsétlen napnak. – Igenis. hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony. szívem: ugye. Szépen növekedett tovább. Hát hogyan gondolja? – Mindenképpen menjen a gyerek. mert István a testvére volt. – Hát vesd le a pulóvert! – Piri mama akarta. de majd meglátjuk a bizonyítványt. s ennek is megvolt az a jó oldala. helyes táplálkozás. mert Gyula hitt bennük. – Hát… – akart valamit mondani Ladó. ne? És a tébécét se fessük a falra. és jó ellátása is van. amíg anyja meg nem kérdezte: – Mi a bajod? – Melegem van. ha nem lenne olyan kelekótya… – Hát azt nem lehet éppen mondani. folyó… István nem lehet folyton a gyerek sarkában. – Istvánhoz kellene elküldeni. ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. Mindezekből látható. és nőtt is szépen. addig sóhajtozott. olyannyira. Két anya: több mint egy anya. Ilyen tekintetben István megbízható. hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy sehova! – A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni akarok. Gyula mamája szőke volt. és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő gyakorlatképpen gyermekének. azt a másik anyával el lehetett intézni. s a vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak. hogy legmagasabb volt az osztályban. de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra gondolok –. – Már tavaly is hívta. . aztán jöhet a tébécé… Pazar logika! A reggelizőasztal fölött ellentétes. Ilyenkor pulóver… mondtam neki. törékeny.

Ebben a csomagban egy liba van és más apróság. A tüdeje tökéletesen rendben volt. te égimeszelő! Hadd öleljelek meg! Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot. ezért váltunk el. Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette. s az ilyen durva környezet csak elrontana. nem csodálom. s ez határozottan jót tett megsértett egyéniségének. de nem is értették. mint ahogy egy tutajoshoz illik. s a szárazföldön kacsázik. vagy a vízen. és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. István bácsi! – Szervusz. csak férje. Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben. amelyek csak ordítva használatosak. A libát azonnal a tepsibe. városi liliomszál. sem erről a beszélgetésről. Nancsi néni öreg szakácsnő volt. és egyéb vízi emberek. hogy ott is akar meghalni. – Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –. ha szülei egy-egy hétre lehozták. hogy a legyek rémülten verték fejüket az ablaküvegbe. vízen és a nagy lápon. mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani. és ami még szomorúbb. mintha egymás után két ember esett volna le a harmadik emeletről. Lili néni ezek után még hozzátette. hogy mi keresnivalója lenne a nádasban. István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –. mert megrendült a ház. de – egyedül. mert távozni akartak. hogy ő érkezett. felajánlotta Lili néninek. úgy nézett feleségére. csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés következménye –. mert tegnap vágták. hogy menjen. hogy jön. és amikor Lili néni szóba hozta. mert eddig is ő vezette a házat. mint egy pisztolylövés. ahol csak pióca terem. aminek minden barázdáját ismerte. István bácsi soha nem írta. és kijelentette. arca felfúvódott. és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az időkre. és lila lett. de már az ajtónyitásról tudni lehetett. Féltették is fiukat. hogy: – … végeredményben ez olyan paraszti élet. hogy eszembe hozod: meg is látogatom. s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek. amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme forogni kezdett. aztán olyan ordításba csapott. A kölyök itthon van? – Itt vagyok. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre” vonatkozólag. István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit házvezetőnőnek. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és senkit. Egyszóval: Gyula úgy járt. de nem is szólhat. – István. a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn. Most Lili ura a férjének. hogy jobb lenne Pesten élni. aki örvények felett egyensúlyoz. mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok. mint erdőben a gomba. és megeszi a fene ebben a melegben. ahova akar. István bácsi fél óra alatt kiordította magát. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép… . s ez az előléptetés nem jelentett neki semmit. hogy Lili otthagyott. csak azt a földet. aki nem szól semmit. mert ennek a zajos mezei embernek minden érkezése ünnep volt. – És az ura mit szól hozzá? – Nem “ura”. ami a gazdasághoz tartozott. s ezután is az lesz. mint a tengerészek. s az előszobából olyan csók hallatszott. s ezt nem bírta. mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék.Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről. Én az ura voltam. te mérnök leszel vagy orvos. agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –. Lilit tehát meglátogatom. És Lili néni ment. – Lili szamár volt és előkelő. Jó. István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa. ahol csak szúnyog. ott is született. s összegezve a csata eredményét.

hal meg annyi van. nemkülönben minden “járkélő”-re. hogy engeditek vagy nem. Igaz: szépen képviselte. amiben először látta. Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után.« tudja. csak egy kicsit kérgesebb. Majd akkor! Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot. bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. mert óriás volt. napozz. nem szoktam hazudni. mert jó volt Bütyök mellett maradni. mert István bácsi szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra. mint két egyetemi tanár. és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van… Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet. és ruhája is ugyanaz.és mocsárszaga volt. és úgy érezte. majd jövőre. – Terka. én is szeretem az öreget. Bütyökék egy hosszú. de ez a különös szag nem volt kellemetlen. Arra eszmél fel. ez nem igaz. hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél. de felügyelt a nádvágókra is és a gyékényszedőkre. a gémek is. hogy a végén négyest írt be. ahol nem volt egyetlen jegenye sem. mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a . ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek. hogy így meg úgy. de a természetről annyit tud az öreg. becsszavamra láttam. – Terka. Én nem szólok bele. miket beszélsz? – Jó. hogy kinek a társaságában vagy. az apám olyan mérnökember… – Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase. És arra sokszor volt szükség forró nyarakban. Nagyon fontos. beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is. a Jegenye utca végén. földszintes házban laktak. hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos hármas… Kengyel… de most már tudja. aki látta. s a fele udvarra árnyékot vetett. nem öregedett egy napot sem. – Ezt csak úgy mondod… – Szavamat adtam. Ez igaz volt. Ha Kengyel… – Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –. Matula bácsi. nem látsz? – Elgondolkodtam. talán az öreg Matulától akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni… – Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan. – Még nem Matula bácsi. Persze. gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit. öregesen. és ez a tudat elkeserítő. – Szerezte? – hunyorított. – Mi újság odakint? – Hát mért nem gyün már egyszer ki. Gyula úgy gondolta. aki csősz volt a nagy nádas táján. de hát lányféle nem is odavaló. pihen]. hogy Kengyel végül is négyest adott. hogy az öreg keze bükkfából van. – Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva. Fürödni meg itt is lehet a kert alatt a patakban. akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. akik rendszerint éjjel és “magánügyben” jártak. bölcs öregember. – Megvagyok. Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. meg ennénk is… – Nem engednek. Fognánk halat.– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –. jó – legyintett az asszony –. mint a penész. – Belemész a pirosba. tudod. köszönöm kérdésit. csak barátját vidámabbnak lássa. Matulának pipa-. hogy mióta ismeri. füst. Gyula akkor még nem tudhatta. – Hogy van. s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. és Gyula csak az irodában találkozott néha Matulával. amikor árnyékra volt szükség. – Maga nem szivarozik? Tutajos erre kissé elpirult. Matula tiszta szívű. de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót. – Jövőre.

s arra ébredt fel. de mivel az még csak fél hét körül ténfergett. az ügyvéd úr nagyon kényes. – Béluskám. hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát. Billegett a mérleg. – Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám. hogy majdnem elütötte Csalinga nénit. Nem. jaj. – Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök. akkor elmúlik a fejfájásom. fiam. mert Pondoray néni özvegy volt. Bütyök. – Köszönöm. Most is vasalt. Egyél valamit. Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden… Azt nem lehet mondani. kenj egy darabot Gyuszinak is. hol a másik. még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem… – Beteg vagy és kész. hogy hívjanak fel telefonon. azaz inkább azok rohanták meg. – Én sem ebédeltem még. és a bizonyítványon már úgysem lehet változtatni. odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret. Piri mama cigánykereket hány örömében.konyhában télen. Piri mama. a bizonyítvány kiosztásának napja is. a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve. Igen – gondolta –. de itt mindig csodálatosan ízlett. A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba. mint a nemes vad. mintha a tetőn már lángok csaptak volna ki. rendesen ebédelsz. akkor vasalt. Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon. az bizonyos. Barátunk. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret. kisfiam? – Nyolcra. és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán. hogy Piri mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé tiszteletlennek tartotta. amit ugyanazon közértből hozattak. amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is. mert odahaza nem volt ilyen jó a kenyér. – Jaj – mondta –. Majd én megmondom nekik… Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött. – Köszönöm. hogy megmondja a véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról. elővette az esti kétségeket. azért siettem. mert annyi képzelőereje neki is volt. – Ne izgasd magad. de ez azért mégsem illik… Béla. Mondd meg. A hatalmas asszonyság letette a kosarakat. és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten. vigyázzatok a ruhára. ne gyűrjétek. – A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének. és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek. Gyuszikám. csak nyögött egyet. és eljött az évzáró. – Azt hittem: kilencre. szótlanul táplálkozva. hogy Piri mama költögeti. – Hány órára mégy. mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult. “Még egy kicsit alszom – gondolta végül –. Nem szólt. és kis nyugdíja mellett ebből élt. a bizonyítványon már nem lehet. Ha nem mosott. Gyula erre megvonaglott. hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán. aztán.” El is múlt szépen. de a másikon ott állt Kengyel. Pondoray néni. hogy nem sül ki a szeme ötven fillér borravalót adni. miközben szikrák pattogtak ki a lyukakon. Gyere. és utána Bütyök eljön hozzánk. Két csomag lesz. Egy darabig féloldalt pislogott az órára. A hármason… És úgy rohant le a lépcsőn. ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem. ha megjöttél. aki két kosarával teljesen elfoglalta a lejáratot. ha kést ütnek a horpaszába. – Majd segítek – jelentkezett Gyula. – Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját. . s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú város között. ha meglát. Hívjanak fel telefonon.

most már csak Kengyel következik. – Nem keresett senki? – Dehogynem – suttogta a Jogász.– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula. Hát lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon… – Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve. hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a nadrágjára. mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok –. – Persze. Hangverseny. hogy hanyatt ne essék. – Parancsoljon. mert bérletét otthon felejtette. mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra idegtépő perceiről. aki teljesen megzavarodott. beleütközve a portásba. hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel. Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. saját versében állítva. de erre már nem kapott választ. – Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek. azaz Avas Elemér. – Hülye! – mondta Jogász. Mármint a nőnek… – tette még hozzá. a verebek kerestek a szemétládában. mindig igazat adott mindenkinek. és Csalinga néni csak saját magának mondhatta el véleményét. aki a verstől egészen megvadult –. Ott van Kengyel egy nővel. aki fehér sortban érkezett. hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat. és Gyula meghajolt. hogy feledhetetlen napok. az egész házban riadalmat keltve. Dubovánszky évzáróra mindig nyakkendőben érkezett. Éppen Kengyelnek… – és úgy pislogott Tutajosunkra. hogy Dub normális. A hölgy valóban szalmakalapot viselt. ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász. és a nagy fa mellett letette a két széket. később még visszajönnek… Bolha a markába köhögött. de Bikfic gyenge jellemű volt. – Ki mondta azt.) Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén. a vonatom egy óra múlva megy. aki három széket cipelt egyszerre. és ütemesen kiabálták: – Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki! Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt. szalmakalapja van. ezt a kettőt hozhatja. – Köszönjük. aztán letette a székeket. azaz Kocsis bácsiba. mert ez már az utcán volt. Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott. – Semmi – hánytorgott Jogász –. és még sejtelme sincs róla. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította. mint akinek semmi köze nincs a jeles intézethez. egy olyan csészealjszerű micsodát. de Gyulára nézett. ott a nagy fa mellett. hogy nevetését leplezze. és éppen egy nyolcadikos búcsúzott. saját szerzeményű gyászindulóval. – Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –. jegyet váltott a villamoson. legfeljebb a szerelőék kutyája. mi van még hátra – kérdezte valaki –. Külön kiemeli Tutajos hármasát… . s így olyan mekegésszerű hangokat hallatott. Az ünnepélyt a kertben tartották. Aztán hirtelen befordult az ajtón. Kocsis bácsi… – Éhen – mondta a nagybajszú portás –. – Gyerekek. mert eddig úgy tudta. míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. de határozottan csinos volt. a Bikfic helyeselt a farkával. és úgy közelítette meg az iskolát. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette. aki kizárólag a havi fizetés előtt érkezett. tanár úr. – Segítek. Tutajos – mondta Kengyel. jól áll a nyakkendőm? – Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós. amire egyébként nem volt senki kíváncsi. amíg saját osztályának kellemes társaságában elvegyülhetett. – Csak azt szeretném tudni. éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom. Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot. mintha Gyulából azt nézte volna ki.

s ez idő alatt be is csukta a kemény fedelű okmányt. a vakációban ne törődj semmivel. – Kibújok a bőrömből. – Horváth. amelyet nem ismert még. és Lajos bácsitól a kettes is jobban esett. Lajos bácsi. – Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök. Ilontai. kiemelte a tintatartót a helyéről. – Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul. Az éljennek gyenge visszhangja volt. hogy szeptemberben Csilliket fél kézzel a falhoz kenhesd. és maga elé tette az ítéletet. egyél. hogy ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet. semmi nyomát sem láttam. Kalmárnak jó bizonyítványa volt. meghajolt: – Jó nyaralást kívánok. bár az előbb említett rovarok mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. drága csemetéim. – Lajos bácsi kérem. mert vége lett az ünnepélynek. hogy rá kerüljön a sor. aki már megint megfeledkezett az ilyen közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. és azt hiszitek. hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek. amikor átvette a nyitott könyvecskét. Keze kicsit reszketett. mert a kitűnő ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán. hogy foglalkozzam vele számtanból. rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam igazítani… – A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék. sápadt fiúnak. akinek vonatja immár fél óra múlva indul. és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék. de csak úgy. mert rettenetes ideges volt. Kalmár? – Tanár úr kérem. (Csillik elnézően mosolygott…) De felállt Janda. – Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó. – Ha valaki közbeszól. – Nem bánom. szemét egy pillanatra behunyta. ha Acél meg foglalkozik veled magyarból. mert a tündérek is tudják már. szedd össze magad. olyan derűs részvéttel. te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula. így vidáman vette át a könyvecskét. és kivételesen elcsendesedett. A kiváló ifjúság a tantermek felé özönlött. így magyarból is jelesed van. mert a katedrán már ott ült az osztályfőnök. Ladó!… És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért. Meglásd. az nem érdemli meg magyarból a jelest. Fiacskám. – Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet. Sajnos. Aztán helyére ment. Kovács. mert aki feleslegesen idegen szavakat használ. Keze ökölbe szorult. hogy még a reménytelen ifjak is megnyugodtak. Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból. már nem javíthatom ki az osztályzatodat. sétálgass. hogy Acélt a vakációban abriktoljam… – Mit csinálj? – Szóval. és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét kezeit az öreg tanár –. – Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly. az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon. . Hármas. hármast adott… – Kincses. hozzávágom a tintatartót… – Mit akarsz avval a tintatartóval. és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna. Kalmár. megőrülök. Kercsarik… – Phh – nyögött Tutajosunk –. mint például Kengyeltől a hármas. félelem és remény vad hullámzásában várta. sajnos. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is úgy írta be. – Most persze lapultok. – Balogh! Bence! Birkás… Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban. Tehát jeles magyar szamár vagy. egy tündérke. Kengyel tanár úr azt mondta.– Jogász. de erre már nem került sor. könyveidet tedd félre. hogy az éjjel belopódzott a tanáriba egy tündér.

hát ez nem fontos… magyar: jó. Pókos. (Az újság lassan csúszott lefelé. húzd már. – Izé… – kezdte Bütyök. – Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –. Mivel azonban – tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve (ámbár ez tulajdonképpen: főnév). hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig. Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás. engem is ez a kutya Kengyel érdekel.) Lajos bácsitól nem is féltem én. tanár úr… én igazán… –. Bütyök! – rendelkezett Kengyel. hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé. hogy csak a levegőbe írt. hosszú beszédet is mondhatnék. Ormos. – Majd ha egyedül leszünk… – Megbolondulok a kíváncsiságtól. és ő sem nézte meg a bizonyítványát. – Hiszen azt mondtad. A két fiú felállt a dermedt csendben. mert a perec. – Vági. Bütyök füle olyan piros volt. asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása követte. aztán majd én is… – Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs. hogy menjetek. az nem lötyög mindenbe bele. aztán kiürült a tanterem is. – Hát. mint egy naplemente. és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”… Tutajos úgy érezte. Zsongott az egész épület. és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta az újságot. Pondoray! Bütyök kimászott a padból. mintha megcsiklandozták volna. ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. és mellette a szép lány. tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok kíváncsi… A lány megnyikkant. csak Sós Károly volt csendes. de le is takarta a sportújsággal. és érezte. látod! . hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő. de ez a zsongás a kapu felé húzódott. és kinyitotta ugyan a könyvecskét. ezt mi is megnézzük. – Nyisd ki. de a kofa – igen! – Éljen Lajos bácsi. És odaálltak a guberálók mögé. Tutajos megdöbbenve nézett barátjára. milyen Kengyel. elsüllyed. – Számtan – mondta Kengyel –. – Jöjjön. – Na. Gyula Lajos pedig úgy érezte. Éva. számtan: jeles… – Tanár úr – fordult meg Bütyök –. húzd. ami szelet ígér. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai susogtak. éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály. mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel. Bütyök – sóhajtott Gyula –. – Na. megtévesztésül a leselkedőknek… – Eressz be! Bütyök visszaérkezett. Vas. – Hát ti mit csináltok? Az ajtóban Kengyel. és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. de… – … nem mond. Kengyel alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen. hogy négyest írt be… szavadat is adtad… – Láttam is! De hát tudod. Wallenberg… Lajos bácsi végignézett az osztályon. Lajos bácsi! – üvöltött Sós. – Magaviselet – lehelte Bütyök –. – Igen. aztán felállt. ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt. – Na. és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón. és lehúzta az újságot – izé… rosszabb is lehetett volna. és örüljetek fiatalságotoknak és a nyárnak. én most egy szép. fiúk. – Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –. ha a fiúk megengedik. – Mikics. Igen.– Mutasd! – mocorgott Bütyök.

hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek. persze. amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét. megmosakodtak volna. sőt az egyik morgott is. A fiúk kezet csókoltak. mert Gyula belement a sárgába. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett. összetöröm a csontját… Ámbár… azt nem hiszem el. és gyengék voltak. Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni. mint a párás. azt egyik sem tudta. Bütyöknek úgy tele volt a szíve. és hideg szeme olyan volt. – Gratulálok. amint odaértek. szabadság! Mosolyogtak. Kengyel pedig kezet nyújtott. megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen. ez pedig Pondoray Béla: a Bütyök. hogy: akinek hármasa van. Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe. és – szerencsére nem tudták. Most minden szép volt és jó. Lassan! Magyar: jeles. Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag. – Gyere majd fel délután. és nem lehet megtartani. szívem – mondta Kengyel. titokzatos messzeség. Mindez azonban rossz álom volt csupán. de a hangyák már eltávoztak gerincéről. Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula. ne ugráljon. Aki Éva. ezt látta mindenki. A menyasszonyom. az nem lehet számtantanár. nem lehet megosztani. és ilyen szép. Azután már alig beszélgettek. – Én is gratulálok. S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni. de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak. mintha azt mondta volna: – Tessék. ahol végigömlött a nyár. fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van. – Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond. Ténferegtek a ragyogó utcákon.és fizikatanárnő feje felett. – Persze – mondta Bütyök –. A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna. és mintha felszakadt volna a messzeség.) – Hát akkor menjünk. – Ne kapkodj. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva. valami simogató. hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak. mintha áldást akarna osztani a járókelő emberiségnek. A lépések már kint kopogtak elmenőben. néha összenéztek. Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni. még be sem mutattalak benneteket ennek a hölgynek. egyszerre végtelen lett a tér és az idő.Aztán Gyula vállára tette a kezét. meleg ragyogással. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van. az a szódás kocsi várhat! És ez a rendőr ugyanaz volt. Ladó. számtan – fizika szakos tanárnő. mindent megbeszélünk. sem elmondani nem lehet. A rendőr most úgy tárta szét karját. – Színvak maga. jószagú a keze – gondolta Gyula. . Számtanból jeles?! – Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát. ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta. mint a fűzfa fiatal hajtása. vidám és játékos kutyusok. Két hónap! Szabad. hogy a menyasszony számtantanár. Hogy mit kell megbeszélni. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos. de tele voltak valamivel. hogy a csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan. (Milyen puha. amikor Bütyök végre meg tudott szólalni. még a bámészkodó verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált. Ezt meg kell beszélni. A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között. de… hát ez meglep. fiúk. – Gyerünk. hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni. aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó gyalogjáróra. és Gyula úgy látta.

megég a pulyka! Gyere. ezt Gyula is érezte. amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek. pihenj. ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának. és mint a háztető. Bikfic – figyelmeztette Gyula. a fordulónál Bikfic állt. Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját. – Nem illik leselkedni. Igen – gondolta –. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta. ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan. és ha Gyula történetesen szöget vert a falba. mint egy végtelen űrt. amelynek ellenzője törött volt. de most úgy érezte. Gyula pedig megnyomta az előszoba csengőjét. – Látod… látod. néha az ifjú maharadzsák nevelője. csak egy kis odú ez a szoba. elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem csodálhatunk. de hogy valóság volt. ha elfoglalja magát valamivel. fiam. minden tervek meghallgató ja. Dőlj végig a díványon. Más nem. és kedélyesen lengette zászlós farkát. Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról. Mert voltak itt álmok. azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő. mint ha csavarog. de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága: hogy teljesen az övé volt. az bizonyos. de orvos is volt egyúttal. Kengyel kiváló ember. Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt. és jobb. hogy milyen minőségben. elég puha lesz-e… De milyen nyúzott vagy. A lépcsők felett. mert a kis odú hatalmas csarnokká bővült. ami szinte fárasztó lett volna. István küldte a pulykát a vasútról… akkora állat. És ez a szoba volt minden titok tudója. Gyula eltűnt a kapu árnyékában. – A fiú nem rendetlen. mert – immáron nyolcadikosok voltak. most már igazán nincs semmi dolgod… Igen. szívem. és ha madáretetőt tett az ablakba. amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk elszenderedett. . amit az átélt izgalmak. amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár. mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni. ismét elővette a bizonyítványt. Gyuluskám. és boldog révületben nézett végig a szobán. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. aki eddig ezt sose kérdezte meg. később azonban úgy érezte: őt is nézik. aki a maharadzsa életét mentette meg. tervek és titkok garmadával. mire Bikfic hazakísérte a fiút. hát szöget vert. mert Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában. Mert bizony. az az Éva. A konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott. ahol már világosabb volt. s ez sok pénzbe került… Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt. mert elő kellett vennie. ámbár Bütyök inkább a zsebében tartotta a kitűnő fejfödőt. és az a hölgy. de azt pontosan nem lehetett tudni. ha nem lett volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi! A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette. – Hagyjátok! – mondta Piri mama. mint egy strucc. Bikfic leült az ajtó előtt. minden álmok őrzője. és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama nyakába. abba sem szólt bele senki. nem tudom. a konyhába. de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”. aztán kifényesedtek. – És hogy került oda? – kérdezte Gyula.– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök. – Négy után. s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt. s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai szárnyas túlvilági illatát. így szemét és az ókulát többször meg kellett törülnie. árnyékolta be az ifjú homlokát. de a lépcsőnél. Csak egy kis odú volt ez a szoba. Piri mama könnyen és szívesen könnyezett. és megvakarta a bozontos kis kutya füle tövét. milyen szép ez… jaj. igen. mert a rokon előkelő állást töltött be.

A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és Géza bácsit. és Gyula Lajos elhatározta – álmában –. hogy az öreg csősznek. pipa. hagyma. és a bizonyítványát is látni akarom… – Pszt… alszik szegényke… – Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –. s ez Bütyöknek nagyon rosszul esett. amikor azt mondta. mint a bocskortalp. talán mert érezte. – Lehet. dohányzacskó. mint Éva tanárnőé. azt a betyár pulykát bőven zsírral. hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene. mert István bácsi jelent meg. de főképp valóságos személyisége megjelent a porondon – valljuk meg –. és mögötte Kengyel… akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját… “Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula. mesebeli díszegyenruhában. ami már csak azért is jó volt. mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök. a szomorú emlékű Héttoronnyal együtt. kenyérruha. ki a Fekete-tengerre. – Azt közben tanulta meg. hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá. és Szuezben is felülhetnek ugyanazon hajóra. hanem valóságban. és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. míg Gyula úgy gondolta. mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben. kellemes dohányszag kíséretében. a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”. hogy kis odúja erről is hallgat. hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula. látva Gyula meghökkenését. és gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna. de ekkor megdördült az ég. Gyula el is búcsúzott. mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén. Csuda feje van! És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. és Gyula lemondott Konstantinápolyról. a bicska. hogy a Dunán kellene lecsorogni. csak Géza bátyám… – De hogy orvos is? – tűnődött Gyula. Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés. és öntözd meg. mint ilyen maskarába öltöztetett fényképeket. amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset. hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra kerül sor. autójával együtt. ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit is. megnézni Konstantinápolyi. mert ha valamelyik szülő bekukkant. . – Valami gépeket vittek a maharadzsának. hogy: “Mit csináltok. gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre megnyugodott. Bütyök Triesztet ajánlotta. Piroskám. – Géza bácsi is Triesztből indult el. és Kengyelt elseperte valami földrengés. A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott. Pondoray Géza egy autóra támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel. dugó. s most hogy István bácsi súlyos és kedves. és már látta. s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg.– Kérlek szépen. “Köszönöm. hadd ölelem meg. szalonna és piros paradicsom mellé. mert olyan lesz. nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi kétség. és turbánt viselt. s a keze most olyan puha volt. zöldpaprika. Trieszt – Bombay – mondta Bütyök. és senki nem tudta beszerelni. – Hol van a kölyök. Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. éspedig nem álmában. madzag. Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel. Géza bácsi szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába. Álmában Matula jelent meg. mert ott ez a szokás… – Látod ezt a kocsit? Rolls Royce… – Az övé? – Hát persze! Ezen járnak vadászni… Ezek után Géza bácsi vadászmester.

Marhaság! Hát még? – Végy neki egy pár jó erős szandált. zoknit nem veszek. ez is csak álom volt. A hivatalos dolgokat már elintéztem. Gyula hallotta még. aztán a víz zuhogásába vegyült krákogást. – Na. Ti majd Gyulával ebédeltek. mire van kedve? Piri mama elgondolkodott. Bicskája van? – Nincs. ha sok a nap. csak a felháborodásnak azt a fenyegető dörgését. – Napszemüveg… – Nem veszek! Csukja be a szemét. és nem volt erdő sem. amiben állatok vannak. aztán. mint a krumplicsíra a pincében. – Ákos mindent ostobaságnak tart. – Lefekszem én is pár percre. hát feldönti az asztalt. s először arra gondolt. de Gyula ismét álmodott. és az első szél feldönti. újra elaludt. – Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. Végül is feketét rendelt. aztán a kedélyesen dülleszkedő egyén hátára. Pihenhetsz is egy kicsit utána. illetve valamivel később erdőben járt álmában. s a gyerek is alszik még. Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett. Pirikém. hogy ő fáradt ifjú. lesz öt óra. hol hatalmas tölgyrönköket fűrészeltek. István kérdően nézett Gyulára. – Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom. ámbár Ákos ostobaságnak tartja. de majd én kézbe veszem… Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést. és nehézkesen felállt. de ne kényeztesse. hogy az üvegpoharak összekoccantak a polcon. végül valami távoli beszédet is. – Most pedig elmegyünk csavarogni. hogy álom ez az egész a bizonyítvánnyal együtt. hatalmas fújásokat. Edzeni kell a gyereket! Olyan hosszúra nőtt. később pedig rá is dőlt az asztalra. aztán elviszem a fiút. Nem tudod. Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik. és a válla felett lenézett: – Na és? István arca lilás árnyba borult. . veszek neki egy s mást. ámbár ezt hallani nem lehetett. diskurálni kezdett valakivel. meg lehetne fürdeni? – Persze. – De hát nem csoda: amit ezektől a szerencsétlenektől mostanában követelnek. ámbár tett egy olyan mozdulatot. Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton. úgy értem. tehát ki sem nyitotta szemét. látod! Célszerű dolgok kellenek. Persze. Piroskám. angyalom. ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést. tehát nem hallhatott semmit. Nem volt ott fűrész. megebédelünk. aztán meg arra. Semmit sem lehetett hallani. de nincs benne vér. és inkább csak nézte a fiú kanalazását. – Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. Szandált veszek. ha a jeges édesség a lyukas fogába megy. csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában.Gyula még az álom határán lebegett. mire Ákosék hazaérnek. hozzá való zoknival. igaz. állattörténetek meg madarak. és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel. amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult. ez az asztal az én asztalom… Az ifjú kissé hátrafordult. a ruhád meg addig kivasalom. mintha István gazdának neki akarna menni… Még csak ez hiányzott. a legnagyobb erdei fűrésszel. de – gondolta – üsse kő. mert ez a vágya. amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott. vágyom már egy adag jó fagylaltra. – Ez az én asztalom. majd megint a fiúra. – Vegyél neki valami könyvet. Ez persze nem volt igaz. aki a “rengeteg tanulás” után még ilyen csatazajra sem ébred fel. sok lenne egy ökörnek is. amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el István a szivarvéget –.

erdőbe. Bízd csak rám. amit kár lenne ismételni. aztán a sportboltba. hogy a mezei szótár egész. – Várj fiam. – Kérem úgy csomagolni. személyére s az “ilyen nyegle. s még az utcán is morgott egy darabig. . s inkább az apját kellene felpofozni… hopp. se fel. ne másszon fára. – Szerencse még. aki egy vastag vizespoharat markolt meg. hogy bekap valami óriási csuka. – Megérdemled. és megírta. még a tankönyvekről sem feledkezett meg. amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. itt megiszom egy pohár sört. egy szót se többet. elengednek-e. – És a bicskát se igen mutogasd. Erős szandált kérek a fiúnak… – majd egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó. naplopó kengurukra” általában. sem horgászni. még lefújná a nyaralásod. Ebben a csomagban tehát irodai vonalzók és mércék vannak… – Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula. mert a házak falaiból dőlt a meleg. hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó ollóról is… – mérgelődött. különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak. az ugyancsak megbízható Tutajosnak: – Add ide azt a hosszú csomagot. ne menjen a gépekhez közel. azokat megmutathatod. persze hogy elengednek. A jó szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba. – El! Mért ne engednének el. hogy a kívánságok nagyon természetesek. hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott köszönetet. – Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak! – Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –. aztán se le. ne menjen a nádasba. sem vágni. és “a fiatok jó kezekben lesz. csavarhúzó és körömreszelő is. a kert végében pedig a kis patak fürdéshez éppen elég. és Tutajos barátunk derékig elpirult. megvolt a vizsga. Istvánban meg lehet bízni! A megbízható István ebben a pillanatban mondta. attól elmúlik a mérgem. vagy megőszülne. Ha szükséges. Időnként Piri mama nyitott be: – Gyuluskám. cipőüzlet! Ide bemegyünk. bizonyára? És remekül sikerült… – Színjeles! István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra. mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –. s a villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak. hiszen… azaz. ahol rúgó és öklelő fenevadak vannak. sajnálni való az ilyen alak. irodai vonalzókra vigyázni kell! – Mi? – Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná. elég nagy az udvar és a kert. és Bütyök sem vágyott világosságra. hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés történt. – Viszem én… – Add csak ide. A szoba már majdnem teljesen sötét volt. Elég talán annyi. kikötésekkel és ígéretekkel. de Gyula nem gyújtott villanyt. Aztán a könyvesboltba mentek. tankönyveket is hozzon magával…” – Ugye. Az ilyen hosszú. El is múlott. – Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –. azt a kockás rövid ujjú inget nem találom. István bácsi majdnem kibökte. ne menjen mély vízre. és olyan terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére. ezt elhihetitek.Gyula sápadtan nézett nagybátyjára. hogy horgászbotot vettem. Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni. amely – mint minden mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki. A fülledt alkony megállt az utcán. – Még azt sem tudom.

Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem. Ha az a jampec nem megy ki. Piri mama. hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész. tudod. és gondolj rám is. írok… Fogták egymás kezét. és a szivar parázsló feje. gyúródott leszel. – Kitalálni – sóhajtott Bütyök. mire odaértek. – István bácsi mit szólt? – Semmit. és cipője kopogása árván. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából. – És írjál. mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata. Azt mondja. amikor egyedül maradtak –.– Még szárad – mondta Bütyök. aminek azonban sok akadálya volt. Mit lehet itt kitalálni? . elég hosszú a nyár. Piri mama. mint a bagoly. Megint küldött egyet. – Fene egye meg – dörmögött István –. Nyugodt lehetsz. de István bátyád azt mondta. most már István bácsi a főnök. de Istvánnak reggelre otthon kell lennie. amiben része lehetett annak a kisebbfajta áldomásnak is. helyet adva a pótatya vaskos egyéniségének. Csend lett a szobában. mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak. nem szeretném. az én nevelésem vagy… az én fiam… – Csakis. Azt mondta. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást. mert hátha vendégségbe mentek. Tetszik tudni. a csillár szakad le. hogy az ötezer forint nem számít. ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem. Édesanyáddal majdnem összevesztek. csak pislogott. de nem a levélre gondoltak. És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben. hogy te. és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. mire a dívány olyan fájdalmasan nyikkant. majd eldugom. amikor Bütyök kiballagott. Piri mama! És István bácsi az apám. ugye. – Az anyád azt mondta. hunyorgott a homályban. a ruhákat én viszem haza… anyámnak fáj a lába. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal. de a találmányra büszke… és most boldog. és ötezer forintot kapott. hogy nem lesz arra szükség. a tehenek kevesebb tejet adnak. kisfiam. – Apád valami újítást csinált a gyárban. s amikor apád azt mondta. ha énrám úgy nézne. mint az egyszemű szegénység. csak mosolygott. – Mért nem hoztad el? – Nem lehetett. hogy könnybe lábadt az ifjú szeme. az ünneplő ruhád is csomagoljam be. – Elég az. mit lehet itt kitalálni? Géza bátyám is csak fényképeket küld. – Te nem jössz? – Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét. hát képibe vágta volna a poharat… – Jól van. amiben a hosszú léniák vannak. hogy ki kell találni valamit. – Hozzám! – mondta István. mint amikor a kutyának a farkára lépnek. Tutajoskám. hanem arra. István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt. amitől a rugók panaszos nyöszörgésbe kezdtek. ha nem hallják az ő hangját. Mulass jól. Tutajos! Mindenről írjál! – Írok. – Csak hat inget tudok adni. és leengedte magát a díványra. De mit? A lámpát akkor sem gyújtották fel. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul. amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak. de arról senki nem beszél. öreg Bütyök! – mondta. hogy “mérnök fejed” van. eltűnőben a homályos lépcsőházban. egyáltalán nem lehet. Piri mama ezen kissé meghökkent. – Dugja el. nem tud lépcsőt járni… Attól aztán még nagyobb lett a csend. – Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –. Pedig elefánton ült… turbánban… Hát én akkor elmegyek. – Szervusz. kisfiam. aztán leült a két gyerek mellé. magányosan ugyanezt kérdezte.

buzogányos sáskaréjban. amelyeknek nincs vége. amely ugyanaz volt. hogy mi esett ki a kalapácsos ember zsebéből. az én csónakom! Becsszavamra – igazolta önmaga előtt a látványt. kettő. mérik az időt. melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal. hogy mire Gyula megnyugodott végre a fülke sarkában. mintha saját kezűleg vitték volna a sürgős üzeneteket Pest felé. Szavamra. és Gyula tisztelettel. Nekem egy csomó ismerősöm van. hogy azon a pénzen már házat vehettünk volna… – Érdekes – mondta István bácsi –. – Egy. és – ha közel hajolt az ember az ablakhoz – sejtelmes messzeségbe nyúltak az ezüstös búzatáblák és kanyargó utak. seprik a kocsikat. s a sürgönypóznák olyan vágtatva ugráltak el az ablak előtt. nem zavarja a szivarfüst? Egy asszony ült még a fülkében. egyiknek sincs. akik elindították ezt a szabadságos vonatot. kis őrházak bukkantak fel a sínek mentén. a sonkászsemlye a pléd zsebében van meg a kofferkulcs is. de szeme kerekre is nyílt abban a pillanatban. kendős asszonyok. és elindult az egész pályaudvar visszafelé. A délutáni gyorsnál eshetett ki a zsebemből. akik állnak és maradnak. Ha ugyan van ott emelet. a berakodás. csillagos ég. Miska vette észre. A fene ezt a sok csomagot. És nem állnak meg sehol. a zsibongás. A mozdony hujjantott egyet-egyet. meglett? – Meg. az: ablakot. hanem simán iramodtak. lágy ringatózással. Később felkelt a hold. amelyre idestova eljutnak az emberek. mert újra szabad mezők jöttek. egy izgatott hang a peronról: – Jani. – Kling – mondta a kerék – pling… az ember pedig átszólt a túlsó vonathoz egy másik kalapácsosnak: – Na. és egyiknek sincs háza. és Gyulának jó érzés volt így elrohanni emberek előtt. Fényjelek. Asszonyom. A csónak pontosan úgy hasalt a vízen. s onnét láthatta a Velencei-tavat. lapátolják a szenet. hogy ott egy jó magasugró minden további nélkül beugrik az első emeleti ablakon.Az események ezek után úgy egymásra estek. mint amit azon a szörnyű számtanórán megálmodott. Gyula Lajos azonban már nem tudhatta meg. új utasok ténfergése a folyosón. és valamikor lerakták a síneket. mert elindult a vonat előre. és szinte érzi a bokáján Bütyök rúgását: “Alszol?” . mint a kéményseprő. A gyorsvonat már kint kígyózott a váltók között. A kivilágított állomásokon emberek álltak. és időnként megütött egy-egy kereket. azonnal írj… – Ssss-ssss-ssss… eregette a mozdony a gőzt. három… hány csomagunk volt összesen. beállították a váltókat. hogy a kis égitest vonzása olyan kicsiny. – A csónak – rebegte –. ahogy ő akkor elképzelte. ott elöl valahol – ksss… ksss… Az ablak előtt egy ember ment el hosszú nyelű kalapáccsal. és Gyula kiment a folyosóra. és ide-oda riszálta a kocsikat. de azt is. érdekes. Gyula? – Öt. hiszen behálózzák az egész földet. – Itt csak négy van… nem! Itt az ötödik. ugyanazon öbölben. a jegyváltás. sőt szeretettel gondolt az emberekre. összekeveredett a búcsúzás. Ilonkára vigyázz. mert reggelre olyanok leszünk. az ajtó melletti sarokban. de reptében is titokzatos ígéreteket susogott. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt. Húzd fel. mert ott nyitva volt az ablak. Aztán nádasok jöttek. A kocsik most már nem csattogtak a váltók irányítása közben. görbe cölöphöz kötve. és van kedve ugrálni annak. Ezt Gyula többször olvasta újságokban és egyebütt. aki odaér… – mélázott Tutajos barátunk. Az ablak előtt hűvös mocsárszag suhant el. majd csak Székesfehérváron. Janikám. – Tessék csak nyugodtan… az uram annyit bagózik. akik nem dohányoznak. és a tó vizére fényes gyalogutat rakott a pufók bolygó. és mihelyt megérkeztek. fiam.

zöldes tükre. mintha nagy fehér pelyhet kapott volna fel a szél. akkor mennek a lovak a zabba. aztán arra gondolt. hogy amikor a legelő lovak őrzője elalszik. hogy megfáznak a lovak. mert megfáznak. – Ebben nem is csalódsz. és mégis odaadja mindenét. A néni könyörögve nézett Gyulára. zsebkendő sehol… sőt a csomagok sincsenek a csomagtartóban… – Ne ijedezz. Ezt szeretem én… István fél karját áttette a gyerek vállán. tudott. hanem a nyárfák is. A parti nádas nem mozdult. A néni sehol. és tétova gondolatai nem foglalkoztak a lovakkal. megfáznak a lovak. hogy István bácsi a karját rázza. A nagy tó egy kis öblében sirályokat ringattak az apró hullámok. A zsebkendő alatt azonban. Arra ébredt fel. Az állomás után kis erdő következett. – Azt mondják. végtelen villanásban terült el a Balaton nyugodt. hogy jó lenne valami olvasnivaló. úgy látszik. – Fiacskám.“Mi?” “Kengyel szólít…” Gyula megborzongott. – Dankasirályok. szépen elaludt ő is. s nemcsak Gyula didergett. elhiheted. amelyek hol a zabba mennek. és mégis többet mond. az pedig. Gyula álmos volt. ugyanakkor a néni zsebkendője meglebben. – Nem vagy álmos? – Dehogy… csak nézek. Odakünt párás. hanem eldőlve aludt a sarokban. és akkor nem is horkol. Gyerünk. nem ígér. és Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. s indulni kell. néha egészen abbahagyja. mint amit valaha ember mondott. csupán azt jelenti. kártékonyak. mint szélben a vitorla. néha erősebben… – Te jó isten!… Az én uram is horkol… de ez… ilyent még nem is hallottam. hogy a kocsis levette már a pokrócot a lovakról. hát nem is hazudik. “zabba mennek a lovak”! Gyula felugrott. a csomagokat már kiadogattam az ablakon. Nem beszél. a könyveket azonban Piri mama ismeretlen helyre csomagolta. s egy-egy fehér madár fellebbent. és férfiasán horkolt. egyetlen. nem szól. hol megfáznak. mert rövid idő múlva egy furcsa hang szárnyalt István bácsi horkolása felett. mert halat esznek. mert a pásztornak nem szabadna aludni. István bácsi dühösen legyintett: . A napnak még csak vörös ígérete világította meg a nyárfák csúcsát. és meglepődve látta. – Vedd fel ezt a gallért. Tutajosunk elég tiszteletlenül vigyorgott. – Atyámfia. Később azonban megtudta. a bácsi mindig így horkol? – Nem mindig – vallotta be a fiú –. – Néha abbahagyja – ígérte Tutajos –. és hűvös szellő ömlik be az ablakon. István bácsi már nem szivarozott. A néni vattát dugott a fülébe. “Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte Gyula Lajos önmagától. az egyik nyárfán varjú károgott. s amint ezt elhagyták. Nancsi néni gondolt rád is. és arcára zsebkendőt borított. azaz tilosba. Ezek után Gyula is gondolt Nancsi nénire. hogy valahányszor elhangzik ez a levesfújó zengés. mert a nagy körgallér áldóan meleg volt. hűvös hajnal volt. – Phüü… phüüü… phüü… Gyula körülnézett az ismeretlen hang eredete után. és otthagyta az ablakot. e a kocsi robogása közben gondolatai is helyrerázódtak. – Világosságban nem tudok aludni – magyarázta. és mivel választ nem kapott. tekintet nélkül az ismeretlen hölgy és István bácsi egyesített fújására és fűrészelésére.

szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is. én csak néhányszor jártam arra. Azért hoztalak el. mert annyi eszed már lehet. – Majd beszélünk Matulával. mit lehet. és este sokszor a vacsora sem kell. Hajnali háromkor kelek. Balról elmaradtak a dombok. Irtó sűrűség. amennyit elbírsz. Ha tehát bevered a fejed. mit akarsz. hogy István bácsi bekapja a horgot. Ez mind te magánügyed. És István bácsi bekapta a horgot. balról végtelen nádas egy-egy óriás fával. Azt hiszem. és okosan. Matulának olyan bagószaga van. bokros ligettel. – Csodálatos! – Hát tudod. én mindent megmondok. iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része. ott van… Úgy összemartak. az bizonyos. magadnak kell kilábalnod. Jobbról a Balaton ködös. rám sem száll a szúnyog. és pontosan rájössz majd. aztán majd én is megmondom. Annyi bizonyos. Szivart lopni – például – lehet. – Tüskevár. Nálunk hógalamb a nevük. kiemelkedő zöld halom. hogy a sirályokat már nem szabad bántani. fiam. és most már sekély a víz. A kocsi zörögve szaladt a hajnali fényben. – Ha bekenem magam. de nem szabad… – István bácsi – és Gyula Lajos olyan lett. Matula minden nádszálat ismer. amit kivet az eke. de majdhogy a nadrágom ott maradt. Az új törvény szerint tilos hozzájuk nyúlni. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni. hogy nem mégy fejjel a falnak. és minden szúnyog a barátja… Igaz. hát az örült. és Gyula úgy érezte. hogy erősödj. – István bácsi. míg messze. szúrni már nem tud. de akkor még sziget is volt. ámbár nem is kapnak kuglófot. világosan megmondod. és nekem hiába nyivákolsz. inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak. mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba. mint a pipacs –. – Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre. Okos törvény. és mit szabad. Korlátokat nem szabok. tüske. – István bácsi nem szokott horgászni? – Ne beszélj bolondokat! Meghalni is csak akkor érek rá. Ez az állami gazdaság több mint ötezer hold. és Gyula boldogan gondolt arra. Gyula elpirult. – Jól figyelj ide. hogy ha szúnyog száll rá. abban a reményben. csak dőlök az ágyba. a közepe táján. ha a bőrét kihozta belőle. azt hiszem. de a gazdaságot megtisztítják minden féregtől. csillogó messzesége. hogy Nancsi néni nem ismert meg. úgy gondoltam… . hogy mit lehet. ha alszom. és örülj a szabadságnak.– A kuglófot nem szeretik. ha bajba kerülsz. ha nem kerülgeted a forró kását. de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt. mert azonnal nikotinmérgezést kap. és most már egész szélességében kitárult a táj. mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira Vállalkozz. jobb. – Vár? – Vár volt állítólag valamikor. – Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk. Én szeretnék kicsit körülnézni… – A tüskevári erdőben? – Ott is… – Meg a nádban? – Ott is… – Meg horgászni? – Igen… – Meg vadászni? – Hát… A mély hangú mezei ember elgondolkozva nézett maga elé. és nádas az egész. irtózatos felelősség… de azt hiszem. a te dolgod. hogy bátyja karja súlyosan nehezedik vállára. hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén. ha elvágod a kezed. valószínű. Akkor még odáig ért a Balaton. vagy elrontod a gyomrod.

ha kell. és ez lehet jó és lehet rossz… egyébként Matula nekem régebbi barátom mint neked. de én bizony elfelejtettem. Kicsit elkedvetlenedett. de ezt nem lehetett elkerülni. mert ott a féreg. Szóltam. Nem kérdezett semmit. – Szép – mondta –. mondta. hogy nem sajnálja a szivart. az első vonattal hazaküldelek. összeállította a horognyelet is. Ez minden. de ha azt hiszem. Darabos az öreg. de ezt – ha már nem volt más – legalább Nancsi néninek is meg kellett mutatnia. ha kellett. melegen sütött a nap. Aztán kicsomagolta holmiját. mert ugyanabból a dobozból. aludt egy kicsit. hogy mennyit vehetek ki. Nagy baj lenne. visszaténfergett az irodába. és Tutajos keskeny. István bácsi… – Kezet rá! Ekkor már felszálltak a párák. de olyan csendes volt a ház. csak arra kérlek: ne bujkálj előttem. amit mondani akartam. – Szüléidet ugyan félrevezettük – ha erre gondolnál –. és apám soha nem nézte meg. Gyula Lajos azonban nem adta mindjárt oda a szivarokat. de az öreg csősz nem volt sehol. de ezt megszokod. s így a vendég a házba már egyedül érkezett. Azt mondta akkor. és milyen egyenes… vigyázz. ugyanúgy loptam én is a szivart Matulának. mégis mintha nagy csend lett volna körülöttük. és súlyos karját már nem is érezte. – Megmondta a szivart? – háborgott Gyula. – Nem lesz baj. hogy én számon tartom a szivarjaimat… de a szemem megszokta: megjegyezni mindent. hogy pislogni sem tudok. és én pontosan éreztem. “A fiatalság nem változik” – nevetett az öreg. mert minden változásnak jelentősége van. Érre szavamat adom! A kocsi zörögve szaladt az úton.– Jó. Az öregasszonyt nem nagyon érdekelte a nyél. de ha nem hallgatsz rám. Gyula egészen odasimult bátyjához. bár otthon még úgy tervezte. mint te. És még valami: Matulában megbízhatsz. Gyula szíve vidám lett és bátor. fiam. és harmincéves korodban is babusgatnának. és meg akarsz csalni. én hazulról is hoztam szivart Matulának… – Nagyon helyes! Most. mennyit vettem ki. és ne hazudj. fiam. mert én átadlak neki. mert én megbocsátok ugyan. . hogy megmondtad: rendben is van. Átesve Nancsi néni rajongásán és a reggelin. csak előttem gyújtott rá egy olyan szivarra. de meg is érdemli. amilyet Matula nem vesz… “Telik a jómódúaknak” – néztem rá. és volt egy kis reménye. és valamelyik emberemnek fel van dagadva a képe. ámbár később bizonyos aggódással szólalt meg: – Izé… István bátyám. ha egy ló lesántul. Matula meg örül neki. jó… nehogy azt hidd azonban. fehér kezét nagybátyja rettenetes markába tette. hogy ő vak. És most nincs sehol. István bácsi útközben leszállt. Ezt kell megszoknod. Én nem loptam többet. akár bennem vagy az apádban. aztán maga is rágyújtott –. és – ha ráér – csináljatok. mert halogatja a foghúzást… Ezt majd megszokod te is. hogy szóljak. mert másként nem bírnék ezzel a gazdasággal. – Nem szólt egy szót se. Ők féltenek téged. és érted tettem. amit akartok. hát úgy megver. a lámpát le ne verd. Én nem verlek meg. Jó atyád nem hal bele – és vidáman legyintett. az eke nem az előírt mélységben megy. a varjak egy bizonyos répatáblára gyülekeznek. mint aratás idején a falusi házak általában. mert úgy gondolta. ha én nem látnám meg. és nem haragudhattam én sem. mert rühös. jó lenne Matulával beszélni. Ja! – szólalt meg később – Matulával nem akarsz beszélni? Kiment a kertbe. hogy talán várja is az öreg. aztán kiténfergett a konyhába. amíg az apám meg nem elégelte. a birka vakaródzik. ami szamárság.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem szól, hogy itt van! – Mondtam ennek a Nancsinak. – Elfelejtette! – El hát… amúgy hogy van? – Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna. – Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam. – Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit. Az öreg csősz felkelt. – Bicskát is kaptam, nézze. Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén kipróbálta. – Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe, köszörülni. A bognár nagyon érti. – Én azt hittem: elég éles… – Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el. – És ha elvágom a kezem? – Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami kusztorával. A horognyelet is hosszan vizsgálta. – Orsó, zsineg? Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből, de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért. – Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele. – Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a tavakban. – Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni. – Ezzel? – Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg utazott is az éjjel. – Majd megbeszélem István bácsival. – Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban bezörgök. – Matula bácsi, hoztam pár szivart. – Köszönöm, hogy gondolt rám. – Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el. – Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom. – Mit vigyek ennivalót? – Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát hozott? – Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma. – Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca… – Majd vigyázok, Matula bácsi. – Akkor jó! – szedelőzködött az öreg. – Hát istennek ajánlom.

Az ebéd kellemes és kiadós volt. – Ketten leszünk csak – mondta az öregasszony. – István bácsi? – Kiküldette az ebédjét. Ilyenkor sokszor van ez így. Bent terítsek? – Itt eszünk, Nancsi néni! Szabad a tepsiből mártogatni? – Szabad! Aki olyan, mint a hét szűk esztendő, annak szabad. De majd csak a leves után… – A leves nem fontos! – Leves nélkül nincs mártogatás – mondta Nancsi néni szigorúan –, ki a fene látott ebédet leves nélkül? Tutajos barátunk tehát megette a levest, utána mártogatott, és megvallotta, hogy Nancsi néni – becsszavamra – jobban főz, mint Piri mama. Általában kiválóan érezte magát a konyha tömör légkörében, amelyből azonban kellemesen hiányzott a gázszag, s ez a konyha az ottani konyhához hasonlítva inkább tágas teremnek hatott. És Tutajos úgy evett, mint egy – tutajos. – Egy pohárka bort is adhatok. – Jöhet! – Azt hittem, Pesten finomabban beszélnek… Gyula kissé elvörösödött. – Szóval: kérek. A bor azonban jólesett, és Gyula megérezte, hogy az öregasszony nem érti meg azt a nyelvet, amit otthon már Piri mama is megszokott. Nancsi néni hamar megsértődött, de éppolyan hamar meg is békült. – Egy kis bor nem árt, mert vérré válik. Gyula ezek után még kért húst, és még kért bort is. Végeredményben kitűnően érezte magát. Arca kipirult, szeme csillogott. – Köszönöm, Nancsi néni, ilyen jót még életemben nem ettem… – Feküdj le, fiam, majd helyrehozlak, ne félj! Tutajosunk nem is félt, sőt bizonyos felesleges bátorságot érzett magában, ami a két pohár bor következménye volt. Aludni azonban nem akart. Könyvet vett elő, olvasgatott, s emelkedett hangulatában megakadt a szeme a szivarosdobozon. “Itt a szivar – szólt a bor –, itt az alkalom…” “István bácsi megtudja” – ellenkezett Tutajos, és kivett egy szivart, és nézegette. “Harapd le a végét… az olyan férfias…” “Leharapom, de nem gyújtok rá” – mondta magában, és gyufát keresett, aztán kinyitotta az ablakot, odahozta a széket, és rágyújtott, ahogy látta. “Finom!” – lelkesedett Gyula Lajos, és már látta magát, amint Matulával szivarozgatnak… A füstöt kifújta az ablakon, kellemes érzése egyre emelkedett, de úgy érezte, egy csepp bor még jólesne. Bor azonban nem volt, csak – pálinka. Tutajos megkóstolta a pálinkát, s a szivar még jobban esett. “Tizennégy éves vagyok – gondolta fölényesen –, Bika már két éve cigarettázik. De az nem szivar, és a papír ártalmas is. A szivar! Az igen! Szólni fogok István bácsinak, és ebéd után elszívunk egy-egy szivart…” Ez – ebben a pillanatban – lehetségesnek látszott. “Felséges” – sóhajtott Gyula, ámbár a füst egyre keserűbb lett, és arra gondolt, hogy István bácsi esetleg nem engedi meg a szivarozást. Ezek után a szivart a kályhába dobta, s úgy érezte: egy kicsit sokat evett. De a bort már nem kívánta, és a pálinkát se, és a szivart se… – Szédült. “Elrontottam a gyomrom” – gondolta, ugyanekkor a szoba meglódult, majd hintázni kezdett, s Tutajosunk megfogta a széket, mert mindenáron ki akart szaladni alóla.

– Rosszul vagyok – suttogta –, Piri mama, rosszul vagyok… – de azt csak megszokásból mondta, és hallgatódzott, mert apró csengők csilingeltek valahol, melyeket később terjedelmes harangozás váltott fel. – Jaj!… Jaaaj… merre van itt a fürdőszoba? Jaaaj… A szoba most már körben forgott, de közben lódult is egyet-egyet, s ilyenkor a padlón kemény hullámok képződtek. Tutajosunk viharba került. Az egész házat szörnyű hullámok ringatták, s az ajtókilincs mindig elugrott előle, amikor meg akarta fogni. – Jaaj… meghalok! De nem halt meg, mert a kilincs végül is magától a markában termett. – Végem van… csak Nancsi néni be ne jöjjön… Amikor az ajtó kinyílott, Gyula csaknem fejest ugrott a fürdőszobába, mert padlója elindult, mint a lift, és gyomra egyszerre megmozdult… – Jaaj… vég… ááá…aaa… Gyula hajója most már olyan hánykolódást művelt, hogy a hajótörés elkerülhetetlen volt. A vihar elérte a tetőfokát. ami neon is csoda – miért egy tűzhányó is kitört közben… Gyula Lajosnak határozottan szerencséje volt, hogy egész estéig egyedül maradhatott, mert az egyedüllétet ezen az emlékezetes délutánon módfelett kívánta. Ezenkívül még azt is kívánta: bár ne fájna a feje, és a gyomra nyugodna már meg, mert a fővihar ugyan elült, de Tutajosunk létének hajója erősen megviselt állapotban volt. Becsületére legyen mondva: verejtékes homlokkal ugyan, de “rendet tett” a fürdőszobában, hogy a viharos nyomokat véglegesen eltüntesse, de ezek után már csak annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a szobába, és végignyúlt a díványán Az égbolt – azaz a plafon – ugyan mozgott még egy kicsit, de gyorsan lehunyta a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is aludt. Amikor felébredt, már a háztetők fölött ballagott a nap, s a verebek valami délutáni gyűlést tartottak az ablak alatti sövényen, éktelen csiripelésben mondva el a mondanivalókat. Tutajosunk csak a fejét fordította arra, és megpróbált gondolkodni, ami kissé nehezére esett. Közeli emlékei simán folytak egészen az ebédig, azután azonban… juj, lóugrásszerű értelmetlenségbe fulladtaik, s közvetlen utána felhangzott a verébcsiripelés. Szája keserű volt, s amikor felállt, gyenge volt – ahogyan mondani szokás –, mint a májusi harmat. De minek van itt olyan szörnyű, émelyítő szaga? A szivar! A hamutartóban egy régebbi szivarcsutka heverészett, ami kicsiségéhez képest túlzott bagószagot terjesztett. “Aha!” – mondta Gyula, s a szivarvéget utálattal kidobta az ablakon. Ezzel aztán elrendeződtek emlékei is. Megtalálta a hiányzó részeket: a bort, a pálinkát és a szivart. “Brrr – borzongott –, ha ezt Kengyel látta volna…” Ezzel újra bement a rossz emlékű fürdőszobába, alaposan lemosakodott, és tiszta inget vett fel, de ha ez lehetséges lenne: legszívesebben a bőrét is levetette volna, hogy a rossz emlékektől megszabaduljon. Az emlékeket azonban csak az idő tudja – úgy-ahogy – tisztára mosni, s így Gyula Lajosnak meg kellett elégednie az inggel is. – Mit akarsz, fiam uzsonnára? – Semmit – tiltakozott Gyula, mert már az evés gondolatára is megmozdult a gyomra –, semmit, Nancsi néni, sokat ettem ebédre. – Fiatal gyomor mindent kibír – méltatlankodott az öregasszony –, legalább egy kis aludttejet egyél. Tutajosunk talán elmondhatta volna, hogy a fiatal gyomor sem bír ki mindent, de mivel ezt nem tehette, vértanúként ült le az aludttej mellé, reménykedve, hogy Nancsi néni majd csak kimegy, vagy valami történik.

A kert sokféle színe. Bütyöknek el kell mondani ezt a szivaros kirándulást. mert a fürdőszobát felmostam) A romoknál majd ásunk! Géza bácsi fényképét hozzad el. és jó lenne. Tudatlak. jól főz. és Tutajosunk ismét szilárd földet érzett maga alatt. Hajnalban jön az öreg csősz. halat eszünk. Ma este Bántott csibe lesz. itt van egy fürdő. “Meg a szivaré” – gondolta Gyula. – Dehogy volt jobb! Piri mama is azt mondta. nagyon jó ember (ő sem tudja a szivart… meg mindent. Ez még mindig a sok tanulásnak és a gyenge városi kosztnak a következménye. mint valami nehéz álom. hogy engem már csak Nancsi néni főztje tud helyrehozni. mert nem akarom. szaga. de mink. – Jól főz. mit írok. illata végleg feledtette a szivart. haza is írok. teljes terjedelemben. Bütyöknek egyedül. s békésebb vizekre igyekezett. hogy nem főz jól. hogy nagyon rosszul voltam. – Azt mondta? – Azt bizony… Akkor most kimegyek kicsit a kertbe. hogy ismét ingatag talajra került. az üres tanterem. Az első pár kanál aludttej ugyan erősen kívánkozott felfelé. sokkal jobban érzem magam. India és Bütyök. mert elszívtam egy szivart. De ha neked a pesti. s helyébe tódult a fák és virágok délutáni nehéz illata. de körtét ne egyél. látod. db nincs úgy meg a hozzávaló. – Igaza volt. és mivel egyetlen helyesírási hibát sem talált benne… gyorsan leragasztotta. Válaszod várom. de nem haltam meg.– Láss hozzá. de nem tartotta időszerűnek Nancsi néni értesüléseit kiegészíteni. a mamád nyugdíjas. hogy a mamádat. Kengyel. Bütyök. hogy valaki megkérdezze. koszt jobb volt… Tutajosunk érezte. ott diregt lábfájósok vannak. mégpedig azonnal! Így született meg aztán a következő levél: Kedves Bütyök! A kertben írok a padon. ha itt lennél. nem messze. Addig te itt lennél… István bácsival is beszélek. mert rántott csirke lesz. Nancsi néni. meghalok. Nancsi néni. s a zümmögő csendben az iskola jutott eszébe. Igen. Gyula leült a méhes mellett a padra. A füst kékes gomolygása távoli lett. hogy kell beutalni. És Nancsi néninek igaza volt. és megyünk a berekbe ahol a Tüskevár nevű romok vannak. nem azt mondtam én. majd ha itt leszel. – Piri mama is jól főz. Most a kertben vagyok. és azt hittem. hogy elhiggyék. – Eredj. csak majdnem… aztán amikor mindent kiadtam és elaludtam és megmosdóztam. mint nekem. de aztán elhallgatott ez az aludttejtől szokatlan lázadozás. Az SZTK-doktor majd megmondja. menj fel apámhoz. Nancsi néni nem vett észre semmit és aludttejjel gyógykezelt. . szerető barátod: Ladó Gyula Lajos TUTAJOS Gyula Lajos ismételten elolvasta a levelet. fiam. – Na. Piri mamái azonban nem hagyta. fiam! Tiszta orvosság ez.

ott dalolgatott. bár ilyenkor már elhagyták a fészket. volt még.” Ez a váratlan mozgás életre rázta álmodozó gondolatait. de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe. ahelyett. hogy élt. mert belső szerveit is látni akarták a mikroszkóp lencséje alatt. hogy oldalba lőttem volna. de a zsongás nem hallgatott el. Ha Ernyei most itt lenne légpuskájával. – Sicc! Azanyád! – ugrott fel Gyula. az egész alkonyodó csendet. az alkonynak ebben a szelíd órájában bűnös ostobaságnak tartotta. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. és bágyadtán gondolt a holnapi napra. nem foglalkozott velük. reszket a térde –. jó: iskolai bemutatásra persze hogy kell gyűjteni. haszontalanul beleavatkozva a természet munkájába. és eltűnt a krumpliban. aztán felnézett a fára. és már századszor fuvolázta el ugyanazt a nótát. mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka. miért öldös egymillió diák. és elindult lefelé. szaglálódott. de hogy miért gyűjt. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában. lélegző. amíg élt. és az mégis. olyan puhán. s akik írták. egészen biztosan lelőné azt a rigót. a házban csend. mire a cirmos helyből másfél métert ugrott. haza és minden haszontalanságra. Azt értette. A kerti úton ekkor egy macska osont végig. mint egy kis repülőgép. tisztítja a kertet a férgektől. majdnem álom. és megöli az ingyen napszámost. és miért “dög”? A rigó hasznos madár. “mint a rongy”… Miért “rongy”. a kertnek. és nem lehet megtudni tőle. Gyula szinte harapta ezt a tiszta. jön a légpuskával. ingyen dolgozik az embernek. de azokat nem lehetett látni. hogy az embernek tudományos célból joga van pusztítani a kártékony állatot és szaporítani a hasznosat a saját hasznára. csak azért tették. de a gondolatokat hagyta elmenni. és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton. és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok. hogy a rigó a legjobb egészségnek örvendett ott a száraz ágon. Miért? Tutajos ebben a pillanatban utálattal gondolt Ernyeire. Meg-megállt. de az értelmetlen öldöklést most. és gyűjtsenek azok. Ez megvan a tankönyvben. . ahol még napok múlva is vonaglottak a rosszul megölt bogarak. ámbár nem volt álmos. hanem magában érezte az egész kertet. mintha mindig más lett volna. ezt Gyula most nem értette és elítélte. s akkor jön Ernyei – akinek állandóan izzadságszaga van. talán a fiókáknak is. viaszos lépszag lengett a méhes körül. és még erősebben illatoztak. Az előbb egy nagy szarvasbogár zúgott el a feje felett. És ostobaságnak tartotta az egész rovargyűjtést. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára. Meleg. A méhek járása megritkult. nedves levegőt. akik kutatók akarnak lenni. s én óbégatok. Valami nyugalmas révedezés volt ez. akik természetrajztanárok akarnak lenni. mint az árnyék. hogy szaporodott.Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. bizonyára megakadályozná. s meglátta a rigót. a csenddel. hogy mit csinált. mert a rezeda és rózsák költői illata közé mintha a rántott csirke reális illata vegyült volna. az neki is fájna. Hát mindenáron meg kell ölni. itt a csúzli a zsebemben. és ebben nem zavarta az sem. Ha most levágnának egy fát. de a derekuk már szürke volt. figyelt. csak úgy magának. élő mindenséggel. Ez rendben is van. és dicsekedve mondaná: “eltaláltam a dögöt” és leesett. az esti dalt. az egész határtalan. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre. és édes. de a többi? Az a döglött hőscincér már nem mond semmit. nem kérdezett tőlük semmit. Nem ültette le őket maga mellé. azok életében figyelték meg. ahogy jöttek. amit meg akar ismerni az ember? Jó. és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. és ha Kengyel kiszólítja. nagyobb lesz a gyümölcstermés. s ha megölték. és Gyula nem gondolt most a rovargyűjtő dobozra. Az udvaron csend. a kerttel. a tollas kis életet. “Hülye vagyok – suttogta Gyula –. Tutajosunk egy lett az alkonyattal.

azért vigyázok rá. inget. – Tán csak nem akarsz meztelenül menni? – Meleg van… – És ha eső jön… és ha agyonéget a nap? Kabát nélkül nem mehetsz. ugye. – Egy kocsi – hallgatódzott Gyula. – Mi a vacsora? – dübörgőit be a vastag férfiú. mint az apja? – Ez? Akkor lesz ebből mérnök. engedje csak a maga feje után. – Hát nem mérnök lesz. Arra megyünk. Gumicsizmát meg lehet kapni a szövetkezetben… Ezek után a főagronómus intett. hogy a “gyerek szandálban akar gyünni…” Ez még délután volt. amerre járásom van. nem kell azt gondolni. hogy rend legyen. amikor Jancsi néni fülelni kezdett. amire esetleg szüksége lehet. a dolgomat meg úgy teszem. előkészítette a vadonat szandálokat.Gyula még egyszer alaposan körülnézett a fürdőszobában. hogy jól vizsgázott vagy megbukott. Minden kocsinak más a zörgése. de a kabátra mindig szükség lehet. amikor István bácsi ráereszkedett. – Száz kocsi közül is megismerem a mi kocsinkat. egyébként nem illik a vendég étvágyát rontani. ha lebarnultál. mert magát eszem meg ezzel a keszeggel együtt. mert nagy kedve van hozzá. várjunk-e bátyádra. – Majd megtanulod te is. Gyula mosolygott. Ha elüti a bokáját: elüti. hogy a gazdának több jusson. amikor Matula elmondta. – Okosan! Ha meg szandálban akar mászkálni. de már sötét volt. majd nem tartja még egyszer oda. vigyek-e kabátot. persze. Közben bejött Nancsi néni is. – Semmit sem tud! Ha magát él vinnék abba a városi iskolába. – Értem – mosolygott Matula –. Hátizsákba rakta. de a kocsi valóban befordult az udvarra. s csak akkor nyugodott meg. akár nincs – mindegy. mert pecsenyére sülsz. hogy: döglenek persze. Csak lassan-lassan. ahol Matula a sásszedőket ellenőrizte. mert sok minden van. hát hagyja… hadd tanuljon. ha előbb elvágják a nyakukat. Matula bácsi. aztán. Matula megbökte a kalapja szélét. Nancsi néni. hogy akár itt van a kis Gyula. – Jön – mondta. hát megbukna. és a szék mind a négy lábával megkapaszkodott a padlóban. hanem hogy erősödjön. aztán előkészült másnapra. Nancsi néni. pedig. amikor belőlem éneklő kanonok. István bácsi azonban nem volt ilyen aggódó. ez nem valószínű? – Nem gondulnám… – Szóval magára bízom. Néha későn jön… – Várjunk. – Döglenek a csibék. Nancsi? Gyula ijedten nézett a tányérjára. amikor a főagronómus kocsija megállt egy percre a berekszélen. – Hoztam napolajat! – Fityfenét ér az. Megölelte a Gyula Lajos nevű keszeget. “mintha semmi sem történt volna”. Nem rózsaszálnak jött ide. Aztán. – Matula bácsi. – Értek mindent. más a hangja. hogy itt most minden a gyerek körül fordul meg… – Ezek – intett Matula a sásszedők felé – maholnap végeznek. Azon gondolkodom. s hosszan gondolkodott a kabát felett. amit nem tudhat. – M a vacsora. ha egyszer megkap a nap. . – Nem tudom. s a kocsi elrobogott. már nem kell félni. hogy össze ne rogyjon. a végén majd maga mondja meg. ha beleüti valamibe. akár az embernek. a gyereket meg ide hoztuk megtanulni ezt az életet. amikor az öregasszony megmagyarázta.

s a kuvik is egyre messzebbről szólt. az ágy lágy öleléséből a hajnal friss. Később felkelt a hold. de ez a kutyákat nem zavarta. A szivar említésére Gyula Lajos kissé megborzongott. – Nem verem fel István bácsit? – Bajosan. mint odahaza. Később egy bagoly szólalt meg. Az ugatás mintha egyre távolodott volna. hogy ez lehetetlen. – Holnapra kell az erő. s a kert alatti gyalogúton ballagtak a rét felé. de hát hány óra? – Négy! Gyula úgy érezte. mert akkor nem mosolygott volna. amíg a másik befejezte mondanivalóját. indulni kell. de úgy érezte: nem volt ez hét perc sem. és abban a pillanatban elaludt volna. Itt is kis kuckója volt. – Nem hoztok ti abból haza egy darabot sem… – A temetőből nem szokás halottat hazavinni – elmélkedett az öreg –. és a bagoly már csak álmában szólt. mert összemorzsollak!” . de meg is haragudnál. A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak. és mosolygott álmában. már a konyhában pipázott. és a szúnyoghálós ablakon mintha szitán néztek volna be a csillagok. Hogy mit álmodott. Ha ezt a Bika látná. és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni. hogy csak fél perc volt – valaki megzörgette az ablakot. biztosan nem merne többé szemtelenkedni. – Az ágyak? – Már régen megvetettem. “Mondanak ezek egymásnak valamit?” – kérdezte magában Gyula. Gyula Lajos sóhajtva bújt ki a paplan enyhéből. és Nancsi boldogan nézte a pusztítást a rántott csirkék eszményi halmában. de aztán egy kutya kezdett az ablak alatt ugatni. hogy elszakadjon-e a föld peremétől. de nem szólt semmit. és erre egy másik kutya felelgetett jó messziről. erre mérget lehet venni. merthogy a falu végén találkoztam vele. A fiú tulajdonképpen csak most kezdett felébredni. Ezután már szó alig hallatszott. – Matula bácsi? – Én hát. csak a csontok halmozódtak a csontos tányéron. már elfeledte. Hét órát aludt.– Csülökre. mert az egyik kutya mindig megvárta. Tutajosunk ekkor már mélyen aludt. amelyeket nappal sosem lehetett látni. Mehetünk. mert Matulának nagy járása van. te lángálló. mást várt talán? – Neem – ásított ifjú barátunk –. de kíméletlen légkörébe. mert a kutyák befejezték esti diskurálásukat. de Hogy nem a szivarról álmodott. Elindulás előtt még egyszer megakadt a szeme a szép kis szandálokon. – Elbírom. hogy majd nem tud tőlük aludni. ha az ágyban nem szivarozik. az örök titok marad. hát inkább megesszük. Keresztülvágtak a kerten. – Megyek – mondta Gyula. és megsimogatta arcát harmatos érintésével. Egy perccel később – de lehet. Ezek az éjszakai hangok nem lármának hatottak. A rét és a mezők hűvös levegője mintha kimosta volna tüdejét. Most kelt a nap. hogy három kubikosnak elég lenne. horgászásra az a legjobb idő. Matula elcsoszogott az ablak alól. – Annyit pakolt ez a Nancsi. de jobb. – Hajnal van – mondta egy reszelős hang –. ha Matula nem folytatja: – Két óra. ezt a valódi kirándulást és Matulát. és Gyula hiába gondolta. amíg odaérünk. Tutajos! – javasolta István gazda. A fiú gondolatai a holnapi nap lehetőségeit méricskélték. Tutajos az iskolára gondolt. és reszkető derengést szitáit a szobába. hogy: “Tágulj. s amikor Gyula kiment. A paplan két helyen is ki van égetve. de mire ágyba kerültek. Aztán elhallgatott minden.

hát a fele elrepül. és hátra sem fordult –. amiben van is valamelyes igazság. mert ha a juhsajt benne van. – Van? – Ha mondom… Gyula ebből megértette. Nagy csalódás volt ez. hogy dögöt tudnak valahol… ámbár. és kellemetlenül súrolta Tutajos érzékeny bőrét. csak esőben meg szélben tűnnek el. mint a beretva. sőt a katasztrófapolitika is. “Miért beretva? – gondolta.– Hova mennek a varjak. Ha Matula azt mondja. Majd meglátja. sem mint kalbász. előkelő megjelenést kellett volna biztosítani. akinek van kedve hozzá. ámbár talán tüskéből volt. és lábszára rövid idő múlva szépen vonalazott kottapapírhoz hasonlított. – Matula bácsi. az biztos. mindenesetre megnézem az akadémiai helyesírási szótárban. Sem mint kolbász. akkor nyilván van is gunyhó. lyukba. Matula bácsi? – Fene jobban tudja. kis halat fogni. de lehet az is. Annyi van ott. arra is rá járnak. Az új szandál már a harmatot sem nagyon szerette. Az öregapám mondta. amint megálltak. Igen. ámbár. Az tud mindent. Gyula nem szólt. mert gyünnek már szúnyogék. kérje el otthon azt a könyvet. hogy “behúzódunk a gunyhóba”. merthogy húst esznek. de a sárból olyan elgyalázottan került ki. Matula megállt. Hó meg fagy mállasztotta. Nem nehéz a hátizsák? – Nem. amikor a kolbászt kereste a jeles műben. hogy a szúnyogok csak estefelé csípnek. hogy legénykorában még látszottak valami maradék falak. De menjünk. amit az a Lovassy nevű tanár úr írt. szótárgyártó akadémikusnak szólt. ha sok a szöcske. mint a pápisták. Majd a Tüskevárban megláthatja. szép piros vonalzással. – Hogy a fene… – mondja ifjú barátunk. A sás – ámbár ezt nem várta volna tőle – karcolt. pedig úgy tudta. iszalag befonta. – Ha pedig többet akar tudni ezekről a madarakról. Van ott valami vár? – Csak volt. – Ásni kellene. sőt vágott. – Hova? – Mindenféle odúba. nincs. Azok majd csak a télen lesznek itt. hogy megennék a szúnyogok. Ámbár – legyintett Tutajos – arra sem lehet sokat adni…” Ez a lesújtó vélemény akkor vert gyökeret Gyulában. s itt-ott kis tócsák ragyogtak. – Azt lehetne. levelek alá. a feketék. Ezek szürkék. Lehet. de majd délre behúzódunk a gúny hóba. – Nagy kunyhó? – Amekkora kell. A sás némelyütt lehajlott a gyalogúira. És nehezen is gyógyul… Gyula erre sem válaszolt. akkor a kolbásznak igazán vastag betűs. de aztán elnyelte a föld azokat is. Volt. hanem annak a pocsétának. mintha a szemétdombon találták volna. Lovassy? – Úgy vélekszem. mert követ nemigen lehet ott találni. – Meg reggel… meg nappal is a bokrok között – mondta Matula. mint szétszórt nagy tükördarabok. amelybe elgondolkozva belelépett. de ez nem a kolbászellenes. – A nádlevél jobban vág – nézett Matula egy pillanatra Gyula lábaira –. de a gumicsizmára gondolt. hogy a tocsogókba. a szúnyogok erősen érdeklődtek Gyula füle iránt. hogy ez a kérdés haszontalanul felesleges volt. azaz kálomisták… – Mik? – Kálomisták. István bátyám is. . bokrok nőttek rajta. Meleg lesz mama – nézett az égre Matula –. A gyalogút most már tétován kanyargott a zsombék között. szóval nem böjtölnek. – Apám is borotvát mond. és – nem találta. hogy ha az ember megrúg egy bokrot.

A hátizsák egyre nehezebb lett. görénytől menyéttől. – Csak megszúrta valami – mondta Matula. jiii… – Matula bácsi. örülnek a világosságnak. talán most kibeszélik magukat. vidrától. de nem szólt semmit. de nem mondta. mint a gép. – Jó! – mondta az öreg. hogy elkényeztetett lábának szokatlan a hideg harmat. – Majd lemossuk – mondta gyengéden –. ez előfordul. egyik lábát a levegőben tartva. – Hogyan? – Hát úgy. – Szsszsz – mondta Gyula –. Tutajost nem lelkesítették ezek a kilátások. de ettől elvonta figyelmét valami távoli zsivajgás. – Matula bácsi! – No? – Jobb. Azt hiszi. A szandál szíjai meglazultak. bár a tocsogók vize langyos volt. mit akar ez a madár? – Szid bennünket. Én addig lassan ballagok… Gyula kinézett egy szárazabb helyet. fél szemmel sandítva Gyulára. hogy: jó! S most meg ebben a vadonat nadrágban: üljön le? – Tönkremegy a nadrágom. Ilyenkor zajonganak. – Le kellene ülni. Hát ez nem víz? – nézett Gyula a pocsolyasorozatra. ha mezítláb megyek. és Gyula már attól félt: valamelyik tocsogóban benne ragadnak. – Azt is meg lehet szókra. bár nappal is bajba kerülhetnek. és jól megnézte a cipőipar csúffá tett remekét. A fiait régen kiröpítette… – Akkor mért? . A gödröt kikerülték. szszsz… álljon meg. mintha alulról fűtötték volna őket. – Mi az? – A vadrécék meg a többiek. mert most már nem kell félni a rókától. ezenkívül szúrt is… A lába csupa sár… a tüskét nem lehet látni… Matula megy… – Hol a pokolban van az a nyomorult tüske? Mérgesen tépett egy csomó füvet. hogy a kánya megfogja a nyakukat vagy a nagy sas vagy a héja. de az nem baj. Gyula gyorsan kibújt a megereszkedett szandálokból. aki tanácstalanul nézett körül. Megnyomta a szúrás helyét. amikor utolérte –. mert egy fekete-fehér madár olyan közel csapott hozzá. de később már elcsendesednek. Ez nem a diskurálás ideje volt. Matula bácsi. így nem tudom… – Hát üljön le. Ha megkeményedik a talpa. akkor már nem megy bele a drót sem. A napba most már nem lehetett belenézni. mintha lavórba ült volna. S méghozzá siránkozott is: – Jiii. mégis úgy érezte. letörölte a sarat. valami belement a talpamba. tehát bele kellett menni a térdig érő fűbe. – Jó – mondta Matula –. ezért nem szólt egy szót sem. A fű csupa víz. hogy majdnem érintette. addig rágyújtok – és rá is gyújtott. pedig most már nincs fészke. Egész éjjel hallgattak. és a rövid nadrág is csak egyszer volt még rajta. ami – úgy látszik – főleg a gyalogúton helyezkedett el. de nem tartottak. és egyre nehezebben maradt nyomában.Matula a cuppanásra megfordult. vágtak. gödör van. a fészkit keressük. és fenekükön lekvárpuha a fekete sár. Hogy gondolja ezt az egész ügyet Matula? Belép valami tüskébe. néha meg a sólyom vág közibük… itt vigyázzon. mert Matula ment. – Vizes lesz. – Miért zajonganak? – Hát azt én nem tudom. mire azt mondja. ha vízhez érünk. csak a gumicsizmára gondolt… de aztán ijedten állt meg. és a tocsogók gőzölögtek. de nem fájt. de így sem talált semmit.

és bekente Gyula kezét. és mennydörgő robajjal lobbant a levegőbe a sok ezer madár. hogy ki ez a Csikasz. – Hát ez. letesszük a cókmókot. ahol alacsony volt a fű. a marhát nem. A madársereg elcsendesedett. Okos madár ez a bíbic. – Most majd meglátja – mondta Matula –. mert alig dugták fel fejüket a parton. aki elfelejtette már a fuvolázó feketerigóval és a légpuskás Ernyeivel kapcsolatos kegyes gondolatait. mert úgy szól. Csak a jobbikat. sivítva. sápogást. akkor sem… Mindjárt kint leszünk ebből a nyálkás rétből. – Miért… – Majd megtudja. de ezt már hangosan mondta. csak akinek írása van. De látni még nem lehetett semmit. – Félnek tőlünk. aki a tojását keresi. hát azt mondja. még ha ott legel a fészke mellett. de hát elfogy minden… ámbár most itt már nem bánthatja őket senki. – De azért lát. hogy a csendes beszélgetést nem lehetett volna megérteni. – Mehetünk. ugye? – Nem azért mondják. Szája nyitva maradt. Valami ilyen Matula-féle öregember lehet. vagy leereszkedtek újra a vízre. de Matula egyenesen belement a vad szövevénybe. – Ez mi? – Szürkegém. mert ez természetvédelmi terület így mondják… és ez igen okosan van. – Mér lenne furcsa? Azt mondja. túl a folyón millió darabra tört az óriás tükör. amerre akart. A gyalogút erre már szárazabb volt. de majd megnyugszanak. Hát menjünk a gunyhóhoz. hogy a sűrű bokrok előtt majd eltérülnek valamerre. Fene jó rántotta van belüle. Gyula meg-megállt. és előttük lassan kiemelkedett a felszálló párákból a folyó széles gátja. és elfogyott a levegőből. szeme tágra nyílt. miből lesz az ebéd… – Nem viszi el senki a hátizsákot? – Ide nem jöhet be senki. Matula bácsi? – Bakcsó. itt bemegyünk. hogy mit kell mondani… Na. Lassan… És Gyula meglátta. a gáton túl ott a nagy víz. de úgy is mondják: vakvarjú. Most már ordítva is nehezen értették meg egymást. Azon zsivajognak. ha felettük elszállt valami. Gyula úgy gondolta. füttyögetést művelt. hanem azért. ahol nincs a fészke. – Nem is bánom – mondta teljes őszinteséggel Tutajos. mintha felrobbant volna. csak az embert meg a kutyát abajgatja. – Megijedtek. mert vak. elkeveredve a zajongó sokaságban. Matula bácsi. ami még a Balatonból maradt itt. melyet Matula “gunyhó”-nak mondott. . – Itt nem szabad vadászni? – szomorodott el Tutajos barátunk. károgva gomolyogtak. és elcsalogatja. – Csak akinek megengedik. Az öreg megrántotta a vállát. mert a madarak visongva. Rövid kanyargás után szinte kiestek egy kis tisztásra. s csak ekkor látszott meg a kitaposott gyalogút. de a tó vizéről alig hiányzott még. Szétrepültek a messzeségbe. ment. pedig új és új tömegek robbantak a magasba. – Amíg nem volt gátja. kvak-kakkolást. aztán lássuk. de előbb adja ide a kézit. mert az ezernyi vízimadár olyan krákogást. Mindig ott nyavalyog. mint régebben… Ez itt a Zala vize – mutatott a folyóra. – A tojását? – Azt. Ű tudja. Matula szalonnabőrt halászott ki a tarisznya sötét zűrzavarából. Pedig most nincsenek annyian. aztán ott a Csikasz… Gyula nem kérdezte. akkor látta volna! Felhő volt madárból. hogy: kvak-vak… – Furcsa.– így szokta. és két égerfa alatt ott lapult a kunyhó.

de közben morgott is. de ez már egészen más morgás volt. mit csomagoltak odahaza. Matula bácsi. akár nem. morog. hogy zsíros keze elég közel esett a kutya fejéhez. hogy közelebb csúszott Gyula vonzó szagú kezéhez. – Ilyenkor nagy örömben van – intett kifelé Matula –. Ekkor gyanakodva megállt. tartsa lassan eléje a szalonnás kezét. mintha észre se venné. hogy beretva vagy borotva. bár lába vérzett. és Csikasz az érdeklődés legmagasabb fokán nézi az evőket. – Most már kiakaszthatja nyakából a láncot. akár vendég. de aztán meg is állt ebben a mozdulatban. talán azt mondja: – Kellemes illata van ennek a kölyökembernek… csakis jó ember lehet… Mivel azonban Csikasz beszélni nem tudott – csak kutyanyelven –. Gyula nem tudta. a Csikasz. Gyula pedig úgy ült le. és felszúrt késére egy csirkecombot. – örül. ha morog is. ha hallgat a tanácsra. De nem… ez nem üt meg. aztán. Néha lefekszik. szinte művészi hozzáértéssel faragja le a csontról a húst. és érezte. a levegőben jövő-menő titokzatos madarak. de okos szemében a tartózkodás ellágyult. – Vendég! – mutatott Gyulára Matula szigorúan. Csikasz szaglálódni kezdett. de szeme Gyulán volt. Tegyen úgy. mint a puha vajban. felágaskodott az öreg combjára. és a sáros szandálok bal kezében kalimpáltak. és többször körülnyargalta a kunyhót. Amikor azonban lezörrent a lánc. ugyanazon kezében tartva a combot is és a kenyeret. körülötte a berek sokféle illata. és a csirkehús tegnap óta határozottan megjavult. hagyni kell. a kunyhó előtt régi tűzrakás hamuja. a hátizsák vágta a vállát. – Van nekem ennivalóm – szabadkozott az öreg –. és nagyokat nyel. de a hátizsák súlya után tartalmas dolgokra következtetett. jobb. nevét hallva. Tutajosunknak nagyon tetszett a kunyhó hívogató öle. – Lássa. “Még megharap” – gondolta. A kés úgy szaladt a húsban. amibe Csikasz sehogy sem tudott belenyugodni. A kutya meg volt kötve. Matula tempósan. Ez az én kutyám. amiben nyilván az volt. A kis szürke kutya. A kunyhó előtt ekkor felállt egy kis kutya. Nem is emlékezett. mert engem lát. mint a beretva. milyen vízeszű az öregember. hát nem elfelejtettem a bicskáját… de vigyázzon. mert magát nem ismeri. csak lassan minden mozdulattal. és amikor Matula elég közel ért. s ebben nem is volt semmi hiba. Csikasz. akkor én sem eszem! – Hát hogy “szó ne érje a ház elejit” – mondta Matula szerényen. néha felkel. És – tette hozzá – ehetünk is valamit. lelkesen vakkantott. izgatottan topog. – Várj a sorodra – intette a kutyáját az öreg. nem szégyöllöd magad? . Csikasz a sarokba hasalt. Ezzel az illattal nem lehet ütni – és szépen lenyalta Gyula kinyújtott kezéről az értékes zsiradékot. mert olyan. mikor evett ilyen jó csirkehúst. Akinek a kezét megnyalta. Ne féljen. hogy: – Jaj adjatok már. Tutajosunk azonban most nem latolgatta. hát azt mondja. Felette a nádkunyhó ősi szárnya. Röptében képen nyalta Gyulát. ha leülünk. – Tessék. ezt a mondanivalóját azzal jelezte. azt már nem harapja meg. Ű tudja” – gondolta Tutajos vidáman. amíg kiugrálja magát. Csikasz valóban morgott. adjatok már… – Milyen erőszakos vagy. de aztán a gumicsizma jutott eszébe. hoztam szalonnát. Halkan ugatott. Ha beszélni tud. és a fiúra nézett: – Megüt? Akkor megharapom. mintha megőrült volna a szabadságos örömtől. ahol végre megszabadul a hátizsáktól. és farkát csóválta ugyan.“Az mondja. – Matula bácsi. Majdnem műmorgás. – Vendég! Eredj a helyedre.

kisebbet… ez a jó. mi? A kis kutya farka azonnal megállt a boldog billegetésben. A szandál már csontra száradt. – Tűzzön föl egyet. az ólom. mintha csecsemőkorában azzal ette volna a tejbegrízt. mintha Piri mama azt csomagolt volna tízóraira vajjal és zöldpaprikával Elméletben! Gyakorlatban azonban főleg legyekkel horgászott ártatlan küszökre. az orsó és minden. Persze pecázott már imitt-amott gyermekded módon. a kés. és egyszer fogott egy tenyérnyi keszeget. Matula bácsi. de most dolgozza. s ez a kitartó lelkesedés volt. – Tán én őrzöm a tarisznyát. színét. és a Gyulától kapott csontot – volt rajta egy kis hús is – két roppantás után elnyelte. Valóságos víz. mert a pesti Dunában csak kivételes egyének fognak halat. A felmelegedett levegőben új illatok születtek. és pirulni kezdett Matula ellenőrző figyelése alatt. és nem kell cipelni. de majd együtt rájönnek a nyitjára… Valami volt azonban Gyulában. új hangok szálltak. ha nem megy. és új érzések buggyantak fel Gyula szívében. valamikor a sötét éji órákban. Tutajosunk tisztában volt a kétféle horgászati móddal. és úgy nézett az ifjúra. amikor az emberiség nagy része alszik. Itt a vízparton csak valóságok voltak. de csak elméletben. szagát – talán ízét is –. darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nylonfonál. ki a példát…” Akkor volt ilyen csend. a kenyér egészen különlegesen jó. adja ide azt a zsinórt. amit nem lehet eléggé értékelni. ami igaz. aztán. – Így! Kukac? – Abban a dobozban van. Elméletben azonban Tutajosunk tudott mindent. de ez nem horgászat. helyére ment az úszó. Gyula hangtalanul elüldögélt a Duna partján egy-egy horgász mögött. Ladó. mert többször nem mutatom meg – és Matula kérges. sőt másfél kilós ponty lett belőle. és Gyulának Kengyel jutott eszébe. általában minden és mindenki jó. Ide figyeljen. mint aki nem csalódott Tutajos jellemében. bár izgalomra nem volt sok ok. Kint ekkor már teljes ragyogásában elterült a nyár. mert – itt marad. – Vegyen. Gyula ezt már szépen megcsinálta. amint a kréta bizonytalan jegyeket rótt a táblán. de a horognyelet elhárította. a nadrág olyan. mintha az ő kezében lett volna a horognyél. melyet csak hosszas fárasztás után sikerült kiemelnie… Itt azonban sem az elméletnek. hogy Matula sem tud sokkal többet a modern horgászatból. – Először Matula bácsi próbálja meg. amelyeknek még tíz neve van. – Hát ez nem megy – mondta Kengyel… azaz Matula –. valóságos nádas. Matula nézett hangtalanul és kegyetlenül. Hol az úszó? Ólom? Ez nagy. – Nagyon érti ez a Nancsi. és esengve nézett a távozók után. mert nagyon melegben nem kap a hal… Te meg itt maradsz! – szólt rá Csikaszra keményen. és úgy be szélt a Farlow-kanálról. még a hátizsák is. és úgy ismerte a különféle giliszták használhatóságát. mint a “beretva”. kézzel fogható szúnyogok és a legvalóságosabb – Matula. “A szabályt tudja. . amilyen. amely az idők folyamán egyre nőtt. és most csak abban reménykedett. az igaz – vett még egy darabot Matula –. – Úszóra szerelje fel a horgot. a karcolások elavultak. a vizek szeretete – ami szinte mámor volt már – és hallatlan kitartás. és Kengyel nézett így a kezére. Tutajosunk – valljuk be bátran – nem sokat értett a horgászathoz és még kevesebbet a halakhoz. ami körülötte élt és mozgott. az orsóhasználat és a fárasztás gyakorlatából. megpróbálunk fenekezni.Csikaszt azonban egyáltalán nem gyötörte semmiféle szégyenkezés. megismerni mindent. de most már szedelőzködjünk. sem a fantáziának nem sok szerepe lehetett. és éppen úgy izgult és szórakozott.

gyere. Az úszó ugyan nem oda esett. . Most egy kis nyugalmas idő következett. lassan. Gémet akar ebédre enni? Mondhatom.– Nem bánom. rajtam nem fogsz ki… micsoda motor van ebben. milyen madarak ezek? Kócsagok? – Kanalas gémek. Gyula bevágott… – Jaj. – Jaj. ahova Gyula akarta. szabályosan egy kis keszeget emelt ki a vízből. most már a miénk! Matula végre felhúzta a halat a levegőre. de talán elszakítaná a zsinórt. Gyula reszketett az izgalomtól. aztán elmerült. hogy fáradjon. de jó íze van. aztán az orsóhoz nyúlt. Na. A nagy csapkodásra – úgy látszik – szétrebbentek az óvatos halak. ha nagyobb. de ez nem béresostor. – Majd én… és nehezen megállította az orsót. szinte céltalanul keringett alacsonyan a nád felett. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna. koma! A kiemelőt tartsa készen. Nyugodtan. Megérzi. ki is lehet emelni. büdös. Talán ott a nád mellett – az úszó kirepült. Jó óra múlva itt vagyok. de ne kapkodjon. A ponty olyan zenebonát művelt a vízben. s az izgalmak lassan elültek benne. de olyan… vadponty. olyan ebéd lesz belőle. s Matulának engedni kellett. mert alig állt meg az úszó. Matula pedig átvette a horognyelet. aztán kezdte visszatekerni a fonalat. A folyó felett szitakötők táncoltak. Nagyon a szája szélét fogja a horog. nem látja a csőrüket?… De most ne az eget nézze. és a következő percben rendesen. az öreg hagyta. tanulgasson. de nehéz! Az orsó berregve eresztette a fonalat. – Ott is jó helyen van. Gyula egyedül maradt. Matula finoman meglendítette a nyelet. és az úszó reménytelen mozdulatlanságban lebegett. gyönyörű volt! Ilyet még nem láttam… Matula mosolygott: – Majd fog maga is… tegye a haltartóba a compó mellé. Mondtam. az orsóval motollálja közelebb. hogy világgá mentek a többiek. elhiheti. hogy az úszó messze hátrarepült. máris táncolni kezdett. Matula azonban reális férfiú volt: – Ha igaz. s az úszó mozdulatlanul állt. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. – Csak nyugodtan. hogy finoman. Ebben a pillanatban reccsent az orsó. és Tutajos levetette az ingét is. – Matula bácsi. Az csinál ilyen parádét. Matula végre felhúzta a halat a levegőre. Úgy… bele a haltartóba!… Na. “Szépen lebarnulok” – gondolta. mintha nem is lett volna hal a vízben. és egy nagy barna madár imbolyogva. aztán felhúzta a víz színére az erősen szabadkozó compót. – Még egyszer – mondta Matula türelmesen –. hogy vadponty – nyurga pontynak is mondják –. ha a zsinórral emelem meg: kiszakadhat. hanem a vizet. de Matula meg volt elégedve. nagy betyár. hogy mekkora hal van rajta. Ekkor már nagyon meleg volt. mert megugrik. és pontosan a nád mellett állt meg a vízen. és lassan tolja alá ja. – Cigányhal. Majd kifárad. mert dolgom van. Mondtam ugye. Az ebéd már megvan. És Gyula kiemelte a partra a szép halat. Fene a dolgodat. finoman. de a hal nem hagyta magát Ide-oda rohant a folyóban. és Gyula olyan erővel vágott be. – Megállíthatnám. hát én itt hagyom magát. Ha kicsi. de azért van két kiló… lassan. Először akadjon be a horog. Matula bácsi. s a horog beakadt a nádba. Fogja a kiemelőhálót. akármilyen szép fehér… Nézze! Az úszó táncolni kezdett. hogy vadponty. amíg a kiemelőhálóval eléri. most csinálja maga. – Rétihéja – intett fejével Matula –. Játszadozzon. Sok volt itt a hal. A hal ide-oda rohant a víz alatt. a nádas felett melegen remegett a levegő.

A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg. de előbb nézze meg. távolabb nyárfák. előtte. mint akinek jogos a bejárás a nádfedelű szentélybe. Matula bácsi? Matula olyan széles mozdulatot tett. és Csikasz most már úgy fogadta Gyulát is. Matula bácsi. és itt már volt egy fűzfa. A balta ott van a szelemenfán. ebéd után kijöhetek? – Ebéd után szundítunk egyet. ami a tied… A kis kutya azonban – nemhiába nőtt fel itt a nádasban – szintén a valóságokat szerette és nem az ígéreteket. hogy az eget is bőgőnek nézi. hogy ilyenkor nem bokrok közé megy fáért az ember… Gyula nem is maradt sokáig a szúnyoghölgyek szorgalmas társaságában. – Okosan! – bólintott az öreg. hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele. – Öszik már. a gunyhóban. Vegye fel már azt az inget! – Matula bácsi. mintha rosszul értette volna. de talán nem is tudta. és Matula oda nézett. és gyakorolta is. Gyakorolni kell – gondolta. a végin rá se tud nézni… A kunyhónál nem változott semmi. – Honnét hozzak fát. – De most már vegye fel az inget. mert mire Matula visszajött. ha mindig mákos rétest eszik az ember. Használt a lecke… . amely szinte kínálta vastag. amikor a halak belső részeit bekebelezte. és csak akkor nyugodott meg. bal kezében tartva a nyelet. kár. odébb egy fűzfa. hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni. A következő keszeget már a szákkal vette ki. mintha az egész végtelen nádast Gyulának ajándékozná: – Ahunnan akar. és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta. mintha nagy hal lett volna. hogy Matula nem látta – gondolta –. ahol a rekettyebokrok nagyon mozogtak. aztán másfelé megyünk. – Rendesen. már öt keszeggel több volt a haltartó hálóban. – Jó. talán szellem?” – és körülnézett. piii-piii… Látni azonban nem lehetett. szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. a vérszívók is elmaradtak. Kiérve egy újabb tisztásra. szúnyogmenyecskék. éhen. kár. mindegy. elszáradt ágát. és tetemes vérveszteséggel sietve tört át a bokrokon. Van itt elég… Gyulát elnyelte a sűrűség. Azon a vékony gerendán… – Ja…? – mondta Gyula. mert úgy felég. mögötte a puha rekettyebokrok szövevénye. Kezében az elszánt balta. – Tud tüzet rakni? – Hogyne. – Most már rakhatja a tüzet. hogyan kell a halat megtisztítani. A kunyhó előtt két égerfa állt. amerre világosabb volt a táj. és békésebbek – mint a férfiak általában… – Azanyátok! – csapkodott Gyula. talpán a szúrás helyét. elfeledett mindent. Eredj innen. – Milyen fa. de majd megtanulja. “Mi? – tűnődött Tutajosunk. úgyis a tied lesz. összekaszabolt lábát. ami körülvette a kis térséget. aztán. Hozzá kell látni az ebédhez. hogy az egész osztály nem látta…” – és elfeledte a napot. – Pii… – szólt egy kis madár –. csak az árnyékok rövidültek meg. hogy Bütyök nem látta. – Éhen – bólintott Matula a baltacsapásokra felnézve –. szákkal emeltem ki őket.“Kár. A madarat sem és a szúnyogokat sem. de szelemenfa? – Melyik fán? – Szelemenfán. és Matula elnézően mosolygott. Nem horgászatból áll a világ. Csikasz. Ha ugyan el nem késett… na. amelyek itt az árnyékban egyszerre muzsikálni és énekelni kezdtek: – Huús… vér… huús… véér – és a szúnyoghajadonok.

valahol lelőtték a párját. mi? Nem is csodálom. aki az emberekkel szintén bevonult a kunyhóba. Még Csikasznak is kilógott a nyelve. aztán már nem is megy sehova. ha csíp. Adja ide azt a baltát. elbújnának a nádban. A gunyhó mögött van nád. Az volt aztán valódi kutya! Sose ugatott… – Hát? – Csak harapott. Kerülte is mindenki a gunyhómat. mert árnyék ugyan volt a nádtető alatt. Később olyan illat lengett a kis edény körül. időnk meg lesz elég. kicsit leégtem… . úgy gondolom. Ha én felébredek. A madárvilág mozgása azonban a déli hőségben sem akadt meg. Azon kezdte. ami nemcsak Csikasz. de most. de visszafelé most már kinézett egy kis nyílást a bokrok között. – Ha felverte őket. és ehhez a művelethez elkísérte Csikasz is. Matula riszált egyet a kis bográcson. Majd otthon kérje el a messzelátót. ahol hazahúzta a fát. mint a tüzet… mert akkor még mászkált erre mindenféle ember. Aztán kanyarodott és leereszkedett. de majd csak egy óra múlva. ami elég lesz az ebédfőzéshez. – Neked mindenütt ott kell lenned – mondta az öreg inkább elismeréssel. – Millió! Mit csinálnak ezek ilyenkor a bokrok között? – Alusznak. sárga lángok nyaltak a bogrács alá.Tutajos mérgesen vágta az ágat. – Jó – bólintott az öreg –. de Gyula Lajos érdeklődését is erősen felkeltette. Csikasz a “kutya” szóra megcsóválta a farkát. mert a sast is meg akarom mutatni. hogy a tűz lánggal ég. – A távcsövet? – Annak is mondják. A rétisast. én is mindig éhes vagyok. mert ha közel mennénk. Délután szokott érkezni arra a másik öreg nyárfára. hogyan csináltam? Csak erős paprikát tettem bele keveset… – Szeretem. – Ennek már az anyja is nálam szolgált. – Szúnyog nem volt? – érdeklődött Matula. és szelíden kupán legyintette az érdeklődő ebet. de mama nem érünk rá. Mérgesek voltak. aztán már másikkal nem áll össze. Matula bácsi? – Három fia van. Csak ül. és ellökve a születés füstjét. – Ez a halászlé. és időnként mérgesen kapott egy-egy erőszakos légy után. Matula bácsi. – És új párt nem szerez? – Nem. aztán megegye… addig elüldögélhetünk a gunyhó hűsén. öreg már. Fordítok egyet a bográcson. de már nagyok a fiai is. csak a víz zümmögése és gőzölgése mutatta. abból hozzon gyújtósnak. Gyula kicsit meggörbítette a hátát az izzadt mg alatt. Csak egyet. – Azt hiszem. Matula bácsi? – Az lesz. A nap ekkor már majdnem a tetőn volt. így – mondta az öreg –. Mintha óriás hófehér pehely úszott volna a messzeség határán. mert ezt is meg kell tanulni. de hűvösség annál kevesebb. és Matula egyszer csak kimutatott a nádas fölé: – Látja? Ott a nyárfánál… hát az a kócsag. és ragyogásában elvesztek a lángok. majd én megrakom. – Ott van a fészke. de törje rövidre. Ezt azonban nem jól mondta Matula. hogy ne törje a halhúst. igaz. Most már megteszi ez a kutya is. Megnézte. Pár perc múlva fellobbant a tűz. – Hát ezek nem aludtak. – Látta. egyedül van. Meg azért is jó lesz elhozni. az öreganyja is. az új rendben itt is új rend van.

de sokat mocorgóit. hogy “haza”. Gyula azonban elég erősnek találta a levet. – Mi ez? – Szúnyog volt. és csak Csikasz érezte. ha nem elég erős. tehát Gyula Lajosunk a hontalan ziláltság verejtékében ballagott Matula után. még adhatok paprikát. – Egyen hozzá ebből a hegyesből – nyújtott át Matula egy zöldpaprikát –. és magában megállapította. Matula kimert Gyulának. – Most már enyhül az idő – mondta Matula. balról is a fűhöz dörgölte. ha még a fejem búbját is csípi. elég erős így is. – Ízlik? – Csoda jós Matula bácsi – lehelte Gyula. Elálmosodtam – tette még hozzá. Fene tudja. A szandál törte a lábát. De maga még nem ember. sem nem ember. Tutajosunk ezen kicsit elgondolkodott. Azt álmodta. amit gondolt. ha ilyenkor útban vagy. és füléhez kapva. Okos ember más kárán tanul. hogy ez is valóság volt. . de szeme a tüneményes bográcshoz ragadt. ami igaz is volt. amely rendkívül ízletes és vajpuha volt. Úgy vélem. Igen. Csikasz bánatosan ballagott lánca mellé. – Kialudta magát? – Hát… – Jó két órát aludt. Nancsinak van valami jóféle olaja. tán öreg a vérem – tűnődött Matula. – Nem szeretem.– Kicsit? – bólintott Matula. de a felkelés sem. sőt Matula akkor sem szólt. elnyomva egy telt hasú szúnyognőt. hogy minél előbb bekenje Nancsi. Nincs olyan paplanos ágy. – Hát dűljön le. ujja véres lett. Matula tányérokat vett elő a kunyhó mélyéből és két bádogkanalat. Iparkodunk. – Nem gyújt rá? – Köszönöm. de a paprikát ő is túlzottnak találta. Erre már felébredt. amikor óvatosan Csikasz is megjelent mellettük. mert a száját jobbról is. hogy ennél már csak a pokolban lehet melegebb. mert ez mind valóság. sőt kissé túl erősnek is. és nem szépült meg a holnapi vágy súlytalanságában. Ide is bevetődik némelyik. és egyáltalán nem okos ember. csak a hátizsákot vigye haza. és Gyula úgy érezte. A zörgésre a kutya izgatottan figyelt és felugrott. Csikasz aztán – szálka ide. aztán magának is. és általában a hajnali remények mintha valami tompa ködben fuldokoltak volna. csont oda – megevett minden maradékot. Tutajosnak azonban elég volt a csípésből a torok körüli részeken. aztán elnyomta az álom. szükség lesz rá… Mindent itt hagyunk. – Haggya kicsit hűlni. mert a hangját kicsit elvesztette a pirosán lángoló folyadéktól. nem – ijedezett Gyula –. – Estére jó lesz bekenni. – Csípi! – mondta Matula. Gyula nézte még egy darabig a szivarfüst lenge játékát. majd jóval később forró ólmot cseppentettek a füle cimpájára. – Helyedre! – mondta keményen az öreg. ami puhább lenne. csak gyerök. Vigyázni kellett volna. Nem tetszett a fekvés. hogy hátát időnként tüzes vassal sütögetik. de engem nem szeretnek. és ezért még csak nem is lehetett haragudni. kellemesen enyhítve a paprikától izzó utakat. ott hátul van széna. Az üres hátizsák is fájdalmasan súrolta hátát. de ezt nem mutatta. nem – tiltakozott Gyula –. és az ő gondolatai között nem szerepeltek álomtutajok és képzeletbeli pontyok. most nem. és áttért a húsra. hogy Matula szerint: ő sem nem okos. és sóhajtva lehasalt. Aztán már szótlanul ettek. bár ez az álom nem volt kellemes. Matula elővett egy ajándék szivart. ennek van még csak íze… – Nem. A délelőtti horgászat még nem vált emlékké. én úgy szeretem. és nehezen igazodott útnak. Az öreg szelíden megmondta. – Gyenge a legény – mosolygott az öreg –. aki megszokott ütemben rótta a gyalogutat. Gyula Lajosnak nem tetszett ez a szó.

Nancsi néni! – Bízd csak rám. – Nincs mit. hozom. mert ha beleveszik a rétbe. ámbár ezt nem lehetett sem megfogni. ez csodaszer. – Itt jöttünk ki. az öreget már nem látta sehol. hanem ízé… azt mondta Matula bácsi. – Miféle olaj? – Ami égésre jó. Egy óra múlva már alig érzed. Nancsi néni. Tutajosunk ezek után nekivágott a gyalogúinak. mint egy falat kenyér. és mindez összeolvadt a magány megfoghatatlan egyedülvalóságában. Eget még? Nemsokára alábbhagy… mit ennél? . Holnap nem megyek be. és halat is fogtunk – tette le Gyula a hátizsákot –. – Szilfa mellett kanyarodik el. hozom. s egy szürkegém már ismerősként szállt el felette. Matula. ezért kicsit az ajtó felé húzódott. “Csak azt nem tudom – töprengett a fiú –. vén tökéletlen. Megállj. hát szép volt? Fogtatok halat? – Szép volt. ki nem talál egy hétig sem.… – Mondom. – Ezt összeolajozhatod. s amikor a szilfa mellől visszafordult. – Talán… – Az semmi. amerre jöttünk. de most már nem megyünk. Gyulánk mereven ült egy hatalmas karosszékben. akit rövidesen úgyis elfogyasztanak a kannibálok. ne nyomja. hogy mivel leszek én holnap elfoglalva?” – Elég korán megjöttél. a méhek dongását. Gyula szinte megborzongott valami ismeretlen szépségtől. – Hát – nyújtotta kezét a fiú – köszönök mindent. – Süt ez a sparherd… – Szerencsétlen! Iszen nincs is befűtve… Először a hátad. Gyula úgy érezte. amikor levetetted az inget. Akkor ugráltál volna. Ráállítom arra az útra. hát nem tudott szólni? – Nem volt ott. távoli madárfüttyöt. – Atyaisten! – csapta össze a kezét. Jó lesz már. hogy merre jár… – Most már tudom. Szinte öntudatlanul ment hazafelé. hogy itt van olyan olaj. Sajnos. Csak a rét zsongott körülötte. Jobban nézzen máskor körül. hogy a tűzhely kíméletlenül süti a hátát s ugyanakkor a mellét is. én meg levetettem az inget… – Hát több eszed lehetett volna neked is. Gyuluskám – simogatta meg Nancsi néni –. Az a hűsítő olaj úgy kell a hátának. – Szszszsz – ugrott meg Tutajos –. hiszen úgysem értette volna meg senki. Matula bácsi – mondta később Gyula.– Először azt gondoltam – állt meg az öreg –. rád adom a tisztát. hogy Matula bácsi nem volt ott. mert maga is mással lesz elfoglalva… de holnapután hajnalban ott leszek. – Hová mégy? – érkezett meg Nancsi néni az üveggel. – Vesd le az inget. és ott a fa mellett… – Szilfa. sem elmondani. Nancsi néni! – Alig értem hozzád. – Hogy a nyavalya rázza ki a nadrágjából ezt a vén tekergőt. Innen már hazatalál? Gyula körülnézett. ez a jóslat nem vált be. mélyet Nancsi néni öreg lepedővel takart le. Matula vidáman parolázott. Arról le ne térjen. – Jól van. hogy még elmegyünk valahova. ringatva a tücskök muzsikáját. Az öregasszony összehúzta a szemét. Egy óra múlva Tutajosunk félig sült hajótöröttnek érezte magát. valódi liliomolaj. ami azonban valóság volt.

ami kezdődő láznak volt a jele. de akár a parázs. ámbár jóindulattal hazudott. hogy ordítani tudott volna. az olyan édes. és Tutajosunk élénk fantáziájának nem kellett tartani attól. egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról. – Ettél te már az én halpaprikásomból? – kérdezte az öregasszony keserű megvetéssel a Matula-féle halpaprikást illetőleg. és voltak percek. Ifjú barátunk tehát fázva égett. Gyönyörű volt minden. és megnyugodott. nem baj. Na és az a halászlé… mutatós volt. Ladó!” – Juj-szsz… – ütötte égett könyökét a szék karjába. de a szandál nem ide való (ha jössz. de az égés dacára is néha enyhe borzongást érzett. Nagyon jó szaga van. hogy a kecske elmekegné magát tőle. holott Rézi néni szakácskönyve világosan »édesnemes« kalocsai paprikát ír elő. Körüljárta még egyszer a tüzes trónon ülő ifjút. aki enyhén meg szokta lökni: “Alszol? Téged szólít!” Bütyök talán már meg is kapta a levelét. hozzál gumicsizmát. hogy Kengyel hangja visszarántja az olajos valóságba: “Folytassa. hogy: “Jól főz ez a Nancsi. Kedves Bütyköm! Itt ülök ebben a kis szobába. az olyan savanyú. ha a mai napot leírná.” Ezt mondta Piri mama. A szoba enyhén le volt sötétítve. mert úgy érezte. Gondolom. holnapra elfelejted az egészet Tutajosunk azonban egyáltalán nem nyugodott meg. hogy az jobb lehet… Piri mama is mondta… Meg kell jegyeznünk. hogy nem főz jól. de agyonzsíroz és agyonfűszerez mindent. hogy ebben a rövid földi életben (lehet. szóval csősz. Talán kételkedne is a vadpontyban… Gyula irodalmi hajlamai fellángoltak. Hajnalban indultunk Matula bácsival. mindenhez ért. azt nem lehet mondani. és otthon felejtettem a szúnyogolajat és a napolajat is. ez Nancsi néni találmánya. hát még hogy örülne. bőre darabokra szakad. s ez a bonyolult testi állapot mélyen elkeserítette. s egy-egy arcot megvilágítottak valamely csoportképen a falon vagy egy csizmát. tüzet lehelt tőle az ember. és magára hagyta. – Olvasgassál. és mérgesen nézett Gyula lángoló és olajtól fényes vállaira. s ebben nem kis része volt Kengyel megnyugtató távollétének. hogy a reggelt meg sem éri) Nancsi néni előtt még az édesanyja főztjét sem dicséri meg –. amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből. Később azonban – mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni – ismét eszébe jutott az elmúlt nap. Nancsi néni. aki ellenőr a berekben. ha rongyos). s – az elismerést egy sokatmondó mozdulattal fejezte be. az igaz. Gyula e pillanatban a Balaton partján izgult. Aminek savanykásnak kellene lenni. amelyet a porcelán huszár viselt a szekrény tetején. s a délután végét járó nap sugarai elnyilaztak Tutajos felett. ha csak meghallotta egy légy zümmögését. és már megint írok. mert leégtem. Óvatosan berendezkedett. mert Matula verekedett a hallal. Gyulát ezek nem érdekelték. ami azt akarta jelenteni. amint kíváncsian közeledett a kellemes olajszagra.Gyula csak legyintett. de Nancsi nem tudhatta Tutajos ármányos gondolatait. Az olaj ugyan segített valamit. hogy olyan halászlevet csak az istenek esznek az Olümposzon vasár. s erről Bütyök jutott eszébe. s olyan érzékeny. biztosan örül neki. Mozdulni alig mert. nem ettem. aminek édesnek. és határozottan. aki elhatározta. hogy nem kíván enni. és Nancsi néni bekent liliomolajjal. és elkezdett írni. de aztán mégis azt mondta. hogy Tutajosunk Piri mama törékeny vállán akart kimászni ebből a léből. – Ettél? – Nem – szeppent meg a félig sült ifjú. Piri mama ugyanis azt mondta.és ünnepnapokon. . hogy olyan halászlevet ettek a berekben. a sás összevágta a vádlim. hogy összeragad az ember szája.

aztán elmentek. mért. de én oda nem megyek. – Ennek nem árt… – Háááá – bődült fel újra az ifjú –. Bütyök. hogy elgyere! Aztán halászlét ettünk. mert aratnák. mintha Matula tartózkodott volna bennük. és Gyula nagyszüleire gondolt. hogy ne bántsa a tojásokat. jujujuháá… – Most már örülj. ha itt leszel. mert Matula bácsi kérte… (Ez igaz is – gondolta Tutajos. – Fázom – mondta meggondolatlanul. mamád kezét csókolom. akik ezek között a bútorok között egy életet éltek le. de rögtön. amik csalogatják az embert. Ha azt mondod neki: ott maradsz. – Mintha szóltál volna. mert rögtön haragszik. vajon ki karcolta? Megcsúszott a kés. ami majdnem háromkilós volt. István bácsit alig látom. hogy levettem az inget.Aztán fogtam 7 (hét) keszeget. aki kicsit gyengén hallott. – Csak úgy gondoltam. és olyant ordított. ha ő megy a fürdőre. azt mondd meg: mért nem volt ott? – Dolga volt! – mondta Tutajos mérgesen. – Dolga… nem dolgozott egész életében… talán aludt valamelyik bokor alatt. és ócskább ágyneműt adok. és a szoba árnyai gondolatokat hoztak és vittek. – Nem feküdnél le? Gyulának már a lefekvés gondolatára is égnek állt a haja. Megnézte már a doktor a mamád lábát? István bácsi is írt apámnak. hiszen még nappal van. Aztán láttam kanalas gémet meg bíbiceket. mert a marha nem bántja a tojást. mert Nancsi néni nem szólt semmit. de aztán átadtam a nyelet. és Matula bácsi fogott egy óriás pontyot. Nancsi néni. Erre már nem szólt Nancsi néni. de meg is bánta. aki vitézül verekedett nekilóduló fantáziájával. mint egy fáraószobor. aztán megégtem. te itt szállsz le. Szürkegémet is láttam. Matula bácsi kutyájának Csikasz a neve. vagy végighúztak rajta valami tárgyat. Nem értem. A marhát nem csalogassák. Írj!! Hűséges barátod: Tutajos Ui. A bútorok valahogy élőbbek lettek. hogy az olajszag irányában érdeklődő legyek ijedten repültek az ablaknak. Bütyök. “szelemenek” tartják. – Szóltál. és ne ordíts… Akkor ordítottál volna. meg csépelnek is. muszáj. hogy valahol már ettél jót életedben. Meg is vetem az ágyad. Nancsi néninek nem szabad mondani. Ugye. Gyuluskám? – nyitott be Nancsi néni. a halból Csikasz is kapott meg csontot is. . – A sásszedőket ellenőrizte. hagyd rajta. és Csikasz őrzi éjjel-nappal. A kunyhó is gyönyörű. amiből kiállt a szög? És itt van ez az öreg ágy. hogy nézze meg a doktor. csak kicsit rövidebb ideje. Ezt is tulajdonképpen én fogtam meg. finom ez az olaj? – mire Gyula csak intett. Mért nem volt ott az a vén tekergő. mert az olajat nem lehet kimosni. – Inkább olvasgatok. de moccanni sem mert a takaró sátra alatt. ott is marad. csak az a baj. Estére megint bekenlek… Tutajos keservesen gondolt az estére. A papír a kezemtől olajos. de a párnákra olyanokat csapott. hanem egy könnyű takarót borított Gyula lángoló hátára. A kis asztalon éles karcolás látszott. Nehezen alkonyodott. Itt minden olajos. Gyula megelégedetten dőlt hátra. mikor levetetted az inget.) Bütyök. s olyan mereven ült. és most be vagyok olajozva liliomolajjal. írj.

ettől elmúlik – és vizet töltött. utána a súlyos léptek elindultak Gyula ajtaja felé. feküdj le! – István bácsi! – Gyerünk. de férfiasán állva a fájdalmakat. hogy megfeledkeztél a napról. és te beveszed – kész. hallom. hogy asszony olyan halászlét nem főz. Na. – Le kell fektetni! – hallatszott István bácsi hangja. Gyula lassan. atyámfia. megfeledkeztem a napról… fogtam hét keszeget. Nem sokáig volt Gyula meztelenül a napon – talán egy jó óráig mindössze –. úgy látszik. de homályosan érezte. Ez a büntetés. egyedül és másnapok nélkül. egyébként semmi közöd hozzá. – Olyan szép volt. Matula bácsi megcsinálta a kis bográcsban. de most nem volt kellemetlen ez a meleg. csak aztán ne mocorogj az ágyban. – Jó estét. és fogtunk egy nagy nyurga pontyot is. de ezt ne mondd Nancsi néninek… – Dehogy mondom! – nevetett Gyula. – Vedd be. amelyet a növekvő láz enyhített. István bácsi? – Én. mi lesz holnap? . reménytelenül. árnyékos alkonyat. és lehunyta szemét – egy pillanatra. aztán lehunyta szemét. – Nem hiszem. amelyben meghűlhetett volna. amelyből nem lesz est. De most már mindegy. erős volt. miért? Van egy közmondás. amit a horgászat izgalmában nem érzett. A gyerek pedig aludni fog. De maga az öreg ház is olyan csendes volt. Ámbár bekentem liliomolajjal… ez a vén Matula… – Nancsi néni. amely szerint: minden szamár a maga bőrét viszi a vásárra. hagyja Matulát békén. De hátha nem is gyógyul meg holnaputánra? Ekkor még Gyula nem tudta. Gyulának mukkanni sem volt ideje. már lenyelte az orvosságot. – Nekem jó. fiókhúzogatás. és holnap mivel lesz elfoglalva… Elálmosodott. – … de hát… – Semmi: de hát. – Na. és semmivé váltak életének naptár lapjai. lefeküdt. hogy érintetlen bőrét valósággal megégesse. látod. egészen kevés ciánkálival. mint egy végtelen. István bácsi. amit akarsz. de nem talált az elmúlt napban egyetlen percet. Ezenkívül a saját bőröddel azt csinálsz. és holnaputánra megnyugszik ez az égés is. De miért borzong néha? Talán meg is hűlt? Gyula ezen elgondolkodott. megpörkölődtél. ha neked jó… – Haragszik. mint a krumpli decemberben. és nem lesz hajnal már többet soha. – Nem ülhet egész éjjel. majd az olaj helyrehoz mindent. fiam. óvatosan hátradőlt. menjen hozzá férjhez. aki erre lehunyta a szemét. Én adom. csak akarni kell… – István bácsi. és a jókedv fellobbanó pillanatában István bácsi két szem orvosságot tartott eléje. hogy mire célzott Matula. István bácsi. Ha nagyon haragszik rá.Talán haldoklóit benne valaki. hogy a szobában teljes sötétség van. Még egy kis zörgés hallatszott. mert árrá ébredt fel. Ez a pillanat azonban. de nagyon jó… – Az biztos. s a másik szobából beszéd hallatszik át. hosszabb ideig tarthatott. amiért otthon Piri mamának fél óráig kellett könyörögni. – Mi ez? – Sztrichnin. A takaró alatt meleg volt. – Ébredj. de ez elég volt. hogy tudna aludni. és tompán összekeverte a gondolatokkal. csúnyán le van égve.

vigyázol a bőrödre. Ha kell valami. Tény és való azonban. mint fáradt galambok a dúcba. fiam. Olyan lazán foszlányos lett minden gondolata. melyeket a dupla adag altatópor tartott zárva az éjszaka sötét kamrájában. A nap kél három óra ötvenkét perckor. tej üveges szekrényen. mint a jövő század. aztán felkelt. hát nem vigyáz rád senki. és nem látszott rajta. mert Nancsi néni úgy határozott.– Holnap. s az események igazolták. amely széles volt. hogy ezek a fájdalmak már nem voltak olyan nyersek és közvetlenek. és talán azért váltak el. mint egy távoli repülőgép zúgása – elmenőben. bár ez nem volt valami különös felfedezés. meggondolatlan pillanat. ha nem vigyázol magadra. Tutajosunk azonnal látta. “mint egy szentre”. és Tutajosunk azon gondolkozott. István bácsi esküvői fényképe volt ez. hogy erre az elszántságra szükség is volt. Az előbb néztem meg a természettudományos kalendáriumban. hogy el leszel. ordítasz. azt nem lehet mondani. amikor Nancsi néni újra beken. Mit lehet itt csinálni? – nézett körül az égett ifjú. amelynek a jelek szerint ebben a szobában kell eltelnie. Gyula reménytelenül gondolt a napra.” Az alkonyat azonban alig pár pillanattal látszott közelebbnek. ordíts nyugodtan. de fel is ülhetsz. Lili néni pedig szinte áhítattal emelte szemét Istvánra. amelyről az ifjú férj bizonyos elszántsággal nézett a jövőbe. mint egy faszent. de aztán megnyugtatta magát. “Aludtam” – tette még hozzá. és Tutajosunk csak akkor zökkent vissza saját (ámbár égett) bőrébe. Mosakodni ma nem kell. holott István egyáltalán nem volt szent. hogy meg kellene sértődnie. Nem. . lenyugszik tizenkilenc negyvennégykor. Tutajosunk tétova gondolatai úgy szállnak vissza valahonnét. semmivé vált. mint tegnap este. hogy még a leégésben is van valami jó. Gyuluskám. fáradt galambok. hogy Tutajosunk valami különös értelmességgel nézte volna a világosságot és a koszorúval övezett fényképet szemközt a falon. hogy a berekben. Aztán világosságra nyitotta ki a szemét. mert az olajozott rabság nélkül talán eszébe sem jutott volna a szekrényt kinyitni. hogy: “Majd alkonyattal sétálgathatsz kicsit az udvaron. hiszen rajta volt a kulcs. – Jobb. hogy amint hozzányúlt. mint a sebzett párduc. nem úgy értettem… Matula bácsi azt mondta. mert el leszek foglalva… – Persze. – Nem. Ülsz. szerda. mert Lili néni ebben tévedett… Jelen pillanatban ezek már elmúlt dolgok. és fekszel tovább. amikor Nancsi néni behozta a reggelit. és megjegyzed magadnak. “Reggel van” – gondolta Gyula. én úgysem ébredek fel… Hát ez bizony nem úgy hangzott. és minden tiltakozó nyikorgás nélkül nyílt ki. és Tutajosunk szinte hallotta az unalom porszagú szárnyalását a lesötétített szobában. legalábbis délutánig. Eszel. Szabad? – ötlött fel Gyulában valamelyes szerény aggodalom a szekrény termékeit illetőleg. és úgy kínálta magát. ha nem mozogsz. de ez sem volt Nobel-díjra érdemes gondolat. holnap nem jön értem. mint egy elrepült. Ulrik napja. Ugyanilyen férfiasán viselte el az újabb olajozást. hát felhördül. De aztán kiderült minden. és megakadt a szeme a zömök. mint ahogy Piri mama szokott elbúcsúzni. Vigyázni kellett azonban minden mozdulatra. Tutajosunk egy tűzkárosulthoz méltó buzgalommal evett. és István bácsi horkolása is úgy hallatszott a szomszéd szobából. mert az ágyban minden mozdulat égetett és fájt. hogy a mosakodási tilalom valami mélyebb bánattal töltötte volna el. A felégés tehát óvatossá és előkelővé szabályozta Tutajosunk mozdulatait. mint egy kedélyes kofa portékáit a reggeli piacon. mert – teszem azt – ha az ember nekimegy a szekrény sarkának. Itt az ivóvíz. Szervusz. ami rá is fért kajla egyéniségére. de ez valahogy nem sikerült.

amit a könyvbe zárt Elemér. Tutajosunk. és úgy érezte. Már majdnem letette. hogy megismerkedésünk kedves emlékei ne tűnjenek tova a szürke hétköznapok egyformaságában (ez alá volt húzva). hogy István bácsi is… ez a komoly. Gyula ezzel játszott egy darabig. azt mondta: “Hohoho… ezt a marhaságot!” “Boldogságomat leírni nem tudom – folytatta Elemér a »Vőlegény és ara között« című fejezetben –. nem gondolva arra. – Jaj – suttogta –. amelyeket valaki valamikor érdemesnek talált aláhúzni. mint a jó vizsla. itt tartotta régi könyveit minden rendszer nélkül. Volt ott új bugylibicska és használt erszény. és Tutajosnak ilyesmiben csalhatatlan szimatja volt. “Mélyen tisztelt Nagysád! Engedje meg. majd az “Üzemtan” következett. mert egy természetrajzkönyv mellett – például – szakácskönyv volt.” “Puskázott! – fogta oldalát a tiszteletlen derüléstől Tutajosunk. bőre a hátán foszlányokba szakadt. hogy én. hogy Nancsi néni meg ne halija. hogy bőre nem mállott le hátáról – további kutatásba fogott. feledve pörkölt mivoltát. és fölibe írta Lilikét. A büntetés gyors volt és alapos. aki Irmuskám (az Irmuskám át volt húzva és fölibe írva: Lilikém…) kis kacsóit magaménak vallhatom. nono… “Megismerkedés után” – olvasta egy helyen. Rémes és megmagyarázhatatlan. miért kerültek az elmúlt idők feledékenységének ebbe a temetőjébe. Petőfi – széles karddal az oldalán – jóindulattal nézett a májas hurkák és töltött szárnyasok nyájas gyülekezetére. de külalakjuk nem ígért semmi jót. mert csak a forma változik. amely a “Családi levelező” címet viselte. Gyula . hanem virágos ünneppé avathassam azokat…” “Azannya! – ámult Tutajosunk. és a kis csapda alaposan rá nem koppintott. zenélődoboz és szájkosár. sőt egy kis egérfogó is. Találomra kiemelt egy könyvet: “Ábrázoló geometria”… Gyula azonnal visszatette a könyvet. és a családi levelezőt keserű megvetéssel tolta helyére. és ezt a sokat ígérő címet a “Vallomások” és a “Vőlegény és ara között” című fejezetek követték. amelyekről nem lehetett tudni. gyermekostor és szivarszipka. amikor aláhúzott sorokat látott meg. a lényeg nem. s hogy eljön az idő. amikor ő is ugyanezt érzi. ezért Tutajosunk – megnyugodva. és amely ujjának legkisebb érintésére lecsapódott. sőt néha komor óriás. talán azért. mert a vékony pénzű költő sokat koplalt hajdanán. tisztelettel bár. amíg kissé ott nem felejtette a mutatóujját. úgy látszik. jaj! – vonaglott csendesen. mégpedig véglegesen. de tétovázás nélkül. – Mi a fene az az »Ara«?” Azután az “Imádott Nagysád” következett. hogy az ő egész léte talán éppen így kezdődött. Nono – érdeklődött Gyula. ha szimatot kap –. akik nem vették észre. Tutajosnak a szeme fennakadt a fájdalomtól. – István bácsi puskázott…” S ezzel a belső hahotázó rázkódással vetette hanyatt magát a karosszékben. akinek “kis kacsóit hódolattal emeli ajkához: Elemér”. ámbár – meg kell hagyni – később kihúzta Lili nénit is. “A jó gyümölcskertész” – olvasta a következő könyv címét. Tutajosunkat most már nem vonzották a rímek. éppen én vagyok az a boldog halandó. Ez a vacsora azonban ebben a pillanatban még rendkívül távolinak látszott. azután pedig Petőfi Sándor összes költeményei. mert a könyvek alatti polcokon a legcsodálatosabb összevisszaságban kínálták magukat lerakott holmik. kihúzta Irmuskát.A felső polcon könyvek voltak. fél sarkantyú és szentkép. hogy a szakadt csizmák a halhatatlanságot hordják közömbös. István bácsi. Vacsoránál azonban – bőre tiltakozása ellenére – többszőr leskelődve nézett István bácsira. telt hasú és szürke polgártársai között. azért a következő könyvhöz nyúlt. amit egészen könnyen fel lehetett állítani. sáros országutakon. aztán titokban rámosolygott tányérjára.

akinek lovai marhái otthon éheznek. és átböngészi a szekrény csalogató tartalmát. a komoly professzorok úgy néznének rá. aztán félreteszi. hogy valamilyen tudományos kérdést eldöntsenek. hogy estefelé… – Unatkozom. mert valaki. Tutajosunk egyszerűen elmerült abban a tengerben. már nem olyan vörös a bőröd… – Talán már ki is mehetnék? – Estefelé. amit le lehet kaszálni. ne is tagadjuk. és óvatosan leereszkedve a székbe. de ez általános parancs. Lelkesen üdvözölt egy-egy régi ismerőst. Szinte utálom a húskosztot…” . birkáról meg – úgy látszik – mindent tudott. talán azt mondta volna: Gyurgyalag. hogy belenéz egy kicsit. hogy veréb. a harcsától a lóig megvan itt minden. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta. – És velünk mi lesz? – kérdezték. amikor szeme megakadt egy könyvön. elkezdett gyűjteni kíváncsi szelleme ismeretlen. de Gyula nem válaszolt. hogy: Canis lupus. megmondtam. és most megtudta. Van itt minden. éhes gyermekeinek. Tutajosunk úgy gondolta. mert a beteget el kell pusztítani. vagy azt. a ravasz Tutajosnak éppen ez kellett. ott a fülesbagoly. Gyógyul! Szépen gyógyul. valahol azt mondta: “Kártékony. hogy valami beteg verebet is elkapunk. – Ugye.” “Matula! Matula mondta ezt a nevet. és a mellőzött öreg óra kilőtt töltényhüvely. hogy hányat ütött az óra. mert a japán tudós csak így értheti meg az izlandit és a svéd a fokföldit. hogy több világosság érje a “kutatási anyagot”. amire már régen vágyott. ha összegyűlnek. a lóról. sarkantyú és ködös fénykép szemrehányóan néztek a magáról is megfeledkezett ifjúra. mert Nancsi néni jött a liliomolajjal. amott a ponty. Az előfordulhat. és rosszat gondolt róluk. de nem így lett. hol találnék könyveket? – Itt a szekrényben. mint a gazdaember. marháról. azonban még nem találkoztak. le kell lőni!” “Ki volt ez a szamár? – nézett Gyulára szemrehányóan egy kék vércse. azonnal tudják. a dohányzacskótól a kapszlis pisztolyig és a borotvapamacstól a bajuszkötőig. válogathatsz… Igen. Most aztán szabad a vásár. Alaposan átkutatja az egész zsibvásárt. Nancsi néni. a vörös vércse pedig egérrel és pocokkal. És Gyula elkezdett kaszálni. Tutajos elnyújtózkodott – amennyire érzékeny bőre engedte. Gyula belenézett itt.sértődötten dobta vissza a furfangos szerszámot. mert még a tulajdon nevét is elfeledte. s a szénát haza lehet hordani. Szabad kutatási jog. hogy a kutyától a süllőig. – Én például úgyszólván teljesen rovarokkal élek. kinyitotta a könyvet. megtudta. hogy a latin nevek a tudomány nemzetközi nyelvét jelentik. hogy kérjem el ezt a könyvet! Itt van. hogy Passer domesticus. s váratlanul egy csodálatos rétre bukkant. Most már szélesre tárta a szekrény szárnyait. nem is kell elkérni” – és kinyitotta a majdnem új könyvet. Itt a zerge. ami ebben a könyvben található. amelyekben nincs ilyen ravasz rúgó. csodaszer ez? Most újra bekenlek. mert – csodálatos – még a latin nevek is érdekelték. hogy melyek tulajdonképpen a gerinces állatok. amelyekről hallott ugyan. Azt már tudta. mint – köztünk szólva – borjú az új kapura. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta Gyula. és úgy érezte magát. mert István bácsit a jelek szerint nem érdekelte a szürkegéni. és óvatosan ismerkedett olyanokkal. és ha valaki megkérdezte volna. hogy hívják. De még a régi ismerősökről is kiderült. A szekrény tárva-nyitva maradt. de ha azt mondja. közbül a madarakkal. “Lovassy… – olvasta – Lovassy. és szeme újra a könyvekre tévedt. hogy alig ismerte őket. rokonom. belenézett ott. de aztán gyorsan behajtotta a szekrényajtót. Mert ha a magyar tudós azt mondaná.

amikor a kedves lefordult a pózna tetejéről. hogy a villamoskalauzok is szívesen kérnének fegyvert a vad utasok kiirtására…). Igen jó étvágya volt a kedvesnek…” Tutajos – gondolatban – bocsánatot kért az ölyvektől. de a mezőn se tudják. amit tudni köll – mondta Matula –. ebédelni – szólt be Nancsi néni. ott hallottam…” “Az nem lenne baj – vijjogott az ölyv –. mert Matula nem is mondta. fiam. mert Gyula egy órakor elaludt. Tutajosunk akkor ébredt rá. Az öreg egy betűvel nem mondott többet. a Lovassy-féle mű nagyot puffant a földön. de az ölyvek bezzeg… a kis nyulakat…” “Bezzeg. de megnyugodva látta. nagyon elég volt. Gyula ezeket az előzményeket nem tudta. Éppen egy ürgét evett a telefonpózna csúcsán – a boldogult nagyon szerette a fiatal ürgehúst –. hogy a jó könyv kizárólag szerelmes lehet. Lovassy Sándor. Kiballagott hát a konyhába.“Bocsánat – mondta Gyula –. aki az újpesti víztoronyban lakott –. és ők sem tudják. és az új törvény ötszáz forinttal is megbüntetheti azt. hogy Matula a jeles művet nem is látta. ámbár gondolatai között sasok röpködtek. amikor Tutajosunkra rálőttek. hogy rettenetesen éhes. és nagy . – Gyere. s amikor elugrott a lövés elől. Ezt Nancsi néni nem tudta. nem is ismernek bennünket.” “Ezt a városban nem tudják – válaszolt gondolatban Gyula –. vagy nem bezzeg – méltatlankodott egy termetes ölyvanya –. hogy ezt a könyvet ajánlotta. mert a családi levelezőből kihúzott Irmuska és a nagynénik koszorújából kihúzott Lili néni jutottak eszébe. ámbár az igazság az. hogy a fiú hálás legyen. abban a hitben. aki valamikor szintén elbolyongott a szerelem csalóka ingoványán… – Nem szerelmes. Közben – szinte egy pillanat alatt – dél lett. volt olyan nap. »Sas! – ordított a csirkefogó. Később azonban úgy érezte. Tutajosunk harci lázban ébredt fel. hiszen egy pillanattal előbb még ott állt a várfalon. és nehezen igazodott el a szóba bútorai között. nagyon jó könyvet találtam. ismertem én is a tanár urat. s ez lett a veszte. A villamoskalauz nem jár puskával (ámbár úgy hallottam – egy vándorsólyom mondta. mire Gyula értelmetlenül nézett az öregasszonyra. de a vadászok puskával járnak. ha nincs is étvágyad. hogy húsz egérkét is bevágott. gyere ebédelni. – Sas« – mondták még tízen. valamint István bácsi. mint amire okvetlen szükség volt. aki hozzánk nyúl. Engem is kérdezgetett. és szerencsére a lövés nem talált. Igaz. Sas! – üvöltött. természetesen Tüskevár falán. – Áá – tiltakozott a fiú –. mert a vadászok közül egy sem ismerte az ölyvet. régi tanárom írta. – Most aztán aludj egy kicsit. Gyula elmosolyodott. – Mi? Nancsi néni a fiú homlokára tette a kezét. mi már régen védettek vagyunk. – Szerelmes? – érdeklődött Nancsi néni. Nancsi néni. járt ki ide a berekbe. hogy Gyula étvágya is teljesen kielégítő. Tudományos… – és kissé nagyképűen ment vissza Lovassyhoz. de a tudománynak is van határa. – Kaptam egy könyvet – mondta annak idején István bácsi –. Inkább magának való… – Tudom én. – Nincs lázad. hát mit tanuljak tűié. szóval úgy hallottam. és Hálásan gondolt Matulára. Boldogult első férjem is ennek lett az áldozata. Talán négy óra körül járt az idő. és hogy valóban dél van. Szegény boldogult nyugodtan falatozott a törvényre gondolva. és menyétek surrantak. csak álmában lőttek rá. hogy nemcsak a szerelemnek. A lövés csattanását a könyv lezuhanása okozta. amikor egy ilyen puskás dúvad elkezdett oldalazni feléje. és amit mondott. pedig szegény uram egész életében az embereknek dolgozott.

A “kis tejfölös túró” lavórnagyságú edényben érkezett. háta nem olyan érzékeny. hogy Tutajosunk szájában összefutott a nyál. hogy megmozdulása most már nem olyan kínos. mert egészen otthonosan érezte magát a kurta szárú csizmában. bozótos tüskefal övezte. Az álom egyébként olyan világos volt. A lápi végvár madarai. hiszen a hollókat is kellett valamivel táplálni. Sajnos. Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni. óriás nyárfákkal. természetesen fejével együtt. s a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek. mert az egyik bokorból rálőttek. amely azonban nem sikerült. hogy még most is érzi kezében a húr elpendülését és a nyílvessző szisszenő elsurranását. Kő csak alul volt. mert a harc mozgalmasságában pokolian megéhezett. s a puskákat csak újabb puskákkal lehet megszüntetni. A kis erősséget azonban élő és száraz. és araszos bajuszszárnyakat viselt orra alatt. amikor még használatos volt az íj. csak Tüskevár. mint égő kazalban az egerek… Petróleum…? Észnél légy. . itt-ott kis nádszigetekkel. amelyen nyárson forgatták a méteres harcsát vagy a kótyagos török által megvetett malacot. Nancsi néni… Az öregasszony csak legyintett. s erre – felébredt. Gyula Lajos. A szomszéd bástyán vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott. a varjak. – Már el is készítettem egy kis tejfölös túrót. Nem is vette észre. és azt hitték akkor is. mert csak kisebb rajtaütésről volt szó. ámbár sokszor csak a tűz. de már szólt a puska is. hogy a nyíl talált-e. mintha tűz ütött volna ki a köcsögök között. hiszen a vár istállószerű termében szurokfáklyák világítottak vagy egy-egy gyertya. vagy gyógykezelni akart. s az emlékek olyan frissek voltak. hol volt akkor még petróleum? Az idők és a föld méhében volt. Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is. Nem lehet tehát azon csodálkozni. ahol a bástyák vízbe értek. s amikor lehajolt a könyvért. de csak keserű tapasztalatokat szereztek. megsülne az egész társaság. sem megúszni nem lehetett. nem akart a bőr a vállán elszakadni. – Bekenjelek. Friss kenyér is van. – Ez majd csak a végéri derül ki. Gyula abba a korba álmodta vissza magát. amit sürgősen el kell oltani. még az illatát is érezte. hogy a sülő malacra gondolva. víz mindenütt.nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé. és torony – amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna – nem volt sehol. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket. de most már tudta. amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott. akit azonban senki sem mert volna “Bütyök”-nek titulálni. és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát. azt is hamar el lehetett tömni. nem tudhatja. “Ámbár – álmodozott tovább vitézünk – ha valaki egy viharos éjszakán petróleummal meglocsolná ezt a bozótfalat. hogy a harc a török visszavonulásával végződhetett. hogy felébredt.” Gyula mindezekre emlékezett. és nagyon sajnálta. hogy a váracskának nem is lehetett más neve. – Majd később. a sebeket csak újabb sebekkel. és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát. Tutajosunk elmerengett az álmon. Nancsi néni… – Vagy talán ennél valamit? – Egy falatot… Nancsi néni úgy ment az éléskamra felé. Víz. Gyula úgy érezte. aki vagy etetni. mint ma. hollók előre jelezték az ellenséget. De a környék más volt. – Sok lesz. Gyula? – fogadta Nancsi néni. mert a hadnagy öles kardot forgatott. a marakodó emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára.

pete. akiről csak ma tudta meg. Csak közel kell hajolni hozzá. ahol látszik már a hold gödrös fél arca. ahol hangyák cipelik tojásaikat. mindenhez ért. amíg fent van a délutánra hajlott nap. sugárzás és elektromotor. hogy mi tulajdonképpen az “atmoszféra”. mint a tölgy? És miért él a tölgy két-háromszáz évig és a paradicsom csak egy nyáron? Miért marad itt a feketerigó. és mit jelent az. mint amit mond.Ki is derült. és mi van a holdon? Miért zöld a mogyoróbokor levele. ha az öreg Matulát valaki szidja. A szöveg ugyan adott valami homályos képet. miért. amikor azt olvasta valahol. törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében. a hűvös estéé pedig a fülemüle. – Nancsi néni. – … aztán azt mondta. Matula bácsit is megkínálhatom? Mert tegnap megkínáltam… – Hát persze. de eddig nem ütötték meg ezek a kérdések. hogy más madár szóljon. Holnapra kutyabajod. ámbár nem akart többet foglalkozni vele. – Most már kimehetsz. turbina. ha ez a dal nem simogatná. annak oka nem az égett bőr. hogy egyáltalán nem rigó. hogy: embrió. Gyula régebben úgy értesült. hogy: “Huncut a bíró… huncut a bíró!” Most azonban úgy érezte. Igaz. s ha ezek után Gyula nehezebben hajolt meg. gáz. de előbb bekenlek. szétbontani és megnézni… hiszen nem tud még semmit. hogy: – … izé…. és miért nem lesz magas fa. Csupa izgalmas titok minden. hiszen a valóság is olyan szép. hogy nem is törvény. “Utána kell néznem – gondolta. Tutajosunk a tutajra gondol. majd a hátizsákban lesz minden. talán azt mondta volna. s a neve: aranymálinkó. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert. hogy is mondjam… szóval izé… – és ezzel a nyögés mag is akadt volna. – Matula bácsi jön hajnalban. és most először nem helyesli túlságosan a tutaj körül kialakult mesét. Ez a délután azonban elgondolkoztató volt. viszont megtalálta a fogantyút.” . akinek nem kell világosság. szállhat-e más. – Tudom. hogy a sárga fuvolás nem mond ilyen becsmérlő dolgokat a bírói karra. – István bácsinak van lexikonja. “Amúgy” rendes ember. A rigó mást és máskor nem is mondhat. csak az ember. A kert most is csendes volt. akár a harcban éhezett meg annyira Gyula. hogy “anno dacumál”. és a magány kérdései rajzottak a levegőben. vagy az égre néz. miért? Gyula szívesen és sokat olvasott. de nélküle talán süket és szomorú lenne a nyári délután. de ha megkérdezték volna. az bizonyos… Gyula ezek után könnyű szívvel ment a kertbe. hogy ez a ragyogó madár azt fütyüli. ügyes. mint a nagy szemű bagoly. hogy olyan rántott csirkét csak a Nancsi néni tud… – Vén lókötő! Sokszor evett már az én főztömből. de a kitűnő étel elfogyott. egyetlen élőlény sem mondhat mást. és miért megy el Dél-Afrikába a málinkó? Miért. mert akár a tejfölös túró volt olyan felséges. és kígyó kúszik a gyalogúton. Az almafáknál leesett egy-egy férges alma. ha a földre néz. mint amit érez. és egy madár sem. egyszerű volt ez a kis dal és mindig ugyanaz. Igen. mert nem szerette. mint a fáradt nyári délután. atom. ami már annyira természetes. A málinkófélékhez tartozik. az olyan… szóval. hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen. – Pedig szép lett “volna” – gondolja. mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó. még csak rokonságban sincs velük. és elsiklott a szavak felett. hanem kizárólag a tömött gyomor volt. és valami rendkívüli egyszerűséget. csak – igen –. és talán nem is érne meg a szeder a fán. nem is illene. amivel Nancsi néni ellenségeskedésének gőzét ki lehet ereszteni. Hogyan lesz a hangyatojás. és most csak a sárgarigó flótázott.

Ránézett olajos karjára. “Miért olajjal kellett a bőröm bekenni, és miért nem vízzel? És miért elmosódik el az ember ebéd után, és ki volt ez a Lovassy? Tanár – mondta István bácsi; tanár úr – mondta Matula, mert az öreg rétjáró az emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve. “És mi az álom? – tűnődött a fiú, és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. – Az álom is valóság. vagy mi?” Kinyújtott kezét is jól megnézte, és megakadt a szeme gyászkeretes körmein. “Milyen piszkosak” – gondolta, de nem gondolt a körömkefére, és – sajnos – nem gondolt arra, hogy ez is valóság! – Gyula! – kiáltott a ház felől Nancsi néni. – Gyula! Tutajosunk kedvetlenül kiáltott vissza, és a ribizlibokrok egy-egy levelét letépve ment a ház felé. “Nancsi néninek mindig van valami kiabálni való ja…” Ezt a rosszalló gondolatot azonban hamarosan visszaszívta. – A földművesszövetkezetből hozták ezeket a gumicsizmákat. Próbáld fel, ha nem jó, kicserélik. István bátyád küldte… Matula! – gondolta Gyula, csak az öreg szólhatott nagybátyjának az elázott szandálról és az összekaszabolt – elég vékony – lábszárakról. – Jók! Köszönöm, Nancsi néni, egészen jók. – Ne nekem köszönd, fiam, bátyád vette, de hogy Matula keze van a dologban, arra megesküszöm; bár igaza volt, hiszen olyan a lábad, mintha macskák karmolászták volna össze. Persze, nem szólt róla egy szót sem, mi? – Nem. – Hát látod, ilyen. Ide is bejön néha, aztán csak ül, mint egy süketnéma. Csak néz és pipál, de nem szól, aztán, ha kell valami: meghozza. De akkor sem beszél sokat. “Itt a hal – mondja –, de ne vakarjátok, hanem nyúzzátok. Zsír nem kell alája.” Engem tanít főzni. Engem! Egyszer meg márnát hozott. “Az ikráját dobjátok el, mert mérges.” Nekem mondja… Nekem! De aztán mást nem is mond. Aha! – gondolta Gyula, lábujjait mozgatva a csizmában. – Úgy látszik, Matula is belegyalogolt Nancsi néni konyhai császárságába. A különbség csak az, hogy Matula nem törődik vele, mit mond aztán az öregasszony. Nancsi néni néha szidja, és Matula mosolyog. Esetleg megnézi, hogy a pipaszár jól szelel-e. – Nincs egy darab vékony drót a kamrában? Nem szelei ez a szár… És az öregasszony elmegy drótot keresni. De az is előfordul, hogy dicséri az öreget Matula gyékényszatyrot hoz be. – Láttam, a másik már rongyos. – Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál. – Olyan, amilyen. Gyula mindezt elgondolta, és úgy érezte, hogy az öregemberre hallgatni kell, bár pillanatnyilag az új csizmák erősen elfoglalták. Kellemes volt bennük a járás, s minden lépésnél férfiasán dohogtak! – Majd megírom apámnak, hogy fizesse meg István bácsinak – mondta, amikor este megköszönte a csizmákat. – Felesleges! Te két hónapig az én fiam vagy, de ha netán ezt nem akarod… – Dehogynem! – Vagy haza vágyakoznál… – Dehogy, dehogy! – rémüldözött Tutajos. – Csak úgy gondoltam, mégis… – Szóval állapodjunk meg abban, hogy három apa áll szolgálatodra: egy valóságos apa, egy pótapa és egy nevelőapa. Igazán meg lehetsz elégedve. Nevelőapád érted jön hajnalban? – Azt mondta.

– Jó. A bőrödre vigyázz, és ne vetkőzz neki, mert most nagyon fájdalmas lenne. Ha a hazajárást hosszadalmasnak találod, azt sem bánom, ha akár hetenként jössz haza. Ha olyan nagyon akarod a nádi életet, hát akarjad! – Megeszik a szúnyogok – szóit közbe Nancsi néni. – Az az ő dolguk. – Gyula meg véresre vakarja magát. – Az meg a Gyula dolga. Matulát hetven éve eszik, mégis egészben van. – Van szúnyogolajom – mondta Tutajos tele boldog kalandvággyal, és most határozottan feleslegesnek tartotta az öregasszony beleszólását. – Takarót vigyetek elegendőt meg egy felsőkabátot is. Éjjel hűvös lehet, és esőre is kell gondolni. – És ennivalót? – kérdezte Nancsi néni harciasán. – Nancsi néni majd ad Matulának, ami főzéshez kell. Szalonnát, zsírt, miegyebet… sót, paprikát. Fogjanak halat, nem kell Matulát félteni, aztán, ha unod, hazajössz… – Dehogy unom! Nem is mertem volna kérni. István bácsi, a Lovassy-könyvet elvihetem? – Minden könyvet, amit a házban találsz. Gyula elnevette magát. – Mit nevetsz? – Sok lenne – vágta ki ijedten magát Gyula Lajos, mert a családi levelező jelent meg előtte, az “Imádott Nagysád” és az áthúzott Irmuska –, elég nekem az az egy könyv. – Jó. Tanárom volt az öreg, nagyon szerettem: sokat csavargott itt a nádban, de erről Matula többet tud mondani, ha akar. Nem feküdnénk le? Pálinkát is vigyetek, ha valahol hideg eső megverne benneteket, meg sebre is jó. Gyula ezen az éjszakán nyugtalanul aludt, minden órában felriadt, és összevissza álmodott fűt-fát, tücsköt és bogarat. A bőre is sajgott még. és többször mintha Matula kopogott volna az ablakon, pedig csak a macska vadászott a padláson. Mikor azután valóban zörgött az öreg, Gyula olyan mélyen aludt, hogy kétszer is meg kellett verni a zsalugátert. – Hej, zabba mennek a lovak! – Mi? – ijedt fel barátunk, de aztán hamar összeszedte ébredő gondolatait. – Megyek, Matula bácsi. A konyhában egy hátizsák hevert a padlón, és éppen csak hogy nem ordított a belső feszüléstől. – Jó szíve van ennek a Nancsinak – mutatott Matula a hátizsákra –, majd én viszem, mert a maga hátáról lenyúzná a bőrt. Nancsi néni ekkor jött ki a kamrából, kezében két üveg dunsztos. – Ezt a kis befőttet még… Gyula szereti. – Ha szereti, hozza is el. A zsákban nincs hely. – De a pálinkának volt hely…? – Az orvosság, de ettül csak a hasa fájdul meg az embernek. Szóval, ha Gyula elhozza, hát elhozza. Ámbár elég lesz neki a két pokróc is. – Majd legközelebb, Nancsi néni… Az öregasszony mérgesen nézett Matulára, akit azonban ez nem zavart. – Mehetünk – mondta –, isten áldjon, Nancsi, az a rántott csibe múltkor nagyon finom volt. Mire Gyula elköszönt, a nagy hátizsák már kint ballagott az udvaron, bár még a verebek sem kezdték meg a reggeli értekezletüket. A kert hűvös volt és csendes, mintha az éjszakai titkokat őrizné, a patak suttogva szaladt, mintha még reggel előtt oda akarna érkezni valahova, de a gyalogút a kertek alatt most már ismerősként hívogatta Gyulát és az új csizmákat. – Nem nehéz, Matula bácsi?

– Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta Gyula Lajosnak, és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit. De most már ismerősek lettek a hajnali illatok is, és ha a fiú becsukta volna szemét, akkor is tudta volna, hogy most kukorica mellett mennek, most kender mellett, s itt le van kaszálva a lucerna. A nagy szilfára ismerősként nézett fel, csak éppen hogy nem köszöntötte. A vén fa barázdás kérgére titkos jeleket írt az idő, és Gyula szerette volna megkérdezni az öreget: hány éves lehet a fa, és miért áll ilyen egyedül, de nem szólt semmit, a nagy hátizsák meg csak ment előtte egyenletesen. Túl a gáton, széles, de csendes diskurálással kezdte a napot sok ezer madár, amelyből azonban kihallatszott egy-egy gém recsegő trombitálása, szárcsák sikkantása és a vöcskök kurjantása, a parti fűzfa száraz ágánál pedig egy szürkevarjú károgott valamelyik távoli atyafinak, de a válaszokat hallani már nem lehetett. A nagy sásos rét hajnali lélegzése, nehéz posványszaga most már ismerős volt, és az éles sáslevelek tehetetlenül nyaldosták a csizma síkos szárát. Az összeszabdalt lábszárak védett biztonságban lötyögtek a csizmaszárban, és Tutajosunk szinte kereste a tocsogókat, ahol tegnapelőtt a szandálok nyúlósra áztak. A nagy locsogásra Matula hátrafordult: – Jó a csizma, ugye? – Nagyon, Matula bácsi, köszönöm, hogy szólt! – Nem azért mondtam, de ide ez való. Na, menjünk, a fene ezt a zsákot, már szeretnék megválni tüle. Amikor felkapaszkodtak a gátra, a túlsó parton megint felrobajlott a madarak orkánja, de Matula oda sem nézett, csak jóval később állt meg megint: – Látja? – Mi az, Matula bácsi? – Pocok. Pézsmapocok. A folyó egyik partjáról a másikra egy zömök állat úszott keresztül, és eltűnt a túlsó part sásos szegélyében. – Harap? – Ha megfogják, minden patkány harap. – Mit eszik? – Amit akar. Mindent. Bogarat, rákot, csigát, de répát, kukoricát is. A búzát nagyon szereti, ahol búzavetés van a parton, csak azt pusztítja, de a bőre szép. A messzelátót elhozta? – Jaj, Matula bácsi, elfelejtettem… – Pedig mondtam, ugye? Az ember nem is gondolja, hogy néha a levegőnek beszél… Gyula szégyenkezve hallgatott, mert nem akarta mondani, hogy ez Kengyellel is előfordult, pedig annak káros következményei lehettek. Kengyel is a levegőnek beszélt, aminek aztán az lett a következménye, hogy: “… folytassa, Ladó…” Tutajosunk megborzongott, és magában szidta ezt a szórakozottságot. Matula azonban már lefordult a gátról, neki a rekettyebokros sűrűnek, és Gyula úgy érezte, a kunyhót őrző égerfák karja kitárul, mintha meg akarnák ölelni, aki hazaérkezett.

Most lett a hajnalból reggel. nézzen oda a nagy fára. de a kocsi is megsüllyedt volna. Matula bácsi. és Gyula megjegyezte a tájat. – Eressze el a kutyát. ami benne van. – Csak lassan. és gondolatai között Matulát kezdte látni: “Amíg ilyen kajla vagy… nem bízom benned…” – Első az ágy – verte ki Matula a pipát –. tavaly megázott. először rendbe tesszük a gunyhót. A kutya Gyula közeledésére kissé tartózkodó lett. Aztán kigyüvök. de most már. majd végül lefeküdt Matula elé. és a két rudat átszúrta a kis kazalon. végül már ott volt feje Matula keze mellett. egy-egy fát. ha nagyon megnyomta a hó. lehet. Csikasz egyre közelebb kúszott gazdájához. le ne dűljön. A fele petrencét szépen felemelték. mint egy szöcske. büdös lesz a keze. hogy ez neki is szól egy kicsit. – Jó – mondta később –. szeméhez igazította. – Csak olyan kajla ne lennél – nézett a kiskutyára –. Fújtatunk egy kicsit. Gyula még szemén tartotta az üveget. aztán rendet csinálunk. Ez azonban nem volt egészen igaz. mert tudnám. – Fiatal még. de farka hevesen rezgeti. hogy nincs az a pénz. hadd ugrálja ki magát… – tette le Matula a hátizsákot – meg aztán nem is felejti el. Rágyújtott. A fű itt méteres volt s alul még erősen harmatos. amíg a fiú kicsatolta a láncot. egy nagy kígyó! – Ne fogja meg. – Milyen kajla vagy – feddte az öreg –. aki lelkendezve örül a vendégeknek. sötét odúja a nádszagú otthon. de a fa üres volt. aki szereti. és már nem is megyek haza. elég lesz. “A gunyhóban – gondolta – egy-kettő? Te jó isten…” . meg se kötnélek. De hát így nem bízom benned… Ja! – nézett Gyulára – a messzelátó ott van a hátizsákban. és leült Gyula is. Amíg beszélt. Matula bácsi… – Attól még helyin lehet az esze. Az öreg ránézett. aztán megsimogatta. hogy ki vette le nyakáról a láncot. aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz. még ott van a nagy sas. hát mikor jön már meg az eszed? Tutajos úgy érezte. – Olyan jó itt. – A gunyhóban is mindig van egy-kettő. amerre a kígyó elcsúszott. Megizzasztott ez a Nancsi. – Emelje. Szénát kell hozni. még ha csak ránéz is. a harmatból pára. hogy nem hagyod a gunyhót őrizetlenül. fulladok is néha. Olyan ágy lesz belőle… A petrence elég messze volt. Csikasz hasra feküdt a kormos tűzhely mellett. – Van egy petrence. pipa se ízlik. Aztán háromszor körülrohanta a kunyhót. Leült az öreg ember. – Elbírja? – Hogyne – állt a rudak közé Gyula. de Gyula nem lelkesedett az ügyes szénahordásért. Két hosszú rudat húzott ki a kunyhó mellől. – Matula bácsi. – Juj! – ugrott Tutajos. Az öreg nem szólt. – Én?… és Gyula nem akarta mondani. fene a kígyóját. a házba. a bokrok formáját. úgy megrakta a hátizsákot. Én többnyire itt vagyok. Matula lelökte a petrence tetejét. és Csikasz a ház népe. az itt van. mint a beteg kutya. és tavasz felé már csak ténfergek. hegy a hideg bujkál a gerincén. a világosságból ragyogás s a szürke magasság felett kék az ég. üres a fa. aztán egy darabig csak a madarak távoli zajongása hallatszott. és nézte a pipa ellibbenő. Felét behozzuk. megigazgatom a gunyhót. Gyula előkotorta a gukkert. na fogja meg. Tutajos riadtan nézett. – Nem látok semmit.A kunyhó maga volt a lomha jóság. Lassan kialakult benne valami önkéntelen tájékozódás. lenge füstjét.

A hátizsákból majd kirakodok. lassan. olyan förtelmes. Gyula végigfeküdt a szénaágyon. megtöltjük szénával. büdös levet ereszt… – Nem csíp? – Csíp a ménküt. – És a vipera? – tette hozzá hangosan. Matula egy kicsit szárnyra eresztette. ha az ember megfogja. Az a gyors. hogy a válla szakad le. Hiába úsztak felette könnyű kis pufók felhők. Gyula e pillanatban még a kígyót is elfeledte. – Olyan itt nincs. – Nem. – Csak olyan büdösek ne lennének – folytatta Matula –. hogy igenis nehéz! És úgy látszik. de kenyérgombóccal is megpróbálhatja. – Akkor pihenhetünk. hogy nem harap? – Hát harapni akar. az lesz a vánkos. de amint megszabadult a tehertől. Matula erre nem szólt. mert ha ledül. többnyire agyonverem őket. nehezen rakjuk fel. Nehéz? Úgy érzi. meg a kis madarakat is abajgatják. mert a rakomány megbillent. akkor csak bólogat meg tekergőzik. amikor alszom. “Nem nehéz?… Te ökör!” – mondta Gyula Lajosnak. Hordjuk a szénát. “… még rám jön – váltott lépést a fiú Matula rendelkezése szerint. Gyula gondolataiban tovább tekergett a kígyó… szóval akar harapni… és ha akar. mint Bütyöké. – Nagyszerű. – A kunyhóban is vannak kígyók? – Szeretik. Matula bácsi. mert a lábadra lépek – ha van nálam bot. gondolatai között újra megjelent a kígyó. Én addig összebarkácsolok egy polcot. Tutajos melegen nézett Csikaszra és hidegen a kunyhóra. tudom… Matula tehát megvetette az ágyat. a nyakamra tekerődzik…” – erre a gondolatra majdnem kiejtette kezéből a petrencerudat. Csikasz. Fárassza! Csikaszt elviheti. – De a kígyók inkább csak éjjel járnak. nem árt. ugye? A többit megcsinálom magam. Gyula a földet nézte. de nemigen tud… na. és karjai olyan hosszúra nyúltak. itt a réten csak a valóság a járható út. . Gyula pedig arra gondolt: miért mondta. mert nagy halpusztítók. szeme pedig úgy kidülledt. amelynek hívogató öble egyszerre kígyótanyává változott. amire kirakodunk. mert úgy érezte. A lépésre vigyázzon. Amúgy nem bántanak senkit… nem érdemes ennyit beszélni róluk. Az ember megfogja a nyakát.– Amikor én bal lábbal lépek. maga a jobbal lépjen. s az egyik pokróccal letakarta. fogja meg. Megemlegeti. Matula bácsi? – Eszi azt a fene éjjel-nappal… – eredj innen. és fogai összecsikordultak. maga meg fogjon ebédre valamit. mint a fenti szarvasmarhának. hideg rémület… Amikor letették a szénát a kunyhó előtt. – Igen! – helyeselt élénken Gyula. ha valami tehetősebb hal akad horogra. akkor nem billeg a széna. csak megbotlottam. Gyula szeretete Csikasz iránt nőttön-nőtt. Tutajosunk ezek után elfelejtette a kígyókat. amivel a kígyó eltűnt a füvek erdejében. Mivel csípjen? – Úgy értettem – borzongott Tutajos –. “Nem bánt senkit” – gondolta Gyula. ha összeszoknak. szöcske van elég a fűben. és arra a néma csúszásra gondolt. ugye. amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az. – Próbálja ki. hegy nem nehéz. Jó hely az nekik… ámbár Csikasz néha el-elkap egyet. de az esze most igazán másutt járt –. – Mondtam. csak nem olyan békésen. és nem érdekelte a messzeség ezüstös leheletében szálló madársereg. Matula bácsi. Kukacot talál a partban. – Pihenjünk? – kérdezte elöl az égi hang. Aztán ne kapkodjon. – Nehéz? – szól elöl a feddő hang. mért ne tudna? Matula csak vigasztalni akarja őt? Borzalom… Gyula most már nem nézte a tájat.

De látta azt is. amire nem volt szükség. hajszolják a gyilkos vendéget a békés vízimadarak. Ez.– Gyere. de ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. és Tű táj ősünk hosszan bátorította magát. “Ott legalább meglátom…” – gondolta. amint átlebegett a víz felett. Közben még botot is vágott. s a madarak zajongását lassan már meg se hallotta. Ezek után egy termetes gilisztát húzott a horogra. míg hozzá mert nyúlni. Gyula felemelte a fejét. – Eredj! – intett Matula. hápogó madárság egy pillanatig sem maradt csendben. amit most csúsztat a haltartóba. hogy új emberbarátja követi-e. jóízű is – ha nem pocsolyában fogják –. Az égen csapott hasú felhők jöttek-mentek. barnakányát vagy más ragadozót. mert megölni nem akarta. károgó. mintha játék lenne az egész. A giliszta erősen tiltakozott szabadon maradt részével. Egy villanás. Ha mégis hirtelen csend lett. és keményen megmarkolta a horognyelet. hogy ez a mozdulat már Matula mozdulata. úgy látszik. és megugatta az ollós jövevényt. hogy a kígyók nemzetségére gondolt. és mondanunk sem kell. És nyugodt. az nem is eszik. talán negyedkiló. de ritkaság a kilós. – Nini! – kiáltott. aranyos hal a kárász. és olyan nyugodtan körözött fel a felhők fölé. – Hopp! – mondta Gyula. hogy ebéd legyen belőlük. gyakorlatképpen. és Csikasz most már vidáman ugrott neki a csapásnak. s a szikvízen csárogó. Csikasz! Csikasz erősen csóválta a farkát. . a majdnem kopasz gáton. és Gyula érzi. és – bár erre nem volt szükség – a nyeles szákkal emelte ki. És ez az érzés nagy elégedettséget ültetett a fiú gondolatai közé. aztán messze elhajította a fűbe. egyszerre megszűnt a kígyókérdés. mintha csak egészségügyi sétarepülésről lenne szó. Tutajosunk elégedett. Az úszó simán repül a helyére – most kenyérgombóccal csalizva –. s mint szidják. Fogott néhány szöcskét. visszavisszanézve. s az lehúzta? Óvatosan emelte ki a horgot. A zsilipnél aztán letáborozott. bár az izgalmas feszültség alig csökkent. mint a boldogság. bakcsót már ismerte. hiszen a ragadozóknak főleg a repülés a kenyerük. de a legtöbbet nem. hogy arról kódul” – gondolta futólag és harciasán. hogy a koldulás a kígyók társadalmában nincs bevezetve. hogy ez a könnyed szárnyalás mint változik villámgyors suhanássá. és amikor bevetette a horgot. “Majd estére visszatalál…” – nyugtatta meg magát. már felettük volt. Szép. mert Matula is agyonveri. de nem ment. gilisztát. A folyó olyan csendes volt. de el nem érik. még kisebb kárászt is szépen kivezetett a parthoz. A végtelen nádas felett egy pillanatra nem szűnt meg a madarak mozgása. “Fejbe vágom. mit sem törődve azzal. olyan hanyag nemtörődömséggel. Ezt a kaszálást. Most újra nyugalmas percek következtek. és úgy maradt félig a víz alatt. és a könyvre gondolt De hol az úszó? Elakadt valamiben. mire Csikasz is odajött. hogy minél hamarabb kint legyenek a derékig érő fűből. mert tudta már. utána mint robban fel a sík víz. Ebben nem is volt hiba. mert csakhamar erősen megrándult az úszó. kanalasakat. mert ott igazán szó szerint veszik. hogy aki nem dolgozik. és újra bevetette a horgot. mert Gyula ugyancsak szedegette új csizmáit. Pedig állandóan szólt a nádirigó. a víz alatt is folytatta. s a madársereg figyel. Hajszolják. A szürkegémet. s ez sokszor több. mert a kis kárász kiemeléséhez nem kellett erő. A rák véletlenül akadt meg a horgon. hanem egy. Ilyen kicsinyekből – gondolta Tutajos – sokat kell fogni. hogy ez veszélyt jelent. Meg is látta az imbolygó rétihéját. ha van nála bot. Most már igazan nem kapkodott. hogy mozgását csak az utazó nádtörmelék mutatta.

– Most levegőt adok neki – magyarázta Csikasznak a dolgot. mert most már igazán érezte. s akkor már úgy megy a szákba. aztán újra másik irányba. mint a bárány. és Kengyel látta volna… és Piri mama és a mama. Itt is otthonosak a fogak és körmök. És elgondolkodott – íme. mint a kacsáé. Az úszó azonban elindult. Gyula rázogatta az erősen vérző ujját. És ez a szelektáló válogatás könyörtelenül igazságos saját fajukkal. A hal azonban még a szák hálójában sem viselkedett bárányként. Tutajosunk kerek szemmel álmélkodott. Fuldoklik. mint a többié. Igen. amíg fel lehetett húzni a levegőre. amelyeknek valamelyik érzékszerve rosszabbul működik. ahol egy kis nádsziget mellett – úgy látszik – a legnagyobb volt a haljárás. életrevalóságát átadva az utódoknak. karvaly. amelyik legkevésbé tud vigyázni magára. A többi elpusztul. gyere. apám és Bütyök… és az egész osztály. – Azanyád! – üvöltött a fiú. ami nagy zenebonát csapott a víz alatt. Sőt. mint a hajlott tűk. mint az idegeneket. hogy kezében van a bot. ahogy a valóságos horgászoktól hallotta –. amelyik legrosszabbul repül. mert a küzdelem erősen megviselte. mint élelem. mert azokat éppen úgy elkapják. A hal már fáradt. hogy az elvetemült tigris száját kinyissa. Ez pedig annyit jelent a halnak. és kezében van a hal is. a vizeknek is megvannak a maguk ragadozói. és elveszíti az eszméletét. mert neki ez a szokása. párzás idején felébredve a szerelem . és Gyula hamarosan visszaemlékezett Matula tanácsára: “Aztán ne kapkodjon…” Azt már hiába mondta volna az öreg. és – lássuk. de most már ki lehetett piszkálni. csak az éber marad meg. Itt is csak az erős. hogy a csuka se kapkodjon. de a csuka nem törődött velük. de a csukát nem hatotta meg a mamájára való hivatkozás. – Hohó! – óvatosan megállította a halat. és Gyula most már nem tétovázott. – Na. de a fene tudja. Gyula visszadobta a haltartó hálót a vízbe. s a fiú engedte. tépő csőr a levegőben. a többi nem más. A háló súlya és a csuka daliás termete erősen csökkentette fájdalmait. mint a karmok s a horgas. Kiszopta a sebeket. bár a két kárász nem nagyon örült a veszedelmes társaságnak. a hatalmás csukaasszonyság. de Csikasz csak a farkát csóválta. Ez a játék (ami csak Gyulának volt játék) végtelen örömmel töltötte el. amire engedett. Csuka! Hej! De milyen szép csuka! Csak Matula bácsi látta volna. süllő – s a vizek többi ragadozói – azokat a halakat. fogai. A hal hosszú volt. vagy ne vágjak? – suttogta a fiú. a farkas az elkódorgott bárányt s a harcsa. mart nekirugaszkodott még párszor. A róka a legbámészabb nyulat fogja meg. Tutajosunk ezt most megtanulta. – Huhuuu! – kotorászott Gyula kés után. mint amikor a levegőben élő embert a víz alá nyomják. a csuka csúnyán tud harapni. hanem a bekapott mutatóujját konokul tartotta szájában. De a hal más véleményen volt. amikor végre a haltartó hálóban volt a hal. melyik zsebébe tette. sólyom tévedhetetlenül azt a madarat vágja ki a csapatból. csuka. és különösen két hatalmas “ebfoga” veszedelmes. És a horog még mindig bent volt a hal szájában. így a kígyóknak szánt bot végét feszítette a csuka fogai közé. miből élünk – visszadobta a horgot oda a túlsó partra. nem adhatott tanácsot. ámbár ez lehetett részvétnyilvánítás is. miközben Csikasz halkan morgott. és távolabb húzódott a csapkodó vízitigristől. Tutajos nagyot sóhajtott. és szája. Most visszafelé rohant – Gyula feltekerte a felesleges zsinórt –. de már fékezett. és Csikaszra nézett. Ijedten csapkodtak. amelyik leggyengébb. A bevágásra berregni kezdett az orsó. – Ilyen hülye is csak én vagyok! Csikasz változatlanul helyeselt farkával. A héja. mert a csuka a botot harapta kitartóan. és egyelőre nem gondolt étkezésre. báránykám – és kiemelte a halat a partra. sőt saját gyermekeikkel szemben is.– Hát most bevágjak.

de még a sebességét sem csökkenteni. sokszor károsak is. és Gyula gondolatai közé alig talál utat az a kedves kis szerény pityegés. hogy annak csak a derék hitves gyomrában van ideje gondolkodni az élet és szerelem változékonyságáról. és nem is lesz másként soha. de el is engedte azonnal. és ott úsztak el Gyula előtt. hogy csak csodálkoztak az emberen. aki a saját ujját szopogatja. de szemük állandóan Gyulán volt. csak megsimogatni őket. ám az is lehet. és Gyula teljes erejével se tudta megállítani. mintha a fiú formáját akarták volna megjegyezni. ami majdnem kiszakította kezéből a botot. kis vadrécét. mert veszély esetén ott volt a sásos. a zsinór félelmetesen fogyott és Gyula megdöbbenve látta. Aztán… egy csattanó rándítás. de most már tudnak magukra vigyázni. Hála Lovassynak. apró csigákat. Ha elszaporodik a pocok meg az egér. és lassan elvonultak lefelé a folyón. s a zsinór látható része eltűnt a folyó hátán. aki szintén észreveszi őket. “Milyen okosak” – akarta gondolni Gyula. A süllő például ragadozó. és kézzel is elkapta a zsinórt. mert a kezét elvágta volna. és tudja. Tutajosunk egészen elérzékenyedett a három fekete madárka láttán. ezt az értéktelen. ha a változtatásban a természet feltételeit elfogadja. Csak húst eszik és csak élőt. és azonnal szívébe fogadja a három kis fekete jövevényt. hogy menjenek. Ez nem volt másként soha. A természet bölcs. mentek tovább. – Hát ti? – mosolyog Tutajos. és hiába volt minden rángatás. de könyörtelen. Itt bogarásznak a folyón. de a parttól messze sose mentek. mi nem zavarunk senkit. fiatal. a hal tempója nem változott. békés kis halat. pedig nem csináltak semmit. elfeledett mindent a fellángolt izgalomban. csak itt evezgetünk… – és mint kis fekete gályák. hogy a tengelyen már alig van pár méter. – Az anyjukat elfogta valami. – Három kis árva szárcsa – mondta otthon Matula. csak éppen hogy voltak. kik vagytok. Sajnos. hínáron napkúrázó bogarakat. – Pii – piity – mondták a kis madarak –. mert zrrr… zrrr… – vadul kerepelni kezdett az orsó. Hiába volt újabb és újabb erőlködés. Elkapja a békát. A kis szárcsák előbb még megtanakodták. és ifjú barátunk bevágott. Embertől nem is nagyon félnek. tengeralattjáró?” A zsinór fogyott. aztán áteveztek a túlsó partra. és a fiúnak sem volt semmi más vágya. Majdnem ugyanezt teszi a csuka is. ami jobbról jön a part mellől. és így lesz az értéktelen küszhúsból nagyon értékes süllőhús. és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. Közben lekapkodták a nádon. ahol három kis madár ül a vízen és most megrettenve nézik az embert. amely vitte a zsinórt. viszont a békés halak lehetnek haszontalanok. Gyula már értesült ezekről a dolgokról.bódulatából. a kis szárcsák ezt nem kívánták. – Pii… piitty – szabad erre menni? – Nektek mindent szabad – érzi Gyula –. fiatal hajtásokat. és a számára hasznos túlszaporított állatok természetes életfeltételeit biztosítja. egyre fogyott. Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára. ámbár ez már nem válogat. annak kell is lennie. megjelennek a vércsék és ölyvek és sáskajárás idején a pásztormadarak. A horognyél már karikára görbült. Néha visszanéztek. vízipatkányt és – ha veszélyben van – Tutajosunk ujját is. árva szépségükben. de ez is csak akkor lesz tartós. A fiú meg se moccant. és hogy a ragadozók sokszor bizony nagyon hasznosak. vagy ne menjenek. . úgy bekapja a kisebb termetű férjet – ha nem vigyáz magára –. Az úszó (Matula tutajnak mondja) mozdulatlanul áll. ámbár nem tudom. “Mi ez – gondolta a fiú –. hogy a hasznos és káros megállapításokkal vigyázni kell. Gyula elfeledte a csukát. nádas menedék. az orsó vészesen berregett. de erre már nem maradt ideje. Ami van. Elsősorban küszt. Hatvan-hetven méterre vágtatott a folyó közepén. Beakasztotta a horgot abba az ismeretlen lénybe. és most csak vannak szegénykék.

és ugyanígy nézett végig a bevonuló Gyuláékon. Matulának van igaza. látja? – Igen. s amikor látta. úszóval. Sóhajtott. mintha gondolatait gereblyézte volna össze. Matula bácsi? – Semennyi… de nyolcvan deka megvan. hogy mondjuk ezt el a gazdának? Csikasz tanácstalanul billegette farkát. Rakja ki a holmiját. hogy egyenesen áll-e a tartó drótokon. mint a hazug ábránd…” “Igen. mint leült a partra. de nem szólt. el! Száz méter zsinórral. nem lehetett megállítani! – Elhiszem. ha olyan a gunyhó. Szeme először a haltartón állt meg egy pillanatra. Matula éppen végzett a polccal. Látja ezt a pócot? Ez lesz a maga hele. Most elmegyek csónakért. – A csukát meg így kell megfogni. Végül is arra tért magához. Két ujja megbénult. így kell. de előbb verje ükét kupán. mindenestül… Matula bácsi – kiáltott –. aztán bánatosan lefeküdt az árnyékban. Ladó. Csikasz – nézett újra a kis kutyára –. “… Maga javíthatatlan álmodozó. Itt maradsz. és minden épkézláb gondolatot elnyeltek.” “Ne álmodozzon. és összeszedi a cókmókot. A parton kellett volna utána menni és fárasztani… ámbár kivenni akkor se tudta volna. “Rémes! – gondolta. s az egyetlen ütés után az sem mozdult. Gyula pedig elképzelte. és sóhajtott. amit tud… – mondta belül egy hang – nos?” “Igenis. olyan vidáman állt eléje a gyalogúton. Egyik komámat nyomorékra harapta a csuka. – Ezt hát megcsináltuk. – A szájába meg ne nyúljon máskor. aztán az árván maradt orsót és nyelet. Ladó… megbízhatatlan abban is. és erősen megmosta a kezét. Csikasz… eredj a fenébe – tette aztán hozzá. hogy a horgászatban nem járatos. aztán. – Nyalhatod már. A halakat tegye hűsre. Csikasz reménykedve nézett öreg gazdája után. szinte megdöbbent. Nem baj! – Nem baj?! – Nem hát. igaz. ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú. Száz méter zsinórt nem lehet csak úgy lenyelni.Tutajosunk inkább lerogyott. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. látja! Maga akar ezzel az öreg emberrel vitatkozni? Maga?” “Nem. mintha győzedelmes hadakozásból tértek volna vissza. A kutya itt marad. mert nem szeretem. hogy Csikasz megnyalta vérző ujját. csak útban lennél a ladikban. tanár úr…” .” “Na. Két ujjal fogta meg a kopoltyúk mögött a csukát. Csikasz – intette le a jelentkező kutyát –. Megvakarta ősz fejét. és a harcsa nem ment ki a világból. mekkora fogai lehetnek egy tízkilós csukának. Különben várjon. aztán az üres horognyélen. – Az én csukám hány kilós lehet. hogy Gyula kiemeli a haltartót. a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. aztán a fiú véres kezén. Nézte a vizet. aztán csak egy szót mondott: – Elvitte? – El – szomorkodott Tutajosunk –. jöjjön. mint egy kirakodóvásár. jelezve. horoggal. ide nézzen! Matula nagy kést húzott ki a nádtetőből. tanár úr. aztán az eget. Lehet ez másfél kiló is. tíz kilón felül volt. hogy ne kínlódjanak. tanár úr. Hunyorogva nézte. mert az elmúlt percek izgalmai még idegeiben örvénylettek. – Véletlenül… – Hát véletlenül se. ha kiáltok. és a halakat a kés fokával keményen tarkón vágta.

S az ormótlan. és egyik oldalon evezett. – Itt maradsz! – intett a fiú szigorúan a kiskutyának. A csónakban egy száraz. hogy az volt – eddig elfeküdt valami gödörben. A víz nem széles. Aztán megkérdezte: – Fölfelé ment? – Fölfelé – intett Gyula végig a folyón –. a kunyhóban. Gyula elindult. meg nem akad. zseblámpát. mert egyszer csak felugrott. A kanyaron túl aztán megálltak néha. és látszólag azonnal elaludt. hova teszi az evőeszközt. amíg csak a zsinórba. A folyó felől kiáltás szállt a kis tisztásra. hát nyolcvan deka. Hoztam vágóhorgot is. próbálkozzék vele. mert elgondolkodott azon. Egy aranymálinkó ismételten megállapította. hogy vágta a zsinór a vizet. aminek a végére rozsdás vasdarab volt kötve. Matula egy öreg csónakban ült. hogy: “huncut a Ladó”. és a kiáltásban mintha a táj szólalt volna meg. de mivel semmi parancsot nem kapott. talán elő tudjuk ráncigálni. A harcsa – mert majdnem biztos. s ez a csónak mintha ugyanaz lett volna. – Gyula… Gyulaaaa… a nyelet is hozza! Többször nem kiáltott az öreg. amit a számtanórán álmodozva a Velencei-tavon látott. Száz méter zsinór elég hozzá.Ekkor lágy madárfütty térítette Tutajost magához. – A farára üljön a ladiknak. Ezzel akarja fejbe verni az öreg a halat? Egyelőre élvezte a csónak siklását. – Nyolcvan deka. a tányért. hogy “huncut a bíró”. de ezt most Gyula egészen pontosan úgy értette. és rendesen elrakodott a polcon. Matula bácsi? – Fentő. hogy “nevelőapja” most szólította először nevén. Gyula csak most látta meg a pad alatt azt a fanyelű hegyes vaskampót. Ki fogott még az osztályban nyolcvan dekás csukát? Senki! Még Kengyel sem! Ezen aztán szépen megnyugodott. A füle azonban álmában is nyitva volt. ágas végű pózna. könyvet. Egy kicsit idegennek érezte magát a nádasban. könnyebben megy. rozoga alkotmány szinte surranva indult. és egy-két faroklegyintéssel helyeselte az ifjú tevékenységét. – Jól megszaladt… – fene tudja. hogy “maga”. és Matula átkutatta a fentővel a feneket egyik parttól a másikig. Miért? Eddig csak azt mondta. a vízparton. hol állt meg. újra kifeküdt az árnyékba. amire Matula mutatott. ott a kanyarban még láttam. befogadva a vezérek ivadékát. a csónak mégis nyílegyenesen ment a középen. mintha valaki önmagában nincs otthon. és most olyan érzése volt. hogy valahol megtaláljuk. mintha egy kicsit hazaérkezett volna. ez ellen nem tehetek semmit… maradok. Nem látott még ilyet? – Nem. hogy erre a bizonytalan harcsavadászatra miért kellett elhozni a horognyelet. – Ezzel gereblyézünk a fenéken. Gyula nem tudta elképzelni. . pedig Matulának csak égy evezője volt. “Huncut az öregapád!” – mondta Gyula kicsit megbántva. de lassan ment. Csikasz közben többször bejött a kunyhóba. és ez olyan furcsa volt és idegen. – Fentő? De minek az a vasdarab? – Hogy a víz alatt maradjon. jól megjegyezve. hosszú. mintha azt mondta volna: – Hát már te is parancsolsz? Sajnos. Csak a zsinór vége a kezünkben legyen! Tud evezni? – Megpróbálhatom… – Szóval nem tud… de majd megtanul Itt van ez a fentő. és Csikasz azonnal összeomlott. – Mi az.

Most rákötöm az orsóra. mint a lehelet. – Adja ide! Tutajosunk boldogan szabadult meg a nyéltől. A csónak állt. mint egy megrémült cinege. Az orsó olyan halkan kerepelt. maga meg ráteker az orsóra. . hogy a váratlan rezgés megijessze a halat. erősen. csak nyugodtan. hogy rátekerte valamire a zsinórt. majd kicsit gyorsabban megyek. Ott volt! Nagyon is ott. piszkálja! Tutajosunk izzadt és piszkált. Vigyázzon! Matula egészen feszesre húzta a zsinórt. száz méter zsinórt nem nyel el a főd. A kampós ágat gondosan húzta meg a fenéken és emelte ki. és ha megugrana. ami Gyulában az izgalomtól ebben a pillanatban fenn volt akadva. ne törődjön semmivel! Fárad már… érzem. ugye. – Mondtam. – Próbálkozik a kutya! Vagy lefeküdt megint. – Meg ne húzzál Majd lassan hajtok visszafelé. hogyan… Gyula lélekszakadva evezett. hogy a ladik súlyának egy részét a hal húzza. Matula megállította a csónakot. Gyula óvatosan szedte fel a zsinórt. bekotorva a parti nád közé is. s ilyenkor úgy guberálták. mint egy ló – mondta az öreg elismerően.Gyula kézbe vette a hosszú póznát. amely – talán – összeköttetésben volt azzal a vadállattal. hogy az a démoni erő mikor rándul meg újra a víz alatt. Jól meghúzta. megkeressük a végit. most már nehezebben megy. – Csak evezzen. nyomjon egyet a vízen. Matula pedig lefékezett. hogy mozgásba legyünk. – Lassan. mert a zsákmány – ami még nem is volt zsákmány – a csónak alatt rohant el. más nem történt. gyorsan… jobban! Az orsó szinte sistergett. legfeljebb annyi. időnként kiemelve az ágakra akadt hínárral együtt. esetleg krokodil. – Ámbár az is lehet. csak úgy hajlott a bot. zsombékra… mit tudom én. s csak pár perc múlva álltak meg újra. aztán erősen rácsapott a horognyélre. mert rátekeredett nádra. aztán elindulok. vagy… nem mondom?!… visszafelé megy – és Matula gyorsan tekerte vissza a zsinórt. – Evezzen! Nem baj. Na. hogy a zsinór meg ne akadjon a csónakban. – Vagy elakadt a zsinór valahol. mert újra megfeszült a zsinór. amíg csak Matula meg nem szólalt: – Várjon! Hova tette a szemit? A fentő egyik ágán a hínár között mocskosán és alig láthatóan ott volt a zsinór. és nem akar mozdulni. hogy Gyula szíve úgy ugrándozott vékony bordái alatt. hogy most csendben kell lennie. Vegye kezébe a lapátot. de úgy érezte. – Adja a nyelet. amíg egyszer csak vége szakadt. hogy jól megszaladt? Följebb kell keresni – ezzel Matula meghúzta az evezőt. hány mester lehet az orsón? – Fele már rajta van. és mi lesz akkor? – Matula bácsi. Az orsó berregett. csak lassan. vagy elfeküdt a hal. és Matula megfeszítette a zsinórt. – Úgy húz. Tutajosunkat pedig hideg és meleg verejték verte ki váltakozva. ha ugyan a horog még a szájában van. mert az orsóba mintha villám költözött volna. Minden pillanatban várta. mert megugrik. mintha tudta volna. mint az a lehelet. de jól eltartotta a bot végét. – Jó. mint Bütyök a bizonyítványt. húzta a fenéken. s a csónakot is abba az irányba fordította. A zsinórból ekkor már háromnegyed rész az orsó dobján volt. aztán egyszerre csak leállt. és leszakította magát – folytatta az öreg –. Csak nyugodtan. Szerencsére ilyen szörnyetegek nem teremnek a Zalában. mindegy. – Nyomja. ami ereje után cápa is lehetett volna. amennyit csak lehet – és Matula úgy indult.

és rakja meg a tüzet. És Gyula majdnem elkiáltotta magát. hogy a mienk. bizonyítvány és ajándék szivar. A harcsa még most is más véleményen volt. és náddal gyújtson alá. egyetlen erős húzással csónakba rántotta a halat. – Ne egyen a fene – korholta Matula jókedvűen a zsákmányt – most már úgyis mindegy – aztán vastag zsinórt fűzött át a hal kopoltyúján. szedjen fát. – A gyufa a polcon van. ott a balta. tüzet rakni. nagyon éles. csak éppen hogy égjen. A csuka most már alig volt fontos.Igen. mint a hazug ábránd. és Gyula arra gondolt. A baltával vigyázzon. hogy raktam tüzet? – Láttam. az orsó már nem forgott olyan gyorsan. Elég volt mára. a nagy korkülönbség. A harcsa meg sok lenne nekünk. A hal tétován ide-oda húzott. nem elég. néha már attól féltem: eltörik. Adja ide az evezőt. A nyurga diák Pestről s az öreg csősz a nádak és vizek országából. Csikaszt. vagy nem szerette a bagót. – Akkor menjen. És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt. a megjárt utak. – Van tizenöt kiló… de inkább több – suttogta az öreg. Pihenhetünk egy kicsit. A csónakot most már itt hagyjuk a gunyhó előtt a vízen. és valóban leszállt nyolcvandekás mivoltára. amíg vízben van. hogy a harcsa kopoltyúján és száján átfűzött vastag zsinórt Matula megbogozza. Matula bácsi. nem akart feljönni. mert a mainál többet már nem adhat a Zala. Nagy erő van az ilyen halban. másikba a vágóhorgot. Gyula aggódva nézte. de erre csak erős rándítás volt a válasz. vágyott látni a kunyhót. az iskola és rokonság. Vágyott valami másra. – Meg ne mozduljon. Ijesztő nagy szája volt. feljebb… – Adja ide a vágóhorgot. a harcsát meg kikötöm. mert akkor újra fáért kell mennie. de az vagy nem akart táncolni. Matula pedig megpróbálta emelni. Matula bácsi. – Így! Ezzel meg is lennénk. És összemosolygott a két ember. . közben olyat csapott álmélkodó és boldog Tutajosunk térdére. Látta tegnap. hozzáköti a ladik vaskarikájához. fogok még pár keszeget. Én kinn maradok. erős húzásokkal emelte a halat feljebb. – Most csak lassan… most már nem fordul meg. egyedül lenni és újra átélni a csodálatos eseményeket. amikor a harcsa széles feje felbukkant végre. mert ami hal van. csendesen lehajolt. és bajsza ide-oda lengett a vízben. egyformái. Gyula vidáman ugrott ki a partra. csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző. aztán a nagy halat csendesen visszaereszti a vízbe. hogy nem neki kell horgászni. de csak egy-egy pillanatra. – Táncolsz te még bagóért – ígérte az öreg a láthatatlan halnak. – Hanem a nyél igazán megérte az árát – mondta –. S amikor megálltak. iszonyú zenebonát csapott a ladik fenekén. – Sietek. Matula most már bal kézbe vette a horognyelet. érző két ember. hogy az ijedtében majdnem belefordult a vízbe. aztán délután beviszem az irodára. és – igen! – örült. – Csak egyszer lássam meg a f éjit! Enged már… Matula szaggatott. – Nem kell sietni.” Matula derűsen törülgette verejtékes homlokát. Mit tudom én. hogy a harcsakalandhoz igazán kár volna egy szót is hozzátenni. és beakasztva a tűhegyes kampót a kopoltyú alatt. és Matula néha meg is állította a halat. Sokat ne tegyen rá. mert leszakítja magát. mennyi idő alatt fogom meg a pár halat. Ennek a betyár Kengyelnek megint igaza volt: “A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. – Most már elmondhatjuk. Van a gunyhó mögött.

mama sütjük a halat. mert elfakad az epéje. mintha otthon a szobájában ment volna. mi a hő. a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. aztán arra gondolt: mi lenne. ahogy Matulától látta. és az anyagból újra növények lesznek. Matula utolsó szava az volt: . az ebéd ígéretét. mi az égés. “Etetem…” – gondolta. ezért irdalom be. és úgy nézte a kibuggyanó fehér füstöt. hogy Tutajosunk gyomra szemérmetlenül korgott. és kezdődik minden élűiről. égő és elreppenő gázok és gőzök. és mi a gáz. melyeket esetleg megesznek az állatok. Matulára azonban még jócskán kellett várni. és Csikasz várta a kunyhó előtt vég nélküli farkcsóválással. És Gyula ezek után már nem gondolkodott. hogyan? – Látom! Matula sűrűn bevagdosta kétoldalt a halak húsát. Mi a füst – nézte Gyula a tüzet –. de harag csapott fel benne. hogy mi a szag. a füst szétfoszlik mint gáz és korom. csak a gerince. A meleg felreppen a felhők alá. és a kis kutya is odanézett. és a tegnapi irányba ment száraz fáért. Tutajosunk tehát megszerezte a tüzelőt. úgy levágom a fejét…” – de a kígyók máshol tartózkodtak. ahol Matulának jönni kellene. hogy mi a hő. Alul a nádcsóva. a hamut a földbe viszi az eső. volt nevezhető. és mi a láng? És – végeredményben – mi a tűz? Gyula természetesen tanulta. és ha össze lehetne rakni. és arra gondolt. hiszen tűz nélkül szinte semmije sem maradna az embernek. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek. hogy vágyakozva nézett a gyalogút bejárásához. Gyula olyan éhes lett. – Éhes? – kérdezte Matula a korgásra utalva. aztán félreállt. Más lesz belőle. mert a sülő hal olyan gáznemű anyagokat felhozott. mintha azt mondja volna: – Én is förtelmes éhes vagyok. – Mindjárt kész. ideje volna már inkább őt etetni. – Hozza ki a serpenyőt. de külön megmarad minden. és tüzet rakott. rá vékony ágak. Kezdődik? – tűnődött a fiú –. Ősi megelégedettség pihent el a szívében. “Kígyó! – jutott eszébe. ha Ladó Gyula Lajos levágja a fejüket. a lesben ülő szitakötők alig rebbentek fel. és megborzongott. része valaminek. de ez itt most más volt és titokzatosan szép. hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán. Ezután már alig beszéltek. hogy a ragyogó tollak. sőt azon sem. A füst később elszürkült. Gyula kezdte megérteni a tűzimádókat. Felnézett az aranysárga madárra. ami megint csak égés. ami él. aztán – mint a háztető – vastagabbak. Hozza ki a deszkát. A rekettyeágak ismerősként simogatták meg összekaszabolt térdét. de ne nyomja meg a halat. és mi a füst. mert gyomra kordulása azt mondta. de odaállt melléje Csikasz is. és most öröme tellett a tűzrakásban.Gyula most már úgy ment a rejtett gyalogúton. megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. Most aztán nekilátunk! Elő a bicskát! Ezt is meg kell tanulnia. mi az égés. aztán keserű lesz a húsa is. – Most aztán nem marad más tüske benne. de a kiugró lángocskák alig látszottak az erős napsütésben. amíg a halakkal megérkezett. és nem is szerették volna. az égni képes gázok szerepe. vagy elkorhadnak. A fiú önkéntelenül is megfigyelte az öreget. Látja. Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg. mint a szépség lenge csodáját. ötöt fogtam. de Gyula már ezért sem haragudott. ami ebben az állapotban kizárólag illatnak. ha nem lenne tűz. – Kígyó? Hát itt a balta. – Nemigen akartak kötélnek állni. Alá a gyufa. Csikasz… Aztán kézbe vette a baltát. – Harcsát fogtunk. Tutajos Matula kezét nézte és – utánozta.

s az alagút – azaz a kunyhó – bejárása előtt sütött a nap. amit ez a nomád élet parancsolt. Igen. A beirdalt hús úgy vált le a gerincről. Aztán ettek és ettek és ettek. mert jól alszik. evezést. míg egy szúnyoghajadon igenis kívánta. mint a tuskó. hogy végtagjait csak fájdalmas drótszálak fűzik testéhez. azonnal kirepült a kis kutyát bosszantani. így Gyulánk egyedül maradt álomtalan álmaival. azaz potroha. mert evezni nem tud. Lehet. “Talán el sem alszom” – gondolta. és nézte a füstöt. – Ide vele! – döfködte Csikasz orrával Gyula oldalát –. de alkonyaira megjövök. és ezek a végtagok önmagukban is fájnak. A vízre ne menjen. Negyedóra múlva a halakból nem volt egy szálka sem. mert most esett ki a vonatból. és a kézben csak a fej maradt meg a gerinc. és elmosolyodott. ilyen jót még nem ettem. Ott pödörgette első lábait. A fiú egy önkéntelen mozdulattal elkente állán a szorgalmas hölgyet. Szerencsére nem a szúrólegyek vérszomjas felekezetébe tartozott. mire felébred. a levegő benzinjével. mely az előbb még Gyula tulajdona volt. Gyula most nem kérdett magától semmit. Egyszóval alapos. Kinyitotta a szemét. de később kiderült. aki megunta az egyedüllétet. ideg. úgy nézzen körül. de messze ne menjen. de szemtelen konyhalégy volt. simán és mélyen lélegzett. és amikor meglátta Csikaszt a kunyhó előtt.” Aztán ő is letette a pipát. – Én már kialudtam magam – jelezte ez a figyelmeztetés –. izgalmas horgászatot. ez kétségtelen. s általában igen otthonosan viselkedett. hogy vissza is találjon. Gyula ismételten megvakarta állat. és abban a percben már aludt is. az oxigénnel égetve a testből a vérbe kerülő salakot. amint kisurrant fent. aki unatkozott. és hideg orrával megdöfködte Gyula lelógó kezét. és a csukahúsból Gyula-hús lesz. a kunyhó ereszénél. s az átlátszó tartályba vér érkezett. de nem kívánta Gyula vérét. és jó étvágya van. Aztán ránézett Gyulára. Gyula vezéri teste nem szokta meg a napi nyolc-tíz kilométeres sétát. Csak a holtak alusznak ilyen mélyen – ámbár ők is égnek a föld szűkre szabott laboratóriumában –. hogy gyomra most pótolja a délelőtt elhasznált erőket. és nem ébredt fel arra sem. Matula pöfékelt. Ahogy nekimentünk. favágást. Ne adjak egy szivart? – Nem. sőt izom. nem volt kíváncsi semmire. Ha elmegy valamerre. amennyi csak belefér. bár csak kezdődő izomláza volt. de már karja mozdulatára úgy érezte. “Nevelődik a gyerök – gondolta –. általában azt az általános használatot. Nyurga teste szinte elfolyt a süppedő szénán. hogy hasa is van. majd szívóját tisztogatta. Első pillanatra úgy látszott. Ebből lehet sokat enni. egy kis húst is lehet rajta hagyni. hogy egy konok légy az orrát választotta kilátónak. és kinyitotta a szemét. – Elhiszem. hogy a szárnyas leányzó kizárólag lábakból áll. még a harcsából se sok maradt volna. vér és csont. Feküdt. Tutajosunk ezen a délutánon nem álmodott semmit. s első pillanatban úgy érezte magát. Én még elszívok egy pipa dohányt. a széndioxidot. mert ez a finom tartály pirosodni kezdett. csak egy szerény. én már nem leszek itt. – Ízlett? – Matula bácsi. sem Csikasz.– Én kézzel szoktam enni… – és Gyula is kézbe fogta a halat a tányér felett. . ettől nem lett rosszul még senki. de a halakat hagyja a vízben holnapra. amire nagy szüksége is volt. az izmok szokatlan munkája ólomként folyt szét egész testében. mint aki alagútban ébred. A délelőtti fáradozások. Estefelé horgászhat is. elmehetnénk valamerre… Csikasz önző volt. A kunyhóban már homály volt. és lehunyta a szemét. nem! Gyula elnyúlt a szénaágyon. Most pedig világraszóló alvás következik. de őket már nem kelti fel sem az aranymálinkó. A hajadon ugyanis Tutajosunk állába döfte szipkáját. és mit sem tudott róla. mint az érett barack a magtól. de ez nem volt kellemetlen. De az ilyen sült halból ehet.

de fordulásban alul sárgás volt. Olyan távol volt minden lárma. előtte a kunyhó szája. Csodálatosak voltak és – most már ismerősök. “Bevitte a halat. és sötét színt mutatott. mintha elkapott volna valamit. kopoltyúval lélegzik. csak kissé kikerülték. szinte több volt. mert lárvája vízben él. ezt meg kell szokni! Nyakába akasztotta a messzelátót. s a felijesztett madarak egyenesen karmaiba rohannak…” Itt azonban nincs robogó vonat – gondolja Tutajos –. és én fel sem ébredtem… El fogok késni” – rebbent meg. s az egyik evett valamit. és túl rajta az egek kék szoknyáját borítja a világra a nyár. és elővette István bácsi erős messzelátó ját is. érezte. alatta jó szagú széna. amikor azt mondja: – Kába! Kabasólyom! “Vércse nagyságú. – Leggyorsabb ragadozó madarunk. hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével. és alig állt a lábán. hogy miért írta a könyv. Mi lehet ez? Csendesen elővette könyvét. Csikasz – tápászkodott fel Gyula. a nyugvó szárnyak hegye a fark végét túléri… fehér mezőben feltűnő. ahol tágasabb a világ. de lehet. s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte. mint repülés. Csikasz? A kis kutya merően kinézett a kunyhóból. – Mit csináljunk. mert az elalvás eddigi életében az iskolából való elkésést jelentette. – Most már mehetünk. szárnyuk – mint a fecskéé – túlér a farkukon. jelezve az irányt. és útnak egyengette rogyadozó lábait. és amellett káros rovar. Hiszen a szitakötő is tud repülni. A madár nem volt nagy. de aztán elmosolyodott. Combjaiban mintha feszes huzalok akartak volna mindenáron elszakadni. fekete bajuszsáv. aztán – reptében – lábait a csőréhez emelte. hogy “leggyorsabb madarunk”. És most láthatta Tutajos. Felül palaszürkék. . tüneményesen villant. ha kibújik a kunyhóból. Puha nyugalom és délutáni béke ereszkedett Gyulára és a teljes pihenés erősítő fürdője. amely elsurrant a rekettyebokrok felett. Ezzel el is tűnt a látókörből. robogó vonattal együtt nyilall.De hol van Matula? Csikasz erre nem tudott válaszolni. hogy azt a madarat nézte. tehát – jól odairányította a messzelátót – szitakötőket kapdosnak. és nagy halpusztító. Az előbb azt hitte. fekete foltokkal. minden zakatoló rohanás. Mivel azonban szitakötő van elég. de amit a kábák műveltek. Csikasz ismét jelentkezett. de Gyula agya lassan működni és emlékezni kezdett. hogy nem tévedett. hasuk sárga. Csikasz! Aztán még két ugyanolyan madár szállt a száraz ágra. Begye rendszerint a levegőben fogott rovarokkal van tömve… Aratás után fiaival vadászik. s a gukkerben pontosan látni lehetett szinte fekete fejét és a pofáján fehér alapon egy fekete sávot. mint egy óriás messzelátó. de mire vadásznak? Úgy látszik. hátán a felégés nyomai húzódnak. és röptében ették is. miközben farka ismeretlen jeleket írt a levegőbe. és átfutva valamennyit. hogy a kabacsalád világgá megy. Lábai sárgák… – mondja a könyv. Csak sólymok lehetnek – gondolta Gyula –. Egy-egy villanás után már karmaik közt volt a nagy rovar. a görbe szárnyú sólymok ebben a pillanatban hasznos foglalkozást űznek. minden – számtanóra. Felette nádtető. Hatalmasat nyújtózkodott. – Ne mozogj. felszedve a horogfelszerelést. egész család… Fellapozta a sólymokat. markában egy hatalmas hólyag a lapáttól… – Ha jaj – sóhajtott –. Később leszállt egy szemben levő fűzfa száraz ágára. azonban a sólymok rá se hederítettek. és megállt az ágy mellett.

Kosarat nem lehet csinálni belőle. A kis szárcsák csak később bukkantak fel. de meg is dermedt abban a pillanatban. de jó húsz méterrel odébb. hogy Csikasz megérkezzék. – Disznó! – mondta Gyula. és eszébe jutottak a szandálok. hogy: – Elhibázta. “Olyan fűzfafajta – legyintett Matula. s a kis szárcsák vad csobbanással buktak víz alá. állandóan nem lehet félni. sárba. tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett. és állandóan nem lehet idegeskedni. és elindult felfelé a parton. és egyetlen ugrással repült a rozzant teknőbe. miféle bokor –. És ismerős volt a víz is. Ide gumicsizma kell. mindenbe. nem sokat ér. elment? – és nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat – Mindennap megpróbálkozik velünk… Gyula ezen elgondolkodott. és megcsóválta a farkát. és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves. fának nem női meg. mert sötét árny suhant el mellette. de majdnem bekapott…” . Ekkor Gyula elmosolyodott. mint a táplálkozás. “Nem sikerült neki – vigyorgott –. és Gyula elé penderülve. ez bizonyos. amikor beugrott védő barlangjába a kardfogú tigris elől. és enyhe kísértést érzett egy kis csónakázásra. játékosan szaladt előtte. – Szemtelen vagy. – Úgy is jó – ugrott a partra a kis kutya. – Megállj csali! – és mondott még egyet-mást. hát csak van. mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. és rá sem hederített az öklét rázó fiúra. mert evezni még nem tud…” Matula tanácsait jó megfogadni – gondolta Gyula. Csikasz. az érzékek antennája állandóan ki van feszítve.” Mindegy. ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik. várta. és ismerős a táj is. Valahol nagyon messze a somogyi dombok kékes púpjai látszottak. csak annyit jelzett. de vissza-visszanézett. és úgy vélte. mert nem haragudott a dülledt szemű dalnokra. leomlott róla a rémület. a repülés vagy az úszás. s egy távoli vonatfüttyöt alig lehetett meghallani a nádirigó kerepelésétől. amint lassan mozgott a Balaton felé. Csikasz azonban nem tudott még a csónakázási tilalomról. de itt – semmire sem jók. amelyek a szűk úton megsimogatták arcát – rekettyebokrok voltak. Csikasz azonban nem izgult. aztán Gyulára. amit Piri mama határozottan közönségesnek minősített volna. mink csak itt szedegetünk. már elrúgta magát a deszkáról. Csikasz is odanézett. és egy tökéletes fejessel érkezett a vízbe. gyalog megyünk. Ilyen lehetett az ősember. Meg sem. s az ülésdeszkán egy kecskebéka pislogott. melyek jók lehettek valami fürdőhelyen. ami már sok volt a béka idegeinek. De a résenállás folytonos. a strand homokján vagy a sétány kavicsos útjain. vízbe. – Piity – néztek körül –. A bokrok. de nyári tüzelőnek jó. Az ő életük állandó veszélyben van.Ballagtak Csikasszal a Zala felé. Az idegek hálója. A vadászat nem sikerült. és talán nevetett is. hogy új barátja nem jelez-e valamit. azért lerakta szerszámait. Meleg volt. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé. mert törik. amiben be lehet menni a sás közé. Amint belül volt. de ez előfordul. a kis szárcsák idegei tökéletesek. Az öreg csónak ott búslakodott a vízen. Ismerős volt. mert akkor éhen pusztulnának. amikor megkérdezte. hallod-e! – mondta Gyula derűsen. puha örömmel. A kánya – mintha a fiú ott se lett volna – került egyet a felzavart víz felett. – Gyere. de megszólalt belül a figyelmeztetés: “A vízre ne menjen. mintha azt mondta volna: – Ismerősök… – Piity… piity – szólalt meg az egyik kis fekete madár –. – Szervusztok. gyerekek – kedélyeskedett Tutajos.

” így az óra otthon maradt. De így volt nemcsak a madarakkal. hol van a kunyhó. de sokkal kisebb volt. mert elindultak az éjszakai vadászok. de el is aludt ebéd után azonnal. nádban és nádszélen éjszakázó madárság egész éjjel a sötétséget lesi tehetetlen szorongásban és jórészt kiszolgáltatva a vak árnyak veszedelmeinek. holott otthon ez alig fordult élő. de érezte. amíg újra látható nem lesz a világ. nem is beszélve a repülő és mászkáló rovarokról. a menyét. s elfogyott a cserebogár. Egyeseket már repülésükről megismert Gyula. és tizedannyian sem. Alvásuk tehát szaggatott és zavart. A táj most már ismerős volt. Itt nem kell lesni. mint odahaza. Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú. mert hol itt hallatszik kínos vergődés. – Brrr… (Tutajosunk majd leült az ijedtségtől) – berregett fel egy ragyogó fácánkakas Csikasz előtt. hogy egy háromszög egyik szögletén áll. de a legtöbbjét nem. és enni akarnak. Messziről. A vízen a vidra. s az izomláz is mintha megnyugodott volna. háta mögött a folyókanyar. víz mehet bele… szóval: nincs rá szükség. és ha kevés az egér. és világosan érezte. itt volt! – Csikasz. Meg-megállt. Másodszor: nekiüti valaminek. és vágódnak fel valamely vigyázatlan kis hallal csőrükben. De most poshadt. de nem is hiányzott. Igaz. Az ösztönök és idegek öröklött mélységéből nyúltak ki tapogató szálak. ha akarja. melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó. az alkalmazkodás akaratlan idomulása a környezethez. de most az ijedelemnek jelét sem mutatták. mint reggelenként. – Gyerünk. Eddig észre sem vette. Majd vigyáznak magukra. – Itt volt – szuszogta –. így a gémek tovább nevelik a fiatalságot. hol ott sikolt fel valami. Természetesen Tutajosnak volt órája. amelyben élni vágyott. s a levegőben állandó volt a mozgás. elég messze voltak tőlük. . a görény. Csikasz! Amikor kiértek a nagy sík víz partjára. és az volt az érzése. Most már közeledtek a sík vízhez. de a távolság megnyugtató. Tutajos önkéntelenül is tájékozódott. és árnyékára nézett.– Mehetünk. s a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe. A madárnak szaglása nincs. és csodálatos szeme – kivéve a baglyokat – sötétben nem sokat ér. amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége. Ez a feszültség eltart hajnalig. Az ember ugyan megáll. hogy mikor csengetnek. hogy hányat mutat az óra? Amennyi van: annyi van. s akkor az első gyanús mozdulásra szétszakad a dermedés. a récék bukdácsolnak. ez már aligha jön vissza. hogy ezt cselekszi. – Szép madár. a madarak fel sem rebbentek. Nem látta. hogy a vízen. bár nem vetett számot azzal. de most azt gondolta: öt óra lehet Az idő múlását. látszott a nagy szilfa a rétség szélén. mint hajnalban. egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – gyomra is jelezte. egy-egy nagyobb bagoly is lenyúl a kint alvók közé. jó lenne megkóstolni… – és még egyszer belebújt a fűbe. a hermelin. nyugalmas délután van. de Matula tanácsai otthon hagyta. a kanalasok szürcsölik a vizet. hallásának sokszor nem veszi hasznát. “Először is – mondta Matula – mit számít az. s a kutya izgatottan szaladgált a kakas meleg nyomán. hogy három-négy órával előbb kelt. A madárság szertekóborolt. de nem is őrizhetjük a kis madarakat. hanem a füvekkel és fákkal is. de csak később gondolt arra. mert a lárma erősödött. de elhozhatja. s a trécselő madárság nem törődik velük. Csikasz. de Csikasz ártatlanul nézett ifjú barátjára. Tüskevár dombja a nádasban. egy ember és egy kutya megy a parton. a nádasban a róka. s a csérek rekedt vijjogással csapnak le. tunikán billentelek. és a felkelés perceit sem kell odázgatni. ugye – verdesett a kurta farok –. Miért? – kérdezte Gyula önmagától. és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között. ha ijesztgetsz – mérgelődött Gyula.

– Bütyök! – kiáltott Gyula. kormoránnak is mondják. húst. jókora hallal a szájában. – Nagyon ügyes madár.“Hogyhogy a hal nem veszi észre a madarat?” – kérdi Gyula magában. már meg is átkozta magát. mint az eszed! – Azt mondták. – Kárókatona. arról van szó… “ – Hát akkor gyere. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva. – Maga fogta meg! Ez az igazság. ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. valami Béla írta. Mire észrevenné a veszedelmet. és remélte. hogy maga fogta meg a halat… – Hát nem is én fogtam. s egyébként is rövidlátó. ami felülről jön. A hal tehát nem láthat felfelé. Kedves Gyula! – és Tutajos ránevetett az ismerős. fejest ugrott a vízbe. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle. Matula bácsi. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni. – Bütyköt nem mondtak. hogy az öreg nem vette észre megrettenését. kenyeret. – Hol van. kibelezve is mozog még). mint a vidra. A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll. A madár elhelyezkedett. Úszik. aki a lencsét csiszolta. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. Címeres ökör… udvarias ökör vagy. Megint előbb járt a nyelved. kissé kacskaringós betűkre. mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét. hogy a hal felfelé nem lát. Ehhez a fordításhoz azonban nyak szükséges. de jól röpül is. Tutajos. olyan erős gyomorsavba került. Gyula nem veszi le szeméről a messzelátót. akkor már késő. . meg még egy-két helyen. itt is van. a másik pedig felreppent helyére. hogy a levelet előkeresse. és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. – Katona? – tért magához a fiú. hogy lángol benne a kíváncsiság. meg egy levelet is hoztam. ha a fejét nem fordítaná felfelé. az meg a másik igazság. nem sürgős. és még nem tudja. de amint kimondta. nem akarták elhinni. Pokolbélű fajzat. de bántani nem szabad. “Azannya! – álmélkodott Tutajos. s azon egy mozdulatlan fekete madár. mi lehet ez? Hohó. – De akkor nagyon sürgős. de ezt már nem kérdezték. ami a halnak nincs. mint a zuhanó kő. – Neem… – rebegte Gyula. paprikát. Nancsi küldött rétest. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –. mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. levél – engedte le az öreg a hátizsákot –. aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat. hídnak kicsi. hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel. bukik. mert az egész országban már csak itt vannak. miegymást. – Gondolom. Matula bácsi? – Valahol a hátizsákban – és Matula egyáltalán nem mozdult. De nem is látszhatott. Hazulról meg csókoltatják. mint ahogy az ember sem látna. mint a hal. de én emeltem ki. récének nagy. A mamája beteg. és eltűnt. Gyula pedig nem akarta elárulni. s hálásan gondol az optikusra. most aztán esz a penész estig.

Mindenkinek van ilyen neve az osztályban… – A magáé mi? – Tutajos… – vallotta be Gyula. a hölgy meg olyan szépen nevetett. hogy ki van zárva. hogy azt sem tudom. mindig láb alatt vagy. Aztán képzeld! Száz forint jött nekem. azt mondja. István bácsi kezét csókolom. Mához egy hétre érkezünk azzal a vonattal. Szombaton. Csikasz. Szüleid csókolnak és Piri mama és én is. Újra kezdte olvasni. Menjünk. mert jöttek szépen sorban. hátul a feladó helyén írva: “Gyere. nem kerül semmibe. L Találkoztam Dubovánszkyval. Matula bácsi. ízt mondta: “Mit szólsz hozzá. Találkoztam Kengyellel. egyébként jól érzi magát” – aláírás: István bácsi. majdnem tizenhat… na. hogy Bütyök Béla? – Nem. megint azzal a szép lánnyal volt. aztán a hal lehúzza a víz alá. – Az a Béla? Szóval az a neve. Nagy betyár. Bütyök. és meg is sült. és köszönöm a százast. mint apám volt. hogy összeszedje magát. Mama továbbmegy a fürdőre a lábaival. de lebuktak előle – mondta Gyula. – Na. amivel Te is mentél. majd megadom. mindennap három példát kell csinálni neki. Pondoray Béla. még össze is szidta. A farka olyan villás volt? – Az. Képzeld… Gyulának egyszerre tele lett a szíve Bütyökkel. hát mit szólsz hozzá? Mama mos és vasal most már magunknak. mint a szája. Kengyellel s a levélnek minden betűjével. és a mama is. hogy számtantanár. – Hogyan? – Úgy. hogy nagyobb halra is levág. – Bütyök jön. sürgős? – Nem… nem olyan nagyon… persze… – Hát akkor menjünk. Aztán néha rajtaveszít. és nem haragszik Géza bácsira se. jövő héten megesküszünk ezzel a hölggyel” – hát mit szóljak. Eredj előre. Most hátulról sütött a késő délutáni nap. hol a fejem. Gondolatban már építette a találkozást az állomáson. olyan örömben vagyok. mert orron ütlek. ha nagyobb a szeme. és várjál. Itt csavarog minden délután. Ölel hű barátod Bütyök U. – Tutajos? Hát annak elég hitvány. Megdöglik? – A hal? . Mamát a doktor beutalta fürdőre. – Aztán mi lesz? – Semmi. olyan szép ember. de – komolyodott el az öreg – majd teszünk róla. és ha elmondja Bütyöknek a harcsát… – Milyen nehéz volt a hal. – Barnakánya. ne szagláld a hátizsákot. sötét madár rájuk vágott. megvagytok még? Ez a kérdés a három kis szárcsának szólt. néha még kilós halat is kiemel. – Egy nagy. mire az öreg Dub megjön. hogy mért nem szólt eddig. – Barnakánya.Tudatlak. Csikasz. mert zsebében volt Bütyök levele. Bütyök. mert az öreg szemében valami kaján nevetés bujkált. és Gyula az egész tájat másnak látta. Tutajos barátod megették a szúnyogok. de én kiszállok. de mi csak Bütyöknek hívjuk. Matula bácsi? – Nancsi mérte meg. mint amekkorát ki tud emelni. és már meg is bánta. és fényes kis szemük bizalmasan csillogott. de inkább a halakat abajgatja.

Az a bizonyos csonka fűz pedig éppen olyan messze volt. Ide nézzen: először lapjával. . mint egy jókedvű csikó. de olyan lassan mászott. – Nem ringlispíl ez. – Iigen… adja ide. – Én két evezővel szoktam… – Kettővel? Iszen eggyel sem bír… Gyula nem értette a dolgot. olyan görcsösen markolja. Csikasz. mert milyen szép lenne azt mondani Bütyöknek: “… aztán fogtam egy tizenhat kilós harcsát. hogyan indul. hogy akkor a harcsa húzta a zsinórt. pedig az öreg már a gyalogúton ballagott a kunyhó felé. de meg kell tanulnia rendesen evezni. aztán a hátába bele volt már nőve egy pár láb. amikor a harcsát fogták. – A mennykő csapjon ebbe a ladikba! – átkozódott Tutajos. mert. Matula nézte. s a csónak most már elindult. – Mindjárt. és Tutajosunk – lesz ami lesz! – erélyes mozdulattal belevágott a vízbe. mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg. – Puskája nincs. ha belevágta a karmát. a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett. Talán a kányát akarná meglőni? – Jó lenne… – reménykedett Gyula. ha meghúzta. – Nem értem – dühöngött Tutajos –. ha sokáig nézed… Gyula még a hátán érezte Matula bíráló szemét. hol a másikba. Adja ide a lapátot. hiszen akkor is ő evezett. – Nem is olyan rossz – lelkesítette az öreg a partról –. maga meg evezzen le a csonka fűzfáig. hiszen ő is benne ült a csónakban. Otthun van. Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt. és egy kis tanakodás után azt mondta: – Úszni tud? – Tudok. Matula bácsi. Gyula leült a hátsó deszkára. A lapjával húz. csak nem hordom mindig. Matula bácsi? – Dehogy nincs. szerencsére ebben az időben semmiféle villám nem állt rendelkezésére a könnyelmű ifjúnak. mint egy álmos poloska. mert elszédülsz. nehezen tudja kihúzni. ugrott egyet. Matula pedig ellökte a csónakot. – A hátsó deszkára üljön. hallja. a csónak eleje kissé felemelkedett. Majd megnézem. mert ott a helye. mindjárt lemegy a nap – mondta Matula. Gyula pirult. és visszafelé kezdett forogni. az élivel meg kormányoz. mintha hol az egyik partba lett volna szerelmes. Megfullad. Gyere. és kihozom a horgot. de elfelejtette. Matula bácsi! Tutajosunk utánozta az öreget. csüdig. Gyula izzadt. és lőttem egy barnakányát…” Matula azonban nem foglalkozott tovább a puskával. – Kvááák – recsegett egy gém. – Most már menjetek aludni. A halászok fogtak egy húszkilós pontyot. váratlanul a nádas mellől felszárnyalva. – Hát akkor én most beviszem a hátizsákot. A kánya. és Gyula ijedtében majd kiejtette kezéből a lapátot. – És a többi? – Lemállott róla a vízben. és a csónak tétovázása a két part között mintha enyhült volna. – Piity – piity – szóltak közbe a kis szárcsák. Megállt a csónak mellett.– Fenét. keményen markolta a lapátnyelet. és az tartotta egyenesben a csónakot. Tutajosunk egy kis lámpalázzal vette kezébe a lapátot. fordítsa élire az evezőt. mert ez csak kanalazás. de a haladása olyan volt. nem értem… – Azt látom. mint amilyen közelinek látszott. aztán. beolajozva. és kösse ki a csónakot. ha szabad az öreg csónakra ilyen hasonlatot alkalmazni.

– Okosan. A denevérek csapongva menekültek. Ezek a mozdulatok most már megszokottak voltak. ámbár azok is inkább a kiadósabb falatokat fogdosták. Vagy megfordítva. Gyula ezt a munkamegosztást természetesnek találta. és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat. addig én megfogom. csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. hogy jöjjön fáért. aztán háta mögé állt a fiúnak. Majd elmúlik. és felszólította Csikaszt. alaposan bekente magát. hogy Matulára hallgatni kell. de ennek nem sok foganatja volt. aki csak intett. – De mekkora – ámuldozott Gyula a nagy keszegre –. hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak. ahogy kellett. öreg a háznál” – jelezve. és az is volt. hogy így kényelmesebb. Az evezés ettől kezdve mintha jobban ment volna. vagy ahogy ő mondja: “Jó a. Talán róka ijesztette meg. ami azonban gyilkos veszedelemmé fajult egy pillanat alatt. hogy kell. A madarak egyenként hallgattak el. Na. talán valami testes héja vadászott azon a tájon. Kikötötte a csónakot. Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért. és bekenem magam. Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben. de azért a csonka fűzfát örömmel üdvözölte. Elővette a baltát. ami a fiú feje felett csapongott. először István bácsi. és visszafelé úgy érezte: ő mégiscsak szárazföldi lény. ha elmegy fáért. most! Megvan! Szakot! De milyen könnyen jön. de mindig gondol arra. Matula bácsi. és mondanivalóját hatméteres köpéssel toldotta meg. – Most már tudom. csak megérteni bajos. és simán csúsztatta a hálóba. amit lehet.– Fene a pipaszár lábadba! – mérgelődött Tutajos. és piros arcába bele lehetett nézni. – Hogy a nyavalya jöjjön rátok! – átkozódott Tutajosunk. Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat. és mire a fiú felfoghatta volna ennek a . Ekkor már mélyen a nádasra ült a nap. Tutajosunk nagy derültségére. Ezek aztán tudnak repülni! – bólintott elismerően Gyula. Az előbb valami szarvasbogár zúgott át a réten. és az egyik denevér (Matula bőregérnek mondja) úgy elkapta. Aztán nem bánom. mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. hanem üljön le. – Jó. Olyan szép kapásom volt. és beletette a haltartó hálóba. a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. – Gyere. – Csak horgásszon. Valahányszor Gyula a csizmákra néz. – Bemegyek. hogy megnézze a bőregerek vadászatát. de erre jó ez a gumicsizma. A gém emésztése teljesen rendben volt. holnap majd gyakorolom. Csikasz! A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. alighanem dévér… Az: dévérkeszeg. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén. meg is ijedt. de elsiettem. mert megesznek. és a gémek hazafelé szárnyaltak. Egyszerű nyelv a fácánnyelv. – Miért nem mégy előre? Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával. ha akar. de a fecskeszárnyú sólyom már kiválasztotta az egyiket. szinte koppant. így hátrafelé köpött. A folyó árnyékban úszott. A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét. és Gyula rövidesen tarthatatlannak ítélte a helyzetet. azután Matula jut eszébe. Azt mondja: kakatt… kakatt… – s ebben minden benne van. és nem is tudja Gyula célját. hogy ne mozogjon. de a megmarad t rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz. mire a gém újból recsegett valamit. Egy kabasólyom jelent meg a tisztás felett. Aztán át akarta adni a horognyelet. A magas fű alja már harmatos. mint egy palacsinta! – aztán kiszákolta a halat. Mit kezdhetett a nyavalya kétszázmilliárd szúnyoggal? És mit kezdhetett az a két kis denevér. a kopoltyúnál. mert gyalog hamarosan Matula mellett volt. A halat úgy fogta meg. fáj a tenyerem. A szúnyogok azonban most kezdtek rajzani. és megállt. Mivel azonban a kunyhó környéke is füstölt a szúnyogtól.

Aztán szinte mindenről megfeledkezett. kormospiros villanásokat. és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. egyszerre vastag. a zsarátnokok összeomlását. nem is nagyon bántották a szúnyogok. ugye. Gyula – pislogott Matula elismerően –. Sötétedett a táj. aztán. Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait. – Szédületes! – álmélkodott Gyula. mert még bennünket is felkap valami… jobban be kellett volna kenőzködni – vakarta meg térdét. többet ér. – Segítse a halakat tisztogatni. vörös. és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. mint a szúnyogolaj. s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek. Csikasz? De gyerünk. a denevér már a kaba karmaiban csüngött. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. mert felemelkedett. s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula. – Ez kell nekik! – mondta az öreg. a nagy harcsához. és kiborította a hálóból a halakat. hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak. feltört kezéhez – önmagához. a fák feketén nyúltak a levegőbe. Sót. mint az öregember hangtalan mozgása. – Aztán ne úgy fogja azt a halat. és egy kicsit megfulladok. a kék. a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét. azt már nem kellett nekem parancsolni. ahogy az öregtől látta. s amikor rádobta a tűzre. – Jó kis tűz – bólintott –. ahol valóban nem volt füst. Gyula tépett füvet. és könnyei csorogtak –. mert szerettem tenni. evőeszközt – mindent. sárgásfehér. tányérokat. – Látja. és Matula árnyéka sem volt hangosabb. ilyen voltam én is legényke koromban. kutya. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet. sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé. Besötétedett. ahogyan nézem. – Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –. a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját. csak a tüzet nézte. amelyeket nappal nem lehetett hallani. – Ugye? – mosolygott Matula. s amíg ezt hazahúzta. Az ég lassan kivirágzóit. akár a vidra. Egy-két marok fű is megteszi. és megállt a kinézett fűzfa alatt. a tankönyv mondataira és a szavakra. de dobjon rá valami ződet. . és a dicséret a szívét simogatta meg. – Na. és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. kenyeret. s a hamu születését. mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára. mint amikor a családfő hazaérkezik. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást. itt lent nincs füst. Amit tudtam. – Most már csak pihengessen.magasrendű vadászatnak tüneményes fordulatait. amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. mint egy élettelen kis szürke rongydarab. Jó vastag ágat baltázott le. A tűz világosságának udvara nem volt nagy. vagy visszakerengtek a tűzhöz. és Gyula úgy érezte. de a világosság határán elhanyatlottak. A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson. aztán rendesen kikészített mindent. – Láttad. és megkeserítette a környékbeli szúnyogság életét. mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat. nem csípik már? – Nem – lehelte a fiú. két hét múlva úgy megy már az a csónak. összekeveredett a kora esti köddel. paprikát. csak a szemem esik ki. A tűz körül egyszerre otthon lett. amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát. és ment a bográcsért. Gyula odaült az öreg mellé. hamarosan eszünk. mert a füsttől alig volt lélegzete. Matulához.

hogy: Kuvik. rövid idő múlva csak a széna zizegett néha. de percek alatt elmosogatott. merthogy farka alig van. amit akart. Megleste az embert és tüzet. melyek ugyan csípősnek bizonyultak. Aztán Matula kellő zörgéssel. Mert Matula is úgy nézte a tüzet. s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz. és a száj mondhatott. Csend volt egyébként. és ebből él. A tűz pattant néha. hogy nem szereti… na. Adjak még? – Csak a húsából. csak egyék. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos. – Úgy vélem. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó. aki megkérdezze. mondja is a nevét. – Mi az. Matula letakarta a kondért. és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki. de minden este megkiabálja a tüzet. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni. később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt. de áldóan melegnek. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap. akkora kenyérrel. Gyula szótlanul törölgetett. és Csikasz tuszkolt tapintatosan. És mivel Tutajos is “úgy vélte”. mert a tűz megemésztett mindent. de azt nem bánja. ebben a melegben? – Megbüdösödik. sem a világosság. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába. A bagoly a sötétség madara. mint a fiú szemének tükre. persze. mert neki nem adott semmit sem a tűz. Matula bácsi? – Kis bagoly. a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint. mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe. legyen az kenyérhéj vagy akármi. Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett. mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. és kint. hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért. és az ágyra gondolt. de itt minden alkalommal úgy érezte. amit otthon két nap alatt sem evett meg. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről. és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. Matula bácsi. ahelyett. csak tengernek maradtak. hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. tehát szabad a vásár. a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett. mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. az egérkék s a többi kis rágcsálók mind. hogy gémnek is elmehetne. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből. eltehetjük magunkat holnapra. bár az előbb elhatározta.amely ellobban. Kiabál a szamár. mert ő lát is. de közel nem ment hozzá. az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. . hogy sötétben nem lehet látni. és hall is. ám talán nem szerette. hallja? Azt mondja. Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén. Lehet. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva. és elnyelt még két vastag szelet halhúst. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt. t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében. nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. mert olyan vékony a nyaka. mint a tűz. és annak a balga hitnek a vámszedője. aztán elfulladt az is. tartsa a tányérját. mint Gyula. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban. De aztán megszólalt egy kis bagoly. csak a kanál koccant néha a bádogtányéron. hogy vadászna. megfogható talajjá. aztán almát. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire. mert ő is tisztelte a világosság hatalmát. mozdulatlan. Ezt hiszik a pockok. még a gondolatokat is. ha van… – Van hát. s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára.

Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára. de ha már magasan volt. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más. mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. mint fenyegetés. de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni. Tutajos a kígyókra gondolt. Ezután. És tovább ugatott. melyek átestek az éberség rostáján. Mert ha a kutya nem ment árnyékba. A hold lassan mászott felfelé. de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. ahonnét nem kellett ránéznie. de a füstjét látni már nem lehetett. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat. Tutajos arra sem ébredne fel. és aligha törődött vele. sürgősen árnyékba vonult. mert az ezüstös . hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz. Ez volt az a hang. de ez már Csikaszt nem is érdekelte. amit a kis kutya nappal is utált. mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott. mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket. Először is kapott egy hatalmas pofont. hogy a testes bolygó szinte megharapja. hozzád vágok valamit… Hát ne nézd. mert ha a telihold idegesítette. és vonított is. amíg olyan magasra emelkedik. amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján. De most még alacsonyan volt. fülelődött. ezért hátrament a kunyhó mögé. mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető. és gondosan megette a tartalékot. Nem tudta levenni róla szemét. – Ha egy szusszanást hallok. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. ami több volt. s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. vagy ugatott is. Nem is volt semmi baj. kikerült Csikasz látóköréből. és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott. Különös fénye nem a megszokott világosság volt. Később már erre sem volt szükség. ha félsz tőle. megfelelő szünetekkel. De nem is nézte senki. mint a félelem. ezért a kunyhó mögött foglalta el magát. Ezek mind megszokott hangok voltak. azután pedig nyakára került a lánc. és megvárta. és pár perc múlva újra kezdte. A kis kutya ilyenkor vagy vonított. úgy érezte. De – órák hosszat. és nincs is az az ágyúdörgés. de ha ott volt. elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé. Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. de igen jóllakott. vagy ugatott. – Gyere ide! Ez volt az a hang. a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –. és látatlanban is tovább utálta a holdat. a berek mélyén egy bagoly szólt. – Csikasz. Csikasz nem szerette a holdat. De Csikasz nem tudta megmagyarázni. és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe.A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit. ami a fáradt. és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó. – Elhallgass Csikasz. nem szerette ezt a hangoskodást. a büntetést azonban nem feledte el. hogy ez más. és becsukta a szemét. ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort. amit a kutya végképpen nem szeretett. ha Matula nem aludt a nádi tanyán. hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. négybe váglak! Nem lehet tudni. figyelmeztető kiáltásai. Aztán lefeküdt. Csikasz tehát nyugodtan alhatott.

vállával. Valljuk meg. . Nem volt elég világos. és egyáltalán nem gondol arra. tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. a szürkület. és most már ő is valóban alszik. de azt nem lehetett tudni. mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. és elhelyezkedett végre a valóságban. de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik. és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben. de füstöt sóhajtanak. tiszta illata. amíg óvatosan felkel. hogy első pillanatban azt sem tudta. bomló párolgását elnyomja a növények édes. de kiégeti a vérből a salakot. hogy mi a “kár” tulajdonképpen. Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula. és óvatosabbak a békés kintalvók. A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd. sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. és pipára gyújt. s ez a füst megül a tisztáson. és vastag ágakat tesz rá. így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. amitől a szúnyogok azonnal távoznak. Matulát például nem engedik. Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik. De hűsül lent is a levegő. Gyula azonban felébredt rá. a tűz mellett foglalt helyet. melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. de nem jó. Ha most elhagyja magát. nehezen mozog. nem gondol semmire. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán. de mást az sem mondhatott volna. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. ezért Csikasz a kunyhó előtt. amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom. vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba. Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló. kesernyés. elölrül kezdődik az egész. sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál. de a legszorosabb barátság sem mondhatná. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül. mert árnyék kíséri őket. mert olyan mozdulatlan a levegő. A holdat egy-két kis felhő kíséri. összekotorja a parazsat. A vastag ágak nem lobbannak lángra. – Mintha mozsárban törtek volna össze. Gyula nem gondol most a testére. nem értette hirtelen. hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. de füst születik a parázs felett is. – Sssszszhh… jó reggelt. hátával. befejezéséül az éjszakának. hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan. s a nappali élet nehéz. hogy majdnem felébred. A hold ekkor már a nyugati égen ballag. Vastag füst szárnyal a kunyhóban. hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –. de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája. hogy mi van kezével. De öntudatáig még ez sem ér el. a nádas hideg párát lehel. ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. A folyó ködöt álmodik. mert jobban lehet őket látni. amit az éji vándortól kaptak. amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan. hol van. Lehunyta tehát szemét. lábával. nem is álmodik. és nem volt elég sötét. aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –.derengés csak szép. mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől. merőlegesen szállna le a földre. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet. s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók. Amikor aztán újra kinyitotta szemét. Nem. amíg gondolatai nyikorogva elindultak. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből. hogy sóhajnak is beillik. mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. Úgy látom.

karcolva. ha nem megy a vízbe.Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe. De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit. tudta. szúrva és vágva. nyurga alakján. hogy szúnyogok is vannak a világon. s még az ujjait sem merte kinyújtani. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette. – Persze – mondta az öreg –. amilyent még nem evett. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt. hogy Matula már megjött a horgászatból. vagy Nancsi néni küldött valamit. és Matula amit tudott. – Kár. Ez alkalommal be kell vallanunk. Mire megfordul. anyám összecsapná a kezét. hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig. Hideget eszünk. a megszokott baráti körben. Gyula meghökkent. és elfelejtette fájdalmait. ámbár én nem arra gondoltam. hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút. – Rakjak tüzet? – Dehogy. azt jól tudta. tízpercben az udvaron. Piri mama rohamot kapna. s olyasmire gondolt. pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni. bíbictojás rántottát tálal. annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. “… kérlek szépen. hogy szúnyogok is vannak a világon. Matula tudta. Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain. de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. hát nehéz lesz. és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –. fehér hólyag helyezkedett el. és leült. Igen. – Hát nem törné össze a mázsát. persze – aztán nem is szólt már az ügyről. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt. Gyula hóna alá csapta a törülközőt. és elindult a folyó felé. úgy érzi magát. hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. a folyó felől hűvös szellő érkezett. a csónakról fejest. Nehéz lesz. Sietni nem kell. de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. – Most eszünk valamit. készen leszek a reggelivel. aztán azt mondta. Gyulának volt egy olyan gondolata is. Pláne így hajnalban. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál.” Ez olyan tetszetős gondolat volt. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt. és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak. – Hüüü. az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula. Egészen langyos ilyenkor a víz. és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról. apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát. hajnalban leszaladtam a folyóra. de egyébként is fel volt törve. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék. de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát. A tenyerében két lapos. hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár. – Nehéz lesz. Matula bácsi. hogy fel tudná dönteni a világot. azanyátok! – lódult meg Gyula. valami jót. ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. . – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan. hogy megállt kiélvezni.

Bemegyünk a nádba. de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. – Blutty! – mondta a folyó. ha nem is házat dönteni. – A messzilátót akassza a nyakába. Matula a tarisznyába csomagolt. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. A kutyát nem kötöm meg. A nádasban keskeny ér húzódott befelé. de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. a szúnyogolajat meg zsebre. Gyula evett. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. – Ez való a tetejibe. Matula nem nyúlt az evezőhöz. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is. ivott és észre sem vette. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. mint az innenső. Múltkor négyfelé. s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni. és ha nem is fejessel. most már talán tudja. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját. már csak félszemmel nézett a távozók után. hogy ez olyan titok. Amit a bográcsban hagytunk. – Szabad még? – Azér’ van. mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. és a kocsonya felett elhelyezkedett. milyen volt? – érdeklődött Matula. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –. hogy nem szabad elcsavarogni. És ha már bent volt. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt. Hazáig rohant tehát. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott. de a fiúét vízzel keverte. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. de valamit tennie kell. – Mit eszünk. hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. s Gyula úgy érezte. jelezve. s úgy érezte. – Van még. de kevésbe járt. abból nézdelődhetünk. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –. – Csak igya meg. óvatosan leszárította magát. – Na. és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta. – Itt maradsz. és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. De a víz igazán meleg volt. törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák. úszott kicsit lefelé. hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. amíg a folyadék leérkezett.Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat. . aztán felmászott a csónakba. kicsit felfelé. utána ismét a bográcsba pislogott. inkább ismerősöket keresett köztük. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát. kicsit körülnézünk. ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa. kibújt egyetlen ruhadarabjából. Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette. megkocsonyásodik reggelre. A túlsó part olyan volt. Matula bácsi? – Kocsonyát. mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. hanem hosszú rudat emelt fel. megmondta az öreg. a nagy víz mellett van egy kis gunyhó. hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. s a fűzfához csónak volt kikötve.

Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. mégis gyorsan haladtak. néhol térdig süppedve. mert a kunyhó magasabban volt a víznél. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése. – Jó lesz. Néhol bokáig. ha bekeni magát. és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. hol vannak. és pár . de a levele olyan. az áldóját. Szűk a hely. és azt sem. megállapítva. s amikor kileskelődött egy pillanatra. de ne álljon meg sehol. hogy egy leskunyhó. hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. – Innét már vigyázva kell menni. hogy nincs szava arra. hogy kik vagy mik figyelnek. bujkálva. de nem repültek fel. de szeme szokta már a homályt. Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. A fiú megdermedt. de közben érezte. Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. mint a töknek. elakadt a lélegzete. aztán a nád mindjárt elfoglalja. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula. és kicsi a víz is. megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból. hogy a nádi út valóban nem sétatér. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém. hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. Meg a szára is. s a víz olyan sekély. de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. amiről kiderült. mert ez nem sétatér. egész. Cölöpön van az egész. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is. aztán vigyázva bújjon ide előre. látszólag gondtalan élete. Matula bácsi… – lehelte Tutajos. amit lát. mert a nád benőtte. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre. hogy a csónak néha sárban csúszott. – Talán nem vettek észre. mint a katona a díszőrségen. – Mindig a nyomomban. és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. bár a gém nem őrzött senkit. és egy helyen gyönyörű. Csak csendesen. és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni. A csónak mellett mintha út látszott volna. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot. Gyula alaposan bekente magát. Rideg sárga szeme a vízen volt. Gyula nem tudott válaszolni. és csak a kezével mutatta. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé. húsos levelű virágok voltak a vízen. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak.– Ezzel jobban megy. így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. és nem parádézott senkinek. Matula bácsi… – Nem hát. A zajongás azonban elhallgatott. ne mozogjon. hogy erre jártam. hamarosan kiszállunk. akik tündérrózsának mondják. de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. Gyula szót fogadott. És milyen közel! – Jaj. Még a likakat megtisztogatom. Árnyékban volt még minden. Matula elővette bicskáját. – Ne csörtessen. – Azt hiszed. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. És Gyula már előre elhitte. – Van már két hete. ami az övé. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Deszka az alja. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. máris figyelnek… Gyula azt sem tudta. mereven. de nem lehet látni. Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt. – Ez nem vizes.

s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról. mert addigra a család eltűnt a víz alatt. mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. – Igaz. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. Ha a gyerekek elfáradtak. Talán ki is hozom. – Kánya. Aztán ha meg is lőné. Eddig már összeszedte őket az öreg. hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. a napfelkelte ragyogása. aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban. csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát. csérek rekedt kiáltása. aztán – talán – meg is lőjük a kányát. egy rétihéja puha szárnyalása. amíg ide bátorkodnának. amivel a halat egyenesbe irányította. az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. fogja meg. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. s olyan érzése volt. de Matula nem válaszolt. hegy Gyula már csak a halat látta. – Az a vöcsök mégis ártatlan. de ha a halak beszélni tudnának. – Ha tudja. – Matula bácsi. – Lehet. mert a tarisznyát rendezte. összegázolni a gunyhó elejit. mintha semmi nem érdekelné a világon. ezüstös csillanását. de hát mégis. – Hát embert nem eszik. szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. ahol az előbb még nem volt semmi. – Jajjaj… szsz. felkapaszkodnak az anyjukra. ez olyan természetes. sem lefesteni. Matula bácsi. Annak meg az a dolga. Gyula úgy érezte. mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől. és a gém újra megmerevedett. De Gyula nem is várt választ. amire kár a szó. és hogy a gém halat fog. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal. ne nevessen. hiszen a vízen mozgó ezernyi madár. Három-négy fia van annak is. hol fogta. a hangok ezerféle színe. mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna. Nem árt nekik egy kis oskolázás. – Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja. de csak a vizet súrolta. de még elmondani sem lehetne. hátha nem vigyázott volna az anyjuk. aztán éhen döglenek. a vadrécék sziszegő szárnyalása. Aztán két nyelés. a mozdulatlan. nagy a nádas. igaz. mégis suttogó nádas. – Vigyázzon! Azért anya. Az egyik kicsi még ásított is. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat. egy-egy madár felbukkanása. ki kellene érte mászni.perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe. amely látszólag nem törődött a szürkékkel. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás. A fiú ijedten nézett az öregre. búbos vöcsök. de olyan tüneményes gyorsasággal. és kellene két hét. – Vöcsök. Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan. amint ültek az anyai páholyban. hogy Gyula bekapta maszatos ujjait. s ez olyan kedvesen derűs volt. az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában. Nem éri meg. amíg elhallgatnak… . – Halat fogott a szürke – szólt hátra. hogy ezt a látványt sem lefényképezni. Alighanem szárcsát.

mégis összetartozott az egész. és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust. művilágítás és papírkorona. csupa nyak madár olyan esetlen volt. százszor ennyi volt itt a madár. amit azok megfogtak. így volt. de lehet. ez a szerep az élet komoly valósága volt. meg sas is. a gyengédségnek semmi nyoma. és meg se látszott. mire a kölyök kitátotta a száját. és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. imbolyogva és panaszosán krákogva. Szemében a felismerésnek. bizony. amely tüneményes mozinak bizonyult. mikor lesz belőle főszereplő. eredeti. nemcsak az önkéntelen szerep szerint. A kényes madarak nem is jöttek vissza. és felfedező útra indult. a mozgás s a természet milliószínű egységében. És ez a szerep nem volt játék. hogy a hitványát szedték össze. Az anyamadár hirtelen odafordult. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is. – Éheees… A másik gém merev volt. hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok. mert ez a csupa láb. mert látni lehetett. de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. Aztán elindult a másik szürkegém felé. mikor tűnik el. amit várni lehetett. vagy mikor ölik meg. majd meglátjuk. s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta. Persze kánya is. mint egy karó. aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. az összevissza kószálókat meg mink. És a bíróság most nem három napra csukja be. mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. – És engedte? – Nem törődött vele. itt nem uralkodott senki. jobb. Matula pedig megfontoltan nekikészülődött. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. amint az öreg nyakában feljön valami gombóc. aki törvényt vét. az idő. Matula megrántotta a vállát. az se sokat értett hozzá. – Tudja – tömte a pipát –. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé. mink meg nem szólhattunk. A két csőr összeölelkezett. Az idevalók hiába jajgattak. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt. Akkor még a hercegé volt a berek. s ha olvasni lehetett volna benne. olyan tanácstalan. színes felvételekkel. De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből.Gyula ezen nagyon elgondolkodott. és Gyula majdnem hangosan nevetett. összeszedtek mindent. hogy rágyújtson. melyik szereplő lép fel a színpadra. Itt nem voltak fakardok. Biztos. hanem valóságban és végérvényesen. a többiek is. de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. talán azt mondja: – Ki engedte meg. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni. olyan végtelenül csipás kamasz. de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása. amint rend lett a berekben. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –. Gyula ezen is elgondolkozott. hogy ezerszer. a testvéreket. Mindenki magának élt és magáért. vartyogott valamit. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –. mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. amilyen csak egy gémfióka lehet. . Mikor én gyerek voltam. éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező. talán nem is tudta. még a kócsagokat is. – Huh. Az inspektor Pesten lakott. aki megunta a fészket. azt átrázza a fia szájába. ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. a táj. és soha nem lehetett tudni. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron. akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. És most csak állt. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze. de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás. Mert soha nem az történt. a tojástól az elmúlásig. a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán.

a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre. és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. azokból már nem eszel. de aztán megnyugodott. Hiszen látta. s aligha lát már újat. fecskeszárnyú madárral. A sólyom csak a levegőben parancsol. mintha gőz sistergett volna. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre. mert egyszer csak felbukkant két kis fej. és leste a halat. nyomukban egy szürkéssárga. de ilyenkor már csak akkor mozognak. mit csináljanak? Aztán. de az öreg rá sem hederített. – Kerecsensólyom. ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula. mert alig emelte ki anyja a csőrét. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett. és egy kanalas gém szürcsölte a vizet. de ilyenkor inkább az nem ijed meg. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát. mert olyan hang hallatszott a levegőből. és csend lett általában. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt. ha meglepi őket. ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –. s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. s amerre ment. – Azt hittem. milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. A sólyom a víz felett körözött. aztán leszáll rá. . Rövid idő múlva már újra kint állt az anya.– Hát tányérjuk nincs. a víz megnyugodott. akkor jó. A sólyom ekkor már messze járt. aztán felkapta a fejét. aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás. már újra krákogott. nem érzi? – Nem érzek semmit. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult. mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. amelyik a földön vagy vízen van. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. s mintha a madarak mozgása is lustult volna. A nádasból is újabb követelődzés recsegett. a gömbök eltűntek. a földön agyonütné magát. – Ezek? Olyan mellhúsuk van. és megtörülte verejtékes homlokát. Csendesen húzódjunk kifelé. de a továbbiakat már látni nem lehetett. s Matula az égre nézett. Röpülni azok is tudnak. De a levegőben agyonrúgja. az üldöző pedig lefékezve. – Nem érzi. de ő is a nád árnyékában. ahova a kunyhóból látni nem lehetett. ahol a kis récék eltűntek. – Idő készül. ha muszáj. elment. vágja. könnyed ívben lendült újra magasba. mint a vas… de azért enni is finomak. pettyes. – Azt nem lehet tudni. – Máskor is kijövünk? – Persze. amikor leesett. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért. de ilyenkor elhúzódik minden. – Meg is veri. ha a kis gémnek jó. amelyikre szemet vetett. és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. A csónak körül is forrón szikrázott a víz. utána valami sziszegéssel. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú. – Kezdheti elölről – mondta Matula. Matula kiverte a pipáját. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett. – Elmehetsz. A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat. – A gém meg sem ijedt. agyonütötték magukat. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. Aztán csattant a víz. csillogó tollú apróságok.

a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni. de eddig azt hittem. mink is tudjuk. csak jég ne legyen. és – egészen halkan. s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben. repülőgép. Csikasz azonnal Matula mellé állt. mert a bőrömből bújok ki. halkan vinnyogva. – Együnk? – kérdezte Matula. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. a füvek meg se rezzentek. de két füle felállt délnyugatnak fordítva. mert nem lenne igazság. feltört marka is jobban fájt. és újra figyelőre feszült minden. Eredj előre. Ahogy nézem. és ez a meleg más meleg. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna. mint ami tegnap ilyenkor volt. pedig amúgy nem fél semmitől. csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél. ámbár aludni sem tud az ember. nem tud megállni. mintha a kunyhó környéke. – Nagy idő készül – mondta Matula –. Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait. – Nézze a kutyát. – Jól van. mint gondoltam. Mintha valami ülne a mellemen… izzadok. amelyek aztán elhaltak. mégis félelmetesen. de nem lesz hosszú. Gyuláról folyt a veríték. gyertek. Az öreg inge a hátara volt tapadva. A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel. legokosabb ledőlni. mintha mindenre valami száraz pára ült volna. hogy ez mit jelent. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna. hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. – Na. előbb azonban egy-két vakkantással elmondta. hát ez azt jelenti. mint két kis lehallgatókagyló. még most se érzi? – De érzem. jobban körülnézünk. nagy csihi-puhi készül. hogy két-három órán belül itt az idő. A kutya sokkal hamarabb megérzi. hogy otthagyja a gunyhót. no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –. mintha fejbe verték volna. Ballagtak az ájult melegben. hamarabb itt lesz. a zab még lábon áll. de csak most tudom. s az egész táj más lett volna. Csikasz mereven ült. szuszogtak a forró. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –. – Gyertek már. semmi étvágyam. Úgy érzem. pedig Matula tolta a csónakot. – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –. olyan messze. mintha a föld hörögne. és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is.– Na. és akármiben lefogadok. Nagyon fél a dörgéstől. Gyula úgy érezte. de ilyenkor nem szólok neki. de vissza-visszafordult. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég. Majd ha kiérünk. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek. Matula bácsi. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott. mint máskor. hogy Csikasz már a parton vár bennünket. S Csikasz azonnal az élre állt. és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. Ami ilyen hirtelen jön. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –. Hallja? – Hallok valamit. párás levegőben. – Ez így van ilyenkor. . – megzendült a végtelen nádas. és amikor felmásztak a töltésre.

s úgy lehetett érezni. a táguló ürességet álmodta. mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. de ilyenkor a legjobb az alvás. s egy nagy reccsenés azt mondta. Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon. de nem fázott. mozgó fal a következő percben rádől a világra. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. és megfordult. aztán visszament a helyére. de nem gondolat. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt). de amit látott. mint a takács vetélője. s amikor már úgy érezte. és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. gurgulázó hörgés. hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb. eltűnt már a nap. nádszálak. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra. most már Matulához ment. mint a zuhatag vize. És ez a szél nem hullámzott. hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte. de nem is akartak messze látni. akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette. Matula megtömte pipáját. – Én is – mondta Matula –. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét. mint az ázott szalma vastag füstje. hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti. Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. hogy az a rémséges. ami csak érzés. és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit. A délnyugati ég már fekete volt. csak azt látta volna. aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást. Egyenletesen rohant. Borzongott. – Elaludtam. meg ez a kutya is. A szél most már ordított. A nádas egészen lefeküdt. az az állandó morajlás. A fiú megbűvölve. de erősen igyekezett a kunyhóba. de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés. de nem félt. Csikasz odabújt Matula keze mellé. és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok. és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. egy rettenetes. s abban a pillanatban lehunyta a szemét. Gyula erre ébredt fel. a fák keservesen sóhajtottak. – Hát nézzen. A fiú is eldőlt a szénán. recsegő. hogy valahol egy vastag ág törött le. az a szívszorongató. reszketve állt ebben az ítéletidőben. és szétrobban az egész világ. és nem vett lélegzetet. mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből. mert megérezte. de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot. hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját. nagy rétségen. – Kinézek – mondta Gyula. s az ég úgy elszürkült. mert mindenféle törmelék repült a levegőben. és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. s az arcok egyre kisimultabbak. mert idegeikben a látóhatár már szélesedett. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt. Gyula azt még látta. s azt mély szusszanásokkal helyeselte. ijesztően szép volt. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz. A nádas legmélyebb hangján zúgott már. – Esik még – szuszogott Matula markába –. a felszabadult lélegzés volt érezhető. Messze látni most nem lehetett. az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. de nem sokáig. levelek utaztak vad száguldással a levegőben. hogy az öreg parancsnok nézi. reszketett.Az égerfák is susogni kezdtek. és nem szóltak. Tutajosunk félig vakon. Néztek. amely előtt nincs akadály. a szél majdnem fellökte. Egész ágak. a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából. amely mögött eltűnt a táj és az ég. és észre sem vette. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? . hogy még egy pillanat. a felhőhegyek már elrohantak felette.

Villámvágta éger nincs az egész berekben. párátul. ahol elbújni nem lehet. – Most már megrakhatja a tüzet. Gyula maga elé nézett. a hajam meg már akkora. az igaz. a tölgyet. s egyszerre véget vetettek a gőzös. – Ilyenkor jár legjobban a hal. úgysem tudunk mást tenni. alig hallatszott ide a dörgése. Azóta borbélyhoz jár. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –. és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. de oda is csak szép időben… Hát így volt. Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt. Ez a füst még gőzzel volt vegyes. de aztán pattogni kezdett a fa. amíg az idő kicsöpögi magát. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. Egy hétig még dadogott egy kicsit. de nyárfa annál több. és ha megdörren az ég. a keleti eget pedig átívelte egy széles. Fa van. A vasat jobban szereti. otthagy kapát. hogy van ilyen is. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt. s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt. – Hogyan? – Úgy. de amúgy nem lett semmi baja. s egyik tankönyve jutott eszébe. Nyugaton megszakadt az ég. Szürke függönyét elvitte keletre. de a vízbe is odavág néha. csak kerülő úton közelített a cél felé.” Kiültek aztán a pitvarba. de legjobb az égerfa.– Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül. A nyárfát nagyon szereti. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat. mert a fa vizes. és a fiú ismét megállapította. Estére jó idő lesz. de egészen megkékült. leszakadt az idő. . hogy be lehetne fonni. aztán megmaradtak mégis. csillogó szivárvány. Azt a kis ázást jobban elbírja az ember. csúcsosan. tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával. mert a szoba sötét volt. – És nem halt meg? – Mondom. mint egy oroszlán. de mi a fenének Ádámnál. Jancsi. – Most rakja körül vastaggal. kaszát. aztán csak hazafelé. aztán nagyon csapkod a ménkű. – Most nem tudunk tüzet rakni…. a sógor meg csak lefordult a székről. de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. azonban úgy látom. meg némelyik fába. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő. hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit. szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap. Azt mondja a koma: “Hallod-e. mert alighogy lerakodtak. hogy megmaradt. Ezt persze nem mondta meg. meg olyan füstösforma volt. így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. amikor odavágott. s ha az leégett. Nancsinak sok esze van. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót. A szél most már teljesen elállt. mintha egy kisebb vizsgán esett volna át. kilobbantak a lángok. csak vártam. Fele fejivel már meg is volt. hogy rakja meg a tüzet. szakadozik az ég. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt. – Szóval éhes. hogy a förgeteg beszorította őket a házba. ámbár néha a ménkűt is kibírja. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. a szivárvány a végét jelenti az esőnek. most megnyírhatnál. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. nyöszörgő nyavalygásnak. csak több nádat tegyen alája. világosodik. hogy a tojásra is gondolt. száraz nádat meg talál itt bent is. és Gyulának olyan jó érzése volt. A gunyhót is azért raktam ide. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit. Az eső ekkor már kimerültén párázott. legjobb hasra feküdni. mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat. de az eső lankadt. Évánál kezdeni? Már mondani is akartam. és akkorát ordított.

ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez. mint szemérmeskedve ugyan. és álljon ide a tűz mellé. hogy ne legyen lélegzete. mint Ádám. hol van olyan sokáig. Ladó. mint egy felháborodott gyomor. de kibújt a nevezetes ruhadarabból. A tüzet meg kell építeni. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben. és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát. és majdnem olyan sárga. milyen a víz. tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől. hát megnézte. amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na. mert máris a fogát veri össze. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján. s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás. de a jó meleg megbékítette. mint egy epeömlés. amikor elindult. azt esetleg elfelejti. máskor hol az eszed. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –. A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye. ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást. milyen a víz. ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult. mintha ezalatt még egyszer meggondolná. A víz ronda volt. – Mért nem mondta. aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán. hogy megvárakoztatja. ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni. de ezt nem felejti el. milyen a víz. Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. hogy… – Minek mondtam volna. A víz belefolyt a csizmákba. ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni. De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá. – Huh… hühü – hajladozott a fiú. hogy Matula egyáltalán nem aggódik. a nadrágon át combjait erősen hűsítvén.– Nem fogunk halat? – Nem bánom. amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán. hanem azt meg kell hagyni. kedvet kapott vakaródzni. hadd aggódjon. de egymásra rakni sem. ázott pacalnak érezte magát. nézze meg. ezt még Gyula “megúszta”. és még mondott egyet-mást. mert nem én veszem fel holnap. az ökör – gorombáskodott magával –. és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. mint a házat… szóval így. úgy reszket… persze. de mire kiért. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott . aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal. Gyula. hogy aki ránézett. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg. hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. Tutajos. Tutajos undorral nézte a vizet. előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. milyen? – nézett rá az öreg. – Megszárad így is… – Okosabb.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. Vetkőzzék le. ott állt. Matula bácsi. amit mond –. milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. Ezek ugyanis azt mondták. oly mértékben. aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. amikor Kengyel azt mondta: “Látod. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni. milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött. “Te voltál. mert nem aggodalmaskodó természetű. ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán. Jó. most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni. meglátja. Matulát azzal “büntette” volna meg. de nem látta meg Matula kaján pillantását. – Hanem – és hármat szívott a pipán. és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül.

mint márciusban a hó. mert a hamu alatt élő parázs volt még. mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. aludjon. A fákról és bokrokról csepegett a víz. de olyan vastagon. Mire végeztek a vacsorával. aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha. mintha valami kinyilatkoztatást várna. Aztán – intett. messze ne menjen. mert hamar elbolondul benne az ember. és tejfehérsége eltűnt. Nagyon sötét nem volt. valami más. egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. amikor felvette a megszáradt ruhákat. és nem is tudta. valami bátor nyíltság. sem egér. most szólította így először. leszállt a köd. amikor lefeküdtek –. hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. ez az idegen. A folyó csobbant néha. és ha járt volna is. hogy a fiú valóban levetkőzött. ami lehetett játékos hal is. amit hozott. A kések szisszenve vágták a paprikát. de maradjon mindig a parton. vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –. ha azt mondja. és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok. A bőr. mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is. s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében. és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. Gergő bácsi. de lehetett vidra is. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül. amelyek önmagukba hulltak vissza. lehetett pézsmapatkány is. – Jobban szeretem. hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –. én addig felszeletelem a paprikát. a sásvágások. senki előtt nem szoktam levetkőzni. A kutyát itt hagyom. és szemében olyan természetes mérlegelés volt. szalonnát. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait. mintha arra vártak volna. mire átverte magát a ködön. mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. és a lángoknak már fénye volt.róla. mint a folyó háta. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg. karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. hátha van valami parancs. s hosszú ideig nem válaszolt. kapkodó. de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. puha lélek. csak a tűzrakás felett kavarodott meg. amikor kibújnak alóla barna szántások. valami biztonságos erő. s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt. alaposan meg volt szabdalva. olyan illat kezdett terjengeni. Azt már észre sem vették. mintha egy csikót nézett volna a vásáron. és fénye szétterült. ami lerázta az esőcseppeket. Matula is csak érezte. melyet a nap. mint ami eddig volt. mintha kenderkócból szőtték volna. A tűz sütött. mert valahol ott úszott a hold. hogy este lett. Matula mereven nézte a tüzet. Ez a gyerek. . és mélyet lélegzett. és egy bagoly szidta a ködöt. gomolyogni lomhán és tanácstalanul. alig ismert saját testére. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula. Aztán már alig szóltak. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is. A tűz udvart rakott a tisztáson. mert nem járt sem bogár. ami ellökte magától a nyirkos párákat. henteregni kezdett a köd. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat. és leülepedjenek végleges helyükön. és begyógyultak. Amint végignézett magán. meglátni nem lehetett. Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt. most ezt természetesnek érezte. És Gyula. Éjfél után egy kis szél mozdult. ameddig akar. hagymát. hogy Gyula nyelt egyet.

A szél elállt. hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. arra mérget lehet venni. és Csikasz a farkát csóválja. még majdnem éjszaka volt. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. A parázs belemart a fába. és törülgette arcát és kezét. de megnyugtató valóságába. és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. s a köd emelkedni kezdett.Amikor Matula felkelt. s a fában ette önmagát. aki sohasem tudja eldönteni. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz. aztán lekotorta a hamut a parázsról. és szőre csupa víz – volt. Felcsapott tehát diadalmasan. de valamikor azért ilyenkor többet láttam. mint az ázott csirketoll. aztán megrázza magát. mint a légy a pók hálójában. és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. – Takarodj! – kiáltotta. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett. Megállt egy kicsit. a földbe. szinte ugrásra készen. mivé leszünk – és lángra lobbant. és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? . se hangja. és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. szoktatta a szemét a sötétséghez. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk. és megerősödve úgy érezte. Gyula nézi a kutyát. Nyújtózkodott egyet. mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas. A bokrok közé. akárhova. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba. Csak a tűz kezdett magára találni. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –. és másik oldalára fordult. Csikasz. hát mit kezdjen vele? –. hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. és beleszaglálódott a levegőbe. Lerázta már füvekről. – Szervusz. mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna. hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé. Matula ágya üres. Odakünt azonban világosodott. mert immáron szétszórta a levegőben. Ennyi volt az egész. mert ő az erősebb. és ellapult egy kicsit. Gyula erre végleg felébredt. a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. majd örül neki” – gondolta. hátára vette a hátizsákot. mintha azt mondta volna: lássuk. a ködöt hengergetni talán megunta – se színe. kiment a kunyhó elé. de talán nem is tudott volna válaszolni senki. mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben. és kinyitotta szemét. Csendesen felöltözködött. de ez olyan mélyen volt. a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara. Tutajosunk dühösen felült. A kutya csak a fülével nézett utána. A tűz aztán kinyitotta szemét. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat. és elnyelte a köd. ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét. “Ha felébred. csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki. mire Csikasz kikullogott a kunyhóból. hogy ő mégiscsak tűz. aztán ráállt a gyalogúira. fákról az esőcseppeket. A tűz pattogva égett. aztán újra leszállt. mintha el akart volna bújni. aki válaszolhatott volna. és elfeküdt valahol a berek mélyén. aztán elhallgatott.” Állt egy kicsit. A köd ijedten kavargóit körülötte. mert nem volt senki.

– Máskor odakint rázd le a vizet. hogy beszólította Csikaszt. . mert ez a reggel olyan volt. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés. hogy ez már nevetésnek is beillett. repül. egy kakukk úgy kiabált. Úgy érezte. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát. ugyanilyen nap. az belül is szól. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre. Gémek jöttek-mentek. hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. de még fogta a csónakot –. s ez olyan szép gondolat volt. aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra. egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással. azt is a kezében. – Törülközőt vigyen. aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától. meleg volt a csónakdeszka is. Hau-hau – és topogott a csónak orrán. mert a folyó még nem tisztult egészen le. telt. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. A nap süt. aki jött is már. gyere fürdeni. A nap már melegen sütött. gyere – biztatta Tutajost. – Gyere. és más íze volt még a levegőnek is. aki átúszott a túlsó partra. holnap is nap lesz. jelezve. és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk. és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről. “Szóval megérkezik Bütyök. de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt. Nem szeretem a vizet. de enni nem szeretem. igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba. Csikasz azonnal elmerült. hogy az éjszaka nem történt semmi baja. de ezután már nem ment a csónakba. Csikasz. tisztára mosott és messzelátó. s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett. Gyula csak feküdt a széna. a tűz ég. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta. mint a köd. berántotta Csikaszt a vízbe. miért mondta az a kutató. és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. él. s a himbálódzó csónakon törülgette magát. szólt a málinkó. gyere már ki. mert amikor a fiú a csónak mellé ért. s kezdte már érezni. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –. de alattomos szándékkal.– Majd ha megszáradtál. A párák elégtek. nem tudok utánad menni. hogy fel tudná dönteni a világot. önkéntelenül mélyeket lélegzett. hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni. hogy ami kívül van.és nádszagú magányban. megrázta magát. egyetlen ruhadarabot hordozva. és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. amire a kutya igazán nem számíthatott. s úgy érezte. egy kis méretű törülközőt. és Gyula talán elaludt volna. hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban. héják és kányák imbolyogtak a nádas felett. ez nem lehetséges. időnként megszólalt egy fácánkakas. amíg a békát elzavarta és megugatta. s az időnek semmi jelentősége nincs. és megsimogatta. ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –. holnaptalan nyár szétáradt szívében. és a derűs. de Gergő bácsit… nem. amint kibújtak a földből. a folyó lomhán kúszik. amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe. – Gyere. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon. s amikor prüszkölve kiúszott a partra. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –. visszajöhetsz – enyhült meg Gyula. s a levegőben olyan forgalom volt. és izgatottan figyelte a fiút. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez.

– Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula. Gyula nyársat faragott. Szalonnát. Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –. Mekkora szája lehet. ahol az előbb volt. alig helyezkedett el az úszó. állandó kapás és semmi. mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. s akkor nyugodta bevágott. nőtt a meleg. Nézze meg maga. . Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. Teste forrón száraz volt már. de az úszó mozgása olyan lagymatag volt. s összefutott a nyál a szájában. s horgát oda dobta. amíg az úszó eltűnt. – Nincs! Mehetünk horgászni. Hiába. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit. és ne húzhassa le a horogról. A horog berepült a szokott helyre. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget. Ravasz. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen. aztán egészen. húzás. edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé. mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. Két kis keszeget fogtam. és nemcsak a bőrét. hogy adjon valami tanácsot. “Megint becsapott!” – gondolta. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –. de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben. fogyott a csali. hiába! Múlott a délelőtt. pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. hogy eltalálja a kellő pillanatot. és egyre jobban megfeszültek idegei. Alig érhetett le a horog. Gergő bácsi. Semmi! Akadt ugyan a horog. és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. Semmi. de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot. s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette. majdnem megfeledkezett a titokzatos halról. a sorodra – intette a türelmetlen ebet. és újra oda dobta. kenyeret vágott. “Elsiettem – sziszegett Gyula –. hogy nem vágott be. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta. és hófehér ing övezte inas nyakát. – Látja. de rajtam nem fog ki. lehúzta valami. Matula egyébként is egészen megfiatalodott.“Szalonnát sütök nyárson” – gondolta. és most már egészen kicsi gilisztával csalizott. Birizgálás. mert ragyogóra volt “beretválva”. vén potyka lehet. Később mintha valami piszkálta volna a horgot. mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. de mérgemben visszadobtam őket. ahol a nagy hal felcsapott. de amikor feltűnt az öreg szikár alakja. mint előbb. de még levelet is írt. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó. hiába. Csikasz. a kukacot meg levette. hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie. – Edd. mert Gyula valóságos szalonnát adott neki. hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát. amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. s csak akkor adott neki. aztán semmi. – Várj. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált. de az égést nem érezte. így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. már kezdődött az az óvatos babrálás. meg-megállt. és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere. de a súly – a hal – lemaradt róla. zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt.

sőt szakjával a parton is kotorászott. Erre elmosolyodott. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset. amikor eszébe jutott a levél is. – Pedig az még csak a finom étel. de később úgy gondolta. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. de ne vesződjön itt. mint egy ritka lepkeháló. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. kár.– Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között. És Matula éppen eltűnt a bokrok között. vastag drótkávával. azon aztán van mit harapni. közel a parthoz. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle. hogy majd hívja. – Jól van – szedelőzködött Gyula –. de ez is megteszi. Itt nem fog halat. – Most aztán pipálhatunk pár percig. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben. csak lepakolók. Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. kell egy kis idő nekik. “Tutajos – mondta magában –. ha szükség lesz rá. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. s ahol találkoztak. de ott sem igen mozgott a hal. Matula tett-vett egy darabig. egy újabb. mint a felhő. – Ez a béka a csali? – Az. kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra. mert szétmászkálnának. azon jobban megmaradnak. ha büdös. ahol a vastag madzag belelógott. – István bácsi ír. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra. és még csak el sem kérem a levelet. Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst.” Kedvetlenül ment arra a helyre. a tengerben nyolckilósak is vannak. meg a vércsék is. Gyula örült a halnak. Persze jobb. De azt már igazán restellte megkérdezni. és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. Hoztam kosarat is. és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet. hogy a mi rákunk nem nagyobb. Azt mondják. evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos. ahol először voltak. és elnézett a nádas felett. amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. mint egy mély tányér. mindjár’ kihozom. A rák a húst szereti. hogy mi az a “rácsa”. ami a háló fenekén éktelenkedett. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet. – Mit nézzek. alig mélyebb. Olyan volt. de Gyula úgy gondolta. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –. Matula felemelte a fejét. csak a zsákja volt egészen sekély. de még ráérünk. amíg a víz széthordja a vér szagot. Legjobb a két-három napos máj. meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. Vegye elő a messzilátót. Gergő bácsi? . megyek odébb. ami alig volt fél méter átmérőjű. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja. hogy inkább ponty lett volna. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak. körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. legfeljebb azt a szétvagdosott békát.

Bár lehet. de nagyon közel menni nem lehet. A hátuknál kell megfogni. de az akkora volt. De ilyenkor még aligha eszik. de talán szárogatja magát. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –. – Lesz még itt? – Lesz. – Hűű! – álmélkodott a fiú. A lárma elhallgatott. Három varjú a fa csúcsán ült. – Én – ijedezett Tutajos –. de szép nagy. ahol van. A sas valóban csak ült. meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. ne féljen. mert a sast felszívta a messzeség. – Rétisas. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos. itt még nem láttam vadászni. Mi esszük meg ükét. és felváltva károgtak. – Ne féljen. de ennyi már nem. mint a hó. igazgatta a gukkert. hogy a jobb oldali ágat nézze végig. ha lesz kedvünk. mintha egyedül lett volna a világon. Később ásított. de a nagy madár. és visszaeresztette a rácsát. lelöki közibük a maradékot. de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg. se föld. – Ott hagyjuk. . tisztán látta. s amikor egészen élesre állította. majdnem egy méter magas. elrepült. mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér. a vércsék visítva csapkodtak körülötte. Se víz. de ha egyszer lejár az idő. majd délután fogunk hozzá. – Óriási! Fehér a farka. csak játszik a farkával. egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. mint a tüzes vasat. mintha kőből lett volna. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne. csak ül. Tudja az ilyen madár. amikor rádobta magát a levegőre. az ág közepe táján akkora madár ült. één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. A varjak károgva. Gyula szeme odaragadt az üveghez. hogy Matulára hallgatni kell. Lett is. Csónak nem járja. Az elsőt úgy fogta meg. hát a királoknak is lejár. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. – Nem. Arra nézzen. de megtanulta. mint egy bocskor. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. Ilyenkor nem szokott itt lenni. s csak akkor csapott fel újra. De most már lássuk rákékat. Reggelizett? – Szalonnát.– Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára. viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. ámbár egyre kevesebb. végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson. elsüllyedne az ember. meglábalni nem lehet az öreg fa környékét. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket. és ijedten dobta a kosárba. hol nem lehet hozzáférni. mert a rák pattintott egyet a farkával. nem eszik. szarkák és vörösvércsék. hogy itt is vadászik. Gyula keze reszketett. – Ez volt a királ – mondta Matula –. akkor aztán azon veszekednek. fenséges nyugalomban. aminek a teteje száraz. A hatalmas. – Ezektül nem lehetett itt horgászni. nem eszik meg. ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. – Mondom. hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak. Gyula megkereste a nagy fát.

igazán nem hittem volna. aztán hátrahúzódott. másfél óra alatt odaér az ember. nincs messzi. amíg a hídhoz ér. másik oldalon a berek. belevágja mérgét a fába.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor. mert szeme megakadt valamin. mert Gyula megmutatta neki. de én azt mondom. csak úgy repült a forgács. A levél valami irkalap volt. Van magadhoz való eszed. ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. Semmi kétség. és ugyancsak igyekezett lefelé. még Bütyökről is megfeledkezett. és leszakad az egész csillagos ég. és ment fáért. István bácsi világosan beszél és ír. ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú. mert haragudott az egész világra. hát használd. de azért nem árt. – Hau-hau – mondta –. – Akár mehetünk is. Bütyök barátodat hozd ide. s arra gondolt. hogy négyre legyünk ott. Engem is jóltartott ez a Nancsi. A következő húzásban már üres volt a háló. Kinézett egy vastag. maradj. A rum jó volt. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. akkor is. Kettőkor elindul. . Csikasz. Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán. Alig várta. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. Múltkor nem értem rá írni. István bácsi döcögő. és kapaszkodj fel a kocsira. Gondolom. Elhallgass. – Sötét hát. de most megírom. Ha péntekig nem jössz meg. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt. de háromkor már világosodik. végül ugatott. Még teát is adott. a levélre is kíváncsi. mert tudta. morgott. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. hogy pár napra hazagyere. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett. Csikasz körültáncolta az érkezőket. Hanem a fánk fogytán van. Csak a gáton. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta. az úton. ha korán ebédelünk. ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. Lesz rák. amikor belenézett a nyüzsgő kosárba. mindenre és mindenkire. – Látod. hogy megfelelő ágat találva. nagy betűivel: Gratulálok. Megy a parton. akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál. Nancsi néni nagyon akarja. Másfelé nem is lehet menni. száraz ágat a fűzfán. meg a puskát is megmutatom. és megugatta a rákokat. “Hajnalban négykor légy a hídnál. a harcsához. elmegy a hídhoz egyedül. de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. Ritka jó puska. öcsém. meg amit küldtek. hogy ilyen rátermett vagy. aztán odaballag. mert egyik oldalon a folyó.– Okosan. Gergő bácsi. – Másfél óra. meg rumot. hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja. hogy nem kéri meg az öreget. mert kupán váglak. ha apró ördögök csónakáznak a vízen. – Hol van az a híd. ha jól kilép. Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre. ha nem tetszenek. és a polcra tette Bütyök levele mellé. de aztán megállt. mert Nancsi néni kiátkoz benneteket. az már igaz. Ne nézd ükét. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki. ameddig jólesik. Csikasz? A kutya kissé meghökkent. Megakadt és megborzongott. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól. hogy kísérje el.

elég. és nem is kívánta. itt hagyták Matulának. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –. Tutajosunk erősen verejtékezett. mint ahogy az is volt. de Matula a dohányt is ezen vágta. irtózását és undorát kiadta. egészen természetesnek találta. vagy ne hányjon. Gyula nem vagdalkozott már. A Bélát. hogy kár lenne a szalonnáért. homokkal megsúrolta a vízparton. a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi. ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. de amikor a vajpuha. – Mit segítsek. de gyomrát is megelégedéssel töltötte el. rákok pirosra főttek. s a látvány nemcsak szemét. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni. Általában asztal volt. ez nagyon jó! Mondtam. . – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit. a szalonnát is. hát sötét lesz. Aztán gyúródeszka lett. de eltört a lába. Azóta különféle szerepeket töltött be. Ettől fordult fel a gyomra. “Odaballag”… Sötét lesz. Valami ősi. Matula tálalt. nem lehet kívánni. A terjedelmes hüllő darabokban volt már. De mindjárt megorvosoljuk. és hazahúzta. s az egész ügy egyszerűbb lenne. minek szétvágni. de pápista színe van… – Gergő bácsi. rakja ki. Körüljárta. Aztán úgy határozott. az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat. ha fejbe csapja. aztán ebédelünk. tehát legyűrte gyomra emelkedését. És Gyula meglátta. hogy kettőkor kel. Gergő bácsi. Gyula nem rajongott a rákért. mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna. Matula kedélyesen beleszórta a rákokat. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején. s kicsit később úgy érezte. amit Nancsi küldött. hanem azon gondolkodott. ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes. hogy hányjon. hogy el ne vigye a szél. hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –. ámbár nem sokáig. Amikor a. Vegye elő a táblát. minden félelmét. aztán másik fához ment. de a hidat. előbb kóstolja meg. Gergő bácsi? – Semmit. és megolvasta a kis cinegéket. ámbár nem volt lába. vágta. torz rikkantást hallott. amíg meg nem kóstolta. s a húst Gyula tányérjára tette –. a gombát ezen szárította. – Majd meglátja. a halat ezen bontotta. és ne nézzen úgy rá. – Hallja-e – nézett rá Matula –. négyre a hídnál lesz. – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett. – Bütyököt? – Azt. mintha nem is ő kiáltott volna. mint az éretlen vadkörtére. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét. hiszen még éltek. Matula pálinkát kevert vízzel. amikor Tutajosunk magához tért. mert úgy érezte. s általában táblának nevezte. aztán vágta. és napon megszárította.A fiú elvesztette a fejét. újabb kígyóval. hogy nincs-e rajta odú. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban. pihent kicsit. – Nem kell ide rák. amelyek életükben hatan voltak. – Húzza le! És Gyula lehúzta. az éjszakai utat. de mind a hatot elnyelte ez a féreg.

– Takarodj – mondta ez a morgás. Megesszük Nancsi néni ebédjét. itt nem becéznek. – Az már igaz… Úgy látszott. – Cserr! – kiáltott a szarka. de kijövet már kezében volt a puska. mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá. még akkor sem. nagyon erős gyerek. és újra bement a kunyhóba. nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. fogyogattak. Gergő bácsi. hogy ezzel jóllakni nem lehet. de nem is lehet őket lerohanni. lassú. majd körülnézek egy kicsit. nem hittem volna! . de Tutajosunk hamar felfedezte. aki híres tolvaj. Matula jól megnézné és – sajnálná. a kis ollójú köznépről nem is beszélve. ébredjen. amely árnyékát a kunyhó felett tartotta. hol volt hamarabb várható az adomány. aztán jövünk. mire meggyünnek… – Köszönöm. Matula megállt a tűz mellett. mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta. Szeme csillogott. – Elhiszem. csörögni kezdett. de nekem nem az. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –. ha elmentek. hogy ha egy reggel Matula azzal keltené. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte. és hol Matula. Egyszer csak felnézett a fára. értelme. nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel. – Meg is érdemli – bólintott Matula –. – Vegyen. de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte. aztán pállott még a szájuk. Közben a rákok fogytak. – Nem lehet az.– Mi csak Bütyöknek hívjuk. jelentősége és ideje. Talán a tengeri rák kilós ollójával igen. Gergő bácsi. A kondér azonban hamarosan kiürült. majd fogunk rákot is meg halat is. ha a királyukat eszi meg az ember. és mindenki szereti. Matula most sem nyúlt hozzá. de ezzel nem. nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon. aztán jól tartjuk. kellemes a gyomornak. rá sem nézve a madárra. A fa kihajló ágán egy szarka ült. és nem rövidítenek le semmit. Bütyök mellettem ül az iskolában. hogy Csikasz is ezen a véleményen volt. hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. mégsem verekszik soha. a csirkecsontot mohón kapta szájba. Gyula álmélkodva nézett utána. hol Gyula mellé ült. a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna. – Ezt aligha. Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg. álldogált egy kicsit. De nem. – Tudom. meglátja. egy koszton vagyunk. Itt mindennek. hogy felfedezték. hogy megbolondult-e. Kellemes volt az ínynek. nem rohanlak le senkit. Itt nincs erőltetett komázás se le. – Gergő bácsi. és ha valaki a szilfából szűcsit. ez nem is lehetséges! – Tudja. Matula pedig kijött üres kézzel. mire Matula is oda nézett. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék. s közben kicsit utálkozna is. öreg szarka… látja. Gergő bácsi. és ijedten vágódott a levegőbe. milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés. aszerint. Felnézett és morgott. s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. se fel. Gergő bácsi. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. minden valóságnak neve van. és bement a kunyhóba. Megcsinálom az ágyát is. – Nagyon jó gyerek. hogy: – Gyuszkó. Ismeri a puskát. még a tolvajok között is. amíg Gyula nem kínálta. és most. – Pusztulj innét – morgott a kutya –. A szarka elhallgatott és figyelt. nyugodt mozdulatokkal.

– Na. – Röptiben? – Fenét. Ezek után rátértek a valódi. és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. Majd kipróbáljuk. – Nem árt. mert erősen gyanakodtak. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni. ahol voltunk. mert ha mind a kettőt felhúzza. és csak később bólintott. hogy jól tartotta. de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett. Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. Kinézek a likon. ne az orrával célozzon. ami kapott. hát ott a tömérdek liba a vízen. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem. de valamit észrevehettek. más fészkekben másodszor vannak tojások. Gyula tisztelettel nézett a puskára. szorongó érzései támadtak. Nancsi néni-féle rétesre.– Mondom. talán megvár. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –. hogy kibírja. ha idei lett volna. ez az igazi. Most is meleg volt. A nap ekkor már az ég tetején lángolt. és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni. és később hideg eső seperte végig a berket. de még ment is el egypár. aztán kinyújtotta mind a nyakát. és kitett egy újságlapot negyven lépésre. a nád közt és a levegőben is. de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot. Matula a pipájával volt elfoglalva. finom puska. Én meg – mutatta Matula. és tudott vele bánni. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében. de flóberttel sokat. A fészkek egy része már üres. Gyula kirohant a papírért. itt a puska. hogy tegnap ilyenkor fullasztó. Nyolcat szedtem össze. Patron van elég. – Mondom. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen. Jó puska. de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba. elsül mind a kettő. majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. így volt. de ez a meleg könnyű volt. a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert. de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe. s ilyenkor már fiaikkal . ha lepihenünk egy kicsit. vihar előtti csend feküdt a tájon. mert elcsendesedtek. de ma talán csak a szúnyogok aludtak. és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. ahol legsűrűbb volt a nyak. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez. de a sarlós fecskék útra készülődnek. hogy öreg szarka volt. de túl volt az első lövésen. A vízen. Későn jönnek – néha csak májusban –. – Nézze meg. ha még nem is lőtt vele. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –. csak akkor rúg mint a veszedelöm. mert a madárvilág állandóan mozgott.

Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást. mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ. nem tartoznak a fecskékhez. Igen – gondolja az öreg –. ami talán annyit jelent. . Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –. s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra. hogy kialudta-e magát. az igen. és Matula tudja. Ezek már mennek – gondolja. és lecsapott a bokros. de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét. mert az ő naptárukban lejárt a nyár. – Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe. de kövér verébfiókák nyüzsögnek. és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést. de a forgók. Matula kinyitja a szemét. vagy szóljon neki. Azokkal szórakozni. mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. és Matula tudja. és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni. hogy: elment. egyenesen dührohamot kap. és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás. ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé. hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet. unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat. mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. de ha étkezésében zavarják. Amikor búgni kezdenek a cséplők. de a karvaly elfelejtette. de nappal le nem ülnek soha. mitől ébredt fel. Egy karvaly volt a riadalom oka. füves térség fölé. izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt. s amikor újra kinyitja szemét. toronypárkányban. aki mindig hajlamos a verekedésre. és gondolkodik. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még. mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le. – Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is. és repülésük egyszerűen nevetséges. hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó. ahol könnyelmű. de nem tudja. ha “magától” ébred fel a gyerek. már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben. csontok. mint az igazi fecskék.végeztetik az előírt gyakorlatokat. de ez már nem olyan vészes. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –. és ez már nap alatt született. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni. itt mindig aratás után jelennek meg. s ez egyet jelent az év fordulásával. Aztán ránéz Gyulára. hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék. Sokkal jobban repülnek. A szürkevarjú komisz egyéniség. s az apró madarak pontosan tudják. ami egy rendes embernek elég is. mire Gyula szeme kinyílik. ha boldogulni akar velük. hogy a kis vándor kivágta magát. és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből. de eszébe jut. mi a teendő. ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. és nem tudja. ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem. különben is. s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet. hogy hagyja-e még aludni. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen. – Fel – mondja Gyula. mert jobb. és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben. hol van. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre. Hangosan becsattintja a pipakupakot. hogy valamelyik kis sarlós bajban van. mintha valóban kialudta volna magát. hogy micsoda mutatványokat végeznek. és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz. de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben. Itt a nádasban nem fészkelnek.

amikor már bent voltak a csónakban –. Matula ült. hanem együtt az egészet. talán idegen szaga. – Persze – mondta Tutajos –. hadd örüljön. lássuk! Tutajos később beismerte. hogy teljesen kialudta magát. hogy ha most otthoni szobájában találná magát. széna. mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak. Tutajosnak most nincs semmi terve. – Az igaz. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte. és lassabban. mint első alkalommal. ha látom világosan. és nem gondol arra. Gergő bácsi! Jobb. szokatlan. de Gyula szégyellt szólni. sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó. lehet darázs. máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –. jó. és dühösen nézte Csikaszt. de úgy viselkedett. elrúgta a csónakot. Matula bedobta a láncot a fenékre. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel. hogy mi volt. gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. nem árt a bolháknak. azt nem lehetett mondani. de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. gondoltam. a pókhálós szelemeneket. s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. s amíg Matula magyarázott. és pipált. és leült Csikasz mellé. A rabszolga erősen verejtékezett. – Nem bántlak. hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú. és most ez már másként van. hol arra zötyög a kordéval. és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –. Majd megmondja. mint egy kormányos. mint egy török főúr. mintha a vizet figyelné. mintha azt kérdezte volna. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –. s ezzel végzett is velük. most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –. De Matula nem szólt semmit. hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna. – Úgy gondoltam én is. de vagy hívni kell. vagy előre parancsolni. de a csónak rendkívül idegesen viselkedett. Nem. mint egy bálvány.De azért feküsznek még egy kicsit. Nem. amely hol erre. és Csikasz az öreg mellé ugrott. s addig – pihent. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól. de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára. . hogy nem utálkozott volna. mintha idegei megvastagodtak volna. Csikasz – ígérte Tutajos –. a polcokat. mocsár és réti virágok szagát. mondhatnánk zabolátlanul. de öntudatlanul élvezi a nyugalmat. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton. ha elfáradt – gondolta a nevelőapa. – Menjünk. lehetőleg távol Gyulától. – Na. csak nézi a nádtetőt. merre megyek majd sötétben. hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is. azt nem lehet mondani. annak lenne különös. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást. A verejték már a füle mellett folyt le. csak akkor hökkent meg egy kicsit. aki fülét hegyezve állt a csónak orrán. ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik. megkérdezte. mint egy éhes szamár. Nem érzi már külön a nád. de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. szótlanul. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. persze… – Gyere – intett Matula a kutyának. tűzrakás. Később más kérdéseket is tett fel. amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom. addig pihent. ami lehet egér.

meg van is belőlük több. ott a száraz fűzfán varjak ülnek. amíg rááll az ember keze. lassan emelje a puskát. ahova köpni kell.– Jól bírja! – dicsérte Matula. és mintha még az árnyék is nevetett volna. vállaira veszi Matulát. mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi. és kezét napjában ötvenszer megmosatta. Mire Béla gyün. mert Matula még azt hiszi. de azért – amikor úgy érezte. ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. ha kell. amint hangtalanul belesimult a vízbe. fiatalok. két varjú is kalimpál lefelé. Kinyomta a csónakot a partra. . és nyelt közben. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük. – Töltse meg a puskát. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak. jó szagos lesz. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén. hogy: most! – behunyta szemét. hiába a véletlen. – Ha nincsenek lik iránt. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. nem. Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos. és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott. Üres a puska? Jó. három hét múlva nevet az egészen. hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk. és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe. mint egy kisegítő szakácsnő. szedje fel őket. Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. Idő kell. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet. nyugodtan. mintha vágányra került volna. Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni. te agyalágyult. ormótlan lapátot. s amikor már csak a vizet paskolta. Sosem fogok én így evezni. és markába nézett. úgy látom. és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. szíve kiugrik a torkán. Csikasz – lehelte Gyula. köpjön a markába.« Nem. összerogyik a boldogságtól. és lerogyott a kis kutya mellé. aki mindenütt bacilusokat sejtett. Emelheti! A csónak alig mozgott. – Ippen azt akartam mondani. de Matula még mindig nevetett. kellene egy a rácsába. hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –. hánykolódva az apró hullámokban. Gergő bácsi. mint kellene. elfáradtam. Ez már igazi vadászat volt. A csónak szinte surrant a vízen. Durr! – aztán csak azt látta. – Ne evezzek. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját. igazán véletlen. Belül kicsit mosolygott. nagy fészekpusztítók. Akkor menjen. persze. te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott. s a csónak mégis meglódult. te udvariaskodó ökör. Tutajos. Milyen könnyűnek látszott. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak. mert úgy gondolta. és nézte Matula kezében azt az egy szál. Ha meg csúszkál. – Azt hittem. – Talán megvárnak – susogta Matula –. csónakostul… Matula felnevetett. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát. jaj. akkor nem törik fel. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –. mert úgy érezte. és hozta a varjakat.

és csak akkor nézett rá idegenkedve. amikor Tutajos megsimogatta.– Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –. Most már látta végig a partot. Meg kell mondani a dolgokat úgy. s a valóság mindig igazság is. – Nem bántalak. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”. már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek. hajtotta a török a szegény magyar népet. amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra. s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. békára –. és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. Tutajos maga mellé fektette az evezőt. – Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –. mint a jármos állatot. mint jövet. mintha a lapát is. Most sokkal könnyebben ment a csónak. ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. Gyula tehát nem sajnálta a markát. Mióta azonban erre jártak. hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé. rabszíjon. csak ne sajnálja a markát. s most ijedten dobták magukat a levegőbe. és ne kapkodjon. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját. csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. de nem megyünk közelebb. s mivel a nyél síkos volt. Ha fáradt. nem késünk el semmiről. jó – jelzett vissza a kutya –. a Balaton felől. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. és nem is gondolt az útra. Csak nyugodtan és csendesen. mit vitt az a büdös kánya. Na itt a feléül. Nem hajt a török bennünket. s akkor is ugyanaz a . békés tájon. mert minek mennénk. mert igazán csak kárt tesz. Ha elfáradtam. – Meglesem. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait. araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben. a lábával is megtalálja. pedig most a lassú folyással szembe mentek. halra. – Pedzi már – bólintott Matula –. amikor ezen az áldott. Még nem voltak a feleúton. pihenjen. Gyula hallgatott. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. – Talán megpróbálhatnám megint. de ez a fény már narancsszínű volt. Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével. A legkisebb hiányzott. hát elfáradtam – ez a valóság. s akkor nincs kapkodás. – Kicsit pihenek… – Okosan. s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott. ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. Matula hazafelé fordította a csónak orrát. a víz is bársony lett volna. ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani. igenis. Csikasz. már csak ketten vagyunk. ahogy vannak – gondolta a fiú –. (Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább. pedig Matula úgy evezett. Csikasz megállította farkát a. és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen. és nem kapkodott. Tutajos pedig kézbe vette a lapátot. igazán csak vicc volt… – Jó. amit majd a lábával kell megtalálnia. ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. recsegve szidták a csónakot. És a madarak most mind hátulról jöttek. és rendben van minden. Van rajta valami gyalogútféle. elég buta vicc volt. – Nem sietünk. egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. s a fiú arra gondolt. szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. Lesz. mert véget ért a nap. de csak ketten. Szabad lefelé menni? – Most már tudom.

Gergő bácsi. mert akármi jöhetett. és valaki megtanította. mintha vízben hagyta volna. meg úgy fájt a fogad a kányára. a kányának. – Mikor nézzük meg Tüskevárt. mert a vendég. nyilván a kis szárcsákat kereste. mert hiába a libacomb. Holnap nagytakarítást csinálunk. hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam. a puska a földön. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. és nem jött utána csak sötétség. és “tisztesség ne essék”. mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. megtisztogatni. és – elhülyéskedtem. tud vele bánni. hogy a puska nem lőcs. szárazra törülni. mint a türelmetlen utas a síneken. döglött halnak meg halála a víz. mert maga nem vendég. azonnal ki kell venni a vízből. ha nem harap bele az ember. bevallom – már előre elgondoltam. ha erre ment. s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. A puskát ölbe vette. mellette a két patron. kibelezni. Ha nem él. Ez az igazság. hátha visszajön. Matula már elment. ezen az úton kell visszafelé is jönnie. Ha a hal elpusztult. csüggedt borulat az égen s a szívekben. mindjárt felpucolom. – A puskát egy patronnal itt hagyom. A dévér persze hogy nem élt. Érti.nap nézte a kínlódást. ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe. a puska a földön. sajgó tenyérrel. A horognyelet kikötötte a csónakkaróhoz – nehogy berántsa valami cápa –. ahova esik –. és Tutajos úgy is érezte ezt. “Látod Tutajos. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott. Különösen ilyen melegben. és száz ember állna körülötte. Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta. Bolha…” Ezek után Gyula beledobta a horgot – esik. hogy mit fogok neked mondani. holnaptalan. de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. Ott kötünk ki. A dévért majd megnézzük a haltartóban. megtöltötte a puskát. Csak nézett. Bolha. hogy az élő halnak élete. és olyan követelőén nézett végig a folyón. amit akar. és úgy kell mindig kézbe venni. és várta a kányát. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre. ugye? – Nagyon. valami ruhába betakarni és hűvösre tenni. megnézzük. mert úgy érezte. és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. és – nézd. milyen marha vagy! Álmodozol. hogy azt mondta: nem hajt a török. Gergő bácsi? Arról jutott eszembe. ámbár eleinte nem éreztem úgy. mert gondolatban veled beszélgettem. de legalábbis árnyékba. – Ne felejtse el. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba. hogy itthon vagyok. az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit. mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére. amit tud. A horog meg csináljon. kiégett izmokkal. Sokkal tovább jó a húsa. aztán fogjon még hozzá. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –. mintha töltve volna. Kezébe vette az evezőt. ahol a rákok voltak. mint most. mérgesen beleköpött a vízbe. hogy így fájt a fogad. maradt-e még. . mint egy tehén. mert látom. és Tutajosunk fáradtan. és én csak bámultam. – A jót is szokni kell – bólintott Matula –. él-e még. a délutáni gyorsvonat elé. A csónak döccenve orrolt a partnak. akkora volt. Tudja mit. – Majd valamelyik nap. testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt.

. az étvágy megmaradt. aztán figyelmesen megnézte Tutajost. A napot már csalt a nádbugák tartották a szemhatáron. Gyula. és Gyula ijedtében elsütötte a puskát! A puska rövid véleményt mondott az irányításról. s a fiú úgy nézett utánuk. és nem mondta. és Gyula nem is gondolt lövésre. és Gyula reszketni kezdett. – Gondolhattam volna. igen. Ezeket? Meglőni? Aztán jött három szürkevarjú mérsékelt gyorsasággal. – Egy nadrággal csak egy nyeregben lehet ülni – állt fel az öreg –. de hol harangoznak? – A fejében. és Gyulánk magához térve. kutya! Hohó! Nana…” A hal erősen védekezett. izmaiban tüzes drótok. Gyula. ebben a döbbenetes pillanatban. mintha Gyula egyáltalán nem érdekelné. vagy ez volt a délutáni vadászterülete – nem lehet tudni. Majd én viszek mindent. gondosan vizsgálta a vizet s a partokat. mint a vegyes vonat utasa az előkelő gyorsvonat után. ippen ott… de – úgy vélem. de gondolta: “Te vagy az oka. amikor Csikasz vágtatott a küzdőtérre. – Nyugalom – suttogta –. Hanem a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk az éjszakára. vagy puska. maga csak a vizes zsebkendőjét nyomja a képére. – Én emelem? Egy kicsit eléje célozni… eléje… S ekkor. remélem. és még a szákból is majdnem kivetette magát. Amikor aztán Gyula az ötödik darab halat is elnyelte. nem is beszélve az ünnepi harangjátékról. nem is magasan. A kánya ki tudja. mert úgy megdagad. és egy fűszálat pödörgetett. de most rögtön. szinte fekete. igaz – távolodóban. Ezeket már megcélozta… de nem! Tutaj ásnak a kányára fájt a foga… és a kánya – ez már valóság – jött is. így a csörgők is. nyomában Matulával. Hogy Gyula babonázta meg. hogy “levegőt adjon neki. aztán dühösen bevágott. merre járt. és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot. mint egy telivér mén. hogy az a Béla nem ismeri meg. azonnal! Egyszóval ez a délután csupa nyereség volt. amelyet csak ő hallott egyedül. Matula nem átallotta megszólalni: – Úgy látom. – Megint az orrával célzott? – Gergő bácsi! Matula leguggolt a parton. és dühében rúgott. mert a hal egyre más véleményen volt. mint egy nyugdíjas pénzügyőr a liget padjának korlátjára. megmarad. Szuszogva emelte ki a partra. az orsó: – Krrrr-rrr – mint egy megőrült vekker. mert nem történt semmi.” – Azanyád! – méltatlankodott Gyula Lajos. Én emelem? – dadogták Tutajos gondolatai. mára kiladikáztuk. amely csak elfüstöl a kis állomás hétköznapi peronja előtt. s nem törődött vele. nyugalom… A kánya jött. amíg a fiú elmondta az eseményeket. – Olyan kiló körüli vadponty volt. nem érzem. A kánya elegáns lendülettel tűnt el a túloldali nádban. de végül is felhúzta. arcán szépen kékülő daganat és csodálatos étvágy! Ki akarhat ennél többet egyetlen délután beszerezni. Sokáig sétáltatta. vagy horog… de a lecke tiszta haszon. Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba. hogy Tutajosunk miként akarja búnak ereszteni fejét. s amikor két csörgőréce zúgott el Gyula felett.Ez a feszült várakozás azonban lanyhult. okosan “sétáltatta” a halat. Nem fáj? – Nem. Mindkét tenyerében két vízhólyag. Rúgott. Igen ám! De az orsó: – Krr – prrr… Gyula előbb kioldotta a megkötött nyelet. Mindenesetre jött… jött. a fiú kezében pedig emelkedett a puska szinte magától. kilövöldöztük! magunkat. az úszó pedig olyan unottan dőlt a vízre.

Tutajos eltévedt bárányka volt Matula mellett. de itt valósággal örült neki. aki ugyan félig aludt már. és semmi ocsú. hát panaszkodtam egy szóval is? – Becsületére legyen mondva: egy szóval sem! De nem is illett volna. hogy ennyire önálló nem volt soha. hajnalonként pedig úgy eltűnt. de Gyula erről már nem tudott. de Gyulának ezenkívül minden testrésze külön-külön is fájt. ha nem is fújt a szél. ha akarja – gondolta. hogy a nap eseményeiről beszámoljon. és mit hallott. Piri mama jeles álmodó volt. azt azonban még így is biztosan tudta. és Gyulának nem is jutott eszébe firtatni. Kengyel nagyon megdicsért. és vele is végződött. “Na. Piri mama reggel odaült az ágya szélére. hiszen az ő szemével kezdett látni. mert rásütött a hold. ha akarja – gondolta ilyenkor. s az ő fülével hallani. De amit elmondott. jobbról erősen megkelt fővel rendelkezett. és ha a fiú beszámolt. és önzőén követelték. Gergő bácsi. hogy aludt. ami akart. “Azt álmodtam. hogy két feje van. azt olyan rövidre szabta. Odahaza ezt mellőzésnek érezte volna. mert sürgősen el kellett mondania saját álmát. De felelni valóban felelt – igaz. s talán ilyen álmoktól borzongtak a fák. és külön gratulált. hogy Tutajosunk egyetlen. mert Piri mama ezt pontosan megálmodta. de nem is lehet kívánni. Tutajosunk már beletörődött volna abba is. Nem igaz? – Dehonnem – mondta Tutajos. hogy hol járt. Majd elmondja. . most már mindent elmondtam. hogy fizikai mivolta szánalmas és fájdalmas szétszórtságban éppen csak – létezik. Ma nyugodtan mehetsz iskolába. megkérdezte. Gyula későn ébredt – lehetett már hat óra –. talán rablott kincs felett. és észre sem vette. Gyula mélyen aludt. hogy “mindene fáj”. Sőt! A testrészek egyes helyei önállósították magukat. hűvös borogatás mindig azon a másikon van. mint a tegnapi füst. semhogy keresgélte volna. amelyik nem fáj. A jelessel ugyan volt egy kis baj. és a külön gratuláció is elmaradt.” Gyulánk valóban nyugodtan ment iskolába. de ennek dacára sem látta meg többé a Topkaput és Isztambult. Matula egyenesen nekiment a fának. a rablóval együtt. Egy-két közbevetett kérdéssel átvágta a dagályos elbeszélés kanyarodásait. ha érdemes volt elmondania. hogy le is esik. mit látott. mert aznap nem is volt számtan. vagy a parton felejtette. és álmai valamilyen formában mindig beteljesültek. És ha Tutajos egyedül járt erre-arra. de Piri mama szerint megköveteli. és szépen fehérlett. míg a borogatás a szénán volt. hiszen már öt perce aludt… Matula azonban – úgy látszik – nem álmodott. de meg se várta a választ. Piri mama – suttogta Tutajos. De ekkor már a vacsoratűz lángjai ijesztgették a sötétséget. amelyet sok száz éve nyelt el a láp. mégis úgy érezte. Odahaza a nap Piri mamával kezdődött. hogy mit csinált. mert aki felül a lóra. A berek mélyén lidércláng őrködött. hogy jelesre feleltél. aki buzgón és törökül imádta Allahot. és Gyula sokkal fáradtabb volt. hogy velük külön foglalkozzék “az ember gyereke” – ahogyan Matula mondaná. hogy egyedül lehet. A továbbiakban történhetett. de egyikkel sem tud mit kezdeni. hogy a puska rúgta ki a helyesírási szótárból. számoljon vele. csak három nap múlva –. hogy a holtágakra valóban semmi szükség nincs. Majd elmondja. ámbár az is lehetséges.– Mért ne maradnék meg. hacsak örök álmában nem. És este ismét odaült Gyula mellé. Matula természetesen – sehol. Matula sose faggatta. aki erre ébredt fel. mert a jó. és úgy érezte. és mit csinált. vagy nem akarta álmait elmondani. és Matula el is mondta. s a fiú megérezte. és nem kerülgette az erdőt. amit ki akart vágni. És Gyula öntudatlanul is ízlelgette ennek az önállóságnak néha éretlen gyümölcseit. az tiszta búza volt. hogy rövidebb már nem lehetett. aludj jól…” – Kézit csókolom. hogy a “gy” betűt vagy a vízen hagyta. A nádas talán erről susogott. hogy egy álom minden részletében teljesüljön. semmi polyva. A valóság azonban az volt.

kicsit imbolygóit. “Jobb. Piri mama mindenesetre elsírja magát. mintha Gyula mindenáron azonnal fürdeni akart volna –. – Jujuúj… – és úszni kezdett eltörni készülő végtagjaival. és nem gondolt arra. Itt mindig vizsga volt. hogy egy héttel ezelőtt erre a kérdésre még azt mondta volna. de nem érezte annyira. – Szszszhh – mondta Gyula a testrészek szemléje közben.“…eszed van. Holnap itt van Bütyök! Azonnal felkelt. azután a hősies fürdésről újabb három perc és végül: – de most úgy érzem: újjászülettem! És most csak ennyi: . de kitartó comboknak. Amikor kikapaszkodott a csónakra. penészes szénacsomó. mindenféle szemét megy a vízen. érezte még ugyan a fájást. mert – gondolom – “nem szokta a cigány a szántást”. legyünk túl rajta. – Ezt is megsikáljuk – nézegette az öreg a volt asztalt –. Tutajos semmi mellőzöttséget nem érzett. vagy nem. a fájdalmakról. amikor kezét felemelte. nagyon jót tett. – Jaj – mondta minden karcsapásnál –. De ez nem fájt. és így reggel. hát a magadét vered be…” S ez szó szerint így is volt! Itt nem lehetett javítani és egyik felelettel jóvátenni a másikat. hogy Matula alighanem a mennykőre célzott. hogy egyedül lehetett a tegnapi sérülések leltározásánál. első mozgásra kicsit rozogán érzi magát. mely kissé kiment a formájából. használd! – mondta István bácsi és – … ha bevered a fejed. Valami disznó beleszórta az avas szénát… hogy szállna rá a nyári harmat. hogy Matula szó nélkül elment. aztán vállára dobta a törülközőt. ha meglátja Gyula arcát. Matula éppen kihozta a nevezetes táblát. s a felcsapódó hullámok arcát is kellemesen simogatták. ha hever még egy keveset. Dagadt-e vajon? Mert tükör nem akadt a berekben. hogy ha feláll. de amikor a kunyhó irányában füst kezdett felfelé kanyarodni. kicsit sziszegett. Jó volt a víz? – Jó – mondta Gyula. a jobb felőli részleget. – Nem is árt. Nem. mintha az érzéstelenítő hatni kezdene. és úgy érezte. “Jól kiszívatom magam…” És Tutajos valóban jól kiszívatta magát. széna oda. amikor felébredtem… – és itt ötperces előadás következett volna az ébredésről. de ezt csak akkor látta meg. és a jelölt vagy átment. A mozgás hamarosan könnyebben ment. és ez a lényeg. amikor a fiú visszaérkezett. hogy: – Gergő bácsi. Karjait azonban annál jobban érezte. Tutajosunk beengedte törődött testét a vízbe. ha nem is fürdők” – gondolta. Ez azonban könnyelmű lebecslése volt a vékony. s ebben igaza is volt. de első a reggeli. jaj! De a víz jót tett. Nyújtózkodott. de penész ide. ez az elhatározás füstbe ment elképzelés maradt csupán. ami a fákat repegeti. A vízen úszott még egy-két elmaradt. Jobb markában felszakadt a vízhólyag. mint a félig érett szilvának. úgy érezte. de a nap éppen besütött a kunyhóba. – A fürdéssel várjon még egy kicsit – mondta. viszont ugyanazon tárgyból többször is meg lehetett bukni. sőt kellemesebb volt. de amikor Matula megérkezett. hogy arcát megtapogassa. hogy a nagytakarítás szükséges és sürgős. Gyula némi tűnődés után úgy gondolta. a tartóoszlopok menthetetlenül összedőlnek alatta. amennyi kellett. hogy fáj. Tudta. s amint körülnézett. Fáért én megyek mama… Gyula hálásan gondolt erre az ajánlatra. Kicsit még süttette magát a reggeli nappal. és combjaiban az izmokat mintha elszakadni készülő zsinegek tartották volna. de csak úgy. gyomra szemérmetlenül megkordult. Ne lássa Matula ezt a rogyadozó kivonulást. és kellemes színe volt. Pótvizsga azonban annyi akadt.

Tutajosék lapultak. Itt a só is meg a zöldpaprika. de most már ettünk. jó lesz nekiveselkedni a takarításnak. A varjak iszonyú sivalkodást csaptak. hogy az előbbi korgás Elolvadt. mint mi együk a pimpós kenyeret egy hétig. kár… kááár… – Rettenetes nagy! – suttogott Gyula. sast is láttunk. ne felejtsenek el majd két pokrócot is hozni a vendégnek. dagadt és kék. Amikor a tűzrakás megrokkant kicsit. – Hát igen… – indult el Gyula – de az is igaz. – Hallom… Tutajos erre kissé elpirult. és kihozta a messzelátót –.– Jó! És éhes vagyok. – Megnyúlósodott a kenyerünk. mert Tutajosnak csak egyik arcát öntötte el a leányos pír. Matula kenyeret szelt és pirítani kezdte. Na. már látom. A jobb arcfele szigorú maradt. akárhogy is húzódozunk tőle. mint a zsindelytetű. . – Gergő bácsi járt erre? – nézett Gyula a friss csapásra. Tutajos úgy érezte. mert gyomra olyant kordult. – Én. hogy Bütyökért szívesen takarítok. Akkor talán el is kezdhetjük. Ezek után hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. de inkább ő haragudjon fél óráig. Pár perc múlva a kunyhó környéke hasonlított egy kirakodóvásárhoz. – Jaj! mekkora… és visz valami állatot… kis kutyát! – Aligha – suttogta Matula –. melyet martalócok támadtak meg. közel megy el a kunyhó mellett. – Azért pirítom meg előbb. mert egy-egy szürkevarjút már látni lehetett. erre csorgassa a szalonnáját. nagy madár – mondta Matula –. amint felcsapódott a távoli fák közt. és gyomra teltsége lusta jóindulattal hanyatlott a jóllakottság ölelő karjaiba. – Meg hát. kár. nem megy ez a faluba… – Róka! Kis róka! – lelkendezett Gyula. mint a távoli mennydörgés. nem vette észre? – Nem. látjátok? És nem ad. még messze vannak. Ez az elpirulás azonban nem volt tökéletes. Matula éppen a bicskáját csattintotta be. nincs jégszekrénye. nagy nyárfák közül ekkor szárnyalt ki a rétisas. mint egy nagyot. megy a fájához. – És most mindjárt megeszi. itt a pirítós. – Oda nézzen! A ritka. Mehetünk szénáért. betegek… Az óriás madár ekkor már alig volt ötven lépésre. aztán inkább két kicsit küldjön. s a kék lángok már a parázson libegtek. ugye. – Nem is gondoltam. – A… – Szürkevarjak – állt fel Gyula. és mondja meg Nancsinak. hogy ekkora… – Szép. és nem ad nekünk belőle. hogy jobban süsse ki a kenyeret. – Gondolom. utána felkapta a fejét. Ha megtartja az irányt. mostanában mindig éhes vagyok. – Az. Majd a hátizsákot vigye be. de a gukkert már kézben tartotta. mintha a két embertől kértek volna segítséget: – Látjátok… hát nem látjátok? Viszi már. – Nancsi néni megharagszik. – Úgy van rendjén – bólintott az öreg –. Ettek. kááár. Gergő bácsi. de a fedél alatt nem volt már semmi. – Először az ágyakat csináljuk meg. Csak a pirított kenyér őrlése hallatszott a fogak között. Rühesek a rókák az idén. de valamit hajtanak… – Húzódjunk a gunyhó mellé – tanácsolta Matula.

de én olyant még nem láttam. csak szóljon. de én meg nem szeretem. aztán ott szaporodik ezerszám. és hol itt. hogy nincs nyugsága. Tutajos örült. Ezután Matula lepókhálózott. ámbár úgy hallottam. csak hallom. de nem úgy. ha kell. mert még párszor visszajöttek. Befurakszik a bőr alá. a tál elviszi. A darazsak azonban nem nyugodtak bele a kilakoltatásba. Csikasz kedvetlenül nézte ezt a nagy mozgalmasságot. hogy rühesek a rókák az idén. de karjai most is élénken tiltakoztak. Az ágyak formát kaptak. A rüh lekopasztotta róluk a szőrt. betegek… miért? – Mondtam. Ha birka kapja meg. Odébb menjünk. beeresztünk. és a fáradtság elmúlt abban a pillanatban. Matula a táblára rakta az edényeket. pedig egy-egy varjúkárogás most is hallatszott. de szegény rókát nem orvosolja senki. Szőre kihullik. Csikasz körülszaglászta a cövek környékét. bőre kisebesedik. . – Ledobta nekik a maradékot. De Gyula nem szólt. ez a mosogatás. hogy egyszerre beviszik az összes szénát. Ott volt. A polcokon való rakosgatás már csak játék volt. – Az edényeket meg a táblát majd az árokparton tesszük rendbe. mindjárt oda is feküdt. Attól kezdve azonban a cövek parancsolt a lánccal. láncostól. nem. – Akkor gyühet a széna! Ne sajnálja! A kunyhó belseje kezdett kialakulni. mert találtam döglötten. – Ippen csak ti hiányoztok – dörmögött. ne félj. aztán emeljük. – Ha nem tart sokáig. meg lűttem is kettőt. ha meg valami zegernye idő gyün. De ha a nyarat ki is húzza. s az egész kunyhót megtöltötte a friss széna meleg illata. ott homokos a part. amíg a láncot a nyakára nem tették. – Ez az egy. és kihajtott pár darazsat is. Csak vakaródzik. mert gyökerin él a rüh. – Letesszük. Egymás mellett akarnak aludni? – Jó lenne. iszen alig van bundája. Gergő bácsi. Abba döglik bele. A puska a szögön lógott. – Ott van. Aztán elpusztul. Matula a kutya karóját is kihozta a kunyhóból. most egymás közt marakodnak. s Csikasz ezt nem szerette. – Elegen vagyunk odabent. amit nem szeretek tenni. azt megorvosolja a juhász rühkenőccsel. Amikor letették a táblát. hogy miért járt arra Matula. ha itt eszi a fene ükét. – Bírja? – szuszogott elöl az öreg. A kis petrence alatt két frissen vágott pózna volt átdugva. a végin csupa gennyes seb az egész állat. Ült fenséges nyugalomban rebbenés nélkül. a madaraknak is van valami rühe. Gyula a nyakában lógó messzelátóhoz nyúlt. – Itt lesz a heled – és a kunyhó déli oldalán verte le a cöveket. pedig a madarak egy része megeszik mindenféle dögöt. Csikasz – valószínűleg – sajátjának gondolta a cöveket. és – természetesen Csikasz kíséretében – kivitték az egész konyhát a partra. – Álljon közibük. tarisznyája hátul. – Azt mondta Gergő bácsi. hol ott ült le vakaródzni. – Csípi? – Csípi. és agyonvakarták magukat. ott van-e a fáján. és majdnem méter magasak voltak. az esőköpeny és Matula kalapja. de a varjakat nem látom.A szénapetrencénél aztán meglátta Tutajos. – Szeretik az ilyen nádtetőt – csapkodott Matula –. elgennyesedik. amint letették a szénát. – A sas nem kapja meg? – Úgy látszik. és mivel gazdája semmi megkötözési szándékot nem mutatott. mint a bolha. – Megnézem a sast.

nyitva. még horgászunk. A puska a földön feküdt. Matulával vigyázni kell – gondolta –. ha egy kis íz marad benne. De a barnakánya máshol lehetett elfoglalva. maga meg addig fog valami halat. hogy a halászat és vadászat fokozott gyönyörűsége. Ha visszajöttünk. mert négyre a hídnál a kocsi. Ezek után felrakták a táblára az elmosott edényeket. és inkább menjen el ezer vad lövés nélkül. Ha szükség lesz. nem olyan nagy baj az. Gergő bácsi… – Hova? – Úgy értem: horgászni. mert Tű táj ős megtanulta. De Matula nem szépítette. hintse be homokkal. Gyula megfogadta a tanácsot. Lehetséges az is. mint egyszer akadjon sörét az emberbe. Vizet forralunk benne. – A bográcsot nem hoztuk ki. aztán kilöttyentjük és kész. vércsék. ha zsíros. az más… az is valami bőrbaj. Gyula nyugodt akart maradni. – Azt meg úgyis tudom… minek arról beszélni? A puskát vigye magával. és visszavitték a kunyhóhoz. hogy a megtöltött fegyver mindig veszélyes. egy pillanat alatt meg lehet tölteni. hogy amit mondott. és meglepődve látta. mert mindig tudja. mert minden gyorsabb és ideges mozdulatára megszólalt gondolatai között a nevelőapa: “Ne kapkodjon!…” És Tutajos sokszor öntudatlanul is számot vetett magában. de még a cinegék is rá járnak. Ha kap a hal: kap. – Hagyjuk csak rajta megszáradni – mondta Matula –. akkor sem. Hanem – hallja – ne a kézivel maszatulja azt a táblát. aztán úgy csutakolja. hogy a nevezetes tábla mélybarna színe hogy világosodik. mert nem. A gémek is megeszik a döglött halat. – Nem is hozzuk. És a barnakánya is. de ekkor a tábla már fehéren ragyogott. mit miért tesz. ha nincs étvágya: nem kap. és az is maradt. hogy ebben aztán nem enged. Aztán megnézzük Tüskevárt. mint egy élesre állított bomba. meg a baglyok is. Az úgy jó. mint egy felhúzott íj. héják csak elevent fognak. de nem szólt semmit. Úgy gondoltam: most szépen összegereblyézem a gunyhó környékét. de nekem jó volt. ha cigánykereket hány a parton. aztán majd én berakodom. mert nem jött. ha nem elég a hal. de nem fekszik mellette a fegyver. és eszünk olyan uzsonna-vacsorát. hogy hogyan siet horgászni. Van olyan csárda. – Hát az lehet – egyezett bele csendesen –. ahol sose fogy ki a bográcsból a pörkölt. – Zsíros volt – igazította ki Matula –. Gergő bácsi. Törjön száraz nádat. ha kicsit zsíros… Matula mosolyogva súrolt egy lábast. feszült küzdelme. de nem is piszkos. – Sietek. akárhogy szépíti Matula a dolgot. de az aztán olyan is… Egyszóval nem koszos. de a sólymok. amelyet csak meg kell rúgni. igyekszem gyorsan megtenni. – Úgy értettem. szeretett és nem is akart mindennap mosogatni. Sose árt. mellette a patron. Ha maga mindennap megsikálja. – Mámeg – mámeg kapkod!? Csak azt mondja meg. Gergő bácsi. én nem bánom… – Sikálja a nyavalya – rettent meg Tutajos –. különösen télen. hogy robbanjon. – Hát ez elég koszos volt – mondta végül. a kosz. Korán lefekszünk. ahol a szegény kányára rálövöldöznek… és amíg emlékeiből ki nem hullik az a mennykőnagy puffanás. hogy veszélyesnek tartotta ezt a helyet. – Szóval piszkos volt! – Tutajos elhatározta. csak egy kicsit zsíros… Gyula hallgatott. amit bennehagyunk a tartóban. számító taktikázása lényegesen nagyobb öröm volt . És ha gyünne az a kánya… csak nyugodtan.– A rétisas is? – Az is. talán nem is jön erre. vagy miért nem tesz.

a szertelen kapkodás nélkül és – eredményesebb is. hogy valamire lőni kelljen. a küzdelmen felül. Ez a magasság azonban mintha egyre csökkenne. Persze. egyetlenegyet sem engedett el. ahogy a nehézkedés törvénye előírta. és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében. Most semmi rúgást nem érzett Tutajosunk. hogy az ősember zsákmányolása is. de. a daganat lohadt. talán meglátták Matulát. ha arra szükség van. s amit érzett. Mert ha olyan valami jönne. ha hozzáértő irdalja és süti. némelyik jobb. amit már nyugodtan meg lehet enni. Elmegy a hal. mint most ő horoggal. és a rénszarvascsordát vagy a vadlóménest belopni. Ezután a hús simán leválik a gerincről. A hal nemcsak megfogni volt élvezetes. Gyula gondolatai szertekalandoztak. csak keszegek voltak. – Hij – sóhajtott a fiú –. de amint körülnéz. amennyire kellett. Tutajos szíve erős ütemben dolgozik. hogy a szél el ne törje. ahova a liba esett. ami maga az Erő! De igazság az is. dárdát hajítani. – Libák – suttogja –. A lövés csattanása már szétporlott a levegőben. A nád pontosan annyira hajolt meg. öntudatlan élvezet volt és öntudatlan sport. Nem is vette észre. mint a vízen át szálló felhő árnyéka. mert el kellett pusztulnia. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét. Végül – bár idegei pattanásig feszültek – belerögződött a mozdulatok mérséklése pontosan beállítva a szükség mértékére. és megtölti a puskát. egy halálom. összegubancolódik a horogzsinór. de enni is. de csontszigonyával ugyanúgy leste a halat. a madarak: mintha zsinóron húznák őket. egyik szeme az orsón volt. A második liba összekapta szárnyait. elsieti a lövést. de Tutajos megtanulta már. három liba már messze járt. egy ívásból valók. huj… ez szép volt! És csak szorongatta a puskát. hangos zúgással jött lefelé. az itt nem jó. feltörik a kéz. a vadat legyűrni több lehetett minden öttusánál. s. Tutajosunkat egy görögdinnye nagyságú daganat sem akadályozná meg az izgalmas vadászatban. Megtapogatta arcát. Tíz óra elmúlt – nézte a horognyél árnyékát –. akkor még nem is álmodott az ember orsóról és nylonfonálról. s úgy érezte. de érezte Matula figyelmeztetésének természetes igazságát: “Ne kapkodjon!…” Ami természetellenes. ami nagyobb volt a többinél. másik a tájon. Az irdalókés apróra vágja a halszálkát. még ha a fejem rúgja is le ez a puska! – jól eléje célzott az elsőnek. Igaz. és tompa puffanással esett a gátra. mert gyönyör telj és. lerohanni. Itt nem siet semmi. Gyula talán nem értette még tökéletesen. amire lőni lehet és szabad. jól elibük… A vadlibák most lehetnek a kunyhó felett. ha nem kell. aztán Gyula – egy életem. s a környék megnyugodott. mert kissé balra húzódnak. libák… magasan vannak. mint a ponty. de jönnek… Gyula egy kis bokor takarásába húzódik. és csak a száraz ágak álltak ellen. élvezet és sport. és bár ritkán kapott a hal. arról kár is beszélni. hogy ami eddig szórakozás volt. de villámmá változik. hogy átalakulása mennyire hasonlított a környezet viselkedéséhez. és megbosszulja magát. a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben. s elhúzta a ravaszt. és Gyula arra gondolt. hogy a szél átfolyjon leveleik között. most már lassan munka is lett és kenyérkereset. és nézte a helyet. dicsőséges érzés volt. hogy a keszeg nagyon jó ízű hal. szeme megakad négy madáron. közel fél tizenegy is lehet – de ez a gondolat csak annyi volt. A madarak messze vannak és magasan. megég a bőr. Szerencsére nem jön semmi – gondolja. a fák szinte ráfeküdtek a viharra. tenyérnyiek. és szinte nem is kívánta. Gyula egy . elpusztult. Jól elibük kell célozni – gondolja Gyula –. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság. hiszen még a vasat sem ismerte. halott merevséggel. melyek katonás sorban jönnek egyenesen feléje. Az úszó mozdulatlan.

aztán letette a puskát. mint amikor a katonának mellére tűzik a medáliát. és zöld fal állt előttük. hamu összekotorva. – Persze. Most legalább tudja. bal kezét pedig a fiú vállára tette. amikor az majd a lábáról verte le. az elsőre célzott? – Úgyis megmondtam volna – rebbent meg a fiú. A gáton járt egy kis szél. Matula szeme követte a fiú pillantását. Ez idei liba! A vezető mindig vagy vén gúnár. Gyula boldogan emelte fel a nagy madarat. de nem tudja. de azok is jobban szeretik a sima gyalogutakat. ahogy szokott. mert szeme elöl járt. mert holnapig elpusztulnának. de valamelyes csapás mintha látszott volna. neki a nádnak. de nyelte az utat. így a meleg bírható volt. edények elrakva. ez pedig – emelte meg Matula – szalonnával tűzdelve. – Úgy gondolom. Közben majd f elbukott egy zsombékban. Ezt Gyula is érezte. Az öreg jobb kezében a libát tartotta. Gyula. csak azt engedd. A nád itt majd két ember magas volt. Itt a legrosszabb. és a keze reszketett. ahol a kívánatos madárnak kell lennie. . mert orron ütlek. mert a vékony láncot Matula a nyakába akasztotta. mint az olvasztott vaj. és Gyula felvette ezt az ütemet. Valami vén gúnár volt. hadd szagolom meg. Tüskevár közeledett. és ezt Gyula olyannak érezte. Szeme ragyogott. mennyivel kell elibe fogni. s egyszerre csak elfogyott a nád. A halakat pedig eleresztjük. egy kis ennivalót már tettem a tarisznyába. Matula egyenletesen ment. úgy gondolom: mehet a puskával. mert lemarad a csizma. Ott is volt! Hanyatt feküdt. vigyázni tud. és bánatosan feküdt a cövek mellé. de megennéd a libát. hogy megszagoljam! A bokrok közül pedig kibukkant Matula. vagy öreg tojó… Gyula – amikor hazaértek – a boldogság múló érzésén át is_ jól látta. A szúnyogolajat elhozta? – El. Hát kell az neked? Na. ahova akar… – ne ugrálj. ami nem volt gyors. ha akarnak… – Mi? – Csak úgy mondtam. _ – Erre a nyárra végeztünk is a nagytakarítással. Csikasz. – Nem lehet ez olyan sűrű… – Majd meglátja. Kibukkant és mosolygott. hogy a fogunk tört volna a húsába. A puskával bánni tud. a hátizsákot hozza. engedj közelebb.pillantást vetett az úszóra. Csikasz! – és Csikasz kelletlenül engedelmeskedett a parancsnak. látod. Matula elfordult a gáttól. lűni tud… István bátyja majd szerezzen engedélyt… Persze. amikor Matulának átnyújtotta a zsákmányt. és Csikaszt már csak akkor vette észre. – Mindig a nyomomban… és ne álljon meg. Maguk persze takaríthatnak. – Nem kötnélek meg – simogatta meg a kutya fejét –. – Régen nem járt erre senki. A csizmák nem cuppogtak már. olyan lesz. hogy a kunyhó környezete vendégváró tisztaságba öltözött. és a nagy fák zöld halmán már nyílások látszottak s egy-egy vén fa barna dereka. – Hauvau – hu-hu-hau – ugrálta körül a vadászt –. de minek is járna? Inkább csak a rókák. Amikor egy vonalba kerültek a dombbal. – Tudom. és látszólag nem törődött már semmivel. A libát eldugom hűvösre. innét már keményedik. és sietve elindult a zsákmány felé. én pedig megvernélek. – Pedig az volt a legnagyobb. Matula csekély tájékozódás után belement ebbe a zöld falba. Ide. Az elhullott széna összegereblyézve. és van húsunk elég. milyen kár lett volna az elsőt lelűni.

Gyulában különös érzés ködlött. – Ne adjak. tivornyákat hallott. igazuk volt a régieknek. ordítást és suttogást. mert vannak itt még fák. és a törzse másfél méter vastag is lehetett. csak a szúnyogok elégedetlen hegedülése. mert nem a tegnapra gondol az. ha baj volt. van benne legalább negyven köbméter fa. és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna. . addig bekenheti magát. csak szedte a cókmókot a falu. mert kiveri szemét az ág. Matula bácsi – mondta a fiú. aki látta még a várat. igaza volt! Ennyi szúnyog! Szúnyogvárnak is nevezhették volna. És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. és még egyre változik. – Elmúlt már az az idő. rabokat és elmúlt embereket. és ha valaki meghalt. hogy a mi nevünk a legrégibb a plébánia irataiban meg a Csajágiaké. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét. akik szentnek tisztelték az ilyen fát. mint a temető. az én régi atyámfiai is itt nyugosznak valahol. Gyula megsimogatta kérgét. amint felnézett a nyárfára. aki nem néz vissza. – Volt itt egy tudós ember. ami kemény volt. – Tudja. az idő maga volt ez a tölgyfa. Akkor itt még Balaton volt. – Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! A fa koronája nem is látszott. és kevesebb a sár. és jól van ez így nagyon. akinek holnap talán nincs tüzelője. Gergő bácsi. A legszegényebb gyerekek is nyaralhatnak. és magasan felettük. – Szuszogjunk egy kicsit. aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett. Na. mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom. akik utálkoztak a szúnyogolajtól. az egészen biztos. – Más is van benne. Süppedtek az avarban. de meg is szoktam. Öreg papunk mondta. Gyulának a nyaka is belefájdult. és azt mondta. mint a szélmarta gránit. talán csak ha kicsit részeg.– Mögém! Egészen mögém. és nem is nőttek nagyra. Az avar sejtelmesen susogott lábuk alatt. mert az óriás fák alatt mindig árnyék volt. Gergő bácsi? – Engem nem bántanak. Matula megállt. és Pondoray néni ingyen fürdőzhet a legdrágább fürdőhelyen. megváltozott a világ. aztán ide hurcolkodott. – Tudom. ami alatt megálltak. hogy nincs igaza. azt mondta. vagy ha nagyon egyedül van. amelyeket ez a szent fa őrzött magában. mert sokszor elgondolom. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett. nyugodjék –. nem is lehetett máshol eltemetni mert víz volt körös-körül. Az öreganyám Csajági lány volt… azt mondta az esperes úr – tavaly halt meg. de a szegény ember azért inkább csak méterrel méri. az olajat. amiket érdemes megnézni. hogy meddig ér. hogy olyan ez a domb nekem. de ebben az ősfában benne van minden! – Én is elnézem néha – mondta Matula –. – Hát… Gergő bácsi. de azért mindig lesz. A bokrok itt már jól megritkultak. mert úgy érezte. és elmúlt minden. több lehet háromszáz évesnél. én nem mondom. a lombok között megrebbent egy-egy madár. hogy én fejszét tudnék fogni itt akármelyik fára. hogy abban a kutya török világban. Az erő és szépség. – Akkor talán még nem volt ennyi… több volt a víz. Gyula vastagon kente magára. de egyéb nem is hallatszott a süket csendben. Gyula. vad harci dalt és jajongó gyászéneket. és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett. Gyula – mondta szokatlanul szelíden –. azt nem lehet méterrel megmérni… Az öreg sokáig hallgatott. – Aztán – állt meg kicsit később Matula – ne gondolja. Fülledt meleg volt a bokrok között s az avar rothadásának nehéz szaga. menjünk. Amikor a bokrok ritkultak.

de mennyi termés van rajta. – Hát – legyintett Matula – egyet-kettőt pillant az ember. – Még ásít is – csodálkozott Gyula –. és magukkal vitték? . de hol vannak a kőművesek. a mámor. Szél alig mozdult. Gergő bácsi. aztán egy odúgalamb kezdett búgni. más ellensége meg alig van. mert előbb ült már rajta valaki. Fa lett belőlük? Madárszó. a kakukkfű. a gondolattal? Belerakták a falakba. mögöttük az erdő. és megcélozta a baglyot –. Erdei fülesbagoly. a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket. és az erdőt hallgatta. de aztán behordta a szél. Előttük a nádas. aztán vége a nyárnak. Talán azért van itt is… Matula körülnézett. – Nemigen lát embert. mintha unta volna a beszélgetést. Csak innét lehet kilátni a berekre – leterítette a kenyérruhát. virág. és a falatot öntudatlanul emelte szájához. majdnem kopasz. Fa sem telepedett azóta itt meg… – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula. és kerekre nyílt szemét rájuk meresztette. s egy helyen meredeken végződött. mi lett belőlük? Föld. a kín. Nemsokára érett lesz. Látja azt a sok odút? Mindben lakik valami: leginkább a csóka. kitette a kenyeret. ha szabad lenne. Az ág tövében. hogy ez a fülesbagoly. hol a kéz. – Leülhetünk. – Nem is fél – nevetett Gyula. a sírás. s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek. tudom. csodálatosan lágyan. Néha megállt az evésben. de a vén fák mégis suttogtak. Erre gyűjjön. ez az… a temető is tele van vele. eszünk valamit. – Gyerekkoromban itt még faltörmelék volt. és benőtte a fű.– A nyárfa gyorsan nő – nézett fel Matula is –. – Könnyű hát. – Jobb. az öröm. ahol ül. De nézze meg ezt a fát. Szereti a temetőt. mit eszik. egészen a törzs mellett jókora bagoly ült. elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom. fátlan. Gyula nem is nézte. ez itt unokája sem lehet annak a tölgynek. s a föld. orra tele volt az avar. A bagoly ásított. Hátrahallgatózott az erdőbe. Akkor volt itt nagy zsivajgás… hanem… nézze csak! – Mit? – Ott a vastag ág töviben. de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. csak megváltozik. víz. vagy itt kereng. nézdelődünk. és nem nagyon hosszú életű. de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. Soha nem szabad bántani. azért meleg. szalonnát. amely a habarcsot keverte. A kés magától járt a kezében. Itt jár egy kis szél. tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel. a harag. “Itt volt a fal” – mondta Matula. – Kakukkfű – hajolt le az öreg –. könnyű lenne lelőni. csak megcéloztam. a békülés. zöldpaprikát. a tölgyek összekeveredett illatával. – Mogyoró? Ilyen nagyot még nem láttam. Nem szabad bántani. hol a gondolat. de régen kirepültek már a fiatalok is. ha nem célozgat… inkább ismerje meg. de gondolatai között hidegen zörgött a pár szó:… “aztán vége a nyárnak…” A kis dombtető itt egyenes volt. – Tudom. Puha fa. ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el. és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük. akik rakták. Egy baglyot sem szabad bántani. A nádas felett messze lehetett látni. hát ez igazán nem fél. Gyula követte az öreget. – Jó még a kés? – Mint a beretva… – Hát akkor nyúljon hozzá! Szótlanul ettek.

és senki a világon nem tudja megkülönböztetni a házilibától. hadd legyen ennek a mihasznának is vasárnapja. akkor már a melle is puha. A kés könnyedén szaladt a húsba. persze. Matula első dolga volt a viháncoló Csikaszt elengedni. A nap ekkor már ferdén nyilazott át a lombokon. szaglászott. Matula borotvaéles kése a mellen húzódott végig. és nem értette meg senki. a galamb búgott. mert ebben a pillanatban többet enni nem tudott. mint aki tudja a kötelességét. milyen könnyen megy? Egy darabban lejön az egész bőr tollastul. amire előjött Csikasz is. mondja-e Matulának. és kutyabecsületszavamra mondom: mintha még tudnék enni… A liba pirulván pirult a hosszú nyárson.Az öreg fák csak suttogtak. úgyis tudom. – Addig én tüzet rakok. és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság. nem értette meg Matula Gergely. csak a libától féltettelek. Nézte a nyárson forgolódó madarat. Matula meghozta a tűzrevalót és egy jókora nyársat is. – Jó! Most megtűzdeljük szalonnával… Csikasz ekkor ásta el a kunyhó mögött a liba nyakát fejestül. zúzáját is. – Gergő bácsi… – kezdte. mint a könyvet. s farkát csóválta: – Hát ez azért egészen más – nyelt egyet –. Matula jelet tett a bejárathoz. A vadlibának vadlibaszaga van. mindenestül. a kakukkfű illata lengett. Sokan azt mondják. – Mondom. hogy ilyen jót még nem evett. a vadlibának halszaga van. de azért úgy indult Matula után. – Látja. de ez nem igaz. Matula azonban leintette. És ha valaki nem szereti. mint a kocsikerék a homokot. Nem lehetett tudni semmit. Aztán szótlanul ballagtak hazafelé. csak itt lehet bejönni. Ha lábasban sütnénk. Minden belsőséget adjon a kutyának. mert megszokta a szúnyogokat is. A tűz körül azonban más illat felhozott. és Gyula azon gondolkozott. de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos. megsütnénk a szívit. aztán széttárta a bőrt. Szakértőén megforgatta a szárnyast. hanem fejtse. mert máshol leszedi a tüske a nadrágot. – Ha a comb puha. hát ne kopasszá. de most nem bajlódunk vele. A “mihaszna” eb ezt nagymértékben helyeselte. – Itt van a legtöbb szúnyog – csapkodott Gyula. a szíved szakadna meg. láttam otthon. amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából. Most megint hosszú csend következett. a fák suttogtak. mintha megértette volna: – Most megfejtem a libát. s amikor színe már megközelítette a cseresznyéét. Húzza le a bőrét azzal a kis zsírral együtt. hogy kell. és amikor megérkeztek. Matula kést bökött a combjába. aztán izgatottan követte gazdáját. – Ha egyedül jön ide vagy a vendéggel. de az öreg mosolygott. s a levegőben lustán szárnyalt a nagy rétség száraz illata. s amikor hazaindultak. mert te amúgy rendes kutya vagy… Csikasz meghempergett a fűben s a lánctalan szabadságban. Elő a táblát meg a tányérokat. de ez csak olyan megszokott védekezés volt. hogy csinálják. . – Csak maradj. máját. az idő kerekének súlytalan fordulása. Az élő enyészet puha érintése volt ez. Később bejárták a kis domb minden zugát. – Jó! – mondta. ami alatta van. Gergő bácsi. a nap szállt már lefelé. jó ha megnézi. Nem próbálná meg? – Ki is belezem.

amelyben éltek. Tutajos – gondolta –. – Eleget jöttünk-mentünk. ettünk. – Köszönöm. mert mindez a természet rendjéhez tartozott. és látta a baglyot. rúd ja azonban eléggé csáléra állt. de – álmában nem beszélt… … a következő pillanatban pedig valaki megfogta a karját. látom. de a vonat jön – könnyű neki. Megállt kicsit. inkább hallgattak. Nézze a Göncölt… Gyula megnézte a Göncölt. De ne féljen. – Gergő bácsi. és az alkony hűvös ébredése végiglengett a nádas felett. Megállt. nézte a vizet s a mélyben fürdő csillagokat. mert derék Tutajosunknak volt ugyan egy-két rossz szokása. de mielőtt a kocsira ülne. maguknak is tették. majd a nyelvét harapta el. a fiú megborzongott. Matula kiverte pipáját. amikor kiéri a folyópartra –. – Mindent köszönök. – Sietni nem kell… van ideje elég. Ha krokodilok lennének itt vagy leopárd… de vipera lehet. mert egész éjjel utazott. aztán mikor a nap ellobbant a nyugati égen. – Gyula – rázta –. De nemigen néztek semmit. – Ha ettűl beteg lesz. dohos kripták. hallgatódzott. sietni?… – és akkorát botlott. síneken jár. én beteg leszek. de aztán elfelejtette. penészes falak szagával. Gergő bácsi? – Viheti. Gyula tenyerén érezte az óriás tölgy kérgének keménységét. hogy mit akart mondani. – Úgyis kivettem volna. Hallotta a láthatatlan szellő susogását. A fogyó hold fénytelenül és álmosan bujkált a bárányfelhők között. – Lehetetlen. Csomagolunk majd reggelire is. Gyula. annyit ettem. s a puskát a hóna alá vette. maga körül hordva az alagutat is. és nem is szólt. jön. és érezte azt az avarszagot. aztán kínálja meg azt a Bélát. – De hogy reggel van?… Matula szerint “szép” sötét éjszaka volt. vagy valami nesz motoszkált a nádban. “Félsz. a galambbúgás és a kakukkfű illata. Amit egymásnak tettek. és nem is tudtak semmit tenni. Dehogy akart. Gergő bácsi… – akarta mondani. Gergő bácsi! Ültek még egy kicsit a tűz mellett. Éhes lesz. s ha megloccsant a víz. nem is akart semmit sem mondani. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. de mi a fenétől félsz?” “Nem tudom – válaszolt magának –. mint egy kivilágított hernyó a sötétség alagútjában. De erre nem is gondoltak. amint ásított. azt gondolom. – Elhiheti pedig. hogy reggel van. a többit már fekve is nézhetjük. ami olyan volt. a nevezetes szekér kerekei ide-oda lődörögtek. és úgy érezte. nem tudom. Gergő bácsi! – Mit? És Gyula megakadt. van idejük elég. nem is akartak semmit tenni.– Kár a szóért. – A puskát vihetem. meg is érdemli. mintha évszázados menték. bor és bőr szaga keveredett volna össze a fodormenta és. ami a másiknak ne vált volna hasznára. – Sietni – gondolta Gyula. mit akar mondani.” . a patront vegye ki. A homályban már Tüskevár árnyai jártak. indulni kell! – Mi? – Az. A kocsin bekapják. és nem bizonytalan gyalogúton –. De belül emberek vannak és – Bütyök! Erre hirtelen felült. Meg is töltheti.

“Na és, szamár, a gumicsizmát nem harapja át még egy kobra sem…” – Rákrákrááák – reccsent meg felette valami szörnyű hang, és szárnysuhogás hallatszott. Tutajosunk majdnem leült ijedtében, és a puskát védekezőén tartotta maga elé. “Gém – mondta belül egy hang – gém, és éppen úgy meg van ijedve, mint te…” De Gyula állt, és térde reszketett. Nem vigasztalta, hogy a gém éppen úgy meg van ijedve, ámbár nincs puskája. “Meddig akarsz itt állni?” – kérdezte magától, s arra gondolt, hogy majd otthon, az osztályban… “… kérlek szépen – mondja Bolhának vagy Bikának –, amint megyek, öreg puskámmal a hónom alatt… úgy éjfél körül járhatott az idő.” “Nem féltél?” “Ugyan kérlek, mitől féltem volna?…” És ekkor valahol megszólalt egy mély hang: – Buu-buu… buu-buu A hang messze volt. Valami elszabadult bivaly – reszketett Tutajos, és gondolatban megesküdött, hogy férfiasán bevallja: bizony, borzongott egy kicsit. – Buú… búú… Szerencsére egy helyben bőg – indult el óvatosan, de érezte, hogy ingét átizzadta már. Nagyon meleg volt az éjszaka, de most már valamivel jobban látott. A lábai is jobban megérezték a gyalogút vályúját, és gyorsabban lépett ki, ha arra gondolt, hogy nem ér idejében a hídhoz. Ha nem mozgóit semmi a nádasban vagy a vízen, egyszerre égig ért a csend, de szinte szétesett, ha loccsant a víz, vagy valamitől – de mitől?! – pattant a nád. Ilyenkor arcára mintha pókháló ereszkedett volna, és egész testén átszaladt a borzongás. Ettől aztán dühös lett. “Hitvány legény vagy, Ladó, de legalább azt mondanád meg, mitől félsz. Hitvány vagy, ostoba és – hazudozó…” Ettől a gorombaságtól Gyula Lajos – a Gyulák ivadéka! – egyszerre magához tért. Vállára kanyarította a puskát, és – igen – beleköpött a sötétségbe. Észre sem vette, hogy a névtelen félelem ellen milyen jó orvosság a valóságos mérgelődés. – Buu-buu… hangzott messziről, kissé megrezegtetve a fiú idegeit, de most egészen más hatással. “Egyen meg a fene, ott ahol vagy, ha idejössz, úgy beléd lövök…” – és a hang irányába nézett, ahonnét azonban nem jött semmi, csak… “Nini, virrad!” – és akkorát sóhajtott, mint akinek a sötétség egész dombja szakad le a szívéről. A csillagok homályosodtak, látszott már a víz lomha mozgása, a gyalogút árka, a nádbugák zászlaja és csizmáinak nedves lépegetése. De színe nem volt még semminek. A szürkeség azonban elvált már a feketeségtől, a fény az árnytól, az ég a földtől. – Sáp-sáp-hát-hát – szólalt meg egy vadréce, és hallani lehetett, szárnyaival hogy verdesett. A keleti égen vörös csík szaladt végig, köd szállt fel a folyóról, és valahol messze egy varjú károgott. A csillagok már majdnem eltűntek, a hold vérszegényen sápadt, s a sötétség rongyai ijedten szálltak nyugat felé. Tutajosunk most már szabályosan lélegzett, szabályosan ment, s ha megállt, szabályosan fázott, mintha még az éjszaka hűvös keze simogatná a hátát. Aztán feltűnt a híd könnyed íve, de a hídon nyoma sem volt a kocsinak. Letette a puskát, levetette kabát ját, és megmosakodott. Meg is fésülködött, de tükör nem kellett, mert a vízben jól látta kissé még szabálytalan ábrázatát. De Tutajosunkat ez már nem

is nagyon érdekelte, hiszen felkelt a nap, s a világosság bátor villanása szétsugárzott a vizeken. Aztán meghallotta a kocsizörgést, s elindult a híd felé. A hídon túl már a Balaton látszott, s amikor Gyulánk nekidőlt a korlátnak, nem is gondolt arra, hogy – dacára szépen elválasztott hajának – ha valami gyengébb idegzetű hajadon jött volna, feltétlenül átkerül a túlsó oldalra. Igen, Tutajosunk kissé útonállónak hatott. Elég magas volt, lesült és felégett, térdei összekaszabolva, és jobb képe még a könnyelmű puskatartás kék nyomait viselte. Szerencsére a gyengébb idegzetű hajadonok ebben az időben máshol tartózkodtak, így nem rettenhettek meg Tutajos félelmetes egyéniségétől. De Gyula nem is vágyott ilyen babérokra. A berek felől megindultak a madarak, és Gyula ismerősként vette számba őket. Egy kárókatonát kellene az iskolai szertárnak lőni – gondolta. (Ajándékozta: Ladó Gyula Lajos VIII. oszt. tan.) – Meg egy bakcsót is… A kocsi azonban megérkezett, és Gyula nem folytathatta az elméletbeli adományozást. – Jó reggelt, Balázs bácsi, ide ülök maga mellé – kapaszkodott fel Gyula az öreg kocsishoz –, mi újság? – Mi lenne? A búzát, rozsot már elverték, most a zabot cséplik. Egy tehén felfújódott, de a főagronómus úr megszúrta, aztán leapadt… Nem veszi fel a gallért? Látom, megizzadt. A kocsi nekizökkent az útnak, a gallér alatt kellemes meleg volt, és Gyula most már nem beszélt, csak Bütyök járt eszében s a sok mondanivaló. A jegenyék jöttek-mentek az út mellett, és Gyula szépen elszunnyadt a gallér meleg sátrában. Arra ébredt fel, hogy a sorompónál kettőt, nagyot zökkent a kocsi. – Elaludtam… – Az a jó – mondta Balázs –, aludni mindig jó; aztán meg jókor felpillantott, gondolom. – Muszáj volt, Balázs bácsi, a sötétben nem lehet sietni. Mögöttük kerepelve ereszkedett le a sorompó. Az állomáson két-három ember lézengett. Az irodából kihallatszott a morzegép kopogása, és Gyula kissé álmos izgalommal csikorgatta csizmái alatt a kavicsot Vajon elhozza-e Bütyök Géza bácsi fényképét? Géza bácsiét, aki orvos, vadászmester, és az ifjú maharadzsák nevelője, ámbár eredetileg fűtő volt. Gyula gondolatai között valami bizonytalanság kígyózott, s ez nem illett ebbe a gyönyörű reggelbe, de Gyula nem tudott szabadulni tőle, Matulát érezte maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága. Gyula elnézett, messze a csillogó síneken, s arra gondolt, hogy a “párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak”. Ezt így tanulta, s ez ködös volt, mint a berek titkai, mint a földbe süppedt várfalak múltja, mint a csillagok fényévei, mint mindaz, amiről Matula nem beszélt, mindaz, amiről az öreg hallgatott. És most jó volt ez a homályos tudat, ami lehetővé tette Géza bácsi valóságosnak elképzelhető háromféle állását, a maharadzsái autót, a néhai fűtő széleskörű karrierjét. Tutajosunk nézte a sínek felett rengő levegőt, a sínek találkozását “valahol”, és öntudatlanul meg akarta menteni az álmok valóságát is, hiszen – gondolta tétován – minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében. Vajon elhozza-e a fényképet Bütyök, és Gergő bácsi tudja-e, hogy mi az a maharadzsa? Mi is? – hökkent meg Tutajos –, mi is a maharadzsa? Hát olyan izé… olyan gróf vagy mi… szóval földbirtokos, csak nagyobb, majdnem fejedelem, de nem egészen…

Gyulánkat végül is a vonat húzta ki a maharadzsái problémából, belefütyülve, belefüstölve és dübörögve a párhuzamosokba, és elgázolva minden gondolatot, amely nem vele foglalkozik. Az egyik ablakból Pondoray néni integetett: – Gyuszi! Gyuszikám… megy már Béla. Tutajos odaszaladt, és majd az álla esett le, mert az ajtóban nem Bütyök jelent meg, hanem egy lord, egy főúri csemete, egy fiatal maharadzsa. – Bütyök! – ámult Gyula, és ölelésre tárt karja lehanyatlott. – Szervusz, Gyulám – emelte meg zergetollas vadászkalapját Bütyök, de ő is meghökkent, mert Gyula sem volt közönséges látvány szilvakék jobb képével, végtelenül maszatos ruhájával, ütött-vert térdével, és nyíratlan frizurájával. – Gyuszikám, vigyázzon Bélára! – kiáltott a néni, mert a vonat nekirugaszkodott a síneknek. – Jó fürdőzést, Pondoray néni, vigyázok… majd írunk… Bütyök karján felöltő, mellette szép bőrönd, lábán vadonat “tiroli” bakancsok, vastag térdharisnya és golfnadrág. – Bütyök, ez te vagy? – de most már a régi szeretettel rázták egymás kezét, és a vendég szokott szerénységével mosolygott. – Géza bácsi pénzt küldött. – Lehetetlen! – csúszott ki Gyula szájából. – Mért volna lehetetlen? Mindig mondtam… – Ez igaz! – és Gyula azt gondolta: íme az álmok valósága. – Hoztál valami rendes ruhát is? Mert ebben nem jöhetsz a berekbe – ott élek, mióta lejöttem… –, de gyere, ezt a kocsin is megbeszélhetjük. Bütyök megemelte kalapját Balázs bácsinak, és a kackiás fejfödőt szemébe húzta, mert szembe sütött a nap. Elindultak. – Hogy nézel ki, Tutajos? – Hogyhogy? – Mint egy – ne haragudj – betörő… a kezed, az arcod… Te mindig olyan rendes voltál… – Majd nézd meg magad egy hét múlva! – nevetett Gyula Lajos. – … és olyan más vagy! Egészen más… de mintha… és olyan kemény fogása van a kezednek. Milyen a tenyered? – Feltörte az evező… – És a képed? – Rosszul fogtam a puskát. – És a térded? – Sás meg mindenféle tüske. – Ez a te puskád? – Persze… tudod – nyelt egyet Gyula –, én használom. Amúgy… Matuláé. Tegnap lőttem vele egy nyári ludat. Most jut eszembe… Gyula benyúlt az ülés alá. – Álljunk meg, Balázs bácsi. Én is éhes vagyok… ez abból a libából való. Tutajos kirakta a libahúst és a kenyeret. – Láss hozzá, Béla! – Itt? – Hát hol a pokolban, csak nem szállunk le pár harapásért… Egy darab húst tett kenyérre, és előrenyújtotta. – Tessék, Balázs bácsi. Tegnap lőttem, Gergő bácsi sütötte, nyárson. Bütyök ekkor már engedett az előkelőségből, és pár perc múlva csak a zsíros papír emlékeztetett Ladó Gyula Lajos első libájára.

mert minek cipekedjenek vele. és kezet nyújtott. Bütyök. Gergő bácsi. de a kocsis megrántotta a gyeplőt. amelyben visszeres lábú mosónék nyaralni és gyógyulni utazhattak. a lúgtól kimart kezekre. hanem meg kell hagyni. ez itt a barátom. mert nem tudott mit mondani. elvénült lábakra. Szóval köszönöm és… – Ne marháskodj. mert éles füttyszó szállt a dübörgés széles morgásába. hogy gumicsizmát hozzál. és úgy érezték. az utazás izgalmaival. Körülöttük most ébredtek a vizek és a nádasok. Matula megbökte a kalapját. – Alig ismertem rá. a mosóteknőre. mindig egymás mellett ültek. – Nem is gondolod. amely körül fájdalom van és a vajúdás gyötrelmei. aki kicsit zavarban volt –. és az anyára gondoltak. Tudod. és nem is tudták. A kocsi nekizördült az útnak. mennyire örülök. az elmúlt éjszakával. – Azt nem mondtam. – Gergő – mondta a kocsis. erre az útra. – Igaza van. mert szíve tele volt gyengédséggel –. de hallgatásuk ezt a gondolatot ringatta. hogy mindig készültek erre a nyárra. és Bütyök tág szíve azonnal befogadta az öreget. de egymást érezték benne. ne másszon fel az öreg. Gyula. Nem volt ez kiformálódott gondolat. – Hoztam. Aztán – mérte végig a fiút. hogy itt vagy. aki fejével Gyula után intett. aztán hosszú ideig nem szóltak. a messzeséget s a szabadságot. most kezdett ragyogni az örök anya. Mehetünk? – Menjünk. a tájat és az öreg kocsist. – Már nagyon vártuk. és a mama is… küldött neked egy skatulya túrós rétest. hogy legyüvök a csomagokért. hogy barátját újra láthatja. Bütyök – gorombáskodott szelíden Tutajos. – Akkor jó. amikor dübörögni kezdett alattuk a híd boltozata. Béla. elfelejtettem megírni. szenny és vér. főleg a várakozás beteljesülésével. amik elmúlnak. hogy eljöhettem. Gergő bácsi. ahol Matula éppen partra húzta a csónakot.– Köszönöm szépen – nézett hátra az öreg kocsis –. de a csecsemő él és megmarad. amelynek vándorló árnyékában idegen ingeket tisztított egy fájós lábú öregasszony. a Nyár. – Nagyon köszönöm. mint az emberi jóság bölcsőjét. jól megleszünk mink hárman. – Hanem – nézett végig Matula Bütykön – ez a ruha alighanem meleg lesz. amiben a mama mos… Elhallgatott a két fiú. mi? – tette hozzá Matula. Bütyök egyedül maradt Matulával. – Van másik is. Puha lelke csordultig volt a tájjal. jó az öreg a háznál… – Ha egy csöpp esze sincs. Balázs bácsi. igen jól esett. és Gyula Bütyök vállára tette kezét. és a fiúk gondolatainak alján hála lobbant a megváltozott idők eljött új nyara felé. hogy itt vagy… Bütyök egyelőre nem válaszolt. érti ez a Gergő a libasütést. de hozom a koffert. Mióta iskolába jártak. – Ez a Zala hídja – intett Gyula a híd vasíve felé. nekem meg eszembe jutott. – Isten éltesse! – fogta markába Bütyök kezét. Bütyök – mondta Tutajos. és ostorával a vízre mutatott. . – Kezd embörösödni – mondta bizalmasan. Pondoray Béla. Érzések voltak csak ezek a kusza gondolatok. – Jó. az udvar sivárságára s arra az árva hársfára. aztán úgy látom. az út végtelenségét. amelynek valósága eddig álom volt csupán. hogy Bütyök tulajdonképpen most érkezett meg. – Gergő bácsi. – Matula bácsi… – álmélkodott Gyula – mit akarhat? Gyere.

miket eszel te odakint… – Hát bizony. de a csodálatos hang tulajdonosa ezt nem vette figyelembe. hogy az enyhén megroskadt. szavamra: kupán vágom. gyerekek… De aztán egyszer csak az ebédnek is vége szakadt. hogy a vendég kevesebbet eszik. – Gondolom. mert levest egyszer sem ettél. Igyatok. mióta nevelőapád kézbe vett… Gyula elpirult. amire egyébként is rátelepedett a leves nem közönséges illat. ha még itt valaki megköszön valamit. – Tutajos – reccsent rá nagybátyja –. és vállát helyreigazította –. – Szerencsétlenek! Nancsi néni levese az asztalon van. mint mindig. Bütyök elakadt. Nancsi néni? – Igaz. Bütyök. az “szép nap” lesz? Távozz. úgy vélem. mert kocsi állt meg kint. – Miii. . hogy úgy nem főz senki. nem ebben a Váci utcai pompában akarsz a berekbe menni? – István bácsi – pirult el Bütyök. de nem baj. – Bütyök – dördült meg a doni kozák kórus legmélyebb basszusa –. és itt összevissza lötyögtök… Vályúhoz! Így aztán kútba esett Bütyök szépen kigondolt hálaszózata. Tutajos. aljas összeesküvés! Jöhet az a vézna csibe. szegény Gyulám. – Remélem. köszönöm a mama nevében is… – Mi a fészkes fenét? – Mert én azt tudom… – Mi a fenét tudsz? – Hogy tetszett írni. Bütyök. – Már megköszöntem – sértődött meg Tutajos. és lássuk azt a kendermagos csontvázat. nem is gondoltam. – Azt maga Gergő bácsi is mondja. de az ifjaknak előbb át kellett esniök egy valódi és ünnepi jellegű Nancsi néni-féle ebéden és István bácsi ugyancsak túlméretezett vállveregetésén. barátod egészen elvadult. Utálok írni… igaz.és ízfelhője. nem kérdezett senki! Köszönd meg Bütyöknek. meg a százast is… – Nem írtam. már nem is füllent… – Nem is szokott! – mondta Bütyök és Nancsi néni is. hogy barátján segítsen. mindig ilyen. mire a vastag gazdász akkorát nevetett. csak a fejed a régi! – és olyant csapott az ifjú vállára. hogy a pár kósza légy fejvesztetten menekült. ami tegnap hullott el baromfivészben. boszorkány. az örök tűzre. – Bütyök azt akarja mondani… – fölényeskedett Gyula.Matula – természetesen – most sem tévedett. téged. Ügyesen beszéltél. és több marad neki. Tutajos. azt hiszi. ilyent nem… – Tutajos – nézett rá nagybátyja. hogy eljött. hogy ilyen aljas vagy… – Ez az igazság! – Persze. aztán egy szép napon megüti a guta. – Helyes! Az úgy is illik. és szeme csillogott –. mint Nancsi néni. hogy az öregasszony szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől. és örömet szerzett neked. és István bácsi megtörölte a száját. ha a felelésben megállították. Mi van az ebéddel? – Ki van merve a leves. ezenfelül pedig. fiam – simogatta meg Bütyök fejét az öregasszony –. – Mellébeszélsz. Látod. – Ne hallgasson rá. – Összeesküvés – ordított –. Evett a két gyerek.

egy ilyen szép nő előtt hülyének lenni… – Erre gondoltam én is. és sehogy sem tudták elképzelni a ház urát akkorának mint egy kukoricacső. Aztán mindjárt téged kérdezett. Kitől hallottad? – Kengyeltől. – Mindig ilyen volt – nézett utána az öregasszony –. hogy vagy. a tanár úr menyasszonya. Mindennap két számtanpéldát kell megcsinálnia. az ebéd omladozó emlékeivel. elájulok… egy nő! – Borzasztó – helyeselt Tutajos is –. Az öregasszony könyörtelenül lefektette őket ebéd után. de fantáziájuk lusta volt már. Bütyök – mondta Kengyel –. az az Éva… Nagy zavarban voltam. – Hát beszélj. Jó kezekben hagylak benneteket az iskolában is. beugróm valamelyik kapu alá. mert elképzelte Bütyköt ott az utcán.” A nő meg nevetett. Szervusztok. bár Gyula duzzogott. ha a felesége? – Jó. azután azt mondtam: gratulálok. – Úgysem tudunk aludni. képzeld. már nem – mondta. ez a nő máris mindent tud! A számtankönyvet el kellett volna hozni… – Elhoztam – mondta Bütyök –. Bütyök. add át üdvözletemet. Ladó. amikor akartok. azt mondja. mert ugye… úgy össze voltak bújva… nem akartam. el van keseredve. amikor akkora volt. Képzeld! Ott előttem… Most már Tutajos is nevetett.” “Sajnos. és hallgassatok Matulára. De ők nem. Képzeld. Pedig ha tudná… – Mit? – Kengyel jövőre nem jön vissza… Tutajos megállt. Bütyök is csizmában lötyög. És a következő percben aludtak. úgy kell mindent kihúzni belőled. Minden délután a nyakára megy. – Egyszerre nem tudok mindent elmondani… szóval megyek az utcán. ide a berekbe. nem a menyasszonya. bár levetett mindent. ugye?” – Rémes – ijedezett Gyula –. és megcsókolta Kengyelt. – Szegény… – Janda meg Acélt öli. én pólyáztam valamikor. gondold el. Kengyel egyetemi adjunktus lett. de Kengyelné a vállamra tette a kezét: “Nem lesz semmi baj. huj! Mekkora madár! . az ő becsülete forog kockán. – Dubbal is találkoztam – mondja –. és napszemüveg alatt izzad. mint egy kukoricacső. A nő meg nevetett. tudod. most már a feleségem. Jó délután lett.” Képzeld. Itt is. De most már kezdenek felébredni. amit le lehetett vetni. talán megnézlek benneteket – ezzel kidöcögött a szobából. vége a szép vőlegénységnek – folytatta Kengyel –. – Ez nem igaz. hogy meglássanak.– Vigyázzatok egymásra. Karonfogva. Rekkenő délutáni meleg van. és az az Éva tényleg számtan-fizika szakos tanárnő. mióta ismerem. azt hittem. de Kengyel már messziről integetett. mondtam a mamát. és hogy megmondom a fiúknak is. meg. s egyszer csak ott vannak. mondja meg Ladónak meg a többieknek is. “Az kell Ladónak – mondta –.” “Tetszik ismerni az illetőt?” – kérdeztem. mire elindultak. mert Bütyök az otthoniakról számol be. – Mért ne csókolhatta volna meg. “Szervusz. hogy lejövök hozzád. majd elsüllyedtem. ha lesz időm. mit tudsz a fiúkról? Emlékszel még erre a hölgyre?” “Igen – mondtam –. az a Tutajos. gyerekek. S az öreg Dub elviszi valahova ellenőrizni. de olyan hirtelen jött. mint egy zsandár. jöttök-mentek. Egy olyan szép lány… azaz asszony. mintha látnák még István bácsi túlméretezett terjedelmét. ha Kengyel jövőre előveszi a tanítványt. pedig régen ismerem. Gyula néha megáll. Képzeld. ott is otthon vagytok. Gondoltam. hát akkor… – Sajnos. Bütyök. A két fiú is az ajtóra nézett. “Hát úgy nagyjából… Kengyel Miklósnénak hívják. jó.

Erre gondolhatott Matula is. Eredj attól a doboztól. de ne feledd el. – Majd vacsora után. Csikasz. Bütyök tehát két darab rétest adott Csikasznak. Csikasz evett. hosszan nézte a szárnyat. te Bütyök. a kutyámat ügyesen elszédítették. mint Matuláé. de ne ácsorogjunk. A kis kutya Bütyök combjára hajtotta fejét. mintha azt mondta volna: – Akár a fülemet is meghúzhatod. Gyula. Csikasz pedig farkát behúzva közeledett. Csikasz. Ma halat ennénk. ne légy szemtelen. s utána lenyalta Bütyök kezéről a maradék zsíros prézlit. és kiváltottam magamnak a horgászjegyet is. de három lépéssel a fiúk előtt megállt. – Meg is látszik. És ha az enyémből adsz. hát kettőt adsz. és ha kettőt akarsz neki adni. nem adhatnék neki egy darabot? – Adjál. Hát csak pakoljanak le. Mutasd már azt a horognyelet. nem mozdult. de kicsit még morgott. – Hogy milyen vagy. – Tutajos. megöl a kíváncsiság. – Az eláll. ha lehetne. és Matula mosolygott. Gergő bácsi. a barátság kedvéért. – Hát elvehetem éppen… – és rendkívül óvatosan kivette Bütyök kezéből a szárnyat. Megállt és morgott: – Azt a másikat nem ismerem… – Ide gyere! – csattant rá Gyula. de meglátva az idegent. – Jobb. – Tartsd eléje a húst. pedig azt nem szeretem. majd megismered őket. Hárman csak összeszedünk valami vacsoráravalót. hogy itt minden közös. – Ez igen – mondta –. mint az enyém. és kötelességszerűen morgott. Gergő bácsi! – Látom. – Ide gyere. nem hallod? Csikasz ezek után kelletlenül elindult. ami azonban inkább enyhe dorombolás volt. csak hallgatsz. és közeledett. és csak mosolygott. . meghajlította. – Megjöttünk. és tartsd a kezedben. mert a vacsorát még meg kell fogni. a határtalan nádassal és határtalan éggel. és mi is fogunk. A kutya Matulára nézett. hogy Gergő bácsi fog halat? – Nyugodt lehetsz. – Hoztam. Csikasz rövid pillantást vetett Bütyökre. mert már a folyóparton találták. ez igen! – és megnyalta a szája szélét. – Most jut eszembe a túrós rétes is… mama meghagyta. mert kapás alig van. Csikasz társaságában. s ezzel előkelő helyet foglalt el Csikasz szívében. Csikasz! Bütyök tele volt a rét szagával. – És biztos. hogy azonnal adjam oda. és holnap csinálunk olyant. – Ugrósdi bácsi választotta. és Tutajos megsuhogtatta. – Hoztam rántott csirkét. – Bütyök. Bütyök ezek után magához ölelte a jeles ebet. Szeme megenyhült. – Menj csak. Gyorsan összeszerelték a botot. Beajánllak Csikasznak.– Vörösgém – legyintett Tutajos –. Gyere. azt is mindig a magadéból adtad. és úgy nézett a zömök ifjúra. – Jövünk. Megnézte a kunyhót kívül-belül. Csikasz talán elibe szaladt volna Gyulának. Majd odaadom az én készségemet. Bütyök. aztán gyüjjenek. – Lassan simogasd meg. vegyél ki egy szárnyat a csirkehúsból.

hogy Bütyök megfogta. ahol nagyobb halak születtek. Pár keszegecske. de Tutajos. . Kezet csókolhatsz az öregnek. kissé meghajolva. A nap a hátuk mögött volt. – Vigyázz! – mondta ekkor Gyula. Ez nem Ladó – gondolta –. nem akarok szégyenkezni. – Bocsáss meg… – Hagyd a pokolba a bocsánatkérést – nyomkodta Gyula a sebet –. akit eddig ismert. hogy megfogtál. de most már ne szerelmeskedjetek. Bütyök. és szerette a társaságot. Ugrósdi bácsi lakatosmester volt. megfogta – Tutajost. de nem szólt semmit. – Na. amikor leselkedik. s aki nem volt horgász. És este lett. hogy: “nemigen”? Életedben sem horgásztál igaz? – Persze – hökkent meg Bütyök. ami van. a nevelőapánk. tálén megindul a kapás. ne haragudj! Szerencsére a horog nem volt mélyen. mire Csikasz azonnal az élre penderedett. Próbálja meg szöcskével. itt van. mint egy kanászostorral. Horoggal fogta meg. Bütyök. Röviden vágj be. és Pondorayékkal egy házban lakott. – Semmi – nézett fel Matula –. Béla meg kukaccal. – Ugrósdi bácsi csomagolta. az – Ugrósdi bácsi megítélése szerint – erősen csökkent értékű halandó lehetett csak. majdnem semmi. Bütyök horgát is Gyula dobta be. Bütyök valósággal elhűlt. s a szakálla félig még kívül volt. mit hoztál még. az úgy volt… – Ne magyarázkodj. aki Ladó Gyula Lajostól nem szokta meg ezt az erélyes. írunk Géza bácsinak. igazán mindent hoztál. Kicsit meg is sértődött. – Mondtam már. mint az ostor. mint három kárókatona. vagy legalábbis nem az a Ladó. hogy itt minden közös. a horogzsinór hátravágódott. – A fényképet elhoztad? Micsoda finom orsó! Bütyök. hogy ne csapkodj a horoggal. Matula előbb elment előkészülni a vacsorához. – Bütyök – álmélkodott Gyula –. mit gondolsz? – Mondtam. mert Matula is csak egyszer mutat meg valamit. világos beszédet. Csikasz különösen szerette az olyan társaságot. gyerünk – mondta Gyula pár perc múlva. aztán csak a három szótlan horgász maradt a parton. és ezzel vége. ahol csirkeszárnyat és túrós rétest osztogatnak előkelő jövevények. mire Matula bólintott. igen. Tanultál belőle. és nem történt semmi. Ötven éve horgászott. két vidámat vakkantott. hogy Bütyök széles lendülettel vágott be. Gyula. a mennykő csapjon a horgodba! Az eset úgy történt. és ha nem nézel oda. mire Tutajos feljajdult: – Ne húzd… ne húzd. Csend maradt. – Nekem is nevelőapám lesz. mert fa sincs. – Biztos megörülne neki. – Figyeld. máskor vigyázz. – Viszi a horgodat valami. – Sokáig ne maradjanak. Elnöke volt a “Poszeidon” horgászegyesületnek és alelnöke az “Öreg vidrák” asztaltársaságának. Úgy volt. Bevágsz. – Géza bácsi küldött pénzt. és a horog visszatérőben Gyula karjában akadt meg. mint valaha a Dunában. én még nemigen horgásztam orsóval… tudod. még az apa is. aztán ott az orsó. és árnyékuk észrevétlenül hidat vert a vízen. mert Csikasz sokat volt egyedül. mint máskor. az enyémen kenyérgombóc van. mint az. de szedd már ki. aztán fékezz. – Jaj. – Mi az. a hal lemaradt. nyavalyoghatsz magad. mert Gergő bácsi vár. – Tudod. Majd ha alkonyodik. hogy szerelem fel.– Igazán jó bot – mondta Tutajos –.

mert Bütyök jó alvó volt. miért. És amikor megroskadt a tűz. csak hogy… éppen hogy… szóval. fékezett. És csak most gondolt arra.És Bütyök bevágott. amibe mindjárt belebújunk. de ha mégis előfordult. mérlegelte a hal erejét. – Ne! – állította meg barátja. amely felett mintha lágy selymet húzott volna végig a nagy nádas mély lélegzete. – Tutajos. de a parázs felett néha kék lángocskák táncoltak végig. de ez halászlébe nem jó. anyját mindig ébren találta. amit mondtam. mert ráízlelt az orsó használatára. az állkapcsát meg elteheted emlékbe. aki beosztotta az ingeket és törülközőket. zümmögtek és ellobbantak. Majd megsütjük neked. Azután felült. lehet. Hallgatta a fiú az éjszakát. A botod meg add ide. és hallgatta az ismeretlen hangokat. Lehet. mert valószínűtlen volt a környezet a tegnapi kis szoba után. Matula parádés rózsaszínre sütötte meg a csukát. Bütyök sóhajtott. már csak Bütyök volt ébren és talán még Csikasz. de ezt vihar. munkát és pénzt – egyedül csak őérette. az álomra készülő tüzet. hogy az éjszakát akarta nézni. és a végén egy szép csukát vezetett a szákba. az ügyvéd urat és Lapickánét. hogy beszélgessünk valamiről… – Bütyök. színes filmje még mindig ott pergett gondolatai között. azonnal átszólt volna édesanyja: “Miért nem alszol. mintha kiugrottak volna a füvek éjszakájába. mert – ezt nem szabad elhallgatni – mértéktelenül sokat evett. az valóság! – Most már látom. min egy hasáb fa. A tűz már csak parázslóit. engem már megharapott egy. Ha ott így felül. Gyula erre már nem válaszolt. mindenesetre felült és sóhajtott. mester vagy! Tutajosunk talán elpirult az őszinte csodálattól. kisfiam…” És most a fiú nagy. te igazán mindent tudsz… most már a libát is elhiszem… – Hát eddig nem hitted el? – döbbent meg Gyula. mert erős íze van. és nem hagyta aludni. Gyula. amelyek felszálltak s elenyésztek. Tutajos. hogy hazudok? – Áá. az időt. ez az a fűzféle cserje. vagy: “Az éjjel úgy osztottam be. – Nézd a kezem. így… – figyeled? – Igen – rebegte Bütyök –. de minek is színezted volna ki. gyönyörű volt. Fáradt volt a fiú nagyon. dehogy. hogy a csuka akart elhelyezkedni a halászlé tetején. hogy minden válasz csak rontott volna rajta. és a halat is segíteni kell megtisztogatni. amikor így is szép. de a kis kutyát most nem lehetett látni. Majd én kiveszem a szájából a horgot. mint te… de most szedjük össze magunkat. Tutajoskám. meleg szeretettel gondolt anyjára. Reggel sokszor azt mondta: “Már az éjjel elgondoltam”. de az elmúlt nap rohanó. amit Bütyök egyedül fogyasztott el ünnepi érzések között és három tányér halászlé – után. – Rengeteget tudsz. és érzem is. majd kifárad… Közben Bütyök lehiggadt. mert Gergő bácsinak kell a fa. és igaz is… a csukát vihetem én? – Persze. Ismersz mindent. hogy. Én is eltettem. csak úgy mondod… meg a tizenkét kilós harcsát is… – Csak nem gondoltad. Tutajos. az el nem égett fadarabok füstje elveszett a sötétségben. – Gyula.és puskavert ábrázatán egyáltalában nem lehetett meglátni. – Mi között? – Rekettye között. – Két héttel ezelőtt annyit sem tudtam. és mélyen lélegzett. amit Gyula tartott a hal alá. Mutasd – és már nyúlt a hal felé. – Tudod… azt gondoltam. nem is tudta. hogy a mama mikor alszik tulajdonképpen. A csukád jó fél kiló lehet. Mi lehetett ez? – akarta kérdezni. fiam?” Ez azonban ritkán fordult elő. és Matulának csak fehér haja látszott. és izgalmában reszketett. de Tutajos feküdt. de mit is válaszolt volna? Bütyök dicsérete elomlott benne. mert én jobban ismerem a járást a rekettye között. . igazán nem hittem volna. – Engedd. és olyan jól esett.

hogy az ítéletnapi harsonázás után is még külön meg kellett volna rázni. mint a kő. hogy alig lehetett szétválogatni őket Bütyök csak éppen lehunyta a szemét. és – olvastam valahol – amikor a nagy tengeri halból csak darabokat vágnak ki. amikor ti már aludtatok. Minden este megjön. fijú-fijú – szólalt meg ekkor egy kis kuvik. Vagy csodálkozik. világos. mááá… – Valami megfogta a nyulat. hogy kíváncsi… – Aztán még valami úgy jajgatott. és Tutajos néz rá éber szemmel. s amikor kinyitotta. Hazagondolt egy pillanatra. és benne voltak mindazok. a hálóba csalogassa vándorló társait… és amikor a hálóba akadt fecskét úgy ölik meg. bár a vidra ritkán fog nyulat. hűvös reggel. és a másikban mintha tenyérre vehette volna a csillagokat. Tutajos! . hát tovább sír szegény. hogy felébredjen. hogy aludtál? – Jól. és elöl nyitott volt egészen. hogy: máá… máá. hogy: fijuu… fiju?… – Kuvik. – Bütyök. ezt én nem tudom. akiket szeretett. hogy bódultán marad a földön. vagy szereti a tüzet.és mocsárszagú lehelete s a csillagos ég a maga mérhetetlen messzeségében és közelségében. Matula ágya üres. azt csak egy másik kuvik tudja. és kinyitotta. nézi a tüzet és rákuvikol. – De gondolt el: mit kínlódik az a szegény nyuszi… – És amikor te rosszul lövöd meg a nyuszit. ne légy vérszomjas. a társtalan öreg hársfára. a Kopár udvarra. esetleg valami nagyobb bagoly. régen fenn vagy? – Nem akartalak zavarni. meg ügyi hogy: máá… máá… mááá… – de nagyon keservesen. és törött csonton kínlódik hetekig? És amikor a rákot élve dobják a forró vízbe. mi szól úgy. Amikor lehunyta. ha ugyan le nem rázza a támadót. – Fijú. Bütyök. Itt nem volt “kint” és nem volt “bent”. hogy a nyuszi rémületében valami sűrű bokrok közé rohan. az nehezebben gyűri le. – Szervusz. hiszen a kunyhónak csak oldala volt és hátulja. úgy aludtál. – Mi? – Talán róka. és a fiú csendesen lefeküdt. mint neked. aztán óvatosan oldalt fordult. ámbár a jeles ifjú olyan mélyen aludt. talán vidra. még sötét éjszaka volt. A tűz már alig világított.Bütyök szíve kinyílt. amely minden ajtónyitásra rosszul lett – és valami zagyvaságot hányt ki az utcára. frissen maradjon? És amikor a rigónak kiszúrják mindkét szemét. vagy haragszik. mert benne volt a mama is. villamoszörgésre. és hagyta becsorogni az éjszakát. – Miért? – Bütyök. És itt ez a suhogó csend! Ez a reszkető némaság! A nagy nádas víz. Ha nyest. a néma kis szobára. hogy majd reggel megkérdezi. – Ezeket kellene mind kiirtani. hogy egyik pillanatban elfáradt a szeme az irdatlan magasságban. görény vagy hermelin fogja meg. hogy Tutajost meg ne lökje. Ezt még Matula sem tudja. és Bütyök eltette ezt a hangot is a többi mellé. csak valami vörös derengés ködlőtt az álmosodó hamu felett. Itt általában úgy összefolytak az események. “Talán a mama is alszik már” – gondolta. s az alsó ágak úgy levakarják még a görényt is. Pláne a baglyot… de hát ez ritkán sikerül. – Akkor inkább róka vagy vidra. Ezeknek annyi joguk van élni. mi tesz úgy. Te Gyula. Lehet. Hosszan jajgatott? – Nem. hogy a jófogú “vadász” átharapja a fecske fejét? – Ez nem igaz. hogy a vásárlóknak napokig élve. Itt minden kint és bent volt egyszerre. hogy fii-ju – fii-ju. az italbolt kásás hangú hangszórójára. – Sokáig fenn voltam még. – Lerázza? – Úgy értem. hogy vakon fütyülve.

– Mi a fene van ezzel a csónakkal? – Cseréljünk helyet. Akkor azután Gyula megmerítette a lapátot. – Szóval ne akarj mindent kiirtani. Ezt. ha itt ez a szokás… Fürdő után azonban Bütyöknek el kellett ismernie. Gondolod. Na. hogy feljelenti.– Ezt én komoly. neki a partnak. De ez most mind valóság volt. Házat ugyan nem döntött. hogy lelkesedéssel követte barátját. mintha legelni akarna. amikor a párizsi vásárcsarnokban négyezer pacsirtát adtak el ínyenc franciáknak. nem élőt. és Bütyök belevágott a vízbe. Gyula ellökte a parttól. mint a vízipók. és megköszöni a Madonnának a holt madárkákat. – Tutajos! Csodálatos! Ezt elmondom a fiúknak… igazán. amikor róla is kiderült. az ormótlan alkotmány szinte szaladni kezdett a vízen. Lapicka kisasszony mindenesetre azt mondta a házmesternek. Bütyök. – Jó. ezt meg kell tanulni. a megkínzott izmok. Mamának segítettem teregetni meg egyebet Persze. ha én meghúzom… Elkötötték a nehéz csónakot. – Azért kell fürdeni. újra el kellett lökni és egyenesbe fordítani. A csónak ekkor már egészen kitette orrát a partra. – Ne félj. Lapátol az ember és kész. a feltört tenyér. Gyula. mert Bütyök békés természetű fiú volt – és ház egyébként sem volt öt kilométeren belül –. és mintha kajánul azt mondta volna: – Ejha! Ez volt aztán a lökés! És csendesen megfordult. de bemutatott egy remek kézállást. hogy volt év. – Sortban? – Hát ahogy vesszük. hogy a mosakodásnak ez a kiadós formája csakugyan okos dolog. akik a fecskék fejét?… – Olaszok. csak gyere! A vendég feltápászkodott. és ez valóság. Bütyök dühösen vakaródzott. Bütyök nagyon erős fiú volt. egyenesen beleevez a kelő nap végtelen glóriájába. orrát feltartotta. Bütyök meghökkent. – Jól van. inkább gyere fürdeni. sőt ment is a parton pár lépést – kézen. Bütyök. igazi tutajos vagy. farát megriszálta. A Városligeti-tavon is mindig én eveztem. hogy férfiak alsónadrágban mászkáljanak. Persze. melyet azonban megelőzött a nevelőapa kemény oktatása. Tutajos. . olyan erő lesz benned a fürdő után. Bütyök? – Az udvarban. de azt nem lehetett mondani. Akkor aztán a mama vett egy valóságos sortot. Tutajos. mire a csónak simán visszafordult. hogy a pacsirtáknak is a “fény városa” Párizs? – Lehetetlen… és kik. és az is valóság. – Az más. amit elhoztam. rövid alsónadrágban. nem lehetne kicsit csónakázni? – Tudsz evezni? – Persze. A csónak nekiugrott a víznek. s a csónak. most tökéletesen utánozza Matulát. Az evező meg sem loccsant. és valóban jól meghúzta az evezőt. mintha hátra akart volna nézni. jó fiú volt. Muzikális nép. Bütyök elragadtatásában megnyalta a szája szélét. A vidám olasz vadász átharapja a fecskemadár fejét. – Hideg van még. tudományos könyvben olvastam. Bütyök… – Mért lenne más? Csónak – csónak. Bütyök erre a másik oldalon vágott be a vízbe. Bütyök. Te. Gyula pedig úgy érezte. a tudatlan hetykeség letörése s a szégyenkezés. Micsoda vadember lett ebből a Ladóból! – gondolta. ha megengedi. – Hol sültél le ilyen szépen. – Házat dönthetsz. mert Bütyök alkalmazkodó. utána elénekli a Santa Luciát. Tutajos. és úgy érezte: most. de nem szólt.

és Gyula a part mellé evezett. – Piii-piii – mi csak erre megyünk… – Ne mozogj. – Tíz forintot adott a mama. Mit eszünk. – Sokan nem szeretik. Gergő bácsi? – Látja… Tutajos bosszankodva ment a tányérokért. – Jó étel. miért kellett ezt mondanod? Miért? A kánya éppen csak hogy az orrodra nem szállt. de – messze volt… Ebben a pillanatban loccsant a víz. és ez sokkal érdekesebb. Bütyök is szuszogva táplálkozott. hogy elmondja-e a hibázást – és egyszer már rá is lőttem. mint te – szólalt meg Gyula. de egyet elvitt közülük a barna kánya. mint az… mint a – mellébeszélés. – hazudtál!” – … rosszul mondtam – nyelt egyet Gyula –. És – csodálatos! – Kengyel jutott eszébe. – Szárcsák. Biztos. mint egy tengerész. Kedvesek… inkább sose egyem húst. és akkor már nem gondol úgy rájuk az ember. – Piii… piii… és nem is félünk. és arra gondolt. s a kis szárcsák elmaradtak mögöttük. aranyosak voltak. és Gyula mosolygott. és – elkéstem. – Csónakáztak? – Igen. hogy bizonyos gyakorlat és fáradozás után talán a számok tengerén is lehetne ilyen simán evezgetni a jelesek dicsőségében… Bütyök megérezte a pillanat nagyszerűségét. pedig jó húsuk van – bólintott az öreg –. elcsónakáznak. láttuk a szárcsákat. Tanulja meg Bütyök is. kocsonyás halászlémaradék megbékítette. csak délután érek vissza. A kis madarak áteveztek a túlsó partra. Bütyök. és a hal sem lett meg. de szavamra odaadnám. abban a pillanatban volt erős kapásom. nem hogy messze volt. – Gergő bácsitól tanultam. Ebédre megeszik a rántott csirkét. mert belül valami megszólalt: “Tutajos. olyan szép kis állatok.hogy nem tud evezni. nem akar hozzá egy kis csípős zöldpaprikát? – Dehogynem – mondta Bütyök. de azt a kányát igazán meglőhetnéd. Matula megfordította a piruló kenyeret. és elrántottad a puskát. de amikor felemeltem a puskát. igazán nem… Gyula elindította a csónakot. Ő is folyton tanul… – Mama nekem dolgom van. hogy Matulánál mit jelent a csípős. A kunyhó előtt égett a tűz. – Egy hete éppen úgy eveztem. ahol voltunk. aztán kikötöttek. és olyan szeretetteljes elragadtatással ült a deszkán – ahol a béka szokott napkúrázni –. – Nem vagyok vérengző. csak meg kell nyúzni őket. hanem evezni nem tudok. amit Nancsi küldött. de a tepsiben más formájuk van. – Visszafordulunk – mondta Tutajos –. Ne szépítsd a dolgot. a számtan. de félelem nélkül bogarásztak. Azt gondoltam. – Gergő bácsi – lelkendezett Bütyök –. Ez megint teljesen felesleges kérdés volt. – A puskát elvihetem? . mint egy vőlegény a gondolában. Hárman voltak. A csónak simán siklott a vízen. Vigye el a messzilátót is. – Valami kis fekete madarak jönnek – mondta Bütyök. ha megsimogatnám őket – suttogta. – Lehet – gondolkodott el Bütyök –. – Nagyon finom ez az izé. de megijedtél az orsóberregéstől. Ez a Gyula úgy evez. hogy szépek. és kicsit mintha mosolygott volna. Gyula. – Nem úgy értettem – kedvetlenedéit el a fiú –. – Persze. pücskörésznek a tavon. az igaz. Tutajos. A gúnyhóból is leskelődhetnek. és Matula kenyeret pirított. tudja. Végül a madár is elment. Ez az igazság. Ennivalók voltak. hogy az vitte el? – Láttuk… – Tutajos gondolkodott. A reggel ekkor már teljes ragyogásában szétterült a berek felett. rosszul fogta az evezőt. mert Gergő bácsi esetleg keres bennünket. de aztán a zsíros.

– Vigyázunk. és ha viszi. Bütyök! Gergő bácsi megmondta. De majd megszokja. csak két ölyv keringett a magasságban. mert olyan szokatlanul lusta volt ez a délelőtt. Matula elment. ha mellette is maradnak. mert a fiúk fantáziája elszaladt a gondolatokkal. – Fene tudja – az öreg körülnézett –. és kitátotta száját. nagyon hallgat az idő. maguk meg mehetnek Nancsi köténye alá. Matula még emlékszik valami falakra. Hát ássunk! – Talán holnap. a haltartó hálót hozzák át a folyóba. azután pedig Bütyökre nézett. de nehezen mozdultak meg. aztán megtörölte száját. de szólni kell Gergő bácsinak. aztán ha leég a gunyhó. égjen el. aztán a harkály is igen veszekedett hajnalban. – Ugyan. és vijjogott néha. Képzeld el. hogy a tűzre most már csak akkor tegyenek. olyan tűzhelyet raknék… – Itt nem találsz követ. – Hát szólunk. aztán Bütyök mellé hasalt. Az öreget elnyelték a rekettyebokrok. Matula bácsi. én nem bánom – folytatta Matula a puskadolgot –. A folyóban aztán kifürdi az iszap ízét. De… – Gergő bácsi! – Ne mondjon semmit. – Még – nyögött Bütyök – kérek… – tette aztán hozzá. hacsak a Tüskevárban nem. – Gyönge a legény. . hogy csípős. – Hát Gyula. A tűz leégett már teljesen. mert a tó vize poshadt. és fognak valamit. A fiúk még üldögéltek a tűz mellett egy darabig. hogy mi minden lehet a föld alatt… Sisakok és kardok… és természetesen pénz. aki felemelte kezét. a lányom mindig elteszi a magját… Hogy a tűz vesse fel a magját – gondolta a lángoló szájú ifjú. de nem lesz ma szél. még töltetlenül se. fene tudja. Csikasz egy darabig nézett utána. hál vigye. vigye a puskát Múltkor azt mondtam: viheti. és némelyik hal iszapízű. – E-hez… e-hez – hhh… tűz! Vizet! Matula mosolyogva kevert egy kis vizes pálinkát. Szerszámok vannak.Matula nem válaszolt azonnal. mi minden lehet ott a föld alatt! Egy kis csend lett. de ahhoz ásni kellene. – Háááá… ksszszsz… – Meleg? – Geher – göhő… báá – csii… ez méreg! Gyula majd hanyatt dőlt a nevetéstől. én nem rakom újra. – Szél gyühet. vagy csónakba ülnek. hogy itt maradjon a gunyhó körül. Bütyök csuklott még kettőt-hármat. egyen rá a zsíros kenyérből. Ha a tóban horgásznak. mert Bütyök még ebben a forró pillanatban sem feledkezett meg az udvariasságról. de szigorúan szóljanak rá. mert Bütyök – amint már mondtuk – udvarias fiú volt. Gergő bácsi. vegye ki belőle a patront. Szóval: arany… A kincskereső vágy csendben játszott még velük egy darabig. – Ha lenne téglánk vagy kövünk. – Úgy lesz. Bütyök összekotorta a parazsat. – Igen. Még a nádbugák sem mozdultak. de nem szólt. de még visszaszólt. ami égni való. mintha parazsat nyeltem volna! – Nagyon jófajta paprika – bólintott Matula –. mint egy karmester. Ne fordítsa ember felé. aki értékes falatokkal szerezte meg Csikasz első osztályú bizalmát. – Ezt a mihasznát ne kössék meg. – Szívesen – és egy ujjnyi tiszta pálinkát adott –. – Huh – mondta –.

– Összevág a nád. A tóba itt is. de igaz. A csónak állt a vízen. fordítsd élére a lapátot. és majd három méter magas volt. milyen egyszerű. de feltartott szájában egy kis hal vergődött. és ha mondja. s egyiken egy kárókatona leskelődött. toronymagasan szállt a csónak felett. – Nézd. de a nádasban mély lehet az iszap. aztán horgászunk. Ha egyszer eltaláltad a fogást. Sűrű ez. Bütyök ilyenkor megnyalta a szája. Kívül a szikrázó napsütés. Bütyök. Tutajos… A mozdulatlan vízen vastag kígyó úszott a nád felé. de add ide az evezőt. Nem sürgős. . De most már szedjük össze magunkat. – Ha meghúztad az evezőt. – Hagyd. és nem látsz semmit. ott is mélyen benyúlt a nád. Ebédet viszünk. Bütyök. Amikor átrakodnak a folyóról – melyet csak a gát választott el a sík víztől –. közben a kígyó elérte a nád szélét. ameddig akarunk. és örülnek. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –. Tutajos? – A barnakányát meglőném. Lehet. – Lődd meg a disznót! Gyula megtöltötte a puskát – valljuk be: kapkodott egy kicsit –. Menjünk. bár elő kellett venni a messzelátót. Nézd. végigfektetve rajta hosszú rúd. hogy tudnak repülni. mindig felburrant pár száz madár. aztán maradunk. – Nem hiszik el. teste szinte merev volt. – Körüljárjuk a tavat. A csónak elindult. hogy nem olyan könnyű itt valamit. mert a kígyó nem ment tovább. mint a fal. – Lehet. Gyula körülnézett. – Te. Gyula! – Bánom is én! Mi látjuk. ott repül két kócsag. – Nézd! – suttogta. kicsit támaszd a csónakhoz. kitömni nem tudjuk. úgy be volt nőve náddal. ezt nem hiszi el senki. erre való a csáklya. Körülöttük minden mozgott. meglőni. hogy fiatalok. Itt a gukker. hogy elpusztítsam? – Kacsát lőj! – Csak egyet mutass. hadd tanulom meg. És Bütyök belátta. Bütyök nehezen találta meg azt a bizonyos fogást. A tavon volt egy másik csónak. de én nem látok semmit. – Nagyon hasznos madarak. és adj neki egy kis feszítést. ahonnét Matulával leskelődtek. A nád mellett menjünk. s a nádban árnyékos csend. ráérünk. – Gyalog kellene megpróbálni – ajánlotta Bütyök. csak azért.– Ölyvek – nézett fel Gyula is. mert vastag hínárszőnyegre kerültek. Sehol egy nyílás. az úgy is van. El is süllyedhetsz. de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó. A madársereg messze kitért a csónak útjából. Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. de a csónak egyre kevesebbet rakoncátlankodott. Állt. Jobbról régi cölöpcsonkok álltak ki a vízből. – Gergő bácsi azt mondja. és ez a fontos. Tutajos. hátha látunk valamit. A nádas közé azonban nem lehetett belátni. és Tutajos még mindig nem lőtt. – Most evezhetsz. s amikor kibukkantak egy-egy ilyen nádsarkantyú mögül. mint a kefe. Tutajos. és ami repült. akkor egyenesben marad. – Te vagy a parancsnok. “mindenféle csapások vannak benne”. Bütyök. és Bütyök alig tudta levenni szeméről a messzelátót. de egyre nehezebben ment. Mintha egy sötét pálca hasította volna a vizet. szélét. – Nem lősz semmit. meglátod. Balról megtalálta a kunyhót.

kényelmesen elhelyezkedett. Éhes vagyok. hát én magara sem hiszem el. aztán menjünk innét. de a fényes. Bütyök! Ha jól belegondolok. A csónak elfordult. elkaszálva a kígyót tartó két szálat is. De Kengyel elhinné! – Sajnálom Kengyelt – mondta Gyula –. mi van benne. sajnálom. ezt sem hiszi el senki. Csak éppen hogy nem morogtak. mert mintha a csattanás minden madarat fellökött volna a levegőbe. és amikor mindent kirakott. Homlokukon patakzott a verejték. A puska mélyen beledörrent a napfényes mozdulatlanságba. Matula puskája rúgott. – így most aztán jól le vagyunk horgonyozva. sápogó. úgy megszorult körülöttük a levegő. mert felfordul a gyomrom. összenevettek. ittunk. De a csónak környékéről elhúzódott minden. Meleg volt nagyon. s egy-egy törpegém vágódott ki a nádas falból. mert a madárgyomor veszedelmesen gyorsan emészt. és egyenesen átvágott a vízen. amíg átértek. megnézzük. sárgás hasú test ott maradt a nádcsonkon. becsületszavamra. de legalább napszemüveget. Már fél teste kint volt. hogy elment tőlünk. – Undorodom. ott van még valamelyes árnyék – mondta Gyula –. percekkel az éhhalál előtt. mint egy ló. – Hühű – álmélkodott Bütyök –. méltatlankodó sokaság csak nehezen nyugodott meg. aztán a levegőbe. kiesem a csónakból. A kígyóban további két kis hal volt és valami tollas pép. a sörétzaj utat vágott a nádban. ez aztán a puska! Azt hittem. Tutajos pedig megterített a csónakdeszkán. füttyögető. de kíváncsi vagyok. A csónak csendesen úszott a nádas szegély mellett – Bütyök is szépen tartotta az irányt –. amit Nancsi néni tűzhelye termett. nem hiszik el! Bika majd okvetetlenkedik. a napon sem lenne melegebb. s a felzaklatott közönség megy a dolga után. Tutajos kivette a patront. – Nem hiszik el. aztán nyelni kezdte a vergődő kis halat. nem az evezéstől izzadok. a madarak pedig tovább halászgattak. elhúzatják az autókat. de most már kígyómentes vízen. Távoli morgás hallatszott. vagy legalább kalapot hoztunk volna. ami szó. – Valami árnyékot kellene keresni – nézett körül Bütyök –. csak a nádirigó szólt a közelben. Tutajos itt megint elővette a csáklyát. – Tutajos. Gyula nyugtalanul nézett a vízre. és tűnt el újra a nádas távolabbi homályában. felszereljük a horgokat. Bütyök nem szólt semmit. de negyedóra is beletelt. Bütyök megette még a kenyérhéjat is. – Messze lehet – hallgatódzott Gyula is –. Gyula. csak elővette bicskáját. A robbantás mély moraja megint hallatszott. és a károgó. undorító gyűrűiben tartva a két szál nádat –. Evett a két fiú. és Jogász rossz vicceket mond. – Nyomd oda a csónakot. – Robbantanak valahol. csak éppen a feje hiányzott. eddig soha nem hallottam. és kúszott felfelé. mint két fiatal farkas. és úgy érezték. Nem vagy fáradt? – Semmi ez. és beleköpött a vízbe. mintha a föld alól jött volna. és lassan elcsendesedett a sokaság. és a csónakot félig benyomták a nádfalba. – Együnk. jól beállunk a nád mellé. És árnyék is van. amikor megállt – úgy látszik. Bütyök tehát továbbevezett. fogyott a madár a levegőből. aztán fülelni kezdett. – Dobd már ki. mint amikor valami autókarambol után elviszik a sebesülteket. De aztán a bátrabbak már leszálltak. Irtó meleg van. és megsimogatta arcát. – Átmegyünk a túlsó oldalra. Ezt már Tutajos nem nézhette. Talán a badacsonyi bazaltbányában. Aztán már csak a gondolatok jártak a nádas posvány szagú árnyékában.A kígyó körültekerődzött két szál nádon. – Nem undorodsz? – kérdezte Bütyök. A lövésre millió darabra tört a tó vize. De most már ettünk. mert szó. .

– Szereld le az enyémet is. hanem arra a nehéz zúgásra. és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé. – Fogd a csáklyát. – Mit csinálsz? – rémült meg még jobban Tutajos. amely még a villámok cikázását sem eresztette át magán. és elkapva a láncot. Bütyök odarántotta a csónakot. és összehúzta magát. Hátra ugyan nem látott. húzta ő is kétségbeesetten. ha már egyáltalán az eddiginél jobban megrémülni lehetett. a madarak eltűntek. Tömör falnak látszott. – Hujuj! – üvöltött Bütyök. és ennek a fenyegető torlódásnak a pereme foszlányosan sárga. – Ugorj ki. amikor végre a nádfalhoz értek. majdnem fekete volt az ég alja. hol a kukacos doboz? És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég. s a nyílt víz felé hajtotta. Sötét lett egyszerre. Bütyök egy férfi erejével fogta a csáklyát. – Szereld le a horgot. Bütyökre is ráragadt valami Gyula idegességéből. A csónak szinte megugrott. nem dörgés ez? – Ugyan. a csónak pedig nehézkesen kibillent végre a nád közül. majd én evezek. de messze. Ez a fal most összekuszált törmelékhez hasonlított. és verejtékben úszott. de a madarak is elhallgattak. ott a kunyhó. gyönyörű az idő. Bütyök. de előttük. látod? Egy pillanatra Bütyök látott még valami szénaboglyafélét a nádas szélén. addig kinyomom a csónakot. s a vízen egyetlen apró hullám nem mozdult. gyere. A vízen könnyű borzongás szaladt végig. Gyula olyan elgyalázott állapotban volt. de gyorsan! . mintha megmozdult volna alatta a föld. mint ugrott. Tutajos újra kivizsgálódott. de úgy verték a két fiút is. Bütyök! A szél úgy játszott a csónakkal. de gyorsan. fölöttük egyetlen felhő nem látszott. Nem. mert úgy érezte. – Csak a kunyhót érjük el… szorítsd a nád felé. mert kegyetlenül vágott a jég. olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. és valami nem tetszik nekem. hogy inkább kihasalt a csónakból. hogy körülnézzek. feljebb zöldeskék. aztán recsegni kezdett a nád. és jeges ostorával rájuk csapott a jég. kapkodva szedte szét a nyeleket. – Tekerd a láncot a nádra. de akkor aztán nagyon. – Meleg van – állapította meg Bütyök –. ami magasan volt. valahol mélyen. mert Bütyök kiugrott a csónakból. nem értem. Bütyök csak a kezével intett. ahova eddig nem láthattak. Bütyök… Úgy. mint a géppuska. – Nem értem. aztán hosszú hullámok jöttek. mert ekkor már ordítani kellett. hogy nem megy ez másként. mert ha itt szorít bennünket a vihar… – Hússzor is hazaérünk addig. – Nem érünk ki!… – ordította Gyula. mert itt veszünk! Csodálatos: fájdalmat alig éreztek és a hideget is csak később. csak nagyon meleg. nem voltak gyűrődései és árkai. de aztán semmit. jó lesz már… gyere. és most már nem is a dörgésre figyeltek. ha fejen találta egy-egy égi lövedék. mint a tűzhányó. mintha a rémület az oldalába vágta volna sarkantyúját. – Oda nézz! Hátuk mögött. átlőtte egy ilyen golyó. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is. mint egy gyufaskatulyával. mintha ezer kasza vágta volna egyszerre. mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot. ami alatta jött. és füléhez kapott. csak morgott. és pillanatok alatt borította el a fél eget.– Te Bütyök. míg Tutajos csak vonaglott. elöl már szennyes tajtékot vetett a tó. ez a dübörgő rémület nem mutatott semmi felhőformát. és egy perc múlva úgy hánykolódott. – Bütyök – ordított Gyula –. jaj. pedig dermesztő hideg lett egyszerre. Már erejük határán voltak.

annyira elgyötörtek voltak. keze-lába összehasogatva. – Legalább tudod. de tele jéggel. az a… – Szapuly – valahol a jég alatt Esett az eső. Bütyök csetlett-botlott az egy csizmában egy darabig. hol? Bütyök bánatos szemrehányással nézett barátjára. de addig fúrták magukat. aztán. de a kunyhót jól tartotta a benőtt. de Bütyök kopaszra nyiratkozott. Tutajos. szavamra. ha mozgunk. te jobban fázol! … és amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban. – Megmondta Matula. És szájukat nem tudták összecsukni a reszketéstől. minden. hogy kabátot mindig tegyek a hátizsákba. csak az a szörnyű dübörgés szekerezett felettük s a jég vizet. sárosán. élő nád. füle véres. mi van odakint? Ha nincs ez a kunyhó. de a fiúk már nem törődtek semmivel. hogy még csak nem is sóhajtottak. és belevágta a csónakba. amíg – végre! – beestek a kunyhóba. – Merd. Szakadt kívül. ami felgereblyézett bőrüket verte. hol az egyik csizmád? – Elmaradt. – Amint hazaérünk. mintha felszántották volna. és most feje olyan volt. de egyetlen villámot nem láttak még. Puska. – Nem kellene elindulni? – Várjunk kicsit – mondta Gyula –. piszkosán. Mindenük csupa sár és iszap. – A mennykő csapja meg! – Hagyd a mennykőt. És ebben igaza volt Bütyöknek. – Evezz. szivárgó vércsíkokkal. nincs még vége. Tűzrakásról szó sem esett. Tutajosnak egyik szeme bedagadt. akkora tüzet rakok… – Ne álmodozz. Tutajos. túl rajtuk robogott. előkerült a szapuly. és fond össze a karodat. nádat verő harsogása. Negyedóra múlva kiemelkedett a csónak. A felhők hasa már majdnem a nádat súrolta. mint szélben a nyárfalevél. és csordogált belül. Még az eső is. Te nem fázol? – Dehogynem. és bordájuk mellett látszott szívük lüktető hánykolódása. mégsem fázunk annyira. horgok. aztán dühösen lerántotta. – Brrr – rázkódott meg Gyula a kimászásnak még a gondolatától is –. nem volt elég? – Hol az a vízmerő kanál. és mindkettőjük térde. és tíz perc alatt a gáton voltak. és fájt minden. – Gyerünk! Most már fájt a nádhorzsolás. A jég most már esővel vegyült. véresen. A nád szúrt. véres.A jég most tombolt legjobban. aztán megszűnt a tördelő pattogás. félig elmerülve. Csupa göröngy. – Bütyök. agyonvert volna bennünket. alighanem igazad van. A csónak ott volt ugyan. Gyulának nagyobb volt a haja. orrán két vörös búb. aztán csak legyintett: – Csakhogy itt vagyunk! Hallod. vágott. . Tutajos úgy reszketett. én majd a kezemmel. de a vihar magja már messze. Tutajos. – Nagyon fázom – törölgette orrát Bütyök –. Bütyök. még itt vagyunk… csak ezt a kunyhót fel ne fordítsa! Tutajos ijedten nézett körül. – Megfagyunk! – Dőlj a hátamnak. Beestek félmeztelenül. csupa apró daganat. Bütyök fújt egyet. és szakadt az eső. és fogai összekocogtak.

– Ennivalót nem viszel? – Majd adsz nekik itthon. – Várj. “Haza kell vinni űket!” És Matula szó nélkül visszafordult. és egy süldő nyulat hajkurászott a nagy fűben. már sütött a nap. micsoda idő! Oda a termés… mit láttál? – A te termésed nincs oda. bújj be! De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel. és csinálj nekik forró fürdőt meg teát is. Hogy azután a bozontos szőr között mi volt még. Ezt azonban viharvert barátaink már nem hallották. az még többet mondott Arcuk. – István úr? – Jaj.– Feküdjünk le – didergett Gyula –. – Nem bánom. mert ami látszott a két fiúból. és csak egy-egy szélrohamra erősödött. mintha azt mondta volna: – Inkább aludjunk… – mert azt úgysem mondhatta volna el. van itt elég pokróc. tüzet akarok rakni. és öklére eresztette állat. Bütyök. mondd meg. de hát nem vették észre? – fejét csóválta és gondolkodott: – Ámbár. fejük összeverve. és faképnél hagyta a kutyát. Gergő… – Nem várok. ha a nádban voltak. Csikasz orrán is egy diónyi daganat jelezte az elemek duhajkodását. – Legalább neked több eszed lehetett volna. és csak akkor vették észre. és összerakta az eseményeket. Gergő.” Csendesen bement a kunyhóba. – Várjál. Tutajos egyik szemhéja csupa repedés. azt nem lehetett tudni. haza! Nancsi majd összeszedi űket…” Amikor a falu alá ért. “Elkapta űket – gondolta –. A kocsira meg tegyetek elegendő kabátot és takarót is. hogy a kis kutyán sem múlt el nyomtalanul a jég. és amikor letette kalapját a konyhában. felszaggatva. – Szentséges atyám! Matula ezek után fogta a kalapját. Amikor elhelyezkedtek. Gergő. s amikor megállt a kunyhó előtt. Nancsi. Csikasz melléjük telepedett. mint a szegény ember sovány malacai. Csikasz… hol csavarogtál? Csikasz csak pislogott. Az eső ekkor már halkan dobolt a kunyhó tetején. hogy kisebb vadászatot engedélyezett magának. Nancsi. a határ meg csak a szélit kapta. csupa sár mindenük. csak Csikasz üdvözölte. nem is vehették észre. hát mi van velük? – Megáztak. és Csikasz erről nem is beszélt. amikor a csapzott égerfáról rázúdult a kunyhóra a víz. Matula szokatlanul sietve jött. de még álmukban is meg-megborzongtak. mintha újabb jégről és újabb fázásról álmodtak volna. amit látott. fáradtan zökkent a székre. és néha a combját nyalogatta. mert most alusznak. és az orra… “Csúnyán elkapta űket. elkomolyodott. Matula egy pillantással felmérte. Csikasz pedig a vadászat izgalmában nem vette észre a jeges veszedelmet. kék véraláfutásokkal. – Ha a gazda megérkezik. aztán mire felébrednek. . pedig összebújtak. nehézség ebbe a rohadt időbe! Meg is fázhattak. A nyúl végül is valami rejtett útra talált. Aludtak mélyen. hogy én küldtem el a kocsit. Csak haza. s amikor közelebbről megnézte az alvókat. dagadtán. – Piszkosak vagyunk. A két gyereknek ágyazz meg.

Először Bütyök ült fel ijedten. már rajtunk volt. A jég már elolvadt az utakon. – Tutajos. már újra bunogtak a masinák. – Hát lehet ebből valamit kihúzni? Vén szamár! És igazított egyet a széken. hogy nincs tükör a kunyhóban. foszlottan gőzölgött a délutáni napsütésben. a tea. de úgy kell neked. és Matula megnyugodva gondolt arra. – Hát kérdeztem. amit Matula meg sem mozdított. maga még most is borzong – és az öreg előhúzta a nád közül a pálinkásüveget. – Nem kívánom. – Addig helyre jövünk… – Alig hiszem – fordította meg Matula az egyik gőzölgő nadrágot –. és pattogva küldte lángjait a hűvös levegőbe. – Rémesen nézel ki. szóljanak. Egyelőre azonban csak nézett a székre.” A kunyhó előtt Csikasz várta. aztán hamarosan fellobbant a tűz. Ilyenkor semmi sem baj. Hol vannak a ruhák? – Csak leszórtunk mindent. A cséplés leállt. – Mire észrevettük.Matula a kalapja felé bökött. Gergő bácsi. és a hátunk mögül jött. és lenyelte Bütyök is. mert most maguknak Nancsira van szükségük. hogy nincs itt tükör. – Mert amikor először itt voltam. maguk aludtak. Matula pedig szárogatni kezdte a ruhákat. mi újság? – kérdezte. és úgy tett. az szükség. te is kaptál. mert a derék Tutajos arca . csak nincs valami baj? – Semmi! Mi lenne? A jég veleje itt adta ki a mérgét. – Hát ne gondoljon rá. Ez a megsértődés azonban felszínes volt. – Látom. aztán Tutajos is mocorogni kezdett. Bütyök… – szerencse. és nem is mutatott semmit. de van ponyva elég. olyan rendetlenül… a puska is csupa víz… – Az nem baj. és még a takaró alatt is citoráltak. de a nádas zúzott volt. mint aki megsértődött. biztosan tekeregtél. hogy tisztába teheti magukat. – Jaj. – Ha kell még. és Tutajos olyanféle arcot vágott. a vetett ágyak. a falu határa kiheveri. hogy nem lát jó mamád. és amikor másodszor visszajöttem. A fákon tépett a maradék levél. meg kenegetheti mindenféle kenőcsökkel. – Majd otthun megnézhetik magukat – szólt közbe Matula. – Na. – Hát nem látták? Tutajos csak legyintett. Ezek után kissé bambán és végtelen maszatos törődöttséggel néztek a világba. Matula suttogva szidta Csikaszt. a vacsora. Meg etetheti is… A fiúk hallgattak egy darabig. – A hideg ráz. mintha mosolyogna. hogy mi gyulladt meg. ha látnád magad… kár. merthogy még ma hazamegyünk. – Gondultam. ahol az előbb még Matula ült. Gergő bácsi. A nagy rétség fáradtan. s a füves térségeket mintha lehengerelték volna. Csakis Nancsira. – Juj! – tiltakozott Gyula. Jócskán töltött a pohárba. de Csikasz is ferdén hordta a fejét. kabátok és egy általános ápolási terv kibontakozó hadjárata. de a kukorica még talpra áll. – Másodszor? – nézett az öregre Gyula. A szükség. majd ott vesztünk. “Sok madár elpusztulhatott – gondolta Matula –. ha rágondolok. s a víz egy gémfióka tetemét vitte lefelé. – Gergő bácsi. hogy kívánja-e? Ez most orvosság! Gyula lenyelte a méregerős pálinkát. Nancsi néni gondolatai között pedig kavarogni kezdett a fürdő. hát bementem újra. Ő meg örül. Be voltunk állva a nád közé.

mert – ráadásul – hüvelykujja görcsöt kapott. aki töretlenebb állapotban volt. Nancsi néni – vidámkodott Bütyök is. – Nem gondolnám. hogy Nancsi örülne neki… – Evezhetek. maga mindenre gondol. de így még Gyula sem látta. Evezni nem lehetett. de fejét úgy tartotta. csípőre tett kézzel és szelíd harciassággal. Először Bütyök mozdult meg. Be kell vallanunk. Nancsi néni ott állt a feljárón. és mosolyogni igyekezett. aha! Kezdi már. hogy a fiúk “megáztak” – ahogy Matula mondta –. Nancsi néni – mondta Gyula rekedten. . – Jó napot. És Bütyök megláthatta. és kissé ferdén. és orra – két mogyorónyi daganattal – egyáltalán nem vett részt ebben a mosolygásban. Az orr nem azonosította magát semmiféle mosollyal. most sietünk. mint egy kűbálvány mondta később az öregasszony –. hogy a fiúk nagyon megáztak. de úgy öltözött fel. látóm. Gergő bácsi? – kérdezte Bütyök. – Egy csizma: nem csizma – mondta Matula –. uramatyám… bár ne látnám. és szerette volna megölelni az öreget –. pedig még csak a fejüket láttam…” – Megjöttünk. hogy István úr szól majd egyetkettőt… de az nem baj. – Inkább meztelenül mennék – mondta Tutajos. Nancsi néni el volt készülve. – Gergő bácsi – mondta Tutajos. – Hát ami azt illeti – szomorodott el Tutajos –. “Úgy álltam ott. De felszínes volt azért is.egy-két napig nem volt alkalmas semmiféle érzelem kifejezésére. és önállósítva magát. csupa szúrás. de erre a látványra nem volt elkészülve. De Nancsi már csinálja a fürdőt meg a téját. A két ifjú ezek után felöltözött. mintha a ruhák tüskével lettek volna bélelve. arra is el volt készülve. – Majd evezhet még. – Látom – lehelte Nancsi –. és a fiú fokozottan pirult. mert úgy húzta be a csónakot a nádba. odáig meg csónakon megyünk. hogy enyhítse az ijedséget. nem is szeretek rágondolni. kidugván a takaró alól meztelen lábát. csak amire köll. mert ezek a lábak… Nancsi néni szeme bűvölten nézte Bütyök lábát. de szerencsére nem kell sokat gyalogolni. mert testükön csak imitt-amott volt egyegy kis darab ép hely. mint egy kútágas. Most sietett és a csónak repült a vízen. – Aha – mondta Matula –. Gergő bácsi? – Ameddig akarnak… – Nem is baj – tapogatta Bütyök jégverte kobakját – nem árt. – Hát mindenre nem. – Hát pofozásról ippen nincs szó… de az lehetséges. A kocsi eddig már a hídnál van. amin nem fúj keresztül a szél. Hát szálljatok már le. A viharvert ifjak dideregtek. felfelé meredt. de úgy látom. A másik megvan. de bal szeme csak félig nyílt ki. hogy Bütyök kissé elpirult. mint amikor a liba az eget kémleli –. mert – bár nehezen hagyta itt a kunyhót és az öreg Gergőt – valahogy kívánta Nancsi puha kezét. a ruhák megszáradtak. mi az evezés. mert Matula eddig soha nem sietett. megjöttünk. hogy egy gém pipaszár lábait széthányva rebbent fel a nád mellől. vágás a lábunk… aztán vizes minden… – A kocsi a hídnál várja magukat. és Bütyök akkorát tüsszentett. – Meddig kell bent lenni. és mivel Matula mondta. Az egyik csizmája. ha kicsit helyrepofoznak bennünket. a meleg ágyat s általában a kőből rakott házat. Amikor a kocsi bezörgött az udvarra. – Bütyöknek még a csizmája is bennveszett az iszapban. mint egy törékeny köcsögöt.

Arról természetesen mit sem tudtak. hiszen ő adott neki kocsit a szomszéd faluba. hogy a csata vesztett ifjak álmodtak-e valamit. István bácsi hálóingében. Odakünt csillagtalan. Erre a figyelmeztetésre azonban nem volt szükség. még egyszer visszanézett. … És fél óra múlva ott állt a két fiú tisztán és szárazon. – Nem bánom. ótvarosnak látszó koponyája között –. Szárogatni kell a zabot. félmeztelenül feküdt. – Mert nem vigyázott rátok! – Hiszen… – Mozogjatok. Aztán Balázs ne fogjon ki. Aztán csukd le a szemed. Visszafelé hozza el az . Majd akkor meglátom. – Segítsek. mert úgy érezte. akik éppen most keltek fel a tüzes szögekkel kivert heverőről. Balázs hétre menjen a doktorért. hogy teste abban a pillanatban fájdalmas darabokra omlik. – Ugye! – Úgy! Addig hazajövök. aki egyébként is harapós hangulatban volt. és rövid. és ezt nem az apró sebek okozzák. Csak! – kiáltott. mit kell veletek tenni. És arról sem tudtak. de mielőtt leoltotta volna a villanyt. bár Gyula néha nyugtalanul hánykolódott. “Hát annyira talán nem sürgős” – nyugtatta magát. ezeket valahol kint kapta a jég! És közelebb ment Gyulához. és felkattintotta a villanyt. – Hogy az a jóisten… hogy az a tüzes ménkű! Ennek is Matula az oka! – csattant fel végül. aztán be az ágyba. aki kitakarózva. Figyelmesen nézte Tutajos összeszabdalt térdét és verejtékes homlokát. Tutajoskám? Gyula ingatagon állt fel. de igen erőteljes megjegyzéseket tett a jégverést illetőleg. csak amíg leszállok… A kocsi elgörgött.– A csizmám odaveszett – igyekezett enyhíteni a dolgot –. mint kotlós a csirkéit. mert Nancsi néni másként nem hagy élni bennünket. – Miért? – állt meg egyszerre a két ifjú. és szeme ide-oda járt Tutajos kék-zöld arca. és csak nehezen fékezte le magában a gyógykezelési szándékokat. és két István bácsira méretezett hálóing. aztán nagyon puhán megfogta öccse kezét. hogy Nancsi néni többször bent járt különféle teákkal és tégelyekkel. emeletes orra és Bütyök dagadt. és később sötét. Mire a doktor hazaér. szerencsétlenek. szemével benézett az ablakon az est. mert Bütyök nemcsak a szemét hunyta le. Bütyök. és hőseink bevánszorogtak Nancsi néni után. Láza van. és csendesen kiment a szobából. az ágyak megvetve… még hogy van kedvük beszélni! A fürdőszobában kánikula és vízcsobogás. – Mit nézzek rajtuk? De azért vacsora után bement a fiúkhoz. – Szappanozzátok le egymást. – Kicsit – állt talpra Bütyök. mint két hindu fakír. – Hát még ha ezeket látná – intett befelé. sötét borulás szállt a falura. itt vannak az ingek. mintha aludnál. de pár perc múlva már enyhén szuszogott. hanem a ponyvákat vigye ki a gépekhez. – Nancsi néni – mondta odakünt –. “Ennek a gyereknek láza van. – Az árgyélusát – sziszegett meglepetten. – Nem volt szívem felkelteni őket – mondta István bácsinak. – Feküdjünk le. mert én eldőlök. a fürdő kész. mert beszélni akarok vele. elmerülve az álom öntudatlan tengerében. hogy lassan alkony lett. mert újra felhők jártak az égen. de Bütyöknek még a szuszogása sem hallatszott. mért… mért. aki közben körüljárta őket. Bütyök. iszen véres is. éjfél lesz” – gondolkodott. de hoztam bakancsot is. – Szentséges atyám. Azt sem tudni. – Miért? – Ne ácsorogjatok.

aztán úgy gondolta. – Talán felülnél. Annál jobban alusznak. Az öregasszony elgondolkozva nézte még egy kicsit a tégelyeket és a csalhatatlan orvosságok üvegeit. Tutajos bágyadtán mosolygott. csak álmában. bár a felülés nehezen sikerült.olajoskannákat. Kitakaródzott és betakaródzott. A holnap egyelőre elég távoli volt. ha megjött. de útközben szóljon be a bábához. aztán a bábát Vicához. Amikor később felnézett. a szoba már világos volt. mert ha a kocsi olajos lesz… – Balázs vigyáz az ilyesmire… – … aztán elmegy patkoltatni. – A gyerekek meg hadd aludjanak… – Nem is ettek. de megmondja neki. – Nem! Én vagyok a pótatya! – Ülj fel. olyan nagyon elaludtam… – Feküdj le nyugodtan. egy idegen állt az ágy mellett és nagybátyja. . Ha nem jött meg. – Bocsánatot kérek – jó reggelt kívánok –. és annál jobb étvágyuk lesz reggel. hogy sürgős. Hallom a csizmád elveszett. mert hol megsült. megjött-e a gálic meg a kötőfék. igaz. – Nancsi néni. Sóhajts! István bácsi ez idő alatt Bütyökkel sugdolódzott. a doktornak egészen puha a keze és szárazon hűvös. aztán újra sorba rakta őket. s ezen megnyugodott. amikor csuklóját átfogta. Sőt álmaiban. és egy kocsi zörgött be az udvarba. – A Vica? – Az. Tutajos. – Nincs még annak itt az ideje. Mintha állandó és emelgető. ha pótapa kell. Erre lehunyta a szemét. már ott is volt. Aztán most már feküdjön le maga is. telefonáljanak érte. aztán elmegy. a Vica bábát kért. hogy reggelre elfelejtette őket. – Megmondom. és mondd meg nagybátyádnak. – Persze száraz kabátot nem vittetek? – István. nem mennél ki? – mondta a doktor. – Engem is? – Persze. Evezni meg egyáltalán nem lehetett. mert a másik ágyból – állig betakarva – barátja nézett vissza. a nád közt. akkora volt a szél. de erre az öntudatlan mozgásra sem ébredt fel. de ezt csak Gyula érezte. – Minek a doktor. Tutajos – segítette fel Gyulát a doktor –. menet nézzen be a szövetkezetbe. – Gondoltam – mondta István bácsi. “Majd holnap…” – gondolta. de Gyula füle közömbösen eresztette el a hangokat. Egyébként jó reggelt kívánok… Tutajos ijedten felült. hogy ne kotyogjon bele magasabb műveltségű orvostudorok dolgába. Gyula átnézett Bütyökhöz. puha suttogásban úszott volna. és úgy érezte. – Nem tudtatok elbújni a jég elől? – Nem. mert Lakatos Jóska felesége kérte. Úgy. s mire észrevettük. mert mindjárt reggel lesz. amelyek olyan lengén zavarosak voltak. és nem érzett fájdalmat sem. majd kapsz másikat. István bácsi? – Megvizsgál benneteket. Balázs ráér előbb kivinni a rézgálicot a magtárba. Aztán István bácsi hangja hallatszott. – Okosan. Amikor végre felébredt. Aludjunk. hozza a magtárba. meggyőződni. hát bábát kap. A ház elcsendesedett. A tavon ért bennünket. hol megfagyott. és máskor. hozzám gyere. hogy ez a hangtalan megjelenés igaz-e. hogy szalma közé pakoljon. hogy igaz. Nem mondták. derék Tutajos? Ez a doktor meg akar vizsgálni.

csak tejeskávét és vajas kenyeret. Ellenben… – … ellenben? – Lovasfutár penicillinért a patikába. és úgy várták Matulát. mert “új kárnak és régi várnak: nincs gazdája”. de nem hordom – mondta Bütyök büszkén. szegény gyermekeim. – Nem is kívánok felkelni. Van lázad? – Nem mondta a doktor bácsi. mert olyan volt ez a doktor. – Elég szamárság. hogy “á”! – Aaa… – Á-t szíveskedjél! Miután Bütyök csak egy rekedt “aa”-t tudott kilehelni. mintha egy éve látták volna. – Gyomrod is el van rontva. Bütyök. Gergő bácsi. Azt mondja. – Összegyűrődik. begyüvök – kopogott be az öreg –. hogy nem teszitek legalább a hátizsákba. aki nem tudta a valóságot. Régen ismerős és nagyon megnyugtató. aztán mehettek Matula szárnyai alá. István. Bütyök ehetik. hogy utálat ránézni. mert megint olyan félálomféle bódulatba süllyedt. Vadonatúj vadászkalap… – Igen. de érezte. – Nincs kalapod? – Van. – Lám csak! – aggódott az öregasszony. hogy megfáztatok.– Mamánál van pénz. A tüdeje van érdekelve. csak beszaladt a berekből. hogy pótapátok vagyok. de csak pár év múlva. hogy nem lesz tüdőgyulladás. nem is kapsz. – Nem vagyunk mi betegek. – Ez is meg van fázva. Mondd. – Lefekhetsz. A doktor rendelte. a doktor elfordult. meg hoztam halat ennek a Nancsinak. de Bütyök hatalmasan bereggelizett. de az öcséd befogta. a hőmérőt meg eltette. – Mondom. mert egy lovas vágtatott végig az udvaron. mert az enyém elfogyott. aztán beeresztem ezt a vén betyárt. mert még nem is reggelizett. Közben nézték az ajtót. – De nem ám! Gyula lázasan mosolygott. mintha tíz éve mindennap együtt lettek volna. – Ne is mondd. aztán ilyenkor okosabb a doktorra hallgatni. fiam. Ülj fel. de megfázhattak. Tutajos – mondta a doktor –. Ezzel most ne foglalkozzunk. Helyette Nancsi néni jött be terjedelmes tálcával. amit akar. – Akarsz egy nyaklevest? Mondtam. – Nem szabad felkelni? – kérdezte Bütyök. Nem mondom. hogy felkelhetünk-e. hogy nem oka senki se. és széket penderített Matula alá. hogy baj van. – Nem mondták. István ránézett a doktorra. – Persze hogy megüt. – Nem is azt mondtam. azt megeheti a beteg is. és mosolygott. Mehetünk. Bütyök kiugrott az ágyból. és most olyan a fejed. – Hát egyetek. Bütyök felült. mert megüt a guta. – Éhen haltok. mit gondolsz. Tutajos alig evett valamit. – Nos? – A vendégnek semmi baja. enni se nagyon. Amikor az irodában leültek. nem hát. Gyula? Gyula azonban nem gondolt semmit. – Írd a receptet… Bütyök később az ablakra nézett. és elő se mert jönni csodálatos szereivel. egy-két nap fekszel. – Csikaszt nem hozta be? .

nagyon lázas és majdnem eszméletlen. Most voltam náluk. süsd meg. Gyula nyugtalanul mozgolódott. mert itt-ott – természetesen szigorú felügyelet alatt – a folyóhoz is kieresztem őket. Hadd kuruzsolja kicsit Nancsi néni. kendőt vagy harisnyát. hanem Nancsi. kézcsókjukat küldik. a levegő meg a víz befejezi a kúrát. Matula Bütyöknek beszélt. hogy meg ne fázzon. Bütyök nem értette ezt a nagy figyelmességet. mint egy kotlós. Mellesleg: az öregasszonynak igazán jó kenőcsei vannak. de nem vette észre nagybátyját. de Gyulát nézte. nincs a világon semmi baja. Meghívsz. Amikor a doktor elment. és kerestem a másik csizmát is. Csókol benneteket István – Na – ragasztotta le a levelét –. és jó szeme is van kelésekhez. Kitakarítottam mindent. hogy fiatokkal – és Bütyökkel is – a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. úgy összevágta a jég. orsót. puskát. Csak arra vigyázzon. Elaludt. de pár nap alatt helyreigazodik. Erősödik a fiú. de bizony nem találtam. A patronyok is mind eláztak. mert mindkét fiút megvizsgáltattam (ez igaz. amikor a fiú felkel. és megesszük a gyerekekkel. (Ez is igaz!) Nem árt. Ezután csendesen bement a fiúkhoz. és szivarra gyújtott). Tegnap nagy jégeső volt nálunk. Szeme félig nyitva. amint a doktor mondja. aki már megint elaludt. most nagy a sár. Két hét múlva az öcséd átadhatod Matulának utókezelésre. mert most csúnya a berek. megint elaludt ez a büdös szivar. de azt a szegény Bütyköt ne fektessétek. az már igaz. Nagyon elesett Volt. ezért itthon tartottam őket. eteti a kölyköket. Bütyök mélyen aludt. gunyhót. amikor Tutajos megkapta az injekciókat. ha a gyerek kicsit erősebb lenne – mondta a doktor később az irodában –. vagy bánomisén mit. nyeleket. . Még csak egy hisztériás anya hiányzik itt nekem. és intett Bütyöknek: – Hagyjuk aludni – suttogta. mit csináljak vele? Azaz ne te süsd meg. Nem volt még dél. A jó öreg nap.– Ott hagytam a haszontalant. A számtannal is foglalkoznak. égésekhez miegymás… – Gyengén van ez a szegény gyerek – aggódott István –. ha heverésznek egy kicsit. István bácsinak eszébe jutott ígérete. ha a szülei megtudnák… – Mért tudnák meg? Feltételezem: nem akarod megírni. – Azon a napon. egy malacot kapsz. és csendesen kiment. Tudatlak benneteket. (Mi a mennykőt írjak még?) Nancsinak küldjétek majd valamit. Kedves Ákos és édes Húgom! – írta. mert ott a hele. ezért kellő nekikészülődés után és hatalmas sóhajok közben nekiült a levélnek. – Én nem gazdálkodom. – Nem ártana. de Tutajost már ez sem nagyon érdekelte. Jóska. Estefelé megint eljövök. hogy beszámol húgának a fiáról. Mikor gyünnek ki? Nem mondta a doktor? – Hát talán pár nap múlva… – Nem is baj. Erre csendesen felkelt az öreg. és fiatok múlt héten fogott egy óriás harcsát. sóhajtott a testes gazdász. Hát ronda idő volt. de a reggeli kellemes hatása alatt nem is ért rá foglalkozni vele. de már kaptam újakat.

mert amit kitervez. hanem az idő és a véletlen. a vetés rendjét. de nehéz a gazdának. aki ismételten leszállította Gyula Lajost erről a bizonytalan járműről. a szabónak. – Ültessék fel a legközelebbi kocsira. nagyon féltettem a – malacot… A nyár azonban ezt is tudomásul vette. a beosztást. Bütyök. – Kijöhetne a tanító kisasszony. s a ház körül ténfergett. elhiheti. szárazság és még ezer ismeretlen nyavalya.– Nancsi néni – szólt be István a konyhába –. mint három valóságos atya. – Na. mert a maga kenőcsei meg olajai valóban sokát érnek. – Nem lehet! Erre szigorú rendelkezés van. és úgy határozott. Ennél a nevezetes pillanatnál véletlenül jelen volt István bácsi is.és körömfájás. s utána láztalanul nyitotta ki szemét. leromlik a jószág. látszólag közömbösen. Nancsi néninek és a doktornak is. főleg az első nyolc nap. és nem az időnek és véletlennek. és egyenest a doktorhoz. Ma kiadok egy rendeletet. De nem állt meg. könnyű a mérnöknek. A nyár azonban – akármilyen nehéz volt ez a két hét – nem állt meg. egy felhőszakadás. Én most a felsőpusztára megyek. Béla? – Szívesen. bent fekszik a bódéban. majd nézzen be a gyerekekhez. mert a mérnök valóságos számokkal dolgozik. hogy Bütyök valóban dolgozott Miután Nancsi néni csodakenőcsei helyresimították göröngyös kobakját. – Mázsáljak én tovább? Úgy értem: amíg lesz valaki. elsősorban derék Tutajosunknak. hol az ellenőr? – Rosszul lett megint – jelentette a gépész –. és nem lopja a napot. – Azt mondta? – Nem én találtam ki. mert adva van az anyag. mi az – álltak meg az egyik cséplőgép mellett –. – Ki hát. Végül – a kilencedik napon – Tutajosunk nagyot sóhajtott. a földek állapotát. mert éjjel leszakadt az eső. Bütyök felkelhet. és holnap már felborult minden. Estére majd itthon leszek. további nyaraknak. egy járvány. hogy Tutajosunkat mégis átadja az ősznek. és az nem változik meg. – Látod. én mázsálok. az aratás idejét: mindent. kezdhetem elölről az egészet… szóval. mert jön egy jég. – Bütyök hol van? – nézett körül Gyula. István bácsi azt mondta neki: – Nem jössz velem. ami napról napra változtatja a munkát. A doktor azt mondta: magára bízza. az úgy is van. Mert nehéz volt. Az igazság azonban az. egy ostoba rendelet. és olyat fújt. égy rovarinvázió. mert bizony voltak pillanatok. mint “egyesek” – mondta István bácsi. onnét… onnét a mennykő tudja. egy fagy. Bütyök felkapaszkodott a kocsira. – Bütyök dolgozik. nagyot aludt. dühösen vakarta a nyakát. Bütyöknek. beüt egy száj. friss reggeli levegőt hozott a szobába és Gyula tüdejébe. hogy nem is mi gazdálkodunk. A doktor pedig – a délutáni vizsgálattal végezve – összepakolta holmijait kis táskájába. könnyű a cipésznek. de izgalmas érdeklődéssel látta a nagy gazdaság bonyolult és mégis rohanó életét. amikor Gyula majdnem eltutajozott azokra az ismeretlen vizekre. Jövő héten át akarok adni száz hízott ökröt. mert pótatyai mivoltában annyit aggódott pótgyerekéért. általában az élet idejének. és mégis nekünk kell gazdálkodnunk. ahonnét nem jött még tutaj vissza… de ott volt a doktor. ámbár igen boldogan mondta. István bácsi bement a kerekes bódéba. és nemcsak jól érezte magát. ha akar. – Phü – mondta –. ha itthon lenne… . mint egy győztes birkózó az utolsó menet után. itt néha úgy látszik. s amikor kijött. – És a mázsa? – kérdezte a gépész. Könnyű az építésznek. a gépek használatát. aztán István bácsinak. a gyomrával vesződik.

még Tutajos sem. első osztályú gyorsvonat! mozdonyvezető árvájának ezt megtiltani egyáltalán nem lehetett. amíg a gépész a kocsihoz kísérte főnökét. Lehőc bácsi. amelyekkel ő éppen olyan ritkán találkozott annak idején. mintha ott cséplési ellenőrök tartózkodnának. aszerint. Béla? – Persze – mondta Bütyök. három perc alatt úgy mázsálsz… de úgy mázsálsz… na gyere! És ha nem is három perc múlva. hatvan körüli gyermektelen egyén volt. a jeles ifjú meleg bizsergést érzett a szíve körül. Bütyök tehát ottmaradt a mázsa mellett. míg Pondoray “kartárs” közvetlenül Béluskámnak szólíttatott. a vízhordó lányka pedig a következő napon egy doboz cukorkát “talált” ugyanazon kosárban. aztán az égre nézett. tengelyek és fogaskerekek világában. aztán meglegyen a baj. mert Kengyelre gondolt. a nyárfás utak felett vércsefiak rikoltoztak. és Bütyök egy napon három szál őszirózsát talált ételhordó kosarában. mely hol elment. magában azt mondta: nono… – és a hibát szó nélkül kiigazította. amíg ez a szegény Lajcsi rendbejön? Persze. hogy reggel volt vagy este. Bütyök ezek után nyakkendőt kötött. – A géphez ne engedje a fiút. Lehőc egyébként elég száraz. jelezve. Béla. atmoszférák.– Harangozó Laci? – Felvételi vizsgára készül az egyetemre. hogy István bácsi – most először – hibát talált az ifjú számadásában. Látva azonban Bütyök nyakkendőjét és Katica ünnepi réklijét. és mi sem természetesebb. hogy a vastag gazdász szívesen adományozta a jeleseket. és másnap hajnalban feltette mérgeszöld gazdászkalapját… De a nyár még ennek dacára sem állt meg. az iringó virágja megfakult. színjeles volt végig – és István bácsi csak egy jelentős mozdulattal fejezte be Bütyökről alkotott kitűnő véleményét. de úgy mázsáit… – Csoda talentum vagy. István bácsi pedig levette kalapját. – Hát akkor? – és a gépész széttárta karját. rendes fizetésért… – Nem mázsáltam még – idegenkedett Bütyök. s amikor a vízhordó lányka “ellenőr úr”-nak titulálta Bütyköt. kitűnő tanuló. Ennek természetesen percek alatt híre ment. Nem kell talán mondanunk. sípolt a megálláskor. Ezek – valóságok. – Vigyázzon a gyerekre. hogy Bütyök teljesen otthonos a dugattyúk. – Csuda feje van – mondta a gépész a gazdának. dacára a beígért anyai pofonoknak. aki átjött a szomszéd majorból –. Nancsi néni minden idejét a beteg . nemhiába volt színjeles. s ezt a kérdést tapintatlannak érezte. aki szívesen apáskodott egy néhai kolléga árvája felett. belenézett. és az utolsó maghordó kocsival hazajössz. és gyilkosán dühös tekintete megszelídült. – Természetesen – parolázott a nyurga öreg gépész. jelezve. amitől vastag ráncok képződtek homlokán. hogy a dicséretben túlméretezett fantázia rejlett s egyben az a tény. De az is valóság. aki lázban és félönkívületben birkózott valami rémmel. míg Szanyadi Kati felvette piros réklijét. mert egy valóságos. hogy erősen gondolkodik. nehogy babráljon valamit. az öcsémnek a barátja. – Tudsz-e számolni. – Hát ha nem vagy hülye. A traktorok már a tarlókat buktatták. de negyedóra alatt Bütyök úgy mázsáit. erősödött az injekció hatása vagy gyengült. mint Bütyök a jelenben. mint hogy másnap már Bütyök indította és állította meg a gőzgépet. végül Bütyökre nézett. hol meg újra visszajött. az asztagok helyett szalmakazlak nőttek. hogy kifogyott a tanácsokból. pláne amikor észrevette. az ebédedet majd kiküldőm. Ekkor azonban már a nyurga gépész János bácsi megszólításra hallgatott. Erről azonban nem tudott más senki. és elpirult. – És elvállalnád a mázsálást.

Most azonban nagyon hiányzott Bütyök. – Gyula. amikor megérkezett. Tutajoskám. de olyan gyenge vagyok. Elég zavarosan mondta el. Látva azonban barátja komolyságát. Tutajos… én magam sem hittem volna. és Bütyök hiányát alig vette észre. – Sehogy – suttogta a szerelmes ifjú –. egészségesen és felszabadult boldogsággal kinyitotta szemét. De az ebédemet is ő hordja. – A… a menyasszonyomnak. Ezt azonban Gyula már csak hallotta. – Ha te nem gyógyulsz meg. . Bütyök azonnal megsértődött. hogy a malacsültet ropogósán szereti. ezt nem értem. Bütyök. – Haza is mehetek. és szíve egyszerre tele lett barátja szeretetével –. – Ne haragudj. – Hát mondd el. mint “egyesek”… Azt már nem is kérdezte. hogy Bütyök miként jutott felelősségteljes állásához s ahhoz az emelkedetten boldog.mellett töltötte. aztán most itt van. mert távoli lett minden és mindenki abban a félájult elesettségben. a betegségtől elgyöngülten és kissé szentimentálisán azt mondta: – Te már nem is törődsz velem. de felettébb zűrzavaros lelkiállapothoz. mint amikor a kazánból a gőzt kieresztik. aminek köznyelven az első szerelem a neve. és egyelőre ellentétes érzelmeivel birkózott. hogy érted ezt. mert eddig a betegségen kívül nem is érdekelte semmi. ami többször elővette. és ott dolgozik a gép mellett mint… mint vízhordó. mert a szerelem őt is érzékennyé tette. – Megcsókoltad? – Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna. és este. az együttérzés kerekedett felül. és… talán… meg sem gyógyulok… Tutajos nem beszélt tovább. szellemi képességeid meglepően regenerálódnak. A kitörni készülő nevetéssel és a kíváncsisággal. aki csak a hűvös borogatásokról tudta. – Hát ha szeret? – Imád! – Te jóisten. – Ülve… és borogatás nélkül. – Remek – örvendezett a doktor –. és kék szeme van… Gyula erre már felült. – Gyula – rémült meg Bütyök. én öngyilkos leszek. De Tutajos nem is tudhatott részletesebben barátja dolgairól. mert egyszerre megfeledkezett saját közeli elmúlásáról. hogy ott van. és váratlanul két kövér könnycsepp szaladt szája szegletébe. ne beszélj úgy róla. Szanyadi Katalin a neve. és nem lopja a napot. de nem foglalkozott a gondolattal. hogy “az a nő”. Odaült a beteg ágyára. És Bütyök elmondta. sehogy. és talán könnyezett is. Arca eltorzult. kezébe vette kezét. Ezt már meg is mondtam Katicának… – Kinek? Bütyök akkorát sóhajtott. ha a távoli esküvőre gondolt. A vallomás után Pondoray Béla lehajtotta fejét. miért kell ezen szomorkodni. – Bütyök – kiáltott –. Amikor azonban azon a kilencedik napon értelmesen. de Tutajos ezt nem láthatta. ha ilyeneket mondasz… – Bütyök! – Mert ez nagy igazságtalanság! Hogyan törődtem volna veled. mert elsírta volna magát. amikor beszélni sem tudtál? De a doktor meg is tiltotta. A doktor naponként kétszer is megnézte Gyulát. és Tutajos csak azt nem értette. és többször figyelmeztette Nancsi nénit. Gyula… igazán… – és nem tudott mást mondani. aki dolgozik. – Ki az a nő? – Kérlek. első gondolata barátja volt. te hogyan szereted? Tutajos keserűen mosolygott.

mert a doktort elvitték valahova. és ezzel együtt nőttek vágyai Matula és a berek után. és szeptemberben földhöz vághatod a legerősebb gyereket is az osztályban. és a fiúk – természetesen Nancsi néni csomagjával – ott várták az állomáson. Ezen kicsit elszomorodtak. hogy – amikor a két fiú már ágyban volt – odakint felbődült a doni kozák kórus legmélyebb basszusa. mintha a kőszénszagban. Tutajos másnap már kiült a napra. bár Bütyök kimutatásaiban a hibák tetemesen szaporodtak. hosszan néztek utána. Közben Pondoray néni is hazautazott. és dörmögve igazította helyre Bütyök szerelmének kézzelfogható botlásait. a felnőttek azonban nem tartották kötelezőnek az egy poharat. mint a szétszórt pásztortüzek. A doktor még egyszer megvizsgálta Tutajost. s ezen elhatározásukra István bácsi azonnal áldását adta. ami maga volt a mértéktelenség csábítása. A vacsora azonban kiválóan sikerült. szinte túlságosan kiválóan. s kiadta a rendelkezést arra a bizonyos malacvacsorára. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg. a füst távolodó gomolygásában az otthon és az iskola szólt volna. úgy látszik. mondván: Megkérem a lisztes molnárt: Őrölje meg a búzámat… Nem kétséges. István bácsi megharagudna… de pár nap alatt úgyis vége a cséplésnek. Abban már megállapodtak. hogy ő is színjeles legyen. hogy Gyula tudományos kutató lesz. ropogós. Később azonban. almát tartott szájában. és nem hallatszott már semmi. bujdosva a letarolt mezőkön. – Matulával már megbeszéltem. A kocsi hazafelé zörgött. István bácsi azonban nem adott új beosztást. és nem értették a szerelmet. Amikor a Zala hídján átdübörgőit a kocsi. nagyon kicsit vágyódtak is a társak és az új iskolaév változatossága után. azért. hogy nincs a világnak az a lisztes molnárja. a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között. – Nem hagyhatom a gépet – mondta Bütyök –. mert nem szerelmes. doktor bácsi. és Bütyök mezőgazda. A távoli álmok között Szanyadi Katalin – természetesen – már mint Pondoray Béláné szerepelt. csak hol Tutajos nyögött egyet. de esténként elővette könyveit. amiben benne volt a föld és a búzamezők egész szerelme. és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először. Késő nyári. Erre a szerepre a kislány erősen készült is. mert a vizet bizonyos felsőbbséggel osztogatta a szomjazóknak. – Nem lehet. Tutajos megszólalt: – Most már kijöhetnénk újra. amikor a tejút már az ősz felé hajolt. A gyerekek bort is kaptak egy kis pohárral. A testes gazdászban azonban megértő lélek lakozott. pedig késő este lett közben. a berek felett könnyű pára ült. hol Bütyök. – Mehetsz! – mondta. beletörődött a sors . mire kell vigyázni. mert szerelmes. a csillagok magányosak lettek. Lehet. de ki tudott volna Nancsi néni művészetének ellenállni? A malac piros volt. aki ennek a dalban előadott kérelemnek ellen tudott volna állni. De a nótának aztán vége lett. csendes. Te gyakorlatot szerzel. hogy valami új beosztást ad. Ült a két gyerek a lámpavilágos estében. és – bár erről nem szólták – kicsit. s nekem szükségem van kisegítőre – ezek után némely bankókat olvasott Bütyök markába. – Elég volt – mondta –. és nem gondolhattak arra. az áldó sugárzás a csontjait simogatja. A vitaminokat szedd. mert Bütyök a legerősebb. aki pedig nem szerelmes. s amikor elment. de jövőre újra szívesen látlak. ennek a hangnak. mintha a malac bosszút akart volna állni korai haláláért. tündöklő este. harmadnap kibotorkált a kertbe. Aki szerelmes. hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. és úgy érezte. azért. és olyan illat lengett körülötte. Ez volt Gyula első kimozdulása betegsége óta. mert a mezőgazdasági technikumot óhajtotta Bütyök tanácsára elvégezni. Ennek az lett a következménye. Tutajos rohamosan erősödött. és a fiúk szótlanul álmodoztak. A vonat csak pár percig állt.– Én sem. süttette magát a nappal.

A vén szilfa puhán állt a virradatban. Gergő bácsi. Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. és nyársat faragott. és meglassúdtak a fiúk is. mire az öregasszony megjegyezte: – Látod. És amikor felkeltek. Tegnap láttam. már mindenki tudta a dolgát. Amúgy semmi újság. ahol üres volt már minden fészek. s a tavon lármázó madársereg mintha hazatérőket köszöntött volna. Ezenkívül Nancsinak kedvességeket mondott. ringva kellette magát az öreg csónak.kegyetlenségébe. amikor visszakapja őket. A nap sokkal későbben kelt már fel. kibocsátva a szoba elhasznált levegőjét és beeresztve a kertek üde. sarlós fecskét se látni. hogy folyását látni sem lehetett. aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. Sötét volt még. amikor elindultak. a folyó olyan lassan mozgott. – Megyünk. ha rumot is adsz hozzá? A doktor annyi orvosságot adott Gyulának – fordult a fiúkhoz –. a szél csak ritkán lendült munkára. halat vitt. Matula csendesen mosolygott. és úgy nézett a két gyerekre. de a világosság ébredése ezen a napon ismerősként szállt rájuk. és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. Csikasz ezalatt bejött és kiment. És amikor másnap reggel megkoppant az ablak. ami nem oszlott szét a nap első érintésétől. de nem kell már a haszontalant megkötni. az az ő dolga volt. mint a vén sas fiaira. de iszen majd meglátják. mintha a betegség. hosszabban ácsorgott az ég alján. . úgy látom. és csak a függöny lebbent meg. és ők hárman újra együtt voltak. az öreg pipára gyújtott. és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén. Bütyök rendbe hozta a polcokat. Gergő. Meglassúdott minden. Gergő bácsi! Matula a szokott helyén ült a konyhában. szűkszavúak lettek. s az oldalához csapódó hullámok locsogása is olyan volt. s a máskor hosszú magyarázatot egy vállrándítással vagy kézlegyintéssel intézték el. és meggyőződés nélkül ásított. De el kellett végezni. s a mocsár hűvös leheletében boldogság volt. A nap felkelt. ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt. Mit csinál Csikasz? – Hát azt most nem tudhatom. és Bütyök rendesen elrakta Nancsi néni küldeményét. és csak kicsit bólintott. semmitmondóan billegetve suta farkát. Csikasz viháncolva ugatta körül őket. mielőtt Telkeit volna. de ez csak olyan kérdés volt. mintha a nyitott felső ablak lélegzett volna. mert felesleges volt a szó. – Tán nem aludtad ki magad? – kérdezte az öreg. az elmúlt három hét csak rossz álom lett volna. amire nem is kellett válaszolni. és később is világosodott. nyárvégi illatát. sőt Matula is pipált még egy verset a szénaágyon. hogy egy falut el lehetne pusztítani vele. Meglassúdtak a fiúk. akkor is röviden végzett. amikor Tutajos a szeleméin alól kihúzta a baltát. Gyula úgy nyitotta ki szemét. Nem beszéltek. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába. selymesen suttogott a nád. A sárgarigó elment már. – Semmi bajom. változatos munka. Gyula elment fáért. hanem elvégzendő. – A rétisas? – Megvan. ilyen is tudsz te lenni… nem akarsz teát? – Mért ne akarnék. A hajnalok tűnődő ködöt szültek. és a gólyák meg a többi fecskék is készülődnek. mint máskor. mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. mint az ismerős simogatás. összeszedte már magát. ámbár. közben le-leült egy pillanatra.

amikor északi vendégmadarak zajonganak a jégen s a meleg források táján. ahova Bütyök csodálatos gazdászkalapját helyezhette. embernek már nem maradt hely.Otthon lettek a nádban. Most már aligha szorította volna meg bármilyen vihar a fiúkat. hogy itt nem jött a mentőautó. – Meghordjuk. A víz színe megmondta a mélységet. de amikor pár kéve ráhasalt a csónakra. közben azonban megbeszélték a nádhordás minden lehető furfangját. Bütyök rakodott. – Onnét a zsiliptől? – Onnét. Tutajosék kényelmesen reggeliztek. Hanem jó. de nem idegesek. Ezen a napon a fiúk nádat hordtak a zsiliptől. És – amit eddig soha nem tettek – a jövőről beszélgettek. ő hordta a kévéket. nehogy rakodás közben a vízbe essen. Gyula. a jövő évről. csónakra rakjuk és hazaevezünk. ami egy kicsit búcsúzás is volt. ha valami embercsapást látok befelé: utánajárok. Matula bácsi. de tüzelni kellene egész éjjel. – Ezen még gondolkozni kell. mert körültámogatom nádkévével. mint a tolvaj. ahol soha nem fagy be a víz. csak annyi. az árnyék az időt. kétoldalt belelóg a vízbe. – Nem hordja be a szél a havat a kunyhóba? – Nemigen. öles hó alatt alszik a berek. Ezeket a kiugró hangokat itt a figyelmeztető sivítás helyettesítette. – Akkor nem lehet itt kint aludni? – Lehetni lehetne. Gyerekkoromban még idetévedt egyegy farkas is. erre ne legyen gondja. – Csakis csónakon – mondta Bütyök –. és Bütyök naponta többször akarta látni ezt a rózsát. hogy Tutajos kiejtette kezéből a nádkévét: – A kalapom! Gyula. Esténként a télről beszélgettek. amit aztán tavasztól eltüzelgetek. A jeles ifjú általában nem hordott kalapot. de most a kalap mellett egy kis rózsa hervadozott. és Bütyök akkorát ordított. mert felvették a táj és Matula tempós alkalmazkodását minden változáshoz. amikor a varjúkárogás itt az úr. A különbség csak az volt. Ilyenkor a fiúk a tűzbe néztek és a télre gondoltak. vészes károgás vagy ijedt feljajdulása a tömegnek. aztán majd meglátom. De nemigen kívánkozik ide senki. ámbár ritkán lett meg. s a hold jeges nézésétől megrepednek a fák. hogy a nádhordásnak is megvan a maga furfangja. a folyó olyan csendesen kúszik a jég alatt. Akkor aztán nagy hajkurászás volt a farkas után. ha befagyott a Dráva. és Tutajosnak lett igaza. és úgy jártak a berekben. cinkék forgolódnak a nádszálakban. amelyből kihallatszott egy-egy hirtelen fékező autó csikorgása vagy a rendőr sípja. Persze. a kalapom! . vadliba szól a dermedt levegőben. mint amikor elütött valakit a villamos. – Délre itt vagyok. és a farkas át tudott jönni a horvát hegyekből. mert a “hány zsákkal telik” azt jelentette. mert érzékenyek lettek minden változásra. és a hó nyitott könyvként árulja az éjszakai vadászok nyomait. a hang a távolságot. csak úgy egyszerűen. – Matula bácsi olyankor is kijön? – Ritkábban. – Hipp-hopp. A munka hevében azonban megfeledkeztek a kalapról. mi? – csóválta fejét Tutajos. hány zsákkal telik. hogy mondja. mert Matulának másutt volt dolga. ahol feliratok és jelzőlámpák igazítják az embereket. A nádkéve háromnégy méter hosszú. és tervezgetéseikben a jelen átnyúlt már a jövőbe. a nádat ide lehetne készíteni. s a madárvilág állandó lármája olyan volt. hogyan evezel? – Meg kell próbálni! És megpróbálták. mint a városban. mint otthon az utcai zaj. mert az áldozatot elvitte a héja vagy a kánya. és ha pár kévét ráraksz. Érzékenyek.

– Ugye. Gyula tehát nyelt egyet. és kihúzta barátját. – Nem láttam. – Nem mondtál. legfeljebb elmerül. jó. Tutajos. hogy: – Nagy vagy. a szelíd Bütyök ölni lett volna képes Katica érdekében. felvette az eldobott kévét. mert Bütyök a nádrakás tetején nem találta még meg egyensúlyát. . A két csónakot egymás mellé kötjük. míg átöltözöm. – De Béla. de marhaság. és ellökte a szállítmányt a parttól. amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága. hogy ez helytelen mozdulat volt. Bütyök… bocsáss meg. azt hittem… – Nem haragszom. Gyula tiszteletben tartotta Bütyök érzelmeit. azt mondta: – Gyula. de nem is lett volna ajánlatos ezeket az érzelmeket tiszteletlenül megbolygatni. te meg a csáklyával kormányozol. hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó. – Sietek. Bütyök gondolkodott egy kicsit. és kötszerre felvisszük az egészet. Bütyök. Később kiderült. Béla. és óvatosan leemelte az erősen fejére szorított kalapot. tehát csáklyával a kezében. hogy a szerelem lehet ugyan valami gyönyörű érzés. Ez így nem lesz jó. de a valósághoz semmi köze. – Meg ne fázz. – Igazad van. de hangtalanul a vízbe hanyatlott. és a gémek nem hordanak ilyen ocsmányságot. – Minden gazdász ilyent hord. Gyulám. édes gyötrelem. ugye. – Ne haragudj. miért hordod ezt a lucernaszínű holmit. evezz fel a kunyhóhoz. Bütyök kezébe vette a csáklyát. mert Bütyök. de le is tette azonnal. – Bütyök. majd kipiszkálom a csáklyával. A kalapomat. goromba leszek! Itt nem jár a világon senki. A csónakokat azonban szakszerűen összekötötték. add ide a kalapom. – Siess. és a partról vontatjuk. mert soha nem végzünk. szavamra mondom. – Tévedsz. Tutajos. mert jól tudta.– Ne ordíts. a kalap mindenkinek tetszett. hogy örüljenek ennek a csalamádéutánzatnak. Tutajos! Igazán jól kigondoltad. és Bütyök megenyhülten jelentette ki. Miután kiköpte a feleslegesen lenyelt vizet. – Jó. nem is várta a megrántást. Közben azonban arra gondolt. és nem is tudom. Én húzom. csak azt nem tudta. mondtam! Tutajos simán és egyetlen mozdulattal partra dobta a nevezetes jószágot. És Tutajosunknak kétségtelenül igaza is volt. nem viszi el senki? – Bütyök. hogy húzom a kötelet… – Szólnod kellett volna. alaposan megrakták. de most várnod kell. semmit. Hozd le a kötelet a kunyhóból. mert elviszi a víz. Gyula erre szó nélkül elindult a szivattyú felé. és Katica virágja is rajta van. míg Gyula ugyanakkor teljes erővel meghúzta a kötelet. – Viszi a fenét. de aztán elkapta a csáklyát. Bütyök – kivételesen – nagyon mérges volt. Tutajos csak a nagy csobbanásra fordult meg. Tutajos ezek után egy fűzfabokorra tette a kalapot. – Ne sértegess. láthattad. Bütyök. ez marhaság volt! Ne haragudj. odaadta a kalapot. én meg lemegyek a szivattyúhoz a másik csónakért. gondoltam valamit. hogy ki az a mindenki. de itt nem látnak a tehenek. felkantározta a csónakokat.

Dél volt éppen. a város. A kései nyár meleg ragyogása mögött felállt az ősz. és a legnagyobb rendben volt minden. A legeslegjobbat! Ez az igazság! – megtörölte homlokát. égett a tűz. hogy fulladás környékezte. most már mindenki parancsol. nem hadonászik. nagyon halkan odahallatszott a déli harangszó. a fiúkra. Matula megszólalt. Bütyök a hátizsákot. Azt már figyelemre se méltatta. Csikasz tehát elfordult a kalaptól. hiszen Nancsi néni küldeményét meg kellett enni. szálló madarakra. de nem szóltak. Szólni azonban nem tudott. – Aha – pislogott Csikasz –. ámbár nekem úgysem kellene. Bütyök azonban nem ette meg a kis virágot. amikor Bütyök szájához emelte az ázott kis rózsát. Matula a nádkupacra nézett. Gyula – és Matula legyintett –. hát a legjobbat találták ki. mint a gyenge fűzvessző. hogy Tutajos éppen csak hogy hanyatt nem veti magát a hangtalan nevetéstől. – … ami nem is baj. csak az a baj. ettek. aki jobban megcsinálta volna. amely most már elmenőben volt. és a meglepetéstől akkora falatot nyelt. – Igen. valahonnét nagyon messziről. Gondoltam: valamit csak kitalálnak. és úgy érezték. de jön már a másik. Csikasz ez időben éppen erősen unatkozott. úr lettem vénségemre. . vakaródzott. Mire azonban Matula megérkezett. de minek ehhez megfürödni? – Gyula megrántotta a kötelet. Béla amúgy is foghatós legényke volt (Bütyök elpirult). mert dolgom van. – Most már nem kapkod. pedig beteg is voltam. aztán én itt hagyom magukat. aztán Bütyök száradó ruháira. Matulára. húst. Kár. – Nincs a berekben senki. hát még ha kivirágzik! Aztán – rokonom is. Csikasz. jó – billegette farkát a kis kutya –. kést. Csikasz! – Jó. – De hát annál jobb lesz visszajönni… annál jobb! – enyhítette a gondolatokat Matula. – Itt maradsz. de most már van válla. és elmosolyodott. A vízre gondoltak. Igen jól megvagyunk mink hárman. Nem szóltak.És Bütyök sietett is. – Megeszi? – gondolta Csikasz. – Szóval vontatták. hanem megcsókolta. a nádkupac ott állt a kunyhó mögött. A fiúk hallgattak. – Akár ehetünk is. szép nagy marka… Gyula kezére nézett. és a szelemen alá dugta. a csónakokra. tehát felszaglálódott a tűz mellé akasztott kalap felé. A két fiú megállt az evésben. van dereka. Felszaglálódott. de a nyárra gondoltak. és csodálkozott. mert amikor Matula megállt és körülnézett. “Terülj asztalkám” – mondom. Hát itt maradok. másrészt a füle lángolni kezd. az iskola. mert rendes kislány az a Kati. de maga. benne a berek. Bütyök sietett. hogy a kalapnak – kalapszaga van. igaz. hogy elmennek. de amikor a kunyhóhoz érkezett. és amikor megterítettek. hogy ez a nyár ugyan elmenőben van. Ma nem is gondolt senki friss ebédre. nem kerít nagy feneket minden haszontalanságnak. – Otthon meg magukra sem ismernek. – Az anyja Matula lány – nem azért mondom… Szóval: most szusszantunk egy keveset. nézték a kezükben a kenyeret. a kunyhóra és Csikaszra. aztán én csak hozzáülök. én is vigyázhattam volna – mondta Bütyök. a nyüzsgés és hangosság. aztán papírba csomagolta. hogy mindenki egyformán parancsol. látva az elcsendesedett két gyereket. a berek egész megismert világára. hogy egyrészt elsüllyed. Gyula szó nélkül hozta a táblát. – Úgy látszik. a törmelék elseperve. és nem láthatta. Matula és – Kati. először a kalapot helyezte biztonságba. zöldpaprikát. s már az első szippantásra megállapította. akár egy püspök. sőt ásított is. – Vigyázz rá. eldugja. de jó lenne estére egy kis halat enni. szóval legény lett a talpán… Bélának meg virág van a kalapja mellett… Bütyök úgy érezte.

Bütyök pedig úgy nézett a levegőbe. – Köcsögre kellene húzni. és sörétet lövell magából. ha megtudod. de nem szóltak. A tűz is melegítette. nincs itt mit őrizni. Mit akarsz. és első lábaival Gyula térdének támaszkodott. Most már érted? – Értem. mire a puska azt mondja: pu-pu. ne légy egészen hülye. mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve. a legjobb időt mulasztjuk el. Bütyök. jóságos isten! De – tette hozzá. kissé meghökkenve látta. gondolj másra. fenéken lőlek. Legszívesebben megölelte volna legfrissebb “rokonát”. nem koszolod össze. kitágítom magam. és karimájáról csöpög a víz. mint tökön a gyűszű. most tágítom. majd titokban megtapogatta izmait. Felébredtek. – Csak nem a feje fáj? – összeugrott a kalapom – magyarázta Bütyök –. de ha gorombáskodsz. hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. a fegyvert. – Mi? – A puskát! – A puskát? Tutajos ingerült lett. a tihanyi apátot… Gyerünk! – Azonnal. a puskát. de hát így is jó. és talán látott is. Fogtak valamit? – Keszegeket. de most fogjuk meg a horognyeleket. egy pillanatot várj. Amikor felébredtek. és a fejemen kitágul. ha haza is mégy! Beszélek hozzád. Legfeljebb gondolatban. Tutajos megnövekedett tenyerét nézegette. ha lehet – mondta Gyula. hogy Bütyök kalapja a füléig le van húzva. Gyere. Kisülne a szemem. Igenis. – Ne röhögj. Gergő bácsi. – Te Gyula. – Gergő bácsit? – Nem. – Másra gondoltam… – Jó. Olyan lesz. és utána megsértődsz. a kalapom megszáradt. Megáztatom a vízben. a nap is… – és kellő simogatás után feltette a kalapot. mert felfaltunk mindent. úgy látom. és talán maradandóbb is. ha az öreget üres kézzel várnánk.– Meglesz. aztán nem bánom. mint az új. mert Bütyök egyelőre még képtelen volt a szóra. Kicsit összement. Béla. és vacsorázni is akarunk. Bütyök. . – Kivisszük a puskát is – mondta ki Gyula hangosan gondolatát. de most visszafordult. de kell még pár darab. nem szorít? – Nagyon szorít – vallotta be Bütyök –. – És addig? – Addig nem kopik. ha ezt még egyszer mondod. így azután. de most már azt sem érdemes… – Nem is kell – mondta Bütyök –. legfeljebb Bütyök kalapját. mintha látna valakit. akkor jobb is. Matula mosolygott. haza is mehetek… – Bütyök – kiáltott Gyula –. rám se bagózol. nem esik a vízbe. a kétcsövűt. ám ebben is lehet annyi szeretet. de tisztán érezte. – Kérlek. amit billeget az ember. látva Bütyök elkeseredését – a kalapos majd kitágítja. – Akkor tágul. mert régi rossz szokása szerint megnyalta a szája szélét. Matula ágya már üres volt. Csikasz? A kis kutya felágaskodott. amikor Matula megérkezett. Csikasz. – Kicsit? – fetrengett Gyula. – Huhú. Ha pedig menyasszonyod a kalapodba szerelmes. Tutajos. – Kicsit. mintha vasabroncsban lenne a fejem. Bütyök. – És én megint itt maradok? – Gyere. ez mintha most kicsi lenne… Gyula már menőben volt. Tutajos.

ha beszélt. a bélyegzőt. csak annyit mondott. mert a kis kutya minden alkalommal úgy viselkedett. amelyre ezt a dátumot ráütik. hogy valami van a horgon. és jól lehetett látni elöl az öregeket. – Süllő! Kukacra jött – van vagy másfél kilós. amely a nyugalom és álomvárás kellemes érzéseit hintette a kis társaságra. megüti a fél kilót. Lovassyt mindenesetre elkérem István bácsitól. hogy ő többnek nézte. maszatos párnát. és ha azt mondta: nem. hogy Tutajos vágyott erre a pillanatra. aki még a “táblát” is le akarta nyalni. hogy Gyula ne gondoljon a vonatra. amíg ide nem talál erre a kis állomásra. . Bütyök? Bütyök csak a kezével intett. de nem szomorította különösebben. Matula elballagott a kunyhó felé. de attúl nem lesz nagyobb. mint a természeti erők egybefogott szerkezete. hogy aligha van annyi… – Majd meglátod. Ezen aztán Bütyök is megbékült. hogy elmennek” – mondta az öreg Gergő. de megszületésük pillanatában még nem valóságok. mint aki elfogadja ugyan a fiúk rendelkezéseit. és a jegyet. A varjak alvófájukra utaztak családonként. nem kapkodta fejét. első osztályú. – Szép kis süllő – mondta. amikor a fiúk kiöntötték a haltartó hálót a fűre –. amely ki tudja. elúszott az idő bizonytalan vizén. de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban. Egyszerű lett. azután bevágott. az igen volt. A betegség minden nyoma lefoszlott róla. hol kanyarog. inkább játszott velük. de amikor közelebbről megnézte. hátul a kisebb fiatalokat. és inkább kíváncsiságot érzett. és ha az mondta: igen. “Kár. hiszen a gép sem más. még ha gépek között formálódnak is emberré. Nem pislogott. nem nézett félre. azt nem lehet mondani. akiket a természet faragott férfivá. mintha már nem egészen tartoznának ide. de uralkodni már nem engedte őket. és az ő ivadékai talán majd hasonlítanak őhozzá. az nem. Gyula leszerelte a horgot. és Gyula szinte látta a vasúti pénztár kis ablaka mögött a fekete. Matula-féle sült hal volt. természetesen Csikasz kíséretében. Mindezen gondolatok azonban nagyon mélyen voltak. – Mit látok meg? Itt nincs mérleg. és csak később mondta. mintha most más szemmel nézné a? egész világot. Szerette ezeket a gondolatokat. örült a másfél kilós süllőnek. és elegendő volt egy varjúkárogás. és nem is lettek tudatos gondolatok. ami nem is baj. de Gergő bácsi megmondja neked dekára. amelyek beteljesülhetnek.– Hát én megrakom a tüzet. Fantáziája még most is elszaladt néha. A régi “Tutajos-kor” lezárult. és szeméből a dolgok valósága világított. szürkevarjak. mert előtte folyt a valóság. az bizonyos… Bütyök kissé megbántva tette száradni kalapját. vastagon burkolva az idő ködébe. mint az álmokkal. Még egy fél órát maradhatnak. beleértve természetesen Csikaszt is. amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél. A vacsora valódi. Matula örült is a süllőnek. – Corvus cornix – motyogta Gyula –. s izgalmában még a táguló kalapot is letette. de igazi főhatalomnak csak Matulát tartja. Aztán elmegyek a múzeumba is… nem megyünk még. amelyben benne van a dátum. – Az lehet. s a fiatal szervezet tüneményes gyorsasággal szedte magára a félnomád élet erejét. mert ennek van a legfinomabb húsa. nem húzogatja kabát ját. de minden mozdulatában benne voltak. Nem. és kevés fárasztás után szákba vezette a halat. Egyedül maradt a két fiú. Ladó Gyula Lajos most már talán hasonlított valamelyest az ősi Gyulák ivadékaihoz. Ezeket az érzéseket a fiú nem latolgatta. és a férfias vonalak alapja elrendeződött már álla körül és szája keménységében. s a hűvösödő alkonyaiban mintha valami idegesség szaladt volna végig a vizeken.

– Nézd ezt a tölgyfát. – Kő! Megvan! – Az – bólintott az öreg –. hátha találnánk valamit. mert Matula hangjában nemcsak megrovás volt. és a csónak úgy ment a vízen. A csónakot kikötötték. mert hasunkra süt a nap. – Mehetünk csónakon is – tűnődött Matula –. – Eljár az idő – mondta Matula később –. de szerszámok. Matula belevágott a földbe. Gyula. Matula nem ásott mélyen. és visszajöttek a föld alól. – Alig hiszem – fújta a füstöt az öreg –. Megmutatja. csak előre. és a kicsi kapát pipigabának mondtam. gyerekkoromban nekem is volt csúfnevem. – Jó lenne egy zacskó aranyat találni – ábrándozott Bütyök. a múltból. – Itt gondoltam – állt meg Matula. Lassan ballagtak. de az erőt nem a csónak kapja. És lehet.– Csikasz! – szólalt meg az öreg. de zacskó és arany alig – mondta Matula. hogy “Pipigaba”. Hát így is szólíthat. – Itt volt a fal. Kár. Később koccant az ásó. és felszakította a sűrű gyepet. és meglapultak az árnyékban. – Hát valami régi pénz talán előkerül. kabátot vigyenek. nem bírsz magaddal… Aztán csak ültek a tűz körül. A nap most már elszakadt a földtől. Bütyök… – és bocsánatkérően nézett a fiúra – ne haragudjon. mintha a kóruson facipőben takarítana a harangozó. s egy-egy nyíláson vörös-aranyat sugárzott be a nap. De majd belejön Bütyök is. de az éjszakához tartozik. ha akar… Bütyök nem szólt. Tudja. mit Akarnak holnap csinálni? – Megmutatnám Bélának Tüskevárt. amíg az erdő dombjára nem értek. mondtam. a homályból. ahol múltkor ebédeltek. – Úgy látom. de megnyalta a szája szélét. mint a szitakötő a levegőben. – Adja ide azt a lapátot. és Matula ment elöl. ódon korhadásszaga volt. Iparkodjunk. de a fiúk reggel már néni emlékeztek semmire. az Matulának már reggel. s a harkály kopácsolása úgy hallatszott. a kövek közül. Elszaladtak. s egy óra múlva szürke törmelék jött elő. mint egy nagy. aztán felcsónakázunk. és alig vették észre. Bütyök! Az erdő csendes volt. Gergő bácsi? – Meg. vannak a szivattyúházban. hanem a víz. A kulcs itt van. üres templom. mintha jobban fellobbant Volna a tűz. Ez persze túlzás volt. hogy nincs ásó meg csákány. és a gondolatok most már szétszaladtak a lehetőségek csillogó terhével. mert Matula evezett. hol kellene ásni. amire az öreg azt mondta. hogy elő is jöttek. s a hajnal még kissé bizonytalanul. Matula letette a csákányt. de Gyula mindig így mondja. aztán hosszában ásni kezdett. mert az ébredés tiszta áhítata lengett a levegőben. Béla. hogy utaznak. Ebédrevalót pakoljanak. hogy itt volt valami falféle… A kifordított földnek valami furcsa. és rájárt a szám. hagyták az estét magukra szállni és gondolataikat a lángokban ellobbanni. Gyula már majdnem tud… igazán majdnem. és most már látni lehetett a kőfal vonalát a fekete humuszban. de Gyula már megszokta. adja ide a csákányt. . először felszedjük a szerszámot. hogy az álom hívására előjöhessenek. Mögötte a fiúk lapátoltak. hogy ha a nap fél karimája kibukkan a somogyi dombok felett. de még mindig vörösen andalgott a keleti égen. de fenyegetés is. Bütyök evezett. A lépések susogva csosszantak az avaron. Gyalog sem érünk hamarabb. az van. de aztán nekem dolgom van. hogy erő. úgy hívtak. csak sokkal egyenesebben. mert pösze voltam. Gyula úgy érezte. kiásnánk a régi falat. és fényétől piros derengés ült a tüskevári öreg fákra. s a kis kutya azonnal félrevonult. szótlanul.

itt a fal mellett – ütött a csákánnyal a földre. mert attól jobbra meredeken húzódott le a domb a mocsár felé. Néha benéztek az erdő árnyékos oszlopai közé. A szél hol feltámadt. Némelyik még olyan. az egész véres múltnak. amelyből időnként majd előjön. Én úgy két óra körül vetődöm haza. itt megint fal van? – Majd meglátjuk. Bütyök vágta. láttam Mátyás király várát Visegrádon. ámbár annak is mink voltunk az oka. Hun a tatár. mintha új lenne. mint máskor. Most már lassan. látszik. Iszen azért verekedtek. fele tégla. Hát ássanak. hogy útban ne legyen. – Aludtál. Tutajos. akik cserépre égették írásaikat. s az erdő száz évvel ezelőtt is ilyen volt. itt a hátizsák… – Nem lehetetlen az. – Talán ehetnénk is? – állt fel a görnyedésből Tutajos. hogy egyre mélyebben álltak. de nem is tudták. mert a lázas sietség hamarosan lelohasztotta a kincskereső lobogást. mintha valamit vártak volna. a múló gondolatok puha földjébe. hogy voltak népek. – Hallod. Olyan vidám volt. és meglassúdtak már. Olyan délelőtt volt ez. de sose tudják sem elmondani. hogy esznek. jó szélesen ellapátoljuk a fal mellől a földet. mert igazán nem emlékszem. te meg lapátold. majd én vágom. tégla. és újra kivirágzik. – Tégla – mondta később Bütyök –. aztán ha aranyat találnak. sem leírni. hogy ezt a földet úgy hordták de. mintha az öregnek adott volna igazat. és most már látni lehetett a nagyobb köveket s közöttük a téglákat is. ez habarcsban van. Nem ragyogott jobban a nap. Mellette egy méter széles és négy-öt méter sima út. Ettek a fiúk csendesen. Bütyök. láncos rabnak. aztán elcsomagoltak szótlanul. ebédre ne legyen gondjuk. a vattás kis felhőhajók jöttek-mentek. a kószáló szellő végignyalta őket. egyegy harkály mintha szögeket vert volna augusztus koporsójába. meggondoltan dolgoztak a fiúk. Egyre hosszabban dőltek az ásónyélre. de élére állítva. ha már elkezdtük –. nemhogy aranyuk. s a kihányt föld mintha megbontott. Később megint keményen koppant a csákány. és csak ültek. mit mesélt Lajos bácsi. – Vasuk se volt azoknak szegényeknek. amire az öregségben is emlékszik majd Pondoray Béla és Ladó Gyula Lajos. Egy-két csóka kiáltott néha. – Már háromezer évvel előbb is. Nem emlékszel. mintha valakinek érkeznie kellene. s a föld megdobbant. – Akkor is volt már tégla? – kérdezte Bütyök. és Tutajos lapátolt. A kibontott kövek lélegzettek. . lepergette a földet. ugye? Hát csak turkáljanak. Gergő bácsi. Gyula. mintha levágták volna. hun a német – nehézség a csontjukba –. Odaesett… – Nem. Bütyök. Ekkor már elmúlt az erdő reggeli csendje. bár nem volt vidám. ha letisztítottuk. – Gyere. Tedd le a csákányt. Szép volt ez a délelőtt. valami rongyos vitéznek. De fogyott a fal mellett a föld. A földel messze dobták. és a fal egyik oldala szépen kiemelkedett. és alig szemernyi örömet hordoz lapos tarisznyájában. és Tutajos neheztelve nézett barátjára. hol elállt. mert valamelyik mindig elhurcolt innen mindent. s a kövek emlékeztek. a messze nádas felett ölyvek vijjogtak. és jólesett az erdőből kilengő hűvös szellő. s a könnyű széltől susogva megszólaltak néha a vén fák. Egyedül maradt a két fiú.– Most már látják. amely roskadozik a bánattól. öreg sírból lélegzett volna. mire Bütyök letette az ásót. hogy miért is volt olyan különösen szép ez a délelőtt. és észre sem vették. pedig könnyű itt ásni – mondta –. – Én is megéheztem. hun a török. mintha már emléknek született volna. – Hát egy darab tégla. mint ma. amikor a magyarok még Ázsiában kalandoztak? – Talán hiányoztam – tűnődött a hosszú karú ifjú –. Én láttam Somló várát.

s csak amikor felállt. hogy mentem volna el. s ekkor előtűnt domborulata. – Jó lesz. aztán csákányostól. mihez köti? . nagyon vigyázz. – Lehet. de ne ugrálj rajta. és úgy érezte. hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa. – Nem látlak. A téglasorról könnyen le lehetett a földet lapátolni. és talán nem is találta volna meg. de egy hang nem jött ki. és reszkető lába a harmadik ugrásnál már engedelmeskedett a parancsnak. aki ott ül” most abban a sötét pincében. Gyulaaa! – Jaaj. Kibírja vajon az a kötél Bélát? És egyedül fel tudja húzni… és ha nem tudja. aztán csend. – Gyula…. Bütyök. mint a vas. Rohanok. Bütyök – kiáltott vissza. a szíve kiugrik a torkán. – Ugye. de vigyázz. hogy az ijedtség mennyire elgyengítette. és kiáltani szeretett volna. amely minden lépésre mélyen dobbant. ezen nyugodtan ugrálhatsz. – Rohanok. Tutajos elkúszott a beszakadt lyuktól. úgy látom. de addig mit csinálok én itt? – Nézz körül. amit sokáig nem lehetett tartani. a kövek gurulása. hidd el. megbolondítasz. Kérlek. s amikor leért – megindult alatta a tégla. nem kereste a járt csapást. – Itt a sarokban. – Nem szakadhatsz rám. Rohant a fiú. mert még hangosan beszélni sem mert. Béla. s őt várja. Talán pince van alatta…. és susogásuk a halálhörgést is éppen olyan nyomtalanul nyelte el. Az öregek tudtak építkezni. Bütyök… ne mozogj – suttogta Tutajos. mondtam. Odalent még hallatszott valami robogás. üldözéseket. mindenestől eltűnt a lezuhanó téglák között. elmegyek kötélért… csak ne mozogj… ne mozogj… – Nem tudsz kihúzni. Béla. rád ne dűljön valami.Szótlanul. s a vén fák tűnődve néztek utána. mert láttak ők már ezen a dombon vad futásokat. érezte. most már nem szakad le semmi – s arra gondolt. – Mi? – Ne mozogj. mert a bolthajtás többi része. Még rád szakadok. Gyula fehéren meredt a sötét üregre. de odakúszott a pince leszakadt nyílásához. hogy a kapkodásnak most sem lehet semmi értelme. – Megkeresem Gergő bácsit. meg gyökerek is tartják… földes… Gyula ezek után reszketve bár. mert rád szakad a többi… nincs semmi bajod? – Nincs… nagyobb… de hogy megyek innét ki? A fejem is… – Mi van a fejeddel? – Vérzik. Minden gondolata Bütyök volt. hogy ne ugrálj? – Meg az egyik ujjam… talán kitörött vagy mi… Tutajos riadtan hallgatott. azt mondom. meneküléseket. mire Bütyök hasonló ijedten kiáltott fel: – Elmentél? – Béla. Aztán susogtak. s az egész táj meglódul előtte. A nádon toronyiránt törte át magát. mint Gyula csörtetését a régi avarban. de egy kis izgalommal dolgoztak. De hátha megindul a fal? Erre a gondolatra Gyula olyan vágtába csapott. mozdulni sem merek. Olyan. rohanok. erős. – Hallod? – állt meg Bütyök. én meg nem nagyon tudok kapaszkodni. Majd szépen letisztítjuk előbb. Gyula nem érzett fáradtságot. Ide nézz! Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe. pedig már kint futott a parton. – Tutaaa… – ordított. Nem. – Ez valami bolthajtás. Szája reszketett. – Hol vagy? – rebegte. – Tutajoskám.

és vigye Csikaszt is. Fene se gondolhatta. Szaladni kezdett a fiú előtt. De hol lehet az öreg? A puskát is otthagyta a beomlott fal mellett. amire szükség lehetett. elhozza a fejszét is. be kell menni. Matula levágta a maradék szalonnát. mert azt nem mondta. mert a szénaágyon Matula ült és szalonnázott. – Hol van Béla? – Matula bácsi!… a gödörben. Bütyök. legfeljebb kificamodott. mint egy űzött vad. mert meleg volt nagyon. s a kis kutya ezt megérezte. Reszkető inakkal kelt fel. és csodálatos erőt érzett a szavakban. a tűzhely mellett Csikasz feküdt nyelvét lógatva. mint ami valóság. – Beszélt vele. vidáman csaholva. mert a fiú nyomában a félelem s a rettegés repült. pedig ebben a pillanatban eltörtek az aggódás szárnyai. aki alig állt már a lábán. most talán lődözni kellene. Amikor kiért a bokrok közül. mert Matula mondta. nem… de bent van… – és Tutajos nem bánta. – És most ott van abban a sötétségben. Matula pedig becsattintotta a bicskáját. – Ballagjon csak előre. karikába rakta a kötelet. A verejték a hátán csörgött le. azt nem mondta. aki sose mond mást. és ha így sem találja meg. és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj! Nem lehet. amikor beszakadt? – Persze! Azt mondta… a feje vérzik. idegeinek feszültsége most szakadt fel. hogy bemegy a faluba. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét. hogy az ágak majdnem a szemét verték ki. “Nem lesz semmi baj!” – most már csak széteső fáradtságot érzett. és egy ujját kitörte… de kijönni nem tud. ahol a gyalogút jön a faluból. s az öreg meghallaná. senki más. és leteszi a parton. Ha így sem jönne.” De Tutajos gondolatai is Bütyöknél jártak. Egész ijedtsége. és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált volna végig. . ámbár most már lényegesen kevesebb aggodalommal. “Az ujja aligha törhetett ki – gondolt Bütyökre –. amit olyan ember mond. ott a fejsze a szelemen mellett. és elindult a part felé. hogy ott valami pince van. majd utolérem. Délfelé járhatott az idő. mert arra szükség lehet… elszalad ezen az úton. “Nem lesz semmi baj!” – Matula mondta. de el is hallgatott azonnal. – Menjünk.Matula! Itt csak Matula segíthet. amíg Matula elő nem jön. Nem. – Az csak kívülről látszik sötétnek – mondta Matula –. a szíve tovább verte a riadót. Matula pedig megrakta a tarisznyát mindennel. édes Bütyök. és addig lődöz. Tutajos magához intette Csikaszt. Nem lesz semmi baj! Tutajos csak most tért magához. akármerre ment. a füle zúgott. s a bőrön volt még egy kis darab. távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája. visszaszalad a puskáért. ott a kötél. István bácsitól segítséget kérni. hóna alá vágta a fejszét. Jaj. Hadd mozogjon egy kicsit a kutya is. Tehát: először a kunyhóból elhozza a kötelet. csapja a hóna alá. Gergő bácsi! Matula szalonnabőrt tartott kezében. kellett neked ugrálni? A rekettyebokrokon úgy tört át. – Gergő bácsi! Matula kezében megállt a bicska. és zöldpaprikát is vágott hozzá. mert az öreg másfelé nem mehetett. Csikasz szaladt elébe. és nem törődött vele. azt meg helyrerántjuk. hogy a könnyek végigperegtek az arcán. – Rászakadt valami? – Nem.

de érezte. a fene egye meg!” De találni egyelőre nem talált semmit. mert szeme megszokta a sötétséget. és benne aranyak…” Közben fel-felnézett a magas égre. s ebben teljesen igaza is volt. még Csikasz se. mint ahogy az is volt. ha Matula csak este kerül elő. mert Bütyök rabnak érezte magát. és hallgatódzott. Egyszer pedig valami cserépedény füle. de a beverődő napsugáron csak az erdő suttogása szitáit le a mélybe. s Bütyök ezek után turkálni kezdett a földben. . amely nem felülről hullott le. és nem is kívánkozott az emberi maradványok e titkos helyére. Bütyök egy darabig erősen egyedül érezte magát. “Kellett nekem ugrálni?” Nem. Valami rozsdás. bár keze fájt. Egy mátyásmadár zajongott az erdőben. mert még rádől valami. erre a kérdésre nem válaszolt senki. “Ez már valami – gondolta Bütyök –. Bal keze ugyan erősen megdagadt. de ez sem fájt különösebben. mert mintha éles kövön ült volna. kör alakú holmi lógott a köveken. ámbár a koppanások helyén csak kődarabkák voltak. gondolta a fiú. és a kezdeti ijedtséget lassan legyűrte a kincskeresés vágya. s arra gondolt. de úgy érezte. Persze. Amikor Gyula elcsörtetett a nyílástól. a bomlás illatai egyszerre szárnyra keltek. hogy nagyobb baj már nemigen lehet. puha semmi – azonban megette már a vas egy részét. azt mondta: – Juj!! Bütyök fején tyúktojáshoz hasonló daganat nőtt. a karika könnyen kijött a falba erősített vasszárral együtt. Ekkor megakadt a szeme a falon. és megolvasta pénzét. hogy ő most egy mentőexpedíció tagja. Kis kő és nagy kő. aztán elővette tárcáját. s ez a tojás még vérzett is. “A mama halálra ijedne. ha tudná… és szegény most maga viszi haza a ruhákat…” – Bütyök lelkiismeret-furdalást érzett. “mint egy kriptában”. most már rendszeresen átnézve minden kanál törmeléket. “Talán doktorhoz is kell mennem… hát kellett nekem ugrálni?” Bütyök elkeseredetten ült le.“Mit csinálhat szegény?” – kérdezte magától. A csákány hol itt koppant. aki egyébként se tudhatta. a mama s a villamosok nagyon távoliak voltak. és Alaposan körülnézve megállapította. hogy morzsolni lehetett. Bütyök még nem volt kriptában. ahol olyan szag volt. hogy bezúdult a fény és a meleg. Egy nagy vaskarika volt. ezért ismét a csákánnyal húzogatta el a földet az egyik sarokból a másikba. de kiáltásai is olyan messziről jöttek. csak ott lehet ilyen szag. hogy ezzel sem lehet nagyon handabandázni. A föld és a sötétség. akármilyen jól építkeztek is az öregek. “Még ha egész lett volna – sóhajtott a fiú –. a csákány! Bütyök kihúzta maga alól a csákányt. De nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. hanem az egyik falrész nyílásán dőlt be valamikor. Hanem amikor fejéhez nyúlt. “Csak már ez a Tutajos jönne!” És turkált tovább. “hogy mi lesz. mintha oda lenne ragadva. bár Pest. és fején az a törött tojás is érzékenykedett. A földet azonban lehetett piszkálni egy kézzel is. A fal azonban nem mondott már többet. de úgy lógott. mert olyan vastagon volt rajta a rozsda. “Hogy várhat bennünket!” – sóhajtott Tutajos. és az egyik ujja kissé félreállt. s a kapirgálás kezdett izgalmas lenni. Bütyök ezt úgy fejezte ki: “Büdös van. s most. A tárcában volt egy villamosbérlet is és egy mosócédula. Bütyök érzései a rabságról tehát helyesek voltak: ez az üreg börtön volt valamikor. a gyökerek és a magány kémiája dolgozott itt pár száz éve. bár ez a feltevés csak feltevés volt. hol ott. mert amikor a fiú hozzányúlt. Az idő – ez a láthatatlan. “Mi ez a kemény? – nyúlt hátra a jeles ifjú. Tutajos majd örül…” – és morzsolgatta a karikát. de erre nem válaszolhatott senki.

– Kösse erre a madzagra a csákányt meg amit talált. mert a “létrának” csak hol ezen. de Matula tartotta a kötelet… Aztán felbukkant egy véres fej. Béla. Mutassa. – A kötelet kösse a hóna alá. lapos vasdarab. és találtam egy pitykegombot. és hajtsa le. Egyszerűen felsétálsz… addig még keress ott a föld között. Hát majd meglátjuk.így azután előkerült még egy pitykegomb. Bütyök keze most már nagyon fájt. Bütyök tehát fél kézzel és egy lábon “pihent” – “nyugodtan”. de oda volt láncolva a falhoz. – A fene ezt a likat – mondta Matula –. és egyformán fájdalmas. “Valószínűleg kiszabadult” – örvendezett a fiú. mint a föld. Bütyök csak az embert érezte a néhai törökben. ha akarsz. a kezét. és éppen ércesen ütődött újra valami. Amikor ez megvolt. – Nem akar! – mondta az öreg. ha megcsúszna. de jövőre is meggondoljuk. és valami nehéz szagú szövedék. “Pedig már dél lehet” – nézett ki a lyukon. és semmi kilátása nem volt. mert Bütyöknek nemcsak hogy nem lett vége. és Matula hangjában tellett minden öröme. Erről alighanem hallgatni fogunk… Bütyök pedig csak feküdt féloldalt. hogy le ne essen. és nem gondolt arra. akire nem sütött be a nap. de gyorsan. ami kellemetlen volt. Kivág egy kis fát. de valami ruhadarab lehetett valamikor… “Talán pokróc – gondolta Bütyök –. Csak jobb kezével kapaszkodhatott. – Hhhee… – mondta később – végem van. – Ne siessen – biztatta Matula –. és majdnem teleöntötte szilvóriummal. Pondoray Béla élete alkonyáig emlékezni fog erre a sétára. ami lehetett kés vagy karddarab is. de – ezt be kell vallanunk – régészkedő vágya elszállt valahova. oda is veszhetett volna. – Bütyök – hangzott az égi szózat –. hadd látom azt a gyűrűsujjat… – gondtalanul adta az öreg kezébe. sőt később oda nyilatkozott. Bütyök szót fogadott. leeresztették a jobbról-balról ágas fát. és úgy érezte. lemehetsz. Ez azonban nyilván tévedés volt. egy törött csat. – Éhen… kificamodott a gyűrűsujja. Hogy vagy? – Fáj a kezem. és ha elfáradt. amihez a rabok voltak kötve… meg valami köcsögnek a fülét is… Hol van Gergő bácsi? – Létrát csinál neked. hogy a lélegzete elakadt valahol. egy karddarabot és egy vaskarikát. – Az idén már nem akar. s oda se nézett. hogy nem találkozik több száz éves embermaradványokkal. ahol meredeken nyilazott be a nap. tojásnyi daganattal… de akkor már húzták is kifelé. kezét. mert sorstársnak érezte magát. – Tutajos. hogy azért végeredményben. – Csukja be a szemét. és úgy vélte: rabnak lenni töröknek és magyarnak egyformán rabság. Tutajosra nézett. és egyszerre csak egyik lábán állhatott. hogy jön Tutajos. hogy itt csak török rab lehetett. pihenjen nyugodtan. amelyen Bütyöknek fel kellett “sétálnia”. először azt húzzuk fel. . Először is vizes ruhába csavarjuk. vizespoharat vett elő az öreg. mindent. ugye… mégiscsak le kellene menni… Bütyök ekkor már teljesen elfeledte fejét. s amikor Matula azt mondta: “Na. és Bütyök nem is bánta. és meghagyja az ágait. egy hegyes. és mosolygott. amikor mintha zörgött volna a külső világ. itt vagyunk Matula bácsival. Amikor ez megvolt. Hátha… Talált is még Bütyök egy buzogányfejet. ami úgy mállott. a rab takarója…” – ámbár maga a rab nem volt sehol. hol azon az oldalon volt foga. de azért húzogatta a csákánnyal földet. pár kisebb-nagyobb vasdarabot. és jön Matula. és melegétől szinte gőzölgött a sötétség évszázados nyirkossága.

– Kérlek szépen. melyek jövet mintha egyenesek lettek volna. Ilyenkor nehezebben megy az ember. Tutajos. Szegény mama. Tutajos. hogy miért is fájna az ő feje. Aztán majd Katicával is lefényképeztetjük magunkat. Tutajos! Ez nem vicc… úgy látszik. Matula bácsi? Megszakadna a szíve… szabad? És Bütyök egy oldallépéssel belekarolt Matulába. – Nem hát! – Gyenge szíve van. Gergő bácsi. a fejem megütötte valami tégla. Gergő bácsi… – Miért is fájna? Bütyök erre megállt. sőt egyes fákat is görbének látott. Gergő bátyám. – Abból a másikból nincs már? – Egy csepp se! – Kár! Határozottan kár… de azért a fényképet megmutatom Gergő bácsinak. Tutajoskám? A bérletem ott maradt a börtönben… rettenetes! De végül mégiscsak hazaértek. Matula erre nem tudott mit válaszolni. ugye? – aggódott a sebesült. és lefektette. – A villamosjegyem! Van nálad pénz. – Hova húzol. Katicának nem szólunk. mert úgy érezte. – Persze. mintha a “kállai kettős” tánclépéseit gyakorolta volna. most már csak borogatni kell. – összepakolhatunk – indítványozta az öreg –. de akkorát. van abban víz elég… Bütyök szemrehányóan nézett az öregre. A rossz útra tért ujj ekkor már egyenesen állt. másrészt mindenáron csónakázni akart. nem fáj fejem”… igazán nem fáj a fejem. de ez a Tutajos… “ne szólj szám. de Bütyök elég görbén nézett a világra. – Gergő bácsi. meghúztam… Jaááá… – ordított. aki maharadzsa. igen gyenge szíve. azt mondta: – … és mit szól hozzá. mire Bütyök olyan mozdulatot tett. de szomjas vagyok. és Tutajos hátramaradt. Disznóság! Katicának nem szólunk. akármilyen jó barátom is vagy. – Kicsit pihen. a karika a falban volt. – Majd ha hazaértünk. – Mindjárt a Zalához érünk – mosolygott Matula –. ugye. . de nem fáj. Tutajos eleresztette pálinkával narkotizált barátját. – Esküvő után – mondta Matula nagyon komolyan. – Gergő bácsi úgyis rokonom… igaz? Jaj. szétveti a lenyelt nevetés. de mivel erre semmi magyarázatot nem talált. És ne kapaszkodj belém. mert Bütyöknek egyrészt rengeteg mondanivalója volt. mindig igaza van. és amikor. – Igaza van. ezért csöndesen azt mondta: – Mindjárt hazaérünk… Bütyök a zsebéhez kapott. – Helyrehúztam – magyarázta Matula –. majd én viszem a szerszámokat. Béla? – Én nem húzlak sehova. de Bütyöknek – úgy látszik – jobb gyomra volt… Ekkor már a Zala töltésén andalogtak. – Megijedne. most egyedül viszi a ruhát… disznóság. Tutajoskám. és gondolkozni kezdett. Ez a Tutajos mindent elfelejt… a nagybátyám fényképe. és megborzongott meg a szagától is. – Ne lökődj. mert megharagszom. Kengyelné fog tanítani bennünket. de lassan haladtak. hogy a visszhang még játszott egy darabig a férfias hangokkal. mert elmegyek én a magam lábán is. kérlek szépen. aztán megyünk csónakázni. Ő már ismerte a pálinka hatását. és még a harkály is abbahagyta ácsmunkáját. Ilyent ne is mondj. Matula újra beborogatta Bütyök kezét és fejét is. Gyula karoljon Bélába.

hogy milyen közel jött hozzá ez a külső. “Egy sóskifli jól esne… milyen régen ettem… köményes sóskifli… – A könyveimet majd beköttetem. Bikára. és nem érezte. Ha felébredt. és utálattal gondolt saját magára. és szinte hallotta. ha megundorodik a pálinkától. Észnél légy. Mélyen érezte. hideg vizet hozott. Tutajos? – Hogy vagy. és mit nem. tehát meg is kell fogni. meg kell beszélniük. hogy mit lehet elmondani otthon. Lehet. “Ha elábrándozom az időt. tegyen rá friss borogatást. s a borogatás után Bütyök újra elaludt. Mama csak heverésszen. de elkésett. és gyomra hajlamosnak mutatkozott újabb mozgalmakra. és éhséget érzett. és ez a fő. s Gyula a szákba segítette a fickándozó kárászt. s a levegőben némán úszik a tűnődés. ami a ruhákból. Most “már nem volt ismeretlen ez a világ. harmatos ragyogásba. “Acél!” Ekkor újabb kapása volt. egyben fájdalmasnak találta. Matula bácsi. Közben nézzen ide a kunyhóhoz. Matulának kell a hal. hogy a halottak is összevernék a bokájukat tűle. Hallgatódzó augusztusi reggel volt. szüleire. Aki nem engedelmeskedik: elpusztul. ebédre meg olyan halászlevet. Hiszen alig történt valami. Rettenetes… – Jobb. A végtelen nádas ott állt a háta mögött. megszokott helyére. és az ujját helyre kellett húzni. persze. mi csak itt szedegetünk. azt is. amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat. s amikor felébredt. Az öreg elment. Gyula felkelt. Tutajos!” . szabad világ. aztán kidobtak a szemétdombra. undorítónak. de legalábbis – lemarad. Piri mamára. amelynek szabadsága azonban könyörtelen törvények közé van szorítva. és a jeles ifjú az éjszaka folyamán többször “kiszállt”… Azután egyfolytában aludt reggelig. és megint Bütyök mellé ülök – természetesen. Bütyök is éhes lesz addigra. ott is. Tudom magamról. Kinézett a nyár végi. – Jól van. hogy a kis madarak elúsztak előtte. Hopp! – a zsineg megrándult. Gyula csendesen összeszedte szerszámait. hátha kell valami Bélának. Bedobta horgait. mocsárszagú világán vonat szaladt a város és a szeptember felé. és nem kapkodott. Apróságok a nyárban… majd elmondja Bütyök. és kiballagott a partra. Valahonnét nagyon messziről vonat dohogása hallatszott. de most már túl vagyunk rajta. sőt erősen hánykolódni kezdett. fogjon pár halat. de túl a berek hüllő-. hogy a berek életét olyan nagy szakadék választaná el az utcák. nézte a vizet. maga mellé fektette a puskát. hogy az nagyon fáj. Lesz mit mesélni – gondolta egy pillanatra. – Most már majd helyrejön – suttogta az öreg –. Bütyök? – Mint akit húsdarálón ledaráltak. Lajos bácsi ezt megengedi és az osztály természetesnek tartja. s ennek a követelésnek engedelmeskednek itt is. gyerekek – bólintott feléjük Gyula. Mindjárt adok új borogatást. Visszadobta a horgot. de aztán úgy érezte: pár szóval el lehet mondani mindent. Az Osztály!” Tutajos szinte érezte az osztálynak azt a jellegzetes osztályszagát. Most mái nem izgult. s a csónak azonnal elindult. hogy kicsit többet adtam.– Én evezek – mondta Bütyök. házak és iskolák életétől. de időben itt leszek. Valami követeli ezt is. fiukból és olajos padlószagból keveredik össze. – Szervusztok. és szobájára gondolt. – Alszol. nyakába kanyarította a puskát. és megvidámodott a szíve. Lajos bácsira és Jogászra. nem lesz halászlé. amint a katedra dobogója megreccsent. az egész világot mérhetetlenül szennyesnek. és Gyula – ma először – hazagondolt. Bolhára. mint ha megszereti – mondta Matula –. Fejében mintha hideg ólom lötyögött volna. – Piii… piii – jöttek a kis szárcsák –. én bemegyek a faluba. Matula elment fáért Csikasz önkéntes kíséretében.

s amikor Gyula odanézett. nem. – Ne bántsd. és úgy látszott. Gyula? – kiáltott Bütyök. Lemosták Piri mama felesleges kérdéseit. amíg kimászom ebből a sűrűből. aztán a visszafelé bogarászó kis szárcsáknak megmondta. A rekettyebokrok felett repült. szárnyait összekapva. hogy valami szomorúság üsse meg a szívét. hogy a kányától ezek után már nem kell félniük. amelyet a madár estében megütött. igazán elszemtelenedtél. Csikasz! Jött a madár. – Kár… káár – ijedezett a fák közt egy szürkevarjú. Gyula pedig azt az ágat nézte. ahol már elcsendesedett a lövés körüli izgalom. – Kihozhatnád a táblát. Az elmúlt hetek lemosták a városi otthonról azt. – Feküdj le. hogy ez a lapos holmi mindig evést jelent. és megkereste a madarat. Gyula visszaszaladt horgaihoz. Gyula. és átúsztak a túlsó oldalra. felesleges feleleteit. “Elibe fogni… elibe fogni… ne izgulj… egy méterrel. Azután felöltözött. Egy-két halat még kiemelt a fiú. – Ronda méreg ez a pálinka. hogy még azt sem bánja. és egy kis latolgatás után azt mondta. és ide-oda tántorgás után kiemelt egy jókora halat. mert feljebb a folyón Bütyök áztatta kezét. Tutajos. de aztán fordult. “Jól van – gondolta Tutajos – jól van!” Kiürítette a puskát. a gázszagot és a lármát. amely még holtában is karmai között tartotta a halat. Bütyök. fél is elég…” A lövés kilobbant. locsolta fejét. amiért kikívánkozott belőle. Béla. – Piii… piii… – bókoltak a kis madarak. te meg lesed a horgot. és lehetőleg közel helyezkedett hozzá. s ha a terített asztal fehér kultúrája jelent meg . a száraz dörrenés végigvágott a nádon. Hadd lássa Matula bácsi is. – Akasztom. egyszerre letette a horognyelet. természetesen Csikasz kíséretében. de nem jött elő. mert egy kézzel úgysem tudsz dolgozni. távolodóban. várj. – Mi van. algebrával fog kínálni… Bütyök elgondolkodott. Megfürdöm! – Ne bolondozz… a fájós kezeddel? – Nem akarok úszni.Lejjebb a folyókanyarban egy gém ijedten trombitáit. de ha engem még valaki itallal kínál… – Kengyelné nem fog kínálni. de a víz is csobogott. meddig barátkozhatunk vele… – Hát bizony… és Tutajos várta. s általában gyógykezelte magát. gyomorfájós. a szürkeséget. ha erre jönne! Barnakánya… A madár nehézkesen emelkedett a hallal. ami még a berekben történhetik. hogy ez már aztán teteje mindennek. Bütyök elment a kányával. – Csikasz. és kézbe vette a puskát. Én majd tisztogatom. aki előjött a lövésre. – Barnakánya. és Bütyök – rossz szokásához híven – megnyalta a szája szélét. Bütyök. – Még a hal is a markában van! Tutajos… – és fejfájós. ki tudja. hidd el. aztán feküdj le. Gyula a bokor mögé húzódott. Lemosták a megszokottságot. Bütyök tehát kihozta a nevezetes táblát. de ez a szomorúság elmaradt. és odaült Tutajos mellé. Ha itt a gazdád. megtisztogatnánk a halakat. legközelebb a táblára ülsz – korholta Gyula az izgatott ebet –. Az ág még mozgott. bezzeg betartod a tisztességes távolságot. nem megy messze. – Akaszd a hűvösre. de legalább lemosakodom. lassan. – Ide nézz! Szép pillanat volt ez nagyon. s a kánya. egyenesen. de le nem fekszem. hogy én milyen beteg voltam… – Most már jól vagy? – Jobban. zuhant a bokrok közé. kézfájós barátunk csak egy jelentős mozdulattal mutatta. – jaj – suttogta –. A víz felett nagy madár verdesett. aki jól tudta. Bütyök s amíg Gergő bácsi megjön.

hogy jólesett a dicséret. és mosolyogva tisztogatta. azért a rét virágos. mint éjjeli lepkék a lámpa fénykörében. de látszott. hogy jó. hal van elég – mondta kitérőleg Matula – akkor most megrakom a tüzet. jó lesz odaülni. és Gyula odaállt volna melléje puskával. akik közelebb jöttek hozzá. hogy az ízeket nem az étel szüli. és véged. hát arra mérget lehetett venni. Matula elment Csikasszal. – Ne táncolj. olyan erő van bennem. mert Matula szűkmarkú volt az elismerésben. hogy a fiú erre nem emlékezett. úgy érezte. de nagyon jólesett. hogy valami újság van. Majd néz nagyot az öreg… kicsit várjunk még. A tábla felett megjelentek a legyek. aztán maguk is hurcolkodjanak be. gazdáját. nincs farsang. Mi célja lenne visszahozni az elmúlt rosszat? Matula kikötött. Kiáztattam a kezem is majd inkább ebéd után alszom – mondta Bütyök –. kő szőnöm. . – Látom. tudta. mert Csikasz egyenesen az árnyékban lógó nagy madárhoz vezette. s amikor a fiúkra ránézett. most meg legények már! Én mondom… A fiúk nem szóltak erre a dicséretre. – Eddig mintha csupa seb lett volna a gyomrom. amikor a fiúk bejöttek. Mindezt nehéz lett volna értelmesen elmondani. Ezelőtt fél órával beteg féreg voltam. Aggyonisten. Nem is tudom. – Eez? – Tutajoskám. csak a második tányér után. hogy az jobb a jónál. és szimatolva azt mondta: – Nem vallok vele szégyönt… – Orvosság! – szuszogott Bütyök. mert feleslegesnek tartotta megmondani. és csak arra figyeltek fel. ezt hát meglűtték… hanem a halért kár lenne – kifeszítette a kánya markából a halat. hogy Bütyköt a széles gáton is nehéz volt megtartani. amikor Csikasz felugrott. Matula megadta a módját. mint amikor mindennap köztük volt. Az augusztus végi bágyadt meleg elernyesztette őket. mért nem csónakon jöttünk tegnap haza. hogy kikupálódtak. Nem lett volna jobb még egy kicsit feküdni? – Lemosakodtam. – Gergő bácsi – mondta Bütyök –. s jó. – A paprika! – vélte Matula. és nem is szólt többet. – Nem árt meg. mert látta a két “legény” farkaséhségét. ilyent még én sem láttam. és elszaladt a parton. hogy megorvosolt. itt a berekben. Ha ő azt mondta valamire. amikor idejöttek. Matula bölcsen tudta. hozza a csónakot. Tutajos nem válaszolt. és a fiúk nem figyelmeztették a kis kutyát az illendő magaviseletre. Csikasz. olyan erő van bennem. Gergő bácsi. aprólékosan és hosszadalmasán. és véged. Csikasz mérgesen kapkodott utánuk. Gergő bácsi. – Ejnye – és mosolygott –. Lassan merte tele a tányérokat. – Van ölég – mondta Matula. most meg mintha meleg hájjal kenegetnék… Egy kicsit kaphakad. s hogy úgy keringenek a bogrács körül. és Gyula ezt akarta. most meg megfogom a nyákod. Lefényképezni. – Ejnye! – mondta később Matula. – Ez? – nézett az öreg Tutajosra. hanem az éhség. – Le kellett volna fényképezni – mondta –. rövid nyelvén csak annyit mondott: – … azért az a Bikfic is rendes kutya… – Engem mindig elkísért az ajtótokig. a táguló orrcimpáikat. Ezen aztán elgondolkodtak. Anyátlan csirkék voltak. lőni tudsz. és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban. Annyi azonban bizonyos. Bütyök? – aggályoskodott Tutajos. de ebbe ne szólj bele. Hanem aztán az ebéd. mint a szívben.előtte. jó lesz szülei között lenni.

és ők elmennek. hogy sajnáljuk. a nádas suhogó lélegzete. mintha ott akarnátok megöregedni. amit hozhatott. de jó bolondság. Úgy látszik. majd a kondérra. Hozott. Vége. és szeretve tisztelt Szüléitek látni akarnak benneteket. és szombaton vonatra raklak benneteket.– Ne szájaskodj. az arányló nádtetőt s a darazsat. – Ki írta? – élénkült meg Bütyök. és nem is szóltak. Ki kér még? A fiúk nem kértek. Mi meg lepihenünk egy keveset. és nézte a pókhálós szelemeneket. mint eddig. áhítattal nézve gazdájára. ha orrára esik a hó. Búcsúzzatok hát el nevelőapátoktól. és prüszköl. gyertek pótapátokhoz (mielőtt végleg kitöritek a nyakatokat). Vége! Az idő eljárt. Az ég befelhősödött. – Hangosan! – rendelkezett Bütyök. Amikor felébredtek. már késő délután volt. a berekben nincs naptár. Kidugja fejét a korláton. Bütyök csalódottan hanyatlott vissza. – Tedd el emlékbe. de a kunyhóban mély gondolatokba esett a csend. – Fiatalság – bolondság – mosolygott Matula –. – Úgy gondoltam: a horognyeleket majd rendbe teszem. te szereted a stílusát… Aztán hanyatt feküdt ő is. Az alvás előtti és utáni gondolatok megkeresték egymást. Ne mondd. csak Csikasz jelentkezett. és a magasban szálló madárkiáltások már nem nekik szóltak. hogy a jóllakott ifjúság kevésbé hajlamos a szomorúságra. és az álmos ifjúság nem foglalkozik a holnappal. Örültök. hogy elküldhesselek benneteket valóságos szüléitekhez. és vigyázok rájuk jövő nyárig. hogy a jeles romkutató nem a mamára gondolt… Tutajos pedig kivette Matula tarisznyájából a levelet. s az udvarban szállingózó havat Bikfic nézi. és az iskola is megkezdődik tíz nap múlva. hónom alá váglak mint egy aktatáskát. mert úgy viselkedtek. egyszerre távoli lett a táj. mert az öreg marad. Tutajozzatok oda összes holmitokkal. mi? Szerető bátyátok István A kunyhó előtt Matula tett-vett. A kunyhó már nem az övék volt. és felvarrja a gombokat a nadrágotokra. – Téged meg nem kérdeztelek… de azért kapsz. Vége! Ami a kunyhóból látszott. és északi madarak zajonganak a vízen. Holnap este hat órakor a kocsi a hídon lesz. amit vihetett. amikor róka surran a havas nádban. s a nagy nádasra laza pára ült. – István bátyjuk. és Matula pipafüstjén kiszárnyaltak a semmibe. – Gyere. Pesten akkor járdát sepernek a ház előtt. ezt a felséges ebédet csak fekve lehet elviselni. Kedves Bütyök és Tutajos! – olvasta Gyula. . vége a nyárnak! Tutajos összehajtogatta a levelet. Felébredtek. Matula más. Egy kis időt még itt is tölthettek. Az öreg úgy gondolta. talán télire. De Pesten van naptár. Matula csak erre várt. s vitt. A borongó messzeség titokzatos és szomorú lett egyszerre. Télire. és be kell vallanunk. hogy Nancsi néni kivakarjon benneteket. amint helyet keresett. Bütyök. de nem mozdultak. és Bütyök kezébe adta. A vén fák bozontos üstöké. Tutajos. Bütyök. – Majdnem elfelejtettem: levelet is hoztam. – Szeretem István bácsi stílusát.

nehogy megvetemedjenek. és olyanféle mozdulatot tett. – Semmi – legyintett Matula –. ahol nincs mosónő. aztán. soha többet nem beszélünk! Soha! – kiáltott. Gyula azt nem is úgy értette. soha. és ott maradtak. – Igaz – bólogatott Bütyök kissé szabálytalan fejével. rendes gyakornoki munkára. – Igen. most nem érzem. semmi. de arca már megkeményedett. – Nem is akartam. A fiúk gondolatai itt hagyták a jelent. csak puhán szárnyaltak. alig négy hónap. csak emberek vannak. – Négy hónap – mondta Gyula –. aztán lesi a dugót. de az anyám csak egy szegény mosónő… A kunyhóban fájdalmasan nagy lett a csend. Az még csak az igazi… Léket vág az ember. és Gyula karjára tette kezét –. és Matula szakavatott vezetésével elindultak a tél felé. távoli zúgássá enyhült. hanem lettek. Kemény akkor a berek. hogy akár a földről lehetne enni – enyhítette Matula a hangulatot –. amíg végleg ki nem nyújtózkodik. ha Bélát szívesen látják. a barátság azért csak barátság marad. s amikor besötétedett. és a fiúkat a legszentebb emberi egységbe fogták. – Hajtani? – Persze. Ő ne jönne? Őőő?!… – István bácsi is hívott a nyárra… rendes fizetéssel. ámbár karácsonykor is lehet csukázni… – Karácsonykor? – De akkor ám! Még a jég alul is. kicsit mintha megroskadt volna. ugye? És Pondoray Béla csak a fejét hajtotta le igenlésül. a kunyhót. mert hamar csúffá teszi az embert. – Kicsit beolajozom. Végül Gyula felállt. – Nem érzem – tűnődött Gyula –. A felhők nem úgy jöttek. mosolyogni próbált. talán többet. aki nem vérezte még fel magát a szerelem tövises berkeiben. Éhes olyankor a csuka. és Nancsi elegendő takarót tesz. – Eljössz. A vasútra szánkó megy. Gyula szeme vörös volt. mintha a berek fölött születtek volna. ő is – és Bütyök harciasán nézett barátjára. Szétterültek. amikor visszajött. Gyula soha engem meg nem bántott… és Piri mama… és István bácsi és… ugye. de a jövő nyár fáradtan messze volt. és nincs mérnök. Még Matula öreg szívét is megszorította. és kiment a kunyhóból. És ez a szívszorongató. Kiment. valahol elmaradtak a csillagok. – Szanyadiéknak olyan tisztaszobájuk van. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe. hanem vadmacska… Lűttek itt akkorát. Csikasz bejött és kiment. Bütyök? Bütyök megtapogatta fejét (a daganat kellemesen enyhült). Béla ezt tudja. nádkévére ül mellette. s átszőtte a rekettyés csalitokat. de a szavak elültek. egyre mélyült.“Jövő nyárig…” – gondolták a fiúk. mintha ez a kérdés teljesen felesleges. könnytermő csend még csak mélyült. mert a kis halak alusznak az iszapban. A füst tétován keringett a tűz felett. arca eltorzult. A berek szokatlanul figyelő lett. – Soha. vörös derengést . sőt értelmetlen lenne. de a csuka nem alszik. mint egy tigris… azzal vigyázni kell. mint kellene. a madarak lármája csendes. az apám ugyan mozdonyvezető volt – gyorsvonati –. aztán rekedten azt mondta: – … és… erről… és semmi ilyesmiről. Ezen a napon korán alkonyodott. aztán ellapult. a keserves csomagolást. mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a nyár végi suttogásban és a szívekben. Az nem… Meg aztán rókát is lehet lesni és hajtani is. – Is? – mosolygott Gyula. ebbe már nem szólhat bele. ami elválasztana bennünket… ami nincs is. Néha nem róka gyün. – … senki – folytatta Matula –. bibliai magasságba emelték. Ha igazi. Bütyök.

mert Bütyök szokatlanul érzékeny volt ezen a napon. derék ember – ez a hétköznapi ruhája? – Azt hiszem… – Hát – mindenki úgy öltözködik. vagy amit akarnak. Ezek után már csak ültek. mert az igazi meleg ideje már lejárt. ahogy akar – nyújtotta vissza a fényképet Matula – ebbe aztán nem lehet beleszólni… – Van olyan is. de nem részletezte. ahol nem beszélt már senki arról. és a sötétség fekete táblájára ezek a gondolatok egy szót írtak: Kati! – Hát ez így van – mondta Matula általánosságban. – Nem lehet jó – mondta Matula –. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól. Elázik ezekben még a ménkű is. – Hát – vakarta meg állat Matula – azért ehetünk is. A nedves fa sistergett. A lángok a ködöt is megzavarták. lássa. s amíg a tűzrakás összeomlott. a fűtőből lett doktort. nyálkás párával lehelve be lomha önmagát. hogy Indiában nem ismerik a havat. – Pénzt is küld… – Küldhet is. ami lesz. mint a légy a pók hálójában. Hanem – nézett Bütyökre az öreg – azt a fényképet már igazán megmutathatná. Hallgattak. persze. hogy elefánton ül. Bütyök megemlítette. mert még sohasem voltak jó csikorgó időben egy tisztességes disznóölésen. – Megrakom a tüzet – mondta Tutajos –. és mindig elmaradt – itt van. – Na. elintézve az egész hindu társadalmat –. s ezen nem változtat az sem. ami volt. Nagyon leszáll a füst… – Nem. – Szép. és azt mondta: “persze hogy persze”. sehogy sem lehet jó. hogy mi az. ha mindig sütne a nap? Nem lehet az jó. ha mindig új ruhája lenne. és hogy ott soha nincs tél.küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is. ha mindig tele lenne a hasa? Ki örülne. ami így van. ámbár az idő esőre fordult. azon lehet az igazi. A köd vastagodott. és így is lesz – amíg szoknya és nadrág lesz a világon. Matula szalonnát pirított. mint színe. néha siránkozott. Ámbár az odavalósiak – gondolom – megszokták. Magát nem hívja? – Dehogynem… dehogynem. akkor meg egy hónapig esik egyfolytában. vadászhatnak. és ezek már nem nyári viharfelhők. de Gyula merőn nézett a levegőbe. Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga. én meg összepakolok – mondta Matula –. de azt nem hoztam el. hanem arról. – Kár. mert már egymást se látjuk. – Egyszálbélű nép – legyintett Matula. s hanem – már annyiszor mondtam István úrnak – ide kellene egy kis . ha mindig nyár van. Matula hosszasan nézegette a nagybácsit. mert ez így volt. nevelőt és vadászmestert. mert ez már nem nyári hirtelenkedés. annyiszor mondtam már. a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár. mintha szégyellne a maga szárnytalanságát. ha már elefántja van. Nézett. erről kár is beszélni. Csendben gyün. aztán szitálni kezdett. és hagyták. s amikor a búcsúzás keserűségére rátelepedett a jóllakottság lusta dajkája. ha a lányok nadrágot húznak. hogy ha megjön az eső. ez már őszi készülődés. hogy este legyen. mert ki örülne annak. de ha én gazdász leszek. mégiscsak itthon szeretnék lenni… Matulának csak a szeme mosolygott. és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. Gergő bácsi – mentegetődzött Bütyök –. – Elfelejtettem. – Azt írta a nagybátyám. és csak akkor kezdett emelkedni. Tutajos megterített. amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. de gondolataik formába öltöztek. sőt úgy érezte. de nem szólt. Bütyök előhúzta a nevezetes táblát. – Holnap még horgászhatnak. – Nem is eszik meg a disznót.

vályogkunyhót rakni. Semmibe sem kerülne, aztán karácsonykor úgy laknánk itt, mint a grófok. – Szólok neki, Gergő bácsi – mondta Tutajos –, szólok neki, és szavát veszem, mert másként elfelejti. – Okosan, mert nekem már húsz éve ígéri, aztán csak tologatja egyik évről a másikra. A gazdaságban van rossz ajtó, felesleges ablak elég, én meg összeverek három ágyfélét. Hármat, és nem többet, mert mink már összetanultunk… A fiúk erre nem szóltak, de Matula rövid megállapításánál sokkal, nagyon sokkal többet éreztek. “Mink már összetanultunk” – mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását. A valóság ebben a pillanatban a búcsúzás, de valóság a karácsonyi remény is, amiért dolgozni, sőt küzdeni kell, s ennek a valóságnak alapja az akarat. – Nem is baj, hogy kicsit előbb megyünk haza – mondta Tutajos –, elő kell venni a számtant… meg miegymás… – Hajaj – sóhajtott Bütyök –, bizony elő! Meghívjuk Jandát, inkább lenyelem a nagyképűségét. Azok az aránypárok meg miegymás… szegény Acél, képzeld, egész nyáron “abriktolta”. Talán nem is bírta ki… – Bütyök, ne mondd tovább, én lefekszem. – Akartam is mondani – szólt közbe Matula. A tűzre majd én dobok pár tuskót, fekve is beszélgethetnek, ha akarnak. A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember. Ezt érezte Csikasz, és enyhén megrázkódott, mert a köd beleette magát a kis kutya ruházatába, amit nem lehetett levetni, csak megszárítani. Csikasz tehát fázott, és mivel unatkozott is, újból ásított, és most már hangosan csattintotta össze remek fogait, mire Matula úgy ébredt, mintha az előzményeket is tudta volna. – Ide bújhatsz, ha fázol… Csikasz erre, feledve minden baját, lehasalt az öreg könyöke mellé. – … ámbár elég vizes vagy… Csikasz tárgyilagosan billegette rövid farkát; mintha azt akarta volna mondani, hogy:

– Reggel van. – Teszek a tűzre – dörzsölte szemét Bütyök, aki kívül feküdt –, jó reggelt, Gergő bácsi. – Reggelnek reggel, de úgy vélem, majd dél lesz, mire napot látunk. Matula nem sokat tévedett, mert tíz óra tájban is csak előhentergett valahonnan egy-egy alacsony ködfelhő, megállt a fák koronájában, a csalitok szövevényében, és a felbukkanó nap lagymatagon sepergette a nagy, szürke rongyokat. Végül megemberelte magát, és olyan meleg ragyogást küldött a berekre, hogy emlékezni sem lehetett a hajnali didergésre. – Ne menjenek még – intette Matula a toporzékoló ifjakat –, nem érdemes. Fél óra alatt felszárad a harmat, most még eláznak, mint az ürge. A fiúk már összecsomagoltak, reggeliztek, és most türelmetlenül nézik az időt, mert már nem a lusta heteket számolják, a meggondolt napokat, hanem a rohanó órákat, amelyek olyan kíméletlenül szórják önmagukat az elmúlás végtelen serpenyőjébe, mint őrült öngyilkosok a Lánchídfői a Dunába. – Minden percért kár… – Dehogy kár; ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó? Amíg megfogják az ebédrevalót, beviszem ezt a madarat, hogy felküldjék Pestre. Majd István úr ír levelet mellé. Nem lehet halogatni, mert megbüdösödik. – Köszönöm, Matula bácsi. – Nincs mit, de most már mehetnek is. Bütyök úgy lendült neki a gyalogúinak, mintha estére Pesten akarna lenni, természetesen az egész berekkel, Maflával és Csikasszal a zsebében, de Tutajos elgondolkodva ballagott utána. – Hova rohansz, Bütyök? Bütyök erre meglassúdott, mintha megérezte volna, hogy ebben a napban sincs több, mint ami belefér. És nem is volt. Ez a nap nem tartozott a kiemelkedő napok közé. Horgásztak, mert kellett az ebéd, aztán ide-oda ténferegtek, mert ez mégis a búcsúzás napja volt, de a búcsúzás letörtségét még akarva sem tudtak érezni. – Télen talán még szebb lehet – nézett körül Tutajos, s Bütyök úgy érezte, hogy ő is ezt akarta mondani. De még hozzátette: – Aztán – levelezhetünk is… Tutajos értelmetlenül nézett zömök barátjára, aki kissé félrefordította fejét, és erősen elpirult. Tutajos csak az utolsó pillanatban kapta össze nevetésnek indult ábrázatát, aztán lehajolt, mintha valamit keresne, s amikor legyűrte érzelmeit, csak annyit mondott: – Persze, amennyit akarsz… de – úgy gondolom – Katica szülei… – Már megbeszéltem Nancsi nénivel. – A fenét! – Kati meg a te címedre ír. – Bütyök! hadvezérnek születtél, de Piri mama felbontja. Piri mama meghalna, ha nem bonthatná fel, és ezt mégsem kívánhatod. Apámék soha nem bontják fel egyetlen levelemet sem, de Piri mama… – Majd megkérem, hogy ne bontsa fel. – Lehet, lehet, hogy meg is ígéri. – Ez elég. – Bütyök, ez nem elég. Piri mama a gőz fölé tartja a konyhában, elolvassa és visszaragasztja. – Rémes! – Így van, hanem az lesz a legjobb, ha Ladó Gyulának címezteted, de Pondoray Béla címén, így a mamád sem bontja fel. – Igazad van, és a mama nem is tudja ezt a gőzölő eljárást.

– Na, látod. Most pedig vigyük haza a halakat, és tisztítsuk meg őket, mert eljárt az idő, és Gergő bácsi egykettő itt lesz. Majd én ellátom a halakat, te meg eredj fáért. Bütyök fogta a baltát, és elballagott, Tutajos pedig egyedül maradt a halakkal és – természetesen – Csikasszal, aki ünnepi izgalommal helyezkedett el a tábla mellett. – Hát elmegyünk, Csikasz – mondta később Gyula –, nem sajnálsz bennünket? Csikasz szerelmesen nézte a halakat. – Te csak a gyomrodra gondolsz, te mindig csak a gyomrodra gondolsz. Csikasz ezt nem is tagadta. – Éhes vagyok – rezegtette suta farkát, és féloldalt nézett nyurga barátjára –, ilyen éhes már nem is tudom, mikor voltam. A fiú kése gyorsan járt, és gondolatai elugrottak most a kis kutyától, s arra gondolt, amikor az első halat tisztogatta gyámoltalanul és tudatlanul. Arra gondolt, hogy még a kést is másként fogta, nem is beszélve az evezőről, horognyélről, oktalan leégésről, mindenről, amit a tudatlanság szült. Kezében és cselekedeteiben most biztonság volt, erő és feszítő öröm, még többet tudni és tenni. Micsoda boldogság lenne ezzel az érzéssel ülni a padban s a táblára írt számtanpéldára is így nézni, mint erre a halra, erre a kis csukára, s a feladatnak is ilyen biztos kézzel felvágni a hasát, pontosan tudva, hogyan kell, és mi van benne. “Tessék parancsolni, tanár úr…” Ekkor Gyula kezében megállt a kés… “Jóságos isten! Hiszen nem a »jó« Kengyel uralkodik már, hanem a felesége, azzal a kis serpenyővel a fején. Vajon leteszi, ha bejön az osztályba? Csillik biztosan elröhögi magát… Utána tízpercben Csilliket pofon vágom, ha ezt meg meri tenni. Tutajos már a gondolatra is kiállt a nő mellett, hogy valami sérelem érheti, és nem gondolt arra, hogy ezelőtt pár hónappal még álmában sem jutott eszébe a félelmetes Bikát nyakon vágni, most azonban ezt is lehetségesnek érezte. Nem gondolta, de érezte, s ezek az érzések rendszerint megbízhatóbbak, mint a tétova gondolatok. És Ladó Gyula Lajosnak igaza volt. Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból. Nem volt tehát semmi lehetetlen Bika megrendszabályozásában, ha megsértené a nőt, aki a “kedves” Kengyel tanár úr felesége. A hölgy egyébként is veszedelmesen szép – gondolta, s ekkor, igen, Tutajosunk öntudatlan mozdulattal megfogta ádámcsutkáját, mintha nyakkendőjét akarta volna megigazítani. Gyula előreszaladt gondolatai ekkor szétestek, mert Bütyök szuszogott a tűzhöz, hatalmas ágat húzva maga után. – Elhoztam az egészet – eresztette a földre terhét –, itt vágom fel, hogy maradjon Gergő bácsinak is. – Igazad van. Én meg azt gondoltam: megcsinálom a halászlét, kész ebéddel várjuk az öreget. Bütyök aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját. – Tutajos, elrontod… – Majd meglátod! – Akkor már nem lehet segíteni. – Vágd a fát, Bütyök, megnyalod mind a tíz ujjad… Bütyök erre felemelte hatalmas mancsát, és jól megnézte ujjait, amelyek nem látszottak nyalásra alkalmasnak. – Le kellene vágni a körmeimet – morogta, és körüljárta az ágat, hogy hol kezdje aprítani. A nap már jócskán túl volt a delelőn, mire Bütyök készen lett, de ekkor már gyomorkordító és nyálképző, csodálatos illatködök úszkáltak a levegőben.

– Merhetek. . most már csak Gergő bácsi hiányzik. és Gyula összeharapta szájában a kanalat. – Szerencsére – mondta Matula egy kis kajánsággal. Aztán a gőzbe tartotta kezét. és ifjaink nem is ellenkeztek. Tutajos kiosztotta az ételt. Bütyök azonnal otthagyta a nemes ételt. ha tél lenne. de az üveg halk csendülése nyomán nem történt semmi. de maga nem nyúlt hozzá. szerencsére mindenkit beoltottak. megfújta.– A szaga jó – mondta Bütyök –. – Ha én csinálom. Aztán ez a tökmag is csak odapenderedik. azt is idehozhatja. mert az öreg kényelmesen kavargatta a levest. pedig az a levél – ahogy látom – nem hűl el. szaglálódott is. És Tutajos úgy érezte. Ennek már csak akkor lenne jobb íze. hogy el ne nevesse magát. – Persze vannak. – Eljött az idő – mondta. sem jobb. hátha sürgős… – Persze hogy sürgős… bólintott Matula. mert nagyon kívánom. Parancsolt. – Van ott egy üveg bor is. és a fiúk úgy érezték. Matula már messziről látta a füstöt. s ez megnyugtatta. Matula már kihordta a csomagokat a kunyhó elé. akik ilyenkor is levelet olvasnak. bár előzőleg nem gondoltak rá. hogy ez az utolsó nap a berekben. – Valódi! – nézett Tutajosra. – Nono – mondta –. pedig csak egy-egy pohárral ittak. Matula felnézett Bütyökre. – Bélának levelet is hoztam. Nancsi meg az összes asszonyok elbújhatnak. és meg is szagolta. Teríthetek? Ekkor pár percre elfeledték. hogy: “Gergő bátyám nem vinne el egy levelet az ellenőr úrnak?” Hát ilyen ez a mai világ… de hát azért elhoztam… Bütyök az öreg mellé állította a borosüveget. és a bográcsba nézett. ami ellen azonban nem található semmiféle gyógyszer. – Mint az anyatej – csettintett Matula. Bütyök úgy nézett a levélre. – Járvány van a faluban – mondta aggodalmasan –. de Gyula kissé kesernyésen gondolt az indulásra. – Elolvasom – mondta a levelet bontogatva –. talán elpattan valami. azt is megnézte. semmiféle patikában. mint a napimádó a felbukkanó sugárzó istenségre. hogy az anyatejtől csak aludni lehet. és belemerítette kanalát a lébe. István bácsi azonban olyan bort küldött – mégpedig pintes üveggel –. és lassan szörcsölte. Az ebéd utáni alvást azonban most sem hagyták el. igyuk meg búcsúzóra. és megtöltötte őket: – Búcsúpohár nélkül ne menjenek el. ami immáron elérkezett. s amikor kibukkant a rekettyék alagútjából. Tutajosunk sehogy sem értette meg Bütyök lelkiállapotát. és amikor felébredtek. – Igazán? – Azért mondom. ami mást parancsolt. hogy van egy ilyesfajta járvány is. mert az idő végtelen folyását meg nem törheti semmi. mert akkor még a meleget is jobban kívánja az ember. Azt mondták. hogy ha összekoccan a három pohár. mert úgy is van. Bütyök megtapogatta zsebében a levelet. és nem gondolt arra. és rejtett izgalommal néztek Csikasz után. Matula három poharat tett a nevezetes táblára. elhiheti. Gergő bácsi? – De gyorsan. a percre. ebből alighanem lesz valami. ott van a tarisznyában. Nem. aki elrohant a gyalogúton öreg gazdája elé. Az árnyékok óramutatója azonban nem állt meg. aztán elmosolyodott. – Aggyonisten – mondta.

mintha ölfát vinne. mert jó volt ez a nyár. azonnal kimossuk. A kocsi ekkor fordult be az udvarba. Csak azt nem tudom. Karácsonyra itt leszünk… Bütyök is megsimogatta a szőrös kis barátot. sötét egykedvűséggel. De most már beszéljünk másról. tömören elutasítottak… Most már könnyebb lett az út. most végezte a hatodikat. de aztán elfordult az út.– Köszönünk mindent. Matula kézbe vette a lapátot. mert ki nem állhatja. Mehetünk! Mielőtt csónakba szálltak volna. Látod. – Én is köszönök mindent. Mit szólnának otthon? Nancsi néni a borbélyt következetesen “barbély”-nak titulálta. és hozzátette még.” Különben majd megírunk pár borítékot. hogy nő írta… – Bocsáss meg.” – Bütyök – szólalt meg Tutajos –. – Szerbusz. Gergő bácsi… – Én is! – mondta az öreg a pohárba nézve. A vályogvető cigánynak nincs ekkora haja. – Itt maradsz – intett a kis kutyának. mert mi már el nem múlunk soha. – Tutajos – suttogta Bütyök –. az útnak s az időnek. mogorván. Bütyök megrántotta a vállát. Matulának intettek még. ismeri-e azt a gőzölési trükköt. s a fiúk hallgatagon a szénába ültek. A pakkokat hagyjátok csak itt kint… hátha tetűt hoztatok.. Az ülésdeszkán idegen kocsis ült. Nancsi néni… – Megorvoslom. – Felesleges. és magához szorította. mint a jajgató sirály. és most a kezembe kerültetek…” – A fürdőbe befűtöttem… amit levettek. A réten kint legelt már a jószág. A Balaton felett már az alkony szárnyalt. Nancsi néni – állt fel Tutajos kissé epésen – mert elgondolta a folytatást. hogy minden cókmók felférjen. – Na – mondta. Tutajos. hogy tegyék már le. Az emlékek nem húzták vissza a saroglyát. mintha azt mondták volna: “Jövünk. és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között. trágyát vagy gabonát. mert Nancsi néni eleget tud úgyis. elmaradt a nádas. de előbb a barbély. mert az is elmúlt. István bácsi igáskocsit küldött. Gyula felkapta az erősen tiltakozó Csikaszt. mosolyogva. és tartsanak meg jó emlékezetükben… Felhajtotta a poharat: – … aztán most már búcsúzásról szó se essék. és maga után vonszolta Bütyköt a fürdőszobába. Csikasz. – Bácsi – próbálkozott Gyula –. amikor a kocsi megállt –. Ott csak leroskadtak. Mi van a fejeden. hogy “a körmötöket is levágja. ámbár parancsnoki tartásban. megvarrjuk. hogy nem törődtem veletek. nem mehetnénk kicsit gyorsabban? – Nem! Gyula ránézett Bütyökre. Béla? – Jujuj – ugrott félre Bütyök –. általános “jó” eredménnyel… – Szamár vagy! A mamád azonnal megismeri. Ladó Gyula Lajosnak. ne nyomkodja. ne félj. igazad van. “itt vagytok. fiúk. és kissé megnyugodva egymásra néztek. hogy így együtt voltunk. és összenevettek. és ha van rossz fogatok. már néz bennünket. hát itt vagytok! – Úgy látszik. s a csónak simán nekilódult a víznek. ne mondják otthon. azokat a leveleket úgy kell címezni: “Pondoray Béla címén. és Nancsi néni csípőre tett kézzel állt a feljáró teraszán. mint az emlékezet. azt hiszem. hanem vidáman felkapaszkodtak. ha fogdossák. Gondoltam én mindenre. . Katinak nagyon szép írása van. aki nyüszítve követelte. A szekér nehézkesen dörömbölt végig az úton. azt is kihúzza…” – Nincs rossz fogunk – mondta Gyula tiltakozva. s a nagy víz tükre lassan megvakult.

Később gyanakodva szimatolni kezdett. hanem az öreg jól megkopasztott benneteket. mert rosszul leszek attól az odvas bocskorszagtól. – Gergő bácsi: angyal – mondta Bütyök. A gyorsvonat hétkor indul. Ne szólj közbe! Bütyök… tudom. de hát – ugye – ez Nancsi néni esetében igazán érthető… akár tudja a gőzölési eljárást. és látszólag elégedetten mérlegelte őket. hogy otthon nem ismernek meg benneteket.– A szennyest dobjátok ki. Bütyök. Menjetek csomagolni. kérlek. – Fene egye meg az ilyen liliomot. mert a legjobb barátod ölnéd meg. Jó asszony a Nancsi néni. mert úgy hallom megérkezett a “barbély”. – Száz évig élünk. horkoló. Gyuláék még hosszan elbabráltak a csomagolással. de én szeretném megköszönni… – Jó! Miután ezzel megvagyunk… Tutajos. – Minek van itt olyan becstelen szaga? – Meg lehet szokni – tiltakozott Nancsi néni. Hanem Bütyök tégy valamit a fejedre. én megszerettem. A vacsora szótlanul kezdődött. felgyújtotta a lámpát. Muszáj innom rá. Kezet adtam rá Matulának. Bütyök. – Lehet. Kapj fel valamit. Matula nem angyal. a mosakodásnak olyan krákogó. Nancsi néni. Ereszd ki. és két üstdob segítségével hangszerelve előadhatta volna mint “saját szerzeményt”. hanem tölts a poharakba. – Nancsi néni. hogy úgy érzi. ne szappanozzalak le benneteket? – Majd egymást leszappanozzuk. Kész! Megerősödtetek kívül és belül. és ennél többet nem kívánhat senki. de István bácsi kitárta az ajtót. A víz olyan volt. ez nem tréfa. hogy gondoskodik rólunk. de ahhoz sokat kell aludnunk. hanem ember. István bácsi egy darabig némán evett. hogy egy modern zeneszerző azonnal lemezre vehette volna. de ezt inkább Matulának köszönhetitek. Ha megérjük. – Majd a “barbély” felmossa – mondta Bütyök –. Néha ránézett a két gyerekre. te se akarj szónokolni. – Hát ezt fürödtük le. amit tudok. és mindig úgy gyertek. . Bütyök. – Nézd meg a vizet. inkább csirkebél szaga van. szörcsögő. hogy jól ereztétek magatokat. – Tutajos!… – Jó. István bácsi – szólalt meg csendesen Bütyök –. – Nem baj. és még hosszabban elbeszélgettek. – Majd megüti a guta – jósolta az öregasszony –. én is megtáncoltatom Katit a lakodalomban… – Éhe… izé… – vörösödött el a jeles ifjú nadrágszíjáig – nem erre gondoltam. – Ezzel nem illik tréfálni. hogy karácsonyra várlak benneteket. akár nem. mert hajnalban felmerlek benneteket. mintha a bőrét is lefürödte volna. de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá. jó. de az igazán szép. ha nem gondolkozol. Lehet. azért ne ölj meg. – Te mindenkit megszeretsz. Annyi az egész. – Béla fejét bekentem liliomolajjal. így azután másnap rendkívül korainak érezték az ébresztőt. mint amennyit én adtam nektek. hogy a vályogházat karácsonyra felépíttetem. akkor aztán ríhatok. – Reggelre nyoma sem lesz a daganatnak. és sokkal nagyobb örömet szereztetek nekem. Ezután már békében maradtak. mert Nancsi néni elájul. – Jobb. hogy el is aludtak volna. mint a kávéalj. Még csak azt akarom mondani. és átdübörögve a fiúk szobáján. és gyerünk a konyhába. ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával. – Lehet. de talpig ember. csapkodó szimfóniáját játszotta végig. mint haza. Nancsi néni. de az is jól van. s alapos fürdő után Bütyök kijelentette. Még csak azt akarom mondani.

Két hónap nem nagy idő. A vonatban kevés utas volt. Bütyök már ébren volt. Ez már nem igáskocsi volt. Bütyök hallgatott. – Ó! – és felugrott. A Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett. Behúzódtak egy sarokba. A nagy víz felett megmozdult az elnyúlt köd derengő lepedője. a kocsi robogása úgy loholt alattuk. mint dörmögő szolgája a kerekeknek. – Ó. aztán a küllők csattogása szétesett a reggeli mezőkön. amivel először intettek áldást az emberek. A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján. a két fiú lezökkent. de soha nem beszélnek róla. amely nem is volt már másra alkalmas. – Hajaj – sóhajtott Tutajos. mert elreped. – Gergő bácsi! – ordított Tutajos.Viharvert ifjaink azonban nem voltak fogékonyak az ilyen magasabb zenei élvezetek iránt máskor sem. a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről. Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal. Gergő bácsi – mondta később Gyula. csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal. Az ébredő falut hamar átvágták. – Hol vagyunk? – Fehérvár után. István bácsi csontlazító ölelésén. mutasd! Bütyök végre feltárta a csomagot. hogy: . – Nem vagy éhes? – Fáj a fejem. és felugrott Bütyök is. nem merek mozdulni benne. különösen a leszállásnál vigyázz. és azonmód elaludtak. és amikor fél óra múlva kidobta a papírt az ablakon. hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket. mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul. Bütyök pedig kalapjával integetett. de ellankadt ifjaink ezt is sokallották. egy varjú károgott valahol. és elmúlik. – Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre. hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is. a kocsi megrendült. és már a híd közelében jártak. a következő pillanatban már az utazási láz reszkettette meg idegeiket. ebben az órában meg éppenséggel nem. mert ez nem szokása. – Na. – Katica… – sóhajtotta Bütyök. de ez alatt a két hónap alatt úgy kinőtték ünneplő ruhájukat. és beszélgetni kezdtek a kerekek. hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett. De csak a megmozdulás volt nehéz. hanem két jól öltözött. Bütyök. és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. azt mondta. mert még én is szerelmes lettem valamibe. s amikor eltűnt a látomás. mert messze valahol Kenése mögött ekkor bukkant fel a nap. hogy mibe. átmenetileg kinyalt ifjút. – Hát ne mozogj. és a Nancsi néni által készített csomagot bontogatta. két nyakkendős. melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak. ez a nadrág összement. Tutajos kezével. – Írjatok!!! – ordított akkorát a testes gazdász. hogy a verebek azonnal beszüntették röpgyűlésüket a nyárfán. és nem két nomád rétjárót vitt a gyorsvonat elé. és olyant nyújtózkodott. csak tudnám. – Egyél valamit. akiken csak azért nem jajgatott a ruha. hangja az útnak és takarója a gondolatoknak. A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon. mintha le akarna ugrani a kocsiról. hogy az ágy recsegve tiltakozott az ilyen erőszakosság ellen. és átesve Nancsi néni cuppanós csókjain. valóságos nyolcadikost. Oda nézz! – mutatott kelet felé. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani. mire Tutajos azt mondta: – Most már kezdelek megérteni. – Gyula – mondta Bütyök –. és talán nem gondoltak arra. a nevezetes kalappal. amikor Tutajos átnézett a másik oldalra. Amikor Tutajos felébredt.

Öt csomag – mondta a hordár. egész férfi lettél… és hogy áll rajtad ez a ruha? És akkor este. – Tutajoskám. ahol megálmodta.– Nem is látszott. aztán gyere szorosan mögöttem – intézkedett Bütyök. úgy megettünk egy csirkét mint a pinty… – Bütyök. – Bütyök. aki elment Ez a gyerek felnőtt lett! Hanem vegyen neki valami ruhát. ne segítsek a csomagot vinni? – Dehogy. ugye? – Szívesen. ááá… és szemét törölgetve fedezte Bütyök látványosságát. teljes betekintést adva Bütyök kék csíkos fehérneműjére. Képzeld… – és megfordult. Bütyök lerántotta az ablakot. Tutajos. Gyuluskám. hogy észre sem vették. délután feljövök. – Hordár! – kiáltotta. mire a nadrág minden lépésnél araszos rést mutatott. de előbb Piri mama mondja el. De amikor a taxi elindult. Amikor a vonat végre megállt a Déli pályaudvaron. amíg én átlépem a küszöböd…” És fél óra múlva már ott ült Gyula ágyán. amikor a szülők egyedül maradtak. mégiscsak azt mondta. és előtte levél. hogy fájt volna a fejed. rakja egy taxiba… Tutajosnak egyszerűen leesett az álla. te részeges maharadzsa… Béla… – Ne röhögj. – Atyaisten. mert így nem mehet az utcára. ide kérem – és kezével integetett –. hosszas hallgatás után Ladó Gyula Ákos azt mondta: – Szívem. – De most már mesélsz. egyébként hátul végigrepedt a nadrágom. – Várjuk meg. Olyan régen mentem el… . és szemét elfutotta a könny. Tutajosnak a könnye potyogott. és Bikfic díszkíséretében becsengetett. hogy ott van-e az az öreg csónak. amíg elmennek. Bütyök azt mondta: – Kérem. még a nadrág varrás menti tragédiája nélkül is. és amikor felrakta a csomagokat. ez így van. A remény nem törött szárnyú madár. Béla. Piri mama. s ahol ott is volt. amint befejeztem ezt a levelet. pedig Tutajos kíváncsi lett volna. Kedves jó Gergő bácsi! – Gyuszikám – suhant be Piri mama –. hogy idegen. de a fejfájásom valóban elmúlt. mi történt a nyáron idehaza. Várlak. megőrültél! Valahogy csak elvittük volna… – Kerestem – ütött Bütyök a zsebére –. sőt szükséges is. – Fenét. “Hát ez így van – suttogta. Ez a gyerek nem az. majd kiadom az ablakon. hozom a tragacsot. és belezuhant Piri mama terjedelmes ölelésébe. Negyedóra múlva tessék bejönni. az a csónak ott van. és Tutajosunk nagy kezét simogatta. vacsora után. mesélek. és nem eszik csirkét. Asztalánál ült kis kuckójában. Ladó Gyula Lajos hátára kanyarította a hátizsákot. – Hordár. és elzárta a gázt –. Piri mama meghökkenve. a pinty magevő. hogy más is keressen! – Tessék addig itt maradni. hát mesélj! – Piri mama. hogy a mi fiunk… a viselkedése után. s amíg Tutajos él. ott is lesz. sőt lépett is párat. azért keres az ember. de lesheted. két kezébe a bőröndöket. ha nem tudnám. István mégiscsak remek ember… De Tutajos ebben a pillanatban nem nagybátyjára gondolt elsősorban. – Béla – és a vonatnak dőlt a nevetéstől –. csendesen tette be az ajtót. de majd szólok. hogy Bütyök intézkedése mindenképpen helyes volt. Mindegy. azt hihetnem. s a valóságot megálmodni szabad. Titok? – Minden levél titok. – Nagyon látszik? – Aáá – nyögte ki Gyula –. Öt csomaggal nem bírtunk volna. ha készen leszek. Közben úgy elmentek a Velencei-tó mellett.

reggel – mondta Gyula. Erre kicsit megálltak. Csillik – aki mindenáron verekedni akart – erre végleg elvesztette lába alól a talajt. – Nézd. de egyelőre csak Tímárt vetette ki magából. Bika – mondta Tutajos –. mert Piri mama hangja álmosítóan zümmögött. griffmadarat lőttetek. lapáton visznek ki. mert otthagyta az alacsony ablakban… – Nahát! – mondta Tutajos. de ha Tutajoshoz hozzányúlsz – nem azért mondom –. és Bika örült. ahol nem tudni. amire a ravasz Tutajos állította. Tutajos hangjában valami szelíd. – Hagyd. mert ez az egy jó ruhám van. – És Csikasz nézi – mondta Gyula. mint amikor trónok törnek össze.– Hát bizony. ha ott kezdem. és Gyula csak egy villamosszerencsétlenséget jegyzett meg az előadásból. – Hallod. miért tartózkodott. Piri mama? – Na. és megnyalta a szája szélét. tapogass meg. szedtetek-e fel valami kis izmot. Bütyök! – kiáltotta Avas Elemér. nincs kedvem verekedni. és nyugodtan ballagtak az osztály felé. és láttatok három szál nádat. a nevelőanya mély lélegzetet vett. Bika. aztán benyitott az osztályba. mert kérdezni is szeretett Piri mama. mert Wallenberg megnézte az órát: – Négy perc és harminc másodperc múlva csengetnek. Busa. És ekkor a tűzhányó elhallgatott. Bütyök lomhán lépkedett Tutajos mellett. és egyre jobban hasonlított ahhoz a csendes mormoláshoz. a békés és jóságos Bütyök állt az osztály réme elé. csak a székek reccsentek meg itt-ott. de Gyula vállára tette a kezét. a Bika –. hogy haragját feléje fordíthatta. mert ifjaink mindketten új ruhát viseltek. Tutajos kényelmesen elhelyezkedett. A tűzhányó kitört. és ha akarod. éljen I. kérlek szépen – dadogta –. mint a berekben. amikor Tutajos és Bütyök beléptek az iskola kapuján. A duruzsolás lágyan betöltötte a szobát. és vad zúgássá erősödött. de talán engednél a helyünkre. és elfelejtették az új ruha szokatlanságát is. de mindenki a helyére ült. – Motorbiciklit vett a szerencsétlen… – Miért szerencsétlen. de előbb megtapogatlak benneteket. és egyre távolibb lett. mintha egy tűzhányó készülne kitörni. ahol álomra készülődött százezer madár. – Gergő bácsi most szalonnázik – mondta. és nem tett fel több kérdést. azt mondják. amikor elmentetek… És elkezdte. aztán elhasalt Bütyök előtt – ki volt ez az aljas? – Én – mondta Csillik. nagy fejét oldalt fordította. de inkább mondjátok el. – Kengyel feleségét – folytatta Bolha a beszámolót. amikor az est határán a messze zsongást odahozta a szél a sík vizekről. ahonnét olyan lárma hallatszott. és azt mondta: – Legjobb. híresek – állította meg ifjainkat – . mert valaki lelökte az első padról. És ekkor Bütyök. – Mehettek. a cipésznek a keresztlánya árulja ezeket a totócédulákat… és a Bikfic megette Plasinka néni karaját. – És Lajos bácsi nyugdíjba megy. a házmesterné foghúzását és a földszinti suszter tizenkét találatát a totón. – Hát. amit esténként hallottak a kunyhóban. amivel nem lehetett mit kezdeni. – Bikának vége. – Tuta… – ordította estében. minek egy cipésznek motor? Különben is svindli az egész. – Négyet láttunk. nőt kapunk Kengyel helyett… A vihar elült. az évnyitás tiszteletére. Bika. a Jogász. hallod. erős nyugalom volt. Ez a zsongás aztán felcsapott egy hét múlva. de beszélni sokkal jobban szeretett. és most már aránylag csendes megbeszélés kezdődött. kisfiam… – és Piri mama szépen elindult az ösvényen. . mi újság. akarsz még valamit? Na.

hogy most már pihennem kell. Kengyel tanár úr felesége. s ezt a suttogást is jól lehetett hallani. de ekkor megszólalt a csengő. legalább úgy. s amíg az aktatáskából papírokat szedett elő. Kengyelné ekkor kisimította a papírt. és kiment. és hangja lassan kiemelkedett a zsibongásból. az osztály halkan zsongani kezdett. aki egyúttal a számtant és fizikát is tanítja. mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. Bármikor jöhettek hozzám – és jöjjetek is – mert én. Most felolvasom a névsort. – Fiúk – kezdte –. hogy egyszerűen Éva néninek szólítsátok. hanem hogy átadjalak benneteket új osztályfőnökötöknek. Remélem. Csupán Jogász zörgött egy sportújsággal. Végül csak a csengő hallatszott. és szeme végigsepert az osztályon. mint ti hozzám. Nagy csend maradt utána. kérem… – És Janda járt hozzád? – Mindennap – mondta Acél bizonyos letörtséggel. mint amikor elbúcsúztak. Kicsit öregebben. Kengyelné hóna alatt aktatáska. hogy hány óra. egy megfoghatatlan hatalom. Wallenberg gyorsan megmutatta. – Leülhet. – Jönnek – suttogta valaki. hogy amíg itt bent vagyok. akármilyen kelekótyák is vagytok. mint amikor egy valóságos uralkodó szól a néphez. és megigazította csokor nyakkendőjét. aki a tárgyra vonatkozólag valamit kérdez. fiúk! Kezet fogott a tanárnővel. A tanárnő leült. az orvos azt mondta. – … és… – folytatta az öreg tanár – és úgy viselitek magatokat. és az. mi is… – Jó. orrára mutogatva. A katedra dobogója nyikorgóit. és világosan tudnotok kell. – Abriktolta! – kiáltott Sós. de vidáman. felemelte kezét. s a zsibongás újra elindult. az idő. – Hogy hívják magát fiam? – Sós Károly. – Mi is Lajos bácsit. és megengedte. amit csak ő hordott az osztályban. Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok. – Jók leszünk! – ígérte Avas Elemér bizalmasan. mi is. szóval – nem búcsúzni jöttem. mert már ő került sorra mint utolsó! – Wallenberg! . Lajos bácsi megállt egy pillanatra. Ezek után már nem szólt közbe senki. Hát jó munkát. végignézve az osztályon. csak én beszélhetek. mintha a férje ülne a katedrán. – Én – tartotta fel a kezét húsz fiú egyszerre. vagy akit én kérdezek. bevezetőül nincs sok mondanivalóm.– Nagy kár. szeretlek benneteket. Wallenberg ismételten megnézte óráját. és Sós integetett Wallenberg felé. – Acél! – Kiheverted már az operációt? – Igen. de azért én nem búcsúzni jöttem. búcsút intve. az osztály már állt. és a tanárnő szeme Jogászra villant. – Ki volt az? – állt fel Avas Elemér. – Hülye – mondta valaki. hálával és tisztelettel viszonozzátok ezt az előlegezett szeretetet… – Természetesen – szólt Avas Elemér. mint mindig. és elnémult minden. Amikor az ajtó kinyílt. ámbár a nő kedvemre való – szólt közbe Jogász. – Valamit azonban előrebocsátok. A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón. – Fiúk. Lajos bácsi sötét ruhában. mert meg akarlak ismerni benneteket.

s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati. amikor már egyedül maradtak. de most ezek a meleg szemek úgy álltak a fiúkori. most már megismerkedtünk. hogy a tanárnő szeme most megint olyan. gyűrűzni kezdett előtte a víz. és a két fiú még állt egy pillanatig akkor is. magának pontos órája van… – Másodpercre. fiúk. Elmondjátok? Tutajos. A helycsere halálos csendben történt meg. – Tegez ég magáz – susogta Dubovánszky –. te majd Sós helyére ülsz. ezt hát kifogtuk! Pedig bent a tanteremben Tutajos úgy gondolta. de tisztelettel. hogy minden órám előtt tegye ide az óráját a katedrára. a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal. mint a meleg bársony. a többiek hazamehetnek. végül is Jogász mondta meg a közvéleményt. lobogott a tűz. Megkérem hát. – Acél fiam. – Csak kértem – mondta Kengyelné. – Ott leszünk. sikoltott a vihar. Szép lehetett… – Nagyon szép volt. Ez a két fiú sokat szeret beszélni. – Úgy tudom. összebújva egy-egy csoportban. Pondoray és Ladó itt maradnak. mint a befagyott tó. elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé. neked kell elmondani… Ladó Gyula Lajos hallgatott. téged majd elfújt a szél. és szél zengett volna az ágak között. – Szombaton délután öt óra tájban gyertek el. mert az uram is látni akar benneteket. hanem örökös. mintha a szívét tartotta volna benne. a szépség és jóság. A tanárnőnek meleg kék szeme volt – Tutajos úgy emlékezett –. felszárnyalt a hajnal. és lerogyott. – Gyerekek. zuhant a madár. – Igen. hogy az idő múlhat. Az enyém nem megbízható… – Szszsz… – sóhajtott Dubovánszky – szsz… ez rosszul kezdődik. – Várunk – intett Kengyelné. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani. akár az ura. és ekkor úgy nézett az osztályra. lobbant a puska döreje. őrjöngött a jégeső. Nancsi néni liliomolaja érzett. arra gondolt. a kis szárcsák úsztak a sás mellett. berregett az orsó. és itt az első padban alkalmuk lesz. Aztán szótlanul leültek. – Tutajos. mint a testetlen valóság. mindennek.– Parancs! – és felállt. de amint barátjára nézett. – Köszönöm. nem múlik el az emberekkel. Kalandok és az egészség ordít rólatok. nem ismerek rátok. – Fiúk. egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt. Bütyök alatt megnyílt a föld. De mögöttük mintha már hullott volna a hó. – Parancsára – lehelte Wallenberg. Vége. mint a kardpenge. és Bütyök csak később szólalt meg. kis kezét magasra emelve. amennyit megérdemel. Éva néni. . égre tartva mindkét kezét. s ezekből annyit kap mindenki. “Majd elmondom” – gondolta. s most olyan vagy. Janda pedig Avas Elemér helyére. szárnyaszegetten. mintha mindenkit egyszerre látott volna. És a fiúk letörve. s amint kinézett a kora őszi verőfénybe. De odakint.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful