P. 1
Fekete Istvan - Tuskevar

Fekete Istvan - Tuskevar

|Views: 60|Likes:
Published by Szakacs Istvan

More info:

Published by: Szakacs Istvan on Aug 11, 2013
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

12/29/2013

pdf

text

original

NNCL1414-50Bv2.

0

Fekete István

Tüskevár

NEGYEDIK KIADÁS SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL © FEKETE ISTVÁN 1962 622364 Az Athenaeum Nyomda rotációs magas- és offsetnyomása Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető; Korom Ferenc Műszaki szerkesztő: Mérei Zoltánné. Terjedelem: 21 (A/5) ív, MSZ 5601-54

Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben. – Acél! Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze idegesen nyúlt számtanfüzetéhez. – Hogy vagy, fiam? Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott. – Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat. – Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal… – Igen, tanár úr. A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át: nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van… A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint – mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz. – Dubovánszky! – Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a táblához indult volna. – Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg – folytatta Kengyel. – Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó? A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni, tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni – naponként. A vakációban! Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban. – Janda! Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva. Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette. – Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok. – Igen, tanár úr. – Ha ráérsz, látogasd majd meg. – Igen, tanár úr, de eddig nem kérte. – Ezután sem kérné, azért kérem én!… A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni. – Kertész!

A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák magánbeszélgetésekből állnának. – Mire vársz, fiam? – Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta. – Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat… Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett, viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van! Még lerontja azt a szép nyugodt négyest. Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek. Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött, és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet kapott a kelleténél. Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat. Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok, tanterem és iskola szürke világából. Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez. – Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan, fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja. – Alszol? Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat. – Mi? – Kengyel szólít… Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel, (Ezzel is múlik az idő…) – Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam? A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit. – Parancsoljon, tanár úr. Az osztály derültsége erősen szélesedik. – Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.

akár a csónakba. ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni. vigyázni kell az érzelemnyilvánítással… – Folytassa. . Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon. mint a süllyedő hajón. Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. hát mi a mennykőt lehet itt folytatni? – Nos? A füle zúg – vagy repülő megy? –. – Csak nyugodtan. bizonytalankodott. A negyven fiú úgy néz Csillik után. sőt… – és szeme az osztályra villan. Sós se és Kertész se. egész is. Az osztály erre lekonyul. amikor társai elakadnak. ha felsüt a nap. mire Gyula szigorúan hátranézett. És így tovább… Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. Pislognak. és megoldotta a feladatot. elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól magát. Tutajos!” Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte. – Elhiszem. A táblán számok. ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy. Sós. de nem ült vissza. Ez az a pillanat. azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített.“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –. és az ember gyomra a torkába törekszik. mint ahogy Vas Péter volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”. s végül is Kengyel elzavarta. amikor a padló himbálódzni kezd. van időnk. de jövőre jobban szedd össze magad. – Sajnálom. Kapkodott. Én sem érzem jól magam. Csillik. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt. hogy csak egy kis biztatás kell… –. hanem a katedrához. ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a többieket is. és kész! Esetileg krétát? – Oda álljon – intett Kengyel. Kertész újra nekiveselkedett a táblának. Most már kényelmesen visszaülhetett volna akár a vonatra. gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst. Fogd a krétát. és legyen szíves folytassa. Javítani akar… Jöjjön ki. Amit eddig leírt. A nagy folyón lefelé vándorló tutajok közül egy kikötött. az biztos a dolgában. a kréta csikorgóit. A hangulat megenyhült. Kertész! Wallenberg. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet. tanár úr… Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott. Árpád a Csillikéktől. “Ne búsulj. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű! – Tanár úr kérem. A fantázia könnyed szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel. meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők gyakorlatozzanak. Sós mester mellé. Előfordult ugyanis. az jó. nem jól érzem magam… Kengyel szelíden bólint. A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta. oda. mint a megrémült levelibékák. Akinek ilyen jó kedve van. Szerettem volna négyest adni. javítottál. mint a megfagyott rózsa. – Elmehetsz – intett Kengyel –. hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó egére. és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését. és a hangulat ezt a csikorgást átvette. és ifjú barátunk szemét elhomályosította a könny arra a gondolatra. tört is. Úgy látszik. hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot… – Parancs. kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –. mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból. hogy a következő órán földrajz helyett is számtan lesz.

vérszívó hármas. amit Gyula könnyein keresztül alig tud elolvasni. – Azért. erről szó sincs. felelt-e és hányasra. aki annyira érdeklődött. Alapjában Gyula jellemes fiú. mert azt apja is így szokta mondani. s ez Bolhát gondolkodóba ejtette. hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe tartozott volna. Gyulák voltak. de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. és lihegve dobogott a Jogász után. . azaz Csillik Árpád. majd napokká dagadtak. Anno dacumál… – tette hozzá. még kora tavasszal. mert Bika szeme forogni kezdett. Anno dacumál. és Dubovánszky hallhatóan nyelt. de a főtutajos nagyon összeszidta a kormányost. amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is. a nagyapám Gyula Xavér… – Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha. Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt. hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa. az apám Gyula Ákos. szinte az ősködben. Azóta Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt. hogy kicseppent a nyál a szájából. telt hasú. A tutajon töltött percek előbb órákká. a főtutajos megfőzte a lebbencslevest. Nem. és elment egy zsemléért. hogy: nem. Tutajos. feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra… Tutajos csak a fejét ingatja. aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte. mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van szó. borunk volt elég… – Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök. amivel azonban nem bántott meg soha senkit. – Ne kínozz. Igaza is volt. és érzi már. te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas Elemér. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett. Bütyök. hogy utánamegy Kengyelnek. És ha apja a részletekre kíváncsi: azt is megmondja. és a legjobb futó volt az osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk. azaz vezérek. de a köd mintha oszlana. aki játékosan futott előtte. – Ez biztos? – Nyugodt lehetsz. – Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer. – Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt? – Nem. Kengyel jóvoltából. Ezért vagyok én Gyula Lajos. és esetenként újabb történetekkel egészíti ki a tutajozást. aki az osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte. csak egy rettenetes.Ez a megtekintés negyedóráig tartott. viharos kalandos utazássá és… – … kérlek szépen. Eredj utána a tanáriba. Mindez azonban régen történt. Bika. mert az őseim Gyulák voltak. a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át. és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását. – Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár. most azonban nem létezik más. Gyula megmondja. ha azt a kis fantáziát leszámítjuk. amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni. a jászol előtt… – de már ugrott is. éhes tízpercekben kecsegepörköltről mesélve. azt el is hiszi. mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl. Ami a valóságban megtörtént. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja. Ha például apja megkérdezi. mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú. még az ősmagyarok idejében. majd én megfogtam volna azt a kormányt! – Nézd. Majdnem felfordultunk. Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt. én megtisztítottam a halat… hagymánk. azt Gyula soha nem ferdítette el. amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki. és kifeszítette mellét –. de amit így megálmodik. – Én kellettem volna oda – mondta Bika.

Kengyel megállt. és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. mint a kisborjú a mészárosra. aztán üsd-vágd. annyi ember előtt… nem… még így négyszemközt is… huh! Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst. Aztán ránézett Gyulára. a krétát beledobja a tartóba. amíg végre fellobbant a láng. mint például Lajos bácsit. – A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. mindig négyesem volt… – Az volt – ismeri el Kengyel. Kengyelt lehetőleg még az udvaron kell elfogni. ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó szervezetéről beszél. És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre. elgondolkoztam. akár Pitagorasz tétele. Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges. Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán. de nem is érdekli. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő legyeket. Nézi a táblát. ahogy szokott… – Nos? – Tanár úr kérem… – Nos? – Én felelni szeretnék… – Itt? Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt. azaz gyerekre. de ezeket Gyula nem látta. nos. azért nem tudtam folytatni… bocsánatot kérek. és itt. mint a méhkas. s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott fenekű kis felhőgályák. úgy. mint a kertész valami csodálatos rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen. Kengyelt nem lehet csak úgy leszólítani. Végül is becsapja a naplót. – … és… – És? – … bocsánatot kérek. hogy figyelmetlen voltam. és azt mondja: – Nos?… Akkor. mint egy képlet. aki “majd megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog. Hóna alá vágja a könyvet. és kimegy az osztályból. mert Csillikkel van elfoglalva. négyszemközt. és tutajos – úgy is. és egy bonyolult egyenletre úgy néz. és kibuggyant az első szippantás édes füstje. és öngyújtóját csattogtatta. és feláll. ámbár korrekt. ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után. mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni. Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt. Gyula a földet nézte.Kengyel ezt nem tudja. a hetedikben törtekkel és aránypárokkal foglalkozni olyan neki. mert a tanári szobában. – … javítani szeretnék – nyögi –. . és Kengyel úgy néz Csillikre. Kengyelnek neve van a jónevű matematikusok között is. mintha most látná életében először. – Megbocsátok. Csillik még áll egy kicsit. és olyan könyörgően néz a tanárra. sajnos. ropogósra sült kacsapecsenyére. nem apád! A késői utód azonban ezt a példát nem követheti. ha ez elég magának… Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság. ha megkopogtatja a harkály. mert erre szüksége volt. és a tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját. hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok. aztán megtörülte a szemét. Ladó. a magyar és természetrajz tanárát. Szedd össze addig magad. Kengyel a számok világában él. aztán megtörli verejtékes homlokát: – Hát kellett nekem röhögni? Az osztály pedig felzúdul. mindenki Lajos bácsiját. Ebben a pillanatban csengetnek. akinek elcsuklik a hangja. Nem! Kengyel hideg.

ahol Attila mérkőzött bizonyos Aétius nevezetű rómaival. és letette a krétát. – Jól. de ez már nem is volt fontos. Wallenberg most nézte meg harmincötödször az óráját. és szétveri a világot… De Kengyel nem látszott ijedtnek. inkább meleg villanások táncoltak a szemében. – Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály. amelyben alig volt kisebb lárma. A tanár nemcsak matematikusnak volt kiváló. – Mi is minden jót kívánunk a tanár úrnak! Kengyel. de emberismerőnek is. Sok felelő van még… – ezzel intett. Ehelyett azonban azt mondta: – Hát… majd meglátom. maga megbízhatatlan abban is. félelmet. – Mikics! És folyt a feleltetés tovább. sőt a csónak is a Velencei-tó partján. de semmit. ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. hogy ha belesül a feladatba. és nem tudott semmit. Aztán – egyszer csak – vége lett az órának. Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést: – Mit mondott? – Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. És hát minden jót kívánok nektek. és – megőrültem. – Hát. fiúk – állt fel Kengyel –. Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott. Érti? Nem érti… Üljön le. Gyula ezek után egy pohár vizet ivott. feleltet! De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. és most hátrafordult. Gyula nem látott semmit. ha velem beszél… maga nem tud koncentrálni. ne félj. reszketést. semmiképpen nem tudta követni a megoldást Mereven nézte a táblát. Természetesen nem azért. . Úgy érezte. hát öngyilkos lesz. hogy a beszélgetést befejezte. – Hát akkor elmehet. És hogy majd meglátja… – Feleltet. mégpedig eldöntetlenül. Játszva lehetne kitűnő is. Azt kérdem. Csillik végül is befejezte művét. – Ladó mit szól hozzá? Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől). jól van-e megoldva a feladat. az áldott Janda feje helyeslőén bólintott. hogy a számtan szép és okos dolog. sőt az arcát is megmosta. hogy őrajta segítsen. És nézzen rám. végeztünk is. de a nagy táblát mindenesetre leakasztja. Csillik. tanár úr! – Biztos? – Igen. és arra gondolt. és kiment a teremből. gondolta – újra megjelent a váróterem. – Ne idegeskedjen. intett. és legszívesebben barackot nyomott volna Gyula elbúsult fejére.– Maga javíthatatlan álmodozó. esetleg Kengyelt is megöli. azonban jegyezze meg magának. de a nyakatokat azért ne törjétek ki. mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon. amit tud. nem tud semmit. mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel nadrágja alatt. de így?… Nem olyan rossz jegy az a hármas… – Tessék még egyszer megpróbálni… – Olyan biztos a dolgában? – Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával. de Janda feje. feledve minden sérelmet. Egészen biztos. de a bajtársiasság is valami. és a közösségi érzésnek is van matematikája. Ladó. a stréber Janda feje. A csónak elég rossz állapotban volt. mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. Ladó. Nyaraljatok vidáman. és amikor Csillik a következő órán felírta a példát. évközben elképzelhetetlen vidámsággal.

Janda? Az osztályelső elvörösödött. hát ott nem nőtt többé fű. hogy gyermekét világra hozta. de nem szólt semmit. mint egy ház… – Ha hármasom lesz. és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt. Régen özvegy. drágám. még most sincs ott fű. de Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit. és kiöntötte a folyadékot az udvarra. mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet. hadd szórakozzon. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula Ákos. – Dehogynem! Akkora négyesed lesz. mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét. Ezenkívül. A fiú szülei mérnökök voltak. aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”. Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz. de én nevelem… – Hagyd Piroskát. forróra tárcsázta a telefont. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott. és szeme forogni kezdett. és ha Gyula Lajos tüsszentett. Akkor pedig… – Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök. szinte be is szüntette anyai tevékenységét. azonnal és kereken megmondták. csörömpölésben Piri mamával. Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól. és a “Bütyök” egyébként is olyan “közönséges” szó… Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt. amely rendkívül hosszú karon lógott. a férfi gépészmérnök. mert mindig ad valamit. aki ott lakott már. megnézni. vagy valami vérszegény bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. az atya. – Csak nem beteg ez a Béla? Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni. Mindebből látható. – … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula. – Nem vagyok nyugodt.Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak. hogy az az áldott Laci bácsi még ma is élne. És ez igaz volt. és tekintélye megóvása érdekében odébbállt. szívem. meg a patikus is. azon a helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére. Az asszony vegyész. – Te mindenkit szeretsz. Arról persze nincs szó. Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára. aki mindennap elmondja. – Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú. – Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama. dolgozó emberek. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. elfoglalt. ámbár a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba. de általában őt is szerették. – Nyugodt lehetsz. ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot. ámbár minden meggyőződés nélkül. Gyanúsan közeledett az osztályelsőhöz: – Megrúgjalak. Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is. amit nem is mondtak ki. Piri mama azonnal hiányolta. apám nem enged sehova. vajas kenyeret. megláthatnád. dudliztatta. ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –. és kemény dolgokat mondott a doktornak. olyan meredeken sugárzott le a nap. Soha! “Ha leutaznál. és felemelte nagy kezét. hogy: “A MI fiúnk!…” De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –. pedig legerősebb vagy az osztályban. azzal. hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit. – A tied. jó volt az a gondolat. mert amikor meghalt. Fürdette. Kengyel megadja. hogy: . mert a háromkilós Gyula igazi mamája. amikor Gyula született. Nem azért. Ez nem számít feleletnek. hogy van-e ott fű?… – Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem. gázszagban. hanem Gyula apjának a testvére. kisfiam – mondja Piri mama –. s abban a percben “Piri mama” lett. cukrot.

Ilyenkor pulóver… mondtam neki. s ennek is megvolt az a jó oldala. – Hát vesd le a pulóvert! – Piri mama akarta. tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –. hogy legmagasabb volt az osztályban. amely egyenesen a számtanra célzott. – Vesd le! Aztán kiment a konyhába. hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni. aztán jöhet a tébécé… Pazar logika! A reggelizőasztal fölött ellentétes. folyó… István nem lehet folyton a gyerek sarkában. ahol mindig a szabadban lehet. s a vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak. Két anya: több mint egy anya. – Tizennégy éves lesz. – Meg akarod gyilkolni a gyermekedet. mert István a testvére volt. ne? És a tébécét se fessük a falra. szinte előrevetve árnyékát a mai szerencsétlen napnak. nyárra meg el kell küldeni valahova. azt a másik anyával el lehetett intézni. Gyula mamája szőke volt. megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné. addig sóhajtozott. megnyugtatta az aggódó szülőket: – Semmi baj. de ott van az a nagy mocsár. szívem: ugye. ami Gyulának ellenszenves volt. de majd meglátjuk a bizonyítványt. mintha hordóból beszélt volna. De láthatjuk a csodálatos anyai ösztönt is. Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban… És Gyulának nem ment szét a feje.– Piroska nevelése… Gyula tehát két anya közt nevelkedett. Hát hogyan gondolja? – Mindenképpen menjen a gyerek. ha nem lenne olyan kelekótya… – Hát azt nem lehet éppen mondani. akkor természetesen: megbízható. halk. ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is. – Igenis. – Már tavaly is hívta. ugye? – Nem! Beskatulyázzuk a lakásba. hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy sehova! – A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni akarok. helyes táplálkozás. – István! – mondta az idősebb Ladó. Bőséges. Mindezekből látható. Ha – ellenben – a számtannal volt baj. aki az egész osztályt megvizsgálta. Kijelentem. zömök és hangos. – Piroska. és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő gyakorlatképpen gyermekének. talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak. olyannyira. – Ha maga mondja. István majd ellenőrzi. és nőtt is szépen. minden napra viszi magával a feladatokat. – Istvánhoz kellene elküldeni. Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni kozák kórusban találkozik az ember. Ha például Piri mama ragyogó májusban pulóvert erőszakolt rá. Ilyen tekintetben István megbízható. mert olyan dorombolóan mély volt. hogy ha az egyik anya akart valamit. de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra gondolok –. amíg anyja meg nem kérdezte: – Mi a bajod? – Melegem van. de a sportorvos. . megölöd ezt a gyereket. és jó ellátása is van. hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony. Ha éppen büntetni kell… – Elküldjük nyaralni. Szépen növekedett tovább. A férfi később cigarettára gyújtott. István pedig fekete. – Ne veszekedjünk. mert Gyula hitt bennük. törékeny. Piri mama állt a sarkára. – Hát… – akart valamit mondani Ladó. mire a férj elmosolyodott. hogy vegye le.

A libát azonnal a tepsibe. és amikor Lili néni szóba hozta. s ezután is az lesz. és egyéb vízi emberek. István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa. amelyek csak ordítva használatosak. Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben. úgy nézett feleségére. mert ennek a zajos mezei embernek minden érkezése ünnep volt. s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek. csak azt a földet. István bácsi fél óra alatt kiordította magát. vagy a vízen. vízen és a nagy lápon. Én az ura voltam. hogy a legyek rémülten verték fejüket az ablaküvegbe. aki nem szól semmit. Lili néni ezek után még hozzátette. mert tegnap vágták. hogy ő érkezett. s ez az előléptetés nem jelentett neki semmit. s a szárazföldön kacsázik. arca felfúvódott. te égimeszelő! Hadd öleljelek meg! Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot. Féltették is fiukat. de nem is szólhat. – Lili szamár volt és előkelő. sem erről a beszélgetésről. a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn. hogy ott is akar meghalni. aki örvények felett egyensúlyoz. ahol csak szúnyog. ahol csak pióca terem. mint egy pisztolylövés. hogy: – … végeredményben ez olyan paraszti élet. aminek minden barázdáját ismerte. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre” vonatkozólag. ezért váltunk el. de nem is értették. Nancsi néni öreg szakácsnő volt. Lilit tehát meglátogatom. s az ilyen durva környezet csak elrontana. és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. A tüdeje tökéletesen rendben volt. csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés következménye –. ahova akar. és lila lett. csak férje. hogy eszembe hozod: meg is látogatom. ha szülei egy-egy hétre lehozták. s ez határozottan jót tett megsértett egyéniségének. de – egyedül. István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –. ami a gazdasághoz tartozott. de már az ajtónyitásról tudni lehetett. mert eddig is ő vezette a házat. Egyszóval: Gyula úgy járt. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és senkit. hogy jön. ott is született. mint a tengerészek. mintha egymás után két ember esett volna le a harmadik emeletről. hogy mi keresnivalója lenne a nádasban. Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette. – És az ura mit szól hozzá? – Nem “ura”. nem csodálom. és megeszi a fene ebben a melegben. mint erdőben a gomba. te mérnök leszel vagy orvos. s az előszobából olyan csók hallatszott. s összegezve a csata eredményét. Jó. hogy jobb lenne Pesten élni. Ebben a csomagban egy liba van és más apróság. mint ahogy egy tutajoshoz illik. és kijelentette. felajánlotta Lili néninek. s ezt nem bírta. és ami még szomorúbb. István bácsi soha nem írta. amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme forogni kezdett. István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit házvezetőnőnek.Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép… . mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani. mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék. mert távozni akartak. – István. városi liliomszál. hogy Lili otthagyott. És Lili néni ment. aztán olyan ordításba csapott. Most Lili ura a férjének. A kölyök itthon van? – Itt vagyok. és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az időkre. mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok. hogy menjen. István bácsi! – Szervusz. agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –. mert megrendült a ház. – Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –.

ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek. de hát lányféle nem is odavaló. nem látsz? – Elgondolkodtam. Ez igaz volt. ez nem igaz. és ruhája is ugyanaz. ahol nem volt egyetlen jegenye sem. gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit. hogy Kengyel végül is négyest adott. – Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva. hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél. amiben először látta. de a természetről annyit tud az öreg.– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –. földszintes házban laktak. öregesen. hogy kinek a társaságában vagy. Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. meg ennénk is… – Nem engednek. hogy engeditek vagy nem. mint két egyetemi tanár. bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. Én nem szólok bele. nemkülönben minden “járkélő”-re. aki csősz volt a nagy nádas táján. – Mi újság odakint? – Hát mért nem gyün már egyszer ki. mint a penész. és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van… Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet. Fognánk halat. – Terka. füst. Ha Kengyel… – Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –. s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. – Belemész a pirosba. hogy az öreg keze bükkfából van. jó – legyintett az asszony –. de felügyelt a nádvágókra is és a gyékényszedőkre. talán az öreg Matulától akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni… – Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan. – Megvagyok. nem szoktam hazudni. Matula tiszta szívű. és Gyula csak az irodában találkozott néha Matulával. Persze. pihen]. aki látta. mert óriás volt. köszönöm kérdésit. mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a . akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. miket beszélsz? – Jó. Arra eszmél fel. hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos hármas… Kengyel… de most már tudja. És arra sokszor volt szükség forró nyarakban. csak egy kicsit kérgesebb. csak barátját vidámabbnak lássa. de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót. beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is. – Maga nem szivarozik? Tutajos erre kissé elpirult. amikor árnyékra volt szükség. bölcs öregember. s a fele udvarra árnyékot vetett. mert István bácsi szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra. majd jövőre. Igaz: szépen képviselte. Bütyökék egy hosszú. napozz. hogy mióta ismeri. és úgy érezte. hogy így meg úgy. nem öregedett egy napot sem. – Jövőre. hogy a végén négyest írt be. Majd akkor! Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot. és ez a tudat elkeserítő. a gémek is. Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után. mert jó volt Bütyök mellett maradni. de ez a különös szag nem volt kellemetlen. tudod. hal meg annyi van. becsszavamra láttam. Matula bácsi. Gyula úgy gondolta.« tudja. a Jegenye utca végén.és mocsárszaga volt. Nagyon fontos. az apám olyan mérnökember… – Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase. – Még nem Matula bácsi. Matulának pipa-. Fürödni meg itt is lehet a kert alatt a patakban. – Terka. én is szeretem az öreget. – Hogy van. akik rendszerint éjjel és “magánügyben” jártak. Gyula akkor még nem tudhatta. – Ezt csak úgy mondod… – Szavamat adtam. – Szerezte? – hunyorított.

és eljött az évzáró. Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon. ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem. A hármason… És úgy rohant le a lépcsőn. – Köszönöm. s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú város között. a bizonyítvány kiosztásának napja is.konyhában télen. Nem szólt. s arra ébredt fel. – Jaj – mondta –. csak nyögött egyet. Bütyök. – Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját. hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán. hol a másik. odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret. mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult. de mivel az még csak fél hét körül ténfergett. Piri mama. hogy Piri mama költögeti. és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek. hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát. hogy hívjanak fel telefonon. azaz inkább azok rohanták meg. Nem. aztán. – Hány órára mégy. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret. Gyere. kenj egy darabot Gyuszinak is. Barátunk. és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán. még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem… – Beteg vagy és kész. mintha a tetőn már lángok csaptak volna ki. hogy majdnem elütötte Csalinga nénit. elővette az esti kétségeket. Majd én megmondom nekik… Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött. hogy nem sül ki a szeme ötven fillér borravalót adni. Gyuszikám. mert annyi képzelőereje neki is volt. miközben szikrák pattogtak ki a lyukakon. Egyél valamit. . – A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –. azért siettem. – Béluskám. Egy darabig féloldalt pislogott az órára. – Majd segítek – jelentkezett Gyula. mint a nemes vad. ha meglát. – Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök. az bizonyos. és utána Bütyök eljön hozzánk. – Én sem ebédeltem még. Két csomag lesz. jaj. ne gyűrjétek. “Még egy kicsit alszom – gondolta végül –. – Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám. hogy megmondja a véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról. Pondoray néni. Piri mama cigánykereket hány örömében. de itt mindig csodálatosan ízlett. ha megjöttél. amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is. de ez azért mégsem illik… Béla. Hívjanak fel telefonon. Igen – gondolta –. és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten.” El is múlt szépen. Ha nem mosott. – Köszönöm. és a bizonyítványon már úgysem lehet változtatni. Billegett a mérleg. akkor vasalt. mert Pondoray néni özvegy volt. az ügyvéd úr nagyon kényes. kisfiam? – Nyolcra. és kis nyugdíja mellett ebből élt. Most is vasalt. szótlanul táplálkozva. aki két kosarával teljesen elfoglalta a lejáratot. Gyula erre megvonaglott. Mondd meg. a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve. A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba. ha kést ütnek a horpaszába. amit ugyanazon közértből hozattak. fiam. de a másikon ott állt Kengyel. – Ne izgasd magad. A hatalmas asszonyság letette a kosarakat. mert odahaza nem volt ilyen jó a kenyér. vigyázzatok a ruhára. – Azt hittem: kilencre. a bizonyítványon már nem lehet. akkor elmúlik a fejfájásom. rendesen ebédelsz. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének. hogy Piri mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé tiszteletlennek tartotta. Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden… Azt nem lehet mondani.

legfeljebb a szerelőék kutyája. szalmakalapja van. – Semmi – hánytorgott Jogász –. Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. – Gyerekek. a verebek kerestek a szemétládában. Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott. – Segítek. azaz Avas Elemér. amire egyébként nem volt senki kíváncsi. egy olyan csészealjszerű micsodát. később még visszajönnek… Bolha a markába köhögött. tanár úr. de Bikfic gyenge jellemű volt. Külön kiemeli Tutajos hármasát… . – Nem keresett senki? – Dehogynem – suttogta a Jogász. – Hülye! – mondta Jogász. aki teljesen megzavarodott. míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. beleütközve a portásba. hogy hanyatt ne essék. hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette. azaz Kocsis bácsiba. hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a nadrágjára. amíg saját osztályának kellemes társaságában elvegyülhetett. aki fehér sortban érkezett. mert eddig úgy tudta. az egész házban riadalmat keltve. – Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –. Hangverseny. és a nagy fa mellett letette a két széket. mint akinek semmi köze nincs a jeles intézethez. aki kizárólag a havi fizetés előtt érkezett. most már csak Kengyel következik. – Csak azt szeretném tudni.– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula. Kocsis bácsi… – Éhen – mondta a nagybajszú portás –. aki három széket cipelt egyszerre. Hát lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon… – Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. saját versében állítva. A hölgy valóban szalmakalapot viselt. Aztán hirtelen befordult az ajtón. mert ez már az utcán volt. hogy Dub normális. – Parancsoljon. és Gyula meghajolt. és Csalinga néni csak saját magának mondhatta el véleményét. éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom. Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot. mindig igazat adott mindenkinek. Az ünnepélyt a kertben tartották. – Persze. ezt a kettőt hozhatja. Tutajos – mondta Kengyel. és még sejtelme sincs róla. mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra idegtépő perceiről. saját szerzeményű gyászindulóval. hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve. jól áll a nyakkendőm? – Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós. – Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek. – Ki mondta azt. mi van még hátra – kérdezte valaki –. és úgy közelítette meg az iskolát. hogy feledhetetlen napok. mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok –. mert bérletét otthon felejtette. – Köszönjük. hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat.) Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén. de Gyulára nézett. jegyet váltott a villamoson. Ott van Kengyel egy nővel. a Bikfic helyeselt a farkával. és ütemesen kiabálták: – Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki! Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt. s így olyan mekegésszerű hangokat hallatott. hogy nevetését leplezze. Éppen Kengyelnek… – és úgy pislogott Tutajosunkra. Dubovánszky évzáróra mindig nyakkendőben érkezett. de határozottan csinos volt. de erre már nem kapott választ. Mármint a nőnek… – tette még hozzá. ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász. és éppen egy nyolcadikos búcsúzott. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította. aki a verstől egészen megvadult –. aztán letette a székeket. mintha Gyulából azt nézte volna ki. a vonatom egy óra múlva megy. ott a nagy fa mellett.

semmi nyomát sem láttam. – Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök. szedd össze magad. amelyet nem ismert még. akinek vonatja immár fél óra múlva indul. hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek. rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam igazítani… – A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék. – Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul. mert a katedrán már ott ült az osztályfőnök. A kiváló ifjúság a tantermek felé özönlött. és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét kezeit az öreg tanár –. és maga elé tette az ítéletet. sajnos. és azt hiszitek. Meglásd. Lajos bácsi. egy tündérke. Keze kicsit reszketett. – Horváth. Kalmár. hogy rá kerüljön a sor. mert a kitűnő ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán. megőrülök. hogy szeptemberben Csilliket fél kézzel a falhoz kenhesd. Kalmárnak jó bizonyítványa volt. kiemelte a tintatartót a helyéről. már nem javíthatom ki az osztályzatodat. te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula. Hármas. meghajolt: – Jó nyaralást kívánok. Kovács. – Nem bánom. Kengyel tanár úr azt mondta. így vidáman vette át a könyvecskét. Az éljennek gyenge visszhangja volt. így magyarból is jelesed van. – Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet. hogy Acélt a vakációban abriktoljam… – Mit csinálj? – Szóval. Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból. sápadt fiúnak. mert vége lett az ünnepélynek. az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon.– Jogász. Keze ökölbe szorult. ha Acél meg foglalkozik veled magyarból. mert a tündérek is tudják már. és Lajos bácsitól a kettes is jobban esett. hogy az éjjel belopódzott a tanáriba egy tündér. – Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is úgy írta be. Ilontai. sétálgass. Ladó!… És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért. de csak úgy. egyél. – Lajos bácsi kérem. drága csemetéim. az nem érdemli meg magyarból a jelest. hozzávágom a tintatartót… – Mit akarsz avval a tintatartóval. hogy még a reménytelen ifjak is megnyugodtak. bár az előbb említett rovarok mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. – Most persze lapultok. szemét egy pillanatra behunyta. Fiacskám. (Csillik elnézően mosolygott…) De felállt Janda. könyveidet tedd félre. de erre már nem került sor. félelem és remény vad hullámzásában várta. mint például Kengyeltől a hármas. mert rettenetes ideges volt. – Balogh! Bence! Birkás… Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban. amikor átvette a nyitott könyvecskét. – Ha valaki közbeszól. olyan derűs részvéttel. – Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó. Kalmár? – Tanár úr kérem. Kercsarik… – Phh – nyögött Tutajosunk –. Sajnos. mert aki feleslegesen idegen szavakat használ. és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna. és kivételesen elcsendesedett. hármast adott… – Kincses. Tehát jeles magyar szamár vagy. a vakációban ne törődj semmivel. aki már megint megfeledkezett az ilyen közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. hogy ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet. és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék. s ez idő alatt be is csukta a kemény fedelű okmányt. – Kibújok a bőrömből. hogy foglalkozzam vele számtanból. . Aztán helyére ment.

mert a perec. tanár úr… én igazán… –. hogy csak a levegőbe írt. mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel. – Vági. – Igen. fiúk. de ez a zsongás a kapu felé húzódott. ami szelet ígér. és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta az újságot. aztán felállt. de le is takarta a sportújsággal. Bütyök – sóhajtott Gyula –. Pókos. Vas. Bütyök! – rendelkezett Kengyel. – Izé… – kezdte Bütyök. – Hát ti mit csináltok? Az ajtóban Kengyel. Ormos. húzd. és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. Pondoray! Bütyök kimászott a padból. ezt mi is megnézzük. ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő. és mellette a szép lány. Zsongott az egész épület. – Jöjjön. Lajos bácsi! – üvöltött Sós. – Hát.) Lajos bácsitól nem is féltem én. és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón. Tutajos megdöbbenve nézett barátjára. megtévesztésül a leselkedőknek… – Eressz be! Bütyök visszaérkezett. Bütyök füle olyan piros volt. hogy négyest írt be… szavadat is adtad… – Láttam is! De hát tudod. látod! . és kinyitotta ugyan a könyvecskét. és ő sem nézte meg a bizonyítványát. és érezte. tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok kíváncsi… A lány megnyikkant. éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály. – Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –. hosszú beszédet is mondhatnék. hogy menjetek. – Számtan – mondta Kengyel –. és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”… Tutajos úgy érezte. az nem lötyög mindenbe bele. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai susogtak. – Majd ha egyedül leszünk… – Megbolondulok a kíváncsiságtól. (Az újság lassan csúszott lefelé. mintha megcsiklandozták volna. de a kofa – igen! – Éljen Lajos bácsi. hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé. Éva. Igen. hát ez nem fontos… magyar: jó. húzd már. Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás. – Na. Gyula Lajos pedig úgy érezte. – Magaviselet – lehelte Bütyök –. – Nyisd ki. hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig. ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt. – Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –. és örüljetek fiatalságotoknak és a nyárnak. mint egy naplemente. számtan: jeles… – Tanár úr – fordult meg Bütyök –. A két fiú felállt a dermedt csendben. milyen Kengyel. – Mikics. – Na. És odaálltak a guberálók mögé. – Na. Mivel azonban – tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve (ámbár ez tulajdonképpen: főnév). és lehúzta az újságot – izé… rosszabb is lehetett volna. – Hiszen azt mondtad. elsüllyed. aztán kiürült a tanterem is. de… – … nem mond. Kengyel alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen. asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása követte. Wallenberg… Lajos bácsi végignézett az osztályon. engem is ez a kutya Kengyel érdekel. aztán majd én is… – Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs. én most egy szép. ha a fiúk megengedik.– Mutasd! – mocorgott Bütyök. csak Sós Károly volt csendes.

. és – szerencsére nem tudták. fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van. és ilyen szép. Hogy mit kell megbeszélni. egyszerre végtelen lett a tér és az idő. Lassan! Magyar: jeles. ahol végigömlött a nyár. összetöröm a csontját… Ámbár… azt nem hiszem el. ne ugráljon. és nem lehet megtartani. A lépések már kint kopogtak elmenőben. Mindez azonban rossz álom volt csupán. sőt az egyik morgott is. ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta. – Gyere majd fel délután. S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni.) – Hát akkor menjünk. meleg ragyogással. mert Gyula belement a sárgába. Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula. hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak.Aztán Gyula vállára tette a kezét. mint a fűzfa fiatal hajtása. titokzatos messzeség. és Gyula úgy látta. – Persze – mondta Bütyök –. amikor Bütyök végre meg tudott szólalni. szívem – mondta Kengyel. amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét. Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag. Azután már alig beszélgettek. Bütyöknek úgy tele volt a szíve. Aki Éva.és fizikatanárnő feje felett. azt egyik sem tudta. Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni. Ladó. nem lehet megosztani. néha összenéztek. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van. mintha azt mondta volna: – Tessék. hogy a menyasszony számtantanár. valami simogató. megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen. – Gyerünk. ez pedig Pondoray Béla: a Bütyök. de tele voltak valamivel. A rendőr most úgy tárta szét karját. jószagú a keze – gondolta Gyula. mindent megbeszélünk. még a bámészkodó verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált. hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva. Ezt meg kell beszélni. ezt látta mindenki. és gyengék voltak. hogy a csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan. A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna. vidám és játékos kutyusok. az a szódás kocsi várhat! És ez a rendőr ugyanaz volt. – Ne kapkodj. és hideg szeme olyan volt. Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe. A fiúk kezet csókoltak. persze. mint a párás. – Én is gratulálok. de… hát ez meglep. de a hangyák már eltávoztak gerincéről. Számtanból jeles?! – Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát. Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni. – Színvak maga. még be sem mutattalak benneteket ennek a hölgynek. szabadság! Mosolyogtak. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”. számtan – fizika szakos tanárnő. Kengyel pedig kezet nyújtott. az nem lehet számtantanár. A menyasszonyom. amint odaértek. hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni. sem elmondani nem lehet. és mintha felszakadt volna a messzeség. (Milyen puha. megmosakodtak volna. Most minden szép volt és jó. mintha áldást akarna osztani a járókelő emberiségnek. – Gratulálok. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett. de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos. Ténferegtek a ragyogó utcákon. hogy: akinek hármasa van. Két hónap! Szabad. aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó gyalogjáróra. – Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond. A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között. fiúk.

amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek. megég a pulyka! Gyere.– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök. Csak egy kis odú volt ez a szoba. A konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott. nem tudom. minden tervek meghallgató ja. de azt pontosan nem lehetett tudni. Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját. ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan. így szemét és az ókulát többször meg kellett törülnie. – Hagyjátok! – mondta Piri mama. Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról. és jobb. de a lépcsőnél. és boldog révületben nézett végig a szobán. Gyula pedig megnyomta az előszoba csengőjét. Bikfic – figyelmeztette Gyula. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. fiam. a konyhába. ami szinte fárasztó lett volna. hogy milyen minőségben. tervek és titkok garmadával. mint egy végtelen űrt. minden álmok őrzője. Gyula eltűnt a kapu árnyékában. Piri mama könnyen és szívesen könnyezett. – És hogy került oda? – kérdezte Gyula. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta. mert – immáron nyolcadikosok voltak. amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk elszenderedett. amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár. s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai szárnyas túlvilági illatát. ismét elővette a bizonyítványt. s ez sok pénzbe került… Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt. és ha madáretetőt tett az ablakba. és kedélyesen lengette zászlós farkát. abba sem szólt bele senki. a fordulónál Bikfic állt. Bikfic leült az ajtó előtt. hát szöget vert. milyen szép ez… jaj. És ez a szoba volt minden titok tudója. Más nem. mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni. elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem csodálhatunk. igen. mert a rokon előkelő állást töltött be. ámbár Bütyök inkább a zsebében tartotta a kitűnő fejfödőt. és megvakarta a bozontos kis kutya füle tövét. ha nem lett volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi! A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette. most már igazán nincs semmi dolgod… Igen. mint egy strucc. Mert bizony. és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama nyakába. ahol már világosabb volt. s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt. mert Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában. Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt. aki eddig ezt sose kérdezte meg. árnyékolta be az ifjú homlokát. – Nem illik leselkedni. Kengyel kiváló ember. csak egy kis odú ez a szoba. de hogy valóság volt. István küldte a pulykát a vasútról… akkora állat. és mint a háztető. és ha Gyula történetesen szöget vert a falba. . mire Bikfic hazakísérte a fiút. ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának. szívem. mert a kis odú hatalmas csarnokká bővült. – A fiú nem rendetlen. és az a hölgy. aki a maharadzsa életét mentette meg. később azonban úgy érezte: őt is nézik. Mert voltak itt álmok. elég puha lesz-e… De milyen nyúzott vagy. de most úgy érezte. amelynek ellenzője törött volt. Igen – gondolta –. – Látod… látod. az az Éva. néha az ifjú maharadzsák nevelője. amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”. Gyuluskám. de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. Dőlj végig a díványon. amit az átélt izgalmak. azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő. – Négy után. de orvos is volt egyúttal. aztán kifényesedtek. az bizonyos. pihenj. mint ha csavarog. A lépcsők felett. de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága: hogy teljesen az övé volt. mert elő kellett vennie. ezt Gyula is érezte. ha elfoglalja magát valamivel.

és Kengyelt elseperte valami földrengés. szalonna és piros paradicsom mellé. mesebeli díszegyenruhában. Bütyök Triesztet ajánlotta. mert ott ez a szokás… – Látod ezt a kocsit? Rolls Royce… – Az övé? – Hát persze! Ezen járnak vadászni… Ezek után Géza bácsi vadászmester. hadd ölelem meg. Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel. Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés. amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset. hogy kis odúja erről is hallgat. mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök. hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá. – Hol van a kölyök. mint Éva tanárnőé. mert István bácsi jelent meg. és Gyula Lajos elhatározta – álmában –. és Gyula lemondott Konstantinápolyról. éspedig nem álmában. a szomorú emlékű Héttoronnyal együtt. amikor azt mondta. és turbánt viselt. – Valami gépeket vittek a maharadzsának. Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. Csuda feje van! És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. hogy az öreg csősznek. és Szuezben is felülhetnek ugyanazon hajóra. de főképp valóságos személyisége megjelent a porondon – valljuk meg –. Trieszt – Bombay – mondta Bütyök. Géza bácsi szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába. mint ilyen maskarába öltöztetett fényképeket. kenyérruha. ki a Fekete-tengerre. zöldpaprika. és mögötte Kengyel… akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját… “Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula. csak Géza bátyám… – De hogy orvos is? – tűnődött Gyula. és senki nem tudta beszerelni. dohányzacskó. . mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben. hagyma. és a bizonyítványát is látni akarom… – Pszt… alszik szegényke… – Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –. talán mert érezte. s most hogy István bácsi súlyos és kedves. nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi kétség. A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és Géza bácsit. és öntözd meg. gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre megnyugodott. Piroskám. s a keze most olyan puha volt. de ekkor megdördült az ég. A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt. a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”. ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit is. hogy a Dunán kellene lecsorogni. – Azt közben tanulta meg. s ez Bütyöknek nagyon rosszul esett.– Kérlek szépen. Álmában Matula jelent meg. mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén. – Géza bácsi is Triesztből indult el. s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg. mint a bocskortalp. míg Gyula úgy gondolta. és gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna. – Lehet. megnézni Konstantinápolyi. mert ha valamelyik szülő bekukkant. és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott. hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene. mert olyan lesz. hogy: “Mit csináltok. ami már csak azért is jó volt. a bicska. “Köszönöm. azt a betyár pulykát bőven zsírral. pipa. hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula. hanem valóságban. látva Gyula meghökkenését. kellemes dohányszag kíséretében. dugó. madzag. autójával együtt. hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra kerül sor. Gyula el is búcsúzott. és már látta. Pondoray Géza egy autóra támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel.

ez is csak álom volt. aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést. – Ákos mindent ostobaságnak tart. mire van kedve? Piri mama elgondolkodott. mert ez a vágya. igaz. aztán elviszem a fiút. amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el István a szivarvéget –. hogy álom ez az egész a bizonyítvánnyal együtt. de – gondolta – üsse kő. zoknit nem veszek. hatalmas fújásokat. a ruhád meg addig kivasalom. Marhaság! Hát még? – Végy neki egy pár jó erős szandált. Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton. – Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. és nehézkesen felállt. Nem tudod. majd megint a fiúra. ha sok a nap. Piroskám. meg lehetne fürdeni? – Persze. hogy az üvegpoharak összekoccantak a polcon. veszek neki egy s mást. és az első szél feldönti. csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában. István kérdően nézett Gyulára.Gyula még az álom határán lebegett. és nem volt erdő sem. – Napszemüveg… – Nem veszek! Csukja be a szemét. Pirikém. diskurálni kezdett valakivel. hol hatalmas tölgyrönköket fűrészeltek. Ti majd Gyulával ebédeltek. tehát ki sem nyitotta szemét. Persze. hogy ő fáradt ifjú. s először arra gondolt. végül valami távoli beszédet is. Gyula hallotta még. – Ez az én asztalom. tehát nem hallhatott semmit. Pihenhetsz is egy kicsit utána. aztán. Semmit sem lehetett hallani. de majd én kézbe veszem… Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést. megebédelünk. mire Ákosék hazaérnek. – De hát nem csoda: amit ezektől a szerencsétlenektől mostanában követelnek. – Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom. aztán a kedélyesen dülleszkedő egyén hátára. s a gyerek is alszik még. és inkább csak nézte a fiú kanalazását. ha a jeges édesség a lyukas fogába megy. angyalom. mintha István gazdának neki akarna menni… Még csak ez hiányzott. aki a “rengeteg tanulás” után még ilyen csatazajra sem ébred fel. lesz öt óra. Edzeni kell a gyereket! Olyan hosszúra nőtt. de Gyula ismét álmodott. Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett. hozzá való zoknival. látod! Célszerű dolgok kellenek. de nincs benne vér. aztán a víz zuhogásába vegyült krákogást. később pedig rá is dőlt az asztalra. – Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. és a válla felett lenézett: – Na és? István arca lilás árnyba borult. A hivatalos dolgokat már elintéztem. – Most pedig elmegyünk csavarogni. ez az asztal az én asztalom… Az ifjú kissé hátrafordult. ámbár ezt hallani nem lehetett. Végül is feketét rendelt. ámbár tett egy olyan mozdulatot. úgy értem. – Na. aztán meg arra. Bicskája van? – Nincs. vágyom már egy adag jó fagylaltra. – Vegyél neki valami könyvet. amiben állatok vannak. ámbár Ákos ostobaságnak tartja. amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott. újra elaludt. amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult. mint a krumplicsíra a pincében. hát feldönti az asztalt. sok lenne egy ökörnek is. ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. Nem volt ott fűrész. csak a felháborodásnak azt a fenyegető dörgését. Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik. a legnagyobb erdei fűrésszel. illetve valamivel később erdőben járt álmában. de ne kényeztesse. Ez persze nem volt igaz. . és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel. állattörténetek meg madarak. Szandált veszek. – Lefekszem én is pár percre.

azt a kockás rövid ujjú inget nem találom. sem vágni. mert a házak falaiból dőlt a meleg. hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó ollóról is… – mérgelődött. A szoba már majdnem teljesen sötét volt. s még az utcán is morgott egy darabig. Bízd csak rám. Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt. elég nagy az udvar és a kert. különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak. bizonyára? És remekül sikerült… – Színjeles! István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra. hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés történt. – El! Mért ne engednének el. ne másszon fára. vagy megőszülne. Elég talán annyi. ezt elhihetitek. amit kár lenne ismételni. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni. hogy a mezei szótár egész. aztán se le. se fel. A fülledt alkony megállt az utcán. erdőbe. – Várj fiam. ne menjen mély vízre. kikötésekkel és ígéretekkel. – Szerencse még. hogy a kívánságok nagyon természetesek. az ugyancsak megbízható Tutajosnak: – Add ide azt a hosszú csomagot. – Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak! – Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –. – És a bicskát se igen mutogasd.Gyula sápadtan nézett nagybátyjára. egy szót se többet. Ha szükséges. és “a fiatok jó kezekben lesz. és Tutajos barátunk derékig elpirult. – Viszem én… – Add csak ide. – Még azt sem tudom. amely – mint minden mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki. a kert végében pedig a kis patak fürdéshez éppen elég. Időnként Piri mama nyitott be: – Gyuluskám. hogy horgászbotot vettem. aztán a sportboltba. Az ilyen hosszú. sem horgászni. még lefújná a nyaralásod. s inkább az apját kellene felpofozni… hopp. naplopó kengurukra” általában. tankönyveket is hozzon magával…” – Ugye. mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –. még a tankönyvekről sem feledkezett meg. s a villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak. itt megiszom egy pohár sört. ne menjen a gépekhez közel. megvolt a vizsga. csavarhúzó és körömreszelő is. persze hogy elengednek. elengednek-e. attól elmúlik a mérgem. sajnálni való az ilyen alak. azokat megmutathatod. és Bütyök sem vágyott világosságra. aki egy vastag vizespoharat markolt meg. cipőüzlet! Ide bemegyünk. – Kérem úgy csomagolni. – Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –. személyére s az “ilyen nyegle. irodai vonalzókra vigyázni kell! – Mi? – Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná. – Megérdemled. hiszen… azaz. amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott köszönetet. El is múlott. A jó szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba. hogy bekap valami óriási csuka. ne menjen a nádasba. de Gyula nem gyújtott villanyt. Istvánban meg lehet bízni! A megbízható István ebben a pillanatban mondta. Aztán a könyvesboltba mentek. és olyan terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére. Erős szandált kérek a fiúnak… – majd egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó. István bácsi majdnem kibökte. . ahol rúgó és öklelő fenevadak vannak. Ebben a csomagban tehát irodai vonalzók és mércék vannak… – Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula. és megírta.

és leengedte magát a díványra. De mit? A lámpát akkor sem gyújtották fel. az ünneplő ruhád is csomagoljam be. és gondolj rám is. Megint küldött egyet. hát képibe vágta volna a poharat… – Jól van. Pedig elefánton ült… turbánban… Hát én akkor elmegyek. a csillár szakad le. csak mosolygott. tudod. eltűnőben a homályos lépcsőházban. hogy nem lesz arra szükség. Piri mama! És István bácsi az apám. amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak. most már István bácsi a főnök. egyáltalán nem lehet. Piri mama. – Te nem jössz? – Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét. Tetszik tudni. mire odaértek. mint amikor a kutyának a farkára lépnek. és ötezer forintot kapott. mint az egyszemű szegénység. – És írjál. hogy ki kell találni valamit. amiben része lehetett annak a kisebbfajta áldomásnak is. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából. nem szeretném. Tutajoskám. csak pislogott. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. de arról senki nem beszél. Mit lehet itt kitalálni? . hogy te. amiben a hosszú léniák vannak. – Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –. az én nevelésem vagy… az én fiam… – Csakis. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul. majd eldugom. És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben. – István bácsi mit szólt? – Semmit. mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak. mint a bagoly. a tehenek kevesebb tejet adnak. Ha az a jampec nem megy ki. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen. de a találmányra büszke… és most boldog. s amikor apád azt mondta. – Dugja el. Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem. – Kitalálni – sóhajtott Bütyök. Csend lett a szobában. hogy könnybe lábadt az ifjú szeme. – Fene egye meg – dörmögött István –. – Hozzám! – mondta István. írok… Fogták egymás kezét. öreg Bütyök! – mondta. mert hátha vendégségbe mentek. kisfiam. hogy az ötezer forint nem számít. kisfiam. Mulass jól. – Szervusz. mire a dívány olyan fájdalmasan nyikkant. Édesanyáddal majdnem összevesztek. Nyugodt lehetsz. a ruhákat én viszem haza… anyámnak fáj a lába. amikor egyedül maradtak –. – Elég az. de István bátyád azt mondta. de nem a levélre gondoltak. Tutajos! Mindenről írjál! – Írok. magányosan ugyanezt kérdezte. Azt mondta. – Az anyád azt mondta. ha nem hallják az ő hangját. Azt mondja. aztán leült a két gyerek mellé. és cipője kopogása árván. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal. hanem arra. hunyorgott a homályban. mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem. Piri mama. ugye. hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész. – Apád valami újítást csinált a gyárban. hogy “mérnök fejed” van. ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –. István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt. helyet adva a pótatya vaskos egyéniségének. – Mért nem hoztad el? – Nem lehetett. gyúródott leszel. amikor Bütyök kiballagott. elég hosszú a nyár. nem tud lépcsőt járni… Attól aztán még nagyobb lett a csend. és a szivar parázsló feje. de Istvánnak reggelre otthon kell lennie. amitől a rugók panaszos nyöszörgésbe kezdtek.– Még szárad – mondta Bütyök. ha énrám úgy nézne. – Csak hat inget tudok adni. aminek azonban sok akadálya volt. mit lehet itt kitalálni? Géza bátyám is csak fényképeket küld. Piri mama ezen kissé meghökkent. és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára.

Az ablak előtt hűvös mocsárszag suhant el. azonnal írj… – Ssss-ssss-ssss… eregette a mozdony a gőzt. a jegyváltás. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt. A délutáni gyorsnál eshetett ki a zsebemből. az én csónakom! Becsszavamra – igazolta önmaga előtt a látványt. hogy ott egy jó magasugró minden további nélkül beugrik az első emeleti ablakon. mint amit azon a szörnyű számtanórán megálmodott. hogy mire Gyula megnyugodott végre a fülke sarkában. beállították a váltókat. hogy azon a pénzen már házat vehettünk volna… – Érdekes – mondta István bácsi –. – Tessék csak nyugodtan… az uram annyit bagózik. – Egy. az: ablakot. hiszen behálózzák az egész földet. és időnként megütött egy-egy kereket. a berakodás. A fene ezt a sok csomagot. Aztán nádasok jöttek. buzogányos sáskaréjban. A gyorsvonat már kint kígyózott a váltók között. És nem állnak meg sehol. és Gyula kiment a folyosóra. Janikám. ott elöl valahol – ksss… ksss… Az ablak előtt egy ember ment el hosszú nyelű kalapáccsal. és Gyula tisztelettel. egyiknek sincs. és a tó vizére fényes gyalogutat rakott a pufók bolygó. hanem simán iramodtak. de azt is. Miska vette észre. Gyula? – Öt. és – ha közel hajolt az ember az ablakhoz – sejtelmes messzeségbe nyúltak az ezüstös búzatáblák és kanyargó utak. Ha ugyan van ott emelet. amelyeknek nincs vége. új utasok ténfergése a folyosón. és szinte érzi a bokáján Bütyök rúgását: “Alszol?” . amely ugyanaz volt. csillagos ég. akik állnak és maradnak. Ilonkára vigyázz. és mihelyt megérkeztek. nem zavarja a szivarfüst? Egy asszony ült még a fülkében. és valamikor lerakták a síneket. görbe cölöphöz kötve. három… hány csomagunk volt összesen.Az események ezek után úgy egymásra estek. és van kedve ugrálni annak. kis őrházak bukkantak fel a sínek mentén. mert reggelre olyanok leszünk. s onnét láthatta a Velencei-tavat. ugyanazon öbölben. A csónak pontosan úgy hasalt a vízen. a zsibongás. kettő. hogy mi esett ki a kalapácsos ember zsebéből. akik elindították ezt a szabadságos vonatot. Ezt Gyula többször olvasta újságokban és egyebütt. mert elindult a vonat előre. az ajtó melletti sarokban. de szeme kerekre is nyílt abban a pillanatban. mérik az időt. mint a kéményseprő. érdekes. hogy a kis égitest vonzása olyan kicsiny. lágy ringatózással. mert újra szabad mezők jöttek. majd csak Székesfehérváron. ahogy ő akkor elképzelte. Szavamra. Húzd fel. meglett? – Meg. A kivilágított állomásokon emberek álltak. egy izgatott hang a peronról: – Jani. akik nem dohányoznak. és Gyulának jó érzés volt így elrohanni emberek előtt. kendős asszonyok. – A csónak – rebegte –. aki odaér… – mélázott Tutajos barátunk. Gyula Lajos azonban már nem tudhatta meg. de reptében is titokzatos ígéreteket susogott. seprik a kocsikat. sőt szeretettel gondolt az emberekre. fiam. Asszonyom. a sonkászsemlye a pléd zsebében van meg a kofferkulcs is. Később felkelt a hold. – Itt csak négy van… nem! Itt az ötödik. és elindult az egész pályaudvar visszafelé. A kocsik most már nem csattogtak a váltók irányítása közben. s a sürgönypóznák olyan vágtatva ugráltak el az ablak előtt. amelyre idestova eljutnak az emberek. A mozdony hujjantott egyet-egyet. mert ott nyitva volt az ablak. Nekem egy csomó ismerősöm van. mintha saját kezűleg vitték volna a sürgős üzeneteket Pest felé. és ide-oda riszálta a kocsikat. melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal. összekeveredett a búcsúzás. lapátolják a szenet. Fényjelek. és egyiknek sincs háza. – Kling – mondta a kerék – pling… az ember pedig átszólt a túlsó vonathoz egy másik kalapácsosnak: – Na.

A néni könyörögve nézett Gyulára. zöldes tükre. hogy valahányszor elhangzik ez a levesfújó zengés. akkor mennek a lovak a zabba. hűvös hajnal volt. e a kocsi robogása közben gondolatai is helyrerázódtak. és meglepődve látta. – Világosságban nem tudok aludni – magyarázta. és akkor nem is horkol. “Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte Gyula Lajos önmagától. mert megfáznak. és férfiasán horkolt. A parti nádas nem mozdult. Arra ébredt fel. úgy látszik. s egy-egy fehér madár fellebbent. a csomagokat már kiadogattam az ablakon. – Atyámfia. és mivel választ nem kapott. hol megfáznak. – Ebben nem is csalódsz. – Phüü… phüüü… phüü… Gyula körülnézett az ismeretlen hang eredete után. A nagy tó egy kis öblében sirályokat ringattak az apró hullámok. néha erősebben… – Te jó isten!… Az én uram is horkol… de ez… ilyent még nem is hallottam. – Dankasirályok. megfáznak a lovak. zsebkendő sehol… sőt a csomagok sincsenek a csomagtartóban… – Ne ijedezz. egyetlen. mert halat esznek. István bácsi dühösen legyintett: . s amint ezt elhagyták. – Vedd fel ezt a gallért. Gyerünk. ugyanakkor a néni zsebkendője meglebben. Nancsi néni gondolt rád is.“Mi?” “Kengyel szólít…” Gyula megborzongott. Ezek után Gyula is gondolt Nancsi nénire. végtelen villanásban terült el a Balaton nyugodt. hát nem is hazudik. tudott. – Néha abbahagyja – ígérte Tutajos –. nem ígér. hogy a kocsis levette már a pokrócot a lovakról. és mégis odaadja mindenét. Ezt szeretem én… István fél karját áttette a gyerek vállán. tekintet nélkül az ismeretlen hölgy és István bácsi egyesített fújására és fűrészelésére. az pedig. és otthagyta az ablakot. az egyik nyárfán varjú károgott. hogy jó lenne valami olvasnivaló. kártékonyak. mert a pásztornak nem szabadna aludni. hogy István bácsi a karját rázza. Tutajosunk elég tiszteletlenül vigyorgott. hogy megfáznak a lovak. Nem beszél. mint szélben a vitorla. Odakünt párás. mintha nagy fehér pelyhet kapott volna fel a szél. Gyula álmos volt. “zabba mennek a lovak”! Gyula felugrott. és Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. nem szól. és hűvös szellő ömlik be az ablakon. elhiheted. azaz tilosba. mint amit valaha ember mondott. A néni vattát dugott a fülébe. s nemcsak Gyula didergett. – Nem vagy álmos? – Dehogy… csak nézek. István bácsi már nem szivarozott. – Azt mondják. csupán azt jelenti. hogy amikor a legelő lovak őrzője elalszik. és tétova gondolatai nem foglalkoztak a lovakkal. és arcára zsebkendőt borított. mert a nagy körgallér áldóan meleg volt. mert rövid idő múlva egy furcsa hang szárnyalt István bácsi horkolása felett. A zsebkendő alatt azonban. – Fiacskám. Az állomás után kis erdő következett. hanem a nyárfák is. aztán arra gondolt. a könyveket azonban Piri mama ismeretlen helyre csomagolta. A néni sehol. szépen elaludt ő is. és mégis többet mond. néha egészen abbahagyja. amelyek hol a zabba mennek. s indulni kell. hanem eldőlve aludt a sarokban. a bácsi mindig így horkol? – Nem mindig – vallotta be a fiú –. Később azonban megtudta. A napnak még csak vörös ígérete világította meg a nyárfák csúcsát.

Jobbról a Balaton ködös. Irtó sűrűség. Akkor még odáig ért a Balaton. mint a pipacs –. szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is. Okos törvény. hogy a sirályokat már nem szabad bántani. Korlátokat nem szabok. magadnak kell kilábalnod. rám sem száll a szúnyog. tüske. Annyira Vállalkozz. – István bácsi. és pontosan rájössz majd. és most már sekély a víz. és nádas az egész. hogy erősödj. csillogó messzesége. – Tüskevár. hogy Nancsi néni nem ismert meg. hogy bátyja karja súlyosan nehezedik vállára. iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része. – Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk. – István bácsi nem szokott horgászni? – Ne beszélj bolondokat! Meghalni is csak akkor érek rá. Gyula elpirult. – Vár? – Vár volt állítólag valamikor. Nálunk hógalamb a nevük. de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt. valószínű. ha bajba kerülsz. Én szeretnék kicsit körülnézni… – A tüskevári erdőben? – Ott is… – Meg a nádban? – Ott is… – Meg horgászni? – Igen… – Meg vadászni? – Hát… A mély hangú mezei ember elgondolkozva nézett maga elé. de nem szabad… – István bácsi – és Gyula Lajos olyan lett. Szivart lopni – például – lehet. Matulának olyan bagószaga van. hogy ha szúnyog száll rá. balról végtelen nádas egy-egy óriás fával. és Gyula úgy érezte. világosan megmondod.– A kuglófot nem szeretik. irtózatos felelősség… de azt hiszem. amit kivet az eke. kiemelkedő zöld halom. ha a bőrét kihozta belőle. mit akarsz. és minden szúnyog a barátja… Igaz. Azért hoztalak el. Annyi bizonyos. és örülj a szabadságnak. úgy gondoltam… . a közepe táján. mert esetleg nem lesz melletted senki. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni. és este sokszor a vacsora sem kell. jobb. Ha tehát bevered a fejed. inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak. hogy István bácsi bekapja a horgot. és nekem hiába nyivákolsz. Balról elmaradtak a dombok. ott van… Úgy összemartak. az bizonyos. Azt hiszem. és mit szabad. A kocsi zörögve szaladt a hajnali fényben. amennyit elbírsz. fiam. vagy elrontod a gyomrod. abban a reményben. de a gazdaságot megtisztítják minden féregtől. mert annyi eszed már lehet. és okosan. hogy mit lehet. Hajnali háromkor kelek. ha elvágod a kezed. aztán majd én is megmondom. ámbár nem is kapnak kuglófot. Az új törvény szerint tilos hozzájuk nyúlni. azt hiszem. de akkor még sziget is volt. Ez az állami gazdaság több mint ötezer hold. hogy nem mégy fejjel a falnak. És István bácsi bekapta a horgot. Matula minden nádszálat ismer. a te dolgod. Ez mind te magánügyed. hát az örült. – Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre. – Jól figyelj ide. és most már egész szélességében kitárult a táj. és Gyula boldogan gondolt arra. csak dőlök az ágyba. – Majd beszélünk Matulával. bokros ligettel. – Csodálatos! – Hát tudod. ha alszom. én mindent megmondok. ha nem kerülgeted a forró kását. szúrni már nem tud. mert azonnal nikotinmérgezést kap. de majdhogy a nadrágom ott maradt. – Ha bekenem magam. én csak néhányszor jártam arra. mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba. mit lehet. míg messze. hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén.

mert másként nem bírnék ezzel a gazdasággal. hogy ő vak. mert minden változásnak jelentősége van. a lámpát le ne verd. de ha azt hiszem. de olyan csendes volt a ház.– Jó. ámbár később bizonyos aggódással szólalt meg: – Izé… István bátyám. és harmincéves korodban is babusgatnának. hogy talán várja is az öreg. aztán kiténfergett a konyhába. ami szamárság. és meg akarsz csalni. akár bennem vagy az apádban. fiam. és apám soha nem nézte meg. Ja! – szólalt meg később – Matulával nem akarsz beszélni? Kiment a kertbe. mennyit vettem ki. és én pontosan éreztem. Én nem verlek meg. és érted tettem. és volt egy kis reménye. Aztán kicsomagolta holmiját. fiam. Ezt kell megszoknod. hogy én számon tartom a szivarjaimat… de a szemem megszokta: megjegyezni mindent. Darabos az öreg. mert ott a féreg. amit mondani akartam. “A fiatalság nem változik” – nevetett az öreg. hogy megmondtad: rendben is van. Gyula szíve vidám lett és bátor. Nagy baj lenne. István bácsi útközben leszállt. de én bizony elfelejtettem. Én nem loptam többet. és ez lehet jó és lehet rossz… egyébként Matula nekem régebbi barátom mint neked. Szóltam. Gyula Lajos azonban nem adta mindjárt oda a szivarokat. Nem kérdezett semmit. aztán maga is rágyújtott –. az eke nem az előírt mélységben megy. a birka vakaródzik. ha egy ló lesántul. én hazulról is hoztam szivart Matulának… – Nagyon helyes! Most. visszaténfergett az irodába. mert ugyanabból a dobozból. – Megmondta a szivart? – háborgott Gyula. ha én nem látnám meg. amíg az apám meg nem elégelte. Gyula egészen odasimult bátyjához. és – ha ráér – csináljatok. mert én megbocsátok ugyan. amilyet Matula nem vesz… “Telik a jómódúaknak” – néztem rá. és valamelyik emberemnek fel van dagadva a képe. mint aratás idején a falusi házak általában. fehér kezét nagybátyja rettenetes markába tette. és súlyos karját már nem is érezte. Ez minden. mint te. ha kell. – Szüléidet ugyan félrevezettük – ha erre gondolnál –. jó lenne Matulával beszélni. amit akartok. és nem haragudhattam én sem. mégis mintha nagy csend lett volna körülöttük. az első vonattal hazaküldelek. ugyanúgy loptam én is a szivart Matulának. És most nincs sehol. hát úgy megver. mert én átadlak neki. mert rühös. Matula meg örül neki. és milyen egyenes… vigyázz. hogy szóljak. És még valami: Matulában megbízhatsz. Kicsit elkedvetlenedett. Ők féltenek téged. s így a vendég a házba már egyedül érkezett. – Nem lesz baj. és ne hazudj. jó… nehogy azt hidd azonban. csak előttem gyújtott rá egy olyan szivarra. de ezt nem lehetett elkerülni. – Nem szólt egy szót se. ha kellett. Érre szavamat adom! A kocsi zörögve szaladt az úton. mondta. hogy mennyit vehetek ki. hogy nem sajnálja a szivart. és Tutajos keskeny. Az öregasszonyt nem nagyon érdekelte a nyél. összeállította a horognyelet is. hogy pislogni sem tudok. bár otthon még úgy tervezte. Azt mondta akkor. aludt egy kicsit. István bácsi… – Kezet rá! Ekkor már felszálltak a párák. . Átesve Nancsi néni rajongásán és a reggelin. de meg is érdemli. de ezt megszokod. mert úgy gondolta. de az öreg csősz nem volt sehol. csak arra kérlek: ne bujkálj előttem. de ha nem hallgatsz rám. Jó atyád nem hal bele – és vidáman legyintett. de ezt – ha már nem volt más – legalább Nancsi néninek is meg kellett mutatnia. a varjak egy bizonyos répatáblára gyülekeznek. – Szép – mondta –. melegen sütött a nap. mert halogatja a foghúzást… Ezt majd megszokod te is.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem szól, hogy itt van! – Mondtam ennek a Nancsinak. – Elfelejtette! – El hát… amúgy hogy van? – Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna. – Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam. – Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit. Az öreg csősz felkelt. – Bicskát is kaptam, nézze. Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén kipróbálta. – Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe, köszörülni. A bognár nagyon érti. – Én azt hittem: elég éles… – Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el. – És ha elvágom a kezem? – Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami kusztorával. A horognyelet is hosszan vizsgálta. – Orsó, zsineg? Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből, de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért. – Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele. – Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a tavakban. – Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni. – Ezzel? – Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg utazott is az éjjel. – Majd megbeszélem István bácsival. – Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban bezörgök. – Matula bácsi, hoztam pár szivart. – Köszönöm, hogy gondolt rám. – Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el. – Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom. – Mit vigyek ennivalót? – Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát hozott? – Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma. – Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca… – Majd vigyázok, Matula bácsi. – Akkor jó! – szedelőzködött az öreg. – Hát istennek ajánlom.

Az ebéd kellemes és kiadós volt. – Ketten leszünk csak – mondta az öregasszony. – István bácsi? – Kiküldette az ebédjét. Ilyenkor sokszor van ez így. Bent terítsek? – Itt eszünk, Nancsi néni! Szabad a tepsiből mártogatni? – Szabad! Aki olyan, mint a hét szűk esztendő, annak szabad. De majd csak a leves után… – A leves nem fontos! – Leves nélkül nincs mártogatás – mondta Nancsi néni szigorúan –, ki a fene látott ebédet leves nélkül? Tutajos barátunk tehát megette a levest, utána mártogatott, és megvallotta, hogy Nancsi néni – becsszavamra – jobban főz, mint Piri mama. Általában kiválóan érezte magát a konyha tömör légkörében, amelyből azonban kellemesen hiányzott a gázszag, s ez a konyha az ottani konyhához hasonlítva inkább tágas teremnek hatott. És Tutajos úgy evett, mint egy – tutajos. – Egy pohárka bort is adhatok. – Jöhet! – Azt hittem, Pesten finomabban beszélnek… Gyula kissé elvörösödött. – Szóval: kérek. A bor azonban jólesett, és Gyula megérezte, hogy az öregasszony nem érti meg azt a nyelvet, amit otthon már Piri mama is megszokott. Nancsi néni hamar megsértődött, de éppolyan hamar meg is békült. – Egy kis bor nem árt, mert vérré válik. Gyula ezek után még kért húst, és még kért bort is. Végeredményben kitűnően érezte magát. Arca kipirult, szeme csillogott. – Köszönöm, Nancsi néni, ilyen jót még életemben nem ettem… – Feküdj le, fiam, majd helyrehozlak, ne félj! Tutajosunk nem is félt, sőt bizonyos felesleges bátorságot érzett magában, ami a két pohár bor következménye volt. Aludni azonban nem akart. Könyvet vett elő, olvasgatott, s emelkedett hangulatában megakadt a szeme a szivarosdobozon. “Itt a szivar – szólt a bor –, itt az alkalom…” “István bácsi megtudja” – ellenkezett Tutajos, és kivett egy szivart, és nézegette. “Harapd le a végét… az olyan férfias…” “Leharapom, de nem gyújtok rá” – mondta magában, és gyufát keresett, aztán kinyitotta az ablakot, odahozta a széket, és rágyújtott, ahogy látta. “Finom!” – lelkesedett Gyula Lajos, és már látta magát, amint Matulával szivarozgatnak… A füstöt kifújta az ablakon, kellemes érzése egyre emelkedett, de úgy érezte, egy csepp bor még jólesne. Bor azonban nem volt, csak – pálinka. Tutajos megkóstolta a pálinkát, s a szivar még jobban esett. “Tizennégy éves vagyok – gondolta fölényesen –, Bika már két éve cigarettázik. De az nem szivar, és a papír ártalmas is. A szivar! Az igen! Szólni fogok István bácsinak, és ebéd után elszívunk egy-egy szivart…” Ez – ebben a pillanatban – lehetségesnek látszott. “Felséges” – sóhajtott Gyula, ámbár a füst egyre keserűbb lett, és arra gondolt, hogy István bácsi esetleg nem engedi meg a szivarozást. Ezek után a szivart a kályhába dobta, s úgy érezte: egy kicsit sokat evett. De a bort már nem kívánta, és a pálinkát se, és a szivart se… – Szédült. “Elrontottam a gyomrom” – gondolta, ugyanekkor a szoba meglódult, majd hintázni kezdett, s Tutajosunk megfogta a széket, mert mindenáron ki akart szaladni alóla.

– Rosszul vagyok – suttogta –, Piri mama, rosszul vagyok… – de azt csak megszokásból mondta, és hallgatódzott, mert apró csengők csilingeltek valahol, melyeket később terjedelmes harangozás váltott fel. – Jaj!… Jaaaj… merre van itt a fürdőszoba? Jaaaj… A szoba most már körben forgott, de közben lódult is egyet-egyet, s ilyenkor a padlón kemény hullámok képződtek. Tutajosunk viharba került. Az egész házat szörnyű hullámok ringatták, s az ajtókilincs mindig elugrott előle, amikor meg akarta fogni. – Jaaj… meghalok! De nem halt meg, mert a kilincs végül is magától a markában termett. – Végem van… csak Nancsi néni be ne jöjjön… Amikor az ajtó kinyílott, Gyula csaknem fejest ugrott a fürdőszobába, mert padlója elindult, mint a lift, és gyomra egyszerre megmozdult… – Jaaj… vég… ááá…aaa… Gyula hajója most már olyan hánykolódást művelt, hogy a hajótörés elkerülhetetlen volt. A vihar elérte a tetőfokát. ami neon is csoda – miért egy tűzhányó is kitört közben… Gyula Lajosnak határozottan szerencséje volt, hogy egész estéig egyedül maradhatott, mert az egyedüllétet ezen az emlékezetes délutánon módfelett kívánta. Ezenkívül még azt is kívánta: bár ne fájna a feje, és a gyomra nyugodna már meg, mert a fővihar ugyan elült, de Tutajosunk létének hajója erősen megviselt állapotban volt. Becsületére legyen mondva: verejtékes homlokkal ugyan, de “rendet tett” a fürdőszobában, hogy a viharos nyomokat véglegesen eltüntesse, de ezek után már csak annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a szobába, és végignyúlt a díványán Az égbolt – azaz a plafon – ugyan mozgott még egy kicsit, de gyorsan lehunyta a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is aludt. Amikor felébredt, már a háztetők fölött ballagott a nap, s a verebek valami délutáni gyűlést tartottak az ablak alatti sövényen, éktelen csiripelésben mondva el a mondanivalókat. Tutajosunk csak a fejét fordította arra, és megpróbált gondolkodni, ami kissé nehezére esett. Közeli emlékei simán folytak egészen az ebédig, azután azonban… juj, lóugrásszerű értelmetlenségbe fulladtaik, s közvetlen utána felhangzott a verébcsiripelés. Szája keserű volt, s amikor felállt, gyenge volt – ahogyan mondani szokás –, mint a májusi harmat. De minek van itt olyan szörnyű, émelyítő szaga? A szivar! A hamutartóban egy régebbi szivarcsutka heverészett, ami kicsiségéhez képest túlzott bagószagot terjesztett. “Aha!” – mondta Gyula, s a szivarvéget utálattal kidobta az ablakon. Ezzel aztán elrendeződtek emlékei is. Megtalálta a hiányzó részeket: a bort, a pálinkát és a szivart. “Brrr – borzongott –, ha ezt Kengyel látta volna…” Ezzel újra bement a rossz emlékű fürdőszobába, alaposan lemosakodott, és tiszta inget vett fel, de ha ez lehetséges lenne: legszívesebben a bőrét is levetette volna, hogy a rossz emlékektől megszabaduljon. Az emlékeket azonban csak az idő tudja – úgy-ahogy – tisztára mosni, s így Gyula Lajosnak meg kellett elégednie az inggel is. – Mit akarsz, fiam uzsonnára? – Semmit – tiltakozott Gyula, mert már az evés gondolatára is megmozdult a gyomra –, semmit, Nancsi néni, sokat ettem ebédre. – Fiatal gyomor mindent kibír – méltatlankodott az öregasszony –, legalább egy kis aludttejet egyél. Tutajosunk talán elmondhatta volna, hogy a fiatal gyomor sem bír ki mindent, de mivel ezt nem tehette, vértanúként ült le az aludttej mellé, reménykedve, hogy Nancsi néni majd csak kimegy, vagy valami történik.

nem messze. “Meg a szivaré” – gondolta Gyula. ott diregt lábfájósok vannak. mert rántott csirke lesz. szerető barátod: Ladó Gyula Lajos TUTAJOS Gyula Lajos ismételten elolvasta a levelet. meghalok. és Tutajosunk ismét szilárd földet érzett maga alatt. nagyon jó ember (ő sem tudja a szivart… meg mindent. jól főz. hogy kell beutalni. India és Bütyök. és megyünk a berekbe ahol a Tüskevár nevű romok vannak. ha itt lennél. fiam. látod. Hajnalban jön az öreg csősz. nem azt mondtam én. Bütyöknek egyedül. És Nancsi néninek igaza volt. Gyula leült a méhes mellett a padra. a mamád nyugdíjas. Most a kertben vagyok. . illata végleg feledtette a szivart. mert elszívtam egy szivart. Nancsi néni. majd ha itt leszel. A füst kékes gomolygása távoli lett. fiam! Tiszta orvosság ez. mégpedig azonnal! Így született meg aztán a következő levél: Kedves Bütyök! A kertben írok a padon. Piri mamái azonban nem hagyta. Válaszod várom. s békésebb vizekre igyekezett. de aztán elhallgatott ez az aludttejtől szokatlan lázadozás. és azt hittem. Bütyöknek el kell mondani ezt a szivaros kirándulást. mit írok. – Piri mama is jól főz. – Na. Nancsi néni. – Eredj. – Jól főz. Tudatlak. itt van egy fürdő. koszt jobb volt… Tutajosunk érezte. csak majdnem… aztán amikor mindent kiadtam és elaludtam és megmosdóztam. De ha neked a pesti. hogy ismét ingatag talajra került. szaga. Ma este Bántott csibe lesz. halat eszünk. Az SZTK-doktor majd megmondja. hogy valaki megkérdezze. és jó lenne. de körtét ne egyél. mert nem akarom. sokkal jobban érzem magam. s a zümmögő csendben az iskola jutott eszébe. hogy a mamádat. A kert sokféle színe.– Láss hozzá. – Igaza volt. hogy elhiggyék. mint nekem. Addig te itt lennél… István bácsival is beszélek. mert a fürdőszobát felmostam) A romoknál majd ásunk! Géza bácsi fényképét hozzad el. de nem haltam meg. s helyébe tódult a fák és virágok délutáni nehéz illata. menj fel apámhoz. hogy nem főz jól. hogy nagyon rosszul voltam. de nem tartotta időszerűnek Nancsi néni értesüléseit kiegészíteni. Kengyel. Bütyök. db nincs úgy meg a hozzávaló. Nancsi néni nem vett észre semmit és aludttejjel gyógykezelt. Ez még mindig a sok tanulásnak és a gyenge városi kosztnak a következménye. haza is írok. hogy engem már csak Nancsi néni főztje tud helyrehozni. Igen. teljes terjedelemben. Az első pár kanál aludttej ugyan erősen kívánkozott felfelé. – Azt mondta? – Azt bizony… Akkor most kimegyek kicsit a kertbe. mint valami nehéz álom. és mivel egyetlen helyesírási hibát sem talált benne… gyorsan leragasztotta. az üres tanterem. de mink. – Dehogy volt jobb! Piri mama is azt mondta.

és édes. egészen biztosan lelőné azt a rigót. Miért? Tutajos ebben a pillanatban utálattal gondolt Ernyeire. itt a csúzli a zsebemben. nem foglalkozott velük. haszontalanul beleavatkozva a természet munkájába. mint egy kis repülőgép. és nem lehet megtudni tőle. amíg élt. és ha Kengyel kiszólítja. de a derekuk már szürke volt. s ha megölték. Ha Ernyei most itt lenne légpuskájával. Gyula szinte harapta ezt a tiszta. élő mindenséggel. bizonyára megakadályozná. mire a cirmos helyből másfél métert ugrott. És ostobaságnak tartotta az egész rovargyűjtést. ingyen dolgozik az embernek. a tollas kis életet. s én óbégatok. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre. hogy oldalba lőttem volna. de azokat nem lehetett látni. haza és minden haszontalanságra. Ez rendben is van. Nem ültette le őket maga mellé. Ha most levágnának egy fát. . és miért “dög”? A rigó hasznos madár. Hát mindenáron meg kell ölni. “mint a rongy”… Miért “rongy”. mintha mindig más lett volna. mert belső szerveit is látni akarták a mikroszkóp lencséje alatt. reszket a térde –. ahol még napok múlva is vonaglottak a rosszul megölt bogarak. a kertnek. de a zsongás nem hallgatott el. Meg-megállt. volt még. s akik írták. és az mégis. nedves levegőt. lélegző. s meglátta a rigót. nem kérdezett tőlük semmit. és eltűnt a krumpliban. de az értelmetlen öldöklést most. Az előbb egy nagy szarvasbogár zúgott el a feje felett. Tutajosunk egy lett az alkonyattal. jó: iskolai bemutatásra persze hogy kell gyűjteni. figyelt. és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok. olyan puhán. bár ilyenkor már elhagyták a fészket. majdnem álom. ahogy jöttek. azok életében figyelték meg. hogy mit csinált. ott dalolgatott.Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. aztán felnézett a fára. és dicsekedve mondaná: “eltaláltam a dögöt” és leesett. ahelyett. az egész határtalan. Ez megvan a tankönyvben. hogy a rigó a legjobb egészségnek örvendett ott a száraz ágon. viaszos lépszag lengett a méhes körül. “Hülye vagyok – suttogta Gyula –. nagyobb lesz a gyümölcstermés. hogy élt. mint az árnyék. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. a kerttel. és már századszor fuvolázta el ugyanazt a nótát. jön a légpuskával.” Ez a váratlan mozgás életre rázta álmodozó gondolatait. de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe. és elindult lefelé. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára. a házban csend. és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. szaglálódott. hanem magában érezte az egész kertet. miért öldös egymillió diák. s akkor jön Ernyei – akinek állandóan izzadságszaga van. de hogy miért gyűjt. a csenddel. és gyűjtsenek azok. – Sicc! Azanyád! – ugrott fel Gyula. talán a fiókáknak is. hogy az embernek tudományos célból joga van pusztítani a kártékony állatot és szaporítani a hasznosat a saját hasznára. akik természetrajztanárok akarnak lenni. és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában. Azt értette. de a gondolatokat hagyta elmenni. amit meg akar ismerni az ember? Jó. az alkonynak ebben a szelíd órájában bűnös ostobaságnak tartotta. Valami nyugalmas révedezés volt ez. A méhek járása megritkult. ámbár nem volt álmos. hogy szaporodott. csak azért tették. Meleg. csak úgy magának. ezt Gyula most nem értette és elítélte. az esti dalt. tisztítja a kertet a férgektől. és bágyadtán gondolt a holnapi napra. és ebben nem zavarta az sem. és Gyula nem gondolt most a rovargyűjtő dobozra. Az udvaron csend. az neki is fájna. az egész alkonyodó csendet. és megöli az ingyen napszámost. és még erősebben illatoztak. mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka. de a többi? Az a döglött hőscincér már nem mond semmit. akik kutatók akarnak lenni. mert a rezeda és rózsák költői illata közé mintha a rántott csirke reális illata vegyült volna. A kerti úton ekkor egy macska osont végig.

– Tán csak nem akarsz meztelenül menni? – Meleg van… – És ha eső jön… és ha agyonéget a nap? Kabát nélkül nem mehetsz. majd nem tartja még egyszer oda. aztán. s hosszan gondolkodott a kabát felett. ha előbb elvágják a nyakukat. amikor Jancsi néni fülelni kezdett. de a kabátra mindig szükség lehet. persze. – Egy kocsi – hallgatódzott Gyula. amit nem tudhat. amikor belőlem éneklő kanonok. – Értek mindent. Gyula mosolygott. ez nem valószínű? – Nem gondulnám… – Szóval magára bízom. akár az embernek. István bácsi azonban nem volt ilyen aggódó. várjunk-e bátyádra. hogy össze ne rogyjon. Minden kocsinak más a zörgése. Néha későn jön… – Várjunk. – Okosan! Ha meg szandálban akar mászkálni. Nem rózsaszálnak jött ide. de már sötét volt. engedje csak a maga feje után. Matula bácsi. hogy akár itt van a kis Gyula. amikor az öregasszony megmagyarázta. Azon gondolkodom. előkészítette a vadonat szandálokat. – Majd megtanulod te is. hogy: döglenek persze. aztán előkészült másnapra. Közben bejött Nancsi néni is. s csak akkor nyugodott meg. Csak lassan-lassan. – Semmit sem tud! Ha magát él vinnék abba a városi iskolába. amerre járásom van. pedig. vigyek-e kabátot. más a hangja.Gyula még egyszer alaposan körülnézett a fürdőszobában. ha egyszer megkap a nap. hát megbukna. amire esetleg szüksége lehet. a gyereket meg ide hoztuk megtanulni ezt az életet. azért vigyázok rá. hogy rend legyen. Hátizsákba rakta. hogy a gazdának több jusson. Gumicsizmát meg lehet kapni a szövetkezetben… Ezek után a főagronómus intett. Aztán. hogy itt most minden a gyerek körül fordul meg… – Ezek – intett Matula a sásszedők felé – maholnap végeznek. – Hoztam napolajat! – Fityfenét ér az. mert pecsenyére sülsz. Megölelte a Gyula Lajos nevű keszeget. “mintha semmi sem történt volna”. ha lebarnultál. a dolgomat meg úgy teszem. egyébként nem illik a vendég étvágyát rontani. inget. ugye. nem kell azt gondolni. – Nem tudom. – Matula bácsi. hanem hogy erősödjön. Matula megbökte a kalapja szélét. már nem kell félni. . Nancsi néni. Nancsi néni. – Jön – mondta. akár nincs – mindegy. Nancsi? Gyula ijedten nézett a tányérjára. de a kocsi valóban befordult az udvarra. mert nagy kedve van hozzá. amikor István bácsi ráereszkedett. mert sok minden van. – Értem – mosolygott Matula –. amikor Matula elmondta. Ha elüti a bokáját: elüti. mint az apja? – Ez? Akkor lesz ebből mérnök. Arra megyünk. ahol Matula a sásszedőket ellenőrizte. hogy a “gyerek szandálban akar gyünni…” Ez még délután volt. s a kocsi elrobogott. ha beleüti valamibe. – Döglenek a csibék. és a szék mind a négy lábával megkapaszkodott a padlóban. – Hát nem mérnök lesz. hogy jól vizsgázott vagy megbukott. – Száz kocsi közül is megismerem a mi kocsinkat. mert magát eszem meg ezzel a keszeggel együtt. – Mi a vacsora? – dübörgőit be a vastag férfiú. – M a vacsora. amikor a főagronómus kocsija megállt egy percre a berekszélen. a végén majd maga mondja meg. hát hagyja… hadd tanuljon.

az örök titok marad. s a kuvik is egyre messzebbről szólt. A rét és a mezők hűvös levegője mintha kimosta volna tüdejét. A paplan két helyen is ki van égetve. Hét órát aludt. ezt a valódi kirándulást és Matulát. Hogy mit álmodott. Tutajos! – javasolta István gazda. A szivar említésére Gyula Lajos kissé megborzongott. és abban a pillanatban elaludt volna. A fiú gondolatai a holnapi nap lehetőségeit méricskélték. Később egy bagoly szólalt meg. de nem szólt semmit. Ezek az éjszakai hangok nem lármának hatottak. – Holnapra kell az erő. de Hogy nem a szivarról álmodott. Gyula Lajos sóhajtva bújt ki a paplan enyhéből. Keresztülvágtak a kerten. hát inkább megesszük. hogy három kubikosnak elég lenne. – Nem hoztok ti abból haza egy darabot sem… – A temetőből nem szokás halottat hazavinni – elmélkedett az öreg –. s a kert alatti gyalogúton ballagtak a rét felé. Ezután már szó alig hallatszott. horgászásra az a legjobb idő. de mire ágyba kerültek. Egy perccel később – de lehet. mert összemorzsollak!” . de meg is haragudnál. Elindulás előtt még egyszer megakadt a szeme a szép kis szandálokon. amíg a másik befejezte mondanivalóját. és a bagoly már csak álmában szólt. mint odahaza.– Csülökre. és reszkető derengést szitáit a szobába. mert akkor nem mosolygott volna. és Nancsi boldogan nézte a pusztítást a rántott csirkék eszményi halmában. – Megyek – mondta Gyula. ha az ágyban nem szivarozik. már elfeledte. de ez a kutyákat nem zavarta. de hát hány óra? – Négy! Gyula úgy érezte. mert Matulának nagy járása van. az ágy lágy öleléséből a hajnal friss. amelyeket nappal sosem lehetett látni. – Annyit pakolt ez a Nancsi. Az ugatás mintha egyre távolodott volna. biztosan nem merne többé szemtelenkedni. mert az egyik kutya mindig megvárta. már a konyhában pipázott. merthogy a falu végén találkoztam vele. hogy: “Tágulj. és erre egy másik kutya felelgetett jó messziről. “Mondanak ezek egymásnak valamit?” – kérdezte magában Gyula. de kíméletlen légkörébe. – Hajnal van – mondta egy reszelős hang –. és Gyula hiába gondolta. s amikor Gyula kiment. mást várt talán? – Neem – ásított ifjú barátunk –. ha Matula nem folytatja: – Két óra. A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak. és mosolygott álmában. – Az ágyak? – Már régen megvetettem. Tutajosunk ekkor már mélyen aludt. hogy csak fél perc volt – valaki megzörgette az ablakot. Később felkelt a hold. indulni kell. Ha ezt a Bika látná. hogy majd nem tud tőlük aludni. te lángálló. de aztán egy kutya kezdett az ablak alatt ugatni. és megsimogatta arcát harmatos érintésével. és a szúnyoghálós ablakon mintha szitán néztek volna be a csillagok. – Nem verem fel István bácsit? – Bajosan. de úgy érezte: nem volt ez hét perc sem. Tutajos az iskolára gondolt. hogy elszakadjon-e a föld peremétől. amíg odaérünk. de jobb. mert a kutyák befejezték esti diskurálásukat. Aztán elhallgatott minden. és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni. A fiú tulajdonképpen csak most kezdett felébredni. hogy ez lehetetlen. – Elbírom. erre mérget lehet venni. Mehetünk. csak a csontok halmozódtak a csontos tányéron. Matula elcsoszogott az ablak alól. Itt is kis kuckója volt. Most kelt a nap. – Matula bácsi? – Én hát.

Lehet. szép piros vonalzással. lyukba. és lábszára rövid idő múlva szépen vonalazott kottapapírhoz hasonlított. de majd délre behúzódunk a gúny hóba. Ezek szürkék. de lehet az is. mert követ nemigen lehet ott találni. Azok majd csak a télen lesznek itt. levelek alá. azaz kálomisták… – Mik? – Kálomisták. de a sárból olyan elgyalázottan került ki. Majd a Tüskevárban megláthatja. ha sok a szöcske.– Hova mennek a varjak. mindenesetre megnézem az akadémiai helyesírási szótárban. akkor a kolbásznak igazán vastag betűs. – Ásni kellene. sőt a katasztrófapolitika is. A gyalogút most már tétován kanyargott a zsombék között. “Miért beretva? – gondolta. Annyi van ott. iszalag befonta. hát a fele elrepül. akkor nyilván van is gunyhó. hogy a tocsogókba. – Hogy a fene… – mondja ifjú barátunk. ámbár. mert gyünnek már szúnyogék. és – nem találta. Matula megállt. pedig úgy tudta. de a gumicsizmára gondolt. amiben van is valamelyes igazság. csak esőben meg szélben tűnnek el. és kellemetlenül súrolta Tutajos érzékeny bőrét. kis halat fogni. de ez nem a kolbászellenes. Ha Matula azt mondja. – Matula bácsi. Matula bácsi? – Fene jobban tudja. Ámbár – legyintett Tutajos – arra sem lehet sokat adni…” Ez a lesújtó vélemény akkor vert gyökeret Gyulában. a feketék. Az új szandál már a harmatot sem nagyon szerette. és hátra sem fordult –. Lovassy? – Úgy vélekszem. hogy ez a kérdés haszontalanul felesleges volt. a szúnyogok erősen érdeklődtek Gyula füle iránt. kérje el otthon azt a könyvet. mintha a szemétdombon találták volna. mint a pápisták. de aztán elnyelte a föld azokat is. hogy a szúnyogok csak estefelé csípnek. – Meg reggel… meg nappal is a bokrok között – mondta Matula. ámbár talán tüskéből volt. . bokrok nőttek rajta. hogy legénykorában még látszottak valami maradék falak. mint a beretva. Hó meg fagy mállasztotta. De menjünk. amikor a kolbászt kereste a jeles műben. A sás – ámbár ezt nem várta volna tőle – karcolt. s itt-ott kis tócsák ragyogtak. nincs. – Ha pedig többet akar tudni ezekről a madarakról. – A nádlevél jobban vág – nézett Matula egy pillanatra Gyula lábaira –. – Nagy kunyhó? – Amekkora kell. István bátyám is. hogy “behúzódunk a gunyhóba”. – Van? – Ha mondom… Gyula ebből megértette. hanem annak a pocsétának. Nagy csalódás volt ez. hogy ha az ember megrúg egy bokrot. szótárgyártó akadémikusnak szólt. sem mint kalbász. – Azt lehetne. Meleg lesz mama – nézett az égre Matula –. előkelő megjelenést kellett volna biztosítani. hogy dögöt tudnak valahol… ámbár. sőt vágott. az biztos. Gyula nem szólt. Volt. És nehezen is gyógyul… Gyula erre sem válaszolt. Igen. Van ott valami vár? – Csak volt. mert ha a juhsajt benne van. Majd meglátja. – Hova? – Mindenféle odúba. – Apám is borotvát mond. mint szétszórt nagy tükördarabok. amelybe elgondolkozva belelépett. merthogy húst esznek. arra is rá járnak. Sem mint kolbász. Az tud mindent. hogy megennék a szúnyogok. amint megálltak. Az öregapám mondta. Nem nehéz a hátizsák? – Nem. akinek van kedve hozzá. amit az a Lovassy nevű tanár úr írt. A sás némelyütt lehajlott a gyalogúira. szóval nem böjtölnek.

de nem szólt semmit. Gyula gyorsan kibújt a megereszkedett szandálokból. hogy elkényeztetett lábának szokatlan a hideg harmat. mintha lavórba ült volna. hogy: jó! S most meg ebben a vadonat nadrágban: üljön le? – Tönkremegy a nadrágom. – Jó – mondta Matula –. – Hogyan? – Hát úgy. mire azt mondja. ami – úgy látszik – főleg a gyalogúton helyezkedett el. – Csak megszúrta valami – mondta Matula. Egész éjjel hallgattak. hogy a kánya megfogja a nyakukat vagy a nagy sas vagy a héja. ha vízhez érünk. a fészkit keressük. vágtak. Ha megkeményedik a talpa. valami belement a talpamba. – Azt is meg lehet szókra. A fű csupa víz. Azt hiszi. S méghozzá siránkozott is: – Jiii. mert most már nem kell félni a rókától. – Le kellene ülni. de nem fájt. Én addig lassan ballagok… Gyula kinézett egy szárazabb helyet. – Mi az? – A vadrécék meg a többiek. addig rágyújtok – és rá is gyújtott. – Vizes lesz. mégis úgy érezte. mintha alulról fűtötték volna őket. tehát bele kellett menni a térdig érő fűbe. letörölte a sarat. egyik lábát a levegőben tartva. bár nappal is bajba kerülhetnek. Hát ez nem víz? – nézett Gyula a pocsolyasorozatra. és egyre nehezebben maradt nyomában. akkor már nem megy bele a drót sem. vidrától. aki tanácstalanul nézett körül. A napba most már nem lehetett belenézni. Megnyomta a szúrás helyét. ezért nem szólt egy szót sem. mert Matula ment. mit akar ez a madár? – Szid bennünket. Hogy gondolja ezt az egész ügyet Matula? Belép valami tüskébe. de így sem talált semmit. gödör van. és a rövid nadrág is csak egyszer volt még rajta. – Miért zajonganak? – Hát azt én nem tudom. – Jó! – mondta az öreg. és a tocsogók gőzölögtek. ha mezítláb megyek. mint a gép. de ettől elvonta figyelmét valami távoli zsivajgás. A szandál szíjai meglazultak. és Gyula már attól félt: valamelyik tocsogóban benne ragadnak. de nem tartottak. A fiait régen kiröpítette… – Akkor mért? . Matula bácsi. Tutajost nem lelkesítették ezek a kilátások. de nem mondta. de később már elcsendesednek. így nem tudom… – Hát üljön le.Matula a cuppanásra megfordult. pedig most már nincs fészke. görénytől menyéttől. jiii… – Matula bácsi. csak a gumicsizmára gondolt… de aztán ijedten állt meg. és jól megnézte a cipőipar csúffá tett remekét. örülnek a világosságnak. talán most kibeszélik magukat. amikor utolérte –. Ez nem a diskurálás ideje volt. ezenkívül szúrt is… A lába csupa sár… a tüskét nem lehet látni… Matula megy… – Hol a pokolban van az a nyomorult tüske? Mérgesen tépett egy csomó füvet. mert egy fekete-fehér madár olyan közel csapott hozzá. – Matula bácsi! – No? – Jobb. – Majd lemossuk – mondta gyengéden –. és fenekükön lekvárpuha a fekete sár. néha meg a sólyom vág közibük… itt vigyázzon. A hátizsák egyre nehezebb lett. fél szemmel sandítva Gyulára. bár a tocsogók vize langyos volt. szszsz… álljon meg. hogy majdnem érintette. – Szsszsz – mondta Gyula –. A gödröt kikerülték. ez előfordul. de az nem baj. Ilyenkor zajonganak.

– Ez mi? – Szürkegém. mint régebben… Ez itt a Zala vize – mutatott a folyóra. de előbb adja ide a kézit. vagy leereszkedtek újra a vízre. – Itt nem szabad vadászni? – szomorodott el Tutajos barátunk. Okos madár ez a bíbic. és bekente Gyula kezét. a marhát nem. akkor látta volna! Felhő volt madárból. A gyalogút erre már szárazabb volt. mert ez természetvédelmi terület így mondják… és ez igen okosan van. Rövid kanyargás után szinte kiestek egy kis tisztásra. ment. – Miért… – Majd megtudja. – Mér lenne furcsa? Azt mondja. és két égerfa alatt ott lapult a kunyhó. – Csak akinek megengedik. hogy ki ez a Csikasz. aki elfelejtette már a fuvolázó feketerigóval és a légpuskás Ernyeivel kapcsolatos kegyes gondolatait. sivítva. Szája nyitva maradt. Ű tudja. sápogást. – Mehetünk. De látni még nem lehetett semmit. csak akinek írása van. Matula szalonnabőrt halászott ki a tarisznya sötét zűrzavarából. hogy a sűrű bokrok előtt majd eltérülnek valamerre. akkor sem… Mindjárt kint leszünk ebből a nyálkás rétből. Csak a jobbikat. mert alig dugták fel fejüket a parton. Matula bácsi. ahol nincs a fészke. Valami ilyen Matula-féle öregember lehet. – Nem is bánom – mondta teljes őszinteséggel Tutajos. Szétrepültek a messzeségbe. a gáton túl ott a nagy víz. letesszük a cókmókot. s csak ekkor látszott meg a kitaposott gyalogút. ugye? – Nem azért mondják. károgva gomolyogtak. és elcsalogatja. hogy: kvak-vak… – Furcsa. Lassan… És Gyula meglátta. Matula bácsi? – Bakcsó. túl a folyón millió darabra tört az óriás tükör. hogy a csendes beszélgetést nem lehetett volna megérteni. – Hát ez. Pedig most nincsenek annyian. mert vak. itt bemegyünk. Hát menjünk a gunyhóhoz. elkeveredve a zajongó sokaságban. – Amíg nem volt gátja. de úgy is mondják: vakvarjú. aztán lássuk. Gyula meg-megállt. Mindig ott nyavalyog. és előttük lassan kiemelkedett a felszálló párákból a folyó széles gátja. mert a madarak visongva. ahol alacsony volt a fű. hát azt mondja. ha felettük elszállt valami. Gyula úgy gondolta. . hanem azért. de Matula egyenesen belement a vad szövevénybe. de ezt már hangosan mondta. – De azért lát. Az öreg megrántotta a vállát. – A tojását? – Azt. kvak-kakkolást. mintha felrobbant volna. hogy mit kell mondani… Na. – Most majd meglátja – mondta Matula –. aki a tojását keresi. A madársereg elcsendesedett. mert az ezernyi vízimadár olyan krákogást. amerre akart. mert úgy szól. pedig új és új tömegek robbantak a magasba. és elfogyott a levegőből. füttyögetést művelt. Fene jó rántotta van belüle. miből lesz az ebéd… – Nem viszi el senki a hátizsákot? – Ide nem jöhet be senki. – Megijedtek. még ha ott legel a fészke mellett. de majd megnyugszanak. de a tó vizéről alig hiányzott még. Most már ordítva is nehezen értették meg egymást. de hát elfogy minden… ámbár most itt már nem bánthatja őket senki.– így szokta. és mennydörgő robajjal lobbant a levegőbe a sok ezer madár. melyet Matula “gunyhó”-nak mondott. Azon zsivajognak. szeme tágra nyílt. – Félnek tőlünk. ami még a Balatonból maradt itt. aztán ott a Csikasz… Gyula nem kérdezte. csak az embert meg a kutyát abajgatja.

de ez már egészen más morgás volt. hát azt mondja. morog. és érezte. tartsa lassan eléje a szalonnás kezét. a kunyhó előtt régi tűzrakás hamuja. mint a beretva. csak lassan minden mozdulattal. Röptében képen nyalta Gyulát. amíg kiugrálja magát. szinte művészi hozzáértéssel faragja le a csontról a húst. a levegőben jövő-menő titokzatos madarak. akár nem. adjatok már… – Milyen erőszakos vagy. jobb. Csikasz a sarokba hasalt. milyen vízeszű az öregember. körülötte a berek sokféle illata. Ha beszélni tud. Tutajosunknak nagyon tetszett a kunyhó hívogató öle. de aztán meg is állt ebben a mozdulatban. bár lába vérzett. és amikor Matula elég közel ért. hogy beretva vagy borotva. hogy közelebb csúszott Gyula vonzó szagú kezéhez. hoztam szalonnát. ugyanazon kezében tartva a combot is és a kenyeret. Majdnem műmorgás. talán azt mondja: – Kellemes illata van ennek a kölyökembernek… csakis jó ember lehet… Mivel azonban Csikasz beszélni nem tudott – csak kutyanyelven –. és többször körülnyargalta a kunyhót. De nem… ez nem üt meg. A kés úgy szaladt a húsban. mikor evett ilyen jó csirkehúst. – Ilyenkor nagy örömben van – intett kifelé Matula –. mert engem lát. a Csikasz. Felette a nádkunyhó ősi szárnya. – Lássa. azt már nem harapja meg. Ezzel az illattal nem lehet ütni – és szépen lenyalta Gyula kinyújtott kezéről az értékes zsiradékot. nem szégyöllöd magad? . de aztán a gumicsizma jutott eszébe. – Vendég! – mutatott Gyulára Matula szigorúan. amibe Csikasz sehogy sem tudott belenyugodni. “Még megharap” – gondolta. És – tette hozzá – ehetünk is valamit. ha morog is. hát nem elfelejtettem a bicskáját… de vigyázzon. A kunyhó előtt ekkor felállt egy kis kutya. Matula tempósan. – Vendég! Eredj a helyedre. Halkan ugatott. s ebben nem is volt semmi hiba. Matula bácsi. és felszúrt késére egy csirkecombot. néha felkel. és Csikasz az érdeklődés legmagasabb fokán nézi az evőket. de a hátizsák súlya után tartalmas dolgokra következtetett. Gyula nem tudta. nevét hallva. Tegyen úgy. ha leülünk. Amikor azonban lezörrent a lánc. és nagyokat nyel. – Tessék. aztán. mintha megőrült volna a szabadságos örömtől.“Az mondja. akkor én sem eszem! – Hát hogy “szó ne érje a ház elejit” – mondta Matula szerényen. – Matula bácsi. ha hallgat a tanácsra. és a csirkehús tegnap óta határozottan megjavult. Ne féljen. – Most már kiakaszthatja nyakából a láncot. Ekkor gyanakodva megállt. Csikasz szaglálódni kezdett. de közben morgott is. mit csomagoltak odahaza. – Várj a sorodra – intette a kutyáját az öreg. a hátizsák vágta a vállát. Ez az én kutyám. ezt a mondanivalóját azzal jelezte. de szeme Gyulán volt. mert olyan. mert magát nem ismeri. A kutya meg volt kötve. – Van nekem ennivalóm – szabadkozott az öreg –. és farkát csóválta ugyan. ahol végre megszabadul a hátizsáktól. felágaskodott az öreg combjára. hogy zsíros keze elég közel esett a kutya fejéhez. akár vendég. hogy: – Jaj adjatok már. – örül. és a fiúra nézett: – Megüt? Akkor megharapom. lelkesen vakkantott. és a sáros szandálok bal kezében kalimpáltak. mintha észre se venné. de okos szemében a tartózkodás ellágyult. Csikasz valóban morgott. Akinek a kezét megnyalta. Gyula pedig úgy ült le. A kis szürke kutya. Tutajosunk azonban most nem latolgatta. Ű tudja” – gondolta Tutajos vidáman. hagyni kell. Csikasz. Nem is emlékezett. mint a puha vajban. Néha lefekszik. amiben nyilván az volt. izgatottan topog.

a vizek szeretete – ami szinte mámor volt már – és hallatlan kitartás. de a horognyelet elhárította. Ide figyeljen. és úgy be szélt a Farlow-kanálról. megpróbálunk fenekezni. A szandál már csontra száradt. szagát – talán ízét is –. és a Gyulától kapott csontot – volt rajta egy kis hús is – két roppantás után elnyelte. Matula bácsi. és nem kell cipelni. – Így! Kukac? – Abban a dobozban van. és új érzések buggyantak fel Gyula szívében. ha nem megy. kézzel fogható szúnyogok és a legvalóságosabb – Matula. színét. – Hát ez nem megy – mondta Kengyel… azaz Matula –. de ez nem horgászat. mintha csecsemőkorában azzal ette volna a tejbegrízt. és most csak abban reménykedett. ami igaz. általában minden és mindenki jó. Itt a vízparton csak valóságok voltak. ki a példát…” Akkor volt ilyen csend. Elméletben azonban Tutajosunk tudott mindent. mint a “beretva”. Tutajosunk tisztában volt a kétféle horgászati móddal. de most dolgozza. a kenyér egészen különlegesen jó. mert – itt marad. és úgy nézett az ifjúra. az orsóhasználat és a fárasztás gyakorlatából. Ladó. és Gyulának Kengyel jutott eszébe. még a hátizsák is. és Kengyel nézett így a kezére. mint aki nem csalódott Tutajos jellemében. mi? A kis kutya farka azonnal megállt a boldog billegetésben. de csak elméletben. amelyeknek még tíz neve van. Gyula ezt már szépen megcsinálta. mintha az ő kezében lett volna a horognyél. az ólom. az orsó és minden. a kés. és éppen úgy izgult és szórakozott. új hangok szálltak. amint a kréta bizonytalan jegyeket rótt a táblán. hogy Matula sem tud sokkal többet a modern horgászatból. ami körülötte élt és mozgott. s ez a kitartó lelkesedés volt. Valóságos víz. – Tán én őrzöm a tarisznyát. mintha Piri mama azt csomagolt volna tízóraira vajjal és zöldpaprikával Elméletben! Gyakorlatban azonban főleg legyekkel horgászott ártatlan küszökre. és esengve nézett a távozók után. helyére ment az úszó. amit nem lehet eléggé értékelni. darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nylonfonál. a nadrág olyan. bár izgalomra nem volt sok ok. Kint ekkor már teljes ragyogásában elterült a nyár. – Úszóra szerelje fel a horgot. a karcolások elavultak. – Vegyen. melyet csak hosszas fárasztás után sikerült kiemelnie… Itt azonban sem az elméletnek. és pirulni kezdett Matula ellenőrző figyelése alatt. az igaz – vett még egy darabot Matula –. Gyula hangtalanul elüldögélt a Duna partján egy-egy horgász mögött. kisebbet… ez a jó. Matula nézett hangtalanul és kegyetlenül.Csikaszt azonban egyáltalán nem gyötörte semmiféle szégyenkezés. . és úgy ismerte a különféle giliszták használhatóságát. megismerni mindent. amely az idők folyamán egyre nőtt. de majd együtt rájönnek a nyitjára… Valami volt azonban Gyulában. Persze pecázott már imitt-amott gyermekded módon. amikor az emberiség nagy része alszik. aztán. de most már szedelőzködjünk. A felmelegedett levegőben új illatok születtek. és egyszer fogott egy tenyérnyi keszeget. mert a pesti Dunában csak kivételes egyének fognak halat. Tutajosunk – valljuk be bátran – nem sokat értett a horgászathoz és még kevesebbet a halakhoz. – Tűzzön föl egyet. valamikor a sötét éji órákban. Hol az úszó? Ólom? Ez nagy. “A szabályt tudja. amilyen. mert nagyon melegben nem kap a hal… Te meg itt maradsz! – szólt rá Csikaszra keményen. sem a fantáziának nem sok szerepe lehetett. – Nagyon érti ez a Nancsi. valóságos nádas. mert többször nem mutatom meg – és Matula kérges. adja ide azt a zsinórt. sőt másfél kilós ponty lett belőle. – Először Matula bácsi próbálja meg.

és pontosan a nád mellett állt meg a vízen. de olyan… vadponty. és lassan tolja alá ja. hát én itt hagyom magát. Sok volt itt a hal. de ez nem béresostor. Először akadjon be a horog.– Nem bánom. de azért van két kiló… lassan. – Rétihéja – intett fejével Matula –. mintha nem is lett volna hal a vízben. Matula bácsi. amíg a kiemelőhálóval eléri. hogy fáradjon. elhiheti. de a hal nem hagyta magát Ide-oda rohant a folyóban. – Csak nyugodtan. – Még egyszer – mondta Matula türelmesen –. hogy világgá mentek a többiek. Az úszó ugyan nem oda esett. Fene a dolgodat. s az úszó mozdulatlanul állt. szabályosan egy kis keszeget emelt ki a vízből. de nehéz! Az orsó berregve eresztette a fonalat. és egy nagy barna madár imbolyogva. gyönyörű volt! Ilyet még nem láttam… Matula mosolygott: – Majd fog maga is… tegye a haltartóba a compó mellé. A folyó felett szitakötők táncoltak. ahova Gyula akarta. és a következő percben rendesen. nem látja a csőrüket?… De most ne az eget nézze. de Matula meg volt elégedve. és az úszó reménytelen mozdulatlanságban lebegett. hogy vadponty – nyurga pontynak is mondják –. Nyugodtan. tanulgasson. finoman. – Cigányhal. A nagy csapkodásra – úgy látszik – szétrebbentek az óvatos halak. gyere. az orsóval motollálja közelebb. Úgy… bele a haltartóba!… Na. Matula pedig átvette a horognyelet. – Majd én… és nehezen megállította az orsót. Most egy kis nyugalmas idő következett. hogy finoman. s az izgalmak lassan elültek benne. de ne kapkodjon. aztán elmerült. akármilyen szép fehér… Nézze! Az úszó táncolni kezdett. Gyula egyedül maradt. hogy az úszó messze hátrarepült. most csinálja maga. “Szépen lebarnulok” – gondolta. Matula azonban reális férfiú volt: – Ha igaz. s a horog beakadt a nádba. olyan ebéd lesz belőle. Mondtam. s Matulának engedni kellett. ha nagyobb. büdös. Megérzi. mert megugrik. Talán ott a nád mellett – az úszó kirepült. és Tutajos levetette az ingét is. Az csinál ilyen parádét. szinte céltalanul keringett alacsonyan a nád felett. a nádas felett melegen remegett a levegő. de talán elszakítaná a zsinórt. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. rajtam nem fogsz ki… micsoda motor van ebben. Matula finoman meglendítette a nyelet. az öreg hagyta. mert alig állt meg az úszó. nagy betyár. A hal ide-oda rohant a víz alatt. Ebben a pillanatban reccsent az orsó. aztán kezdte visszatekerni a fonalat. Majd kifárad. Ekkor már nagyon meleg volt. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna. . máris táncolni kezdett. hogy vadponty. Az ebéd már megvan. Gémet akar ebédre enni? Mondhatom. de jó íze van. Fogja a kiemelőhálót. A ponty olyan zenebonát művelt a vízben. hanem a vizet. Jó óra múlva itt vagyok. aztán az orsóhoz nyúlt. és Gyula olyan erővel vágott be. aztán felhúzta a víz színére az erősen szabadkozó compót. Gyula bevágott… – Jaj. És Gyula kiemelte a partra a szép halat. koma! A kiemelőt tartsa készen. Nagyon a szája szélét fogja a horog. Na. – Matula bácsi. Ha kicsi. most már a miénk! Matula végre felhúzta a halat a levegőre. mert dolgom van. ha a zsinórral emelem meg: kiszakadhat. Mondtam ugye. lassan. Gyula reszketett az izgalomtól. Matula végre felhúzta a halat a levegőre. – Megállíthatnám. – Jaj. ki is lehet emelni. Játszadozzon. milyen madarak ezek? Kócsagok? – Kanalas gémek. – Ott is jó helyen van. hogy mekkora hal van rajta.

Kezében az elszánt balta. hogyan kell a halat megtisztítani. elfeledett mindent. hogy ilyenkor nem bokrok közé megy fáért az ember… Gyula nem is maradt sokáig a szúnyoghölgyek szorgalmas társaságában. szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. ami a tied… A kis kutya azonban – nemhiába nőtt fel itt a nádasban – szintén a valóságokat szerette és nem az ígéreteket. éhen. mert úgy felég. – Milyen fa. és gyakorolta is. aztán. Azon a vékony gerendán… – Ja…? – mondta Gyula. “Mi? – tűnődött Tutajosunk. – Honnét hozzak fát. mintha az egész végtelen nádast Gyulának ajándékozná: – Ahunnan akar. – Most már rakhatja a tüzet. amelyek itt az árnyékban egyszerre muzsikálni és énekelni kezdtek: – Huús… vér… huús… véér – és a szúnyoghajadonok. Matula bácsi? Matula olyan széles mozdulatot tett. bal kezében tartva a nyelet. távolabb nyárfák. a gunyhóban. és tetemes vérveszteséggel sietve tört át a bokrokon. már öt keszeggel több volt a haltartó hálóban. a végin rá se tud nézni… A kunyhónál nem változott semmi. és Csikasz most már úgy fogadta Gyulát is. – Okosan! – bólintott az öreg. kár. de majd megtanulja. ahol a rekettyebokrok nagyon mozogtak. mintha rosszul értette volna. – Pii… – szólt egy kis madár –. és itt már volt egy fűzfa. hogy Matula nem látta – gondolta –. ebéd után kijöhetek? – Ebéd után szundítunk egyet. kár. – De most már vegye fel az inget. odébb egy fűzfa. és Matula oda nézett. Matula bácsi. A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg. de talán nem is tudta. Van itt elég… Gyulát elnyelte a sűrűség. úgyis a tied lesz. de előbb nézze meg. Nem horgászatból áll a világ. – Jó. mögötte a puha rekettyebokrok szövevénye. amely szinte kínálta vastag. mert mire Matula visszajött. elszáradt ágát. amerre világosabb volt a táj. Használt a lecke… . Ha ugyan el nem késett… na. hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni. mintha nagy hal lett volna. ha mindig mákos rétest eszik az ember. és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta. A következő keszeget már a szákkal vette ki. csak az árnyékok rövidültek meg. aztán másfelé megyünk. ami körülvette a kis térséget. – Rendesen. hogy Bütyök nem látta. és Matula elnézően mosolygott. talán szellem?” – és körülnézett. előtte. Csikasz. A kunyhó előtt két égerfa állt.“Kár. a vérszívók is elmaradtak. és békésebbek – mint a férfiak általában… – Azanyátok! – csapkodott Gyula. – Tud tüzet rakni? – Hogyne. hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele. szúnyogmenyecskék. Gyakorolni kell – gondolta. talpán a szúrás helyét. A madarat sem és a szúnyogokat sem. A balta ott van a szelemenfán. amikor a halak belső részeit bekebelezte. Eredj innen. mindegy. hogy az egész osztály nem látta…” – és elfeledte a napot. összekaszabolt lábát. Vegye fel már azt az inget! – Matula bácsi. mint akinek jogos a bejárás a nádfedelű szentélybe. Hozzá kell látni az ebédhez. és csak akkor nyugodott meg. szákkal emeltem ki őket. – Éhen – bólintott Matula a baltacsapásokra felnézve –. de szelemenfa? – Melyik fán? – Szelemenfán. piii-piii… Látni azonban nem lehetett. hogy az eget is bőgőnek nézi. Kiérve egy újabb tisztásra. – Öszik már.

Kerülte is mindenki a gunyhómat. Csak egyet. de most. Azon kezdte. sárga lángok nyaltak a bogrács alá. Csikasz a “kutya” szóra megcsóválta a farkát. Matula bácsi? – Három fia van. – Azt hiszem. mert ezt is meg kell tanulni. Mérgesek voltak. időnk meg lesz elég. ahol hazahúzta a fát. ami elég lesz az ebédfőzéshez. Meg azért is jó lesz elhozni. és időnként mérgesen kapott egy-egy erőszakos légy után. mert árnyék ugyan volt a nádtető alatt. aztán már nem is megy sehova. aztán megegye… addig elüldögélhetünk a gunyhó hűsén. és ehhez a művelethez elkísérte Csikasz is. mert ha közel mennénk. de hűvösség annál kevesebb. de mama nem érünk rá. így – mondta az öreg –. elbújnának a nádban. egyedül van. ami nemcsak Csikasz. Most már megteszi ez a kutya is. de törje rövidre. és szelíden kupán legyintette az érdeklődő ebet. az öreganyja is. majd én megrakom. Ha én felébredek. az új rendben itt is új rend van. A gunyhó mögött van nád. – Ha felverte őket. Aztán kanyarodott és leereszkedett. mint a tüzet… mert akkor még mászkált erre mindenféle ember. – És új párt nem szerez? – Nem. hogy ne törje a halhúst. Még Csikasznak is kilógott a nyelve. – Ez a halászlé. aki az emberekkel szintén bevonult a kunyhóba. Gyula kicsit meggörbítette a hátát az izzadt mg alatt. Csak ül. A madárvilág mozgása azonban a déli hőségben sem akadt meg. én is mindig éhes vagyok. igaz. Adja ide azt a baltát. – Szúnyog nem volt? – érdeklődött Matula. – Ott van a fészke. Fordítok egyet a bográcson. és ragyogásában elvesztek a lángok. Ezt azonban nem jól mondta Matula. öreg már. hogy a tűz lánggal ég. – Hát ezek nem aludtak. úgy gondolom. és Matula egyszer csak kimutatott a nádas fölé: – Látja? Ott a nyárfánál… hát az a kócsag. Megnézte. Matula bácsi? – Az lesz. – Ennek már az anyja is nálam szolgált. Majd otthon kérje el a messzelátót. Matula riszált egyet a kis bográcson. de majd csak egy óra múlva. – Neked mindenütt ott kell lenned – mondta az öreg inkább elismeréssel. hogyan csináltam? Csak erős paprikát tettem bele keveset… – Szeretem. Később olyan illat lengett a kis edény körül. Matula bácsi. – Jó – bólintott az öreg –. Az volt aztán valódi kutya! Sose ugatott… – Hát? – Csak harapott. és ellökve a születés füstjét. de visszafelé most már kinézett egy kis nyílást a bokrok között. de Gyula Lajos érdeklődését is erősen felkeltette. de már nagyok a fiai is. – Millió! Mit csinálnak ezek ilyenkor a bokrok között? – Alusznak. Délután szokott érkezni arra a másik öreg nyárfára. – Látta. valahol lelőtték a párját. Mintha óriás hófehér pehely úszott volna a messzeség határán. csak a víz zümmögése és gőzölgése mutatta. A rétisast. mi? Nem is csodálom. abból hozzon gyújtósnak. mert a sast is meg akarom mutatni. ha csíp. – A távcsövet? – Annak is mondják. kicsit leégtem… .Tutajos mérgesen vágta az ágat. aztán már másikkal nem áll össze. Pár perc múlva fellobbant a tűz. A nap ekkor már majdnem a tetőn volt.

sőt kissé túl erősnek is. és áttért a húsra. Elálmosodtam – tette még hozzá. Erre már felébredt. Az üres hátizsák is fájdalmasan súrolta hátát. sem nem ember. Úgy vélem. ujja véres lett. amit gondolt. . Aztán már szótlanul ettek. – Ízlik? – Csoda jós Matula bácsi – lehelte Gyula. mert a hangját kicsit elvesztette a pirosán lángoló folyadéktól. most nem. Iparkodunk. aztán elnyomta az álom. hogy “haza”. csak a hátizsákot vigye haza. és az ő gondolatai között nem szerepeltek álomtutajok és képzeletbeli pontyok. mert ez mind valóság. Csikasz bánatosan ballagott lánca mellé. Gyula Lajosnak nem tetszett ez a szó. de szeme a tüneményes bográcshoz ragadt. Nem tetszett a fekvés. Tutajosunk ezen kicsit elgondolkodott. ennek van még csak íze… – Nem. nem – ijedezett Gyula –. Nincs olyan paplanos ágy. Gyula azonban elég erősnek találta a levet. Tutajosnak azonban elég volt a csípésből a torok körüli részeken. – Hát dűljön le. tehát Gyula Lajosunk a hontalan ziláltság verejtékében ballagott Matula után. de a paprikát ő is túlzottnak találta. még adhatok paprikát. Csikasz aztán – szálka ide. de a felkelés sem. – Most már enyhül az idő – mondta Matula. bár ez az álom nem volt kellemes. én úgy szeretem. A zörgésre a kutya izgatottan figyelt és felugrott. hogy ez is valóság volt. elnyomva egy telt hasú szúnyognőt. és egyáltalán nem okos ember. hogy minél előbb bekenje Nancsi. De maga még nem ember. Matula elővett egy ajándék szivart. és füléhez kapva. A délelőtti horgászat még nem vált emlékké. mert a száját jobbról is.– Kicsit? – bólintott Matula. és nem szépült meg a holnapi vágy súlytalanságában. és csak Csikasz érezte. ha nem elég erős. és ezért még csak nem is lehetett haragudni. és általában a hajnali remények mintha valami tompa ködben fuldokoltak volna. Azt álmodta. – Gyenge a legény – mosolygott az öreg –. csont oda – megevett minden maradékot. balról is a fűhöz dörgölte. ha még a fejem búbját is csípi. ott hátul van széna. és magában megállapította. ha ilyenkor útban vagy. nem – tiltakozott Gyula –. aztán magának is. sőt Matula akkor sem szólt. ami puhább lenne. majd jóval később forró ólmot cseppentettek a füle cimpájára. – Estére jó lesz bekenni. Igen. – Kialudta magát? – Hát… – Jó két órát aludt. aki megszokott ütemben rótta a gyalogutat. ami igaz is volt. Matula kimert Gyulának. Ide is bevetődik némelyik. – Helyedre! – mondta keményen az öreg. – Nem gyújt rá? – Köszönöm. hogy ennél már csak a pokolban lehet melegebb. Az öreg szelíden megmondta. és sóhajtva lehasalt. de engem nem szeretnek. amely rendkívül ízletes és vajpuha volt. – Mi ez? – Szúnyog volt. szükség lesz rá… Mindent itt hagyunk. tán öreg a vérem – tűnődött Matula. hogy hátát időnként tüzes vassal sütögetik. és nehezen igazodott útnak. de sokat mocorgóit. de ezt nem mutatta. – Haggya kicsit hűlni. Gyula nézte még egy darabig a szivarfüst lenge játékát. – Egyen hozzá ebből a hegyesből – nyújtott át Matula egy zöldpaprikát –. hogy Matula szerint: ő sem nem okos. Nancsinak van valami jóféle olaja. amikor óvatosan Csikasz is megjelent mellettük. – Nem szeretem. Vigyázni kellett volna. – Csípi! – mondta Matula. A szandál törte a lábát. és Gyula úgy érezte. Fene tudja. elég erős így is. Matula tányérokat vett elő a kunyhó mélyéből és két bádogkanalat. kellemesen enyhítve a paprikától izzó utakat. csak gyerök. Okos ember más kárán tanul.

ami azonban valóság volt. s amikor a szilfa mellől visszafordult. Eget még? Nemsokára alábbhagy… mit ennél? . amerre jöttünk. Akkor ugráltál volna. hogy itt van olyan olaj. mert ha beleveszik a rétbe. és ott a fa mellett… – Szilfa. hozom. – Itt jöttünk ki. mélyet Nancsi néni öreg lepedővel takart le. Holnap nem megyek be. Szinte öntudatlanul ment hazafelé. Arról le ne térjen. ez csodaszer. – Talán… – Az semmi. Nancsi néni! – Alig értem hozzád. amikor levetetted az inget. és mindez összeolvadt a magány megfoghatatlan egyedülvalóságában. – Jól van. Nancsi néni. ki nem talál egy hétig sem. “Csak azt nem tudom – töprengett a fiú –. Egy óra múlva már alig érzed. Gyulánk mereven ült egy hatalmas karosszékben. Gyula szinte megborzongott valami ismeretlen szépségtől.… – Mondom. hogy még elmegyünk valahova. hogy a tűzhely kíméletlenül süti a hátát s ugyanakkor a mellét is. ez a jóslat nem vált be. hát szép volt? Fogtatok halat? – Szép volt. és halat is fogtunk – tette le Gyula a hátizsákot –. rád adom a tisztát. a méhek dongását. hogy merre jár… – Most már tudom. de most már nem megyünk. – Hová mégy? – érkezett meg Nancsi néni az üveggel. Matula bácsi – mondta később Gyula. hiszen úgysem értette volna meg senki. Jobban nézzen máskor körül. – Miféle olaj? – Ami égésre jó. ezért kicsit az ajtó felé húzódott. – Hogy a nyavalya rázza ki a nadrágjából ezt a vén tekergőt. Ráállítom arra az útra. – Szszszsz – ugrott meg Tutajos –. mint egy falat kenyér. én meg levetettem az inget… – Hát több eszed lehetett volna neked is. Csak a rét zsongott körülötte. Nancsi néni! – Bízd csak rám. Matula.– Először azt gondoltam – állt meg az öreg –. Az a hűsítő olaj úgy kell a hátának. Matula vidáman parolázott. távoli madárfüttyöt. – Süt ez a sparherd… – Szerencsétlen! Iszen nincs is befűtve… Először a hátad. mert maga is mással lesz elfoglalva… de holnapután hajnalban ott leszek. – Ezt összeolajozhatod. ringatva a tücskök muzsikáját. vén tökéletlen. Gyuluskám – simogatta meg Nancsi néni –. – Hát – nyújtotta kezét a fiú – köszönök mindent. – Vesd le az inget. Innen már hazatalál? Gyula körülnézett. ne nyomja. hogy mivel leszek én holnap elfoglalva?” – Elég korán megjöttél. Egy óra múlva Tutajosunk félig sült hajótöröttnek érezte magát. hát nem tudott szólni? – Nem volt ott. – Nincs mit. hozom. hanem ízé… azt mondta Matula bácsi. s egy szürkegém már ismerősként szállt el felette. sem elmondani. ámbár ezt nem lehetett sem megfogni. az öreget már nem látta sehol. Megállj. Jó lesz már. Tutajosunk ezek után nekivágott a gyalogúinak. Sajnos. hogy Matula bácsi nem volt ott. Az öregasszony összehúzta a szemét. – Atyaisten! – csapta össze a kezét. akit rövidesen úgyis elfogyasztanak a kannibálok. – Szilfa mellett kanyarodik el. Gyula úgy érezte. valódi liliomolaj.

Mozdulni alig mert. Nagyon jó szaga van. Az olaj ugyan segített valamit. és elkezdett írni. de agyonzsíroz és agyonfűszerez mindent. de akár a parázs. – Olvasgassál. hogy összeragad az ember szája. aminek édesnek. és már megint írok. nem baj. ami azt akarta jelenteni. szóval csősz. Gondolom.” Ezt mondta Piri mama. de a szandál nem ide való (ha jössz. az olyan édes. és voltak percek. amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből. és magára hagyta. . azt nem lehet mondani. aki ellenőr a berekben. hogy a reggelt meg sem éri) Nancsi néni előtt még az édesanyja főztjét sem dicséri meg –. – Ettél te már az én halpaprikásomból? – kérdezte az öregasszony keserű megvetéssel a Matula-féle halpaprikást illetőleg. hogy olyan halászlevet ettek a berekben. mert leégtem. Nancsi néni. a sás összevágta a vádlim. s erről Bütyök jutott eszébe.és ünnepnapokon. de az égés dacára is néha enyhe borzongást érzett. és Tutajosunk élénk fantáziájának nem kellett tartani attól. és mérgesen nézett Gyula lángoló és olajtól fényes vállaira. Körüljárta még egyszer a tüzes trónon ülő ifjút. s olyan érzékeny. hogy a kecske elmekegné magát tőle.Gyula csak legyintett. és határozottan. hogy ebben a rövid földi életben (lehet. Ladó!” – Juj-szsz… – ütötte égett könyökét a szék karjába. A szoba enyhén le volt sötétítve. az igaz. amint kíváncsian közeledett a kellemes olajszagra. hogy nem főz jól. hogy olyan halászlevet csak az istenek esznek az Olümposzon vasár. – Ettél? – Nem – szeppent meg a félig sült ifjú. és megnyugodott. mert Matula verekedett a hallal. nem ettem. Ifjú barátunk tehát fázva égett. hogy: “Jól főz ez a Nancsi. holott Rézi néni szakácskönyve világosan »édesnemes« kalocsai paprikát ír elő. Óvatosan berendezkedett. Gyulát ezek nem érdekelték. hogy ordítani tudott volna. ha a mai napot leírná. hozzál gumicsizmát. hogy az jobb lehet… Piri mama is mondta… Meg kell jegyeznünk. ha csak meghallotta egy légy zümmögését. de Nancsi nem tudhatta Tutajos ármányos gondolatait. aki elhatározta. Na és az a halászlé… mutatós volt. mert úgy érezte. s – az elismerést egy sokatmondó mozdulattal fejezte be. holnapra elfelejted az egészet Tutajosunk azonban egyáltalán nem nyugodott meg. bőre darabokra szakad. hogy Kengyel hangja visszarántja az olajos valóságba: “Folytassa. egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról. hát még hogy örülne. s ebben nem kis része volt Kengyel megnyugtató távollétének. Aminek savanykásnak kellene lenni. Gyönyörű volt minden. s a délután végét járó nap sugarai elnyilaztak Tutajos felett. amelyet a porcelán huszár viselt a szekrény tetején. hogy nem kíván enni. aki enyhén meg szokta lökni: “Alszol? Téged szólít!” Bütyök talán már meg is kapta a levelét. Hajnalban indultunk Matula bácsival. tüzet lehelt tőle az ember. Piri mama ugyanis azt mondta. ha rongyos). hogy Tutajosunk Piri mama törékeny vállán akart kimászni ebből a léből. Gyula e pillanatban a Balaton partján izgult. s egy-egy arcot megvilágítottak valamely csoportképen a falon vagy egy csizmát. mindenhez ért. biztosan örül neki. az olyan savanyú. ámbár jóindulattal hazudott. Talán kételkedne is a vadpontyban… Gyula irodalmi hajlamai fellángoltak. ami kezdődő láznak volt a jele. Kedves Bütyköm! Itt ülök ebben a kis szobába. és Nancsi néni bekent liliomolajjal. de aztán mégis azt mondta. és otthon felejtettem a szúnyogolajat és a napolajat is. Később azonban – mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni – ismét eszébe jutott az elmúlt nap. ez Nancsi néni találmánya. s ez a bonyolult testi állapot mélyen elkeserítette.

Mért nem volt ott az a vén tekergő. – Nem feküdnél le? Gyulának már a lefekvés gondolatára is égnek állt a haja. finom ez az olaj? – mire Gyula csak intett. Meg is vetem az ágyad. – Fázom – mondta meggondolatlanul. mert az olajat nem lehet kimosni. Ezt is tulajdonképpen én fogtam meg. Gyuluskám? – nyitott be Nancsi néni. jujujuháá… – Most már örülj. aki vitézül verekedett nekilóduló fantáziájával. hogy nézze meg a doktor. Estére megint bekenlek… Tutajos keservesen gondolt az estére. és a szoba árnyai gondolatokat hoztak és vittek. A kis asztalon éles karcolás látszott. mert Matula bácsi kérte… (Ez igaz is – gondolta Tutajos. A marhát nem csalogassák. Írj!! Hűséges barátod: Tutajos Ui. Nem értem. a halból Csikasz is kapott meg csontot is. hogy valahol már ettél jót életedben. mért. aztán megégtem. Itt minden olajos. és ne ordíts… Akkor ordítottál volna. és olyant ordított. István bácsit alig látom. de rögtön. írj.) Bütyök. Nehezen alkonyodott. hogy levettem az inget. mert a marha nem bántja a tojást. de moccanni sem mert a takaró sátra alatt. de aztán átadtam a nyelet. A papír a kezemtől olajos. hogy az olajszag irányában érdeklődő legyek ijedten repültek az ablaknak. és Matula bácsi fogott egy óriás pontyot. Nancsi néninek nem szabad mondani. hagyd rajta. ha itt leszel. Bütyök. te itt szállsz le. Ugye. akik ezek között a bútorok között egy életet éltek le. Aztán láttam kanalas gémet meg bíbiceket. amik csalogatják az embert. mint egy fáraószobor. – Csak úgy gondoltam. ha ő megy a fürdőre. azt mondd meg: mért nem volt ott? – Dolga volt! – mondta Tutajos mérgesen. hogy ne bántsa a tojásokat. mert aratnák. hiszen még nappal van. ami majdnem háromkilós volt. Bütyök. – Inkább olvasgatok. Szürkegémet is láttam. de meg is bánta. muszáj. Matula bácsi kutyájának Csikasz a neve. Megnézte már a doktor a mamád lábát? István bácsi is írt apámnak. Nancsi néni. mamád kezét csókolom. de a párnákra olyanokat csapott. és Gyula nagyszüleire gondolt. Ha azt mondod neki: ott maradsz. Erre már nem szólt Nancsi néni. – Ennek nem árt… – Háááá – bődült fel újra az ifjú –. aki kicsit gyengén hallott. hogy elgyere! Aztán halászlét ettünk. vajon ki karcolta? Megcsúszott a kés. vagy végighúztak rajta valami tárgyat. ott is marad. hanem egy könnyű takarót borított Gyula lángoló hátára. – Dolga… nem dolgozott egész életében… talán aludt valamelyik bokor alatt. és ócskább ágyneműt adok. mert Nancsi néni nem szólt semmit. és Csikasz őrzi éjjel-nappal. mert rögtön haragszik. csak kicsit rövidebb ideje. Gyula megelégedetten dőlt hátra. “szelemenek” tartják. – Szóltál. – A sásszedőket ellenőrizte. és most be vagyok olajozva liliomolajjal. . amiből kiállt a szög? És itt van ez az öreg ágy. meg csépelnek is. de én oda nem megyek. A kunyhó is gyönyörű. aztán elmentek. csak az a baj. – Mintha szóltál volna.Aztán fogtam 7 (hét) keszeget. A bútorok valahogy élőbbek lettek. s olyan mereven ült. mikor levetetted az inget. mintha Matula tartózkodott volna bennük.

mint egy végtelen. Matula bácsi megcsinálta a kis bográcsban. Még egy kis zörgés hallatszott. erős volt. egyébként semmi közöd hozzá. aztán lehunyta szemét. úgy látszik. fiam. hogy megfeledkeztél a napról. – Nem hiszem. ha neked jó… – Haragszik. de most nem volt kellemetlen ez a meleg. de ez elég volt. csak akarni kell… – István bácsi. hogy asszony olyan halászlét nem főz. majd az olaj helyrehoz mindent. mert árrá ébredt fel. és semmivé váltak életének naptár lapjai. megfeledkeztem a napról… fogtam hét keszeget. amely szerint: minden szamár a maga bőrét viszi a vásárra. mi lesz holnap? . István bácsi. mint a krumpli decemberben. árnyékos alkonyat. hogy a szobában teljes sötétség van. és lehunyta szemét – egy pillanatra. amiért otthon Piri mamának fél óráig kellett könyörögni. – Nekem jó. csak aztán ne mocorogj az ágyban. lefeküdt. atyámfia. amelyben meghűlhetett volna. feküdj le! – István bácsi! – Gyerünk. – Ébredj. és holnaputánra megnyugszik ez az égés is. de nagyon jó… – Az biztos. Gyula lassan. – Nem ülhet egész éjjel. – Mi ez? – Sztrichnin. – Le kell fektetni! – hallatszott István bácsi hangja. utána a súlyos léptek elindultak Gyula ajtaja felé. és tompán összekeverte a gondolatokkal. csúnyán le van égve. De maga az öreg ház is olyan csendes volt. miért? Van egy közmondás. de férfiasán állva a fájdalmakat. Ha nagyon haragszik rá. hosszabb ideig tarthatott.Talán haldoklóit benne valaki. Ámbár bekentem liliomolajjal… ez a vén Matula… – Nancsi néni. – Jó estét. de homályosan érezte. Gyulának mukkanni sem volt ideje. menjen hozzá férjhez. Ezenkívül a saját bőröddel azt csinálsz. hogy tudna aludni. ettől elmúlik – és vizet töltött. és te beveszed – kész. hogy érintetlen bőrét valósággal megégesse. és holnap mivel lesz elfoglalva… Elálmosodott. de nem talált az elmúlt napban egyetlen percet. amit a horgászat izgalmában nem érzett. hagyja Matulát békén. De most már mindegy. amelyből nem lesz est. amelyet a növekvő láz enyhített. egyedül és másnapok nélkül. aki erre lehunyta a szemét. reménytelenül. – … de hát… – Semmi: de hát. és fogtunk egy nagy nyurga pontyot is. Ez a pillanat azonban. A gyerek pedig aludni fog. és nem lesz hajnal már többet soha. egészen kevés ciánkálival. De hátha nem is gyógyul meg holnaputánra? Ekkor még Gyula nem tudta. – Olyan szép volt. Na. De miért borzong néha? Talán meg is hűlt? Gyula ezen elgondolkodott. és a jókedv fellobbanó pillanatában István bácsi két szem orvosságot tartott eléje. István bácsi? – Én. látod. s a másik szobából beszéd hallatszik át. de ezt ne mondd Nancsi néninek… – Dehogy mondom! – nevetett Gyula. – Vedd be. hallom. hogy mire célzott Matula. amit akarsz. Ez a büntetés. István bácsi. már lenyelte az orvosságot. Én adom. fiókhúzogatás. Nem sokáig volt Gyula meztelenül a napon – talán egy jó óráig mindössze –. – Na. A takaró alatt meleg volt. óvatosan hátradőlt. megpörkölődtél.

ha nem mozogsz. Szervusz. de ez sem volt Nobel-díjra érdemes gondolat. amikor Nancsi néni behozta a reggelit. “Aludtam” – tette még hozzá. én úgysem ébredek fel… Hát ez bizony nem úgy hangzott. Ülsz. Mit lehet itt csinálni? – nézett körül az égett ifjú. mint a jövő század. mint a sebzett párduc. mert az ágyban minden mozdulat égetett és fájt. hogy a berekben. mint egy távoli repülőgép zúgása – elmenőben. mert Lili néni ebben tévedett… Jelen pillanatban ezek már elmúlt dolgok. de aztán megnyugtatta magát. mert az olajozott rabság nélkül talán eszébe sem jutott volna a szekrényt kinyitni. Ulrik napja. hogy el leszel. tej üveges szekrényen.– Holnap. hogy meg kellene sértődnie. hogy a mosakodási tilalom valami mélyebb bánattal töltötte volna el. Tutajosunk egy tűzkárosulthoz méltó buzgalommal evett. Ha kell valami. fáradt galambok. hogy erre az elszántságra szükség is volt. Szabad? – ötlött fel Gyulában valamelyes szerény aggodalom a szekrény termékeit illetőleg. vigyázol a bőrödre. Lili néni pedig szinte áhítattal emelte szemét Istvánra. István bácsi esküvői fényképe volt ez. Nem. nem úgy értettem… Matula bácsi azt mondta. A nap kél három óra ötvenkét perckor. szerda. mint egy kedélyes kofa portékáit a reggeli piacon. mint ahogy Piri mama szokott elbúcsúzni. holott István egyáltalán nem volt szent. hogy ezek a fájdalmak már nem voltak olyan nyersek és közvetlenek. mint egy elrepült. “mint egy szentre”. és megakadt a szeme a zömök. hiszen rajta volt a kulcs. hogy amint hozzányúlt. Gyuluskám. De aztán kiderült minden. bár ez nem volt valami különös felfedezés. – Nem. és megjegyzed magadnak. Vigyázni kellett azonban minden mozdulatra. A felégés tehát óvatossá és előkelővé szabályozta Tutajosunk mozdulatait. melyeket a dupla adag altatópor tartott zárva az éjszaka sötét kamrájában. meggondolatlan pillanat. Tutajosunk tétova gondolatai úgy szállnak vissza valahonnét. “Reggel van” – gondolta Gyula. Olyan lazán foszlányos lett minden gondolata. Tutajosunk azonnal látta. de fel is ülhetsz. Mosakodni ma nem kell. ha nem vigyázol magadra. amelynek a jelek szerint ebben a szobában kell eltelnie. hogy Tutajosunk valami különös értelmességgel nézte volna a világosságot és a koszorúval övezett fényképet szemközt a falon. hogy még a leégésben is van valami jó. mert Nancsi néni úgy határozott. aztán felkelt. s az események igazolták. Aztán világosságra nyitotta ki a szemét. fiam. és nem látszott rajta. mert – teszem azt – ha az ember nekimegy a szekrény sarkának.” Az alkonyat azonban alig pár pillanattal látszott közelebbnek. ordítasz. hogy: “Majd alkonyattal sétálgathatsz kicsit az udvaron. mint tegnap este. Az előbb néztem meg a természettudományos kalendáriumban. amelyről az ifjú férj bizonyos elszántsággal nézett a jövőbe. hát felhördül. semmivé vált. – Jobb. ami rá is fért kajla egyéniségére. mint fáradt galambok a dúcba. és Tutajosunk szinte hallotta az unalom porszagú szárnyalását a lesötétített szobában. és úgy kínálta magát. legalábbis délutánig. és talán azért váltak el. amely széles volt. Eszel. Itt az ivóvíz. holnap nem jön értem. ordíts nyugodtan. mert el leszek foglalva… – Persze. . és István bácsi horkolása is úgy hallatszott a szomszéd szobából. Tény és való azonban. és Tutajosunk csak akkor zökkent vissza saját (ámbár égett) bőrébe. és Tutajosunk azon gondolkozott. de ez valahogy nem sikerült. amikor Nancsi néni újra beken. és minden tiltakozó nyikorgás nélkül nyílt ki. azt nem lehet mondani. hát nem vigyáz rád senki. lenyugszik tizenkilenc negyvennégykor. Ugyanilyen férfiasán viselte el az újabb olajozást. Gyula reménytelenül gondolt a napra. és fekszel tovább. mint egy faszent.

hogy a szakadt csizmák a halhatatlanságot hordják közömbös. feledve pörkölt mivoltát. talán azért. A büntetés gyors volt és alapos. amit a könyvbe zárt Elemér. hogy megismerkedésünk kedves emlékei ne tűnjenek tova a szürke hétköznapok egyformaságában (ez alá volt húzva). éppen én vagyok az a boldog halandó. jaj! – vonaglott csendesen. Nono – érdeklődött Gyula. azután pedig Petőfi Sándor összes költeményei. Gyula ezzel játszott egy darabig. majd az “Üzemtan” következett. – Mi a fene az az »Ara«?” Azután az “Imádott Nagysád” következett. akinek “kis kacsóit hódolattal emeli ajkához: Elemér”. és amely ujjának legkisebb érintésére lecsapódott. mint a jó vizsla. hogy Nancsi néni meg ne halija.A felső polcon könyvek voltak. mégpedig véglegesen. akik nem vették észre. amíg kissé ott nem felejtette a mutatóujját. kihúzta Irmuskát. Találomra kiemelt egy könyvet: “Ábrázoló geometria”… Gyula azonnal visszatette a könyvet. Tutajosnak a szeme fennakadt a fájdalomtól. Gyula . Már majdnem letette. Petőfi – széles karddal az oldalán – jóindulattal nézett a májas hurkák és töltött szárnyasok nyájas gyülekezetére. Rémes és megmagyarázhatatlan. hanem virágos ünneppé avathassam azokat…” “Azannya! – ámult Tutajosunk. hogy István bácsi is… ez a komoly. amikor aláhúzott sorokat látott meg. István bácsi. Tutajosunk. és a kis csapda alaposan rá nem koppintott. amely a “Családi levelező” címet viselte. aki Irmuskám (az Irmuskám át volt húzva és fölibe írva: Lilikém…) kis kacsóit magaménak vallhatom. mert a könyvek alatti polcokon a legcsodálatosabb összevisszaságban kínálták magukat lerakott holmik. hogy az ő egész léte talán éppen így kezdődött. gyermekostor és szivarszipka. sőt egy kis egérfogó is. úgy látszik. “Mélyen tisztelt Nagysád! Engedje meg. amelyeket valaki valamikor érdemesnek talált aláhúzni. “A jó gyümölcskertész” – olvasta a következő könyv címét. zenélődoboz és szájkosár. hogy bőre nem mállott le hátáról – további kutatásba fogott. ezért Tutajosunk – megnyugodva. telt hasú és szürke polgártársai között. amikor ő is ugyanezt érzi. mert a vékony pénzű költő sokat koplalt hajdanán. Volt ott új bugylibicska és használt erszény. ámbár – meg kell hagyni – később kihúzta Lili nénit is. Tutajosunkat most már nem vonzották a rímek. – Jaj – suttogta –. amelyekről nem lehetett tudni. és fölibe írta Lilikét. bőre a hátán foszlányokba szakadt. a lényeg nem. sáros országutakon. ha szimatot kap –. nono… “Megismerkedés után” – olvasta egy helyen. sőt néha komor óriás. hogy én. nem gondolva arra. és Tutajosnak ilyesmiben csalhatatlan szimatja volt. azt mondta: “Hohoho… ezt a marhaságot!” “Boldogságomat leírni nem tudom – folytatta Elemér a »Vőlegény és ara között« című fejezetben –. és úgy érezte. aztán titokban rámosolygott tányérjára. tisztelettel bár. de külalakjuk nem ígért semmi jót. azért a következő könyvhöz nyúlt. fél sarkantyú és szentkép. Vacsoránál azonban – bőre tiltakozása ellenére – többszőr leskelődve nézett István bácsira. s hogy eljön az idő. itt tartotta régi könyveit minden rendszer nélkül. és a családi levelezőt keserű megvetéssel tolta helyére. miért kerültek az elmúlt idők feledékenységének ebbe a temetőjébe. – István bácsi puskázott…” S ezzel a belső hahotázó rázkódással vetette hanyatt magát a karosszékben. mert csak a forma változik. mert egy természetrajzkönyv mellett – például – szakácskönyv volt. és ezt a sokat ígérő címet a “Vallomások” és a “Vőlegény és ara között” című fejezetek követték. de tétovázás nélkül. amit egészen könnyen fel lehetett állítani.” “Puskázott! – fogta oldalát a tiszteletlen derüléstől Tutajosunk. Ez a vacsora azonban ebben a pillanatban még rendkívül távolinak látszott.

hogy valamilyen tudományos kérdést eldöntsenek. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta Gyula. és óvatosan leereszkedve a székbe. kinyitotta a könyvet. ne is tagadjuk. a dohányzacskótól a kapszlis pisztolyig és a borotvapamacstól a bajuszkötőig. hogy több világosság érje a “kutatási anyagot”. vagy azt. Mert ha a magyar tudós azt mondaná. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta. birkáról meg – úgy látszik – mindent tudott. hogy alig ismerte őket. mert – csodálatos – még a latin nevek is érdekelték. hogy kérjem el ezt a könyvet! Itt van. amelyekben nincs ilyen ravasz rúgó. mint – köztünk szólva – borjú az új kapura. megmondtam. amit le lehet kaszálni. mint a gazdaember. és óvatosan ismerkedett olyanokkal. elkezdett gyűjteni kíváncsi szelleme ismeretlen. amott a ponty. Gyógyul! Szépen gyógyul. le kell lőni!” “Ki volt ez a szamár? – nézett Gyulára szemrehányóan egy kék vércse. hogy a kutyától a süllőig. sarkantyú és ködös fénykép szemrehányóan néztek a magáról is megfeledkezett ifjúra. s váratlanul egy csodálatos rétre bukkant. hogy estefelé… – Unatkozom. és a mellőzött öreg óra kilőtt töltényhüvely. ott a fülesbagoly. Itt a zerge. Szabad kutatási jog. A szekrény tárva-nyitva maradt. mert valaki. – És velünk mi lesz? – kérdezték. de aztán gyorsan behajtotta a szekrényajtót. a vörös vércse pedig egérrel és pocokkal. a komoly professzorok úgy néznének rá. amelyekről hallott ugyan. belenézett ott. valahol azt mondta: “Kártékony. éhes gyermekeinek. ha összegyűlnek. Alaposan átkutatja az egész zsibvásárt. Most aztán szabad a vásár. hogy veréb. nem is kell elkérni” – és kinyitotta a majdnem új könyvet. mert István bácsit a jelek szerint nem érdekelte a szürkegéni. mert Nancsi néni jött a liliomolajjal. “Lovassy… – olvasta – Lovassy. hogy Passer domesticus. de ez általános parancs. Nancsi néni. hogy hívják. a lóról. hogy melyek tulajdonképpen a gerinces állatok. Most már szélesre tárta a szekrény szárnyait. Lelkesen üdvözölt egy-egy régi ismerőst. De még a régi ismerősökről is kiderült. Tutajosunk úgy gondolta. Azt már tudta.sértődötten dobta vissza a furfangos szerszámot. megtudta. aztán félreteszi. és rosszat gondolt róluk. mert még a tulajdon nevét is elfeledte. közbül a madarakkal. válogathatsz… Igen. és ha valaki megkérdezte volna. már nem olyan vörös a bőröd… – Talán már ki is mehetnék? – Estefelé. Tutajosunk egyszerűen elmerült abban a tengerben. – Ugye. és átböngészi a szekrény csalogató tartalmát. ami ebben a könyvben található. a ravasz Tutajosnak éppen ez kellett. hogy hányat ütött az óra. akinek lovai marhái otthon éheznek. csodaszer ez? Most újra bekenlek. hogy: Canis lupus. de ha azt mondja. marháról. és most megtudta. és szeme újra a könyvekre tévedt. talán azt mondta volna: Gyurgyalag. rokonom. mert a japán tudós csak így értheti meg az izlandit és a svéd a fokföldit. de Gyula nem válaszolt. mert a beteget el kell pusztítani. Szinte utálom a húskosztot…” . és úgy érezte magát. hol találnék könyveket? – Itt a szekrényben. amikor szeme megakadt egy könyvön. Tutajos elnyújtózkodott – amennyire érzékeny bőre engedte. azonban még nem találkoztak. azonnal tudják. de nem így lett. És Gyula elkezdett kaszálni. a harcsától a lóig megvan itt minden. – Én például úgyszólván teljesen rovarokkal élek. hogy a latin nevek a tudomány nemzetközi nyelvét jelentik. hogy valami beteg verebet is elkapunk. s a szénát haza lehet hordani. Gyula belenézett itt.” “Matula! Matula mondta ezt a nevet. hogy belenéz egy kicsit. Az előfordulhat. Van itt minden. amire már régen vágyott.

Engem is kérdezgetett. A lövés csattanását a könyv lezuhanása okozta. Később azonban úgy érezte. pedig szegény uram egész életében az embereknek dolgozott. mert Gyula egy órakor elaludt. Szegény boldogult nyugodtan falatozott a törvényre gondolva. mire Gyula értelmetlenül nézett az öregasszonyra. Tutajosunk harci lázban ébredt fel. mint amire okvetlen szükség volt. hogy a villamoskalauzok is szívesen kérnének fegyvert a vad utasok kiirtására…). – Nincs lázad. Sas! – üvöltött. de a vadászok puskával járnak. aki valamikor szintén elbolyongott a szerelem csalóka ingoványán… – Nem szerelmes. ha nincs is étvágyad. és szerencsére a lövés nem talált. hát mit tanuljak tűié. ott hallottam…” “Az nem lenne baj – vijjogott az ölyv –. – Kaptam egy könyvet – mondta annak idején István bácsi –. hogy Gyula étvágya is teljesen kielégítő. Tutajosunk akkor ébredt rá. természetesen Tüskevár falán. aki hozzánk nyúl. »Sas! – ordított a csirkefogó. nem is ismernek bennünket. Az öreg egy betűvel nem mondott többet. Ezt Nancsi néni nem tudta. hogy a jó könyv kizárólag szerelmes lehet. ámbár az igazság az. abban a hitben. mi már régen védettek vagyunk. hogy húsz egérkét is bevágott. Éppen egy ürgét evett a telefonpózna csúcsán – a boldogult nagyon szerette a fiatal ürgehúst –. szóval úgy hallottam. amikor egy ilyen puskás dúvad elkezdett oldalazni feléje. vagy nem bezzeg – méltatlankodott egy termetes ölyvanya –. nagyon elég volt. s amikor elugrott a lövés elől. ebédelni – szólt be Nancsi néni. Nancsi néni. Gyula ezeket az előzményeket nem tudta. mert a családi levelezőből kihúzott Irmuska és a nagynénik koszorújából kihúzott Lili néni jutottak eszébe. amikor a kedves lefordult a pózna tetejéről. hogy rettenetesen éhes. és amit mondott. Igen jó étvágya volt a kedvesnek…” Tutajos – gondolatban – bocsánatot kért az ölyvektől. gyere ebédelni. de a tudománynak is van határa. és hogy valóban dél van.“Bocsánat – mondta Gyula –. és az új törvény ötszáz forinttal is megbüntetheti azt. és nehezen igazodott el a szóba bútorai között. Gyula elmosolyodott. Talán négy óra körül járt az idő. Boldogult első férjem is ennek lett az áldozata. Közben – szinte egy pillanat alatt – dél lett. de az ölyvek bezzeg… a kis nyulakat…” “Bezzeg. fiam.” “Ezt a városban nem tudják – válaszolt gondolatban Gyula –. Kiballagott hát a konyhába. nagyon jó könyvet találtam. amit tudni köll – mondta Matula –. – Sas« – mondták még tízen. mert Matula nem is mondta. járt ki ide a berekbe. hogy nemcsak a szerelemnek. és menyétek surrantak. hogy ezt a könyvet ajánlotta. – Áá – tiltakozott a fiú –. ámbár gondolatai között sasok röpködtek. régi tanárom írta. és ők sem tudják. Tudományos… – és kissé nagyképűen ment vissza Lovassyhoz. – Most aztán aludj egy kicsit. de megnyugodva látta. csak álmában lőttek rá. aki az újpesti víztoronyban lakott –. A villamoskalauz nem jár puskával (ámbár úgy hallottam – egy vándorsólyom mondta. hogy Matula a jeles művet nem is látta. ismertem én is a tanár urat. – Mi? Nancsi néni a fiú homlokára tette a kezét. Inkább magának való… – Tudom én. de a mezőn se tudják. – Gyere. Lovassy Sándor. Igaz. mert a vadászok közül egy sem ismerte az ölyvet. hogy a fiú hálás legyen. hiszen egy pillanattal előbb még ott állt a várfalon. amikor Tutajosunkra rálőttek. volt olyan nap. és Hálásan gondolt Matulára. és nagy . valamint István bácsi. a Lovassy-féle mű nagyot puffant a földön. – Szerelmes? – érdeklődött Nancsi néni. s ez lett a veszte.

hollók előre jelezték az ellenséget. amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott. A szomszéd bástyán vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott. hogy a nyíl talált-e. és araszos bajuszszárnyakat viselt orra alatt. sem megúszni nem lehetett. de most már tudta. itt-ott kis nádszigetekkel. aki vagy etetni. Gyula úgy érezte. Friss kenyér is van. amelyen nyárson forgatták a méteres harcsát vagy a kótyagos török által megvetett malacot. s a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek. mert egészen otthonosan érezte magát a kurta szárú csizmában. ahol a bástyák vízbe értek.nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé. Sajnos. hiszen a vár istállószerű termében szurokfáklyák világítottak vagy egy-egy gyertya. s erre – felébredt. hogy felébredt. De a környék más volt. hogy a harc a török visszavonulásával végződhetett. hogy Tutajosunk szájában összefutott a nyál. – Sok lesz. . Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni. mert az egyik bokorból rálőttek. hiszen a hollókat is kellett valamivel táplálni. bozótos tüskefal övezte. – Ez majd csak a végéri derül ki. mint égő kazalban az egerek… Petróleum…? Észnél légy. ámbár sokszor csak a tűz. amely azonban nem sikerült. természetesen fejével együtt. “Ámbár – álmodozott tovább vitézünk – ha valaki egy viharos éjszakán petróleummal meglocsolná ezt a bozótfalat. víz mindenütt. mert csak kisebb rajtaütésről volt szó. hogy megmozdulása most már nem olyan kínos. Gyula? – fogadta Nancsi néni. de már szólt a puska is. hogy a sülő malacra gondolva. vagy gyógykezelni akart. mert a hadnagy öles kardot forgatott. s a puskákat csak újabb puskákkal lehet megszüntetni. amit sürgősen el kell oltani. amikor még használatos volt az íj. Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is. Víz. megsülne az egész társaság. Gyula abba a korba álmodta vissza magát. Nancsi néni… Az öregasszony csak legyintett. óriás nyárfákkal.” Gyula mindezekre emlékezett. mert a harc mozgalmasságában pokolian megéhezett. a marakodó emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára. és nagyon sajnálta. mint ma. a varjak. Az álom egyébként olyan világos volt. Gyula Lajos. hol volt akkor még petróleum? Az idők és a föld méhében volt. A “kis tejfölös túró” lavórnagyságú edényben érkezett. és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát. csak Tüskevár. és torony – amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna – nem volt sehol. Nancsi néni… – Vagy talán ennél valamit? – Egy falatot… Nancsi néni úgy ment az éléskamra felé. A kis erősséget azonban élő és száraz. nem akart a bőr a vállán elszakadni. és azt hitték akkor is. azt is hamar el lehetett tömni. Kő csak alul volt. nem tudhatja. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket. hogy a váracskának nem is lehetett más neve. A lápi végvár madarai. – Bekenjelek. hogy még most is érzi kezében a húr elpendülését és a nyílvessző szisszenő elsurranását. még az illatát is érezte. mintha tűz ütött volna ki a köcsögök között. háta nem olyan érzékeny. a sebeket csak újabb sebekkel. akit azonban senki sem mert volna “Bütyök”-nek titulálni. és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát. Tutajosunk elmerengett az álmon. Nem is vette észre. – Már el is készítettem egy kis tejfölös túrót. Nem lehet tehát azon csodálkozni. – Majd később. s az emlékek olyan frissek voltak. de csak keserű tapasztalatokat szereztek. s amikor lehajolt a könyvért.

Holnapra kutyabajod. hogy más madár szóljon. hogy egyáltalán nem rigó. vagy az égre néz. az bizonyos… Gyula ezek után könnyű szívvel ment a kertbe. hogy: “Huncut a bíró… huncut a bíró!” Most azonban úgy érezte. de ha megkérdezték volna. és miért nem lesz magas fa. hiszen a valóság is olyan szép. A málinkófélékhez tartozik. talán azt mondta volna. Csupa izgalmas titok minden. akiről csak ma tudta meg. csak – igen –. s a neve: aranymálinkó.Ki is derült. atom. gáz. – Matula bácsi jön hajnalban. akár a harcban éhezett meg annyira Gyula. Tutajosunk a tutajra gondol. ámbár nem akart többet foglalkozni vele. egyszerű volt ez a kis dal és mindig ugyanaz. mert akár a tejfölös túró volt olyan felséges. hogy “anno dacumál”. – Nancsi néni. ha a földre néz. szállhat-e más. – Most már kimehetsz. de eddig nem ütötték meg ezek a kérdések. Matula bácsit is megkínálhatom? Mert tegnap megkínáltam… – Hát persze. Csak közel kell hajolni hozzá. és talán nem is érne meg a szeder a fán. Gyula régebben úgy értesült. Hogyan lesz a hangyatojás. viszont megtalálta a fogantyút. és most csak a sárgarigó flótázott. mert nem szerette. és most először nem helyesli túlságosan a tutaj körül kialakult mesét. annak oka nem az égett bőr. mint amit érez. és mi van a holdon? Miért zöld a mogyoróbokor levele. – … aztán azt mondta. miért? Gyula szívesen és sokat olvasott. mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó. hogy olyan rántott csirkét csak a Nancsi néni tud… – Vén lókötő! Sokszor evett már az én főztömből. hogy: – … izé…. és kígyó kúszik a gyalogúton. de nélküle talán süket és szomorú lenne a nyári délután. – Pedig szép lett “volna” – gondolja. miért. mindenhez ért. ha ez a dal nem simogatná. és miért megy el Dél-Afrikába a málinkó? Miért. turbina. A szöveg ugyan adott valami homályos képet. – Tudom. majd a hátizsákban lesz minden. mint a tölgy? És miért él a tölgy két-háromszáz évig és a paradicsom csak egy nyáron? Miért marad itt a feketerigó. Ez a délután azonban elgondolkoztató volt. és elsiklott a szavak felett. hogy mi tulajdonképpen az “atmoszféra”. amivel Nancsi néni ellenségeskedésének gőzét ki lehet ereszteni. sugárzás és elektromotor. és egy madár sem. ahol hangyák cipelik tojásaikat. nem is illene. pete. és valami rendkívüli egyszerűséget. egyetlen élőlény sem mondhat mást. de előbb bekenlek. mint a nagy szemű bagoly. – István bácsinak van lexikonja. a hűvös estéé pedig a fülemüle. mint amit mond. Igaz. hogy nem is törvény. ahol látszik már a hold gödrös fél arca. hogy ez a ragyogó madár azt fütyüli. ami már annyira természetes. A kert most is csendes volt. amíg fent van a délutánra hajlott nap. ha az öreg Matulát valaki szidja. és mit jelent az. hogy: embrió. s ha ezek után Gyula nehezebben hajolt meg. hogy is mondjam… szóval izé… – és ezzel a nyögés mag is akadt volna. “Amúgy” rendes ember. még csak rokonságban sincs velük.” . “Utána kell néznem – gondolta. Igen. mint a fáradt nyári délután. akinek nem kell világosság. ügyes. amikor azt olvasta valahol. de a kitűnő étel elfogyott. hogy a sárga fuvolás nem mond ilyen becsmérlő dolgokat a bírói karra. A rigó mást és máskor nem is mondhat. Az almafáknál leesett egy-egy férges alma. az olyan… szóval. szétbontani és megnézni… hiszen nem tud még semmit. hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen. hanem kizárólag a tömött gyomor volt. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert. csak az ember. és a magány kérdései rajzottak a levegőben. törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében.

Ránézett olajos karjára. “Miért olajjal kellett a bőröm bekenni, és miért nem vízzel? És miért elmosódik el az ember ebéd után, és ki volt ez a Lovassy? Tanár – mondta István bácsi; tanár úr – mondta Matula, mert az öreg rétjáró az emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve. “És mi az álom? – tűnődött a fiú, és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. – Az álom is valóság. vagy mi?” Kinyújtott kezét is jól megnézte, és megakadt a szeme gyászkeretes körmein. “Milyen piszkosak” – gondolta, de nem gondolt a körömkefére, és – sajnos – nem gondolt arra, hogy ez is valóság! – Gyula! – kiáltott a ház felől Nancsi néni. – Gyula! Tutajosunk kedvetlenül kiáltott vissza, és a ribizlibokrok egy-egy levelét letépve ment a ház felé. “Nancsi néninek mindig van valami kiabálni való ja…” Ezt a rosszalló gondolatot azonban hamarosan visszaszívta. – A földművesszövetkezetből hozták ezeket a gumicsizmákat. Próbáld fel, ha nem jó, kicserélik. István bátyád küldte… Matula! – gondolta Gyula, csak az öreg szólhatott nagybátyjának az elázott szandálról és az összekaszabolt – elég vékony – lábszárakról. – Jók! Köszönöm, Nancsi néni, egészen jók. – Ne nekem köszönd, fiam, bátyád vette, de hogy Matula keze van a dologban, arra megesküszöm; bár igaza volt, hiszen olyan a lábad, mintha macskák karmolászták volna össze. Persze, nem szólt róla egy szót sem, mi? – Nem. – Hát látod, ilyen. Ide is bejön néha, aztán csak ül, mint egy süketnéma. Csak néz és pipál, de nem szól, aztán, ha kell valami: meghozza. De akkor sem beszél sokat. “Itt a hal – mondja –, de ne vakarjátok, hanem nyúzzátok. Zsír nem kell alája.” Engem tanít főzni. Engem! Egyszer meg márnát hozott. “Az ikráját dobjátok el, mert mérges.” Nekem mondja… Nekem! De aztán mást nem is mond. Aha! – gondolta Gyula, lábujjait mozgatva a csizmában. – Úgy látszik, Matula is belegyalogolt Nancsi néni konyhai császárságába. A különbség csak az, hogy Matula nem törődik vele, mit mond aztán az öregasszony. Nancsi néni néha szidja, és Matula mosolyog. Esetleg megnézi, hogy a pipaszár jól szelel-e. – Nincs egy darab vékony drót a kamrában? Nem szelei ez a szár… És az öregasszony elmegy drótot keresni. De az is előfordul, hogy dicséri az öreget Matula gyékényszatyrot hoz be. – Láttam, a másik már rongyos. – Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál. – Olyan, amilyen. Gyula mindezt elgondolta, és úgy érezte, hogy az öregemberre hallgatni kell, bár pillanatnyilag az új csizmák erősen elfoglalták. Kellemes volt bennük a járás, s minden lépésnél férfiasán dohogtak! – Majd megírom apámnak, hogy fizesse meg István bácsinak – mondta, amikor este megköszönte a csizmákat. – Felesleges! Te két hónapig az én fiam vagy, de ha netán ezt nem akarod… – Dehogynem! – Vagy haza vágyakoznál… – Dehogy, dehogy! – rémüldözött Tutajos. – Csak úgy gondoltam, mégis… – Szóval állapodjunk meg abban, hogy három apa áll szolgálatodra: egy valóságos apa, egy pótapa és egy nevelőapa. Igazán meg lehetsz elégedve. Nevelőapád érted jön hajnalban? – Azt mondta.

– Jó. A bőrödre vigyázz, és ne vetkőzz neki, mert most nagyon fájdalmas lenne. Ha a hazajárást hosszadalmasnak találod, azt sem bánom, ha akár hetenként jössz haza. Ha olyan nagyon akarod a nádi életet, hát akarjad! – Megeszik a szúnyogok – szóit közbe Nancsi néni. – Az az ő dolguk. – Gyula meg véresre vakarja magát. – Az meg a Gyula dolga. Matulát hetven éve eszik, mégis egészben van. – Van szúnyogolajom – mondta Tutajos tele boldog kalandvággyal, és most határozottan feleslegesnek tartotta az öregasszony beleszólását. – Takarót vigyetek elegendőt meg egy felsőkabátot is. Éjjel hűvös lehet, és esőre is kell gondolni. – És ennivalót? – kérdezte Nancsi néni harciasán. – Nancsi néni majd ad Matulának, ami főzéshez kell. Szalonnát, zsírt, miegyebet… sót, paprikát. Fogjanak halat, nem kell Matulát félteni, aztán, ha unod, hazajössz… – Dehogy unom! Nem is mertem volna kérni. István bácsi, a Lovassy-könyvet elvihetem? – Minden könyvet, amit a házban találsz. Gyula elnevette magát. – Mit nevetsz? – Sok lenne – vágta ki ijedten magát Gyula Lajos, mert a családi levelező jelent meg előtte, az “Imádott Nagysád” és az áthúzott Irmuska –, elég nekem az az egy könyv. – Jó. Tanárom volt az öreg, nagyon szerettem: sokat csavargott itt a nádban, de erről Matula többet tud mondani, ha akar. Nem feküdnénk le? Pálinkát is vigyetek, ha valahol hideg eső megverne benneteket, meg sebre is jó. Gyula ezen az éjszakán nyugtalanul aludt, minden órában felriadt, és összevissza álmodott fűt-fát, tücsköt és bogarat. A bőre is sajgott még. és többször mintha Matula kopogott volna az ablakon, pedig csak a macska vadászott a padláson. Mikor azután valóban zörgött az öreg, Gyula olyan mélyen aludt, hogy kétszer is meg kellett verni a zsalugátert. – Hej, zabba mennek a lovak! – Mi? – ijedt fel barátunk, de aztán hamar összeszedte ébredő gondolatait. – Megyek, Matula bácsi. A konyhában egy hátizsák hevert a padlón, és éppen csak hogy nem ordított a belső feszüléstől. – Jó szíve van ennek a Nancsinak – mutatott Matula a hátizsákra –, majd én viszem, mert a maga hátáról lenyúzná a bőrt. Nancsi néni ekkor jött ki a kamrából, kezében két üveg dunsztos. – Ezt a kis befőttet még… Gyula szereti. – Ha szereti, hozza is el. A zsákban nincs hely. – De a pálinkának volt hely…? – Az orvosság, de ettül csak a hasa fájdul meg az embernek. Szóval, ha Gyula elhozza, hát elhozza. Ámbár elég lesz neki a két pokróc is. – Majd legközelebb, Nancsi néni… Az öregasszony mérgesen nézett Matulára, akit azonban ez nem zavart. – Mehetünk – mondta –, isten áldjon, Nancsi, az a rántott csibe múltkor nagyon finom volt. Mire Gyula elköszönt, a nagy hátizsák már kint ballagott az udvaron, bár még a verebek sem kezdték meg a reggeli értekezletüket. A kert hűvös volt és csendes, mintha az éjszakai titkokat őrizné, a patak suttogva szaladt, mintha még reggel előtt oda akarna érkezni valahova, de a gyalogút a kertek alatt most már ismerősként hívogatta Gyulát és az új csizmákat. – Nem nehéz, Matula bácsi?

– Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta Gyula Lajosnak, és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit. De most már ismerősek lettek a hajnali illatok is, és ha a fiú becsukta volna szemét, akkor is tudta volna, hogy most kukorica mellett mennek, most kender mellett, s itt le van kaszálva a lucerna. A nagy szilfára ismerősként nézett fel, csak éppen hogy nem köszöntötte. A vén fa barázdás kérgére titkos jeleket írt az idő, és Gyula szerette volna megkérdezni az öreget: hány éves lehet a fa, és miért áll ilyen egyedül, de nem szólt semmit, a nagy hátizsák meg csak ment előtte egyenletesen. Túl a gáton, széles, de csendes diskurálással kezdte a napot sok ezer madár, amelyből azonban kihallatszott egy-egy gém recsegő trombitálása, szárcsák sikkantása és a vöcskök kurjantása, a parti fűzfa száraz ágánál pedig egy szürkevarjú károgott valamelyik távoli atyafinak, de a válaszokat hallani már nem lehetett. A nagy sásos rét hajnali lélegzése, nehéz posványszaga most már ismerős volt, és az éles sáslevelek tehetetlenül nyaldosták a csizma síkos szárát. Az összeszabdalt lábszárak védett biztonságban lötyögtek a csizmaszárban, és Tutajosunk szinte kereste a tocsogókat, ahol tegnapelőtt a szandálok nyúlósra áztak. A nagy locsogásra Matula hátrafordult: – Jó a csizma, ugye? – Nagyon, Matula bácsi, köszönöm, hogy szólt! – Nem azért mondtam, de ide ez való. Na, menjünk, a fene ezt a zsákot, már szeretnék megválni tüle. Amikor felkapaszkodtak a gátra, a túlsó parton megint felrobajlott a madarak orkánja, de Matula oda sem nézett, csak jóval később állt meg megint: – Látja? – Mi az, Matula bácsi? – Pocok. Pézsmapocok. A folyó egyik partjáról a másikra egy zömök állat úszott keresztül, és eltűnt a túlsó part sásos szegélyében. – Harap? – Ha megfogják, minden patkány harap. – Mit eszik? – Amit akar. Mindent. Bogarat, rákot, csigát, de répát, kukoricát is. A búzát nagyon szereti, ahol búzavetés van a parton, csak azt pusztítja, de a bőre szép. A messzelátót elhozta? – Jaj, Matula bácsi, elfelejtettem… – Pedig mondtam, ugye? Az ember nem is gondolja, hogy néha a levegőnek beszél… Gyula szégyenkezve hallgatott, mert nem akarta mondani, hogy ez Kengyellel is előfordult, pedig annak káros következményei lehettek. Kengyel is a levegőnek beszélt, aminek aztán az lett a következménye, hogy: “… folytassa, Ladó…” Tutajosunk megborzongott, és magában szidta ezt a szórakozottságot. Matula azonban már lefordult a gátról, neki a rekettyebokros sűrűnek, és Gyula úgy érezte, a kunyhót őrző égerfák karja kitárul, mintha meg akarnák ölelni, aki hazaérkezett.

Lassan kialakult benne valami önkéntelen tájékozódás. – Van egy petrence. ha nagyon megnyomta a hó. le ne dűljön.A kunyhó maga volt a lomha jóság. lehet. de Gyula nem lelkesedett az ügyes szénahordásért. fulladok is néha. a harmatból pára. Megizzasztott ez a Nancsi. – Olyan jó itt. Olyan ágy lesz belőle… A petrence elég messze volt. mint egy szöcske. – Csak olyan kajla ne lennél – nézett a kiskutyára –. aztán rendet csinálunk. fene a kígyóját. tavaly megázott. – Csak lassan. üres a fa. Rágyújtott. amerre a kígyó elcsúszott. A fű itt méteres volt s alul még erősen harmatos. és Csikasz a ház népe. Az öreg nem szólt. Matula bácsi… – Attól még helyin lehet az esze. egy nagy kígyó! – Ne fogja meg. szeméhez igazította. egy-egy fát. mint a beteg kutya. – Fiatal még. sötét odúja a nádszagú otthon. Fújtatunk egy kicsit. – Eressze el a kutyát. hadd ugrálja ki magát… – tette le Matula a hátizsákot – meg aztán nem is felejti el. Aztán kigyüvök. Én többnyire itt vagyok. hogy nincs az a pénz. hogy ki vette le nyakáról a láncot. úgy megrakta a hátizsákot. Matula lelökte a petrence tetejét. Aztán háromszor körülrohanta a kunyhót. hegy a hideg bujkál a gerincén. Gyula előkotorta a gukkert. végül már ott volt feje Matula keze mellett. Amíg beszélt. – Juj! – ugrott Tutajos. és gondolatai között Matulát kezdte látni: “Amíg ilyen kajla vagy… nem bízom benned…” – Első az ágy – verte ki Matula a pipát –. ami benne van. amíg a fiú kicsatolta a láncot. A kutya Gyula közeledésére kissé tartózkodó lett. elég lesz. megigazgatom a gunyhót. de farka hevesen rezgeti. hogy ez neki is szól egy kicsit. – Jó – mondta később –. aztán megsimogatta. és nézte a pipa ellibbenő. még ha csak ránéz is. aki szereti. Ez azonban nem volt egészen igaz. na fogja meg. meg se kötnélek. – Milyen kajla vagy – feddte az öreg –. először rendbe tesszük a gunyhót. és már nem is megyek haza. Tutajos riadtan nézett. – Elbírja? – Hogyne – állt a rudak közé Gyula. Csikasz hasra feküdt a kormos tűzhely mellett. De hát így nem bízom benned… Ja! – nézett Gyulára – a messzelátó ott van a hátizsákban. pipa se ízlik. a világosságból ragyogás s a szürke magasság felett kék az ég. A fele petrencét szépen felemelték. és tavasz felé már csak ténfergek. hát mikor jön már meg az eszed? Tutajos úgy érezte. a bokrok formáját. de most már. Leült az öreg ember. aztán egy darabig csak a madarak távoli zajongása hallatszott. nézzen oda a nagy fára. lenge füstjét. az itt van. Két hosszú rudat húzott ki a kunyhó mellől. még ott van a nagy sas. büdös lesz a keze. és a két rudat átszúrta a kis kazalon. majd végül lefeküdt Matula elé. Az öreg ránézett. aki lelkendezve örül a vendégeknek. – A gunyhóban is mindig van egy-kettő. hogy nem hagyod a gunyhót őrizetlenül. de a fa üres volt. és leült Gyula is. Szénát kell hozni. – Matula bácsi. Gyula még szemén tartotta az üveget. Felét behozzuk. és Gyula megjegyezte a tájat. mert tudnám. Most lett a hajnalból reggel. aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz. Csikasz egyre közelebb kúszott gazdájához. Matula bácsi. – Én?… és Gyula nem akarta mondani. “A gunyhóban – gondolta – egy-kettő? Te jó isten…” . – Nem látok semmit. – Emelje. a házba. de a kocsi is megsüllyedt volna.

hogy igenis nehéz! És úgy látszik. mint Bütyöké. maga a jobbal lépjen. mert úgy érezte. büdös levet ereszt… – Nem csíp? – Csíp a ménküt. Hiába úsztak felette könnyű kis pufók felhők. de kenyérgombóccal is megpróbálhatja. lassan. Gyula e pillanatban még a kígyót is elfeledte. Tutajosunk ezek után elfelejtette a kígyókat. Matula bácsi. – Nem. Hordjuk a szénát. Gyula gondolataiban tovább tekergett a kígyó… szóval akar harapni… és ha akar. szeme pedig úgy kidülledt. Matula egy kicsit szárnyra eresztette. – De a kígyók inkább csak éjjel járnak. mert a rakomány megbillent. akkor nem billeg a széna. fogja meg. amelynek hívogató öble egyszerre kígyótanyává változott. Az ember megfogja a nyakát. nehezen rakjuk fel. Megemlegeti. Tutajos melegen nézett Csikaszra és hidegen a kunyhóra. ugye. amire kirakodunk.– Amikor én bal lábbal lépek. mért ne tudna? Matula csak vigasztalni akarja őt? Borzalom… Gyula most már nem nézte a tájat. Nehéz? Úgy érzi. csak megbotlottam. – Olyan itt nincs. mert nagy halpusztítók. itt a réten csak a valóság a járható út. csak nem olyan békésen. maga meg fogjon ebédre valamit. többnyire agyonverem őket. – Nehéz? – szól elöl a feddő hang. ha az ember megfogja. mint a fenti szarvasmarhának. Gyula a földet nézte. “Nem nehéz?… Te ökör!” – mondta Gyula Lajosnak. nem árt. és fogai összecsikordultak. Gyula végigfeküdt a szénaágyon. megtöltjük szénával. hideg rémület… Amikor letették a szénát a kunyhó előtt. Fárassza! Csikaszt elviheti. de az esze most igazán másutt járt –. és nem érdekelte a messzeség ezüstös leheletében szálló madársereg. ha összeszoknak. – A kunyhóban is vannak kígyók? – Szeretik. Kukacot talál a partban. Matula erre nem szólt. – És a vipera? – tette hozzá hangosan. Amúgy nem bántanak senkit… nem érdemes ennyit beszélni róluk. Mivel csípjen? – Úgy értettem – borzongott Tutajos –. ha valami tehetősebb hal akad horogra. Gyula pedig arra gondolt: miért mondta. – Csak olyan büdösek ne lennének – folytatta Matula –. Jó hely az nekik… ámbár Csikasz néha el-elkap egyet. meg a kis madarakat is abajgatják. tudom… Matula tehát megvetette az ágyat. hogy a válla szakad le. “… még rám jön – váltott lépést a fiú Matula rendelkezése szerint. olyan förtelmes. mert ha ledül. – Mondtam. Aztán ne kapkodjon. Matula bácsi. és karjai olyan hosszúra nyúltak. A lépésre vigyázzon. Csikasz. s az egyik pokróccal letakarta. amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az. hegy nem nehéz. Gyula szeretete Csikasz iránt nőttön-nőtt. akkor csak bólogat meg tekergőzik. de amint megszabadult a tehertől. hogy nem harap? – Hát harapni akar. A hátizsákból majd kirakodok. és arra a néma csúszásra gondolt. amivel a kígyó eltűnt a füvek erdejében. – Próbálja ki. az lesz a vánkos. gondolatai között újra megjelent a kígyó. . – Akkor pihenhetünk. – Igen! – helyeselt élénken Gyula. ugye? A többit megcsinálom magam. mert a lábadra lépek – ha van nálam bot. a nyakamra tekerődzik…” – erre a gondolatra majdnem kiejtette kezéből a petrencerudat. – Pihenjünk? – kérdezte elöl az égi hang. – Nagyszerű. “Nem bánt senkit” – gondolta Gyula. Én addig összebarkácsolok egy polcot. Matula bácsi? – Eszi azt a fene éjjel-nappal… – eredj innen. amikor alszom. Az a gyors. de nemigen tud… na. szöcske van elég a fűben.

és úgy maradt félig a víz alatt. és keményen megmarkolta a horognyelet. hanem egy. mert tudta már. egyszerre megszűnt a kígyókérdés. hogy ez veszélyt jelent. hogy új emberbarátja követi-e. a majdnem kopasz gáton.– Gyere. olyan hanyag nemtörődömséggel. míg hozzá mert nyúlni. s az lehúzta? Óvatosan emelte ki a horgot. de ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. Csikasz! Csikasz erősen csóválta a farkát. – Hopp! – mondta Gyula. Most újra nyugalmas percek következtek. és – bár erre nem volt szükség – a nyeles szákkal emelte ki. Hajszolják. gyakorlatképpen. s mint szidják. és amikor bevetette a horgot. A szürkegémet. Egy villanás. s a madársereg figyel. bár az izgalmas feszültség alig csökkent. aranyos hal a kárász. hajszolják a gyilkos vendéget a békés vízimadarak. Ezek után egy termetes gilisztát húzott a horogra. hogy aki nem dolgozik. s a szikvízen csárogó. az nem is eszik. de a legtöbbet nem. hogy mozgását csak az utazó nádtörmelék mutatta. és mondanunk sem kell. A végtelen nádas felett egy pillanatra nem szűnt meg a madarak mozgása. A giliszta erősen tiltakozott szabadon maradt részével. mit sem törődve azzal. mintha csak egészségügyi sétarepülésről lenne szó. gilisztát. és Tű táj ősünk hosszan bátorította magát. Meg is látta az imbolygó rétihéját. már felettük volt. talán negyedkiló. és megugatta az ollós jövevényt. A zsilipnél aztán letáborozott. mert csakhamar erősen megrándult az úszó. Az úszó simán repül a helyére – most kenyérgombóccal csalizva –. mert Gyula ugyancsak szedegette új csizmáit. Az égen csapott hasú felhők jöttek-mentek. ha van nála bot. hogy a kígyók nemzetségére gondolt. és a könyvre gondolt De hol az úszó? Elakadt valamiben. visszavisszanézve. – Nini! – kiáltott. amint átlebegett a víz felett. de nem ment. – Eredj! – intett Matula. jóízű is – ha nem pocsolyában fogják –. és Gyula érzi. mert ott igazán szó szerint veszik. hogy ebéd legyen belőlük. Ha mégis hirtelen csend lett. Gyula felemelte a fejét. és olyan nyugodtan körözött fel a felhők fölé. károgó. “Majd estére visszatalál…” – nyugtatta meg magát. hogy minél hamarabb kint legyenek a derékig érő fűből. “Ott legalább meglátom…” – gondolta. Ilyen kicsinyekből – gondolta Tutajos – sokat kell fogni. aztán messze elhajította a fűbe. Ebben nem is volt hiba. mert Matula is agyonveri. És nyugodt. De látta azt is. úgy látszik. mire Csikasz is odajött. Ez. Fogott néhány szöcskét. a víz alatt is folytatta. és újra bevetette a horgot. bakcsót már ismerte. barnakányát vagy más ragadozót. hiszen a ragadozóknak főleg a repülés a kenyerük. mint a boldogság. amire nem volt szükség. s ez sokszor több. de ritkaság a kilós. még kisebb kárászt is szépen kivezetett a parthoz. Szép. mert a kis kárász kiemeléséhez nem kellett erő. hogy a koldulás a kígyók társadalmában nincs bevezetve. mintha játék lenne az egész. Közben még botot is vágott. . utána mint robban fel a sík víz. Most már igazan nem kapkodott. hogy ez a könnyed szárnyalás mint változik villámgyors suhanássá. Ezt a kaszálást. de el nem érik. s a madarak zajongását lassan már meg se hallotta. A rák véletlenül akadt meg a horgon. Tutajosunk elégedett. “Fejbe vágom. mert megölni nem akarta. És ez az érzés nagy elégedettséget ültetett a fiú gondolatai közé. amit most csúsztat a haltartóba. hogy arról kódul” – gondolta futólag és harciasán. hápogó madárság egy pillanatig sem maradt csendben. hogy ez a mozdulat már Matula mozdulata. Pedig állandóan szólt a nádirigó. A folyó olyan csendes volt. és Csikasz most már vidáman ugrott neki a csapásnak. kanalasakat.

A háló súlya és a csuka daliás termete erősen csökkentette fájdalmait. és távolabb húzódott a csapkodó vízitigristől. a vizeknek is megvannak a maguk ragadozói. amelyeknek valamelyik érzékszerve rosszabbul működik. mint a kacsáé. báránykám – és kiemelte a halat a partra. de a fene tudja. – Hohó! – óvatosan megállította a halat. hanem a bekapott mutatóujját konokul tartotta szájában. Kiszopta a sebeket. fogai. és szája. Itt is otthonosak a fogak és körmök. A hal már fáradt. melyik zsebébe tette. Gyula visszadobta a haltartó hálót a vízbe. És elgondolkodott – íme. mint élelem. hogy a csuka se kapkodjon. és Kengyel látta volna… és Piri mama és a mama. de Csikasz csak a farkát csóválta. Igen. így a kígyóknak szánt bot végét feszítette a csuka fogai közé. Itt is csak az erős. – Huhuuu! – kotorászott Gyula kés után. sőt saját gyermekeikkel szemben is. mint a bárány. vagy ne vágjak? – suttogta a fiú. Tutajosunk kerek szemmel álmélkodott. nem adhatott tanácsot. és – lássuk. de most már ki lehetett piszkálni. ahogy a valóságos horgászoktól hallotta –. – Ilyen hülye is csak én vagyok! Csikasz változatlanul helyeselt farkával. A róka a legbámészabb nyulat fogja meg. gyere. És ez a szelektáló válogatás könyörtelenül igazságos saját fajukkal. csuka. és Csikaszra nézett. – Azanyád! – üvöltött a fiú. mint a karmok s a horgas. süllő – s a vizek többi ragadozói – azokat a halakat. ámbár ez lehetett részvétnyilvánítás is. Most visszafelé rohant – Gyula feltekerte a felesleges zsinórt –. Ez a játék (ami csak Gyulának volt játék) végtelen örömmel töltötte el. s akkor már úgy megy a szákba. hogy kezében van a bot. apám és Bütyök… és az egész osztály. és egyelőre nem gondolt étkezésre. A többi elpusztul. párzás idején felébredve a szerelem . bár a két kárász nem nagyon örült a veszedelmes társaságnak. a többi nem más. A hal hosszú volt. ami nagy zenebonát csapott a víz alatt. tépő csőr a levegőben. s a fiú engedte. amelyik legrosszabbul repül. mint a többié. amíg fel lehetett húzni a levegőre. és Gyula hamarosan visszaemlékezett Matula tanácsára: “Aztán ne kapkodjon…” Azt már hiába mondta volna az öreg. mint az idegeneket. A bevágásra berregni kezdett az orsó. A hal azonban még a szák hálójában sem viselkedett bárányként. ahol egy kis nádsziget mellett – úgy látszik – a legnagyobb volt a haljárás. mert azokat éppen úgy elkapják. Sőt. csak az éber marad meg. Tutajos nagyot sóhajtott. miközben Csikasz halkan morgott. Gyula rázogatta az erősen vérző ujját. mert a küzdelem erősen megviselte. miből élünk – visszadobta a horgot oda a túlsó partra. Ijedten csapkodtak. és Gyula most már nem tétovázott. életrevalóságát átadva az utódoknak. Az úszó azonban elindult. mint a hajlott tűk. mert a csuka a botot harapta kitartóan. A héja. Tutajosunk ezt most megtanulta. mert neki ez a szokása. De a hal más véleményen volt. – Most levegőt adok neki – magyarázta Csikasznak a dolgot. – Na. a hatalmás csukaasszonyság.– Hát most bevágjak. karvaly. de a csuka nem törődött velük. És a horog még mindig bent volt a hal szájában. mert most már igazán érezte. és különösen két hatalmas “ebfoga” veszedelmes. hogy az elvetemült tigris száját kinyissa. mint amikor a levegőben élő embert a víz alá nyomják. Ez pedig annyit jelent a halnak. de a csukát nem hatotta meg a mamájára való hivatkozás. Fuldoklik. amelyik legkevésbé tud vigyázni magára. Csuka! Hej! De milyen szép csuka! Csak Matula bácsi látta volna. aztán újra másik irányba. mart nekirugaszkodott még párszor. amikor végre a haltartó hálóban volt a hal. amire engedett. a csuka csúnyán tud harapni. a farkas az elkódorgott bárányt s a harcsa. sólyom tévedhetetlenül azt a madarat vágja ki a csapatból. és kezében van a hal is. amelyik leggyengébb. és elveszíti az eszméletét. de már fékezett.

mentek tovább. a hal tempója nem változott. de ez is csak akkor lesz tartós. hogy menjenek. Elkapja a békát. Beakasztotta a horgot abba az ismeretlen lénybe. . úgy bekapja a kisebb termetű férjet – ha nem vigyáz magára –. és Gyula gondolatai közé alig talál utat az a kedves kis szerény pityegés. A horognyél már karikára görbült. és hogy a ragadozók sokszor bizony nagyon hasznosak. a zsinór félelmetesen fogyott és Gyula megdöbbenve látta. vagy ne menjenek. “Milyen okosak” – akarta gondolni Gyula. és most csak vannak szegénykék. Gyula elfeledte a csukát. de el is engedte azonnal. hogy a tengelyen már alig van pár méter. amely vitte a zsinórt.bódulatából. Ez nem volt másként soha. Itt bogarásznak a folyón. hínáron napkúrázó bogarakat. – Az anyjukat elfogta valami. ámbár ez már nem válogat. Néha visszanéztek. A süllő például ragadozó. de könyörtelen. Aztán… egy csattanó rándítás. kik vagytok. és a számára hasznos túlszaporított állatok természetes életfeltételeit biztosítja. aki a saját ujját szopogatja. árva szépségükben. de a parttól messze sose mentek. fiatal hajtásokat. fiatal. s a zsinór látható része eltűnt a folyó hátán. ami majdnem kiszakította kezéből a botot. és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. nádas menedék. ami jobbról jön a part mellől. és hiába volt minden rángatás. és a fiúnak sem volt semmi más vágya. hogy a hasznos és káros megállapításokkal vigyázni kell. de még a sebességét sem csökkenteni. és tudja. és Gyula teljes erejével se tudta megállítani. Hála Lovassynak. annak kell is lennie. és ott úsztak el Gyula előtt. A kis szárcsák előbb még megtanakodták. és azonnal szívébe fogadja a három kis fekete jövevényt. A természet bölcs. mi nem zavarunk senkit. elfeledett mindent a fellángolt izgalomban. az orsó vészesen berregett. sokszor károsak is. Közben lekapkodták a nádon. “Mi ez – gondolta a fiú –. egyre fogyott. ám az is lehet. de most már tudnak magukra vigyázni. mintha a fiú formáját akarták volna megjegyezni. ahol három kis madár ül a vízen és most megrettenve nézik az embert. és ifjú barátunk bevágott. békés kis halat. – Hát ti? – mosolyog Tutajos. kis vadrécét. A fiú meg se moccant. – Pii – piity – mondták a kis madarak –. vízipatkányt és – ha veszélyben van – Tutajosunk ujját is. Majdnem ugyanezt teszi a csuka is. Sajnos. és lassan elvonultak lefelé a folyón. és így lesz az értéktelen küszhúsból nagyon értékes süllőhús. a kis szárcsák ezt nem kívánták. mert veszély esetén ott volt a sásos. Hatvan-hetven méterre vágtatott a folyó közepén. ezt az értéktelen. és kézzel is elkapta a zsinórt. Gyula már értesült ezekről a dolgokról. de erre már nem maradt ideje. Ami van. Csak húst eszik és csak élőt. csak éppen hogy voltak. Hiába volt újabb és újabb erőlködés. aztán áteveztek a túlsó partra. mert zrrr… zrrr… – vadul kerepelni kezdett az orsó. Tutajosunk egészen elérzékenyedett a három fekete madárka láttán. hogy csak csodálkoztak az emberen. ha a változtatásban a természet feltételeit elfogadja. mert a kezét elvágta volna. Ha elszaporodik a pocok meg az egér. ámbár nem tudom. hogy annak csak a derék hitves gyomrában van ideje gondolkodni az élet és szerelem változékonyságáról. tengeralattjáró?” A zsinór fogyott. megjelennek a vércsék és ölyvek és sáskajárás idején a pásztormadarak. – Három kis árva szárcsa – mondta otthon Matula. Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára. pedig nem csináltak semmit. – Pii… piitty – szabad erre menni? – Nektek mindent szabad – érzi Gyula –. apró csigákat. Az úszó (Matula tutajnak mondja) mozdulatlanul áll. csak megsimogatni őket. csak itt evezgetünk… – és mint kis fekete gályák. de szemük állandóan Gyulán volt. viszont a békés halak lehetnek haszontalanok. Elsősorban küszt. aki szintén észreveszi őket. és nem is lesz másként soha. Embertől nem is nagyon félnek.

tíz kilón felül volt. ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú. s az egyetlen ütés után az sem mozdult. és minden épkézláb gondolatot elnyeltek. aztán az árván maradt orsót és nyelet. úszóval. A kutya itt marad. jöjjön. hogy mondjuk ezt el a gazdának? Csikasz tanácstalanul billegette farkát. mintha gondolatait gereblyézte volna össze. mintha győzedelmes hadakozásból tértek volna vissza. hogy egyenesen áll-e a tartó drótokon. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. – Az én csukám hány kilós lehet. amit tud… – mondta belül egy hang – nos?” “Igenis. Csikasz – nézett újra a kis kutyára –. így kell. mint leült a partra. Csikasz… eredj a fenébe – tette aztán hozzá. hogy ne kínlódjanak. Ladó… megbízhatatlan abban is. Szeme először a haltartón állt meg egy pillanatra. “Rémes! – gondolta. – A szájába meg ne nyúljon máskor. de előbb verje ükét kupán. Matulának van igaza. jelezve. aztán csak egy szót mondott: – Elvitte? – El – szomorkodott Tutajosunk –. Egyik komámat nyomorékra harapta a csuka.” “Na. és ugyanígy nézett végig a bevonuló Gyuláékon. olyan vidáman állt eléje a gyalogúton. Itt maradsz. mert nem szeretem. aztán. Nem baj! – Nem baj?! – Nem hát. és a harcsa nem ment ki a világból. és a halakat a kés fokával keményen tarkón vágta. csak útban lennél a ladikban. mint a hazug ábránd…” “Igen. Két ujja megbénult. s amikor látta. Látja ezt a pócot? Ez lesz a maga hele. ha kiáltok.Tutajosunk inkább lerogyott. és összeszedi a cókmókot. igaz. mindenestül… Matula bácsi – kiáltott –. aztán a fiú véres kezén. aztán az üres horognyélen. A parton kellett volna utána menni és fárasztani… ámbár kivenni akkor se tudta volna. Matula éppen végzett a polccal. látja! Maga akar ezzel az öreg emberrel vitatkozni? Maga?” “Nem. és sóhajtott. tanár úr…” . hogy Csikasz megnyalta vérző ujját. ha olyan a gunyhó. aztán az eget. Most elmegyek csónakért. mert az elmúlt percek izgalmai még idegeiben örvénylettek. Csikasz reménykedve nézett öreg gazdája után. hogy a horgászatban nem járatos. és erősen megmosta a kezét. Különben várjon. A halakat tegye hűsre. Nézte a vizet. Száz méter zsinórt nem lehet csak úgy lenyelni. Gyula pedig elképzelte. Hunyorogva nézte. Lehet ez másfél kiló is. hogy Gyula kiemeli a haltartót. “… Maga javíthatatlan álmodozó. a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. Sóhajtott. Rakja ki a holmiját. Végül is arra tért magához. látja? – Igen. – Nyalhatod már. ide nézzen! Matula nagy kést húzott ki a nádtetőből. el! Száz méter zsinórral. nem lehetett megállítani! – Elhiszem. mekkora fogai lehetnek egy tízkilós csukának. mint egy kirakodóvásár. Csikasz – intette le a jelentkező kutyát –. – Ezt hát megcsináltuk. – Véletlenül… – Hát véletlenül se. szinte megdöbbent.” “Ne álmodozzon. aztán bánatosan lefeküdt az árnyékban. Ladó. – A csukát meg így kell megfogni. Matula bácsi? – Semennyi… de nyolcvan deka megvan. de nem szólt. Megvakarta ősz fejét. tanár úr. horoggal. tanár úr. Két ujjal fogta meg a kopoltyúk mögött a csukát.

Gyula elindult. könnyebben megy. rozoga alkotmány szinte surranva indult. Miért? Eddig csak azt mondta. Egy aranymálinkó ismételten megállapította. A csónakban egy száraz. jól megjegyezve. mintha valaki önmagában nincs otthon. Gyula nem tudta elképzelni. és a kiáltásban mintha a táj szólalt volna meg. hogy: “huncut a Ladó”. amit a számtanórán álmodozva a Velencei-tavon látott. – Mi az. hogy “nevelőapja” most szólította először nevén. ágas végű pózna. zseblámpát. hol állt meg. mintha egy kicsit hazaérkezett volna. könyvet. . – Gyula… Gyulaaaa… a nyelet is hozza! Többször nem kiáltott az öreg. mintha azt mondta volna: – Hát már te is parancsolsz? Sajnos. Hoztam vágóhorgot is. Ki fogott még az osztályban nyolcvan dekás csukát? Senki! Még Kengyel sem! Ezen aztán szépen megnyugodott. Nem látott még ilyet? – Nem. újra kifeküdt az árnyékba. Matula egy öreg csónakban ült. és Matula átkutatta a fentővel a feneket egyik parttól a másikig. hogy vágta a zsinór a vizet. a vízparton. A füle azonban álmában is nyitva volt. befogadva a vezérek ivadékát. – Itt maradsz! – intett a fiú szigorúan a kiskutyának. ott a kanyarban még láttam. hogy valahol megtaláljuk. és látszólag azonnal elaludt. és egy-két faroklegyintéssel helyeselte az ifjú tevékenységét. és ez olyan furcsa volt és idegen. mert elgondolkodott azon. a kunyhóban. és most olyan érzése volt. de mivel semmi parancsot nem kapott. mert egyszer csak felugrott. pedig Matulának csak égy evezője volt. hogy “maga”. Egy kicsit idegennek érezte magát a nádasban. Aztán megkérdezte: – Fölfelé ment? – Fölfelé – intett Gyula végig a folyón –. meg nem akad. Matula bácsi? – Fentő. – Nyolcvan deka. és egyik oldalon evezett. hogy “huncut a bíró”. A kanyaron túl aztán megálltak néha. amíg csak a zsinórba. Ezzel akarja fejbe verni az öreg a halat? Egyelőre élvezte a csónak siklását. – Fentő? De minek az a vasdarab? – Hogy a víz alatt maradjon. és Csikasz azonnal összeomlott. ez ellen nem tehetek semmit… maradok. hogy az volt – eddig elfeküdt valami gödörben. A harcsa – mert majdnem biztos. – Ezzel gereblyézünk a fenéken. és rendesen elrakodott a polcon. S az ormótlan. A folyó felől kiáltás szállt a kis tisztásra. Száz méter zsinór elég hozzá. s ez a csónak mintha ugyanaz lett volna. a csónak mégis nyílegyenesen ment a középen. A víz nem széles. de lassan ment. hosszú. aminek a végére rozsdás vasdarab volt kötve. de ezt most Gyula egészen pontosan úgy értette. Csikasz közben többször bejött a kunyhóba. próbálkozzék vele. “Huncut az öregapád!” – mondta Gyula kicsit megbántva. – A farára üljön a ladiknak. a tányért. hát nyolcvan deka.Ekkor lágy madárfütty térítette Tutajost magához. hova teszi az evőeszközt. Gyula csak most látta meg a pad alatt azt a fanyelű hegyes vaskampót. – Jól megszaladt… – fene tudja. amire Matula mutatott. Csak a zsinór vége a kezünkben legyen! Tud evezni? – Megpróbálhatom… – Szóval nem tud… de majd megtanul Itt van ez a fentő. hogy erre a bizonytalan harcsavadászatra miért kellett elhozni a horognyelet. talán elő tudjuk ráncigálni.

– Evezzen! Nem baj. hogy a ladik súlyának egy részét a hal húzza. és nem akar mozdulni. – Vagy elakadt a zsinór valahol. – Ámbár az is lehet. amely – talán – összeköttetésben volt azzal a vadállattal. nyomjon egyet a vízen. Az orsó berregett. húzta a fenéken. mert újra megfeszült a zsinór. Most rákötöm az orsóra. csak lassan. ha ugyan a horog még a szájában van. időnként kiemelve az ágakra akadt hínárral együtt. ami ereje után cápa is lehetett volna. mint Bütyök a bizonyítványt. ugye. Szerencsére ilyen szörnyetegek nem teremnek a Zalában. hogy az a démoni erő mikor rándul meg újra a víz alatt. amíg egyszer csak vége szakadt. csak úgy hajlott a bot. Matula pedig lefékezett. hogy a zsinór meg ne akadjon a csónakban. – Nyomja. Vigyázzon! Matula egészen feszesre húzta a zsinórt. Csak nyugodtan. mint egy megrémült cinege. – Lassan. mert megugrik. erősen. száz méter zsinórt nem nyel el a főd. A kampós ágat gondosan húzta meg a fenéken és emelte ki. és leszakította magát – folytatta az öreg –. mintha tudta volna. de úgy érezte. de jól eltartotta a bot végét. s a csónakot is abba az irányba fordította. hogy jól megszaladt? Följebb kell keresni – ezzel Matula meghúzta az evezőt. esetleg krokodil. mert az orsóba mintha villám költözött volna. amennyit csak lehet – és Matula úgy indult. – Adja ide! Tutajosunk boldogan szabadult meg a nyéltől. és ha megugrana. mint az a lehelet. – Próbálkozik a kutya! Vagy lefeküdt megint. más nem történt. – Meg ne húzzál Majd lassan hajtok visszafelé. bekotorva a parti nád közé is. – Jó. amíg csak Matula meg nem szólalt: – Várjon! Hova tette a szemit? A fentő egyik ágán a hínár között mocskosán és alig láthatóan ott volt a zsinór. Jól meghúzta. mint egy ló – mondta az öreg elismerően. most már nehezebben megy. Gyula óvatosan szedte fel a zsinórt. hogy rátekerte valamire a zsinórt. A zsinórból ekkor már háromnegyed rész az orsó dobján volt. csak nyugodtan. és Matula megfeszítette a zsinórt. hogy mozgásba legyünk. Minden pillanatban várta. mert a zsákmány – ami még nem is volt zsákmány – a csónak alatt rohant el. – Csak evezzen. és mi lesz akkor? – Matula bácsi. Ott volt! Nagyon is ott. zsombékra… mit tudom én. s csak pár perc múlva álltak meg újra. . vagy elfeküdt a hal. Vegye kezébe a lapátot. – Úgy húz. mint a lehelet. s ilyenkor úgy guberálták. ne törődjön semmivel! Fárad már… érzem. hogy a váratlan rezgés megijessze a halat. maga meg ráteker az orsóra. majd kicsit gyorsabban megyek. aztán elindulok. – Mondtam. mert rátekeredett nádra. Az orsó olyan halkan kerepelt. hogy Gyula szíve úgy ugrándozott vékony bordái alatt. piszkálja! Tutajosunk izzadt és piszkált. aztán egyszerre csak leállt. ami Gyulában az izgalomtól ebben a pillanatban fenn volt akadva. mindegy. vagy… nem mondom?!… visszafelé megy – és Matula gyorsan tekerte vissza a zsinórt. A csónak állt. Na. legfeljebb annyi.Gyula kézbe vette a hosszú póznát. Tutajosunkat pedig hideg és meleg verejték verte ki váltakozva. Matula megállította a csónakot. – Adja a nyelet. aztán erősen rácsapott a horognyélre. megkeressük a végit. gyorsan… jobban! Az orsó szinte sistergett. hogy most csendben kell lennie. hogyan… Gyula lélekszakadva evezett. hány mester lehet az orsón? – Fele már rajta van.

Gyula vidáman ugrott ki a partra. És összemosolygott a két ember. Matula pedig megpróbálta emelni. fogok még pár keszeget. – Akkor menjen. – Most már elmondhatjuk. vagy nem szerette a bagót. iszonyú zenebonát csapott a ladik fenekén. Vágyott valami másra. amikor a harcsa széles feje felbukkant végre. szedjen fát. csak éppen hogy égjen. Mit tudom én. Matula most már bal kézbe vette a horognyelet. erős húzásokkal emelte a halat feljebb. – Most csak lassan… most már nem fordul meg. Matula bácsi. hogy a mienk. és Matula néha meg is állította a halat. Ijesztő nagy szája volt. Elég volt mára. – Így! Ezzel meg is lennénk. az iskola és rokonság.Igen. hogy raktam tüzet? – Láttam. – Táncolsz te még bagóért – ígérte az öreg a láthatatlan halnak. – Ne egyen a fene – korholta Matula jókedvűen a zsákmányt – most már úgyis mindegy – aztán vastag zsinórt fűzött át a hal kopoltyúján. hozzáköti a ladik vaskarikájához. Látta tegnap. néha már attól féltem: eltörik. S amikor megálltak. és valóban leszállt nyolcvandekás mivoltára. aztán a nagy halat csendesen visszaereszti a vízbe. nem elég. csendesen lehajolt. mennyi idő alatt fogom meg a pár halat. – Hanem a nyél igazán megérte az árát – mondta –. A csuka most már alig volt fontos. és bajsza ide-oda lengett a vízben. egyedül lenni és újra átélni a csodálatos eseményeket. Adja ide az evezőt. a nagy korkülönbség. másikba a vágóhorgot. és – igen! – örült. tüzet rakni. de az vagy nem akart táncolni. hogy az ijedtében majdnem belefordult a vízbe. – Van tizenöt kiló… de inkább több – suttogta az öreg. hogy nem neki kell horgászni. mert akkor újra fáért kell mennie. de csak egy-egy pillanatra. bizonyítvány és ajándék szivar. Sokat ne tegyen rá. ott a balta. – A gyufa a polcon van. Gyula aggódva nézte. mert leszakítja magát. amíg vízben van. – Nem kell sietni.” Matula derűsen törülgette verejtékes homlokát. egyformái. nem akart feljönni. Nagy erő van az ilyen halban. vágyott látni a kunyhót. – Sietek. A csónakot most már itt hagyjuk a gunyhó előtt a vízen. nagyon éles. . hogy a harcsa kopoltyúján és száján átfűzött vastag zsinórt Matula megbogozza. hogy a harcsakalandhoz igazán kár volna egy szót is hozzátenni. de erre csak erős rándítás volt a válasz. az orsó már nem forgott olyan gyorsan. mint a hazug ábránd. és rakja meg a tüzet. Én kinn maradok. A baltával vigyázzon. Van a gunyhó mögött. A nyurga diák Pestről s az öreg csősz a nádak és vizek országából. – Meg ne mozduljon. a megjárt utak. érző két ember. és Gyula arra gondolt. és beakasztva a tűhegyes kampót a kopoltyú alatt. aztán délután beviszem az irodára. csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző. mert a mainál többet már nem adhat a Zala. Csikaszt. és náddal gyújtson alá. A harcsa még most is más véleményen volt. feljebb… – Adja ide a vágóhorgot. egyetlen erős húzással csónakba rántotta a halat. Matula bácsi. Pihenhetünk egy kicsit. A hal tétován ide-oda húzott. – Csak egyszer lássam meg a f éjit! Enged már… Matula szaggatott. A harcsa meg sok lenne nekünk. a harcsát meg kikötöm. közben olyat csapott álmélkodó és boldog Tutajosunk térdére. És Gyula majdnem elkiáltotta magát. mert ami hal van. Ennek a betyár Kengyelnek megint igaza volt: “A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt.

és kezdődik minden élűiről. ami megint csak égés. de ez itt most más volt és titokzatosan szép. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. és a kis kutya is odanézett. amíg a halakkal megérkezett. megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. A fiú önkéntelenül is megfigyelte az öreget. ha nem lenne tűz. sőt azon sem. hogy mi a hő. de ne nyomja meg a halat. és megborzongott. és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek. a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. a lesben ülő szitakötők alig rebbentek fel. rá vékony ágak. Most aztán nekilátunk! Elő a bicskát! Ezt is meg kell tanulnia. Látja. mert a sülő hal olyan gáznemű anyagokat felhozott. Tutajos Matula kezét nézte és – utánozta. aztán félreállt. ami él. hogy vágyakozva nézett a gyalogút bejárásához. melyeket esetleg megesznek az állatok. aztán – mint a háztető – vastagabbak. az ebéd ígéretét. és tüzet rakott. része valaminek. – Harcsát fogtunk. hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán. – Kígyó? Hát itt a balta. mi a hő. de külön megmarad minden. és most öröme tellett a tűzrakásban. úgy levágom a fejét…” – de a kígyók máshol tartózkodtak. hogy mi a szag. – Nemigen akartak kötélnek állni. aztán keserű lesz a húsa is. de odaállt melléje Csikasz is. Matulára azonban még jócskán kellett várni. A meleg felreppen a felhők alá. vagy elkorhadnak. hogy a ragyogó tollak. és mi a füst. mint a szépség lenge csodáját. – Mindjárt kész. ideje volna már inkább őt etetni. “Etetem…” – gondolta. a hamut a földbe viszi az eső. mert gyomra kordulása azt mondta. Matula utolsó szava az volt: . Csikasz… Aztán kézbe vette a baltát. de harag csapott fel benne. Ősi megelégedettség pihent el a szívében. aztán arra gondolt: mi lenne. A rekettyeágak ismerősként simogatták meg összekaszabolt térdét. ami ebben az állapotban kizárólag illatnak. mi az égés. És Gyula ezek után már nem gondolkodott. ezért irdalom be. és ha össze lehetne rakni. de Gyula már ezért sem haragudott. Gyula kezdte megérteni a tűzimádókat. Alá a gyufa. de a kiugró lángocskák alig látszottak az erős napsütésben. az égni képes gázok szerepe. és mi a gáz. Felnézett az aranysárga madárra. és nem is szerették volna. mama sütjük a halat. és úgy nézte a kibuggyanó fehér füstöt. és az anyagból újra növények lesznek. ahol Matulának jönni kellene. Más lesz belőle. a füst szétfoszlik mint gáz és korom. mintha otthon a szobájában ment volna. ötöt fogtam. “Kígyó! – jutott eszébe. Tutajosunk tehát megszerezte a tüzelőt. – Hozza ki a serpenyőt. Kezdődik? – tűnődött a fiú –. Hozza ki a deszkát. ha Ladó Gyula Lajos levágja a fejüket. hogy Tutajosunk gyomra szemérmetlenül korgott. volt nevezhető.Gyula most már úgy ment a rejtett gyalogúton. – Most aztán nem marad más tüske benne. és a tegnapi irányba ment száraz fáért. és mi a láng? És – végeredményben – mi a tűz? Gyula természetesen tanulta. égő és elreppenő gázok és gőzök. A füst később elszürkült. Alul a nádcsóva. Ezután már alig beszéltek. Gyula olyan éhes lett. Mi a füst – nézte Gyula a tüzet –. ahogy Matulától látta. és arra gondolt. és Csikasz várta a kunyhó előtt vég nélküli farkcsóválással. csak a gerince. hogyan? – Látom! Matula sűrűn bevagdosta kétoldalt a halak húsát. hiszen tűz nélkül szinte semmije sem maradna az embernek. mert elfakad az epéje. Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg. – Éhes? – kérdezte Matula a korgásra utalva. mi az égés. mintha azt mondja volna: – Én is förtelmes éhes vagyok.

Ebből lehet sokat enni. A vízre ne menjen. mert evezni nem tud. Ne adjak egy szivart? – Nem. de ez nem volt kellemetlen. amit ez a nomád élet parancsolt. és lehunyta a szemét. még a harcsából se sok maradt volna. mert most esett ki a vonatból. Estefelé horgászhat is. úgy nézzen körül. Most pedig világraszóló alvás következik. Csak a holtak alusznak ilyen mélyen – ámbár ők is égnek a föld szűkre szabott laboratóriumában –. hogy gyomra most pótolja a délelőtt elhasznált erőket. de alkonyaira megjövök. a levegő benzinjével. de a halakat hagyja a vízben holnapra. “Talán el sem alszom” – gondolta. Én még elszívok egy pipa dohányt. csak egy szerény. A délelőtti fáradozások. egy kis húst is lehet rajta hagyni. és ezek a végtagok önmagukban is fájnak. hogy vissza is találjon. Tutajosunk ezen a délutánon nem álmodott semmit. A beirdalt hús úgy vált le a gerincről. a széndioxidot. mert jól alszik. és nem ébredt fel arra sem. de őket már nem kelti fel sem az aranymálinkó. és a kézben csak a fej maradt meg a gerinc. Szerencsére nem a szúrólegyek vérszomjas felekezetébe tartozott.– Én kézzel szoktam enni… – és Gyula is kézbe fogta a halat a tányér felett. de később kiderült. az izmok szokatlan munkája ólomként folyt szét egész testében. mire felébred. és elmosolyodott. simán és mélyen lélegzett. s általában igen otthonosan viselkedett. A kunyhóban már homály volt. hogy egy konok légy az orrát választotta kilátónak. amennyi csak belefér.” Aztán ő is letette a pipát. mint aki alagútban ébred. Nyurga teste szinte elfolyt a süppedő szénán. Negyedóra múlva a halakból nem volt egy szálka sem. a kunyhó ereszénél. általában azt az általános használatot. izgalmas horgászatot. és abban a percben már aludt is. azonnal kirepült a kis kutyát bosszantani. A fiú egy önkéntelen mozdulattal elkente állán a szorgalmas hölgyet. Aztán ettek és ettek és ettek. Gyula ismételten megvakarta állat. – Elhiszem. Ott pödörgette első lábait. Ha elmegy valamerre. sőt izom. mert ez a finom tartály pirosodni kezdett. A hajadon ugyanis Tutajosunk állába döfte szipkáját. bár csak kezdődő izomláza volt. amire nagy szüksége is volt. míg egy szúnyoghajadon igenis kívánta. ez kétségtelen. elmehetnénk valamerre… Csikasz önző volt. de messze ne menjen. – Ide vele! – döfködte Csikasz orrával Gyula oldalát –. hogy a szárnyas leányzó kizárólag lábakból áll. favágást. Aztán ránézett Gyulára. de nem kívánta Gyula vérét. De az ilyen sült halból ehet. amint kisurrant fent. Igen. nem volt kíváncsi semmire. és mit sem tudott róla. ilyen jót még nem ettem. s első pillanatban úgy érezte magát. Matula pöfékelt. mint az érett barack a magtól. evezést. mely az előbb még Gyula tulajdona volt. azaz potroha. “Nevelődik a gyerök – gondolta –. Lehet. és jó étvágya van. az oxigénnel égetve a testből a vérbe kerülő salakot. én már nem leszek itt. de már karja mozdulatára úgy érezte. és hideg orrával megdöfködte Gyula lelógó kezét. Feküdt. mint a tuskó. vér és csont. hogy hasa is van. így Gyulánk egyedül maradt álomtalan álmaival. Kinyitotta a szemét. hogy végtagjait csak fájdalmas drótszálak fűzik testéhez. Egyszóval alapos. és a csukahúsból Gyula-hús lesz. – Ízlett? – Matula bácsi. aki megunta az egyedüllétet. aki unatkozott. sem Csikasz. és nézte a füstöt. Ahogy nekimentünk. Gyula vezéri teste nem szokta meg a napi nyolc-tíz kilométeres sétát. és kinyitotta a szemét. . Első pillanatra úgy látszott. majd szívóját tisztogatta. nem! Gyula elnyúlt a szénaágyon. s az átlátszó tartályba vér érkezett. Gyula most nem kérdett magától semmit. ettől nem lett rosszul még senki. s az alagút – azaz a kunyhó – bejárása előtt sütött a nap. és amikor meglátta Csikaszt a kunyhó előtt. ideg. – Én már kialudtam magam – jelezte ez a figyelmeztetés –. de szemtelen konyhalégy volt.

a görbe szárnyú sólymok ebben a pillanatban hasznos foglalkozást űznek. Csikasz! Aztán még két ugyanolyan madár szállt a száraz ágra. mert lárvája vízben él. Begye rendszerint a levegőben fogott rovarokkal van tömve… Aratás után fiaival vadászik. – Leggyorsabb ragadozó madarunk. A madár nem volt nagy. hogy nem tévedett. hogy “leggyorsabb madarunk”. Mi lehet ez? Csendesen elővette könyvét. hasuk sárga. azonban a sólymok rá se hederítettek. ahol tágasabb a világ. . jelezve az irányt. markában egy hatalmas hólyag a lapáttól… – Ha jaj – sóhajtott –. – Most már mehetünk. hátán a felégés nyomai húzódnak. – Mit csináljunk. mint repülés. és sötét színt mutatott. – Ne mozogj. tehát – jól odairányította a messzelátót – szitakötőket kapdosnak. amely elsurrant a rekettyebokrok felett. mintha elkapott volna valamit. s az egyik evett valamit. ezt meg kell szokni! Nyakába akasztotta a messzelátót. szárnyuk – mint a fecskéé – túlér a farkukon. hogy azt a madarat nézte. de amit a kábák műveltek. Felül palaszürkék. Az előbb azt hitte. miközben farka ismeretlen jeleket írt a levegőbe. Hatalmasat nyújtózkodott. és megállt az ágy mellett. és túl rajta az egek kék szoknyáját borítja a világra a nyár. és útnak egyengette rogyadozó lábait. Hiszen a szitakötő is tud repülni. minden zakatoló rohanás. előtte a kunyhó szája. ha kibújik a kunyhóból. Csak sólymok lehetnek – gondolta Gyula –. Mivel azonban szitakötő van elég. fekete foltokkal. és elővette István bácsi erős messzelátó ját is. de Gyula agya lassan működni és emlékezni kezdett. és átfutva valamennyit. egész család… Fellapozta a sólymokat. Felette nádtető. És most láthatta Tutajos. és amellett káros rovar.De hol van Matula? Csikasz erre nem tudott válaszolni. alatta jó szagú széna. Csodálatosak voltak és – most már ismerősök. tüneményesen villant. de mire vadásznak? Úgy látszik. Ezzel el is tűnt a látókörből. “Bevitte a halat. felszedve a horogfelszerelést. Combjaiban mintha feszes huzalok akartak volna mindenáron elszakadni. és röptében ették is. Lábai sárgák… – mondja a könyv. Csikasz – tápászkodott fel Gyula. szinte több volt. minden – számtanóra. és én fel sem ébredtem… El fogok késni” – rebbent meg. mert az elalvás eddigi életében az iskolából való elkésést jelentette. Puha nyugalom és délutáni béke ereszkedett Gyulára és a teljes pihenés erősítő fürdője. hogy miért írta a könyv. s a gukkerben pontosan látni lehetett szinte fekete fejét és a pofáján fehér alapon egy fekete sávot. és nagy halpusztító. de fordulásban alul sárgás volt. amikor azt mondja: – Kába! Kabasólyom! “Vércse nagyságú. kopoltyúval lélegzik. robogó vonattal együtt nyilall. Csikasz? A kis kutya merően kinézett a kunyhóból. mint egy óriás messzelátó. de aztán elmosolyodott. de lehet. s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte. aztán – reptében – lábait a csőréhez emelte. hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével. Egy-egy villanás után már karmaik közt volt a nagy rovar. fekete bajuszsáv. Olyan távol volt minden lárma. a nyugvó szárnyak hegye a fark végét túléri… fehér mezőben feltűnő. érezte. s a felijesztett madarak egyenesen karmaiba rohannak…” Itt azonban nincs robogó vonat – gondolja Tutajos –. csak kissé kikerülték. és alig állt a lábán. Csikasz ismét jelentkezett. Később leszállt egy szemben levő fűzfa száraz ágára. hogy a kabacsalád világgá megy.

elment? – és nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat – Mindennap megpróbálkozik velünk… Gyula ezen elgondolkodott. és Gyula elé penderülve. mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. de jó húsz méterrel odébb. mert törik. a kis szárcsák idegei tökéletesek. hallod-e! – mondta Gyula derűsen. nem sokat ér. Meleg volt. “Olyan fűzfafajta – legyintett Matula. hogy új barátja nem jelez-e valamit. már elrúgta magát a deszkáról. Csikasz azonban nem izgult. de nyári tüzelőnek jó. azért lerakta szerszámait. amelyek a szűk úton megsimogatták arcát – rekettyebokrok voltak. sárba.Ballagtak Csikasszal a Zala felé. várta. leomlott róla a rémület. mert evezni még nem tud…” Matula tanácsait jó megfogadni – gondolta Gyula. és elindult felfelé a parton. Valahol nagyon messze a somogyi dombok kékes púpjai látszottak. A bokrok. és enyhe kísértést érzett egy kis csónakázásra. – Disznó! – mondta Gyula. ami már sok volt a béka idegeinek. és megcsóválta a farkát. gyalog megyünk.” Mindegy. amikor beugrott védő barlangjába a kardfogú tigris elől. – Piity – néztek körül –. amikor megkérdezte. Amint belül volt. játékosan szaladt előtte. mint a táplálkozás. – Szemtelen vagy. A vadászat nem sikerült. Az öreg csónak ott búslakodott a vízen. Ide gumicsizma kell. ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik. de itt – semmire sem jók. de meg is dermedt abban a pillanatban. hát csak van. puha örömmel. de majdnem bekapott…” . melyek jók lehettek valami fürdőhelyen. ez bizonyos. – Úgy is jó – ugrott a partra a kis kutya. Csikasz. mert akkor éhen pusztulnának. hogy: – Elhibázta. És ismerős volt a víz is. – Szervusztok. és úgy vélte. de ez előfordul. a repülés vagy az úszás. vízbe. fának nem női meg. Csikasz is odanézett. Meg sem. Ilyen lehetett az ősember. és rá sem hederített az öklét rázó fiúra. és eszébe jutottak a szandálok. mindenbe. Csikasz azonban nem tudott még a csónakázási tilalomról. mert sötét árny suhant el mellette. és egyetlen ugrással repült a rozzant teknőbe. amiben be lehet menni a sás közé. és talán nevetett is. Ismerős volt. – Gyere. tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett. s egy távoli vonatfüttyöt alig lehetett meghallani a nádirigó kerepelésétől. amit Piri mama határozottan közönségesnek minősített volna. mintha azt mondta volna: – Ismerősök… – Piity… piity – szólalt meg az egyik kis fekete madár –. Ekkor Gyula elmosolyodott. aztán Gyulára. de megszólalt belül a figyelmeztetés: “A vízre ne menjen. a strand homokján vagy a sétány kavicsos útjain. Az idegek hálója. gyerekek – kedélyeskedett Tutajos. és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves. és egy tökéletes fejessel érkezett a vízbe. Kosarat nem lehet csinálni belőle. “Nem sikerült neki – vigyorgott –. s az ülésdeszkán egy kecskebéka pislogott. de vissza-visszanézett. mert nem haragudott a dülledt szemű dalnokra. s a kis szárcsák vad csobbanással buktak víz alá. mink csak itt szedegetünk. állandóan nem lehet félni. miféle bokor –. és állandóan nem lehet idegeskedni. – Megállj csali! – és mondott még egyet-mást. és ismerős a táj is. Az ő életük állandó veszélyben van. az érzékek antennája állandóan ki van feszítve. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé. amint lassan mozgott a Balaton felé. csak annyit jelzett. A kis szárcsák csak később bukkantak fel. A kánya – mintha a fiú ott se lett volna – került egyet a felzavart víz felett. hogy Csikasz megérkezzék. De a résenállás folytonos.

holott otthon ez alig fordult élő. A vízen a vidra. Tutajos önkéntelenül is tájékozódott. De most poshadt. hogy mikor csengetnek. és enni akarnak. de elhozhatja. mint odahaza. Nem látta. és csodálatos szeme – kivéve a baglyokat – sötétben nem sokat ér. s a trécselő madárság nem törődik velük. és világosan érezte. – Szép madár. az alkalmazkodás akaratlan idomulása a környezethez. ugye – verdesett a kurta farok –. amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége. mint reggelenként. amíg újra látható nem lesz a világ. és tizedannyian sem. mert hol itt hallatszik kínos vergődés. hallásának sokszor nem veszi hasznát. háta mögött a folyókanyar. A madárnak szaglása nincs. de érezte. de nem is őrizhetjük a kis madarakat. a nádasban a róka. és ha kevés az egér. Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú. s a csérek rekedt vijjogással csapnak le. de nem is hiányzott. Egyeseket már repülésükről megismert Gyula. mert elindultak az éjszakai vadászok. A táj most már ismerős volt. s akkor az első gyanús mozdulásra szétszakad a dermedés. Csikasz. de Matula tanácsai otthon hagyta. s a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe. Az ösztönök és idegek öröklött mélységéből nyúltak ki tapogató szálak. ha akarja. és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között. – Gyerünk. a görény. s a kutya izgatottan szaladgált a kakas meleg nyomán. de a legtöbbjét nem. tunikán billentelek. hogy a vízen. Természetesen Tutajosnak volt órája. mint hajnalban. de most azt gondolta: öt óra lehet Az idő múlását. Ez a feszültség eltart hajnalig. ez már aligha jön vissza. nádban és nádszélen éjszakázó madárság egész éjjel a sötétséget lesi tehetetlen szorongásban és jórészt kiszolgáltatva a vak árnyak veszedelmeinek. de most az ijedelemnek jelét sem mutatták. – Itt volt – szuszogta –. de csak később gondolt arra. és az volt az érzése. Eddig észre sem vette. . és a felkelés perceit sem kell odázgatni. Meg-megállt. mert a lárma erősödött.– Mehetünk. látszott a nagy szilfa a rétség szélén. de sokkal kisebb volt. hogy három-négy órával előbb kelt. víz mehet bele… szóval: nincs rá szükség. és vágódnak fel valamely vigyázatlan kis hallal csőrükben. Igaz. A madárság szertekóborolt. a menyét. Most már közeledtek a sík vízhez. Másodszor: nekiüti valaminek. hogy ezt cselekszi. a hermelin. hogy hányat mutat az óra? Amennyi van: annyi van. – Brrr… (Tutajosunk majd leült az ijedtségtől) – berregett fel egy ragyogó fácánkakas Csikasz előtt. de Csikasz ártatlanul nézett ifjú barátjára. s a levegőben állandó volt a mozgás. De így volt nemcsak a madarakkal. hogy egy háromszög egyik szögletén áll. hanem a füvekkel és fákkal is. nyugalmas délután van. ha ijesztgetsz – mérgelődött Gyula. nem is beszélve a repülő és mászkáló rovarokról. de el is aludt ebéd után azonnal. Majd vigyáznak magukra. és árnyékára nézett. Csikasz! Amikor kiértek a nagy sík víz partjára. a madarak fel sem rebbentek. Tüskevár dombja a nádasban. hol van a kunyhó. Az ember ugyan megáll. melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó. bár nem vetett számot azzal. így a gémek tovább nevelik a fiatalságot. egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – gyomra is jelezte. Miért? – kérdezte Gyula önmagától. itt volt! – Csikasz. de a távolság megnyugtató. s az izomláz is mintha megnyugodott volna. Alvásuk tehát szaggatott és zavart. amelyben élni vágyott. egy-egy nagyobb bagoly is lenyúl a kint alvók közé. Itt nem kell lesni. Messziről. s elfogyott a cserebogár. jó lenne megkóstolni… – és még egyszer belebújt a fűbe. a récék bukdácsolnak. a kanalasok szürcsölik a vizet. hol ott sikolt fel valami. elég messze voltak tőlük. “Először is – mondta Matula – mit számít az. egy ember és egy kutya megy a parton.” így az óra otthon maradt.

a másik pedig felreppent helyére. és eltűnt. A mamája beteg. A madár elhelyezkedett. húst. de jól röpül is. Hazulról meg csókoltatják. – Bütyköt nem mondtak. de én emeltem ki. most aztán esz a penész estig. hogy lángol benne a kíváncsiság. Címeres ökör… udvarias ökör vagy. és még nem tudja. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –. Úszik. meg egy levelet is hoztam. ami felülről jön. mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. hogy a levelet előkeresse. récének nagy. s azon egy mozdulatlan fekete madár. Ehhez a fordításhoz azonban nyak szükséges. Nancsi küldött rétest. és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. A hal tehát nem láthat felfelé. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. mint ahogy az ember sem látna. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle. mint a hal. bukik. Gyula nem veszi le szeméről a messzelátót. Megint előbb járt a nyelved. hogy az öreg nem vette észre megrettenését. . hogy a hal felfelé nem lát. paprikát. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna. itt is van. valami Béla írta. De nem is látszhatott. Mire észrevenné a veszedelmet. arról van szó… “ – Hát akkor gyere. Pokolbélű fajzat. Tutajos. – Nagyon ügyes madár. ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. Gyula pedig nem akarta elárulni. A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll. az meg a másik igazság. de bántani nem szabad. mi lehet ez? Hohó. jókora hallal a szájában. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. és remélte. nem akarták elhinni. Kedves Gyula! – és Tutajos ránevetett az ismerős. mint a zuhanó kő. – Maga fogta meg! Ez az igazság. – Gondolom. és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva. kibelezve is mozog még). mint az eszed! – Azt mondták. aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat. – De akkor nagyon sürgős. mint a vidra. olyan erős gyomorsavba került. nem sürgős. meg még egy-két helyen. levél – engedte le az öreg a hátizsákot –. Matula bácsi. Matula bácsi? – Valahol a hátizsákban – és Matula egyáltalán nem mozdult. ami a halnak nincs. mert az egész országban már csak itt vannak. kenyeret. hogy maga fogta meg a halat… – Hát nem is én fogtam. akkor már késő. miegymást. “Azannya! – álmélkodott Tutajos. de amint kimondta. fejest ugrott a vízbe. már meg is átkozta magát. – Bütyök! – kiáltott Gyula. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni. kissé kacskaringós betűkre. – Hol van. hídnak kicsi. ha a fejét nem fordítaná felfelé. – Katona? – tért magához a fiú. s egyébként is rövidlátó. mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét. – Kárókatona. s hálásan gondol az optikusra.“Hogyhogy a hal nem veszi észre a madarat?” – kérdi Gyula magában. kormoránnak is mondják. de ezt már nem kérdezték. aki a lencsét csiszolta. hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel. – Neem… – rebegte Gyula.

– Tutajos? Hát annak elég hitvány. Matula bácsi. Bütyök. és fényes kis szemük bizalmasan csillogott. – Az a Béla? Szóval az a neve. – Hogyan? – Úgy. mert jöttek szépen sorban. megint azzal a szép lánnyal volt. Mához egy hétre érkezünk azzal a vonattal. L Találkoztam Dubovánszkyval. Aztán képzeld! Száz forint jött nekem. mert orron ütlek. – Barnakánya. és köszönöm a százast. Szombaton. Nagy betyár. hogy mért nem szólt eddig. és már meg is bánta. Eredj előre. Mamát a doktor beutalta fürdőre. Most hátulról sütött a késő délutáni nap. de – komolyodott el az öreg – majd teszünk róla. mint amekkorát ki tud emelni. sürgős? – Nem… nem olyan nagyon… persze… – Hát akkor menjünk. hogy azt sem tudom. de mi csak Bütyöknek hívjuk. Menjünk. egyébként jól érzi magát” – aláírás: István bácsi. – Na. és a mama is. de lebuktak előle – mondta Gyula. Szüleid csókolnak és Piri mama és én is. ha nagyobb a szeme. Csikasz. Pondoray Béla. Megdöglik? – A hal? . mert zsebében volt Bütyök levele. hát mit szólsz hozzá? Mama mos és vasal most már magunknak. István bácsi kezét csókolom. Aztán néha rajtaveszít. mert az öreg szemében valami kaján nevetés bujkált. még össze is szidta. és meg is sült. Találkoztam Kengyellel. Csikasz. sötét madár rájuk vágott. hogy nagyobb halra is levág. és ha elmondja Bütyöknek a harcsát… – Milyen nehéz volt a hal. mint apám volt. mint a szája. aztán a hal lehúzza a víz alá. Gondolatban már építette a találkozást az állomáson. Mama továbbmegy a fürdőre a lábaival. Mindenkinek van ilyen neve az osztályban… – A magáé mi? – Tutajos… – vallotta be Gyula. hogy összeszedje magát. amivel Te is mentél. mindennap három példát kell csinálni neki. – Barnakánya. hogy Bütyök Béla? – Nem. – Bütyök jön. mindig láb alatt vagy. Képzeld… Gyulának egyszerre tele lett a szíve Bütyökkel. és várjál. és nem haragszik Géza bácsira se. hol a fejem. a hölgy meg olyan szépen nevetett. de inkább a halakat abajgatja. ne szagláld a hátizsákot. de én kiszállok. hátul a feladó helyén írva: “Gyere. Ölel hű barátod Bütyök U. megvagytok még? Ez a kérdés a három kis szárcsának szólt. azt mondja. jövő héten megesküszünk ezzel a hölggyel” – hát mit szóljak. – Aztán mi lesz? – Semmi. – Egy nagy. hogy ki van zárva. Bütyök. néha még kilós halat is kiemel. Matula bácsi? – Nancsi mérte meg. nem kerül semmibe. A farka olyan villás volt? – Az. Kengyellel s a levélnek minden betűjével. majd megadom.Tudatlak. Újra kezdte olvasni. olyan örömben vagyok. Itt csavarog minden délután. hogy számtantanár. majdnem tizenhat… na. ízt mondta: “Mit szólsz hozzá. Tutajos barátod megették a szúnyogok. olyan szép ember. mire az öreg Dub megjön. és Gyula az egész tájat másnak látta.

Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt. mindjárt lemegy a nap – mondta Matula. ha belevágta a karmát. Gyula pirult. hogyan indul. szerencsére ebben az időben semmiféle villám nem állt rendelkezésére a könnyelmű ifjúnak. és egy kis tanakodás után azt mondta: – Úszni tud? – Tudok. mint egy álmos poloska. A lapjával húz. hiszen ő is benne ült a csónakban. a csónak eleje kissé felemelkedett. Matula nézte. hol a másikba. – Piity – piity – szóltak közbe a kis szárcsák. . mert ott a helye. – Nem is olyan rossz – lelkesítette az öreg a partról –. A kánya. és az tartotta egyenesben a csónakot. Ide nézzen: először lapjával. Csikasz. és Gyula ijedtében majd kiejtette kezéből a lapátot. Az a bizonyos csonka fűz pedig éppen olyan messze volt. hogy akkor a harcsa húzta a zsinórt. Talán a kányát akarná meglőni? – Jó lenne… – reménykedett Gyula. az élivel meg kormányoz. olyan görcsösen markolja. Gyula leült a hátsó deszkára. mert. Otthun van. – Puskája nincs. hiszen akkor is ő evezett. nehezen tudja kihúzni. mert milyen szép lenne azt mondani Bütyöknek: “… aztán fogtam egy tizenhat kilós harcsát. Megfullad. amikor a harcsát fogták. és a csónak tétovázása a két part között mintha enyhült volna. – Nem ringlispíl ez. mint egy jókedvű csikó. – Mindjárt. A halászok fogtak egy húszkilós pontyot. – A mennykő csapjon ebbe a ladikba! – átkozódott Tutajos. beolajozva. maga meg evezzen le a csonka fűzfáig. pedig az öreg már a gyalogúton ballagott a kunyhó felé. mert ez csak kanalazás. de olyan lassan mászott. Adja ide a lapátot.– Fenét. hallja. fordítsa élire az evezőt. és kösse ki a csónakot. csak nem hordom mindig. s a csónak most már elindult. váratlanul a nádas mellől felszárnyalva. Matula bácsi! Tutajosunk utánozta az öreget. – Iigen… adja ide. – Most már menjetek aludni. Matula bácsi? – Dehogy nincs. aztán. ugrott egyet. és lőttem egy barnakányát…” Matula azonban nem foglalkozott tovább a puskával. – A hátsó deszkára üljön. Tutajosunk egy kis lámpalázzal vette kezébe a lapátot. de elfelejtette. nem értem… – Azt látom. Gyere. csüdig. – Kvááák – recsegett egy gém. mintha hol az egyik partba lett volna szerelmes. aztán a hátába bele volt már nőve egy pár láb. és visszafelé kezdett forogni. a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett. Majd megnézem. Matula bácsi. Gyula izzadt. – Hát akkor én most beviszem a hátizsákot. és Tutajosunk – lesz ami lesz! – erélyes mozdulattal belevágott a vízbe. mint amilyen közelinek látszott. – Nem értem – dühöngött Tutajos –. Megállt a csónak mellett. ha szabad az öreg csónakra ilyen hasonlatot alkalmazni. ha meghúzta. – Én két evezővel szoktam… – Kettővel? Iszen eggyel sem bír… Gyula nem értette a dolgot. de a haladása olyan volt. mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg. ha sokáig nézed… Gyula még a hátán érezte Matula bíráló szemét. Matula pedig ellökte a csónakot. de meg kell tanulnia rendesen evezni. és kihozom a horgot. – És a többi? – Lemállott róla a vízben. keményen markolta a lapátnyelet. mert elszédülsz.

és simán csúsztatta a hálóba. A folyó árnyékban úszott. talán valami testes héja vadászott azon a tájon. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén. és bekenem magam. – Csak horgásszon. Az evezés ettől kezdve mintha jobban ment volna. Ezek aztán tudnak repülni! – bólintott elismerően Gyula. holnap majd gyakorolom. Egy kabasólyom jelent meg a tisztás felett. A magas fű alja már harmatos. A gém emésztése teljesen rendben volt. Mivel azonban a kunyhó környéke is füstölt a szúnyogtól. A madarak egyenként hallgattak el. és beletette a haltartó hálóba. mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. Gyula ezt a munkamegosztást természetesnek találta. meg is ijedt. Ezek a mozdulatok most már megszokottak voltak. így hátrafelé köpött. hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak. és mire a fiú felfoghatta volna ennek a . Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat. ha elmegy fáért. Olyan szép kapásom volt. – Gyere. hanem üljön le. és mondanivalóját hatméteres köpéssel toldotta meg. Csikasz! A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. alighanem dévér… Az: dévérkeszeg. hogy kell. de azért a csonka fűzfát örömmel üdvözölte. és visszafelé úgy érezte: ő mégiscsak szárazföldi lény. A halat úgy fogta meg. A denevérek csapongva menekültek. először István bácsi. Egyszerű nyelv a fácánnyelv. Aztán nem bánom. mert gyalog hamarosan Matula mellett volt. A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét. és az is volt. – Miért nem mégy előre? Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával. ha akar. Mit kezdhetett a nyavalya kétszázmilliárd szúnyoggal? És mit kezdhetett az a két kis denevér. Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért. de elsiettem. – Most már tudom. fáj a tenyerem. addig én megfogom.– Fene a pipaszár lábadba! – mérgelődött Tutajos. hogy ne mozogjon. Vagy megfordítva. és nem is tudja Gyula célját. öreg a háznál” – jelezve. – Hogy a nyavalya jöjjön rátok! – átkozódott Tutajosunk. ami a fiú feje felett csapongott. ami azonban gyilkos veszedelemmé fajult egy pillanat alatt. Az előbb valami szarvasbogár zúgott át a réten. Valahányszor Gyula a csizmákra néz. és felszólította Csikaszt. mire a gém újból recsegett valamit. Ekkor már mélyen a nádasra ült a nap. de a fecskeszárnyú sólyom már kiválasztotta az egyiket. és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat. Kikötötte a csónakot. és piros arcába bele lehetett nézni. és megállt. – Bemegyek. azután Matula jut eszébe. aztán háta mögé állt a fiúnak. de erre jó ez a gumicsizma. ahogy kellett. Talán róka ijesztette meg. – De mekkora – ámuldozott Gyula a nagy keszegre –. és a gémek hazafelé szárnyaltak. hogy megnézze a bőregerek vadászatát. mert megesznek. Aztán át akarta adni a horognyelet. most! Megvan! Szakot! De milyen könnyen jön. Majd elmúlik. mint egy palacsinta! – aztán kiszákolta a halat. de ennek nem sok foganatja volt. és Gyula rövidesen tarthatatlannak ítélte a helyzetet. vagy ahogy ő mondja: “Jó a. és az egyik denevér (Matula bőregérnek mondja) úgy elkapta. hogy Matulára hallgatni kell. Azt mondja: kakatt… kakatt… – s ebben minden benne van. aki csak intett. de a megmarad t rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz. szinte koppant. Elővette a baltát. Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben. Na. a kopoltyúnál. – Okosan. hogy jöjjön fáért. de mindig gondol arra. – Jó. Matula bácsi. Tutajosunk nagy derültségére. A szúnyogok azonban most kezdtek rajzani. hogy így kényelmesebb. a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. alaposan bekente magát. csak megérteni bajos. csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. ámbár azok is inkább a kiadósabb falatokat fogdosták. amit lehet.

vörös. aztán rendesen kikészített mindent. azt már nem kellett nekem parancsolni. ahogyan nézem. Az ég lassan kivirágzóit. összekeveredett a kora esti köddel. mert a füsttől alig volt lélegzete. két hét múlva úgy megy már az a csónak. egyszerre vastag. mint egy élettelen kis szürke rongydarab. Sót. ahogy az öregtől látta. mint amikor a családfő hazaérkezik. és megkeserítette a környékbeli szúnyogság életét. amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata. a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét. – Most már csak pihengessen. – Látja. hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak. de a világosság határán elhanyatlottak. és ment a bográcsért. – Jó kis tűz – bólintott –. ahol valóban nem volt füst. és könnyei csorogtak –. Gyula – pislogott Matula elismerően –. és egy kicsit megfulladok. Gyula odaült az öreg mellé. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját. paprikát. Aztán szinte mindenről megfeledkezett. vagy visszakerengtek a tűzhöz. Gyula tépett füvet. kenyeret. a kék. – Na. Egy-két marok fű is megteszi. amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát. – Aztán ne úgy fogja azt a halat. itt lent nincs füst. Sötétedett a táj. kormospiros villanásokat. s a hamu születését. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet. és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. – Láttad. s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula. mert még bennünket is felkap valami… jobban be kellett volna kenőzködni – vakarta meg térdét. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást. mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. de dobjon rá valami ződet. ilyen voltam én is legényke koromban. nem csípik már? – Nem – lehelte a fiú. mint a szúnyogolaj. akár a vidra. s amíg ezt hazahúzta. nem is nagyon bántották a szúnyogok. – Ez kell nekik! – mondta az öreg. kutya.magasrendű vadászatnak tüneményes fordulatait. a denevér már a kaba karmaiban csüngött. csak a tüzet nézte. A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson. és Gyula úgy érezte. Amit tudtam. hamarosan eszünk. csak a szemem esik ki. . sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs. evőeszközt – mindent. A tűz körül egyszerre otthon lett. Besötétedett. ugye. tányérokat. s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek. – Segítse a halakat tisztogatni. s amikor rádobta a tűzre. A tűz világosságának udvara nem volt nagy. és a dicséret a szívét simogatta meg. és megállt a kinézett fűzfa alatt. a tankönyv mondataira és a szavakra. Csikasz? De gyerünk. mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat. a zsarátnokok összeomlását. Jó vastag ágat baltázott le. feltört kezéhez – önmagához. Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára. mint az öregember hangtalan mozgása. a fák feketén nyúltak a levegőbe. Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait. mert szerettem tenni. – Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –. amelyeket nappal nem lehetett hallani. és kiborította a hálóból a halakat. többet ér. és Matula árnyéka sem volt hangosabb. – Szédületes! – álmélkodott Gyula. és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. – Ugye? – mosolygott Matula. és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot. a nagy harcsához. mert felemelkedett. sárgásfehér. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé. aztán. Matulához.

hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. de percek alatt elmosogatott. hogy gémnek is elmehetne. még a gondolatokat is. merthogy farka alig van. aki megkérdezze. a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint. a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett. s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. aztán elfulladt az is. mint Gyula. hogy nem szereti… na. hogy vadászna. és annak a balga hitnek a vámszedője. ám talán nem szerette. Csend volt egyébként. bár az előbb elhatározta. tehát szabad a vásár. később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt.amely ellobban. mert ő lát is. ha van… – Van hát. mondja is a nevét. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva. melyek ugyan csípősnek bizonyultak. amit akart. az egérkék s a többi kis rágcsálók mind. mert neki nem adott semmit sem a tűz. és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki. mert a tűz megemésztett mindent. és kint. Kiabál a szamár. A bagoly a sötétség madara. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből. csak egyék. hogy sötétben nem lehet látni. hallja? Azt mondja. Mert Matula is úgy nézte a tüzet. nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap. mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe. és Csikasz tuszkolt tapintatosan. és ebből él. . és a száj mondhatott. persze. de áldóan melegnek. és hall is. mert olyan vékony a nyaka. ebben a melegben? – Megbüdösödik. amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében. hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért. de minden este megkiabálja a tüzet. Matula bácsi. Aztán Matula kellő zörgéssel. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire. mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. mint a tűz. az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. De aztán megszólalt egy kis bagoly. de azt nem bánja. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába. mert ő is tisztelte a világosság hatalmát. mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. csak tengernek maradtak. legyen az kenyérhéj vagy akármi. és az ágyra gondolt. hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. – Úgy vélem. eltehetjük magunkat holnapra. akkora kenyérrel. de itt minden alkalommal úgy érezte. csak a kanál koccant néha a bádogtányéron. Matula letakarta a kondért. aztán almát. amit otthon két nap alatt sem evett meg. – Mi az. Lehet. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről. Gyula szótlanul törölgetett. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni. sem a világosság. Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett. és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos. megfogható talajjá. A tűz pattant néha. hogy: Kuvik. mint a fiú szemének tükre. Adjak még? – Csak a húsából. és elnyelt még két vastag szelet halhúst. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó. És mivel Tutajos is “úgy vélte”. tartsa a tányérját. Ezt hiszik a pockok. rövid idő múlva csak a széna zizegett néha. mozdulatlan. Megleste az embert és tüzet. de közel nem ment hozzá. ahelyett. t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban. Matula bácsi? – Kis bagoly.

de a füstjét látni már nem lehetett. Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára. mint a félelem. – Gyere ide! Ez volt az a hang. De Csikasz nem tudta megmagyarázni. mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami. hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. ami a fáradt. de igen jóllakott. ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni. amit a kis kutya nappal is utált. s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé. és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott. és gondosan megette a tartalékot. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. Ezután. Először is kapott egy hatalmas pofont. Csikasz nem szerette a holdat. Tutajos arra sem ébredne fel. amit a kutya végképpen nem szeretett. Nem is volt semmi baj. ha Matula nem aludt a nádi tanyán. Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. hozzád vágok valamit… Hát ne nézd. figyelmeztető kiáltásai. és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe. de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –. de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. mint fenyegetés. a berek mélyén egy bagoly szólt. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más. mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető. ezért hátrament a kunyhó mögé. fülelődött. Különös fénye nem a megszokott világosság volt. – Ha egy szusszanást hallok. – Elhallgass Csikasz. de ha már magasan volt. négybe váglak! Nem lehet tudni. és pár perc múlva újra kezdte. valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott. mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket. hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat. és becsukta a szemét. és nincs is az az ágyúdörgés. és megvárta. – Csikasz. azután pedig nyakára került a lánc. vagy ugatott is. de ha ott volt. ha félsz tőle. A hold lassan mászott felfelé. Később már erre sem volt szükség. melyek átestek az éberség rostáján. Mert ha a kutya nem ment árnyékba. sürgősen árnyékba vonult. megfelelő szünetekkel. mert ha a telihold idegesítette. Tutajos a kígyókra gondolt. kikerült Csikasz látóköréből. A kis kutya ilyenkor vagy vonított. amíg olyan magasra emelkedik. Aztán lefeküdt. a büntetést azonban nem feledte el. De most még alacsonyan volt. és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó. de ez már Csikaszt nem is érdekelte. hogy a testes bolygó szinte megharapja. ezért a kunyhó mögött foglalta el magát.A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit. hogy ez más. Nem tudta levenni róla szemét. nem szerette ezt a hangoskodást. ami több volt. És tovább ugatott. De nem is nézte senki. Csikasz tehát nyugodtan alhatott. ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort. ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. vagy ugatott. és vonított is. mert az ezüstös . úgy érezte. és aligha törődött vele. Ezek mind megszokott hangok voltak. amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján. ahonnét nem kellett ránéznie. Ez volt az a hang. és látatlanban is tovább utálta a holdat. De – órák hosszat.

nehezen mozog. aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –. és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd. amitől a szúnyogok azonnal távoznak. hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. de kiégeti a vérből a salakot. A holdat egy-két kis felhő kíséri. de füstöt sóhajtanak. kesernyés. Nem volt elég világos. A hold ekkor már a nyugati égen ballag. Valljuk meg. és egyáltalán nem gondol arra. Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló. hol van. mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. s a nappali élet nehéz. vállával. Amikor aztán újra kinyitotta szemét. De öntudatáig még ez sem ér el. és nem volt elég sötét. merőlegesen szállna le a földre. bomló párolgását elnyomja a növények édes. hogy mi a “kár” tulajdonképpen. de azt nem lehetett tudni. és elhelyezkedett végre a valóságban. tiszta illata. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –. Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben. nem is álmodik. a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan. a tűz mellett foglalt helyet. A folyó ködöt álmodik. Úgy látom. így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. és vastag ágakat tesz rá. melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán. de mást az sem mondhatott volna. amit az éji vándortól kaptak. Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik. Gyula azonban felébredt rá. mert árnyék kíséri őket. amíg gondolatai nyikorogva elindultak. hogy majdnem felébred. mert olyan mozdulatlan a levegő. de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik.derengés csak szép. de a legszorosabb barátság sem mondhatná. nem gondol semmire. De hűsül lent is a levegő. ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem. összekotorja a parazsat. de füst születik a parázs felett is. Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet. hogy sóhajnak is beillik. amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom. nem értette hirtelen. A vastag ágak nem lobbannak lángra. ezért Csikasz a kunyhó előtt. hogy első pillanatban azt sem tudta. mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál. befejezéséül az éjszakának. hogy mi van kezével. és pipára gyújt. – Mintha mozsárban törtek volna össze. Gyula nem gondol most a testére. Ha most elhagyja magát. lábával. vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba. tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. amíg óvatosan felkel. Nem. a szürkület. – Sssszszhh… jó reggelt. hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan. mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől. Matulát például nem engedik. hátával. de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája. s ez a füst megül a tisztáson. és óvatosabbak a békés kintalvók. . a nádas hideg párát lehel. mert jobban lehet őket látni. Vastag füst szárnyal a kunyhóban. Lehunyta tehát szemét. elölrül kezdődik az egész. amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. és most már ő is valóban alszik. de nem jó.

úgy érzi magát. készen leszek a reggelivel. Matula bácsi. bíbictojás rántottát tálal. a megszokott baráti körben. persze – aztán nem is szólt már az ügyről. ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. Ez alkalommal be kell vallanunk. Pláne így hajnalban. – Persze – mondta az öreg –. hogy szúnyogok is vannak a világon. – Nehéz lesz. Hideget eszünk. ámbár én nem arra gondoltam. s olyasmire gondolt. tízpercben az udvaron. és elindult a folyó felé. de egyébként is fel volt törve. akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát. hajnalban leszaladtam a folyóra. hogy fel tudná dönteni a világot. “… kérlek szépen. tudta. de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. fehér hólyag helyezkedett el. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt. de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. Egészen langyos ilyenkor a víz. Nehéz lesz. hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. ha nem megy a vízbe. otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt. Matula tudta. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék. – Kár. nyurga alakján. szúrva és vágva. hát nehéz lesz. Igen. és leült. Gyula hóna alá csapta a törülközőt. amilyent még nem evett. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula. és elfelejtette fájdalmait. Mire megfordul. aztán azt mondta. – Hüüü. hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit. – Hát nem törné össze a mázsát. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –. – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan. a csónakról fejest. az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe. Gyula meghökkent. anyám összecsapná a kezét. pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni. – Rakjak tüzet? – Dehogy. és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak. hogy Matula már megjött a horgászatból. azt jól tudta. hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig. és Matula amit tudott. karcolva. és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. hogy szúnyogok is vannak a világon. Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain. Sietni nem kell. hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár. – Most eszünk valamit. A tenyerében két lapos. Piri mama rohamot kapna. s még az ujjait sem merte kinyújtani. azanyátok! – lódult meg Gyula. a folyó felől hűvös szellő érkezett. de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. vagy Nancsi néni küldött valamit. és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt. hogy megállt kiélvezni. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál. apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát. . Gyulának volt egy olyan gondolata is. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –. valami jót.Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe.” Ez olyan tetszetős gondolat volt.

de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. És ha már bent volt. jelezve. Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is. és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. ha nem is házat dönteni. és ha nem is fejessel. Amit a bográcsban hagytunk. – Blutty! – mondta a folyó. – Na. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát. inkább ismerősöket keresett köztük. – Ez való a tetejibe.Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat. Matula bácsi? – Kocsonyát. s úgy érezte. – Csak igya meg. s a fűzfához csónak volt kikötve. – A messzilátót akassza a nyakába. hanem hosszú rudat emelt fel. mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. már csak félszemmel nézett a távozók után. kicsit felfelé. Hazáig rohant tehát. s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni. törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. de kevésbe járt. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. – Van még. de a fiúét vízzel keverte. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. Gyula evett. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt. úszott kicsit lefelé. A kutyát nem kötöm meg. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. óvatosan leszárította magát. aztán felmászott a csónakba. – Mit eszünk. de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta. és a kocsonya felett elhelyezkedett. kicsit körülnézünk. utána ismét a bográcsba pislogott. – Itt maradsz. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. . hogy nem szabad elcsavarogni. mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. de valamit tennie kell. Matula a tarisznyába csomagolt. De a víz igazán meleg volt. milyen volt? – érdeklődött Matula. A nádasban keskeny ér húzódott befelé. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –. megmondta az öreg. és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott. abból nézdelődhetünk. amíg a folyadék leérkezett. kibújt egyetlen ruhadarabjából. hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. a nagy víz mellett van egy kis gunyhó. a szúnyogolajat meg zsebre. s Gyula úgy érezte. most már talán tudja. Matula nem nyúlt az evezőhöz. A túlsó part olyan volt. Bemegyünk a nádba. hogy ez olyan titok. Múltkor négyfelé. hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák. ivott és észre sem vette. mint az innenső. megkocsonyásodik reggelre. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –. – Szabad még? – Azér’ van. ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa.

de a levele olyan. de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. hogy nincs szava arra. de nem lehet látni. Cölöpön van az egész. bár a gém nem őrzött senkit. mert a nád benőtte. de szeme szokta már a homályt. Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula. az áldóját. És Gyula már előre elhitte. megállapítva. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak. – Ne csörtessen. mert a kunyhó magasabban volt a víznél. Meg a szára is. – Talán nem vettek észre. egész. és csak a kezével mutatta. Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. ha bekeni magát. Csak csendesen. Matula bácsi… – Nem hát. elakadt a lélegzete. hamarosan kiszállunk. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. – Innét már vigyázva kell menni. Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. A csónak mellett mintha út látszott volna. hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is. mégis gyorsan haladtak. aztán a nád mindjárt elfoglalja. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre.– Ezzel jobban megy. és pár . hogy a nádi út valóban nem sétatér. és nem parádézott senkinek. és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. Matula elővette bicskáját. s amikor kileskelődött egy pillanatra. Szűk a hely. bujkálva. de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. Még a likakat megtisztogatom. És milyen közel! – Jaj. akik tündérrózsának mondják. de közben érezte. de nem repültek fel. hogy erre jártam. mereven. látszólag gondtalan élete. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot. hogy a csónak néha sárban csúszott. és kicsi a víz is. – Van már két hete. néhol térdig süppedve. – Jó lesz. amit lát. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe. megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból. Néhol bokáig. hogy kik vagy mik figyelnek. Rideg sárga szeme a vízen volt. és egy helyen gyönyörű. A fiú megdermedt. hogy egy leskunyhó. ne mozogjon. és azt sem. Gyula nem tudott válaszolni. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. mint a töknek. – Ez nem vizes. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált. Gyula szót fogadott. Deszka az alja. ami az övé. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. Matula bácsi… – lehelte Tutajos. mert ez nem sétatér. – Azt hiszed. húsos levelű virágok voltak a vízen. de ne álljon meg sehol. s a víz olyan sekély. így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni. amiről kiderült. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése. mint a katona a díszőrségen. aztán vigyázva bújjon ide előre. – Mindig a nyomomban. hol vannak. máris figyelnek… Gyula azt sem tudta. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém. Gyula alaposan bekente magát. A zajongás azonban elhallgatott. hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt. Árnyékban volt még minden.

összegázolni a gunyhó elejit. fogja meg. De Gyula nem is várt választ. a napfelkelte ragyogása. Matula bácsi. mert addigra a család eltűnt a víz alatt. Nem árt nekik egy kis oskolázás. – Lehet. aztán – talán – meg is lőjük a kányát. amint ültek az anyai páholyban. mintha semmi nem érdekelné a világon. és hogy a gém halat fog. ez olyan természetes. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan. ezüstös csillanását. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. hogy ezt a látványt sem lefényképezni. sem lefesteni. de még elmondani sem lehetne. egy-egy madár felbukkanása. – Igaz. – Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja. az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. Ha a gyerekek elfáradtak. ahol az előbb még nem volt semmi. alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. hol fogta. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. mert a tarisznyát rendezte. Eddig már összeszedte őket az öreg. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás. szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. – Jajjaj… szsz. de ha a halak beszélni tudnának. a vadrécék sziszegő szárnyalása. Az egyik kicsi még ásított is. Alighanem szárcsát. mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. Talán ki is hozom. – Halat fogott a szürke – szólt hátra. csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát. – Matula bácsi. amíg elhallgatnak… . Gyula úgy érezte. búbos vöcsök. szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait. hogy Gyula bekapta maszatos ujjait. amely látszólag nem törődött a szürkékkel. és kellene két hét. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal. amíg ide bátorkodnának. aztán éhen döglenek. – Az a vöcsök mégis ártatlan. de hát mégis. – Kánya. igaz. aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. Annak meg az a dolga. a mozdulatlan. Aztán két nyelés. Aztán ha meg is lőné. nagy a nádas.perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe. ne nevessen. A fiú ijedten nézett az öregre. ki kellene érte mászni. felkapaszkodnak az anyjukra. hátha nem vigyázott volna az anyjuk. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. de csak a vizet súrolta. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. mégis suttogó nádas. Három-négy fia van annak is. de Matula nem válaszolt. s olyan érzése volt. – Vigyázzon! Azért anya. az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában. csérek rekedt kiáltása. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban. egy rétihéja puha szárnyalása. – Hát embert nem eszik. mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna. – Vöcsök. s ez olyan kedvesen derűs volt. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat. hegy Gyula már csak a halat látta. hiszen a vízen mozgó ezernyi madár. a hangok ezerféle színe. mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől. Nem éri meg. amivel a halat egyenesbe irányította. – Ha tudja. s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról. amire kár a szó. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. és a gém újra megmerevedett. de olyan tüneményes gyorsasággal.

A kényes madarak nem is jöttek vissza. mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. aki törvényt vét. mert látni lehetett. jobb. és meg se látszott. Biztos. – Éheees… A másik gém merev volt. aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. aki megunta a fészket. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron. az se sokat értett hozzá. Mikor én gyerek voltam. amint az öreg nyakában feljön valami gombóc. az összevissza kószálókat meg mink. A két csőr összeölelkezett. nemcsak az önkéntelen szerep szerint. melyik szereplő lép fel a színpadra. így volt. mire a kölyök kitátotta a száját. ez a szerep az élet komoly valósága volt. talán azt mondja: – Ki engedte meg. ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –. amit azok megfogtak. de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. amit várni lehetett. És most csak állt. mert ez a csupa láb. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze. majd meglátjuk. éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező. az idő. hogy rágyújtson. mint egy karó. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. hogy a hitványát szedték össze. százszor ennyi volt itt a madár. bizony. Akkor még a hercegé volt a berek. – Tudja – tömte a pipát –. – Huh. azt átrázza a fia szájába. akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. összeszedtek mindent. és Gyula majdnem hangosan nevetett. de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás. és soha nem lehetett tudni. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé. Szemében a felismerésnek. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt. a mozgás s a természet milliószínű egységében. eredeti. mégis összetartozott az egész. vagy mikor ölik meg. hogy ezerszer. De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből. mink meg nem szólhattunk. Mindenki magának élt és magáért. vartyogott valamit. és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása. amint rend lett a berekben. mikor lesz belőle főszereplő. még a kócsagokat is. talán nem is tudta. amely tüneményes mozinak bizonyult. s ha olvasni lehetett volna benne. a tojástól az elmúlásig. itt nem uralkodott senki. – És engedte? – Nem törődött vele. mikor tűnik el. a táj. amilyen csak egy gémfióka lehet. Gyula ezen is elgondolkozott. Matula megrántotta a vállát. olyan végtelenül csipás kamasz. s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta. a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán. hanem valóságban és végérvényesen. csupa nyak madár olyan esetlen volt. és felfedező útra indult. olyan tanácstalan. a többiek is. a testvéreket. de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. Mert soha nem az történt. Persze kánya is. mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. Az anyamadár hirtelen odafordult. a gyengédségnek semmi nyoma. de lehet. És ez a szerep nem volt játék. és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust.Gyula ezen nagyon elgondolkodott. Aztán elindult a másik szürkegém felé. művilágítás és papírkorona. Az idevalók hiába jajgattak. Itt nem voltak fakardok. És a bíróság most nem három napra csukja be. . hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –. Az inspektor Pesten lakott. meg sas is. Matula pedig megfontoltan nekikészülődött. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni. színes felvételekkel. imbolyogva és panaszosán krákogva.

agyonütötték magukat. A sólyom a víz felett körözött. ha muszáj. pettyes. De a levegőben agyonrúgja. mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. de az öreg rá sem hederített. amikor leesett. A sólyom ekkor már messze járt. mintha gőz sistergett volna. amelyikre szemet vetett. A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat. vágja. mint a vas… de azért enni is finomak. aztán leszáll rá. csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul. csillogó tollú apróságok. könnyed ívben lendült újra magasba. Rövid idő múlva már újra kint állt az anya. Csendesen húzódjunk kifelé. és egy kanalas gém szürcsölte a vizet. ha meglepi őket. akkor jó. ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –. és csend lett általában. – Azt nem lehet tudni. ahol a kis récék eltűntek. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett. és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. és leste a halat. – Elmehetsz. de ilyenkor inkább az nem ijed meg. mit csináljanak? Aztán. aztán felkapta a fejét. de aztán megnyugodott. azokból már nem eszel. mert olyan hang hallatszott a levegőből. de ő is a nád árnyékában. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt. de ilyenkor elhúzódik minden. mert egyszer csak felbukkant két kis fej. A nádasból is újabb követelődzés recsegett. Aztán csattant a víz. ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula. aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás. – Meg is veri. a gömbök eltűntek. és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. mert alig emelte ki anyja a csőrét. – A gém meg sem ijedt. s Matula az égre nézett. . – Ezek? Olyan mellhúsuk van. – Máskor is kijövünk? – Persze. a földön agyonütné magát. de a továbbiakat már látni nem lehetett. Hiszen látta. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett. ahova a kunyhóból látni nem lehetett. amelyik a földön vagy vízen van. s aligha lát már újat. – Kezdheti elölről – mondta Matula. – Azt hittem. ha a kis gémnek jó. s amerre ment. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre. elment. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát.– Hát tányérjuk nincs. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. nyomukban egy szürkéssárga. nem érzi? – Nem érzek semmit. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. – Kerecsensólyom. – Idő készül. Matula kiverte a pipáját. a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre. fecskeszárnyú madárral. már újra krákogott. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért. az üldöző pedig lefékezve. utána valami sziszegéssel. s mintha a madarak mozgása is lustult volna. A sólyom csak a levegőben parancsol. A csónak körül is forrón szikrázott a víz. s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. a víz megnyugodott. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú. milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. de ilyenkor már csak akkor mozognak. – Nem érzi. Röpülni azok is tudnak. és megtörülte verejtékes homlokát.

mink is tudjuk. és amikor felmásztak a töltésre. – Ez így van ilyenkor. gyertek. feltört marka is jobban fájt. A kutya sokkal hamarabb megérzi. és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is. – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –. de ilyenkor nem szólok neki. Hallja? – Hallok valamit. Eredj előre. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –. Matula bácsi. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek. – Nézze a kutyát. előbb azonban egy-két vakkantással elmondta. hát ez azt jelenti. Ahogy nézem. Úgy érzem. de csak most tudom. mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. hogy Csikasz már a parton vár bennünket. hamarabb itt lesz. hogy otthagyja a gunyhót. pedig Matula tolta a csónakot. – Jól van. egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna. és újra figyelőre feszült minden. de nem lesz hosszú. hogy két-három órán belül itt az idő. . jobban körülnézünk. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –. – Együnk? – kérdezte Matula. amelyek aztán elhaltak. a füvek meg se rezzentek. mint máskor. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. a zab még lábon áll. mintha a föld hörögne. a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott. ámbár aludni sem tud az ember. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna. Mintha valami ülne a mellemen… izzadok. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek. mintha fejbe verték volna. párás levegőben. Nagyon fél a dörgéstől. mintha a kunyhó környéke. mert a bőrömből bújok ki. Csikasz azonnal Matula mellé állt. nagy csihi-puhi készül. mint gondoltam. legokosabb ledőlni. A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel. és – egészen halkan. Gyuláról folyt a veríték. Majd ha kiérünk. hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. S Csikasz azonnal az élre állt. és akármiben lefogadok. – Nagy idő készül – mondta Matula –. no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –. mert nem lenne igazság. semmi étvágyam. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra. csak jég ne legyen. hogy ez mit jelent. Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait. Az öreg inge a hátara volt tapadva. pedig amúgy nem fél semmitől. – Gyertek már. s az egész táj más lett volna. nem tud megállni. mint ami tegnap ilyenkor volt. szuszogtak a forró. repülőgép. és ez a meleg más meleg. – megzendült a végtelen nádas. de két füle felállt délnyugatnak fordítva. és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. Csikasz mereven ült. Ballagtak az ájult melegben. halkan vinnyogva. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott. csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. mintha mindenre valami száraz pára ült volna. s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben.– Na. Gyula úgy érezte. – Na. Ami ilyen hirtelen jön. még most se érzi? – De érzem. olyan messze. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég. de vissza-visszafordult. mint két kis lehallgatókagyló. mégis félelmetesen. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni. de eddig azt hittem.

Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon. A nádas legmélyebb hangján zúgott már. hogy az öreg parancsnok nézi. s abban a pillanatban lehunyta a szemét. és észre sem vette. amely mögött eltűnt a táj és az ég. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra. és nem szóltak. reszketett. – Én is – mondta Matula –. mint az ázott szalma vastag füstje. akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette. ami csak érzés. Matula megtömte pipáját. de nem is akartak messze látni. de amit látott. eltűnt már a nap. de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés. és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész. és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit. hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti. Borzongott. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? . Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz. mint a takács vetélője. hogy még egy pillanat. És ez a szél nem hullámzott. meg ez a kutya is. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából. A fiú is eldőlt a szénán. de ilyenkor a legjobb az alvás. s az ég úgy elszürkült. – Esik még – szuszogott Matula markába –. és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok. de nem gondolat. Csikasz odabújt Matula keze mellé. a felhőhegyek már elrohantak felette. a fák keservesen sóhajtottak. a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene. a szél majdnem fellökte. s azt mély szusszanásokkal helyeselte. de nem sokáig. és nem vett lélegzetet. hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte. az a szívszorongató. most már Matulához ment. Egyenletesen rohant. A délnyugati ég már fekete volt. és megfordult. és szétrobban az egész világ. recsegő. – Kinézek – mondta Gyula. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást. a felszabadult lélegzés volt érezhető. csak azt látta volna. egy rettenetes. nagy rétségen. levelek utaztak vad száguldással a levegőben. gurgulázó hörgés. – Elaludtam. és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből. aztán visszament a helyére. de erősen igyekezett a kunyhóba. Tutajosunk félig vakon. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt. Néztek. az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. s egy nagy reccsenés azt mondta. de nem félt. az az állandó morajlás. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét. Egész ágak. s amikor már úgy érezte. nádszálak. Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. s úgy lehetett érezni. A szél most már ordított. hogy valahol egy vastag ág törött le. A nádas egészen lefeküdt. de nem fázott. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt). Messze látni most nem lehetett. hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját. mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. Gyula azt még látta. ijesztően szép volt. mozgó fal a következő percben rádől a világra. mint a zuhatag vize. mert megérezte. hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb. – Hát nézzen. de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot. s az arcok egyre kisimultabbak. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. reszketve állt ebben az ítéletidőben. amely előtt nincs akadály. A fiú megbűvölve.Az égerfák is susogni kezdtek. mert mindenféle törmelék repült a levegőben. a táguló ürességet álmodta. Gyula erre ébredt fel. mert idegeikben a látóhatár már szélesedett. hogy az a rémséges.

és akkorát ordított. de az eső lankadt. csak több nádat tegyen alája. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit. és Gyulának olyan jó érzése volt. világosodik. és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap. de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt. – Most nem tudunk tüzet rakni…. ámbár néha a ménkűt is kibírja. s egyszerre véget vetettek a gőzös. amikor odavágott. amíg az idő kicsöpögi magát. hogy a förgeteg beszorította őket a házba. és a fiú ismét megállapította. A szél most már teljesen elállt. Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót. és ha megdörren az ég. hogy rakja meg a tüzet. de aztán pattogni kezdett a fa. a sógor meg csak lefordult a székről. Fele fejivel már meg is volt. meg olyan füstösforma volt. Azt a kis ázást jobban elbírja az ember. – És nem halt meg? – Mondom. de nyárfa annál több. aztán csak hazafelé. mert a szoba sötét volt. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt. Ez a füst még gőzzel volt vegyes. de amúgy nem lett semmi baja. – Hogyan? – Úgy. leszakadt az idő. Azt mondja a koma: “Hallod-e. Nancsinak sok esze van. Estére jó idő lesz.” Kiültek aztán a pitvarba. . hogy van ilyen is. meg némelyik fába. Villámvágta éger nincs az egész berekben. Nyugaton megszakadt az ég. csak vártam. csúcsosan. száraz nádat meg talál itt bent is. mert a fa vizes. a hajam meg már akkora. legjobb hasra feküdni. A nyárfát nagyon szereti. A gunyhót is azért raktam ide. azonban úgy látom. a keleti eget pedig átívelte egy széles. aztán nagyon csapkod a ménkű. – Ilyenkor jár legjobban a hal. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –. szakadozik az ég. de a vízbe is odavág néha. – Most már megrakhatja a tüzet. Azóta borbélyhoz jár. most megnyírhatnál. hogy be lehetne fonni. s egyik tankönyve jutott eszébe. hogy a tojásra is gondolt. Fa van. mintha egy kisebb vizsgán esett volna át. s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt. csak kerülő úton közelített a cél felé. alig hallatszott ide a dörgése. mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. az igaz. de mi a fenének Ádámnál. s ha az leégett.– Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül. így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. csillogó szivárvány. de egészen megkékült. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat. Ezt persze nem mondta meg. A vasat jobban szereti. de legjobb az égerfa. tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával. nyöszörgő nyavalygásnak. a tölgyet. szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. – Most rakja körül vastaggal. otthagy kapát. úgysem tudunk mást tenni. párátul. Évánál kezdeni? Már mondani is akartam. a szivárvány a végét jelenti az esőnek. – Szóval éhes. Egy hétig még dadogott egy kicsit. Az eső ekkor már kimerültén párázott. Jancsi. mint egy oroszlán. aztán megmaradtak mégis. hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit. ahol elbújni nem lehet. hogy megmaradt. Szürke függönyét elvitte keletre. kilobbantak a lángok. de oda is csak szép időben… Hát így volt. mert alighogy lerakodtak. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő. és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. kaszát. Gyula maga elé nézett.

előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. hogy aki ránézett. Matula bácsi. hol van olyan sokáig. aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében. meglátja. és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát. amikor Kengyel azt mondta: “Látod. mint a házat… szóval így. ázott pacalnak érezte magát. A víz belefolyt a csizmákba. az ökör – gorombáskodott magával –. ott állt. Ezek ugyanis azt mondták. ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult. és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. amikor elindult. tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben. Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. mert máris a fogát veri össze. hogy megvárakoztatja. de ezt nem felejti el. hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. mint Ádám. kedvet kapott vakaródzni. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. és még mondott egyet-mást. milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött. ezt még Gyula “megúszta”. ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást. de a jó meleg megbékítette.– Nem fogunk halat? – Nem bánom. A tüzet meg kell építeni. hogy Matula egyáltalán nem aggódik. Matulát azzal “büntette” volna meg. – Megszárad így is… – Okosabb. – Mért nem mondta. nézze meg. milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte. hogy… – Minek mondtam volna. hanem azt meg kell hagyni. amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán. azt esetleg elfelejti. és álljon ide a tűz mellé. Gyula. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott . ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni. de nem látta meg Matula kaján pillantását. aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán. – Hanem – és hármat szívott a pipán. amit mond –. s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye. a nadrágon át combjait erősen hűsítvén. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg. de egymásra rakni sem. Vetkőzzék le. hát megnézte. de mire kiért. hadd aggódjon. de kibújt a nevezetes ruhadarabból. Tutajos. most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni. ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez. ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni. mint szemérmeskedve ugyan. hogy ne legyen lélegzete. mint egy epeömlés. úgy reszket… persze. és majdnem olyan sárga. milyen a víz. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá. mert nem én veszem fel holnap. és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül. Ladó. mint egy felháborodott gyomor. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni. mert nem aggodalmaskodó természetű. Jó. A víz ronda volt. mintha ezalatt még egyszer meggondolná. máskor hol az eszed. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –. Tutajos undorral nézte a vizet. oly mértékben. amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na. milyen a víz. milyen? – nézett rá az öreg. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal. – Huh… hühü – hajladozott a fiú. milyen a víz. “Te voltál.

. A kések szisszenve vágták a paprikát. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat. henteregni kezdett a köd. és leülepedjenek végleges helyükön. és begyógyultak.róla. hagymát. A tűz sütött. Nagyon sötét nem volt. Aztán – intett. amikor kibújnak alóla barna szántások. mintha kenderkócból szőtték volna. de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –. most ezt természetesnek érezte. gomolyogni lomhán és tanácstalanul. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg. mert valahol ott úszott a hold. amikor felvette a megszáradt ruhákat. és egy bagoly szidta a ködöt. csak a tűzrakás felett kavarodott meg. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is. mint ami eddig volt. valami biztonságos erő. szalonnát. s hosszú ideig nem válaszolt. Mire végeztek a vacsorával. valami más. de maradjon mindig a parton. valami bátor nyíltság. hogy a fiú valóban levetkőzött. amelyek önmagukba hulltak vissza. s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt. aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta. és mélyet lélegzett. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül. Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt. ami lerázta az esőcseppeket. messze ne menjen. s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében. karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. A folyó csobbant néha. én addig felszeletelem a paprikát. puha lélek. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula. a sásvágások. ez az idegen. hátha van valami parancs. mintha egy csikót nézett volna a vásáron. Matula mereven nézte a tüzet. és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. Azt már észre sem vették. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait. vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –. A fákról és bokrokról csepegett a víz. leszállt a köd. mert hamar elbolondul benne az ember. mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is. és ha járt volna is. A kutyát itt hagyom. Amint végignézett magán. mintha valami kinyilatkoztatást várna. mire átverte magát a ködön. Gergő bácsi. lehetett pézsmapatkány is. mintha arra vártak volna. melyet a nap. ami lehetett játékos hal is. A bőr. egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. ami ellökte magától a nyirkos párákat. aludjon. mint márciusban a hó. mint a folyó háta. de lehetett vidra is. A tűz udvart rakott a tisztáson. és nem is tudta. és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok. hogy Gyula nyelt egyet. Ez a gyerek. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. mert nem járt sem bogár. Matula is csak érezte. Aztán már alig szóltak. és a lángoknak már fénye volt. mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –. hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek. senki előtt nem szoktam levetkőzni. alaposan meg volt szabdalva. és szemében olyan természetes mérlegelés volt. sem egér. És Gyula. mert a hamu alatt élő parázs volt még. ameddig akar. hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. meglátni nem lehetett. mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. ha azt mondja. alig ismert saját testére. amit hozott. de olyan vastagon. most szólította így először. olyan illat kezdett terjengeni. és tejfehérsége eltűnt. kapkodó. – Jobban szeretem. hogy este lett. és fénye szétterült. amikor lefeküdtek –. Éjfél után egy kis szél mozdult.

s a köd emelkedni kezdett. s a fában ette önmagát. ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak. de valamikor azért ilyenkor többet láttam. A kutya csak a fülével nézett utána. Csendesen felöltözködött. A bokrok közé. mert nem volt senki. – Takarodj! – kiáltotta. Nyújtózkodott egyet. s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett. de megnyugtató valóságába. A tűz pattogva égett. hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. még majdnem éjszaka volt. hogy ő mégiscsak tűz. és ellapult egy kicsit. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk. és beleszaglálódott a levegőbe. de talán nem is tudott volna válaszolni senki. szinte ugrásra készen. – Szervusz. Odakünt azonban világosodott. mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas. aki válaszolhatott volna. és másik oldalára fordult. Gyula nézi a kutyát. a földbe. Lerázta már füvekről. se hangja. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. Felcsapott tehát diadalmasan. fákról az esőcseppeket. mint az ázott csirketoll.Amikor Matula felkelt. és megerősödve úgy érezte. mert ő az erősebb. majd örül neki” – gondolta. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. arra mérget lehet venni.” Állt egy kicsit. Ennyi volt az egész. mire Csikasz kikullogott a kunyhóból. mintha azt mondta volna: lássuk. Megállt egy kicsit. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? . aztán elhallgatott. csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki. mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna. a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara. A szél elállt. aztán lekotorta a hamut a parázsról. és szőre csupa víz – volt. “Ha felébred. kiment a kunyhó elé. mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben. aki sohasem tudja eldönteni. A köd ijedten kavargóit körülötte. Matula ágya üres. hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét. mintha el akart volna bújni. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba. mivé leszünk – és lángra lobbant. és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. mert immáron szétszórta a levegőben. és elnyelte a köd. Csikasz. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz. A parázs belemart a fába. de ez olyan mélyen volt. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –. aztán újra leszállt. és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta. szoktatta a szemét a sötétséghez. aztán megrázza magát. A tűz aztán kinyitotta szemét. akárhova. Tutajosunk dühösen felült. és kinyitotta szemét. aztán ráállt a gyalogúira. és elfeküdt valahol a berek mélyén. hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. hátára vette a hátizsákot. mint a légy a pók hálójában. és törülgette arcát és kezét. a ködöt hengergetni talán megunta – se színe. és Csikasz a farkát csóválja. Gyula erre végleg felébredt. hát mit kezdjen vele? –. a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. Csak a tűz kezdett magára találni. és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet.

s ez olyan szép gondolat volt. de ezután már nem ment a csónakba. holnaptalan nyár szétáradt szívében. hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban. . időnként megszólalt egy fácánkakas. mert ez a reggel olyan volt. telt. egy kakukk úgy kiabált. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett. egy kis méretű törülközőt. ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. gyere fürdeni. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés. “Szóval megérkezik Bütyök. holnap is nap lesz. egyetlen ruhadarabot hordozva. mert a folyó még nem tisztult egészen le. egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással. gyere már ki. és megsimogatta. és Gyula talán elaludt volna. szólt a málinkó. és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről. hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. de enni nem szeretem. önkéntelenül mélyeket lélegzett. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez. héják és kányák imbolyogtak a nádas felett. a tűz ég. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre. ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. miért mondta az a kutató. visszajöhetsz – enyhült meg Gyula. s a levegőben olyan forgalom volt. amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta. Csikasz azonnal elmerült. hogy beszólította Csikaszt. aki jött is már. azt is a kezében. de alattomos szándékkal.– Majd ha megszáradtál. s a himbálódzó csónakon törülgette magát. s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. ez nem lehetséges. a folyó lomhán kúszik. hogy ez már nevetésnek is beillett. hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni. amint kibújtak a földből. Hau-hau – és topogott a csónak orrán. Úgy érezte. hogy fel tudná dönteni a világot. Nem szeretem a vizet. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon. – Gyere. – Gyere. az belül is szól. A nap már melegen sütött. repül. Csikasz. tisztára mosott és messzelátó. Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –. ugyanilyen nap. gyere – biztatta Tutajost. – Máskor odakint rázd le a vizet. s úgy érezte. aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra.és nádszagú magányban. de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt. igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba. de még fogta a csónakot –. Gyula csak feküdt a széna. és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. s amikor prüszkölve kiúszott a partra. amíg a békát elzavarta és megugatta. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe. megrázta magát. Gémek jöttek-mentek. s az időnek semmi jelentősége nincs. mint a köd. A nap süt. s kezdte már érezni. él.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk. mert amikor a fiú a csónak mellé ért. hogy az éjszaka nem történt semmi baja. és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. nem tudok utánad menni. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –. A párák elégtek. és más íze volt még a levegőnek is. de Gergő bácsit… nem. és izgatottan figyelte a fiút. és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. hogy ami kívül van. aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –. jelezve. amire a kutya igazán nem számíthatott. berántotta Csikaszt a vízbe. és a derűs. aki átúszott a túlsó partra. meleg volt a csónakdeszka is. – Törülközőt vigyen. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát.

Semmi! Akadt ugyan a horog. de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot. – Nincs! Mehetünk horgászni. és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. de még levelet is írt. Gergő bácsi. – Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával. de az égést nem érezte. és nemcsak a bőrét. Két kis keszeget fogtam. de az úszó mozgása olyan lagymatag volt. a kukacot meg levette. s csak akkor adott neki. Mekkora szája lehet. hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie. Gyula nyársat faragott. a sorodra – intette a türelmetlen ebet. hogy adjon valami tanácsot. ahol az előbb volt. és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere. A horog berepült a szokott helyre. Teste forrón száraz volt már. Ravasz. Semmi. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit. de amikor feltűnt az öreg szikár alakja. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra. mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. “Megint becsapott!” – gondolta. állandó kapás és semmi. aztán egészen. pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. Alig érhetett le a horog. mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. és most már egészen kicsi gilisztával csalizott. Matula egyébként is egészen megfiatalodott. “Elsiettem – sziszegett Gyula –. de a súly – a hal – lemaradt róla. hiába! Múlott a délelőtt. hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát. Hiába. – Látja. így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. s összefutott a nyál a szájában. Később mintha valami piszkálta volna a horgot. s horgát oda dobta. de rajtam nem fog ki. Szalonnát. edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé. mert Gyula valóságos szalonnát adott neki. meg-megállt. hogy nem vágott be. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált. ahol a nagy hal felcsapott. de mérgemben visszadobtam őket. majdnem megfeledkezett a titokzatos halról. mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. már kezdődött az az óvatos babrálás. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó. zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt. és egyre jobban megfeszültek idegei.“Szalonnát sütök nyárson” – gondolta. mint előbb. Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –. Nézze meg maga. hiába. mert ragyogóra volt “beretválva”. fogyott a csali. . amíg az úszó eltűnt. nőtt a meleg. és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. hogy eltalálja a kellő pillanatot. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta. és ne húzhassa le a horogról. Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. s akkor nyugodta bevágott. de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben. aztán semmi. Csikasz. – Edd. és újra oda dobta. alig helyezkedett el az úszó. Birizgálás. és hófehér ing övezte inas nyakát. vén potyka lehet. s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette. kenyeret vágott. – Várj. amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen. húzás. lehúzta valami.

de ez is megteszi. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset. csak lepakolók. és elnézett a nádas felett. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát. – Mit nézzek. a tengerben nyolckilósak is vannak. és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. kell egy kis idő nekik. de Gyula úgy gondolta. hogy a mi rákunk nem nagyobb. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. Azt mondják. – Jól van – szedelőzködött Gyula –. csak a zsákja volt egészen sekély. Gergő bácsi? . De azt már igazán restellte megkérdezni. Erre elmosolyodott. – Pedig az még csak a finom étel. hogy mi az a “rácsa”. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. mint egy mély tányér. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak. és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. – Most aztán pipálhatunk pár percig. mindjár’ kihozom. egy újabb. ha büdös. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle. Matula felemelte a fejét. Gyula örült a halnak. azon aztán van mit harapni. Legjobb a két-három napos máj. Persze jobb.” Kedvetlenül ment arra a helyre. mint a felhő. Itt nem fog halat. “Tutajos – mondta magában –. amikor eszébe jutott a levél is. legfeljebb azt a szétvagdosott békát. alig mélyebb. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra. meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. vastag drótkávával. mert szétmászkálnának. evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos. hogy majd hívja. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja. és még csak el sem kérem a levelet. Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst.– Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között. kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra. ahol a vastag madzag belelógott. de ne vesződjön itt. Matula tett-vett egy darabig. közel a parthoz. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet. meg a vércsék is. Vegye elő a messzilátót. azon jobban megmaradnak. sőt szakjával a parton is kotorászott. mint egy ritka lepkeháló. Olyan volt. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben. ami alig volt fél méter átmérőjű. Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. – István bácsi ír. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –. És Matula éppen eltűnt a bokrok között. kár. hogy inkább ponty lett volna. amíg a víz széthordja a vér szagot. de ott sem igen mozgott a hal. ha szükség lesz rá. ami a háló fenekén éktelenkedett. amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet. Hoztam kosarat is. de még ráérünk. megyek odébb. – Ez a béka a csali? – Az. de később úgy gondolta. ahol először voltak. s ahol találkoztak. A rák a húst szereti.

ahol van. – Óriási! Fehér a farka. ne féljen. de az akkora volt. nem eszik. A lárma elhallgatott. viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. de a nagy madár. . és felváltva károgtak. s csak akkor csapott fel újra. Mi esszük meg ükét. mert a sast felszívta a messzeség. Lett is. lelöki közibük a maradékot. Gyula keze reszketett. de ennyi már nem. De most már lássuk rákékat. ha lesz kedvünk. itt még nem láttam vadászni. A hátuknál kell megfogni. Később ásított. majdnem egy méter magas. – Ott hagyjuk. – Ne féljen. Csónak nem járja. – Hűű! – álmélkodott a fiú. hol nem lehet hozzáférni. akkor aztán azon veszekednek. csak játszik a farkával. aminek a teteje száraz.– Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –. ámbár egyre kevesebb. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér. hogy itt is vadászik. Bár lehet. hogy a jobb oldali ágat nézze végig. Három varjú a fa csúcsán ült. Gyula megkereste a nagy fát. és visszaeresztette a rácsát. de megtanulta. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. majd délután fogunk hozzá. Tudja az ilyen madár. A hatalmas. – Mondom. de nagyon közel menni nem lehet. mint egy bocskor. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből. – Én – ijedezett Tutajos –. a vércsék visítva csapkodtak körülötte. De ilyenkor még aligha eszik. mintha kőből lett volna. Se víz. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –. A sas valóban csak ült. Ilyenkor nem szokott itt lenni. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. mint a hó. tisztán látta. – Ez volt a királ – mondta Matula –. één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. csak ül. Arra nézzen. – Nem. de talán szárogatja magát. hogy Matulára hallgatni kell. – Lesz még itt? – Lesz. hát a királoknak is lejár. de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket. mintha egyedül lett volna a világon. meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. és ijedten dobta a kosárba. – Ezektül nem lehetett itt horgászni. fenséges nyugalomban. s amikor egészen élesre állította. az ág közepe táján akkora madár ült. Az elsőt úgy fogta meg. elsüllyedne az ember. elrepült. de ha egyszer lejár az idő. ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. mint a tüzes vasat. amikor rádobta magát a levegőre. Gyula szeme odaragadt az üveghez. se föld. hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak. nem eszik meg. Reggelizett? – Szalonnát. szarkák és vörösvércsék. végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson. de szép nagy. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne. meglábalni nem lehet az öreg fa környékét. igazgatta a gukkert. mert a rák pattintott egyet a farkával. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. – Rétisas. A varjak károgva. mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok.

Ritka jó puska. Ha péntekig nem jössz meg. és megugatta a rákokat. Gergő bácsi. ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú. ha korán ebédelünk. Semmi kétség. nincs messzi. ha apró ördögök csónakáznak a vízen. mert tudta. de aztán megállt. és a polcra tette Bütyök levele mellé. A levél valami irkalap volt. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. de most megírom. másfél óra alatt odaér az ember. hogy megfelelő ágat találva. meg amit küldtek. ha jól kilép. ameddig jólesik. ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. István bácsi világosan beszél és ír. Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt. belevágja mérgét a fába. de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. A rum jó volt. hogy nem kéri meg az öreget. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. – Hau-hau – mondta –. a harcsához. még Bütyökről is megfeledkezett. Múltkor nem értem rá írni. és kapaszkodj fel a kocsira. aztán odaballag. aztán hátrahúzódott. mert Gyula megmutatta neki. Engem is jóltartott ez a Nancsi. meg rumot. és ment fáért. Van magadhoz való eszed. száraz ágat a fűzfán. ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. hogy ilyen rátermett vagy. hogy kísérje el. nagy betűivel: Gratulálok. de azért nem árt. – Másfél óra. Kinézett egy vastag. Bütyök barátodat hozd ide. ha nem tetszenek. és ugyancsak igyekezett lefelé. de én azt mondom. Alig várta. mert haragudott az egész világra. Hanem a fánk fogytán van. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett. akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál. akkor is. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán. csak úgy repült a forgács. mindenre és mindenkire. Csikasz? A kutya kissé meghökkent. hogy négyre legyünk ott. – Hol van az a híd. öcsém. maradj. Kettőkor elindul. “Hajnalban négykor légy a hídnál. Gondolom. mert egyik oldalon a folyó. morgott. másik oldalon a berek.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor. mert szeme megakadt valamin. de háromkor már világosodik. amíg a hídhoz ér. A következő húzásban már üres volt a háló. István bácsi döcögő. hát használd. Csikasz. Másfelé nem is lehet menni. Elhallgass. Nancsi néni nagyon akarja. a levélre is kíváncsi.– Okosan. mert Nancsi néni kiátkoz benneteket. az már igaz. s arra gondolt. az úton. és leszakad az egész csillagos ég. hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja. igazán nem hittem volna. elmegy a hídhoz egyedül. – Akár mehetünk is. Megakadt és megborzongott. – Látod. Csikasz körültáncolta az érkezőket. Csak a gáton. hogy pár napra hazagyere. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta. Lesz rák. Még teát is adott. amikor belenézett a nyüzsgő kosárba. – Sötét hát. Ne nézd ükét. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól. végül ugatott. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki. mert kupán váglak. Megy a parton. . meg a puskát is megmutatom.

s a látvány nemcsak szemét. amíg meg nem kóstolta. Gergő bácsi? – Semmit.A fiú elvesztette a fejét. homokkal megsúrolta a vízparton. aztán ebédelünk. minden félelmét. de eltört a lába. hanem azon gondolkodott. Valami ősi. Matula kedélyesen beleszórta a rákokat. Körüljárta. Amikor a. s a húst Gyula tányérjára tette –. omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi. ha fejbe csapja. mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna. és nem is kívánta. de mind a hatot elnyelte ez a féreg. Gyula nem rajongott a rákért. az éjszakai utat. rákok pirosra főttek. – Mit segítsek. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején. pihent kicsit. vágta. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban. nem lehet kívánni. irtózását és undorát kiadta. a halat ezen bontotta. de pápista színe van… – Gergő bácsi. . – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes. Azóta különféle szerepeket töltött be. Matula pálinkát kevert vízzel. hogy el ne vigye a szél. amit Nancsi küldött. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –. újabb kígyóval. hát sötét lesz. – Nem kell ide rák. vagy ne hányjon. – Majd meglátja. aztán vágta. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett. – Bütyököt? – Azt. ámbár nem volt lába. Vegye elő a táblát. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét. de Matula a dohányt is ezen vágta. de amikor a vajpuha. s általában táblának nevezte. a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. hogy nincs-e rajta odú. és megolvasta a kis cinegéket. ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. “Odaballag”… Sötét lesz. torz rikkantást hallott. ez nagyon jó! Mondtam. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni. a gombát ezen szárította. de a hidat. De mindjárt megorvosoljuk. mert úgy érezte. tehát legyűrte gyomra emelkedését. hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. Ettől fordult fel a gyomra. Gergő bácsi. hogy kár lenne a szalonnáért. s kicsit később úgy érezte. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. – Húzza le! És Gyula lehúzta. az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat. egészen természetesnek találta. mint ahogy az is volt. – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit. mint az éretlen vadkörtére. A terjedelmes hüllő darabokban volt már. Matula tálalt. Gyula nem vagdalkozott már. a szalonnát is. Aztán gyúródeszka lett. Aztán úgy határozott. mintha nem is ő kiáltott volna. – Hallja-e – nézett rá Matula –. minek szétvágni. ámbár nem sokáig. és napon megszárította. négyre a hídnál lesz. aztán másik fához ment. és hazahúzta. És Gyula meglátta. hogy kettőkor kel. hiszen még éltek. amelyek életükben hatan voltak. Általában asztal volt. de gyomrát is megelégedéssel töltötte el. elég. s az egész ügy egyszerűbb lenne. itt hagyták Matulának. Tutajosunk erősen verejtékezett. és ne nézzen úgy rá. hogy hányjon. egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –. rakja ki. amikor Tutajosunk magához tért. előbb kóstolja meg. A Bélát.

álldogált egy kicsit. – Tudom. mire Matula is oda nézett. lassú. Itt mindennek. mire meggyünnek… – Köszönöm. – Gergő bácsi. és most. Gergő bácsi. nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon. aszerint. hogy megbolondult-e. nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. nem hittem volna! . Közben a rákok fogytak. hogy: – Gyuszkó. mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta. hol volt hamarabb várható az adomány. amíg Gyula nem kínálta. Matula most sem nyúlt hozzá. minden valóságnak neve van. és hol Matula. nagyon erős gyerek. hol Gyula mellé ült. – Ezt aligha. Gergő bácsi. Egyszer csak felnézett a fára. ha a királyukat eszi meg az ember. Gergő bácsi. ébredjen. Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg. – Nem lehet az. hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. és mindenki szereti. és bement a kunyhóba. mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –. – Elhiszem. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. öreg szarka… látja. Matula megállt a tűz mellett. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék. Megesszük Nancsi néni ebédjét. Itt nincs erőltetett komázás se le. nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel. hogy felfedezték. és ha valaki a szilfából szűcsit. Kellemes volt az ínynek. – Pusztulj innét – morgott a kutya –. rá sem nézve a madárra. a kis ollójú köznépről nem is beszélve. s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. és újra bement a kunyhóba. Bütyök mellettem ül az iskolában. nem rohanlak le senkit. még akkor sem. de nem is lehet őket lerohanni. ez nem is lehetséges! – Tudja. A szarka elhallgatott és figyelt. majd körülnézek egy kicsit. de Tutajosunk hamar felfedezte. Gergő bácsi. mégsem verekszik soha. csörögni kezdett. – Meg is érdemli – bólintott Matula –. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem. Szeme csillogott. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte. se fel.– Mi csak Bütyöknek hívjuk. Matula jól megnézné és – sajnálná. de ezzel nem. – Cserr! – kiáltott a szarka. de kijövet már kezében volt a puska. Megcsinálom az ágyát is. fogyogattak. aztán jól tartjuk. egy koszton vagyunk. Talán a tengeri rák kilós ollójával igen. Matula pedig kijött üres kézzel. nyugodt mozdulatokkal. jelentősége és ideje. hogy Csikasz is ezen a véleményen volt. hogy ha egy reggel Matula azzal keltené. A fa kihajló ágán egy szarka ült. kellemes a gyomornak. aztán jövünk. hogy ezzel jóllakni nem lehet. és nem rövidítenek le semmit. Gyula álmélkodva nézett utána. és ijedten vágódott a levegőbe. – Vegyen. Ismeri a puskát. De nem. – Nagyon jó gyerek. majd fogunk rákot is meg halat is. s közben kicsit utálkozna is. a csirkecsontot mohón kapta szájba. a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna. amely árnyékát a kunyhó felett tartotta. aki híres tolvaj. aztán pállott még a szájuk. még a tolvajok között is. ha elmentek. itt nem becéznek. de nekem nem az. – Takarodj – mondta ez a morgás. – Az már igaz… Úgy látszott. de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte. meglátja. Felnézett és morgott. milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés. értelme. A kondér azonban hamarosan kiürült.

A vízen. s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. de a sarlós fecskék útra készülődnek. Gyula kirohant a papírért. ahol legsűrűbb volt a nyak. a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –. hát ott a tömérdek liba a vízen.– Mondom. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében. csak akkor rúg mint a veszedelöm. ne az orrával célozzon. de még ment is el egypár. de flóberttel sokat. talán megvár. hogy jól tartotta. szorongó érzései támadtak. elsül mind a kettő. Későn jönnek – néha csak májusban –. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba. de valamit észrevehettek. mert erősen gyanakodtak. Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat. hogy kibírja. itt a puska. ahol voltunk. de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen. de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez. mert ha mind a kettőt felhúzza. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni. majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. és tudott vele bánni. más fészkekben másodszor vannak tojások. Nancsi néni-féle rétesre. mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe. de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. ami kapott. ha még nem is lőtt vele. Majd kipróbáljuk. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. a nád közt és a levegőben is. Ezek után rátértek a valódi. de ma talán csak a szúnyogok aludtak. – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett. – Na. Patron van elég. – Mondom. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem. és később hideg eső seperte végig a berket. Gyula tisztelettel nézett a puskára. ha idei lett volna. – Nem árt. ez az igazi. Matula a pipájával volt elfoglalva. de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot. és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. A nap ekkor már az ég tetején lángolt. Nyolcat szedtem össze. – Nézze meg. vihar előtti csend feküdt a tájon. de ez a meleg könnyű volt. így volt. mert elcsendesedtek. és kitett egy újságlapot negyven lépésre. és csak később bólintott. A fészkek egy része már üres. – Röptiben? – Fenét. ha lepihenünk egy kicsit. hogy tegnap ilyenkor fullasztó. mert a madárvilág állandóan mozgott. aztán kinyújtotta mind a nyakát. Most is meleg volt. hogy öreg szarka volt. finom puska. de túl volt az első lövésen. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –. s ilyenkor már fiaikkal . Kinézek a likon. Én meg – mutatta Matula. Jó puska.

mitől ébredt fel. és nem tudja.végeztetik az előírt gyakorlatokat. nem tartoznak a fecskékhez. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen. mi a teendő. hogy kialudta-e magát. hol van. mintha valóban kialudta volna magát. füves térség fölé. ha boldogulni akar velük. és repülésük egyszerűen nevetséges. mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik. s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet. de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben. de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is. Hangosan becsattintja a pipakupakot. de a karvaly elfelejtette. s az apró madarak pontosan tudják. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ. hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék. hogy valamelyik kis sarlós bajban van. és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz. de ha étkezésében zavarják. ami egy rendes embernek elég is. mert az ő naptárukban lejárt a nyár. – Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. Sokkal jobban repülnek. és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést. és gondolkodik. de eszébe jut. mint az igazi fecskék. Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –. izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt. Matula kinyitja a szemét. és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni. hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet. de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még. hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó. s ez egyet jelent az év fordulásával. és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből. Amikor búgni kezdenek a cséplők. . hogy hagyja-e még aludni. mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. de a forgók. unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni. ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. A szürkevarjú komisz egyéniség. Aztán ránéz Gyulára. ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé. egyenesen dührohamot kap. de kövér verébfiókák nyüzsögnek. hogy: elment. mert jobb. s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra. hogy a kis vándor kivágta magát. vagy szóljon neki. és lecsapott a bokros. mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le. és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben. Egy karvaly volt a riadalom oka. ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem. és ez már nap alatt született. s amikor újra kinyitja szemét. már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben. ami talán annyit jelent. aki mindig hajlamos a verekedésre. mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. Igen – gondolja az öreg –. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre. csontok. itt mindig aratás után jelennek meg. Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást. hogy micsoda mutatványokat végeznek. és Matula tudja. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –. – Fel – mondja Gyula. az igen. ahol könnyelmű. – Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe. mire Gyula szeme kinyílik. de ez már nem olyan vészes. de nem tudja. de nappal le nem ülnek soha. Itt a nádasban nem fészkelnek. és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését. ha “magától” ébred fel a gyerek. toronypárkányban. Azokkal szórakozni. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás. különben is. Ezek már mennek – gondolja. és Matula tudja.

Csikasz – ígérte Tutajos –. mint egy éhes szamár. lássuk! Tutajos később beismerte. gondoltam. mintha idegei megvastagodtak volna. de Gyula szégyellt szólni. Matula ült.De azért feküsznek még egy kicsit. vagy előre parancsolni. aki fülét hegyezve állt a csónak orrán. talán idegen szaga. mint egy török főúr. ha látom világosan. Nem. szótlanul. Nem. és lassabban. tűzrakás. persze… – Gyere – intett Matula a kutyának. s amíg Matula magyarázott. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte. megkérdezte. csak akkor hökkent meg egy kicsit. és Csikasz az öreg mellé ugrott. mint egy bálvány. ha elfáradt – gondolta a nevelőapa. a polcokat. ami lehet egér. merre megyek majd sötétben. mintha a vizet figyelné. széna. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton. Majd megmondja. addig pihent. Nem érzi már külön a nád. azt nem lehet mondani. mint egy kormányos. A rabszolga erősen verejtékezett. és dühösen nézte Csikaszt. mocsár és réti virágok szagát. de öntudatlanul élvezi a nyugalmat. akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. Később más kérdéseket is tett fel. szokatlan. de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára. hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is. A verejték már a füle mellett folyt le. hol arra zötyög a kordéval. mondhatnánk zabolátlanul. csak nézi a nádtetőt. – Menjünk. – Úgy gondoltam én is. és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához. – Nem bántlak. hogy ha most otthoni szobájában találná magát. de úgy viselkedett. annak lenne különös. s ezzel végzett is velük. és pipált. – Persze – mondta Tutajos –. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. amikor már bent voltak a csónakban –. és leült Csikasz mellé. hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól. mint első alkalommal. de vagy hívni kell. most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –. Tutajosnak most nincs semmi terve. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –. Matula bedobta a láncot a fenékre. hadd örüljön. lehetőleg távol Gyulától. hanem együtt az egészet. de a csónak rendkívül idegesen viselkedett. és nem gondol arra. hogy mi volt. de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. és most ez már másként van. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást. Gergő bácsi! Jobb. De Matula nem szólt semmit. – Az igaz. de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. s addig – pihent. hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. – Na. nem árt a bolháknak. jó. mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak. mintha azt kérdezte volna. máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –. . amely hol erre. gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. hogy nem utálkozott volna. a pókhálós szelemeneket. azt nem lehetett mondani. elrúgta a csónakot. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel. s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között. hogy teljesen kialudta magát. sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó. hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna. de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –. ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik. lehet darázs. amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom.

– Talán megvárnak – susogta Matula –. szedje fel őket. de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak. te udvariaskodó ökör. ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. akkor nem törik fel. ormótlan lapátot. és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe. te agyalágyult. és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott. mert Matula még azt hiszi. fiatalok. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. aki mindenütt bacilusokat sejtett. összerogyik a boldogságtól. Akkor menjen. mintha vágányra került volna. s a csónak mégis meglódult. Idő kell. hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. szíve kiugrik a torkán. Belül kicsit mosolygott. és mintha még az árnyék is nevetett volna. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak. Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni. három hét múlva nevet az egészen. csónakostul… Matula felnevetett. Tutajos. persze. jaj. és hozta a varjakat. amint hangtalanul belesimult a vízbe. de azért – amikor úgy érezte. és nézte Matula kezében azt az egy szál. és markába nézett. Üres a puska? Jó. Emelheti! A csónak alig mozgott. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük. te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott. ahova köpni kell. Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. hánykolódva az apró hullámokban. nagy fészekpusztítók. meg van is belőlük több. igazán véletlen. elfáradtam. és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. Durr! – aztán csak azt látta. lassan emelje a puskát. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén. Kinyomta a csónakot a partra. vállaira veszi Matulát. köpjön a markába. és kezét napjában ötvenszer megmosatta. mint egy kisegítő szakácsnő. hogy: most! – behunyta szemét. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk. nem. ha kell. – Azt hittem. kellene egy a rácsába. Milyen könnyűnek látszott. úgy látom. Ez már igazi vadászat volt. ott a száraz fűzfán varjak ülnek. – Ha nincsenek lik iránt. Mire Béla gyün. s amikor már csak a vizet paskolta. – Töltse meg a puskát. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –. Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos. mert úgy gondolta. mint kellene. Sosem fogok én így evezni. . mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi. és nyelt közben. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. és lerogyott a kis kutya mellé.« Nem. hiába a véletlen. – Ippen azt akartam mondani. két varjú is kalimpál lefelé. nyugodtan. Csikasz – lehelte Gyula. amíg rááll az ember keze. hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –. Ha meg csúszkál. jó szagos lesz. – Ne evezzek.– Jól bírja! – dicsérte Matula. A csónak szinte surrant a vízen. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát. Gergő bácsi. mert úgy érezte. de Matula még mindig nevetett.

– Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –. s akkor nincs kapkodás. Szabad lefelé menni? – Most már tudom.– Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –. Tutajos pedig kézbe vette a lapátot. Most sokkal könnyebben ment a csónak. békés tájon. már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek. Nem hajt a török bennünket. Ha fáradt. ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani. mit vitt az a büdös kánya. mintha a lapát is. és nem kapkodott. Gyula tehát nem sajnálta a markát. Még nem voltak a feleúton. mert véget ért a nap. pedig Matula úgy evezett. Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott. és rendben van minden. – Meglesem. amit majd a lábával kell megtalálnia. És a madarak most mind hátulról jöttek. Matula hazafelé fordította a csónak orrát. Gyula hallgatott. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”. ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. békára –. és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. de ez a fény már narancsszínű volt. Lesz. s mivel a nyél síkos volt. ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. s akkor is ugyanaz a . s most ijedten dobták magukat a levegőbe. és csak akkor nézett rá idegenkedve. araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben. pedig most a lassú folyással szembe mentek. csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. Csikasz. de nem megyünk közelebb. A legkisebb hiányzott. s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. elég buta vicc volt. hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes. mert igazán csak kárt tesz. és ne kapkodjon. igenis. s a fiú arra gondolt. és nem is gondolt az útra. Van rajta valami gyalogútféle. s a valóság mindig igazság is. a Balaton felől. jó – jelzett vissza a kutya –. pihenjen. amikor Tutajos megsimogatta. amikor ezen az áldott. amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra. Csak nyugodtan és csendesen. mert minek mennénk. Mióta azonban erre jártak. csak ne sajnálja a markát. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. – Nem sietünk. Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével. nem késünk el semmiről. és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen. – Kicsit pihenek… – Okosan. hát elfáradtam – ez a valóság. – Talán megpróbálhatnám megint. recsegve szidták a csónakot. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait. ahogy vannak – gondolta a fiú –. mint jövet. Tutajos maga mellé fektette az evezőt. a lábával is megtalálja. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé. Csikasz megállította farkát a. halra. (Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább. Na itt a feléül. – Pedzi már – bólintott Matula –. Ha elfáradtam. Meg kell mondani a dolgokat úgy. hajtotta a török a szegény magyar népet. igazán csak vicc volt… – Jó. rabszíjon. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját. szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. a víz is bársony lett volna. már csak ketten vagyunk. de csak ketten. Most már látta végig a partot. – Nem bántalak. mint a jármos állatot.

Csak nézett. hogy az élő halnak élete. hogy itthon vagyok. Holnap nagytakarítást csinálunk. a kányának. és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba. amit tud. és nem jött utána csak sötétség. és Tutajosunk fáradtan. de legalábbis árnyékba. Bolha…” Ezek után Gyula beledobta a horgot – esik. hogy azt mondta: nem hajt a török.nap nézte a kínlódást. Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta. “Látod Tutajos. valami ruhába betakarni és hűvösre tenni. sajgó tenyérrel. Kezébe vette az evezőt. és “tisztesség ne essék”. ugye? – Nagyon. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott. mert akármi jöhetett. mérgesen beleköpött a vízbe. Tudja mit. hogy mit fogok neked mondani. hogy így fájt a fogad. amit akar. A csónak döccenve orrolt a partnak. Sokkal tovább jó a húsa. ha nem harap bele az ember. mindjárt felpucolom. mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. ahol a rákok voltak. A dévért majd megnézzük a haltartóban. hogy a puska nem lőcs. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –. ámbár eleinte nem éreztem úgy. maradt-e még. – A jót is szokni kell – bólintott Matula –. A dévér persze hogy nem élt. kiégett izmokkal. mert látom. akkora volt. és – elhülyéskedtem. Bolha. mert hiába a libacomb. mert úgy érezte. a puska a földön. holnaptalan. testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt. megtisztogatni. meg úgy fájt a fogad a kányára. és száz ember állna körülötte. A horog meg csináljon. Ha a hal elpusztult. és én csak bámultam. mert gondolatban veled beszélgettem. megnézzük. mintha vízben hagyta volna. és valaki megtanította. de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. csüggedt borulat az égen s a szívekben. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre. milyen marha vagy! Álmodozol. ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe. az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit. Matula már elment. – Ne felejtse el. a puska a földön. és várta a kányát. azonnal ki kell venni a vízből. és – nézd. a délutáni gyorsvonat elé. Ez az igazság. szárazra törülni. . ezen az úton kell visszafelé is jönnie. megtöltötte a puskát. mint a türelmetlen utas a síneken. – Mikor nézzük meg Tüskevárt. és úgy kell mindig kézbe venni. és olyan követelőén nézett végig a folyón. mintha töltve volna. Ott kötünk ki. mellette a két patron. mert maga nem vendég. tud vele bánni. Különösen ilyen melegben. él-e még. s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. A horognyelet kikötötte a csónakkaróhoz – nehogy berántsa valami cápa –. kibelezni. Gergő bácsi. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. mert a vendég. – Majd valamelyik nap. Gergő bácsi? Arról jutott eszembe. mint egy tehén. aztán fogjon még hozzá. mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére. – A puskát egy patronnal itt hagyom. és Tutajos úgy is érezte ezt. Ha nem él. Érti. A puskát ölbe vette. hátha visszajön. bevallom – már előre elgondoltam. nyilván a kis szárcsákat kereste. ahova esik –. hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam. ha erre ment. döglött halnak meg halála a víz. mint most.

nem is magasan. és Gyula nem is gondolt lövésre. Amikor aztán Gyula az ötödik darab halat is elnyelte. mintha Gyula egyáltalán nem érdekelné. Gyula. aztán figyelmesen megnézte Tutajost. Én emelem? – dadogták Tutajos gondolatai. Szuszogva emelte ki a partra. igen. és egy fűszálat pödörgetett. Ezeket már megcélozta… de nem! Tutaj ásnak a kányára fájt a foga… és a kánya – ez már valóság – jött is. és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot. Rúgott. mert nem történt semmi. az úszó pedig olyan unottan dőlt a vízre. Sokáig sétáltatta. és dühében rúgott. így a csörgők is. és nem mondta. – Nyugalom – suttogta –. Majd én viszek mindent. Ezeket? Meglőni? Aztán jött három szürkevarjú mérsékelt gyorsasággal. izmaiban tüzes drótok. amíg a fiú elmondta az eseményeket. igaz – távolodóban. de hol harangoznak? – A fejében. remélem. hogy “levegőt adjon neki. kutya! Hohó! Nana…” A hal erősen védekezett. – Én emelem? Egy kicsit eléje célozni… eléje… S ekkor. az orsó: – Krrrr-rrr – mint egy megőrült vekker. Hogy Gyula babonázta meg. de gondolta: “Te vagy az oka. A napot már csalt a nádbugák tartották a szemhatáron. s a fiú úgy nézett utánuk. megmarad. amely csak elfüstöl a kis állomás hétköznapi peronja előtt.” – Azanyád! – méltatlankodott Gyula Lajos. Mindkét tenyerében két vízhólyag. kilövöldöztük! magunkat. az étvágy megmaradt. mára kiladikáztuk. de végül is felhúzta. merre járt. mert úgy megdagad. maga csak a vizes zsebkendőjét nyomja a képére. – Olyan kiló körüli vadponty volt. mert a hal egyre más véleményen volt. . és Gyula reszketni kezdett. Mindenesetre jött… jött. arcán szépen kékülő daganat és csodálatos étvágy! Ki akarhat ennél többet egyetlen délután beszerezni. mint egy telivér mén. s nem törődött vele. Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba. mint egy nyugdíjas pénzügyőr a liget padjának korlátjára. ebben a döbbenetes pillanatban. aztán dühösen bevágott. gondosan vizsgálta a vizet s a partokat. szinte fekete. amikor Csikasz vágtatott a küzdőtérre. és Gyula ijedtében elsütötte a puskát! A puska rövid véleményt mondott az irányításról. nyugalom… A kánya jött. és még a szákból is majdnem kivetette magát. Hanem a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk az éjszakára. azonnal! Egyszóval ez a délután csupa nyereség volt. hogy az a Béla nem ismeri meg. A kánya ki tudja. de most rögtön. Igen ám! De az orsó: – Krr – prrr… Gyula előbb kioldotta a megkötött nyelet. vagy ez volt a délutáni vadászterülete – nem lehet tudni. a fiú kezében pedig emelkedett a puska szinte magától. – Megint az orrával célzott? – Gergő bácsi! Matula leguggolt a parton. Gyula.Ez a feszült várakozás azonban lanyhult. nem érzem. Nem fáj? – Nem. ippen ott… de – úgy vélem. nyomában Matulával. – Gondolhattam volna. mint a vegyes vonat utasa az előkelő gyorsvonat után. vagy horog… de a lecke tiszta haszon. hogy Tutajosunk miként akarja búnak ereszteni fejét. s amikor két csörgőréce zúgott el Gyula felett. – Egy nadrággal csak egy nyeregben lehet ülni – állt fel az öreg –. Matula nem átallotta megszólalni: – Úgy látom. A kánya elegáns lendülettel tűnt el a túloldali nádban. amelyet csak ő hallott egyedül. vagy puska. nem is beszélve az ünnepi harangjátékról. okosan “sétáltatta” a halat. és Gyulánk magához térve.

hogy egy álom minden részletében teljesüljön. Majd elmondja. És Gyula öntudatlanul is ízlelgette ennek az önállóságnak néha éretlen gyümölcseit. És este ismét odaült Gyula mellé. és szépen fehérlett. hogy velük külön foglalkozzék “az ember gyereke” – ahogyan Matula mondaná. mert a jó. ami akart. hogy fizikai mivolta szánalmas és fájdalmas szétszórtságban éppen csak – létezik. és mit csinált. Matula sose faggatta. Gyula mélyen aludt. ha érdemes volt elmondania. Sőt! A testrészek egyes helyei önállósították magukat. mert Piri mama ezt pontosan megálmodta. ha akarja – gondolta ilyenkor. aki buzgón és törökül imádta Allahot. semmi polyva. aludj jól…” – Kézit csókolom. Gyula későn ébredt – lehetett már hat óra –. hogy egyedül lehet. Kengyel nagyon megdicsért. csak három nap múlva –. aki erre ébredt fel. hogy ennyire önálló nem volt soha. amelyet sok száz éve nyelt el a láp.– Mért ne maradnék meg. Piri mama – suttogta Tutajos. Tutajos eltévedt bárányka volt Matula mellett. A valóság azonban az volt. megkérdezte. hogy jelesre feleltél. míg a borogatás a szénán volt. talán rablott kincs felett. vagy a parton felejtette. hogy mit csinált. de meg se várta a választ. és nem kerülgette az erdőt. hogy a “gy” betűt vagy a vízen hagyta. és úgy érezte. s az ő fülével hallani. és önzőén követelték. és semmi ocsú. “Na. A berek mélyén lidércláng őrködött. mert rásütött a hold. Egy-két közbevetett kérdéssel átvágta a dagályos elbeszélés kanyarodásait. mert sürgősen el kellett mondania saját álmát. Nem igaz? – Dehonnem – mondta Tutajos. De ekkor már a vacsoratűz lángjai ijesztgették a sötétséget. hogy Tutajosunk egyetlen. de Gyula erről már nem tudott. mit látott. A nádas talán erről susogott. hogy “mindene fáj”. Matula egyenesen nekiment a fának. Piri mama reggel odaült az ágya szélére. De felelni valóban felelt – igaz. vagy nem akarta álmait elmondani. És ha Tutajos egyedül járt erre-arra. de egyikkel sem tud mit kezdeni. jobbról erősen megkelt fővel rendelkezett. de ennek dacára sem látta meg többé a Topkaput és Isztambult. Ma nyugodtan mehetsz iskolába. és Matula el is mondta. amelyik nem fáj. számoljon vele. Gergő bácsi.” Gyulánk valóban nyugodtan ment iskolába. hajnalonként pedig úgy eltűnt. hogy a puska rúgta ki a helyesírási szótárból. Odahaza ezt mellőzésnek érezte volna. és észre sem vette. de Gyulának ezenkívül minden testrésze külön-külön is fájt. és Gyulának nem is jutott eszébe firtatni. mert aki felül a lóra. hogy két feje van. hogy rövidebb már nem lehetett. A jelessel ugyan volt egy kis baj. és vele is végződött. mégis úgy érezte. Majd elmondja. és Gyula sokkal fáradtabb volt. mint a tegnapi füst. és ha a fiú beszámolt. hacsak örök álmában nem. hát panaszkodtam egy szóval is? – Becsületére legyen mondva: egy szóval sem! De nem is illett volna. hogy le is esik. “Azt álmodtam. hűvös borogatás mindig azon a másikon van. hogy a nap eseményeiről beszámoljon. hogy hol járt. a rablóval együtt. ámbár az is lehetséges. és álmai valamilyen formában mindig beteljesültek. Piri mama jeles álmodó volt. azt azonban még így is biztosan tudta. az tiszta búza volt. hogy a holtágakra valóban semmi szükség nincs. és a külön gratuláció is elmaradt. és mit hallott. Odahaza a nap Piri mamával kezdődött. most már mindent elmondtam. Matula természetesen – sehol. hiszen már öt perce aludt… Matula azonban – úgy látszik – nem álmodott. A továbbiakban történhetett. hogy aludt. De amit elmondott. de itt valósággal örült neki. és külön gratulált. ha nem is fújt a szél. mert aznap nem is volt számtan. s talán ilyen álmoktól borzongtak a fák. aki ugyan félig aludt már. de nem is lehet kívánni. . s a fiú megérezte. hiszen az ő szemével kezdett látni. semhogy keresgélte volna. ha akarja – gondolta. Tutajosunk már beletörődött volna abba is. azt olyan rövidre szabta. de Piri mama szerint megköveteli. amit ki akart vágni.

ha nem is fürdők” – gondolta. amikor felébredtem… – és itt ötperces előadás következett volna az ébredésről. Tudta. úgy érezte. Itt mindig vizsga volt. Valami disznó beleszórta az avas szénát… hogy szállna rá a nyári harmat. és combjaiban az izmokat mintha elszakadni készülő zsinegek tartották volna. “Jól kiszívatom magam…” És Tutajos valóban jól kiszívatta magát. De ez nem fájt. és kellemes színe volt. legyünk túl rajta. a jobb felőli részleget. a fájdalmakról. mint a félig érett szilvának. és úgy érezte. “Jobb. – A fürdéssel várjon még egy kicsit – mondta. azután a hősies fürdésről újabb három perc és végül: – de most úgy érzem: újjászülettem! És most csak ennyi: . Gyula némi tűnődés után úgy gondolta. de a nap éppen besütött a kunyhóba. gyomra szemérmetlenül megkordult. s a felcsapódó hullámok arcát is kellemesen simogatták. de amikor Matula megérkezett. mindenféle szemét megy a vízen. hát a magadét vered be…” S ez szó szerint így is volt! Itt nem lehetett javítani és egyik felelettel jóvátenni a másikat. hogy egy héttel ezelőtt erre a kérdésre még azt mondta volna. ha meglátja Gyula arcát. A mozgás hamarosan könnyebben ment. amikor kezét felemelte. Amikor kikapaszkodott a csónakra. Nyújtózkodott. – Jaj – mondta minden karcsapásnál –. hogy ha feláll. hogy egyedül lehetett a tegnapi sérülések leltározásánál. de első a reggeli. széna oda. Matula éppen kihozta a nevezetes táblát. vagy nem. sőt kellemesebb volt. A vízen úszott még egy-két elmaradt. hogy Matula alighanem a mennykőre célzott. a tartóoszlopok menthetetlenül összedőlnek alatta. Tutajos semmi mellőzöttséget nem érzett. kicsit sziszegett. viszont ugyanazon tárgyból többször is meg lehetett bukni. Holnap itt van Bütyök! Azonnal felkelt. jaj! De a víz jót tett. amennyi kellett. Nem. amikor a fiú visszaérkezett. Jobb markában felszakadt a vízhólyag. első mozgásra kicsit rozogán érzi magát. – Nem is árt. és a jelölt vagy átment. de csak úgy. nagyon jót tett. Dagadt-e vajon? Mert tükör nem akadt a berekben. de penész ide. mert – gondolom – “nem szokta a cigány a szántást”. – Jujuúj… – és úszni kezdett eltörni készülő végtagjaival. Jó volt a víz? – Jó – mondta Gyula. hogy fáj. érezte még ugyan a fájást. de ezt csak akkor látta meg.“…eszed van. hogy Matula szó nélkül elment. kicsit imbolygóit. Kicsit még süttette magát a reggeli nappal. ha hever még egy keveset. ez az elhatározás füstbe ment elképzelés maradt csupán. s ebben igaza is volt. s amint körülnézett. ami a fákat repegeti. hogy arcát megtapogassa. Fáért én megyek mama… Gyula hálásan gondolt erre az ajánlatra. és nem gondolt arra. használd! – mondta István bácsi és – … ha bevered a fejed. Ez azonban könnyelmű lebecslése volt a vékony. Tutajosunk beengedte törődött testét a vízbe. Karjait azonban annál jobban érezte. – Szszszhh – mondta Gyula a testrészek szemléje közben. de nem érezte annyira. de amikor a kunyhó irányában füst kezdett felfelé kanyarodni. Ne lássa Matula ezt a rogyadozó kivonulást. hogy a nagytakarítás szükséges és sürgős. mintha Gyula mindenáron azonnal fürdeni akart volna –. penészes szénacsomó. Pótvizsga azonban annyi akadt. mintha az érzéstelenítő hatni kezdene. és így reggel. – Ezt is megsikáljuk – nézegette az öreg a volt asztalt –. Piri mama mindenesetre elsírja magát. hogy: – Gergő bácsi. de kitartó comboknak. és ez a lényeg. mely kissé kiment a formájából. aztán vállára dobta a törülközőt.

és gyomra teltsége lusta jóindulattal hanyatlott a jóllakottság ölelő karjaiba. melyet martalócok támadtak meg. Ettek. hogy jobban süsse ki a kenyeret. akárhogy is húzódozunk tőle. mint a távoli mennydörgés. amint felcsapódott a távoli fák közt. Gergő bácsi. – Nancsi néni megharagszik. – Én. – Nem is gondoltam. nagy nyárfák közül ekkor szárnyalt ki a rétisas. Tutajosék lapultak. – Gergő bácsi járt erre? – nézett Gyula a friss csapásra. Itt a só is meg a zöldpaprika. – Oda nézzen! A ritka. Pár perc múlva a kunyhó környéke hasonlított egy kirakodóvásárhoz. még messze vannak. nem vette észre? – Nem. Rühesek a rókák az idén. és nem ad nekünk belőle. Na. közel megy el a kunyhó mellett. Matula éppen a bicskáját csattintotta be. hogy ekkora… – Szép. – Az. már látom. és kihozta a messzelátót –. kááár. A jobb arcfele szigorú maradt. hogy Bütyökért szívesen takarítok. utána felkapta a fejét. mert Tutajosnak csak egyik arcát öntötte el a leányos pír. hogy az előbbi korgás Elolvadt. Akkor talán el is kezdhetjük. látjátok? És nem ad.– Jó! És éhes vagyok. ne felejtsenek el majd két pokrócot is hozni a vendégnek. mint egy nagyot. jó lesz nekiveselkedni a takarításnak. Majd a hátizsákot vigye be. mostanában mindig éhes vagyok. és mondja meg Nancsinak. – És most mindjárt megeszi. betegek… Az óriás madár ekkor már alig volt ötven lépésre. mert egy-egy szürkevarjút már látni lehetett. kár… kááár… – Rettenetes nagy! – suttogott Gyula. A varjak iszonyú sivalkodást csaptak. – Először az ágyakat csináljuk meg. de a gukkert már kézben tartotta. Ez az elpirulás azonban nem volt tökéletes. de most már ettünk. de valamit hajtanak… – Húzódjunk a gunyhó mellé – tanácsolta Matula. kár. mert gyomra olyant kordult. – Meg hát. Matula kenyeret szelt és pirítani kezdte. nincs jégszekrénye. – Azért pirítom meg előbb. megy a fájához. itt a pirítós. s a kék lángok már a parázson libegtek. Amikor a tűzrakás megrokkant kicsit. – Jaj! mekkora… és visz valami állatot… kis kutyát! – Aligha – suttogta Matula –. Tutajos úgy érezte. Ha megtartja az irányt. nem megy ez a faluba… – Róka! Kis róka! – lelkendezett Gyula. Ezek után hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. Csak a pirított kenyér őrlése hallatszott a fogak között. – Hát igen… – indult el Gyula – de az is igaz. – Megnyúlósodott a kenyerünk. aztán inkább két kicsit küldjön. mint mi együk a pimpós kenyeret egy hétig. nagy madár – mondta Matula –. – Úgy van rendjén – bólintott az öreg –. erre csorgassa a szalonnáját. de inkább ő haragudjon fél óráig. Mehetünk szénáért. ugye. mintha a két embertől kértek volna segítséget: – Látjátok… hát nem látjátok? Viszi már. dagadt és kék. sast is láttunk. . de a fedél alatt nem volt már semmi. mint a zsindelytetű. – Gondolom. – Hallom… Tutajos erre kissé elpirult. – A… – Szürkevarjak – állt fel Gyula.

nem. – Csípi? – Csípi. a végin csupa gennyes seb az egész állat. iszen alig van bundája. – Ippen csak ti hiányoztok – dörmögött. Attól kezdve azonban a cövek parancsolt a lánccal. A darazsak azonban nem nyugodtak bele a kilakoltatásba. – Ez az egy. meg lűttem is kettőt. mert gyökerin él a rüh. Aztán elpusztul. ez a mosogatás. – Letesszük. de nem úgy. amit nem szeretek tenni. pedig egy-egy varjúkárogás most is hallatszott. Csikasz kedvetlenül nézte ezt a nagy mozgalmasságot. – Itt lesz a heled – és a kunyhó déli oldalán verte le a cöveket. mindjárt oda is feküdt. A rüh lekopasztotta róluk a szőrt. De Gyula nem szólt. amíg a láncot a nyakára nem tették. tarisznyája hátul. Befurakszik a bőr alá. pedig a madarak egy része megeszik mindenféle dögöt. – Akkor gyühet a széna! Ne sajnálja! A kunyhó belseje kezdett kialakulni. Egymás mellett akarnak aludni? – Jó lenne. aztán emeljük. aztán ott szaporodik ezerszám. – Ott van. hogy miért járt arra Matula. De ha a nyarat ki is húzza. A puska a szögön lógott. – Szeretik az ilyen nádtetőt – csapkodott Matula –. s az egész kunyhót megtöltötte a friss széna meleg illata. – Bírja? – szuszogott elöl az öreg. Gyula a nyakában lógó messzelátóhoz nyúlt. mert még párszor visszajöttek. és kihajtott pár darazsat is. beeresztünk. elgennyesedik. de én meg nem szeretem. . Ott volt. és agyonvakarták magukat. a tál elviszi. Gergő bácsi. Szőre kihullik. ha itt eszi a fene ükét. és hol itt. Matula a kutya karóját is kihozta a kunyhóból. és – természetesen Csikasz kíséretében – kivitték az egész konyhát a partra. – Megnézem a sast. most egymás közt marakodnak. Csak vakaródzik. de én olyant még nem láttam. de a varjakat nem látom. Tutajos örült. – Álljon közibük. A polcokon való rakosgatás már csak játék volt. ámbár úgy hallottam. Ezután Matula lepókhálózott. hogy egyszerre beviszik az összes szénát. ne félj. hol ott ült le vakaródzni.A szénapetrencénél aztán meglátta Tutajos. – A sas nem kapja meg? – Úgy látszik. ha meg valami zegernye idő gyün. Csikasz – valószínűleg – sajátjának gondolta a cöveket. – Az edényeket meg a táblát majd az árokparton tesszük rendbe. a madaraknak is van valami rühe. mint a bolha. de szegény rókát nem orvosolja senki. – Ha nem tart sokáig. csak hallom. Ült fenséges nyugalomban rebbenés nélkül. bőre kisebesedik. ha kell. Matula a táblára rakta az edényeket. amint letették a szénát. Ha birka kapja meg. ott homokos a part. és a fáradtság elmúlt abban a pillanatban. ott van-e a fáján. Odébb menjünk. csak szóljon. Amikor letették a táblát. hogy rühesek a rókák az idén. de karjai most is élénken tiltakoztak. – Azt mondta Gergő bácsi. és mivel gazdája semmi megkötözési szándékot nem mutatott. – Elegen vagyunk odabent. mert találtam döglötten. Csikasz körülszaglászta a cövek környékét. azt megorvosolja a juhász rühkenőccsel. hogy nincs nyugsága. Az ágyak formát kaptak. A kis petrence alatt két frissen vágott pózna volt átdugva. – Ledobta nekik a maradékot. betegek… miért? – Mondtam. és majdnem méter magasak voltak. láncostól. Abba döglik bele. s Csikasz ezt nem szerette. az esőköpeny és Matula kalapja.

és meglepődve látta. hogy amit mondott. Ha szükség lesz. nem olyan nagy baj az. Vizet forralunk benne. Hanem – hallja – ne a kézivel maszatulja azt a táblát. ha kicsit zsíros… Matula mosolyogva súrolt egy lábast. de a sólymok. meg a baglyok is.– A rétisas is? – Az is. vagy miért nem tesz. mint egy élesre állított bomba. az más… az is valami bőrbaj. – Hagyjuk csak rajta megszáradni – mondta Matula –. és eszünk olyan uzsonna-vacsorát. Gyula nyugodt akart maradni. ahol a szegény kányára rálövöldöznek… és amíg emlékeiből ki nem hullik az a mennykőnagy puffanás. a kosz. akárhogy szépíti Matula a dolgot. Van olyan csárda. Ha kap a hal: kap. ha nincs étvágya: nem kap. vércsék. Ezek után felrakták a táblára az elmosott edényeket. hogy a megtöltött fegyver mindig veszélyes. mert nem. Ha maga mindennap megsikálja. A puska a földön feküdt. ha egy kis íz marad benne. Aztán megnézzük Tüskevárt. szeretett és nem is akart mindennap mosogatni. én nem bánom… – Sikálja a nyavalya – rettent meg Tutajos –. – Sietek. mint egy felhúzott íj. talán nem is jön erre. – Zsíros volt – igazította ki Matula –. de az aztán olyan is… Egyszóval nem koszos. és az is maradt. maga meg addig fog valami halat. aztán kilöttyentjük és kész. igyekszem gyorsan megtenni. még horgászunk. Korán lefekszünk. de ekkor a tábla már fehéren ragyogott. aztán majd én berakodom. Ha visszajöttünk. de nem fekszik mellette a fegyver. és visszavitték a kunyhóhoz. de nem is piszkos. nyitva. Sose árt. csak egy kicsit zsíros… Gyula hallgatott. – Úgy értettem. És ha gyünne az a kánya… csak nyugodtan. Gergő bácsi. – Nem is hozzuk. ahol sose fogy ki a bográcsból a pörkölt. aztán úgy csutakolja. és inkább menjen el ezer vad lövés nélkül. amelyet csak meg kell rúgni. de még a cinegék is rá járnak. – A bográcsot nem hoztuk ki. hogy ebben aztán nem enged. mert Tű táj ős megtanulta. mit miért tesz. Törjön száraz nádat. A gémek is megeszik a döglött halat. feszült küzdelme. hogy hogyan siet horgászni. – Hát az lehet – egyezett bele csendesen –. Gergő bácsi… – Hova? – Úgy értem: horgászni. Az úgy jó. Úgy gondoltam: most szépen összegereblyézem a gunyhó környékét. különösen télen. de nekem jó volt. számító taktikázása lényegesen nagyobb öröm volt . – Mámeg – mámeg kapkod!? Csak azt mondja meg. mellette a patron. – Azt meg úgyis tudom… minek arról beszélni? A puskát vigye magával. Matulával vigyázni kell – gondolta –. amit bennehagyunk a tartóban. – Hát ez elég koszos volt – mondta végül. Lehetséges az is. ha nem elég a hal. ha cigánykereket hány a parton. hogy a nevezetes tábla mélybarna színe hogy világosodik. Gergő bácsi. És a barnakánya is. Gyula megfogadta a tanácsot. akkor sem. mert nem jött. ha zsíros. hintse be homokkal. de nem szólt semmit. hogy a halászat és vadászat fokozott gyönyörűsége. hogy veszélyesnek tartotta ezt a helyet. mert minden gyorsabb és ideges mozdulatára megszólalt gondolatai között a nevelőapa: “Ne kapkodjon!…” És Tutajos sokszor öntudatlanul is számot vetett magában. De a barnakánya máshol lehetett elfoglalva. egy pillanat alatt meg lehet tölteni. – Szóval piszkos volt! – Tutajos elhatározta. mert mindig tudja. mint egyszer akadjon sörét az emberbe. héják csak elevent fognak. mert négyre a hídnál a kocsi. hogy robbanjon. De Matula nem szépítette.

ha arra szükség van. egyetlenegyet sem engedett el. de amint körülnéz. most már lassan munka is lett és kenyérkereset. hogy a szél el ne törje. de. – Hij – sóhajtott a fiú –. Tíz óra elmúlt – nézte a horognyél árnyékát –. Ezután a hús simán leválik a gerincről. hogy a szél átfolyjon leveleik között. és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében. a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben. amennyire kellett. feltörik a kéz. Tutajos szíve erős ütemben dolgozik. Gyula gondolatai szertekalandoztak. talán meglátták Matulát. élvezet és sport. s. Mert ha olyan valami jönne. némelyik jobb. hogy az ősember zsákmányolása is. aztán Gyula – egy életem. még ha a fejem rúgja is le ez a puska! – jól eléje célzott az elsőnek. egy ívásból valók. A hal nemcsak megfogni volt élvezetes. Megtapogatta arcát. hogy valamire lőni kelljen. szeme megakad négy madáron. öntudatlan élvezet volt és öntudatlan sport. s amit érzett. mint most ő horoggal. libák… magasan vannak. a daganat lohadt. Gyula talán nem értette még tökéletesen. A madarak messze vannak és magasan. megég a bőr. elsieti a lövést. hogy ami eddig szórakozás volt. ha nem kell. egy halálom. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét. másik a tájon. a vadat legyűrni több lehetett minden öttusánál. de Tutajos megtanulta már. akkor még nem is álmodott az ember orsóról és nylonfonálról. egyik szeme az orsón volt. de villámmá változik. és megtölti a puskát. és nézte a helyet. mint a vízen át szálló felhő árnyéka. lerohanni. Gyula egy . Jól elibük kell célozni – gondolja Gyula –. de jönnek… Gyula egy kis bokor takarásába húzódik. Itt nem siet semmi. hangos zúgással jött lefelé. melyek katonás sorban jönnek egyenesen feléje. és bár ritkán kapott a hal. Tutajosunkat egy görögdinnye nagyságú daganat sem akadályozná meg az izgalmas vadászatban. Szerencsére nem jön semmi – gondolja. hiszen még a vasat sem ismerte. és Gyula arra gondolt.a szertelen kapkodás nélkül és – eredményesebb is. hogy átalakulása mennyire hasonlított a környezet viselkedéséhez. amit már nyugodtan meg lehet enni. Az irdalókés apróra vágja a halszálkát. Végül – bár idegei pattanásig feszültek – belerögződött a mozdulatok mérséklése pontosan beállítva a szükség mértékére. A nád pontosan annyira hajolt meg. Az úszó mozdulatlan. Elmegy a hal. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság. jól elibük… A vadlibák most lehetnek a kunyhó felett. mert el kellett pusztulnia. dárdát hajítani. csak keszegek voltak. ami nagyobb volt a többinél. s a környék megnyugodott. ha hozzáértő irdalja és süti. ami maga az Erő! De igazság az is. és csak a száraz ágak álltak ellen. mert gyönyör telj és. tenyérnyiek. Ez a magasság azonban mintha egyre csökkenne. de érezte Matula figyelmeztetésének természetes igazságát: “Ne kapkodjon!…” Ami természetellenes. A lövés csattanása már szétporlott a levegőben. hogy a keszeg nagyon jó ízű hal. arról kár is beszélni. a fák szinte ráfeküdtek a viharra. és tompa puffanással esett a gátra. Persze. amire lőni lehet és szabad. mert kissé balra húzódnak. és a rénszarvascsordát vagy a vadlóménest belopni. halott merevséggel. közel fél tizenegy is lehet – de ez a gondolat csak annyi volt. s úgy érezte. Igaz. – Libák – suttogja –. három liba már messze járt. A második liba összekapta szárnyait. dicsőséges érzés volt. de csontszigonyával ugyanúgy leste a halat. a küzdelmen felül. Most semmi rúgást nem érzett Tutajosunk. és szinte nem is kívánta. mint a ponty. Nem is vette észre. s elhúzta a ravaszt. elpusztult. ahogy a nehézkedés törvénye előírta. huj… ez szép volt! És csak szorongatta a puskát. ahova a liba esett. és megbosszulja magát. a madarak: mintha zsinóron húznák őket. összegubancolódik a horogzsinór. az itt nem jó. de enni is.

ahova akar… – ne ugrálj. milyen kár lett volna az elsőt lelűni. Gyula. látod. Közben majd f elbukott egy zsombékban. hadd szagolom meg. A puskával bánni tud. Ide. mert orron ütlek. s egyszerre csak elfogyott a nád. Hát kell az neked? Na. Gyula boldogan emelte fel a nagy madarat. de nyelte az utat. de azok is jobban szeretik a sima gyalogutakat. A csizmák nem cuppogtak már. – Hauvau – hu-hu-hau – ugrálta körül a vadászt –. amikor az majd a lábáról verte le. A libát eldugom hűvösre. Az elhullott széna összegereblyézve. így a meleg bírható volt. Valami vén gúnár volt. Matula szeme követte a fiú pillantását. de minek is járna? Inkább csak a rókák. de valamelyes csapás mintha látszott volna. Csikasz. de nem tudja. A szúnyogolajat elhozta? – El. – Mindig a nyomomban… és ne álljon meg. az elsőre célzott? – Úgyis megmondtam volna – rebbent meg a fiú. Tüskevár közeledett. és a keze reszketett. – Régen nem járt erre senki. amikor Matulának átnyújtotta a zsákmányt. és Csikaszt már csak akkor vette észre. Ott is volt! Hanyatt feküdt. A gáton járt egy kis szél. Kibukkant és mosolygott. – Nem lehet ez olyan sűrű… – Majd meglátja.pillantást vetett az úszóra. mint amikor a katonának mellére tűzik a medáliát. edények elrakva. – Tudom. mint az olvasztott vaj. vigyázni tud. innét már keményedik. és Gyula felvette ezt az ütemet. – Persze. csak azt engedd. ez pedig – emelte meg Matula – szalonnával tűzdelve. és van húsunk elég. olyan lesz. engedj közelebb. és bánatosan feküdt a cövek mellé. _ – Erre a nyárra végeztünk is a nagytakarítással. hamu összekotorva. Az öreg jobb kezében a libát tartotta. mert lemarad a csizma. és a nagy fák zöld halmán már nyílások látszottak s egy-egy vén fa barna dereka. bal kezét pedig a fiú vállára tette. és zöld fal állt előttük. aztán letette a puskát. mennyivel kell elibe fogni. ami nem volt gyors. vagy öreg tojó… Gyula – amikor hazaértek – a boldogság múló érzésén át is_ jól látta. én pedig megvernélek. A halakat pedig eleresztjük. . és sietve elindult a zsákmány felé. Amikor egy vonalba kerültek a dombbal. ahogy szokott. Itt a legrosszabb. hogy megszagoljam! A bokrok közül pedig kibukkant Matula. mert a vékony láncot Matula a nyakába akasztotta. a hátizsákot hozza. lűni tud… István bátyja majd szerezzen engedélyt… Persze. A nád itt majd két ember magas volt. Ez idei liba! A vezető mindig vagy vén gúnár. de megennéd a libát. Maguk persze takaríthatnak. mert holnapig elpusztulnának. Most legalább tudja. ahol a kívánatos madárnak kell lennie. Csikasz! – és Csikasz kelletlenül engedelmeskedett a parancsnak. és ezt Gyula olyannak érezte. – Pedig az volt a legnagyobb. hogy a kunyhó környezete vendégváró tisztaságba öltözött. és látszólag nem törődött már semmivel. Matula elfordult a gáttól. neki a nádnak. – Úgy gondolom. Szeme ragyogott. mert szeme elöl járt. Matula csekély tájékozódás után belement ebbe a zöld falba. hogy a fogunk tört volna a húsába. Matula egyenletesen ment. ha akarnak… – Mi? – Csak úgy mondtam. – Nem kötnélek meg – simogatta meg a kutya fejét –. Ezt Gyula is érezte. egy kis ennivalót már tettem a tarisznyába. úgy gondolom: mehet a puskával.

nyugodjék –. mert nem a tegnapra gondol az. akinek holnap talán nincs tüzelője. és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna. és még egyre változik. – Ne adjak. nem is lehetett máshol eltemetni mert víz volt körös-körül. Gyulának a nyaka is belefájdult. azt nem lehet méterrel megmérni… Az öreg sokáig hallgatott. megváltozott a világ. és nem is nőttek nagyra. Gergő bácsi? – Engem nem bántanak. vad harci dalt és jajongó gyászéneket. amint felnézett a nyárfára. hogy abban a kutya török világban. csak a szúnyogok elégedetlen hegedülése. tivornyákat hallott. rabokat és elmúlt embereket. Süppedtek az avarban. – Hát… Gergő bácsi. – Szuszogjunk egy kicsit. én nem mondom. – Akkor talán még nem volt ennyi… több volt a víz. ordítást és suttogást. hogy nincs igaza. aztán ide hurcolkodott. aki látta még a várat. Gyula megsimogatta kérgét. – Volt itt egy tudós ember. mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom. akik utálkoztak a szúnyogolajtól. – Tudja. azt mondta. de ebben az ősfában benne van minden! – Én is elnézem néha – mondta Matula –. amelyeket ez a szent fa őrzött magában. – Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! A fa koronája nem is látszott. és elmúlt minden. az egészen biztos. talán csak ha kicsit részeg. az olajat. igaza volt! Ennyi szúnyog! Szúnyogvárnak is nevezhették volna. Akkor itt még Balaton volt. az idő maga volt ez a tölgyfa. Gergő bácsi. addig bekenheti magát. Gyula – mondta szokatlanul szelíden –. – Elmúlt már az az idő. menjünk. mint a szélmarta gránit. mert úgy érezte. Gyulában különös érzés ködlött. mint a temető. – Más is van benne. mert sokszor elgondolom. Amikor a bokrok ritkultak. mert kiveri szemét az ág. Matula bácsi – mondta a fiú. több lehet háromszáz évesnél. és magasan felettük. de meg is szoktam. hogy olyan ez a domb nekem. és kevesebb a sár. Az avar sejtelmesen susogott lábuk alatt. aki nem néz vissza. és azt mondta. akik szentnek tisztelték az ilyen fát. és jól van ez így nagyon. – Aztán – állt meg kicsit később Matula – ne gondolja. – Tudom. Gyula. ami alatt megálltak. mert az óriás fák alatt mindig árnyék volt. csak szedte a cókmókot a falu. amiket érdemes megnézni. és a törzse másfél méter vastag is lehetett. és ha valaki meghalt. mert vannak itt még fák. és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett. Na. igazuk volt a régieknek. vagy ha nagyon egyedül van. hogy én fejszét tudnék fogni itt akármelyik fára. A legszegényebb gyerekek is nyaralhatnak. a lombok között megrebbent egy-egy madár. de azért mindig lesz. ami kemény volt. Matula megállt. . Fülledt meleg volt a bokrok között s az avar rothadásának nehéz szaga.– Mögém! Egészen mögém. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett. Öreg papunk mondta. aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett. Az erő és szépség. hogy meddig ér. van benne legalább negyven köbméter fa. És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. az én régi atyámfiai is itt nyugosznak valahol. de egyéb nem is hallatszott a süket csendben. A bokrok itt már jól megritkultak. ha baj volt. és Pondoray néni ingyen fürdőzhet a legdrágább fürdőhelyen. Gyula vastagon kente magára. de a szegény ember azért inkább csak méterrel méri. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét. hogy a mi nevünk a legrégibb a plébánia irataiban meg a Csajágiaké. Az öreganyám Csajági lány volt… azt mondta az esperes úr – tavaly halt meg.

mögöttük az erdő. Csak innét lehet kilátni a berekre – leterítette a kenyérruhát. tudom. és magukkal vitték? . mert előbb ült már rajta valaki. aztán egy odúgalamb kezdett búgni. a harag. ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el. Fa sem telepedett azóta itt meg… – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula. egészen a törzs mellett jókora bagoly ült. és benőtte a fű. csak megcéloztam. Szereti a temetőt. hol a kéz. Gergő bácsi. s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek. – Kakukkfű – hajolt le az öreg –. a sírás. De nézze meg ezt a fát. fátlan. Előttük a nádas. – Nem is fél – nevetett Gyula. – Leülhetünk. – Nemigen lát embert. – Hát – legyintett Matula – egyet-kettőt pillant az ember. a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket. és megcélozta a baglyot –. Nemsokára érett lesz. hogy ez a fülesbagoly. Gyula követte az öreget. de gondolatai között hidegen zörgött a pár szó:… “aztán vége a nyárnak…” A kis dombtető itt egyenes volt. Erdei fülesbagoly. hát ez igazán nem fél. de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. nézdelődünk. és a falatot öntudatlanul emelte szájához. Gyula nem is nézte. és kerekre nyílt szemét rájuk meresztette. szalonnát. és az erdőt hallgatta. amely a habarcsot keverte. a gondolattal? Belerakták a falakba. más ellensége meg alig van. könnyű lenne lelőni. a tölgyek összekeveredett illatával. orra tele volt az avar. s egy helyen meredeken végződött. – Könnyű hát. Talán azért van itt is… Matula körülnézett. – Gyerekkoromban itt még faltörmelék volt.– A nyárfa gyorsan nő – nézett fel Matula is –. csak megváltozik. vagy itt kereng. Hátrahallgatózott az erdőbe. virág. aztán vége a nyárnak. a békülés. ahol ül. – Jó még a kés? – Mint a beretva… – Hát akkor nyúljon hozzá! Szótlanul ettek. Nem szabad bántani. Soha nem szabad bántani. Egy baglyot sem szabad bántani. de hol vannak a kőművesek. A nádas felett messze lehetett látni. a kakukkfű. de régen kirepültek már a fiatalok is. de mennyi termés van rajta. – Tudom. A kés magától járt a kezében. Az ág tövében. ez itt unokája sem lehet annak a tölgynek. akik rakták. – Jobb. eszünk valamit. mit eszik. s a föld. azért meleg. Látja azt a sok odút? Mindben lakik valami: leginkább a csóka. Néha megállt az evésben. Akkor volt itt nagy zsivajgás… hanem… nézze csak! – Mit? – Ott a vastag ág töviben. de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. hol a gondolat. tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel. víz. csodálatosan lágyan. – Még ásít is – csodálkozott Gyula –. Puha fa. mintha unta volna a beszélgetést. és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük. a mámor. Erre gyűjjön. és nem nagyon hosszú életű. zöldpaprikát. mi lett belőlük? Föld. ez az… a temető is tele van vele. a kín. “Itt volt a fal” – mondta Matula. Fa lett belőlük? Madárszó. kitette a kenyeret. elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom. Itt jár egy kis szél. ha szabad lenne. majdnem kopasz. de aztán behordta a szél. Szél alig mozdult. ha nem célozgat… inkább ismerje meg. A bagoly ásított. az öröm. de a vén fák mégis suttogtak. – Mogyoró? Ilyen nagyot még nem láttam.

A tűz körül azonban más illat felhozott. s a levegőben lustán szárnyalt a nagy rétség száraz illata. Sokan azt mondják. Nem próbálná meg? – Ki is belezem. de ez nem igaz. a galamb búgott. a kakukkfű illata lengett. – Itt van a legtöbb szúnyog – csapkodott Gyula. hogy ilyen jót még nem evett. – Ha a comb puha. amire előjött Csikasz is. mint a könyvet. A kés könnyedén szaladt a húsba. mint aki tudja a kötelességét. mert megszokta a szúnyogokat is. jó ha megnézi. hát ne kopasszá. és kutyabecsületszavamra mondom: mintha még tudnék enni… A liba pirulván pirult a hosszú nyárson. – Gergő bácsi… – kezdte. – Látja. hanem fejtse. hogy csinálják. csak itt lehet bejönni. mert te amúgy rendes kutya vagy… Csikasz meghempergett a fűben s a lánctalan szabadságban. – Jó! – mondta. hogy kell. csak a libától féltettelek. A “mihaszna” eb ezt nagymértékben helyeselte. de ez csak olyan megszokott védekezés volt. A vadlibának vadlibaszaga van. úgyis tudom. Ha lábasban sütnénk. zúzáját is. – Jó! Most megtűzdeljük szalonnával… Csikasz ekkor ásta el a kunyhó mögött a liba nyakát fejestül. Minden belsőséget adjon a kutyának. nem értette meg Matula Gergely. Húzza le a bőrét azzal a kis zsírral együtt. de most nem bajlódunk vele. Később bejárták a kis domb minden zugát. Szakértőén megforgatta a szárnyast. mert máshol leszedi a tüske a nadrágot. láttam otthon. . Matula kést bökött a combjába. – Ha egyedül jön ide vagy a vendéggel. és nem értette meg senki. akkor már a melle is puha. és amikor megérkeztek. Matula jelet tett a bejárathoz. a vadlibának halszaga van. a szíved szakadna meg. s amikor színe már megközelítette a cseresznyéét. aztán széttárta a bőrt. de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos. de azért úgy indult Matula után. és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság. Az élő enyészet puha érintése volt ez. de az öreg mosolygott. és Gyula azon gondolkozott. A nap ekkor már ferdén nyilazott át a lombokon. az idő kerekének súlytalan fordulása. Matula azonban leintette. És ha valaki nem szereti. mindenestül. s farkát csóválta: – Hát ez azért egészen más – nyelt egyet –. Gergő bácsi. a nap szállt már lefelé. amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából. mint a kocsikerék a homokot. mondja-e Matulának. Matula meghozta a tűzrevalót és egy jókora nyársat is. máját. Elő a táblát meg a tányérokat. mert ebben a pillanatban többet enni nem tudott. Most megint hosszú csend következett. a fák suttogtak. Matula borotvaéles kése a mellen húzódott végig.Az öreg fák csak suttogtak. mintha megértette volna: – Most megfejtem a libát. hadd legyen ennek a mihasznának is vasárnapja. s amikor hazaindultak. megsütnénk a szívit. Nem lehetett tudni semmit. Nézte a nyárson forgolódó madarat. Aztán szótlanul ballagtak hazafelé. milyen könnyen megy? Egy darabban lejön az egész bőr tollastul. aztán izgatottan követte gazdáját. persze. – Addig én tüzet rakok. és senki a világon nem tudja megkülönböztetni a házilibától. Matula első dolga volt a viháncoló Csikaszt elengedni. szaglászott. ami alatta van. – Mondom. – Csak maradj.

Gergő bácsi! Ültek még egy kicsit a tűz mellett. de – álmában nem beszélt… … a következő pillanatban pedig valaki megfogta a karját. A kocsin bekapják. rúd ja azonban eléggé csáléra állt. és látta a baglyot. De ne féljen. sietni?… – és akkorát botlott. A homályban már Tüskevár árnyai jártak. Dehogy akart. de a vonat jön – könnyű neki. ettünk. a többit már fekve is nézhetjük. – A puskát vihetem. hogy reggel van. s a puskát a hóna alá vette. De belül emberek vannak és – Bütyök! Erre hirtelen felült. – Úgyis kivettem volna. amikor kiéri a folyópartra –. jön. ami a másiknak ne vált volna hasznára. De erre nem is gondoltak. de mielőtt a kocsira ülne. amint ásított. amelyben éltek. Megállt. indulni kell! – Mi? – Az. mert egész éjjel utazott. penészes falak szagával. – Sietni nem kell… van ideje elég. látom. a galambbúgás és a kakukkfű illata. – Gyula – rázta –. azt gondolom. s ha megloccsant a víz. a nevezetes szekér kerekei ide-oda lődörögtek. Éhes lesz. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. annyit ettem. bor és bőr szaga keveredett volna össze a fodormenta és. Matula kiverte pipáját. és érezte azt az avarszagot. – Mindent köszönök. – Ha ettűl beteg lesz. hallgatódzott. Tutajos – gondolta –. én beteg leszek. de aztán elfelejtette. mint egy kivilágított hernyó a sötétség alagútjában. Gyula. maga körül hordva az alagutat is. – Sietni – gondolta Gyula. Amit egymásnak tettek.” . és úgy érezte. A fogyó hold fénytelenül és álmosan bujkált a bárányfelhők között. ami olyan volt. – De hogy reggel van?… Matula szerint “szép” sötét éjszaka volt. – Elhiheti pedig. vagy valami nesz motoszkált a nádban. De nemigen néztek semmit. és nem is tudtak semmit tenni. Megállt kicsit. mert mindez a természet rendjéhez tartozott. aztán mikor a nap ellobbant a nyugati égen. Meg is töltheti. – Köszönöm. Gergő bácsi? – Viheti.– Kár a szóért. a patront vegye ki. dohos kripták. “Félsz. mit akar mondani. aztán kínálja meg azt a Bélát. nem is akart semmit sem mondani. – Eleget jöttünk-mentünk. síneken jár. nézte a vizet s a mélyben fürdő csillagokat. a fiú megborzongott. és az alkony hűvös ébredése végiglengett a nádas felett. Gergő bácsi… – akarta mondani. és nem is szólt. Nézze a Göncölt… Gyula megnézte a Göncölt. van idejük elég. – Lehetetlen. Csomagolunk majd reggelire is. inkább hallgattak. de mi a fenétől félsz?” “Nem tudom – válaszolt magának –. hogy mit akart mondani. nem tudom. Hallotta a láthatatlan szellő susogását. mintha évszázados menték. Gyula tenyerén érezte az óriás tölgy kérgének keménységét. meg is érdemli. mert derék Tutajosunknak volt ugyan egy-két rossz szokása. és nem bizonytalan gyalogúton –. Ha krokodilok lennének itt vagy leopárd… de vipera lehet. Gergő bácsi! – Mit? És Gyula megakadt. maguknak is tették. – Gergő bácsi. majd a nyelvét harapta el. nem is akartak semmit tenni.

“Na és, szamár, a gumicsizmát nem harapja át még egy kobra sem…” – Rákrákrááák – reccsent meg felette valami szörnyű hang, és szárnysuhogás hallatszott. Tutajosunk majdnem leült ijedtében, és a puskát védekezőén tartotta maga elé. “Gém – mondta belül egy hang – gém, és éppen úgy meg van ijedve, mint te…” De Gyula állt, és térde reszketett. Nem vigasztalta, hogy a gém éppen úgy meg van ijedve, ámbár nincs puskája. “Meddig akarsz itt állni?” – kérdezte magától, s arra gondolt, hogy majd otthon, az osztályban… “… kérlek szépen – mondja Bolhának vagy Bikának –, amint megyek, öreg puskámmal a hónom alatt… úgy éjfél körül járhatott az idő.” “Nem féltél?” “Ugyan kérlek, mitől féltem volna?…” És ekkor valahol megszólalt egy mély hang: – Buu-buu… buu-buu A hang messze volt. Valami elszabadult bivaly – reszketett Tutajos, és gondolatban megesküdött, hogy férfiasán bevallja: bizony, borzongott egy kicsit. – Buú… búú… Szerencsére egy helyben bőg – indult el óvatosan, de érezte, hogy ingét átizzadta már. Nagyon meleg volt az éjszaka, de most már valamivel jobban látott. A lábai is jobban megérezték a gyalogút vályúját, és gyorsabban lépett ki, ha arra gondolt, hogy nem ér idejében a hídhoz. Ha nem mozgóit semmi a nádasban vagy a vízen, egyszerre égig ért a csend, de szinte szétesett, ha loccsant a víz, vagy valamitől – de mitől?! – pattant a nád. Ilyenkor arcára mintha pókháló ereszkedett volna, és egész testén átszaladt a borzongás. Ettől aztán dühös lett. “Hitvány legény vagy, Ladó, de legalább azt mondanád meg, mitől félsz. Hitvány vagy, ostoba és – hazudozó…” Ettől a gorombaságtól Gyula Lajos – a Gyulák ivadéka! – egyszerre magához tért. Vállára kanyarította a puskát, és – igen – beleköpött a sötétségbe. Észre sem vette, hogy a névtelen félelem ellen milyen jó orvosság a valóságos mérgelődés. – Buu-buu… hangzott messziről, kissé megrezegtetve a fiú idegeit, de most egészen más hatással. “Egyen meg a fene, ott ahol vagy, ha idejössz, úgy beléd lövök…” – és a hang irányába nézett, ahonnét azonban nem jött semmi, csak… “Nini, virrad!” – és akkorát sóhajtott, mint akinek a sötétség egész dombja szakad le a szívéről. A csillagok homályosodtak, látszott már a víz lomha mozgása, a gyalogút árka, a nádbugák zászlaja és csizmáinak nedves lépegetése. De színe nem volt még semminek. A szürkeség azonban elvált már a feketeségtől, a fény az árnytól, az ég a földtől. – Sáp-sáp-hát-hát – szólalt meg egy vadréce, és hallani lehetett, szárnyaival hogy verdesett. A keleti égen vörös csík szaladt végig, köd szállt fel a folyóról, és valahol messze egy varjú károgott. A csillagok már majdnem eltűntek, a hold vérszegényen sápadt, s a sötétség rongyai ijedten szálltak nyugat felé. Tutajosunk most már szabályosan lélegzett, szabályosan ment, s ha megállt, szabályosan fázott, mintha még az éjszaka hűvös keze simogatná a hátát. Aztán feltűnt a híd könnyed íve, de a hídon nyoma sem volt a kocsinak. Letette a puskát, levetette kabát ját, és megmosakodott. Meg is fésülködött, de tükör nem kellett, mert a vízben jól látta kissé még szabálytalan ábrázatát. De Tutajosunkat ez már nem

is nagyon érdekelte, hiszen felkelt a nap, s a világosság bátor villanása szétsugárzott a vizeken. Aztán meghallotta a kocsizörgést, s elindult a híd felé. A hídon túl már a Balaton látszott, s amikor Gyulánk nekidőlt a korlátnak, nem is gondolt arra, hogy – dacára szépen elválasztott hajának – ha valami gyengébb idegzetű hajadon jött volna, feltétlenül átkerül a túlsó oldalra. Igen, Tutajosunk kissé útonállónak hatott. Elég magas volt, lesült és felégett, térdei összekaszabolva, és jobb képe még a könnyelmű puskatartás kék nyomait viselte. Szerencsére a gyengébb idegzetű hajadonok ebben az időben máshol tartózkodtak, így nem rettenhettek meg Tutajos félelmetes egyéniségétől. De Gyula nem is vágyott ilyen babérokra. A berek felől megindultak a madarak, és Gyula ismerősként vette számba őket. Egy kárókatonát kellene az iskolai szertárnak lőni – gondolta. (Ajándékozta: Ladó Gyula Lajos VIII. oszt. tan.) – Meg egy bakcsót is… A kocsi azonban megérkezett, és Gyula nem folytathatta az elméletbeli adományozást. – Jó reggelt, Balázs bácsi, ide ülök maga mellé – kapaszkodott fel Gyula az öreg kocsishoz –, mi újság? – Mi lenne? A búzát, rozsot már elverték, most a zabot cséplik. Egy tehén felfújódott, de a főagronómus úr megszúrta, aztán leapadt… Nem veszi fel a gallért? Látom, megizzadt. A kocsi nekizökkent az útnak, a gallér alatt kellemes meleg volt, és Gyula most már nem beszélt, csak Bütyök járt eszében s a sok mondanivaló. A jegenyék jöttek-mentek az út mellett, és Gyula szépen elszunnyadt a gallér meleg sátrában. Arra ébredt fel, hogy a sorompónál kettőt, nagyot zökkent a kocsi. – Elaludtam… – Az a jó – mondta Balázs –, aludni mindig jó; aztán meg jókor felpillantott, gondolom. – Muszáj volt, Balázs bácsi, a sötétben nem lehet sietni. Mögöttük kerepelve ereszkedett le a sorompó. Az állomáson két-három ember lézengett. Az irodából kihallatszott a morzegép kopogása, és Gyula kissé álmos izgalommal csikorgatta csizmái alatt a kavicsot Vajon elhozza-e Bütyök Géza bácsi fényképét? Géza bácsiét, aki orvos, vadászmester, és az ifjú maharadzsák nevelője, ámbár eredetileg fűtő volt. Gyula gondolatai között valami bizonytalanság kígyózott, s ez nem illett ebbe a gyönyörű reggelbe, de Gyula nem tudott szabadulni tőle, Matulát érezte maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága. Gyula elnézett, messze a csillogó síneken, s arra gondolt, hogy a “párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak”. Ezt így tanulta, s ez ködös volt, mint a berek titkai, mint a földbe süppedt várfalak múltja, mint a csillagok fényévei, mint mindaz, amiről Matula nem beszélt, mindaz, amiről az öreg hallgatott. És most jó volt ez a homályos tudat, ami lehetővé tette Géza bácsi valóságosnak elképzelhető háromféle állását, a maharadzsái autót, a néhai fűtő széleskörű karrierjét. Tutajosunk nézte a sínek felett rengő levegőt, a sínek találkozását “valahol”, és öntudatlanul meg akarta menteni az álmok valóságát is, hiszen – gondolta tétován – minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében. Vajon elhozza-e a fényképet Bütyök, és Gergő bácsi tudja-e, hogy mi az a maharadzsa? Mi is? – hökkent meg Tutajos –, mi is a maharadzsa? Hát olyan izé… olyan gróf vagy mi… szóval földbirtokos, csak nagyobb, majdnem fejedelem, de nem egészen…

Gyulánkat végül is a vonat húzta ki a maharadzsái problémából, belefütyülve, belefüstölve és dübörögve a párhuzamosokba, és elgázolva minden gondolatot, amely nem vele foglalkozik. Az egyik ablakból Pondoray néni integetett: – Gyuszi! Gyuszikám… megy már Béla. Tutajos odaszaladt, és majd az álla esett le, mert az ajtóban nem Bütyök jelent meg, hanem egy lord, egy főúri csemete, egy fiatal maharadzsa. – Bütyök! – ámult Gyula, és ölelésre tárt karja lehanyatlott. – Szervusz, Gyulám – emelte meg zergetollas vadászkalapját Bütyök, de ő is meghökkent, mert Gyula sem volt közönséges látvány szilvakék jobb képével, végtelenül maszatos ruhájával, ütött-vert térdével, és nyíratlan frizurájával. – Gyuszikám, vigyázzon Bélára! – kiáltott a néni, mert a vonat nekirugaszkodott a síneknek. – Jó fürdőzést, Pondoray néni, vigyázok… majd írunk… Bütyök karján felöltő, mellette szép bőrönd, lábán vadonat “tiroli” bakancsok, vastag térdharisnya és golfnadrág. – Bütyök, ez te vagy? – de most már a régi szeretettel rázták egymás kezét, és a vendég szokott szerénységével mosolygott. – Géza bácsi pénzt küldött. – Lehetetlen! – csúszott ki Gyula szájából. – Mért volna lehetetlen? Mindig mondtam… – Ez igaz! – és Gyula azt gondolta: íme az álmok valósága. – Hoztál valami rendes ruhát is? Mert ebben nem jöhetsz a berekbe – ott élek, mióta lejöttem… –, de gyere, ezt a kocsin is megbeszélhetjük. Bütyök megemelte kalapját Balázs bácsinak, és a kackiás fejfödőt szemébe húzta, mert szembe sütött a nap. Elindultak. – Hogy nézel ki, Tutajos? – Hogyhogy? – Mint egy – ne haragudj – betörő… a kezed, az arcod… Te mindig olyan rendes voltál… – Majd nézd meg magad egy hét múlva! – nevetett Gyula Lajos. – … és olyan más vagy! Egészen más… de mintha… és olyan kemény fogása van a kezednek. Milyen a tenyered? – Feltörte az evező… – És a képed? – Rosszul fogtam a puskát. – És a térded? – Sás meg mindenféle tüske. – Ez a te puskád? – Persze… tudod – nyelt egyet Gyula –, én használom. Amúgy… Matuláé. Tegnap lőttem vele egy nyári ludat. Most jut eszembe… Gyula benyúlt az ülés alá. – Álljunk meg, Balázs bácsi. Én is éhes vagyok… ez abból a libából való. Tutajos kirakta a libahúst és a kenyeret. – Láss hozzá, Béla! – Itt? – Hát hol a pokolban, csak nem szállunk le pár harapásért… Egy darab húst tett kenyérre, és előrenyújtotta. – Tessék, Balázs bácsi. Tegnap lőttem, Gergő bácsi sütötte, nyárson. Bütyök ekkor már engedett az előkelőségből, és pár perc múlva csak a zsíros papír emlékeztetett Ladó Gyula Lajos első libájára.

hogy gumicsizmát hozzál. amely körül fájdalom van és a vajúdás gyötrelmei. és a fiúk gondolatainak alján hála lobbant a megváltozott idők eljött új nyara felé. aki kicsit zavarban volt –. jó az öreg a háznál… – Ha egy csöpp esze sincs. Érzések voltak csak ezek a kusza gondolatok. mert szíve tele volt gyengédséggel –. és Bütyök tág szíve azonnal befogadta az öreget. és Gyula Bütyök vállára tette kezét. erre az útra. ahol Matula éppen partra húzta a csónakot. mert minek cipekedjenek vele. – Gergő bácsi. A kocsi nekizördült az útnak. és ostorával a vízre mutatott. . Bütyök. – Alig ismertem rá. – Akkor jó. amiben a mama mos… Elhallgatott a két fiú. a Nyár. hogy itt vagy… Bütyök egyelőre nem válaszolt. aki fejével Gyula után intett. de a csecsemő él és megmarad. – Hanem – nézett végig Matula Bütykön – ez a ruha alighanem meleg lesz. hogy barátját újra láthatja. és a mama is… küldött neked egy skatulya túrós rétest. amik elmúlnak. és kezet nyújtott. – Azt nem mondtam. a lúgtól kimart kezekre. a messzeséget s a szabadságot. jól megleszünk mink hárman. Puha lelke csordultig volt a tájjal. Bütyök egyedül maradt Matulával. – Ez a Zala hídja – intett Gyula a híd vasíve felé. elfelejtettem megírni. – Matula bácsi… – álmélkodott Gyula – mit akarhat? Gyere. Mióta iskolába jártak. hogy mindig készültek erre a nyárra. mindig egymás mellett ültek. – Kezd embörösödni – mondta bizalmasan. de hallgatásuk ezt a gondolatot ringatta. Gergő bácsi. – Van másik is. Pondoray Béla. és nem is tudták. mert éles füttyszó szállt a dübörgés széles morgásába. és az anyára gondoltak. Balázs bácsi.– Köszönöm szépen – nézett hátra az öreg kocsis –. hogy itt vagy. de hozom a koffert. Körülöttük most ébredtek a vizek és a nádasok. mint az emberi jóság bölcsőjét. főleg a várakozás beteljesülésével. – Gergő – mondta a kocsis. – Hoztam. aztán úgy látom. – Igaza van. Gergő bácsi. hogy Bütyök tulajdonképpen most érkezett meg. mert nem tudott mit mondani. az elmúlt éjszakával. Bütyök – mondta Tutajos. Bütyök – gorombáskodott szelíden Tutajos. hanem meg kell hagyni. Nem volt ez kiformálódott gondolat. a tájat és az öreg kocsist. de egymást érezték benne. amelynek vándorló árnyékában idegen ingeket tisztított egy fájós lábú öregasszony. mennyire örülök. most kezdett ragyogni az örök anya. Béla. aztán hosszú ideig nem szóltak. – Már nagyon vártuk. Tudod. és úgy érezték. mi? – tette hozzá Matula. az utazás izgalmaival. Szóval köszönöm és… – Ne marháskodj. ne másszon fel az öreg. az út végtelenségét. – Nagyon köszönöm. amelyben visszeres lábú mosónék nyaralni és gyógyulni utazhattak. az udvar sivárságára s arra az árva hársfára. amikor dübörögni kezdett alattuk a híd boltozata. de a kocsis megrántotta a gyeplőt. – Jó. érti ez a Gergő a libasütést. amelynek valósága eddig álom volt csupán. Aztán – mérte végig a fiút. Gyula. Mehetünk? – Menjünk. Matula megbökte a kalapját. igen jól esett. elvénült lábakra. nekem meg eszembe jutott. a mosóteknőre. – Isten éltesse! – fogta markába Bütyök kezét. – Nem is gondolod. ez itt a barátom. hogy eljöhettem. szenny és vér. hogy legyüvök a csomagokért.

szavamra: kupán vágom. mióta nevelőapád kézbe vett… Gyula elpirult. – Szerencsétlenek! Nancsi néni levese az asztalon van.Matula – természetesen – most sem tévedett. és szeme csillogott –. – Azt maga Gergő bácsi is mondja. meg a százast is… – Nem írtam. csak a fejed a régi! – és olyant csapott az ifjú vállára. – Összeesküvés – ordított –. és örömet szerzett neked.és ízfelhője. ezenfelül pedig. de nem baj. azt hiszi. Bütyök. aztán egy szép napon megüti a guta. mint mindig. – Gondolom. és István bácsi megtörölte a száját. és lássuk azt a kendermagos csontvázat. hogy eljött. mire a vastag gazdász akkorát nevetett. mert kocsi állt meg kint. – Mellébeszélsz. Igyatok. aljas összeesküvés! Jöhet az a vézna csibe. Utálok írni… igaz. hogy barátján segítsen. – Ne hallgasson rá. Bütyök. . az “szép nap” lesz? Távozz. de a csodálatos hang tulajdonosa ezt nem vette figyelembe. köszönöm a mama nevében is… – Mi a fészkes fenét? – Mert én azt tudom… – Mi a fenét tudsz? – Hogy tetszett írni. mert levest egyszer sem ettél. gyerekek… De aztán egyszer csak az ebédnek is vége szakadt. az örök tűzre. és több marad neki. – Tutajos – reccsent rá nagybátyja –. – Remélem. boszorkány. – Helyes! Az úgy is illik. nem ebben a Váci utcai pompában akarsz a berekbe menni? – István bácsi – pirult el Bütyök. fiam – simogatta meg Bütyök fejét az öregasszony –. hogy ilyen aljas vagy… – Ez az igazság! – Persze. ha még itt valaki megköszön valamit. hogy a vendég kevesebbet eszik. már nem is füllent… – Nem is szokott! – mondta Bütyök és Nancsi néni is. Evett a két gyerek. ami tegnap hullott el baromfivészben. és itt összevissza lötyögtök… Vályúhoz! Így aztán kútba esett Bütyök szépen kigondolt hálaszózata. – Miii. barátod egészen elvadult. – Bütyök azt akarja mondani… – fölényeskedett Gyula. Mi van az ebéddel? – Ki van merve a leves. hogy az enyhén megroskadt. nem is gondoltam. Látod. hogy a pár kósza légy fejvesztetten menekült. ha a felelésben megállították. Bütyök elakadt. hogy úgy nem főz senki. – Már megköszöntem – sértődött meg Tutajos. Tutajos. szegény Gyulám. hogy az öregasszony szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől. – Bütyök – dördült meg a doni kozák kórus legmélyebb basszusa –. Tutajos. Ügyesen beszéltél. Nancsi néni? – Igaz. mindig ilyen. miket eszel te odakint… – Hát bizony. mint Nancsi néni. ilyent nem… – Tutajos – nézett rá nagybátyja. nem kérdezett senki! Köszönd meg Bütyöknek. amire egyébként is rátelepedett a leves nem közönséges illat. de az ifjaknak előbb át kellett esniök egy valódi és ünnepi jellegű Nancsi néni-féle ebéden és István bácsi ugyancsak túlméretezett vállveregetésén. és vállát helyreigazította –. téged. úgy vélem.

Bütyök. Aztán mindjárt téged kérdezett. mondtam a mamát. Pedig ha tudná… – Mit? – Kengyel jövőre nem jön vissza… Tutajos megállt. – Mért ne csókolhatta volna meg. amikor akkora volt. huj! Mekkora madár! . elájulok… egy nő! – Borzasztó – helyeselt Tutajos is –. Karonfogva. és napszemüveg alatt izzad. hát akkor… – Sajnos. De ők nem. el van keseredve. Ladó. mintha látnák még István bácsi túlméretezett terjedelmét. de fantáziájuk lusta volt már.” “Sajnos. hogy vagy. beugróm valamelyik kapu alá. azt mondja. az ő becsülete forog kockán. Egy olyan szép lány… azaz asszony. meg. bár levetett mindent. Rekkenő délutáni meleg van. mert Bütyök az otthoniakról számol be. mit tudsz a fiúkról? Emlékszel még erre a hölgyre?” “Igen – mondtam –. azután azt mondtam: gratulálok. És a következő percben aludtak. A két fiú is az ajtóra nézett. azt hittem. ott is otthon vagytok. az ebéd omladozó emlékeivel. mióta ismerem. jó. ha a felesége? – Jó. mert elképzelte Bütyköt ott az utcán. nem a menyasszonya. Kengyel egyetemi adjunktus lett. úgy kell mindent kihúzni belőled. mint egy kukoricacső. Jó délután lett. és hogy megmondom a fiúknak is. – Szegény… – Janda meg Acélt öli. vége a szép vőlegénységnek – folytatta Kengyel –. De most már kezdenek felébredni. de olyan hirtelen jött. most már a feleségem. Mindennap két számtanpéldát kell megcsinálnia. és sehogy sem tudták elképzelni a ház urát akkorának mint egy kukoricacső. add át üdvözletemet. de Kengyelné a vállamra tette a kezét: “Nem lesz semmi baj. – Dubbal is találkoztam – mondja –. a tanár úr menyasszonya. Bütyök. Szervusztok. Jó kezekben hagylak benneteket az iskolában is. Bütyök – mondta Kengyel –. Itt is. S az öreg Dub elviszi valahova ellenőrizni. hogy lejövök hozzád. Gondoltam. tudod. “Szervusz. mire elindultak. bár Gyula duzzogott.– Vigyázzatok egymásra. talán megnézlek benneteket – ezzel kidöcögött a szobából. mondja meg Ladónak meg a többieknek is. egy ilyen szép nő előtt hülyének lenni… – Erre gondoltam én is. ide a berekbe. mint egy zsandár. Minden délután a nyakára megy.” Képzeld. – Mindig ilyen volt – nézett utána az öregasszony –. Képzeld. Képzeld! Ott előttem… Most már Tutajos is nevetett. gyerekek. Gyula néha megáll. – Egyszerre nem tudok mindent elmondani… szóval megyek az utcán. hogy meglássanak. pedig régen ismerem. “Hát úgy nagyjából… Kengyel Miklósnénak hívják. – Hát beszélj. “Az kell Ladónak – mondta –. ez a nő máris mindent tud! A számtankönyvet el kellett volna hozni… – Elhoztam – mondta Bütyök –. s egyszer csak ott vannak. – Úgysem tudunk aludni. mert ugye… úgy össze voltak bújva… nem akartam. én pólyáztam valamikor. Kitől hallottad? – Kengyeltől. gondold el. ha lesz időm. majd elsüllyedtem. Képzeld. ha Kengyel jövőre előveszi a tanítványt. Az öregasszony könyörtelenül lefektette őket ebéd után. az a Tutajos. de Kengyel már messziről integetett. jöttök-mentek. és az az Éva tényleg számtan-fizika szakos tanárnő. képzeld. ugye?” – Rémes – ijedezett Gyula –. és hallgassatok Matulára. és megcsókolta Kengyelt. az az Éva… Nagy zavarban voltam. amit le lehetett vetni.” “Tetszik ismerni az illetőt?” – kérdeztem. amikor akartok. már nem – mondta. Bütyök is csizmában lötyög. – Ez nem igaz.” A nő meg nevetett. A nő meg nevetett.

– Lassan simogasd meg. Bütyök.– Vörösgém – legyintett Tutajos –. de ne feledd el. és úgy nézett a zömök ifjúra. ami azonban inkább enyhe dorombolás volt. és kiváltottam magamnak a horgászjegyet is. ha lehetne. – Tutajos. Szeme megenyhült. és csak mosolygott. és kötelességszerűen morgott. – Ez igen – mondta –. aztán gyüjjenek. – Tartsd eléje a húst. Csikasz. – Jobb. Gyorsan összeszerelték a botot. És ha az enyémből adsz. A kutya Matulára nézett. te Bütyök. mert a vacsorát még meg kell fogni. Eredj attól a doboztól. mint Matuláé. – Menj csak. de ne ácsorogjunk. s ezzel előkelő helyet foglalt el Csikasz szívében. mintha azt mondta volna: – Akár a fülemet is meghúzhatod. nem mozdult. – Bütyök. – Ugrósdi bácsi választotta. azt is mindig a magadéból adtad. hosszan nézte a szárnyat. Hát csak pakoljanak le. – Hoztam. vegyél ki egy szárnyat a csirkehúsból. meghajlította. hogy Gergő bácsi fog halat? – Nyugodt lehetsz. – Most jut eszembe a túrós rétes is… mama meghagyta. és Tutajos megsuhogtatta. – És biztos. Csikasz talán elibe szaladt volna Gyulának. a barátság kedvéért. a kutyámat ügyesen elszédítették. megöl a kíváncsiság. . – Meg is látszik. Csikasz evett. és Matula mosolygott. Gyere. mert már a folyóparton találták. – Az eláll. Megállt és morgott: – Azt a másikat nem ismerem… – Ide gyere! – csattant rá Gyula. A kis kutya Bütyök combjára hajtotta fejét. Csikasz társaságában. Gyula. Gergő bácsi! – Látom. Csikasz. ne légy szemtelen. – Hogy milyen vagy. nem hallod? Csikasz ezek után kelletlenül elindult. de meglátva az idegent. és ha kettőt akarsz neki adni. Bütyök tehát két darab rétest adott Csikasznak. pedig azt nem szeretem. – Hoztam rántott csirkét. Hárman csak összeszedünk valami vacsoráravalót. és tartsd a kezedben. s utána lenyalta Bütyök kezéről a maradék zsíros prézlit. – Majd vacsora után. Csikasz rövid pillantást vetett Bütyökre. hát kettőt adsz. Megnézte a kunyhót kívül-belül. – Megjöttünk. és holnap csinálunk olyant. – Ide gyere. Gergő bácsi. csak hallgatsz. Ma halat ennénk. majd megismered őket. Mutasd már azt a horognyelet. de kicsit még morgott. ez igen! – és megnyalta a szája szélét. hogy azonnal adjam oda. Bütyök ezek után magához ölelte a jeles ebet. Beajánllak Csikasznak. Majd odaadom az én készségemet. nem adhatnék neki egy darabot? – Adjál. hogy itt minden közös. de három lépéssel a fiúk előtt megállt. Csikasz pedig farkát behúzva közeledett. mert kapás alig van. a határtalan nádassal és határtalan éggel. és közeledett. – Jövünk. Erre gondolhatott Matula is. mint az enyém. – Hát elvehetem éppen… – és rendkívül óvatosan kivette Bütyök kezéből a szárnyat. és mi is fogunk. Csikasz! Bütyök tele volt a rét szagával.

kissé meghajolva. és szerette a társaságot. Béla meg kukaccal. majdnem semmi. aki Ladó Gyula Lajostól nem szokta meg ezt az erélyes. mint egy kanászostorral. mint az ostor. de most már ne szerelmeskedjetek. ahol csirkeszárnyat és túrós rétest osztogatnak előkelő jövevények. két vidámat vakkantott. . hogy megfogtál. A nap a hátuk mögött volt. – Viszi a horgodat valami. írunk Géza bácsinak. – Bütyök – álmélkodott Gyula –. Próbálja meg szöcskével. én még nemigen horgásztam orsóval… tudod. gyerünk – mondta Gyula pár perc múlva. Horoggal fogta meg. a hal lemaradt. mint három kárókatona. aztán fékezz. Gyula. ami van. Kicsit meg is sértődött. hogy ne csapkodj a horoggal. és a horog visszatérőben Gyula karjában akadt meg. Röviden vágj be. Ez nem Ladó – gondolta –. de Tutajos. máskor vigyázz. És este lett. mert Gergő bácsi vár. Pár keszegecske. Kezet csókolhatsz az öregnek. világos beszédet. az enyémen kenyérgombóc van. hogy itt minden közös. és árnyékuk észrevétlenül hidat vert a vízen. – Mondtam már. mert fa sincs. Csikasz különösen szerette az olyan társaságot. Ötven éve horgászott. Matula előbb elment előkészülni a vacsorához. nem akarok szégyenkezni. aztán ott az orsó. – Tudod. s aki nem volt horgász.– Igazán jó bot – mondta Tutajos –. Úgy volt. – Sokáig ne maradjanak. mit hoztál még. az úgy volt… – Ne magyarázkodj. mint valaha a Dunában. mire Tutajos feljajdult: – Ne húzd… ne húzd. Bütyök horgát is Gyula dobta be. itt van. mint az. Bevágsz. és Pondorayékkal egy házban lakott. hogy Bütyök megfogta. – A fényképet elhoztad? Micsoda finom orsó! Bütyök. aztán csak a három szótlan horgász maradt a parton. – Na. mert Matula is csak egyszer mutat meg valamit. nyavalyoghatsz magad. Csend maradt. az – Ugrósdi bácsi megítélése szerint – erősen csökkent értékű halandó lehetett csak. hogy Bütyök széles lendülettel vágott be. Ugrósdi bácsi lakatosmester volt. hogy szerelem fel. Bütyök valósággal elhűlt. a nevelőapánk. a horogzsinór hátravágódott. – Semmi – nézett fel Matula –. tálén megindul a kapás. de szedd már ki. amikor leselkedik. – Biztos megörülne neki. hogy: “nemigen”? Életedben sem horgásztál igaz? – Persze – hökkent meg Bütyök. Tanultál belőle. mire Csikasz azonnal az élre penderedett. vagy legalábbis nem az a Ladó. és ezzel vége. ne haragudj! Szerencsére a horog nem volt mélyen. igen. – Bocsáss meg… – Hagyd a pokolba a bocsánatkérést – nyomkodta Gyula a sebet –. és ha nem nézel oda. mert Csikasz sokat volt egyedül. a mennykő csapjon a horgodba! Az eset úgy történt. Majd ha alkonyodik. – Ugrósdi bácsi csomagolta. még az apa is. mire Matula bólintott. ahol nagyobb halak születtek. – Vigyázz! – mondta ekkor Gyula. Bütyök. – Nekem is nevelőapám lesz. mit gondolsz? – Mondtam. – Figyeld. s a szakálla félig még kívül volt. – Jaj. Bütyök. Elnöke volt a “Poszeidon” horgászegyesületnek és alelnöke az “Öreg vidrák” asztaltársaságának. akit eddig ismert. de nem szólt semmit. – Géza bácsi küldött pénzt. megfogta – Tutajost. igazán mindent hoztál. és nem történt semmi. mint máskor. – Mi az.

amit mondtam. – Mi között? – Rekettye között. hogy hazudok? – Áá. mester vagy! Tutajosunk talán elpirult az őszinte csodálattól. aki beosztotta az ingeket és törülközőket. már csak Bütyök volt ébren és talán még Csikasz. – Rengeteget tudsz. az időt. amelyek felszálltak s elenyésztek. meleg szeretettel gondolt anyjára. mint te… de most szedjük össze magunkat. és igaz is… a csukát vihetem én? – Persze. És csak most gondolt arra. színes filmje még mindig ott pergett gondolatai között. dehogy. és nem hagyta aludni. de Tutajos feküdt. hogy beszélgessünk valamiről… – Bütyök. És amikor megroskadt a tűz. mert én jobban ismerem a járást a rekettye között. mert valószínűtlen volt a környezet a tegnapi kis szoba után. . miért. nem is tudta. – Két héttel ezelőtt annyit sem tudtam. az valóság! – Most már látom. mindenesetre felült és sóhajtott. amely felett mintha lágy selymet húzott volna végig a nagy nádas mély lélegzete. amikor így is szép. Fáradt volt a fiú nagyon. Majd megsütjük neked. A botod meg add ide. – Gyula. és olyan jól esett. így… – figyeled? – Igen – rebegte Bütyök –. Majd én kiveszem a szájából a horgot. és a halat is segíteni kell megtisztogatni. majd kifárad… Közben Bütyök lehiggadt. – Tudod… azt gondoltam. és hallgatta az ismeretlen hangokat. min egy hasáb fa. Tutajos. az állkapcsát meg elteheted emlékbe. Tutajos. amit Bütyök egyedül fogyasztott el ünnepi érzések között és három tányér halászlé – után. te igazán mindent tudsz… most már a libát is elhiszem… – Hát eddig nem hitted el? – döbbent meg Gyula. mert Gergő bácsinak kell a fa. mert Bütyök jó alvó volt. – Ne! – állította meg barátja. mert – ezt nem szabad elhallgatni – mértéktelenül sokat evett.és puskavert ábrázatán egyáltalában nem lehetett meglátni. Matula parádés rózsaszínre sütötte meg a csukát. engem már megharapott egy. hogy. az álomra készülő tüzet. az ügyvéd urat és Lapickánét. de ezt vihar. amit Gyula tartott a hal alá. hogy a csuka akart elhelyezkedni a halászlé tetején. vagy: “Az éjjel úgy osztottam be. Ismersz mindent. fiam?” Ez azonban ritkán fordult elő. mert erős íze van. – Engedd. és izgalmában reszketett. de az elmúlt nap rohanó. Azután felült. de ez halászlébe nem jó. Lehet. A csukád jó fél kiló lehet. Ha ott így felül. és mélyen lélegzett. Reggel sokszor azt mondta: “Már az éjjel elgondoltam”. Gyula erre már nem válaszolt. gyönyörű volt. mert ráízlelt az orsó használatára. hogy a mama mikor alszik tulajdonképpen. anyját mindig ébren találta. Tutajoskám. Gyula. Mi lehetett ez? – akarta kérdezni. és a végén egy szép csukát vezetett a szákba. mérlegelte a hal erejét. fékezett. hogy az éjszakát akarta nézni. A tűz már csak parázslóit. Bütyök sóhajtott. hogy minden válasz csak rontott volna rajta. amibe mindjárt belebújunk. mintha kiugrottak volna a füvek éjszakájába. Én is eltettem. de a parázs felett néha kék lángocskák táncoltak végig. azonnal átszólt volna édesanyja: “Miért nem alszol. munkát és pénzt – egyedül csak őérette. ez az a fűzféle cserje. de a kis kutyát most nem lehetett látni. és érzem is. csak hogy… éppen hogy… szóval. igazán nem hittem volna. Mutasd – és már nyúlt a hal felé. csak úgy mondod… meg a tizenkét kilós harcsát is… – Csak nem gondoltad. – Nézd a kezem. Hallgatta a fiú az éjszakát. de minek is színezted volna ki. és Matulának csak fehér haja látszott. zümmögtek és ellobbantak. de mit is válaszolt volna? Bütyök dicsérete elomlott benne. lehet. de ha mégis előfordult. kisfiam…” És most a fiú nagy. – Tutajos.És Bütyök bevágott. az el nem égett fadarabok füstje elveszett a sötétségben.

Itt általában úgy összefolytak az események. mááá… – Valami megfogta a nyulat. Te Gyula. régen fenn vagy? – Nem akartalak zavarni. mint a kő. és elöl nyitott volt egészen. hiszen a kunyhónak csak oldala volt és hátulja. Matula ágya üres. hogy fii-ju – fii-ju. az nehezebben gyűri le. frissen maradjon? És amikor a rigónak kiszúrják mindkét szemét. Hazagondolt egy pillanatra. Amikor lehunyta. és törött csonton kínlódik hetekig? És amikor a rákot élve dobják a forró vízbe. hogy: fijuu… fiju?… – Kuvik. azt csak egy másik kuvik tudja. hát tovább sír szegény. görény vagy hermelin fogja meg. bár a vidra ritkán fog nyulat. hogy kíváncsi… – Aztán még valami úgy jajgatott. – Bütyök. akiket szeretett. és Tutajos néz rá éber szemmel. Tutajos! . az italbolt kásás hangú hangszórójára. hogy egyik pillanatban elfáradt a szeme az irdatlan magasságban. vagy haragszik. – De gondolt el: mit kínlódik az a szegény nyuszi… – És amikor te rosszul lövöd meg a nyuszit. úgy aludtál. s amikor kinyitotta. és a másikban mintha tenyérre vehette volna a csillagokat. Minden este megjön. Pláne a baglyot… de hát ez ritkán sikerül. és hagyta becsorogni az éjszakát. mi tesz úgy. csak valami vörös derengés ködlőtt az álmosodó hamu felett. mert benne volt a mama is. mi szól úgy. És itt ez a suhogó csend! Ez a reszkető némaság! A nagy nádas víz. ha ugyan le nem rázza a támadót. talán vidra. nézi a tüzet és rákuvikol. Hosszan jajgatott? – Nem. ezt én nem tudom. ne légy vérszomjas. hogy a jófogú “vadász” átharapja a fecske fejét? – Ez nem igaz. hogy Tutajost meg ne lökje. és kinyitotta. Vagy csodálkozik. és a fiú csendesen lefeküdt. hogy vakon fütyülve. A tűz már alig világított. s az alsó ágak úgy levakarják még a görényt is. – Miért? – Bütyök. ámbár a jeles ifjú olyan mélyen aludt. hogy a nyuszi rémületében valami sűrű bokrok közé rohan. – Szervusz. hogy alig lehetett szétválogatni őket Bütyök csak éppen lehunyta a szemét. Ha nyest. Ezeknek annyi joguk van élni. meg ügyi hogy: máá… máá… mááá… – de nagyon keservesen. Itt nem volt “kint” és nem volt “bent”. – Sokáig fenn voltam még. – Mi? – Talán róka. esetleg valami nagyobb bagoly. fijú-fijú – szólalt meg ekkor egy kis kuvik. világos. villamoszörgésre. Itt minden kint és bent volt egyszerre. amikor ti már aludtatok. – Lerázza? – Úgy értem. “Talán a mama is alszik már” – gondolta. hogy a vásárlóknak napokig élve. hogy majd reggel megkérdezi. hogy bódultán marad a földön. a Kopár udvarra. – Akkor inkább róka vagy vidra. hűvös reggel. – Ezeket kellene mind kiirtani. – Fijú. hogy: máá… máá. amely minden ajtónyitásra rosszul lett – és valami zagyvaságot hányt ki az utcára. a néma kis szobára. hogy az ítéletnapi harsonázás után is még külön meg kellett volna rázni. mint neked.Bütyök szíve kinyílt. Ezt még Matula sem tudja. a társtalan öreg hársfára. vagy szereti a tüzet. hogy aludtál? – Jól. és Bütyök eltette ezt a hangot is a többi mellé. és – olvastam valahol – amikor a nagy tengeri halból csak darabokat vágnak ki. és benne voltak mindazok. Bütyök. Lehet. a hálóba csalogassa vándorló társait… és amikor a hálóba akadt fecskét úgy ölik meg. hogy felébredjen. aztán óvatosan oldalt fordult. még sötét éjszaka volt.és mocsárszagú lehelete s a csillagos ég a maga mérhetetlen messzeségében és közelségében.

akik a fecskék fejét?… – Olaszok. Bütyök. Akkor azután Gyula megmerítette a lapátot. és az is valóság. a megkínzott izmok. Na. – Házat dönthetsz. Lapicka kisasszony mindenesetre azt mondta a házmesternek. Bütyök? – Az udvarban. – Jó. csak gyere! A vendég feltápászkodott. sőt ment is a parton pár lépést – kézen. ha én meghúzom… Elkötötték a nehéz csónakot. amikor róla is kiderült. ezt meg kell tanulni. A csónak nekiugrott a víznek. de azt nem lehetett mondani. – Mi a fene van ezzel a csónakkal? – Cseréljünk helyet. tudományos könyvben olvastam. neki a partnak. nem lehetne kicsit csónakázni? – Tudsz evezni? – Persze. és Bütyök belevágott a vízbe. jó fiú volt. hogy volt év. Az evező meg sem loccsant. Tutajos. hogy feljelenti. Bütyök… – Mért lenne más? Csónak – csónak. hogy a pacsirtáknak is a “fény városa” Párizs? – Lehetetlen… és kik. A csónak ekkor már egészen kitette orrát a partra. amit elhoztam. – Azért kell fürdeni. – Sortban? – Hát ahogy vesszük. – Hol sültél le ilyen szépen. Persze. – Szóval ne akarj mindent kiirtani. Lapátol az ember és kész. amikor a párizsi vásárcsarnokban négyezer pacsirtát adtak el ínyenc franciáknak. ha megengedi. Bütyök nagyon erős fiú volt. és ez valóság. Ezt. a feltört tenyér. utána elénekli a Santa Luciát. A vidám olasz vadász átharapja a fecskemadár fejét. inkább gyere fürdeni. De ez most mind valóság volt. – Ne félj. melyet azonban megelőzött a nevelőapa kemény oktatása. mintha hátra akart volna nézni.– Ezt én komoly. igazi tutajos vagy. orrát feltartotta. mint a vízipók. Bütyök. újra el kellett lökni és egyenesbe fordítani. Házat ugyan nem döntött. Bütyök dühösen vakaródzott. és mintha kajánul azt mondta volna: – Ejha! Ez volt aztán a lökés! És csendesen megfordult. Bütyök. Bütyök meghökkent. Tutajos. nem élőt. Akkor aztán a mama vett egy valóságos sortot. mintha legelni akarna. farát megriszálta. Micsoda vadember lett ebből a Ladóból! – gondolta. rövid alsónadrágban. Tutajos. – Tutajos! Csodálatos! Ezt elmondom a fiúknak… igazán. de bemutatott egy remek kézállást. olyan erő lesz benned a fürdő után. Gyula pedig úgy érezte. az ormótlan alkotmány szinte szaladni kezdett a vízen. Gyula ellökte a parttól. Bütyök erre a másik oldalon vágott be a vízbe. Gondolod. hogy férfiak alsónadrágban mászkáljanak. Bütyök elragadtatásában megnyalta a szája szélét. A Városligeti-tavon is mindig én eveztem. – Az más. ha itt ez a szokás… Fürdő után azonban Bütyöknek el kellett ismernie. de nem szólt. – Hideg van még. Mamának segítettem teregetni meg egyebet Persze. a tudatlan hetykeség letörése s a szégyenkezés. s a csónak. hogy lelkesedéssel követte barátját. és valóban jól meghúzta az evezőt. egyenesen beleevez a kelő nap végtelen glóriájába. és úgy érezte: most. mire a csónak simán visszafordult. mert Bütyök békés természetű fiú volt – és ház egyébként sem volt öt kilométeren belül –. Te. Gyula. hogy a mosakodásnak ez a kiadós formája csakugyan okos dolog. mert Bütyök alkalmazkodó. és megköszöni a Madonnának a holt madárkákat. . Muzikális nép. most tökéletesen utánozza Matulát. – Jól van.

A kis madarak áteveztek a túlsó partra. – Tíz forintot adott a mama. és Gyula a part mellé evezett. Tanulja meg Bütyök is. de a tepsiben más formájuk van. hogy bizonyos gyakorlat és fáradozás után talán a számok tengerén is lehetne ilyen simán evezgetni a jelesek dicsőségében… Bütyök megérezte a pillanat nagyszerűségét. Végül a madár is elment. – Jó étel. olyan szép kis állatok. – Nem úgy értettem – kedvetlenedéit el a fiú –. – Sokan nem szeretik. – Visszafordulunk – mondta Tutajos –. láttuk a szárcsákat. kocsonyás halászlémaradék megbékítette. Ennivalók voltak. És – csodálatos! – Kengyel jutott eszébe. és kicsit mintha mosolygott volna. és ez sokkal érdekesebb. mint te – szólalt meg Gyula. és Gyula mosolygott. pücskörésznek a tavon. Bütyök is szuszogva táplálkozott. az igaz. Gergő bácsi? – Látja… Tutajos bosszankodva ment a tányérokért. aztán kikötöttek. A kunyhó előtt égett a tűz. elcsónakáznak. Gyula. Ő is folyton tanul… – Mama nekem dolgom van. és Matula kenyeret pirított. a számtan. ha megsimogatnám őket – suttogta. de aztán a zsíros. Ez az igazság. Mit eszünk. miért kellett ezt mondanod? Miért? A kánya éppen csak hogy az orrodra nem szállt. és akkor már nem gondol úgy rájuk az ember. nem akar hozzá egy kis csípős zöldpaprikát? – Dehogynem – mondta Bütyök. Azt gondoltam. s a kis szárcsák elmaradtak mögöttük. aranyosak voltak. A csónak simán siklott a vízen.hogy nem tud evezni. de egyet elvitt közülük a barna kánya. Tutajos. Bütyök. abban a pillanatban volt erős kapásom. amit Nancsi küldött. Biztos. mint az… mint a – mellébeszélés. és a hal sem lett meg. – Lehet – gondolkodott el Bütyök –. – A puskát elvihetem? . – Piii… piii… és nem is félünk. mert belül valami megszólalt: “Tutajos. hogy szépek. de azt a kányát igazán meglőhetnéd. – Szárcsák. Ebédre megeszik a rántott csirkét. – Gergő bácsitól tanultam. és elrántottad a puskát. mint egy vőlegény a gondolában. Ez megint teljesen felesleges kérdés volt. de – messze volt… Ebben a pillanatban loccsant a víz. hogy elmondja-e a hibázást – és egyszer már rá is lőttem. – Nagyon finom ez az izé. hogy az vitte el? – Láttuk… – Tutajos gondolkodott. – Nem vagyok vérengző. mert Gergő bácsi esetleg keres bennünket. csak délután érek vissza. de megijedtél az orsóberregéstől. A reggel ekkor már teljes ragyogásában szétterült a berek felett. de félelem nélkül bogarásztak. rosszul fogta az evezőt. és – elkéstem. – Egy hete éppen úgy eveztem. csak meg kell nyúzni őket. – Csónakáztak? – Igen. Ez a Gyula úgy evez. nem hogy messze volt. – Valami kis fekete madarak jönnek – mondta Bütyök. igazán nem… Gyula elindította a csónakot. – hazudtál!” – … rosszul mondtam – nyelt egyet Gyula –. ahol voltunk. Ne szépítsd a dolgot. Hárman voltak. – Persze. hogy Matulánál mit jelent a csípős. hanem evezni nem tudok. – Piii-piii – mi csak erre megyünk… – Ne mozogj. Vigye el a messzilátót is. és arra gondolt. A gúnyhóból is leskelődhetnek. – Gergő bácsi – lelkendezett Bütyök –. tudja. és olyan szeretetteljes elragadtatással ült a deszkán – ahol a béka szokott napkúrázni –. de amikor felemeltem a puskát. mint egy tengerész. de szavamra odaadnám. Kedvesek… inkább sose egyem húst. Matula megfordította a piruló kenyeret. pedig jó húsuk van – bólintott az öreg –.

aztán a harkály is igen veszekedett hajnalban. Bütyök csuklott még kettőt-hármat. egyen rá a zsíros kenyérből. Az öreget elnyelték a rekettyebokrok. Hát ássunk! – Talán holnap. – Fene tudja – az öreg körülnézett –. – Gyönge a legény. vegye ki belőle a patront. mert a tó vize poshadt. fene tudja. Matula elment. és vijjogott néha. nagyon hallgat az idő.Matula nem válaszolt azonnal. – Szél gyühet. A tűz leégett már teljesen. – Igen. de nem lesz ma szél. Matula bácsi. én nem bánom – folytatta Matula a puskadolgot –. hál vigye. Ne fordítsa ember felé. – Huh – mondta –. olyan tűzhelyet raknék… – Itt nem találsz követ. Szóval: arany… A kincskereső vágy csendben játszott még velük egy darabig. hogy mi minden lehet a föld alatt… Sisakok és kardok… és természetesen pénz. de még visszaszólt. a lányom mindig elteszi a magját… Hogy a tűz vesse fel a magját – gondolta a lángoló szájú ifjú. és ha viszi. mert Bütyök – amint már mondtuk – udvarias fiú volt. maguk meg mehetnek Nancsi köténye alá. Gergő bácsi. A fiúk még üldögéltek a tűz mellett egy darabig. ami égni való. vagy csónakba ülnek. még töltetlenül se. Szerszámok vannak. mert a fiúk fantáziája elszaladt a gondolatokkal. Képzeld el. ha mellette is maradnak. vigye a puskát Múltkor azt mondtam: viheti. én nem rakom újra. . aki felemelte kezét. aztán Bütyök mellé hasalt. a haltartó hálót hozzák át a folyóba. azután pedig Bütyökre nézett. – Ezt a mihasznát ne kössék meg. de szólni kell Gergő bácsinak. aztán megtörölte száját. és kitátotta száját. de nem szólt. és némelyik hal iszapízű. – Ha lenne téglánk vagy kövünk. aki értékes falatokkal szerezte meg Csikasz első osztályú bizalmát. hogy csípős. – Még – nyögött Bütyök – kérek… – tette aztán hozzá. De majd megszokja. de szigorúan szóljanak rá. de ahhoz ásni kellene. és fognak valamit. de nehezen mozdultak meg. – Hát szólunk. égjen el. mintha parazsat nyeltem volna! – Nagyon jófajta paprika – bólintott Matula –. Bütyök! Gergő bácsi megmondta. – Vigyázunk. Bütyök összekotorta a parazsat. hogy a tűzre most már csak akkor tegyenek. aztán ha leég a gunyhó. – Ugyan. – Szívesen – és egy ujjnyi tiszta pálinkát adott –. De… – Gergő bácsi! – Ne mondjon semmit. mi minden lehet ott a föld alatt! Egy kis csend lett. A folyóban aztán kifürdi az iszap ízét. mint egy karmester. – Háááá… ksszszsz… – Meleg? – Geher – göhő… báá – csii… ez méreg! Gyula majd hanyatt dőlt a nevetéstől. hogy itt maradjon a gunyhó körül. – E-hez… e-hez – hhh… tűz! Vizet! Matula mosolyogva kevert egy kis vizes pálinkát. hacsak a Tüskevárban nem. – Úgy lesz. mert olyan szokatlanul lusta volt ez a délelőtt. – Hát Gyula. Ha a tóban horgásznak. csak két ölyv keringett a magasságban. mert Bütyök még ebben a forró pillanatban sem feledkezett meg az udvariasságról. Matula még emlékszik valami falakra. Csikasz egy darabig nézett utána. Még a nádbugák sem mozdultak.

Tutajos. Sehol egy nyílás. “mindenféle csapások vannak benne”. teste szinte merev volt. El is süllyedhetsz. A tóba itt is. de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó. Kívül a szikrázó napsütés. meglátod. és Bütyök alig tudta levenni szeméről a messzelátót. Menjünk. Bütyök nehezen találta meg azt a bizonyos fogást. és örülnek. aztán horgászunk. aztán maradunk. de egyre nehezebben ment. és ha mondja. Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. kicsit támaszd a csónakhoz. Bütyök. de a csónak egyre kevesebbet rakoncátlankodott. Lehet. és ez a fontos. – Összevág a nád. Bütyök. ezt nem hiszi el senki. Balról megtalálta a kunyhót. s a nádban árnyékos csend. az úgy is van. ameddig akarunk. És Bütyök belátta. és nem látsz semmit. akkor egyenesben marad. – Nézd. A nád mellett menjünk. Gyula! – Bánom is én! Mi látjuk. és Tutajos még mindig nem lőtt. A csónak állt a vízen. Gyula körülnézett. csak azért. és ami repült. hogy elpusztítsam? – Kacsát lőj! – Csak egyet mutass. szélét. toronymagasan szállt a csónak felett. Itt a gukker. de én nem látok semmit. mindig felburrant pár száz madár. s amikor kibukkantak egy-egy ilyen nádsarkantyú mögül. – Nézd! – suttogta. végigfektetve rajta hosszú rúd. – Ha meghúztad az evezőt. – Lehet. Nem sürgős. s egyiken egy kárókatona leskelődött. és adj neki egy kis feszítést. A madársereg messze kitért a csónak útjából. kitömni nem tudjuk. úgy be volt nőve náddal. erre való a csáklya. Nézd. de add ide az evezőt. Tutajos… A mozdulatlan vízen vastag kígyó úszott a nád felé. Tutajos. ahonnét Matulával leskelődtek. bár elő kellett venni a messzelátót. de a nádasban mély lehet az iszap. de igaz. Körülöttük minden mozgott. Mintha egy sötét pálca hasította volna a vizet. A csónak elindult. – Te. – Most evezhetsz. – Lődd meg a disznót! Gyula megtöltötte a puskát – valljuk be: kapkodott egy kicsit –. Tutajos? – A barnakányát meglőném. – Nagyon hasznos madarak. hátha látunk valamit. Bütyök ilyenkor megnyalta a szája. – Körüljárjuk a tavat. mint a fal. fordítsd élére a lapátot. Jobbról régi cölöpcsonkok álltak ki a vízből. – Gergő bácsi azt mondja. hogy tudnak repülni. Ha egyszer eltaláltad a fogást. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –. A tavon volt egy másik csónak. mert vastag hínárszőnyegre kerültek. . de feltartott szájában egy kis hal vergődött. A nádas közé azonban nem lehetett belátni. Ebédet viszünk. hogy nem olyan könnyű itt valamit. – Te vagy a parancsnok. ott repül két kócsag. hogy fiatalok. milyen egyszerű. és majd három méter magas volt. meglőni. hadd tanulom meg. – Nem hiszik el. Sűrű ez. De most már szedjük össze magunkat. közben a kígyó elérte a nád szélét. – Hagyd. – Gyalog kellene megpróbálni – ajánlotta Bütyök. ott is mélyen benyúlt a nád. Amikor átrakodnak a folyóról – melyet csak a gát választott el a sík víztől –. Bütyök.– Ölyvek – nézett fel Gyula is. mert a kígyó nem ment tovább. mint a kefe. – Nem lősz semmit. ráérünk. Állt.

– Undorodom. – Dobd már ki. – Átmegyünk a túlsó oldalra. undorító gyűrűiben tartva a két szál nádat –. mert a madárgyomor veszedelmesen gyorsan emészt. mert felfordul a gyomrom. s egy-egy törpegém vágódott ki a nádas falból. Tutajos itt megint elővette a csáklyát. összenevettek. De Kengyel elhinné! – Sajnálom Kengyelt – mondta Gyula –. fogyott a madár a levegőből. A csónak csendesen úszott a nádas szegély mellett – Bütyök is szépen tartotta az irányt –. De aztán a bátrabbak már leszálltak. – Együnk. mert szó. csak elővette bicskáját. aztán fülelni kezdett. A kígyóban további két kis hal volt és valami tollas pép. méltatlankodó sokaság csak nehezen nyugodott meg. A puska mélyen beledörrent a napfényes mozdulatlanságba. de most már kígyómentes vízen. füttyögető. csak éppen a feje hiányzott. megnézzük. aztán a levegőbe. a madarak pedig tovább halászgattak. Tutajos pedig megterített a csónakdeszkán. ez aztán a puska! Azt hittem. És árnyék is van. . vagy legalább kalapot hoztunk volna. elhúzatják az autókat. aztán menjünk innét. mint amikor valami autókarambol után elviszik a sebesülteket. s a felzaklatott közönség megy a dolga után. Éhes vagyok. de a fényes. ami szó. – Nem hiszik el. mint egy ló. és amikor mindent kirakott. – Tutajos. és tűnt el újra a nádas távolabbi homályában. Tutajos kivette a patront. és megsimogatta arcát. sajnálom. úgy megszorult körülöttük a levegő. de negyedóra is beletelt. Bütyök megette még a kenyérhéjat is. aztán nyelni kezdte a vergődő kis halat. és a károgó. – Nyomd oda a csónakot. sápogó. A lövésre millió darabra tört a tó vize. Csak éppen hogy nem morogtak. – Nem undorodsz? – kérdezte Bütyök. A robbantás mély moraja megint hallatszott. – Messze lehet – hallgatódzott Gyula is –.A kígyó körültekerődzött két szál nádon. hogy elment tőlünk. Bütyök tehát továbbevezett. amíg átértek. Távoli morgás hallatszott. mi van benne. Talán a badacsonyi bazaltbányában. jól beállunk a nád mellé. Ezt már Tutajos nem nézhette. de kíváncsi vagyok. csak a nádirigó szólt a közelben. sárgás hasú test ott maradt a nádcsonkon. Meleg volt nagyon. és úgy érezték. De most már ettünk. Nem vagy fáradt? – Semmi ez. becsületszavamra. percekkel az éhhalál előtt. ezt sem hiszi el senki. elkaszálva a kígyót tartó két szálat is. – Hühű – álmélkodott Bütyök –. hát én magara sem hiszem el. amit Nancsi néni tűzhelye termett. Bütyök! Ha jól belegondolok. nem az evezéstől izzadok. Matula puskája rúgott. de legalább napszemüveget. Aztán már csak a gondolatok jártak a nádas posvány szagú árnyékában. Bütyök nem szólt semmit. és lassan elcsendesedett a sokaság. és egyenesen átvágott a vízen. Irtó meleg van. mint két fiatal farkas. eddig soha nem hallottam. felszereljük a horgokat. Gyula nyugtalanul nézett a vízre. Homlokukon patakzott a verejték. – Robbantanak valahol. – Valami árnyékot kellene keresni – nézett körül Bütyök –. a sörétzaj utat vágott a nádban. Már fél teste kint volt. mintha a föld alól jött volna. Gyula. és a csónakot félig benyomták a nádfalba. De a csónak környékéről elhúzódott minden. a napon sem lenne melegebb. kényelmesen elhelyezkedett. – így most aztán jól le vagyunk horgonyozva. nem hiszik el! Bika majd okvetetlenkedik. amikor megállt – úgy látszik. és kúszott felfelé. kiesem a csónakból. ittunk. ott van még valamelyes árnyék – mondta Gyula –. Evett a két fiú. mert mintha a csattanás minden madarat fellökött volna a levegőbe. A csónak elfordult. és beleköpött a vízbe. és Jogász rossz vicceket mond.

mint ugrott. – Oda nézz! Hátuk mögött. Ez a fal most összekuszált törmelékhez hasonlított. mert Bütyök kiugrott a csónakból. de aztán semmit. – Bütyök – ordított Gyula –. – Fogd a csáklyát. de gyorsan. – Szereld le az enyémet is. – Csak a kunyhót érjük el… szorítsd a nád felé. olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. Gyula olyan elgyalázott állapotban volt. Hátra ugyan nem látott. mert ekkor már ordítani kellett. A csónak szinte megugrott. a madarak eltűntek. gyere. mint egy gyufaskatulyával. Bütyök. Bütyök… Úgy. hogy nem megy ez másként. ami alatta jött. Bütyök csak a kezével intett. Bütyök egy férfi erejével fogta a csáklyát. és füléhez kapott. nem értem. addig kinyomom a csónakot. jaj. majdnem fekete volt az ég alja. feljebb zöldeskék. majd én evezek.– Te Bütyök. mintha ezer kasza vágta volna egyszerre. de akkor aztán nagyon. mert úgy érezte. pedig dermesztő hideg lett egyszerre. kapkodva szedte szét a nyeleket. – Nem érünk ki!… – ordította Gyula. Bütyök odarántotta a csónakot. gyönyörű az idő. mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot. Már erejük határán voltak. fölöttük egyetlen felhő nem látszott. nem voltak gyűrődései és árkai. s a nyílt víz felé hajtotta. csak morgott. hanem arra a nehéz zúgásra. Bütyök! A szél úgy játszott a csónakkal. és valami nem tetszik nekem. mert itt veszünk! Csodálatos: fájdalmat alig éreztek és a hideget is csak később. de előttük. valahol mélyen. húzta ő is kétségbeesetten. – Tekerd a láncot a nádra. míg Tutajos csak vonaglott. Nem. ott a kunyhó. ami magasan volt. mint a géppuska. mintha a rémület az oldalába vágta volna sarkantyúját. amely még a villámok cikázását sem eresztette át magán. de a madarak is elhallgattak. és ennek a fenyegető torlódásnak a pereme foszlányosan sárga. Bütyökre is ráragadt valami Gyula idegességéből. ha fejen találta egy-egy égi lövedék. aztán recsegni kezdett a nád. Tutajos újra kivizsgálódott. és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé. és verejtékben úszott. és most már nem is a dörgésre figyeltek. Sötét lett egyszerre. – Szereld le a horgot. s a vízen egyetlen apró hullám nem mozdult. ha már egyáltalán az eddiginél jobban megrémülni lehetett. hol a kukacos doboz? És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég. nem dörgés ez? – Ugyan. A vízen könnyű borzongás szaladt végig. és összehúzta magát. de úgy verték a két fiút is. – Nem értem. mintha megmozdult volna alatta a föld. átlőtte egy ilyen golyó. és egy perc múlva úgy hánykolódott. látod? Egy pillanatra Bütyök látott még valami szénaboglyafélét a nádas szélén. aztán hosszú hullámok jöttek. a csónak pedig nehézkesen kibillent végre a nád közül. és pillanatok alatt borította el a fél eget. és elkapva a láncot. mert kegyetlenül vágott a jég. de gyorsan! . jó lesz már… gyere. – Meleg van – állapította meg Bütyök –. – Ugorj ki. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is. csak nagyon meleg. hogy inkább kihasalt a csónakból. mert ha itt szorít bennünket a vihar… – Hússzor is hazaérünk addig. Tömör falnak látszott. ez a dübörgő rémület nem mutatott semmi felhőformát. mint a tűzhányó. – Hujuj! – üvöltött Bütyök. – Mit csinálsz? – rémült meg még jobban Tutajos. ahova eddig nem láthattak. és jeges ostorával rájuk csapott a jég. amikor végre a nádfalhoz értek. hogy körülnézzek. de messze. elöl már szennyes tajtékot vetett a tó.

és tíz perc alatt a gáton voltak. mint szélben a nyárfalevél. aztán. Negyedóra múlva kiemelkedett a csónak. te jobban fázol! … és amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban. agyonvert volna bennünket. horgok. és bordájuk mellett látszott szívük lüktető hánykolódása. És szájukat nem tudták összecsukni a reszketéstől. alighanem igazad van. Gyulának nagyobb volt a haja. előkerült a szapuly. véresen. amíg – végre! – beestek a kunyhóba. még itt vagyunk… csak ezt a kunyhót fel ne fordítsa! Tutajos ijedten nézett körül. – Brrr – rázkódott meg Gyula a kimászásnak még a gondolatától is –. keze-lába összehasogatva. de addig fúrták magukat. szavamra. mégsem fázunk annyira. de Bütyök kopaszra nyiratkozott. ha mozgunk. de a fiúk már nem törődtek semmivel. mi van odakint? Ha nincs ez a kunyhó. – Nagyon fázom – törölgette orrát Bütyök –. Beestek félmeztelenül. hol? Bütyök bánatos szemrehányással nézett barátjára. füle véres. – Bütyök. Bütyök fújt egyet. – Gyerünk! Most már fájt a nádhorzsolás. annyira elgyötörtek voltak. – Megmondta Matula. minden. A felhők hasa már majdnem a nádat súrolta. Puska. hol az egyik csizmád? – Elmaradt. orrán két vörös búb. Tutajos.A jég most tombolt legjobban. nincs még vége. – Amint hazaérünk. mintha felszántották volna. nem volt elég? – Hol az a vízmerő kanál. Tűzrakásról szó sem esett. . Tutajosnak egyik szeme bedagadt. és szakadt az eső. A jég most már esővel vegyült. Még az eső is. Tutajos úgy reszketett. – Nem kellene elindulni? – Várjunk kicsit – mondta Gyula –. Szakadt kívül. és fogai összekocogtak. piszkosán. de a kunyhót jól tartotta a benőtt. de egyetlen villámot nem láttak még. Tutajos. és most feje olyan volt. hogy kabátot mindig tegyek a hátizsákba. nádat verő harsogása. és csordogált belül. véres. aztán dühösen lerántotta. A csónak ott volt ugyan. az a… – Szapuly – valahol a jég alatt Esett az eső. de a vihar magja már messze. aztán csak legyintett: – Csakhogy itt vagyunk! Hallod. és belevágta a csónakba. Csupa göröngy. de tele jéggel. – Legalább tudod. Bütyök csetlett-botlott az egy csizmában egy darabig. félig elmerülve. szivárgó vércsíkokkal. csak az a szörnyű dübörgés szekerezett felettük s a jég vizet. aztán megszűnt a tördelő pattogás. és fájt minden. Bütyök. És ebben igaza volt Bütyöknek. Tutajos. ami felgereblyézett bőrüket verte. A nád szúrt. akkora tüzet rakok… – Ne álmodozz. élő nád. Mindenük csupa sár és iszap. én majd a kezemmel. vágott. sárosán. – Merd. hogy még csak nem is sóhajtottak. és fond össze a karodat. túl rajtuk robogott. – Megfagyunk! – Dőlj a hátamnak. Te nem fázol? – Dehogynem. csupa apró daganat. és mindkettőjük térde. – Evezz. – A mennykő csapja meg! – Hagyd a mennykőt.

A két gyereknek ágyazz meg. – Szentséges atyám! Matula ezek után fogta a kalapját. és az orra… “Csúnyán elkapta űket. – Piszkosak vagyunk. mondd meg. s amikor megállt a kunyhó előtt. kék véraláfutásokkal. Csikasz orrán is egy diónyi daganat jelezte az elemek duhajkodását. – István úr? – Jaj. bújj be! De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel. mint a szegény ember sovány malacai. mintha újabb jégről és újabb fázásról álmodtak volna. Amikor elhelyezkedtek. és egy süldő nyulat hajkurászott a nagy fűben. Gergő. nehézség ebbe a rohadt időbe! Meg is fázhattak.– Feküdjünk le – didergett Gyula –. csak Csikasz üdvözölte. A nyúl végül is valami rejtett útra talált. amit látott. de hát nem vették észre? – fejét csóválta és gondolkodott: – Ámbár. Csak haza. és Csikasz erről nem is beszélt. és amikor letette kalapját a konyhában. Csikasz… hol csavarogtál? Csikasz csak pislogott. és csinálj nekik forró fürdőt meg teát is. s amikor közelebbről megnézte az alvókat. már sütött a nap. dagadtán. fejük összeverve. Ezt azonban viharvert barátaink már nem hallották. Bütyök. aztán mire felébrednek. Matula egy pillantással felmérte. és néha a combját nyalogatta. és faképnél hagyta a kutyát. “Haza kell vinni űket!” És Matula szó nélkül visszafordult. és csak egy-egy szélrohamra erősödött. fáradtan zökkent a székre. Az eső ekkor már halkan dobolt a kunyhó tetején. de még álmukban is meg-megborzongtak. hogy kisebb vadászatot engedélyezett magának. mert most alusznak. pedig összebújtak. amikor a csapzott égerfáról rázúdult a kunyhóra a víz. – Ennivalót nem viszel? – Majd adsz nekik itthon. Csikasz melléjük telepedett. elkomolyodott. és összerakta az eseményeket. . – Várj. a határ meg csak a szélit kapta. mintha azt mondta volna: – Inkább aludjunk… – mert azt úgysem mondhatta volna el. – Várjál. haza! Nancsi majd összeszedi űket…” Amikor a falu alá ért. és csak akkor vették észre. ha a nádban voltak. micsoda idő! Oda a termés… mit láttál? – A te termésed nincs oda. – Nem bánom. hogy én küldtem el a kocsit. Nancsi. hát mi van velük? – Megáztak. Tutajos egyik szemhéja csupa repedés. nem is vehették észre. Matula szokatlanul sietve jött. hogy a kis kutyán sem múlt el nyomtalanul a jég. A kocsira meg tegyetek elegendő kabátot és takarót is. felszaggatva. Csikasz pedig a vadászat izgalmában nem vette észre a jeges veszedelmet. “Elkapta űket – gondolta –. – Legalább neked több eszed lehetett volna. Gergő… – Nem várok. Aludtak mélyen. Gergő. tüzet akarok rakni. Hogy azután a bozontos szőr között mi volt még. Nancsi. azt nem lehetett tudni. – Ha a gazda megérkezik. az még többet mondott Arcuk.” Csendesen bement a kunyhóba. csupa sár mindenük. és öklére eresztette állat. van itt elég pokróc. mert ami látszott a két fiúból.

csak nincs valami baj? – Semmi! Mi lenne? A jég veleje itt adta ki a mérgét. és lenyelte Bütyök is. – Hát lehet ebből valamit kihúzni? Vén szamár! És igazított egyet a széken. a falu határa kiheveri. és Matula megnyugodva gondolt arra. A jég már elolvadt az utakon. olyan rendetlenül… a puska is csupa víz… – Az nem baj. A fákon tépett a maradék levél. – Addig helyre jövünk… – Alig hiszem – fordította meg Matula az egyik gőzölgő nadrágot –. – Másodszor? – nézett az öregre Gyula. Egyelőre azonban csak nézett a székre. s a víz egy gémfióka tetemét vitte lefelé. Gergő bácsi. és pattogva küldte lángjait a hűvös levegőbe. de van ponyva elég. Gergő bácsi. és úgy tett. – Nem kívánom. szóljanak. Nancsi néni gondolatai között pedig kavarogni kezdett a fürdő. Először Bütyök ült fel ijedten. – Látom. a tea. – Na. maguk aludtak. mintha mosolyogna. mint aki megsértődött. – Gondultam. – Hát kérdeztem. biztosan tekeregtél. – A hideg ráz.” A kunyhó előtt Csikasz várta. A szükség. és nem is mutatott semmit. de a kukorica még talpra áll. hogy nincs itt tükör. hogy nem lát jó mamád. hát bementem újra. A nagy rétség fáradtan. de a nádas zúzott volt. Jócskán töltött a pohárba. s a füves térségeket mintha lehengerelték volna. – Juj! – tiltakozott Gyula. Ő meg örül. – Mire észrevettük. mert a derék Tutajos arca . mert most maguknak Nancsira van szükségük. Csakis Nancsira. Bütyök… – szerencse. maga még most is borzong – és az öreg előhúzta a nád közül a pálinkásüveget. és amikor másodszor visszajöttem. és még a takaró alatt is citoráltak. Ilyenkor semmi sem baj. de Csikasz is ferdén hordta a fejét. Hol vannak a ruhák? – Csak leszórtunk mindent. aztán Tutajos is mocorogni kezdett. – Mert amikor először itt voltam. hogy nincs tükör a kunyhóban. – Hát nem látták? Tutajos csak legyintett. “Sok madár elpusztulhatott – gondolta Matula –. már újra bunogtak a masinák. és Tutajos olyanféle arcot vágott. Meg etetheti is… A fiúk hallgattak egy darabig. Be voltunk állva a nád közé. – Hát ne gondoljon rá. Ezek után kissé bambán és végtelen maszatos törődöttséggel néztek a világba. kabátok és egy általános ápolási terv kibontakozó hadjárata. aztán hamarosan fellobbant a tűz. – Tutajos. – Rémesen nézel ki. Matula suttogva szidta Csikaszt. de úgy kell neked. amit Matula meg sem mozdított. foszlottan gőzölgött a délutáni napsütésben. meg kenegetheti mindenféle kenőcsökkel. te is kaptál. – Jaj. A cséplés leállt. Matula pedig szárogatni kezdte a ruhákat. Ez a megsértődés azonban felszínes volt. már rajtunk volt. a vacsora. merthogy még ma hazamegyünk. – Majd otthun megnézhetik magukat – szólt közbe Matula. – Ha kell még. az szükség.Matula a kalapja felé bökött. majd ott vesztünk. mi újság? – kérdezte. ha látnád magad… kár. ha rágondolok. hogy mi gyulladt meg. hogy tisztába teheti magukat. ahol az előbb még Matula ült. és a hátunk mögül jött. – Gergő bácsi. a vetett ágyak. hogy kívánja-e? Ez most orvosság! Gyula lenyelte a méregerős pálinkát.

most sietünk. – Hát mindenre nem. de szerencsére nem kell sokat gyalogolni. és szerette volna megölelni az öreget –. Az orr nem azonosította magát semmiféle mosollyal. amin nem fúj keresztül a szél. mert ezek a lábak… Nancsi néni szeme bűvölten nézte Bütyök lábát. és a fiú fokozottan pirult. – Nem gondolnám. és önállósítva magát. – Gergő bácsi – mondta Tutajos. de erre a látványra nem volt elkészülve. és Bütyök akkorát tüsszentett. – Meddig kell bent lenni. de úgy öltözött fel. – Látom – lehelte Nancsi –. felfelé meredt. hogy Bütyök kissé elpirult. mi az evezés. kidugván a takaró alól meztelen lábát. Amikor a kocsi bezörgött az udvarra. hogy István úr szól majd egyetkettőt… de az nem baj. Először Bütyök mozdult meg. mert Matula eddig soha nem sietett. és orra – két mogyorónyi daganattal – egyáltalán nem vett részt ebben a mosolygásban. mert testükön csak imitt-amott volt egyegy kis darab ép hely. – Egy csizma: nem csizma – mondta Matula –. – Hát pofozásról ippen nincs szó… de az lehetséges. Evezni nem lehetett. de úgy látom. odáig meg csónakon megyünk. – Majd evezhet még. Nancsi néni el volt készülve. mert – ráadásul – hüvelykujja görcsöt kapott. és mosolyogni igyekezett. mint egy kűbálvány mondta később az öregasszony –. pedig még csak a fejüket láttam…” – Megjöttünk. de bal szeme csak félig nyílt ki. aha! Kezdi már. – Jó napot. és mivel Matula mondta. És Bütyök megláthatta. hogy egy gém pipaszár lábait széthányva rebbent fel a nád mellől. Gergő bácsi? – kérdezte Bütyök. hogy a fiúk nagyon megáztak. nem is szeretek rágondolni. mert – bár nehezen hagyta itt a kunyhót és az öreg Gergőt – valahogy kívánta Nancsi puha kezét. – Inkább meztelenül mennék – mondta Tutajos. “Úgy álltam ott. Most sietett és a csónak repült a vízen. .egy-két napig nem volt alkalmas semmiféle érzelem kifejezésére. A két ifjú ezek után felöltözött. látóm. maga mindenre gondol. Hát szálljatok már le. A másik megvan. csak amire köll. de fejét úgy tartotta. megjöttünk. arra is el volt készülve. mint egy törékeny köcsögöt. Be kell vallanunk. mert úgy húzta be a csónakot a nádba. Az egyik csizmája. Nancsi néni – vidámkodott Bütyök is. uramatyám… bár ne látnám. hogy enyhítse az ijedséget. Gergő bácsi? – Ameddig akarnak… – Nem is baj – tapogatta Bütyök jégverte kobakját – nem árt. a meleg ágyat s általában a kőből rakott házat. – Hát ami azt illeti – szomorodott el Tutajos –. – Bütyöknek még a csizmája is bennveszett az iszapban. és kissé ferdén. de így még Gyula sem látta. hogy a fiúk “megáztak” – ahogy Matula mondta –. De Nancsi már csinálja a fürdőt meg a téját. csupa szúrás. De felszínes volt azért is. mint amikor a liba az eget kémleli –. aki töretlenebb állapotban volt. mintha a ruhák tüskével lettek volna bélelve. a ruhák megszáradtak. ha kicsit helyrepofoznak bennünket. Nancsi néni ott állt a feljárón. vágás a lábunk… aztán vizes minden… – A kocsi a hídnál várja magukat. A viharvert ifjak dideregtek. Nancsi néni – mondta Gyula rekedten. – Aha – mondta Matula –. hogy Nancsi örülne neki… – Evezhetek. mint egy kútágas. csípőre tett kézzel és szelíd harciassággal. A kocsi eddig már a hídnál van.

ótvarosnak látszó koponyája között –. és később sötét. elmerülve az álom öntudatlan tengerében. “Ennek a gyereknek láza van. emeletes orra és Bütyök dagadt. István bácsi hálóingében. és hőseink bevánszorogtak Nancsi néni után. mért… mért. – Miért? – állt meg egyszerre a két ifjú. ezeket valahol kint kapta a jég! És közelebb ment Gyulához. Tutajoskám? Gyula ingatagon állt fel. – Az árgyélusát – sziszegett meglepetten. “Hát annyira talán nem sürgős” – nyugtatta magát. de pár perc múlva már enyhén szuszogott. mert újra felhők jártak az égen. Erre a figyelmeztetésre azonban nem volt szükség. hiszen ő adott neki kocsit a szomszéd faluba. Balázs hétre menjen a doktorért. – Mert nem vigyázott rátok! – Hiszen… – Mozogjatok.– A csizmám odaveszett – igyekezett enyhíteni a dolgot –. aztán be az ágyba. az ágyak megvetve… még hogy van kedvük beszélni! A fürdőszobában kánikula és vízcsobogás. csak amíg leszállok… A kocsi elgörgött. szemével benézett az ablakon az est. aztán nagyon puhán megfogta öccse kezét. még egyszer visszanézett. Mire a doktor hazaér. de igen erőteljes megjegyzéseket tett a jégverést illetőleg. Aztán csukd le a szemed. aki kitakarózva. – Feküdjünk le. Aztán Balázs ne fogjon ki. Azt sem tudni. – Nem bánom. Láza van. és szeme ide-oda járt Tutajos kék-zöld arca. és csendesen kiment a szobából. de hoztam bakancsot is. Csak! – kiáltott. szerencsétlenek. bár Gyula néha nyugtalanul hánykolódott. hogy lassan alkony lett. mert úgy érezte. Odakünt csillagtalan. – Nancsi néni – mondta odakünt –. – Szentséges atyám. hanem a ponyvákat vigye ki a gépekhez. mert beszélni akarok vele. Szárogatni kell a zabot. – Nem volt szívem felkelteni őket – mondta István bácsinak. … És fél óra múlva ott állt a két fiú tisztán és szárazon. de Bütyöknek még a szuszogása sem hallatszott. Visszafelé hozza el az . sötét borulás szállt a falura. mert Nancsi néni másként nem hagy élni bennünket. és ezt nem az apró sebek okozzák. Bütyök. és felkattintotta a villanyt. – Miért? – Ne ácsorogjatok. aki egyébként is harapós hangulatban volt. – Kicsit – állt talpra Bütyök. mit kell veletek tenni. – Hogy az a jóisten… hogy az a tüzes ménkű! Ennek is Matula az oka! – csattant fel végül. és két István bácsira méretezett hálóing. mert én eldőlök. – Ugye! – Úgy! Addig hazajövök. a fürdő kész. mintha aludnál. akik éppen most keltek fel a tüzes szögekkel kivert heverőről. – Segítsek. hogy teste abban a pillanatban fájdalmas darabokra omlik. Majd akkor meglátom. félmeztelenül feküdt. aki közben körüljárta őket. hogy Nancsi néni többször bent járt különféle teákkal és tégelyekkel. de mielőtt leoltotta volna a villanyt. mert Bütyök nemcsak a szemét hunyta le. És arról sem tudtak. mint két hindu fakír. és csak nehezen fékezte le magában a gyógykezelési szándékokat. Figyelmesen nézte Tutajos összeszabdalt térdét és verejtékes homlokát. – Szappanozzátok le egymást. mint kotlós a csirkéit. Bütyök. – Mit nézzek rajtuk? De azért vacsora után bement a fiúkhoz. hogy a csata vesztett ifjak álmodtak-e valamit. – Hát még ha ezeket látná – intett befelé. éjfél lesz” – gondolkodott. itt vannak az ingek. iszen véres is. Arról természetesen mit sem tudtak. és rövid.

Evezni meg egyáltalán nem lehetett. puha suttogásban úszott volna. de útközben szóljon be a bábához. és annál jobb étvágyuk lesz reggel. de ezt csak Gyula érezte. a doktornak egészen puha a keze és szárazon hűvös. Balázs ráér előbb kivinni a rézgálicot a magtárba. hogy reggelre elfelejtette őket. hogy szalma közé pakoljon. a nád közt. Amikor később felnézett. amikor csuklóját átfogta. A holnap egyelőre elég távoli volt. menet nézzen be a szövetkezetbe. nem mennél ki? – mondta a doktor. Tutajos – segítette fel Gyulát a doktor –. – A gyerekek meg hadd aludjanak… – Nem is ettek. – A Vica? – Az. Amikor végre felébredt. hát bábát kap. de megmondja neki. mert Lakatos Jóska felesége kérte. a szoba már világos volt. – Talán felülnél. és egy kocsi zörgött be az udvarba. – Engem is? – Persze. mert ha a kocsi olajos lesz… – Balázs vigyáz az ilyesmire… – … aztán elmegy patkoltatni. – Minek a doktor. és úgy érezte. “Majd holnap…” – gondolta. hol megfagyott. de Gyula füle közömbösen eresztette el a hangokat.olajoskannákat. és mondd meg nagybátyádnak. és máskor. aztán újra sorba rakta őket. mert hol megsült. A ház elcsendesedett. aztán a bábát Vicához. Aludjunk. olyan nagyon elaludtam… – Feküdj le nyugodtan. csak álmában. Mintha állandó és emelgető. megjött-e a gálic meg a kötőfék. Kitakaródzott és betakaródzott. Erre lehunyta a szemét. s ezen megnyugodott. Az öregasszony elgondolkozva nézte még egy kicsit a tégelyeket és a csalhatatlan orvosságok üvegeit. hogy igaz. – Nincs még annak itt az ideje. aztán elmegy. hozza a magtárba. Nem mondták. Sóhajts! István bácsi ez idő alatt Bütyökkel sugdolódzott. Úgy. – Persze száraz kabátot nem vittetek? – István. – Megmondom. hogy ez a hangtalan megjelenés igaz-e. igaz. s mire észrevettük. Tutajos bágyadtán mosolygott. Aztán most már feküdjön le maga is. hogy sürgős. Tutajos. bár a felülés nehezen sikerült. aztán úgy gondolta. egy idegen állt az ágy mellett és nagybátyja. már ott is volt. meggyőződni. ha megjött. hogy ne kotyogjon bele magasabb műveltségű orvostudorok dolgába. telefonáljanak érte. A tavon ért bennünket. – Bocsánatot kérek – jó reggelt kívánok –. Aztán István bácsi hangja hallatszott. – Nem tudtatok elbújni a jég elől? – Nem. akkora volt a szél. Gyula átnézett Bütyökhöz. de erre az öntudatlan mozgásra sem ébredt fel. – Okosan. István bácsi? – Megvizsgál benneteket. ha pótapa kell. Sőt álmaiban. – Nancsi néni. és nem érzett fájdalmat sem. – Nem! Én vagyok a pótatya! – Ülj fel. mert mindjárt reggel lesz. Hallom a csizmád elveszett. amelyek olyan lengén zavarosak voltak. Ha nem jött meg. mert a másik ágyból – állig betakarva – barátja nézett vissza. Annál jobban alusznak. majd kapsz másikat. . Egyébként jó reggelt kívánok… Tutajos ijedten felült. – Gondoltam – mondta István bácsi. a Vica bábát kért. derék Tutajos? Ez a doktor meg akar vizsgálni. hozzám gyere.

– Nem mondták. Amikor az irodában leültek. amit akar. István. enni se nagyon. hogy “á”! – Aaa… – Á-t szíveskedjél! Miután Bütyök csak egy rekedt “aa”-t tudott kilehelni. – Nos? – A vendégnek semmi baja. de Bütyök hatalmasan bereggelizett. de nem hordom – mondta Bütyök büszkén. Közben nézték az ajtót. – Ez is meg van fázva. Bütyök felült. – Nem is kívánok felkelni. és most olyan a fejed. hogy nem teszitek legalább a hátizsákba. de érezte. begyüvök – kopogott be az öreg –. mert még nem is reggelizett. fiam. hogy pótapátok vagyok. Mehetünk. – Nincs kalapod? – Van. a doktor elfordult. Bütyök kiugrott az ágyból. aki nem tudta a valóságot. szegény gyermekeim. mert megint olyan félálomféle bódulatba süllyedt. csak tejeskávét és vajas kenyeret. aztán ilyenkor okosabb a doktorra hallgatni. – Nem vagyunk mi betegek. hogy baj van. Nem mondom. Gergő bácsi. Ülj fel. aztán beeresztem ezt a vén betyárt. – Írd a receptet… Bütyök később az ablakra nézett. Ellenben… – … ellenben? – Lovasfutár penicillinért a patikába. – Persze hogy megüt. mintha tíz éve mindennap együtt lettek volna. és úgy várták Matulát. Tutajos – mondta a doktor –. de csak pár év múlva. hogy nem lesz tüdőgyulladás. nem hát. aztán mehettek Matula szárnyai alá. – Hát egyetek. a hőmérőt meg eltette. – Elég szamárság. hogy felkelhetünk-e. – Ne is mondd. de az öcséd befogta. István ránézett a doktorra. – Gyomrod is el van rontva. hogy utálat ránézni. – Nem szabad felkelni? – kérdezte Bütyök. – De nem ám! Gyula lázasan mosolygott. Régen ismerős és nagyon megnyugtató. Ezzel most ne foglalkozzunk. nem is kapsz. azt megeheti a beteg is. – Csikaszt nem hozta be? . Helyette Nancsi néni jött be terjedelmes tálcával. csak beszaladt a berekből. A tüdeje van érdekelve. de megfázhattak. hogy megfáztatok. mintha egy éve látták volna. Van lázad? – Nem mondta a doktor bácsi. mit gondolsz. hogy nem oka senki se. Vadonatúj vadászkalap… – Igen. és elő se mert jönni csodálatos szereivel. mert az enyém elfogyott. egy-két nap fekszel. mert olyan volt ez a doktor. A doktor rendelte. – Nem is azt mondtam. – Akarsz egy nyaklevest? Mondtam. és mosolygott. és széket penderített Matula alá. meg hoztam halat ennek a Nancsinak. – Lám csak! – aggódott az öregasszony. Azt mondja. mert egy lovas vágtatott végig az udvaron. – Lefekhetsz. – Éhen haltok. Mondd. Tutajos alig evett valamit. Bütyök ehetik. mert “új kárnak és régi várnak: nincs gazdája”. Bütyök. mert megüt a guta.– Mamánál van pénz. Gyula? Gyula azonban nem gondolt semmit. – Összegyűrődik. – Mondom.

Bütyök mélyen aludt. nyeleket. kendőt vagy harisnyát. sóhajtott a testes gazdász. és megesszük a gyerekekkel. Még csak egy hisztériás anya hiányzik itt nekem. gunyhót. . most nagy a sár. (Mi a mennykőt írjak még?) Nancsinak küldjétek majd valamit. süsd meg. úgy összevágta a jég. aki már megint elaludt. Mikor gyünnek ki? Nem mondta a doktor? – Hát talán pár nap múlva… – Nem is baj. mint egy kotlós. de Tutajost már ez sem nagyon érdekelte. mit csináljak vele? Azaz ne te süsd meg. vagy bánomisén mit. Bütyök nem értette ezt a nagy figyelmességet. hogy beszámol húgának a fiáról. Kedves Ákos és édes Húgom! – írta. mert ott a hele. Gyula nyugtalanul mozgolódott. – Azon a napon. ha a szülei megtudnák… – Mért tudnák meg? Feltételezem: nem akarod megírni. hanem Nancsi. Két hét múlva az öcséd átadhatod Matulának utókezelésre. a levegő meg a víz befejezi a kúrát. és jó szeme is van kelésekhez. és intett Bütyöknek: – Hagyjuk aludni – suttogta. amikor Tutajos megkapta az injekciókat. Mellesleg: az öregasszonynak igazán jó kenőcsei vannak. ha a gyerek kicsit erősebb lenne – mondta a doktor később az irodában –. Tudatlak benneteket. égésekhez miegymás… – Gyengén van ez a szegény gyerek – aggódott István –. hogy fiatokkal – és Bütyökkel is – a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. Meghívsz. nincs a világon semmi baja. Csókol benneteket István – Na – ragasztotta le a levelét –. megint elaludt ez a büdös szivar. de Gyulát nézte. de pár nap alatt helyreigazodik. és csendesen kiment. eteti a kölyköket. nagyon lázas és majdnem eszméletlen. mert most csúnya a berek. hogy meg ne fázzon. Jóska. A számtannal is foglalkoznak. amikor a fiú felkel. A patronyok is mind eláztak. – Én nem gazdálkodom. Nem volt még dél. de azt a szegény Bütyköt ne fektessétek. ezért itthon tartottam őket. Elaludt. kézcsókjukat küldik. Most voltam náluk. Erősödik a fiú. Hát ronda idő volt. Csak arra vigyázzon. mert itt-ott – természetesen szigorú felügyelet alatt – a folyóhoz is kieresztem őket. puskát. de a reggeli kellemes hatása alatt nem is ért rá foglalkozni vele. de nem vette észre nagybátyját. ha heverésznek egy kicsit. Szeme félig nyitva. az már igaz. Nagyon elesett Volt. egy malacot kapsz. A jó öreg nap. Ezután csendesen bement a fiúkhoz. és fiatok múlt héten fogott egy óriás harcsát. ezért kellő nekikészülődés után és hatalmas sóhajok közben nekiült a levélnek. Kitakarítottam mindent. Tegnap nagy jégeső volt nálunk. Estefelé megint eljövök. Matula Bütyöknek beszélt. Hadd kuruzsolja kicsit Nancsi néni. de bizony nem találtam. orsót. Amikor a doktor elment.– Ott hagytam a haszontalant. István bácsinak eszébe jutott ígérete. de már kaptam újakat. – Nem ártana. Erre csendesen felkelt az öreg. amint a doktor mondja. mert mindkét fiút megvizsgáltattam (ez igaz. (Ez is igaz!) Nem árt. és kerestem a másik csizmát is. és szivarra gyújtott).

a gyomrával vesződik.és körömfájás. onnét… onnét a mennykő tudja. Nancsi néninek és a doktornak is. Én most a felsőpusztára megyek. István bácsi azt mondta neki: – Nem jössz velem. mert bizony voltak pillanatok. Könnyű az építésznek. nagyon féltettem a – malacot… A nyár azonban ezt is tudomásul vette. amikor Gyula majdnem eltutajozott azokra az ismeretlen vizekre. Mert nehéz volt. de izgalmas érdeklődéssel látta a nagy gazdaság bonyolult és mégis rohanó életét. A nyár azonban – akármilyen nehéz volt ez a két hét – nem állt meg. mert a maga kenőcsei meg olajai valóban sokát érnek. aki ismételten leszállította Gyula Lajost erről a bizonytalan járműről. elsősorban derék Tutajosunknak. s utána láztalanul nyitotta ki szemét. az aratás idejét: mindent. mert amit kitervez. – Ki hát. mert éjjel leszakadt az eső. – Mázsáljak én tovább? Úgy értem: amíg lesz valaki. friss reggeli levegőt hozott a szobába és Gyula tüdejébe. bent fekszik a bódéban. ámbár igen boldogan mondta. itt néha úgy látszik. a gépek használatát. A doktor azt mondta: magára bízza. – És a mázsa? – kérdezte a gépész. általában az élet idejének. leromlik a jószág. A doktor pedig – a délutáni vizsgálattal végezve – összepakolta holmijait kis táskájába. én mázsálok. – Látod. és mégis nekünk kell gazdálkodnunk. – Bütyök hol van? – nézett körül Gyula. mint egy győztes birkózó az utolsó menet után. Ma kiadok egy rendeletet. mert pótatyai mivoltában annyit aggódott pótgyerekéért. hanem az idő és a véletlen. a beosztást. – Ültessék fel a legközelebbi kocsira. egy járvány. a földek állapotát. és úgy határozott. dühösen vakarta a nyakát. könnyű a mérnöknek. ha akar. mi az – álltak meg az egyik cséplőgép mellett –. egy fagy. egy ostoba rendelet. Bütyök. hogy nem is mi gazdálkodunk. Bütyök felkapaszkodott a kocsira. Ennél a nevezetes pillanatnál véletlenül jelen volt István bácsi is. egy felhőszakadás. a vetés rendjét. szárazság és még ezer ismeretlen nyavalya. Az igazság azonban az. nagyot aludt. hogy Bütyök valóban dolgozott Miután Nancsi néni csodakenőcsei helyresimították göröngyös kobakját. elhiheti. hogy Tutajosunkat mégis átadja az ősznek. és az nem változik meg. de nehéz a gazdának. – Kijöhetne a tanító kisasszony. mint három valóságos atya. mert adva van az anyag. hol az ellenőr? – Rosszul lett megint – jelentette a gépész –. és nem lopja a napot. a szabónak. égy rovarinvázió. Estére majd itthon leszek. – Azt mondta? – Nem én találtam ki. látszólag közömbösen. Béla? – Szívesen. mert jön egy jég. – Bütyök dolgozik. Végül – a kilencedik napon – Tutajosunk nagyot sóhajtott.– Nancsi néni – szólt be István a konyhába –. aztán István bácsinak. s amikor kijött. Jövő héten át akarok adni száz hízott ökröt. ami napról napra változtatja a munkát. könnyű a cipésznek. és nem az időnek és véletlennek. mert a mérnök valóságos számokkal dolgozik. – Phü – mondta –. Bütyök felkelhet. az úgy is van. beüt egy száj. s a ház körül ténfergett. – Na. és nemcsak jól érezte magát. ahonnét nem jött még tutaj vissza… de ott volt a doktor. és holnap már felborult minden. kezdhetem elölről az egészet… szóval. ha itthon lenne… . és olyat fújt. Bütyöknek. István bácsi bement a kerekes bódéba. további nyaraknak. és egyenest a doktorhoz. De nem állt meg. főleg az első nyolc nap. majd nézzen be a gyerekekhez. mint “egyesek” – mondta István bácsi. – Nem lehet! Erre szigorú rendelkezés van.

– Természetesen – parolázott a nyurga öreg gépész. amelyekkel ő éppen olyan ritkán találkozott annak idején. és mi sem természetesebb. míg Szanyadi Kati felvette piros réklijét. a vízhordó lányka pedig a következő napon egy doboz cukorkát “talált” ugyanazon kosárban. hogy erősen gondolkodik. mint hogy másnap már Bütyök indította és állította meg a gőzgépet. aki lázban és félönkívületben birkózott valami rémmel. – És elvállalnád a mázsálást. – Hát ha nem vagy hülye. és gyilkosán dühös tekintete megszelídült. nemhiába volt színjeles. Látva azonban Bütyök nyakkendőjét és Katica ünnepi réklijét. a jeles ifjú meleg bizsergést érzett a szíve körül. hogy Bütyök teljesen otthonos a dugattyúk. De az is valóság. és másnap hajnalban feltette mérgeszöld gazdászkalapját… De a nyár még ennek dacára sem állt meg. aztán meglegyen a baj. végül Bütyökre nézett. amíg a gépész a kocsihoz kísérte főnökét. – A géphez ne engedje a fiút. s ezt a kérdést tapintatlannak érezte. Lehőc egyébként elég száraz. – Vigyázzon a gyerekre. hogy a dicséretben túlméretezett fantázia rejlett s egyben az a tény. de úgy mázsáit… – Csoda talentum vagy. Béla. mintha ott cséplési ellenőrök tartózkodnának. az asztagok helyett szalmakazlak nőttek. István bácsi pedig levette kalapját. mint Bütyök a jelenben. dacára a beígért anyai pofonoknak. aztán az égre nézett. Bütyök ezek után nyakkendőt kötött. erősödött az injekció hatása vagy gyengült. hatvan körüli gyermektelen egyén volt. Bütyök tehát ottmaradt a mázsa mellett. jelezve. mert Kengyelre gondolt. Ennek természetesen percek alatt híre ment. A traktorok már a tarlókat buktatták. rendes fizetésért… – Nem mázsáltam még – idegenkedett Bütyök. pláne amikor észrevette. atmoszférák. tengelyek és fogaskerekek világában. Ekkor azonban már a nyurga gépész János bácsi megszólításra hallgatott. Ezek – valóságok. míg Pondoray “kartárs” közvetlenül Béluskámnak szólíttatott. magában azt mondta: nono… – és a hibát szó nélkül kiigazította. hogy a vastag gazdász szívesen adományozta a jeleseket. az ebédedet majd kiküldőm. – Hát akkor? – és a gépész széttárta karját. az öcsémnek a barátja. – Tudsz-e számolni. és elpirult. s amikor a vízhordó lányka “ellenőr úr”-nak titulálta Bütyköt. jelezve. mely hol elment. aki szívesen apáskodott egy néhai kolléga árvája felett. még Tutajos sem. amíg ez a szegény Lajcsi rendbejön? Persze. hogy reggel volt vagy este. – Csuda feje van – mondta a gépész a gazdának. Béla? – Persze – mondta Bütyök. Nancsi néni minden idejét a beteg . hogy kifogyott a tanácsokból. belenézett. három perc alatt úgy mázsálsz… de úgy mázsálsz… na gyere! És ha nem is három perc múlva. amitől vastag ráncok képződtek homlokán. sípolt a megálláskor. aki átjött a szomszéd majorból –. aszerint. hol meg újra visszajött.– Harangozó Laci? – Felvételi vizsgára készül az egyetemre. és az utolsó maghordó kocsival hazajössz. a nyárfás utak felett vércsefiak rikoltoztak. Lehőc bácsi. Nem kell talán mondanunk. első osztályú gyorsvonat! mozdonyvezető árvájának ezt megtiltani egyáltalán nem lehetett. színjeles volt végig – és István bácsi csak egy jelentős mozdulattal fejezte be Bütyökről alkotott kitűnő véleményét. kitűnő tanuló. de negyedóra alatt Bütyök úgy mázsáit. nehogy babráljon valamit. mert egy valóságos. és Bütyök egy napon három szál őszirózsát talált ételhordó kosarában. hogy István bácsi – most először – hibát talált az ifjú számadásában. Erről azonban nem tudott más senki. az iringó virágja megfakult.

hogy a malacsültet ropogósán szereti. és kék szeme van… Gyula erre már felült. De az ebédemet is ő hordja. de Tutajos ezt nem láthatta. Tutajoskám. én öngyilkos leszek. mert távoli lett minden és mindenki abban a félájult elesettségben. Bütyök. Most azonban nagyon hiányzott Bütyök. ezt nem értem. egészségesen és felszabadult boldogsággal kinyitotta szemét. – A… a menyasszonyomnak. első gondolata barátja volt. Ezt már meg is mondtam Katicának… – Kinek? Bütyök akkorát sóhajtott. a betegségtől elgyöngülten és kissé szentimentálisán azt mondta: – Te már nem is törődsz velem. A vallomás után Pondoray Béla lehajtotta fejét. mert eddig a betegségen kívül nem is érdekelte semmi. de olyan gyenge vagyok. és váratlanul két kövér könnycsepp szaladt szája szegletébe. ne beszélj úgy róla. és nem lopja a napot. de nem foglalkozott a gondolattal. kezébe vette kezét. Tutajos… én magam sem hittem volna. ha ilyeneket mondasz… – Bütyök! – Mert ez nagy igazságtalanság! Hogyan törődtem volna veled. – Bütyök – kiáltott –. hogy ott van. A doktor naponként kétszer is megnézte Gyulát. de felettébb zűrzavaros lelkiállapothoz. De Tutajos nem is tudhatott részletesebben barátja dolgairól.mellett töltötte. – Remek – örvendezett a doktor –. – Gyula. Ezt azonban Gyula már csak hallotta. sehogy. aki dolgozik. az együttérzés kerekedett felül. Gyula… igazán… – és nem tudott mást mondani. – Hát ha szeret? – Imád! – Te jóisten. . te hogyan szereted? Tutajos keserűen mosolygott. mert elsírta volna magát. – Megcsókoltad? – Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna. hogy Bütyök miként jutott felelősségteljes állásához s ahhoz az emelkedetten boldog. szellemi képességeid meglepően regenerálódnak. ha a távoli esküvőre gondolt. hogy “az a nő”. aminek köznyelven az első szerelem a neve. és Tutajos csak azt nem értette. A kitörni készülő nevetéssel és a kíváncsisággal. Arca eltorzult. Amikor azonban azon a kilencedik napon értelmesen. ami többször elővette. és szíve egyszerre tele lett barátja szeretetével –. és talán könnyezett is. amikor beszélni sem tudtál? De a doktor meg is tiltotta. Bütyök azonnal megsértődött. Odaült a beteg ágyára. és… talán… meg sem gyógyulok… Tutajos nem beszélt tovább. mint amikor a kazánból a gőzt kieresztik. – Gyula – rémült meg Bütyök. amikor megérkezett. Látva azonban barátja komolyságát. mert egyszerre megfeledkezett saját közeli elmúlásáról. és többször figyelmeztette Nancsi nénit. – Sehogy – suttogta a szerelmes ifjú –. és ott dolgozik a gép mellett mint… mint vízhordó. mint “egyesek”… Azt már nem is kérdezte. – Ne haragudj. aztán most itt van. És Bütyök elmondta. és este. – Ki az a nő? – Kérlek. aki csak a hűvös borogatásokról tudta. hogy érted ezt. és egyelőre ellentétes érzelmeivel birkózott. és Bütyök hiányát alig vette észre. – Hát mondd el. mert a szerelem őt is érzékennyé tette. Elég zavarosan mondta el. miért kell ezen szomorkodni. – Haza is mehetek. – Ha te nem gyógyulsz meg. – Ülve… és borogatás nélkül. Szanyadi Katalin a neve.

hogy nincs a világnak az a lisztes molnárja. Ült a két gyerek a lámpavilágos estében. A távoli álmok között Szanyadi Katalin – természetesen – már mint Pondoray Béláné szerepelt. almát tartott szájában. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg. s kiadta a rendelkezést arra a bizonyos malacvacsorára. mintha a malac bosszút akart volna állni korai haláláért. és nem gondolhattak arra. mert nem szerelmes. de ki tudott volna Nancsi néni művészetének ellenállni? A malac piros volt. és úgy érezte. tündöklő este. Tutajos rohamosan erősödött. mert a doktort elvitték valahova. – Mehetsz! – mondta. amikor a tejút már az ősz felé hajolt. hogy ő is színjeles legyen. mire kell vigyázni. és olyan illat lengett körülötte. Erre a szerepre a kislány erősen készült is. a csillagok magányosak lettek. A gyerekek bort is kaptak egy kis pohárral. mert a mezőgazdasági technikumot óhajtotta Bütyök tanácsára elvégezni. nagyon kicsit vágyódtak is a társak és az új iskolaév változatossága után. doktor bácsi. mert szerelmes. Abban már megállapodtak. a berek felett könnyű pára ült. és ezzel együtt nőttek vágyai Matula és a berek után. István bácsi azonban nem adott új beosztást. beletörődött a sors . és a fiúk – természetesen Nancsi néni csomagjával – ott várták az állomáson. Tutajos megszólalt: – Most már kijöhetnénk újra. hol Bütyök. s nekem szükségem van kisegítőre – ezek után némely bankókat olvasott Bütyök markába. – Nem hagyhatom a gépet – mondta Bütyök –. mert a vizet bizonyos felsőbbséggel osztogatta a szomjazóknak. A vonat csak pár percig állt. De a nótának aztán vége lett. hogy valami új beosztást ad. süttette magát a nappal. A vacsora azonban kiválóan sikerült. és nem értették a szerelmet. A kocsi hazafelé zörgött. Közben Pondoray néni is hazautazott. mintha a kőszénszagban. – Nem lehet. de jövőre újra szívesen látlak. a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között. Ezen kicsit elszomorodtak. ropogós. és nem hallatszott már semmi. mert Bütyök a legerősebb. és szeptemberben földhöz vághatod a legerősebb gyereket is az osztályban. Később azonban. ennek a hangnak. úgy látszik. bár Bütyök kimutatásaiban a hibák tetemesen szaporodtak. István bácsi megharagudna… de pár nap alatt úgyis vége a cséplésnek. Ez volt Gyula első kimozdulása betegsége óta.– Én sem. azért. harmadnap kibotorkált a kertbe. hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. csendes. Tutajos másnap már kiült a napra. Ennek az lett a következménye. Lehet. bujdosva a letarolt mezőkön. de esténként elővette könyveit. mint a szétszórt pásztortüzek. – Matulával már megbeszéltem. csak hol Tutajos nyögött egyet. és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először. ami maga volt a mértéktelenség csábítása. és – bár erről nem szólták – kicsit. a felnőttek azonban nem tartották kötelezőnek az egy poharat. hogy Gyula tudományos kutató lesz. pedig késő este lett közben. a füst távolodó gomolygásában az otthon és az iskola szólt volna. az áldó sugárzás a csontjait simogatja. és dörmögve igazította helyre Bütyök szerelmének kézzelfogható botlásait. hogy – amikor a két fiú már ágyban volt – odakint felbődült a doni kozák kórus legmélyebb basszusa. Késő nyári. hosszan néztek utána. amiben benne volt a föld és a búzamezők egész szerelme. s ezen elhatározásukra István bácsi azonnal áldását adta. – Elég volt – mondta –. mondván: Megkérem a lisztes molnárt: Őrölje meg a búzámat… Nem kétséges. és Bütyök mezőgazda. szinte túlságosan kiválóan. Aki szerelmes. aki pedig nem szerelmes. A testes gazdászban azonban megértő lélek lakozott. s amikor elment. A vitaminokat szedd. A doktor még egyszer megvizsgálta Tutajost. Amikor a Zala hídján átdübörgőit a kocsi. aki ennek a dalban előadott kérelemnek ellen tudott volna állni. Te gyakorlatot szerzel. azért. és a fiúk szótlanul álmodoztak.

– Megyünk. és csak a függöny lebbent meg. az elmúlt három hét csak rossz álom lett volna. de nem kell már a haszontalant megkötni. halat vitt. hogy folyását látni sem lehetett. mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. Nem beszéltek. és a gólyák meg a többi fecskék is készülődnek. Bütyök rendbe hozta a polcokat. ami nem oszlott szét a nap első érintésétől.kegyetlenségébe. és meglassúdtak a fiúk is. ilyen is tudsz te lenni… nem akarsz teát? – Mért ne akarnék. s a máskor hosszú magyarázatot egy vállrándítással vagy kézlegyintéssel intézték el. Sötét volt még. aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. közben le-leült egy pillanatra. a folyó olyan lassan mozgott. A nap felkelt. selymesen suttogott a nád. És amikor felkeltek. ringva kellette magát az öreg csónak. de ez csak olyan kérdés volt. úgy látom. és nyársat faragott. Csikasz viháncolva ugatta körül őket. Gergő. és meggyőződés nélkül ásított. hogy egy falut el lehetne pusztítani vele. . összeszedte már magát. amikor Tutajos a szeleméin alól kihúzta a baltát. akkor is röviden végzett. – Semmi bajom. ahol üres volt már minden fészek. amikor visszakapja őket. és Bütyök rendesen elrakta Nancsi néni küldeményét. semmitmondóan billegetve suta farkát. mint a vén sas fiaira. és úgy nézett a két gyerekre. De el kellett végezni. mert felesleges volt a szó. és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén. Matula csendesen mosolygott. sarlós fecskét se látni. Gyula úgy nyitotta ki szemét. ha rumot is adsz hozzá? A doktor annyi orvosságot adott Gyulának – fordult a fiúkhoz –. A sárgarigó elment már. Gergő bácsi! Matula a szokott helyén ült a konyhában. Tegnap láttam. Amúgy semmi újság. Gyula elment fáért. amire nem is kellett válaszolni. Gergő bácsi. A vén szilfa puhán állt a virradatban. – Tán nem aludtad ki magad? – kérdezte az öreg. ámbár. és csak kicsit bólintott. ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt. sőt Matula is pipált még egy verset a szénaágyon. hanem elvégzendő. mire az öregasszony megjegyezte: – Látod. Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. hosszabban ácsorgott az ég alján. amikor elindultak. A hajnalok tűnődő ködöt szültek. mintha a nyitott felső ablak lélegzett volna. és ők hárman újra együtt voltak. Meglassúdtak a fiúk. Meglassúdott minden. de iszen majd meglátják. És amikor másnap reggel megkoppant az ablak. s a mocsár hűvös leheletében boldogság volt. A nap sokkal későbben kelt már fel. a szél csak ritkán lendült munkára. szűkszavúak lettek. már mindenki tudta a dolgát. mint az ismerős simogatás. Csikasz ezalatt bejött és kiment. változatos munka. de a világosság ébredése ezen a napon ismerősként szállt rájuk. kibocsátva a szoba elhasznált levegőjét és beeresztve a kertek üde. nyárvégi illatát. és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. és később is világosodott. s a tavon lármázó madársereg mintha hazatérőket köszöntött volna. az az ő dolga volt. az öreg pipára gyújtott. mielőtt Telkeit volna. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába. Ezenkívül Nancsinak kedvességeket mondott. s az oldalához csapódó hullámok locsogása is olyan volt. mint máskor. Mit csinál Csikasz? – Hát azt most nem tudhatom. mintha a betegség. – A rétisas? – Megvan.

mert körültámogatom nádkévével. amit aztán tavasztól eltüzelgetek. mert a “hány zsákkal telik” azt jelentette. de tüzelni kellene egész éjjel. vadliba szól a dermedt levegőben. az árnyék az időt. Érzékenyek. – Onnét a zsiliptől? – Onnét. Ezen a napon a fiúk nádat hordtak a zsiliptől. – Meghordjuk. Matula bácsi. Akkor aztán nagy hajkurászás volt a farkas után. öles hó alatt alszik a berek. hány zsákkal telik. a jövő évről. hogyan evezel? – Meg kell próbálni! És megpróbálták. és ha pár kévét ráraksz. Hanem jó. s a hold jeges nézésétől megrepednek a fák. a kalapom! . csak annyi. Gyerekkoromban még idetévedt egyegy farkas is. és úgy jártak a berekben. de most a kalap mellett egy kis rózsa hervadozott. Esténként a télről beszélgettek. ami egy kicsit búcsúzás is volt. hogy itt nem jött a mentőautó. A különbség csak az volt. és Tutajosnak lett igaza. Bütyök rakodott. és tervezgetéseikben a jelen átnyúlt már a jövőbe. közben azonban megbeszélték a nádhordás minden lehető furfangját. erre ne legyen gondja. Most már aligha szorította volna meg bármilyen vihar a fiúkat. – Matula bácsi olyankor is kijön? – Ritkábban.Otthon lettek a nádban. ámbár ritkán lett meg. csónakra rakjuk és hazaevezünk. ha befagyott a Dráva. csak úgy egyszerűen. mert érzékenyek lettek minden változásra. ő hordta a kévéket. hogy Tutajos kiejtette kezéből a nádkévét: – A kalapom! Gyula. aztán majd meglátom. amelyből kihallatszott egy-egy hirtelen fékező autó csikorgása vagy a rendőr sípja. s a madárvilág állandó lármája olyan volt. hogy a nádhordásnak is megvan a maga furfangja. ahol feliratok és jelzőlámpák igazítják az embereket. mint a városban. de nem idegesek. – Akkor nem lehet itt kint aludni? – Lehetni lehetne. – Délre itt vagyok. mint amikor elütött valakit a villamos. mint a tolvaj. – Nem hordja be a szél a havat a kunyhóba? – Nemigen. A munka hevében azonban megfeledkeztek a kalapról. és Bütyök naponta többször akarta látni ezt a rózsát. – Ezen még gondolkozni kell. – Csakis csónakon – mondta Bütyök –. És – amit eddig soha nem tettek – a jövőről beszélgettek. Persze. és a farkas át tudott jönni a horvát hegyekből. nehogy rakodás közben a vízbe essen. Ezeket a kiugró hangokat itt a figyelmeztető sivítás helyettesítette. – Hipp-hopp. ahol soha nem fagy be a víz. hogy mondja. ahova Bütyök csodálatos gazdászkalapját helyezhette. és a hó nyitott könyvként árulja az éjszakai vadászok nyomait. vészes károgás vagy ijedt feljajdulása a tömegnek. Gyula. A víz színe megmondta a mélységet. amikor a varjúkárogás itt az úr. Ilyenkor a fiúk a tűzbe néztek és a télre gondoltak. A nádkéve háromnégy méter hosszú. kétoldalt belelóg a vízbe. mi? – csóválta fejét Tutajos. mert Matulának másutt volt dolga. mert felvették a táj és Matula tempós alkalmazkodását minden változáshoz. a nádat ide lehetne készíteni. a folyó olyan csendesen kúszik a jég alatt. Tutajosék kényelmesen reggeliztek. mint otthon az utcai zaj. mert az áldozatot elvitte a héja vagy a kánya. De nemigen kívánkozik ide senki. amikor északi vendégmadarak zajonganak a jégen s a meleg források táján. ha valami embercsapást látok befelé: utánajárok. cinkék forgolódnak a nádszálakban. de amikor pár kéve ráhasalt a csónakra. a hang a távolságot. embernek már nem maradt hely. és Bütyök akkorát ordított. A jeles ifjú általában nem hordott kalapot.

– Ne haragudj. – Viszi a fenét. goromba leszek! Itt nem jár a világon senki. Gyula erre szó nélkül elindult a szivattyú felé. A két csónakot egymás mellé kötjük. tehát csáklyával a kezében. – Igazad van. Tutajos ezek után egy fűzfabokorra tette a kalapot. felvette az eldobott kévét. semmit. míg átöltözöm. Bütyök. Tutajos csak a nagy csobbanásra fordult meg. hogy húzom a kötelet… – Szólnod kellett volna. – Jó. Én húzom. te meg a csáklyával kormányozol. Tutajos. hogy ki az a mindenki. Később kiderült. és a partról vontatjuk. – Nem mondtál. – Sietek. és kötszerre felvisszük az egészet. A csónakokat azonban szakszerűen összekötötték. Hozd le a kötelet a kunyhóból. hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó. a kalap mindenkinek tetszett. És Tutajosunknak kétségtelenül igaza is volt. amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága. – De Béla. – Bütyök. miért hordod ezt a lucernaszínű holmit. láthattad. Béla. és Bütyök megenyhülten jelentette ki. hogy a szerelem lehet ugyan valami gyönyörű érzés. Bütyök gondolkodott egy kicsit. – Ne sértegess. míg Gyula ugyanakkor teljes erővel meghúzta a kötelet. de nem is lett volna ajánlatos ezeket az érzelmeket tiszteletlenül megbolygatni. – Tévedsz. odaadta a kalapot. Tutajos! Igazán jól kigondoltad. csak azt nem tudta. Bütyök. A kalapomat. mert jól tudta. és a gémek nem hordanak ilyen ocsmányságot. de hangtalanul a vízbe hanyatlott. Gyula tiszteletben tartotta Bütyök érzelmeit. mert Bütyök. – Ugye. én meg lemegyek a szivattyúhoz a másik csónakért. majd kipiszkálom a csáklyával. nem is várta a megrántást. Bütyök – kivételesen – nagyon mérges volt. ez marhaság volt! Ne haragudj. alaposan megrakták. édes gyötrelem. felkantározta a csónakokat. Miután kiköpte a feleslegesen lenyelt vizet. – Meg ne fázz. és kihúzta barátját. de most várnod kell. – Minden gazdász ilyent hord. de le is tette azonnal. legfeljebb elmerül. add ide a kalapom. jó. Gyula tehát nyelt egyet. a szelíd Bütyök ölni lett volna képes Katica érdekében. Közben azonban arra gondolt. és óvatosan leemelte az erősen fejére szorított kalapot. – Siess. de a valósághoz semmi köze. . evezz fel a kunyhóhoz. hogy: – Nagy vagy. mert soha nem végzünk. azt mondta: – Gyula. mert Bütyök a nádrakás tetején nem találta még meg egyensúlyát. és nem is tudom. hogy ez helytelen mozdulat volt. Ez így nem lesz jó. de itt nem látnak a tehenek. nem viszi el senki? – Bütyök. Tutajos. Bütyök… bocsáss meg. mert elviszi a víz. gondoltam valamit. és Katica virágja is rajta van. Bütyök kezébe vette a csáklyát. ugye. – Nem láttam. mondtam! Tutajos simán és egyetlen mozdulattal partra dobta a nevezetes jószágot. de marhaság. Gyulám. szavamra mondom. hogy örüljenek ennek a csalamádéutánzatnak. azt hittem… – Nem haragszom.– Ne ordíts. de aztán elkapta a csáklyát. és ellökte a szállítmányt a parttól.

most már mindenki parancsol. hát a legjobbat találták ki. de a nyárra gondoltak. Matula és – Kati. és amikor megterítettek. Béla amúgy is foghatós legényke volt (Bütyök elpirult). a berek egész megismert világára. amely most már elmenőben volt. Hát itt maradok. ámbár nekem úgysem kellene. szép nagy marka… Gyula kezére nézett. Igen jól megvagyunk mink hárman. látva az elcsendesedett két gyereket. aztán papírba csomagolta. Matulára. és úgy érezték. – Aha – pislogott Csikasz –. Bütyök azonban nem ette meg a kis virágot. – Akár ehetünk is. valahonnét nagyon messziről. égett a tűz. jó – billegette farkát a kis kutya –. Csikasz! – Jó. – Nincs a berekben senki. nagyon halkan odahallatszott a déli harangszó. A két fiú megállt az evésben. mert amikor Matula megállt és körülnézett. – Úgy látszik. először a kalapot helyezte biztonságba. “Terülj asztalkám” – mondom. hogy elmennek. Bütyök a hátizsákot. Matula a nádkupacra nézett. a törmelék elseperve. úr lettem vénségemre. aztán én itt hagyom magukat. de amikor a kunyhóhoz érkezett. – Az anyja Matula lány – nem azért mondom… Szóval: most szusszantunk egy keveset. nem hadonászik. és a szelemen alá dugta. . de maga. Bütyök sietett. a csónakokra. és nem láthatta. hogy ez a nyár ugyan elmenőben van. szálló madarakra. van dereka. Kár. másrészt a füle lángolni kezd. aztán én csak hozzáülök. Azt már figyelemre se méltatta. de jön már a másik. Gondoltam: valamit csak kitalálnak. Csikasz tehát elfordult a kalaptól. de minek ehhez megfürödni? – Gyula megrántotta a kötelet. húst. ettek. és elmosolyodott. Matula megszólalt. – … ami nem is baj. a nádkupac ott állt a kunyhó mögött. tehát felszaglálódott a tűz mellé akasztott kalap felé. – De hát annál jobb lesz visszajönni… annál jobb! – enyhítette a gondolatokat Matula. de jó lenne estére egy kis halat enni. igaz. eldugja. hanem megcsókolta. – Vigyázz rá. pedig beteg is voltam. Felszaglálódott. a fiúkra. csak az a baj. az iskola. Ma nem is gondolt senki friss ebédre. hogy fulladás környékezte. és a legnagyobb rendben volt minden. a város. Csikasz ez időben éppen erősen unatkozott. sőt ásított is. – Itt maradsz. Csikasz. Dél volt éppen. én is vigyázhattam volna – mondta Bütyök. hogy mindenki egyformán parancsol. Nem szóltak. A fiúk hallgattak. mert rendes kislány az a Kati. – Igen. – Megeszi? – gondolta Csikasz. A legeslegjobbat! Ez az igazság! – megtörölte homlokát. a kunyhóra és Csikaszra. A kései nyár meleg ragyogása mögött felállt az ősz. de nem szóltak. amikor Bütyök szájához emelte az ázott kis rózsát. Szólni azonban nem tudott. nézték a kezükben a kenyeret. hiszen Nancsi néni küldeményét meg kellett enni. Gyula – és Matula legyintett –. hogy egyrészt elsüllyed. de most már van válla. benne a berek. zöldpaprikát. hogy Tutajos éppen csak hogy hanyatt nem veti magát a hangtalan nevetéstől. mint a gyenge fűzvessző. vakaródzott. aki jobban megcsinálta volna. kést. és csodálkozott. nem kerít nagy feneket minden haszontalanságnak. hát még ha kivirágzik! Aztán – rokonom is. A vízre gondoltak. – Most már nem kapkod. a nyüzsgés és hangosság. – Otthon meg magukra sem ismernek. akár egy püspök. – Szóval vontatták. Mire azonban Matula megérkezett. aztán Bütyök száradó ruháira. szóval legény lett a talpán… Bélának meg virág van a kalapja mellett… Bütyök úgy érezte. mert dolgom van. Gyula szó nélkül hozta a táblát. hogy a kalapnak – kalapszaga van. s már az első szippantásra megállapította.És Bütyök sietett is. és a meglepetéstől akkora falatot nyelt.

Gyere. mert felfaltunk mindent. Gergő bácsi. nem esik a vízbe. Tutajos. – Akkor tágul. haza is mehetek… – Bütyök – kiáltott Gyula –. – És addig? – Addig nem kopik. – És én megint itt maradok? – Gyere. és vacsorázni is akarunk. aztán nem bánom. de hát így is jó. Csikasz? A kis kutya felágaskodott. gondolj másra. Amikor felébredtek. legfeljebb Bütyök kalapját. Igenis. A tűz is melegítette. mint az új. ám ebben is lehet annyi szeretet. Most már érted? – Értem. Felébredtek. majd titokban megtapogatta izmait. – Kicsit? – fetrengett Gyula. – Te Gyula. rám se bagózol. ha lehet – mondta Gyula. Kisülne a szemem. de nem szóltak. de tisztán érezte. mintha látna valakit. – Mi? – A puskát! – A puskát? Tutajos ingerült lett. a nap is… – és kellő simogatás után feltette a kalapot. – Ne röhögj. Megáztatom a vízben. . nem koszolod össze. és utána megsértődsz. mire a puska azt mondja: pu-pu. amikor Matula megérkezett. hogy Bütyök kalapja a füléig le van húzva. – Gergő bácsit? – Nem. mert Bütyök egyelőre még képtelen volt a szóra. kitágítom magam. Ha pedig menyasszonyod a kalapodba szerelmes. és talán maradandóbb is. kissé meghökkenve látta. – Kivisszük a puskát is – mondta ki Gyula hangosan gondolatát. mint tökön a gyűszű. látva Bütyök elkeseredését – a kalapos majd kitágítja. – Köcsögre kellene húzni. nem szorít? – Nagyon szorít – vallotta be Bütyök –. ha az öreget üres kézzel várnánk. úgy látom. Mit akarsz. a puskát. Tutajos. Kicsit összement. a fegyvert. és első lábaival Gyula térdének támaszkodott. és sörétet lövell magából. Tutajos megnövekedett tenyerét nézegette. ez mintha most kicsi lenne… Gyula már menőben volt. a kalapom megszáradt.– Meglesz. ne légy egészen hülye. akkor jobb is. mert régi rossz szokása szerint megnyalta a szája szélét. a legjobb időt mulasztjuk el. – Csak nem a feje fáj? – összeugrott a kalapom – magyarázta Bütyök –. de ha gorombáskodsz. Csikasz. Bütyök. de most fogjuk meg a horognyeleket. – Másra gondoltam… – Jó. Bütyök. Bütyök pedig úgy nézett a levegőbe. a tihanyi apátot… Gyerünk! – Azonnal. és a fejemen kitágul. most tágítom. Legfeljebb gondolatban. ha ezt még egyszer mondod. ha haza is mégy! Beszélek hozzád. mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve. Fogtak valamit? – Keszegeket. Béla. így azután. Bütyök. hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. és talán látott is. ha megtudod. de most visszafordult. Matula mosolygott. egy pillanatot várj. Olyan lesz. fenéken lőlek. és karimájáról csöpög a víz. – Huhú. amit billeget az ember. a kétcsövűt. de kell még pár darab. – Kicsit. Legszívesebben megölelte volna legfrissebb “rokonát”. mintha vasabroncsban lenne a fejem. Matula ágya már üres volt. – Kérlek. jóságos isten! De – tette hozzá. de most már azt sem érdemes… – Nem is kell – mondta Bütyök –. nincs itt mit őrizni.

de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban. mint a természeti erők egybefogott szerkezete. – Corvus cornix – motyogta Gyula –. Nem pislogott. és kevés fárasztás után szákba vezette a halat. inkább játszott velük. de attúl nem lesz nagyobb. beleértve természetesen Csikaszt is. – Szép kis süllő – mondta. Ezen aztán Bütyök is megbékült. amely a nyugalom és álomvárás kellemes érzéseit hintette a kis társaságra. és a jegyet. hogy ő többnek nézte. Ezeket az érzéseket a fiú nem latolgatta. és ha azt mondta: nem. az nem. “Kár. mintha most más szemmel nézné a? egész világot. szürkevarjak. hogy aligha van annyi… – Majd meglátod. Egyedül maradt a két fiú. mintha már nem egészen tartoznának ide. és csak később mondta. maszatos párnát. akiket a természet faragott férfivá. mint az álmokkal. A betegség minden nyoma lefoszlott róla. Matula örült is a süllőnek. Matula-féle sült hal volt. nem húzogatja kabát ját. első osztályú. Fantáziája még most is elszaladt néha. Gyula leszerelte a horgot. és inkább kíváncsiságot érzett. az igen volt. örült a másfél kilós süllőnek. csak annyit mondott. mint aki elfogadja ugyan a fiúk rendelkezéseit. természetesen Csikasz kíséretében. Lovassyt mindenesetre elkérem István bácsitól. amelyek beteljesülhetnek. A vacsora valódi. . de Gergő bácsi megmondja neked dekára. és elegendő volt egy varjúkárogás. amelyre ezt a dátumot ráütik. s a hűvösödő alkonyaiban mintha valami idegesség szaladt volna végig a vizeken. és nem is lettek tudatos gondolatok. hogy valami van a horgon. azután bevágott. amikor a fiúk kiöntötték a haltartó hálót a fűre –. Bütyök? Bütyök csak a kezével intett. de nem szomorította különösebben. és az ő ivadékai talán majd hasonlítanak őhozzá. de uralkodni már nem engedte őket. és jól lehetett látni elöl az öregeket. Matula elballagott a kunyhó felé. azt nem lehet mondani. az bizonyos… Bütyök kissé megbántva tette száradni kalapját. amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél. Még egy fél órát maradhatnak. de minden mozdulatában benne voltak. – Mit látok meg? Itt nincs mérleg. Szerette ezeket a gondolatokat. amelyben benne van a dátum. hátul a kisebb fiatalokat. – Süllő! Kukacra jött – van vagy másfél kilós. hiszen a gép sem más. – Az lehet. a bélyegzőt. mert a kis kutya minden alkalommal úgy viselkedett. mert előtte folyt a valóság. Nem. s a fiatal szervezet tüneményes gyorsasággal szedte magára a félnomád élet erejét. elúszott az idő bizonytalan vizén. hogy elmennek” – mondta az öreg Gergő. A varjak alvófájukra utaztak családonként. amíg ide nem talál erre a kis állomásra. amely ki tudja. még ha gépek között formálódnak is emberré. Mindezen gondolatok azonban nagyon mélyen voltak. hogy Tutajos vágyott erre a pillanatra. hol kanyarog. hogy Gyula ne gondoljon a vonatra. de amikor közelebbről megnézte. aki még a “táblát” is le akarta nyalni. de megszületésük pillanatában még nem valóságok. A régi “Tutajos-kor” lezárult. és Gyula szinte látta a vasúti pénztár kis ablaka mögött a fekete. nem nézett félre.– Hát én megrakom a tüzet. és a férfias vonalak alapja elrendeződött már álla körül és szája keménységében. és szeméből a dolgok valósága világított. Egyszerű lett. nem kapkodta fejét. ami nem is baj. ha beszélt. de igazi főhatalomnak csak Matulát tartja. megüti a fél kilót. s izgalmában még a táguló kalapot is letette. mert ennek van a legfinomabb húsa. és ha az mondta: igen. vastagon burkolva az idő ködébe. Ladó Gyula Lajos most már talán hasonlított valamelyest az ősi Gyulák ivadékaihoz. Aztán elmegyek a múzeumba is… nem megyünk még.

de szerszámok. és visszajöttek a föld alól. Gyula már majdnem tud… igazán majdnem. A lépések susogva csosszantak az avaron. aztán felcsónakázunk. mint a szitakötő a levegőben. kabátot vigyenek. mert pösze voltam. Elszaladtak. Bütyök… – és bocsánatkérően nézett a fiúra – ne haragudjon. És lehet. hogy nincs ásó meg csákány. Matula letette a csákányt. hogy erő. hogy elő is jöttek. és rájárt a szám. – Alig hiszem – fújta a füstöt az öreg –. A kulcs itt van. úgy hívtak. Matula nem ásott mélyen. nem bírsz magaddal… Aztán csak ültek a tűz körül. de Gyula már megszokta. – Jó lenne egy zacskó aranyat találni – ábrándozott Bütyök. Iparkodjunk. – Adja ide azt a lapátot. és a gondolatok most már szétszaladtak a lehetőségek csillogó terhével. – Hát valami régi pénz talán előkerül. Gyula úgy érezte. és alig vették észre. Bütyök evezett. adja ide a csákányt. csak előre. de zacskó és arany alig – mondta Matula. Hát így is szólíthat. Béla. és a csónak úgy ment a vízen. és most már látni lehetett a kőfal vonalát a fekete humuszban. mintha a kóruson facipőben takarítana a harangozó. A csónakot kikötötték. de aztán nekem dolgom van. és a kicsi kapát pipigabának mondtam. A nap most már elszakadt a földtől. – Úgy látom. – Mehetünk csónakon is – tűnődött Matula –. Matula belevágott a földbe. hogy utaznak. . Ebédrevalót pakoljanak. ha akar… Bütyök nem szólt. mit Akarnak holnap csinálni? – Megmutatnám Bélának Tüskevárt. hogy itt volt valami falféle… A kifordított földnek valami furcsa. hanem a víz. gyerekkoromban nekem is volt csúfnevem. mert Matula evezett. az van. Gyalog sem érünk hamarabb. hátha találnánk valamit. Lassan ballagtak. – Eljár az idő – mondta Matula később –. mintha jobban fellobbant Volna a tűz. kiásnánk a régi falat. a kövek közül. Megmutatja. de megnyalta a szája szélét. de fenyegetés is. mint egy nagy. mert Matula hangjában nemcsak megrovás volt. Tudja. – Kő! Megvan! – Az – bólintott az öreg –. mert hasunkra süt a nap. és Matula ment elöl. és fényétől piros derengés ült a tüskevári öreg fákra. mondtam. amire az öreg azt mondta. Gyula. hol kellene ásni. aztán hosszában ásni kezdett. Ez persze túlzás volt. s a harkály kopácsolása úgy hallatszott. a múltból. Mögötte a fiúk lapátoltak. de az éjszakához tartozik. Később koccant az ásó. de a fiúk reggel már néni emlékeztek semmire. s a hajnal még kissé bizonytalanul. és felszakította a sűrű gyepet. amíg az erdő dombjára nem értek. – Itt volt a fal. mert az ébredés tiszta áhítata lengett a levegőben. először felszedjük a szerszámot.– Csikasz! – szólalt meg az öreg. s egy óra múlva szürke törmelék jött elő. hogy “Pipigaba”. Bütyök! Az erdő csendes volt. vannak a szivattyúházban. szótlanul. Gergő bácsi? – Meg. de Gyula mindig így mondja. hagyták az estét magukra szállni és gondolataikat a lángokban ellobbanni. ahol múltkor ebédeltek. ódon korhadásszaga volt. üres templom. Kár. hogy ha a nap fél karimája kibukkan a somogyi dombok felett. De majd belejön Bütyök is. – Itt gondoltam – állt meg Matula. s egy-egy nyíláson vörös-aranyat sugárzott be a nap. de az erőt nem a csónak kapja. hogy az álom hívására előjöhessenek. és meglapultak az árnyékban. de még mindig vörösen andalgott a keleti égen. csak sokkal egyenesebben. – Nézd ezt a tölgyfát. s a kis kutya azonnal félrevonult. az Matulának már reggel. a homályból.

– Én is megéheztem. látszik. – Vasuk se volt azoknak szegényeknek. Hát ássanak. és észre sem vették. mintha levágták volna. mit mesélt Lajos bácsi. amire az öregségben is emlékszik majd Pondoray Béla és Ladó Gyula Lajos. hun a német – nehézség a csontjukba –. amikor a magyarok még Ázsiában kalandoztak? – Talán hiányoztam – tűnődött a hosszú karú ifjú –. a messze nádas felett ölyvek vijjogtak. mert a lázas sietség hamarosan lelohasztotta a kincskereső lobogást. Én láttam Somló várát. hogy esznek. Odaesett… – Nem. jó szélesen ellapátoljuk a fal mellől a földet. és Tutajos lapátolt. öreg sírból lélegzett volna. Egyre hosszabban dőltek az ásónyélre. mert igazán nem emlékszem. Gergő bácsi. valami rongyos vitéznek. Bütyök vágta. s a kihányt föld mintha megbontott. mintha már emléknek született volna. – Aludtál. fele tégla. – Hát egy darab tégla. a múló gondolatok puha földjébe. de nem is tudták. de élére állítva. Olyan vidám volt. itt a fal mellett – ütött a csákánnyal a földre. Később megint keményen koppant a csákány. ebédre ne legyen gondjuk. hogy voltak népek. amelyből időnként majd előjön. hogy útban ne legyen. az egész véres múltnak. mintha az öregnek adott volna igazat. hogy egyre mélyebben álltak. Nem ragyogott jobban a nap. nemhogy aranyuk. s a könnyű széltől susogva megszólaltak néha a vén fák. sem leírni. Egy-két csóka kiáltott néha. hun a török. láttam Mátyás király várát Visegrádon. – Akkor is volt már tégla? – kérdezte Bütyök. A földel messze dobták. te meg lapátold. pedig könnyű itt ásni – mondta –. Mellette egy méter széles és négy-öt méter sima út. Most már lassan. és csak ültek. a kószáló szellő végignyalta őket. ha már elkezdtük –. mert attól jobbra meredeken húzódott le a domb a mocsár felé. Én úgy két óra körül vetődöm haza. hol elállt. mintha valamit vártak volna. hogy ezt a földet úgy hordták de. . egyegy harkály mintha szögeket vert volna augusztus koporsójába. Hun a tatár. aztán elcsomagoltak szótlanul. lepergette a földet. Bütyök. A szél hol feltámadt. és alig szemernyi örömet hordoz lapos tarisznyájában. majd én vágom. Némelyik még olyan. – Már háromezer évvel előbb is. bár nem volt vidám. – Gyere. láncos rabnak.– Most már látják. a vattás kis felhőhajók jöttek-mentek. Gyula. s a kövek emlékeztek. Iszen azért verekedtek. aztán ha aranyat találnak. Ettek a fiúk csendesen. – Tégla – mondta később Bütyök –. ugye? Hát csak turkáljanak. mint máskor. mire Bütyök letette az ásót. és most már látni lehetett a nagyobb köveket s közöttük a téglákat is. meggondoltan dolgoztak a fiúk. A kibontott kövek lélegzettek. és a fal egyik oldala szépen kiemelkedett. ámbár annak is mink voltunk az oka. és újra kivirágzik. ez habarcsban van. ha letisztítottuk. Néha benéztek az erdő árnyékos oszlopai közé. és Tutajos neheztelve nézett barátjára. – Hallod. Olyan délelőtt volt ez. és meglassúdtak már. mintha valakinek érkeznie kellene. mert valamelyik mindig elhurcolt innen mindent. Bütyök. Egyedül maradt a két fiú. itt a hátizsák… – Nem lehetetlen az. – Talán ehetnénk is? – állt fel a görnyedésből Tutajos. Ekkor már elmúlt az erdő reggeli csendje. és jólesett az erdőből kilengő hűvös szellő. s az erdő száz évvel ezelőtt is ilyen volt. De fogyott a fal mellett a föld. de sose tudják sem elmondani. Szép volt ez a délelőtt. amely roskadozik a bánattól. hogy miért is volt olyan különösen szép ez a délelőtt. mint ma. akik cserépre égették írásaikat. itt megint fal van? – Majd meglátjuk. tégla. s a föld megdobbant. Nem emlékszel. mintha új lenne. Tutajos. Tedd le a csákányt.

Bütyök… ne mozogj – suttogta Tutajos. hogy a kapkodásnak most sem lehet semmi értelme. de vigyázz. meneküléseket. – Ugye. mire Bütyök hasonló ijedten kiáltott fel: – Elmentél? – Béla. nagyon vigyázz. – Gyula…. mindenestől eltűnt a lezuhanó téglák között. Olyan. Rohant a fiú. Odalent még hallatszott valami robogás. azt mondom. Nem. – Itt a sarokban. Talán pince van alatta…. Aztán susogtak. – Hol vagy? – rebegte.Szótlanul. s őt várja. – Lehet. De hátha megindul a fal? Erre a gondolatra Gyula olyan vágtába csapott. Majd szépen letisztítjuk előbb. de egy hang nem jött ki. de egy kis izgalommal dolgoztak. Tutajos elkúszott a beszakadt lyuktól. ezen nyugodtan ugrálhatsz. pedig már kint futott a parton. Az öregek tudtak építkezni. mihez köti? . megbolondítasz. s az egész táj meglódul előtte. s a vén fák tűnődve néztek utána. és susogásuk a halálhörgést is éppen olyan nyomtalanul nyelte el. üldözéseket. – Jó lesz. a szíve kiugrik a torkán. és kiáltani szeretett volna. hogy mentem volna el. amit sokáig nem lehetett tartani. a kövek gurulása. erős. rohanok. mert láttak ők már ezen a dombon vad futásokat. hidd el. Még rád szakadok. A téglasorról könnyen le lehetett a földet lapátolni. de odakúszott a pince leszakadt nyílásához. A nádon toronyiránt törte át magát. – Tutaaa… – ordított. mert még hangosan beszélni sem mert. Szája reszketett. hogy az ijedtség mennyire elgyengítette. elmegyek kötélért… csak ne mozogj… ne mozogj… – Nem tudsz kihúzni. aztán csákányostól. mert a bolthajtás többi része. mert rád szakad a többi… nincs semmi bajod? – Nincs… nagyobb… de hogy megyek innét ki? A fejem is… – Mi van a fejeddel? – Vérzik. – Ez valami bolthajtás. mint a vas. Gyula nem érzett fáradtságot. Minden gondolata Bütyök volt. Béla. úgy látom. hogy ne ugrálj? – Meg az egyik ujjam… talán kitörött vagy mi… Tutajos riadtan hallgatott. s amikor leért – megindult alatta a tégla. és úgy érezte. Rohanok. aki ott ül” most abban a sötét pincében. s ekkor előtűnt domborulata. én meg nem nagyon tudok kapaszkodni. amely minden lépésre mélyen dobbant. mint Gyula csörtetését a régi avarban. – Nem látlak. hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa. mozdulni sem merek. Bütyök. – Nem szakadhatsz rám. aztán csend. Béla. – Mi? – Ne mozogj. érezte. Kibírja vajon az a kötél Bélát? És egyedül fel tudja húzni… és ha nem tudja. s csak amikor felállt. – Megkeresem Gergő bácsit. most már nem szakad le semmi – s arra gondolt. Gyulaaa! – Jaaj. Gyula fehéren meredt a sötét üregre. mondtam. – Tutajoskám. és reszkető lába a harmadik ugrásnál már engedelmeskedett a parancsnak. de addig mit csinálok én itt? – Nézz körül. Kérlek. és talán nem is találta volna meg. Ide nézz! Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe. de ne ugrálj rajta. – Rohanok. rád ne dűljön valami. – Hallod? – állt meg Bütyök. nem kereste a járt csapást. meg gyökerek is tartják… földes… Gyula ezek után reszketve bár. Bütyök – kiáltott vissza.

idegeinek feszültsége most szakadt fel. amikor beszakadt? – Persze! Azt mondta… a feje vérzik. és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált volna végig. mert a fiú nyomában a félelem s a rettegés repült. édes Bütyök.” De Tutajos gondolatai is Bütyöknél jártak. amire szükség lehetett. mert az öreg másfelé nem mehetett. és nem törődött vele. azt meg helyrerántjuk. s a bőrön volt még egy kis darab. Nem lesz semmi baj! Tutajos csak most tért magához. senki más. ahol a gyalogút jön a faluból. és ha így sem találja meg. hogy bemegy a faluba. a füle zúgott. mint ami valóság. Gergő bácsi! Matula szalonnabőrt tartott kezében. és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj! Nem lehet. és csodálatos erőt érzett a szavakban. Tehát: először a kunyhóból elhozza a kötelet. – Beszélt vele. hóna alá vágta a fejszét. Tutajos magához intette Csikaszt. elhozza a fejszét is. visszaszalad a puskáért. amit olyan ember mond. Amikor kiért a bokrok közül. Matula levágta a maradék szalonnát. ott a fejsze a szelemen mellett. mert a szénaágyon Matula ült és szalonnázott. Jaj. mint egy űzött vad. de el is hallgatott azonnal. “Nem lesz semmi baj!” – Matula mondta. mert Matula mondta. s a kis kutya ezt megérezte. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét. a tűzhely mellett Csikasz feküdt nyelvét lógatva. hogy ott valami pince van. be kell menni. Csikasz szaladt elébe. vidáman csaholva. – Az csak kívülről látszik sötétnek – mondta Matula –. – Gergő bácsi! Matula kezében megállt a bicska. Matula pedig becsattintotta a bicskáját. – Ballagjon csak előre. – Rászakadt valami? – Nem. “Nem lesz semmi baj!” – most már csak széteső fáradtságot érzett. Egész ijedtsége. hogy az ágak majdnem a szemét verték ki. István bácsitól segítséget kérni. A verejték a hátán csörgött le. és egy ujját kitörte… de kijönni nem tud. Fene se gondolhatta. a szíve tovább verte a riadót. legfeljebb kificamodott. Hadd mozogjon egy kicsit a kutya is. és leteszi a parton. nem… de bent van… – és Tutajos nem bánta. akármerre ment. amíg Matula elő nem jön. ámbár most már lényegesen kevesebb aggodalommal. pedig ebben a pillanatban eltörtek az aggódás szárnyai. azt nem mondta. távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája. és vigye Csikaszt is. . Matula pedig megrakta a tarisznyát mindennel. karikába rakta a kötelet. ott a kötél. Szaladni kezdett a fiú előtt.Matula! Itt csak Matula segíthet. Bütyök. és elindult a part felé. kellett neked ugrálni? A rekettyebokrokon úgy tört át. s az öreg meghallaná. – És most ott van abban a sötétségben. mert meleg volt nagyon. – Hol van Béla? – Matula bácsi!… a gödörben. Nem. most talán lődözni kellene. mert arra szükség lehet… elszalad ezen az úton. aki sose mond mást. “Az ujja aligha törhetett ki – gondolt Bütyökre –. – Menjünk. hogy a könnyek végigperegtek az arcán. majd utolérem. és zöldpaprikát is vágott hozzá. mert azt nem mondta. Délfelé járhatott az idő. Reszkető inakkal kelt fel. és addig lődöz. csapja a hóna alá. De hol lehet az öreg? A puskát is otthagyta a beomlott fal mellett. aki alig állt már a lábán. Ha így sem jönne.

“Hogy várhat bennünket!” – sóhajtott Tutajos. “mint egy kriptában”. hogy bezúdult a fény és a meleg. “Ez már valami – gondolta Bütyök –. puha semmi – azonban megette már a vas egy részét. hol ott. ha tudná… és szegény most maga viszi haza a ruhákat…” – Bütyök lelkiismeret-furdalást érzett. Egyszer pedig valami cserépedény füle.“Mit csinálhat szegény?” – kérdezte magától. a bomlás illatai egyszerre szárnyra keltek. de érezte. Tutajos majd örül…” – és morzsolgatta a karikát. A fal azonban nem mondott már többet. Kis kő és nagy kő. s most. Ekkor megakadt a szeme a falon. Bütyök egy darabig erősen egyedül érezte magát. bár keze fájt. és Alaposan körülnézve megállapította. mert olyan vastagon volt rajta a rozsda. A földet azonban lehetett piszkálni egy kézzel is. hanem az egyik falrész nyílásán dőlt be valamikor. Persze. s arra gondolt. és benne aranyak…” Közben fel-felnézett a magas égre. hogy nagyobb baj már nemigen lehet. “Talán doktorhoz is kell mennem… hát kellett nekem ugrálni?” Bütyök elkeseredetten ült le. bár ez a feltevés csak feltevés volt. Hanem amikor fejéhez nyúlt. ahol olyan szag volt. csak ott lehet ilyen szag. de kiáltásai is olyan messziről jöttek. a mama s a villamosok nagyon távoliak voltak. De nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. Amikor Gyula elcsörtetett a nyílástól. hogy ezzel sem lehet nagyon handabandázni. bár Pest. de erre nem válaszolhatott senki. “Mi ez a kemény? – nyúlt hátra a jeles ifjú. s a kapirgálás kezdett izgalmas lenni. s ez a tojás még vérzett is. Bütyök érzései a rabságról tehát helyesek voltak: ez az üreg börtön volt valamikor. és az egyik ujja kissé félreállt. akármilyen jól építkeztek is az öregek. “A mama halálra ijedne. mint ahogy az is volt. A föld és a sötétség. “Kellett nekem ugrálni?” Nem. . ezért ismét a csákánnyal húzogatta el a földet az egyik sarokból a másikba. Bütyök még nem volt kriptában. s ebben teljesen igaza is volt. és nem is kívánkozott az emberi maradványok e titkos helyére. hogy morzsolni lehetett. A tárcában volt egy villamosbérlet is és egy mosócédula. amely nem felülről hullott le. de úgy érezte. de a beverődő napsugáron csak az erdő suttogása szitáit le a mélybe. aztán elővette tárcáját. most már rendszeresen átnézve minden kanál törmeléket. és hallgatódzott. Bütyök ezt úgy fejezte ki: “Büdös van. a fene egye meg!” De találni egyelőre nem talált semmit. mert szeme megszokta a sötétséget. “Csak már ez a Tutajos jönne!” És turkált tovább. a karika könnyen kijött a falba erősített vasszárral együtt. mert mintha éles kövön ült volna. kör alakú holmi lógott a köveken. és fején az a törött tojás is érzékenykedett. aki egyébként se tudhatta. mert Bütyök rabnak érezte magát. s Bütyök ezek után turkálni kezdett a földben. de ez sem fájt különösebben. és megolvasta pénzét. mintha oda lenne ragadva. Egy nagy vaskarika volt. hogy ő most egy mentőexpedíció tagja. mert még rádől valami. erre a kérdésre nem válaszolt senki. azt mondta: – Juj!! Bütyök fején tyúktojáshoz hasonló daganat nőtt. Egy mátyásmadár zajongott az erdőben. gondolta a fiú. A csákány hol itt koppant. még Csikasz se. a csákány! Bütyök kihúzta maga alól a csákányt. Az idő – ez a láthatatlan. a gyökerek és a magány kémiája dolgozott itt pár száz éve. ha Matula csak este kerül elő. “Még ha egész lett volna – sóhajtott a fiú –. Bal keze ugyan erősen megdagadt. mert amikor a fiú hozzányúlt. és a kezdeti ijedtséget lassan legyűrte a kincskeresés vágya. Valami rozsdás. ámbár a koppanások helyén csak kődarabkák voltak. de úgy lógott. “hogy mi lesz.

Bütyök szót fogadott. ami úgy mállott. Először is vizes ruhába csavarjuk. ha megcsúszna. – A fene ezt a likat – mondta Matula –. és melegétől szinte gőzölgött a sötétség évszázados nyirkossága. de oda volt láncolva a falhoz. s oda se nézett. – Ne siessen – biztatta Matula –. és úgy érezte. itt vagyunk Matula bácsival. egy törött csat. és semmi kilátása nem volt. és Matula hangjában tellett minden öröme. “Pedig már dél lehet” – nézett ki a lyukon. ami lehetett kés vagy karddarab is. – Tutajos. ugye… mégiscsak le kellene menni… Bütyök ekkor már teljesen elfeledte fejét. Erről alighanem hallgatni fogunk… Bütyök pedig csak feküdt féloldalt. mert a “létrának” csak hol ezen. Hogy vagy? – Fáj a kezem. hogy itt csak török rab lehetett. vizespoharat vett elő az öreg. ami kellemetlen volt. mert Bütyöknek nemcsak hogy nem lett vége. és egyszerre csak egyik lábán állhatott. Bütyök keze most már nagyon fájt. de gyorsan. először azt húzzuk fel. és mosolygott. de Matula tartotta a kötelet… Aztán felbukkant egy véres fej. tojásnyi daganattal… de akkor már húzták is kifelé. Bütyök tehát fél kézzel és egy lábon “pihent” – “nyugodtan”. s amikor Matula azt mondta: “Na. – Csukja be a szemét. – Nem akar! – mondta az öreg. egy hegyes. és majdnem teleöntötte szilvóriummal. Hát majd meglátjuk. mindent. Csak jobb kezével kapaszkodhatott. lapos vasdarab. és ha elfáradt. Amikor ez megvolt. a rab takarója…” – ámbár maga a rab nem volt sehol. és jön Matula. mert sorstársnak érezte magát. hadd látom azt a gyűrűsujjat… – gondtalanul adta az öreg kezébe. sőt később oda nyilatkozott. és egyformán fájdalmas. és meghagyja az ágait. hol azon az oldalon volt foga. – Az idén már nem akar. és hajtsa le. amelyen Bütyöknek fel kellett “sétálnia”. Kivág egy kis fát. Mutassa. ha akarsz. hogy azért végeredményben. és úgy vélte: rabnak lenni töröknek és magyarnak egyformán rabság. és éppen ércesen ütődött újra valami. hogy le ne essen. a kezét. amihez a rabok voltak kötve… meg valami köcsögnek a fülét is… Hol van Gergő bácsi? – Létrát csinál neked. és nem gondolt arra. – Hhhee… – mondta később – végem van. de azért húzogatta a csákánnyal földet. Bütyök csak az embert érezte a néhai törökben. . ahol meredeken nyilazott be a nap. de jövőre is meggondoljuk. amikor mintha zörgött volna a külső világ. pár kisebb-nagyobb vasdarabot. Béla. – Éhen… kificamodott a gyűrűsujja. hogy a lélegzete elakadt valahol. – A kötelet kösse a hóna alá. pihenjen nyugodtan. Ez azonban nyilván tévedés volt. akire nem sütött be a nap. lemehetsz. – Kösse erre a madzagra a csákányt meg amit talált. leeresztették a jobbról-balról ágas fát. Amikor ez megvolt. Hátha… Talált is még Bütyök egy buzogányfejet. Egyszerűen felsétálsz… addig még keress ott a föld között. hogy jön Tutajos. oda is veszhetett volna. “Valószínűleg kiszabadult” – örvendezett a fiú. Pondoray Béla élete alkonyáig emlékezni fog erre a sétára. Tutajosra nézett. és Bütyök nem is bánta. de – ezt be kell vallanunk – régészkedő vágya elszállt valahova. kezét. mint a föld.így azután előkerült még egy pitykegomb. és találtam egy pitykegombot. és valami nehéz szagú szövedék. de valami ruhadarab lehetett valamikor… “Talán pokróc – gondolta Bütyök –. – Bütyök – hangzott az égi szózat –. hogy nem találkozik több száz éves embermaradványokkal. egy karddarabot és egy vaskarikát.

de Bütyöknek – úgy látszik – jobb gyomra volt… Ekkor már a Zala töltésén andalogtak. Gyula karoljon Bélába. mert elmegyek én a magam lábán is. ugye. Tutajoskám? A bérletem ott maradt a börtönben… rettenetes! De végül mégiscsak hazaértek. Gergő bátyám. Tutajos eleresztette pálinkával narkotizált barátját. és Tutajos hátramaradt. És ne kapaszkodj belém. és megborzongott meg a szagától is. ezért csöndesen azt mondta: – Mindjárt hazaérünk… Bütyök a zsebéhez kapott. – Ne lökődj. – Hova húzol. most már csak borogatni kell. sőt egyes fákat is görbének látott. Gergő bácsi… – Miért is fájna? Bütyök erre megállt. a karika a falban volt.– Kérlek szépen. – Majd ha hazaértünk. másrészt mindenáron csónakázni akart. Aztán majd Katicával is lefényképeztetjük magunkat. Ez a Tutajos mindent elfelejt… a nagybátyám fényképe. szétveti a lenyelt nevetés. – Esküvő után – mondta Matula nagyon komolyan. hogy miért is fájna az ő feje. de mivel erre semmi magyarázatot nem talált. – A villamosjegyem! Van nálad pénz. most egyedül viszi a ruhát… disznóság. mert megharagszom. azt mondta: – … és mit szól hozzá. de akkorát. – Igaza van. Béla? – Én nem húzlak sehova. de ez a Tutajos… “ne szólj szám. akármilyen jó barátom is vagy. . – Persze. és gondolkozni kezdett. mert úgy érezte. Tutajos. Kengyelné fog tanítani bennünket. Ilyenkor nehezebben megy az ember. meghúztam… Jaááá… – ordított. Tutajoskám. – Gergő bácsi. és lefektette. Ő már ismerte a pálinka hatását. a fejem megütötte valami tégla. Gergő bácsi. – Nem hát! – Gyenge szíve van. aztán megyünk csónakázni. mire Bütyök olyan mozdulatot tett. de lassan haladtak. – összepakolhatunk – indítványozta az öreg –. melyek jövet mintha egyenesek lettek volna. kérlek szépen. A rossz útra tért ujj ekkor már egyenesen állt. van abban víz elég… Bütyök szemrehányóan nézett az öregre. – Mindjárt a Zalához érünk – mosolygott Matula –. és amikor. aki maharadzsa. mindig igaza van. Matula erre nem tudott mit válaszolni. de szomjas vagyok. de Bütyök elég görbén nézett a világra. ugye? – aggódott a sebesült. Tutajos. nem fáj fejem”… igazán nem fáj a fejem. – Megijedne. és még a harkály is abbahagyta ácsmunkáját. Ilyent ne is mondj. Katicának nem szólunk. de nem fáj. mert Bütyöknek egyrészt rengeteg mondanivalója volt. – Kicsit pihen. Tutajos! Ez nem vicc… úgy látszik. Matula újra beborogatta Bütyök kezét és fejét is. Szegény mama. – Helyrehúztam – magyarázta Matula –. Matula bácsi? Megszakadna a szíve… szabad? És Bütyök egy oldallépéssel belekarolt Matulába. igen gyenge szíve. – Gergő bácsi úgyis rokonom… igaz? Jaj. hogy a visszhang még játszott egy darabig a férfias hangokkal. mintha a “kállai kettős” tánclépéseit gyakorolta volna. – Abból a másikból nincs már? – Egy csepp se! – Kár! Határozottan kár… de azért a fényképet megmutatom Gergő bácsinak. majd én viszem a szerszámokat. Disznóság! Katicának nem szólunk.

meg kell beszélniük. – Piii… piii – jöttek a kis szárcsák –. megszokott helyére. “Ha elábrándozom az időt. és mit nem. és ez a fő. hátha kell valami Bélának. egyben fájdalmasnak találta. – Jól van. Piri mamára. – Alszol. Most mái nem izgult. s ennek a követelésnek engedelmeskednek itt is. és a jeles ifjú az éjszaka folyamán többször “kiszállt”… Azután egyfolytában aludt reggelig. és nem kapkodott. nyakába kanyarította a puskát. s a csónak azonnal elindult. – Most már majd helyrejön – suttogta az öreg –. maga mellé fektette a puskát. tehát meg is kell fogni. hogy az nagyon fáj. Bütyök? – Mint akit húsdarálón ledaráltak. A végtelen nádas ott állt a háta mögött. Hallgatódzó augusztusi reggel volt. undorítónak. de elkésett. nem lesz halászlé. s a borogatás után Bütyök újra elaludt. Rettenetes… – Jobb. Aki nem engedelmeskedik: elpusztul. s a levegőben némán úszik a tűnődés. “Egy sóskifli jól esne… milyen régen ettem… köményes sóskifli… – A könyveimet majd beköttetem. Tutajos? – Hogy vagy. Lajos bácsira és Jogászra. Kinézett a nyár végi. Ha felébredt. azt is. és kiballagott a partra. házak és iskolák életétől. hogy a kis madarak elúsztak előtte. amint a katedra dobogója megreccsent. Mindjárt adok új borogatást. hogy a halottak is összevernék a bokájukat tűle. harmatos ragyogásba. Hopp! – a zsineg megrándult. aztán kidobtak a szemétdombra. Matulának kell a hal. Bedobta horgait. nézte a vizet. és szinte hallotta. Valami követeli ezt is. hogy mit lehet elmondani otthon. Tudom magamról. Matula bácsi. ha megundorodik a pálinkától. Matula elment fáért Csikasz önkéntes kíséretében. Az Osztály!” Tutajos szinte érezte az osztálynak azt a jellegzetes osztályszagát. “Acél!” Ekkor újabb kapása volt. de most már túl vagyunk rajta. amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat. persze. s Gyula a szákba segítette a fickándozó kárászt. Tutajos!” . Hiszen alig történt valami. Fejében mintha hideg ólom lötyögött volna. ott is. de legalábbis – lemarad. ebédre meg olyan halászlevet. és Gyula – ma először – hazagondolt. Az öreg elment. Visszadobta a horgot. és gyomra hajlamosnak mutatkozott újabb mozgalmakra. mint ha megszereti – mondta Matula –. szüleire. hogy milyen közel jött hozzá ez a külső. de aztán úgy érezte: pár szóval el lehet mondani mindent. Bikára. s amikor felébredt. de időben itt leszek. és éhséget érzett. Mélyen érezte. Mama csak heverésszen. szabad világ. Közben nézzen ide a kunyhóhoz. hideg vizet hozott.– Én evezek – mondta Bütyök. Észnél légy. Gyula felkelt. Lajos bácsi ezt megengedi és az osztály természetesnek tartja. és szobájára gondolt. hogy a berek életét olyan nagy szakadék választaná el az utcák. fogjon pár halat. Most “már nem volt ismeretlen ez a világ. gyerekek – bólintott feléjük Gyula. sőt erősen hánykolódni kezdett. fiukból és olajos padlószagból keveredik össze. Lehet. én bemegyek a faluba. mi csak itt szedegetünk. Gyula csendesen összeszedte szerszámait. de túl a berek hüllő-. tegyen rá friss borogatást. és megvidámodott a szíve. – Szervusztok. Valahonnét nagyon messziről vonat dohogása hallatszott. hogy kicsit többet adtam. és az ujját helyre kellett húzni. és nem érezte. amelynek szabadsága azonban könyörtelen törvények közé van szorítva. az egész világot mérhetetlenül szennyesnek. mocsárszagú világán vonat szaladt a város és a szeptember felé. ami a ruhákból. és utálattal gondolt saját magára. és megint Bütyök mellé ülök – természetesen. Apróságok a nyárban… majd elmondja Bütyök. Bütyök is éhes lesz addigra. Lesz mit mesélni – gondolta egy pillanatra. Bolhára.

de nem jött elő. ahol már elcsendesedett a lövés körüli izgalom. Lemosták Piri mama felesleges kérdéseit. Tutajos. Az elmúlt hetek lemosták a városi otthonról azt. de a víz is csobogott. és odaült Tutajos mellé. és Bütyök – rossz szokásához híven – megnyalta a szája szélét. egyenesen. aki előjött a lövésre. igazán elszemtelenedtél. mert feljebb a folyón Bütyök áztatta kezét. algebrával fog kínálni… Bütyök elgondolkodott. hogy valami szomorúság üsse meg a szívét. – Feküdj le. amíg kimászom ebből a sűrűből. te meg lesed a horgot. legközelebb a táblára ülsz – korholta Gyula az izgatott ebet –. de aztán fordult. zuhant a bokrok közé. meddig barátkozhatunk vele… – Hát bizony… és Tutajos várta. hogy a kányától ezek után már nem kell félniük. – jaj – suttogta –. a szürkeséget. s ha a terített asztal fehér kultúrája jelent meg . Én majd tisztogatom. – Kihozhatnád a táblát. várj. – Még a hal is a markában van! Tutajos… – és fejfájós.Lejjebb a folyókanyarban egy gém ijedten trombitáit. – Mi van. és úgy látszott. s a kánya. Bütyök. gyomorfájós. hogy ez a lapos holmi mindig evést jelent. – Kár… káár – ijedezett a fák közt egy szürkevarjú. hogy még azt sem bánja. mert egy kézzel úgysem tudsz dolgozni. megtisztogatnánk a halakat. “Elibe fogni… elibe fogni… ne izgulj… egy méterrel. Gyula. “Jól van – gondolta Tutajos – jól van!” Kiürítette a puskát. amely még holtában is karmai között tartotta a halat. Lemosták a megszokottságot. aztán feküdj le. és megkereste a madarat. – Csikasz. – Barnakánya. Gyula a bokor mögé húzódott. Ha itt a gazdád. Bütyök s amíg Gergő bácsi megjön. amelyet a madár estében megütött. lassan. Azután felöltözött. hogy ez már aztán teteje mindennek. a gázszagot és a lármát. ami még a berekben történhetik. Bütyök. Egy-két halat még kiemelt a fiú. de ha engem még valaki itallal kínál… – Kengyelné nem fog kínálni. locsolta fejét. de le nem fekszem. Gyula? – kiáltott Bütyök. Megfürdöm! – Ne bolondozz… a fájós kezeddel? – Nem akarok úszni. és ide-oda tántorgás után kiemelt egy jókora halat. bezzeg betartod a tisztességes távolságot. nem. hogy én milyen beteg voltam… – Most már jól vagy? – Jobban. Bütyök tehát kihozta a nevezetes táblát. természetesen Csikasz kíséretében. Csikasz! Jött a madár. fél is elég…” A lövés kilobbant. kézfájós barátunk csak egy jelentős mozdulattal mutatta. ha erre jönne! Barnakánya… A madár nehézkesen emelkedett a hallal. s amikor Gyula odanézett. A rekettyebokrok felett repült. szárnyait összekapva. Hadd lássa Matula bácsi is. hidd el. Gyula visszaszaladt horgaihoz. felesleges feleleteit. távolodóban. s általában gyógykezelte magát. – Akasztom. és egy kis latolgatás után azt mondta. aki jól tudta. és lehetőleg közel helyezkedett hozzá. – Ne bántsd. – Ronda méreg ez a pálinka. a száraz dörrenés végigvágott a nádon. és kézbe vette a puskát. és átúsztak a túlsó oldalra. – Piii… piii… – bókoltak a kis madarak. A víz felett nagy madár verdesett. egyszerre letette a horognyelet. amiért kikívánkozott belőle. – Ide nézz! Szép pillanat volt ez nagyon. Gyula pedig azt az ágat nézte. Bütyök elment a kányával. Béla. ki tudja. Az ág még mozgott. aztán a visszafelé bogarászó kis szárcsáknak megmondta. nem megy messze. – Akaszd a hűvösre. de legalább lemosakodom. de ez a szomorúság elmaradt.

hogy az jobb a jónál. – Gergő bácsi – mondta Bütyök –. aztán maguk is hurcolkodjanak be. de ebbe ne szólj bele. Ezen aztán elgondolkodtak. most meg megfogom a nyákod. – Van ölég – mondta Matula. gazdáját. Ha ő azt mondta valamire. de nagyon jólesett. mért nem csónakon jöttünk tegnap haza. a táguló orrcimpáikat. csak a második tányér után. mert feleslegesnek tartotta megmondani. amikor idejöttek. Lassan merte tele a tányérokat. s amikor a fiúkra ránézett. hogy jó. ilyent még én sem láttam. és mosolyogva tisztogatta. Lefényképezni. Bütyök? – aggályoskodott Tutajos. jó lesz szülei között lenni. lőni tudsz. és Gyula odaállt volna melléje puskával. hát arra mérget lehetett venni. Anyátlan csirkék voltak. most meg legények már! Én mondom… A fiúk nem szóltak erre a dicséretre. úgy érezte. Csikasz.előtte. Csikasz mérgesen kapkodott utánuk. A tábla felett megjelentek a legyek. és csak arra figyeltek fel. és szimatolva azt mondta: – Nem vallok vele szégyönt… – Orvosság! – szuszogott Bütyök. hogy valami újság van. Hanem aztán az ebéd. Tutajos nem válaszolt. hogy a fiú erre nem emlékezett. Kiáztattam a kezem is majd inkább ebéd után alszom – mondta Bütyök –. és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban. amikor a fiúk bejöttek. és véged. és a fiúk nem figyelmeztették a kis kutyát az illendő magaviseletre. és véged. és nem is szólt többet. – Ez? – nézett az öreg Tutajosra. és Gyula ezt akarta. – Látom. de látszott. – Eddig mintha csupa seb lett volna a gyomrom. – Ejnye! – mondta később Matula. rövid nyelvén csak annyit mondott: – … azért az a Bikfic is rendes kutya… – Engem mindig elkísért az ajtótokig. most meg mintha meleg hájjal kenegetnék… Egy kicsit kaphakad. Matula bölcsen tudta. – Ejnye – és mosolygott –. amikor Csikasz felugrott. – Le kellett volna fényképezni – mondta –. hogy az ízeket nem az étel szüli. Mindezt nehéz lett volna értelmesen elmondani. – A paprika! – vélte Matula. Ezelőtt fél órával beteg féreg voltam. . hogy Bütyköt a széles gáton is nehéz volt megtartani. mert Csikasz egyenesen az árnyékban lógó nagy madárhoz vezette. – Ne táncolj. Gergő bácsi. kő szőnöm. azért a rét virágos. Aggyonisten. hogy kikupálódtak. mint a szívben. akik közelebb jöttek hozzá. mert Matula szűkmarkú volt az elismerésben. ezt hát meglűtték… hanem a halért kár lenne – kifeszítette a kánya markából a halat. itt a berekben. – Eez? – Tutajoskám. Annyi azonban bizonyos. hozza a csónakot. hal van elég – mondta kitérőleg Matula – akkor most megrakom a tüzet. Nem is tudom. hanem az éhség. Mi célja lenne visszahozni az elmúlt rosszat? Matula kikötött. jó lesz odaülni. hogy jólesett a dicséret. Matula elment Csikasszal. tudta. s hogy úgy keringenek a bogrács körül. mint éjjeli lepkék a lámpa fénykörében. hogy megorvosolt. mint amikor mindennap köztük volt. Nem lett volna jobb még egy kicsit feküdni? – Lemosakodtam. s jó. Matula megadta a módját. Gergő bácsi. és elszaladt a parton. aprólékosan és hosszadalmasán. olyan erő van bennem. Majd néz nagyot az öreg… kicsit várjunk még. olyan erő van bennem. nincs farsang. mert látta a két “legény” farkaséhségét. Az augusztus végi bágyadt meleg elernyesztette őket. – Nem árt meg.

és nézte a pókhálós szelemeneket. mintha ott akarnátok megöregedni. és be kell vallanunk. Bütyök. Hozott. ha orrára esik a hó. és nem is szóltak. Ne mondd. és szeretve tisztelt Szüléitek látni akarnak benneteket. ezt a felséges ebédet csak fekve lehet elviselni. mint eddig. – Ki írta? – élénkült meg Bütyök. . és szombaton vonatra raklak benneteket. – Majdnem elfelejtettem: levelet is hoztam. áhítattal nézve gazdájára. A borongó messzeség titokzatos és szomorú lett egyszerre. A vén fák bozontos üstöké. Pesten akkor járdát sepernek a ház előtt. és a magasban szálló madárkiáltások már nem nekik szóltak. Vége. – Tedd el emlékbe. hogy elküldhesselek benneteket valóságos szüléitekhez. De Pesten van naptár. Bütyök csalódottan hanyatlott vissza. és Bütyök kezébe adta. – Hangosan! – rendelkezett Bütyök. gyertek pótapátokhoz (mielőtt végleg kitöritek a nyakatokat). – Téged meg nem kérdeztelek… de azért kapsz. Bütyök. Örültök. és az álmos ifjúság nem foglalkozik a holnappal. amikor róka surran a havas nádban. Matula csak erre várt. Ki kér még? A fiúk nem kértek. vége a nyárnak! Tutajos összehajtogatta a levelet. hogy Nancsi néni kivakarjon benneteket. talán télire. Kedves Bütyök és Tutajos! – olvasta Gyula. Vége! Az idő eljárt. s az udvarban szállingózó havat Bikfic nézi. az arányló nádtetőt s a darazsat. amit hozhatott. mi? Szerető bátyátok István A kunyhó előtt Matula tett-vett. a nádas suhogó lélegzete. Tutajos. – Fiatalság – bolondság – mosolygott Matula –. és felvarrja a gombokat a nadrágotokra. és Matula pipafüstjén kiszárnyaltak a semmibe. Az öreg úgy gondolta. te szereted a stílusát… Aztán hanyatt feküdt ő is. és az iskola is megkezdődik tíz nap múlva. és vigyázok rájuk jövő nyárig.– Ne szájaskodj. Matula más. de jó bolondság. Felébredtek. egyszerre távoli lett a táj. – Gyere. csak Csikasz jelentkezett. – Úgy gondoltam: a horognyeleket majd rendbe teszem. A kunyhó már nem az övék volt. mert az öreg marad. Vége! Ami a kunyhóból látszott. Télire. Egy kis időt még itt is tölthettek. de nem mozdultak. hogy a jóllakott ifjúság kevésbé hajlamos a szomorúságra. s vitt. hogy a jeles romkutató nem a mamára gondolt… Tutajos pedig kivette Matula tarisznyájából a levelet. Holnap este hat órakor a kocsi a hídon lesz. mert úgy viselkedtek. Amikor felébredtek. de a kunyhóban mély gondolatokba esett a csend. s a nagy nádasra laza pára ült. Búcsúzzatok hát el nevelőapátoktól. Az alvás előtti és utáni gondolatok megkeresték egymást. – Szeretem István bácsi stílusát. már késő délután volt. hónom alá váglak mint egy aktatáskát. amint helyet keresett. hogy sajnáljuk. Úgy látszik. Kidugja fejét a korláton. és prüszköl. amit vihetett. Mi meg lepihenünk egy keveset. Tutajozzatok oda összes holmitokkal. és ők elmennek. Az ég befelhősödött. majd a kondérra. a berekben nincs naptár. és északi madarak zajonganak a vízen. – István bátyjuk.

és a fiúkat a legszentebb emberi egységbe fogták. a keserves csomagolást. – Igen. aztán ellapult. Bütyök? Bütyök megtapogatta fejét (a daganat kellemesen enyhült). hanem vadmacska… Lűttek itt akkorát. amíg végleg ki nem nyújtózkodik. Szétterültek. aztán lesi a dugót. és olyanféle mozdulatot tett. Végül Gyula felállt. mintha a berek fölött születtek volna. Kemény akkor a berek. mintha ez a kérdés teljesen felesleges. csak puhán szárnyaltak. Gyula szeme vörös volt. Gyula azt nem is úgy értette. és Gyula karjára tette kezét –. Az még csak az igazi… Léket vág az ember. vörös derengést . Az nem… Meg aztán rókát is lehet lesni és hajtani is. semmi. A felhők nem úgy jöttek. és kiment a kunyhóból. – Nem is akartam. – Is? – mosolygott Gyula. Ha igazi. sőt értelmetlen lenne. – Hajtani? – Persze. ebbe már nem szólhat bele. de a csuka nem alszik.“Jövő nyárig…” – gondolták a fiúk. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe. az apám ugyan mozdonyvezető volt – gyorsvonati –. talán többet. – Kicsit beolajozom. – Szanyadiéknak olyan tisztaszobájuk van. hanem lettek. mint kellene. hogy akár a földről lehetne enni – enyhítette Matula a hangulatot –. csak emberek vannak. – … senki – folytatta Matula –. mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a nyár végi suttogásban és a szívekben. alig négy hónap. de a szavak elültek. mint egy tigris… azzal vigyázni kell. a barátság azért csak barátság marad. és Matula szakavatott vezetésével elindultak a tél felé. Béla ezt tudja. rendes gyakornoki munkára. egyre mélyült. és Nancsi elegendő takarót tesz. most nem érzem. soha többet nem beszélünk! Soha! – kiáltott. – Soha. aztán. s átszőtte a rekettyés csalitokat. – Semmi – legyintett Matula –. – Igaz – bólogatott Bütyök kissé szabálytalan fejével. soha. kicsit mintha megroskadt volna. távoli zúgássá enyhült. ámbár karácsonykor is lehet csukázni… – Karácsonykor? – De akkor ám! Még a jég alul is. Kiment. és ott maradtak. ha Bélát szívesen látják. a kunyhót. aztán rekedten azt mondta: – … és… erről… és semmi ilyesmiről. mert hamar csúffá teszi az embert. könnytermő csend még csak mélyült. Gyula soha engem meg nem bántott… és Piri mama… és István bácsi és… ugye. aki nem vérezte még fel magát a szerelem tövises berkeiben. amikor visszajött. – Négy hónap – mondta Gyula –. mosolyogni próbált. ugye? És Pondoray Béla csak a fejét hajtotta le igenlésül. – Nem érzem – tűnődött Gyula –. A füst tétován keringett a tűz felett. és nincs mérnök. Néha nem róka gyün. Ezen a napon korán alkonyodott. Még Matula öreg szívét is megszorította. A vasútra szánkó megy. bibliai magasságba emelték. Ő ne jönne? Őőő?!… – István bácsi is hívott a nyárra… rendes fizetéssel. a madarak lármája csendes. Bütyök. mert a kis halak alusznak az iszapban. Éhes olyankor a csuka. – Eljössz. És ez a szívszorongató. de az anyám csak egy szegény mosónő… A kunyhóban fájdalmasan nagy lett a csend. ami elválasztana bennünket… ami nincs is. valahol elmaradtak a csillagok. A fiúk gondolatai itt hagyták a jelent. ahol nincs mosónő. de a jövő nyár fáradtan messze volt. s amikor besötétedett. A berek szokatlanul figyelő lett. de arca már megkeményedett. Csikasz bejött és kiment. nádkévére ül mellette. arca eltorzult. ő is – és Bütyök harciasán nézett barátjára. nehogy megvetemedjenek.

ha a lányok nadrágot húznak. – Nem lehet jó – mondta Matula –. akkor meg egy hónapig esik egyfolytában. lássa. hogy elefánton ül. vadászhatnak. mert ez így volt. hogy este legyen. ha mindig nyár van. aztán szitálni kezdett. Magát nem hívja? – Dehogynem… dehogynem. persze. – Megrakom a tüzet – mondta Tutajos –. Ámbár az odavalósiak – gondolom – megszokták. – Azt írta a nagybátyám. Nézett. hogy ha megjön az eső. ez már őszi készülődés. és mindig elmaradt – itt van. amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. Ezek után már csak ültek. mert ki örülne annak. sehogy sem lehet jó. A nedves fa sistergett. ha mindig új ruhája lenne. ami így van. ami volt. mert még sohasem voltak jó csikorgó időben egy tisztességes disznóölésen. és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. – Egyszálbélű nép – legyintett Matula. – Nem is eszik meg a disznót. A lángok a ködöt is megzavarták. de nem részletezte. – Holnap még horgászhatnak. Gergő bácsi – mentegetődzött Bütyök –. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól. Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga. de ha én gazdász leszek. mintha szégyellne a maga szárnytalanságát. A köd vastagodott. és azt mondta: “persze hogy persze”. ha mindig tele lenne a hasa? Ki örülne. vagy amit akarnak. Bütyök előhúzta a nevezetes táblát. és hagyták. és ezek már nem nyári viharfelhők. s ezen nem változtat az sem. mert ez már nem nyári hirtelenkedés. elintézve az egész hindu társadalmat –. mint a légy a pók hálójában. sőt úgy érezte. – Hát – vakarta meg állat Matula – azért ehetünk is. és hogy ott soha nincs tél. és a sötétség fekete táblájára ezek a gondolatok egy szót írtak: Kati! – Hát ez így van – mondta Matula általánosságban. ha mindig sütne a nap? Nem lehet az jó. ami lesz. a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár. Nagyon leszáll a füst… – Nem. s amíg a tűzrakás összeomlott. ahol nem beszélt már senki arról. Csendben gyün. és így is lesz – amíg szoknya és nadrág lesz a világon. nevelőt és vadászmestert. de nem szólt. – Na. erről kár is beszélni. néha siránkozott. de gondolataik formába öltöztek. én meg összepakolok – mondta Matula –. de azt nem hoztam el. nyálkás párával lehelve be lomha önmagát. mint színe. mégiscsak itthon szeretnék lenni… Matulának csak a szeme mosolygott. s hanem – már annyiszor mondtam István úrnak – ide kellene egy kis . s amikor a búcsúzás keserűségére rátelepedett a jóllakottság lusta dajkája. Bütyök megemlítette. – Elfelejtettem. és csak akkor kezdett emelkedni. mert az igazi meleg ideje már lejárt. azon lehet az igazi.küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is. Hallgattak. mert Bütyök szokatlanul érzékeny volt ezen a napon. hogy mi az. – Pénzt is küld… – Küldhet is. Hanem – nézett Bütyökre az öreg – azt a fényképet már igazán megmutathatná. a fűtőből lett doktort. annyiszor mondtam már. Elázik ezekben még a ménkű is. hogy Indiában nem ismerik a havat. – Szép. Matula szalonnát pirított. Matula hosszasan nézegette a nagybácsit. de Gyula merőn nézett a levegőbe. Tutajos megterített. ámbár az idő esőre fordult. mert már egymást se látjuk. – Kár. ahogy akar – nyújtotta vissza a fényképet Matula – ebbe aztán nem lehet beleszólni… – Van olyan is. derék ember – ez a hétköznapi ruhája? – Azt hiszem… – Hát – mindenki úgy öltözködik. ha már elefántja van. hanem arról.

vályogkunyhót rakni. Semmibe sem kerülne, aztán karácsonykor úgy laknánk itt, mint a grófok. – Szólok neki, Gergő bácsi – mondta Tutajos –, szólok neki, és szavát veszem, mert másként elfelejti. – Okosan, mert nekem már húsz éve ígéri, aztán csak tologatja egyik évről a másikra. A gazdaságban van rossz ajtó, felesleges ablak elég, én meg összeverek három ágyfélét. Hármat, és nem többet, mert mink már összetanultunk… A fiúk erre nem szóltak, de Matula rövid megállapításánál sokkal, nagyon sokkal többet éreztek. “Mink már összetanultunk” – mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását. A valóság ebben a pillanatban a búcsúzás, de valóság a karácsonyi remény is, amiért dolgozni, sőt küzdeni kell, s ennek a valóságnak alapja az akarat. – Nem is baj, hogy kicsit előbb megyünk haza – mondta Tutajos –, elő kell venni a számtant… meg miegymás… – Hajaj – sóhajtott Bütyök –, bizony elő! Meghívjuk Jandát, inkább lenyelem a nagyképűségét. Azok az aránypárok meg miegymás… szegény Acél, képzeld, egész nyáron “abriktolta”. Talán nem is bírta ki… – Bütyök, ne mondd tovább, én lefekszem. – Akartam is mondani – szólt közbe Matula. A tűzre majd én dobok pár tuskót, fekve is beszélgethetnek, ha akarnak. A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember. Ezt érezte Csikasz, és enyhén megrázkódott, mert a köd beleette magát a kis kutya ruházatába, amit nem lehetett levetni, csak megszárítani. Csikasz tehát fázott, és mivel unatkozott is, újból ásított, és most már hangosan csattintotta össze remek fogait, mire Matula úgy ébredt, mintha az előzményeket is tudta volna. – Ide bújhatsz, ha fázol… Csikasz erre, feledve minden baját, lehasalt az öreg könyöke mellé. – … ámbár elég vizes vagy… Csikasz tárgyilagosan billegette rövid farkát; mintha azt akarta volna mondani, hogy:

– Reggel van. – Teszek a tűzre – dörzsölte szemét Bütyök, aki kívül feküdt –, jó reggelt, Gergő bácsi. – Reggelnek reggel, de úgy vélem, majd dél lesz, mire napot látunk. Matula nem sokat tévedett, mert tíz óra tájban is csak előhentergett valahonnan egy-egy alacsony ködfelhő, megállt a fák koronájában, a csalitok szövevényében, és a felbukkanó nap lagymatagon sepergette a nagy, szürke rongyokat. Végül megemberelte magát, és olyan meleg ragyogást küldött a berekre, hogy emlékezni sem lehetett a hajnali didergésre. – Ne menjenek még – intette Matula a toporzékoló ifjakat –, nem érdemes. Fél óra alatt felszárad a harmat, most még eláznak, mint az ürge. A fiúk már összecsomagoltak, reggeliztek, és most türelmetlenül nézik az időt, mert már nem a lusta heteket számolják, a meggondolt napokat, hanem a rohanó órákat, amelyek olyan kíméletlenül szórják önmagukat az elmúlás végtelen serpenyőjébe, mint őrült öngyilkosok a Lánchídfői a Dunába. – Minden percért kár… – Dehogy kár; ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó? Amíg megfogják az ebédrevalót, beviszem ezt a madarat, hogy felküldjék Pestre. Majd István úr ír levelet mellé. Nem lehet halogatni, mert megbüdösödik. – Köszönöm, Matula bácsi. – Nincs mit, de most már mehetnek is. Bütyök úgy lendült neki a gyalogúinak, mintha estére Pesten akarna lenni, természetesen az egész berekkel, Maflával és Csikasszal a zsebében, de Tutajos elgondolkodva ballagott utána. – Hova rohansz, Bütyök? Bütyök erre meglassúdott, mintha megérezte volna, hogy ebben a napban sincs több, mint ami belefér. És nem is volt. Ez a nap nem tartozott a kiemelkedő napok közé. Horgásztak, mert kellett az ebéd, aztán ide-oda ténferegtek, mert ez mégis a búcsúzás napja volt, de a búcsúzás letörtségét még akarva sem tudtak érezni. – Télen talán még szebb lehet – nézett körül Tutajos, s Bütyök úgy érezte, hogy ő is ezt akarta mondani. De még hozzátette: – Aztán – levelezhetünk is… Tutajos értelmetlenül nézett zömök barátjára, aki kissé félrefordította fejét, és erősen elpirult. Tutajos csak az utolsó pillanatban kapta össze nevetésnek indult ábrázatát, aztán lehajolt, mintha valamit keresne, s amikor legyűrte érzelmeit, csak annyit mondott: – Persze, amennyit akarsz… de – úgy gondolom – Katica szülei… – Már megbeszéltem Nancsi nénivel. – A fenét! – Kati meg a te címedre ír. – Bütyök! hadvezérnek születtél, de Piri mama felbontja. Piri mama meghalna, ha nem bonthatná fel, és ezt mégsem kívánhatod. Apámék soha nem bontják fel egyetlen levelemet sem, de Piri mama… – Majd megkérem, hogy ne bontsa fel. – Lehet, lehet, hogy meg is ígéri. – Ez elég. – Bütyök, ez nem elég. Piri mama a gőz fölé tartja a konyhában, elolvassa és visszaragasztja. – Rémes! – Így van, hanem az lesz a legjobb, ha Ladó Gyulának címezteted, de Pondoray Béla címén, így a mamád sem bontja fel. – Igazad van, és a mama nem is tudja ezt a gőzölő eljárást.

– Na, látod. Most pedig vigyük haza a halakat, és tisztítsuk meg őket, mert eljárt az idő, és Gergő bácsi egykettő itt lesz. Majd én ellátom a halakat, te meg eredj fáért. Bütyök fogta a baltát, és elballagott, Tutajos pedig egyedül maradt a halakkal és – természetesen – Csikasszal, aki ünnepi izgalommal helyezkedett el a tábla mellett. – Hát elmegyünk, Csikasz – mondta később Gyula –, nem sajnálsz bennünket? Csikasz szerelmesen nézte a halakat. – Te csak a gyomrodra gondolsz, te mindig csak a gyomrodra gondolsz. Csikasz ezt nem is tagadta. – Éhes vagyok – rezegtette suta farkát, és féloldalt nézett nyurga barátjára –, ilyen éhes már nem is tudom, mikor voltam. A fiú kése gyorsan járt, és gondolatai elugrottak most a kis kutyától, s arra gondolt, amikor az első halat tisztogatta gyámoltalanul és tudatlanul. Arra gondolt, hogy még a kést is másként fogta, nem is beszélve az evezőről, horognyélről, oktalan leégésről, mindenről, amit a tudatlanság szült. Kezében és cselekedeteiben most biztonság volt, erő és feszítő öröm, még többet tudni és tenni. Micsoda boldogság lenne ezzel az érzéssel ülni a padban s a táblára írt számtanpéldára is így nézni, mint erre a halra, erre a kis csukára, s a feladatnak is ilyen biztos kézzel felvágni a hasát, pontosan tudva, hogyan kell, és mi van benne. “Tessék parancsolni, tanár úr…” Ekkor Gyula kezében megállt a kés… “Jóságos isten! Hiszen nem a »jó« Kengyel uralkodik már, hanem a felesége, azzal a kis serpenyővel a fején. Vajon leteszi, ha bejön az osztályba? Csillik biztosan elröhögi magát… Utána tízpercben Csilliket pofon vágom, ha ezt meg meri tenni. Tutajos már a gondolatra is kiállt a nő mellett, hogy valami sérelem érheti, és nem gondolt arra, hogy ezelőtt pár hónappal még álmában sem jutott eszébe a félelmetes Bikát nyakon vágni, most azonban ezt is lehetségesnek érezte. Nem gondolta, de érezte, s ezek az érzések rendszerint megbízhatóbbak, mint a tétova gondolatok. És Ladó Gyula Lajosnak igaza volt. Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból. Nem volt tehát semmi lehetetlen Bika megrendszabályozásában, ha megsértené a nőt, aki a “kedves” Kengyel tanár úr felesége. A hölgy egyébként is veszedelmesen szép – gondolta, s ekkor, igen, Tutajosunk öntudatlan mozdulattal megfogta ádámcsutkáját, mintha nyakkendőjét akarta volna megigazítani. Gyula előreszaladt gondolatai ekkor szétestek, mert Bütyök szuszogott a tűzhöz, hatalmas ágat húzva maga után. – Elhoztam az egészet – eresztette a földre terhét –, itt vágom fel, hogy maradjon Gergő bácsinak is. – Igazad van. Én meg azt gondoltam: megcsinálom a halászlét, kész ebéddel várjuk az öreget. Bütyök aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját. – Tutajos, elrontod… – Majd meglátod! – Akkor már nem lehet segíteni. – Vágd a fát, Bütyök, megnyalod mind a tíz ujjad… Bütyök erre felemelte hatalmas mancsát, és jól megnézte ujjait, amelyek nem látszottak nyalásra alkalmasnak. – Le kellene vágni a körmeimet – morogta, és körüljárta az ágat, hogy hol kezdje aprítani. A nap már jócskán túl volt a delelőn, mire Bütyök készen lett, de ekkor már gyomorkordító és nyálképző, csodálatos illatködök úszkáltak a levegőben.

hogy ha összekoccan a három pohár. bár előzőleg nem gondoltak rá. hogy el ne nevesse magát. – Merhetek. Matula már kihordta a csomagokat a kunyhó elé. . talán elpattan valami. – Ha én csinálom. ha tél lenne. most már csak Gergő bácsi hiányzik. – Eljött az idő – mondta. – Nono – mondta –. Bütyök megtapogatta zsebében a levelet. semmiféle patikában. ott van a tarisznyában. – Bélának levelet is hoztam. mert nagyon kívánom. sem jobb. ami immáron elérkezett. elhiheti. – Van ott egy üveg bor is. azt is idehozhatja. Aztán a gőzbe tartotta kezét. és megtöltötte őket: – Búcsúpohár nélkül ne menjenek el. de az üveg halk csendülése nyomán nem történt semmi. hogy van egy ilyesfajta járvány is. Tutajosunk sehogy sem értette meg Bütyök lelkiállapotát. Ennek már csak akkor lenne jobb íze. mint a napimádó a felbukkanó sugárzó istenségre. akik ilyenkor is levelet olvasnak. szerencsére mindenkit beoltottak. – Valódi! – nézett Tutajosra. – Igazán? – Azért mondom. ebből alighanem lesz valami. és rejtett izgalommal néztek Csikasz után. hogy: “Gergő bátyám nem vinne el egy levelet az ellenőr úrnak?” Hát ilyen ez a mai világ… de hát azért elhoztam… Bütyök az öreg mellé állította a borosüveget. és a fiúk úgy érezték. – Elolvasom – mondta a levelet bontogatva –. Bütyök azonnal otthagyta a nemes ételt. azt is megnézte. mert az öreg kényelmesen kavargatta a levest. Nancsi meg az összes asszonyok elbújhatnak.– A szaga jó – mondta Bütyök –. – Mint az anyatej – csettintett Matula. Az árnyékok óramutatója azonban nem állt meg. a percre. pedig az a levél – ahogy látom – nem hűl el. Matula felnézett Bütyökre. igyuk meg búcsúzóra. – Szerencsére – mondta Matula egy kis kajánsággal. István bácsi azonban olyan bort küldött – mégpedig pintes üveggel –. mert akkor még a meleget is jobban kívánja az ember. és nem gondolt arra. hátha sürgős… – Persze hogy sürgős… bólintott Matula. megfújta. Tutajos kiosztotta az ételt. – Járvány van a faluban – mondta aggodalmasan –. és meg is szagolta. Parancsolt. mert úgy is van. Nem. Gergő bácsi? – De gyorsan. Bütyök úgy nézett a levélre. és belemerítette kanalát a lébe. és a bográcsba nézett. Matula három poharat tett a nevezetes táblára. és Gyula összeharapta szájában a kanalat. aztán elmosolyodott. hogy ez az utolsó nap a berekben. de Gyula kissé kesernyésen gondolt az indulásra. Azt mondták. pedig csak egy-egy pohárral ittak. s ez megnyugtatta. hogy az anyatejtől csak aludni lehet. és lassan szörcsölte. – Persze vannak. mert az idő végtelen folyását meg nem törheti semmi. Teríthetek? Ekkor pár percre elfeledték. aki elrohant a gyalogúton öreg gazdája elé. ami mást parancsolt. ami ellen azonban nem található semmiféle gyógyszer. Az ebéd utáni alvást azonban most sem hagyták el. és ifjaink nem is ellenkeztek. – Aggyonisten – mondta. Aztán ez a tökmag is csak odapenderedik. szaglálódott is. Matula már messziről látta a füstöt. és amikor felébredtek. És Tutajos úgy érezte. de maga nem nyúlt hozzá. s amikor kibukkant a rekettyék alagútjából.

Tutajos. és maga után vonszolta Bütyköt a fürdőszobába. Csak azt nem tudom. ne nyomkodja. Az ülésdeszkán idegen kocsis ült. Mehetünk! Mielőtt csónakba szálltak volna. – Én is köszönök mindent. s a nagy víz tükre lassan megvakult. A Balaton felett már az alkony szárnyalt. és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között. trágyát vagy gabonát. A kocsi ekkor fordult be az udvarba. az útnak s az időnek. – Itt maradsz – intett a kis kutyának. – Szerbusz.” Különben majd megírunk pár borítékot. Katinak nagyon szép írása van. és magához szorította. mint a jajgató sirály. ámbár parancsnoki tartásban. és kissé megnyugodva egymásra néztek. Az emlékek nem húzták vissza a saroglyát.– Köszönünk mindent.. azonnal kimossuk. ne félj. Bütyök megrántotta a vállát. hogy “a körmötöket is levágja. – Bácsi – próbálkozott Gyula –. azokat a leveleket úgy kell címezni: “Pondoray Béla címén. és most a kezembe kerültetek…” – A fürdőbe befűtöttem… amit levettek. mert jó volt ez a nyár. megvarrjuk. ha fogdossák. Gyula felkapta az erősen tiltakozó Csikaszt. mintha ölfát vinne. fiúk. hát itt vagytok! – Úgy látszik. nem mehetnénk kicsit gyorsabban? – Nem! Gyula ránézett Bütyökre. Látod. már néz bennünket. “itt vagytok. s a fiúk hallgatagon a szénába ültek. de aztán elfordult az út. tömören elutasítottak… Most már könnyebb lett az út. ne mondják otthon. Matula kézbe vette a lapátot. és tartsanak meg jó emlékezetükben… Felhajtotta a poharat: – … aztán most már búcsúzásról szó se essék. A vályogvető cigánynak nincs ekkora haja. István bácsi igáskocsit küldött. hogy így együtt voltunk. Csikasz. A pakkokat hagyjátok csak itt kint… hátha tetűt hoztatok. most végezte a hatodikat. – Na – mondta. A réten kint legelt már a jószág. azt is kihúzza…” – Nincs rossz fogunk – mondta Gyula tiltakozva. igazad van. és ha van rossz fogatok. Ladó Gyula Lajosnak. Matulának intettek még. De most már beszéljünk másról. mosolyogva. sötét egykedvűséggel. aki nyüszítve követelte. mogorván. mert ki nem állhatja. mintha azt mondták volna: “Jövünk. amikor a kocsi megállt –. mert mi már el nem múlunk soha. elmaradt a nádas. és hozzátette még. – Felesleges. hogy tegyék már le. A szekér nehézkesen dörömbölt végig az úton. Ott csak leroskadtak. hanem vidáman felkapaszkodtak. mert Nancsi néni eleget tud úgyis.” – Bütyök – szólalt meg Tutajos –. azt hiszem. s a csónak simán nekilódult a víznek. Mit szólnának otthon? Nancsi néni a borbélyt következetesen “barbély”-nak titulálta. Mi van a fejeden. Nancsi néni… – Megorvoslom. hogy nő írta… – Bocsáss meg. de előbb a barbély. és Nancsi néni csípőre tett kézzel állt a feljáró teraszán. mert az is elmúlt. ismeri-e azt a gőzölési trükköt. Nancsi néni – állt fel Tutajos kissé epésen – mert elgondolta a folytatást. Karácsonyra itt leszünk… Bütyök is megsimogatta a szőrös kis barátot. hogy nem törődtem veletek. mint az emlékezet. általános “jó” eredménnyel… – Szamár vagy! A mamád azonnal megismeri. Gergő bácsi… – Én is! – mondta az öreg a pohárba nézve. Béla? – Jujuj – ugrott félre Bütyök –. – Tutajos – suttogta Bütyök –. Gondoltam én mindenre. . hogy minden cókmók felférjen. és összenevettek.

Később gyanakodva szimatolni kezdett. és mindig úgy gyertek. Bütyök. – Lehet. ne szappanozzalak le benneteket? – Majd egymást leszappanozzuk. de hát – ugye – ez Nancsi néni esetében igazán érthető… akár tudja a gőzölési eljárást. . – Lehet. Ereszd ki. hogy karácsonyra várlak benneteket. – Nancsi néni. – Tutajos!… – Jó. és átdübörögve a fiúk szobáján. és látszólag elégedetten mérlegelte őket. – Ezzel nem illik tréfálni.– A szennyest dobjátok ki. a mosakodásnak olyan krákogó. hanem ember. A víz olyan volt. mert úgy hallom megérkezett a “barbély”. akkor aztán ríhatok. A vacsora szótlanul kezdődött. felgyújtotta a lámpát. Kész! Megerősödtetek kívül és belül. inkább csirkebél szaga van. akár nem. – Te mindenkit megszeretsz. – Gergő bácsi: angyal – mondta Bütyök. hogy el is aludtak volna. hogy jól ereztétek magatokat. ha nem gondolkozol. István bácsi – szólalt meg csendesen Bütyök –. – Nézd meg a vizet. hanem tölts a poharakba. s alapos fürdő után Bütyök kijelentette. Hanem Bütyök tégy valamit a fejedre. mint amennyit én adtam nektek. mert a legjobb barátod ölnéd meg. így azután másnap rendkívül korainak érezték az ébresztőt. Kapj fel valamit. és gyerünk a konyhába. Kezet adtam rá Matulának. de az is jól van. Ezután már békében maradtak. és két üstdob segítségével hangszerelve előadhatta volna mint “saját szerzeményt”. – Minek van itt olyan becstelen szaga? – Meg lehet szokni – tiltakozott Nancsi néni. csapkodó szimfóniáját játszotta végig. de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá. mint haza. hogy úgy érzi. de én szeretném megköszönni… – Jó! Miután ezzel megvagyunk… Tutajos. jó. szörcsögő. mint a kávéalj. – Béla fejét bekentem liliomolajjal. Bütyök. de István bácsi kitárta az ajtót. István bácsi egy darabig némán evett. – Száz évig élünk. Ne szólj közbe! Bütyök… tudom. kérlek. de ahhoz sokat kell aludnunk. de az igazán szép. azért ne ölj meg. mert hajnalban felmerlek benneteket. és ennél többet nem kívánhat senki. hogy otthon nem ismernek meg benneteket. mintha a bőrét is lefürödte volna. Jó asszony a Nancsi néni. A gyorsvonat hétkor indul. Néha ránézett a két gyerekre. – Fene egye meg az ilyen liliomot. Lehet. Nancsi néni. Annyi az egész. Menjetek csomagolni. Gyuláék még hosszan elbabráltak a csomagolással. horkoló. és sokkal nagyobb örömet szereztetek nekem. és még hosszabban elbeszélgettek. – Hát ezt fürödtük le. Még csak azt akarom mondani. ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával. én is megtáncoltatom Katit a lakodalomban… – Éhe… izé… – vörösödött el a jeles ifjú nadrágszíjáig – nem erre gondoltam. hogy a vályogházat karácsonyra felépíttetem. Nancsi néni. Matula nem angyal. én megszerettem. ez nem tréfa. Muszáj innom rá. te se akarj szónokolni. hanem az öreg jól megkopasztott benneteket. – Jobb. – Majd megüti a guta – jósolta az öregasszony –. – Nem baj. de talpig ember. Ha megérjük. Még csak azt akarom mondani. mert rosszul leszek attól az odvas bocskorszagtól. hogy egy modern zeneszerző azonnal lemezre vehette volna. mert Nancsi néni elájul. de ezt inkább Matulának köszönhetitek. – Majd a “barbély” felmossa – mondta Bütyök –. amit tudok. hogy gondoskodik rólunk. Bütyök. – Reggelre nyoma sem lesz a daganatnak.

Tutajos kezével. hangja az útnak és takarója a gondolatoknak. és olyant nyújtózkodott. De csak a megmozdulás volt nehéz.Viharvert ifjaink azonban nem voltak fogékonyak az ilyen magasabb zenei élvezetek iránt máskor sem. valóságos nyolcadikost. Bütyök. mert messze valahol Kenése mögött ekkor bukkant fel a nap. ebben az órában meg éppenséggel nem. s amikor eltűnt a látomás. mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul. csak tudnám. mert elreped. és elmúlik. és azonmód elaludtak. mert ez nem szokása. hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett. Bütyök már ébren volt. – Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre. amikor Tutajos átnézett a másik oldalra. mutasd! Bütyök végre feltárta a csomagot. Ez már nem igáskocsi volt. Gergő bácsi – mondta később Gyula. hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is. és talán nem gondoltak arra. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani. aztán a küllők csattogása szétesett a reggeli mezőkön. Amikor Tutajos felébredt. – Hajaj – sóhajtott Tutajos. A Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett. ez a nadrág összement. két nyakkendős. melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak. és amikor fél óra múlva kidobta a papírt az ablakon. de ellankadt ifjaink ezt is sokallották. csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal. Bütyök pedig kalapjával integetett. azt mondta. és felugrott Bütyök is. és már a híd közelében jártak. Behúzódtak egy sarokba. hogy mibe. – Egyél valamit. hogy az ágy recsegve tiltakozott az ilyen erőszakosság ellen. átmenetileg kinyalt ifjút. – Ó! – és felugrott. – Ó. hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket. a következő pillanatban már az utazási láz reszkettette meg idegeiket. hogy: . Két hónap nem nagy idő. mire Tutajos azt mondta: – Most már kezdelek megérteni. nem merek mozdulni benne. a kocsi robogása úgy loholt alattuk. és átesve Nancsi néni cuppanós csókjain. a nevezetes kalappal. Oda nézz! – mutatott kelet felé. a két fiú lezökkent. és nem két nomád rétjárót vitt a gyorsvonat elé. mint dörmögő szolgája a kerekeknek. – Na. akiken csak azért nem jajgatott a ruha. A nagy víz felett megmozdult az elnyúlt köd derengő lepedője. – Katica… – sóhajtotta Bütyök. a kocsi megrendült. hanem két jól öltözött. és a Nancsi néni által készített csomagot bontogatta. Az ébredő falut hamar átvágták. A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján. – Írjatok!!! – ordított akkorát a testes gazdász. – Hol vagyunk? – Fehérvár után. mintha le akarna ugrani a kocsiról. mert még én is szerelmes lettem valamibe. amivel először intettek áldást az emberek. egy varjú károgott valahol. Bütyök hallgatott. – Nem vagy éhes? – Fáj a fejem. Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal. de soha nem beszélnek róla. de ez alatt a két hónap alatt úgy kinőtték ünneplő ruhájukat. A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon. különösen a leszállásnál vigyázz. István bácsi csontlazító ölelésén. és beszélgetni kezdtek a kerekek. A vonatban kevés utas volt. – Hát ne mozogj. és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről. – Gyula – mondta Bütyök –. hogy a verebek azonnal beszüntették röpgyűlésüket a nyárfán. amely nem is volt már másra alkalmas. – Gergő bácsi! – ordított Tutajos.

aki elment Ez a gyerek felnőtt lett! Hanem vegyen neki valami ruhát.– Nem is látszott. Asztalánál ült kis kuckójában. Közben úgy elmentek a Velencei-tó mellett. Várlak. és előtte levél. de a fejfájásom valóban elmúlt. egyébként hátul végigrepedt a nadrágom. – Hordár! – kiáltotta. rakja egy taxiba… Tutajosnak egyszerűen leesett az álla. ne segítsek a csomagot vinni? – Dehogy. Öt csomag – mondta a hordár. és elzárta a gázt –. hogy a mi fiunk… a viselkedése után. te részeges maharadzsa… Béla… – Ne röhögj. ááá… és szemét törölgetve fedezte Bütyök látványosságát. mégiscsak azt mondta. teljes betekintést adva Bütyök kék csíkos fehérneműjére. Negyedóra múlva tessék bejönni. majd kiadom az ablakon. – Várjuk meg. de lesheted. hát mesélj! – Piri mama. aztán gyere szorosan mögöttem – intézkedett Bütyök. amikor a szülők egyedül maradtak. pedig Tutajos kíváncsi lett volna. s a valóságot megálmodni szabad. mesélek. ugye? – Szívesen. Piri mama. mi történt a nyáron idehaza. Ez a gyerek nem az. De amikor a taxi elindult. délután feljövök. Titok? – Minden levél titok. amíg elmennek. Öt csomaggal nem bírtunk volna. A remény nem törött szárnyú madár. azt hihetnem. hozom a tragacsot. – Bütyök. és Tutajosunk nagy kezét simogatta. s amíg Tutajos él. Tutajosnak a könnye potyogott. két kezébe a bőröndöket. “Hát ez így van – suttogta. amíg én átlépem a küszöböd…” És fél óra múlva már ott ült Gyula ágyán. sőt szükséges is. – Fenét. – De most már mesélsz. Piri mama meghökkenve. még a nadrág varrás menti tragédiája nélkül is. ott is lesz. Ladó Gyula Lajos hátára kanyarította a hátizsákot. – Nagyon látszik? – Aáá – nyögte ki Gyula –. Bütyök lerántotta az ablakot. Kedves jó Gergő bácsi! – Gyuszikám – suhant be Piri mama –. ha nem tudnám. hogy ott van-e az az öreg csónak. a pinty magevő. hogy más is keressen! – Tessék addig itt maradni. Gyuluskám. Béla. hogy Bütyök intézkedése mindenképpen helyes volt. ide kérem – és kezével integetett –. úgy megettünk egy csirkét mint a pinty… – Bütyök. mert így nem mehet az utcára. amint befejeztem ezt a levelet. ahol megálmodta. Amikor a vonat végre megállt a Déli pályaudvaron. ez így van. és szemét elfutotta a könny. csendesen tette be az ajtót. de előbb Piri mama mondja el. hosszas hallgatás után Ladó Gyula Ákos azt mondta: – Szívem. Tutajos. Mindegy. – Tutajoskám. István mégiscsak remek ember… De Tutajos ebben a pillanatban nem nagybátyjára gondolt elsősorban. s ahol ott is volt. és nem eszik csirkét. – Béla – és a vonatnak dőlt a nevetéstől –. – Atyaisten. mire a nadrág minden lépésnél araszos rést mutatott. és amikor felrakta a csomagokat. Bütyök azt mondta: – Kérem. Képzeld… – és megfordult. hogy fájt volna a fejed. – Hordár. vacsora után. Olyan régen mentem el… . és belezuhant Piri mama terjedelmes ölelésébe. megőrültél! Valahogy csak elvittük volna… – Kerestem – ütött Bütyök a zsebére –. azért keres az ember. sőt lépett is párat. ha készen leszek. az a csónak ott van. hogy észre sem vették. és Bikfic díszkíséretében becsengetett. de majd szólok. hogy idegen. egész férfi lettél… és hogy áll rajtad ez a ruha? És akkor este.

de mindenki a helyére ült. mint a berekben. de inkább mondjátok el. minek egy cipésznek motor? Különben is svindli az egész. – Gergő bácsi most szalonnázik – mondta. – És Lajos bácsi nyugdíjba megy. amivel nem lehetett mit kezdeni. Bika – mondta Tutajos –. – Hát. ha ott kezdem. a Jogász. a cipésznek a keresztlánya árulja ezeket a totócédulákat… és a Bikfic megette Plasinka néni karaját. És ekkor a tűzhányó elhallgatott. – Kengyel feleségét – folytatta Bolha a beszámolót. – Tuta… – ordította estében. ahol álomra készülődött százezer madár. – Négyet láttunk. és egyre távolibb lett. éljen I. A tűzhányó kitört. Bika. Tutajos kényelmesen elhelyezkedett. mint amikor trónok törnek össze. Bütyök! – kiáltotta Avas Elemér. de ha Tutajoshoz hozzányúlsz – nem azért mondom –. – És Csikasz nézi – mondta Gyula. Busa. és most már aránylag csendes megbeszélés kezdődött. mert Wallenberg megnézte az órát: – Négy perc és harminc másodperc múlva csengetnek. Csillik – aki mindenáron verekedni akart – erre végleg elvesztette lába alól a talajt.– Hát bizony. És ekkor Bütyök. de beszélni sokkal jobban szeretett. akarsz még valamit? Na. – Hagyd. és vad zúgássá erősödött. azt mondják. – Nézd. és Gyula csak egy villamosszerencsétlenséget jegyzett meg az előadásból. szedtetek-e fel valami kis izmot. a Bika –. ahol nem tudni. híresek – állította meg ifjainkat – . amikor Tutajos és Bütyök beléptek az iskola kapuján. mert valaki lelökte az első padról. tapogass meg. amit esténként hallottak a kunyhóban. de Gyula vállára tette a kezét. Erre kicsit megálltak. – Hallod. mintha egy tűzhányó készülne kitörni. mert Piri mama hangja álmosítóan zümmögött. – Mehettek. és láttatok három szál nádat. lapáton visznek ki. és nyugodtan ballagtak az osztály felé. és elfelejtették az új ruha szokatlanságát is. de előbb megtapogatlak benneteket. nőt kapunk Kengyel helyett… A vihar elült. hogy haragját feléje fordíthatta. és nem tett fel több kérdést. és azt mondta: – Legjobb. a nevelőanya mély lélegzetet vett. de egyelőre csak Tímárt vetette ki magából. Ez a zsongás aztán felcsapott egy hét múlva. ahonnét olyan lárma hallatszott. mert otthagyta az alacsony ablakban… – Nahát! – mondta Tutajos. csak a székek reccsentek meg itt-ott. – Bikának vége. Piri mama? – Na. Bika. amikor elmentetek… És elkezdte. és megnyalta a szája szélét. – Motorbiciklit vett a szerencsétlen… – Miért szerencsétlen. mert kérdezni is szeretett Piri mama. erős nyugalom volt. miért tartózkodott. mi újság. Tutajos hangjában valami szelíd. aztán elhasalt Bütyök előtt – ki volt ez az aljas? – Én – mondta Csillik. de talán engednél a helyünkre. nagy fejét oldalt fordította. griffmadarat lőttetek. mert ifjaink mindketten új ruhát viseltek. a házmesterné foghúzását és a földszinti suszter tizenkét találatát a totón. . amikor az est határán a messze zsongást odahozta a szél a sík vizekről. a békés és jóságos Bütyök állt az osztály réme elé. és egyre jobban hasonlított ahhoz a csendes mormoláshoz. A duruzsolás lágyan betöltötte a szobát. mert ez az egy jó ruhám van. kisfiam… – és Piri mama szépen elindult az ösvényen. Bütyök lomhán lépkedett Tutajos mellett. hallod. nincs kedvem verekedni. kérlek szépen – dadogta –. reggel – mondta Gyula. és ha akarod. amire a ravasz Tutajos állította. aztán benyitott az osztályba. az évnyitás tiszteletére. és Bika örült.

– Ki volt az? – állt fel Avas Elemér. – Fiúk. – Hogy hívják magát fiam? – Sós Károly. A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón. – Acél! – Kiheverted már az operációt? – Igen. – Fiúk – kezdte –. – Hülye – mondta valaki. Most felolvasom a névsort. és elnémult minden. Amikor az ajtó kinyílt. hogy most már pihennem kell. Lajos bácsi sötét ruhában. mint amikor egy valóságos uralkodó szól a néphez. az orvos azt mondta. és hangja lassan kiemelkedett a zsibongásból. de azért én nem búcsúzni jöttem. és a tanárnő szeme Jogászra villant. mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. Wallenberg gyorsan megmutatta. – Jók leszünk! – ígérte Avas Elemér bizalmasan. hálával és tisztelettel viszonozzátok ezt az előlegezett szeretetet… – Természetesen – szólt Avas Elemér. de vidáman. egy megfoghatatlan hatalom. és az. és kiment. – Abriktolta! – kiáltott Sós. Kengyelné hóna alatt aktatáska. kérem… – És Janda járt hozzád? – Mindennap – mondta Acél bizonyos letörtséggel. – Jönnek – suttogta valaki. az osztály már állt. és megigazította csokor nyakkendőjét. mint amikor elbúcsúztak. mi is… – Jó. mi is. az idő. hogy hány óra. – Mi is Lajos bácsit. mert már ő került sorra mint utolsó! – Wallenberg! . orrára mutogatva. s a zsibongás újra elindult. hogy amíg itt bent vagyok. akármilyen kelekótyák is vagytok. Ezek után már nem szólt közbe senki. – Én – tartotta fel a kezét húsz fiú egyszerre. és világosan tudnotok kell. amit csak ő hordott az osztályban. Kengyelné ekkor kisimította a papírt. de ekkor megszólalt a csengő. s ezt a suttogást is jól lehetett hallani. Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok. hogy egyszerűen Éva néninek szólítsátok. vagy akit én kérdezek. A tanárnő leült. Kengyel tanár úr felesége. hanem hogy átadjalak benneteket új osztályfőnökötöknek. – Leülhet. és megengedte. Hát jó munkát. mint ti hozzám. legalább úgy.– Nagy kár. fiúk! Kezet fogott a tanárnővel. – Valamit azonban előrebocsátok. végignézve az osztályon. mintha a férje ülne a katedrán. aki egyúttal a számtant és fizikát is tanítja. csak én beszélhetek. bevezetőül nincs sok mondanivalóm. szeretlek benneteket. Lajos bácsi megállt egy pillanatra. búcsút intve. Csupán Jogász zörgött egy sportújsággal. felemelte kezét. és Sós integetett Wallenberg felé. és szeme végigsepert az osztályon. ámbár a nő kedvemre való – szólt közbe Jogász. Nagy csend maradt utána. s amíg az aktatáskából papírokat szedett elő. mert meg akarlak ismerni benneteket. mint mindig. aki a tárgyra vonatkozólag valamit kérdez. az osztály halkan zsongani kezdett. A katedra dobogója nyikorgóit. Végül csak a csengő hallatszott. szóval – nem búcsúzni jöttem. – … és… – folytatta az öreg tanár – és úgy viselitek magatokat. Bármikor jöhettek hozzám – és jöjjetek is – mert én. Wallenberg ismételten megnézte óráját. Remélem. Kicsit öregebben.

amennyit megérdemel. A tanárnőnek meleg kék szeme volt – Tutajos úgy emlékezett –. zuhant a madár. – Gyerekek. kis kezét magasra emelve. magának pontos órája van… – Másodpercre. összebújva egy-egy csoportban. de amint barátjára nézett. s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati. lobbant a puska döreje. Vége. végül is Jogász mondta meg a közvéleményt. – Igen. és itt az első padban alkalmuk lesz. és lerogyott. – Úgy tudom. . és a két fiú még állt egy pillanatig akkor is. Pondoray és Ladó itt maradnak. s ezekből annyit kap mindenki. szárnyaszegetten. – Szombaton délután öt óra tájban gyertek el. Kalandok és az egészség ordít rólatok. Ez a két fiú sokat szeret beszélni. fiúk. sikoltott a vihar. arra gondolt. mint a kardpenge. – Ott leszünk. a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal. mintha a szívét tartotta volna benne. akár az ura. a többiek hazamehetnek. mint a testetlen valóság. és Bütyök csak később szólalt meg. hogy az idő múlhat. és ekkor úgy nézett az osztályra. hogy a tanárnő szeme most megint olyan. de tisztelettel. hogy minden órám előtt tegye ide az óráját a katedrára. felszárnyalt a hajnal. Nancsi néni liliomolaja érzett. amikor már egyedül maradtak. Az enyém nem megbízható… – Szszsz… – sóhajtott Dubovánszky – szsz… ez rosszul kezdődik. s most olyan vagy. Megkérem hát. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani. – Tegez ég magáz – susogta Dubovánszky –. – Fiúk. mindennek. – Tutajos. neked kell elmondani… Ladó Gyula Lajos hallgatott. mert az uram is látni akar benneteket. “Majd elmondom” – gondolta. – Várunk – intett Kengyelné.– Parancs! – és felállt. ezt hát kifogtuk! Pedig bent a tanteremben Tutajos úgy gondolta. A helycsere halálos csendben történt meg. – Parancsára – lehelte Wallenberg. hanem örökös. őrjöngött a jégeső. nem múlik el az emberekkel. nem ismerek rátok. – Csak kértem – mondta Kengyelné. gyűrűzni kezdett előtte a víz. Janda pedig Avas Elemér helyére. De mögöttük mintha már hullott volna a hó. És a fiúk letörve. Elmondjátok? Tutajos. a kis szárcsák úsztak a sás mellett. – Acél fiam. mintha mindenkit egyszerre látott volna. mint a meleg bársony. de most ezek a meleg szemek úgy álltak a fiúkori. Aztán szótlanul leültek. Szép lehetett… – Nagyon szép volt. a szépség és jóság. Bütyök alatt megnyílt a föld. te majd Sós helyére ülsz. most már megismerkedtünk. berregett az orsó. égre tartva mindkét kezét. egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt. elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé. és szél zengett volna az ágak között. De odakint. Éva néni. – Köszönöm. mint a befagyott tó. téged majd elfújt a szél. lobogott a tűz. s amint kinézett a kora őszi verőfénybe.

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->