P. 1
A magyar nyelv könyve

A magyar nyelv könyve

5.0

|Views: 5,581|Likes:
Published by Kovács László
Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.

Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch* a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá, s Tacitus* a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be; de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.
Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.

Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch* a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá, s Tacitus* a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be; de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.

More info:

Published by: Kovács László on Feb 14, 2013
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

01/05/2016

pdf

text

original

A MAGYAR NYELV KÖNYVE

A MAGYAR NYELV KÖNYVE

A MAGYAR NYELV KÖNYVE
Nyolcadik kiadás Főszerkesztő: A. JÁSZÓ ANNA

TREZOR KIADÓ Budapest, 2007

Szerkesztette: A. J á s z ó Anna Lektorálta: Rácz Endre Írták: Albertné Herbszt Mária Bokor József Hangay Zoltán A. Jászó Anna Kálmánná Bors Irén Király Lajos Cs. Nagy Lajos
ISBN 978-963-8144-19-5 Első kiadás (1991. május): 1 - 10 000 pld. Második kiadás (1994. február): 10 001 - 14 000 pld. Harmadik kiadás (1996. március): 14 001 - 20 000 pld. Negyedik kiadás (1997. április): 20 001 - 25 000 pld. Ötödik kiadás (1999. január): 25 001 - 30 000 pld. Hatodik kiadás (2001. január): 30 001 - 35 000 pld. Hetedik, átdolgozott és bővített kiadás (2004. szeptember): 35 001 - 40 000 pld. Nyolcadik kiadás (2007. szeptember): 40 001 - 43 000 pld.

Kiadja a Trezor Kiadó 1149 Budapest, Egressy köz 6. Telefon: 363-0276, fax: 221-6337, e-mail: trezorkiado@trezor.t-online.hu Internet: http://www.trezorkiado.fw.hu Felelős kiadó: dr. Benczik Vilmosné Felelős szerkesztő: Benczik Vilmos

Balassa József

emlékének

„Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudo­ mány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbizottság. Igyekezned kell nem­ csak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; ha­ nem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változé­ konysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tol­ mácsa lehessen. Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nem­ zet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog... soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség." Kölcsey Ferenc: Parainesis

ELŐSZÓ
„Sok mindent hagy örökül egyik nemzedék a másikra — de mind között a legfontosabb a nyelv. Ez a hagyomány hordozza az évezredekben összegyűjtött tudásunkat, közvetíti az idő­ ben, s így folytonosságot biztosít az értelmes emberi életnek. ... A nyelvet jól és szépen hasz­ nálni egyike a legnagyobb örömnek. Megnyugtató beteljesedést jelent, amikor valamihez pontosan illő, tartalmát hiánytalanul kifejező szót találunk. ... S még van valami a nyelv cso­ dái között, amit semmiképpen sem szabad említetlenül hagynunk. Legalább annyira fontos, mint minden egyéb, amiről eddig beszéltünk. Ó általa él valamely nemzet. Magunk, magyarok is. És tudnotok kell: ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti" — írta 1993-ban Sánta Ferenc „A nyelvről — iskolásoknak" (közli Grétsy Lászó A mi nyelvünk című gyűjteményben, 2000). A magyar nyelv könyvének célja egyrészt tájékoztatást adni a nyelvről és a nyelvtudo­ mányról, másrészt korszerű módon rendszerezni a magyar nyelvnek a nyelvhasználatot meg­ alapozó szabályait. Elsősorban a felsőoktatás számára készült, de jó szolgálatot tett a közok­ tatásban, sőt a nagyközönség körében is. 1991-ben jelent meg, az azóta napvilágot látott hat kiadás bizonyította a könyv megbízhatóságát, használhatóságát, tanulhatóságát. A magyar nyelv könyvének középpontja a grammatika, de többet kívánt nyújtani: elsőként közölt nyelvleírásban szövegtant és névtant, átfogó szemléletű jelentéstant, áttekintést adott a nyelvjárásokról és a gyermeknyelvről, bemutatta a 20. századi nyelvészeti irányzatokat és elemzési módszereket, hangsúlyt helyezve a század utolsó harmadában kibontakozó inter­ diszciplináris területekre. A magyar nyelv rendszeréről alapos és széles körű leírást nyújtott, építkező, a rendszerelvnek megfelelő — hangtan, szótan, mondattan, szövegtan — sorrend­ ben. A nyelvleírás alapelve a kiegyensúlyozottság, ez azt jelenti, hogy egyensúlyt kívántunk teremteni a hazai nyelvleírás hagyományai és az új irányzatok, valamint módszerek között: egy új jelenséget és módszert csak oly mértékben építettünk be, hogy ne sértse a már meglévő rendszer logikáját. Felmerül az a kérdés, hogy miért tartottuk meg a hagyományos, a végső formájában a 19. század végén kialakult nyelvleírást? A válasz egyszerű: mert megfelel a magyar nyelvnek, a magyar nyelv korpuszán, „testén" alapul, és a végső célt, a nyelvhaszná­ latot szolgálja. Gondoljuk meg: nyelvünk nem változott olyan sokat az elmúlt évszázadok fo­ lyamán, hogy teljesen más leírást igényelne. A nyelvelmélet mindig létezett, az ókortól napja­ inkig, de sosem pótolta, sosem váltotta le a nyelvleírást. Így van ez ma is: a nyelvelmélet mellett a nyelvleírásnak megvan és mindig meglesz a létjogosultsága. A magyar nyelv köny­ vének példaanyaga nagyrészt klasszikus íróinktól-költőinktől vett idézetekre épül, s ennek az idézési módnak is megvan a jelentősége: az évszázadokon át fejlődött, csiszolódott igényes nyelvhasználat mintáját adják, úgy, ahogyan a közösség kialakította és elfogadta. A magyar nyelv könyve megírása óta csaknem 15 esztendő telt el. Ez alatt az idő alatt a nyelvtudomány világában jelentős változások történtek: nagy összefoglalások születtek, s ki­ bontakoztak az akkoriban szárnyaikat bontogató interdiszciplináris területek. Mindez szüksé­ gessé tette könyvünk helyenkénti átdolgozását és kibővítését. A kibővítést szükségesnek tartottuk. Két új fejezetet iktattunk be, egyiket a retorikáról, másikat a pragmatikáról. Az interdiszciplináris területek között át kellett dolgozni a pszicholingvisztikát és a szociolingvisztikát, s nagyobb súlyt kellett adni a számítógépes nyelvészet­ nek. Jelentős mértékben át kellett dolgozni a bevezető, általános nyelvészeti fejezetet: új ösz-

szefoglalások láttak napvilágot — nálunk is, a nagyvilágban is — a nyelvek osztályozásáról; izgalmas könyvek jelentek meg külföldön a kis nyelvek helyzetéről; a rendszerváltás után megváltozott a finnugor népek státusa; új jelenségek figyelhetők meg mai nyelvünkben, más a nyelvi norma felfogása, mint egy évtizeddel ezelőtt; átrendeződött a nyelvtudomány maga, új diszciplínák keletkeztek, melyek között sok az átfedés, s számos új irányzat kizárólagos­ ságra, egyeduralomra tör, holott sok esetben csak régi-új irányzatról van szó. A nyelvtudo­ mány történetéről szóló ismertetést kiemeltük a bevezetésből, s külön fejezetet szenteltünk neki a könyv végén, az interdiszciplináris területek ismertetése előtt. Ezt a megoldást a nyelv­ tudomány alakulása is igazolja; az interdiszciplináris területek a legújabb korszak fejlemé­ nyei. Ebben a fejezetben erőteljesebben támaszkodtunk a nemzetközi szakirodalomra. A grammatikai fejezetek átdolgozása azért okozott gondot, mert a jelenlegi szakiroda­ lomban több megoldás is olvasható. A különféle lehetőségeket mérlegeltük, s igyekeztük — a hagyomány és az újítás egyensúlyának megtartásával — önálló szemléletünket megerősíteni, illetőleg kialakítani. Az eddigi nyelvleírásban megfigyelhető volt egy bizonyos egyensúly a jelentés és szerkezet között, s törekedtünk ennek az egyensúlynak a megtartására (tehát nem tettünk több engedményt a szükségesnél a struktúra javára). Ez a szemlélet megfigyelhető mind az alaktanban, mind a szintagmatanban. A több mint kétezer éves hagyomány alapján megtartottuk a predikatív szerkezetet a mondat gerincének, meghagytuk az alanyt az állít mánnyal egyenrangú helyzetében (természetesen megfelelő indokolással), ugyanakkor né­ hány újítástól sem zárkóztunk el, például reméljük, hogy sikerült — kognitív szempontok alapján — a határozóknak egy elfogadhatóbb osztályozását adni. A könyv szerzői gárdája a régi, bár néhányunk munkahelye az idők folyamán megválto­ zott. A mondattani fejezeteket A. Jászó Anna dolgozta át, a részletek és a példaanyag megha­ gyásával, a tudománytörténeti fejezetben a strukturalizmus ismertetését változtatás nélkül meghagytuk, ez Albertné Herbszt Mária munkája. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani az egyes fejezetek kritikájáért és a javaslatokért Adamik Tamásnak, Gósy Máriának és Nagy Katalinnak, valamint munkatársainknak. Sánta Ferenc szavaival kezdtük ezt az előszót, idézzük őt útravalóul is. „De nem csupán beteljesít és gyönyörködtet a nyelv, hanem szabaddá is tesz. S ez a leg­ nagyobb dolog. Miközben tárgyához közelít, fölé is emel. Miközben hozzátapad, formáját kutatva illeszkedik, és alkalmat nyújt arra, hogy jelle­ mezzük, sok apró szó segítségével elemezzük, összehasonlítsuk más dolgokkal, jelenségek­ kel, kijelöljük a helyét minden egyéb összefüggésében — paranccsá teszi, hogy véleményt alkossunk róla. S ez már szabadság vagy legalábbis annak fő ismérve. Mert ez ad lehetőséget képességeink kibontatására, s annak gyakorlására is, ami legin­ kább megkülönbözteti az embert az élővilágban — hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes ember szabadsága is. Mert körülmények korlátozhatják mozgásunkat, vágyainkat, kívánságainkat: de semmi sem korlátozhatja gondolatainkat." Minden az emberért van: a nyelv, a nyelvtudomány, s benne különösképpen a nyelvmű­ velés. Jó szándékkal adjuk át A magyar nyelv könyve hetedik — bővített és átdolgozott — kiadását olvasóinak, azt remélve, hogy jól fogja szolgálni a jövőben is a vizsgázó diákokat, s mindenek fölött a magyar nyelv ügyét. A. Jászó Anna

ÁLTALÁNOS ISMERETEK A NYELVRŐL ÉS A NYELVTUDOMÁNYRÓL

„Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink ki­ cserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődés­ nek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele... S 'a nyelv' mindenki számára első­ sorban az anyanyelv" (BÁRCZI, 1963, 5). A világon mintegy hat-hétezer egymástól többé-kevésbé különböző anya­ nyelv létezik. A több ezer nyelv azonban bizonyos vonásaiban megegyezik: e közös vonásoknak az összessége adja meg az emberi nyelv fogalmát. Köny­ vünkben elsősorban anyanyelvünkkel, a magyar nyelvvel fogunk megismerked­ ni; de mivel a magyar nyelvet az emberi nyelv egy különleges változatának te­ kintjük, először az emberi nyelv általános vonásaival foglalkozunk, majd a nyelvtudomány problematikáját, területeit, módszereit, irányzatait ismertetjük. A nyelvről már igen sokat írtak az ókortól napjainkig, mibenléte nemcsak a nyelvtudománynak, hanem a filozófiának és a pszichológiának is középponti kérdése. Mivel bonyolult jelenségről van szó, nehéz definiálni; inkább megpró­ báljuk több oldalról megközelíteni: sorra vesszük ismérveit.

A beszéd és a nyelv
Sok nyelv megkülönbözteti ezt a két fogalmat: beszéd és nyelv; a németben Rede és Sprache, az angolban speech és language, a finnben puhe és kieli, a franciában parole és langue; ez utóbbiak honosodtak meg a tudományos termi­ nológiában FERDINAND DE SAUSSURE [szoszűr], a 20. századi modern nyelvé­ szet megteremtője nyomán (könyve magyarul is olvasható: Bevezetés az általá­ nos nyelvészetbe, 1997). A beszédei és a nyelvel együttesen nyelvezetnek hívjuk, a saussure-i termino­ lógiában langage (langázs). A beszéd és a nyelv ugyanannak a dolognak, a nyel­ vezetnek két oldala: az emberek beszélnek egymással, s beszédük a nyelv szabá­ lyai szerint van megszerkesztve. A kisgyermek a nyelv képességével jön a világ­ ra, s a beszédből, végtelen sok számú mondat megértése és használata során sa­ játítja el anyanyelvének szabályrendszerét: megtanulja annak a társadalomnak a

12

A magyar nyelv könyve

nyelvét, melybe beleszületett, kialakul anyanyelvi kompetenciája. Az emberré válás során is egyszerre alakult ki a nyelv és a beszéd: a legkezdetlegesebb be­ széd is attól volt beszéd, hogy nyelvet használt fel, még ha az a nyelv csak felki­ áltásokból, ún. komplex szómondatokból állt csak. Nincsen sem fontossági, sem elsőbbségi sorrend a beszéd és a nyelv között, elkülönítésüknek mindazonáltal a tudományos vizsgálódás, sőt a mindennapi kommunikáció szempontjából jelen­ tősége van. „A beszéd összefoglaló neve mindannak, amit egy nyelvi közösség tagjai, vagyis az ugyanazon nyelven beszélő emberek érintkezésük során mondanak; a beszéd eszerint mondatok végtelen sorából áll. A nyelv viszont azoknak az elemeknek és szerkesztési szabályoknak összes­ sége, amelyeknek birtokában a közösség tagjai létrehozzák és megértik ezeket a mondatokat, a beszédet. A beszédben, mondataink alkotásában mint szigorú elő­ íráshoz igazodunk a nyelvhez; ezért a nyelvet egészében is szabálynak, a beszéd szabályának szoktuk minősíteni" (TELEGDI, 1989, 8). Minden nyelvnek van hangrendszere, szókészlete és nyelvtani rendszere. A beszéd a működésben lévő nyelv, jelzések sorozata, produkció, performancia; a nyelv szabályrendszer, meglévő képesség, kompetencia. Míg a beszéd egyéni, individuális jelenség, addig a nyelv kollektív, társadalmi jelenség: az egyének beszédük során egy társadalmilag adott nyelvet használnak. SAUSSURE a nyelvet (langue) a zeneműhöz hasonlította, ahogy az a kottában rögzítve van, a beszédet (parole) pedig a zenemű előadásához. „A nyelvet a beszédtől elválaszt­ va egyúttal elválasztjuk 1. a társadalmit az egyénitől, 2. a lényegest a járulékos­ tól és többé-kevésbé véletlentől is" (SAUSSURE, 1997,44). Meg kell jegyeznünk, hogy a parole, illetőleg beszéd terminusokat nem a szó köznapi jelentésében használjuk. A produktumon van ugyanis a hangsúly, nem pedig a szóbeliségen. Parole-jelenség tehát egy írásmű is. A félreértések elkerü­ lése végett használjuk a francia terminusokat, s parole-jelenségről, parole-nyelvészetről beszélünk. A nyelv működéséhez elméletileg legalább két emberre van szükség: az egyik, aki közöl valamit: az adó, a feladó, a kódoló; a másik, aki a közlést meg­ érti: a vevő, a címzett, a dekódoló. A nyelv a kód, a közlés, a kommunikáció eszköze, a társadalom tagjainak egymással való érintkezését szolgálja. Ez a gon­ dolat már SAUSSURE-nél is megvan, de a 20. század másik meghatározó nyelvé­ sze, az orosz ROMAN JAKOBSON vitte be a köztudatba, az információelméletből kölcsönzött terminológiával.

A nyelv keletkezése

13

A nyelv nem merev rendszer, állandó működésben van, WILHELM VON HUM­ BOLDT mondása szerint egy nyelv beszélése nem más, mint „véges számú esz­ köznek végtelen felhasználása". Ez a kijelentés az alapja a kreativitás gondolatá­ nak, melyet a 20. század harmadik meghatározó egyénisége, az amerikai NOAM CHOMSKY [csomszki] hangsúlyoz. Egy nyelv mindig egy adott népnek a nyelve, éppen ezért szorosan kapcsoló­ dik egy nép kultúrájához: tükröződnek benne a mindennapi életviszonyok, tár­ gyak, szokások. A kultúra szó ebben a vonatkozásban nem a magaskultúrát je­ lenti, hanem azt a szokásrendszert, mely szükséges az emberek mindennapi éle­ téhez. A nyelv megismerésével közelebb kerülünk a nyelvet beszélő nép kultúrá­ jához, gondoljunk a jellegzetes szavakra, szólásokra, közmondásokra.

A nyelv keletkezése
A nyelv keletkezésével kapcsolatos nézetek két csoportba oszthatók. A monogenezis (egy eredet) elmélete szerint a világ sok nyelve egyetlen nyelvből ered. Ezt az elképzelést olvashatjuk pl. a Bibliában, a Bábel tornyáról szóló történetben. A poligenezis (több eredet) elmélete szerint a Földön több helyen alakult ki a nyelv, hiszen több helyen alakultak ki emberi hordák. A tudomány a poligenezis elméletét fogadja el, bár mindig felbukkannak a monogenezist feltételező elmé­ letek. Nemrégiben amerikai génkutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az emberiség genetikailag két nagy csoportra osztható, egy Szaharától északira és délire; ennek alapján azt feltételezték, hogy az emberiség Afrikában keletkezett, s onnan szóródott szét az egész földön. Ezt a feltételezést megpróbálták össze­ hangolni a történeti-összehasonlító nyelvészet eredményeivel, s egy olyan furcsa légvárat építettek, mely szerint a Föld mintegy hat-hétezer egymástól nagyon kü­ lönböző nyelve hat nagy törzsre vezethető vissza (RUHLEN, 1994). Ehhez hason­ ló elméletek mindig voltak (FODOR, 2001, 122), létrehozóik egy fontos tényt fi­ gyelmen kívül hagynak: a nyelvi rokonság és a faji (genetikai) rokonság külön­ bözik egymástól, a népek keveredhetnek, egy nép nyelvet cserélhet, bonyolult folyamatok hatnak egymásra. Pontosan nem tudjuk, miként mehetett végbe a nyelvek keletkezése, mivel keletkezésben lévő nyelvet nem figyelhetünk meg, s nem hozhatunk létre olyan kísérleti körülményeket sem, melyek közepette megfigyelhetnénk a nyelv szüle­ tését. Az embereket mindig izgatta ez a kérdés, így például — Hérodotosz írja le — Pszametik fáraó (Kr. e. 663-610) azt szerette volna tudni, hogy melyik volt az első nyelv a világon. Két újszülöttet egy pásztorra bízott, azzal az utasítással,

14

A magyar nyelv könyve

hogy ne beszéljen a gyermekekhez. Két év múlva, amikor a sátrat felnyitotta, a gyerekek odaszaladtak hozzá, ezt kiáltva: bekosz. A fáraó megtudta, hogy ez a szó frígiai (ókori, feltehetően indogermán nép volt Kis-Ázsia északnyugati ré­ szében) nyelven kenyeret jelentett. Úgy vélte, hogy a legősibb nyelv a fríg volt. Hasonló kísérleteket mások is végeztek. Az efféle kísérletek természetesen eti­ kátlanok, de a várt eredményt sem hozzák meg, mert az így keletkezett nyelv nem volna azonos az ősnyelvvel, számos okból: sem a körülményeket nem lehet felidézni, s a résztvevők nyelvi képessége (kompetenciája) is más, hosszú fejlő­ dés eredménye (FODOR, 2001, 117-118). Minden jelenlegi nyelv igen bonyolult rendszer, mely hosszú fejlődés ered­ ménye. A nyelv eredetéről sokféle teória született: FRIEDRICH ENGELS mutatott rá a közösen végzett munka fontos szerepére, WILHELM WUNDT a kifejező moz­ gásoknak, a hangutánzó és az indulatszóknak tulajdonított szerepet. Segítségünk­ re lehet — a biogenetikai törvény alapján — a gyermeknyelv kialakulásának a megfigyelése (1. könyvünk gyermeknyelvi fejezetét), a szellemi fogyatékosok, elsősorban az afáziások nyelvének a kutatása (vagyis a nyelvi rendszer leépülé­ sének a tanulmányozása), valamint az állati jelrendszerek vizsgálata. Az utóbbi évtizedekben — az általános nyelvészeten és a pszicholingvisztikán belül — ezek a kutatások erősen fellendültek. Az emberi nyelv is olyan fokokon keresztül fejlődhetett ki, mint a kisgyer­ mek nyelve. Az emberek eleinte tagolatlan mondatszavakat ejthettek ki, ami­ lyenek mai nyelvünkben az indulatszavak. Ezek a tagolatlan jelzések egyben az alapvető mondattípusokat is képviselték, a felkiáltást: Jaj!, a kijelentést: Reccs és a felszólítást: Hess! Ezek a mondatszavak fokozatosan hangokra tagolódtak, a közlés árnyaltságát többnyire csak a szupraszegmentális tényezők biztosították: ezek közelebb állnak az érzelmekhez, s jelentős szerepük van a kisgyermek be­ szédében is, s minden bizonnyal nagyobb szerepük volt a nyelv ősi állapotában, mint ma. A fejlődés következő fázisa a mondat kettétagolódása lehetett, vagyis az alanyi és az állítmányi résznek, az ítéletalkotás két elemének a megjelenése. A két fő mondatrész valamilyen szófajta formájában valósult meg, az alanyi rész eleinte valamiféle deiktikum, rámutató szó (ez, az) lehetett, majd később főnév; az állítmány pedig ige vagy melléknév. Az indulatszó, a főnév, a melléknév, az ige az eredendő, ősi szófajok, s minden bizonnyal néhány névmásfajta, így a mu­ tató és a személyes névmás is ide tartozott. A többi szófaj későbbi, másodlagos. A mondatrészek között későbbi a jelző (az állítmány transzformja, pl. a a fa ma­ gas — magas fa) és a határozó, a tárgy pedig a határozóból keletkezett. Fokoza-

A nyelv mibenléte

15

tosan alakultak ki a viszonyító elemek, közöttük a toldalékok és a kötőszók. Mindezek paleolingvisztikai kérdések, feltételezések, bár van alapjuk.

A nyelv mibenléte
A nyelv jeleknek tagolt emberi hangokkal megvalósuló rendszerhálózata, mely az emberi társadalom és gondolkodás kialakulásával együtt keletkezett, egy em­ beri közösség kollektív tudatában él, és az emberek társas érintkezését szolgálja, azaz a kommunikáció eszköze (BÁRCZI, 1955 nyomán). 1. A nyelv társadalmi jelenség: egyrészt a társadalom hozta létre, fejlesztette ki, másrészt a társadalom létének, fennmaradásának biztosítéka. Az ember, a tár­ sadalom, a gondolkodás és a nyelv együttesen alakult ki, egymástól elválasztha­ tatlanul, létüket egymásnak köszönhetik. A társadalom nem létezhet nyelv nél­ kül: a tapasztalatokat a nyelv segítségével örökíti át az egyik generáció a másik­ nak, a nyelv közvetítésével valósul meg a társadalom folytonossága. 2. A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere. E tétel megértése végett mindenekelőtt a jel fogalmát kell tisztáznunk. A jel fogalmát először általános, szemiotikai értelemben határozzuk meg, s ezután lesz szó a nyelvi jelről. AUGUSTINUS (SZENT ÁGOSTON, 354-438) szerint jel mindaz, ami önmagán kívül mást is jelent, pontosabban mondva „jel az, ami az érzékelésnek önmagát, a léleknek pedig önmagán kívül valami egyebet tár elébe" (Signum est et quod seipsum sensui, et praeter se aliquid animo ostendit, vö. ADAMIK, 1981, 77). Minden jelben ugyanis egy kettősség van: egy érzékelhető dolog — ez a jelölő — és egy mélyebb tartalom: ez a jelölt. Minden jel egy viszonyt tartalmaz, még­ pedig a jelölő és a jelölt viszonyát. Mindenütt jelek vesznek bennünket körül, s a jelekben ezt a kettősséget figyelhetjük meg, pl. ha valakinek láza van, az annak a jele, hogy beteg; ha sárgulnak a falevelek, az az ősz közeledtét jelenti; ha egy kutya behúzott farokkal sompolyog, az félelmének a jele; ha a közlekedési lámpa pirosat mutat, az annak a jele, hogy tilos az úton átmenni; stb. A jeleket — AUGUSTINUS osztályozása szerint — két csoportba oszthatjuk, természetes és mesterséges (egyezményes) jeleket különböztetünk meg. A ter­ mészetes jel — más néven tünet vagy szimptóma — a közlés szándéka nélkül keletkezik, ilyen pl. a láz mint a betegség jele. A mesterséges (egyezményes) je­ lek a közlés szándékával jönnek létre, ilyenek az állatok jeladásai, a jelvények, a füstjelek, és ide tartoznak a nyelvi jelek is.

16

A magyar nyelv könyve

A nyelv is jelekből tevődik össze: elemeiben megvan a jelre jellemző kettős­ ség, vagyis a jelölő és a jelölt viszonya. A nyelvi jel esetében a jelölő a hangsor, a jelölt pedig az a fogalom, amire a hangsor vonatkozik; pl. a v + i + r + á + g hangsor jelölője a virág fogalomnak. Minden nyelvi jelnek van jelentése, amiről egyelőre csak annyit mondunk, hogy azonosítható a fogalommal. (A jelentés az egyik felfogás szerint a jel alkalmazási szabálya, l. a jelentéstanban. Minden nyelvi jelben van egy statikus kettősség — a jelölő és a jelölt kettőssége —, va­ lamint egy dinamikus működés, vagyis a jel alkalmazása.) jelölt jelölő jelentés hangsor a virág fogalma v+i+r+á+g

A nyelvi jelek a szavak (lexémák) és a szóelemek (morfémák). A lexéma a szókészletnek önálló eleme, pl. iskola, jár, részt vesz, osztálytárs. A morféma a tő és a toldalék (affixum), pl. az iskolába jár szerkezetben két tő van: iskola- és jár-; az elsőn a toldalék a -ba határozórag, a másodikon pedig 0 ( = zéró ) tolda­ lék van. A toldalék is nyelvi jel: a -ba hangsor a jelölő, jelöltje pedig egy speciá­ lis helyviszony; a 0 toldalék testetlen, de van tartalma: határozatlan ragozás, ki­ jelentő mód, jelen idő, egyes szám 3. személyre utal. A nyelvi jeleket — lexémákat és morfémákat — szerkesztjük össze a gram­ matikai szabályoknak megfelelően mondatokká: a működésben lévő jeleket jel­ zéseknek nevezzük. A nyelv aspektusából jelekről beszélünk, a beszéd aspektu­ sából jelzésekről. A nyelvi jel konvencionális, vagyis a jelölő és a jelölt kapcsolata esetleges. Ugyanarra a jelöltre a magyar a virág, a német a Blume, az angol a flower, a finn a kukka hangsort alkalmazza, nincsen ok-okozati kapcsolat a hangsor és az általa jelölt fogalom között. Kivételt képeznek a hangutánzó és a hangfestő szavak, ép­ pen ezért az efféle szavak hasonlítanak egymásra a különféle nyelvekben, pl. a kakukk a franciában coucou [kuku], a finnben kaki [keki].

A nyelv mibenléte

17

A lexémák és a morfémák tovább bonthatók fonémákra. A fonéma már nem nyelvi jel, mert nincsen önálló jelentése, csak jelentésmegkülönböztető szerepe a magasabb rendű nyelvi egységekben. Éppen ezért a fonémák csak jelelemek. A nyelvi jel lineáris, azaz időben és térben (kiejtve és leírva) folytonos. Ép­ pen ezért tagolható, részekre, szegmentumokra bontható. A lexéma, a morféma, a fonéma — szegmentum is egyben. Ezenkívül vannak a szegmentumokhoz kapcsolódó elemek, ezeket szupraszegmentális tényezőknek nevezzük; ilyenek a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó, a beszédszünet, a junktúra vagy határ­ jegy, a hangerő és az egyéni hangszínezet. A nyelvi jelek rendszert, mégpedig értékrendszert alkotnak. A nyelvi rendszer az összefüggéseknek olyan hálózata, amely az egyes nyelvi jeleket egymáshoz köti, s egy szorosan összefüggő egész részeivé avatja. Minden nyelvi jelnek értéke van, s ezt mindig az a hely határozza meg, amelyet az illető jel a vele egy időben létező hasonló nyelvi jelek között elfoglal (LAZICZIUS, 1942 nyomán). A nyelvi jel értékét a többi jeltől való különbsége határozza meg. A különbségek alapján a nyelvi jelek ellentétpárokba, oppozíciókba állíthatók, pl. a kérnék igealak szemben áll a kérjek igealakkal, különbségük az igemód kü­ lönbségében van; a kérek igealak szemben áll a kérsz igealakkal, különbségük a nyelvtani személyben van. A különbség hordozója a -né és a -j módjel, illetőleg a -k és az -sz személyrag. Ennek a különbségeket hangsúlyozó szemléletnek az alapján mondjuk, hogy a kér igealak is ragos, csak ragja 0 [zéró] fokon van, 0 [zéró] morféma, ebben különbözik ugyanis a többi igealaktól. Az egyes morfé­ mák értékkülönbségei azok a szabályok, amelyek alapján a morfémák rendszerré szerveződnek. Az egyes toldalékok értékkülönbségei lényegében jelentésbeli kü­ lönbségek, csak ezek a jelentések elvontak: mód, idő, személy stb. Hasonló rendszert alkotnak a lexémák jelentései is (l. a jelentéstanban és a szókészlettan­ ban). A nyelv és a gondolkodás szorosan összefügg egymással. Ez a kapcsolat az emberré válás során alakult ki, a társadalomban fellépő kommunikációs igény következtében. Az ember az állatvilágból emelkedett ki a törzsfejlődés folyamán. Az állatok is kommunikálnak, s közlésrendszerükben jeleket használnak. Az emberek és az állatok jelrendszere azonban alapvetően különbözik egymástól. Az állatok artikulálatlan hangokat adnak ki, az emberi nyelv ezzel szemben artikulált han­ gokból áll. Az állat jelkészlete korlátozott, a legfejlettebb állat kb. 80 jelet hasz­ nál, s kb. 160 jelre tanítható meg. Az emberi nyelv véges számú morfémakészletét viszont a szabályok segítségével a végtelenségig lehet kombinálni, azaz a vé-

18

A magyar nyelv könyve

ges számú készletből végtelen számú struktúrát lehet létrehozni: az állati jelkész­ let zárt rendszer, az emberi nyelv nyitott rendszer, a kreativitás jellemzi. Az állat ösztönösen ismétel bizonyos szituációkban bizonyos jeleket, csak a jelen ingerei­ re reagálva, nem képes sem egy múltbeli eseményt elmondani, sem ítéletet al­ kotni a valóság tényeiről, fogalmai sincsenek, mivel jelei nincsenek gondolatok­ hoz kapcsolódva. Az állat nem gondolkodik, habár sokszor igen intelligens. Megvan tehát az állatvilágban a kommunikáció, olykor igen bonyolult és fej­ lett formában, megvan az intellektus csírája is, de ez sosem jut el a fogalmi gon­ dolkodásig. Az embert a munkavégzés emelte ki az állatvilágból. A munkavég­ zés ugyanis célkitűzéssel jár együtt, a célkitűzés pedig feltételezi a valóság öszszefüggéseinek a felismerését, fogalmak segítségével történő ítéletalkotást, va­ gyis a célkitűzés feltételezi a célkitűző tudatot. Az ember előre megtervezett cse­ lekvését gondolatokba foglalta, gondolatait pedig nyelvi formába öntötte, hogy közölhesse másokkal, a társaival. Társadalom, munkavégzés, tudat, nyelv nem létezik egymás nélkül, s velük kapcsolatban az elsőbbség kérdését nem is tehet­ jük fel. Azt gondolhatjuk, hogy a fejlődés egy szakaszán a meglévő állati kom­ munikáció és a meglévő állati intellektus összekapcsolódása minőségi változást eredményezett, s ez a „pillanat" volt a „tudat születésének a pillanata" (vö. KELEMEN, 1978, 45). A nyelv és a gondolkodás viszonya háromféleképpen képzelhető el: a gondol­ kodás a nyelvhez képest elsődleges, a nyelv az elsődleges a gondolkodáshoz ké­ pest, a nyelv és a gondolkodás kölcsönösen meghatározza egymást. Ezen utóbbi elképzeléshez kapcsolódik a nyelv és a gondolkodás őseredeti azonosságának a feltevése. 3. A nyelv objektivitása és létformája. A nyelv a kollektív tudatban él, léte­ zik objektíve, az egyéntől függetlenül is. Ezt beláthatjuk, ha arra gondolunk, hogy anyanyelvünknek csak egy kis töredékét ismerjük, s nyelvünk megszületé­ sünk előtt is létezett, és létezni fog halálunk után is. Azt is szokták mondani, hogy a nyelv a szótárakban és a nyelvtanokban létezik. Ez a nézet nem állja meg a helyét, hiszen nagyon sok nyelvnek nincsen sem szótára, sem nyelvtana. A nyelv a kollektív tudatban létezik, de megjelenése az egyén tudatához kapcsoló­ dik. 4. A nyelvi jelek hierarchikus struktúrát alkotnak. A nyelvi rendszerben szintek vannak, s az alsóbb szintek elemeiből tevődnek össze a magasabb szin­ tek. A nyelvi szintek a következők: 1. a fonémák szintje, 2. a morfémák és a lexémák szintje, 3. a szintagmák és a mondatok szintje, 4. a szöveg szintje (vö.

A nyelv a közlésfolyamatban

19

SZENDE, 1976, 38). Lényegében négy nagy szintről beszélhetünk, ezek a követ­ kezők: a hangok, a szavak, a mondatok és a szöveg szintje. A nyelvi szintek szerveződése a következőképpen alakul: egy alacsonyabb rendű elem mindig egy magasabb szinten funkcionál, azaz egy nagyobb egység­ ben működik. A fonéma jelentésmegkülönböztető szerepét a morfémában és a lexémában kapja meg (kép-gép); a morféma — pl. egy toldalék — a szóalakban vagy a szintagmában (az iskolába szóalakban vagy az iskolába jár szerkezetben világos, hogy a -ba hová? kérdésre felelő határozói belviszonyrag); a szintagma a mondatban funkcionál (gondoljunk arra, hogy egy tagolt mondat hozzárendelő, alárendelő és mellérendelő szintagmák konstrukciója); s végül a mondat a szö­ vegbe épül bele, a mellérendelés szabályai szerint kapcsolódva szerves egésszé. Ez a hierarchikus rendszer adja meg a grammatikai struktúrát. A nyelvi jel grammatikai funkciója a nyelvi jelnek egy magasabb nyelvi szinten betöltött szerepe. A hierarchikus struktúrában is egy kettősséget figyelhetünk meg: a sta­ tikus szinteket, valamint a dinamikus működést: a nyelvi jel grammatikai funk­ cióját. Ezt a funkciót a nyelvi rendszeren belüli funkciónak is nevezhetjük. Ezenkívül beszélhetünk egy a nyelvi rendszeren kívüli, a beszédhelyzethez kapcsolódó ún. kommunikációs funkcióról. Erről lesz a továbbiakban szó: ed­ dig a hattényezős kommunikációs modellnek csak egyetlen tényezőjéről, a kód­ ról volt szó, most röviden áttekintjük a kódnak a többi tényezőhöz kapcsolódó viszonyát.

A nyelv a közlésfolyamatban
Ha valakitől megkérdezik: mi a nyelvi funkció, az illető egészen bizonyosan a következő választ adja: a kommunikáció, s ezen a nyelvnek a közlés céljára való felhasználását érti. S válasza igaz. A nyelvi jel a beszédhelyzetben a három fő kommunikációs tényezőhöz kap­ csolódik: a jeladóhoz, a jelvevőhöz és a jeltárgyhoz, vagyis a valósághoz; ahol jelek vannak, ott jeladók és jelvevők is szerepelnek. A nyelvi jel tulajdonképpen eszköz (görögül organon), ezen az alapon fejlesztette ki az osztrák pszichológus, KARL BÜHLER az ún. organon-modellt (Sprachtheorie, Jéna, 1934). A valóság tárgya, a jeladó és a jelvevő: e három tényező közé van ékelve minden nyelvi jel. Mind a három tényező viszonylatában más és más a nyelvi jel funkciója: a jeladó és a jel viszonylatában a kifejezés, a jelvevő és a jel viszony­ latában a felhívás, a valóság tárgya és a jel viszonylatában az ábrázolás.

20

A magyar nyelv könyve jeltárgy

ÁBRÁZOLÁS

jeladó

jelvevő

jeltárgy A nyelvi jel potenciálisan mindegyik tényezőhöz kapcsolódik, de egy adott beszédhelyzetben egyetlen tényezőhöz való kötődése domborodik ki, ez a nyelvi jel kommunikációs funkciója. Pl. az Esik jel (egyben mondat is) a beszédhely­ zetből kiemelve funkciótlan (mintha robothangon mondanánk ki). A következő szituációkban „feltöltődik": 1. Kinézek az ablakon, és megállapítom, hogy: Esik. Ekkor a jel a valóságra vonatkozik, arról állapít meg valamit, funkciója közlő vagy ábrázoló: referenciális. 2. Sétálni akarok, esetleg várnak rám valahol, de elindulásomat az időjárás lehetetlenné teszi. Emiatt bosszankodva kiáltok fel: Esik! Ekkor a jel a jeladó érzelmeire vonatkozik, funkciója kifejező: emotív vagy emocionális. 3. Indulóban vagyok hazulról, kinn szakad az eső. Csak egy kabátot kaptam magamra. Valaki a családtagok közül figyelmeztet: Esik! — mintegy azt mondván: Vigyél esernyőt! Vigyázz! Ekkor a jel a jelvevőhöz inté­ zett felhívást fejez ki, funkciója felhívó: konatív. A kijelentő, a felkiáltó és a fel­ szólító funkció a három alapvető kommunikációs funkció. A nyelvi jel a kom­ munikációs tényezőkhöz alkalmazkodva válik beszédbeli jelzéssé, s ekkor már mondatokká szerveződik (LAZICZIUS, 1942 nyomán). Egy beszédmű, pl. egy szónoki beszéd megalkotásakor is e három tényezőt kell figyelembe venni. Már ARISZTOTELÉSZ is arról írt, hogy a beszédnek három tényezője van: 1. a beszélő, aki megnyilatkozik, 2. a hallgató, akihez a megnyi­ latkozás szól és 3. a beszéd tárgya, akiről vagy amiről megnyilatkozik a beszélő (ADAMIK, 1982, 19). ARISZTOTELÉSZ modelljét vagy a fenti organon-modellt háromtényezős kommunikációs modellnek is nevezhetjük.

A nyelv a közlésfolyamatban

21

Ezek a régi modellek lényegében továbbélnek az új, kommunikációelméleti terminológiával operáló modellekben. ROMAN JAKOBSON kibővítette a háromté­ nyezős modellt, s hat tényezőt állapított meg, a beszélőhöz, a hallgatóhoz és a beszéd tárgyához felvéve a közvetítő közeget, vagyis a csatornát, elhelyezte a modellben a kódot és a létrejött produktumot, melyet üzenetnek nevez. A kommunikációs folyamatot ROMAN JAKOBSON a következőképpen ábrázol­ ja: Kontextus Üzenet Feladó Címzett Csatorna Kód Ez az ún. hattényezős modell mindenféle kommunikációs tevékenységet áb­ rázol, a nem nyelvit is: így pl. az információk technikai továbbítását, az állatok kommunikációját, az emberek nem nyelvi (nem verbális) kommunikációját stb. A nyelvre alkalmazva, a következőképpen azonosíthatjuk az egyes tényezőket: a kód azonos a nyelvvel; a feladó azonos a kódolóval, vagyis a beszélővel, íróval; a címzett azonos a dekódolóval, a hallgatóval, olvasóval. A kontextus termi­ nust JAKOBSON sajátos értelemben használja, jelentése: a valóság, a valóság té­ nyei; az, amiről szó van. A csatorna a közvetítő közeg, a beszéd esetében a le­ vegő, az írás esetében például egy könyv. Az üzenet maga a létrejött produk­ tum, az elhangzó beszéd vagy a leírt szöveg. A kommunikáció során tehát a fel­ adó (beszélő, író) egy kontextusról (a valóság tényeiről) egy kód (jelrendszer, pl. a nyelv, a morzejelek) segítségével egy csatornán (pl. kábelen, levegőrezgé­ sen, könyvön) át egy üzenetet (közleményt, hírt, információt) közöl a címzettel (hallgatóval, olvasóval) (JAKOBSON, 1969 nyomán). A hattényezős modell azt szemlélteti, hogy az üzenet létrehozásához számos tényezőre van szükség, közülük az egyik a nyelv (egyéb kommunikációs model­ lekre vö. RÓKA, 2003). Így a referenciális-emotív-konatív funkciósor kibővült a kapcsolattartó: fati kus, az üzenetre vonatkozó poétikai és a kódra vonatkozó metanyelvi funkció­ val. Kapcsolattartó vagy fatikus funkciójában használjuk a nyelvet akkor, amikor magára a közvetítő csatornára, annak működésére kérdezünk rá, pl. ily módon: Ugye, megértettél engem? Jól hallasz?

22

A magyar nyelv könyve

A hat tényező között az üzenet más síkon van, mint a többi: ez esetben is egy hierarchikus struktúráról van szó. Egy üzenet (szónoki beszéd, vers, hirdetés stb.) megalkotásakor számításba kell vennünk az összes többi tényezőt: a való­ ság tényeit; saját képességeinket és mondanivalónkat; a hallgatóság igényeit és előismereteit; a közvetítő közeget, pl. elmondásra vagy olvasásra szánjuk-e az üzenetet alkotó szöveget; s végül maga a nyelv jellege is befolyásolja a szöveget, pl. egy adott szókészletből válogathatunk, vagy egy adott hangrendszerből hoz­ zuk létre egy költemény vagy egy prózai mű zenei hatását. A nyelvi jelben van tehát egy olyan potenciális lehetőség, mely arra teszi alkalmassá, hogy különféle szövegekben funkcionáljon, ez a jel poétikai funkciója. Aszerint, hogy a kommunikációs modell melyik tényezője domborodik ki jobban a szövegben, különféleképpen csoportosíthatjuk a szövegeket: a közvetítő közeg, a csatorna szempontjából vannak írott és szóbeli szövegek; megkülönböz­ tethetünk érzelemkifejező és felhívó jellegű szövegeket. Ezek a kérdések a sti­ lisztika, retorika és poétika illetékességi körébe tartoznak, manapság azonban ezek a diszciplínák beleolvadtak a nyelvtudományba, bekebelezte őket a szöveg­ tan. SZILÁGYI N. SÁNDOR Magyar nyelvtan c. könyvében kapcsolatteremtő, is­ meretközlő, érzelemkifejező, felhívó szövegeket tárgyal (SZILÁGYI, 1980). A kutya ugat és a A kutya főnév mondatokban a kutya lexéma két különböző síkon jelenik meg. Az első mondatban a valóság tárgya, a másodikban nyelvi tény, főnév. Az elsőben a valóság elemét tettük meg közlésünk tárgyává, a má­ sodikban a nyelv elemét; a nyelvi közlés magára a nyelvre vonatkozik: meta nyelvi funkciója van. A nyelvtudomány nyelve metanyelv, azaz a nyelvről szóló nyelv. (A tárgynyelv és a metanyelv megkülönböztetése a modern logikából származik.) A nyelvi funkciók a jakobsoni hattényezős modell alapján a következők (jobb volna a hierarchikus struktúrát ábrázolva a poétikai funkciót kiemelni a többi közül): Referenciális Poétikai Emotív Konatív Fatikus Metanyelvi

A nyelvek sokfélesége

23

Ezek a funkciók tehát a nyelvnek a nyelvi rendszeren kívüli, kommunikációs funkciói. Visszaérkeztünk tehát kiindulási pontunkhoz: a beszédhez, mely — a nyelvé­ szeti strukturalizmus nagy korszakának lezárultával — ismét a figyelem közép­ pontjába került, újabb aspektusainak a megvilágításával. A beszéd cselekvés, tett: a szó köznapi és filozófiai értelmében egyaránt. KÁLLAI ESZTER tanárnő „Szépen magyarul — szépen emberül" mozgalma avé­ gett jött létre, hogy beszédünkkel, vagyis a szép beszéd cselekvésével hitet te­ gyünk magyarságunk és emberségünk mellett. A szó filozófiai értelmében is cse­ lekvés a beszéd, ezt tanítja a beszédaktus-elmélet vagy beszédtett-elmélet. Vannak a nyelvben olyan mondatok, melyeknek kimondásakor cselekvéseket hajtunk végre: Házastársakká nyilvánítalak benneteket; Doktorrá fogadom; Ezt a hajót a Széchenyi névre keresztelem. Ezekben maga a kimondott mondat a cse­ lekvés. Az ilyenféle mondatokat J. L. AUSTIN performatív mondatoknak neve­ zi, szemben a valóságra vonatkozó, ténymegállapító, azaz konstatív mondatok­ kal. Könyvében végül is arra a következtetésre jut, hogy potenciálisan minden mondatban megfigyelhető a cselekvés mozzanata, s ezért a következőképpen osztályozza a mondatokat: 1. lokúciós cselekvést hajtunk végre, amikor egy mondatot közlési szándékkal mondunk ki, a szó hagyományos értelmében; 2. illokúciós cselekvést hajtunk végre, amikor informálunk, figyelmeztetünk vala­ kit, rendelünk valamit stb., tehát ösztönző szándék van kijelentésünkben; 3. vé­ gezetül perlokúciós cselekvéseket is teszünk, amikor magával a mondással aka­ runk valamit elérni, meggyőzni, rábeszélni, meglepni vagy éppen félrevezetni
(AUSTIN, 1962, 108).

A nyelvek sokfélesége
A világon mintegy hat-hétezer nyelvet beszélnek, a szakkönyvek 5000 és 7500 közötti adatokat adnak. A nyelvek számát nem tudják pontosan meghatározni. Egyrészt azért, mert még mindig felbukkanhatnak — kihalt vagy élő — feltárat­ lan nyelvek, különösen Dél-Amerika középső részén vannak ismeretlen törzsek. Az is gondot jelent, hogy sok kis nyelvnek nincs speciális neve, a 'beszélni' igét használják saját maguk megnevezésére; az is előfordul, hogy egy nyelvnek több neve van, nem könnyű tehát rendet teremteni. Másrészt azért nehéz a nyelvek számba vétele, mert a tudomány nem mindig tudja megvonni a határt a nyelv és a nyelvjárás között. A nyelv és a nyelvjárás megkülönböztetése a gyakorlatban

24

A magyar nyelv könyve

nem mindig nyelvtudományi, hanem hagyományos, történelmi-politikai alapon történik. Az a tény nem mindig szempont, hogy megértik-e egymást az emberek. Az északi és a déli német nyelvjárásban beszélők nem értik egymást, mégis egy német nyelv van; hasonlóan ítéljük meg az olaszt és a kínait. A skandináviai germán nyelvek – a svéd, a norvég és a dán – beszélői megértik egymást, a tör­ ténelmi hagyományok miatt mégis különböző nyelveknek tartjuk őket. Az is elő­ fordul, hogy a kormányok letagadják a területükön beszélt nyelveket, például Pe­ ruban 27 kecsua nyelv van, de a kormány csak hatot ismer el, de nem kell ilyen messzire mennünk: a csángót sem kezelik magyar nyelvként a romániai nép­ számlálásokban. A Föld népességének 90 százaléka a száz leginkább használt nyelvet beszéli. Ez azt jelenti, hogy több mint 6000 nyelvet beszél a föld népességének 10 száza­ léka, a nyelvek többsége tehát kis nyelv. A biztonságban lévő nyelvek száma 600-ra tehető, mivel több mint százezer ember beszéli őket. A föld nyelveinek többségét a kihalás veszélye fenyegeti. Globalizálódó világunkban az írásbeliség nélküli kis törzsi nyelvek kihalásra vannak ítélve, szinte naponta eltűnik egy nyelv, nem biztos tehát, hogy a leltározott kis nyelveket egyáltalán beszélik még. Számos kis nyelvet csak otthon használnak, többségük diglossziás helyzetben van. Diglossziás helyzet mindig volt, a Római Birodalomban a latin vagy a gö­ rög volt a mindennapi érintkezés nyelve, ám a szűkebb környezetben a helyi nyelveket használták. A gondot az okozza, hogy a globalizáció felerősítette a diglossziás helyzetet, s ha az emberek nem látják a helyi (vernakuláris) nyelv hasznát, nem tanítják meg a szülők gyermekeiknek, s ez vezet a nyelv kihalásá­ hoz. Mindig haltak ki nyelvek, hiszen kihalt a sumer, az etruszk és számos más nyelv, ám egyensúly volt a kihaló és az élő nyelvek között. Ez az egyensúly azonban napjainkra megbomlott. Az USA és Kanada indián nyelveinek 80 százalékát már nem tanulják meg a gyerekek. Legalább 60 indián nyelv van Kanadában, közülük csak négy életké­ pes, a krí 60 000, az ojibwa 50 000, a dakota 20 000 és az inuktitut 65 000 beszé­ lővel. Az USA-ban a navaho az egyetlen, melyet több mint százezren beszélnek. Közép-Amerikában a nyelvek 17, Dél-Amerikában 27 százaléka életképtelen. Afrikában 54 nyelv már kihalt, 116 kihalófélben van, bár ezek az adatok nem olyan pontosak, mint az amerikaiak. A legrosszabb a helyzet Ausztráliában, a 250 ősi nyelv 90 százaléka gyakorlatilag kihalt. Az uráli nyelvek is életképtele­ nek, a magyar, a finn és az észt kivételével; a mordvin lélekszáma egymillió kö­ rül van ugyan, de rendkívüli szétszórtságban él. A 20. század folyamán számos nyelv kihalt, a tudomány számon tartja az ubih, a catawba sziú, a manx, a

A nyelvek sokfélesége

25

kamassz szamojéd utolsó beszélőjét. Ez a folyamat az ezredforduló táján fel­ gyorsult, hasonlóan az állat- és növényfajok kihalásához. A tudósok rendszere­ sen járnak nyelvi anyagot gyűjteni ezekhez a nyelvüket feladni készülő kis né­ pekhez, Mexikóba, Észak-Kínába, Lappföldre és más helyekre. Kérdéses, milyen okok miatt tűnik el egy nyelv. Előfordultak természeti ka­ tasztrófák, egy vulkánkitörés pusztította el 1815-ben a tamboran nyelvet egy in­ donéziai szigeten. A népirtások is az okok között szerepelnek, ez történt a yahi indiánokkal Kaliforniában. A legfőbb ok mégis a diglossziás helyzet következté­ ben végbemenő lassú nyelvcsere: a szülők nem tanítják meg az ősi nyelvet gyermekeiknek, mert úgy látják, hogy azzal nem boldogulnak környezetükben, éppen ezért a nagyvárosok közelsége is veszélyt jelent egy kis nyelv számára. Harmincezer lélekszám alatt egy nyelv életképtelenné válik (NETTLE-ROMAINE, 2000). Az elveszett nyelv pedig elveszett tudás. Mindezek alapján érthető, hogy a különféle szakkönyvekben eltérő adatokat olvashatunk a nyelvek számáról (RUHLEN, 1987, COMRIE, 1990, FODOR, 1999). A nyelveket típusuk szerint és eredetük szerint osztályozzuk. Ezenkívül meg­ különböztetünk természetes és mesterséges nyelveket (volapük, eszperantó, ido). Vannak még élő és kihalt nyelvek, sőt olyanok is melyeknek jóformán csak a nevét ismerjük. Ilyen a hun, nem maradtak fenn nyelvemlékek, csak személyne­ vek, éppen ezért hovatartozása bizonytalan. A nyelvtudomány sajátos csoportként kezeli a pidzsin és a kreol nyelveket. Ezek „olyan közvetítő nyelvek, amelyek két vagy néhány nyelv keveredésével keletkeztek úgy, hogy rendszerint magasabb műveltségű, tekintélyű vagy na­ gyobb lélekszámú nép nyelvének rendszerére és szókincsére rátelepül az illető térségben élő honi nyelv, leegyszerűsítvén annak szerkezetét" (FODOR, 2003, 255). Az így kialakult keveréknyelvek arra szolgáltak, hogy a helyi lakosság és a gyarmatosítók megértsék egymást. Ha a pidzsin nyelv az új nemzedék anya­ nyelvévé válik, kreol nyelvről beszélünk. A pidzsin és a kreol nyelvek száma 150 körül van. Maga a pidzsin (pidgin) szó az angol business 'üzlet' szóból ke­ letkezett a kínai kikötőkben, tehát kínaival kevert üzleti angol volt eredetileg. Fontosabb nyelv a haiti kreol, ez francia alapú nyelv, melyet az oktatás nyelve­ ként is használnak, s melynek már jelentős szépirodalma van; az afrikai Sierra Leonéban az angol alapú krio, mely a hajdani rabszolgák nyelvéből, főleg a jorubából alakult ki, az alapfokú oktatásban használják, szépirodalmi művek is jelennek meg rajta. A lingua franca (szabir) középkori, újlatin alapú keverék­ nyelv, a 12-19. század között a hajósok és kereskedők nyelve volt a Földközi-

26

A magyar nyelv könyve

tenger vidékén. Eredetileg a kereszteslovagok nyelve volt, franca, vagyis 'a frankoké'. A lingua franca a mai köznyelvben a közvetítő nyelv szinonimája.

A nyelvek típus szerinti osztályozása
Minden nyelvnek megvan a saját rendszere, ugyanakkor egy-egy nyelv struktú­ rája hasonlíthat egy másik nyelv felépítéséhez, teljesen függetlenül attól, hogy eredetük szerint rokon nyelvek vagy sem. A nyelvek szerkezeti vizsgálata a 20. században külön diszciplínává fejlődött. Az a tudományág, mely a nyelvek kö­ zötti szerkezeti különbségekre összpontosít, a nyelvtipológia. Az a tudományág, mely a különféle nyelvek szerkezeti azonosságait vizsgálja, az univerzálékutatás. Igen sok típus szerinti osztályozásról tudunk. A legismertebb, ma is érvényes rendszerezés a 19. század első felében keletkezett. Ez három típusba sorolja a vi­ lág nyelveit. a) Elkülönítő vagy izoláló nyelvek. Az ide tartozó nyelvek a ragokat vagy képzőket nem ismerik, a nem változó, izolált egy szótagos szavakat állítják egy­ más mellé. A jelentések kifejezésében nagy szerepe van a szigorúan kötött szó­ rendnek, valamint a zenei hangsúlynak (a hangszín-/hangmagasság-különbségnek), pl. a dél-kínaiban a fan szó hatféle zenei hangsúllyal ejthető ki, és mindig mást-mást jelent: egyenletes-mélyen 'rész', egyenletes-magasan 'alszik', mély­ eső dallammal 'por', magas-esővel 'haragszik', mély-emelkedővel 'oszt', ma­ gas-emelkedővel 'égni'. A pekingi mandarin kínaiban a ma jelentése egyenletes tónussal kiejtve 'anya', eső-emelkedő tónussal 'ló', ebben az esetben a négy le­ hetséges zenei hangsúlyból kettő alkot kontrasztot. Az olyan nyelveket, melyek­ ben a zenei hangsúlytól függ a szavak vagy a grammatikai kategóriák jelentése, dallamhangsúlyos nyelveknek nevezzük. A kontrasztív dallamhangsúly a tonéma, a fonéma analógiájára (CRYSTAL, 1985). Izoláló nyelvek a délkelet­ ázsiai nyelvek, így a maláj és az indonéz, a kínai, valamint számos északnyugat­ afrikai nyelv. b) Toldalékoló vagy agglutináló nyelvek. Ezeknek a nyelveknek gazdag a morfológiájuk, vagyis alaktanuk, mivel gazdag a toldalékrendszerük. Elsősorban képzők és ragok segítségével fejezik ki a jelentés módosulásait és a mondatbeli viszonyokat. Egy-egy szóalak sok morfémából épülhet fel, s a morfémák határai világosak, jól elkülöníthetők, pl. házasságaimról, barátaiéiért. Toldalékolók az uráli (finnugor) nyelvek — közöttük a magyar is —, az altaji nyelvek, a japán, a koreai, a dravida, az afrikai bantu nyelvek, az óceániai nyelvek, számos indián nyelv és a sumer; a nyelvek kétharmada toldalékoló.

A nyelvek sokfélesége

27

c) Hajlító vagy flektáló nyelvek. Ezek a nyelvek a jelentés módosulásait és a mondatbeli viszonyokat a ragokon és a képzőkön kívül a tő magánhangzójának a változásaival fejezik ki — pl. angol: take 'veszek', took 'vettem' —; illetőleg a toldalékok komplex funkciójúak lehetnek, pl. az oroszban a AOMOB szóalak -OB végződése többes számot és birtokos esetet is jelent egyszerre, a magyarban ezt a két jelentést két morféma fejezi ki: ház + ( a ) + k + nak. Flektáló nyelvek az in­ doeurópai és a sémi-hámi nyelvek, az afrikai csádi és nílusi nyelvek. A fenti három típuson kívül megkülönböztetnek még bekebelező vagy inkorporáló nyelveket, ilyen az eszkimó (inuit) és számos észak-amerikai indi­ án nyelv. Ezekben egyetlen mondattá kapcsolódnak a mondatrészek, a ragok és a képzők, pl. eszkimó illu 'ház', illu-liuq 'házat építeni', illu-liuqati 'egy társsal házat építeni', illuliuqatigiguma-vagit 'téged kívánlak társul házat építeni' (FO­ DOR, 2003). A flektáló és az agglutináló nyelvekben szintetikus és analitikus grammatikai eszközöket különböztetünk meg. A szintetikus eszköz azt jelenti, hogy a gram­ matikai eszközök szorosan kapcsolódnak egymáshoz, az analitikus eszköz pedig azt, hogy lazán, pl. a magyarban szintetikus szerkesztés a háznál, analitikus szer­ kesztés a ház mellett. Ebből a szempontból az inkorporáló nyelveket poliszinteti kus nyelveknek is nevezik. A három nagy csoport között nem lehet éles határt vonni, a flektáló nyelvek­ ben is nagy szerepe van az agglutinációnak, az agglutináló nyelvekben — így a magyarban — is előfordul a tőhangzó hajlítása, pl. hó ~ havas, volt ~ vala. Voltak olyan nyelvtudósok — így a 19. század második felében működő né­ met-angol MAX MÜLLER is —, akik fejlődésbeli fokozatokat, rangsort állítottak fel a három csoport között. Szerintük a legfejlettebbek a flektáló — közöttük az indoeurópai — nyelvek, utánuk az agglutináló nyelvek következnek, s a legpri­ mitívebbek az izoláló nyelvek. Ez a rangsorolás természetesen téves. Egyrészt nincsen tiszta típusú nyelv, másrészt a nyelvek típusa megváltozhat, az angol pl. erősen közelít az izoláló típushoz, a nyelvtörténeti kutatások pedig kiderítették, hogy az izoláló kínai valamikor agglutináló volt, mai nyelvstruktúrája nem ere­ deti. Egyéb tipológiai osztályozások is vannak. Szokták a nyelveket fonológiai rendszerük, szótagszerkezetük, szórendjük szerint is csoportosítani. Az univerzálék olyan sajátosságok, melyek minden nyelvben megvannak. Az univerzálék egyrészt olyan elemek (szubsztanciális univerzálék) és struktúrák (formális univerzálék), amelyek minden nyelvben fellelhetők, másrészt olyan egyetemes összefüggések (implikációs univerzálék), amelyek minden nyelvben

28

A magyar nyelv könyve

megvannak. Az első nézet megfogalmazója NOAM CHOMSKY, a másiké JOSEPH GREENBERG; ez a két fő ága van a nyelvi univerzálék tanulmányozásának (COMRIE, 1981, MALMKJAER, 1991). A formális univerzálék a grammatikai szabályok és összefüggéseik, a szubsz tanciális univerzálék a kategóriák és az X-vonás elmélet szintjei (l. 760.). Uni­ verzális a függőségi struktúra, a transzformációs generatív nyelvtan által megál­ lapított fej-központúság, amely meghatározza az elemek sorrendjét az egyes nyelvekben. Mindegyik szerkezetben van egy lényeges elem, ezt nevezik a szer­ kezet fejének, pl. a nagyon szerettem őt szerkezetben a szerettem a fej. Az an­ golban a fej bal oldalon van a többi szerkezettag előtt, a japánban jobb oldalt van; így van ez a magyarban (erre mondta NÉMETH LÁSZLÓ, hogy a magyar szerkesztésben a központi tag maga elé öleli az összes többi elemet). Ez a két le­ hetőség létezik, s ez az emberrel vele született, univerzális sajátosság. A CHOMSKY-féle elmélet néhány nyelv alapos elemzéséből vonja le követ­ keztetéseit. Alaptétele, hogy bármely nyelv felszíni szerkezete egy absztrakt szerkezeten alapul. Ez az absztrakt szerkezet minden nyelvben megvan, mégpe­ dig azért, mert ez az absztrakt szerkezet velünk született jelenség. Ez alkotja az univerzális grammatikát. A velünk született jelleg magyarázatként szolgál, azért, mert ez az elmélet a nyelv tanulmányozását eszközként tekinti annak a felderíté­ sére, hogyan működik az emberi elme. Tehát a feltételezett univerzális gramma­ tika a nyelvi univerzálék egyik lehetséges megvalósulása. A régebbi megállapítások szerint univerzálé a szófajok közül a főnév és az ige (a melléknév már nincsen meg minden nyelvben); a főnév többes száma; a mondat; a mondatnak új közlésre (réma) és régi közlésre (téma) való tagolása; az alany, az állítmány, a tárgy és a határozó, de ezek alaki jegyei már sajátosak az egyes nyelvekben. Az efféle univerzálék megállapítása induktív úton történik, éppen ezért összegyűjtésük nehéz és bizonytalan kimenetelű feladat, mindig adódhatnak ugyanis olyan felfedezések, melyek a már kialakult képet megvál­ toztatják. Az univerzálék másik, deduktív úton megállapított típusát az egyetemes öszszefüggések adják. GREENBERG harminc nyelv vizsgálata alapján 45 összefüg­ gést állapított meg, s ezeket három csoportba sorolta, úgymint szórendi, szintak­ tikai és morfológiai univerzálék. Szórendi univerzálé pl. 1. Egy olyan kijelentő mondatban, melyben névszó az alany és a tárgy, az uralkodó szórend csaknem mindig az, hogy az alany megelőzi a tárgyat; 2. A prepozíciós nyelvekben a genitívusz csaknem mindig a vonzatot meghatározó névszó után van, de a poszt­ pozíciós nyelvekben csaknem mindig előtte van; stb. Szintaktikai univerzálé pl.

A nyelvek sokfélesége

29

8. Ha az eldöntendő kérdést az intonáció különbözteti meg az állítástól, akkor az intonációs jellemző a mondat végén van inkább, s nem a mondat elején; stb. Morfológiai univerzálé pl. 43. Ha egy nyelvben a főnévnek van neme, akkor a névmásnak is van; 44. Ha a nem megvan első személyben, akkor mindig megvan a második vagy a harmadik személyben vagy mindkettőben; 45. Ha a névmások többes számában vannak nemek, akkor vannak az egyes számban is. (A számok GREENBERG listájának a számai.) A nyelvtipológia és az univerzálékutatás összefügg egymással. A nyelvek ti­ pológiai vizsgálatakor az univerzálékat ki kell zárni, hiszen ezek minden nyelv­ ben azonosak, ki kell zárni továbbá az egyedi sajátosságokat is. Igen sokféle módszer létezik, mind az amerikai, mind az orosz nyelvészek sokféle eljárást dolgoztak ki. A tipológiai kutatások nyomán bontakozott ki az areális nyelvészet (a termi­ nus a latin area 'terület' szóból van). Megfigyelték, hogy az egymás mellett élő, egymással kulturális rokonságban álló nyelvekben azonosságok mutathatók ki. Ezek a nyelvek nyelvközösséget alkotnak (a németben a Sprachbund terminus fejezi ki ezt a fogalmat). Mivel a nyelvben tükröződik egy nép kultúrája, ezért a nyelv igen alkalmas a kulturális rokonság kimutatására. Ezen a téren elsősorban a szókészleti vizsgálatok kamatoztathatók, így érdekes tanulmányok születtek a magyar nyelv kelet-közép-európai szellemi rokonságáról, a latin nyelv hatásáról a Duna-tájon, a magyar-szlovák nyelvi kapcsolatokról stb. Az egyes területeken — areákon — grammatikai hasonlóságok is kifejlődhetnek. Így a balkáni nyelv­ közösségre (albán, görög, román, bolgár) jellemző a névragozás elsorvadása és a mondatbeli viszonyításoknak viszonyszókkal való megoldása; hasonló jelenség a névelőnek a szó végéhez járulása vagy az infinitívusz elvesztése (BALÁZS, 1989, 9). Hasonlóképpen több kelet-európai és ázsiai nyelvben megtalálható a szemta­ núsági múlt (a Reguly által lejegyzett osztják szövegekben, a permi nyelvekben, a török és a kaukázusi nyelvekben), vagyis egy történet elbeszélője másféle múlt időt használ, ha jelen volt az eseményeknél (szemtanúsági múlt), és másfélét, ha nem volt jelen (nem szemtanúsági múlt). A nyelvtipológia alkalmazása az idegennyelv-oktatásban igen gyümölcsöző: e célból alakult ki a kontrasztív nyelvészet, mely egy vagy több nyelv egyezéseit és különbözőségeit veti egybe.

30

A magyar nyelv könyve

A nyelvek eredet szerinti osztályozása
A nyelvek eredet szerinti, azaz genealógiai osztályozása a nyelvek rokonságán alapul. Az egymással rokonságban lévő nyelvek egy közös ősnyelvből származ­ nak. Ezt a közös ősnyelvet alapnyelvnek nevezzük. A rokon nyelvek nyelvcsalá­ dot alkotnak. A rokon nyelveket tehát a közös eredet köti össze: az alapnyelvet beszélő nép valamikor egy meghatározható területen élt, ezt a területet őshazá­ nak nevezzük. Évezredekkel vagy évszázadokkal ezelőtt az őshazában élő nép egyes csoportjai elvándoroltak, s új környezetükben korábbi kapcsolataik megla­ zultak vagy megszűntek. A külön élő nép nyelve is elkülönült, megváltozott. Ha a szétválás nagyon régen, évezredekkel ezelőtt történt, a rokon nyelvek nagyon eltávolodtak egymástól, s kapcsolatuk nem nyilvánvaló, csak a történeti-össze­ hasonlító nyelvtudomány módszerével deríthető ki. Ez történt az uráli nyelvek esetében. Ha szétválás nem történt viszonylag régen, a nyelvek közötti kapcsolat nyilvánvaló, a szláv, az újlatin vagy a germán nyelvek rokonságát a nem nyelvé­ szek is észreveszik. Az alapnyelvből kialakult nyelveket leánynyelveknek nevezik, az alapnyelv és a leánynyelvek együttesen nyelvcsaládot alkotnak. A szorosabb kapcsolatban lévő leánynyelvek a nyelvágat alkotják. A nyelvcsaládok között is lehet kapcso­ lat, ezt a nagy egységet nyelvtörzsnek (phylum) nevezik. A homályos, még nem bizonyított kapcsolat esetén a nyelvcsoport elnevezés használatos. Jelenleg 300 nyelvcsaládot ismerünk. Az írásbeliség nélküli nyelvek között nehezebb kimu­ tatni a rokonságot, ilyenek az afrikai, az óceániai és az amerikai indián nyelvek. A nyelvrokonság és az embertani rokonság két különböző dolog. Az azonos alrasszhoz tartozó népek gyakran különböző nyelveket beszélnek, és ugyanaz a nyelv különböző embertípusok nyelve lehet. Az uráli nyelveket beszélő népek például több alrasszba tartoznak, a vogulok, osztjákok és szamojédok mongolid típusúak, a lapp külön álló alrassz; az indiaiak és a svédek eltérő külsejűek, még­ is távolról nyelvi rokonok. A népek történetük folyamán keverednek, beolvad­ nak, nyelvet cserélnek, a magyarságba is számos különféle embertípus olvadt be. A genetikai vizsgálatoknak semmi közük a nyelvrokonság megállapításához, a génkutatás eredményei csak azt mutatják meg, hogy egy-egy népességben bizo­ nyos gének milyen arányban vannak meg (SIPOS, 2000, 28-40). A genealógiai felosztás szerint a következő nyelvcsaládokat említhetjük meg. Néhány esetben a nyelvcsaládokba való besorolás feltételes, mert még nincsenek megnyugtatóan tisztázva az egyes nyelvek közötti viszonyok, bár a 20. század második felében számos rendszerezést megoldottak (FODOR, 2003).

A nyelvek sokfélesége

31

1. az indoeurópai (indogermán) nyelvcsalád; 2. a sémi-hámi (afroázsiai) nyelvcsalád; sémi ág: akkád; héber (ivrit), f föníciai, pun, arámi (arameus), szír; arab, máltai, etióp; hámi ág: egyiptomi (óegyiptomi és kopt), berber, kusita; 3. az uráli nyelvcsalád; 4. a kaukázusi nyelvek: grúz, abház, cserkesz, ubih, csecsen, ingus; 5. az altaji nyelvcsalád; török nyelvek: a) köztörök ág: oszmán-török, azer­ bajdzsáni (azeri), türkmen, kipcsak nyelvek (baskír, kirgiz, kazak, besenyő, kun), üzbég, avar, b) bolgár-török (csuvasos) ág: csuvas, kazár; hun; mongol nyelvek: az ómongol, melyet Dzsingisz kán népe beszélt, a mai halha-mongol, burját; mandzsu-tunguz nyelvek: mandzsu, evenki; 6. a paleo-szibériai nyelvcsalád: csukcs, korják, eszkimó (inuit), aleut, juka­ gir, gilják; 7. a dravida nyelvcsalád: tamil, telugu, kannada; 8. a kínai-tibeti (sino-tibeti) nyelvcsalád; kínai ág: kínai; tibeti-burmai ág: tibeti, burmai; kam-thai ág: tai (sziámi), lao; miao-jao ág; 9. az ausztroázsiai nyelvcsalád: a mon-khmer nyelvek: khmer (kambo­ dzsai), vietnami, mon; munda nyelvek; 10. az ausztronéz (maláj-polinéz) nyelvcsalád: maláj, jávai, bali, filipino (tagalog), malgas; fidzsi, maori, tahiti, hawaii; mikronéziai ág; tajvani (formosai) ág; 11. a pápua nyelvek; 12. az ausztráliai nyelvek; 13. az afrikai nyelvek a Szaharától délre: bantu nyelvcsalád: szuahéli (szvahili), zulu, szvázi; szudáni nyelvek: joruba, a csádi nyelvcsalád, nílusiszaharai nyelvek; koiszan nyelvek (busman, hottentotta); 14. az amerikai indián (amerind) nyelvek, a következő nyelvtörzsek tartoz­ nak ide: na-dene (navaho), algonkin (krí, csejenn), sziú (dakota, cseroki), utoazték (hopi), maja, oto-mange, csibcsa-paez, andoki-egyenlítői (kecsua), zse­ pano-karib. Elszigetelt, rokontalan nyelvek: Élő elszigetelt nyelvek: baszk, japán, koreai, ainu, burusaszki. Kihalt rokontalan nyelvek: etruszk, sumer, protohatti (hatti), hurri (hurrita), urartui, elámi, a Húsvét-sziget nyelve. A magyar nyelv az uráli (finnugor) nyelvcsaládba tartozik, indoeurópai nyel­ vek között él, ezért ezt a két nyelvcsaládot ismertetjük részletesebben.

32

A magyar nyelv könyve

Az indoeurópai nyelvcsalád. Az elnevezés arra utal, hogy ez a nyelvcsalád az Indiától Európáig terjedő óriási területek nyelveit foglalja magába. Több szempontból is a legjelentősebb nyelvcsalád. Az indoeurópai nyelvcsaládba tar­ tozó nyelvek viszonyai vannak a legjobban feltárva, sőt maga az összehasonlítótörténeti nyelvtudomány is e nyelvek rokonítása kapcsán született meg a 19. szá­ zad elején. Európa legjelentősebb kultúrnyelvei tartoznak ide. Az indoeurópai nyelveket nemcsak az ősi területeken, hanem szerte a világon beszélik: ÉszakAmerikában, Dél-Afrikában, a csendes-óceáni szigetvilágon és Ausztráliában az angolt, Dél-Amerikában a spanyolt és a portugált. 146 nyelv tartozik ide, beszé­ lőinek száma három és fél milliárd, vagyis a föld lakosságának több mint a fele, ebből az angol anyanyelvűek száma 322 millió. Feltehetően létezett egy többé-kevésbé egységes, minden bizonnyal nyelvjá­ rásokra tagolódó indoeurópai alapnyelv, mely kb. az Kr. e. harmadik évezred folyamán felbomlott. Sokféle elgondolás született az őshaza helyére vonatkozó­ lag: a legkülönfélébb helyekre képzelik Hollandiától a Kaukázusig. Az újabb elméletek szerint az indoeurópai nyelvcsalád őshazája valahol Elő-Ázsiában vagy Anatóliában lehetett. Az indoeurópai nyelvcsalád előbb két ágra szakadt: a nyugati csoportra vagy kentum-ágra és a keleti csoportra vagy szatem-ágra. Ennek a felosztás­ nak az az alapja, hogy a *kmtom 'száz' (a szavak előtti csillag a rekonstruált alak jele) jelentésű szó k hangja a nyugati csoportban megmaradt, a keleti csoportban pedig sz- vagy s-féle hanggá változott, vö. latin centum (eredeti kiejtése: ken­ tum), görög he-katon, gót hund, illetőleg szanszkrit catam, avesztai satem, litván simtas, ószláv suto. A kentum-nyelvek a görög, az itáliai, a kelta, a germán, a tokhár, a hettita; a szatem-nyelvek az indoiráni, az örmény, az albán, a balti és a szláv csoport. Az indoeurópai nyelvcsalád 12 ágra bomlott, ezek: indoiráni, tokhár, hettita, örmény, görög, albán, itáliai, kelta, germán, balti, szláv, ókori balkáni és kis­ ázsiai (antóliai) igazoltan vagy feltehetőleg indoeurópai nyelvek. Ezek az elágazások ismét újabb alapnyelvekké váltak, tovább osztódtak. Természetesen nem gondolhatunk mechanikus kettéosztódásra — ezt csak az egyszerűség kedvéért mondjuk így —, az új nyelvek kialakulása bonyolult fo­ lyamatok révén történt. Az egyes nyelvcsaládok további osztódása tehát a követ­ kező (a felsorolás korántsem teljes):

A nyelvek sokfélesége

33

Az indoeurópai nyelvek családfája
TÓTFALUSI ISTVÁN nyomán

34

A magyar nyelv könyve

1. Indoiráni nyelvek: ind csoport: szanszkrit (óind), hindusztáni: hindi és urdu, pandzsábi, ne­ páli, szingaléz, cigány, iráni csoport: az avesztai nyelv, méd, szkíta (szittya), párthus, falán (oszét, jász); perzsa: újperzsa, tádzsik; pasto, kurd. 2. Hettita (Kr. e. 18. sz. Kis-Ázsia). 3. Tokhár (Kr. u. 7. sz. Turkesztán kínai része). 4. Ókori kis-ázsiai bizonyosan vagy feltehetően indoeurópai nyelvek: luviai, palai, líkiai, lídiai, sidéi, kariai. 5. Örmény. 6. Ókori balkáni bizonyítottan vagy feltehetően indoeurópai nyelvek (kihal­ tak): illír, trák, makedon, fríg, dák. 7. Görög: az ógörög nyelvjárások és az újgörög. 8. Albán. 9. Itáliai nyelvek: itáliai kihalt nyelvek: faliszk (faliscus), umber, oszk (oscus), szabin, venet, volszk; latin; a latinból fejlődtek ki az újlatin (neolatin) nyelvek, nyugati csoport: olasz, francia, okcitán (provanszál), spanyol, katalán, galíciai (gallego), asztúriai, portugál, szárd, korzikai, rétoromán, ladin (és friuli), ladino (dzsudezmo); ke­ leti csoport: román, dalmát. 10. Keltanyelvek: szárazföldi vagy ókelta: gall, pannon, eraviszkusz, a filiszteusok nyelve; szigeti kelta: ír, skót, manx; walesi, cornwalli, breton. 11. Germán nyelvek: keleti csoport: gót, burgundi, vandál, frank; északi (skandináv) csoport: svéd, dán, norvég, faröi, izlandi; északi-tengeri: fríz, angol; déli csoport: al­ német, német, németalföldi (holland, flamand), afrikaans, svájci német, lu­ xemburgi, jiddis, longobárd. 12. Balti-szláv nyelvek: balti nyelvek: lett, litván, óporosz; szláv nyelvek: déli csoport: f ószláv (óegyházi szláv vagy óbolgár), bolgár, macedón, szlovén, szerb, horvát; nyugati csoport: cseh, szlovák, lengyel, kasub, szorb, polab; keleti csoport: orosz, ukrán, fehérorosz (belorusz). Az uráli nyelvcsalád. A finnugor nyelvcsalád és a szamojéd nyelvcsalád együttesen alkotja az uráli nyelvcsaládot. A szaktudomány a 19. század közepe óta tud a szamojéd népekkel való rokonságról, de mindig a finnugor elnevezést

A nyelvek sokfélesége

35

használta és használja lényegében ma is. Az utóbbi évtizedekben azonban meg­ honosodott az uráli elnevezés. Finnugor ág: ugor alcsoport: magyar; az obi-ugor nyelvek: vogul, osztják; finn-permi alcsoport: a) permi nyelvek (zürjén, votják), b) volgai nyelvek (cseremisz, mordvin), c) balti finn nyelvek (északi cso­ port: finn, karéi, vepsze, inkeri; déli csoport: észt, vót, lív), d) lapp. Szamojéd ág: északi alcsoport: nyenyec, enyec, nganaszan; déli alcsoport: szölkup, kamassz, karagasz, kojbál, mator, tajgi. A következő térkép az uráli népek és nyelvek földrajzi elhelyezkedését mu­ tatja:

Az obi-ugorok. A magyar két legközelebbi rokona, a vogul (manysi) és az osztják (hanti) alkotja az obi-ugor ágat. Elnevezésük is mutatja, hogy ezek a népek az Ob folyó vidékén élnek. A finnugor népek többségének van egy ún. külső neve és egy belső neve. A külső nevet más népek adják, ilyen pl. a vogul, a belső néven pedig saját magukat nevezik, ilyen a manysi. Általában a külső ne­ vet használjuk, mert az jobban elterjedt, s a belső nevet zárójelben adjuk meg.

36

A magyar nyelv könyve

A mintegy 8500 vogul (közülük 3100 beszéli a vogult anyanyelvként) és a 22 500 osztják (közülük 13 700 beszéli az osztjákot anyanyelvként) az Urálon túl, a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzetben él, székhelye Hanti-Manszijszk, területe kb. 558 000 km2. A vogulok az Urál és az Ob alsó folyása közötti területen lak­ nak, az osztjákok pedig Obdorszktól kezdve az Ob alsó és középső folyása men­ tén és e szakasz mellékfolyóinál. Óriási területen szétszóródva élnek, ennek kö­ vetkeztében a vogul és az osztják nyelv számos, egymástól lényegesen különbö­ ző nyelvjárásra oszlik. Az 1989-es népszámlálás adatai szerint látható, hogy a népesség harmada-fele beszéli anyanyelvét, ezért a vogul és az osztják a veszé­ lyeztetett nyelvek közé tartozik. Remélhető, hogy anyanyelvük ápolása ismét feléled az 1930-as években elfojtott nemzeti-nemzetiségi törekvések újraéledé­ sével, s egyre több kutató is eljuthat közéjük. A manysi népnév a magyar népnév magy- tagjával egyezik meg, jelentése 'ember'. A hanti népnév a magyar had szóval rokon, jelentése 'nemzetség'. Az obi-ugorok tatár, szamojéd és orosz népesség között élnek, erősen keve­ rednek velük. Az obi-ugor emberek alkata erősen elüt a többi finnugor népeké­ től, inkább a szamojédokéra emlékeztet. Mérsékelt mongolid jellegűek, az antro­ pológia europo-szibirid vagy uráli típus néven említi őket. Egyébként az uráli tí­ pus a honfoglaló magyarság egyik fontos embertani komponense. Itt jegyezzük meg, hogy a nyelvrokonság nem jelent embertani fajtabeli rokonságot, a népek ugyanis történetük folyamán erősen keverednek, olykor nyelvet is cserélnek. Anyagi kultúrájuk, népművészetük sajátos. Népköltészetük értékes alkotásai a REGULY ANTAL és MUNKÁCSI BERNÁT által lejegyzett hősénekek és medve­ énekek. Az osztják hősénekek nemcsak egy értékes archaikus nyelvállapotot őriztek meg, hanem konzerválták a hősi eposzoknak kezdetleges, még hősének stádiumban lévő állapotát. Az első osztják ábécé 1930-ban, az első vogul ábécé 1932-ben jelent meg. Ezek latin betűs ábécék voltak, 1939-40-ben tértek át a ci­ rill betűs ábécére. Ma minden nagyobb településen van alsó fokú iskola, HantiManszijszkban tanítóképző működik. Mai irodalmuk világhírű képviselője a vo­ gul JUVAN SESZTALOV. Az obi-ugorok és magyarok együttesen alkotják az ugor ágat. Mint láttuk, belső népnevünk, a magyar előtagja megegyezik a manysi népnévvel, az összeté­ tel -ar, -er utótagja egy 'férfi' jelentésű szó. A mogyer alakból a magyar előreha­ tó, a megyer pedig hátraható hasonulással keletkezett. Külső nevünk — a latinos formájú Hungarus s a belőle származó egyéb elnevezések — török eredetű szó: az on-ogur „tíz nyíl', azaz 'tíz törzs' népnév átvétele, s a népvándorlás során ra­ gadt ránk.

A nyelvek sokfélesége

37

A permi népek. A zürjének és a votjákok tartoznak ide, ez a két nép a 8. században vált el egymástól. A zürjének (komik) a Komi Köztársaságban élnek, Magyarországnál négyszer nagyobb területen, 415 900 km2-en, de csak mintegy egyharmadát alkotják a köztársaság népességének. Fővárosuk Sziktiv­ kar. Számuk félmillió, de csak 300 000 beszéli anyanyelvét. A Felső-Káma vi­ dékén, a Komi-Permják Autonóm Körzetben egy kisebb népcsoportjuk él — mintegy 150 000 lélek —, a permjákok. A zürjének és a permjákok megértik egymást. A zűrjén a köztársaságban az orosz mellett államnyelv, a permják azonban nem az a saját területén. A komi népnév jelentése 'ember, férfi', azonos a magyar hím szóval. Embertanilag az északi zürjénekre az északi europid típus jellemző, a déliekre az obi-ugorokra is jellemző uráli. Népművészetükben, kultúrájukban oroszos vonások vannak, híresek a zűrjén fafaragók. Már a 14-15. században felvették a kereszténységet. PERMI ISTVÁN püspök nevéhez fűződik (14. sz. vége) a zűrjén (ópermi) írásrendszer megalkotá­ sa. A zürjéneken kívül csak a magyaroknak vannak ilyen régi nyelvemlékeik. Az ópermi írásrendszer azonban nem terjedt el, mert egyházi jellegű maradt. A zürjén területen jelenleg nagy iparvárosok vannak (Vorkuta, Uhta). Szik­ tivkarban pedagógiai főiskola és 1949 óta akadémiai tagozat működik. 1985-ben itt rendezték meg a 6. nemzetközi finnugor kongresszust. A pedagógiai főiskolát 1972-ben egyetemi rangra emelték, zürjén nyelv- és irodalom szakos tanárokat is képeznek. Irodalmuk jelentős, világszerte ismert nyelvtudósuk VASZILIJ LITKIN (1895-1981), magyarul is publikált, Petőfi és Ady verseit fordította zürjénre. A votjákok (udmurtok) a Vjatka és a Káma alsó folyásai mentén élnek 42 000 km2-nyi területen az Udmurt Autonóm Köztársaságban. Fővárosuk Izsevszk, lélekszámuk mintegy 750 000, ebből 525 000 beszéli anyanyelvként a votjákot. A köztársaságban az államnyelv az orosz, a votják nem az. A votják nyelv közeli rokonságban van a zürjénnel. A votják embertípus tö­ rök és tatár népekkel való érintkezésre vall. Régóta ismerik a földművelést, orosz típusú, gerendaházas falvakban laknak. A női népviselet díszes, eredeti. Népköl­ tészeti hagyományuk gazdag. Első szórványemlékeik a 15. századból valók, az első nyelvtan 1775-ben, az első ábécéskönyv 1847-ben jelent meg. Az 1930-as években a cirill ábécét vezették be. Fontos szerepe volt MUNKÁCSI BERNÁTnak a votják nyelv és néprajz kutatásában. A volgai népek. A cseremiszek és a mordvinok tartoznak ide, a két nyelv kö­ zött nagyok a különbségek, beszélőik nem értik egymást.

38

A magyar nyelv könyve

A cseremiszek (marik) a történelmi hányattatások, menekülések és kitelepí­ tések következtében két csoportot alkotnak, a mezei és a hegyi cseremiszt. Két egymástól távol eső területen élnek: a mezei cseremiszek többsége a Volga bal partján, a Mari Köztársaságban él viszonylag kis területen, a hegyi cseremiszek a Volga jobb partját lakják. Lélekszámuk 670 000, az anyanyelvüket beszélők száma 540 000. A Mari Köztársaság fővárosa Joskar-Ola. A nép belső neve mari, jelentése 'ember'. Embertani alkatuk mongolid beütésről tanúskodik, ez a török-tatár hatás kö­ vetkezménye. A csuvas hatás népművészetükben is megmutatkozik. Ősi népmű­ vészetük főleg a díszes női ruházatban él. Néphagyományuk világa roppant gaz­ dag, híresek lírai dalaik. A népzenekutatók sok feltűnő egyezést mutattak ki a magyar és a cseremisz népi dallamok között. Az uráli népek zenéjére azonban nem jellemző az ötfokúság, a cseremisz és a magyar zene ötfokúsága török és belső-ázsiai kapcsolatokra utal. A cseremisz népzenét jelenleg VIKÁR LÁSZLÓ kutatja, a szövegek gondozója BERECZKI GÁBOR. Az első cseremisz nyelvtan 1775-ből való, irodalmi életük, könyvkiadásuk a múltban is gazdag volt, mind a hegyi, mind a mezei cseremisznek van irodalmi nyelve. 1995-ben elfogadták a mari nyelvtörvényt, a hegyi és a mezei cseremisz államnyelvi jogot kapott, az oroszon kívül. Az új alkotmány értelmében a köz­ társaság elnökének mariul is kell tudnia. Joskar-Olában működik az oroszországi finnugor népek kulturális alapjának igazgatósága. A főváros iskoláiban fokoza­ tosan bevezetik a mari nyelv tanítását.

Az uráli nyelvek családfája (TÓTFALUSI ISTVÁN nyomán)

A nyelvek sokfélesége

39

A mordvin lélekszám tekintetében a harmadik legnagyobb finnugor nép: 1 500 000, de ez él a legnagyobb széttagoltságban, orosz, baskír és tatár lakosság között, az anyanyelvi beszélők száma a népesség felét teszi ki. A nyelvvesztés egyre gyorsuló tempójú, ennek oka az, hogy rendkívül széttagoltságban élnek. A Mordvin Köztársaságban mindössze kb. 360 000 mordvin él, a lakosságnak csak 32 %-a mordvin. Lakóhelyeik az Oka és a Belaja folyók közötti területeken vannak. Egy részüket Szibéria déli részébe telepítették. Egyik fiatal költőjük írta: „Mordvin földön a tél orosz, | A dal orosz, | Az írás orosz, | Csak a sírás még a miénk." Etnikai, embertani és nyelvi tekintetben két csoportra oszlanak: a Moksa fo­ lyó vidéki moksa mordvinokra és a Szura folyó vidéki erza mordvinokra, mindkettőnek van irodalmi nyelve. A mordvinok kb. a 10. századtól kezdve földművelők. A 13. század mordvin­ jairól JULIANUS barát is beszámolt. Jó harcosok hírében álltak. Jelenleg elsősor­ ban földműveléssel foglalkoznak. Kulturális életük hasonló a permiekéhez: egyetemi rangra emelt pedagógiai főiskolájuk van a fővárosban, Szaranszkban, ugyanitt színház és egy kutatóintézet is működik. Világszerte ismert szobrászuk SZTYEPAN ERZJA. Kihalt volgai népek a merja vagy meri és a muroma (az orosz bilinák hősé­ nek, Ilja Muromecnek a nevében is ez a népnév van). A terjuhán és a karatáj nép elfelejtette eredeti finnugor nyelvét, az előbbiek orosz, az utóbbiak tatár nyelvűekké váltak. A balti finnek. A balti finnség a Kr. e. első évezred kezdetén települt be a Baltikumba, a volgai népekkel való érintkezésének megszűnése a 6-8. századra tehető. Régebben a balti nyelvek közé sorolták a lappot, de ma már különállónak tekintik. A finnek hazája Fennoskandia keleti részén fekszik. A 337 000 km2-nyi terü­ letből mintegy 32 000 km2-nyit tavak borítanak. Finnország lakosainak száma 4 713 000, ebből kb. 300 000 svéd anyanyelvű. Kb. 67 000 finn él Karéliában, 40-40 000 az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában, 300 000 Svédor­ szágban és 10 000 Ausztráliában és Németországban. A köztársaság hivatalos nyelve finn és a svéd. A finnek saját magukat suomalainen néven nevezik, ami a Suomi országnév származéka. A finn etimológiai szótár szerint a Suomi név ere­ detileg személynév volt, mely először törzsnévvé, majd népnévvé vált. A finn nyelv kb. a 11-12. század táján alakult ki. A finnek sokáig, 1819-ig svéd uralom alatt éltek, majd cári fennhatóság alá tartoztak. 1917 óta függetle­ nek, 1919-ben kiáltották ki a köztársaságot.

40

A magyar nyelv könyve

Az írásbeliség kezdettől fogva latin betűs, az első szöveg 1541-ben jelent meg. A finn irodalom kezdetét Mikael Agrikola bibliafordítása jelenti 1548-ból. A nemzeti irodalom fellendülését az ELIAS LÖNNROT által összegyűjtött és ki­ adott eposznak, a Kalevalának a megjelenésétől számítjuk (1835-36, illetőleg 1849). Nobel-díjas írójuk FRANS-EMIL SiLLANPää (1888-1964), Silja című re­ gényéért kapta a díjat 1939-ben. Ma a finnek minden téren nagyszerűen ötvözik hagyományaikat a modern élet követelményeivel, karakterükkel és bátorságuk­ kal kivívták az egész világ elismerését. Jelenleg arról híresek, hogy a finn iskolá­ sok mindig elsők a nemzetközi olvasásfelméréseken. A finnek igen sokat tudnak a rokon népekről, nagyon szeretik és jól ismerik Magyarországot, jó néhányan beszélik is nyelvünket. A finn írásrendszer kissé különbözik a miénktől. A hosszú magánhangzókat — a mássalhangzókhoz hasonlóan — betűkettőzéssel jelölik, az ä nyílt e hangot jelöl, az e pedig miénkhez hasonló zárt ë-t, az y pedig ü; az s hangértéke sz, tu­ lajdonképpen egy s és sz közötti hang, semmiképpen sem z. Nincsen mással­ hangzó-rövidülés, sőt a mássalhangzó előtti mássalhangzó félhosszú. A hangsúly mindig a szó elején van, mint a magyarban, a hanglejtés ereszkedő. Néhány pél­ dát adunk: Helsinki [hëlszinki], Sillanpää [szillanpee], Hyvää päivää! [hüvee peivee] 'Jó napot!', Kiitos! [kítosz] 'Köszönöm!', Kyllä [külle] 'Igen', Tervetuloa' [tërvëtuloa] 'Isten hozott!', Näkemiin! [nekëmín] 'Viszontlátásra!', Hei, hei! „Szia!', kirkko [kirrkko] 'templom'. Az észtek lélekszáma 1 100 000. Az Észt Köztársaságban élnek, az észt a hi­ vatalos nyelv, mintegy félmillió az orosz lakosok száma. Régebben maamees néven nevezték magukat (maa 'föld' mees 'ember'); az eesti, eestlane, Eesti(maa) elnevezés a 19. század közepe óta használatos. Az észt nyelv nyelvjá­ rási szempontból északi és déli észtre oszlik, az irodalmi nyelv az északin alapul. Írásuk latin betűs. Az észt nyelv rendszerében nagyon közel áll a finnhez, hang­ rendszere azonban eléggé különbözik. A 13. század óta vannak szórvány nyelv­ emlékeik, a 16. századtól pedig szövegemlékeik. Népköltészetük igen gazdag, lí­ rai dalaikat egy kannel (a finneknél kantele) nevű húros hangszerrel kísérték. Epikus énekeik hőse Kalevipoeg, Kalevi fia. A Kalevipoeg nemzeti eposzt F. R. KREUTZWALD állította össze (1866). A kisebb balti finn népek. A karéi (karjalai) keleti csoportja a Karéi Köztársaságban él, Finnországtól keletre, a főváros Petruskoi (orosz nevén Pet­ rozavodszk). A köztársaság hivatalos nyelve az orosz és a finn. A Felső-Volga mellékén, a Ladoga- és Onyega-tavak vidékén is fellelhetők a karjalai nyelvjá­ rások. A karjalaiak nyugati csoportja Finnországban él, ezt a nyelvet nem is

A nyelvek sokfélesége

41

szokták a finntől különböző nyelvnek tekinteni, hiszen a mindennapi társalgás­ ban megértik egymást. Karjala az egész finn kultúra szempontjából jelentős, hi­ szen itt gyűjtötték a Kalevalát. A Finn-öböl partvidékén elterülő Ingermarlandban (Inkeri) — nevét a Néva mellékfolyójáról, az Inkeréről kapta — vidékén beszélik az izsór (inkeri) nyel­ vet. Számuk 1500 lehet, de csak a fele beszéli anyanyelvét. A vepsze a karjalai nyelv közeli rokona, beszélőinek száma 12 000 körül lehet. Teljesen szétszóród­ va élnek az orosz lakosság között, a Ladoga-, az Onyega- és a Fehér-tavak között bezárt háromszögben. Nincs irodalmi nyelvük, csak tudományos feldolgozás ké­ szült a nyelvről. A kihalás szélén álló nép a vót. A hajdani vót falvakban ma mintegy 20 öreg élhet, vagy már annyi sem. Régebben a Finn-öböl partvidékén több százan éltek, de a II. világháború idején elpusztultak. A Rigai-öböl mellett elterülő Livóniában éltek hajdan a lívek. Országuk a középkorban igen erős volt, sokat hadakozott a német lovagrenddel. Ma Lettországban a Kurland-félsziget legészakibb fokán találhatók még meg mintegy 12 halászfaluban, lélekszámuk a 300-at sem éri el. Talán van némi remény e kis népek fennmaradására: az utóbbi években erőre kaptak, és bátorságot gyűjtöttek anyanyelvük és identitástudatuk ápolására, megőrzésére. A lívnek van irodalmi nyelve, 1995-ben irodalmi nyelvi konferenciát tartottak. A lappok. A mintegy 60-80 000 főt számláló kis lapp népesség négy ország­ ban, Norvégiában, Svédországban, Finnországban és az oroszországi Kolafélszigeten él. Mintegy 35 000 beszéli anyanyelvként a lapp valamelyik nyelvjá­ rását. A lapp nyelv ugyanis nyolc nyelvjárásból tevődik össze, melyek erősen különböznek egymástól. Éppen ezért egyes tudósok lapp nyelvekről beszélnek. A nyugati norvég-lappon alapul az irodalmi nyelv és a helyesírás. A lappok em­ bertani szempontból teljesen különböznek a többi finnugor néptől: alacsony ter­ metűek (átlagos magasságuk 155 cm), rövid lábúak, orruk lapos, arccsontjuk széles. A lapp önálló embertani típus, neve lappid vagy lapponoid. Embertanilag más eredetű nép, mint a finn, valószínűleg nyelvcsere révén jutott a finnel rokon nyelvéhez. Eredeti nyelvüket, származásukat nem ismerjük. Valamikor minden bizonnyal a finn-volgai népességtől északra laktak, lehetséges, hogy a finnvolgai ősnyelvet sajátították el. Fokozatosan szorultak északra a Skandinávfélszigetre bevándorló finn törzsek elől. Maga a lapp név svéd eredetű szó, saját magukat sabme (sámi) néven nevezik, ez a név pedig megegyezik egy régi finn törzs nevével. A nemzetközi szakirodalomban ma már számi néven említik őket. Rénszarvastenyésztéssel foglalkoznak, félnomád életmódot folytatnak. Híres népköltészeti alkotásaik a juoigos-ok, dalok. Első nyelvemlékük egy 1619-ben

42

A magyar nyelv könyve

nyomtatott istentiszteleti segédkönyv. Himnuszuk van 1934-ből, nemzeti öntuda­ tuk az utóbbi években megerősödött. Számunkra azért is fontosak a lappok, mert SAJNOVICS JÁNOS 1770-ben írt Demonstratio c. művében a magyar és a lapp nyelvet hasonlította össze — mind hangtani, mind grammatikai szempontbál —, megteremtvén a finnugor összehasonlító nyelvtudományt. Később LAKÓ GYÖRGY (1908-1996) járult hozzá a lapp nyelv leírásához. Az uráli nyelvek másik nagy ága, a szamojéd ág. A szamojédok Szibériában élnek óriási területeken szétszórva. A szamojéd elnevezés a nyelvészek körében keletkezett, a szamojédok nem használják. A szamojédok ősei a Kr. e. 4. évezred előtt váltak ki az uráli közösségből. Északi csoportjukhoz három nép tartozik: a nyenyec vagy jurák-szamojéd (számuk kb. 33 000, ebből 27 000 beszéli anyanyelvét), az enyec vagy jenyiszeji szamojéd (400-an vallják magukat enyecnek, de csak száznak az anyanyelve) és a nganaszan vagy tavgi szamojéd (számuk ezer lehet, de csak a fele beszéli anyanyelvét). A déli csoporthoz tartozik a szölkup (számuk 4500, de 1500 be­ széli anyanyelvét) és a kihalt szajáni szamojéd nyelvcsoport. Ez utóbbihoz tar­ tozott a kamassz nyelv, beszélőik közül a hatvanas években találtak még két asszonyt, egyikük 1975-ben meghalt, másikuk, K. Z. Plotnyikova asszony, 1989ben halt meg. Ezek a szamojéd népek eltörökösödtek vagy eloroszosodtak. Ez a folyamat fenyegeti a többi szamojéd nyelvet is. A szamojéd név külső elnevezésük ezeknek a népeknek, azonos a lapp sabme névvel (semmi köze az orosz caM+ecmb:ed 'önmagát evő' gúnynévhez, ez nép­ etimológia). A nyenyec, enyec, nganaszan szó 'férfi, ember' jelentésű, a szölkup összetett szó, jelentése 'erdei férfi'. A szamojédok embertani szempontból ha­ sonlítanak az osztjákokhoz. Főleg rénszarvastenyésztéssel foglalkoznak. Az uráli nyelvközösség az i. e. 4. évezred táján bomlott fel. Az uráli népek és nyelvek szétválása a következőképpen rekonstruálható:

A nyelvek sokfélesége uráli alapnyelv, Kr. e. 4. évezred előtt finnugor alapnyelv (kb. Kr. e. 3. ezred végéig)

43

köz-szamojéd alapnyelv (kb. időszámításunk kezdetéig)

ugor alapnyelv

északi szamojéd

déli szamojéd

ősmagyar

ős-obiugor

nyenyec enyec nganaszan

szölkup f szajáni nyelvek

magyar

vogul

osztják

finn-permi alapnyelv (Kr. e. 2. évezred közepéig) permi alapnyelv (Kr. u. 8. századig) finn-volgai alapnyelv (Kr. e. 1. évezred közepéig)

zürjén

votják

volgai nyelvek közfinn alapnyelv (kb. időszámításunk kezdetéig) (Kr. u. 1. századig)

finn
mordvin cseremisz mordvin cseremisz lapp karjalai inkeri vepsze vót észt lív
1978 nyomán

HAJDÚ-DOMONKOS,

44

A magyar nyelv könyve

A nyelvek eredetét, rokonsági viszonyait a történeti összehasonlító nyelvtu­ domány kutatja, a népek származását pedig az őstörténet. Ez utóbbinak segédtu­ dományai a nyelvtudomány, a néprajz, a régészet és az antropológia. Az őshaza hollétének valószínűsítése mindegyik diszciplínának izgalmas feladata. Az uráli népek hajdani lakóhelyét a nyelvészeti paleontológia — más néven életföldrajz — segítségével állapítják meg. Ez a tudományág a paleo-biogeográ­ fia nyelvészeti alkalmazása. Abból indul ki, hogy bizonyos növények és állatok elterjedésének a területe meghatározható. Össze kell tehát gyűjteni azokat a nö­ vény- és állatneveket, melyeket ismerhetett az uráli (finnugor) alapnyelv, majd régi földrajzi elterjedésüket figyelembe véve felvázolhatjuk az őshaza határait. Ilyen közös szavak a méh és a méz, valamint a lucfenyő és a cirbolyafenyő neve (ennek a két fenyőfélének a szava a magyarból kiveszett, de a többi rokon nyelvben megvannak); továbbá idetartozik még a sün (sül) és rokon nyelvi meg­ felelői. Az uráli (finnugor) népesség tehát olyan területeken élt, ahol ismerték a méhet, a mézet, a sünt, a lucfenyőt és a cirbolyafenyőt. A méh a legújabb időkig ismeretlen volt az Urálon túli ázsiai részen, s a sün sem él az Urálon túl. Ezen és egyéb adatok alapján úgy vélik, hogy az őshaza Északkelet-Európában, a KözépVolga és az Urál közötti tájon feküdt. A tudósok többsége ezt, az ún. klasszikus őshazaelméletet fogadja el. Többen — főleg régészek, köztük LÁSZLÓ GYULA is — nagyobb, egészen a Baltikumig húzódó területre helyezik az őshazát, sőt hoz­ zácsatolják a mai Közép-Lengyelország területeit is. Ezzel szemben HAJDÚ PÉTER a lucfenyő, a cirbolyafenyő, a jegenyefenyő, a vörösfenyő és a szil elter­ jedési határát vizsgálva, a Közép-Urálba és attól északra, Nyugat-Szibériába, az Ob alsó és középső folyásához helyezi az őshazát. A finn nyelvtudós, ERKKI ITKONEN az Urál hegység vidékétől a Baltikumig helyezi el az őshazát, ezt ne­ vezik a „nagy őshaza" elméletnek. A nyelvtudomány bizonyítékai alapján az is megállapítható, hogy az uráli, il­ letőleg a finnugor nyelvcsalád más nyelvcsaládokkal is kapcsolatban volt, ebben az esetben azonban nem ősi nyelvrokonságról — bár némelyek ezt is felteszik — , hanem areális, azaz területi kapcsolatokról van szó. A magyar mos, név, víz, vez(et), vi(sz), ín, ház, te(sz) szavak alapnyelvi rekonstrukciói indoeurópai re­ konstruált alakokkal egyeztethetők, ez azt jelenti, hogy jövevényszavak volná­ nak. Korai indoiráni érintkezésre utalnak az indoiráni nyelvekből átkerült jöve­ vényszavak az alapnyelvben; ilyenek a szarv, száz, árva, hét, méh, méz. Az uráli és az altaji nyelvek között is vannak egyezések, ezek kiterjednek mind a szó­ készlet, mind a mondatszerkesztés területére.

A nyelvek sokfélesége

45

A 20. században felmerült a paleo-szibériai nyelvek csoportjába tartozó juka­ gir és az uráli nyelvek kapcsolata. Valóban feltűnően sok az egyező szavak, névmások, ragok és mondatszerkezeti sajátosságok száma, de ezek az egyezések nem rendszerezhetők úgy, mint a bizonyított nyelvrokonság esetében. Az ezek­ ben a nyelvekben kimutatható kétségtelen egyezéseket egy ősi Sprachbund, nyelvszövetség meglétével, vagyis az areális nyelvészet módszereivel lehet talán megmagyarázni. Hosszasan sorolhatnánk azokat a nyelveket, melyekkel a magyart már roko­ nítani akarták. Ezek a történeti-összehasonlító nyelvtudomány eszközeit nem is­ merő, ún. délibábos elméletek általában olyan nyelveket szemelnek ki a rokoní­ tásra, melyeknek hovatartozása bizonytalan, vagy amelyek társtalanok. Előszere­ tettel hozzák kapcsolatba a magyart a japánnal, a koreaival, a baszkkal, s minde­ nek fölött a sumerral. Ezek a törekvések nem veszik tekintetbe az időbeli és a térbeli távolságokat, és a szavak véletlenszerű összecsengése alapján vonják le következtetéseiket. Pedig a nyelvrokonság bizonyításának megvannak a szinte matematikai pontosságú módszerei. A nyelvrokonság bizonyítékai: a) a hangalakbeli szabályos eltérések, azaz a hangtörvények; b) az egyeztetett szavak jelentésének megfelelése, illetőleg az eltéréseknek a jelentésváltozások törvényszerűségeivel való magyarázata; c) a nyelvszerkezetbeli egyezések; d) az alapszókészlet szóanyagának az egyezése; e) esetleg — ahol lehetséges — a nyelvek rokonságának történeti bizonyítása. a) A hangtörvények. A sokféle nyelv viszonylag kevés számú hangból épül föl. Így elképzelhetők véletlen egybeesések, például fiú szavunk összecseng a román fiuval, egy patagóniai nyelvben az or szó éppúgy orrot jelent, mint a ma­ gyarban. Nem rokoníthatók pl. a dajkanyelvi szavak — mama, papa, dada stb. —, ezek ugyanis a nyelvek nagy részében azonosak a kisgyermek beszédfejlődé­ sének kezdeti azonossága miatt, vagyis az ajakhangok korai megjelenése miatt. A hangutánzó szavak is — a jelölő és a jelölt szükségszerű viszonya alapján — azonosak lehetnek a különféle nyelvekben, tehát ezeket is ki kell zárni a rokoní­ tásból. A nyelvtudomány a hangalakbeli szabályos különbségek, vagyis a hangtör­ vények alapján rokonítja a szavakat. Ezeket a szabályos eltéréseket először az indoeurópai nyelvekben vették észre; rájöttek arra, hogy bizonyos helyzetben — pl. szó elején, közepén — lévő hangok a különféle nyelvekben különféleképpen változtak meg. Pl. a latin szóbelseji -ct- (kiejtése: kt) hangkapcsolatból az olasz­ ban -tt-, a franciában -it ( a t-t azonban nem ejtik, tehát hanghiány), a románban -pt-, a spanyolban -ch- (kiejtése: cs) fejlődött. Ez a szabályos eltérés a szavak

46

A magyar nyelv könyve

egész csoportjára jellemző, azonos hangtani helyzetben, azaz a szó belsejében megismétlődik:
latin octo nocte lacte factum francia huit nuit lait fait olasz otto notte latte fatto román opt noapte lapte fapt spanyol ocho noche leche hecho 'nyolc' 'éjszaka' 'tej' 'tény, dolog'

Efféle hangtörvény alapján történik a szatem- és a kentum-nyelveknek már tárgyalt megkülönböztetése. A törökségi nyelveket aszerint osztják két csoportra, hogy az őstörök *j az egyik csoportban, mégpedig az oszmán törökben megőrződött ( ez a j-török ág), a másik csoportban s, illetőleg sz hanggá változott (ezek a csuvasos vagy sz-török nyelvek). Pl. őstörök *jel 'szél' > oszmán jäl, csuvas sil (kiejtése: szil). A magyar szél csuvasos jellegű jövevényszó. A hangtörvények rendszerhálózata megvan az uráli (finnugor) nyelvekben is. (Az egyszerűség kedvéért csak magyar, obi-ugor és finn példákat idézünk.) A finnugor szókezdő *p- a magyarban f-re változott, a többi rokon nyelvben általában megmaradt p-nek: fon ~ osztj.É. pon-, fi. puno-; fej, fő ~ vog. KL. pänk, fi. pää; ilyen még fészek, fagy, falu, fazék, fenyő stb. szavunk. A finnugor szókezdő *k- a nyugati nyelvekben általában megmaradt k-nak, de mély magánhangzók előtt egyes obi-ugor nyelvjárásokban %-vá., a magyarban pedig — ősmagyar %-n keresztül — h-vá változott: kéz ~ osztj. D. két, fi. käte-; kő, köve- ~ osztj. D. kew, fi. kive-; de hal — osztj. É. xul, fi. kala; három - osztj. É. jölem, fi. kolme; ilyenek még had, (meg)hal, halad, ház, holló, hosszú, húsz szavaink megfelelői. A szókezdő *?-, *m-, *n- változatlanul megmaradt az egyes nyelvekben: tél ~ vog. täl, fi. talve-; mén (men-) 'megy' ~ osztj. Vahi, vog. men-, fi. mene-; név, neve- ~ osztj. ném, fi. nime-. A szókezdő *s- (sz-) és s- a magyarban eltűnt: epe ~ fi. sappe, az *s'- (a palatalizált, jésített sz hang) viszont megmaradt: száz ~ osztj. Vahi sát, fi. sata. A szó belseji *-t- a magyarban -z- lett: ház ~ osztj. Vahi kát, fi. kota; víz ~ vog. É. wit, fi. vete-. Az *-nt- hangkapcsolat megfelelője a magyarban — denazalizációs zöngésüléssel d-: had ~ osztj. D. jánta, fi. -kunta; lúd ~ vog. lúnt, fi. lintu (< * luntu). Az *-mp- megfelelője -b-; eb ~ osztj. Vahi ämp (csak az obi-ugor nyelvekben van meg ez a szó); a magyar -b ~ -bb középfokjel is -mp-re megy vissza.

A nyelvek sokfélesége

47

A fenti példákból láthatjuk, hogy egy alapnyelvi hang vagy megváltozik, vagy megmarad, vagy eltűnik a rokon nyelvekben; képletben kifejezve: ^___- Y X X ^ ^ 0 Nagyon sok példát idézhetnénk még, hiszen az uráli (finnugor) összehasonlí­ tó nyelvészet mintegy 900-1000 magyar szót rokonit, továbbá nagyon sok olyan egyeztethető szó van a többi rokon nyelvben, melyeknek nincsen meg vagy ki­ veszhetett a magyar megfelelőjük. A hangváltozások okát nehéz felderíteni. A rekonstrukció bonyolult feladat, következtetések egész rendszerén alapul. Vannak olyan általános fonetikai tör­ vényszerűségek, melyek segítik ezt a műveletet; pl. a k hangból lehet h, de for­ dítva nem lehetséges stb. Az összehasonlító nyelvtudomány művelőjének jól kell ismernie azokat a nyelveket, melyeket összevet. Az egyes nyelvek történetét is tanulmányoznia kell, mert az összevetésben perdöntő szerepük van a régies ala­ koknak. Pl. lélek szavunkban a szóvégi -k képző, az eredeti alakot a régi Lél személynév őrzi (Lele, Lelu), a rokon nyelvi adatok is képzőtlenek: vog. Tavdai leli, osztj. Vahi lil, észt leil stb. Sokszor a nyelvjárások őriznek meg egy-egy ar­ chaikus formát, ezért jól kell ismerni a nyelvjárási adatokat is; pl. a fi. munia 'to­ jás' megfelelője a nyelvjárási mony 'tojás' jelentésű szó. Ha valaki ezekkel a té­ nyekkel tisztában van, csak megmosolyoghatja a sumer és egyéb rokonságról terjesztett tévtanokat. b) A hangtörvények segítségével összevetett szavak jelentésének is meg kell egyeznie. Ha eltérés észlelhető, azt a jelentésváltozások törvényeinek felhaszná­ lásával meg kell magyarázni. Pl. a lúd finn megfelelőjének, a lintunak a jelentése 'madár'; a magyar szó is általánosabb fogalmat jelölhetett, s nyelvünkben jelen­ tésszűkülés történt. A had finn megfelelője, a -kunta, képző: gyakran országré­ szek nevében szerepel, de gyűjtőnévképző is. Ez a jelentés a szó eredeti 'nép­ csoport' jelentéséből fejlődött ki (tudjuk, hogy a magyarban is a testes képzők, ragok és a névutók többnyire önálló szavakból keletkeztek). c) A nyelvszerkezeti egyezések is fontos bizonyítékok a nyelvrokonság el­ döntésében. A magyar és a rokon nyelvek igei személyragjai és névszói sze­ mélyjelei hangsúlyukat vesztett személyes névmásokból agglutinálódtak, pl. ad + én > adom, anya + én > anyám (finnül äidi + ni). A finnugor nyelvek jellemző szerkezeti sajátossága a birtokos személyjelezés, az indoeurópai nyelvek ezzel

48

A m a g y a r nyelv k ö n y v e

szemben birtokos névmásokat használnak, pl. házam, de az angolban my house. Több finnugor nyelvben megvan a határozott (tárgyas) igeragozás. Ősi helyhatározóragjaink finnugor eredetűek: a hol? kérdésre felelő -n, -t, a hová? kérdésre felelő -á/-é, a honnan? kérdésre felelő -l. A magyar határozórendszerre jellemző irányhármasság is megvan a rokon nyelvekben: hol? magyar: finn: magyar: finn: házban talossa hídon sillalla honnan? házból talosta hídról sillalta hová? házba taloon hídra sillalle

Az irányhármasság olyan nagy rendező elv, mely nemcsak ragrendszerünket, hanem a határozószó-rendszert és a névutórendszert is átfogja, pl. ott — onnan — oda; alatt — alól — alá. A finnugor nyelvek mondatszerkesztésére jellemző a névszói (nominális) ál­ lítmány, továbbá az, hogy a jelző a jelzett szó előtt áll, és nem veszi fel a jelzett szó ragjait; a számnévi jelző után egyes számban van a jelzett szó. d) A magyar nyelv alapszókészlete egyeztethető rokon nyelvi szavakkal. Azonosak a testrészekre, a rokonságnevekre, sok állat- és növénynévre, a telepü­ lésre, a lakóházra, az öltözködésre, a táplálkozásra, a halászatra és vadászatra, a természeti jelenségekre, a legfontosabb cselekvésekre és tulajdonságokra vonat­ kozó szavak; továbbá azonosak a névmások és a tő-, valamint sorszámnevek. Az egyeztetett szavakat „A magyar szókészlet finnugor elemei" c. etimológiai szótár tartalmazza (I—III.1967—1978. főszerkesztő: LAKÓ G Y Ö R G Y ) , de megtalálhatók a finnugor eredetű szavak „A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára" c. mű­ ben is (I—III. 1967-1976. főszerkesztő: BENKŐ LORÁND). Egy harmadik etimo­ lógiai szótár, „Az uráli nyelvek etimológiai szótára" (Uralisches Etymologisches Wörterbuch I—II., Bp., 1986-1988) az olyan egyeztetett szavakat is tartalmazza, melyeknek nincsen magyar megfelelőjük. A szótár főszerkesztője RÉDEI KÁROLY. e) A finnugor nyelvek összetartozásának bizonyítására nincsenek történeti bi­ zonyítékaink, mert e nyelvek szétválása igen régen megtörtént.

A nyelv változékonysága és állandósága

49

A nyelv változékonysága és állandósága
A nyelv egy adott korszakban viszonylag változatlan, állandó; a jelenben annak is kell lennie, mert csak így töltheti be szerepét kommunikációban. Ugyanakkor a nyelv szakadatlanul változik, csak ezeket a változásokat akkor vesszük már észre, amikor fölhalmozódnak, nyilvánvalókká válnak. Sokszor észlelünk bizo­ nyos változásokat, de nem tudjuk eldönteni: vajon csak valamiféle eltérést, szo­ katlan dolgot, esetleg hibát észlelünk, vagy pedig az észlelt jelenség valóban ál­ landósulni fog a jövőben. Úgy tűnik, hogy az n után jelentkező dz a z helyett — [péndz], [bendzin] — tartós hangváltozás lesz; ezzel szemben azt reméljük, hogy a réshangok sziszegő-susogó kiejtése vagy az időtartam feltűnő rövidítése nem lesz maradandó hangváltozás. A legfeltűnőbb a jelentések megváltozása, nagyon lassú folyamat a hangok átalakulása, még lassúbb a nyelvtani rendszer átrendeződése. A nyelvi változá­ sok kapcsolatban lehetnek a gondolkodás fejlődésével, a társadalom fejlődésé­ vel, de a legtöbb esetben teljesen függetlenek, sajátos törvények szerint mennek végbe. 1. Az elvonatkoztató képesség fejlődése feltétlenül tükröződik a nyelvben. Pl. az egyes számmal szemben álló többes szám kialakulása viszonylag késői absztrakció eredménye lehet, a konkrét gondolkodás szintjén előbb kettős szám, hármas szám jöhetett létre. Egyes nyelvekben még ma is megvan a kettős szám, a duális. Rokon nyelveink közül létezik a vogulban, az osztjákban, a lappban és a szamojédban. Meglehetett a magyarban is, némelyek véleménye szerint régi monnó 'mindkettő' jelentésű szavunk őrzi az emlékét. A szlovénban ma is meg­ van a duális: pótnik 'utas', pótnika 'két utas', duálisban, pótniki 'utasok', többes számban. Az időkategóriák is a gondolkodás differenciálódásával jöttek létre, így a jövő idő kialakulása is késői absztrakció eredménye. Az osztják nyelv csak jelen és múlt időt ismer, jövő időt nem. A magyarban mind az ősi, mind a ké­ sőbbi keletkezésű, testesebb határozóragok eleinte csak a konkrét helyviszonyt jelölték, bonyolult határozórendszerünk a gondolkodás árnyalttá és elvonttá vá­ lásával párhuzamosan finomodott. Pl. a -ban/-ben rag eleinte csak konkrét helyet jelölhetett (házban), s később kapcsolódhatott hozzá az okhatározói (szeme is megfájdul az erős nézésben) vagy az elvont állandó határozói (vonzathatározói) jelentés (hisz valamiben). 2. A nyelv fejlődik a társadalom fejlődésével párhuzamosan is. Elsősorban a szókészlet reagál érzékenyen a társadalmi-gazdasági változásokra (vö. a szókész-

50

A magyar nyelv könyve

letről szóló fejezettel). A nyelv és a társadalom kapcsolatát a szociolingvisztika vizsgálja. A nyelv a tudat terméke, kapcsolata a társadalommal vitathatatlan, sőt azt is mondhatjuk, hogy a nyelv az emberi kultúra foglalata; ugyanakkor öntörvényű is: igen sok nyelvi változás független a társadalomtól. A nyelv társadalmi beso­ rolása az 1950-es évek legelején vita tárgyát képezte a marxista ideológián belül. Egy MARR nevű szovjet nyelvész az alap-felépítmény struktúrában gondolkodva mint tudati jelenséget a nyelvet a felépítményhez sorolta, s a felépítménynek az alapot követő változásával párhuzamosan kimondta a nyelvnek is a teljes meg­ változását, ezzel veszélybe sodorván a történeti nyelvészetet. Szerencsére a marrizmusnak nevezett irányzat — mely a Szovjetunióban egy időre megbénítot­ ta a történeti nyelvészetet — nálunk nem okozott sok kárt, s ma mint kuriózumot emlegetjük (HAVAS, 2003). 3. Változik a nyelvnek a hangrendszere és nyelvtani rendszere, s ezeknek a változásoknak nehéz megtalálni az okát: öntörvényűek. A Tihanyi apátság alapítólevelében (1055) olvasható a legrégibb fennmaradt mondatrészlet: Fehérüváru reá meney %odu utu reá, eredeti írással: feheruuaru rea meneh hodu utu rea. A mondatrészlet mai nyelvünkön így hangzana: a Fe­ hérvárra menő hadútra. Ez az egyetlen töredék is sokat elárul az ómagyar kori hangrendszerről és nyelvtani rendszerről, valamint az azóta bekövetkezett válto­ zásokról. Az ómagyar kor elején megvolt még a szavak végén az eredeti tővégi magán­ hangzó, melynek lekopása akkor már megindulhatott. Ha összehasonlítjuk hal, vér, lúd stb. szavainkat finn megfelelőikkel, azt vesszük észre, hogy a finn sza­ vak végén van egy magánhangzó: kala, veri (vere-), lintu. Ha a magyar szavak­ hoz egy ősi toldalék, pl. -t tárgyrag, -k többesjel vagy s képző járul, megfigyel­ hetjük bennük ezt az eredeti tővégi magánhangzót: hala-t, luda-k, vére-s vagy vere-s. Testes, újabb keletkezésű toldalékok előtt már nincsenek ott, mert amikor ezek a toldalékok kialakultak, akkorra már a tővéghangzók lekoptak: halban, lúdhoz, vérség(i). A tihanyi apátság alapítólevele még őrzi ezeket a hangokat: nogu (olv.: nogyu > nagy), hodu (olv.: xodu > had), feheru (olv.: feherü > fehér), varu (olv.: váru > vár). A tővégi magánhangzók lekopása a honfoglalás táján mehetett végbe; a Tihanyi apátság alapítólevelében 33 esetben feltüntetik a tővé­ gi magánhangzót, 55 esetben már nem, sőt ingadozásokat is tapasztalhatunk: az útnak előfordul ut és utu írásmódja egyaránt. Ez a hangváltozás kb. a 13. sz. vé­ géig tarthatott.

A nyelv változékonysága és állandósága

51

Az egész magánhangzórendszert érintette a nyíltabbá válási tendencia; a legtöbb rövid magánhangzó egy fokkal nyíltabb, azaz alacsonyabb nyelvállású lett, így pl. a hodu o-ja a-vá nyitódott, hasonlóképpen: dumb > domb, uruszág > ország, ürdüng > ördög, szobod > szabad, kendir > kender. A nyíltabbá válási tendencia kb. a 14. sz. közepéig hatott, ennek következtében hangzósabb lett nyelvünk, s megváltozott az egyes magánhangzók megterheltségi aránya is. Mennyiségi változások is érték a magánhangzókat. Ilyen volt a nyúlás, mely lényegesen megváltoztatta tőrendszerünket. A nyúlás egyes esetei a tővégi ma­ gánhangzó lekopásával kapcsolatosak, a tővégi magánhangzó eltűnésével csök­ kent ugyanis a szó időtartama, ezt pótolta a tőbeli magánhangzó megnyúlása. Ezért nevezik ezt a hangváltozást pótlónyújtásnak. Pl. a vizes, vizek, vizet szó­ alakokban a rövid i eredeti, a tővégi magánhangzó lekopása után nyúlt meg a tő­ beli magánhangzó időtartama: víz, a fiatalabb toldalékok pedig ehhez a másodla­ gos alakhoz járultak: vízben. Tehát a mai víz ~ vizes tőváltakozásnak, illetőleg helyesírási problémának nyelvtörténeti oka van. A nyúlás ellenkezője, a rövidülés jelentős hangváltozás. Az ómagyarban álta­ lános tendencia a tővégi á, é, í megrövidülése: fá >fá >fa, alma > almá > alma, feketé > fekete > fekete. A hosszú magánhangzót a toldalékos szóalakok őrzik: fát, feketét. Az á, é megrövidülése későn, a 13. sz.-ban történhetett, a testes ra­ gok ugyanis még a hosszú magánhangzós tőhöz járulnak: fával, feketére. Az í> i rövidülése régebbi: ví > viadal. A szóvégi ó, ő nem vett részt a rövidülésben, az ú, ú rövidülésére azonban van néhány példa (kapu, hamu). Az í, ú, ű-nek a Du­ nántúlon bekövetkezett rövidülése az ómagyar kori rövidüléstől független, ké­ sőbbi, a 16. sz.-ban megindult jelenség. A mennyiségi változások között különleges helyet foglal el a kétnyíltszó­ tagos tendencia, az ún. HORGER-törvény. Ha egy legalább három szótagos szó­ ban két nyílt szótag követi egymást, akkor a második nyílt szótag magánhangzó­ ja kiesik, az első szótagban pedig pótlónyújtás történhet, pl. szláv maiina > mál­ na, palica > pálca; de uruszág > ország, bokorot > bokrot (tehát a bokor ~ bok­ rot mai tőváltakozás a kétnyíltszótagos tendencia eredménye). A kettőshangzók vagy diftongusok igen nagy szerepet játszottak az ősma­ gyar korban, változásaik nagymértékben hozzájárultak a szóvégek és a különféle tőtípusok kialakulásához. Pl. a követ szóalakban (tárgyeset) az eredeti v-s tő őr­ ződött meg, vö. finn kivi, kive-. Alanyesetben azonban a v magánhangzóvá vált, s diftongust alkotott az előtte lévő magánhangzóval: kiü , majd az iü diftongus a következőképpen fejlődött: keü > köü > kő. Két hangváltozási jelenség figyelhető meg ezen szóban: a vokalizáció vagy magánhangzóvá válás és a monoftongizá-

52

A magyar nyelv könyve

ció. A Tihanyi alapítólevél meney szava az igenévnek igen régi alakját őrzi. A melléknévi igenév képzője ugyanis egyrészt g volt, mely y réshanggá vált, majd ez a réshang vokalizálódott, diftongust alkotott (az előtte levő magánhangzóval), a diftongus monoftongizálódott, s kialakult a mai menő alak. Láthatjuk, hogy a mássalhangzórendszer is jelentősen különbözött a maitól, voltak pl. olyan mássalhangzók, melyek azóta eltűntek a fonémarendszerből (va­ riánsként hallhatók ma is). Ilyen a veláris zöngétlen spiráns %, melyet nyelvem­ lékeink gyakran ch-val jelölnek: chod, chomuu (had, hamu). A x fokozatosan hvá alakult, kb. a 14. századtól kezdve. Zöngés párja volt a y, melyet a meney ige­ név őriz. Nem volt az ómagyarban v hang, illetőleg bilabiális spiráns volt helyet­ te: p\ mely a 14. sz. táján alakulhatott v-vé (ez az oka annak, hogy a v különlege­ sen viselkedik a zöngésség szerinti részleges hasonulásban). Az ősmagyarban kialakult egy j-s színezettel ejtett dzs hang, de ebből gy lett, nem dzs. Ez hangoz­ hatott a magyar szóban, a benne lévő gy<dzs ugyanis nycs hangkapcsolatra megy vissza, mely megvan a manysi népnévben (hasonló az agyar etimológiája). Nemcsak a h, a v és a gy hiányzott az ómagyarkori fonémaállományból, ha­ nem a c, zs, dz, dzs is, és vitatható a ty megléte. A c hiányát többek között onnan tudjuk, hogy a korai jövevényszavakban a ct más hanggal helyettesítettük, képzésmódban közeli hangokkal, pl. t-vel (szláv nemici 'néma' > német) vagy cs-vel (szláv cesari > császár). A c ma is jórészt idegen eredetű szavakban (cél, cigány, citrom) vagy hangutánzó-hangfestő sza­ vakban (cincog, ciripel, cuppog) szerepel. A zs szintén jövevényszavakban (zsír, rozsda, uzsonna) és hangutánzó-hangfestő szavakban (zsong, zsivaj, pezseg) ho­ nosodott meg. A dz a z-ből lett, pl. mazzag > madzag, a dzs pedig az oszmán tö­ rök jövevényszavakban került be nyelvünkbe: handzsár, dzsida, findzsa. A ty va­ lószínűleg összeolvadásból keletkezett (látja), továbbá rt hangkapcsolatban palatalizációval, pl. latin charta > hártya. A mássalhangzókat valóban sokféle változás érte. A mohácsi vész után, tehát az ómagyar korszak lezárulása után nyelvünkben egyetlen olyan mássalhangzó maradt, mely a mai köznyelvből hiányzik, az ly. Az ly-ból a 14. sz.-tól kezdve lassú terjedéssel a keleti területeken j lett, mely az irodalmi nyelvi kiejtésben csak a 19. sz.-ban szilárdult meg. A ly-ból a 14. sz.-tól kezdve a Dunántúlon l lett, ez a hangváltozás azonban nyelvjárási szinten maradt. Nyelvünknek a finnugor alapnyelvből örökölt tulajdonsága, hogy szó elején nem tűri meg a mássalhangzó-torlódást, ilyesmit csak hangutánzó szavakban (brekeg, prücsök) és újabb jövevényszavakban hallunk (krém, trehány, spontán, stréber). Nyelvünk ma már kevésbé ellenálló a mássalhangzó-torlódásokkal

A nyelv változékonysága és állandósága

53

szemben, régen azonban feloldotta őket, mégpedig többféle módon: vagy ejtés­ könnyítő magánhangzóval (szláv dvor > udvar, latin schola > oskola ~ iskola), vagy ún. bontóhang beiktatásával (szláv brazda > barázda, német prez > perec), vagy a második mássalhangzó kivetésével (szláv szvent >szent, német schwager > sógor). A Tihanyi alapítólevél mondattöredékéből a nyelvtani rendszer leglényege­ sebb változása is kiolvasható, vagyis az agglutináció folyamata. Testes ragjaink névutókból (s ezek önálló szavakból) keletkeztek, így pl. a -ra rag az ómagyar kor elején még névutó fokon volt: utu rea, azaz útra. A ragok viszonylagos önál­ lóságát az illeszkedés nélküli formák árulják el. A Halotti Beszédben a világba szóalak még így olvasható: világbele, a paradicsomban pedig: paradisumben. A Tihanyi alapítólevél mondattöredékében nincsen névelő, ma így monda­ nánk: a Fehérvárra menő hadútra. A névelő valóban fiatal szófaj a magyarban, kialakulása az ómagyar kor első szakaszára tehető. Hasonlóképpen ekkor alakult ki sok határozószó, módosítószó és kötőszó, valamint — a négy ősi igekötő (ki, be, fel, le) kivételével — a bonyolult igekötőrendszer. A kötőszók kialakulása szoros kapcsolatban van a mellékmondatos mondat­ szerkesztés terjedésével és a tömör, igeneves szerkesztés visszaszorulásával. Az ómagyar kori szövegekre jellemző az igeneves szerkesztésmód kedvelése — mely nemcsak a latin hatása, hanem rokon nyelvi örökség is —, sőt olyan igene­ vek is ismeretesek voltak, melyek azóta kipusztultak. Ilyen az -atta/-ette képzős határozói igenév, melyet személyjelekkel is elláttak, pl. Bécsi Kódex (Judit Könyve): mé2t p Angola mégp2izpt engemet innét élménéttém es ot lakattam es onnat idé fo2dolattam. Vagyis: mert ő angyala mégőrizött engemet innét elmé­ nettem és ott lakattam és onnat ide fordolattam (tkp. amikor elmentem, amikor ott laktam és amikor visszatértem); szintén régies igeneves szerkesztéssel ekképp is mondhatnánk: elmentemben, ott laktomban, visszatértemben vagy visszafor­ dultomban). Egy archaikus, a rokon nyelvekben gyakori, de a magyarban kipusz­ tult igeneves szerkezet a nap lévő 'naphoz hasonló' és a hó lévő 'hóhoz hason­ ló', tkp. a nappal azonos, a hóval azonos, azaz metaforikus gondolkodást tükröző szerkezet, kifejtett metafora. A Czeh Kódex (1513) Szent Bernát Himnuszában maradt fenn. Ez a vers egy latin himnusz szabad átköltése, nem lehetetlen, hogy ezekben a sorokban egy régi siratóének töredéke lappang (az idézet szépen pél­ dázza az ómagyar nyelv erősen ö-ző jellegét is):

54

A magyar nyelv könyve Mai írásjegyekkel: Megfeketült nap lévő színöd, eltávozott ékösségöd, virág díszöd változtatók, szép orcádat sár befogta. Mindön világnak világossága, angyéloknak kívánsága, elváltozott te szépségöd, megfeketült hó lévő testöd. Szép orcádon halál jelönt.

Eredeti írással: Meg fekethwlth nap leew zynőd, el thawozoth ekőffegőd, wyraag dyződ waltoztataak zeep orcadath faar be fogtha. Myndőn wylagnak wylagoffaga, angyeloknak kywanfaga, el waltozoth te zepfegőd meg feketwlth ho leewő teftőd. Zeep orcadon halaal yelőnth:

A nyelv belső sokrétűsége és egységessége
A mindenkori nyelvállapot nem egységes, a nyelvben több változat él egymás mellett. A nyelvváltozatok összességét nemzeti nyelvnek nevezzük. A nyelvváltozatokat több szempontból osztályozhatjuk. A standardizáltság (szabályozottság) szempontjából a nyelvváltozatoknak három csoportjuk van: 1. a köznyelv és az irodalmi nyelv, 2. a területi változatok, ezek a nyelvjárások, 3. a társadalmi változatok, ezek a szaknyelvek és a csoportnyelvek. A köznyelvet standardnak vagy sztenderdnek, a területi változatot dialektusnak, a társadalmi változatot szociolektusnak nevezzük. A köznyelv tulajdonképpen a közös nyelv, a nyelvközösség egésze számára közös nyelvváltozat. Az iskolában ezt tanítják, a médiumokban ezt használják, a szabályos, igényes nyelvhasználat mintája. Az irodalmi nyelv sajátos nyelvvál­ tozat, hiszen egy irodalmi műbe bármelyik nyelvváltozatot be lehet emelni, alap­ ja azonban az igényes köznyelv. A nyelvjárások nyelvek a nyelven belül, mivel megvan minden, a nyelvre jellemző tulajdonságuk: sajátos hangrendszerük, szó­ kincsük és nyelvtani rendszerük van. A csoportnyelvek és a szaknyelvek eseté­ ben nincsen szó nyelvekről a szó teljes értelmében, ezeket sajátos szókészletük jellemzi. A köznyelv és a nyelvjárások közötti átmeneti típusú nyelvváltozatok a regi­ onális köznyelvek; a nyelvjárási régiókon, területeken nyelvjárási színezettel be­ szélt köznyelvről van szó. A nyugati nyelvjárási régióban a v hasonít, illetőleg hasonul, ez a jelenség észlelhető a köznyelvet beszélők szavaiban, egyébként nem jellemző beszédükre a többi nyelvjárási sajátság; a dél-alföldi régióban öznek, az északi régióban illabiális á-t ejtenek a köznyelvi labiális a helyén, az

A nyelv belső sokrétűsége és egységessége

55

északkeli régióban záródó diftongusokat hallhatunk. A magyar nyelvnek a hatá­ rokon túl beszélt változatait állami nyelvváltozatoknak nevezzük, ilyen a magyar nyelv romániai, szerbiai, kárpátaljai és a szlovákiai változata. Ezek is a nemzeti nyelv részei, hiszen a nemzet fogalmának — a modern értelmezés szerint — a kulturális közösség a jellemzője. Régebben normatív és nem normatív nyelvváltozatokat különböztettek meg a nyelvi norma szempontjából. A normatív változatnak az irodalmi nyelvet és a köznyelvet tekintették, a nem normatív változatoknak pedig a nyelvjárásokat és a regionális köznyelveket, valamint a csoportnyelveket. Az irodalmi nyelvet és a köznyelvet azért tekintették normatívnak, mert ezeket a változatokat országszerte használják, mindenütt megértik. A köznyelv az iskolai, közéleti, színpadi stb. nyelvhasználatnak a mércéje, normája; azért is tekintették normatívnak, mert jó­ részt tudatos nyelvalakító tevékenység eredménye. Időközben megváltozott a norma tudományos fogalma, a szó jelentése ugyanis 'irányadó, szabályt adó, szabályozó, mértékül szolgáló', s e tekintetben azt mondhatjuk, hogy mindegyik nyelvváltozatnak megvan a maga normája (KISS, 1995, 76). Különösen szigorú normájuk van a szaknyelveknek. A köznyelv történeti fejlődés eredménye, viszonylag kései nyelvváltozat. Az ősmagyar kori és az ómagyar kori nyelv — csaknem 1600-ig — csak nyelvjá­ rásokban létezett. Ekkortájt indult meg az egységesülési folyamat, pontosabban az 1500-as évek közepe táján, s csak a 19. században ért véget: a köznyelv létre­ jöttével. Kialakulásához hozzájárult a könyvnyomtatás feltalálása, a nyelvtanírók tevékenysége, mindenekelőtt a felvilágosodás és a reformkor íróinak tevékeny­ sége, valamint a nyelvújítási mozgalom, a helyesírás szabályozása 1832-ben, az első akadémiai nyelvtan megjelentetése 1846-ban. A köznyelvnek óriási a jelen­ tősége. A globalizálódó világban azok a nyelvek vannak veszélyben, melyek nincsenek standardizálva és kodifikálva, vagyis nincsen írásbeliségük és nyelv­ tanuk. A nyelvváltozatokat aszerint is csoportosíthatjuk, hogy írottak-e vagy beszé­ lik őket. Az irodalmi nyelvről általában azt tartják, hogy írott nyelvváltozat, a köznyelvről pedig azt, hogy beszélt nyelvváltozat. Ez a különbségtevés csak nagyjából felel meg a valóságnak: a pódiumnyelv, a szónoklatok nyelve is iro­ dalmi nyelvváltozat, pedig beszélt változat; a levelek nyelve pedig írott köznyel­ vi változat. A nyelvjárások elsősorban beszélt nyelvváltozatok, de van írott regi­ onális köznyelv, és tudunk példát arra, hogy egynémely költők nyelvjárásban al­ kottak. Újabban sajátos nyelvhasználat alakult ki az interneten, ez írott nyelv

56

A magyar nyelv könyve

ugyan, de a spontán beszéd sajátosságai jellemzik, éppen ezért írott beszélt nyelvnek nevezik (BÓDI, 2004). Az első két csoportot (a standardot és a nyelvjárásokat) tulajdonképpen ke­ resztezi a harmadik csoport: minden nyelvváltozatban vannak szakszavak, vagy­ is a szakmák, a foglalkozási ágak, tudományágak speciális szavai, azaz terminus technicusok, együttesüket terminológiának nevezzük. Egy köznyelven és a nyelvjárásban beszélő ember is használhatja például a lótartás szakszavait. A helyzet azonban bonyolultabb. Két fogalmat kell tisztáznunk: az egyik a zsargon, a másik a szleng. A zsargon elszigetelő szóhasználat, használói úgy igyekeznek beszélni, hogy mások ne értsék meg őket. A tolvajnyelv eleve zsar­ gon, hiszen a betörők és egyéb bűnözők mindig új és új szavakat találnak ki, hogy a rendőrök ne értsék őket. De egy tudós is zsargonban értekezik, ha meg­ magyarázatlanul halmozza egy nem szakmabeli közönség előtt a szakszavakat. Ezt hívják szakmai zsargonnak. Létezik politikai zsargon is, használata ügyetlen­ ségből és felkészületlenségből is fakadhat, ám a ködösítés is lehet a célja. A pártállami korszak politikai zsargonját mozgalmi zsargonnak hívták. A szleng nagyvárosi népnyelv, tulajdonképpen argó elemekkel feltöltődött köznyelv. Ha például egy politikus a lenyúlni igét használja hivatalos nyilatkozatában az eltu­ lajdonít, ellop helyett, szlengesen beszél. Szlengen értjük „azokat a többnyire ké­ részéletű új szavakat vagy régi szavaknak azokat az új jelentésváltozatait, me­ lyeket a hétköznapi élőbeszéd a tréfás hangulat keltése, vagy a kifejezés színes­ ségének fokozása, vagy az újszerűvel való játék öröme, vagy a nyomaték kedvé­ ért használ" (KIS, 1992). Természetesen a „jópofizó" szándék visszájára is for­ dulhat. Megállapíthatjuk, hogy mindegyik nyelvváltozatot lehet zsargonszerűen is, szlengesen is használni. BÁRCZI GÉZA a nyelv vízszintes és függőleges tagozódása szemléletes szempontot használta. A nyelv vízszintes tagozódása szerint különböztetjük meg a nyelvjárásokat (dialektusokat), s függőleges tagozódása szerint pedig a cso­ port- és rétegnyelveket (szociolektusokat). Az sztenderdizált változat pedig mel­ lettük van. Rangbéli különbség nincsen a nyelvváltozatok között, mindegyik ér­ tékes a maga módján, a standardnak azonban a nyelv fennmaradása és életképes­ sége szempontjából alapvető jelentősége van. Könyvünk számos helyén visszaté­ rünk a nyelv tagolódását bemutató kérdésekre, többek között a szókészlettani, a nyelvjárási, a szociolingvisztikai fejezetben.

A nyelv belső sokrétűsége és egységessége

57

A mai magyar nyelv nyelvváltozatai 1. A standard nyelvváltozatok: a köznyelv és az irodalmi nyelv a regionális köznyelvek 2. A nem standard változatok a) A területi nyelvváltozatok: a nyelvjárások b) A társadalmi nyelvváltozatok: A szaknyelvek: a jogi nyelv, az orvosi nyelv, a filozófia nyelve, a pszichológia nyelve, a nyelvtudomány nyelve stb. A csoportnyelvek: a hivatali nyelv, az ifjúsági nyelv, a diáknyelv, a dajkanyelv, a társalgási nyelv, a divat nyelve, a tolvajnyelv (ar­ gó), a kártyások nyelve, a sportnyelv, az internetezők nyelve, a csevegőcsatornák nyelve, a hobbinyelvek stb. A mai beszélt nyelv jellemzése. A 20. század második felében, különöskép­ pen 1989 után a társadalmi változások következtében jelentősen megváltozott a beszélt nyelv. Jellemzői a következők: elterjedt a regionális köznyelviség; erős a szleng hatása, a szlengesedés; a tudományos-technikai fejlődés következtében rohamosan fejlődnek a szaknyelvek és a csoportnyelvek; észlelhető a médiumok nyelvhasználatának és az írott beszélt nyelvnek nem éppen pozitív a hatása; szembetűnő a nyelvhasználat durvulása, soha nem tapasztalt mennyiségben áramlanak be idegen szavak; számos neologizmus jött létre szóalkotással is (MI­ NYA, 2003, BALÁZS GÉZA, 1998). A szaknyelveket és a csoportnyelveket a társadalmi nyelvváltozatokon belül elkülönítjük egymástól (GRÉTSY, 1988). A szaknyelvek társadalmilag értékeseb­ bek, nyelvileg rendezettebbek, mint azok a nyelvváltozatok, melyeknek beszélőit az életkor, az azonos műveltség, a kedvtelés kapcsolja össze. A csoportnyelvi kategóriába tartozik a tolvajnyelv, a sportnyelv, az ifjúsági nyelv, a politikai nyelv, az iparosnyelv, a gyermeknyelv, a katonai szleng. A szaknyelvek és a csoportnyelvek között minőségi különbség van, bár természetesen a csoport­ nyelvek is értékes nyelvváltozatok, továbbá a szaknyelvek közérdekűek, a cso­ portnyelvek inkább magánérdekűek. A szaknyelvek önmagukon belül is változa­ tosak, legalább három rétegüket lehet megkülönböztetni: a szaktudományos nyelvet, a szakmai köznyelvet és a műhelyzsargont, jól példázza ezt a betonada­ lék, a betonkavics és a sóder hármassága, vagy a katonai nyelvben megfigyelhető három csoport: a katonai szakirodalmi nyelv, a katonai köznyelv és a katonai tár­ salgás, a bakaduma (KIS, 1992).

58

A magyar nyelv könyve

A határon túli állami nyelvváltozatokban is észlelhetők az anyaországbeli nyelvhasználatra jellemző jelenségek, de ezeken kívül sajátos problémák is ta­ pasztalhatók. A határon túl élő magyarok lélekszámáról hozzávetőleges adatokat mondhatunk, több okból is: az adatokat manipulálják, sokan Magyarországra te­ lepülnek, máshová menekülnek, erőteljesek az asszimilációs folyamatok. Romá­ niában kétmillió, Szlovákiában 650 000, Ukrajnában 190 000, a Vajdaságban 370 000, Horvátországban 6000, Szlovéniában körülbelül 10 000, Burgenland­ ban 14 500 magyar él (KISS, 1995). A nagyvilágban valamivel egymillió fölött lehet a magyarok száma. Az anyaországbeli tízmillióval együtt 14 millióra tehető a magyarság lélekszáma. A határon túl élő magyarok körében négy sajátságos helyzetet lehet elkülöní­ teni (PÉNTEK, 2002). Az első a viszonylag egységes magyar régió, a tömbma­ gyarság. Itt az emberek nyelvi környezete jórészt magyar, s ezek a területek érintkeznek az anyaországbeli területekkel. Ilyenek a Csallóköz, a Palócföld, az északkeleti és a tiszai nyelvjárás Romániába átnyúló része, egészen Kolozsvárig. Tömbmagyarság található a Székelyföldön, de az előbbiektől különböző hely­ zetben. A második jellegzetes nyelvi környezet a nyelvi sziget. Ezek olyan ki­ sebb, olykor egyetlen településre korlátozódó egységek, ahol többségben van a magyar népesség. Ilyenek a dél-erdélyi és a délvidéki nyelvi (nyelvjárási) szige­ tek, s ide sorolhatók a csángó települések is. A harmadik a szórványhelyzet, ez mindegyik szomszédos országban megtalálható. A szórványtelepüléseken az el­ költözések és az asszimiláció miatt rohamosan fogy a magyar népesség. Ez ta­ pasztalható a Nagy-Szamos, az Alsó-Maros mentén, a nagyvárosi lakótelepeken, így Kolozsvárt, Kassán, Pozsonyban, tulajdonképpen a Székelyföldet kivéve ez jellemző minden nagyobb városra. A negyedik csoportot a fővárosokban — a di­ aszpórában — élő magyar emigránsok alkotják, helyzetük hasonlít a nagyvilág­ ban szétszóródott emigránsok helyzetére. Mindegyik csoport esetében fennáll az elszigetelődés veszélye. A köznyelv a szépirodalom és a színházi előadások nyelvében van jelen, egyéb fórumokon — az iskolában és a templomi szertartásokon is — erős a regionalitás. A nemzeti nyelv némely változatai hiányoznak, a hivatalvezetés és a szakoktatás állami nyelven folyik, ennek következtében hiányzik a hivatali nyelvváltozat, s nem ismeretesek a szaknyelvek, vagy pedig kevertnyelvűség jeliemi a szakmai nyelvhasználatot. A szórványokban általános a kétnyelvűség, az értelmiség két­ nyelvű, a műszaki értelmiség kétnyelvűségében az államnyelv dominál. Az eró­ ziós folyamatok ellenére az igényes köznyelv a szélső vidékekre is eljut, s azt is

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

59

észre kell vennünk, hogy az eróziós problémák az anyaországon belül is jelen vannak (romló intonáció, magyarításra váró szaknyelvek). Az 1990-es években felmerült a magyar nyelv többközpontúságának kérdése. Némely kutatók úgy gondolták, hogy a határokon túl olyan erőteljes a különfej­ lődés, hogy többféle magyar nyelvről lehetne beszélni, mint ahogyan az angol is többközpontú (van brit, amerikai, ausztráliai, dél-afrikai különfejlődése). A ma­ gyar nyelv esetében azonban a különbségek nem olyan nagyok, mint az angol esetében. Kisebbségi anyanyelvváltozatról beszélhetünk, de az egységes köz­ nyelv mindenütt jelen van, mint ahogyan az anyaországon belül is vannak nyelvváltozatok. A magyar nyelv egységét kell szorgalmazni, semmiképpen sem szabad bátorítani a határon túli változatok különfejlődését, s ez nem csupán nyelvészeti kérdés (PÉNTEK, 2001). Összegezésképpen a következőket mondhatjuk el a nyelvről: a társadalmi kommunikáció eszköze, gondolatokat kifejező jelek rendszere; a nyelvi rendszert a kreativitás jellemzi; s a nyelv megvalósulása, a beszéd állandó működés: be­ szédtett vagy beszédcselekvés. A nyelv a törzsfejlődés során az emberré válással párhuzamosan keletkezett. Az emberi nyelvnek jellemzője a sokféleség: mintegy hat-hétezer nyelvet beszélnek a világon, s ezek a nyelvek genetikailag nyelvcsa­ ládokat alkotnak; tipológiailag pedig szerkezeti csoportokat. Egy adott nyelvnek története van: szüntelenül változik, habár egy adott pillanatban állandónak lát­ szik; s az állandóság benyomását keltő nyelv nem egységes: területi és társadal­ mi változatai vannak. — A továbbiakban a nyelvtudományról, problematikájáról és területeiről lesz szó.

A nyelvtudomány. A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei
A nyelvtudomány anyaga és tárgya a nyelv, pontosabban szólva: a nyelvezet; minden lingvisztikai jelenség illetékességi körébe tartozik. A nyelvi tények és az alkalmazott módszerek szabják meg a nyelvtudomány területeit, diszciplináit. Ezek a területek azonban nem különülnek el szigorúan egymástól, hanem kom­ binálódnak, kereszteződnek egymással, sőt más diszciplínákkal is érintkeznek, így bonyolult átfedések, illetőleg interdiszciplináris, tudományközi területek ala­ kulnak ki.

60

A magyar nyelv könyve

Meglehetősen nehéz a nyelvtudományi diszciplínák rendszerezése. Vannak olyan összefoglalások, melyek egyszerűen egymás mellé helyezve mutatják be a különféle területeket. Egy angliai tankönyv a következőket tárgyalja: fonetika, fonológia, morfológia, szintakszis, szemantika, történeti nyelvészet, a nyelvek osztályozása, az agy és a nyelv, pszicholingvisztika, az anyanyelv elsajátítása, a második nyelv elsajátítása, a nyelv a társadalomban, az írás és a nyelv, az állatok kommunikációja, számítógépes nyelvészet (O'GRADY-DOBROVOLSKY-KA­ TAMBA, 1987, harmadik 1996). Nagyjából ezeket a területeket mutatja be DAVID CRYSTAL A nyelv enciklopédiája című magyarul is olvasható könyvében (CRYSTAL, 1998). 1. A langue és a parole saussure-i szétválasztása alapján langue-nyelvészetet és parole-nyelvészetet különböztetünk meg (SAUSSURE, 1997, 48). A languenyelvészet a nyelvi jelek rendszerét vizsgálja, kizár minden lélektani és társa­ dalmi vonatkozást, a szerkezetre összpontosít. A genfi mester szerint a nyelvtu­ domány tárgya a társadalmi érvényű langue, tisztán és minden egyéb lehetőség­ től elhatárolva. A parole-nyelvészet célja az egyéni jellegzetességekre vonatkozó törvényszerűségek feltárása. Az egyéni nyelvhasználat körébe tartozik például a hangok sajátos kiejtése, a rokon értelmű szavak közötti választás, új szavak tuda­ tos vagy öntudatlan alkotása. A parole-nyelvészet az egyéni jelenségek mögött meghúzódó szociális, lélektani hátteret is vizsgálja, ezért erősen tudományközi (interdiszciplináris) jellegű. Az egyéni változatokat ugyanis csak a közösségi ér­ vényű jelenségek ismeretében, azokhoz viszonyítva lehet vizsgálni; ezért a parole-nyelvészet soha nem független a langue-nyelvészettől, önmagában nem is létezhet, kérdésfeltevése, problematikája azonban sajátos. A langue-nyelvészethez tartoznak a strukturalista irányzatok. A parole-nyel­ vészethez tartozik a stíluskutatás, a diskurzuselemzés, az 1987-ben KONTRA MIKLÓS által elindított budapesti beszélt nyelvi vizsgálatok (KISS, 1995, 26-27). A pszicholingvisztika is ide vonható, hiszen a spontán beszédet vizsgálja. 2. SAUSSURE maga belső és külső nyelvészetet különböztetett meg (SAUS­ SURE, 1997, 50), ő azonban a belső nyelvészet művelését elegendőnek tartotta: „A külső nyelvi jelenségek tanulmányozása - nézetünk szerint - nagyon gyü­ mölcsöző; helytelen azonban azt mondani, hogy nélkülük nem lehet megismerni a belső nyelvi organizmust" (51). Manapság a külső nyelvészethez sorolják az interdiszciplináris területeket (BALÁZS GÉZA, 1998, 12). 3. Tudjuk, hogy a nyelv szakadatlanul változik, története van, ugyanakkor vi­ szonylag állandó. SAUSSURE élesen elhatárolta egymástól a szinkróniát és a di­ akróniát (SAUSSURE, 1997, 109). A nyelv egyidejű jelenségeit szinkrón jelensé-

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

61

geknek nevezzük, a nyelv egyidejű állapota a szinkrónia. Az egyidejű jelensé­ gekkel foglalkozó nyelvészetet szinkrón nyelvészetnek nevezzük. Például ha a 15. és a 16. század, vagyis a kései ómagyar kor nyelvállapotát tanulmányozzuk, akkor szinkronikus vizsgálatot végzünk; ugyanezt tesszük, ha a mai nyelvállapo­ tot írjuk le. A szinkronikus vizsgálat azonos a nyelv leírásával, leíró nyelvészet. A szinkronikus vizsgálattal szemben áll a diakronikus vizsgálat, a diakrón nyel­ vészet, vagyis történeti nyelvészet, nyelvtörténet. A nyelv változó állapota a diakrónia. Ha a történeti nyelvészet túllép egyetlen nyelv vizsgálatán, s érdek­ lődési körét több rokon nyelvre is kiterjeszti, akkor történeti összehasonlító nyelvészetről beszélünk. A két terület kölcsönösen kiegészíti egymást: a szink­ rón nyelvészet támpontul szolgál a diakrón nyelvészet számára; a nyelvtörténet pedig magyarázza a mindenkori szinkrón nyelvállapotot. Egy másik híres 20. századi nyelvtudós, EUGENIO COSERIU szerint nincsen éles különbség a nyelvi rendszer és a nyelvi változás között. Mégpedig azért, mert a rendszer mindig dinamikusan valósul meg, sőt módosulhat is a dialógus­ ban (SLOANE, 2001,433). Az egymással területi-kulturális kapcsolatban álló nyelvek közös vonásaival az areális nyelvészet foglalkozik. 4. A gondolkodás és a kutatás módszere kétféle lehet: induktív és deduktív. Az induktív módszer alkalmazása esetén a tényekből indulunk ki, s a tényekből vonunk le általános következtetést, tehát az egyeditől haladunk az általános felé. A deduktív módszer alkalmazása esetén egy általános tételből indulunk ki, s lo­ gikai levezetésekkel haladunk a konkrét megállapítások felé, tehát az általános­ ból haladunk az egyedi felé. A nyelvtudományban is megvalósul ez a kétféle kutatási módszer. Megfi­ gyelhetjük a nyelvi tényeket, összegyűjtjük, majd csoportosítjuk őket, s levonjuk következtetéseinket. Nyelvi anyagon, korpuszon dolgozunk (a corpus latin szó, eredeti jelentése 'test'). A nyelvi anyagon dolgozó nyelvészetet korpusznyelvé­ szetnek nevezik. Nyelvi anyagon dolgozik a történeti nyelvészet (a nyelvemlé­ keket, a nyelvjárások adatait gyűjti össze elsősorban), a történeti összehasonlító nyelvészet (a rokon nyelvek nyelvtörténeti, nyelvjárási adatait vizsgálja), a nyelvművelés (egy nyelvhasználati vélemény megfogalmazásához nagy korpuszt kell ismerni: a vizsgált jelenség nyelvtörténeti, nyelvjárási hátterét, kultúrtörténe­ ti vonatkozásait, íróink nyelvhasználatát, a mindenkori nyelvállapotot, tulajdon­ képpen összhangba kell hozni mindazt, amit a szinkrón és a diakrón nyelvtudo­ mány az adott jelenségről feltárt), a szociolingvisztika (nagy korpuszon, számí­ tógépes adatfeldolgozással, a szociológiából kölcsönzött statisztikai módszerek-

62

A magyar nyelv könyve

kel végzi kutatásait). A korpusznyelvészet ellentéte az elméleti nyelvészet, kö­ zépkori, latin kifejezéssel: a grammatica speculativa. Egy általános igazságnak vélt tételből indul ki — ez olyan, mint a szillogizmus nagyobb premisszája —, s ebből a tételből vezeti le az egyedi sajátosságokat. Ilyen kiinduló tétel NOAM CHOMSKY univerzális mondatszerkezete (mondat -^ főnévi csoport + igei cso­ port). Deduktív módszeréből adódik, hogy az elméleti nyelvészeti munkák konstruált példákkal dolgoznak, nem gyűjtött korpusszal. (Sokan azonosítják az elméleti és az általános nyelvészetet — CRYSTAL, 1998, 513 —, szerintünk van különbség a két diszciplína között.) A kísérletes nyelvészet sajátos, a természettudományból kölcsönzött mód­ szereket dolgozott ki. A kísérletes vizsgálatok egy hipotézist fogalmaznak meg, majd egy kísérletet terveznek a hipotézis igazolására vagy cáfolására. Hipotézis lehet egy modell is, például a beszédprodukciós vagy -percepciós modell a pszi­ cholingvisztikában. A kísérletes módszerre egyrészt ott van szükség, ahol köz­ vetlenül nem figyelhetjük meg a jelenségeket, nem figyelhetjük meg közvetlenül sem a beszéd létrehozásának, sem észlelésének és megértésének agybeli folya­ matait; másrészt a fizikával érintkező diszciplínák kísérleti módszerekkel dol­ goznak, ilyen a fonetika, főleg az akusztika. Az alábbiakban a korpusznyelvészeten belül a nyelvleírás és a nyelvtan kü­ lönbségét, valamint a nyelvtan, azaz grammatika fogalmát tárgyaljuk. A nyelvleírás tágabb körű fogalom, a grammatika vagy nyelvtan szűkebb körű. A nyelvleírás a nyelvi jelek által alkotott hierarchikus struktúra leírása, mely a nyelvi szinteket követve 1. a fonémák, 2. a morfémák és a lexémák, 3. a szintagmák és a mondatok, 4. valamint a szöveg leírásából áll. A grammatika mindebből elsősorban a fonémákkal, a morfémákkal és a szintagmákkal foglal­ kozik; egy tágabb körű nyelvleírásban helyet kap a szókészlettan, a szövegtan­ nak pedig — széles interdiszciplináris sávja miatt — csak kis része grammatika, a nyelvjárások bemutatása sem grammatika, a névtan pedig egyáltalán nem az. Könyvünk inkább nyelvleírás, s nem grammatika, ezért kapta a magyar nyelv szerkezetet címében, s nem a magyar nyelvtant. Mind a nyelvi rendszer leírása, mind a grammatika akkor világos és áttekint­ hető, ha — a rendszerleírás általános szabályai szerint — a kisebb egységektől, az alacsonyabb szintektől halad a nagyobb egységek, a magasabb szintek felé. A felsőbb nyelvi szintek leírása feltételezi a szükséges előismereteket: az alsóbb nyelvi szintek ismeretét. A grammatika görög eredetű szó. A görög volt ugyanis a legrégibb európai nép, mely nyelvének nyelvtanát megalkotta. A görög gramma jelentése 'betű'

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

63

(grammata 'betűk'), belőle származik a grammatika, mely kezdetben az írásje­ gyek megtanulását jelentette, s csak később értettek rajta tudományos igényű hangtant, majd a Kr. e. 3. századtól már a teljes nyelvtant jelölték vele. A görög nyelvtanok a hangokkal, a szófajokkal és azok ragozásával foglalkoztak. Később mondattant is írtak, de ez a mondattan különbözött a mi mai mondattanunktól; szótani kategóriákra épült: a szóvonzatot, az egyeztetést és a szórendet tárgyalták benne. A grammatika hármas felosztása — hangtan, szótan, mondattan — a gö­ rögöktől ered. A görögök a grammatika célját a következőképpen határozták meg: a gram­ matika a helyes beszéd és a helyes írás tudománya, mai kifejezéssel azt mon­ danánk, hogy a standard vagy a köznyelvi norma rögzítése. Ennek a célnak nyelvtanaik meg is feleltek: a helyes beszéd és a helyes írás alapja ugyanis a he­ lyes szóragozás és szófűzés. Aki elsajátította a grammatikai ismereteket, tovább léphetett, megismerkedhetett a szövegek alkotásával, azaz a retorikával és a dia­ lektikával (e három tantárgy, a grammatika, a retorika és a dialektika alkotta a trivium stúdiumait); s ezeknek az ismereteknek a birtokában lehetett azután sti­ lisztikát és poétikát tanulni. A klasszikus nyelvtanokról elterjedt egy előítélet: a nyelvtan a logikán alapul (SAUSSURE, 1997, 33), híján van mindenféle tudományos szempontnak, s csak azzal foglalkozik, hogy mi helyes, és mi helytelen. A görögök a kezdetektől fog­ lalkoztak anyanyelvükkel, nagy becsben tartották a nyilvános megszólalást, s az Iliászból tudjuk, hogy szónokversenyeket tartottak. Az ifjak nevelésében a testi nevelés mellett fontosnak tartották a nyelvi műveltséget. A nyelvtan a nyelv­ használat megfigyelésén alapul (nyilvánvalóan a régi időkben is mérvadó volt a kiválóságok nyelvhasználata), a logikához annyiban van köze, hogy a minden­ napi gondolkodás logikáját követi (ahogyan a retorikai érvelés sem tudományos logika, hanem kvázi logika). Tudományos szempont pedig lehet a valóság meg­ figyelése (a természettudományok vagy a mai szociolingvisztika módszere is ez), s az adatokból a következtetések levonása. A klasszikus, görög-latin alapú mondattan három kérdést tárgyalt: a szóren­ det, az egyeztetést és a vonzatot. A manapság nálunk tanított mondattan a mon­ dattani kategóriákra (az öt mondarészre) épül. 18. századi előzmények után a német K. F. BECKER alakította ki a mondatrészek rendszerét a 19. század har­ mincas éveiben. Nálunk — számos előzmény után — SIMONYI ZSIGMOND dol­ gozta ki a mondatrészek rendszerét, iskolai nyelvtanaiban ő írt először a mai ér­ telemben vett mondattant az 1870-es évek végén. Megszüntette a régi nyelvtan­ ok szóvonzatos felépítését, és helyette kidolgozta a határozók rendszerét.

64

A magyar nyelv könyve

SIMONYI nem tulajdonított különösebb jelentőséget a szófajok részletezésének, ezt a feladatot a TOMPA JÓZSEF irányításával készült akadémiai nyelvtan, „A mai magyar nyelv rendszere" oldotta meg (I-II. 1961-1962). Az újabb grammatikák egyre nagyobb figyelmet fordítanak ismét a szóvonzatoknak, ilyen a Magyar grammatika (KESZLER, 2000). A SIMONYI-féle iskolai nyelvtanok felépítésükben is különböztek mind a megelőző nyelvtanoktól, mind a mai akadémiai nyelvtantól. Az 1870 és 1950 közötti időszakban az ún. mondattani elvű nyelvtanok jelentették az első vagy kezdő grammatikai stúdiumot. Ezek a nyelvtanok fordított felépítésűek voltak — a mondattannal kezdődtek —, és a mondattani kategóriákból kiindulva, azokkal párhuzamosan tárgyalták a szófaji és az alaktani kategóriákat. Például kiindulá­ sul megtanították az állítmányt és az alanyt, majd azt, hogy milyen szófaj lehet egyik is, másik is, s milyen alaktani jellemzőik vannak. A mondattani elvű grammatikákat mindig egy rendszeres felépítésű grammatika zárta le. 1950 után a grammatikák kizárólag rendszeres felépítésűek, nem mondattani elvűek. Az 1970-es években, különösen az 1978-as tanterv után ismét divattá vált a fordított sorrendű felépítés az iskolai nyelvtanokban, újabb korszakunk azonban erősen grammatikaellenes. Tananyaga előtérbe helyezi a mondattant — különösen a mondatfajtákat —, s erősen háttérbe szorította a helyesíráshoz olyannyira szük­ séges alaktant. A nyelvleírásban a puszta regisztrálásnak, vagyis a morfémák funkció nélküli bemutatásának nincsen semmi értelme. Az igazi, jó nyelvleírás (vagy grammati­ ka) mindig funkcionális. Legtöbbször már az elemek elnevezése is utal funkció­ jukra, például a kezem szóalak -m-je birtokos személyjel. Ezzel lényegében meg­ adtuk a funkcióját, vagyis azt, hogy egyes szám 1. személyű a birtokos, s egy birtokról van szó. A kép azonban korántsem teljes, egyéb funkciókat is meg kell adnunk, például, hogy a tárgyi szerepű főnevet határozottá teszi stb. A leírás mind az alakból, mind a funkcióból kiindulhat, az alakból kiinduló rendszerezés sokkal könnyebben és áttekinthetőbben oldható meg. Tehát az írni fogok, írni fogsz stb. paradigma tagjainak a funkciója a jövő idő kifejezése. Fel­ tehetjük azonban fordítva, a funkció felől kiindulva a kérdést: a jövő időt milyen eszközökkel fejezhetjük ki; válaszul felsorolhatjuk a jelen idejű igealakot, a jelen idejű igealak és a majd határozószó kapcsolatát, a jövő idejű igealakot. Ezek tu­ lajdonképpen egymás szinonimái. Erre mondta KLEMM ANTAL, a mondattan egyik legnagyobb hazai művelője, hogy a funkcionális nyelvleírás szinonimika kérdése. Belátható, hogy a funkcionális kiindulású nyelvleírás nem kezdőknek

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

65

való, hiszen műveléséhez birtokában kell lenni az egész rendszer ismeretének, s jól kell látni az összefüggéseket. A nyelvleírás másik problémája az, hogy a funkció fogalmát többféleképpen értelmezik. Részünkről grammatikai funkciót és kommunikációs funkciót külön­ böztetünk meg, s mindkettőt egyformán fontosnak tartjuk. Ennek a különbségte­ vésnek oktatási következménye van, tudniillik tanítani kell az általános művelt­ séghez tartozó grammatikát, s foglalkozni kell a nyelvhasználat fejlesztésével is; a kettőt összekeverni nem szabad, s a nyelvhasználat fejlesztése ürügyén nem szabad háttérbe szorítani, sőt elhanyagolni a grammatikát. A funkcionális grammatika terminust a modern nyelvészetben más értelem­ ben használják, pl. SIMON DIK, l. a tudománytörténeti fejezetben. 5. Egy másik szempontból megkülönböztetünk általános, speciális és alkal­ mazott nyelvészetet. Az általános nyelvtudomány nem korlátozza kutatásait egyetlen körülhatá­ rolt nyelvi területre. Azokkal a törvényszerűségekkel foglalkozik, melyek min­ den időben minden nyelvre érvényesek. Megpróbálja meghatározni a nyelv mi­ benlétét, keletkezését, kidolgozni a nyelvek rendszerezését. Tárgykörébe tartozik a nyelvtipológia és az univerzálékutatás is. Az univerzálék megállapításának le­ hetséges egy induktív módja is, többek között ezért sem azonosítjuk az általános nyelvészetet az elméleti nyelvészettel; a nyelvek rendszerezése is induktív úton történik. A speciális nyelvészet egyetlen nyelvvel, egy nyelvcsoporttal vagy egy nyelvcsaláddal foglalkozik. Ilyen a magyar nyelvészet, a finnugor nyelvészet vagy finnugrisztika; a russzisztika, a szlavisztika, a germanisztika, a turkológia stb. Az alkalmazott nyelvészet meghatározása és tartalma meglehetősen képlé­ keny. Egy új összefoglalás ekképp határozza meg: Az alkalmazott nyelvészet használata mindannak, amit tudunk a) a nyelvről, b) hogyan sajátítjuk el, és c) hogyan használjuk annak érdekében, hogy elérjünk egy célt, vagy megoldjunk egy problémát a körülöttünk lévő világban (SCHMITT, 2002). Egy 2002-ben tar­ tott alkalmazott nyelvészeti konferencia 18 témát sorolt fel: a nyelv és elsajátítá­ sa, a nyelvi teljesítmény mérése, a nyelv és az agy, megismerés, kultúra, ideoló­ gia, oktatás, interakció, beszédészlelés/beszédértés, média, politika, olvasás, ku­ tatási módszertan, társadalom, beszélés, technológia, fordítás/tolmácsolás, írás. Mások az alkalmazott nyelvészetbe sorolják a beszédjavítást, a siketek tanítását, a kommunikációs technikákat. Alkalmazott terület a kriminalisztikai szöveg­ nyelvészet, egyik izgalmas feladata névtelen levelek szerzőinek megállapítása

66

A magyar nyelv könyve

szövegnyelvészeti-stilisztikai módszerekkel (NAGY, 1980), valamint a hivatásos beszélők — színészek, bemondók, szónokok — beszédképzése. Az említetteken kívül ide tartozik a retorika, a lexikográfia (szótárírás), a helyesírás és a nyelv­ művelés. Az átfedések itt igen nagyok: az anyanyelv elsajátítása, az agyműkö­ dés, a kétnyelvűség, az olvasás/írás a pszicholingvisztikának is témái; a nyelv és a kultúra kapcsolata, a kétnyelvűség, a nyelv és a média kapcsolata szocio­ lingvisztikai téma is. Az alkalmazott nyelvészet egyik középponti témája az idegen nyelv tanítása. A föld népességének nagy része több nyelven beszél. Egy 1987-es statisztika szerint az európai 20-24 évesek 83 százaléka tanult valamilyen idegen nyelvet, az arány most bizonyára nagyobb. Az angol manapság a leginkább tanult máso­ dik nyelv, a földön megközelítőleg 235 millió ember tanul angolul. Az Európai Unióban is elsősorban az angol a közvetítő nyelv, a lingua franca. Megnőtt a tolmácsolás és a fordítás jelentősége is. Hazánkban a 18 éven felüli lakosság 6,1 százaléka tud németül és 5,1 százaléka tud angolul (TERESTYÉNI, in: GLATZ, 1999, 169), újabban azonban az angolt részesítik előnyben. Tipikus alkalmazott nyelvészeti diszciplína a nyelvművelés. „A nyelvműve­ lés a nyelv életébe való tudatos beavatkozás, a nyelv fejlődésének bizonyos ész­ szerű korlátok közé szorítása, sőt e fejlődés irányítása" (BÁRCZI, 1974, 16). GRÉTSY LÁSZLÓ meghatározása szerint „a nyelvművelés az alkalmazott nyelv­ tudománynak az az ága, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi művelt­ ség terjesztésével, a nyelv egészséges fejlődését igyekszik segíteni. Célja és tar­ talma nem örök és változatlan, hanem idő és hely függvénye; legidőszerűbb fel­ adatait mindig az adott társadalom szükségletei határozzák meg" (SIPOS, 2000, 140). A nyelvművelés tulajdonképpen nyelvi ismeretterjesztés, a nyelvtan ma­ gyarázata, közkinccsé tétele. A nyelvi tények megítélésének alapelve az érthető­ ség, a nyelvművelés a kommunikáció céljait szolgálja. A nyelvpolitika a társadalmi politika része: a politikai intézmények hatása a nyelvi szituációra (SIPOS, 2000, 144). A nyelvpolitikának két feladata van: a stá­ tusztervezés és a korpusztervezés. A státusztervezés során az adott nyelv helyze­ te dől el (helyzettervezésnek is nevezik), például az a tény, hogy államnyelv lesz-e vagy sem. A magyar nyelv 1844-ben lett államnyelv, addig alárendelt helyzetben volt, s ezen helyzete meghatározta a vele való foglalkozást is (jó pél­ dát ad erre Jókai És mégis mozog a föld című regényében, amikor leírja, hogy Decséry gróf magyarul csak alázatosan tudott beszélni, mert magyarul a cseléde­ itől tanult; s igazán otthon a latinban érezte magát, Tacitus ékes nyelvén tudta magát kifejezni). A korpusztervezés a nyelvi tervezés, a standardizálás, a helyes-

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

67

írás szabályozása, a nyelvtanírás, tankönyvek írása. A nyelvpolitika megtervezé­ sét nyelvstratégiának nevezik, célja „törekvés a jobb, sikeresebb kommunikáció­ ra, a megértésre" (BALÁZS GÉZA, in: GLATZ, 1999, 57). Akár nyelvművelést, akár nyelvstratégiát mondunk, mindenképpen tudatos, megtervezett nyelvalakító tevékenységről van szó. Ez a tudatos, nyelvalakító beavatkozás már igen régóta jelentkezik nyelvtör­ ténetünk folyamán: az első „nyelvművelők" minden bizonnyal az első kódexek fordítói voltak, őket a 16-17. század nyelvtanírói követték. A legnagyobb hatású nyelvművelő mozgalom a 19. század eleji nyelvújítás. Nagyrészt ennek köszön­ hető mai irodalmi nyelvünknek, köznyelvünknek és a szaknyelveknek a kialaku­ lása. A nyelvújítók számtalan olyan szót teremtettek, melyek már az alapszó­ készlet tagjai, ilyenek pl. gyár, üzem, mérnök, terem, gép, szakma stb. Nyelvünk megújítása kapcsolatban van a reformkori szónoklással is: az 1790-es országgyű­ lésen még kevesen szólaltak fel magyarul, s ez volt szokásban 1825-ig, Széche­ nyi fellépéséig, de már az 1830. évi diétán a magyar nyelv egyenlő rangú volt a latinnal, s utóbb győzedelmeskedett. Különösen FELSŐBÜKI NAGY PÁL szor­ galmazta a magyar nyelv használatát. Azt tartotta, hogy a nyelv fontosabb, mint az alkotmány, mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni, vissza is tudtuk szerezni, de ha nyelvünk elvész, vele pusztul a nemzet is, hiszen nyelvében él a nemzet (ADAMIK-JÁSZÓ-ACZÉL, 2004, 181). A Magyar Tudományos Akadémi­ át Széchenyi a nyelv védelmére, ápolására, fejlesztésére hozta létre, s ma is első­ rendű kötelessége a nyelv védelme, ápolása és fejlesztése. A nyelvművelő mozgalom a 19. sz. végén, SZARVAS GÁBOR tevékenysége folytán lángolt fel újra. Ő indította meg 1872-ben a Magyar Nyelvőr c. folyóira­ tot, melynek heves és szellemes vitacikkei lázba hozták az akkori közvéleményt. SZARVAS elsődleges feladatának a nyelv védelmét tartotta, erre utal folyóiratá­ nak elnevezése is. A nyelvművelés következő virágzó korszakát a 20. sz. har­ mincas évei jelentik, a Magyarosan c. népszerű folyóirat megalapításával (1932— 1949). Ekkoriban nagy és eredményes hadjáratot indítottak a mind jobban terje­ dő idegenszó-használat ellen. A Nemzeti Sport c. napilap 1931-ben mozgalmat kezdeményezett a sportnyelv idegen elemeinek megmagyarosítására; az ered­ mény több száz szó lett, ilyenek, mint szurkoló, edző, szorító, hajrá, rajt, rang­ adó, lelátó, váltófutás, portya, szint, csúcs stb. Az informatika, a globalizáció korában a nyelvművelés nehéz helyzetben van, hatékonyságát rombolja a média igénytelen nyelvhasználata, valamint a nyelvet érő idegen nyelvi hatások (szavak, vonzatok, intonáció, hangsúly). Nagy kérdés az, hogy mire van szüksége a társadalomnak a nyelvművelés ajánlásaiból, szük-

68

A magyar nyelv könyve

ség van-e nyelvi műveltségre, akkor, amikor az irodalomszemlélet változásának következtében az irodalmi szöveg többé már nem nyelvi minta, mint volt egé­ szen a 20. század utolsó harmadáig. A médiumok nyelvhasználata sem nevezhe­ tő példamutatónak. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az emberek igénylik a nyelvvel való törődést, érdeklődnek a nyelvhasználati problémák iránt. Az er­ kölcsi ideált sem érjük el sosem, mégse mondhatunk le róla, nyelvhasználatunk soha nem lesz tökéletes, de igény mindig élhet bennünk a tökéletesség iránt. A szaknyelvek magyarosítása létkérdés (GLATZ, 1999). Hogyan határozhatjuk meg a nyelvművelés feladatát? A nyelvművelés min­ dig kettős irányú: egyrészt a nyelvre magára hat, másrészt a nyelvet használó emberekre. Ebben az utóbbi jelentésben emberközpontú (LŐRINCZE LAJOS kife­ jezése). A nyelvművelés magába foglalja a határon túli nyelvváltozatok gondo­ zását, ebben az értelemben nemzetközpontú (GRÉTSY LÁSZLÓ kifejezése). A nyelvművelő munkát mindig meghatározza egy kitűzött cél, ami nem más, mint a nyelvi eszmény. „A nyelvi eszmény egy olyan magyar nyelv ..., mely épen őrzi a maga hagyományos, értékes tulajdonságait, azaz a tömörséget, a kép­ szerűséget, a finom árnyaltságot, a világos szabatosságot és a változatos hang­ zást, továbbá a rugalmasságot, mely magába foglalja nemcsak a különféle mű­ fajokhoz, hanem a megváltozott igényekhez való simulást, anélkül, hogy szakí­ tania kellene ősi jellemével" (BÁRCZI, 1974, 24). Egy új jelenség megítélésekor a nyelvművelőnek a következőkre kell ügyel­ nie. Mindenekelőtt azt kell mérlegelnie, hogy a változás nyelvünk értékes, jel­ legzetes tulajdonságait erősíti-e, vagy esetleg közömbös, sőt káros, romboló. Ha káros az új jelenség, harcolni kell ellene; ha értékes, kötelességünk támogatni. Ily módon a nyelvművelés egyrészt tisztogató, nyelvvédő tevékenység, másrészt alkotó jellegű, a nyelv gazdagítására irányul. Az erősen terjedő ejtéshibák — a raccsolás, a selypesség, a röviden ejtés, az idegenszerű intonáció, a hangsúlyelto­ lódás — ellen feltétlenül harcolni kell, hiszen ezek nyelvünk hangzását teszik tönkre, egyértelműen károsak. Már csak azért is szükség van a nyelv védelmére, mert a hibából nyelvtény válhat, elterjedhet, megszokhatjuk, s akkor már nem lehet kiirtani. Így például az úgy tűnik (fel) szerkezetben a fel igekötő elhagyását már nem tekintik hibának; az alátámaszt germanizmust ma már nem érezzük hi­ básnak. Az orrhangzós beszéd, a hangsúlyeltolódás olyannyira terjed, hogy so­ kan ezt érzik már szabályosnak. A nyelv gazdagítására irányuló tevékenység el­ sősorban a szóalkotásban nyilvánul meg, elsődleges feladata manapság a szak­ szavak gondozása. E téren nyelvművelésünk szép eredményeket ért el, bár újab-

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

69

ban ismét terjedőben vannak — elsősorban a kereskedelmi életben — az idegen szavak, kifejezések. A nyelvművelés nyelvvédő tevékenysége természetesen a nyelvet használó emberekre is hat. Milyen eszközök állnak a nyelvművelés rendelkezésére? Min­ denekelőtt a Nyelvművelő Kézikönyv c. szótárszerű kiadvány (I—II. 1980-1985, főszerkesztő: GRÉTSY LÁSZLÓ és KOVALOVSZKY MIKLÓS), a Magyar Nyelvőr c. folyóirat és az újonnan megindított Édes Anyanyelvünk c. népszerűsítő folyó­ irat. Számos folyóiratban, napilapban vannak nyelvművelő rovatok, így a Ma­ gyartanítás módszertani folyóiratban is. Óriási hatóereje van a rádiónak, a televí­ ziónak és a sajtónak, sajnos, tevékenységüket nem mindig ellenőrzik nyelvi lek­ torok. A nyelvművelő munkában talán a legnagyobb az iskola felelőssége, min­ den tanár nyelvművelő, akár magyart tanít, akár egyéb tantárgyat. Nagy jelentő­ ségük van a „Beszélni nehéz" köröknek, az anyanyelvi táboroknak, az anyanyel­ vi és helyesírási versenyeknek, a szónokversenyeknek. A nyelvművelő mozgalom élénkítése szempontjából jelentősek a pályázatok, így a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának évről évre kiírt, sikeres anyanyelvi pályázatai, melyeknek anyaga a következő GRÉTSY LÁSZLÓ és BALÁZS GÉZA által szerkesztett kötetekben jelent meg: Anyanyelvünkről anya­ nyelvünkért (2000), Nyelvi illem — nagyszüleink kiskorában (2001), Szójátékos anyanyelvünk (2001), Informatikai technológia és nyelvhasználat (2002), Anya­ nyelvi rejtvénytár (2002), „A nyelv ma néktek végső menedéktek" Küzdelem a magyar nyelvért a három régióban (2002), A 20. századi magánlevelek nyelvi vi­ lága (2003), Sportnyelvünk a 21. század elején (2003), Új jelenségek a magyar nyelvben (2004), Az Európai Unió és a nyelvek (2004). Ezek a kiadványok egy­ részt korpuszként szolgálnak a további kutatásokhoz, másrészt erősíthetik opti­ mizmusunkat: van érdeklődés a nyelvművelés iránt. A nyelvtudomány valamikor a homéroszi időkben a nyelvművelésért szüle­ tett, s máig is a nyelvművelés a legfontosabb és leghasznosabb feladata. A nyelvművelés emberművelés, s minden az emberért van.

70

A magyar nyelv könyve IRODALOM

AKMAJIAN, A. - DEMERS, R. A. - HARNISH R. M. Linguistics. An introduction to language and communication. MIT, 1984. * ARISZTOTELÉSZ, Rétorika. Ford. ADAMIK TAMÁS. Bp., 1982. * AUSTIN, J. L., HOW to do things with words. Oxford University Press, 1962. * BALÁZS GÉZA, Ma­ gyar nyelvkultúra az ezredfordulón. Bp., 1998. * BALÁZS JÁNOS, A modern nyelvtudomány és a nyelvi antiómák: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat. Bp., 1980. 53-75. * BALÁZS JÁNOS, A nemze­ ti nyelvek nyelvtanirodalmának kialakulása: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat. Bp., 1980. 23-6. * BALÁZS JÁNOS, A nyelvi elemzés két ókori európai modellje: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat. Bp., 1980. 7-23. * BALÁZS JÁNOS, AZ alaktani rendszerek leírása: Hagyományos nyelvtan — mo­ dern nyelvészet. TELEGDI ZSIGMOND szerk., Bp., 1974. 33-63. * BALÁZS JÁNOS szerk., Nyelvünk a
Duna-tájon. Bp., 1989. * BÁRCZI GÉZA, Bevezetés a nyelvtudományba. Bp., 19552. * BÁRCZI GÉZA, A magyar nyelv életrajza. Bp., 1963. * BÁRCZI GÉZA, Nyelvművelésünk. Bp., 1974. *
BENKŐ LORÁND, AZ Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Bp., 1980. * BENKŐ LORÁND, A

történeti nyelvtudomány alapjai. Bp., 1988. * COMRIE, BERNARD, Language universals and linguistic typology. Chicago, 1981. * COMRIE, BERNARD (szerk.), The world's major languages. New York - Oxford, 1990. * CRYSTAL, DAVID, A dictionary of linguistics and phonetics. Oxford,
1985 * CRYSTAL, DAVID, A nyelv enciklopédiája. Bp., 1998. * CSEPREGI MÁRTA (szerk.), Finn­

ugor kalauz. Bp., 1998. * DÁVID ANDRÁS, Nyelv és varázs. Bp., 1980. * DEME LÁSZLÓ, A beszéd

és a nyelv. Bp., 1976. * FÁBIÁN PÁL, Nyelvművelésünk évszázadai. Bp., 1984. * Fodor István (főszerk.), A világ nyelvei. Bp., 1999. * FODOR ISTVÁN, Mire jó a nyelvtudomány? Bp., 2001. * FODOR ISTVÁN, A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Bp., 2003. * GLATZ FERENC (szerk.), A magyar nyelv az informatika korában. Bp., 1999. * GRÉTSY LÁSZLÓ, A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: A magyar nyelv rétegződése I—II. szerk.KISSJENŐ - SzŰTS LÁSZLÓ. Bp., 1988. 85-107. * HAJDÚ MIHÁLY, A csoportnyelvekről: Magyar csoportnyelvi dolgozatok. Bp., 1980. * HAJDÚ PÉTER szerk., Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Bp.,
1975. * HAJDÚ PÉTER, Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Bp., 1966. * HAJDÚ PÉTER, AZ uráli nyelvészet alapkérdései. Bp., 1981. * HAJDÚ PÉTER - DOMOKOS PÉTER, Uráli nyelvrokonaink. Bp.,

1978. * HAVAS FERENC, A marrizmus-szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány. Bp., 2003. *
JAKOBSON, R., Hang-Jel-Vers. Bp., 1969. * KANYÓ ZOLTÁN, Szemiotika és irodalomtudomány. Szeged, 1990. * KELEMEN JÁNOS, A tudat és a megismerés. Bp., 1978. * KENESEI ISTVÁN szerk., A

nyelv és a nyelvek Bp., 1984. * KESZLER BORBÁLA (szerk.), Magyar grammatika. Bp., 2000. * KIS
TAMÁS, Bakaduma. Bp., 1992. *KISSJENŐ, Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995. * KISS JENŐ

-PUSZTAI FERENC (szerk.), Magyar nyelvtörténet. Bp., 2004. * LAKÓ GYÖRGY, A magyar hangál­ lomány finnugor előzményei: NytudÉrt. 47. sz. Bp., 1965. * LAZICZIUS GYULA, Általános nyelvé­
szet. Bp., 1942. * LŐRINCZE LAJOS, Emberközpontú nyelvművelés. Bp., 1980. * LŐRINCZE LAJOS -

FÁBIÁN PÁL Nyelvművelés. Bp., 1980. * LUKÁCS GYÖRGY, A társadalmi lét ontológiájáról. II. Bp., 1976. * MALMKJAER, KIRSTEN (szerk.), The linguistics encyclopedia. London - New York, 1991.
* MINYA KÁROLY, Mai magyar nyelvújítás. Bp., 2003. * NAGY FERENC, Kriminalisztikai szöveg­

nyelvészet. Bp., 1980. * NANOVFSZKY GYÖRGY (szerk.), Nyelvrokonaink. Bp., 2000. * NETTLE,

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

71

DANIEL - ROMAINE, SUZANNE, Vanishing voices. The extinction of the world's languages. Oxford
- New York, 2000. * O'GRADY, WILLIAM - DOBROVOLSKY, MICHAEL - KATAMBA, FRANCIS,

Contemporary linguistics. Harlow stb. 1987. * PAPP MÁRIA szerk., A nyelv keletkezése. Bp., 1974.
* PÉNTEK JÁNOS, Magyar nyelvi különfejlődés a Kárpát-medencében. In: A. JÁSZÓ ANNA - BÓDI

ZOLTÁN szerk., Szociolingvisztikai szöveggyűjtemény. Bp., 2002. * PÉNTEK JÁNOS, A nyelv ritku­ ló légköre. Kolozsvár, 2001. * RÁCZ ENDRE, A klasszikus grammatika megújítása és az iskolai nyelvtanoktatás: MNy. LXX, 385-6. * RÁCZ ENDRE, AZ anyanyelvi nevelés korszerűsítésének grammatikai megalapozásáról: Nyr. 104: 456-69. * RÓKA JOLÁN, Kommunikációtan. Bp., 2003. * RUHLEN, MERRITT, A guide to the world's languages. Volume 1: Classification. Stanford, 1987. *
RUHLEN, MERRITT, The origin of language. New York stb. 1994. * SAUSSURE, F. de, Bevezetés az

általános nyelvészetbe. Bp., 1967, 1997. * SCHMITT, NORBERT, An introduction to applied linguistics. London, 2002. * SÍPOS LAJOS (szerk.), Pannon enciklopédia. Magyar nyelv és iroda­ lom. Dunakanyar, 2000. * SLOANE, THOMAS (szerk.), Encyclopedia of rhetoric. Oxford, 2000. *
SZABÓ T. ATTILA, Nyelv és múlt. Bukarest, 1972. * SZABÓ ZOLTÁN, A mai stilisztika nyelvelméle­

ti alapjai. Bukarest, 1977. * SZENDE TAMÁS, A beszédfolyamat alaptényezői. Bp., 1976. *
SZERDAHELYI ISTVÁN, Alkalmazott nyelvészeti alapfogalmak. Bp., 1989. * SZILÁGYI N. SÁNDOR,

Magyar nyelvtan. Bukarest, 1980. * TAKÁCS ETEL szerk., Tanulmányok a nyelvről. Bp., 1978. *
TELEGDI ZSIGMOND, Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 1977. * TELEGDI ZSIGMOND, Egy

fordulópont a grammatika történetében: a hagyományos nyelvtan bírálata és megújításának prog­ ramja Saussure előadásaiban: Hagyományos nyelvtan — modern nyelvészet. 7-33. * TERESTYÉNI TAMÁS, AZ emberi nyelv: Minerva Nagy Képes Enciklopédia 4. Bp., 1975. 222-24. * TÓTFALUSI ISTVÁN, Bábel örökében. Bp., 1976.

HANGTAN
A hangtan tárgya és felosztása
1. A hangtan tárgya a beszédfolyamatnak, a nyelv hangzó oldalának a vizs­ gálata. A beszédfolyamat összetett jelenség, ezért a hangtan tárgya sokrétű, igen gazdag. A) A nyelv kettős szerkesztettségű: jelekből (jelentéses egységekből: szavak­ ból és szóelemekből), valamint jelelemekből (jelentés nélküli egységekből) áll. A jelelemek a hangok. Valóban elemek — a görögök is így nevezték őket —, hi­ szen belőlük épülnek fel a szavak és a szóelemek. A rész-egész összefüggés alapján a hangok a legvégső egységek, melyekhez a beszédfolyamat — a szöveg, a mondat, a szó, a szótag — felbontása során eljutunk. Ezt a műveletet mindenki elvégzi, amikor olvasni-írni tanul. Elemeknek tekinthetjük a hangokat azért is, mert tovább már nem bonthatók, bár elemezhetők, hasonlóképpen az atomhoz. A hangtan a legkisebb, már tovább nem osztható, de azért elemezhető nyelvi egységekkel, a hangokkal foglalkozik. A beszédet még a szupraszegmentális tényezők (hangsúly, hanglejtés, tempó, szünet stb.) is jellemzik. A hangtan tárgya a szupraszegmentális tényezők vizsgálata is. A hangok egymásra hatását is vizsgálhatjuk. Ezenkívül tanulmányozhatjuk a hangokat nagyobb egységek részeiként is, sőt jellemezhetjük a nagyobb egysé­ gek vagy akár az egész beszédfolyamat hangzásbeli megformálását is. A hang­ tan a hangkapcsolatokat, továbbá a nagyobb egységek (szótag, szó, mondat) megformálását is tanulmányozza. A nyelvtudomány területeinek megfelelően általános, speciális (az egyes nyelvre vonatkozó) és alkalmazott hangtanról beszélünk. Az alkalmazott terüle­ tek a következők: az anyanyelvi nevelésben a beszédművelés, a szónoklattanban az előadás hangzásbeli kérdései, a színpadi beszéd, a beszédhangok expresszivi­ tásának vizsgálata a stilisztikában, a beszédjavítás (logopédia), az idegen nyel­ vek tanításában alkalmazott egybevető (kontrasztív) hangtan, az énekpedagógiá­ ban az érthető beszédhangok kialakítása, az orvostudományban a foniátria (a hangadás betegségeinek a gyógyítása) és az afáziás betegek kezelése (afázia: be­ szédkiesés), a bűnügyi nyomozásban alkalmazott hangtan (a kriminalisztikában való alkalmazás). Az ipari felhasználás is sokrétű (távközlés, hallókészülékek készítése, mesterséges beszéd előállítása és alkalmazása).

74

A magyar nyelv könyve

A szinkrónia és a diakrónia szempontjából leíró és történeti hangtant kü­ lönböztetünk meg. A hangtan vizsgálati módszerei szubjektívek és objektívek lehetnek, az ob­ jektív vizsgálati módszert használó kutatási terület az eszközfonetika. Kétségtelen tény az, hogy az élőbeszéd — elsősorban a tömegkommunikáci­ ós eszközök elterjedésével — ismét előre nyomult az írásos kultúrával szemben. Ez a jelenség nem feltétlenül pozitív, hiszen az iskolának komoly küzdelmet kell folytatnia azért, hogy olvasásra nevelje diákjait. Az élőbeszéddel kapcsolatos ku­ tatások viszont fellendültek, s remélhetőleg egyszer majd kialakul a szóbeliség és az írásbeliség közötti egészséges egyensúly (BENCZIK, 2001). B) A hangtannak két területe van: a fonetika és a fonológia. Mint minden nyelvi egységnek, a hangnak is van alakja és funkciója. A hang alakja az az akusztikai kép, mely hallásakor tudatunkban felidéződik, például a [k] hang ki­ ejtve. Funkciója az a szerep, melyet a nyelvi rendszerben kap, mégpedig az a je­ lentésmegkülönböztető szerep, mely magasabb nyelvi szinten, a szóelemben (morfémában) és a szóban (lexémában) érvényesül; például ha a kép lexémában a /k/ vagy a /p/ fonémát egy másik fonémával cseréljük fel, megváltozik a szó je­ lentése: gép, lép, tép; kék, kész, kén stb. (Az IPA fonetikai átírásában a beszéd­ hangot szögletes zárójelbe, a fonémát ferde zárójelbe teszik. Átvesszük ezt a megoldást, de az IPA átírását nem mindig alkalmazzuk.) A fonetika a hang alaki tulajdonságaival foglalkozik, tárgya a beszédhang a maga fizikai valóságában. A hang nyelvbeli funkciójával a fonológia foglalko­ zik, tárgya a fonéma. Beszédhang és fonéma — ugyanannak a jelenségnek két különböző oldalát képezik. A fonológia funkcionális hangtan. A szupraszeg­ mentális tényezőket is lehet alaki és funkcionális szempontból vizsgálni, tehát tárgyát képezik mind a fonetikának, mind a fonológiának. C) A fonetika területei. A beszédhang a kommunikációs folyamatban, a be­ szélőt és a hallgatót összekapcsoló beszédláncban jelentkezik. A teljes beszéd­ láncot öt szakaszra tagolhatjuk. 1. A beszélő agyában egy meghatározott helyen megszületik a gondolat, és megindul a beszédképzés. A hosszú távú memóriában minden bizonnyal tárolva van egy lexikai-szemantikai program, egy grammati­ kai program, egy tervező és a beszédszerveket működtető program, valamint egy a hibák felfedezésére és javítására szolgáló korrigáló program. 2. Az agy szerve­ ző munkája eredményeképpen létrejön a beszédszervek működése, az artikulá­ ció. 3. A beszédképzés következtében az artikulált nyelvi tartalom levegőrezgé­ sekké alakul át, s mint akusztikai jelenség továbbítódik. 4. Ezek a levegőrezgé-

A hangtan tárgya és felosztása

75

sek eljutnak a hallgatóhoz, akinek a hallószerve felfogja, hallási rendszere fel­ dolgozza a rezgéseket. 5. Végül a hallószervben átalakult rezgések az idegpályá­ kon eljutnak az agy megfelelő helyére, ahol megtörténik a megértés. A beszéd­ lánc felépítését-müködését a következőképpen ábrázolhatjuk:

A
(BESZÉLŐ) G1 = G 2

B
(HALLGATÓ) GÓSY, 1990 nyomán

A beszédhang a beszédlánc elemét képező akusztikai jelenség. Öt területet különböztetünk meg aszerint, hogy a beszédlánc mely szakaszá­ ban vizsgáljuk a beszédhangot. Ezek a területek szoros kapcsolatban állnak egymással, s egyéb tudományágakkal is összefonódnak, a beszédprodukció és -percepció tanulmányozása már a pszicholingvisztika hatáskörébe tartozik (BOL­ LA, 1982): 1. neuro- és pszicholingvisztika: a beszédprodukció tanulmányozása, 2. az artikulációs fonetika — az anatómiával és a fiziológiával, 3. az akusztikai fonetika — a fizikával és az informatikával, 4. az auditorikus fonetika — a fizikával, az anatómiával és a fiziológiával van kapcsolatban; 5. neuro- és pszicholingvisztika: a beszédpercepció tanulmányozása. Az artikulációs fonetika a beszédhangok képzését vizsgálja; az akusztika a beszédhanggal mint akusztikai jelenséggel foglalkozik; az auditorikus fonetika a beszédészlelést tanulmányozza. Az iskolai tankönyvekben elsősorban az artiku­ lációs fonetikával találkozhatunk, ennek van a legszorosabb kapcsolata a nyelv­ tantanítással, s ennek van a legnagyobb hagyománya. Az utóbbi évtizedekben — a technika s főleg az informatika rohamos fejlődése nyomán — erőteljesen ki­ bontakozott és újjáalakult az akusztika és a beszédészlelés-kutatás. A technikai eszközök alkalmazása és a kísérletek bekapcsolása fellendítette a beszédproduk-

76

A magyar nyelv könyve

ció és -percepció kutatását. Mindegyik területnek van mondanivalója az alkal­ mazott ágazatok, a gyakorlat számára. A beszédprodukcióval és -percepcióval foglalkozó kutatások például hatással voltak a nyomtatott szövegek percepciójá­ nak a kutatására, vagyis az olvasáskutatásra, s így közvetve jelentősen befolyá­ solják az olvasástanítást. A hangtan tárgyalását a beszédlánc tagolását követve építjük fel. 2. A hang „felfedezése". — Az emberiség történetének egyik legnagyobb felfedezése annak a felismerése volt, hogy a beszéd hangokra tagolható. Az em­ ber — az elvonatkoztató képesség fejlődésével párhuzamosan — fokozatosan a szöveget mondatokra, a mondatot szavakra, a szavakat szótagokra, majd hangok­ ra tagolta. Ezt a folyamatot híven tükrözi az írás mintegy hatezer éves fejlődése, pontosabban szólva a hangjelölő írás kialakulása. Az írás és a hangjelölés ugyan­ is nem azonos, az írásnak nem kell szükségképpen hangjelölőnek lennie, s nem minden hangjelölés írás. Az írás mindig a közlés szándékával születik, tehát szo­ ciális érvényű, s ez a szándék festett, rajzolt, rovott, írott stb. jelek segítségével fejeződik ki. A korai kőkorszak sziklarajzai még nem írások, mivel nem a közlési szándék hozta őket létre; vagy például az irokéz és az algonkin törzsek kagylóövei (wampum) sem számítanak írásnak, mivel nem írott, festett stb. jelekből állnak, habár közlési szándékkal készültek. A kagylóövet, a különféle útjelzőket, tárgylevele­ ket tárgyírásnak nevezik. Igazi írásnak számít már a képírás (piktográfia). Jelei a piktogramok. A piktogram vázlatos rajz, mely hol egy-egy szót jelent, hol egy egész mondatot, hol pedig egy egész közleményt: például két, kezet fogó ember sematikus rajza a szerződéskötés eseményét jelenti; egy ló és mellette egy patkó rajza pedig azt, hogy patkolt lovat láttak stb. Az alábbi piktogram egy csejenn (algonkin nyelv­ törzsbeli) indián levele, üzenete a következő: Feleségét-Követő-Teknősbéka, egy csejenn indián, azt akarja, hogy fia, Kis Ember hazajöjjön. Útiköltségre 53 dol­ lárt küld.

A hangtan tárgya és felosztása

77

FLORIAN COULMAS, 1989,

20

A fejlődés következő foka a fogalomírás (ideográfia). Jelei az ideogramok vagy logogramok. Ebben már nem olyan laza a kapcsolat az írás és a nyelv kö­ zött, mint a képírás esetében. A fogalomírás már az egyes szavakat adja vissza. Eleinte a konkrét főneveket és igéket ábrázolták, az érzékelhető cselekvéseket és mozgásokat:

é katona
[P
sarok

-őr­

h
zsiráf O nap

szem

kürt

fecske

c=a
hegy

virág

bogár

üt

repül

eszik

sétál
FLORIAN COULMAS, 1989, 62

A le nem rajzolható fogalmakat egy velük asszociatív kapcsolatban álló jellel ábrázolták, például a levegőt és a lélegzést a vitorla rajzával. A képírás és a fogalomírás közös jellemzője, hogy jelei nincsenek egy meg­ határozott nyelv, nyelvváltozat szavaihoz kötve. A piktogramok és az ideogra­ mok olvasatai különbözhetnek egymástól. Ideogramok alkotják a kínai írást, így ugyanazokat a jeleket olvassák például a különféle kínai dialektusokban beszé-

78

A magyar nyelv könyve

lők, holott szóban nem értik egymást; ily módon az írás biztosítja a kínai kultúra egységét. Az írás történetében a legjelentősebb fordulópont a jelentés és a hangalak szétválása, amikor is az írás átsiklik a fogalomjelölésről a hangalakjelölésre. Eh­ hez a lehetőséget a homonimák teremtették meg: ez esetben a kép az eredetileg ábrázolt fogalmon kívül egy másik fogalmat is jelentett, melynek hangalakja azonos vagy hasonló hangzású volt; mintha a magyarban az ember (meg)hal mondatot ekképp ábrázolnánk: j ^ ( ^ V ^ 5 * ^ ^ • A hangalak jelölésében is fokozatok figyelhetők meg: eleinte a szótagokat jelölték, s csak később az egyes hangokat. A szótagírás eleinte rejtvényszerű volt: a szó értelmes részeit másmás szavak jelével jelölték, mintha a villamos szót összetennénk a villa főnév és a mos ige ideogramjával. A sumer ékírás szótagírás volt, s szótagírás a Japánban a kínai logogramok mellett ma is használt kana írás. A hangjelölő írást a fönícia­ iak alakították ki Kr. e. a 17. század táján. Az óegyiptomi írás tükrözi ezt a fejlődést, ideografikus írásukban már jelent­ kezett a szótagok jelölése, sőt a betűk alkalmazásáig is eljutottak. A hieroglifák bonyolult írásjegyeit is egyszerűsítették, s ezt az egyszerűsített, ún. démotikus írást vették át a föníciaiak. Ők csak a mássalhangzókat jelölték, ez a rendszer él tovább a mai arab és héber írásban. A föníciaiaktól vették át az írást a görögök, ők már a magánhangzókat is je­ lölték, oly módon, hogy a föníciai írás azon mássalhangzóit, melyek nem voltak meg a görögben, lefoglalták a magánhangzók jelölésére, s ezáltal megteremtették az igazi hangírást a Kr. e. 8-7. században. A görög ábécében 24 betű volt. Érde­ kességképpen megemlítjük, hogy az Iliász 24 énekből áll, s a Kr. e. 3. században átköltötték a következő elvnek megfelelően: az első énekből hiányzott az A, a másodikból a B és így tovább, a huszonnegyedik énekben nem szerepelt az utol­ só betű, az ómega. A görög írás azután mindenfelé hatott, többek között belőle sarjadt ki a mindmáig megfejtetlen etruszk írás, majd a latin betűs írás és a cirill ábécé. A magyar rovásírás is bonyolult közvetítések útján valószínűleg a föníciai írás leszármazottja (az írásrendszerek összefüggéseiről jó táblázatok találhatók A világ nyelvei című könyv végén, FODOR, 1999, vö. BENCZIK, 2001). Az alábbi táblázat jól tükrözi a föníciai, a görög és a latin ábécé összefüggését.

A hangtan tárgya és felosztása AZ ÁBÉCÉ FEJLŐDÉSE
Föníciai Archaikus görög Kelet-görög athéni-milétoszi Klasszikus görög a b g d e
V

79

Nyu.görög a

Arch. Klassz Itáliai Etruszk latin a b g d e
V

Ar 9 1 A A

>
b g d h w z h t j k I m n s

^A

a b g d e

m
117 A £E
*

AA AA

A B

a.

Alpha Béta Gamma Delta Epsilon

*B B
/A r AD A. fe^£E I a BH © 0® i 1 K n L-L M r M I

P
y 6
£

r
A E

r
l A

i HB

z h,é th i k 1 m n

z h(é) th i k 1

Z H

f T
•9
Í

Zeta Eta Théta Iöta Kappa Lambda

s

BH ©®0

e
i K A

*Z<|
KKK

X

a n
i
$

m
OC

ÍYA

A

m M f*
a

My
Ny

AfN

r *

H/t/

N

V

0 9

<
P S q r 5 t w

0

*í 0 O

ks 2
0

£
0

Xi
Omikron Pi

0

r
9 í w X+ IV

rr
M

P s q r s

r rn
9 9
pfc Pf>D f< T T V V CDÍ 0 X+ X

P s q r s t u,ü ph kh PS ö

ti n

99
(>PP

P E T Y

TY
VKY

u

e
OC
X V

Rho Sigma Tau Ypsilon Phi Chi Psi Omega

t u ks

i

< <p P
X ¥
Q

AA A A Ad A b && B & B B g AC <C > ] > , g CM d 0 D AD D é £ fc 3 21 E íjlfl Fin PC P z.dz I 1 * Iw Gw e BH B B a H th ©0 eo ( > 8 i 1 i 1 Í I k K K >IK K 1 l l vl j L m "1 ~i M n A N 1 "i N ks E B ö 0 0 OO P P 1 1P P ÍM M 9 <19 9 Q Q r ?w P 0 <\ R s U i ^ i 5 t T T t rr T ü rv rr V V V ph X+ + X X

z h th i k l m n s o P S q r s t u ks ph kh f

T"

r r

o r

X V

kh Ps ö

axj)

00

ö

vr n

<t> 9 r 4.
8$

cu

PAASCH ALMAR, 1990,

10

80

A magyar nyelv könyve

3. Hang és helyesírás. — A gyakorlati célokat szolgáló írások Európában és sok helyütt a világon hangjelölők. A magyar írás is hangjelölő és betűíró. Írá­ sunkban különféle írásjegyeket használunk. Egy-egy hangnak egy vagy esetleg több írásjegy (karakter) felel meg. Az egy-egy hangot jelölő írásjegyet vagy írásjegycsoportot betűnek nevezzük. Egyjegyű (z), kétjegyű (zs) és háromje­ gyű (dzs) betűket használunk. A csákó szóban négy betű van, a dzsip szóban há­ rom. A magyar a latin betűs írásrendszerek közé tartozik, de a latin ábécé betű­ készletének csak alapjául szolgál, mivel jóval több hangunk van (39), mint ahány betű volt az eredeti latin ábécében (23, az eredeti ábécéhez Cicero korában hoz­ zátették az y-t és a z-t). A gondot okozó hangok a következők: sz-z, s-zs, c-cs, ty, gy, ny, ly, k, ö, ü és az összes hosszú magánhangzó; ezekhez csatlakozott még a v és az u, valamint a j és az i jelölése. Mai írásrendszerünk hosszú folyamat ered­ ményeképpen sok-sok ingadozáson keresztül alakult ki. Ezt a „küzdelmet" az ö betű kialakulásának felvázolásával érzékeltetjük. Kezdetben a kancelláriai he­ lyesírás szerint u-val, ö-vel, illetve e+w betűkapcsolattal jelölték, ezt a megol­ dást őrzi a Thewrewk [Török] családnév írása; de gyakori volt az ev, eu betűkap­ csolat is. Később, az ún. huszita helyesírásban mellékjeles betűt alkalmaztak: p. Végül a 17-18. századra kialakult a mai ö forma. E két alaptípus keveredéséből alakult ki az eö kombináció, melyet az Eötvös családnév őriz, s mely mellékjelet és betűkapcsolatot is tartalmaz. A korai nyomtatványok az 6 jelkombinációt ked­ velték. Azt mondhatjuk, hogy a latin ábécéből hiányzó betűket egyrészt mellék­ jeles megoldással, másrészt jelkombinációval pótoltuk. A magánhangzókat jelö­ lő betűk az egyjegyű mellékjeles elv alapján rögződtek (ö-ő), míg a mássalhang­ zók jelölésében a jelkombinációs megoldás érvényesült (gg, gy). Helyesírási rendszerünk következetes. Ezen azt értjük, hogy betűállomá­ nyunk csak a fonémákat tartalmazza, azokat viszont kivétel nélkül. Ezt a szabá­ lyosságot mindössze két kivétel töri meg: az egyik a [j] hang kétféle jelölése, az ly és a j , a másik pedig az, hogy a sokak nyelvében még meglévő [e] hangot he­ lyesírásunk — sajnos — nem jelöli. Az ly betű a köznyelvből kipusztult lágy, posztalveoláris-palatális [1'] hangot őrzi. Ez a lágy [1'] ma is megvan a középső palócban: [go:l'a] a Dunántúl nyugati részén [l]-et ejtenek helyette; [go:la]; a kö­ zépső nyelvterületen és az északkeleti nyelvjárásokban — jórészt ezekből alakult ki a köznyelv — [j]-t mondanak: [go:ja]. A hang változott, a helyesírás viszont megtartotta a régi betűt. Nem is lehet eltörölni, mert erősen él a köztudatban, s megszüntetése sok bonyodalmat okozna. Eltörlése mellett szólna az a tény, hogy

A hangtan tárgya és felosztása

81

nincs is a ly írására szabály — ezeket a szavakat a hagyomány elve alapján írjuk —; annak a tanácsnak, hogy „ahol l-es kiejtést is elfogadhatunk, ott ly-t kell ír­ ni", az l-ező nyelvjárási ejtés az alapja. A zárt [é] — bár sosem következetesen — jelölve volt helyesírásunkban, még néhány 19. század végi tankönyv is jelöl­ te, s csak a 19. század végén hagytak fel a jelölésével. Akik nem ejtik, azok szá­ mára bizonnyal nagy gondot okozna jelölésének bevezetése; nélküle pedig — Kodály szavaival — mekegő a köznyelv a nyílt [e] magas előfordulási százalék­ aránya miatt. Bár fonetikusaink szerint nem is mekegő a köznyelv, mivel az [e]hangok ejtése igen széles skálán mozog. A magyarokéhoz hasonlóan következetes helyesírása van a finnek, a csehnek, de például az angoloknak és a franciáknak már sok gondot okoz kevésbé szabá­ lyos helyesírásuk megtanulása. A kiejtésbeli és az írásbeli eltérésnek az az oka, hogy nyelvük az írásba foglalás óta sokat változott: az élő nyelv előre szaladt, az írás pedig a régebbi állapotot őrzi, erősen konzervatív. Bonyolultságuk és követ­ kezetlenségeik ellenére azonban ezek az írásrendszerek is hangjelölők és betű­ írók, csak a hang-betű megfelelés nem szabályos bennük. Az angol szavaknak kb. 15%-a szabálytalan helyesírású, többségük helyesírása szabályhoz köthető. (Egy újabb felosztás szerint felszíni, köztes és mély típusú helyesírásról beszé­ lünk. A felszíni típusba a teljesen következetes rendszer tartozik, ilyen a török, a finn, a szerb, a horvát. A magyar a köztes típusba tartozik, az angol a mély típus legjellegzetesebb képviselője, vö. BENCZIK, 2001.) Az írásnak többé-kevésbé konzervatívnak kell lennie, nem változhat örökké, hiszen a gondolatcserét kell szolgálnia. A magyar helyesírást 1832-ben szabá­ lyozták először. Lényeges változtatást 1922-ben hoztak — többek között ekkor törölték el a cz-t, s ekkor vezették be a dzs betűt a ds helyett —, majd a szabály­ zat 1954-ben kapta meg mai formáját. Az 1984-es 11. kiadás egyszerűsítette a 10. kiadás felépítését, s néhány változtatást hozott, de alapjaiban nem nyúlt a he­ lyesírási rendszerhez; címe: A magyar helyesírás szabályai, rövidítése: AkH (akadémiai helyesírás), a szabályokat FÁBIÁN PÁL szövegezte meg, a szótári részt SZEMERE GYULA állította össze. A szabályzat példaanyagát átdolgozták, ez a lenyomat 1994-ben jelent meg. A szabályzatot kiegészíti a Helyesírási Kézi­ szótár, melynek szerkesztői FÁBIÁN PÁL és DEME LÁSZLÓ (Akadémiai Kiadó, 1988), legújabb, friss példaanyagú változata a Magyar helyesírási szótár (MHSz), szerkesztette DEME LÁSZLÓ, FÁBIÁN PÁL és TÓTH ETELKA (Akadémi­ ai Kiadó, 1999). Helyesírási rendszerünk fonematikus, azért, mert betűállományunk a foné­ mákat jelöli, mind a lexémákban (l - á - t), mind a morfémákban (l-á-t+ja),

82

A magyar nyelv könyve

vagyis a szóelemeket is olyan betűkkel írjuk le, amilyen fonémák vannak bennük (nem vagyunk tekintettel az egész szóalak kiejtésére). Ezt az átfogó alapelvet a gyakorlatban kettébontjuk, s két alapelvről beszélünk, ezek: 1. a kiejtés elve (l á - t) és 2. a szóelemzés elve (l - á - t + j - a). Ezenkívül megemlítjük még az előzőket keresztező elveket: ezek 3. a hagyomány elve (gólya, Dessewffy [ejtsd: Dezsőfi]) és 4. az egyszerűsítés elve (asszony, tollal). Olvasni és helyesen írni mindenkinek meg kell tanulnia, másképp nem tud beilleszkedni a társadalomba. Az írni-olvasni tanuló kisgyerek is — éppúgy, mint valamikor a fejlődő tudatú ember — elvonatkoztatja a beszédfolyamatból a mondatot, a szót, a szótagot s végül a hangot. Ezen képességén alapul a hangok­ nak, illetőleg leírt képüknek, a betűknek a megtanítása. A hatéves kisgyerek ké­ pes erre a műveletre, pszicholingvisztikai terminussal szólva: kifejlődött nyelvi tudatossága. A tanító feladata ennek a „felfedezésnek" a megszervezése és irá­ nyítása a hangoztató, analitikus-szintetikus módszer segítségével. Ekkor és csak­ is ekkor alakul ki a helyesírási készség is, mely szorosan kapcsolódik az olvasási készséghez, s nem más, mint jó analizálási készség és memória. A tapasztalat azt mutatja, hogy mind az olvasási, mind a helyesírási készség egy bizonyos élet­ korban alakítható ki a legjobban, s ez a 6-10. életév. Erre a családoknak, a szü­ lőknek is fel kell figyelniük, ezért írunk róla bővebben. 4. A fonetikai átírás. — A tudomány számára nem mindig elégséges a min­ dennapi írás, egyrészt következetlenségei miatt, másrészt szükség van finomabb árnyalatok jelölésére is, harmadrészt az egységes nemzetközi átírás lehetővé te­ szi a különféle nyelvek hangrendszerének megértését. A fonetikai átírások há­ romféle megoldást alkalmaznak. Egyrészt mellékjelekkel látják el a már meglé­ vő írásjeleket. Ilyen a magyar egyezményes hangjelölésben a zárt é-nek, az illa­ biális á-nak, az igen nyílt a-nek (legalsó nyelvállású e), az előrébb képzésnek (n), a hátrább képzésnek (m), a nyíltabb ejtésnek (u), a zártabb ejtésnek (o) a je­ le. Másrészt idegen, így a görög ábécéből kölcsönzött írásjeleket alkalmaznak, ilyen például a % (a betű görög neve: khí) a veláris réshang jelölésére (doh sza­ vunkban), a p palatális réshang jelölésére (ihlet szavunkban), vagy ilyen a p X zöngés párjának a jelölésére. Harmadrészt jelkombinációkkal is találkozha­ tunk, ilyen a J], a veláris nazális jele, mely a n és a g betű kombinációjából kelet­ kezett. A fonetikai átírás szögletes zárójelet alkalmaz a beszédhangok jelölésére [a], a fonémák jelölésére pedig ferde zárójelet: /a/. A hosszú időtartamot a be­ szédhang utáni kettőspont jelöli: [u:].

A szupraszegmentális tényezők

83

A hazai nyelvtudományban háromféle fonetikai átírás van elterjedve. A finnugrisztika a SETäLä-féle hangjelölést alkalmazza. Ezt EMIL SETäLä finn nyelv­ tudós és munkatársai vezették be 1892-ben. A magyar nyelvészetben — elsősor­ ban a nyelvjárási szövegek lejegyzésében — a magyar egyezményes hangjelölés szokásos (fentebb ebből idéztünk, könyvünk ezt használja, így nyelvjárási feje­ zete is). A magyar egyezményes hangjelölést 1949-ben fogadta el az első ma­ gyar nyelvészkongresszus, többek között A magyar nyelvjárások atlasza is hasz­ nálja. Újabban egyre jobban terjed — elsősorban a nemzetközi érdeklődésre számot tartó publikációkban — a Nemzetközi Fonetikai Társaság által javasolt átírás, melyet angol elnevezése után (International Phonetic Alphabet) IPA-nak rövidítenek. APhI néven is használatos, a Nemzetközi Fonetikai Társaság francia nevéből (Association Phonétique Internationale). Az 1949-ben, majd 1970-ben megállapított nemzetközi jelrendszerhez alkalmazkodva a magyar beszédhangok és fonémák jelölését is kidolgozták (vö. BOLLA, 1982), majd 1999-ben revideál­ ták. Több kísérlet történt a szupraszegmentális tényezők lejegyzésére (VARGA, 1988). Újabban létrehoztak egy negyedik átírási rendszert (NÁDASDY ÁDÁM és SIPTÁR PÉTER), az IPA-ból kiindulva. Az alábbiakban közöljük a négy átírást:
Gyakorlati írás Magyar egyezményes hangjelölés a a e é é i í ö ő ü ű o ó u ú Setälä-átírás IPA-átírás NádasdySiptár-átírás a a: e e e: i i: ö ö: ü ü: o o: u u:

a á e e é i í ö ő ü ű
0

a a
8

0

e é i i ö

a: s e e: i i: 0 0: y y: o o: u u:

ö
ü ü o ö u ü

ó u ú

84

A magyar nyelv könyve

p b t d k g f
V

P b t d k g f
V

P b t d k g f
V

P b t d k g f v s z

P b t d k g f
V

sz z s zs h h (lehet)
h, ch (doh, jacht) h, ch (ihlet, pech)

sz z s zs h H j

s z s z h H X

L_
3 h fi
X X

s z s z h fi
X X

í
j

j , ly
j (kapj)
C

í
c dz cs dzs ty

i
ts dz ts dz

dz cs dzs ty gy m

j 9 ts dz

j 5 ts dz c j ty dy m n q
ny

tf


JS
ÍJ

t'x
d'j m m n n
n'

gy m m, n (hamvas, honvéd) n n n (hang, tank) ny ny 1 1 r r

m

"1
n 9

n

P
1 r

1 r

l r
KASSAI ILONA, 1998, 38-9

A beszédhangok létrehozása: beszédprodukció

85

A továbbiakban a beszédlánc szakaszait követve mutatjuk be az eseményeket: a beszédhang létrehozását, akusztikumát, percepcióját.

A beszéd létrehozása: beszédprodukció
A beszédprodukció kutatása a neuro- és pszicholingvisztika körébe tartozik, a teljesség kedvéért azonban foglalkoznunk kell vele. A beszéd létrehozásának fo­ lyamatában öt mozzanatot szoktak megkülönböztetni: a fogalom képzését, táro­ lását, a programtervezést, az artikulációt és az ellenőrzést. Ezeknek a mozzana­ toknak a felderítése — az artikuláció kivételével — a neuro- és pszicholing­ visztika feladata. Az eredmények ma még igen bizonytalanok, úgyszólván csak sejtések; az agy működéséről sokat tudunk, de még messze vagyunk ismeretétől. A tárolással kapcsolatban két kérdést tesznek fel: mi tárolódik és hogyan. Azt gondolják, hogy az agyban tárolt egységek és grammatikai-nyelvi egységek nem felelnek meg teljesen egymásnak. A tárolás módjáról is két elképzelés van: hely­ hez van kötve, illetőleg nem határolható be. Ujabban ez utóbbi nézetet fogadták el, s úgy gondolják, hogy a tárolás — a hologramhoz hasonlóan — az egész le­ hetséges területen történik. Nem tudják pontosan megmondani, hogy a program­ tervezés során hogyan vevődik ki a szükséges információ a hosszú távú memóri­ ából. Arra, hogy valóban létezik a tervezés és az ellenőrzés, a tévedésekből és a nyelvbotlásokból, valamint korrigálásukból következtetnek. A szavak ritmikai modelljének és a szótagszerkezeteknek is szerepük lehet: gondoljunk arra, hogy ha egy szó nem jut az eszünkbe, s már majdnem kimondjuk, hasonló ritmikai képleteket mondogatunk. Elképzelhető, hogy a program több lehetőséget aktivi­ zál - ezt a jelenséget versengési elvnek nevezik —, mint amennyit ki kellene vá­ lasztania: erre utalnak a szóvegyülések, például ha azt mondjuk, hogy csokréta, „nyelvünkre szaladt" a csokor is, a bokréta is. A kimondást megelőzően valószínűleg szintagmák vagy más néven fonemi­ kus frázisok állnak össze az agyban. Azt is gondolják, hogy kell lennie egy, az agyban tárolt invariáns egységnek, s ez valószínűleg vagy a fonéma, vagy a szó­ tag. Meglehetősen sok érv szól a szótag mellett: valószínű, hogy a szótagolással az agy a beszédműködést ellenőrzi, és a szótag igazi funkciója az, hogy az agy­ beli szerveződés egysége legyen (vö. LYONS, 1975, 71).

86

A magyar nyelv könyve

A beszédhangok képzése: a beszélőszervek működése
A beszédhangok képzése — artikulációja — csakis az ember sajátossága. Az ál­ latok hangadása artikulálatlan. A beszélőszervek kialakulása kapcsolatban van a két lábra állással, az emberré válással. A beszélőszervek: a tüdő, a gégefő, a toldalékcső (garat-, orr- és szájüreg) és a központi idegrendszer. A tüdőnek, a gégefőnek és a toldalékcsőnek a be­ széd csak másodlagos funkciója, fő tevékenységük a légzés, illetőleg a táplálék­ felvétel. 1. A tüdő (pulmones). A tüdő a mellkasban helyezkedik el. A mellkas üregét a bordák, a szegycsont, valamint izmok veszik körül: alul a rekeszizom (dia­ fragma), fent a nyakizmok határolják. A tüdőnek két szárnya van, ebbe vezet a légcsőnek (trachea) két ága, a hörgők (bronchi) s azok további elágazásai.

toldalékcső gégefő légcső

jobb tüdő bordaközi izmok

rekeszizom

AKMAJIAN, 1986,

103

A beszédhangok képzése: a beszélőszervek működése

87

A bordák és a rekeszizom mozgása következtében a mellkasüreg térfogata változik, s a tüdő két szárnya követi a mellkasüreg térfogatváltozásait. A hasüreg felé boltosodó rekeszizom összehúzódásával és lefelé nyomulásával űr keletke­ zik, melyet a tüdő kitölt; a kitágulás ugyanis szívó hatást gyakorol a levegőre, mely azonnal beáramlik a tüdőbe. Kilégzéskor a rekeszizom és a bordák össze­ húzódnak, s kiszorítják a levegőt. A be- és kilégzéskor tehát létrejön egy, a bor­ dák mozgásával kapcsolatos hasi légzés vagy rekeszlégzés. Érdekes, hogy a nők­ re inkább a mellkasi, a férfiakra pedig a hasi légzés a jellemző. Hanyatt fekvő csecsemőn jól meg lehet figyelni a hasi légzést. Aszerint, hogy a be- és kilélegzett levegő milyen célt szolgál, némalégzést (respiráció muta) és beszédlégzést (respiráció fonatória) különböztetünk meg. A némalégzés orron át történik, a be- és kilégzés időtartama majdnem azonos, a ki­s beáramló levegő átlagosan 500 cm3. Beszédlégzéskor a belégzés már inkább szájon át történik, a belégzés rövid és gyors, a kilégzés hosszú és lassú. Ezenkí­ vül technikai légzésről beszélünk, ezt például a színészek, énekesek, fúvószené­ szek használják. Kialakításakor a belégzés időtartamát csökkentik, a kilégzés időtartamát pedig növelik, s a szokásos 1000-1500 cm3 levegőmennyiség két­ szeresének-háromszorosának a felvételére törekednek. A technikai légzést hoszszú gyakorlással, a rekeszizom működésének tudatos, majd később automatizált fokozásával, s ezáltal a kapacitás növelésével lehet kialakítani. A beszéd hangjait általában kilégzéssel (exspiráció) képezzük, s ehhez szol­ gáltatja a levegőt a tüdő, úgy, mint egy fújtató. Ritkán előfordul, hogy belégzés­ sel (inspiráció) képezzük a hangokat, ilyen például afffmint a fájdalom hangja, a fájdalmat jelző sz-szerű felszisszenés vagy a lemondást kifejező hja. Skandináv emberek beszédében lehet hallani a csodálkozást kifejező jo hangsort beszívott levegővel ejtve, olykor mi is ejtünk ilyet. A belélegzéssel ejtett hangok tompa, nyers színükkel az érzelemkifejezésre igen alkalmasak. Tehát exspirátiós és inspirátiós hangokat különböztetünk meg, a magyarra az exspirátiós hangok jel­ lemzők. Egyes, főleg afrikai nyelvekben vannak csettintő hangok (avulzíva), képzésükben nincsen szerepe a légzésnek. Lényegük egy szívó mozdulat és két zár — egy elülső és egy hátulsó — alkotása. Ilyesmi a magyarban a csodálkozást kifejező ccc!, de ezt álcsettintő hangnak nevezik, mert képzésekor a hátulsó zár hiányzik, csak az elülső, alveoláris területen képződik zár. 2. A gégefő (larynx). A légcső (trachea) a gégefőhöz (larynx) vezet, a gégefő pedig fölfelé, a garatba nyílik. A gégefőnek öt nagyobb és négy kisebb porca van. Az öt nagyobb porc a következő: a gyűrűporc; a pajzsporc (kiálló része az

88

A magyar nyelv könyve

ádámcsutka); a két kannaporc (nevüket alakjukról kapták), ezek szimmetrikus helyzetben ízesülnek a gyűrűporc lapjának felső részén; mindegyik kannaporc egyik végéhez egy hangszalag, a másik végéhez a hangszalagok működését beál­ lító izomzat nőtt oda; az ötödik a gégefedő porc, ez a gégefő és a garat határán felfelé áll, de nyeléskor lecsapódik, elzárván a gégét a nyelőcsőbe tartó étel és ital elől („cigányútra szaladt" — mondjuk, ha mégis valami ételdarabka vagy egy korty ital a gégébe jut). A két hangszalag rugalmas izomrostokból áll, hosszuk kb. 2 cm. A férfiak hangszalagja valamivel hosszabb, mint a nőké. Nagyságuk egyénenként is, az egyének életkora szerint is különböző. A két hangszalag (s a két kannaporc) kö­ zötti rés a hangrés (glottis). A beszédhang képzése céljából a hangszalagokat a két kannaporc állítja megfelelő helyzetbe.

A gégefő vázlatos rajza oldalnézetből: 1. gyű­ rűporc; 2. pajzsporc; 3-4. kannaporcok; 5. gé­ gefedő porc
MOLNÁR JÓZSEF, 1973 nyomán

A gégefő hosszmetszete: 1. álhangszalagok; 2. a Morgagni-féle üregek; 3. valódi hangszala­ gok; 4. hangrés (glottis)
MOLNÁR JÓZSEF, 1973 nyomán

A beszédhangok képzése: a beszélőszervek működése

89

A gégefő keresztmetszete: 1. pajzsporc; 2. hangszalagok; 3. kannaporcok; 4. gyűrűporc MOLNÁR JÓZSEF, 1973 nyomán

A hangszalagok elhelyezkedése: 1. hangrés; 2. hangszalagok; 3. kannaporcok AKMAJIAN, 1986 nyomán

A hangszalag (angol: vocal cord) elnevezés helyett a hangredő (angol: vocal fold) elnevezés is használatos. A következő képen jól látszik a hangszalagokon lévő redő. A hangszalagok nyitva vannak légzéskor, hangképzéskor bezáródnak a kannaporcok segítségével.

SUNDBERG, 1991,105

A gége hangképző tevékenységével kapcsolatban a következő hangszalag- (és kannaporc-) állásokat különböztetjük meg: a) zárállás, b) zöngeállás, c) suttogó állás, d) h-állás, e) fúvó állás és f) lélegző állás.

90

A magyar nyelv könyve

a)

b)

c)

d)

e)

f)

MOLNÁR JÓZSEF, 1973 nyomán

a) A zárállásban a hangszalagok egymáshoz tapadnak, s a két kannaporc bel­ ső felülete is egymáshoz ér. A zár felpattanása zörejt okoz, ez a gégezárhang (laringális explozíva). A magyarban a gégezárhang nem fonéma, de olykor ejt­ jük, főleg kemény hangindításkor: 'Elmész innen!' Ha köhögünk, akkor is képe­ zünk ilyen hangot. b) Zöngeállásban a hangszalagok és a kannaporcok helyzete a zárálláséhoz hasonló. A tüdőből kiáramló levegő nyomása a hangszalagokat fölfelé-oldalt nyomva eltávolítja egymástól. Ekkor nyomáskiegyenlítődés következik be, s a rugalmas hangszalagok visszatérnek eredeti helyzetükbe. Ennek a folyamatnak a többszöri ismétlődése adja a rezgést: a hangszalagok nyitódó-záródó mozgása következtében a levegőoszlopban nyomásingadozás lép fel és rezgés keletkezik, mégpedig szabályos rezgés, zönge (laringális tremuláns). A zönge a magánhang­ zók alapeleme. Minden magánhangzó zöngés. A zönge a mássalhangzók képzé­ sében járulékos mozzanat, nem minden mássalhangzó zöngés. Zöngésen, vagyis hangszalagrezgéssel képzett hangok a zöngés mássalhangzók, például b, d, g, v; zöngétlen párjuk: p, t, k,f. A gyakorlott fül megkülönbözteti az anyanyelvi zöngés és zöngétlen hangot. Különféle próbák is segítségünkre vannak. Ha fülünket két ujjunkkal bedugjuk, zöngés hang ejtésekor tompa zúgást hallunk. A zöngés hangot különféle magas­ ságon énekelhetjük, a toldalékcső alakjának változtatása nélkül. Ha ujjunkat az ádámcsutka élére helyezzük, a zöngés hang képzésekor érezzük a pajzsporc rez­ gését. Fejünk tetejére helyezett tenyerünkkel is érzékelhető a hang zöngés vagy zöngétlen volta. c) Suttogó álláskor a hangszalagok zárállásban vannak, de a kannaporcok három­ szög alakú rést alkotnak. Ezen a résen áramlik ki a levegő. A suttogva ejtett hang mindig zöngétlen. d) A h-állásban a hangszalagok kb. 10°-os szöget alkotnak, s a közöttük kitóduló levegő zöreje a h hang, ez a gégeréshang (laringális spiráns).

A beszédhangok képzése: a beszélőszervek működése

91

e) Fúvó állásban a hangszalagok kb. 30°-os szöget zárnak be, a közöttük kitóduló levegő már nem okoz zörejt. A magyarban a zöngétlen mássalhangzók képzésekor vannak a hangszalagok fúvóállásban. f) Lélegző állásban a hangszalagok kb. 45°-os szöget zárnak be, ez a belégzés szöge (a kilégzés szöge kisebb). 3. A toldalékcső (garat-, orr- és szájüreg). A toldalékcső szerepe kettős: rezoná­ torként módosítja a gégefőben keletkező hangot, valamint zörejeket hoz létre — a mássalhangzók képzésekor —, tehát hangforrásként működik. A garat (pharynx) a gége folytatása, a száj és orrüreg pedig a garat folytatása. A garat- és az orrüreg rezo­ nátorként működik, mégpedig úgy, hogy az állkapocs, az ajkak, a nyelv mozgásával változik a rezonátor térfogata. (Hasonlóképpen működik a vonós hangszerek kisebbnagyobb szekrénye vagy a fúvós hangszerek rövidebb-hosszabb csöve.) A szájüregnek két része van: a tulajdonképpeni szájüreg (a fogak mögött) és a pitvar (a fogak előtt). A szájüreg a következő területekre osztható: 1. ajkak (labia), 2. fogak (dentes), 3. a felső elülső fogak belső része (dentális terület), 4. a felső elülső fogmedrek mögötti rész (alveoláris terület), 5. a foghús fölött levő kidudorodások he­ lye (posztalveoláris terület). A 3., 4. és 5. területen képzett mássalhangzókat egysége­ sen foghangoknak (dentális hangoknak) nevezik, mégpedig a 3. és 4. területen kép­ zetteket elülső foghangoknak, ilyen a z, sz (a dentális és az alveoláris elnevezés is használatos), az 5. területen képzetteket hátulsó foghangoknak, ilyen a zs, s (a posztalveoláris elnevezés a leggyakoribb). 6. A kemény szájpadlás (palatum durum), folytatása a 7. lágy szájpadlás (velum vagy palatum molle), mögötte nincsen csontfal, hanem puha, mozgékony szövetek alkotják. A lágy szájpadlás folytatása a 8. nyelvcsap (uvula). A lágy szájpad és a nyelvcsap szerepe az orrüreg elzárása vagy nyitva hagyása. Ha felemelkedve elzárják az orrüreget, akkor szájhangot (orális hangot) ejtünk; ha lefelé ereszkednek, akkor nyitva hagyják az orrüreget, ilyenkor orrhangot (nazális hangot) ejtünk, m-et, n-et, ny-et, vagy pedig köznyelvi kiejtésben hibásnak minősülő — például a franciára jel­ lemző — orrhangzós magánhangzót. A nyelvcsap pergő mozgást is végezhet, ekkor keletkezik a magyarban hibásnak tartott uvuláris r hang.

92

A magyar nyelv könyve

szájüreg

garat

nyelőcső

f

/

hangszálak - légcső

A nyelv (lingua) felületén a következő területeket különböztetjük meg: a nyelv hegye (cacumen vagy apex), pereme (corona), háta (dorsum). A nyelvhátnak azt a ré­ szét, mely nyugalmi helyzetben szemben van a garattal, a nyelv tövének vagy nyelv­ gyöknek nevezzük. A nyelv főbb artikulációs mozgásai a következők: a) záralkotás, pl. a t, d, k, g hang képzésekor, b) résalkotás, pl. az sz, z, j ejtésekor, c) a nyelv hegyé­ nek pergése, csak az r képzésekor, d) magánhangzós (vokalikus) állás: ilyenkor a nyelv különféle helyzetbe kerül anélkül, hogy akadályt állítana; ez történik a magán­ hangzók képzésekor. A dentális és alveoláris hangok képzésekor a nyelv hegye, a pa­ latális és a veláris mássalhangzók képzésekor a nyelv háta vesz részt a hangképzés­ ben. A két ajak (labia) főbb artikulációs mozgásai a következők: a) záralkotás, pl. a p, m képzésekor, b) a két ajak hasíték alakú rést képez, pl. az i, t ejtésekor, c) ajakkere­ kítés (labializáció) az ajkak előrecsücsörítésével, pl. az ü, ö, u ejtésekor. Labiális han­ gok ejtésekor a fogak előtti pitvar megnagyobbodik.

A beszédhang mint akusztikai jelenség

93

Az állkapocs mozgásai kapcsolatban vannak a nyelv artikuláló mozgásával. Az állkapocs és a két ajak nyitja és zárja a szájüreget, az állkapocs függőleges irányban való elmozdulása pedig megváltoztatja a szájüreg méreteit. Az állkapocs kisebbnagyobb méretű mozgása szerint képezzük a zárt, félig zárt, nyílt, igen nyílt magán­ hangzókat. A mindennapi kiejtésben oly gyakran kifogásolt zárt szájú beszéd a kis állkapocsnyitás következménye. Az egyes beszédhangok képzésekor a beszélőszervek egy része passzív, más ré­ sze aktív módon viselkedik. A kemény szájpadlás mindig passzív. Ez nem jelenti azt, hogy szerepe nem jelentős; fontosságát mutatja például a szájpadhasadék (farkasto­ rok) okozta orrhangzós beszéd. Passzív szerepük van a fogaknak is. Aktív szerepük van a hangszalagoknak, az állkapocsnak, a lágy szájpadnak, a nyelvnek és az ajkak­ nak.

A beszédhang mint akusztikai jelenség
A hang fizikai szempontból rezgés. A rezgés valamely rugalmas közeg (hang­ forrás) állapotának egyensúlyi helyzete körüli ingadozása, amely egy (szilárd, cseppfolyós vagy légnemű) hordozó közegben tovaterjed (KASSAI, 1998, 61). A rezgés három mennyiséggel jellemezhető: intenzitással, frekvenciával és időtar­ tammal. Az akusztikai fonetika a beszédhangot e három tényező szempontjából vizsgálja. A hanghullám intenzitása a hangnyomás erősségétől függ. A hang­ nyomást decibelben mérik (dB). A frekvencia mértékegysége a hertz (Hz), a hertz az időegység alatti rezgések száma. Ha például a rezgés frekvenciája 150 Hz, ez azt jelenti, hogy a hang 150 teljes rezgést végez 1 mp alatt. Az időtartam az az időmennyiség, mely a hang megszólalásától a hang elhalásáig eltelik. A hallhatóság alsó határa 16 Hz, felső határa ifjabb korban 20 000 Hz, idő­ sebb korban 14 000-16 000 Hz. A hallhatóság alsó határa alatti hang az infra­ hang, a hallhatóság felső határa fölötti hang az ultrahang. Tiszta hang a közeg szinuszosan váltakozó rezgése. Tiszta hang a természet­ ben ritkán található, ilyen a hangvilla rezgése. Annál gyakoribb a több tiszta hang összetételéből keletkező rezgés, az összetett hang. A hang elemi összetevői a részhangok: közülük a legkisebb frekvenciájú az alaphang, az alaphang egész számú többszörösei a felhangok (felharmonikusok). Az egy-két éves gyerek alaphangja 350-450 Hz, a hétéveseké 250-300 Hz, a férfiaké 80-140 Hz, a nőké 160-260 Hz között van. A felhangok frekvenciái az alaphang frekvenciájának egész számú többszörösei; tehát egy 100 Hz-es alaphangnak 200, 300 Hz-es fel-

94

A magyar nyelv könyve

harmonikusai vannak. Az ilyen komplex hanghullám a zenei hang. Ha az össze­ tevő rezgések közötti viszony nem harmonikus, vagyis ha nem lehet egy alap­ hangot és felharmonikusokat meghatározni, a keletkező hang zörej. A zenei han­ got tehát — a zörejjel szemben — harmonikus összetevők alkotják. A beszédhangok mindegyikének a sajátosságát a részhangok frekvenciája és erőssége adja meg. A beszédhangok egy része zenei hang, ezek a magánhang­ zók; más része zörej, ezek a zöngétlen mássalhangzók; ismét más része zenei hang és zörej keveréke, ezek a zöngés mássalhangzók. A gégefőben keletkező, felhangokban gazdag hang neve: zönge. A zönge alaphangja megegyezik a hangszalagok másodpercenkénti nyitódásával-záródásával, amelyek nem ismét­ lődnek teljes szabályossággal. A zönge képezi a beszéd nyersanyagát. Azért be­ szélünk nyersanyagról, mert a zönge a rezonancia következtében módosul. Az a test, mely a hangforrás hatására rezgésbe jön, a rezonátor; az együttrez­ gés a rezonancia. A rezonanciának fontos szerepe van a beszédhangok hangszín­ ének a kialakításában. A beszédhangok képzésekor rezonátorként működnek a hangforrás alatti üregek (a mellüreg, a légcső), valamint a garat-, a száj- és az orrüreg. Az előbbiek a hang egyéni jellegzetességeinek a kialakításához járulnak hozzá, míg az utóbbiak a beszédhangok sajátos minőségét határozzák meg. A rezonátor — a garatüreg, az orrüreg és a szájüreg — szűrőként viselkedik: bizonyos frekvenciákat átszűr, átenged, más frekvenciákra reagál, maga is rez­ gésbe jön. Ha változik a rezonátor alakja, mindig más és más felhangot erősít fel. Tehát ha a gégefőben keletkező hang ugyanaz marad is, de a szájüreg alakja vál­ tozik, más és más hangszínt kapunk, például t-t, o-t, u-t. A rezonátorban keletke­ zett rezgésmódosulás a formáns. A formánsok számokat kapnak, az alaphanghoz legközelebbi formáns az F1, a tőle távolabbi az F2, F3, F4. A hang minőségét ál­ talában az első két formáns eldönti. Magánhangzóink közül a legmélyebbnek az u-t, a legmagasabbnak az i-t érezzük, a többi kettejük között helyezkedik el. Észlelésünk akusztikai alapja a következő (férfi ejtés, a rövid és a hosszú magánhangzók adatai nincsenek szét­ választva): u o a á e F1 (Hz) 280 400 560 720 540 F 2 (Hz) 800 920 980 1300 1700

A beszédhang mint akusztikai jelenség

95

ö ü é i

400 280 380 260

1530 1800 2150 2250

Ezeket a méréseket TARNÓCZY TAMÁS 1965-ben készítette. Jól tájékoztatnak a lényegről, megközelítőleg pontosak. Most már sok, igen finom mérés áll ren­ delkezésünkre, melyek az időtartam szerint elkülönítik a hangokat, valamint tólig értékeket adnak meg. Például VÉRTES O. ANDRÁS a rövid i-re hangsúlyos szó­ tagban, férfi ejtésben a következő adatokat közli: F1: 270-320, F2: 2100-2500 Hz (vö. BOLLA, 73-74). Az időtartam az az időmennyiség, mely a rezgések fellépésétől, azaz a hang megszólalásától a rezgések lecsengéséig, azaz a hang elhalásáig tart. Valamely hang abszolút időtartamán a hang képzésére fordított időt értjük, ezt századmásodpercekben mérik. A relatív időtartam egy hang időtartamának más hangéhoz való viszonya. A magyar nyelv a hangok relatív időtartamának két fokát használja fel a jelentés megkülönböztetésére, azaz rövid és hosszú hangjaink vannak (kor-kór, szál-száll). Az egyes hangok fizikai időtartama a beszédtempótól függ, az pedig az egyes nyelvek hagyományaitól, az egyén vérmérsékletétől, hangulatától, korától, mű­ veltségétől stb. Ha a beszélő hosszabb hangsort akar kimondani, gyorsítja a be­ szédtempót, s egyúttal csökkenti az egyes hangok időtartamát. GOMBOCZ ZOL­ TÁN közismert mérése ezt a jelenséget szemlélteti: t tát tátog tátogat tátogatók tátogatóknak
27,2 24,2 20,9 19,0 18,2

á
9,5 8,2 6,9 6,5 6,5

t
11,8
9,4 7,9 7,9

o

g

a

t

Ó

k

n

a

k

8,3 7,1 7,0 6,3

10,9
8,7 8,6

9,5 8,1 6,8

22,1 17,2

5,1 9,0 9,4

Az egy szótagú szavak rövid és hosszú magánhangzóinak időtartama — szin­ tén GOMBOCZ mérései alapján, századmásodpercekben — a következő: i 11,8, u 13,4, ü 14,0, o 14,1, ë 14,4, ö 16,0, e 16,1, a 17,0; í 24,9, ú 27,1, é 27,3, ű 27,6, ó 28,8, ő 29,8, á 30,3. Nem igaz tehát, hogy a rövid magánhangzók egyformán rö­ videk, a hosszúak pedig egyformán hosszúk. Az alacsonyabb nyelvállású ma­ gánhangzó általában hosszabb, mint a magasabb nyelvállású. A labiális magán­ hangzók hosszabbak, mint a megfelelő illabiálisak, tehát az ü hosszabb, mint az

96

A magyar nyelv könyve

i. A magánhangzó időtartama függ a rá következő mássalhangzó minőségétől is: a legrövidebbek a magánhangzók a zárhangok előtt, hosszabbak a réshangok előtt, s a leghosszabbak a nazálisok, a tremuláns (r) és az approximánsok (l, j) előtt; ezeknek (m, n, ny) nyújtó hatásuk van. A mássalhangzók időtartama sem abszolút érték, láthattuk, hogy befolyásolja a szó hosszúsága. A zöngés mássalhangzók rövidebb időtartamúak, mint a zön­ gétlenek. A zöngétlen réshangok időtartama a legnagyobb, utánuk a zöngétlen zárhangok és a nazálisok következnek, majd a zöngés réshangok, a zöngés zár­ hangok és a likvidák. A zárhangok közül a leghosszabbak a bilabiálisok, majd a velárisok és a dentális/alveoláris hangok következnek. Két magánhangzó közötti (intervokalikus) helyzetben fonetikai szempontból nincsen rövid dz és dzs: a bodza, a hodzsa-féle szavakban ezek az affrikáták mindig hosszan hangzanak; csak grammatikai elemzéssel tudjuk eldönteni, hogy az adott esetben melyik a helyes írásforma: edzed vagy eddzed, mert mindkettő hosszan hangzik, például Edzed magad a helyesírásban? vagy Eddzed magad a helyesírásban! Aki pedig bridzsel, az briddzsel játszik. A beszédhangok időtartamának mérését különféle fonetikai helyzetekben
KASSAI ILONA végezte NA (KOVÁCS, 2002).

el (vö. BOLLA, 1982), legutóbb pedig KOVÁCS MAGDOL­
* * *

A legújabb technikai vívmányok nemcsak a rendkívül pontos méréseket te­ szik lehetővé, hanem olyan problémákat is megoldanak, mint a mesterséges be­ széd előállítása. Ez a probléma már régóta foglalkoztatta a tudományt, s igen büszkék lehetünk arra, hogy először egy magyar polihisztor szerkesztett beszé­ lőgépet 1791 -ben. KEMPELEN FARKAS neve ma is ismeretes világszerte, s köny­ ve magyarul is megjelent 1989-ben. Hazánkban 1974 óta foglalkoznak mesterséges beszéd előállításával, s elő­ ször 1980-ban sikerült jó minőségű hangsort előállítani. Ma már a beszédszinté­ zist számítógép segítségével végzik, s a mesterséges beszéd nagyon jó minőségű. A mesterséges beszéd előállításakor igen pontosan kell elemezni a beszéd­ hangok akusztikai szerkezetét, pontosan kell meghatározni az informatikai szempontból lényeges elemeket, s meg kell állapítani a hangsorépítési szabályo­ kat. Ezek a munkálatok az elméleti kutatást is előbbre vitték, hiszen pontosabbá tették az ismereteket.

A szupraszegmentális tényezők

97

A mesterséges beszédet mind a kutatásban, mind a gyakorlatban széleskörűen lehet alkalmazni. A mesterséges beszédnek az akusztikai összetevőit meg lehet változtatni, s így egyes paramétereket jobban lehet tanulmányozni; pontosabban meg lehet például állapítani, hogy mely tényezőktől függ a beszédpercepció. A hallástesztek anyagát is szintetizált szavakból állítják össze, s bizonyos paramé­ terek megváltoztatásával pontosabb diagnózist állapíthatnak meg. Ilyen hallás­ szűrő készülék már a nagyközönség rendelkezésére áll: neve G-O-H, azaz a fel­ találókról GÓSY-OLASZY-hallásszűrő készülék. Egy beszélőgéppel például a némák is „beszélhetnek", ha egy olyan hordozható készüléket kapnak, amelynek billentyűzete segítségével szavakat állíthatnak össze, az adatokat a gép tárolja, és például telefonhíváskor megszólaltatja (vö. OLASZY, 1985).

A beszédhangok észlelése: beszédpercepció
Jelenleg sokkal többet tudunk a beszédképzésről, mint a beszédészlelésről és -értésről, sokkal könnyebb ugyanis megfigyelni és elemezni az elhangzó beszé­ det, mint a hallgatóban végbemenő folyamatot. A beszédpercepció kutatása nagyrészt a pszicholingvisztika illetékességi körébe tartozik. A beszédértés két lépcsőben történik, ennek megfelelően beszédészlelésről és beszédmegértésről beszélünk. A hangtan problematikájába a beszédészlelés tar­ tozik, a beszédértés már távolabbi tartományokba visz el bennünket, de néha mégis érintenünk kell. A beszédészlelés egyrészt hallószervünk segítségével tör­ ténik, másrészt az agyban lejátszódó folyamat; a beszéd megértése kizárólag az agyban lezajló folyamat. A beszédészlelésben a látásnak, „a szájról olvasásnak" is szerepe van; ezt különösen akkor érzékeljük, ha idegen nyelven beszélgetünk: látnunk kell a partner arcát. Ahogy beszélhetünk artikulációs bázisról, hasonlóképpen beszélhetünk per­ cepciós bázisról. Percepciós bázison azt a sajátos működéssorozatot értjük, aho­ gyan az elhangzó beszédet feldolgozzuk. A percepciós bázis is nyelvspecifikus. Ez azt jelenti, hogy működése egy adott nyelv — az anyanyelv — észlelésére van beállítódva. Ez az oka annak, hogy — ha gyakorlatlanok vagyunk — nem észleljük, „nem halljuk meg" az idegen nyelvek speciális hangjait; valamilyen saját anyanyelvi hanggal helyettesítjük őket, s beszédünkben is a helyettesített hangot mondjuk. Például a magyar beszélők az orosz veláris j-t (w) vagy i-vel, vagy ű-vel helyettesítik, az angol bilabiális spiránst, a w-t a magyar dentilabiális spiráns v hanggal, vagy a th-val jelölt interdentális spiránst f-fel, t-vel vagy d-vel

98

A magyar nyelv könyve

stb. Akik jól beszélnek egy idegen nyelvet, azoknak több artikulációs és percep­ ciós bázisuk van. Mindeddig a normatív beszéd észleléséről beszéltünk. Előfor­ dul, hogy az egyén kiejtése ettől eltér, másképp artikulál és másképp hall. Akik nem ejtik jól, vagyis röviden ejtik a magyar hosszú magánhangzókat, rendszerint nem is hallják meg őket; s így vagyunk a zárt e-vel is: aki nem ejti, nem is igen hallja. Erről diktáláskor magunk is meggyőződhetünk: helyesen ejtjük a hosszú hangokat, s partnerünk nem írja hosszan őket, mert meg sem hallja a helyesen ej­ tett szavakat. Ezért van nagy jelentősége a környezet — a szülő, a tanár — be­ szédkultúrájának a kezdet kezdetétől. A beszédmegértés folyamatáról — hasonlóképpen a beszédprodukció folya­ matához — különféle elképzeléseket, ún. modelleket alkottak, melyeket kísérle­ tekkel próbálnak meg igazolni. A leginkább elfogadott modell az ún. hierarchi­ kus beszédmegértési modell. „Az elkövetkezőkben a hierarchikus építkezésű, interaktív beszédmegértési modellt ismertetjük, amely a teljes feldolgozási folyamatot reprezentálja, és a beszédészlelési, beszédmegértési folyamat működésének csaknem valamennyi kérdésére megoldást kínál. Asszociáció (értelmezés)

t_J
Beszédmegértés szemantikai elemzések szintaktikai elemzések
A
V

Beszédészlelés fonológiai szint fonetikai szint akusztikai szint
A

Hallás A beszédfeldolgozás az elsődleges hallási elemzéssel indul, amelyet egy fel­ ismerési (elképzelési) terv követ a beszédészlelés és a beszédmegértés szintjein. Ez utóbbi egyszerre három síkon folyik: az észlelés (alapszintek: akusztikai, fo-

A beszédhangok észlelése: beszédpercepció

99

netikai, fonológiai) szintjén, majd a szintaktikai és a szemantikai elemzés szint­ jén. A szemantikai elemzés visszahat(hat) az észlelésre és a szintaktikai művele­ tekre, a szintaktikai pedig ugyancsak az észlelésre. A hallás az akusztikai ingereket dekódolja, ezen a szinten beszédelemzés még nem történik. Az ép hallás biztosítja a hierarchikusan ráépülő szintek működését. A beszédészlelés beszédhangok, hangkapcsolatok és hangsorok felismerése, azonosítása. A beszédmegértés az adott nyelv szerkezeteinek, illetőleg a szavak, szókapcsolatok, mondatok és "szövegegységek jelentésének (tartalmának) megér­ tését jelenti. Az asszociációk vagy értelmezés szintjén hallott és megértett köz­ lések) összekapcsolása történik meg az emlékezetben már korábban tárolt isme­ retekkel és/vagy tapasztalatokkal. Valószínűleg nem létezik olyan szemantikai­ lag dekódolható közlés, amely ne indítana el egyúttal asszociációs/értelmezési folyamatokat" (GÓSY, 1999, 90-91). A nyelvekben hierarchikus elrendeződésű szintek vannak, a megértés ehhez igazodik. Ez azt is jelenti, hogy a megértéshez minden szint — a fonémák, a szintaxis és a jelentés — szükséges; az, hogy melyik szintet milyen mértékben használjuk fel, sok tényező — többek között az életkor — függvénye is. Az is bonyolult kérdés, hogyan működnek a szintek: lépcsőzetesen, egymás­ ba váltva, transzformációk segítségével vagy egyidejűleg, szimultán. A működés módja is izgalmas kérdés: egyrészt valószínűleg globálisan és részletezve észle­ lünk egyszerre, másrészt bonyolult mozgások is történnek, igen nagy sebesség­ gel (az agy sokkal gyorsabb adatfeldolgozásra képes, mint a legmodernebb szá­ mítógép). Lehetséges, hogy a működés az ún. motoros teória szerint valósul meg. Eszerint az észlelés oly módon történik, hogy az észlelő rendszer saját be­ szédképzési folyamataira visszavezetve elemzi a hallható beszédet. Mindeneset­ re létezik egy belső artikuláció, melyet megfigyelhetünk az olvasni-írni tanuló kisgyermeknél: jobban megérti a szöveget, ha hangosan vagy félhangosan kiejti a szavakat; ugyanezt megfigyelték tollbamondáskor is. A működés történhet az ún. analízis szintézissel modell szerint, vagyis úgy, hogy a hallgató létrehozza magában, szintetizálja a felfogott — vagyis analizált — hangokat. A megértés akkor következik be, ha a beszélő hangjelenségei és a hallgató belső, szintetizált hangjai megegyeznek. Az mindenesetre igazolható, hogy a szintek közötti mű­ ködés egyik formája a folyamatos visszacsatolás, ellenőrzés. Azzal, hogy kimondtuk: a hierarchikus percepciós modell a nyelvi szintekhez igazodik, azt is beleértjük, hogy az észlelés során a beszédfolyamatot szegmen­ táljuk, valamint állandó elemeket, ún. invariáns elemeket észlelünk minden szin-

100

A magyar nyelv könyve

ten, típusokat feleltetünk meg: fonémákat, morfémákat, grammatikai struktúrá­ kat, sőt legfelsőbb szinten: előzetes ismereteket és szövegszerkezeti állandókat. A hallás; a fül és részei. Hallásnak azt a folyamatot nevezzük, melynek so­ rán hallószervünk a környezet hangjelenségeit érzékeli, továbbítja és feldolgoz­ za. Perifériás és centrális hallást különböztetünk meg, a perifériás hallás a halló­ szerv és a megfelelő idegpályák működése, a centrális hallás az agy megfelelő központjaiban történő feldolgozás, mely még nem jelenti a beszéd megértését. Hallószervünknek három fő része van: a külső, a középső és a belső fül.

Eustach kürt

A fül
SUBOSITS, 1984,61

A külső fül a fülkagylóból és a külső hallójáratból áll, s a dobhártyáig terjed, mely a külső fület a középsőtől elválasztja. A fülkagylónak kismértékű hangtere­ lő és hangnyomásnövelő szerepe van, és segíti az észlelőt a hang irányának a fel­ ismerésében. Ez a szerep az embereknél azonban már nem olyan erős, mint az állatok esetében. A külső hallójárat üregrezonátorként tekinthető, a dobhártya fe­ lé haladva többször elhajlik. A dobhártya a válaszfal a külső és a középső fül kö­ zött, mely a közepe táján befelé behorpad. Itt tevődik át a levegő rezgése a halló­ csontokra. A középső fül üregében foglal helyet a három hallócsont: a kalapács, az üllő és a kengyel. A kalapács nyele össze van kötve a dobhártyával, feje az ül­ lő bemélyedésében fekszik. Az üllő egyik ága a kengyelhez csatlakozik, a ken­ gyel talpa az ovális ablakhoz tapad. A belső fül vagy labirintus egy bonyolult üregrendszer, melyben a legfontosabb szerv a csiga.

A beszédhangok észlelése: beszédpercepció

101

A beszédfolyamat során a hangforrás hatására rezgések indulnak meg a leve­ gőben, a hallási folyamat során ezek a külső hallójáratba jutva nyomásingadozá­ sokat hoznak létre. Ennek hatására a dobhártya és a vele összenőtt kalapács re­ zegni kezd. A kalapács rezgését átveszi az üllő és a kengyel: az akusztikai rezgé­ sek itt mechanikai rezgésekké alakulnak át. A mechanikai rezgések a csigában alakulnak át idegingerületté, melyeket a nyolcadik vagy hallóideg továbbít az agyba. Mi történik a hierarchikus modell egyes szintjein? 1. Az akusztikai szint. Itt ún. elsődleges hallási elemzés történik, mely auto­ matikusan megy végbe a frekvencia, az intenzitás és az idő tekintetében. Nagy­ jából határoljuk be a hallott hangot, eldöntjük, hogy zene vagy beszéd, gyors vagy lassú, magas vagy mély, halk vagy erős. 2. Fonetikai szint. Ekkor már nyelvi-fonetikai szempontból ítéljük meg a hal­ lott jelet. A beszédhangok észlelése történik ezen a szinten. Vitatott kérdés az, hogy először szegmentálunk (részekre bontunk), s úgy jutunk el a beszédhang­ okig, vagy a beszédhangok felismerése következtében szegmentálunk. A kísérle­ tek azt is kimutatták, hogy nem minden beszédhangot észlelünk egyformán. Könnyen azonosítjuk a magánhangzókat, a réshangokat, de a felpattanó zár­ hangok (b, d, g és p, t, k) azonosítása már nem egyértelmű. Kimutatták azt, hogy ezen hangok azonosítása a rájuk következő magánhangzóktól függ. 3. Fonológiai szint. Itt soroljuk be a beszédhangokat a megfelelő fonémaosz­ tályokba. A fonémadöntés meghozatalakor szükséges a hangkörnyezet ismerete is, mégpedig a követő, (esetleg) a megelőző hang minősége, a szótagban elfog­ lalt helyzet, a szótag szerkezete, bizonyos szupraszegmentális tényezők. Egyesek szerint az elemi percepciós egység a szótag — tehát szótagban ismerjük fel a fo­ némát —, mások szerint a hangkapcsolatok. GÓSY MÁRIA — kísérletei alapján — úgy véli, hogy minimálisan egy VC (magánhangzó + mássalhangzó) vagy egy CV kapcsolat, legalábbis a mássalhangzók azonosításához szükség van hangkörnyezetre. Ennek minden bizonnyal a koartikuláció (együttes artikuláció) az oka, vagyis a szomszédos hangok képzésében is megvannak az adott hangra jellemző jegyek, s ezek felerősítik egymást. A hangsor elején könnyebben azo­ nosíthatók a hangok, mint a hangsor végén. A felső nyelvállású magánhangzók nehezebben azonosíthatók, mint az alsóbb nyelvállásúak. Az időtartam csökke­ nése rontja az azonosítási esélyeket. Ezen a szinten dől el, hogy bizonyos variánsokat a megfelelő fonémaosztály­ ba sorolunk. Továbbá itt küszöböljük ki a hasonulások, összeolvadások, rövidü-

102

A magyar nyelv könyve

lések stb. okozta változásokat: például az [acc] hangsorban /adsz/ fonémákat azonosítunk. Az azonosításban nem használjuk a beszédhang minden tulajdonságát, ún. felismerési kulcsok alapján döntünk (ezek a fonológiában említett releváns je­ gyek megfelelői). A kulcsok állandó, invariáns jegyek. A magánhangzók felismerését meghatározza a frekvenciaspektrum, a for­ máns sávszélessége, intenzitása és az időszerkezet. Lényegében a két első for­ máns (F1 és F2) és az időtényező a meghatározó. A felső nyelvállású, azaz az alacsony első formánssal rendelkező magánhangzók felismerése a legbizonyta­ lanabb. A mássalhangzók felismerését is hasonló tényezők befolyásolják, mint a ma­ gánhangzókét: felismerésüket azonban erősen befolyásolja a hangkörnyezet. Például a felpattanó zárhangok (b, d, g; p, t, k) felismerése könnyebb labiális magánhangzók előtt, mint illabiálisok előtt, könnyebb velárisok előtt, mint pala­ tálisok előtt, s könnyebb alsóbb nyelvállásúak előtt; tehát a bü kapcsolatban könnyebb, mint a bi-ben, bu-ban könnyebb, mint a tó-ben, s a bo-ban könnyebb, mint a bu-ban. A réshangok esetében is hasonló a helyzet, kiegészítve azzal, hogy CV kapcsolatban könnyebb az azonosításuk, mint VC kapcsolatban; tehát a szi jobban felismerhető, mint az isz. Nagyon fontos a mássalhangzók esetében is az időtartam. Ha az sz-et röviden ejtjük, c-nek észlelik, ha még rövidebben, pnek, f-nek, k-nak; hasonlóképpen az s-ből cs, majd p, t, k lesz; s nem mindegy, hogy szél helyett célt vagy télt hallunk, vagy síp helyett csíp hallatszik. Az észlelést erősen befolyásolja a szó jelentése, s minél intelligensebb az egyén, annál jobban. Kísérleti személyekkel előfordult, hogy tudták: logatomo­ kat (értelmetlen hangsorokat) kell visszamondaniuk, mégis az esetek 30%-ában értelmesítették őket, szavakat mondtak vissza, például ís-re: és, hűs, kés. Minél idősebb, műveltebb, tapasztaltabb az ember, annál jobban bekapcsolódnak a be­ szédészlelésbe a felsőbb nyelvi szintek. Egy kisgyermeknek még minden „lo­ gatom" — akár hallja, akár olvassa a szót —, s minden kulcsot azonosít. A fel­ nőttnek már elegendő egy-két jellegzetes jegy.

A beszédhangok csoportosítása

103

A beszédhangok csoportosítása
A beszédhangokat hagyományosan két nagy csoportra osztjuk: magánhangzókra (vokálisok, latinul vocales, V) és mássalhangzókra (konszonánsok, latinul conso­ nantes, C). A különbségeket a következőképpen összegezhetjük: Magánhangzók 1. A magánhangzóknak szótagalkotó erejük van; 2. tiszta zöngehangok; 3. nyíláshangok, képzésükkor nyílás keletkezik a szájüregben. Mássalhangzók A mássalhangzók a szótag szerkezeté­ ben magánhangzókhoz társulnak; vagy tiszta zörejhangok, vagy a zörej­ hez zönge is társul; akadályhangok, képzésükkor akadály képződik a gégefőben vagy a szájüreg­ ben.

A magánhangzók szótagalkotó erejével kapcsolatos, hogy magukban is hang­ zanak a szó hangsorában, s mivel a mássalhangzók nem alkotnak szótagot, csak a magánhangzóval együtt hangzanak a szó hangsorában. Erre utal a vokális vagy szonáns (hangzó) és konszonáns (együtthangzó) elnevezés. A magyar terminu­ sok félrevezetők; azt sugallják ugyanis, hogy csak a magánhangzót lehet önma­ gában kiejteni, a mássalhangzót nem, csak egy másik hang, a magánhangzó se­ gítségével. Természetesen a mássalhangzót is lehet önmagában ejteni, csak az egyiket könnyebben, például az s-t, az sz-t, a másikat nehezebben, például a p-t, a t-t. Az olvasás tanításakor nem is szabad segédhanggal ejteni a mássalhangzó­ kat — gyerekek ezt könnyebben megvalósítják —, mert a gyerekek nem tanul­ nak meg összeolvasni. Arra kell gondolnunk a terminus értelmezésekor, hogy a magánhangzó önmagában alkot szótagot, a mássalhangzó pedig nem. A magyar nyelvben minden 100 hangból 41 magánhangzó, az 59 mással­ hangzóból pedig csak 23% zöngétlen. A finn, az olasz, az ógörög és a latin lá­ gyabb hangzású, a német, a cseh keményebb. A lágy hangzást a magánhangzók és a mássalhangzók szerencsés aránya okozza nyelvünkben.

A magánhangzók
A magánhangzó olyan beszédhang, melynek képzésekor a tüdőből kiáramló levegő megrezegteti a hangszalagokat, majd akadály nélkül távozik a száj-

104

A magyar nyelv könyve

üregből. A szájüreg nyílt, hangmódosítóként, rezonátorként működik. Erről ta­ pasztalatilag is meggyőződhetünk, ha egymás után kiejtjük az u, az o és az i hangot. A magánhangzó tiszta zenei hang. Harmonikus részhangok alkotják, közülük néhány abszolút magasságú felhang határozza meg a magánhangzó színét. A tol­ dalékcső ugyanis a hangszalagok rezgéseinek hatására rezonál, a szájüreg alakí­ tásától — nagyságától, nyílásától — függ, hogy a részhangok közül melyiket erősíti fel, vagyis milyen formánsok jellemzik a magánhangzót. A magánhangzókat a nyelv vízszintes mozgása szerint, a nyelv függőleges mozgása szerint, az ajkak működése szerint osztályozzuk, ezenkívül időtartam szerint is csoportosítjuk őket. Időtartamuk szerint rövid és hosszú magánhangzókat különböztetünk meg. A rövid változatok ejtésekor a nyelv izmai ernyedtebbek, a nyelvhát laposabb: ez a széles ejtés. A hosszú magánhangzók ejtésekor az izmok feszesebbek, a nyelv­ hát domborúbb: ez a szűk ejtés. A nyelv vízszintes mozgása szerint a magánhangzók elöl képzettek (palatá­ lisak) vagy hátul képzettek (velárisak). A palatális magánhangzók képzésekor a nyelv előretolódik, a veláris magánhangzók képzésekor hátrahúzódik. A palatális magánhangzókat akusztikai benyomásuk alapján magasaknak is nevezik, a velárisakat pedig mélyeknek. Magas vagy elöl képzett magánhangzók: e, é-é, ö-ő, ü-ű, i-í. Mély vagy hátul képzett magánhangzók: á, a, o-ó, u-ú. A nyelv függőleges mozgása szerint a nyelvállás négy fokát különböztetjük meg: legalsót, alsót, középsőt és felsőt; eszerint a magánhangzók legalsó, alsó, középső és felső nyelvállásúak. Legalsó nyelvállású az á. Alsó nyelvállású magánhangzók: a, e. Középső nyelvállású magánhangzók: é-é, ö-ő, o-ó. Felső nyelvállású magánhangzók: i-í, ü-ű, u-ú. A nyelv függőleges mozgásával együtt mozog az állkapocs. Az állkapocs nyitásszöge szerint a magánhangzók igen nyíltak (= legalsó nyelvállásúak), nyíltak (= alsó nyelvállásúak), félig zártak (= középső nyelvállásúak) és zártak (= felső nyelvállásúak). A hosszú változatok zártabbak, mint a nyílt változatok, tehát a hosszú ó zártabb, mint a rövid o. Az ajkak működése szerint ajakkerekítéses (labiális) és ajakkerekítés nélkü­ li (illabiális) magánhangzók vannak. Ez utóbbiakat ajakréseseknek is nevezik.

A beszédhangok csoportosítása

105

Mennél magasabb nyelvállású a magánhangzó, annál erőteljesebb az ajakkerekí­ tés, pl. az u ajakkerekítése erőteljesebb, mint az o ajakkerekítése. Mennél ala­ csonyabb nyelvállású a magánhangzó, annál tágabb az ajakrés; a legtágabb ajak­ réssel képzett hang az á. Ajakkerekítéses magánhangzók: a, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű. Ajakkerekítés nélküli magánhangzók: á, e, é-é, i-í. Az ajakkerekítés végbemenetelekor az a döntő mozzanat, hogy az ajkak kör­ körös izmai összehúzódnak-e vagy sem. Az a képzésekor összehúzódnak, az á képzésekor nem, az a labiális hang, az á illabiális. Továbbá: a labiális hangok képzésekor a fogak és az ajkak között megfigyelhető a nagyobb pitvar, az illa­ biális hang képzésekor nem. Az artikulációs mozgások egyszerre mennek végbe, például ha a nyelv előre és felfelé emelkedik, az ajkak egyúttal szűk rést alkotnak: i hang keletkezik. A nyelvállás terminus is elnevezés csupán: a nyelv artikulálás közben egy pillanat­ ra sem áll meg; tipikus helyzete azonban van, ezt érzékelteti az elnevezés. A be­ szédfolyamatban az egyes hangok artikulációja nem különül el, a képzési moz­ zanatok egybefolynak: az egyik hang képzésekor a beszédszervek már a követ­ kező képzését készítik elő. Ezt a jelenséget együttes artikulációnak, koartikulá­ ciónak nevezik. A magánhangzók artikulációját az alábbi rajz szemlélteti, a bekarikázott han­ gok ajakkerekítések: A magánhangzók artikulációja

VÉRTES O. ANDRÁS, 1950 nyomán

Az alábbi sematikus ábrán a V-alakzat a nyelv mozgását jelképezi: hátulról előre s föntről lefelé, majd ismét fölfelé:

106

A magyar nyelv könyve

hátul ajakkerekítéses_ szűk félig tág

képzett ajakréses felső

elöl ajakkerekítéses

képzett ajakréses zárt

/
középső ö / é félig zárt

6
tág

/

é nyílt

alsó e

igen tág

- legalsó

igen nyílt

ajaknyílás

nyelvállás

állkapocsejtés

A magánhangzók rendszere Az ábrán sok az üresen hagyott hely. Azokat a beszédhangokat tüntettük fel ugyanis, amelyek a köznyelvben fonémák is egyben. Láthatjuk, hogy a mai köz­ nyelv sok képzési lehetőséget nem használ ki. A „hiányzó" hangok megvannak a nyelvjárásokban vagy megvoltak a nyelvtörténetben. Az á rövid párja az á, mely megvan a palóc nyelvjárásban, élt nyelvtörténetünk korai szakaszaiban, észlel­ hetjük élettani beszédhibaként kisgyermekek beszédében, és hallhatjuk néme­ lyek modoros beszédében: akadémia. Az á-nak a fonetikai párja tulajdonképpen a nem köznyelvi illabiális á. Az á-nak az a fonetikai szempontból nem párja (csak fonológiai szempontból), képzésük az egy (időtartambeli) képzésmozzanat helyett háromban különbözik: időtartamban, ajakműködésben és függőleges nyelvmozgásban. Az a beszédhang hosszú párja az a, például a nyelvjárásias ama (alma) kiejtésben; hasonlóképpen az e hosszú párja az é, például ément (el­ ment). Az e-nek a zárt é a rövid párja. Az a-á és az e-é tehát a fonetikai rend­ szerben nem párjai egymásnak, csak a fonológiai rendszerben és az ábécében. A legalsó nyelvállásfokon van palatális magánhangzónk, de csak például a Dunán­ túlon hallható ilyen nagyon nyílt a: Vászprém. Feltűnő, hogy a veláris ajakkere­ kítés nélküli magánhangzók sora csaknem teljesen hiányzik. A nyelvtörténetben ezek a hangok is megvoltak, ilyen volt például a felső nyelvállású veláris i; az íj,

A beszédhangok csoportosítása

107

nyíl, fi szavak illeszkedése elárulja, hogy a tőben valamikor mély hang volt: íjam, nyilam, fiam. A kettőshangzók. Kettőshangzónak vagy diftongusnak két magánhangzó egy szótagos kapcsolatát nevezzük. A kettőshangzókat aszerint osztályozzuk, hogy nyitódó vagy záródó jellegűek-e. A nyitódó diftongusban az első magánhangzó zártabb, a második nyíltabb: ou, üö, ie, például juo, füöd, kiez. Nyitódó diftongusok jellemzik a nyugati nyelvjárást, egyes nyugati palóc csoportokat, a keleti szé­ kelységet és a csángók egy részét. A záródó diftongusban az első magánhangzó a nyíltabb, a második a zártabb: ao, öü, ei, ou, például hao, föüd, jeig, jou. Záródó dif­ tongusok találhatók Somogyban, Baranya egy részében, a Sárközben, a keleti pa­ lócban, az északkeleti területen, a tiszai és a mezőségi nyelvjárás nagy részén, valamint a középső székelységben. A diftongusok tehát nem köznyelvi magán­ hangzók, hanem nyelvjárásiak. A diftongusok a köznyelvi hosszú középső nyelvállású magánhangzók, az ó, ő, é, ritkábban az á helyén hangzanak. Nagy szerepük volt a nyelvtörténetben, hosszú magánhangzóink egy része diftongu­ sokból alakult ki. Nyomatékuk szerint a diftongusok esők (gyengülök): ou, öü, ua; emelkedők (erősödők): uo, ié; ha pedig egyik magánhangzón sincs erősebb nyomaték, lebe­ gők: uo, ou. A nyomaték egy nyelvjáráson belül, sőt egy beszélő beszédében is változhat, ezért nem is osztályozzák ezen az alapon a diftongusokat.

A mássalhangzók
A mássalhangzó olyan beszédhang, melynek képzésekor a tüdőből kiáramló levegő a száj üregben akadályba ütközik (a h akadálya a gégefőben van). Min­ den mássalhangzó akadályhang. A mássalhangzókat a hangszalagok működése szerint, a képzés helye szerint, a képzés módja szerint, valamint a nyelvcsap és lágy szájpad működése szerint osztályozzuk; ezenkívül időtartam szerint is csoportosítjuk őket: rövid és hoszszú mássalhangzókat különböztetünk meg. A hangszalagok működése szerint a mássalhangzók zöngések vagy zöngét­ lenek. A zöngés mássalhangzó képzésekor rezegnek a hangszalagok, a zöngétlen mássalhangzó képzésekor pedig nem rezegnek, a hangot az akadály működése­ kor keletkező zörej adja. A zöngés-zöngétlen mássalhangzópárok a következők: b-p, d-t, g-k, v-f, z-sz, zs-s, gy-ty, dzs-cs. A zöngés m, n, ny orrhangoknak (nazá­ lisoknak), a zöngés r pergőhangnak (tremulánsnak) és a zöngés l, j közelítőhangoknak (approximánsoknak) nincsen fonéma értékű zöngétlen pár-

108

A magyar nyelv könyve

juk; a zöngétlen h réshangnak (spiránsnak) pedig nincsen fonéma értékű zöngés párja. A zöngés és a zöngétlen mássalhangzók képzésében nem csak a hangszalag­ ok működése különbözik. A zöngés mássalhangzókat lazább izomműködéssel képezzük, hanghatásuk lágyabb. Ezzel szemben a zöngétlen mássalhangzókat fe­ szesebb izomműködéssel képezzük, akusztikai hatásuk keményebb. A képzés helye szerint bilabiális (két ajakkal képzett) hangokat, labiodentá­ lis hangokat (ajak-fog hangokat), dentális/alveoláris hangokat (foghangokat és fogmederhangokat), posztalveoláris hangokat (hátulsó fogmederhangokat), pala­ tális hangokat (elülső szájpadláshangokat), veláris hangokat (hátulsó szájpadlás­ hangokat) és laringális hangot (gégehangot) különböztetünk meg. 1. Bilabiális hangok. A két ajak képezi az akadályt: b-p, m. 2. Labiodentális hangok. A felső fogsor és az alsó ajak képezi az akadályt, ajak-fog hangok: v-f. 3. Dentális/alveoláris hangok. A nyelv hegye a felső elülső fogak belső ré­ szén, illetőleg kissé hátrább, az alveoláris területen képezi az akadályt: d-t, n; z-sz, dz-c, l, r. 4. Posztalveoláris hangok. A nyelv hegye még hátrább, a felső fogsor mögötti kidudorodó résznél, a posztalveoláris területen képezi az akadályt: zs-s, dzs-cs. 5. Palatális hangok. A nyelv háta és a kemény szájpadlás képezi az akadályt: gy-ty,ny,j. 6. Veláris hangok. A nyelv háta a velum határán képezi a hangot: g-k. 7. Laringális mássalhangzó. Egyetlen gégehang van, a h; ejtésekor az aka­ dályt a két hangszalag képezi. A képzés módja szerint plozívákat (zárhangokat), spiránsokat (réshangokat), affrikátákat (zár-rés hangokat), tremulánst (pergőhangot) és approximánsokat (közelítőhangokat) különböztetünk meg. 1. Plozívák (zárhangok): képzésükkor a beszélőszervek zárat alkotnak. Két fajtá­ juk van: a) Explozívák (felpattanó zárhangok). A beszélőszervek összetapadnak, zárat alkotnak, megakasztják a kitóduló levegőáramot. A kitóduló levegő ezt a zárat felpattantja, ezáltal zörej keletkezik. A hang felfogásakor a hallgató ezt a zörejt érzékeli. Az explozívák: b-p, d-t, g-k.

A beszédhangok csoportosítása

109

b) Okkluzívák (orrhangú zárhangok). A zárhangok másik csoportjánál a ki­ áramló levegő nem pattantja fel a zárat, a nyelvcsap és a lágy szájpad sza­ badon hagyja az orrüreget, ezen keresztül távozik a levegő. Az okkluzívák: m, n, ny. 2. Spiránsok (réshangok). A réshangok képzésekor a beszélőszervek szűkü­ letet, rést alkotnak, és a szűkületen kitóduló levegő a súrlódás következtében zö­ rejt okoz. Réshangjainak (spiránsok) a következők: v-f, z-sz, zs-s és a h. 3. Affrikáták (zár-rés hangok). Képzésük záralkotással kezdődik, és résalko­ tással fejeződik be, a zár fokozatosan réssé tágul. Ide tartozik a dz-c, a dzs-cs és a gy-tyA gy és a ty megítélése vitatott. Egyes szakmunkák a zárhangok, mások a zár­ rés hangok közé sorolják őket. Mi úgy ítéljük meg, hogy a gy-ty fonetikai szem­ pontból zár-rés hangok, mivel nemcsak zárelemet, hanem réselemet is tartalmaz­ nak. A réselem jelenlétéről magunk is meggyőződhetünk, ha egymás után kiejt­ jük az alábbi szópárokat: add-adj, ott-pötty. A zárelem és a réselem időtartama fonetikai eszközökkel mérhető. A szájpadláson hátrább haladva növekszik a zár­ elem időtartama, a legnagyobb valóban a gy-ty artikulációjában. A réselem ará­ nya: c 54%, dz 51%, cs 44%, dzs 36%, ty 38%, gy 33% (KASSAI ILONA adatai, Nyr. 104: 241). Régebben a zár-rés hangokat összetett, két mássalhangzóból álló hangoknak tekintették. Az 1930-as években és a negyvenes évek elején lezajlott affriká­ tavitában bebizonyosodott, hogy ezek nem hangkapcsolatok, hanem egyes han­ gok. A nyelvtörténetben másképp fejlődtek az egyes hangok, másképp a hang­ kapcsolatok (a vita elindítójának, HORGER ANTALnak az érve). Affrikáta állhat a szó elején (cica, gyík), hangkapcsolat nem, nyelvünk ugyanis eredetileg nem tűri a szó eleji mássalhangzó-torlódást, régebben fel is oldotta: schola > iskola. Az affrikátáknak van hosszú változatuk: kocog-koccan, lötyög-löttyen, a nyújtás az egyes hang jellemzője, a hangkapcsolaté nem. Az affrikáta a szótagolásban is egyes hangként viselkedik: ci-ca, bo-dza; sőt az időmértékes verselésben is egyes hang értékű: párducos - u u (a hangkapcsolat mindig nyújtja a szótagot: rontó — ) . Egyébként maga az affrikáta terminus a régi elképzelést tükrözi, ugyanis a latin affrico 'hozzádörzsölni' szóból származik, az affrikáta tehát esze­ rint összedörzsölődött, összecsiszolódott hang. Érdekes, hogy az IPA-ban az affrikátákat két írásjeggyel jelölik.

110

A magyar nyelv könyve

4. Tremuláns (pergőhang). Egyetlen ilyen hangunk az r. Ejtésekor a nyelv hegye a dentialveoláris területen pereg. Az artikuláció a következőképp történik: a nyelv hegye többé-kevésbé tökéletes zárat alkot, az akadályt azonban a levegő­ áram szétnyitja, és a beszélőszervek rugalmasságuknál fogva ismét előbbi zár­ helyzetüket veszik fel. Ezek a rezdülések gyors egymásutánban ismétlődnek. A perdületek száma a fonetikai helyzettől és az egyéntől függően 2-4. Kodály Zol­ tán az r-t a magyar artikulációs bázis sarokkövének nevezte, mert erősségétől, több perdületétől függ az egész artikuláció erőteljes volta. Az újabb mérések és megfigyelések egy perdületet jeleznek (KASSAI, 1998), s ennek a renyhe kép­ zésnek a következtében az egész beszéd ernyedtté, az egész artikuláció elmosó­ dottá válik. (Előfordul, hogy a zárhangok közé sorolják, természetesen mint tre­ mulánst, KASSAI, 1998.) 5. Approximáns (közelítőhang). A közelítőhang akadályhang, tehát mással­ hangzó, de képzését és akusztikumát tekintve közelít a magánhangzókhoz. Ide sorolható aj és az l. A j képzésekor a beszélőszervek résállásban vannak, de nem jön létre a réshangokra jellemző zörej; akusztikai szempontból rokonságban van a magánhangzókkal, mert formánsszerkezettel jellemezhető. Az l formánsai is meghatározhatók, akusztikai szempontból magánhangzóként viselkedik; képzé­ sekor a nyelv hegye a dentális területtel érintkezik, a levegő a nyelv két oldalán áramlik ki. (A j régebbi besorolása spiráns, az l régebbi besorolása: laterális — oldalsó — spiráns.) A lágy szájpad és a nyelvcsap működése szerint szájhangokat (orális hangok) és orrhangokat (nazális hangok, nazálisok) különböztetünk meg. A szájhangok képzésekor a nyelvcsap elzárja az orrüreget, az orrhangok képzésekor pedig sza­ badon hagyja az orrüreg felé vezető utat. Nazális hangjaink a következők: m, n, ny. A mássalhangzók osztályozásának egyéb szempontjai is vannak. A szájüreg­ beli artikuláció középső (mediális), ha a jellemző zár vagy rés kb. a szájüreg kö­ zépvonalán keletkezik, például a t, s ejtésekor; oldalsó (laterális), ha ettől eltér, például az l esetében. Ekkor a rés a nyelv széle és a felső zápfogak között formá­ lódik. Mivel egyetlen laterális hangunk van, az l, nem vettünk fel számára külön csoportot, hanem besoroltuk a közelítőhangok közé. A fonetikában szokás az l és a j hangot likvidának, azaz folyékony hangnak nevezni.

A beszédhangok csoportosítása

111

A mássalhangzók rendszerét az alábbi táblázat foglalja össze:
A képzés he­ lye szerint A képzés módja szerint plozíva
explo­ zíva okkluzíva m

spiráns

affrikáta

tremuláns

approximáns

bilabiális b-p labiodentális dentális/ d-t alveoláris poszt­ alveoláris palatális veláris g-k laringális

n

v-f z-sz zs-s

dz-c dz-cs gy-ty

r

l

ny h

;'

Ebben a táblázatban csak a köznyelv mássalhangzó fonémáit tüntettük fel. A köznyelvben ezeken kívül számos variánst ejtünk. A j-nek van egy zöngétlen va­ riánsa, a szó végénf,p és k után ejtjük: döfi, kap/, rak%, de olykor r után is hall­ ható, ha a rákövetkező szó zöngétlen mássalhangzóval kezdődik: vár% picit. Az m bilabiális nazális hátrább képzett variánsa a labiodentális hangok —f, v — előtt jelentkezik: hamvas, támfal; a dentális n képzési helye pedig ugyanezen hangok előtt előrébb tolódik: honvéd, infantilis. A g és a k veláris hangok előtt az n képzése hátrább, ugyanarra a veláris területre tolódik, s egy veláris nazális han­ got — 7] — hallunk: irjg, murjka. A palatális területen is képezhetünk zöngétlen réshangot: %, ilyet ejtünk ihlet és technika szavunkban. Egy még hátrább képzett (egyesek szerint uvuláris, mások szerint laringális) zöngétlen réshangot ejtünk a jacht, valamint a doh, potroh, sah szavakban, vagyis ott, ahol ejtjük a szóvégi ht. (Egyébként a szó végén nem hangzik a h, tehát méh, kiejtése [mé], juh [ju], düh [dü], cseh [cse] stb.) A zöngétlen h-nak magánhangzók között van zöngés párja: aha, éhes, roham. A veláris zöngétlen spiráns —%— zöngés párját — y— az ernyedt, elmosó­ dottan artikulált kiejtésből ismerjük: iyen, de megvolt ez a két hang — % és y — a nyelvtörténetben is. Idegen nyelvekből, beszédhibákból és kiejtési hibákból, il­ letőleg a magyar hangtörténetből ismeretes még a bilabiális spiráns, zöngétlen: (p, zöngés: /? (ezt jelöli az angol a w betűvel, de „laza" beszédben nálunk is hall­ ható: [é(3a]); ismeretes továbbá a két fogsor között képzett, azaz interdentális spi-

112

A magyar nyelv könyve

ráns, zöngétlen: (p (ezeket jelöli az angol a th grafémával). A székely nyelvjárás­ okban ejtik az igen sajátos, bilabiális tremulánst, azaz két ajakkal képzett pergő hangot: y/. Egyes nyelvekben palatalizált, azaz jésített mássalhangzók is vannak; képzésükkor a nyelv háta a szájpadlás elülső része felé duzzad. A betű jobb felső sarkába tett vesszővel jelöljük őket: l', m'. Például az orosz nyelvre jellemzők a palatalizált és a nem palatalizált mássalhangzópárok. (Nyelvtörténetünkben ha­ sonló palatalizált hang volt az, melyet az ly betű őriz.) Ha a nyelv háta a szájpad­ lás hátsó része felé duzzad, velarizált hang keletkezik. Ilyen veláris hang van az oroszban, a lengyelben, ez utóbbinak a betűjele: l. A mássalhangzók rendszere a nem fonéma értékű hangokkal a következő­ képpen fest:
A képzés he­ lye plozíva szerint explo­ okklu­
zíva zíva m

A képzés módja szerint spiráns (3-cp v-f z-sz zs-s dz-c dz-cs gy-ty r l affrikáta tremuláns approximáns

bilabiális b-p labiodentális dentális/ d-t alveoláris poszt­ alveoláris palatális veláris g-k laringális

m-n n

ny

j-x

n

y-x
fi-h

A magánhangzók és a mássalhangzók közötti határ a gyakorlatban világos, de a tudományban még nincs megoldva. Ha elhelyezzük őket a hangzóssági skálán (1. A szótag c. fejezetben), akkor látjuk, hogy a felső nyelvállású magánhangzók után az approximánsok, a tremuláns és nazálisok következnek, melyek nagyon közel állnak a magánhangzókhoz képzésüket tekintve (vannak olyan nyelvek, melyekben szótagalkotók, tehát úgy viselkednek, mint a magánhangzók). A kö­ vetkező ábrák is jól szemléltetik ezeket az összefüggéseket. A magánhangzók rendszere térben ábrázolva:

A beszédhangok csoportosítása

113

u, ú

SZILÁGYI N. SÁNDOR, 1980

nyomán

Az ábra alapján jól szemléltethető a magánhangzók rokonsága. Az első füg­ gőleges sík a palatális hangoké, a hátsó függőleges sík a veláris hangoké, a legal­ só vízszintes sík a legalsó nyelvállású magánhangzóké stb. Leolvashatjuk, hogy például egyfokú eltérés van az i és az i között, kétfokú az i és az u között, három­ fokú az i és az o között stb. A magánhangzók rendszere elkülönül ugyan a más­ salhangzókétól, kapcsolat azonban van közöttük, mégpedig a magánhangzórend­ szer sarkpontjai és a zöngés réshangok között. Az i-t szűkítve j-t, az u, ü-t szű­ kítve v-t, az i-t szűkítve y-t kapunk. Ha pedig az oszlopok vonalát lefelé meg­ hosszabbítjuk, egy semleges magánhangzót kapunk. Ezt laringálisnak hívják, akkor ejtjük, amikor teljesen kitátjuk a szánkat, például amikor az orvos nyel­ vünket leszorítva belenéz a torkunkba. (Ezt a laringálist rekonstruálják az indo-

114

A magyar nyelv könyve

európai alapnyelvre.) A laringális magánhangzót szűkítve pedig megkapjuk a h zöngés párját: h. A mássalhangzók rendszere térben ábrázolva:

SZILÁGYI N. SÁNDOR,

1980 nyomán

Az első függőleges sík a zárhangoké, a második a réshangoké, a harmadik a zár-rés hangoké. Egyfokú eltérés van a g és a k között, kétfokú a g és a ;f között stb. Az l és az r rokontalan hang, a zár-rés hangoknak sincsen annyi rokoni kap­ csolatuk, mint a többieknek.

Fonológiai alapfogalmak

115

Fonológiai alapfogalmak
„A fonológia a beszéd hangjelenségeit a nyelvi rendszerben betöltött helyük és szerepük, vagyis nyelvi funkcióik szempontjából vizsgálja" (KIEFER, 1994, 25). A beszédhangsor funkcionális alapegységei a fonémák (szegmentumok) és a prozodémák (szupraszegmentumok). Eszerint szegmentális és szupraszegmen­ tális fonológiát különböztetnek meg (CRYSTAL, 1985). A fonológia funkcionális hangtan. A funkcionális hangtan elnevezés arra utal, hogy a fonológus nem veszi te­ kintetbe a hang minden egyes tulajdonságát, csak azokat vizsgálja, amelyeknek nyelvi szerepük, funkciójuk van. A szegmentális fonológia a következő kérdésekkel foglalkozik: 1. a hangok­ nak mely tulajdonságai lényegesek (relevánsak) egy adott nyelvben; 2. milyen viszonyok vannak a fonémák között; 3. milyen szabályok szerint illeszkednek szavakká. A szupraszegmentális fonológia a hangsúly és a hanglejtés funkcióit állapítja meg. 1. Fonéma és variáns. A beszédfolyamatban nincsen két egyformán ejtett hang, különbségek vannak az egyes beszélők kiejtése között, sőt ugyanaz a be­ szélő sem ejti ki egyformán kétszer ugyanazt a hangot. Például egy [e] hang képzésekor hol feszesebbek az izmok, hol lazábbak, egyszer kissé nyíltabban ejt­ jük, másszor kissé zártabban; számtalan egyéni megoldás lehetséges. Ezenkívül minden hang képzését befolyásolják a környező hangok, hiszen be sem fejeztük az egyiknek a képzését, beszélőszerveink már a másiknak az artikulációját készí­ tik elő (ezt a jelenséget nevezik koartikulációnak). A milliónyi különbség ellené­ re mégis az egyes hangokat azonosnak érezzük. Minden anyanyelvi beszélőnek van intuitív ismerete arról, hogy egy hang azonos számára vagy sem. Például a néni és a munka szóban lévő n hangokat mindenki azonosnak fogja fel, pedig fonetikai különbségek vannak közöttük: az n dentális hang, de a [k] előtt képzése a veláris területre tolódik: [r\]. Az [n] és az [r\] között tehát képzésbeli különbség van. Hasonlóképpen képzésbeli különbség van az [n] és a [d] között, az egyik nazális, a másik orális hang. Az a kérdés, hogy nyelvi szempontból — a szavak alkotása szempontjából — melyik különb­ ség a lényeges. A véd és a vén szavak különbségét nyilvánvalóan a d és az n kü­ lönbsége adja. Olyan szópárt azonban nem találunk, melyben az n és az rj kü­ lönbsége adná a jelentésbeli különbséget. Tehát az [n] eltérő tulajdonsága nyelvi szempontból nem lényeges.

116

A magyar nyelv könyve

A hangoknak a nyelvi funkció szempontjából lényeges (releváns) és lényeg­ telen (irreleváns) tulajdonságaik vannak. A fonéma olyan hangok osztálya, ame­ lyek releváns tulajdonságaikban megegyeznek. Azok a hangok viszont, amelyek csak irreleváns tulajdonságokban térnek el, nem tekinthetők külön fonémáknak, hanem ugyanazon fonéma változatai (variánsai); ilyen a kétféle [n] hang, vagyis az [r|] az /n/ fonéma variánsa. A fonéma tulajdonságai fizikai tulajdonságok. Azt azonban, hogy egy adott nyelvben mely tulajdonságok „adják" a fonémát, csak a nyelv hangjainak egybe­ vetésével állapíthatjuk meg, mégpedig úgy, hogy nemcsak anyagi természetüket, hanem nyelvi funkciójukat is tekintetbe vesszük. A fonémák megállapításának az alapja a nyelvi szempontból releváns jegyek kiválasztása (ezeket megkülön­ böztető, disztinktív jegynek is nevezik). A fonémát releváns elemeire bontjuk, s a releváns jegyek alapján ellentétpárokat (oppozíciókat) állítunk fel. Például a [k] fonéma szempontjából lényeges, hogy zöngétlen (kép-gép), explozíva (kaplap), veláris (kép-tép) és rövid (e kor-ekkor). Az például, hogy a szájpadláson előrébb (kicsi) vagy hátrább (kutya) képezzük, lényegtelen fonológiai szempont­ ból. Tehát a k a hangszalagok működése szempontjából szemben áll a g-vel, a képzés módja szempontjából akármelyik nem explozívával, a képzés helye szempontjából akármelyik nem veláris hanggal, az időtartam szempontjából pe­ dig a hosszú kk-val. Ilyen szembenállásoktól függ a szavak és a szóelemek jelen­ tése. A fonéma az a hang, melynek a magasabb nyelvi szinten, a lexémában és a morfémában jelentésmegkülönböztető szerepe van. (A fonéma összeköti a beszédhangot a lexémával és a morfémával, így a fonológia összeköti a fonetikát a grammatikával.) A variáns egy fonéma változata (más néven allofón). Kötött és szabad varián­ sokat különböztetünk meg. A kötött variánsok a hangtani helyzettől függő vari­ ánsok. Kötött variáns a v és f előtt ejtett [m] (hamvas) és [n] (honvéd), a k és g előtti [r\] (murjka, irjg), a szó végén azf,ap és a k utáni [%] (döfi, rakX> kapx). A szabad variánsok a hangtani helyzettől független változatok. Ilyen a f-nek kissé hátrább, az alveoláris területen való ejtése, vagy hehezetes, ún. aspirált ejtése: tc. A szabad változatok jellemzők lehetnek egy nagyobb közösségre is, de egyéni változatok is lehetnek. A kötött változatot kombinatorikus változatnak is nevezik (mert bizonyos hangkombinációban jelentkezik), a szabad változatot pedig fa­ kultatív változatnak is hívják.

Fonológiai alapfogalmak

117

A szabad változatoknak sajátos funkciójuk is lehet. Előfordul, hogy egy sza­ bad változatot hallva meg tudjuk ítélni például a beszélő(k) társadalmi hovatar­ tozását. Ezek a környezetet felidéző, evokatív változatok, más néven miliőválto­ zatok. Ilyen az illabiális á az akadémia, maximum, abszolút szavakban, ejtése hol előkelősködőnek, hol öregesnek hat. Környezetfelidéző szerepe van az á ejtésé­ nek akkor is, amikor a nyelvjárásra utal. Az é idegenszerűen hat a télévízió, téléfon szavakban. Az uvuláris r sokakban a régi arisztokrata osztály beszédére emlékeztet. Értelmiségi nők beszédében gyakran megfigyelhető a veláris spiráns, a % ejtése a szokásos laringális h helyett: %ogy. A szabad változatok másik csoportját az emfatikus változatok (emfatikumok) képviselik. Ezek érzelmi változatok. A no indulatszóban rövid az o, de ha erősen megnyújtjuk, nagyfokú felháborodást fejezünk ki vele. Hasonlóképpen felhábo­ rodást fejezhetünk ki az Ember ez? Étel ez? mondatok első hangjának megnyúj­ tásával. Érzelmi hatásra szoktuk megnyújtani a dicsér i-jét vagy az irigy második i-jét, pedig eredetileg mindkettő rövid. A Szép gyerek, jó gyerek, okos gyerek mondatban megnyújthatjuk a jelzők magánhangzóit, ekkor azonban megváltozik mondanivalónk hangulata, ironikussá válik. Összefoglalásul megállapíthatjuk a következőt: fonéma kötött változatok külön funkció nélküli vál­ tozatok evokatív változatok szabad változatok sajátos funkciójú változatok emfatikus változatok

2. Az olyan egészet, amelynek elemei csak egymáshoz viszonyítva, egymás­ hoz képest határozhatók meg, rendszernek nevezzük. Egy nyelv fonémái rend­ szert alkotnak. A fonémák eltérő tulajdonságaik alapján szembenállásokat, azaz oppozíciókat alkotnak. Ha a szembeállított fonémák egyetlen tulajdonságban kü­ lönböznek, akkor minimális párról, illetőleg egyfokú eltérésről beszélünk (szoros viszonynak, korrelációnak is nevezik). A dél*-+tél oppozícióban a d és a t csak egyetlen tulajdonságban, a zöngésségben különbözik. Az oppozíció úgy jött lét-

118

A magyar nyelv könyve

re, hogy felcseréltük a kérdéses fonémát, ezt a műveletet kommutációnak vagy felcserélésnek nevezzük. A magyarban a következő korrelációk állíthatók fel. Zöngés-zöngétlen korre­ lációk: bor<->por, gép<->kép, vér<->fér, zab<->szab, zsebt->seb, faggyú<->fattyú. dz-c és a dzs-cs affrikátákkal nem tudunk minimális szópárokat felállítani, a gyty párral csak egyetlen minimális pár van. Időtartambeli korrelációk: a mással­ hangzók körében: szál<->száll, megy<->meggy, ad<->add stb.; a magánhangzók körében: kor<->kór, irat<->írat, füzet <->fűzet, elöl<->elől, tör<->tőr stb. Az a és á, valamint az e és az é fonetikai szempontból nem párjai egymásnak, tulajdon­ képpen az időtartamon kívül egyéb lényeges jegyekben is különböznek; fonoló­ giai szempontból mégis egymás párjainak tekintjük őket (ezért vannak egymás mellett az ábécében): baj<->báj, kar<->kár, fel<->fél, ken<->kén stb. A veláris és a palatális magánhangzók is korrelációt alkotnak: kor<->kör, ló<->lő, szúr<->szűr, túr<->tűr stb. Hasonlóképpen szembeállíthatók az egy fokkal zártabb, illetőleg nyíltabb magánhangzók: kor<->kar, űr<->őr, szúr<->szór, valamint az illabiális és labiális magánhangzók: tíz<->tűz, tér<->tőr stb. A mássalhangzók képzési helyé­ ben is lehetnek egyfokú eltérések: part<->tart, bal<->dal,ma<->na;hasonlóképpen a képzés módjában: tél<->szél, dörög<->zörög, pék<->fék, bér<->vér stb. A magyar fonémarendszer áttekintése a releváns jegyek alapján (az é nélkül): Magánhangzók
a magas mély legalsó alsó középső felső ajakkerekítéses ajakréses rövid hosszú + + á + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + ++ + + + + + + + + + + e + é + i + í + + + o ó ö + ő + + + u ú ü + ű +

Mássalhangzók (mindegyik lehet hosszú is)
b
c cs d dz dzs f g gy h k m

n ny P

s

sz

t

ty

V

z

zs

r

j

1

zöngés zöngétlen bilabiális labiodentális dentális/alveoláris posztalveoláris palatális veláris laringális explozíva okkluzíva spiráns affrikáta tremuláns approximáns

+ + + +

+ +

+ +

+ + + +

+ + + + + + + + + +

+ + + + + +

+ + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + +
+ + +

+ + + + + + + + +

o

+ +

•8
o

3
+ +
7?

+ +

+ + +

+ + +
119

120

A magyar nyelv könyve

A magyar köznyelvben tulajdonképpen két fonémarendszer van: az egyikben megvan a zárt é fonéma, a másikban nincs. Eszerint 15 magánhangzó-fonémánk van, illetőleg 14. A mássalhangzó-fonémák száma 25, illetőleg a hosszúakkal együtt 50 (ez utóbbiakat nem tüntetjük föl az ábécében, holott kétségtelenül fo­ némák). Az é fonéma volta körül viták vannak, ugyanis nem jelentkezik egyenle­ tesen sem az egyes lexémákban-morfémákban, sem az egyes beszélők nyelvé­ ben. Kétségtelen azonban, hogy jelentésmegkülönböztető szerepe van, ezt pél­ dázza a mentek szóalak négyféle ejtése és jelentése: Valakit a Dunából kimentek. Ti a szobából kimentek, ha már ők kimentek. Azok mentek minden hibától. KODÁLY ZOLTÁN és BÁRCZI GÉZA szerették volna bevezetni a zárt e-t a köz­ nyelvi kiejtésbe, azt javasolták például, hogy tanítsák meg a színművészeknek és a bemondóknak, jelöljék a tankönyvekben (az értelmező szótárak jelölik). Ma a Bárczi Géza Társaság szorgalmazza a zárt é bevezetését. Jelenleg egyetlen tan­ könyv jelöli, az ADAMIKNÉ JÁSZÓ ANNA, GÓSY MÁRIA és LÉNÁRD ANDRÁS ál­ tal írt A mesék csodái című ábécéskönyv változata, székelyföldi gyerekek számá­ ra készült. Egy nyelvre jellemző a fonémarendszere. Az egyik vogul nyelvjárásban a kum szóban palatális k van, jelentése 'barát, szomszéd', a kum 'férfi' jelentésű szóban veláris k van. Ebben a vogul nyelvjárásban van egy palatális és egy velá­ ris k fonéma. A magyarban is ejtjük a palatális k-t, például a kicsi szóban, és ejt­ jük a veláris k-t, például a kutya szóban, de nem állapíthatunk meg palatális és veláris k fonémát, mert a k szempontjából az előrébb és a hátrább képzettség nem releváns. A magyarban az m fonéma releváns jegyei: labiális nazális zár­ hang. Az oroszban ugyanannak az m fonémának négy releváns jegye van: ke­ mény (nem palatalizált), labiális, nazális zárhang. Az oroszban ugyanis a ke­ mény m-nek van lágy, palatizált változata: m': MaTfc 'anya' és MÍITE. 'gyúrni'. Az orosz nyelv kemény-lágy mássalhangzó-oppozícióit a magyar fül nehezen hallja meg gyakorlottság nélkül. A magyarban fonéma az ö, ü, viszont nincsenek meg az oroszban; ezzel szemben az oroszban van veláris i (u betűvel jelölik), s ez a magyarból hiányzik. Minden nyelvben végtelen az allofónok száma, a fonémák száma azonban át­ lagosan 20 és 40 között van. Kevés a fonémák száma — kb. egy tucat — néhány ausztronéz nyelvben, viszont néhány kaukázusi nyelvben több mint száz fonéma van. Lényeges különbség az egyes nyelvek között a fonémák gyakorisága. Az angolban például gyakori a dzs fonéma, a magyarban igen ritka: egyetlen rövidhosszú oppozíciós párt tudunk vele alkotni (bridzsel-briddzsel). A dzs ritka fo-

Fonológiai alapfogalmak

121

néma. A ritka fonémát mikrofonémának nevezik, a gyakori fonéma a mak­ rofonéma. 3. Jellemzők egy nyelvre a fonémák kapcsolódási szabályai. A magyar fo­ némák többsége korlátlanul használatos mindenféle helyzetben: a szó elején, kö­ zepén, végén, minden egyéb fonéma mellett. Vannak azonban kivételek: egyet­ len ty-vel kezdődő „tartalmas" szavunk van, a tyúk, meg néhány indulatszó: tyuhaj, tyuhaja, tyű, tyűha; a dz nem állhat szó elején, a dzs nem fordul elő ige vé­ gén. Nem állhat a szó végén rövid o és ö, csak néhány indulatszóban: no, nono, höhöhö (amennyiben ez utóbbi szó). A hangok kapcsolódási szabályait fonotaktikai szabályoknak nevezzük. A magyar szóalak általános fonotaktikai jellemzőit KASSAI ILONA a következő­ képpen állapította meg: 1. Egyetlen magánhangzó önmagában is lehet tartalmas szó: ó 'régi'; egyetlen mássalhangzó csak kötőszó: s. 2. Minimálisan egy szótag képvisel egy szót, maximálisan 9 szótag, 2 az átlagos szótagszám. 3. A szóalak felépülésére a magánhangzók és a mássalhangzók kiegyenlített váltakozása jel­ lemző. 4. A legrövidebb magyar szó egy hangból áll, a leghosszabb 24 hangból, az átlagos hosszúság 4,5 hang. 5. A szó eleje és a szó vége a fonetikus szerkezet szempontjából jóval kötöttebb, mint a szó belseje. 6. Háromnál több azonos ma­ gánhangzó és kettőnél több azonos mássalhangzó nem lehet közvetlenül szom­ szédos. 7. A szóalak magánhangzóit szabályozza a magánhangzó-harmónia és az illeszkedés törvénye. 8. A szóalakban közvetlenül egymás mellett legfeljebb 6 magánhangzó (fiaiéi, fiaiéiért), illetőleg — idegen szavakban — 4 mássalhangzó állhat (absztrakt; egyedül az angström szóban van 5 mássalhangzó, de ez erősen idegen csengésű). 9. A tőmorfémához legfeljebb 6 toldalékmorféma kapcsolód­ hat: kivilág/ít/hat/atlan/ság/á/ról (KASSAI, 1981, 1998). A gyakorlati ábécék általában a fonémákat jelölik. Ezért szokták tréfásan mondani, hogy az első fonológusok az ábécék készítői voltak. A fonéma fogal­ mával — kimondatlanul is — mindig tisztában voltak a nyelvtudósok, de a fono­ lógia mint tudományág csak a 20. században bontakozott ki, elsősorban a struk­ turalista nyelvészeti irányzatokon belül. A strukturalizmus ugyanis a nyelv szer­ kezetét, invariáns (állandó) jegyeit kutatja a nem állandó (variábilis) jegyekkel szemben. A fonéma invariáns — szemben a variáns beszédhanggal. A fentiekben a strukturalista fonémafelfogást ismertettük. Ennek egy változa­ ta a ROMAN JAKOBSON által kifejlesztett megkülönböztető jegyes fonológia: ez a megkülönböztető jegyek univerzális készletének megállapítását, s ezen készlet alapján a nyelvek fonémakészletének leírását javasolja. A generatív fonológia

122

A magyar nyelv könyve

elhagyja a fonéma fogalmát, univerzális megkülönböztető jegyeket és fonológiai szabályokat állapít meg, melyekből levezeti az egyes nyelv fonetikai artikuláció­ ját. Egy újabb irányzat a szótag prozódiájára összpontosít. A fonológiának szá­ mos irányzata van, s az irányzatoknak többféle osztályozása olvasható a szakiro­ dalomban: lineáris és nemlineáris elméleteket különböztethetünk meg (KASSAI, 1998), ez utóbbiakhoz tartozik az autoszegmentális fonológia (KIEFER, 1994, DURAND-SIPTÁR, 1997, SIPTÁR, 2001, SLOANE, 2001). Az autoszegmentális fonológiát a tonális nyelvek leírására alkották meg. A tonalitás független szeg­ mentumként működik, önálló szegmentum, autoszegmentum, innen az elneve­ zés. Az autoszegmentális fonológia az ábrázolásra helyezi a hangsúlyt, tengelye­ ket alkalmaz, s ezen tengelyek mentén helyezi el a (tágabb értelemben vett) megkülönböztető jegyeket. A magánhangzó-illeszkedést például három tenge­ lyen lehet ábrázolni (KIEFER, 1994, 39): Magánhangzó-illeszkedés CV-váz szegmentális tengely [hátsó] C V VC h A

V
CVC

VC

z A m b A n

A beszédhangok kapcsolódása
A beszédfolyamatban az egymás mellett lévő, sőt a távolabbi hangok is hat­ nak egymásra, s ezáltal többé-kevésbé megváltoztatják egymást. Ezt a jelen­ séget alkalmazkodásnak (akkomodáció) nevezzük. Az alkalmazkodás eseteit több szempontból csoportosíthatjuk. Ide tartoznak a magánhangzótörvények: a hangrend, az illeszkedés és a hiátustörvény; a mássalhangzótörvények: a hasonu­ lás (a részleges és a teljes hasonulás), az összeolvadás, a mássalhangzó-rövidülés és a mássalhangzó-kivetés; valamint az igazodás. A hangok egymásra hatása következtében hangváltozásokat észlelünk. A megváltozó hang kétféle módon változhat meg: vagy egy variánsát halljuk, vagy egy olyan hangot hallunk helyette, mely a köznyelvben fonéma. Eszerint foneti­ kai jellegű és fonológiai jellegű hangváltozásokról beszélhetünk. Fonetikai jelle­ gű hangváltozás az igazodás, fonológiai jellegű hangváltozások a magánhangzó­ törvények és a mássalhangzótörvények.

A beszédhangok kapcsolódása

123

Csak a köznyelvben érvényesülő alkalmazkodást mutatjuk be. A nyelvjárások­ ban az alkalmazkodás jelenségei sokkal több esetben következnek be, hasonló­ képpen van ez a gyermeknyelvben.

A magánhangzók egymásra hatása a beszédben
A magánhangzótörvények: a hangrend, az illeszkedés és a hiátustörvény 1. A hangrend vagy a magánhangzó-harmónia törvénye a finnugor nyelvek jellemző sajátossága; az indoeurópai nyelvekben ismeretlen, viszont megvan a török nyelvekben. Régi, egyszerű (nem összetett) szavainkban vagy csupa magas, vagy csu­ pa mély magánhangzó van. Eszerint megkülönböztetünk magas hangrendű szavakat (fehér, idő, gyümölcs) és mély hangrendű szavakat (kutya, álom). Ezt a jelenséget nevezzük hangrendnek vagy magánhangzó-harmóniának. Mivel a nyelv vízszintes irányú mozgása határozza meg, horizontális magánhangzóhar­ mónia-törvénynek is nevezik. Négy magas magánhangzó — e, é-é, i, í — előfordul mély magánhangzókkal is: leány (leány), béka, csikó. Ezek vegyes hangrendű szavak. (Az e csak leíró szempontból sorolható ide, ugyanis a vegyes hangrendű szavakban szereplő e nem eredeti, hanem é-ből lett.) Az újabb jövevényszavakban az ö, ő és az ü, ű is állhat mély magánhangzókkal: sofőr, kosztüm, allűr, attitűd. 2. Az illeszkedés a hangrend törvényének a kiterjesztése a toldalékokra, va­ gyis a szótő hangrendje határozza meg a toldalék hangrendjét. Ennek következ­ tében többalakú toldalékainkban a magas és a mély magánhangzók váltakoznak egymással. Természetesen ez a törvény csak azokra a toldalékokra érvényes, me­ lyeknek van magas-mély alakváltozatuk, például -ban/-ben, tól/-től, -ság/-ség stb.; nem illeszkedhet például a -kor, az -ig rag, az -ít képző stb. Magas hangrendű szóhoz magas hangrendű toldalék járul: idő+ben, rest+ség; mély hangrendű szóhoz mély hangrendű toldalék járul: ablak+tól, kap+dos. Vannak nyelvünkben háromalakú toldalékok is, például -on/-en/-ön; -dos/ -des/-dös. Ezekben a magas hangrendű párnak van egy labiális és illabiális vál­ tozata. Ha a magas hangrendű szó utolsó magánhangzója illabiális, akkor az illa­ biális toldalék illeszkedik hozzá: emberhez, repdes; ha pedig labiális, akkor a la­ biális toldalék illeszkedik hozzá: tükörhöz, röpdös. Ezt a hangváltozást hívjuk ajakműködés szerinti illeszkedésnek. A fiam, nyilat, íjat stb. szóalakokban mély hangrendű a toldalék (illetőleg itt a kötőhangzó), annak ellenére, hogy a tőben magas magánhangzó van. Ennek a

124

A magyar nyelv könyve

„szabálytalanságnak" történeti oka van, ezek a szavak ugyanis mély hangrendű­ ek voltak, mert veláris i volt bennük. Tehát valamikor szabályosan illeszkedtek, csak a tő hangrendje változott meg az idők folyamán. A vegyes hangrendű szavak illeszkedése bonyolultabb és bizonytalanabb: két kizárólagos érvényű és három nem kizárólagos érvényű szabályt állapíthatunk meg. Kizárólagos érvényű szabályok: 1. ha az utolsó szótagban mély magán­ hangzó van, akkor a toldalék is mély hangrendű: leányról, bíróság; 2. ha az utol­ só szótagban ö, ő vagy ü, ű van, akkor a toldalékos magas hangrendű: sofőrrel, kosztümben. Nem kizárólagos érvényű szabályok: ha az utolsó szótagban illabiá­ lis magas magánhangzó van, akkor ingadozhat a toldalék hangrendje. 1. Ha az utolsó szótagban é, i, í van, akkor a toldalék általában mély hangrendű: kávéban, kocsiban, de: Athénban — Athénben. 2. Ha ezek a hangok — mármint az é és az i — a szó belsejében is szerepelnek, akkor ingadozik a toldalék hangrendje: pozi­ tívan — pozitíven, oxigénban — oxigénben. 3. Ha az utolsó szótagban nyílt e van, akkor is ingadozik a toldalék hangrendje: fotelban —fotelben, Ágnessal — Ágnessel. Az ingadozások esetében a nyelvművelés mindig a mély hangrendű változatot részesíti előnyben, mert az e hangnak amúgy is igen nagy a megter­ heltsége nyelvünkben. Az újabb kutatások (KONTRA-RINGEN, 1989) finomították a három általunk nem kizárólagos érvényűnek nevezett szabályt, illetőleg a leíró kutatások alapján finomítani lehet e három szabályt. 1. Az utolsó szótagban i-t tartalmazó szavakat jobban elkülöníthetjük a többitől, ugyanis ezek inkább mély hangrendű toldalék felvételére hajlamosak: kavicsnak, radírnak. Ha viszont két i van az utolsó két szótagban, már inkább palatális a toldalék: analízissel, aszpirinnel, viszont ápri­ lisban. A 3. szabályban leírt esetben a mérleg nyelve inkább a palatális toldalé­ kok felé billen. Tehát ha nyílt e van az utolsó szótagban, inkább palatális hang­ rendű a toldalék: októberben, partnerrel, kofferrel, púderrel, de inkább fotelban, mint fotelben. Tehát az i a legerősebben közömbös, majd az é, az e pedig inkább hajlik a palatális toldalékok felvételére. (Az i azért közömbös vagy semleges, mert nem befolyásolja a toldalék hangrendjét, az az i-t megelőző magánhangzó­ tól függ.) A tágabb szövegkörnyezet is befolyásolja a toldalék hangrendjét. Ha a vegyes hangrendű szó előtt magas hangrendű szó van, inkább magas hangrendű toldalékot választunk: Ebben a fotelben szoktam üldögélni, de ha előtte mély hangrendű szó van, akkor inkább mély hangrendű a toldalék: Abban a fotelban szeretek üldögélni. (Ez tulajdonképpen lélektani jelenség, perszeveráció, azaz le­ tapadás; megfigyelhető az olvasásban, a spontán beszédben is.)

A beszédhangok kapcsolódása

125

Az összetett szavak illeszkedése mindig az utótag hangrendjének megfelelően történik: had+sereg+ben, év+járat+ban. A férfi szó toldaléka eredetileg mély hangrendű: fér+fi+nak, ugyanis eredetileg összetett szó, az utótag -fi pedig mély hangrendű volt a benne lévő veláris i miatt (vö. fiam, férfiú). Az, hogy mai köz­ nyelvünkben sokszor magas hangrendű toldalékot kap, azt jelenti, hogy már nem érezzük összetett szónak, s magas hangrendű szóként viselkedik. A honvéd szó is összetett (vö. honvédő), toldalékolása tehát: honvéddel. De a Honvéd tulajdon­ nevet (a sportegyesület neve) már nem mindig érezzük összetett szónak, s mély hangrendű toldalékot is felvehet: Honvédnak. 3. A hiátustörvény. Két magánhangzó között hangűr (hiátus) van, melyet a beszélők igyekeznek megszüntetni. A megszüntetésnek két módja lehetséges: vagy betoldódik egy mássalhangzó a két magánhangzó közé, vagy pedig az egyik magánhangzó kiesik. A betoldódó mássalhangzót hangűrtöltőnek vagy hiátustöltőnek nevezik. Erre a szerepre a mai köznyelvben a legalkalmasabb a j : [dijó], [fijú], [teja]. A nyelv­ járásokban és a nyelvtörténetben gyakori még a v és a h: R. jezsovita < jezsuita, N. januvár < január, N. bihal < bial < bivaly; N. lohak < loak < lovak. A fiú, tea, dió szavakban j-t hallunk, de ez inkább j-féle hang, képzése nem teljes érté­ kű. Kisgyerekek helyesírási hibája a hiátustöltő j feltüntetése, s ez a hiba rend­ szerint helytelen, erős j-ejtésre vezethető vissza. A nyelvtörténet folyamán ez a hiátustöltő j olykor állandósult, például ez van a j elemet tartalmazó birtokos személyjelben mezeje < mezee, vagy a kijjebb határozószóban (< kiebb < ki). A magánhangzó leginkább egyes tulajdonnevek -i képzős származékaiban esik ki: Oroszi ~ az oroszi pap, Nyíregyháza ~ nyíregyházi. Egyéb esetek: leány ~ lány, reá ~ rá, elseje ~ elseji.

A mássalhangzók egymásra hatása a beszédben
A mássalhangzótörvények a hasonulások, az összeolvadás, valamint a rövidülés és a kivetés. Ezen törvények működése során különféle mássalhangzók hatnak egymásra, s a létrejövő hangváltozás során egy új hang keletkezik (melyet vagy jelölünk írásban, vagy nem). Tehát ezeknek a törvényeknek helyesírási követ­ kezményeik vannak, ezért kell jól ismernünk őket. A hasonulás A hasonulás (asszimiláció) az a mássalhangzótörvény, melynek során két szom­ szédos mássalhangzó közül az egyik oly módon változtatja meg a másikat, hogy

126

A magyar nyelv könyve

helyette egy másik hang keletkezik. A hasonuló hangot indukált hangnak, a ha­ sonító hangot indukáló hangnak nevezik. Például a vasgolyó szóban az s kiejtése megváltozik a g hatására, egy másik hangot, zs-t hallunk helyette. Az s a hasonu­ ló vagy indukált hang, a g a hasonító vagy indukáló hang. A hasonítás iránya kétféle lehet: hátraható (regresszív) és előreható (prog­ resszív). Ez azt jelenti, hogy a hátraható hasonítás esetében a hasonítás a beszéd (illetőleg az írás) lineáris menetével ellenkező irányú, tehát a későbbi hang hat az előzőre, mint a fenti példában: vasgolyó, tehát: >. Előreható haso­ nítás esetében a hasonítás iránya a beszéd (illetőleg az írás) menetével megegye­ ző irányú: hagyja, tehát: = > — A hasonulás részleges és teljes lehet. Részleges hasonuláskor a hasonuló hang egy képzésmozzanatban változik meg. A hasonulás eredménye olyan hang, amelyik nem egyezik meg a hasonító hanggal, csak képzése részben közeledik a hasonító hang képzéséhez. Részleges hasonulás van például a vasgolyó szóban, ugyanis a zöngés g hatására az előtte álló zöngétlen s zöngés lesz, zs-t hallunk, tehát az s képzése közeledett a g képzéshez, de nem lett azonos vele. A teljes ha­ sonulás esetében a hasonuló hang több képzésmozzanatban változik meg. A ha­ sonulás eredményeképpen a hasonuló hang teljesen azonossá válik a hasonító hanggal, a hasonító hangot halljuk hosszan. Például a hagyja szóalakban a j tel­ jesen azonossá válik az előtte álló gy-vel, teljesen átalakul, s a hasonulás ered­ ménye a hosszú ggy a kiejtésben. A hasonulás írásban jelölt és írásban jelöletlen lehet. 1. A részleges hasonulás. Két fajtája van: a) a zöngésség szerinti és b) a kép­ zés helye szerinti részleges hasonulás. a) A zöngésség szerinti részleges hasonulás során a két szomszédos mással­ hangzó közül az egyik zöngés, a másik zöngétlen, s a hátul álló zöngésség tekin­ tetében megváltoztatja az elöl állót, a hasonítás iránya tehát regresszív. A zöngésség szerinti hasonulásban való szerepük szerint a mássalhangzóknak négy csoportjuk van: 1. Nem hasonítanak és nem hasonulnak azok a zöngés mássalhangzók, melyeknek nincs fonéma értékű zöngétlen párjuk; a nazálisok: m, n, ny, a tremuláns r és az approximánsok: l, j . 2. A h csak hasonít, maga nem hasonul, mert fonéma szinten nincs zöngés párja, például a dobhat szóalakban a b helyett p-t hallunk, de a dohban szóalakban nincsen hangváltozás. 3. A v csak hasonul, az évtől szóalakban a v helyett f-et hallunk; de nem hasonít: az ötven szóban nem történik hasonulás. 4. A többi mássalhangzó egymást kölcsönösen

A beszédhangok kapcsolódása

127

indukálja, tehát hasonuló és hasonlító is lehet, mivel zöngés-zöngétlen párt al­ kotnak. A zöngésség szerinti részleges hasonulásnak két alfaja van: a zöngésedés és a zöngétlenedés. Zöngésedés esetében a hasonuló hang zöngétlenből zöngés lesz, zöngétlenedés esetében a hasonuló hang zöngésből zöngétlen lesz. zöngésedés zöngétlen < zöngés — zöngétlenedés zöngés <— zöngétlen

i
zöngés szavakban kapdos
4^ 4'

i
zöngétlen gyászdal
vl'

hadparancs
4/

hoztam rizspor
\J^
SZ

s|^

ósdi

arcbőr görcs bántja

fogódzkodik

bridzsparti

nagy sár

i
zs

i
dz

i
dzs

i
c

i
cs

i
ty

A példákból láthatjuk, hogy a zöngésség szerinti részleges hasonulás mind morfémák határán, mind összetett szavak tagjainak határán, mind az egyes sza­ vak határán létrejön. A kiejtésben kötelező érvénnyel megvalósul, a helyesírás azonban nem jelöli. Tanításában nagy segítség a szótagolás, szótagoláskor ugyanis az eredeti hangoknak megfelelően ejtjük ki a szóelemeket, szavakat. A képzési folyamatot tekintve zöngésség szerinti részleges hasonulás, a fo­ lyamat eredményét tekintve teljes hasonulás van a következő esetekben: adtam, öt darab; százszor. A d zöngétlenedik, ám azonos lesz a hasonító t-vel, a hasoní­ tó hangot halljuk hosszan. Néhány esetben a helyesírás már szentesítette a kiejtést: keszkenő (kéz+kenő), kesztyű (kéz+tevő), lélegzik, lélegzet (< lélek), lagzi (< lakik, jóllakik), menyegző (<menyekező < meny), uzsgyi (talán oson szavunkból), szitkozódik (< szid). Küszködik szavunkban eredetileg is sz volt, a küzd a másodlagos, hasonulásos forma. Az aggat, faggat, lyuggat, szaggat igékben eredetileg k volt a tőben, ezek ugyanis összefüggenek az akad, fakad, lyukad, szakad szintén képzett szavak tö­ veivel.

128

A magyar nyelv könyve

b) A képzés helye szerinti részleges hasonulás során az n hang hasonul, mégpedig m, illetőleg ny hangot hallunk helyette, aszerint, hogy két ajakkal kép­ zett p-b, illetőleg a szájpadlás elülső részén képzett gy-ty áll mögötte. Például: szénből m azonban m színpad m van búza m rongy ny ? van gyufa ny ponty ny ? van tyúk ny

A képzés helye szerinti részleges hasonulás morfémahatáron és összetett sza­ vak tagjainak határán mindig megvalósul. Szavak határán erősen függ a beszéd­ tempótól. A folyamatot tekintve képzés helye szerinti részleges hasonulás, az ered­ ményt tekintve teljes hasonulás van a következő esetekben: tizennyolc, tanme­ net; egészség, készség. Az sz és az s között a képzés helyében van különbség: a képzés a dentialveoláris területről az alveoláris területre tolódik, egy képzésmoz­ zanat változik meg. Az eredményt tekintve azonban teljes hasonulás jön lére, a hasonító hangot halljuk hosszan. A képzés helye szerinti részleges hasonulás a kiejtésben érvényesül, helyes­ írásunk nem jelöli. Egyes szavak írásában azonban már a kiejtést követjük, de ezek a szavak már régen elszakadtak eredeti tövüktől, összetartozásukat csak a nyelvtörténet tartja számon: bont < bomlik, ont < omlik, önt < ömlik, hánt < hámlik, hint < himlik (himlő), ront < romlik. 2. A teljes hasonulás. Két fajtája van: a) írásban jelöletlen és b) írásban je­ lölt. a) Az írásban jelöletlen teljes hasonulás irányát tekintve regresszív és prog­ resszív lehet. Regresszív vagy hátraható hasonulások: község [kösség] hallja [hajja]

i
nagy család [naccsalád]

i
éljen [éjjen]

i
cs

i
j

A beszédhangok kapcsolódása

129

átcipel [áccipel]

teljes

[tejjes]

i
c átcsap [áccsap]

i
j feljebb [lejjebb]

i
cs

'i
j

A fenti kiejtési formák a mai köznyelvben már nem mindig jönnek létre. A fejlődési tendencia az, hogy a kiejtés közeledik az írásképhez, így összetett sza­ vakban és szavak határán már nem mindig érvényesül a teljes hasonulás, például a nagy család gy hangját már inkább ty-nek ejtjük, részleges hasonulással. Az l+j hangkapcsolat ejtése is olykor közeledik az írásképhez, s már elfogadjuk az [éljen] ~ [éjjen] vagy a [teljes] ~ [tejjes] változatokat. A birtokos személyjel j-je előtt sosem változik meg az l, tehát a kiejtés [tálja], [gólja]. Az egyes jelenségek besorolása a részleges és az írásban jelöletlen teljes ha­ sonulásba magyarázatra szorul. Az általános vélemény szerint a részleges haso­ nulás lényege, hogy egyetlen képzési mozzanatban változik meg a hasonuló mássalhangzó, s ez valóban így is van; ezzel szemben áll a teljes hasonulás, melynek során több képzési mozzanatban változik meg a hasonuló mássalhang­ zó. Ez azonban nincsen mindig így. A teljes hasonulás esetében is előfordul, hogy a hasonuló hang csak egyetlen képzési mozzanatban változik meg, például az egészség szóban az sz hang s-sé változott: csak a képzés helye tolódott hát­ rább a dentialveoláris területről az alveoláris területre. Felfoghatjuk ezt a válto­ zást képzés helye szerinti részleges hasonulásnak is. A hallható végeredmény szerinti csoportosítás lehetőségére felhívjuk a figyelmet (ez a szemlélet található BÁRCZI GÉZA Fonetikájában is). A gondot az adtam-, százszor-, tanmenetféleségek okozzák: ezekben a folyamatot tekintve részleges, a végeredményt te­ kintve teljes hasonulás van. Ezeket az eseteket a részleges hasonulások alá sorol­ tuk, azzal a megjegyzéssel, hogy az eredményt tekintve - a hasonító hangot hall­ juk hosszan - teljes hasonulások. Progresszív vagy előreható hasonulások. Ezek létrejöttekor az ny, ty, gy+j hangkapcsolatokból a kiejtésben nny, tty, ggy lesz. A j névszói alakokban a bir­ tokos személyjel y'-je, igealakokban a kijelentő mód tárgyas személyrag j-je vagy a felszólító mód -j jele. A hasonulás a kiejtésben kötelező, mindig érvényesül. Például:

130

A magyar nyelv könyve

anyja ny

bátyja ty

hagyja gy

Ide tartozik még az öccse szó is — a töve öcs (öcsém, unokaöcs) —, hosszú cs-jében a birtokos személyjel j eleme hasonult, ezt az egy esetet helyesírásunk jelöli. b) Az írásban jelölt teljes hasonulásnak három fajtája van, mindhárom meghatározott grammatikai alakokban jelentkezik. Névszók esetében: mássalhangzóra végződő névszó utolsó mássalhangzó­ jához hasonul a -val/-vel és -vá/-vé határozóragok v-je: emberrel (< ember+vel), emberré (< ember+vé), de hajó+val, hajó+vá. Ennek a hasonításnak az iránya progresszív. Igék esetében: az s, sz, z, dz végű igék utolsó mássalhangzója magához haso­ nítja a tárgyas személyrag (-ja; -juk/-jük; -játok; -ják) j elemét, illetőleg a felszó­ lító mód -j jelét. A hasonítás iránya progresszív. Például: olvassa olvassuk olvassátok olvassák játssza játsszuk játsszátok játsszák de: írja írjuk írjátok írják

Ezek az igealakok egyformák kijelentő és felszólító módban; de az egybeesés csak a mély hangrendű igékre érvényes, a magas hangrendűekre nem: nézze (de nézi), eddze (de edzi). Névmások esetében: az ez, az mutató névmás ragos és képzős alakjaiban (mégpedig a -féle, -fajta, -kora, -beli képzőkkel) hátraható hasonítás történik: ebben (< ez+ben stb.), ettől, efféle, effajta, ekkora, abbeli. A -val/-vel ragos ala­ kokban hátraható és előreható is lehet a hasonítás iránya: evvel, avval, illetőleg ezzel, azzal. Mindkét forma helyes. A teljes hasonulások helyesírása is fontos, ál­ talános műveltségbeli követelmény. Tanításukban sokat segít a szótagolás, de még inkább a grammatika (főleg az igeragozás) ismerete. Az összeolvadás Összeolvadáskor két szomszédos mássalhangzó úgy hat egymásra, hogy mind­ kettő megváltozik, s egy harmadik hangot ejtünk. Az összeolvadás eredménye egy harmadik hang, például a tudja szóalakban nem ejtünk sem d-t, sem j-t, ha­ nem ggy-t. Az összeolvadás eredménye magánhangzók közötti helyzetben hosz-

A beszédhangok kapcsolódása

131

szú mássalhangzó: látja > [láttya]; mássalhangzó mellett rövid mássalhangzó: kertje > [kertye]. Az összeolvadást — mivel a két mássalhangzó kölcsönösen hat egymásra — kölcsönös hasonulásnak is nevezik. A helyesírásban soha nem je­ löljük. Két fajtája van: a palatalizációs és az affrikációs összeolvadás. Az pala­ talizációs összeolvadás során palatális hang keletkezik. Az affrikációs összeol­ vadás során a keletkező hang affrikáta. 1. Palatalizációs összeolvadás: Igékben: a t, d, n hangra végződő igék utolsó mássalhangzója összeolvad az igei tárgyas személyrag j elemével, illetőleg a d és az n esetében a felszólító mód -j jelével is: látja tudja unja ontja mondja

l
tty

i
ggy

i
nny

i
ty

i
gy

Névszókban: hasonlóképpen viselkedik a birtokos személyjel j eleme, ha t, d, n végű névszókhoz járul: botja vádjuk kínja füstje porondja

i
tty

i
ggy

i
nny

i
ty

i
gy

2. Affrikációs összeolvadás: A t, d és az sz kapcsolatából c, cc lesz: metszi tudsz nem tudsz meg semmit

i
cc

i
cc kapcsolatából cs, ccs lesz: vadság

i

At,désazs barátság

költség

i
CCS

i
CCS

i
CS

A gy+sz kapcsolatból c, cc lesz, valamint a gy+s kapcsolatból cs, ccs, de ez az összeolvadás nem mindig jön létre a köznyelvi kiejtésben, olykor részleges hasonulást ejtünk helyette, például egyszer vagy [eccer] vagy [etyszer] nagyság vagy [naccság] vagy [natyság]

132

A magyar nyelv könyve

Az efféle ingadozások nagymértékben függenek a beszédtempótól, gyors be­ szédben inkább összeolvadást ejtünk. A népnyelvben és a nyelvjárásokban min­ dig összeolvadás jelentkezik: Eccer egy királyfi... A t végű igék felszólító módjában előforduló hangváltozás az egyik esetben összeolvadásnak, a másik esetben teljes hasonulásnak minősíthető, de csak ak­ kor, ha elfogadjuk, hogy a felszólító mód jele az -s, tehát az eredeti -j módjel változata. Két esetet különböztethetünk meg: 1. A t előtt hosszú magánhangzó (tanít) vagy mássalhangzó (rejt) van, ekkor összeolvadás történik: tanítson rejtsen

i
CCS

i
CS

Ha a t előtt rövid magánhangzó van (alkot), akkor hosszú ss hangot ejtünk és írunk: alkoss, ekkor teljes hasonulást állapíthatunk meg. Ide tartozik még három kivétel: a lát, a bocsát és a lót-(fut) ige: lásson, bocsásson, lósson-(fusson); azért kivételek, mert a t előtt hosszú a magánhangzó. 2. Az st és az szt végű igékben a t kiesik, majd teljes hasonulás következik be, fest -fessen, oszt - osszon. A rövidülés A magyarban hosszú mássalhangzó nem állhat mássalhangzó mellett. Ezért ha egy hosszú mássalhangzó kerül egy rövid mellé, akkor a hosszú a kiejtésben megrövidül: hallgat arccal

i
l

i
c

A rövidülést a helyesírás nem jelöli, ezért ezen szóalakok helyesírását — szó­ tagolással, szóelemzéssel — gondosan kell gyakorolni. Ilyenek még: álltam, álld, áldd, otthon, karddal, bölccsé, parttalan, hadd sírjon. A kivetés Ha három vagy annál több különböző mássalhangzó kerül egymás mellé, akkor a kiejtésben rendszerint a középső — ez többnyire t,d — kiesik; mindnyájan, kösd

A beszédhangok kapcsolódása

133

be. A kiesés után más hasonulásos jelenség is bekövetkezhet; az első példában teljes hasonulás van, a másodikban pedig zöngésség szerinti részleges hasonulás: mindnyájan 4ny kösd be 4zs gyöngytyúk -Iny

A bólingat, tekinget, kacsingat, rángat gyakorító képzős igealakokban nem volt sosem t, ezért nem kell sem ejteni, sem beleírni. Előfordul, hogy egy-egy helyzetben többféle hangtörvény is érvényesül. Ilyen volt a kösd meg, a mindnyájan vagy a gyöngytyúk, bennük kivetés és hasonulás történt. Ilyen a játssza szóalak, melyben összeolvadást is megfigyelhetünk: tsz —> cc, a hosszú ssz pedig sz+j hangkapcsolatbői származik, teljes hasonulással. A ronggyal szóalak hosszú ggy-je teljes hasonulásból származik (gy+v), ugyan­ akkor rövidül az előtte álló mássalhangzó miatt; ez az n pedig ny-nyé hasonul a mögötte álló gy miatt. A patakzzanak felszólító módú igealakban (Csak hadd sír­ jon, hadd patakzzanak a könnyei!) is három törvényt figyelhetünk meg: a k zöngésedik g-vé az utána álló zöngés z miatt, a hosszú zz-ben a felszólító mód telje­ sen hasonult -j jele lappang, s a hosszú zz pedig megrövidül a másik mással­ hangzó szomszédságában. Az igazodás Igazodás esetében egy hang képzési mozzanatai kismértékben tolódnak el a szomszédos hang irányába, a változás eredménye ugyanannak a fonémának egy variánsa. Az igazodás létrejöhet egy mássalhangzó és egy magánhangzó között, például a tű és a ti szavakban a t képzésekor az ajkak állása a magánhangzó ajakállásához igazodik: az első szóban a t hangot ajakkerekítéssel ejtjük, a má­ sodikban ajakréssel. Az igazodás létrejöhet két mássalhangzó között is, például az n képzése igazodik az utána álló k vagy g képzéséhez, és az /n/ fonéma [rj] variánsát ejtjük. Az igazodás történhet a szomszédos hang képzési mozzanataihoz és a szom­ szédos hang képzési helyéhez. 1. Igazodás a szomszédos hang képzési mozzanataihoz. A zöngétlen h zöngésedik zöngés hangok — például magánhangzók — között: éhes, aha. — A j a szó végén, f, p és k után zöngétlenedik, például döf%, rak%, kap%. — Az ajkak a nem ajakkal képzett hangok artikulálása alatt elfoglalják a következő hang ajakhelyzetét, például a betű szóban a t hangot a rá következő ű miatt ajakkerekí-

134

A magyar nyelv könyve

téssel ejtjük. — Ha két azonos képzésű zárhang kerül egymás mellé, akkor az el­ ső hang zárjának megnyitása, ennek következtében felpattanása elmarad: szép piros, vaddisznó. Ugyanez történik két orrhang vagy orrhang és zárhang kapcso­ latában: nem ment, vén diófa. — Egy hátrább képzett zárhang és egy előrébb képzett zárhang kapcsolatában az előbbi zárja gyöngén hallható: öt pici, homok­ pad, virágbolt. Sok hasonló eset van még. 2. Igazodás a szomszédos hang képzési helyéhez. A zár, a rés, illetőleg a pergés keletkezésének a helye a szomszédos magánhangzók képzési helyéhez közelít: kicsi — kutya, eső — ásó. A logopédusok éppen ezért a sípoló s hangot veláris magánhangzók környezetében javítják, s nem palatális magánhangzók mellett. — A t, d, l, r, n, valamint a ty, gy, ny előtt levő s, zs rése ezen hangok képzése alatt előbbre csúszik: este, bástya, rusnya. Az s javítását tehát ajánlatos veláris hangok előtt szorgalmazni: eskü, vizsga. — Az m a dentilabiális réshang­ ok (v, f) előtt nem két ajakkal, hanem felső fogsorral és alsó ajakkal ejtődik: hamvas, támfal. Ugyanez történik az n-nel ugyanebben a fonetikai környezetben: honvéd, színfal. — A k és a g előtt az n a veláris területen képződik: taijkönyv, irjga. Csak a szótagolva olvasó kisgyerek ejt ezekben az esetekben szabályos m és n hangot. Láthattuk, hogy az igazodás jelenségének az ismerete segítségünkre lehet a beszédjavításban, sőt az összeolvasás tanításában is.

A szótag
A szótag a beszédhangoknak hagyományos kombinációja, a szónál kisebb, a hangnál nagyobb egység, melynek sem jelentése, sem jelentésmegkülönböztető szerepe nincsen. Az akadémiai nyelvtan meghatározása szerint „a szótag... fizi­ ológiai és akusztikai alapon létrejövő ritmikai egység, melynek létét és ter­ jedelmét is nagyrészt a konvenció, a nyelvközösségi megszokás szabályoz­ za". A szótag mibenléte tudományos szempontból tisztázatlan; a mindennapi gya­ korlatban azonban tökéletesen tudjuk — vagy érezzük —, mi szótag és mi nem. Tisztában voltak a szótaggal a szótagírás feltalálói, s érezték a versek alkotói. Az kétségtelen, hogy léte összefügg a lélegzés ritmusával, a lélegzést irányító izmok ritmikus működésével. Az is nagyon valószínű, hogy a szótag beszédészlelési — percepciós — egység. A szótag keletkezéséről szóló elméletek közül kettő emel­ kedik ki: az egyik szerint a szótag alapja a nyomaték egyenlőtlen eloszlása, a

A szótag

135

másik szerint pedig a hangzósság. Minden bizonnyal mind a nyomatéknak, mind a hangzósságnak szerepe van a szótagalkotásban. A nyomaték vagy hangnyomás. A hangképzéskor kiáramló levegőnek nyomáskülönbségei vannak. A nyomáskülönbség az illető hang képzésétől függ: erősebb a magánhangzók, ezen belül is a nyílt magánhangzók képzésekor, gyen­ gébb a mássalhangzók képzésekor. Magunk is érzékelhetjük a nyomáskülönbsé­ get: ha egy a hangot egyenletes erővel mondunk ki, az eredmény egy szótag, akár egy percig hangoztatjuk is; ha erősödő-gyengülő nyomatékkal ejtjük ki, ak­ kor is egy szótagot kapunk; ha azonban gyengülő-erősödő nyomatékkal ejtjük ki, már két szótagot kapunk. Ez azt jelenti, hogy a kis hangnyomású helyeken van a szótaghatár. A hangzósság. Az egyenlő nyomatékkal ejtett különféle hangok különböző távolságra hallatszanak el. Ez azt jelenti, hogy vannak jobban hallatszó és kevés­ bé hallatszó hangok. Ez a megfigyelés az alapja a hangzóssági sorrendnek. A leginkább hangzósak a nyílt magánhangzók, a legkevésbé hangzósak a zöngétlen zárhangok. A magyar beszédhangok hangzóssági sorrendje — a leginkább hang­ zóstól a legkevésbé hangzós felé haladva — a következő: 9. a legalsó és alsó nyelvállású magánhangzók: á, a, e; 8. a középső nyelvállású magánhangzók: é, é, o, ó, ö, ő; 7. a felső nyelvállású magánhangzók: i, í, u, ú, ü, ű; 6. az approximánsok és a tremuláns: l,j; r; 5. az okkluzívák: m, n, ny; 4. a zöngés spiránsok: v, z, zs; 3. a zöngés explozívák: b, d, g; 2. a zöngétlen spiránsok: f, sz, s; 1. a zöngétlen explozívák: p, t, k és a laringális spiráns: h. A zár-rés hangok hangzóssága szökő jellegű: a zöngétleneké — c, cs, ty — az első fokon kezdődik, és a második fokon ér véget, a zár és réselem sorrendje sze­ rint; a zöngéseké — dz, dzs, gy — a harmadik fokon kezdődik, és a negyedik fo­ kon fejeződik be.

136

A magyar nyelv könyve

A hangzóssági skála alapján szemléltethetjük az egyes szavak hangzósságát:

tanító

bodza

esemény

kardal

Az ábra a hangzóssági csúcsokat és a hangzóssági völgyeket mutatja. A hangzóssági csúcsok a szótag magvát jelzik, a hangzóssági völgyek pedig a szó­ tag határát — legalábbis határsávját — mutatják. Ha tehát egy hangsort egyenle­ tes nyomatékkal ejtünk ki, és ha ebben a hangsorban magánhangzók és mással­ hangzók vannak, akkor eredményként több szótagot kapunk. A szótagokat a hangzóssági minimum választja el egymástól, vagyis a legkevésbé hangzós rész. A szótagnak a legnagyobb hangzósságú tagja a magánhangzó, ez a szótag mag­ va. A magyarban a szótag magva mindig magánhangzó; más nyelvekben a ma­ gánhangzókhoz közel álló mássalhangzók — így a nazálisok, a tremuláns és az approximánsok — is alkothatják a szótag magvát. A beszéd folyamat, az egyes hangok képzése egymásba olvad; a gondot a szótaghatár helyének a megállapítása okozza: azt tudjuk, hogy a hangzóssági völgyben van, a mássalhangzók határán, de egészen pontosan nem lehet megál­ lapítani. A konvencionális elválasztási szabályok szerint a szótaghatárok nem mindig esnek egybe a hangzóssági minimumokkal. Például a karddal szóalaknak a kiejtés szerinti fonetikai tagolása kar-dal, mint a fenti ábra hangzóssági mini­ muma mutatja; elválasztása pedig kard-dal. Tehát az elválasztás nem a fonetikai — a kiejtett — szótag szerint történik, hanem a fonológiai szótag szerint. Az el­ választást a pontos grammatikai struktúra visszaadása is szabályozza. Alapszabá­ lya az, hogy mindig egy mássalhangzót viszünk át a következő szótagba: a-pa, a-pá-mé, ab-lak, temp-lom, ka-csa, ma-dzag, jobb-ra, kard-dal, cu-ko-rért stb., csak az összetett szavakat különítjük el a szóhatárok szerint: rend-őr, alag-út, es­ ernyő, egy-előre stb.

A szótag

137

A lényeg az, hogy ha a gyakorlatban szótagolunk, akkor a konvenciót követ­ jük, és a grammatikai struktúrához igazodunk. Ezért a szótagolás a helyesírás ta­ nításának az alapja, sőt kezdetben szinte egyetlen segédeszköze, mivel megold­ ható minden különösebb magyarázat, nyelvtani tudás nélkül. A magyar nyelv ritmusára a tiszta szótagejtés a jellemző, ezért a beszédritmus kialakításában is nagy szerepe van a szótagoltatásnak. Mivel a szótag percepciós egység, a szó­ tagokra bontás megkönnyíti az olvasás tanulását is; nem véletlen az, hogy az ábécéskönyvek mindig szótagoltattak, s az olvasási zavarokkal küszködő gyer­ mekeket szótagoltatva gyógyítják. A magyar nyelv szótagtípusai a következők (C — konszonáns, V — vokális).

V

(ő)
(őz) (árt)

CC

vC

vCc c cv
CvC

ccv cCvC cCc

(m)*
(bő) (főz) (márt) (karszt)*

ccvcc cccvcv

vCc

cvccc

cccvc cccvcc

(ccs!)* (zri) (drót) (sport) (pszt!)* (strófa)* (stráf)* (sztrájk)*
SZENDE TAMÁS,

1976 nyomán

A szótag nyílt és zárt lehet. Nyílt a szótag, ha magánhangzóra végződik, zárt, ha mássalhangzóra végződik. A magyarra a legjellemzőbb a CV és a CVC típus. A magánhangzós szótagkezdés csak szókezdeten gyakori, a mássalhangzó­ torlódásos szótagvégződés csak a szó végén gyakori; a szókezdő és a szóbelseji szótagot végző mássalhangzó-torlódás idegen vagy hangutánzó-hangfestő sza­ vakban jelentkezik. (A *-gal megjelölt típusok ritkák.) A strukturalista elemzésben a mondatot két részre, egy főnévi csoportra és egy igei csoportra osztják. Ennek a kettéosztásnak a mintájára a szótagban (o, szigma) is két rész különíthető el: a szótagkezdet (Ke; angolul: onset) és a rím (R; angolul: rhyme). Például a mag szóban a szótagkezdet az /m/, a rím az /ag/. A rím is tovább osztható, mégpedig szótagmagra (M; angolul: nucleus) és szó­ tagzárlatra vagy kódára (Kó; angolul: coda). A szótag ábrázolása hierarchikus szerkezetű (KIEFER, 1994; SIPTÁR, 1997):

138
(Szótag)<T

A magyar nyelv könyve
(Szótag) a (Szótag) a

Ke

R M

Ke m

R M a
(Szótag) a

Kó g

Ke sztr

R M á

Kó jk

Rím Kezdet (C) (C) Mag V a ő e ö i í E a ó z z r r r é ó o ó é á á ~~Kóda (C) (C)

(C)

z z r r N

t t SZ

-t

s s sz

g g P m k t d s k P t t

f 1 a ő a á a r r P 1 r r r

t t sz t r r f j

t

t t

k
KASSAI, 1998, 200

A szupraszegmentális tényezők

139

A szupraszegmentális tényezők
A szupraszegmentális tényezők a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó, a rit­ mus, a szünet, a junktúra, a hangerő és a hangszínezet. A szupraszegmentális té­ nyezők a beszédfolyamatban együttesen jelentkeznek, összefüggenek egymással. A hangsúlyos részt például nemcsak nagyobb nyomatékkal, hanem magasabb hangfekvésben, lassabban mondjuk, esetleg szünetet tartunk előtte. Természete­ sen, egy adott szituációban az egyik tényező nagyobb szerepet kaphat, a többi fölé kerekedhet. A szupraszegmentális tényezők végtelenül sok változatban je­ lentkeznek. A jelentésmegkülönböztető szereppel rendelkező szupraszegmentum neve prozodéma. A magyarban a szó szintjén nincsen a hangsúlynak jelentés­ megkülönböztető szerepe, az angolban van: az insert főnév, az insert ige (lásd lentebb az orosz példát). Az izoláló nyelvekben a hanglejtésnek van jelentésmeg­ különböztető szerepe. A mandarin kínaiban a [ma] jelentése anya (magasan), kender (emelkedőn), ló (esőn-emelkedőn), zsémbes (esőn). A hanglejtésnek a mondatjelentésben is megkülönböztető szerepe, ilyen a magyarban a kérdőszó nélküli eldöntendő mondat hanglejtése. A szupraszegmentális fonológia tárgya a prozodéma (VARGA, 1989). 1. A hangsúly. A hangerő (intenzitás) a beszédhangnak egyik tulajdonsága. Akusztikailag energiában vagy nyomásban nyilvánul meg, fiziológiailag a beszé­ lőszervek izomműködésétől s ennek következtében a levegő nyomásától függ. A beszélő ugyanazt a hangot nagyobb vagy kisebb erővel ejtheti. Ezt a változtatha­ tó hangerőt nyomatéknak nevezzük. A nyomaték alakulásában rejlik a hangsúly lényege. A hangsúly bizonyos szótagokra eső erőtöbblet. A szövegben — egymáshoz viszonyítva — hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok vannak. A hangsúlynak három fajtáját különböztetjük meg: a) történeti vagy tradicio­ nális hangsúly, b) érzelmi hangsúly és c) értelmi vagy logikai hangsúly. Az ér­ zelmek hatására, valamint a mondanivaló adta okokból megváltoztathatjuk a tra­ dicionális hangsúlyozási formákat. A tradicionális hangsúly többé-kevésbé sza­ bályokba foglalható, leírható; az érzelmi és a logikai hangsúly mindig a pillanat­ nyi szituációtól függ. a) A történeti hangsúly kétféle: kötött és szabad. A kötött hangsúlyú nyel­ vekben a szónak mindig egy bizonyos szótagjára esik a nyomaték: a magyarban az elsőre, a franciában az utolsóra, a lengyelben az utolsó előttire. Megkülönböz­ tetünk főhangsúlyt és mellékhangsúlyt. A magyarban a mellékhangsúly a har­ madik és az ötödik szótagon van: a.rányta:lansá:ga (a főhangsúly jele a szótag

140

A magyar nyelv könyve

után tett pont, a mellékhangsúlyé a kettőspont, de aláhúzásokkal is lehet jelölni). A szabad hangsúlyú nyelvekben nincs a hangsúlynak meghatározott helye, pél­ dául az oroszban bizonyos szótípusban véghangsúlyos az egyes szám birtokos eset: peKÚ, tőhangsúlyos a többes alanyeset: péxu. Változik a hangsúly helye, természetesen nem az egyén ízlésétől függően. b) Az érzelmi hangsúly. Az érzelmektől áthatott megnyilatkozás eltér a nyu­ godt beszéd hangsúlyozási szabályaitól: lehetetlen! c) Az értelmi vagy logikai hangsúly gyakran a szembeállításokban szerepel: Nem tizenegy, hanem tizenkét forintba kerül. A szó az összefüggő beszédben elveszíti fonetikai önállóságát, s ezzel együtt hangsúlyát is. Tulajdonképpen nem elszigetelt szavakat, hanem szólamokat mondunk, szólamokban beszélünk. A szólam olyan szó vagy szócsoport, mely­ nek ejtése közben nem tartunk szünetet, s melyet egységes egészként mondunk ki. A szólamban a szavak elvesztik főhangsúlyukat, a főhangsúly a szólam első tagján van, ez a szólamhangsúly, például: A / közértbe megyek, / tejet veszek. A szakasz előtt lévő hangsúlytalan rész a szakaszelőző (újabban a szakasz, sza­ kaszhangsúly elnevezés is használatos). A legerősebb szakaszhangsúlyt mon­ dathangsúlynak nevezzük, feltéve ha több szakasz van a mondatban, például: A / jó könyvekkel / gondosan kell bánni. Az olyan mondatot, melyben nincs mon­ dathangsúlyos rész, nyomatéktalan mondatnak nevezzük. A hangsúlyosság rendszerint nem függ a szó szófajától. Vannak azonban olyan szavak, melyek természetüknél fogva hangsúlyosak, és vannak olyanok, melyek hangsúlytalanok. Hangsúlyos a kérdő névmás, a kérdő határozószó, a tagadó- és a tiltószó, az indulatszó. Általában hangsúlytalan a névelő, a névutó, az egyes (nem páros) kötőszók, a személynevek előtt álló címek. Összetett szót és igekötős igét mindig elöl hangsúlyozunk: teniszütő, megőrülök. A hangsúly egyáltalán nem függ a mondatrésztől, a mondatban ugyanis mindig az új közlést — a rémát — hangsúlyozzuk, az aktuális tagolás szerint, azaz az értelemtől füg­ gően. Némely mondatrésznek azonban vannak hangsúlyozási szabályaik, ilyen a jelző. A megkülönböztető jelző hangsúlyos: fontos kérdés, első osztály. A díszítő jelző nem hangsúlyos: kis Túr, kanyargó Tiszánál. Az egymás mellé rendelt jel­ zőket külön-külön hangsúlyozzuk — mint általában a felsorolást —: szép, nagy hal; de nem hangsúlyozzuk külön a második jelzőt, ha az szorosan jelzett szavá­ hoz tartozik, s az első jelző az egész jelzős kifejezésre vonatkozik: borongó őszi nap; vagy ha az első jelző csak a második jelzőre vonatkozik: fekete kalapos nő (a kalap fekete). Az értelmező mindig hangsúlyos: Megjött Jóska, a testvérem.

A szupraszegmentális tényezők

141

2. A hanglejtés a zöngés beszédhangok zenei magasságának a beszéd közben való hullámzása. Amikor beszélünk, a hangszalagok a magánhangzók és a zön­ gés mássalhangzók képzésekor rezegnek. Mennél szaporábban rezegnek a hang­ szálak, annál magasabb a hang (nagyobb hangerő és nyomaték esetén is ugyanez történik, mert feszesebbek a hangszálak; ez a jelenség a hangsúly és a hanglejtés összefüggésének egyik alapja). A hanglejtés tényezői: a hangfekvés, a hangközök és a hangmenet. A hangfekvés a beszéd hangjainak átlagos magassága. Az egyes nyelvre vo­ natkozóan nem határozható meg abszolút zenei hangmagasságként, hanem csak mindenkinek saját egyéni hangmagasságához viszonyítva. A férfiak mélyebb hangfekvésben beszélnek, a nők és a gyerekek magasabb hangfekvésben. A hangfekvés az egyén természetétől és hangulatától is függ: a komoly emberek mélyebb hangfekvésben beszélnek, mint a vidámak. Tehát ha a beszéd hangja egy ideig viszonylag állandó magasságú, különböző lehet a hangfekvése: magas, közepes és mély. A hangközök összefüggenek a hangfekvéssel, élénkebb hangulat nagyobb hangközökkel jár, a borús hangulat kisebbekkel, monoton hatású. A hangmenet a magasság váltakozásának irányát jelenti. Nyelvenként, sőt nyelvjárásonként is változó lehet, meghatározott formái vannak. A hangmenet iránya háromféle lehet: emelkedő, ereszkedő, egyenletes (lebegő). A hirtelen ereszkedő hanglejtést esőnek nevezzük, a hirtelen emelkedőt pedig szökőnek. Az emelkedő és az ereszkedő hangmenetnél kicsik a hangközök, a szökőnél és az esőnél nagyok. A hangmenet mindhárom hangfekvésben megvalósulhat. Az alábbi sematikus ábra az öt tipikus hangmenetet ábrázolja: ereszkedő emelkedő lebegő szökő eső ^ ^ —-—_____ '—-

A hanglejtés fontos nyelvi szerepe az, hogy a mondatot egységbe foglalja. A beszélő a mondatot valószínűleg egy intonációs egységen belül tervezi meg, a mondatok létrehozása nem csupán a szavak összekapcsolásából áll. A hanglej­ tésnek szerepe van tehát a beszédprodukcióban.

142

A magyar nyelv könyve

A magyarban a hanglejtésnek a szavak szintjén nincs jelentésmegkülönböz­ tető szerepe, van viszont a mondatok és a szintagmák szintjén. A mondatok hanglejtése enyhén ereszkedő. Egyedül az eldöntendő kérdés dallama különbö­ zik ettől, az eldöntendő kérdést ugyanis a beszédben csak az emelkedő-eső dal­ lam különbözteti meg a kijelentő mondattól: Péter tegnap moziba ment. V___^

Péter tegnap moziba ment?

\

A színházban voltál, (ereszkedő) A színházban voltál? (emelkedő-eső) Vol­ tál-e a színházban? (ereszkedő) Ha a vajon vagy az -e kérdőszó szerepel az eldöntendő kérdésben, akkor már feleslegessé válik a különleges dallamformálás, ezért ereszkedő lesz a dallam: Vajon a színházban voltál? A kiegészítendő (kérdőszót tartalmazó) kérdés dallama ereszkedő:
M

Mikor°mentélKhaza?
M

A beszédhelyzettől (a szituációtól) függően ez a dallam megváltozhat:
M

MikorOmentélThaza?

MikorOmentélAhazTa?

Az első mondat ismételt kérdés, a következőt akarjuk vele kifejezni: Meg­ mondanád (még egyszer, mégis), hogy mikor mentél haza? Igen vagy nem? Ek­ kor a kiegészítendő kérdés az eldöntendő kérdés dallamával jelentkezik. A má­ sodik kérdés ún. visszhangkérdés (echo-question), a következő szerkezet rejlik mögötte: Azt kérdezted, hogy mikor mentél haza? (A jelölések a következők: O — a várt hangsúly és hanglejtés hiánya, K — közép, A — alacsony, M — ma­ gas, T — túlmagas. A három példamondatban ezek közül egy-egy oppozíciós párt alkot, mégpedig a haza határozószón: K — T, ill. K — A; s közben a dal­ lamforma is változik.) A hangsúly és a hanglejtés a szintagmák szintjén is együttesen működik, együttesen mutatja a homonim (azonos alakú) szerkezetek jelentésének a kü­ lönbségét, például:

A szupraszegmentális tényezők

143

KmagasOésAkővérAemberek
K

magasOésKkövérAemberek

(Olyan emberekről van szó, akik maga­ sak és kövérek egyszerre.) (Magas emberek és kövér emberek együttes szerepléséről van szó.)

A két szerkezetben a kövér szó hangsúlya és dallama áll oppozícióban: A — K. OaKhatalmasABudapestenAtalálhatóAkönyvtárak OaKhatalmas, 1KBudapestenAtalálhatóAkönyvtárak A T a „vessződallam" jele, vagyis azt jelöli, hogy a vessző előtti utolsó szóta­ got kissé megemeljük, többek között erre a vesszőhasználatra mondjuk, hogy hallani kell. A vesszőhangsúly elhagyása azt jelentené, hogy Budapest hatalmas. A vesszőhangsúly után K magasság van, s ez szembenáll az első mondat A ma­ gasságával.
HETZRON, 1980 nyomán

A hangsúllyal és hanglejtéssel különböztetjük meg az alanyt és a raggal nem jelölt birtokos jelzőt: AMNépszabadság AkulturálisAmellékletében közli, hogy.,. °AANépszabadságAkulturálisAmellékletében olvashatjuk, hogy Az első mondatban a Népszabadság alany, a folytatás ez lehet: közli, hogy..., míg a második mondatban a Népszabadság birtokos jelző, a folyatás ez lehet: ol­ vashatjuk, hogy... Szemben áll egymással a kritikus szó hangsúlya-dallama, to­ vábbá az, hogy az alany után szünet van, a birtokos jelző után pedig nincs. 3. A beszédszünet a beszédfolyamat szerves alkotórésze, a különféle nyelvi szinteken pedig funkciója van. A beszédfolyamat hangsorok és szünetek folya­ matos szekvenciája. A szünet a jelsorozat szekvenciatörése, mely információ­ hordozó lehet. A szünetnek különböző típusai vannak. A szünet független lehet a beszélő akaratától, de függhet is tőle. A beszélő akaratától független a belégzési szünet. A hezitációs szünet akkor keletkezik, ha a gondolatmenet megakad, vagy ha új fordulatot vesz. A szünet a beszélő akaratától is függhet, például ha valamire fel akarjuk hívni a partner figyelmét, szünetet tartunk. Ide tartozik az előadók által gyakran alkalmazott hatásszünet is. A szünet a ritmusnak is eleme lehet, különö­ sen a költészetben.

144

A magyar nyelv könyve

A szüneteknek nyelvi funkciójuk is van. Minél magasabb nyelvi szinten for­ dul elő a szünet, annál jobban nő az időtartama. A leghosszabbak a mondatcso­ portok és a közlésegységek (bekezdések) közötti szünetek. Az írásjelek — pont, pontosvessző, kérdő- és felkiáltójel, gondolatjel, zárójel — szüneteket is jelöl­ nek. Ez a funkciója a vesszőnek is megvan, bár nem tartunk minden vesszőnél szünetet. Így például a hasonlító mellékmondatot többnyire nem választjuk el szünettel a főmondattól — Olyan, mint a rózsa —, a vesszőhasználatra itt a grammatikai szerkezet figyelmeztet. A beékelt mondatot hangfekvéssel és/vagy szünettel különítjük el, ezt a vesszőhasználatot „hallani kell": Az az ember, aki tegnap járt itt, hozta a virágot. A homonim szerkezetek tagolásában nemcsak a hangsúly és a hanglejtés vesz részt, hanem a szünetek is: a szünettel tagolt Há­ rom, negyed négy felé szerkezet mást jelent, mint az egyetlen hangsúly alá vont, szünet nélküli Háromnegyed négy felé szerkezet. A szünettel kapcsolatos a junktúra. A közlésindítások és a közléslezárások tartoznak ide, vagyis a beszédfolyamat természetes határai. A junktúra határ­ jegy, melynek fonetikai megvalósulása a hangrés (glottis) rövid tartamú zárásá­ val (hangszalagzárral) történik. Szövegbeli funkciója akkor jelentkezik, amikor többféleképpen tagolhatunk. Költői játékok is épülnek a junktúra különféle elhe­ lyezésére, ilyen például WEÖRES SÁNDOR „találmánya": Aj, e nőkebelü Lidi óta / A Jenőke belül idióta. 4. A beszédtempó vagy beszédiram. Beszédiramon az időegységre jutó be­ szédjelenségek mennyiségét értjük. Az átlagos beszédtempó sok tényezőtől függ: a nyelvtől, a nyelvjárástól, a beszélő egyéniségétől, a beszédhelyzettől, a témá­ tól, a beszélő és partner viszonyától stb. Ismeretes, hogy az olasz nyelv gyorsabb tempójú, mint a magyar; a Szeptember végén c. költemény lassúbb tempójú, mint a Csatadal; kisgyermekekkel lassabban beszélünk, mint felnőttekkel; egy hivata­ los előadás tempója lassúbb, mint a csevegésé stb. Lassú beszédű emberek percenként 120-200 szótagnyi szöveget mondanak, gyors beszédűek elérik a 300-400 szótagos percenkénti sebességet is. Egy mérés alapján a köznyelvi magyar átlag a hatvanas években 11,35 beszédhang volt má­ sodpercenként, ezzel szemben manapság 15-16 beszédhangot számláltak meg másodpercenként. Az utóbbi évtizedekben igen felgyorsult a beszédtempó. Ha másodpercenként 3 hanggal többet mondunk ki, ez 20 mp alatt már 60 hangnyi növekedést jelent, egy perc alatt 180 hangnyit. Táblázatban szemléltetve:

Az artikulációs bázis — a kiejtési norma

145

1960 1989 idő

éltegyszerazer éltegyszerazerdők 1. mp

dőközepéne gykistapsifü özepénegykistaps ifülesvoltnekie 2. mp 3. mp

lesvoltneki gygombaházikójaé 4. mp
GÓSY, 1990 példája

Elképzelhetjük, hogy mennyire megnehezedett a beszéd megértése, különö­ sen kisgyermekek esetében, hiszen sokkal több információt kell ugyanannyi idő alatt feldolgozni. A beszédtempóval szoros kapcsolatban van a nyelv ritmusa: gyors beszéd­ tempó esetén torzul a ritmus, mivel torzulnak az időtartamok, melyek a ritmus lényegét adják.

Az artikulációs bázis — a kiejtési norma
Artikulációs bázison azt a sajátos működéssorozatot értjük, ahogyan az elhangzó beszédet létrehozzuk. Az artikulációs bázis nyelvspecifikus. Ez azt jelenti, hogy az egy nyelvet beszélők többé-kevésbé azonos, egyformán működő artikulációs bázissal rendelkeznek. Másképp működnek egy orosz, egy angol vagy egy ma­ gyar beszélő beszédszervei. A magyar artikulációs bázis jellemzői a következők: 1. A magánhangzók teljes képzésűek, tehát nem ejtünk redukált, mormolt stb. magánhangzókat. 2. A magánhangzók orális képzésűek, tehát a nazális artikuláció nem jellem­ ző a magyarra. 3. Jellemző a beszédhangok időtartamának a megtartása, a rövid-hosszú op­ pozíciók. 4. Jellemzők a mássalhangzók zöngés-zöngétlen oppozíciói. 5. A kiejtésben különféle hangtörvények — magánhangzó-harmónia, illesz­ kedés, igazodás, hasonulás, összeolvadás, rövidülés, kivetés — érvényesülnek. 6. A szótag magva mindig magánhangzó. 7. A hangsúly kötött, s mindig a szó első szótagján van. 8. A hanglejtés alapvetően ereszkedő jellegű. Az egyén artikulációs bázisa körülbelül tízéves korára alakul ki. Ez azt jelen­ ti, hogy körülbelül tízéves korára sajátítja el az ember anyanyelvének normatív kiejtését. A kiejtési norma — általában a nyelvi norma — kérdéskörével kapcsolatos az artikulációs bázis kérdése, hiszen ismérveit a nyelvi norma alapján állapítot-

146

A magyar nyelv könyve

tuk meg. A beszéd területén is van egy közmegállapodás, egy norma, melynek alapján egy jelenséget helyesnek vagy helytelennek ítélünk meg, annak ellenére, hogy ez a kiejtési norma nehezen foglalható szabályokba. Ehhez a normához vi­ szonyítva tanítjuk a helyes beszédet, s állapítjuk meg a beszédhibákat és az ej­ téshibákat. Milyen hangzású a magyar nyelv? BÁRCZI GÉZA így írt a magyar nyelv esz­ tétikai hatásáról „A magyar nyelv jelleme" című tanulmányában (Mny. LXXI, 1974. 257-268): „A magyar hangrendszer a leggazdagabbak közé tartozik. Ma­ gánhangzóinak változatos sorát legföljebb a francia (az orrhangúakkal) meg a tö­ rök (a veláris i-vel) múlja kissé fölül, de ezekben hiányzik a hosszúak és a rövi­ dek oly jellegzetes szembenállása, mely nyelvünknek egyszersmind értékei közé tartozik, mert jórészt ezen alapul az időmértékes verselés, mely a magyarban éppoly művészi és tökéletes, mint az eredeti klasszikus nyelvekben. A palatáli­ sok vannak kissé többségben, a beszéd a szájüreg elülső részében alakul és szí­ neződik: ez az artikulációt világossá teszi. Az e hang gyakoriságát fogyatékos­ ságnak róják fel, de ez az elburjánzott helytelen ejtés következménye, mely a zárt é hangot nem különbözteti meg ... A hangzók tisztán artikuláltak, redukált, elmosódott hangok nincsenek. Ezért súlyos hiba a fiataloknál gyakran tapasztal­ ható hadaró beszéd, mely nyelvünknek ezt a jellegzetességét kezdi ki, és sajnos fiatal színészeink beszédében is gyakran megfigyelhető ... A magánhangzó­ harmónia és -illeszkedés olykor kissé egyhangúvá teheti a nyelvet (főleg hosszú szó esetében), másrészt azonban fontos nyelvépítő és nyelvszínező eszköznek bizonyul a palatális-veláris szembenállás kihasználásával: ez-az, itt-ott, keverkavar ... Mássalhangzó-rendszerünk a leggazdagabbak közé tartozik, talán a leggazdagabb Európában. E hangjaink túlnyomó részt a szájüreg elülső részében képzettek, s ezzel hozzájárulnak nyelvünknek inkább — túlzás nélkül — palatá­ lis jellegéhez ... A magánhangzók és a mássalhangzók eloszlása igen kedvező. Három mássalhangzó találkozása viszonylag ritka, de kettő gyakran kerül egy­ más mellé (kivéve a szó elején), hogy ezáltal tarkítsa a magánhangzómássalhangzók egyhangúan gyöngyöző sorakozását. A találkozó mássalhangzók rendesen kellemes hangzásúak, aránylag ritka a nem éppen szerencsés ck kap­ csolat (barack, palack stb.) ... A hangsúly eloszlása kellemes ritmust ad, szegé­ nyes azonban a hanglejtés, legalábbis a köznyelvben, mert nyelvjárásaink sokkal színesebb lehetőségeket nyújtanak..."

Az artikulációs bázis — a kiejtési norma

147

A beszédhibák
Szomorú tény, hogy egyre több a beszédhibával iskolába kerülő gyermek. SARBÓ ARTÚR 1899-ben a tanulók 3,6%-át találta beszédhibásnak; VÉRTES O. ANDRÁS 1956-ban 2-3%-nyi beszédhibásról ad számot régebbi statisztikák alap­ ján, saját felmérései azonban nagyobb arányról tanúskodnak; az 1970-es és 1980-as évekből vannak olyan felmérések, melyek 15-20, sőt olykor 30%-nyi beszédhibást tartanak számon. Annak ellenére, hogy hazánkban szervezett logo­ pédiai hálózat működik, a családoknak és az iskoláknak jobban kell figyelniük erre a valóban súlyos problémára. A beszédhiba nagyfokú eltérés mind a beszélőnek, mind a beszélő közös­ ségnek kiejtési normájától. A beszédhibák a beszédzavarok osztályába tartoz­ nak. A beszédzavar a beszélőképesség rendellenessége, ide tartozik például még az afázia, azaz a beszélőképesség részleges vagy teljes elvesztése. Mivel a gyógypedagógia foglalkozik a beszédhibák kezelésével, az emberek a beszédhi­ bát a szellemi fogyatékossággal kapcsolják össze. Igaz, hogy a szellemi fogyaté­ kosok többnyire beszédhibásak, de a szóban forgó beszédhibások esetében szó sincs szellemi fogyatékosságról, sőt sok esetben nagyon okos emberek. Minden­ esetre sokan összekapcsolják a két dolgot, s titkolják, nem gyógyítják időben a beszédhibát. Éppen ezért nagyon tapintatosan, de nagyon bátran és őszintén kell ezt a problémát kezelni, mégpedig gyermekkorban. A serdülőkortól — az artiku­ lációs és percepciós bázis kialakulása miatt — már nagyon nehezen javítható minden beszéd- és ejtéshiba. Gondot jelent a társadalom közömbössége is: az emberek sajnos megtűrik a beszédhibát és az ejtéshibát, ahogy megtűrik a ren­ detlen írást és a helyesírási hibákat is. Égető szükség volna szemléletváltásra, s kétségtelen az iskola felelőssége. A beszédhibák a következők: 1. a hangadás hibái, 2. a hangképzés hibái, 3. a beszéd folyamatosságának zavara, 4. a beszédészlelés és -értés zavara. Az okok után kutatva, legtöbbször megállapíthatjuk, hogy a beszédhibás gyermek család­ jában, rokonságában is van beszédhibás. Ezért arra gondolhatunk, hogy a rendel­ lenesség többnyire utánzásból fakad. Éppen ezért ajánlatos, hogy ne legyen be­ szédhibás a kisgyermek közelében; ezért mondta a római QUINTILIANUS, hogy a dajka beszéde legyen mindig tiszta. Mindebből az következik, hogy a pedagógus beszédének is tisztának kell lennie, különösen az óvodában és az alsó fokon. l. A hangadás hibái. Az orvosok és a gyógypedagógusok a dysphonia (diszfónia) műszót használják. A diszfóniás betegek sokszor megfázási tünetek­ kel fordulnak az orvoshoz: köhécselésre, krákogásra, nyakszorító, kaparó, visz-

148

A magyar nyelv könyve

kető érzésre panaszkodnak. E tünetek oka nem a megfázás, hanem a hangszalag­ ok túlerőltetettsége. E tünethez társul a légzés, valamint a gége és a toldalékcső rendellenes működése. A testtartásra feszesség jellemző: a mellkas és a vállak megemelkednek, a nyakizmok megfeszülnek, s ez a feszesség átterjed a hangsza­ lagokra is, kisebb amplitúdójú lesz a rezgésük, a hangrésnyitás csökken. Előfor­ dul ennek az ellenkezője is: a működési zavar ernyedtségben, renyhe mozgásban nyilvánul meg. A garat sokszor összeszorul, s a beteg majdnem zárt szájjal, öszszeszorított fogakkal beszél. A nyelvgyök mozgása merevebbé válhat, s leszorít­ ja a gégét. A lágyszájpad vagy szorosan vagy túl lazán zár. A leginkább árulkodó tünetek a hang jellegének a változásai. Ha a hangkép­ zési zavar oka a túlfeszítettség, akkor a hang érdesen rekedt és préselt. A hang­ fekvés általában magasabb, emeltebb a szokásosnál. A rendellenes hangszalag­ működésnek tünete lehet a kemény hangindítás, ekkor a hangszalagok keményen egymáshoz csapódnak, feszesen zárnak, úgyhogy megnyitásukhoz erősebb lég­ áramra van szükség. A hang remegős, „mekegő" jellege a hangmagasság és a hangerősség rendellenes változásainak a következménye. A hangszalagok reny­ he mozgása is rekedtséget okoz, jellemzője a fátyolos, levegős, suttogó, gyenge hang. A diszfóniák oka lehet a rossz beidegződés, de a legtöbbször pszichés okuk van. Gyakori pedagógusbetegség, különösen a pálya delelőjén. Előfordul, hogy gyenge hangú pedagógusok hiányosságukat erőteljesebb hangképzéssel próbál­ ják ellensúlyozni. A feszített hangképzés következtében a hang magas, éles lesz, a hangindítás kemény. Az eredmény a rekedtség, a nyakban az örökös sál, kis­ kendő. Ebben a stádiumban ajánlatos a foniáter szakorvost felkeresni. A beteg kezdetben hallgatókúrára ítéltetik, majd skálázással megállapítják a számára op­ timális hangfekvést. Az egyetlen megoldás a jó légzéstechnika és a helyes hang­ képzés kialakítása; a hangzós, de nem hangos beszéd. A hangképzés rendellenességei a gyerekeknél is gyakran jelentkeznek. Újabb felmérések szerint a 2-4 évesek 3%-a, a 4-6 évesek 20%-a és a 6-8 évesek 37%a diszfóniás. A rekedtséggel együtt jelentkezik a hang megtörése, a hangnak hir­ telen és akaratlan megemelése. Mindenesetre óvni kell a gyerekeket a felesleges kiabálástól, hangjuk túlerőltetésétől. A gyerekek többsége naphosszat közösség­ ben van, megnövekedett a „zajos" órák száma. Némely kutatók szerint a modern épületek a nagy, sima falfelületek miatt visszhangosak, zajosak, ennélfogva ma­ gasabb bennük a zajszint, melyet a gyerekek igyekeznek túlharsogni. Valószínű­ leg korunk zajártalmai is kedveznek ennek a betegségnek.

Az artikulációs bázis — a kiejtési norma

149

A préselés, az öblösített hang, a rekedtes tónusú beszéd modorosság is le­ het. Ilyesféle a nyekergés, melyet a következőképpen jellemezhetünk: a beszé­ lők a szólamok második felét a kelleténél jobban mélyítik akkor, amikor a szabá­ lyos hanglejtés amúgy is ereszkedik. A hangszalagok nem záródnak tökéletesen, sőt apróbb zörejeket is képeznek. Valamiféle fontoskodás társul az efféle be­ szédhez, állítólag főleg értelmiségi nők beszélnek így. 2. A hangképzés hibái, a pöszeség. A pöszeség bizonyos hangoknak, illető­ leg hangkapcsolatoknak hibás képzése. Három fajtája van: a hibás hangképzés (diszlália), a hanghelyettesítés (paralália) és a hangkihagyás (alália). Hibás képzésről akkor beszélünk, ha a hibásan ejtett hang a fonéma határain belül van, ilyen például a két fogsor között képzett, interdentális sz. A hanghelyettesítés esetében a hibás ejtésű hang átlépi a helyettesített hang fonémájának a határát, például a k helyett t-t ejtenek. A kihagyás felfogható 0 fonémával való hanghe­ lyettesítésnek. A pöszeségnek kétféle oka lehet: szervi (organikus) és működési (motori­ kus). A szervi okokhoz tartozik a foghíjasság, a nyelv és a szájpadlás rendellenes volta, a hallás fogyatékossága. A működési pöszeség a kisgyermekkori elégtelen hangképzésnek a megmaradása, a beszélőszervek elégtelen működése az élettani pöszeség határán túl is megmarad. Ezt nevezik a logopédusok infantilis hang­ képzésnek. Az élettani pöszeség határa a hatodik életév, bár újabban az ötödik évre teszik, ezért már a nagycsoportos óvodást is logopédushoz kell vinni, ha szükséges. Kiterjedtsége alapján a pöszeség általános és részleges lehet, tehát a beszéd­ hangok egész sorát érintheti, vagy csak egyetlen hangot érint. A pöszeség gyakori fajai a következők: a) a selypesség (szigmatizmus és paraszigmatizmus) az sz- és az s-féle hangok hibája; b) a raccsolás (rotacizmus és pararotacizmus) az r hang hibája; c) a g hang hibás képzése (gammacizmus és paragammacizmus); d) az orrhangzós beszéd (rinolália). a) A selypesség az sz-hangoknak vagy a sziszegőknek (sz, z, dz, c) és az shangoknak vagy susogóknak (s, zs, dzs, cs) hibás képzése. Ha rossz az sz, rossz a többi sziszegő is, ha rossz az s, rossz a többi susogó is. E hangok képzése azért kényes, mert a nyelv igen kicsiny, egy milliméternyi eltérése már hibás hangot hozhat létre. A fognyomásos (addentális) selypesség esetében a nyelv eleje a metszőfogakhoz szorul. Fogközi (interdentális) selypességről akkor beszélünk, amikor a nyelv eleje a két fogsor közé vagy a hiányzó fog helyére kerül. A füttyszerű (sztridensz) selypesség esetén a rés szűkebb a kelleténél. Előfordul

150

A magyar nyelv könyve

még, bár ritkábban, az alsóajki selypesség, melynek eredményeként f-szerű hang hallatszik. Régebben ritka volt, de újabban sűrűn előfordul az oldalképzésű (la­ terális) selypesség, ekkor a nyelv a levegőt oldalra tereli. A laterális selypesség látványa meglehetősen csúnya, sőt az ilyen beszédű köpköd is, s erősen a műve­ letlenség látszatát kelti. Oka a nyelv lassú mozgása, olykor a kelleténél nagyobb volta. A nyelv lassú mozgásának több kutató szerint az is oka lehet, hogy egyre több kisgyermeket nem szoptatnak természetesen, s így nyelvük-szájuk izmai nem lesznek eléggé rugalmasak. A selypesség — és minden beszédhiba — javításakor új hangot kell kialakí­ tani. Az elsődleges feladat a nyelv hegyének az alveoláris területre való szokta­ tása. b) A raccsolás. Kétségtelen tény, hogy az r a legnehezebben ejthető hang. Nyelvünk jellegzetes hangja, KODÁLY ZOLTÁN a magyar artikuláció sarokkövé­ nek nevezte. A raccsolás fajai a két ajakkal képzett r és a lágy szájpaddal és nyelvcsappal pergetett (uvuláris) r, de helytelen a renyhe képzésű, egypördületű r is. A hiba kezelése olykor egy évig is eltarthat. A javítás a hasonló helyen kép­ zett hangok ejtetésével kezdődik: t és d hangokat mondatnak gyors egymásután­ ban. Célszerű előtte mély lélegzetet venni, hogy az erős levegőáram a nyelv he­ gyét megpergesse. E célból h hangot szoktak képeztetni: hda, hdo, hdu; thda, thdo, thdu. Majd célszerű az r-t t és d mellett gyakoroltatni: tra-tra stb. Vannak még egyéb módszerek is. Kézikönyveink sok játékos gyakorlatot és módszeresen felépített gyakorlatsorokat tartalmaznak. Előfordul, hogy a raccsolás oka a nyelvfék lenövése. Ez esetben orvosi beavatkozás után kezdődhet meg a logopé­ diai kezelés. A nyelvfék felvágása csekély, fájdalommentes műtét. c) A k és a g hibája gyakran a k-nak t-vel és a g-nek d-vel történő helyettesí­ tése. d) Az orrhangzós beszédnek két faja van: a nyílt és a zárt orrhangzós beszéd (a kettő együtt is jelentkezhet). Nyílt orrhangzós beszéd esetén a beszélő nem tudja elzárni az orrüreg felé vezető utat, ennek következtében a legtöbb hang orrhangzóssá válik. Oka szervi rendellenesség — például farkastorok — lehet, de súlyos fertőző betegség következtében is felléphet a lágyszájpad bénulása mi­ att. Ha a bénulás nem múlik el 6-7 hét alatt, orvoshoz kell fordulni. A nyílt orr­ hangzós beszéd egyszerű utánzás következtében, rossz szokásból is kialakulhat. Zárt orrhangzós beszéd esetén m, n, ny helyett b, d, gy hangot (homorgán száj­ hangot) ejtenek. Oka az orrüreg, a garatüreg elzáródása, például orrmandula, orrpolip következtében. Ilyen esetben csak orvosi beavatkozás után kezdődhet

Az artikulációs bázis — a kiejtési norma

151

meg a beszédhiba javítása. Zárt orrhangzós lesz a beszéd akkor is, ha náthásak vagyunk. 3. A beszéd folyamatosságának zavarai a hadarás és a dadogás, s ide sorol­ hatjuk a pattogást és a leppegést is. a) A hadarás egyik jellemzője a gyors beszédtempó, a másik a beszédhang­ oknak, olykor szótagoknak, sőt egész szavaknak a kihagyása vagy tökéletlen képzése. A hadarás nem ártalmatlan beszédhiba, mert elhanyagolása esetén kó­ ros dadogássá fajulhat. Okát máig sem ismerik, az azonban kétségtelen, hogy idegrendszeri alapon jön létre. Gyakran 3-4 éves korban keletkezik, amikor a gyermek beszélőkedve megnő, de beszélőszervei még nem eléggé ügyesek a sok mondanivaló kifejezésére. Korunkban nagyon felgyorsult a beszédtempó, s a gyors beszéd nem kedvez a beszédértésnek, főleg a kisgyermek nem érti a hada­ ró felnőttet. Ha ismerjük a hadarás mélyebb okát, előbb azt kell megszüntetni. Egyébként nyugodt tempójú, helyes ritmusú olvasással, versmondással javítható. A hadarót figyelmeztethetjük beszédhibájára, mondhatjuk neki, hogy ne hadarjon, beszél­ jen érthetően. Ezzel szemben a dadogó zavarát csak fokozzák a figyelmeztető megjegyzések, még nagyobb fokú idegességet, s még erősebb fokú dadogást válthatnak ki. A dadogóra nem szabad rászólni. b) A dadogásnak két típusa van: a klónusos és a tónusos dadogás. A klónusos dadogásban szenvedő többször megismétli a kezdő hangot vagy hangcsoportot: b-b-b-bement. A tónusos dadogó az első hangnál hosszabb időre megakad: b ement. A dadogáshoz együttmozgás, ideges rángatózás társulhat. A dadogásnak idegrendszeri oka van, öröklött is lehet, általában a rokonok között is vannak dadogók. A fiúk hajlamosabbak a dadogásra, mint a lányok. Megfigyelték, hogy a civilizáltabb országokban több a dadogó. A dadogó gyermek jelenléte nagy tapintatot, törődést és ügyességet kíván a szülőtől, de főképp a pedagógustól. Rászólni nem szabad, mert dadogása foko­ zódik, s meg kell védeni az osztálytársak gúnyolódásától is. A következőképpen figyelmeztethetjük: „Először gondold meg, mit akarsz mondani! Beszélj nyugod­ tan! Úgy, mint mi, felnőttek!" Az osztálytársakat is le lehet szerelni a főkolomposokkal való négyszemközti beszélgetéssel. Éneklés közben nem akadozik a dadogó, tehát minél többet énekeltessük. Nem szabad a gyermek beszélőképes­ ségét idő előtt túlságosan próbára tenni, például véleményünk szerint 7-8 éves kor előtt nem ajánlatos az idegen nyelvek tanítását megkezdeni. (Ezt KODÁLY ZOLTÁN is így vélte, de ő más okot említ: az anyanyelv hangképzése, artikuláci-

152

A magyar nyelv könyve

ós bázisa 7-8 éves korra alakul ki; addig, míg nem tökéletes, nem ajánlatos más hangképzési rendszerekkel megzavarni.) A dadogót célszerű írásban feleltetni, ilyenkor azonban több gyereket is feleltetni kell, hogy ne érezze a megkülönböz­ tetést. Az olvasás tanításakor ejtessük vele lassan, hosszan a magánhangzókat: esté, máma, otthon. Természetesen, maga a kezelés az orvos és a logopédus fel­ adata. c) A pattogás a hangok röviden ejtése — a pattogó beszédben még az á is rövid —, a leppegés ennek az ellenkezője: elnyújtott magánhangzók ejtése. Erő­ teljesen ritmizáló versgyakorlatokkal lehet javítani. Kétségtelen tény, hogy a ré­ gebbi szótagoltató olvasás átmenetileg leppegést eredményezett, többek között ezért hagyták el az olvasástanítás kezdeti szakaszában a szótagoltatást. A szóta­ golás elhagyása miatt azonban más természetű, sokkal komolyabb bajok kelet­ keztek: egyik ilyen gond a lüktető olvasás. A gyerekek az egyes szavak között kisebb-nagyobb időre megtorpannak, olvasásuk emlékeztet a tónusos dadogásra. Hajlamosak lesznek a hangok, szótagok kihagyására, ritmustalan beszédre. Leg­ főképpen pedig a helyesírás látja kárát a szótagolás elhagyásának.

Az ejtéshibák
Az ejtéshiba kisebb fokú eltérés a közösség kiejtési normájától, de nem beszéd­ hiba. A beszédhibát és az ejtéshibát olykor igen nehéz elkülöníteni, különösen a selypesség esetében. A közösség kiejtési normája a mérce, azonban a kiejtési norma a köztudatban él, nehéz megszövegezni, rögzíteni. Nem véletlen, hogy a nagy akadémiai terv­ munkák között a kiejtési kódex a végére maradt, s még mindig kiadásra vár. El­ készült viszont egy kiejtési szótár, FEKETE LÁSZLÓ munkája, mely a nagyközön­ ség rendelkezésére áll. A kétkötetes Nyelvművelő Kézikönyvben sok eligazítás van a helyes kiejtésre vonatkozóan. Egy kiejtési szabályzat azonban sosem jelent olyan szigorú megkötöttségeket, mint egy helyesírási szabályzat, országszerte ugyanis sokféle kiejtési változat él, s a hangkapcsolatok ejtésében is sok az inga­ dozás. A nagy kultúrnyelveknek (angol, francia, német, orosz) van rögzített kiej­ tési normájuk, melyet a művelt köznyelvi kiejtés követhet; most már nekünk is van, csak követnünk kell. Az utóbbi évtizedekben a magyar kiejtésben a következő tendenciák észlel­ hetők. Feltűnő változás a beszédiram gyorsulása. Ennek az is az oka lehet, hogy a nyelvben elszaporodtak az analitikus szerkezetek (például az alárendelt mondatok, a terpeszkedő kifejezések) és a hosszú szavak. Az így létrejött lelas-

Az artikulációs bázis — a kiejtési norma

153

sulás a beszédtempó fokozásával ellensúlyozható. Nem feltétlenül kell a gyorsu­ lást rohanó korunk számlájára írni, bár ebben a véleményben is sok az igazság. Inkább etikai kérdés húzódik meg a probléma mögött: a gyorsan beszélő nincsen tekintettel partnerére, nemigen törődik azzal, mennyi gondot okoz beszédének a megértése. A korunkra jellemző másik tényező az íráskép hatása a kiejtésre, a betűejtés, vagy a betűejtéshez való közeledés. A 19. század elején VERSEGHY FERENC RÉVAI MIKLÓSsal ellentétben jelölni akarta a szóalakokban a kiejtést — például mondja helyett mondgya —, azt állítván, hogy majd egyszer elfelejtünk beszélni. Ebből a szempontból igaza is volt. A nyelvjárásias ejtés nem hiba. Az ország legtöbb nagyvárosában az ún. regi­ onális köznyelvet beszélik, BÁLINT SÁNDOR szegedi professzor például egyete­ mi előadásaiban is ö-vel beszélt. Az ELTE szépkiejtési versenyein KODÁLY ZOLTÁN mindig jelen volt, és mindig előnyben részesítette a nyelvjárásias színe­ zettel beszélőket, a nyertesnek legalábbis a zárt é-t ejtenie kellett. Nekünk is az a véleményünk, hogy a nyelvjárásias színezetű beszédet, a regionális köznyelvi változatokat inkább őrizni kellene, mint pusztítani. A színpadon, a rádióban és a televízióban azonban valóban meg kellene követelni a szép köznyelvi kiejtést. Az iskola is a köznyelvi kiejtést tanítja, elsajátítása azonban nem olyan egyszerű, mint gondolnánk: az artikulációs bázis átállítása nem megy egyik napról a má­ sikra, ezért a tanárnak nagy türelemmel kell lennie. Az ejtéshibák a hangtan rendszerének megfelelően a következőképpen cso­ portosíthatók: 1. a szegmentális szint (a beszédhangok) hibái, 2. a szupraszeg­ mentális szint hibái. 1. A beszédhangok hibái. Magánhangzók: Míg a beszédhibák között az életkori pöszeség elmúltával nemigen maradnak meg a rossz képzésű magán­ hangzók, annál inkább sok apró hiba észlelhető kiejtésükben. Ezek a követke­ zők: az a illabiális képzése: ablak, az e zártabb „pesties" kiejtése elment; az e labializált, ajakkerekítéses ejtése, az ún. Böbe baba-féle beszéd: elment; az ának zárt, túlságosan hátrahúzott nyelvvel történő ejtése; az á-nak é-be hajló, elő­ re ugró állkapoccsal való ejtése: újsééég (kalauzok és rikkancsok beszédében volt hallható, ezért kalauz-á-nak hívták régebben); a magánhangzók zártabb ejté­ se, é helyett í, ő helyett ű, ó helyett ú hallható: szíp; a zárt ejtés a feszes ejtésre jellemző, ezzel szemben a renyhe artikuláció következménye a nyíltabb ejtés, például o helyett a, u helyett o hallható: baland. Mássalhangzók. Súlyos hiba a zöngés mássalhangzók zöngétlen képzése, mert rombolja a zöngés-zöngétlen oppozíciókat, igen gyakran felfigyelhetünk rá

154

A magyar nyelv könyve

kisgyermekek ejtésében is. Ugyancsak ellenkezik nyelvünk jellegével az orr­ hangzós beszéd. Sajnos, a fiatalok jelentős része szépnek érzi, s mivel bizonyos éneklési stílus elengedhetetlen kelléke, s mivel sokat hallgatják, s ráadásul az énekes példaképpé nő, a nazális hangzást képzelik normatívnak. Az sz- és az shangok sokak beszédében sziszegnek, susognak. A legbántóbb az r ejtésének a hibája: a renyhe artikuláció következtében sokak beszédében alig pördül az r. Különösen magánhangzók közötti helyzetben gyenge az r képzése — írás, arany —, mássalhangzók mellett inkább megmarad: epres, trombita. Megfigyelhető a v két ajakkal történő képzése intervokalikus helyzetben: É/h, a g is spirantizálódik: ijen. A zöngétlen zárhangoknak — p, t, k — hehezetes, ún. aspirált ejtése idegenszerű nyelvünkben, de hallható: khérem, thélen. 2. Az időtartam hibái. A legsérülékenyebb az í, ú, ű időtartama. Hosszú ma­ gánhangzóink közül ugyanis az abszolút időtartamot tekintve a felső nyelvállá­ súak a legrövidebbek. Ráadásul a Dunántúl nagy részén mindig rövidek: ut, kut, buza, irás; a keleti országrészeken ott is hosszúak, ahol a köznyelvben nem: lúdas, íge, hívatal (ezeken a helyeken a helyesírást is nehéz a normatív kiejtés elve alapján tanítani). Minden ingadozás lecsapódik a fővárosban, s erősen inga­ dozik az í, ú, ű időtartama. Sajnos egyre sűrűbben észlelhető az ó, ő, sőt az á és az é röviden ejtése is: ritmustalan, pattogó a beszéd. A hosszú mássalhangzók rövidítése is helytelen: álomás, melet, de helytelen a fölösleges nyújtás is: ellemi, jappán. Az intervokalikus mássalhangzó nyújtá­ sával együtt jár az első szótagi magánhangzó rövidítése: nyillik, mullik, rolla. Olykor modorosságként jelentkezik az efféle nyújtás: hössök, közzönség. Tehát a köznyelvi norma szerint középen rövid mássalhangzóval kell ejteni a következő szavakat: elem, köpeny, kopasz, hegeszt, bakancs, szőlő, szalag, va­ jon, héja, lője, utána, minél (de: mennél). Csak a következő esetekben nyúlik a kiejtésben a mássalhangzó: lesz, kisebb, egy (egyes, egyelőre, de rövid az egyen­ lőre, egyetem szavakban); továbbá mindig hosszú az intervokalikus dz (edzi, bo­ dza, madzag) és dzs ejtése (bridzsel ige, kiejtése nem különbözik a ragos főnév­ től: briddzsel). Hosszú mássalhangzó a kiejtésben nem állhat mássalhangzó mellett, tehát a következő szavakban röviden ejtjük a hosszan írt mássalhangzókat: jobbra, so­ kallta, arccal stb. A rövidülő hangok félhosszú ejtése már betűejtésnek számít. Az igazi betűejtés a látja-, tudja-féle szóalakoknak a betűk szerinti ejtése. Terjedésének az az alapja, hogy sok esetben valóban közeledik a kiejtés az írás­ képhez, és ezt a közeledést a kiejtési norma már elfogadja. Így van ez az éljen-

Az artikulációs bázis — a kiejtési norma

155

féle teljes hasonulások és az egyszer-, szabadság-féle összeolvadások esetében. (Vö. a Nyelvművelő Kézikönyvnek a „beszédhangok kapcsolódása" c. szócik­ kével.) A hangsúlyozási hibákat nehéz leírni, mert a hangsúlyozás az aktuális tago­ lástól, a mondanivalótól függ. Vét a hangsúlyozás szabályai ellen az is, aki min­ dent hangsúlyoz, s az is, aki semmit sem hangsúlyoz. Durva hangsúlyozási hiba a toldalékok felesleges hangsúlyozása. Ujabban a mellékhangsúlyok főhangsúlylyá válása figyelhető meg, mégpedig összetett szavakban: és már évEZredek óta, ők már MagyarORszágon születtek; egyszerű (nem összetett) szavakon belül: hogy a szövegben előforduLÓ szavak, elKÉPzelhetetlen; szerkezetekben: itt is zöld RUhában, a Marczibányi TÉRre indultak (GÓSY, 2001). Lehetséges, hogy ez a modorosság az angol nyelv hangsúlyozásának hatására született, s olyanok is utánozzák, akik nem is tudnak angolul. Mindenesetre a beszéd megértését na­ gyon zavarja ez a magyar nyelv szupraszegmentális megvalósulása szempontjá­ ból egyértelműen negatív, hagyomány nélküli jelenség; a hallgatót a hangzás szabálytalanságai ugyanis jobban zavarják, mint a grammatikai helytelenségek. A hanglejtés leginkább szembeszökő hibája a kunkorítás, vagyis a szólam- és mondatvégek dallamának a felkapása. A megfigyelések szerint a nők beszédében gyakrabban jelentkezik, mint a férfiakéban. A gyors beszédiram kortünet. Nemcsak a sebes tempó zavaró, hanem több­ nyire semlegessé válnak a hangsúlytalan magánhangzók, vagy pedig túlságosan röviddé válnak, redukálódnak, esetleg kiesnek. Ez a jelenség nyelvünk karakterét erősen rombolja, hiszen nincsenek benne tökéletlenül képzett, ún. sva-szerű [3] hangok. Helytelen tehát az ellenörzö, illetőleg elnörzö-féle kiejtés. Tulajdonkép­ pen együttesen jelentkezik a gyors beszédiram, a hangok erős rövidítése, a hang­ súlytalan, a monoton vagy idegenszerű hanglejtésű beszéd. Az ilyen beszédben az r sem tiszta, és előrébb csúszik az s-, sz-féle hangok képzése. Külső jelek alapján is felismerhetjük az ilyen beszélőt: alig nyílnak szét ajkai, állkapcsa me­ reven vagy renyhén, alig mozog, ez az ún. zárt szájú beszéd. Az ilyen beszéd érthetetlen. Talán a kisgyermek azért nem követi az óvónő utasítását, nem figyel a tanító vagy a szülő beszédére, mert meg sem érti. A túlságosan lassú, feszes beszédet kísérő sokféle nyögés is kiejtési hiba. Gyakori egy semleges e-féle hang betoldása: padok , szépen . A beszédnevelő munkában alapvető a helyes légzésre és laza beszédre való szoktatás, az esetleges zártszájúság megszüntetése. Megfigyelésünk szerint a be­ széd nyíltabb a szabad beszédkor, mint felolvasáskor. Éppen ezért nagy szerepe

156

A magyar nyelv könyve

lehet a zártszájúság javításában a versmondásnak, a memoritereknek. Úgy véljük azonban, hogy a probléma sokkal komplexebb, s szoros kapcsolatban van egy­ részt a kommunikációs illemmel, vagyis a szembenéző tekintettel, az udvarias testtartással, esetleg öltözködéssel (emblémák), bizonyos távolságtartással, gesz­ tussal és mimikával, egyszóval a nem verbális kommunikációval. Másrészt pedig kapcsolatban van a szóbeliségnek kellő hangsúlyt biztosító iskolai anyanyelvi neveléssel. Az elmúlt évtizedben rendkívül sokat romlott a hangzó beszéd szín­ vonala, olykor valóban az érthetetlenségig hadaró, ritmustalan, sőt erősen szituatívvá vált (de ez már tartalmi kérdés).

A beszédhangok expresszivitása
Az emberi beszéd hangzása közvetlenül hat ránk: gondoljunk csak arra, mennyi­ re befolyásolhat bennünket egy kellemes hangszínezet, s mennyire visszataszító lehet egy kiabáló vagy éppen rikácsoló hang. Egy szónoknak félig-meddig nyert ügye van, ha szép, gazdag az orgánuma. Mindnyájan érezzük, hogy mi a szép hangzás, és mi nem az, de az okát igen nehéz meghatározni: magyarázatainkkal ingoványos területekre érkezhetünk, tág teret nyitván a szubjektivitásnak. A tu­ domány mégis ad a kezünkbe néhány fogódzót, róluk lesz szó a továbbiakban. A hangok kifejező értékével foglalkozó diszciplínát hangstilisztikának is nevezhet­ jük. Határos az irodalomtudománnyal és a lélektannal. Az egyén tudatos és tu­ dattalan világából ugyanis sok mindent elárul a hang, a beszéd anyagából a hang van a legközelebb az érzelemhez. A hangzásból következtethetünk az egyén ér­ zelmi életére, sőt a hangzásbeli változásokból a társadalom érzelmi életének a változásaira. VÉRTES O. ANDRÁS évtizedekig gyűjtötte az adatokat avégett, hogy bebizo­ nyítsa: érzelmi életünk tapasztalható elsivárosodása és a beszéd hangzásának az elszürkülése összefügg egymással. Mikszáth 1892-ben írt Országgyűlési karcola­ taiban számtalan módon jellemzi a szónokok hangját: vékony, nyöszörgő; szép, de halk, elfátyolozott; csengő ezüst; öblös; éneklő; reszelős; szép, kellemes, ke­ netteljes; gyönyörű lágy; harsány, stentori; egész termet átható; rikácsoló bősz; rémítő; remegő; stb. Minden bizonnyal a hajdani képviselők érzelmei — nézete­ ikkel együtt — szélesebb skálán mozogtak. Úgy tűnik, hogy nemcsak a hangszí­ nezet, hanem a hanglejtés is szürkült. A színes nyelvjárási hanglejtésformák azt bizonyítják, hogy régebben változatosabb lehetett a hanglejtés. A színészielőadói hanglejtés is szürkébb lett. A nyelv ritmusa is erőteljesebben érvénye-

A beszédhangok expresszivitása

157

sült: régebben nagy szónokaink a prózaritmusra is ügyeltek. Úgy gondolták, hogy egy közlésegység első szavának egy vagy két szótagosnak kell lennie, s az utána következők fokozatosan hosszabbodnak: Hogy erről mindenki meggyőződ­ jék, kész vagyok példával bebizonyítani... (A latin retorikusok ezt a jelenséget a növekvő tagok törvényének nevezték.) Mindezen változások oka — többek kö­ zött — az erős intellektualizálódási folyamat, melyet jól megfigyelhetünk a 20. századi szépirodalom alakulásában. Az is tény, hogy az európai középkor óta az élőbeszéd szerepe csökkent, s ebben a változásban szerepet játszott a könyv­ nyomtatás. Az olvasás eredetileg mindig hangos volt, sőt közösségi; az utóbbi ötszáz évben fokozatosan elnémult, a néma olvasás került előtérbe, mely lehet­ séges, hogy intimebb, hiszen magunknak való, de a hangzás háttérbe szorult (BENCZIK, 2001). Ez a változás egészen biztosan hatott a prózaritmus visszaszo­ rulására. Jókai a fülével írt (Mikszáth kifejezése), a mai irodalomban csak az olyan mélyen népi gyökerű írók őrzik a prózaritmust, mint Wass Albert (JÁSZÓ, 2003). Lehetséges, hogy a tömegtájékoztató eszközök ismét a beszéd kultuszát növelik majd, ha ugyan nem terjesztenek valamiféle sablonnyelvet. Az is bizo­ nyos, hogy az irodalom fejlődésében egy újabb romantikus korszaknak nézhe­ tünk elébe, mely az érzelmek primátusával együtt a hangzásra is hatással lesz. Miért tartunk egy hangot kellemesnek vagy kellemetlennek, egy hangsort szépnek vagy rútnak? Erre a kérdésre nehéz válaszolni, a feleletet sokszor szub­ jektív tényezők döntik el. VERSEGHY például szépnek tartotta a magánhangzó­ harmóniát, VÖRÖSMARTY pedig nyelvünk „nem kis éktelenségé"-t látta benne. Az objektív vizsgálatok tekintetében úttörő jellegű FÓNAGY IVÁN munkássága. A nyelvi jel általában önkényes és konvencionális. Kivételt képez a hangok utánzása, a hangutánzó szavak: brummog, mormol, nünnög (a porszívó); s a hanggal való hangulatkeltés, a hangfestő szavak: cammog, petyhüdt. Az iroda­ lomban a hanggal való kifejezést hangszimbolikának nevezik. A hangok expresszivitása jól vizsgálható a tulajdonneveken, mivel nincsen fogalmi jelentésük. Kisgyermekeknek mint kísérleti személyeknek azt mondták, hogy a Skrapsz és az Imola egy-egy férfi vezetékneve, egyikük rút, másikuk csi­ nos, kellemes külsejű. A gyerekek habozás nélkül az elsőt gondolták rútnak, a másikat kellemesnek, nyilvánvalóan a hangzás alapján. Minden bizonnyal a zöngétlen hangok, különösen a zöngétlen zárhangok kel­ lemetlenebb hatásúak, mint a likvidák és a nazálisok. FÓNAGY szerint a t és a k támadó, az r harcias, az l és a nazálisok szelídebb hangulathoz illenek. Hatásuk fiziológiai úton is megmagyarázható: a t és k az izmok hevesebb megfeszítésével

158

A magyar nyelv könyve

képződik, ezért ezek a hangok „harcba torkolló, agresszív érzelmek szolgálatá­ ban állnak", „röntgen hangosfilmen világosan követhető a nyelv harcias játéka, s megértjük, miért vált a pörgetett r a férfias harc spontán kifejezőjévé"; az i igen magas frekvenciájú hang, közel esik a hallás felső határához és a fájdalomkü­ szöbhöz, ezért nem kellemes. Valószínűleg van összefüggés a hangok fiziológiája-akusztikája és érzelmi hatása között, a probléma azonban nem ilyen egyszerű. Nem tudjuk függetlení­ teni magunkat ugyanis a szavak jelentésétől. A gyöngy szó hangalakját például szebbnek tartjuk, mint a halál szóét, holott ez utóbbiban lágyabbak a mással­ hangzók és hangzósabbak a magánhangzók. ítéletünket nyilvánvalóan a szó ne­ gatív jelentése befolyásolja. A kalap szóban az l hangnak önmagában nincs stiláris hatása, ezzel szemben Vörösmarty versében sok l harmonizál a hangulattal, sőt fokozza a hangulati ha­ tást: Alom, álom, édes álom! Altass engem, légy halálom! Légy halála életemnek, S élte haldokló szívemnek. (Helvila halálára) Igaza van FÓNAGY IVÁNnak abban, hogy a mondat vagy a versszak úgy mű­ ködik, mint egy rezonátor: felerősíti a hang eredendő sajátosságát. A hangok esztétikai hatása — jóhangzása (eufónia) és rosszhangzása (kakofónia) — nyelvenként és korszakonként változik. A cseh ember számára nem kellemetlen a mássalhangzó-torlódás. A magyar beszélők számára változott a mássalhangzó-torlódás megítélése. Eredetileg nem tűrte nyelvünk a szó eleji mássalhangzó-torlódást, s a jövevényszavakban feloldotta, így lett a scholá-ból iskola, a krajcár-bél garajcár. Ma már befogadja nyelvünk az olyan torlódásos szavakat, mint a strand, stréber, sztráda. A széphangzásban nagy szerepük van a szupraszegmentális tényezőknek. A művelt társalgás hangereje nyilvánvalóan mérsékeltebb, mint egy kocsmai dis­ kurzusé. A hangmagasság is fontos eleme az élőbeszéd stílusának. Két-három nemzedékkel ezelőtt a tekintélyes beszédhez tartozott egy bizonyos hangmély­ ség. A hanglejtés is fontos eszköz az érzelmek kifejezésére. A melódiahiánynak is lehet erőteljes kifejező ereje: gondoljunk csak a monoton hangzású panaszok­ ra, melyeknek dallama emlékeztet a sírásra. A hanglejtés evokatív funkciójú is

A beszédhangok expresszivitása

159

lehet, jellegzetes hanglejtése van a magyarázó tanárnak, a prédikáló papnak, vagy funkcionáriusnak (létezik vagy létezett a mozgalmi zsargon, melynek egyik ismérve a tipikus hanglejtés). A beszédtempó is fontos stílustényező. Parasztem­ berek idealizált stílusához hozzátartozik a tempós, nyugodt beszéd. A méltóságot viselők beszéde sem lehet gyors. A vidám beszéd gyorsabb, a szomorú lassúbb. A hangszínezetnek is stilisztikai szerepe van. Efféle metaforák utalnak erre: kemény hangon parancsol, éles hangon kérdez, meleg hangon vigasztal. A re­ kedtes hangnak evokatív értéke van: érzékeltetheti a dzsentri beszédét vagy a diszfóniás futballtréner hangszínezetét. A hanghatást fokozzák a nem verbális vagy metakommunikációs eszközök, vagyis a nyelven kívüli hangeszközök és a nem nyelvi kommunikációs eszkö­ zök. Különféle funkciójuk lehet olyan hangadásoknak, mint a hmgetés, a köhö­ gés, a tüsszentés, a torokköszörülés, a sóhajtás stb. Hmgetéskor h-féle hangot és zöngét képezünk, kifejezhetünk vele igenlést, tagadást, csodálkozást, meghökke­ nést. A tüsszentés az „úgy van, igaz", illetőleg ellenkezőjének tréfás-gúnyos ki­ fejezése. Ilyen Garay János elbeszélő költeményében a diáknak gúnyos tüsszen­ tése, mellyel Háry János nagyotmondásaira figyelmezteti a hallgatóságot. A to­ rokköszörülés figyelemfelhívó jellegű, de nemtetszést is kifejezhet. A sóhajtás­ nak, nevetésnek, lihegésnek, szuszogásnak, sírásnak is van stilisztikai funkciója. A hangképzés látási elemeinek, az artikuláció látványának is van stílushatása. Mindannyian ismerjük a foghegyről való, pökhendi beszéd ajakartikulációját. Az agresszió ősi jele az összeszorított fogakkal való beszéd. Régen az előkelősködő ember is a foga között szűrte a szót, nehogy beszéde parasztosnak tűnjék. A dzsentri beszéde is zárt szájú volt. Hölgyeknek nem illett tátott szájjal nevetni, s talán most sem ildomos. Bár ez a szokás országonként is változik: az európaiak számára valószínűleg szokatlan az amerikaiak hangos, jóízű nevetése. A csöke­ vényes hangképző mozdulatoknak is van szerepük: olykor — mikor nem illik közbevágni, csak igen szeretnénk megszólalni — mély lélegzetet veszünk, jelez­ vén a beszédhez való készülődést. Még a hallgatásnak is van stilisztikai szerepe: sok kisgyermek ajkát összeszorítva, konokul hallgat. A tipikus metakommunikációs eszközökről — a gesztusról, a mimikáról, a testtartásról stb. — e helyütt nincsen mód beszélni, nem is tartoznak egészen tárgykörünkbe. Fontos témái azonban a retorikának.

160

A magyar nyelv könyve IRODALOM

AKMAJIAN, A. - DEMERS, R. A. - HARNISH, R. M., Linguistics. MIT Press, 1984. * BÁRCZI GÉZA,

Fonetika. Bp., 1961. * BENCZIK VILMOS, Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelí­ tésben. Bp., 2001. * BENKŐ LORÁND szerk., Magyar hangtani dolgozatok: NytudÉrt. 17. sz. Bp., 1958. * Beszédkutatás '97. Szófonetikai vizsgálatok; Beszédkutatás '98. Beszéd, spontán beszéd, beszédkommunikáció; Beszédkutatás '99. Elméleti és alkalmazott fonetikai tanulmányok; Beszéd­ kutatás 2000. Beszéd és társadalom; Beszédkutatás 2001. Elméleti és alkalmazott fonetikai tanul­ mányok; Beszédkutatás 2002. Kísérleti beszédkutatás. Bp., Sorozatszerk. GÓSY MÁRIA. * BOLLA KÁLMÁN, Magyar hangalbum: Magyar Fonetikai Füzetek 6. sz. Bp., 1980. * BOLLA KÁLMÁN szerk., Fejezetek a magyar leíró hangtanból. Bp., 1982. * BOLLA KÁLMÁN szerk., Kempelen emlé­ kezete: Magyar Fonetikai Füzetek 13. sz. Bp., 1984. * BOLLA KÁLMÁN szerk., Szép Szóval Igazat. Egyetemi Fonetikai Füzetek 1. sz. Bp., 1988. * BOLLA KÁLMÁN - MOLNÁR JÓZSEF szerk., A ma­ gyar hangtan válogatott bibliográfiája. Bp., 1977. * BÜKY BÉLA, A beszédtanítás pszichológiája.
Bp., 1977. * COULMAS, FLORIAN, The writing systems of the world. Oxford, 1989. * CRYSTAL,

DAVID, A dictionary of linguistics and phonetics. 2nd edition. Oxford, 1987. * DEME LÁSZLÓ, A ki­ ejtés törvényeinek tanítása és tanulmányozása: Nyr. 94: 270-280. * DURAND, JACQUES, Generative
and non-linear phonology, New York, 1990. * DURAND, JACQUES - SIPTÁR PÉTER, Bevezetés a fo­ nológiába. Bp., 1997. * FODOR ISTVÁN szerk., A világ nyelvei. Bp., 1999. * ELEKFI LÁSZLÓ -

WACHA IMRE, AZ értelmes beszéd hangzása. Bp., 2003. * FERENCZY GÉZA, Egy terjedő kiejtési hi­ ba, a „nyekergés": Nyr. 86: 17-24. * FISCHER SÁNDOR, A beszéd művészete. Bp., 1966. *
FÓNAGY IVÁN, A költői nyelv hangtanából, Bp., 1959. * FÓNAGY IVÁN - MAGDICS KLÁRA, A ma­

gyar beszéd dallama. Bp., 1967. * GÁTI JÓZSEF, A versmondás. Bp., 1965. * GOMBOCZ ZOLTÁN.

Hangtan: Összegyűjtött művei 2. Bp., 1940. * GÓSY MÁRIA, Beszédészlelés: Linguistica. Bp.,
1989. * GÓSY MÁRIA, Óvónői beszédviselkedés. Bp., 1990. * GÓSY MÁRIA szerk., Tanulmányok a

beszéd időviszonyairól: Műhelymunkák a nyelvészet és társtudományai köréből. Bp., 1988. * GÓSY MÁRIA szerk., Beszédkutatás '97; '98; '99; 2000; 2001; 2002. * GÓSY MÁRIA: A hangsúlyel­ tolódás jelensége. In: Éltető anyanyelvünk. Szerk. Balázs Géza, A. Jászó Anna, Koltói Ádám. Bp., 2001. 193-97. * GÓSY MÁRIA, A magyar mássalhangzók osztályozásáról. In: Hajdú Mihály, Keszler Borbála szerk., Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. -születésnapjára. Bp., 2003. 180-186. * GRÉTSY LÁSZLÓ - SZATHMÁRI ISTVÁN szerk., Helyes kiejtés, szép magyar beszéd. Az egri kiejtési
konferencia anyaga. Bp., 1967. * GRÉTSY LÁSZLÓ - KOVALOVSZKY MIKLÓS szerk., Nyelvművelő

Kézikönyv I—II. Bp., 1980-1985. * HÁRDI ISTVÁN - VÉRTES O. ANDRÁS szerk., Beszéd és mentál­
higiéné. Bp., 1985. * HERNÁDI SÁNDOR. Beszédművelés. Bp., 1977. * HETZRON RÓBERT, Ízelítő a

magyar tonoszintaxisból: NytudÉrt. 104. 32. Bp., 1980. 389-98. * ILLYÉS SÁNDOR szerk., Gyógy­ pedagógiai alapismeretek. Bp., 1976. * JEAN, GEORGES, AZ írás, az emberiség emlékezete. Bp., 1991. * KASSAI ILONA, A magyar beszéd hangsorépítési szabályszerűségei: Magyar Fonetikai Fü­
zetek 8. sz. Bp., 1981. 63-86. * KASSAI ILONA, Fonetika. Bp., 1998. * KEMPELEN FARKAS, AZ em­

beri beszéd mechanizmusa, valamint a szerző beszélőgépének a leírása. Bp., 1989. * KlEFER FERENC szerk., Strukturális magyar nyelvtan. 2. kötet. Fonológia. Bp., 1994. * KONTRA MIKLÓS -

Irodalom

161

RINGEN, CATHERINE, Hungarian neutral vowels: Lingua 78 (1989), 181-191. * KONTRA MIKLÓS szerk., Beszélt nyelvi tanulmányok: Linguistica. Bp., 1988. * KÉKI BÉLA, Az írás története. Bp., 1971. * KODÁLY ZOLTÁN, A magyar kiejtés romlásáról: Visszatekintés II. Bp. 1964. * LAZICZIUS GYULA, Fonetika. Bp., 1944/1979. * LAZICZIUS GYULA, Bevezetés a fonológiába: NyK. 48: 1,165,
349. * LYONS, J., Introduction to theoretical linguistics. 1975. * MOLNÁR JÓZSEF, A magyar be­

szédhangok atlasza. Bp., 1970. * OLASZY GÁBOR, A magyar beszéd leggyakoribb hangsorépítő elemeinek szerkezete és szintézise: A számítógépes beszédelőállítás néhány kérdése: NytudÉrt.
121. sz. Bp., 1985. * PAASCH ALMAR, KNUD, Inscriptiones latinae. Odense, 1990. * PAIS DEZSŐ -

BENKŐ LORÁND szerk., Dolgozatok a hangtan köréből. Bp., 1969. * PAPP ISTVÁN, Leíró magyar
hangtan. Bp., 19712. * PÉCHY BLANKA, Beszélni nehéz. Bp., 19742. * RÓNAI BÉLA - KEREKES

LÁSZLÓ, Nyelvművelés és beszédtechnika. Bp., 19772. * SARBÓ ARTÚR, A beszéd összes vonatko­
zásaiban, különös tekintettel a gyerekkorra. Bp., 1906. * SEPER JENŐ - MONTÁGH IMRE - VINCZE

TAMÁSNÉ, A gyakori beszédhibák. Bp., 19752. * SIPTÁR PÉTER szerk., Szabálytalan fonológia. Se­ gédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához V. Bp., 2001. * SLOANE, THOMAS szerk., Encyclopedia of rhetoric. Oxford, 2001. * SUBOSITS ISTVÁN, Beszédakusztika. Bp., 1984. *
SUNDBERG, JOHAN, The acoustics of the singing voice. In: WANG, WILLIAM S-Y. szerk., The

emergence of language. Development and evolution. New York, 1991. * SZENDE TAMÁS, A be­ szédfolyamat alaptényezői. Bp., 1976. * SZÉPE GYÖRGY, Az alsóbb nyelvi szintek leírása: ÁNyT. VI. Bp., 1969. 359-166. * SZILÁGYI N. SÁNDOR, Magyar Nyelvtan. Első rész. Bukarest, 1980. *
TELEGDI ZSIGMOND, Bevezetés a nyelvtudományba. II. Bp., 1989. * TOMPA JÓZSEF szerk., A mai

magyar nyelv rendszere I—II. Bp., 1961-1962. * VARGA LÁSZLÓ, A beszéddallamok fonológiai, szemantikai és szintaktikai vonatkozásai. Kézirat.. Bp., 1989. * VARGA LÁSZLÓ, A gazdagréti ká­ beltelevízió műsorából válogatott anyag intonációs átirata. In: KONTRA MIKLÓS szerk., Beszélt nyelvi tanulmányok. Bp., 1988. * VÉRTES O. ANDRÁS, Bevezetés a fonetikába. Bp., 1950. *
VÉRTES O. ANDRÁS, A beszédhibákról: Nyelvőr Füzetek 5. sz. Bp., 1956. * VÉRTES O. ANDRÁS,

Bevezetés a magyar hangstilisztikába: NytudÉrt. 124. sz. Bp., 1987. * VÉRTES O. ANDRÁS, Érzel­ mi világunk és a nyelv történeti változásának kölcsönhatása: A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 179. sz. Bp., 1987. * ZLINSZKY ALADÁR, Művészi hangfestés és hangutánzás. Bp., 1937. * ZOLNAI BÉLA, Nyelv és hangulat. A nyelv akusztikája. Bp., 1964.

SZÓTAN

A szótan a szóval foglalkozik. A szó rendkívül bonyolult jelenség: a nyelvtudo­ mányban máig sincs általánosan elfogadott meghatározása. A szónak ugyanis más-más tulajdonságai tűnnek elő, ha jelentése, ha funkciója, ha alakja felől kö­ zelítünk hozzá. De ma már eléggé közismert, hogy a szó megnevezés legalább három különböző dolgot jelent: 1. szótári szót, 2. szóelőfordulást, 3. szóalakot. Így a szótannak három nagy fejezete különül el: a szókészlettan, a szófajtan és a szóalaktan. A szótári szó a mondatban szereplő szóelőfordulásoknak a jelektől és a ra­ goktól megfosztott része, azaz a szótározható szókészleti egység (pl. szép, ház, vesz). A szótári szó voltaképpen absztrakció, a „nyelv szava". Az azonos alak­ sorba tartozó szóalakokat (pl. eszem, ettem, ennél, egyetek) és a legkülönbözőbb megnyilatkozásokban szereplő szóelőfordulásokat (pl. asztal, asztalok, asztalt, asztalra, asztalomnak) képviselő kiemelt szóegyed (eszik, asztal). Döntően meg­ nevező funkciója van: jelöli és rögzíti a valóságról kialakított fogalmainkat meg a köztük meglevő viszonyokat az önálló hangalak és az egységes jelentés igé­ nyével. A szótári szó tulajdonképpen a legkisebb önálló megnevező funkciójú nyelvi jel (nemegyszer jelkapcsolat), vele elsődlegesen a szókészlettan foglal­ kozik, bár a szótári szó a szófaj- és a szóalaktannak is tárgya. A szóelőfordulás a szótári szók tényleges megjelenése, voltaképpen minden különírt egység, ahogy és ahányszor a mondatban megjelenik (pl. Szép házat vet­ tünk). Ennek döntően kommunikatív funkciója van: a szóelőfordulás mindig va­ lamilyen részt vállal a mondat egész tartalmából, akár van mondatrészi értéke, akár nincs. A szóelőfordulások tulajdonképpen a „beszéd szavai", ezért velük már elsődlegesen a mondattannak van dolga, hiszen jelentésük túlmutat a szóha­ tárokon. A szóelőfordulás azonban a szófajtant is foglalkoztatja, tudniillik a szavak nyelvtani csoportjai jórészt a szóelőfordulások mondatbeli szerepei révén formálódnak ki, s mivel a mondatbeli szerepek mindig adott konkrét szóalakok­ hoz kapcsolódnak, a szóelőfordulás a szóalaktantól sem független kategória. A szóalak a szótári szók valamennyi lehetséges szóelőfordulása, vagyis min­ den toldalékos és toldalék nélküli alakja (pl.: szép, szépen, szebb; ház, házat, há­ zam; vesz, vettünk, vesznek stb.). A szóalak rendszerint egy fogalmi és egy vi­ szonyjelentést együtt, egy alakban hordoz, azaz „átmenet" a szótári szó és a szó­ előfordulás között. A szóalak többnyire szerkesztés eredménye, ezért alaktanilag

164

A magyar nyelv könyve

elemezhető, jelentéssel is bíró kisebb részekre bontható. A szóalakok ugyan­ akkor kisebb-nagyobb rendszereket alkotnak, ha a szótári szókhoz hasonló jelle­ gű toldalékok járulnak. A szóalak az azonos szóelőfordulások osztálya. A szó­ alak elsődlegesen a szóalaktan tárgya.

Szókészlettan
A szókészlettan és a szótárírás
A nyelv jeleknek és a jelek felhasználását meghatározó szabályoknak az együt­ tese. Ez azt jelenti, hogy minden nyelvnek két összetevője van: szó- és kifeje­ zéskészlete, illetve nyelvtani szabályrendszere. A szó- és kifejezéskészlettel két tudományág foglalkozik: a szókészlettan (lexikológia) és a szótárírás tudomá­ nya (lexikográfia). A szókészlettannak része még az ún. állandósult, közkeletű szókapcsolatoknak, kifejezéseknek a vizsgálata (frazeológia) is. A szavakkal — más-más nézőpontból — persze a szófajtan, szóalaktan stb. szintén foglalkozik. Amíg a nyelvtan (grammatika) már nagyon régóta önálló ága a nyelvtudo­ mánynak, addig a szókészlettan jóval később vált önállóvá. Elvi kérdéseinek tisztázásában is vannak még adósságai. Viszonylagos elmaradásának két oka van. Az egyik az, hogy nehezen találta meg helyét a grammatika és a lexikográ­ fia között. A másik, hogy a történeti nyelvészet nem érdeklődött igazán a szó­ készlet egésze, rendszerszerűsége iránt. Az utóbbi időben a nyelvészet és határ­ tudományai igen sokat tettek azért, hogy a lexikológia és a frazeológia a nyelvle­ írásnak a grammatikai rendszerezést kiegészítő szerves részei legyenek. Önálló­ ságuk ellenére is természetes kapcsolataik vannak azonban a nyelvtan különböző területeivel. A szókészlettan a szókészlet egészét, egységeinek belső összefüggéseit, ere­ detét, szóteremtés, -alkotás vagy -kölcsönzés útján való létrejöttét, a nyelv törté­ neti fejlődése folyamán bekövetkezett változásait, illetve a szókészlet mai réteg­ ződését és mozgását kutatja. Így a szókészlettan lehet történeti és leíró jellegű. A történeti vizsgálja: a) a szókészlet egységeinek eredetét; b) a szókészlet mennyi­ ségi és minőségi változásait (pl. jelentésváltozás, hangalaki változás, szavak szü­ letése, pusztulása stb.). A leíró vizsgálja: a) a szókészlet rétegződését; b) a szó­ készlet mozgását (pl. jelentésváltozás, szavak áramlása a nyelvrétegek között stb.). A szókészlet történeti és leíró vizsgálata egyébként nem különül el mere­ ven (pl. az iszákos hangsort történetileg nem kapcsolhatjuk be az iszik, eszem-

A szókészlettan és a szótárírás

165

iszom sorba, mint mai nyelvérzékünk diktálná, mivel azt a régi magyar iszák 'ta­ risznya' jelentésű szóból alkottuk -s képzővel). A szókészlet történeti vizsgálatának szép eredményei vannak. A szótörté­ net és a szófejtés (etimológia) tudományát mindig fokozott érdeklődés kísérte a magyar nyelvészetben. Ennek eredményeit a történeti és etimológiai szótárak őr­ zik.1 A szótörténet és a szófejtés komplex tudomány. Eleven és szükségszerű kapcsolatban van a történelemmel és a művelődéstörténettel. A szókészlet törté­ neti vizsgálata ugyanis fontos adalékokkal szolgálhat az emberi művelődéshez általában, egy-egy nép, népcsoport, ország, tájék művelődéséhez pedig különö­ sen. A történelem és a művelődéstörténet tényei és eseményei nélkül viszont a szótörténeti kutatás elesne a szavak keletkezésére és életútjára vonatkozó lénye­ ges adatoktól. (L. pl. az akác vagy a dohány szó eredetét és történetét az említett szótárban!) A szókészlet leíró vizsgálata előtt még számos teendő áll. Az élőnyelvi vizsgálatok előtérbe kerülése és a nyelvszociológia megerősödése azonban nagyban hozzájárult már a szinkrón szempontú lexikológia fejlődéséhez. A szó­ készlet ugyanis folyton változik, állandó mozgásban van. Felhasználása szocio­ lógiai, pszichológiai, sőt földrajzi tényezőktől is függ. A szavak nem a szótár­ ban, hanem a szövegben élik a maguk természetes életét. E kérdések elemző vizsgálata korunkban napi teendő. Ma már többféle értékelő-minősítő szempont­ rendszer kidolgozása van folyamatban a szókészlet leíró vizsgálata számára is, amelyet nagyon megkönnyíthet a számítógép alkalmazása. Mi a szótárírás célja, feladata? Elsősorban a szókészlet egyedeinek lajstro­ mozása. A kielégítendő társadalmi igénytől, illetve a tudományos és a gyakorlati életben vállalt feladatoktól függően hagyományosan a szótáraknak négy cso­ portját szokták elkülöníteni. Ezek az: a) interlingvális szótár (pl. egy kétnyelvű szótár); b) terminológiai szótár (pl. valamely tudomány, szakma műszavainak ér­ telmezése); c) speciális (nyelvtudományi és nyelvművelő) szótár (pl. tájszótár, szinonimaszótár, idegen szavak szótára, írói szótár, helyesírási szótár, szleng­ szótár, ragozási szótár stb.); d) általános (értelmező) szótár. A 20. század 90-es éveitől erős pezsgés jellemzi a magyar lexikográfiát. Folyamatosan jelennek meg a legkülönbözőbb szótárak,2 de sor kerül régebbi kiadványok újranyomásá­ ra,3 illetve átdolgozottak kiadására is.4
' A legnagyobb közülük: BENKŐ LORÁND főszerk.: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I-IV. Aka­ démiai Kiadó, Bp., 1967-84. 2 Ízelítőül néhány újabb alkotás: Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Akadémiai Kiadó, Bp., 1994. * GRÉTSY LÁSZLÓ - KEMÉNY GÁBOR: Nyelvművelő kéziszótár. Auktor Könyvkiadó, Bp., 1996. * KISS GÁBOR szerk.: Magyar szókincstár. Tinta Könyvkiadó, Bp., 1998. * BÁRDOS VILMOS főszerk.:

166

A magyar nyelv könyve

A szavak puszta számbavételében általában nem merülhet ki a szótár felada­ ta. Felépítése, tárgyalásmódja, nyelvi anyaga stb. a céltól függ. Az értelmező szótár megadja a szavak szófaját, fő- és mellékjelentéseit, esetleges használati kötöttségét, stílusminősítését stb. A szinonimaszótár a gazdagabb jelentéstartal­ mú, közismert vagy a stiláris szempontból semleges köznyelvi szavakhoz adhat­ ja meg a jelentéstartalomban szegényebb, kevésbé ismert, nem köznyelvi vagy épp sajátos stílusértékű, rokon értelmű szókat, szókapcsolatokat. Egy szinonima­ szótár, egy szó- vagy szólásgyűjtemény, egy helyesírási szótár, egy idegen sza­ vakat vagy kiejtéseket tartalmazó szótár döntően gyakorlatibb célzatú is lehet: jól használható kézikönyve az iskolai anyanyelvi nevelésnek, a szókincsfejlesz­ tésnek, illetve a fogalmazás-, a stílus- és a kiejtéstanításnak. A lexikológia és a lexikográfia, bár két külön tudomány — hiszen az előbbi alapvetően elméleti, az utóbbi jórészt alkalmazott nyelvészeti —, sok tekintetben egymásra van utalva. Egyrészt a szókészlettan megállapításaira épül a szótárak rendezési elve, másrészt a szótárírás megfigyelései állandóan gazdagítják a szó­ készlettan eredményeit. De feladataikban, módszereikben lényegesen különböz­ nek is egymástól. A lexikográfia a szókészleti egységek analitikus jellegű vizs­ gálatán alapszik, s a konkrét tények bemutatására törekszik. A lexikológia pedig szintetikus jellegű tudományként az analízis útján nyert eredményekre támasz­ kodva a szókészlet belső összefüggéseit tárja fel elméleti céllal, elvi alapon, tör­ vényszerűségek feltárására törekedve. A szótárírás többnyire csak regisztrál és értelmez, a szókészlettan azonban a szókészleti jelenségek mögött rejlő okokra is magyarázatot keres. A magyar nyelvtudománynak eredményekben gazdag múlt­ ja és biztató jelene van a szótárírás területén. A mai magyar nyelv egységes típusának szókészletét eddig a legteljesebben hétkötetes értelmező szótárunk5 dolgozta fel. Ez a szótár 206 873 szótári adatot tartalmaz 58 023 önálló szócikkben, s a magyar nyelv szavainak ez az első olyan gyűjteménye, amely 20. század közepén használatos nyelvünk szókészletéről re­ ális képet ad az ún. stílusminősítések alkalmazásával vagy elhagyásával. Az értelmező szótáron további kisebb egynyelvű szótárak alapszanak.6 Az ér­ telmező kéziszótár a feldolgozott címszavakban igen gazdag, hiszen több mint
Magyar szólástár. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2003. FORGÁCS TAMÁS: Magyar szólások és közmondások szó­ tára. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2003. L. pl.: BÁRCZI GÉZA: Magyar szófejtő szótár. Trezor Kiadó, Bp., 1991. 4 PUSZTAI FERENC főszerk.: Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 2003. 5 BÁRCZI GÉZA - ORSZÁGH LÁSZLÓ főszerk.: A magyar nyelv értelmező szótára I-VII. Akadémiai Kiadó, Bp., 1959-1962.
3
6

Pl.: JUHÁSZ JÓZSEF - SZŐKE ISTVÁN - O. NAGY GÁBOR - KOVALOVSZKY MIKLÓS szerk.: Magyar értelmező

kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 1972. — Papp Ferenc: A magyar nyelv szóvégmutató szótára. Akadé-

A szókészlettan és a szótárírás

167

70 000 címszót ölel fel, vagyis 12 000 szóval többet, mint elődje. Szóanyaga is élőbb, frissebb. Szép számmal regisztrál olyan szavakat is, amelyek az utóbbi tíz-tizenöt évben kerültek előtérbe a különféle szakterületeken, a sajtóban vagy éppen a mindennapi beszédben. A kéziszótár nem csak színes példaanyaggal szemlélteti a jelentéseket, hanem rajzokkal, képekkel is igyekszik elősegíteni egy-egy kevéssé ismert tárgy, eszköz stb. nyelvi jelének a megértését. Summáz­ va meg lehet állapítani, hogy a maga viszonylagos kerekdedségében felölelte törzsállományát 20. századi szókészletünknek. Ennek ellenére jó harminc év múltával időszerűvé vált újabb, átdolgozott ki­ adásának megjelentetése.7 Újításait szervesen, kellő megfontoltsággal és mérték­ tartóan illeszti hozzá az alapkiadáshoz. Úgy újítja meg szóanyagát, hogy meg­ rostálja és kiegészíti a régiét. Az egymásra gyűrűződő nyelvi változásokat, külö­ nösen a rendszerváltásból adódó új szavakat és jelentéseket igyekszik messze­ menően figyelembe venni. Van a szótárban mintegy 5 ezer új címszó (pl. áfa, bróker, karcsúsítás, piacgazdaság, pizza stb.). Vannak új, illetőleg módosított je­ lentések, megváltoztatott minősítések és példamondatok (pl. az átvilágítás, a földtörvény, a keresztényszocialista, a körjegyző, a középosztály vagy a szocia­ lizmus szó esetében). Vannak benne — úttörő módon —gyakorisági mutatók is. Kibővült a szótár a határainkon túli (erdélyi, kárpátaljai, délvidéki és felvidéki) magyar regionális nyelvváltozatoknak majdnem félezer mintaadatával. Ugyan­ akkor törölt is egy keveset a Kéziszótár. Törölte például a peremszókészlet szé­ lére sodródott szóegyedeket (ablakbiztosítás, affektáció). Nem tartalmaz rajzo­ kat, a nyelvhasználati hibákra ellenben csillag — (*) — helyett tartalmas sza­ vakkal figyelmeztet. Szócikkeinek egy jó részét tömör etimológia zárja. A papír­ szótárral párhuzamosan elkészült az anyag számítógépes adatbázisként rögzített változata is. Összegzésképpen elmondható, hogy a Kéziszótár olyan általános szótár, amely felöleli a mai magyar szókészlet legszélesebb tartományait, kiter­ jedve a szaknyelvi és a nyelvjárási szókészletnek a köznyelvivel (még vagy már) szorosabban érintkező, mintegy közös rétegeire is.

A szókészlet és a szókincs
A szókészlet és a szókincs fogalma nem teljesen egyértelmű, néha keveredik egymással. Szükséges pedig különbséget tenni köztük. A szókészlet egy nyelv,
miai Kiadó, Bp., 1969. — O. NAGY GÁBOR - RUZSICZKY ÉVA: Magyar szinonimaszótár. Akadémiai Ki­ adó, Bp., 1978. 7 PUSZTAI FERENC főszerk.: Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 2003.

168

A magyar nyelv könyve

egy nyelvréteg közösségi jellegű, társadalmi érvényű szavainak és kifejezéseinek összessége. A szókincs az egyén, az egyes ember által ismert és használt sza­ vaknak és kifejezéseknek az együttese. Egy gyermeknek, egy felnőttnek, egy írónak, költőnek tehát szókincse van. A magyar nyelvnek, a közéletnek, egy-egy tudománynak, szakmának, valamely nyelvjárásnak pedig szókészlete. Egy nyelv szókészlete minden létező szót magába foglal, de benne a szavak társadalmi fontossága eltérő. A teljes szókészlet alap- és kiegészítő szókészletre osztható. Az alapszókészletbe tartozó szavak a) fontosak, mert nélkülük elkép­ zelhetetlen a nyelvi kommunikáció: kenyér, eszik, piros, tíz, most; b) össznépi jellegűek, tudniillik a társadalom minden tagja ismeri és használja őket: könyv, olvas, szép; c) hosszú idő óta megvannak a nyelvben: fül, hall, szőlő, piac; d) nagy családjuk van, azaz számos képzett szó alakult belőlük, illetőleg összetett szó velük: szem: szemez, szemes, szemtelen, szemész, ablakszem, szőlőszem, szemüveg, szemorvos stb. A kiegészítő szókészletbe a többi szó tartozik. Azok, amelyek a) kevésbé fontosak, mert a szótól jelölt dolog is kevésbé lényeges a társadalomnak: zsan­ dár, ínyvitorla, ebadó; b) nem össznépi jellegűek, azaz nem mindenki használja őket, csak kisebb-nagyobb közösségek: lopótök, kúpkerék, szófajváltás; c) rövid ideje vannak a nyelvben: szputnyik, sugárhajtású, szélesvásznú; d) társtalan sza­ vak, ugyanis nincs vagy alig van családjuk: karburátor, zuzmó, buksza. Az alapés a kiegészítő szókészlet nem válik el egymástól élesen. Az egyén a maga anyanyelvi szókincsét a társadalmi érvényű szóanyagból alakítja ki. Ezért az egyéni szókincs eleve sokkal kisebb, mint a közösségi jelle­ gű szókészlet. Az egyén szókincsének aktív és passzív része van. Az aktív szó­ kincs a használt szavak összessége, a passzív szókincs a megértetteké. Az aktív szókincsben a meghatározó szerepet az alapszókészlet egységei játsszák, de bő­ ven jut hely benne a kiegészítő szókészlet szavainak is. A passzív szókincs nagy hányada viszont a kiegészítő szókészletből származik. Az egyéni szókincs mindkét részlege erősen egyéni színezetű és szüntelen változásban, mozgásban van. A szókészlet nem puszta szóhalmaz, több szempontból rendszert alkot. Egyes szavak származásuk, genetikai kapcsolataik miatt tömörülnek csoportba; pl. vér, véres, vértelen, vérzik, vérpiros... — Mások jelentésbeli, szemantikai kapcsolatokat mutatnak (szinonimák, heteronimák, antonimák stb.); pl. szalad, rohan, száguld, vágtat; ablak, piros, írogat; fekete, fehér stb. — Vannak olyan szavak, amelyek kölcsönösen felidézik egymást, azaz asszociatív viszonyban állnak; pl. ebéd, étterem, dél, menza, leves, hús, íztelen, főz, eszik, éhes, kopog a

A szókészlet és a szókincs

169

szeme... A szókészlet kisebb-nagyobb csoportjai, rendszerei persze még másféle kapcsolatokra is épülhetnek. A szavak a valóság viszonyainak mintegy a leképezései. Amikor egy társada­ lom a valóság kisebb-nagyobb területeit tagolja és fogalmilag megragadja, egyúttal nyelvileg is elnevezi azok dolgait, folyamatait, mozzanatait. Így jönnek létre az ún. mezőösszefüggések. A nyelvi mezők a szókészleti egységek olyan csoportjai, amelyek egyazon tárgyi, gondolati, fogalmi körhöz tartoznak (pl. a rokoni kapcsolatok megnevezései, a színelnevezések stb.). A nyelvi mezők ugyan a fogalmak közötti belső összefüggéseket tárják elénk, de végül a jelentés síkján is egymáshoz kapcsolódnak, s olyan rendszerekké állnak össze, amelyek­ ben az egyes tagokat meghatározza a többiekhez való viszonyuk. Ez azt jelenti, hogy a szavak használatát többé-kevésbé megszabják azok a nyelvi mezők, ame­ lyekbe az épp felhasználandó szókészleti egységek akár mint mellé-, fölé- vagy alárendelt fogalmak (kohiponimák, hiperonimák, hiponimák) beépültek. A ró­ zsa, viola, tulipán pl. hiponimái a virág szónak, kohiponimái egymásnak, míg a virág hiperonimája valamennyinek. Az elemi, kisebb nyelvi mezők egyébként mindig nagyobb, magasabb rendű mezőkké formálódnak mindaddig, amíg fel nem ölelik az egész szókészletet, azaz amíg be nem fedik a tagolt valóság „tel­ jes" területét, egészét. A szavak mezőösszefüggései — egy fogalomkör példáján szemléltetve — körülbelül az alábbi kapcsolatokra terjednek ki: 1. Az illető szó (pl. szőlő) fo­ galmi szférája: a) mellérendelt fogalmak: alma, körte, barack...; b) fölérendelt fogalom: gyümölcs; c) alárendelt fogalmak: Csabagyöngye, kékfrankos, rizling­ szilváni...; 2. Az illető szó fogalmi jegyei: kúszónövény, fürtös virágzatú, bo­ gyós...; 3. Az illető szó érintkezési kapcsolatait (helyi, időbeli, oki, rész-egész stb.) kifejező szavak: talaj, karó, metszőolló; bor, must; iszik, kapál, permetez, présel; szőlész, termelő...; 4. Az illető szó hasonlósági kapcsolatai; olyan sza­ vak, amelyeknek közös fogalmi jegyeik vannak vele: ribiszke, málna, tök... (KÁROLY, 1970. 60-1). Természetes, hogy a gondolkodó ember tudatában a szókészlet egységei kö­ zött a fenti és a hozzájuk hasonló kapcsolatok elevenen élnek. Velük is magya­ rázható, hogy az almá-ról a piros szín, a fitos-ról az orr jut az eszünkbe, hogy a szemenszedett melléknév csak a hazugság főnév jelzője lehet, hogy az anya bá­ nata szerkezet gyakoribb használatú, mint a villanyszerelő bánata stb. Nyilván­ való, hogy a szóban forgó összefüggések mögött maga a valóság áll. Nem kétsé­ ges, hogy a szókészlet körei, csoportjai nincsenek egymástól oly élesen elhatá­ rolva, mint a nyelvtani rendszer kategóriái. A szerepük mégis óriási. Elősegítik,

170

A magyar nyelv könyve

hogy a beszélő egyének a temérdek mennyiségű szókészleti egységet a tudatuk­ ban tárolhassák; az egyik szót a másik alapján könnyebben megérthessék és megtanulhassák; az új szavakat és kifejezéseket a meglevők mintájára megalkot­ hassák és a valóságra vonatkoztassák. Egy-egy nyelv szókészletének nagysága, terjedelme természetesen csak hoz­ závetőleges pontossággal határozható meg. Ezt nemcsak a mérések hiánya okoz­ za, hanem elvi, elméleti nehézség is. A nyelvtudományban még ma sem dőlt el végérvényesen, mit is tekintsünk igazán önálló szókészleti egységnek, szó­ egyednek. Biztosan tudjuk már ugyanakkor, hogy a szókészlet változik: szó­ egyedek, szócsoportok pusztulnak és keletkeznek. Nem tudjuk viszont pontosan, mi legyen a számláláskor az idegen, a táji, a szakmai szavakkal, továbbá a tulaj­ donnevekkel. Ha csak a köz- és irodalmi nyelvnek a szókészletét vonnánk be a lajstromozásba, a különböző foglalkozásokban közkeletű szavak és a tájszók tí­ zezrei, százezrei rekednének a számítás körén kívül. Ez pedig ma már nem en­ gedhető meg. A számítások korábban lényegében csak a létező szótárakon ala­ pultak. Egyes becslések szerint a természetes nyelvek köz- és irodalmi nyelvi szókészletei két-háromszáz ezer szót tartalmaznak, a szakszók mennyisége vi­ szont elérheti a három-ötmilliót is. De nincs szótár, amely akár a köznyelvnek, akár valamely szaknyelvnek vagy nyelvjárásnak a teljes szóanyagát felölelné. És embert próbáló nagy munka is az effélék összeállítása. A már mintegy fél évszá­ zada tervbe vett, hányatott sorsú akadémiai Nagyszótárnak8 csak a 19-20. száza­ di része mintegy 17 millió szövegszót tartalmaz 1154 szerzőtől származó 172féle különböző jellegű szövegből. A technika fejlődése, a számítógépek növekvő alkalmazása azonban nemcsak mind gazdagabb és gyorsabb szótározásokat tesz lehetővé, hanem valóságos szövegbankokat, korpuszokat is létrehozhat. A kor­ pusz nemcsak egyszerű tárháza a szövegeknek, hanem azok nyelvi elemzését is tartalmazza. A közelmúltban elkészült a modern magyar írásos nyelvhasználat­ nak egy reprezentatív szövegbázisa,9 amelyet az- értelmező kéziszótár átdolgo­ zott, új változata már fel is használt a gyakorisági mutatók elkészítéséhez. A szótárak alapján korábban többen is végeztek a szókészlet lehetséges terje­ delmére vonatkozó számításokat (TOLNAI VILMOS, LAZICZIUS GYULA, KELE­ MEN JÓZSEF, VÉRTES EDIT stb.). Ők a magyar nyelv teljes szókészletét a szótá­ rakon nyugvó számítások figyelembevételével 800 000-1 065 000 szóra becsül­ ték. Ez a szám megközelíti a szókészlet valóságos nagyságát, de azt semmiképp
8 9

Tervezett címe: A magyar irodalmi és köznyelv nagyszótára (1770—2000). Várhatóan 2030 táján jelenik meg. A Magyar Nemzeti Szövegtár, amely VÁRADI TAMÁS irányításával készült a Nyelvtudományi Intézetben 1997 és 2000 között, 150 millió szövegszót tartalmaz.

A szókészlet és a szókincs

171

sem jelenti, hogy a milliós adat egészét a társadalom a maga teljességében vala­ ha is használta, használja, illetőleg használni fogja. Ám a társadalom egészétől ma is ismert és valóban használt szavak száma mégis több százezerre rúg. A ma­ gyar szókészletnek az a része, amelyet szótározni szoktak, körülbelül negyedmil­ lióra tehető. Az egyén szókincse persze messze elmarad egy nyelv szókészletének nagy­ ságától, de nagymértékben függ az illető korától, foglalkozásától, képzettségétől, érdeklődési körétől és környezetétől. Az iskolába lépő gyermek szókincse — becslések szerint — jó kétezer szóra tehető. Egy 14-15 éves gyermek átlagban 67 ezer szót ismerhet. Egy nagy műveltségű, sokoldalúan érdeklődő felnőtt szó­ kincse néha ötvenezerre is rúghat. A nagy íróknak különösen gazdag egyéni szókincsük van. Arany János, pusztán kisebb költeményeiben, mintegy 23 ezer szót használt fel. Ma már nemcsak a szókészletet dolgozzák fel a szótárak, hanem a szókincsbe is bepillantást engednek. Az írói, költői művek régebbi glosszáriumait (a nehe­ zebben érthető szavak magyarázatait) mára költői szótárak követték. A Juhász Gyula-szótár a költő kritikai kiadásának 1373 versén alapszik. A költő összes verseinek nyelvét dolgozza fel. Bemutatja a költő minden szavának — kereken 12 ezer szónak — jelentését, illetve jelentésárnyalatait, egyúttal minden címszó­ hoz illusztráló idézet(ek)et és a szóhasználat gyakoriságát jelző indexet is kap­ csolva. A Petőfi-szótár vaskos köteteiben 22 719 címszó van. Ez a szótár úgy dolgozza fel a költő szókincsét, hogy számba veszi, értelmezi és minősíti Petőfi­ nek minden ránk maradt nyelvi adatát. Az Arany János Toldiján alapuló Toldiszótár 2873 önálló szócikket tartalmaz. A számítógéppel készült Csokonaiszókincstár a költő színműveinek szókincsét foglalja magában a kritikai kiadás alapján. Benne 85 543 adatban 9812 különböző szó fordul elő. Az egyéni szókincs fejlesztésére az iskolában nagy gond fordítandó. A gyer­ mek szókincsét napjainkban sokféle hatás éri. A környezeti és az iskolai hatás természetesen kiemelt jelentőségű. De amíg az előbbiben a spontaneitásé, addig az utóbbiban — remélhetőleg — a tudatosságé a vezető szerep. A tudatos és tervszerű szókincsfejlesztés kétféle feladatot jelent: a) gyarapítandó mind az ak­ tív, mind a passzív szókincs; b) elősegítendő benne egy kívánatos átrétegződés és arányváltoztatás. E folyamatban a szóértelmezéseknek, -gyűjtéseknek, csoL. pl. BENKŐ LÁSZLÓ szerk.: Juhász Gyula költői nyelvének szótára. Akadémiai Kiadó, Bp., 1972. * GÁLDI LÁSZLÓ szerk.: Petőfi-szótár I-IV. Akadémiai Kiadó, Bp., 1973-87. * PÁSZTOR EMIL: Toldi-szótár. Tan­
könyvkiadó., Bp., 1986. BEKE JÓZSEF: Bánk bán-szótár. Kecskemét, 1991. * JAKAB LÁSZLÓ - BÖLCSKEI

ANDRÁS: Csokonai-szókincstár I. KLTE Magyar Nyelvtudományi Tanszék, Debrecen, 1993.

172

A magyar nyelv könyve

portosításoknak, stílusminősítéseknek, a mondatalkotásnak, az aktív gyakorlás­ nak és a tanári példaadásnak óriási a jelentősége. Nem kétséges, hogy a szóban forgó feladatok eredményes elvégzéséhez — a már említetteken kívül — további szótáraink is hozzájárulhatnak.11

A szó- és kifejezéskészlet egységei
A nyelvi jelek sorában a szavaknak és a szó értékű, állandósult szókapcsolatok­ nak, kifejezéseknek kitüntetett helyük van: megnevezik és hordozzák a valóság­ ról kialakított fogalmainkat. De sem a szó, sem a kifejezés nem egyértelmű el­ nevezés. A szóról három értelemben beszélhetünk, s a kifejezés is legalább két­ féle jelentésben járja. A szó lehet: 1. szóelőfordulás, azaz minden egyes különírt egység, ahogy és ahányszor egy szövegben megjelenik; 2. szóalak, vagyis az azonos tövek azonosan toldalékolt szóelőfordulása; 3. szótári szó, a jelek és a rag nélküli szóalak. A kifejezés 1. valamely gondolati, érzelmi, akarati megnyil­ vánulás nyelvi megformálása, illetve ennek eredménye; 2. olyan nyelvi fordulat, amely szótári szó értékében állandósult több szó kapcsolatából. Ezért vált szük­ ségessé, hogy a szót mint a nyelv szótározható szókészleti egységét lexémának (szótári szó), a kifejezést pedig mint a nyelv szótározható állandósult szókap­ csolatát frazémának (szótári kifejezés) nevezzük el. Az asztal, asztalos, asztal­ fiók szavak tehát lexémák, szótári szók. A körmére ég a dolog, az egy gyékényen árulnak, a kirúg a hámból állandósult szókapcsolatok pedig frazémák, szótári ki­ fejezések. A lexéma fogalma és fajtái. — A lexémának általánosan elfogadott megha­ tározása nincs. Ezért valamiféle definíció helyett inkább néhány jellemzőjét vesszük sorra. A lexéma a nyelv egysége, nem a beszédé. Ez azt jelenti, hogy a lexémában társadalmi érvénnyel fűződik össze társadalmilag kialakított fogalom és társa­ dalmilag kötött alak. A lexéma társadalmi méretű megszokás eredményeképpen tudja nyelvileg rögzíteni és szinte a közvetlen észlelés pontosságával felidézni a társadalmilag egyszer már kialakított, de az egyén tapasztalatai révén újra meg

" Pl.: DEME LÁSZLÓ - FÁBIÁN PÁL - TÓTH ETELKA: Magyar helyesírási szótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 1999. * TÓTFALUSI ISTVÁN: Idegen szavak magyarul. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2002. * KÖVECSES ZOLTÁN: Ma­ gyar szlengszótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 1998.

A szó- és kifejezéskészlet egységei

173

újra ellenőrzött fogalmat, amikor annak aktualizálására és fizikalizálására van szükség. A lexéma önálló nyelvi egység. Önállósága tartalmi, szemantikai indíttatású, de alaki, hangalaki állandósággal egészül ki. A jelentés egységessége és teljes­ sége ötvöződik benne. E tekintetben különbözik mind a kisebb, mind a nagyobb nyelvi egységektől. A szóelemektől teljesebb, a szószerkezetektől egységesebb jelentése révén különül el. Felhasználásra, mozgósításra úgy áll készen a tudat­ ban, hogy viszi a maga jelentését a szövegbe, alakilag be tud illeszkedni környe­ zetébe és stilisztikailag is színezni képes a közlést. A lexéma létformája a beszéd. A szótári szó a szövegszóból való elvonás, absztrakció eredménye: mondatbeli szerepétől és nyelvtani eszközeitől megfosz­ tott jel. A beszéden kívül csak lehetőségként létezik, de a beszédben valóságo­ san. A szótár összegyűjti a lexémákat, a beszéd azonban megeleveníti őket. A szövegben meggyengül önállóságuk, de megerősödik egész jellegük. Önmaguk­ ban vett jelentésük gyakran módosulhat a szöveg többi elemének hatására, de minden változásuk végső soron állandó jelentésükhöz kapcsolódik, belőlük sar­ jad ki. Együttesen a lexémák közölnek, önmagukban csak jelölnek. A lexéma elemi és szerkesztett lehet. Az elemi egy jelentést hordozó egység­ ből (= morféma) áll, azaz tőszó: él, tavasz, hat. A szerkesztett több szóelemből áll, azaz képzett, igekötős vagy összetett szó: legelész, elnémul, pásztorlegény. A lexémákra a szótári alakok utalnak. Ezek nyelvenként eltérőek lehetnek. A ma­ gyarban — az ikes ige kivételével — általában a jel és rag nélküli szóalakok a lexémák. Így „Az anyanyelv szülte meg költészetem jövőjét" (Juhász F.: A költő is teremti a nyelvet) mondatban az öt lexéma a következő: az, anyanyelv, meg­ szül, költészet, jövő. A szótározott és a szótározható lexémák között ugyanakkor különbség figyelhető meg. A főnévi igenév (olvasni), a ható ige (olvashat) stb. szintén szótári szó, azaz lexéma, de szótározni csak az olvas igét szokták. Ezt a szótárírás gyakorlata alakította így, de hogy mi lexéma és mi nem az, azt a szó­ készlet tudománya dönti el. A lexémák megállapítása és a frazémáktól való elhatárolása sokszor nehéz­ séggel jár. A magyarban ugyanazon szónak is lehetnek szótári alakváltozatai (pl. fonal ~ fonál, gyerek ~ gyermek, tornázik ~ tornászik stb.). Az alakváltozatok nagyobb eltérés esetén már új, esetleg szinonim szótári szókat eredményezhet­ nek (pl. ganaj ~ ganéj, pletykál ~ pletykázik stb.). Ha a lexéma legfőbb kritériu­ ma a jelentésbeli egységesség, akkor a magyar nyelvben nemcsak szintetikus felépítésű (egy hangalak megbonthatatlan egységében szereplő) szótári szók for­ dulhatnak elő, mint tél, jégvirág, megfagy, hanem vannak analitikus felépítésű

174

A magyar nyelv könyve

(több hangalak együttesében kifejeződő) szótári szók is, mint az elszólja magát, kimulatja magát stb., amelyek viszont már a frazémákkal érintkeznek. Sőt a lexéma elkülönítésének egészen sajátos esete a tőkiegészülés (szuppletivizmus). A sok — több, én — nekem stb. párok kétségtelenül megbontják a szó materiális egységét, ám jelentéstanilag mégis összetartoznak. Sajátosan viselkedő, de egyre szaporodó lexématípust képviselnek a szókészletben a mozaikszók: APEH, MÁV, OTP, MDF, SZDSZ (betűszók), Fidesz (szóösszevonás). A frazéma fogalma és fajtái. — A beszédben főképp alkalmi szerkesztés fo­ lyik, de több-kevesebb gyakorisággal ismétlődnek állandósult szerkezetek is. Ezek — szerencsésebb szó híján — a frazémák vagy frazeológiai egységek. Bennük szintén társadalmi érvénnyel kapcsolódik össze fogalom és hangalak. Amíg a szótári szó rendszerint „egybeformált", addig a szótári kifejezés „külön­ formált" nyelvi egység. A frazémák ugyanúgy szótározhatók, mint a lexémák. Egyesek bizonyíthatóan szó értékűek, azaz sokszor egy-egy szóval egyenértékű­ ek; pl. kibújik a szög a zsákból 'kitudódik, kiderül', fabatkát sem ér 'értéktelen semmitérő', inába száll a bátorsága 'megijed, megrémül', lógatja az orrát 'bú­ sul', egy bordában szőtték 'hasonló vkihez' stb. Mások jól láthatóan mondatér­ tékűek, azaz nem csak a felépítésük, hanem jelentésük is a mondatokéhoz hason­ ló; pl.: Sok kicsi sokra megy; Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik; stb. Az állandósult szókapcsolatoknak egy jó része egyébként a szószerkezetek és az összetett szavak határterületéhez tartozik. A frazémák ismérvei közül a jelentésbeli integráltság és az alaki kötöttség a legfontosabb. Az előbbi azt jelenti, hogy jelentésük az esetek többségében nem számítható ki alkotóelemeik jelentésének összegzése révén. Az utóbbi azt, hogy formájuk viszonylag stabil, alkotóelemeik nem vagy csak korlátozottan cserélhe­ tők ki. Mellettük a képes értelem és a hangulati-érzelmi többlet kritériuma játsz­ hat több-kevesebb szerepet. E tulajdonságok valamelyike, többsége vagy épp mindegyike valamennyi szótári kifejezésre többé-kevésbé ráillik. Ez is az oka annak, hogy a frazémáknak nemcsak számos fajtáját, de egyúttal három fokoza­ tát is el lehet különíteni. Vannak tehát először is a szorosabb értelemben vett frazémák, az ún. idiómák vagy idiomatikus egységek, amelyekben az állandó­ sult szerkezeti formához erős belső jelentésintegráció társul (pl. lóvá tesz, egy húron pendül). Az idiómákban az alkotó tagok jelentése nem egyszerűen csak összegződik, hanem valami többletet, átvitt értelmet is tükröz. Ilyenek minde­ nekelőtt a szólások. Vannak továbbá a tágabb értelemben vett frazémák, ame­ lyek nem idiomatikusak, de jellemző rájuk az integrálódott jelentés (pl. a távo­ zás hímes mezejére lép). Itt nincs átvitt értelem, de van egyfajta erős jelentéssűrí-

A szó- és kifejezéskészlet egységei

175

tés (pl. megállapodást köt). A nagy kanállal eszik és a bámul, mint borjú az új kapura egy-egy szó (eszik, bámul) erejéig megőrizte még eredeti jelentését, az idiomatikus egy gyékényen árul és a tőrbe csal viszont már igen eltávolodott eredeti, szó szerinti értelmezésétől. Ide, a nem idiomatikus frazémák közé tar­ toznak lényegében tehát a szóláshasonlatok is. És vannak végül a legtágabb érte­ lemben vett olyan frazémák, amelyekben csak a szerkezeti és lexikális állandó­ ság bizonyos foka érzékelhető (pl.: Hogy ityeg a fityeg?). Ez utóbbi kategóriába soroljuk a terminológiai jelleget tükröző szókapcsolatainkat (pl. mocsári gólya­ hír, vérehulló fecskefű, szabad választás, békés egymás mellett élés stb.). A frazémák mind szerkesztettek, sőt szerkezeti formájuk, alaki felépítettsé­ gük többé-kevésbé állandó. Egyesek alig változtathatók meg a felhasználás so­ rán; pl. se szeri, se száma; másokon a mondatba való beépítés érdekében kisebbnagyobb változtatásokat kell végrehajtani (pl. bővítést, ragozást stb.): tolja a szekerét (vkinek); (Úgy megverte, hogy) az eget is nagybőgőnek nézte. Vannak ugyanakkor kiegészítésre nem szoruló, teljes mondatok is: Pap se prédikál két­ szer. A szótári kifejezések csoportosítása nehéz. Többféle osztályozás is elképzel­ hető, de egyik sem mentes bizonyos fokú egyéni megítéléstől, intuíciótól. A frazémák egy része ugyanis a történeti fejlődés során olyan jelentésváltozáson ment át, amelynek eredményeként jelentésük idiomatikussá, teljesen átvitt ér­ telművé vált. A frazémák lényege azonban nem elsősorban az átvitt, képes érte­ lemben van, hanem a jelentésbeli integrálódásban. Így a szótári kifejezés szű­ kebben és tágabban is értelmezhető. Jelentésbeli integrálódásuk, alaki összefor­ rottságuk és érzelmi-hangulati velejárójuk fokozatait is figyelembe véve nagyjá­ ból az alábbi típusokba sorolhatjuk őket: 1. A szokványos kifejezésmódok. — Igen változatos frazeológiai egységek. Nagyobb részüknek nincs átvitt értelme, de néhányukban már szerepelhet nem értett vagy átvitt értelmű szó. Ilyenek: — a) A népmesei fordulatok (pl. hol volt, hol nem volt; itt a vége, fuss el véle stb.). — b) A helyzetmondatok, tár­ salgási fordulatok, klisék (pl. hogy vagy?; mi újság?; annyi baj legyen!; ré­ szemről a szerencse; baráti üdvözlettel; szíves engedelmével; mi az ábra? stb.). Közös jellemzőjük, hogy erős szituációs kötöttségük, de nincs különösebb stí­ lushatásuk. — c) A közhelyszerű kifejezések, amelyeknek lehet bizonyos képiségük, de az igazi szépséget nélkülözik, rendszerint csak tréfás használatban van helyük, bár érződik rajtuk a választékosságra törekvés (pl. a feledés homá­ lyát borítja rá, a távozás hímes mezejére lép, úszik a boldogságban, a világot je­ lentő deszkák, a szélrózsa minden irányában stb.). — d) A szakkifejezések,

176

A magyar nyelv könyve

amelyek több szó kapcsolatával fejeznek ki egységes fogalmakat, hangulati ha­ tásuk nincs, de a szaknyelvekben nélkülözhetetlenek (pl. köztulajdonba vétel, el­ beszélő múlt, egri leányka, vérehulló fecskefű, alkoholos befolyásoltság stb.). — e) A körülírások, amelyeknek fogalmi tartalma kifejezhető többnyire egy-egy igével is, nincs különösebb képszerűségük sem, de a stílust ünnepélyesebbé vagy hivatalosabbá teszik (pl. váddal illet, harcot folytat, beleegyezését adja, írásba foglal, támadást intéz, megállapodást köt, feltűnést kelt, elismerésre talál, eljá­ rást indít stb.). — f) A képes kifejezések, amelyek erős alaki kötöttség mellett több-kevesebb érzelmi velejáróval, képszerűen fejeznek ki egységes jelentéstar­ talmat, de a bennük végbement jelentésváltozás természetesnek tűnik, s a hallga­ tót, az olvasót nem késztetik fokozottabb munkára, gondolkodásra (pl. kutya ba­ ja, megfordul a fejében, sírva fakad, gurul a nevetéstől, haragra lobban, lángra gyúl a szíve, töri a fejét vmin, vkinek a nyakába sóz vmit, szavába vág, szégyent vall, kenyeret keres, tetőfokára hág, hátat fordít, kezet emel vkire, lába alatt van vkinek, megdobban a szíve stb.). 2. A szólások. — A szólás olyan több szóból álló, gazdag hangulati tartalmú frazeológiai egység, amelynek jelentése más, mint alkotó elemeinek puszta je­ lentésösszege: dugába dől, kordában tart, zokon vesz, él-hal érte, ismeri csínjátbínját, cigánykereket hány, cigányútra megy, egérutat nyer, farkasszemet néz, hadilábon áll, hajítófát sem ér, vérszemet kap, a kancsó fenekére néz, ötödik ke­ rék, veszett fejsze nyele, rájár a rúd, lóvá tesz, körmére ég a dolog, vásárra viszi a bőrét stb. A szólások alaki típusaik szerint lehetnek igés szerkezetek, amelyek a mon­ datba ragozás útján illeszkednek be: elveti a sulykot, itatja az egereket, megüti a bokáját; és párhuzamos felépítésű szólások, amelyek verstanilag kétüteműek, gyakran rímesek, s a mondatban valamilyen mondatrésszel — többnyire állít­ mánnyal — helyettesíthetők: le is út, fel is út; se pénz, se posztó; se füle, se far­ ka; egyszer hopp, másszor kopp stb. — A közlésben elfoglalt helyük szerint vannak mondatrész nagyságú: suba alatt, nyakló nélkül; szószerkezet nagyságú: fából vaskarika, az apostolok lován, egy füst alatt; és mondat nagyságú szólások: eltörött a mécses, rájött az ötperc, hamis a mája, veri az ördög a feleségét. Az efféle, kiegészítésre nem szoruló szólások közel állnak a közmondásokhoz. — A szólások szófajtani szempontból lehetnek igei (otthagyja a fogát), főnévi (telhe­ tetlen papzsák, anyámasszony katonája), melléknévi (burokban született, ron­ gyon gyűlt, minden hájjal megkent) és határozószói értékűek (saját szakállára). A szólások legtöbbje régi, több száz éves, ezért hűséges őrzője múltunknak. Eredetük igen változatos. Sokuk a nép sajátos gondolkodására vezethető vissza:

A szó- és kifejezéskészlet egységei

177

majd ha fagy, hó lesz nagy, répa terem, vastag, nagy. Számos jellegzetes szakki­ fejezés volt: lépre csal, kihúz vkit a csávából. Némelyiknek az eredete ma már nem élő babonás hiedelemben keresendő: tartozik az ördögnek egy útjával. De ma is születnek szólások. Bennük a mai kor tükröződik: húzza a csíkot, leesik a tantusz, olajra lép, kár a benzinért, unom a banánt, nem az én asztalom, fölmegy bennem a pumpa stb.
A szólások „nyelvünk virágai". Szemléletessé, elevenné teszik a stílust. Élénkítő hatásuk abból ered, hogy bennük az alkotó tagok jelentése háttérbe szorul, alárendelődik az egységes, új jelentésnek. Így szemléltető erő és hangulati hatás dolgában felülmúlhatják a nekik megfele­ lő lexémákat. Hiba azonban a szólások megváltozott alakban való használata, illetve kettőnek a keverése, kontaminációja: tejben-vajban füröszti meg a feleségét (helyesen: igekötő nélkül); túllő a lovon (helyesen túllő a célon + átesik a ló másik oldalára), lándzsát tör felette (helye­ sen: pálcát tör felette + lándzsát tör mellette). — A szólások egyébként szinte minden stílusré­ tegben előfordulnak.

3. A szóláshasonlatok. — Olyan, rendszerint mondat formájú szólások, ame­ lyek két részből állnak: egy fogalomból és egy hozzá hasonlított, vele tartalmilag egyértékű szemléletes képből: fehér, mint a fal; ravasz, mint a róka; reszket, mint a nyárfalevél; szemtelen, mint a piaci légy; kerülgeti, mint macska a forró kását; pereg a nyelve, mint az orsó stb. Céljuk nem a hasonlóság kimutatása, ha­ nem a hasonlat alapjául szolgáló tulajdonság, cselekvés nyomósított kifejezése. A szóláshasonlatok többnyire hiányos szerkezetű összetett mondatok. Sokszor annyira elszegényedhetnek tartalmilag, hogy stilisztikai dísszé válnak: heten vannak, mint a gonoszok; megy, mint a karikacsapás. Fényt vethetnek egy-egy nyelvközösség szemléletére (szegény, mint a templom egere; ismeri, mint a te­ nyerét stb.). Napjaink társalgási nyelvében is keletkeznek hosszabb-rövidebb életű szóláshasonlatok: betakarja, mint Moszkvát a hó; kiakad, mint az ingaóra; összetöri, mint mókus a mogyorót stb. 4. A szállóigék. — Olyan, szó szerinti idézetek, amelyek nagyobb körben tartósan használatosak, és irodalmi eredetük vagy történelmi szerzőjük kimutat­ ható: „Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel!" (Zrínyi); „A haza minden előtt" (Kölcsey); „Ábrándozás az élet megrontója" (Vörösmarty); „A néppel tű­ zön-vízen át!" (Petőfi); „Ember, küzdj és bízva bízzál!" (Madách); „A kocka el van vetve" (Caesar). A beszédbe idézetként szőjük bele a szállóigéket. 5. A közmondások. — Olyan mondatok, amelyek általános érvényű megfi­ gyeléseket, életigazságokat tartalmaznak eredeti vagy átvitt értelemben. Madarat tolláról, embert barátjáról. Aki mer, az nyer! Holló a hollónak nem vájja ki a

178

A magyar nyelv könyve

szemét. Egy bolond százat csinál. A közmondások felhasználása hasonló, mint a szállóigéké; szervesen nem illeszkednek be a mondatba, inkább csak idézni lehet őket. A szállóigéket és a közmondásokat nem minden nyelvtan sorolja a frazémák közé. Kétségtelen, hogy részint mondatformájuk, részint, esetenként, az átvitt ér­ telmüknek a hiánya miatt (jobb későn, mint soha; sok kicsi sokra megy stb.) kis­ sé eltávolodnak a gyakorta szó értékű és képes értelmű frazémáktól. Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy például a közmondások túlnyomó többsége nemcsak a szövegben, hanem már önmagában is kettős jelentéssíkon helyezkedik el: a di­ rekt jelentés mellett az indirekt is majdnem mindig jelen van bennük: nem erő­ szak a disznótor; sok lúd disznót győz; ki korán kel, aranyat lel; ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát; vak tyúk is talál szemet stb. Nem kétséges, hogy a közmondás igazi jelentése éppen a másodlagosan kialakult jelentés. S ahhoz sem férhet kétség, hogy alaki zártságuk, megformáltságuk alapján is joggal kerülnek a tágabb értelemben vett szótári kifejezések sorába.
A szállóigéknek és a közmondásoknak ugyanaz a stilisztikai szerepük, mint a szólásoknak: erőteljessé, szemléletessé teszik a stílust. Hatásos élénkítő elemek gyanánt több stílusréteg elő­ szeretettel használja fel őket jórészt oktató, tanító jellegük, kisebb részben arányos felépítésük, olykor ritmusosságuk miatt is.

A szókészlet tagolódása, rétegződése, mozgása
Valamely nyelv szókészlete tagolódik történetileg, vagyis eredet szempontjából, s rétegződik a mai felhasználásban is részben földrajzilag, azaz területiségét ille­ tően, részben szociológiailag, tehát a társadalmi csoportok, rétegek, illetve szakmák, tudományok nyelvhasználata tekintetében. Ugyanakkor a szókészlet­ ben egyes szavak átkerülnek az egyik nyelvi rétegből a másikba, más szavak ki­ szorulnak a nyelvhasználatból vagy újonnan lépnek be oda; azaz a szókészlet folyvást változik, mozog. A szókészlet eredet szerinti tagolódása, csoportosítása A magyar nyelv szókészlete történeti szempontból a) ősi, alapnyelvi, b) belső keletkezésű, c) jövevényszavakra és d) idegen szavakra oszlik. Az ősi, alapnyelvi szavak. — Az uráli, a finnugor és az ugor együttélés ko­ rából öröklődtek. Ezek adják a magyar nyelv szókészletének jellegzetes arcula­ tát, nagyfokú tömörséget biztosítva azzal, hogy többségük egytagú (pl. ész, fej, hó), s csak kisebb arányban kéttagúak (pl. csillag, felhő). Számuk mindössze

A szókészlet eredet szerinti tagolódása

179

1200 körül mozog, de a használatban jóval nagyobb az arányuk. Ez azzal ma­ gyarázható, hogy az ősi örökségből hatalmas szócsaládok sarjadtak (pl. az egy­ kori al főnévből alá, alatt, alant, alól, alul, alig, aláz, alázatos, alázkodik, alj, aljas, alom, almoz, alsó, alacsony, alany, alap, alapoz, alapít, alapítvány, alat­ tomos, alattomban, alfél, alvilág, alperes, altiszt, alávaló, alattvaló, alföld stb.). Az ősi szavak ugyanakkor a mindennapi élet legalapvetőbb fogalmai: szem, száj, fog, mell, szív (testrészek); ős, apa, nő, feleség, meny (rokonságnevek); ég, világ, éj, ősz, esik (természeti jelenségek); fecske, lúd, hal, eb, lepke (állatvilág); fű, fa, ág, fűz, fenyő (növényvilág); falu, lakik háló, kés, szíj, köt, varr, szalag (lakás ré­ szei, eszközök, ruházat); szül, jön, él, hal, eszik, iszik, alszik; én, ő, mi, ti, ez, maga, ennyi (igék és névmások); egy, kettő, három, négy, öt, hat, húsz, harminc, száz, első, második (számnevek). A belső keletkezésű szavak. — A magyar nyelv külön életében jöttek létre szóteremtéssel és -alkotással. A szóteremtés útján keletkezett szavak teljesen új, kifejező szavak, amelyeknek töve korábban nem létezett, nem vonatkozott a va­ lóságra, s bennük egy-egy hangsor egy-egy jelentést kapott. Ilyenek a hangután­ zó és a hangulatfestő szavak: csörög, susog, csiripel; andalog, totyog, szöszmö­ töl; a gyermek- és dajkanyelvi szavak: tente, oá, az állathívogató, -űző, -terelő szavak: hess, sicc, pí-pí-pí. A szóalkotással létrejött szavak meglevő elemek ösz­ szekapcsolódásának eredményei. Ilyenek a képzett és az összetett szavak: szíves, szívtelen; szívelégtelenség stb., valamint a mozaikszók: FTC, tévé, közért, trafó, ENSZ (régebbről); AIDS, BUX, EU, kft, rt, szja, taj-szám (a közelebbi múltból). De ide soroljuk a szóalkotás ritkább módjait is. Ilyen a szóelvonás: kapál —* ka­ pa, távirányítás — távirányít; a szórövidülés: irtózatos — irtó, laboratórium — » > > labor; a szóvegyülés: csupa + kopasz = csupasz, csokor + bokréta = csokréta; és a népetimológia: Házsongárd(i temető) < német Hasengarten, durrdefekt < német Durchdefekt, nyögdíjas < nyugdíjas. Sok belső keletkezésű szó a nyelvújításnak köszönheti létét. Miközben a nyelvújítók felelevenítettek elavult szavakat (pl. aggastyán, bakó, dísz, év, fegye­ lem, iker stb.), köz- és irodalmi nyelvivé tettek tájszavakat (pl. bozontos, hanyag, meder stb.); a szavak zömét képzés, összetétel és elvonás útján hozták létre. Míg egyfelől nagyon sok szót képeztek szabályosan, akár régi képzők felelevenítésé­ vel is (pl. alapít, fogyaszt, fogalom, győzelem stb.), addig másfelől maguk is „csináltak" képzőket, nem épp helyeselhető módon (pl. bohóc, fegyenc, dalárda, nyomás stb.). Számos tükörszót alkottak más nyelvek szavainak szó szerinti fordításával is: (pl. álláspont, befolyás, belátás < német Standpunkt, Einfluss,

180

A magyar nyelv könyve

Einsicht stb. Sőt az idegenszerű összetételektől sem riadtak vissza. Alkotásaik többségét azonban a mai napig fenntartotta a szükség. A jövevényszók. — Idegen eredetű, de meghonosodott, sőt nemegyszer ala­ kilag is megmagyarosodott szavak. Minden nyelvnek fontos gyarapodási forrása a más nyelvekből való szókölcsönzés. A magyarság a szomszédos és a távolabbi népek műveltségének, életmódjának, szokásainak megismerése útján, valamint az egymás mellett élés, a politikai, gazdasági és művelődési érintkezés révén mind a honfoglalás előtt, mind a honfoglalás után igen nagy számban kölcsön­ zött szavakat más népek nyelvéből. E szavak ma már nem viselik magukon ide­ gen voltuk bélyegét, használatuknak múltja van nyelvünkben, s eredetüket ren­ desen csak a nyelvtörténeti kutatás képes kideríteni. A magyarban a legismer­ tebbek és a legnagyobb számúak a török, a szláv, a latin és a német jövevény­ szók. 1. A török jövevényszók körébe soroljuk a különféle török nyelvekből átvett szavakat, amelyek között az átvétel idejét tekintve is nagy különbségek vannak. Megkülönböztetjük a honfoglalás előtti és a honfoglalás utáni török jövevény­ szavakat. Ami a honfoglalás előtti, ótörök jövevényszavakat illeti, a legtöbbjük­ nek nem is tudjuk megállapítani a pontosabb nyelvi eredetét, legföljebb csuvasos vagy köztörök voltát. E szavak többsége az állattenyésztés, a földművelés és a ruházkodás, öltözködés fogalomkörébe tartozik: bika, borjú, disznó, ökör, kecs­ ke, kos, tyúk, sajt, béklyó, karám; árpa, búza, eke, sarló, kéve, alma, körte, dió, szőlő, gyümölcs; süveg, saru, csat, ködmön, gyöngy, gyűrű, tükör, bilincs, illik, bársony; ács, szűcs. Ami pedig a honfoglalás utáni török jövevényszavakat illeti, azok részint kun-besenyő, részint oszmán-török eredetre vezethetők vissza. Kunbesenyő kölcsönzések a csődör, komondor, kun, orosz, csősz, kalauz szavaink, oszmán-török eredetűek pedig a jórészt közigazgatási jellegű basa, bég, aga, be­ tyár, haramia, dutyi, harács, kaszabol, korbács, gyaur stb. szavak. 2. A szláv jövevényszókat a honfoglalás előtti időktől kölcsönöztük mind a mai napig. A szláv népek kulturális hatása a magyarságra hosszú ideje tart. A fontosabb fogalomkörök: király, megye, ispán, paraszt, pénz, rend (államélet); kereszt, szent, malaszt, pap, karácsony (kereszténység); család, cseléd, unoka, dajka, mostoha (családi élet); ablak, szoba, udvar, pince, gerenda, abrosz, kony­ ha, dunyha, vacsora, pecsenye, szoknya, gatya, sapka, csizma, pelenka (ház, be­ rendezés, ruházkodás); rozs, zab, kalász, barázda; abrak, járom, iga, patkó, ka­ csa, takács, kovács, mészáros, korong (földművelés, állattenyésztés, mestersé­ gek); bodza, gomba, málna, szilva, cseresznye; medve, hörcsög, galamb, bolha (növény- és állatvilág).

A szókészlet eredet szerinti tagolódása

181

3. A latin jövevényszók a honfoglalás korától a 19. század elejéig kerültek át jelentős számban az egyházi, politikai és tudományos élet nyelvéből a köznyelv­ be: templom, kápolna, oltár, angyal, ostya, kántor; juss, lajstrom, uzsora; iskola, kollégium, kréta, tábla, lecke, diák, vakáció, tinta, papiros, doktor, pirula. 4. A német jövevényszók megjelenése nyelvünkben a honfoglalással kezdő­ dik, s a II. világháborúig tart. E szavak nagy hányadát a bajor-osztrák nyelvjá­ rásból vettük át. A német jövevényszók főként az udvari, főúri és hadi élet (pl. lant, farsang, erkély, kastély, herceg, torony, tánc, ostrom, pisztoly, zsold), illet­ ve a városi élet, kereskedelem, ipar (pl. polgár, kalmár, borbély, céh, tallér, tu­ cat, csaplár, érc, hámor, pék, pintér, prém, cukor, csokoládé, limonádé) foga­ lomkörébe valók. A jövevényszók szép száma ellenére is anyanyelvünk mai szókészletének alapját változatlanul az ősi és a belső keletkezésű szavak képezik. Szóstatisztikai számítások szerint a közönséges beszédben a „magyar" szavak aránya 75% fölé ugrik, sőt egyes (főleg írói, költői) szövegekben a 86-90%-ot is elérheti. A szó­ készlet magyarsága onnan ered, hogy nyelvünkben a legfontosabb, tehát leg­ gyakrabban használt szavak ősiek vagy belső keletkezésűek. Más az arány, ha azt nézzük, hány magyar és hány jövevényszó szerepel a lexémák között. Az értelmező szótár 6078 vitathatatlan tőszói lexémája közül — azt a 3459-et véve alapul, amely a Bárczi Géza-féle Magyar szófejtő szótárban van — 614 finnugor eredetű (10,10%), 497 belső keletkezésű (8,18%), 279 török (4,59%), 569 szláv (9,36%), 330 német (5,43%), 180 latin és görög (2,96%), 889 pedig bizonytalan, ismeretlen eredetű (14,69%) (PAPP F.: MNy. LXX. 55-68). d) Az idegen szók. — Régibb és újabb keletű kölcsönszavak, amelyeknek idegen nyelvi volta nyilvánvaló előttünk, még ha nem tudjuk is pontosan, melyik nyelv ringatta bölcsőjüket. Régebben az idegen szavak átvétele elsősorban né­ pek, nemzetek érintkezésén alapult. Később a kereskedelemmel, majd a tudo­ mány és a technika eredményeivel együtt terjedtek az idegen szavak. Ujabban ismét a tudományok, az ipari technikák és technológiák, a reklámok, a könnyű műfaj, a szórakoztató- és vendéglátóipar, sőt a kereskedelem is szaporítja az ide­ gen szók számát. Az idegen szók között külön hely illeti meg az ún. nemzetközi szókat, amelyek újabban, műveltségi érintkezés folytán kerültek nyelvünkbe, s a világnyelvek közül legalább háromban megvannak (pl. kolhoz, szputnyik; pizza). A nemzetközi szók nem tévesztendők össze a vándorszókkal, amelyek régebbi, már jövevényszóvá vált szóbeli átvételek, noha szintén sok más nyelvben is megtalálhatók (pl. mester, kömény, pamut, rádió, sport).

182

A magyar nyelv könyve

Az idegen szavak megítélésében korábban két szélsőséges nézet alakult ki: a purizmus és a liberalizmus. A puristák minden idegen szónak ellenségei vol­ tak. Ők anyanyelvünk magyarságát féltették az idegen hatásoktól, és azt szeret­ ték volna, ha nyelvünkben az idegen szavak száma nagymértékben csökken, esetleg mindegyik helyett magyar szó kerül használatba. — A nyelvi liberaliz­ mus hívei viszont az idegen szavak átvételében a nyelv gazdagodását látták, és azt szerették volna, ha kritikátlanul tágra nyitjuk az idegen szavak előtt a kaput, minél nagyobb számban, szinte korlátlanul fogadva be őket nyelvünkbe. Az idegen szavak megítélésében régóta a szükségesség és a hasznosság elvét tartjuk szem előtt. Amikor használjuk az idegen szót, ezt nem mindig az iránta érzett rokonszenvből vagy szellemi tunyaságból tesszük, hanem nyelvi szükség­ szerűségből, de mérlegelve, hol, milyen célra, mikor és kihez fordulva használ­ juk. Amikor hadakozunk ellene, ezt sem soviniszta gőgből, az idegen iránti gyű­ löletből tesszük, hanem azért, mert zavarja a megértést, mert jó magyar szót szo­ rít ki, mert esztétikailag kifogásolható, mert nem illik bele nyelvünk rendszeré­ be.
Az idegen szavakat — felhasználásukat illetően — a múlt század vége felé még, némi egy­ szerűsítéssel, három csoportba osztottuk: a) a szükséges, használandó; b) a használható, de nem szükséges és c) a kerülendő, szükségtelen idegen szavak csoportjába. Szükség van az idegen szóra, ezért használandó: 1. Ha nincs magyar megfelelője, s akár az egész társadalom számára általánosan ismert fogalmat jelöl: alumínium, benzin, film, keksz, konzerv, norma, rakéta, stressz, vitamin; vagy szűkebb körben (pl. egy szakmában) fontos fo­ galmat jelöl: cellulóz, katalizátor, stabilizátor. — 2. Ha nincs magyar megfelelője, de elég szé­ les körben ismert, bár nem túlságosan fontos fogalmat jelöl: bár, dzsörzé, kűr, sanzon, sláger. — 3. Ha jelentése vagy hangulata eltér magyar megfelelőjétől: akta (ügyirat), dráma (színmű), náció (nemzet), klinika (kórház), metró (földalatti), muszáj (kell, szükséges), nosztalgia (só­ várgás), professzor (tanár), tragédia (szomorújáték), tróger (hordár). — 4. Ha magyar megfe­ lelője nehézkesebb, pontatlanabb: antikvitás, energia, materializmus, oxigén, profit. — 5. Ha korokat, népeket, tájakat idézve környezetet jellemez, azaz ún. műveltségszó: gondola, láma, mecset, pagoda, piramis, szamovár, számum, szauna, tájfun, tajga, trojka. Használható, de nem feltétlenül szükséges az idegen szó: 1. Ha megközelítően egyenértékű és elterjedt magyar megfelelője van: autó = gépkocsi, bicikli = kerékpár, dialektus = nyelvjá­ rás, fotó = fénykép, patika = gyógyszertár, pedagógus = nevelő, telefon = távbeszélő. — 2. Ha segíti a szóismétlés elkerülését, csökkenti a stílus egyhangúságát: komplikált = bonyolult, kon­ kurencia = verseny, probléma = kérdés, provokáció = kihívás. Kerülendő, mert nincs szükség az idegen szóra: 1. Ha helyette teljes értékű magyar megfe­ lelőt ismerünk, akár fontos, akár kevésbé fontos fogalom megnevezésére: frizsider — hűtő­ szekrény, kinemaszkóp — szélesvásznú, komputer — számítógép, stewardess — utaskísérő.

A szókészlet eredet szerinti tagolódása

183

2. Ha a szűkebb körben használt szakszónak közismert magyar megfelelője van: flekk—folt, spiccvas — orrvas, fándli — kanál, serpenyő, políroz—fényesít, csiszol. 3. Ha köz- és irodal­ mi nyelvi megfelelőjénél stílushatás szempontjából sem jobb (pl. argónyelvi, csak a lazább, kötetlenebb köznapi beszédben szereplő szó stb.): dumál, lóvé, meló, srác, szajré, fater, fór, gang, muter, sparherd.

Mára egy kicsit megváltozott, összekuszálódott a helyzet. Friss idegen szók ma is naponta kerülnek nyelvünkbe. Ezt a folyamatot megakadályozni nem le­ het, de korlátozni, lassítani szükséges. Minden eddigi hatásnál nagyobb és veszé­ lyesebb ugyanis most a ránk zúduló angol szóözön. Ez egyre fokozódó mérték­ ben már a 20. század 60-as és 70-es éveitől kezdődően folyamatosan tart (pl. ae­ robic, design, input, marketing, musical comedy, protest song, team), de újabban mintha ismét erősödőben volna (pl. baby sitter, bróker, e-mail, kiónoz, om­ budsman, projekt, szkinhed, shop, tender, xerox stb.). Egyes tudományok vagy foglalkozási ágak, szakmák szinte le sem tudnak mondani az idegen szavakról. A friss terminológia egy jó része idegen. Az informatikában vagy a számítás­ technikában máig túltengenek az idegen szók (pl. fájl, formatál, installál, kon­ vertál, kurzor, opció, printel). Az újabbak között feltűnően sok rövidítés, illető­ leg mozaikszó is akad (pl. BBC [bíbíszí], GDP [dzsídípi], CIA [szíájé], CNN [szíenen], FBI [efbíáj], HBO [écsbíó ~ hábéó], IMF [íemef ~ ájemef], JVC [dzsévészí], SMS [esemes], UPI [júpíáj] stb.). Gond, hogy előfordulásuk nem korlátozódik már a nyelvhasználat egyik vagy másik, viszonylag zárt körére, ha­ nem több területet, részleget is érint. Felerősödött az idegen szók divatja a tudo­ mányos és az irodalmi értekező stílusban, az ismeretterjesztő irodalomban, az időszaki sajtóban, sőt a napilapok, a rádió, a televízió, a kereskedelem, a vendég­ látóipar és a közélet nyelvében is. Nem minden nyelv reagál egyformán az idegen szókra. Ez az angollal rokon nyelvek esetében talán érthető is. A magyar nyelv, illetve nyelvközösség azon­ ban — noha története során számosat sajátjává fogadott — máig érzékeny az idegen szókra (ha nem is annyira, mint pl. a francia). Ez valószínűleg azért van így, mert a magyar szókészletben viszonylag nagy számban találhatók ún. „vilá­ gos", azaz motivált szavak. Olyanok, amelyeknek értelmét ismert szóelemekből meg tudjuk fejteni, össze tudjuk rakni (pl. új-ság-ír-ás, fel-nő-tt-ok-tat-ás), szemben a „homályos", motiválatlan szavakkal (mint amilyen pl. a zsurnaliszti­ ka vagy az andragógia). Az idegen szók befogadása, „honosítása" nagy körültekintést kíván. Manap­ ság szinte egy új nyelvújításra volna szükség. Hasonló ugyanis a helyzet, mint a 18-19. sz. fordulóját követően. Akkor is jellemző volt az új találmányok, eszkö-

184

A magyar nyelv könyve

zök, intézmények megjelenése nyelvünkben nevükkel együtt, akárcsak napja­ inkban. De akkor a magyar nyelv majdnem mindig megtalálta az idegent helyet­ tesítő jó saját megfelelőt (pl. gyufa, mozdony, vasút). Most viszont nem mindig sikerül ugyanaz. Sok idegen szó eléggé szilárdan tartja magát (pl. aerobic ~ rokktorna, body-building ~ testépítés, izomtorna, diszkont 'olcsó áruk boltja', dublőr ~ helyzetszínész, grémium, hamburger, hot dog, logó, ombudsman, szponzor, videó stb.). A lobbi, a pizza vagy a plaza már egész szócsaládot terem­ tett: lobbizik, lobbizás, lobbista; pizzéria, pizzasütő, pizzavendéglő; plázázik, plázázás, plázás. Számos esetben nem dőlt el még véglegesen és egyértelműen az idegen és a magyar szó közötti küzdelem (pl. butik ~ divatüzlet, e-mail ~ drótposta, villámposta, e-posta, internet ~ világháló, marketing ~ piacszervezés, night klub ~ éjbár, szolárium ~ fényfürdő, tender ~ versenyfelhívás, -pályázat stb.). Az embargó, a finanszíroz, a koncesszió vagy a profit helyett bizony elég lenne a zárlat, a pénzel, a tartós bérlet vagy épp a nyereség, haszon. Van azon­ ban sok példa arra is, hogy többé-kevésbé sikeres már az idegent helyettesítő magyar szó életútja (pl. ABC-áruház, Libegő, tollaslabda stb.). Több idegen si­ keres megmagyarítását épp a különböző szópályázatok eredményezték: amur, busa (kínai eredetű halfajok), gyorsharapó (snack bar), Skála, Sugár (üzlet vagy üzlethálózat, -lánc), lemezgazda (disc jockey), szavakész (slagfertig) stb. Fontos, hogy a mindennapi élet nyelvi feladatainak megoldásához lehetőleg magyar szavakat válasszunk. A sok idegen szó nehezítheti a megértést. A hason­ ló hangzású idegen szavakat nem szabad összetéveszteni egymással. Egyiknek­ másiknak a pontatlan használata tudniillik mulatságos tévedéshez vezethet, ha az adoptál-ból adaptál, a potenciál-ból potencia, a szuverén-ből szuvenír vagy az exkuzál-ból exhumál lesz. Az idegen szó más stílusárnyalatot érzékeltethet, mint a magyar. Egyszer ünnepélyes (aréna, hérosz, horizont, planéta stb.), máskor kellemetlenebb hangulati hatású (náció, puceráj, tróger, vircsaft stb.). Van rá eset, hogy az idegen szó familiáris vagy közönséges stílushatás előidézője (dá­ ma, fráter, perszóna stb.). Előfordul, hogy kötelező tapintatból, közszeméremből fejezünk ki valamit idegen szóval: ekcéma, urológus, szexuális. — Bizony, az újságírás nyelvében is többször lehetne szétzülleszt a dezorganizál, következtetés a konzekvencia, szövőipar a textilipar, mesterkedés a manőver és bizományosi vagy letéti a konszignációs raktár. Természetes ugyanakkor, hogy egy filozófiai műben helyénvalóbb az antagonizmus, aktív, anarchia, burzsoá, dialektika, de­ mokrácia és a diktatúra szavak használata, mint a köznapi társalgás nyelvében. Mindez azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy többszintű szómagyarításra van szükség. A tudomány belső kommunikációja ugyanis aligha nélkülözheti a nem-

A szókészlet eredet szerinti tagolódása

185

zetközi terminológiát, az idegen szavak használatát, a magyar nagyközönségnek szóló külső kommunikációban (ismeretterjesztés, alkalmazás, alsóbb szintű okta­ tás stb.) viszont még a tudósoknak is vállalniuk kell a „magyarul" való megszó­ lalás nehéz feladatát. A szépirodalom is szívesen él stíluseszközként az idegen szavakkal. Társa­ dalmi rétegek, illetve személyek bemutatására: „E Herkules (= Kinizsi Pál) meg­ jelenése lehűtötte a forró fejeket, meglepődve visszahőköltek" (Tatay S.: Kinizsi Pál). — Egyes korok hangulatának érzékeltetésére: „Ki itt felállt: — nem hajtott térdet! | rebellis volt sehonnai" (Váci M.: Kelet felől). — A környezet felidézé­ sére: „... láttam motorkerékpáros apácát, | szadista filmplakátokat, | fakult eget | és kombinékat szűk utcák felett, | angyali-gömbölyű gyermekeket, | va­ lódi cowboyt reklám-kalodában, | automata zenét s rágógumit, | kecses fekete lá­ nyokat, szelíd | sofőröket vad zajban, | s megcsodáltam | a Szentlélek Bank neon-lángnyelveit" (Garai G.: Levél Rómából). — Ünnepélyesebb hatás, emel­ kedettebb hangulat keltésére: „S dúlt hiteknek kicsoda állít | káromkodásból ka­ tedrálist?" (Nagy L.: Ki viszi át a Szerelmet). — Rosszallóbb, gúnyosabb han­ gulati hatás keltésére: „A magasba a mély beleszédül? | mindenki elárul? | divide et impera? — végül | az aljasságig belegyávul..." (Benjámin L.: Vérző zászlók alatt). Ugyanakkor az idegen szavak helyesejtése és helyesírása sem könnyű kérdés (pl. know-how [nóhau]) 'szakértelem'. Vannak, akik a már meghonosodott és bi­ zonyos fokig megmagyarosodott idegen szavak ejtését is a lehetőségig vissza akarják igazítani az átadó nyelv gyakorlatához, de olykor tévednek is ebben. Így lesz az aktív aktív, a dzsungel dzsangl, az interjú intervjú, a poén poen, a premier prömier, a refrén röfrén, a rekamié rökamié, a reneszánsz röneszánsz, a retúr rötúr, a sanzon sanszon stb. Az efféle kiejtési sznobizmust nem helyeseljük (a rekamié pl. a franciában sem hangzik ö-vel). Zavaró kettősség uralkodik a friss idegen eredetű rövidítések esetében is, mivel többségüket idegenesen (angolo­ san) ejtjük (pl. CIA [szíájé]), másokat viszont magyarosan mondunk (pl. USA, WHO). Nem szerencsés ezért például a HBO [écsbíó], az IMF [ájemef] vagy a PhD [píécsdí] ejtése, mert helyesebb volna a [hábéó], [íemef] vagy a [péhádé]. A magyar nyelv az idegen szavakat századokon át a maga természete szerint alakí­ totta, vagyis átvételükkor nem követte szolgaian sem az idegenes kiejtést, sem az átadó nyelv írásgyakorlatát. Az idegen szavak kiejtésbeli magyarosodása egyéb­ ként ma is tartó folyamat. Főként a magán- és mássalhangzók időtartamában fi­ gyelhető meg azonban ingadozás. Egyes szavakat nem mindig a helyesírási sza­ bályzat által szentesített formában mondunk ki: attribútum, ironikus, kulturális,

186

A magyar nyelv könyve

kommuna, mikroba, szinonim, asszisztál, futball, intelligens, kommunista, venti­ látor stb. Az idegen szók helyesírása ugyanolyan nehéz és sokat vitatott kérdéskör, mint a nyelvhelyességi és a stilisztikai problémáké. Az az általános elvünk, hogy írjuk magyarosan mindazokat a szavakat, amelyeknél ezt a gyakori előfordulás, a hagyomány, a szakma vagy a tudományág szokása lehetővé teszi: akció, dízel, finanszíroz. Idegenesen a ritkább és újabb szavakat írjuk, amelyeknek magyaros írását még a szűkebb szakma sem szentesítette: biedermeier, Erythromycin, Daedalon, Phenylbutazon. Ha egy idegen szó több tudományág területén is használatos, netán a köznyelvben is él, előbb írhatjuk magyarosan, mint az olyat, amelynek használata egyetlen tudományra korlátozódik. A kolera, diftéria, tífusz stb. szavak idegenes írásmódját már nem volna szerencsés erőltetni. Aligha vé­ letlen, hogy újabban igen sok idegen szó fonetikus átírása megtörtént (pl. bébi­ szitter, fájl, fitnesz, flopi, kapucsínó, lízing, menedzsment, neszkávé, imázs, szo­ lárium stb.). A helyesírásnak egyébként is segítenie kell a szükséges idegen sza­ vak befogadását és a szükségtelenek kitiltását. Arra kell törekednünk, hogy a nélkülözhetetlen idegen szó helyesírása magyarosodjék meg, a nélkülözhetőét pedig ne siettessük. A gyakorlatban még sokszor nagy a bizonytalanság (skin­ head ~ szkinhed). A szókészlet mai rétegződése, tagolódása A nyelv használatában él. Az élő nyelvhasználat azonban sohasem egységes. Egy magyar nyelv van ugyan, de használata változatokat eredményez. A termé­ szetes nyelvek létezési formái a nyelvváltozatok. Ezek egymástól alapvetően szó- és kifejezéskészletükben különböznek, a nyelvtani szabályok és a hangzás eltérései nem jellemeznek szükségszerűen minden nyelvváltozatot. A magyar nyelvváltozatok összessége a magyar (nemzeti) nyelv. Ennek belső tagolódása az alábbi: A) területi nyelvváltozatok (a nyelvjárások és a regionális köznyelvek), B) társadalmi nyelvváltozatok (a csoport-, illetőleg rétegnyelvek és a szak­ nyelvek), C) köznyelvi (standard) változatok (a beszélt és az írott köznyelv, illetőleg a szépirodalom nyelve). A területi nyelvváltozatok földrajzilag különböznek egymástól. Együtt a népnyelvet jelentik. Szinte kizárólag a szóbeliségben élnek. A többi nyelvválto­ zattól, mindenekelőtt a köznyelvitől eltérnek valamennyi nyelvi szinten, azaz

A szókészlet mai rétegződése, tagolódása

187

nyelvtani szabályaikban, szó- és kifejezéskészletükben és hangtani arculatukban egyaránt. Nevezik őket tájnyelveknek, dialektusoknak is. A nyelvjárásokon be­ lül legújabban helyi nyelvjárásokat, nyelvjáráscsoportokat és nyelvjárási régió­ kat különböztetünk meg. Ma a nyelvjárások eredeti mivoltukban többnyire már csak a falvakban, rendszerint az idősebb személyek ajkán és a kötetlenebb tár­ salgás szituációjában élnek. Köznyelvi hatásra ugyanis ma már a nyelvjárási anyanyelvűek is tömegesen beszélik a regionális köznyelvet, azaz a köznyelv­ nek a nyelvjárási jelenségektől többé-kevésbé színezett változatát. A határainkon túli kisebbségi regionális köznyelveket pedig már — a többségi nyelvek hatá­ sára — jellegzetes kontaktusjelenségek is tarkítják, különösen szóhasználati szempontból (a szlovéniai Muravidéken pl. ilyenek: eldob 'megbuktat', fellépés 'bemutató tanítás', májca 'trikó, alsóing', primáris 'elsődleges', tájnica 'titkár­ nő' stb.). A tájak, vidékek szerint eltérő, a nyelvjárásokra jellemző sajátos szók az ún. tájszók. Ezek lehetnek valódiak (bürü, csatakos, silinga), jelentésbeliek (bi­ lincs, bogár, eljár) és alakiak (gráblo, kemen, tepsü). A példák a NyugatDunántúl nyelvjárásaiból valók. — A valódi tájszó vagy olyan fogalmat jelöl, amely — másként megnevezve — a köznyelvben is él: pityóka 'burgonya' (Er­ dély), paszuly 'bab' (Tiszántúl), tököncse 'málna' (Cák, Velem), porozinkó 'csá­ szármorzsa' (Nyugat-Dunántúl); vagy olyan tárgyat, dolgot, fogalmat nevez meg, amelyre a köznyelvben nincs külön szó: kurugla 'kemencéből a parázs ki­ húzására szolgáló eszköz', kópic 'vesszőből font öblös tárolóedény' (NyugatDunántúl). — A jelentésbeli tájszó a köznyelvi szótól nem alakjában, hanem je­ lentésében különbözik: szigorú 'vézna' (Székelyföld), pálcás 'csíkos' (Ormán­ ság), bilincs 'seb, sebhely', bogár 'légy' (Dunántúl). — Az alaki tájszó csak alakjában tér el a köznyelvi szótól, jelentésében nem: csollán, lú, palló, tik. A magyar nyelvnek 1890 és 1960 között nyomtatásban megjelent vagy kéziratban megtalálható összes táj szavát rögzíti a magyar szótárírásnak egyik legnagyobb vállalkozása, az öt kötetre tervezett hatalmas új tájszótárunk.12
A tájszók nyelvünk múltjának értékes emlékei. Kisebb-nagyobb arányban még a tanulók nyelvhasználatában is előfordulhatnak. Ezért velük kapcsolatban az iskolának nemcsak az a feladata, hogy helyettesítse, helyettesíttesse őket a köznyelvi megfelelőkkel, hanem az is, hogy tudatosítsa általuk a nép nyelvének sokszínűségét, rendkívüli gazdagságát. A tájszók a köz- és az irodalmi nyelv számára rendre frissítő forrásul szolgáltak (gondoljunk csak a nyelvújítás­ ra!), de stilisztikai célzattal ma is szerepelhetnek a szépirodalom nyelvében is.

B. LŐRINCZY ÉVA főszerk.: Új magyar tájszótár I~IV. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979-2002.

188

A magyar nyelv könyve

A társadalmi nyelvváltozatok a társadalmi tagozódás szempontjából, szoci­ ális alapon különülnek el egymástól. Ide tartoznak egyfelől a csoport-, illetőleg a rétegnyelvek. Ezek egyes társadalmi csoportoknak a sajátos nyelvhasználatát jelentik. Az egyazon foglalkozású közösségekbe kerülő, azonos érdeklődésű, kedvtelésű, a szabadidő eltöltésében, a szórakozásban vagy az életkorban, életvi­ telben hasonló egyéneknek a nyelvét (pl. a hobbinyelvek: sportnyelv, vadász­ nyelv, horgásznyelv; az életkori nyelvváltozatok: gyermeknyelv, dajkanyelv, di­ áknyelv, ifjúsági nyelv, katonai nyelv; illetőleg az argó és a szleng stb.). De ide tartoznak másfelől a szaknyelvek, mint amilyenek a szaktudományok, a szak­ mák, műhelyek nyelve, a kismesterségek, munkálatok, munkafolyamatok nyel­ ve, a hivatal, a mozgalom nyelve (sőt részben zsargonja is). Ezek az elnevezések egyébként félreérthetők is lehetnek, hiszen a csoport-, a réteg- vagy a szaknyel­ vek esetében nincs szó igazán nyelvekről, csak sajátos szóhasználatokról, termi­ nológiákról. A társadalmi nyelvváltozatokat egyébként szociolektusoknak is ne­ vezik. — A társadalmi munkamegosztás, érdeklődés, iskoláztatás, életkor stb. szerint, azaz szociológiai szempontból elkülönülő szavak a zsargonszók (hári, szerelés, szövegel, bezsong, dohány) és a szakszók (fotoszintézis, gyűrűz, termo­ sztát). A zsargonszók — tágabb értelemben — a csoport- vagy rétegnyelvek saját szavai. Olyan fogalmakat jelölnek, amelyeket bizonyos társadalmi rétegek, cso­ portok használnak egymástól és a köznyelvitől eltérően elsősorban a társalgás­ ban, jórészt összetartozásuk, kisebb részben tudatos elkülönülési szándékuk, „kívülállásuk", esetleg beavatottságuk érzékeltetésére. Ez a szókészlet nem kö­ tődik bevett foglalkozásokhoz, állandó cselekvési formákhoz, jól elkülöníthető szociológiai csoportokhoz. A zsargonok igen sokfélék. Egyetlen közös vonásuk, hogy regisztereikben, azaz szó- és kifejezéskészletükben elkülönülnek a köz­ nyelvi szavaktól. A szaknyelvekhez viszonyítva inkább magánérdekűek. A ré­ gebbi nemesi-arisztokrata, illetve a 19. század végi és a 20. századi polgárikispolgári zsargont főként a sokszor idegen eredetű, ún. szalonnyelvi szavak jel­ lemezték: bankett, flört, gáláns, kekk, migrén, nett, púder, rúzs. Az ifjúság a múlt század utolsó harmadától különösen sokféle fogalomkörben alakította ki sa­ játos és folyvást változó szó- és kifejezéskészletét: suli, röpke, puskázik (iskolai élet), naszti, tökfödő, tyúkszemtok (ruházat, öltözködés), dumál, löki a szöveget, osztja a lapot (beszélés, mondás), dohány, sóher, bélás (pénz, anyagiak), pali, csaj, bőr (férfi, nő), kaja, piál, beveri a szunyát (evés, ivás, testi szükséglet) stb. A tolvajnyelv (argó vagy jassznyelv) eredetileg a bűnözőknek, az alvilági ele­ meknek a titkosság szándékával létrehozott nyelve volt, s az átráz, balhé, be-

A szókészlet mai rétegződése, tagolódása

189

gyullad, csörög, hekus, meló, lóvé, zrí és a hasonló szavak jellemezték. Napja­ inknak is kialakulóban van egyfajta, szakszavakkal is teletűzdelt, nehezebben érthető politikai, hivatali zsargonja, főként bizonyos írott dokumentumokban. Az utóbbi évtizedek alacsonyabb szintű, bizalmasabb, fesztelenebb társalgási nyelve a szleng, amely az élet, a nyelvhasználat minden területén előfordul. Ez az argónak egy szelídebb változata, amelynek szavai, kifejezései már nemcsak a városi köznyelvben terjedtek el, hanem polgárjogot nyertek a rádióban, tévében, sőt a film és a színház nyelvében is. Legfőképp az ifjúság szóhasználatát jellem­ zi, az idősebb korosztályokét kevésbé. A műveltebb rétegek ritkábban, de tuda­ tosabban használják, mint a társadalom deviáns elemei (alvilágiak, kábítószere­ sek). A szleng magába olvaszt bizonyos argóelemeket (pl. balhé, beköp, kégli, lemar, meló, meseautó, rongy 'ezer forint', sittre vág stb.), illetőleg más csoportés szaknyelvi szavakat is (pl. dizsi 'diszkó', karosszéria 'alak', szerelés 'öltö­ zék', visszatapsol 'megbuktat' stb.). Ugyanakkor az alapszókészlet egységeinek is (pl. fej, megy, nyúl) lehetnek szleng jelentéseik (vö. jó fej, menjen a búsba, le­ nyúl). A szleng durva, trágár elemeket is bőven tartalmaz. Divatoznak benne a túlzó nyelvi formák (pl. eszméletlen, irtózatos, őrült) Jellemző rá viszont a köz­ vetlenség és a gyors változás, minden újra való azonnali reagálás. Stílusjelenség is. A szakszók a nemzeti nyelv igen hasznos fejleményei. Olyan fogalmakat je­ lölnek meg, amelyek az egyes szakmákban, tudományágakban általánosak, nél­ külözhetetlenek. Megnevezik azokat a tárgyakat, valamint részeiket és a velük végzett cselekvéseket, amelyekkel az illető szakmákban, szaktudományban dol­ goznak, foglalkoznak: fékhenger, kardántengely, kúpkerék, olajcsere, perselyez (autószerelés); diópánt, falc, felvasal, holkergyalu, nút (asztalosság); csap, gya­ logművelés, hajtás, oltvány, szálvessző (szőlészet); kiütés, klinikai halál, kolesz­ terin, mellékvese, műt (orvostudomány). Szakszókészlet (terminológia) egyéb­ ként annyiféle van, ahányfajta szakma, tudományág. Bennük különleges helyet foglalnak el a műszók (terminus technikusok). A szaknyelvet persze nem sza­ bad azonosítani csupán a terminológiával. A szaknyelv az ember nyelvi felsze­ reltségének integráns része. Sem új tudást szerezni, sem tudományt népszerűsí­ teni nem lehet a szaknyelvek elsajátítása nélkül. A szaknyelvek írott és beszélt változatokban egyaránt élnek. Legigényesebb formában a szakirodalomban, leg­ igénytelenebb módon pedig a szakzsargonban jelennek meg. Ujabban a tudományos-technikai fejlődés a tudományos és szakmai ismere­ teknek szinte a robbanásszerű növekedését, a tudásanyagnak — s ezzel párhu­ zamosan a szakszókincseknek — több területen is példátlan gyarapodását hozta

190

A magyar nyelv könyve

magával. Nélkülük a társadalom előrehaladása, a termelés lassulna le. A termé­ szetes nyelvekben a szakterminusok száma többszörösen meghaladja a köznyel­ vi szavakét. Tény, hogy egy jó hányaduk idegen. A szakszókincsek ma már a magyar szókészletnek is nagyobb részét alkotják, mint a közmagyar szavak, számuk több millióra tehető. A szaknyelveknek, mint amilyen például a környe­ zet- és a természetvédelem, a hierarchikusan felépített, logikailag és nyelvileg elrendezett, definiált, kodifikált és állandóan bővíthető közérdekű terminológiáit thesaurusoknak nevezzük.
A zsargonszókkal és a szakszókkal az iskolai oktatásban is foglalkoznunk kell, méghozzá ellentétes megközelítésben. Az ízléstelen, durva argó- és ifjúsági nyelvi szavakról meg kell próbálnunk leszoktatni tanítványainkat. A siker titka csak az lehet, ha az ízléses, szellemes, képzeletmozdító zsargonszókat viszont tudatosítjuk bennük, használatukat nem tiltjuk nekik. A szakszóknak a tanulók aktív szókincsébe való beépítését ugyanakkor minden lehetséges esz­ közzel segítenünk kell. Erre bőven kínálnak lehetőséget — a szaktárgyak tananyagai mellett — a magyartanításban is egyre nagyobb arányban előforduló nem művészi szövegek is.

A nyelvváltozatok sorában ma megkülönböztetett helye és szerepe van a köznyelvnek. A köznyelv presztízsváltozat, a standard letéteményese. A nemzeti nyelvnek az a változata, amelyet a nyelvileg is igényes, iskolázott emberek használnak beszéd- és írástevékenységük során. Ezért van szó- és írásbeli válto­ zata. A köznyelv a nyelvközösség egésze számára közös és egységes, nyelvünk­ nek mindenki számára normaként elismert, elfogadott formája, a legáltalánosabb gondolatközlési és érintkezési eszköze a közéletnek, az iskolai oktatásnak és a nyomtatott irodalom tetemes hányadának. A köznyelv a különféle nyelvváltoza­ tok egyfajta kiegyenlítődésének eredményeként jött létre, s ez a sajátsága máig az egyik legfontosabb ismérve. Ugyanakkor még ma sem természetes, spontán és elsődleges nyelvváltozata mindenkinek; elsajátítása társadalmi tényezők (is­ koláztatás, foglalkozás, környezet stb.) függvénye. A nemzeti nyelv változatai sorában meg szoktuk különböztetni még az iro­ dalmi nyelvet, sőt újabban tulajdonképpen csak a szépirodalom nyelvét, mint­ hogy maga az irodalmi nyelv lényegében a köznyelv írott válfajának is tekinthe­ tő. A szépirodalmi nyelv szavai talán erősebb belső tagoltságot mutatnak, stilisz­ tikailag mégis gondosabb, csiszoltabb, kimunkáltabb összképet adnak. A szép­ irodalmi nyelv a nemzeti nyelvnek jórészt mesterséges és absztrahált kategóriá­ ja.

A szókészlet változása, mozgása A szókészlet változása, mozgása

191

A szókészlet a nyelv legváltozékonyabb összetevője. Ezért érzékenyen reagál minden külső, nyelven kívüli hatásra, különösen a társadalom életében bekövet­ kező változásokra. Ez egyfelől a szó- és kifejezéskészlet elemein megy végbe visszaszorulás-kipusztulás, illetve keletkezés-terjedés formájában, másfelől a szóegyedeknek a nyelvváltozatok közötti mozgásában nyilvánul meg. Mindkét jelenség többé-kevésbé állandó a nyelvtörténet során is, de mértéke, intenzitása koronként eltérő, napjainkban azonban feltűnően erős. A szókészleti változás, mozgás két szélső esete a szavak elmúlása és a szavak keletkezése. A mindenkori élőnyelvi használathoz képest az elavuló, kipusztuló szavakat archaizmusoknak, a keletkező újakat pedig neologizmusoknak nevez­ zük. Ezek száma a nagy gazdasági-társadalmi átalakulások időszakában, illetve utána rendszerint megszaporodik. Az archaizálódásnak és a neologizálódásnak természetesen fokozatai vannak (pl. egy szó vagy kifejezés társadalmi érvénye szerint lehet visszaszoruló, visszaszorult és kihalt, illetőleg terjedő vagy elter­ jedt). Mind az archaizmusoknak, mind a neologizmusoknak több típusuk van. Az archaizmusok lehetnek mindenekelőtt A) valódiak és B) nem valódiak. Valódi (vagy fogalmi) az archaizmus, ha valamely szó a vele jelölt fogalommal (denotátummal) együtt múlik ki vagy szorul vissza: dézsma, kopja, virilista; széncsata, tanácselnök, békés egymás mellett élés (vagy pl. a pitli és a zséter a nyelvjárásokból). Nem valódi az archaizmus, ha egy lexikai egység a vele jelölt fogalom vagy denotátum elhalása nélkül pusztul ki. A nem valódi archaizmuso­ kon belül három alfajta különül el: a) névbeli archaizmus, ha csak egy fogalom­ nak a nevében, megnevezésében megy végbe változás: rér 'sógor', kaszab 'mé­ száros' isa 'bizony'; b) jelentésbeli archaizmus, ha a szó más értelmi árnyalatot, jelentésváltozást tükröz: marha 'kincs, vagyon'; illetőleg c) formai archaizmus, ha valamely szót elavult, régies alakban használunk: győzedelmi, pediglen, pök. Az archaizmusoknak fontos szerepük van történeti szakmunkákban és történelmi tárgyú alkotásokban: hitelességet és hangulatot kölcsönöznek. Egy hiányzó tör­ téneti szótárban volna a helyük. A neologizmusok típusai hasonlók: A) valódiak és B) nem valódiak. Valódi (vagy fogalmi) a neologizmus, ha valamely szó a vele jelölt fogalommal (denotátummal) együtt keletkezik vagy terjed el: autópályadíj, betűreklám, digi­ talizál, képújság, kutyakozmetika, műhold, űrrepülő, Viagra (impotencia elleni gyógyszer). Nem valódi a neologizmus, ha egy lexikai egység a vele jelölt foga-

192

A magyar nyelv könyve

lom vagy denotátum keletkezése nélkül terjed el. A nem valódi neologizmusokon belül szintén három alfajta különül el: a) névbeli neologizmus, ha csak egy fogalomnak a nevében, megnevezésében megy végbe változás: csatolmány (csa­ tolt fájl), ipari tanuló (inas), hűtőszekrény (frizsider), számítógép (komputer), magánosítás (privatizáció); b) jelentésbeli neologizmus, ha a szóval jelölt foga­ lom jelentésváltozást vagy más bárminemű értelmi árnyalatot tükröz: átvilágítás, hajrá 'finis' bejön 'sikerül, sikerrel jár', érett 'középkorú', egér, kukac (a számí­ tógéppel kapcsolatos szavak); illetőleg c) formai neologizmus, ha valamely szót más, újabb alakban használunk: diri, fagyi, kolesz, labor. A neologizmusok mu­ tatják, hogy a szókészlet megújítása folyamatosan zajló, egyszerre spontán és szervezett folyamat is. A magyar nyelvben az utóbbi jó fél évszázadban rengeteg archaizmus kelet­ kezett, illetőleg neologizmus született. Szinte illusztrálni lehetne velük napjaink tipikus szóalkotási módjait. De ennél is fontosabb, hogy milyen jellemzően tük­ rözik a társadalom életében bekövetkezett változásokat. Igen jól jellemzik körül­ belül a 20. század jó harmadik negyedét az efféle szavak: békekongresszus, diszszidens, párttitkár, szocializmus, taggyűlés, tagkönyv; cséplőellenőr, takarmá­ nyos, téesz, vegyszerez; széncsata, tévé, közért, kofa (községfejlesztési alap) stb. Mivel a szókészlet igen érzékenyen reagál mindennemű gazdasági, politikai vál­ tozásra, a rendszerváltással különösen sok politikai, közgazdasági, jogi szakszó és kifejezés terjedt el. Nemcsak régi szavak tűntek fel esetleg többé-kevésbé módosult jelentésben (pl. átvilágítás, csúsztatás, frakció, földtörvény, hitel, inf­ láció, jegyző, középosztály, piacgazdaság ), hanem szükségszerűen jelentkeztek teljesen újak is (pl. áfa, devizaszámla, euró, EU-tagság, imázs, menedzsment, miépes, monetáris, szja, tender, zsebszerződés). A változások sodrában felbuk­ kantak olyan új szavak is, amelyek csak ideig-óráig maradtak a nyelvben, s talán el sem jutnak a szótározás, az írásos értelmezés fázisáig: Nyírfa-dosszié, Posta­ bank-botrány, hordóügy, taxisblokád. Több szó van azonban olyan, amely né­ hány évtized alatt megjárta mind az archaizálódás, mind a neologizálódás útját (pl. a kamatadó, koalíció, körjegyző, polgár, részvénytársaság, többpártrend­ szer), illetve a fordított utat (mint pl. az Almuska vagy a Bambi üdítőitalok már­ kaneveiként). A szavak sorsa azonban nemcsak az archaizálódás vagy a neologizálódás le­ het, hanem a nyelvváltozatok közötti erősebb-gyengébb mozgás is. A szókészleti egységek egy jó része ugyanis nem őrzi meg „eredetibb" nyelvrétegbeli helyét, hanem átmegy, átmehet más nyelvváltozatba. Ez a mozgás természetesen a nyelvhasználat következménye, tulajdonképpen valamiféle kontaktusjelenség, de

A szókészlet változása, mozgása

193

többnyire társadalmi okokra vezethető vissza. A régi magyar nyelvből is ki lehet mutatni, de a ma nyelvhasználata szempontjából különös fontosságú. Azt a fo­ lyamatot, amikor a szavak mozgásban vannak, és áramlanak a nyelv szókészlet­ ének egyik rétegéből a másikába, belső nyelvkeveredésnek nevezzük. Nyelvünk beszélt tartománya ma igencsak erős mozgásban van. A nyelvváltozatok közötti szókészletbeli mozgásnak napjainkban két nagy színtere van: a) a köznyelv felé irányuló mozgások és b) a köznyelv felől kiindu­ ló mozgások. Az első típusba tartoznak a köznyelvet a szaknyelvek, a szleng és a regionális nyelvváltozatok felőli befolyásoló hatások, a másodikba a köznyelv­ nek a nyelvjárásokra, a szlengre és a szépirodalom nyelvére gyakorolt hatásai. A felsoroltak közül mindkét típusban egynek-egynek kiemelt a jelentősége. A legszembetűnőbb szókészletbeli mozgás ma a szak-, csoport- és rétegnyel­ vek és a köznyelv között figyelhető meg. A szak- és a csoportnyelvek ugyanis mára olyan fontos nyelvváltozatokká nőtték ki magukat, hogy a köznyelvnek ál­ landó és legfontosabb befolyásoló tényezőivé váltak. Ez azt jelenti, hogy szak­ szók, kifejezések és zsargonszók is tucatjával kerülnek át a társadalmi nyelvvál­ tozatokból a köznyelvbe, s egyre közismertebbekké, gyakoribb használatúakká lesznek: abortusz, áttét, daganat, infarktus, injekció, inkubátor, kóma, prosztata (az orvosi nyelvből), árfolyam, deviza, értékpapír, privatizáció, vegyesvállalat (a közgazdaság nyelvéből), gázt ad, kuplung, sebességet vált (a műszaki nyelvből). Terjesztésükben a publicisztika játszik nagy szerepet. A szaknyelvek persze ré­ gen is hatottak a köznyelvre, de sokkal kisebb mértékben. A régi nyelvi elkalló­ dik a posztógyártók, a szélhámos a földművelők, a kóborol pedig a katonai élet nyelvéből került — jelentésváltozással — a köz- és irodalmi nyelvbe. A szak­ szóknak az irodalmi nyelv felé áramlása egyébként a 20. században erősödött fel nagyon. A nyelvváltozatok közötti szókészletbeli mozgásnak a másik igen fontos színtere a köznyelv és a nyelvjárások között van. Ez a mozgás régóta megfigyel­ hető, de iránya és aránya sokat változott az idők során. A köznyelv hatása a nyelvjárásokra mára nagyon megerősödött. A köznyelvi szó először több esetben rokon értelmű párjává válik a tájszónak, majd pedig a szópár nyelvjárási tagja feledésbe merül: früstök — reggeli, firhang — függöny, szelence — orgona stb. A tájszók pusztulását egyébként elég jól nyomon lehet követni az egymást váltó nemzedékek nyelvhasználatában. Mindenesetre ma a szemünk láttára, fülünk hallatára pusztul ki sok-sok tájszavunk: eves 'gennyes', gobáncul 'sárban vagy hóban nehezen megy', hébér 'borlopó', hí 'padlás', kurkál 'piszkál' (NyugatDunántúlról). Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a területi nyelvváltozatok

194

A magyar nyelv könyve

korábban köz- és irodalmi nyelvünknek századokon át kiapadhatatlan gazdagító forrását jelentették. Főként a nyelvújítás korában került köz- és irodalmi nyel­ vünkbe sok addigi tájszó: ábrándozik, ácsorog, cimbora, hempereg, kajla, kec­ mereg, lagymatag, páholy, rengeteg. De a szépirodalom nyelve még ma is fordul a nyelvjárásokhoz új színekért és fordulatokért. Álljon itt példaként Sütő András néhány tájszava: bakalódás 'veszekedés', bugyuta 'ostoba, együgyű', ciliingéi 'kószálva megy, ballag', kóré 'kukoricaszár', pánkó 'fánk', suhány 'suháng' stb. Nem ennyire erős, de figyelmet érdemlő még a szavak mozgása körében ré­ szint a köznyelv és a szleng közötti többé-kevésbé kölcsönös szó- és kifejezés­ mozgás, részint pedig az irodalmi nyelvet a köznyelv és a társadalmi nyelvválto­ zatok felől gazdagító szó- vagy kifejezésvándorlás. Tudjuk, hogy manapság a szleng minden árnyalata hatással van a köznyelvre, különösen annak beszélt vál­ tozatára, főként az igénytelenebb társalgás nyelvére (pl. cucc, csencsel, frász, ka­ ja, lóg, snassz stb.). Ismeretes, hogy a szakmák, csoportok nyelvéből szintén jó néhány szó vált közkeletűvé, sőt irodalmi nyelvivé is. Megváltozott viszont a köznyelv és a szépirodalom nyelve közti hatás: miközben alig mutatható ki a szépirodalom nyelvének a beszélt köznyelvre gyakorolt hatása, nagyon is szem­ beszökő lett mára a fordított irányú hatás. Egészen szép múltja van ellenben már az argó- és az ifjúsági nyelvi szavak szépirodalmi felhasználásának. Az 1970-es80-as években Kolozsvári Grandpierre Emil, Moldova György, Bertha Bulcsu, Csörsz István írásaiban, újabban pedig Parti Nagy Lajosnál, Garaczi Lászlónál és másoknál is rendre találkozunk velük. Hasonló a helyzet a szleng szavaival is. A szavak mozgása természetesen nem egyforma az alap- és a kiegészítő szó­ készletben. Az alapszókészletbe tartozó lexémák mozgása, nyelvváltozatok kö­ zötti vándorlása sokkal ritkább, mint a kiegészítő szókészletbe sorolható szava­ ké. S persze az is változás, amiről pedig kevés szó esett, ha egy-egy szó új jelen­ tés(eke)t vesz fel. Nyelvünket termékeny ősi szóállománya, belső szóteremtésre, szóalkotásra hajlamos volta, az idegen elemekhez való megfontolt viszonya, a jelentésváltozásokat jól tűrő képessége minden valószínűség szerint alkalmassá teszi arra, hogy vele az ezredforduló után is magyarul és magyarán lehessen be­ szélni, írni.

Irodalom IRODALOM

195

BALÁZS GÉZA, A magyar nyelvművelés állapota: Nyr. 123: 9-27. * BALÁZS JÁNOS, Szintagmatizá-

lódás és lexikalizálódás: ORSZÁGH LÁSZLÓ szerk., Szótártani tanulmányok. Bp., 1966. 79-98. * BENKŐ LÁSZLÓ, AZ írói szótár. Bp., 1979. * BENKŐ LORÁND, A társadalom anyagi és szellemi mű­ veltsége a szókincs történeti vizsgálatának tükrében: ÁNyT. VIII. 11-27. * BÍRÓ ÁGNES szerk.,
Szaknyelvi divatok. Gondolat, Bp., 1989. * BODROGLIGETI ANDRÁS, A szókészlet: TELEGDI ZSIG­

MOND szerk., Hagyományos nyelvtan — modern nyelvészet. Bp., 1972. 63-83. * BOKOR JÓ­ ZSEF, Regionális lexikológiai vizsgálatok a nyugati magyar nyelvterületen. MNyTK. 203. sz. Bp.,
1995. * P. CSIGE KATALIN, A frazeologizmusok mint kordokumentumok: HOFFMANN ISTVÁN - JU­

HÁSZ DEZSŐ - PÉNTEK JÁNOS szerk., Hungarológia és dimenzionális nyelvszemlélet. Debrecen-

Jyváskylá, 2002. 173-8. * DEZSŐ LÁSZLÓ, A szemantika és a lexikológia néhány kérdése: ÁNyT. IV. 31-67. * FÁBIÁN PÁL, A nyelvművelés feladatai: GLATZ FERENC szerk., A magyar nyelv az in­ formatika korában. MTA, Bp., 1999. 73-78. * GLATZ FERENC szerk., A magyar nyelv az informa­ tika korában. MTA, Bp., 1999. * GRÉTSY LÁSZLÓ, A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban: Kiss JENŐ-SZŰTS LÁSZLÓ szerk., A magyar nyelv rétegződése. Bp., 1988. 85-107. *
GRÉTSY LÁSZLÓ szerk., Mai magyar nyelvünk. Bp., 1976. * HAJDÚ MIHÁLY, A csoportnyelvekről:

Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 1. sz. Bp., 1980. * HANGAY ZOLTÁN, Jelentésvizsgálatok és
szótárak: Nyelvi elemzések kézikönyve. Szerk., ADAMIKNÉ JÁSZÓ ANNA - HANGAY ZOLTÁN. Sze­
ged, 1995. * HEGEDŰS ATTILA, Szavak és dolgok: KUGLER NÓRA - LENGYEL KLÁRA szerk., Ember

és nyelv. ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Bp., 1999. 155-9. * JUHÁSZ JÓZSEF, A frazeo­ lógiai egységek néhány kérdése: NytudÉrt. 58. sz. Bp., 1963. 150-153. * JUHÁSZ JÓZSEF, A frazeo­ lógia mint nyelvészeti diszciplína: RÁCZ ENDRE - SZATHMÁRI ISTVÁN szerk., Tanulmányok a mai magyar nyelv szókészlettana és jelentéstana köréből. Bp., 1980. 79-97. * JUHÁSZ JÓZSEF, Vázlatok a szó portréjához: RÁcz ENDRE - SZATHMÁRI ISTVÁN szerk., Tanulmányok a mai magyar nyelv szókészlettana és jelentéstana köréből. Bp., 1980. 99-120. * KÁROLY SÁNDOR, Általános és ma­ gyar jelentéstan. Bp., 1970. * Kiss GÁBOR - ZAICZ GÁBOR szerk., Szavak — nevek — szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. MTA Nyelvtudományi Intézete. Bp., 1997. * Kiss JENŐ, Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995. * Kiss JENŐ szerk., Magyar dialektológia. Osiris Kiadó, Bp., 2001. * Kis TAMÁS szerk., A szlengkutatás útjai és lehetőségei. Debrecen, 1997. *
KOVALOVSZKY MIKLÓS, Nyelvfejlődés — nyelvhelyesség. Bp., 1977. * LŐRINCZE LAJOS, A ma­

gyar szókészlet kérdései: DEME LÁSZLÓ - KÖVES BÉLA szerk., Magyar nyelvhelyesség. Bp., 1967. 60-78. * MINYA KÁROLY, Mai magyar nyelvújítás. Szókészletünk módosulása a neologizmusok tükrében. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2003. * R. MOLNÁR EMMA, A szólások grammatikai tulajdonsá­ gai: Nyr. 105: 339-347. * R. MOLNÁR EMMA, A szólások és közmondások szövegbe szerkesztése: Nyr. 106: 352-356. * O. NAGY GÁBOR, A lexikográfia viszonya a lexikológiához: MNy. LV. 257262. * PAPP FERENC, A magyar szókincs gépi feldolgozásának egyes eredményei és további prob­ lémái: NytudÉrt. 58. sz. Bp., 1963. 518-522. * PUSZTAI FERENC, Lexikográfiai kérdések és vála­ szok az átdolgozott Magyar értelmező kéziszótárban: Nyr. 127: 362-70. * PUSZTAI FERENC, Ma­ gyarul és magyarán: GLATZ FERENC szerk., A magyar nyelv az informatika korában. MTA, Bp.,

196

A magyar nyelv könyve

1999. 91-8. * SEBESTYÉN ÁRPÁD, A belső nyelvtípusok néhány kérdéséről: Kiss JENŐ - SZŰTS

LÁSZLÓ szerk., A magyar nyelv rétegződése. Bp., 1988. 108-119. * SZATHMÁRI ISTVÁN, Gondola­ tok a magyar frazeológiai kutatásokról: MNy. LXII. 504-511. * SZATHMÁRI ISTVÁN, FORGÁCS TAMÁS: Magyar szólások és közmondások szótára. MNy. C. 103-5. * SZÉPE GYÖRGY, A szótár a generatív nyelvleírásban: ÁNyT. IV. 167-188. * VÉRTES EDIT, Szótározott szavaink száma és a szókészlet nagysága: Nyr. 79: 329-338. * ZIMÁNYI ÁRPÁD, Az idegenszerűségek hatása nyelvi rendszerünkre: MNyTK. 216. sz. 73-80.

A szófaj fogalma és jellemzése

197

Szófajtan
A szófaj fogalma és jellemzése
Tudjuk, hogy minden szótári szó képvisel valamilyen szófajt, esetenként többet is: a fut ige, a futni, futva igenév, a futás főnév, a futó pedig főnév vagy igenév. Ez tulajdonképpen a lexikai szófajiság, amely a lexéma szótári jelentésé­ hez/jelentéseihez kapcsolódik. Azt is tapasztalhatjuk azonban, hogy valamely szófaji érték gyakran cserél helyet egy másikkal (különösen a főnév a mellék­ névvel): a beteg ember — a képzelt beteg, királyi gyermek — gyermek király. Az sem ritkaság ugyanakkor, hogy egyik-másik szótári szó szövegkörnyezete nélkül el sem árulja szófaját: lép, szabad, vagyon stb. Ilyen esetekben valójában csak a mondatbeli szóelőfordulásnak mutatkozik meg a szófaja. Ezt aktuális szófajiságnak nevezzük. Így az este szavunk például vagy határozószó (Este le­ velet írok), vagy főnév (Szép a Balaton-parti este). A lexikai és az aktuális szó­ fajiság persze általában megegyezik, de eltérő is lehet. A szófaji rendszerezés alapvetően a lexikai szófajiságon nyugszik, a szófajtani elemzés azonban döntő­ en az aktuális szófajiság alapján megy végbe. A szófaj megállapítása persze nem lehet okoskodás, találgatás tárgya. Ezért a tudománynak olyan szófajfogalomra van szüksége, amely nyelvi kritériumokra épül. Tudjuk, hogy minden lexémának van szótári jelentése. Ez a j e l e n t é s t a r t a l o m vagy más szóval a lexikai jelentés (a jelentés bonyolult problema­ tikáját lásd a Jelentéstanban). Tény azonban, hogy a nyelv minden egysége, így a szótári szó is a beszédben mutatja meg igazi természetét. Amikor a mondatba kerül, tartalma mellett megmutatkozik formája is, azaz alaki viselkedése és a tőle elválaszthatatlan mondatbeli szerepe. Az tehát, hogy az ,Egy ügyes fiú a kapu előtt rúgja a labdát" mondat egy-két szóalakjában jelent meg toldalék (rúg + ja, labdá + t), a többségében nem (ügyes, kapu stb.), némely szóelőfordulása mon­ datrész lett (fiú — alany, rúgja — állítmány, labdát — tárgy), némelyik — leg­ alábbis önmagában — nem (egy, a, kapu, előtt), lényegében a mondatot alkotó szótári szóknak az ún. grammatikai jelentését adja. E grammatikai jelentés pedig nem más, mint a jelentésnek a formája, egyszóval: a j e l e n t é s f o r m a . Azt, hogy a jelentés tartalma és formája szorosan összefügg egymással, de nem ugyanaz, viszonylag könnyen be lehet látni. Az ügyes fiú a kapu előtt rúgja a labdát. A szorgalmas leány a ház mögött nyírja a füvet.

198

A magyar nyelv könyve A fáradhatatlan gőz a völgy fölött hajtja a mozdonyt.

Összehasonlítva mondatainkat, két dolgot vehetünk észre. Azt, hogy ami megváltozott bennük, az a behelyettesített szavak jelentéstartalma. S azt, hogy ami nem változott meg, az a behelyettesített szavak jelentésformája. Az ered­ mény ezúttal önmagáért beszél: az azonos jelentésformájú, de más-más jelentés­ tartalmú szótári szók (pl. fiú, leány, gőz; előtt, mögött, fölött; rúg, nyír, hajt stb.), amelyek hasonló körülmények között helyettesíthetők egymással, egyazon szó­ kategóriába tartoznak. — De nézzük csak tovább! Az ég kék. —• Az ég kékje gyönyörű. A fű zöld. — A zöld nyugtatja a szemet. > Összehasonlítva eredeti és átalakított mondatainkat, ismét két dolog tűnhet szembe. Az, hogy a kiemelt szavakban megváltozott a jelentésforma (az állít­ mányból alany lett — egyszer a főnévi jellegű toldalék segítségével, másszor ugyan toldalék nélkül, de a főnév elé lépő határozott névelő révén). S az, hogy megváltozott végső soron a jelentés tartalma is (a kék és a zöld eredetibb 'ilyen színű' jelentése az 'ilyen szín' jelentésnek adta át a helyét). A tanulság itt is nyilvánvaló: az eltérő jelentésformájú, s következésképp jelentéstartalmukban is más szótári szók különböző szókategóriákba tartoznak. A szótári szók tehát jelentésformájuk alapján részint azonos, részint különbö­ ző szócsoportokba sorolhatók. E szócsoportok, szóosztályok tulajdonképpen a szófajok, amelyeknek alapja, legfőbb kritériuma az egyforma vagy eltérő tolda­ lékfelvevő képesség, illetőleg a mondatban elfoglalt azonos vagy különböző helyzet. Természetes, hogy ily módon azok a szótári szók (és csak azok) kerül­ nek egyazon szófajba, amelyeknek megegyezik a jelentésformája, vagyis azonos lehet toldalékolása és egybeeshet mondatbeli pozíciója. A szófaj ezért tipikusan a nyelvtan kategóriája. Olyan kategória, amelyet a szótári szó jelentésfor­ mája, azaz szóelőfordulásainak szokásos vagy lehetséges alakja és szokásos vagy lehetséges mondatbeli szerepe határoz meg. Az elmondottak igazolják, hogy a szófaj elsődlegesen grammatikai kategó­ ria. Ez azt jelenti, hogy döntően a nyelvtani eszközök és szerepek a meghatáro­ zói, kijelölői mind az egyes szótári szók értékének, mind az egyes szófajok, szó­ fajcsoportok közös és elkülönülő vonásainak. Mindez persze korántsem a vélet­ len műve. Mögötte a nyelv történeti fejlődése, illetőleg mai használatának a sza­ bályrendszere áll. A ,Bujkál bennem a félsz" mondatban a kiemelt szó azért lett lexikálisan főnév, mert alanyi szerepe azzá formálta, ahogy az alanyból történe-

A szófaj fogalma és jellemzése

199

tileg is mindig főnév vált ki. A „Szabadna helyet foglalnom?" mondatban pedig azért lett a kiemelt szóelőfordulás ige, mert módjel járult hozzá, s mód- vagy időjelek a régiségben is csak az igékhez járulhattak. Ennyiben is kétségtelen te­ hát a szófaj grammatikai jellege. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy a szófaj másodlagosan a lexika kategóriája is. Ez azt jelenti, hogy a szótári jelentések típusai is beleszólnak többé-kevésbé mind az egyes szófajok, szófajcsoportok megkülönböztetésébe, mind pedig az egyes szótári szók szófaji jellegének meghatározásába. S persze ez sem csak a puszta véletlen műve. Mert igaz ugyan, hogy a különböző szófajok mint eltérő jelentésformák a nyelvfejlődés során a mondatbeli helyzetek hatása alatt jöttek létre. De az is tény egyúttal, hogy létrejöttükkel az azonos jelentésformájú szó­ csoportokban — nyelv és gondolkodás szoros összefüggése miatt — kikristályo­ sodtak a jelentéstartalmaknak bizonyos általános és közös mozzanatai, a jelen­ téstípusok. E jelentéstípusok szófaj-elkülönítő erejét még akkor is jól érezzük, ha egyébként hasonló jelentéstartalmak fejeződnek ki egymásból eredő, de másmás fajú szó formájában; pl. bizonyos „sajátságszavak" (jó — jóság, kemény — keménység), „állapotszavak" (zöld — zöldell, él — élet), „cselekvésszavak" (lép — lépés — lépni) stb. esetében. Ilyenkor persze a származékszó szófaji jellegé­ ben is érződik többé-kevésbé a képző nélküli alapszó szófaji természete. S min­ dez épp együtt bizonyítja, hogy a szófaj a jelentéstípustól sem teljesen független. Mindent egybevetve tehát a szófaj mindig egyfajta minőség, amelyet négyfé­ le tulajdonság határoz meg együttesen és kölcsönösen: a toldalékfelvevő képes­ ség, a mondatbeli felhasználhatóság, a bővíthetőség és a szótári jelentés tí­ pusa. Az egyes szófajokban így lényegében e tulajdonságok hasonlóságai és kü­ lönbségei tükröződnek. A toldalékfelvevő képesség azt jelenti, hogy egyes szófajoknak jellegzetes, saját toldalékolásuk, sőt tipikus jelezés- és ragozásrendszerük van, másoknak el­ lenben nincs ilyen, sőt semmiféle toldalékolásuk nincs, néhányukhoz pedig leg­ följebb esetenként és csak korlátozottan járulhatnak toldalékok. Amíg például az igének és a főnévnek rendkívül gazdag a jelezés- és ragozásrendszere, addig tör­ ténetesen a határozói igenévhez, a névelőhöz, a kötőszóhoz, a módosító- és az indulatszóhoz egyáltalán nem kapcsolódhatnak jelek, ragok. A melléknév és a számnév toldalékolása — a főnévéhez képest — jóval szegényebb, noha a mel­ léknevek többsége és egyik-másik számnév fokozható is. A határozószó sem túl gyakran kapcsol magához toldalékot. Érdekes, hogy amíg a melléknévi igenevek toldalékolása sokban megegyezik a melléknevekével, addig a főnévi igeneveké nem követi a főnévragozást.

200

A magyar nyelv könyve

A mondatbeli felhasználhatóságon azt értjük, hogy melyik szófaj milyen funkciót tölt be a mondatban, akár szervesen, szerkesztve, akár szervetlenül, mindennemű szerkesztés nélkül. A nyelv történeti fejlődése és mai használata ugyanis azt mutatja, hogy a legtöbb szófajnak megvan a rá elsődlegesen (vagy kizárólagosan) jellemző egy (vagy ritkábban több) mondatbeli pozíciója, szerep­ lehetősége. Az ige például mindig állítmány, a határozószó csakis határozó. A főnév elsődlegesen, vagyis viszonyító eszköz nélkül alany. A melléknév és a számnév többnyire jelző, bár állítmányként is gyakori. Ugyanakkor a viszony­ szóknak egyike sem lehet önmagában mondatrész, sőt mondatrész része sem mindegyikük. Az indulatszók viszont kivétel nélkül mondatok vagy tagmondat­ ok. Stb. A bővíthetőség szempontja azt jelenti, hogy néhány szófajnak megvan a ma­ ga tipikus bővítménye, azaz a mondatban mindig ugyanazt, illetve ugyanazon egy-két bővítményt veheti maga mellé. A szófajok többsége azonban alig vagy egyáltalán nem bővíthető. Az ige tipikus bővítménye a tárgy és a határozó (fát vág, az udvaron vágja). A főnév rendszerint jelzővel bővül (okos fiú, szép kis­ lány), a melléknév viszont határozóval (nagyon okos, igen szép). A bővíthető­ ségbe döntően a szófaji természet szól bele. Az igenevek például lényegében mind úgy bővíthetők, mint az igék (lassan futni, lassan futó, lassan futva). A névmások bővíthetősége ugyanakkor korlátozottabb, mint a helyettesített szófaj­ oké, a határozószóké pedig még inkább (teljesen lent, egészen távol). A jelentéstípusnak a szófaji minősítésekben játszott szerepén azt értjük, hogy a főbb szófajokban, az igében, főnévben, melléknévben, számnévben, hatá­ rozószóban, viszonyszókban a valóság legáltalánosabb tudattartalmai tükröződ­ nek. Cselekvésfogalmak (épül, csenget, nyaral), létfogalmak (ház, ajtó, telefon), tulajdonságfogalmak (nagy, zöld, hangos), mennyiségfogalmak (három, sok), körülményfogalmak (lent, tegnap, hanyatt), viszonyfogalmak (alatt, hogy, vol­ na) stb. A jelentéstartalmak típusainak azonban nemcsak az ún. nagy szófaji ka­ tegóriák (igék — névszók — határozószók — viszonyszók stb.) között van dif­ ferenciáló képességük, hanem az egyes szófaj-kategóriákon belül is. A főnév al­ fajai, az ige különféle árnyalatai, a névmások főnévi vagy főnévi-melléknéviszámnévi jellege jórészt szintén a jelentéstípusok függvénye. Ha a szófaj többfajta tulajdonság meghatározta minőség, akkor mindenféle szófaji elemzés, a szavak szófaji minősítése csakis az említett tulajdonságok együttes figyelembevételével történhetne meg. Úgy tűnik azonban, hogy sok esetben a lehetséges szempontok egyike vagy némelyike, határozottabban szól bele a döntésbe. Nézzük meg ezt néhány példán!

A szófaj fogalma és jellemzése A délelőtt lassan telik el. Délelőtt tanítunk. Mély hangod van.

201

Itt az alanyi, a határozói és a jelzői szerep szinte önmagában elegendőnek bi­ zonyult a főnévnek, a határozószónak és a melléknévnek az egymástól való el­ különítésére. Leesett a mélybe. Zöldet is kértem a szegfű mellé. Mélyen alszik. Nagyot kiáltott. Itt az első két esetben már főnév, a másik két esetben viszont még melléknév a kiemelt szó. Főnévvé részint a helyhatározó és a tárgy ragjától is megerősített mondatbeli pozíció, részint a már szótározható új jelentés tette a mély 'mélység' és a zöld 'zöld növényi hajtás' szót. Főnévvé válásukat egyébként jelzővel való bővíthetőségük is igazolja (pl. tátongó mélybe, friss zöldet). — A mélyen szóalak melléknévi jellegéhez sem férhet kétség (bár vannak ettől eltérő vélemények is), hisz az -an/-en tipikusan a melléknév ragja. De a nagyot is melléknév maradt, holott tárgyrag járult hozzá. Két okból mégsem főnév. Egyrészt lehetséges bő­ vítménye (igen, nagyon) fokhatározó lenne, a fok- és mértékhatározó pedig tipi­ kusan a melléknév bővítménye. Másrészt a nagyot csak formájára nézve tárgy, funkciója szerint ún. módhatározói értékű tárgy (= hangosan kiáltott). A mód- és állapotféle határozók viszont többnyire valóban melléknévvel fejeződnek ki. Itt tehát elsődlegesen a toldalékolás és a jelentés, másodlagosan a mondatbeli sze­ rep és a bővíthetőség szólt bele a szófaj meghatározásába. Mondtam már egy csomószor. Kint ülnek egy csomóan. A csomó szó önmagában főnév vagy számnév egyaránt lehetne. De a mostani példákban csakis számnév, minthogy a -szor/-szer/-ször és az -an/-en rag tipikus számnévi toldalék (vö. ötször, sokszor, öten, sokan stb.). Ezúttal tehát a toldalé­ kolás szinte egyedül mutatja a csomó lexémát számnévnek (persze számhatáro­ zói és számállapot-határozói jellegétől sem függetlenül). Itt most együtt kapjuk a hogyot és a miértet. A jaj nem segít.

202

A magyar nyelv könyve

A két utolsó példa csak mintegy megerősítője a korábbiaknak. Annak, hogy az alanyi és az irány- vagy eredménytárgyi szerep alkalmilag vagy véglegesen biztosan főnévvé tesz minden más szófajú szót.

A szófajtani rendszerezés és a szófajok rendszere
Minden nyelv szókészlete szófajokra tagolódik, de az egyes nyelvek szófaji rendszere korántsem azonos. Bár az alapszófajok valamennyi nyelvben megvan­ nak, az ún. másodlagos szófajok között, mint amilyenek például a névelők, név­ utók stb., már több-kevesebb mennyiségi és minőségi különbség mutatkozhat nyelvenként (a magyar névutók pl. a szláv és a germán nyelvekből hiányoznak, az ottani elöljárószóknak viszont a magyarban nincsenek rendszeres megfelelői). Noha a szótári szók mindegyike beletartozik valamely szófaji csoportba, bi­ zonyos szavak szófaji jellege és szófajtani helye nem örök és megváltoztathatat­ lan. A szótári szók többsége ugyan tartósan megőrizheti eredetibb vagy egyetlen szófaját (a főnévi igenév pl. soha nem vesz részt semmiféle szófajváltásban), némely szótári szó azonban vagy eredendően is több, vagy alkalmanként másmás szófajcsoport tagjaként tűnik fel. Erre az adja meg a lehetőséget, hogy az egyes szófajok nemcsak különböznek egymástól, hanem részben hasonlítanak is egymásra. A szófajok rendszerét tulajdonképpen a jelentésformájukban (s kö­ vetkezésképp a jelentéstípusokban) hasonló, illetve különböző szócsoportok ad­ ják. A szófajok rendszerezése a nyelvtannak régi gondja, sőt a szófajoknak min­ den tekintetben kielégítő osztályozása máig sincs. Ennek a legfőbb oka, hogy a szófaji felosztásokban mindig a már említett több szempont vegyült, s a három (vagy négy) szempont teljesen egybehangzó vallomását nem mindig lehetett megteremteni. Ahogy korábbi példáink is jelezték, a tapasztalat az, hogy eseten­ ként valamely lehetséges szempont a többinél nagyobb súllyal szól bele a dön­ tésbe. Ezért többen is megkísérelték már úgy az osztályozást, hogy egy szem­ pontra építették föl szófaji rendszerüket: vagy a toldalékfelvevő képességre, vagy a mondatbeli szereplehetőségekre. Ám felállítható valamiféle szófaji rend­ szer csak a jelentés alapján is. A) Az alaki viselkedés szempontjából két nagy szóosztály különíthető el. I. Toldalékolható szók. — Van jel- vagy ragfelvevő képességük. Ilyen a szótári szók nagy többsége. Az igének és a főnévnek különösen gazdag ragozás­ rendszere alakult ki, bár igen nagy különbségekkel. Néhány toldalék a mellék­ névhez és a számnévhez is járulhat. Az egyes szófajoknak megvannak a jellem-

A szófajtani rendszerezés és a szófajok rendszere

203

ző toldalékaik. A névmások és a segédigék sem toldalékolhatatlanok. A igene­ vek toldalékolása szegényesebb (sőt a határozói igenévhez nem is társul tolda­ lék), a határozószók pedig rendszerszerűen nem toldalékolhatók. Ráadásul a tol­ dalékolható szó is kétféleképpen viselkedhet: lehet toldalékos és toldaléktalan is. II. Toldalékolhatatlan szók. — Nincs jel- vagy ragfelvevő képességük. Ilyen a fel nem sorolt többi szófaj. Az alaki viselkedés szempontja sajnos nem hoz létre kellően differenciált és megnyugtató szófaji rendszert. Megerősíti ugyan a valóságos kötőszó és a kötő­ szói funkciójú névmás különállását, kettévágja viszont az igenevek kategóriáját, holott mindhárom igenév lehet ragtalanul is legalább egy mondatrész, sőt — ami még fontosabb — egyformán bővíthetők. B) A lehetséges mondatbeli szerepek alapján három nagy szóosztály különít­ hető el. I. Mondat értékű szók, amelyek sosem mondatrészek, de a közlésben önálló mondatokként vagy tagmondatokként fordulnak elő. Ilyenek az ún. mondatszók, lényegében mindhárom fajtájuk: Jaj!; Nosza!; Ejnye!; Igen.; Persze.; Nem.; He?; Nos?; Puff! stb. II. Mondatrész értékű szók, amelyek vagy már önmagukban mondatrészek minden alaki kitevő nélkül (pl. állva, szép), vagy legalábbis mondatrészek alap­ jául, magvául szolgálnak úgy, hogy hol ragot vagy jelet és ragot vesznek fel (pl. asztalnál, égtek), hol ún. segédszót kapcsolnak magukhoz (pl. asztal mellett, szép volt). E szóosztály tagjai lényegében a fő szófajok (ige, főnév, melléknév, számnév és határozószó), illetve ide sorolandók még az igenév és a névmások (persze nem jelentésüknél, hanem viselkedésüknél fogva). A legtöbb szótári szó kétségtelenül a mondatrész értékű szók osztályába tartozik. III. Nem mondatrész értékű szók, amelyek önmagukban szintén sohasem mondatrészek, de a mondatrészek, a szószerkezetek, illetve a mondatok felépíté­ sében — szervesen vagy szervetlenebbül — részt vesznek. Ide tartoznak a név­ elők, névutók, kötőszók, igekötők, segédigék (az, alatt, hogy, be, volna) és a szervetlen mondatrészleteket jelentő módosítószók (A könyvet végre meghozták. Az eső nem esik.). A nem mondatrész értékű szók közül több önálló mondat is lehet; Megírtad a leckét? —Nem. —Egyest kapsz! — Talán. Ami a mondatbeli szerepek szerinti szófajfelosztást illeti, elvileg világos, védhető rendszer. De néhány gyakorlati problémát nem old meg: nem differen­ ciál eléggé, mindhárom kategóriában egybemos több, egymástól jócskán külön­ böző szócsoportot.

204

A magyar nyelv könyve

C) Ha a jelentés alapján néznénk a szófajok rendszerét, ismét három szóosz­ tályt kapnánk. I. A fogalomjelölő szók vagy létfogalmat (szubsztancia) jelölnek, vagy an­ nak jellemző sajátságát (akcidencia). Ilyen elsősorban a négy alapvető szófaj, de tágabb értelemben a főnévi és a melléknévi igenév is. A névmások nem fogalmat jelölnek, hanem fogalmakra utalnak, illetve azokat helyettesítik. II. A viszonyított fogalmat jelölő szók közbülső helyet foglalnak el a csak fogalmat és a csak viszonyt kifejező szófajok között, mivel a fogalmat és viszo­ nyát együttesen, mintegy körülményként jelölik meg. Ilyenek a határozószók és a határozói igenevek. Főleg a határozószókban a tartalmi és a viszonyjelentés együttesen található meg, azaz a lexikai és a szintaktikai mozzanatok kombiná­ lódnak. III. A viszonyjelölő szók csupán valóság- és nyelvtani viszonyokat jelölnek, fogalmi tartalmakat nem. Ilyenek a névelők, névutók, kötőszók, indulatszók, módosítószók és a segédigék. A mondatszók igazán viszonyjelölőknek sem te­ kinthetők. Ha csak a jelentés közös és általános mozzanatait néznénk, az igeneveket aligha vehetnénk egy csoportba, hiszen a főnévi igenév elsősorban cselekvést je­ lent, a melléknévi elsősorban tulajdonságot, a határozói pedig mód- vagy álla­ potféle körülményt. Egyforma viselkedést mutatnának ugyanakkor a valódi kö­ tőszók és a kötőszói szerepű névmási határozószók a kötőszói névmásokkal, amelyek egyformán utalnak mondatrészek, mondatok viszonyára. E futó áttekintés is jelzi, hogy megnyugtató szófaji rendszert önmagában egyik osztályozási kísérlet sem hozhat. A többféle osztályozási szempont figye­ lembevétele azonban kínálja azt a lehetőséget, hogy egy-egy szótári szónak az alaki és a tőle elválaszthatatlan mondatbeli viselkedését is feltárjuk a szófajtani elemzés, illetőleg rendszerezés során. Amíg a jelentés szerinti osztályozás erősen intuitív jellegű lehet, addig a másik két megközelítés objektívebb. A jelentés alapján szinte nincs is különbség a fut, futás, futni szavak között, minthogy e szavak mindegyike cselekvést fejez ki. A toldalékolhatóság és a mondatbeli sze­ replehetőség szempontjai segítségével azonban könnyen rá lehet mutatni szófaji különbségeikre. A fut csak állítmány lehet, mert az igének az állítmányi szerep az egyetlen lehetősége. A futás, toldalékától függően, bármely mondatrész lehet, mert a főnév szerepét ragozása jelöli ki. A futni pedig azért nem lehet minőség­ jelző, mert igei eredete kizárja, de lehet alany, tárgy és határozó, mert főnévi jel­ lege engedi.

A nem tiszta szófajúság és a szófajváltás

205

Ha tehát sem a három szempont együttesén, sem egyenkénti érvényesítésén nem épül fel átfedés és ellentmondás nélküli szófaji rendszer, akkor marad az a rendszerezés, amely a vitatható esetekben legalább két-két szempont egybehang­ zó vallomására épít, engedve akár átmeneti sávoknak, ingadozásoknak, mozgá­ soknak is. Az így kialakítható szófaji rendszer az alábbi: I. Igék: megy, megbetegszik, esik, van. II. Névszók: 1. főnév: erdő, tündér, 2. melléknév: zöld, tiszta; 3. számnév: egy, öthatod, harmadik, sok; 4. névmás: én, olyan, ahány. III. Igenevek: 1. főnévi igenév: ügetni, álmodni, megoldani; 2. melléknévi igenév (és az ige-igenév): álmodó, megol­ dandó, elvégzett, (anyám) sütötte (cipó); 3. határozói igenév: ügetve, megoldván. IV. Határozószók: itt, tüstént, örömest; sehol, bármikor, akár­ hogy. V. Viszonyszók: 1. segédige (és származékai): volt, lesz, fog, volna; 2. névutó (és a névutó-melléknév): alatt, múlva, nélkül; előtti; 3. igekötő: be, ki, meg; 4. névelő: a, az, egy; 5. kötőszó: és, hogy; 6. módosítószó: nem, bizony, -e. VI. Mondatszók: 1. indulatszó: jaj, nesze, puff; 2. felelő-, kérdőszó és társalgási szó: igen, persze, de­ hogynem; nos, he; köszi; 3. hangutánzó mondatszó: kopp, hapci.

A nem tiszta szófajúság, a szófaj váltás, illetve a kettős vagy többes szófajúság
A korábbi ismert nyelvtanok, így a mi kézikönyvünk is megkülönböztette egymástól eddig a rokon, de több tekintetben mégis eltérő szófaji jelenségkört, a nem tiszta szófajúságot és a szó­ fajváltást. Noha az előbbi kategórián belül mindig is voltak nézetkülönbségek (mi pl. az igene-

206

A magyar nyelv könyve

veket már külön, új szófajcsoportként kiemeltük, bár röviden még az átmeneti szófajok között is jellemeztük őket), az utóbbi kérdéskörben inkább csak az egyes típusokba sorolt példák kö­ zött akadtak differenciák. A Magyar grammatika, illetve szerzőgárdája azóta sok tekintetben módosította a nem tiszta szófajúságra, különösen a kereszteződő szófajokra vonatkozó nézete­ ket. Így ma már mi sem beszélünk külön átmeneti és kereszteződő szófajokról, legföljebb egyes szófajoknak, szófajcsoportoknak az átmeneti vagy kereszteződő jellegéről, eredetéről.

1. A szófajok átmeneti jellege. — Ha igaz, hogy a szófaj alapvetően gram­ matikai kategória, vagyis a jelentésforma függvénye, akkor valójában nem létez­ hetnek átmeneti szófajok. Így az igenevek, az ige-igenevek és a névutó­ melléknevek „átmenetisége" csak annyit jelent, hogy vannak részint a megneve­ zésük előtagjában, részint a megnevezésük utótagjában szereplő szófajra jellem­ ző tulajdonságaik. Az átmeneti jellegű szófajok az igenevek, az ige-igenevek és a névutó-melléknevek. Az igenevek őrzik még igei természetüket, de felvették már a főnévnek, a melléknévnek vagy a határozószónak is bizonyos jellemzőit. Így például a főné­ vi igenévnek főnévi vonása, hogy alany, tárgy és határozó lehet, mint a főnév (élni érdemes, olvasni akarok, eljöttem beszélgetni); ám igei természetére vall, hogy tárgy vagy határozó bővítheti, mint az igét (levelet írni, négyesfogaton jár­ ni). Egyébként a másik két igenév is elsősorban bővíthetősége tekintetében em­ lékeztet az igére, többi tulajdonságuk már melléknévi, illetve határozószói jelle­ güket tükrözi. Az ige-igenevek tulajdonképpen a -t ~ -tt képzős és egyúttal személyragozott igenevek. Igei jellegüket alannyal (ritkábban határozóval) való bővíthetőségük bizonyítja (az anyám sütötte kenyér; a bíró vezette mérkőzés; az ember nem jár­ ta erdő; az én idéztem példa; A múltkor említetted cikket még nem találtam meg). Ugyanakkor mint mondatrészek ugyanúgy jelzők, ahogy a melléknévi igenevek is azok. A névutó-melléknevek a névutók -i képzős származékai. Ezeknek abból kö­ vetkezik átmenetiségük, hogy mondatrészszerepük jelzői, mint a melléknévi igeneveknek és az ige-igeneveknek (a csöngetés utáni percek; a háború alatti évek), de a kötelezően előttük álló főnévvel a névutókhoz hasonlóan alkotják meg a morfológiai szerkezetet (pl. ház mögötti — ház mögött), mint ahogy az igenévnek is épp az a bővítménye, mint az igének. Jelentésük leginkább a viszo­ nyító melléknevekére emlékeztet. A névutó-melléknév egyébként szófaji rend­ szerünk legfiatalabb tagja: a középmagyar korban keletkeztek, de csak a nyelv­ újítás korában terjedtek el.

A nem tiszta szófajúság és a szófajváltás

207

2. A szófajok kereszteződő jellege. — A szófaji rendszer más jellegű bi­ zonytalanságát a kereszteződő jelleg adja. Lehet ugyanis egyes szófajoknak olyan szerepe, feladata is, amely nem következne közvetlenül szófaji természe­ tükből, de következik a mondatban elfoglalt helyükből. Ilyenek a forikus jellegű kötőszói névmások (pl. aki, ahány), amelyek az alárendelő összetett mondat mellékmondatát kapcsolják főmondatához. Ezeket kétségtelen kapcsoló szere­ pük ellenére sem tekintjük már névmási kötőszóknak, mert toldalékolhatók és mondatrészértékük van. Ezek vonatkozó névmások. Ugyanígy nem soroljuk a kötőszók közé a névmási eredetű határozószókat sem (ahol, amerre), bár kész­ séggel elismerjük kötőszói, kapcsoló szerepüket. Ezek ugyanis — megkövült alakjuk és megszilárdult pozíciójuk miatt — más névmási eredetű szavakkal együtt (mint pl. ott, máskor, sehogy, valamerre) névmási határozószók, gyakori kötőszói szereppel. Nem tartjuk meg viszont a továbbiakban a személyragos ha­ tározószók (rólam, énrólam, benned, őbenne, alattunk, mialattunk) alkategóriá­ ját, hanem — a szakirodalomban újabban többször hangoztatott érvek alapján — kiegészült alakokként a személyes névmások körébe soroljuk őket. A szófajok kereszteződő jellege tehát tulajdonképpen máig bizonytalanság forrása a szófaji rendszerezésben, s jórészt szemlélet, elhatározás dolga, kik melyik szófajcso­ portba sorolják az említett szavakat. A szófaj váltás Tudjuk, hogy a lexéma minden szótári jelentésének megvan a reá határozottan jellemző szófajisága. Ezért egy-egy szótári szó mondatbeli szóelőfordulásának aktuális szófaja az esetek döntő többségében megegyezik lexikai szófajával. Sokszor előfordul azonban, hogy egy szóelőfordulásnak más lesz a szófaji érté­ ke, mint amilyen az adott lexémának szokásosan volna. Így lesznek a reggel, es­ te-féle határozószókból főnevek, az előre, hátra-féle határozószókból igekötők, a múlva, kezdve-féle határozói igenevekből névutók stb. A magyar nyelvben ugyanis egy-egy szónak, egy-egy fogalmi mezőt képviselő szócsoportnak a használatban megváltozhat az eredendő vagy szokásos grammatikai (= morfoló­ giai és szintaktikai) viselkedése: a megszokottól eltérő toldalékot kap, más mon­ datbeli szerepben lép föl, módosul bővíthetősége. Ez a jelenség a szófajváltás, a szófaji változás. A szófajváltás tehát lényegében a jelentésforma módosulása, megváltozása. A szófajváltásnak mintegy ötvenféle esete ismert. Ennek lehetősége társa­ dalmi érvénnyel benne foglaltatik a nyelvben. Az egyén vagy a közösség csak

208

A magyar nyelv könyve

alkotó módon él vele. Lehet történeti jellegű vagy akár szinkrón folyamat is, bár korlátlanul soha nem mehetett végbe (pl. határozott névelő csak mutató névmás­ ból keletkezhetett, igekötő csak határozószóból; soha nem vált szófajt viszont a főnévi igenév). A szófajváltással sokszor létrejöhet kettős vagy többes szófajú­ ság. Ezt az eredményt valószínűleg alkalmi szófajváltások sora előzhette/előzi meg. A szófajváltásnak két típusa van: 1. az aktuális szófajváltás és 2. a lexikai szófajváltás. Köztük azonban konkrét példák esetében nemegyszer igen nehéz az egyértelmű különbségtevés. A szófajváltással tudniillik nem keletkezik új szó, csak új szófaji érték. „A zöldre (= zöld színűre) váltott a természet" mondatban a zöld lexéma még csak aktuálisan főnév. Van ugyan már főnévi toldaléka, s le­ hetne akár jelzői bővítménye is (pl. üde zöldre), de fenti jelentésében maga a szótári szó még fokozható (legzöldebb) és fokhatározóval bővíthető (nagyon zöld), azaz lexikai szófaja még melléknév marad. Ha viszont azt mondom, hogy „Zöldet (= zöld növényi hajtást) is kérek a csokorba"; „A zöldek (= környezet­ védők) kiálltak a Zengő védelmében"; „Átment a zöldön (= szabad jelzésen)" vagy „Sétáltak egy nagyot a zöldben" (= a természetben), akkor itt már szótároz­ ható új jelentése és megváltozott szófaja, méghozzá főnévi jelentése és szófaji­ sága van a zöld szónak. A fogas kérdés tehát mindig az, mennyiben társul új je­ lentéstartalom a megváltozott szófaji értékhez. Az aktuális szófajváltás akkor következik be, amikor csak a jelentésforma változik meg, a jelentéstartalom nem, azaz a jelentéstartalom bővülése nem jár együtt a szóelőfordulás új szófajával. Itt tehát a lexikai szófaj nem változik meg, maga a lexéma megőrzi eredetibb szófaj-kategóriáját. A más szófajiság csak a megváltozott szóelőfordulás következménye, nem a megváltozott jelentéstarta­ lomé. Az aktuális szófajváltás esetében tulajdonképpen ellentétbe kerül egymás­ sal az aktuális és a lexikai szófajiság. Előfordul, hogy az aktuális szófajváltáson átesett szó kaphat mindkét szófaji értékének megfelelő bővítményt; pl.: mondj valami újat (melléknév főnévi értékben; vö.: igazi újat, nagyon-nagyon újat), többnyire azonban csak részben veszi föl az új szófaj tulajdonságait. A mellék­ névi értékben szereplő főnevek például rendszerint csak jelzővel bővíthetők, de aligha fokozhatók; pl.: üzentem a közgazdász fiamnak (a fiatalabbikét közgaz­ dász fiamnak). Hasonlókat tapasztalhatunk más szófajváltásos esetekben is; pl.: ajaj itt nem segít (indulatszó főnévként, vö.: a hangos jaj); stb. Az aktuális szófajváltás melléknév-főnév viszonylatában a leggyakoribb. Aktuális szófajváltáson eshet át szinte minden melléknév, amely ráértéssel főné­ vi jelentéstartalmat foglal magában: A szépeket szeretem (értsd: szép ruhákat, nőket, szavakat stb.); A gyengéknek annyi! Válaszd a sokkal nagyobbat! Igen

A nem tiszta szófajúság és a szófajváltás

209

gyakori és sajátos jelenség a színnevek főnevesülése: Feketével írta alá a nevét, nem kékkel; Pirosra cserélte kék kocsiját; Nézd azt a kis barnát! E példákban még a 'vmilyen színű' jelentés dominál. Hasonlóan mindennapos tapasztalat sok számnév főnevesülése: Egy meg egy az kettő. Kétszer kettő négy. Adj hozzá né­ gyet! Itt a kiemelt számnevek aktuálisan már főnévként viselkednek (a kétszer ugyanakkor még aktuálisan is számnév). Rendszeresen megy át aktuális szófajváltáson, s melléknévi értékben szere­ pelhet sok főnév (a szomszéd udvar, egy szorgalmas diák útitárs, sok selejt ter­ mék). Igen gyakran melléknevek aktuálisan az állatnevek (pl. vén róka, de: róka természet, medve termet, malac viselkedés). E melléknevesülést jól mutatja, hogy az aktuális használatban fokozhatók (rókább, malacabb a malacnál, ku­ tyább hideget még nem éltem át), fok-mértékhatározóval bővíthetők (nagyon szamár beszéd). A mennyiséget jelölő főnevek szintén sűrűn melléknevek aktuá­ lisan: egy jó szekér fa, két jókora kosár barack, egy hordó bor, két fej hagyma, tíz csöpp pálinka, egy-egy műanyag zacskó tej, egy nagy halom fa, egy egész se­ reg ember. Jelentésük lényegében megegyezik a -nyi képzős melléknevekével (szekérnyi, hordónyi), ugyanakkor — ahogy a példák is mutatják — jelzővel bő­ víthetők, de mégis a mennyi? kérdésre válaszolnak. A mennyiségnevek kevésbé szívják magukba a jelzett szó tartalmát, mint a mértéknevek (a mennyit? kérdés­ re válaszolhatjuk, hogy két kilót, öt métert, de nincs *jó szekeret, *egy hordót vá­ lasz, hanem csak jó szekérnyit, egy hordóval stb.). Ugyancsak aktuális szófajvál­ tás jellemzi az anyagneveket, amikor melléknévként használjuk őket (vas, arany — arany kéz, ezüst sugárkoszorú, vas akarattal, műanyag tolltartóban stb.) A más szófajokból induló aktuális szófajváltás egyébként a legtöbbször a főnév fe­ lé irányul: a hogy előtt mindig vessző áll (kötőszó szerepel főnévként), igent mondott a menyasszony, nemet a vőlegény (mondatszó áll főnévként). A lexikai szófajváltás akkor következik be, amikor nemcsak a jelentésforma változik meg, hanem a jelentéstartalom is, azaz úgy jön létre egy lexémának új szófaja, hogy egyúttal bővül jelentése is. A lexikai szófajváltás tehát nem új szót, hanem új(abb), szótározható jelentést eredményez; pl.: A vacsora után vörösre (= vörösborra) tértek át; 44-ben (= a 44-es v. az 1944. esztendőben) születtem; stb. Ilyenkor megváltozik természetesen a szótári szó toldalékolhatósága, mon­ datbeli felhasználhatósága és bővíthetősége is, noha a két szófaji érték általában nem teljesen egyenrangú. A vörös itt jelzővel bővíthető, nem fok-mértékhatáro­ zóval (pl. szekszárdi, szárazabb, testes stb.), a 44 pedig lehet — az időhatározón kívül — alany, tárgy és birtokos jelző is (pl. beköszöntött 44 is, 44-et írtak, 44 őszén stb.).

210

A magyar nyelv könyve

A lexikai szófajváltás legtipikusabb esetét a színnevek képviselik, amelyek minden további nélkül szerepelhetnek nemcsak 'vmilyen színű', hanem 'vmilyen szín' jelentésben is: szeme kékje, a zöld nyugtatja a szemem, szeretem a sárgát, a pirosnak gazdagok az árnyalatai. Hasonló jelenség figyelhető meg a számnevek esetében is, amikor magukba szívják az 'esztendő, év, nap, óra, perc' és a hasonló főnévi jelentéseket: 1989-től szabad újra Magyarország; hajnali négykor történt; betöltöttem a hatvanat; december 31-e nem ünnep. A számne­ vek gyakori főnévi használata egyébként is eléggé mélyen beleivódott már gon­ dolkodásunkba az egyszerű számtani műveletektől a legbonyolultabb számítás­ technikákig. Ugyanígy megy végbe a lexikai szófajváltás a mértéknevek eseté­ ben (kiló, tonna, méter, liter, deci — egy kiló cukor, néhány méter drót, két fél deci pálinka). Itt nem csupán melléknévi jelzői használatról van szó, hanem mel­ léknévi értelmű szófajról is (jelentése: kilónyi, méternyi; kérdése: mennyi?, mekkora?; bővítménye inkább fok-mértékhatározó, mintsem jelző: két jó kiló cukor, nem pedig *két nagy/kis kiló cukor stb.). A lexikai szófajváltás lehet teljes és részleges. Teljes, ha az eredeti jelentés el is tűnik, s csak az új marad meg (pl. jobbágy, kocsi, komondor, légyott). Részle­ ges, ha mindkét jelentés megmarad (azaz tulajdonképpen újabb kettős szófajú szavak jönnek létre). Így lesznek a határozói igenevekből határozószók (pl. beté­ ve, elvétve, játszva, lopva) és névutók is (pl. kezdve, nézve, tekintve). Lexikai (teljes) szófajváltáson mentek át a) a mondatból kivált, történetileg főnevesült igealakok: rikkancs, nefelejcs, fogdmeg, haddelhadd, lebuj, légyott stb; b) a mára már főnévként, melléknévként vagy határozószóként lexikalizálódott további igealakok: mehetnékje, jöttöd, félsz, mersz; dicsértessék, éljen, vi­ gyázz; bornemissza, nemszeretem, teddide-teddoda; találomra, hozomra, gondo­ lomformán stb.; c) a határozói igenevekből keletkező módosítószók: nyilván, úgyszólván. A szófajváltáshoz általában nincs szükség morfológiai eszközökre, bizonyos esetekben azonban alaki kitevők is hozzájárulhatnak a szófajváltáshoz (pl. a to­ jás sárgája, a szeme fehérje). A többes szám jele különösen sokszor besegít a szófajváltásba (pl. fehérek, vörösök, zöldek). Néha a kötőhangzó minőségétől függ az adott szótári szó szófajisága (pl. iskolásak — iskolások, kedvesek — kedvesek, vörösek — vörösök). Ezek a példák egyébként már a részleges szófaj­ váltással keletkező kettős szófajúságra emlékeztetnek (pl. az emberi szervezetnek sok fehérjére van szüksége).

A nem tiszta szófajúság és a szófajváltás A kettős vagy többes szófajúság

211

A magyar nyelvben sok az olyan szótári szó, amelynek már eleve több jelentés­ formája van, azaz két vagy több szófajú. Ezeknek egy-egy szófajához más-más jelentés kötődik. A kettős vagy többes szófajúság azt jelenti, hogy valamely lexéma jelentésformája alapján szinte egyenrangúan léphet föl két vagy több le­ xikai szófaj szerepében, de aktuális szóelőfordulásából mindig kiderül, melyik szófaji értéke az uralkodó. Többes szófajúsága tehát csak a szótári szóknak lehet, a szóelőfordulásoknak nem. A leggyakrabban főnév és melléknév (magyar, ta­ tár), határozószó és főnév (este, reggel; délelőtt, délután; ma, tegnap, holnap), határozószó és igekötő (ki, be, szét), határozószó, névutó és igekötő (át a réten, a réten át, átjár a réten), határozószó és módosítószó, illetőleg mondatszó (Igen megszerettem. Igen, meg.) között áll fenn. A többes szófajúság eredendő és másodlagos lehet. Eredendő akkor, ha va­ lamely szótári szó már a régiségben több szófajú. Tipikusan ilyenek az alapnyel­ vi vagy az ősmagyar kori névigék, a nomen-verbumok (pl. fagy, les, nyom). Számuk nem nagy, mert keletkezésüket a későbbiekben meggátolták a kialakuló igeképzők (vö. íz : ízlel, zaj : zajong) és egyes névigék igei tagjának ikesedései (vö. es : esik, lak : lakik). Állítmányi helyzetben álló névszó később is igésedhe­ tett (pl. a szabad szóban). Melléknévi-főnévi kettős szófajú szavunk egyébként már a kései ősmagyar kortól sok van: árva, beteg, bolond, bölcs, gazdag, görög, keresztény, kun, magyar, olasz, özvegy, paraszt, szűz, török, vak, vén stb. Másod­ lagos a többes szófajúság akkor, ha egy szó, szócsoport újabb szófaja későbbi fejlemény, s kialakulása egy újszerű toldalékolásnak vagy a mondatbeli szerep megváltozásának a következménye (pl. a derék, a dús vagy a ravasz főnévből melléknév lett; sok -s képzős melléknévből viszont főnév: hajós, szekeres; al­ más, barackos, fenyves, nádas). Főnév-melléknév oda-vissza irányú változásá­ val természetesen a közelebbi múltban is keletkeztek kettős szófajú szavak (pl. demokrata, liberális, szocialista stb.). Ugyancsak napjainkban válnak kettős szó­ fajúakká egyes színnevek és néhány számnév. A színnevek közül azok, amelyek jelentésükben már szinte el is szakadnak az eredetibb színmegjelöléstől (pl. fehér 'ellenforradalmár', vörös 'forradalmár', zöld 'mozgalomba tömörült természet­ es környezetvédő' stb.). A számnevek közül pedig azok, amelyeknek új jelen­ tésmozzanattal, valamely nevezetes szám vagy dátum jellegzetes jelentésével gazdagodik a jelentéstartalma (pl. kivágta a huszonegyet, nem enged a negy­ vennyolcból, ragaszkodik 56 eszméihez). A kettős szófajok esetenként homoni-

212

A magyar nyelv könyve

mákká hasadhatnak (pl. ravasz). A kettős szófajú szavaknak egy jó része szö­ vegkörnyezet nélkül el sem árulja szófaját. A kettős szófajúság megítélése és példáinak besorolása nem egységes a szak­ irodalomban. Mindenképpen kettős, illetve többes szófajúak: — az ősi névigék: fagy, les, nyom stb. (pl. A cipő nyomja a sarkamat. Isme­ retlen nyomot vettünk észre); — a népnevek: német, olasz, török stb.; — a főnévvé (és részben melléknévvé is) vált melléknévi igenevek: alkotó, teremtő, szerkesztő, hízó, tojó, kotló, ébresztő, emelő, csöngő; jelölt, esküdt, vád­ lott, befőtt, pörkölt, sült; halandó, jövendő stb.; — a főnévvé vált képzett melléknevek és számnevek: énekes, felelős, ügyele­ tes, világtalan; negyed, tized, század, ezred stb.; — bizonyos határozószók és igekötők: fenn, haza, ide; illetve igekötők és névutók: körül, mellé stb.; — egyes igekötők, névutók és határozószók: át, együtt, túl stb.; — az igévé vált szabad melléknév, amelynek igei tulajdonságai csak részben fejlődtek ki (szabadna, szabadjon); — a főnévvé vált nincs és a vagyon ige (A nincs nagy úr; Egy vagyonba ke­ rül).

A mai magyar nyelv szófajai; fajtáik, jellemzésük, használatuk
Az ige Az ige (verbum) rendszerint jelekkel, ragokkal ellátott, mindig állítmányi szere­ pű, cselekvést, történést-állapotot vagy létezést kifejező szótári szó: „Levetem a kabátom, az ágy végére telepszem, nyiszorog, dülingél alattam, pedig nem va­ gyok valami súlyos, cigarettára gyújtunk, füstölünk, számolom a gyerekeket, egyelőre négyen vannak, s mind úgy néznek reám, mintha a kéményen potyog­ tam volna közéjük" (Sütő A.: Anyám könnyű álmot ígér). — Az igének mind a grammatikai, mind a lexikai jelentése nagyon összetett, gazdag. Az ige a mondatban mindig állítmány, más mondatrész nem lehet. Az ige mint szófaj többé-kevésbé meghatározza a maga környezetét, bővítményeit (félt vki vkit vmitől). Ezért képes megszervezni a mondat alapstruktúráját is. Van ige, amelynek kötelező a vonzata, ugyanis nélküle nem állhat (sejt vmit, alapszik vmin); van, amelynek csak lehetséges, tudniillik nélküle is állhat (olvas, gondol­ kodik; olvas vmit, gondolkodik vmin). Az egyik ige több, a másik kevesebb von-

A mai magyar nyelv szófajai: az ige

213

zatot kíván. Az igei vonzatok számát tekintve megkülönböztethetjük az alanyta­ lan (hajnalodik), az egyvonzatos (a ház áll) és a többvonzatos igéket (János könyvet olvas; András átdobja a labdát a kerítésen). Az ige jelei és ragjai nem állítmányi minőségének jelölői, hanem részint egyeztető funkciók hordozói, részint valóságvonatkozások kifejezői. Ezek meg­ jelölik a cselekvő számát és személyét, a cselekvés módját, idejét, s olykor a cse­ lekvés határozott tárgyának a személyét is. Az ige lehet tőszó (szánt, fut), igen sokszor képzett szó (osztat, osztódik, oszthat), igekötős és összetett szó (megre­ ked, jár-kel), de igei értékű lehet a szónál nagyobb szókészleti egység is (szerét ejti, szóba áll, tűkön ül). Az ige töveivel, képzőivel és igekötőivel egyéb gram­ matikai jelentéseket is kifejez (aspektualitást, akcióminőséget, tranzitivitást stb.). Az igének a fogalmi jelentése is rendkívül bonyolult. Az osztályozást meg­ nehezíti, hogy ugyanaz az ige jelölhet egyszer cselekvést, másszor történést vagy állapotot. De még a cselekvő igék között is megkülönböztethető a fizikai cselek­ vés (söpör, farag) és a gondolati (számol, emlékszik). Mások a mozgásigék (fut, jön), a „mondásigék" (közöl, belebeszél), a hangutánzás és a természeti jelensé­ gek igéi (zümmög, sötétedik), az állapotot vagy állapotváltozást kifejező igék (fogy, elfehéredik, sápad), nem is szólván a „körülíró", ún. funkcióigékről: (leve­ lezést) folytat, (ellenőrzést) végez. Az ige jelentésében egyébként történetileg is mentek végbe olyan változások, amelyek egyik vagy másik igét egy korábbi ka­ tegóriából egy újabb kategóriába szorítottak át. A régi magyar nyelv születik szenvedő igéje mára történést jelentő igévé vált. A halaszt, füröszt, mosdat, ültet igék idők folyamán elvesztették eredetibb műveltető jellegüket, s cselekvőkké lettek. Amint a példák is mutatják, talán az igéket lehet a legkevésbé kivételtele­ nül csoportosítani pontos szemantikai és grammatikai kategóriák szerint. Morfo­ lógiai felépítésük, elsősorban képzőik és igekötőik, továbbá mondatbeli bővít­ ményeik és vonzataik révén, illetőleg tartalmi-fogalmi jelentésük alapján mégis az alábbi igenemeket és igefajtákat lehet megkülönböztetni. Az igenemek és az igefajták Az ige fogalmi tartalmának, változatos alaki viselkedésének és bővíthetőségének a típusait elsődlegesen az igenemek, másodsorban az igefajták fejezik ki. Az igenem az igealany jellegére, az alany és a cselekvés viszonyára, illetve mind­ ezek formai kifejeződésére épít. A cselekvő, az igei cselekvéstartalom és a cse­ lekvés irányulásának a viszonya alapján három nagy igenem különböztethető meg:

214 ~\. Igenem ^-^

A magyar nyelv könyve AKTÍV MEDIÁLIS (KÖZÉP)

PASSZÍV

Alaki felépítés tőszó

fagy, leng, dörög, — van képzett szó fűrészel, integet, fehéredik, születik, adatik, foglaltatik fordít, vizsgálódik szédül igekötős, összetett megszámol, fúrmegörül, csillogszó farag villog

ír, beszél, megy

Az aktív ige olyan tevékenységet, cselekvést fejez ki, amely függ az igealany akaratától, szándékos, többé-kevésbé tudatos közreműködésétől (ír, dolgozik, sé­ tál, gondolkodik, akadályoztat). Az aktív ige alanya maga a cselekvő (vagy a cselekvő is). Tőle indul a cselekvés. Általában élőlényre vonatkozik, de lehet élettelen is: (a daru nagy terhet) emel. A mediális (vagy közép)ige olyan törté­ nést, állapotot, állapotváltozást vagy képességet fejez ki, amely független az ige­ alany akaratától, szándékától, tevékeny közreműködésétől (ragyog, zúg, álmo­ dik, ébred, fáj, fagy, hízik, bánkódik, barnul, bolyhozódik). A mediális ige eseté­ ben az alany állapota, illetve az alanyra irányuló történés, állapotváltozás külső vagy belső hatás eredménye. Ide tartoznak az alany létét vagy nemlétét kifejező létigék (van, lesz, nincs) is. Alanyuk többnyire élettelen, de élő is lehet. Nincs egyetlen kizárólagosan saját grammatikai jelölőjük. De a névszóból képzett mediális igéknek vannak tipikus képzőik: -ul/-ül, -sul/-sül, -od(ik)/-ed(ik)/-öd(ik), -sod(ik)/-sed(ik)/-söd(ik) (némul, szürkül, állandósul, gömbölyödik, sokasodik). A passzív ige olyan tevékenységet, cselekvést fejez ki, amely mástól indul ki, de amelyet az igealany mintegy elvisel, eltűr, elszenved (adatik, foglaltatik, méltóz­ tatik, tétetik, viseltetik). A passzív ige úgy ábrázolja a cselekvést, mintha az az alanynál érne véget. A passzív igének nincs grammatikai tárgya, logikai alanyát, tényleges cselekvőjét a -tól/-től raggal vagy az által névutóval fejezhetjük ki (én [másoktól] gyaláztatom, a csalárdság [a törvény által] tilalmaztatik). Mind kép­ zett. Képzője az -at(ik)/'et(ik), -tat(ik)/-tet(ik). A passzív szemléletű mondatszer­ kesztéssel szemben a magyarban ma igen erősen az aktív szemléletű dominál. Az igenemek egymásba játszanak, nem válnak el mindig élesen, nem rend­ szerezhetők paradigmaszerűen. Nincs éles határ még a két alapvető igenem, az aktív és a mediális között sem. Ezért egyes igék lexikális jelentésük alapján mindkét kategóriába besorolhatók (pl. fekszik, tartozik). Ilyenkor az igealany élő volta az aktív, élettelen volta a mediális kategóriájába szoríthatja ugyanazt az

A mai magyar nyelv szófajai: az ige

215

igét (visz vki vmit — visz a víz vmit; fütyül az ember, a golyó, a szél). Az anya lehajol, A faág lehajol; A gyerek az órára készül, Az ebéd holnapra készül; Az orvos gyógyít, Az orvosság gyógyít; A gazda disznót hizlal, A csokoládé hizlal mondatok igéi közül a párok első tagja aktív, a második mediális a jelentés szempontjából. Ugyanazon igének tárggyal bővíthető és tárggyal nem bővíthető volta is meghatározhatja igenemjellegét (pl.: Az elnökség gyűlést tartott — tár­ gyas és aktív ige; A gyűlés sokáig tartott — tárgyatlan és mediális ige). A Kö­ hög, hogy észrevegyék és a Köhög a füsttől, A barátom két órája a kapuban áll és Az óra áll mondatok igéje is először aktív cselekvő, másodszor mediális. A felsorolt példák azt bizonyítják, hogy az aktuális használatban általában a poliszém igéknek is kiderül igenemjelentésük. A legnehezebb megítélni mégis igenem szempontjából a megszemélyesítést jelentő igéket: Kidönti a szél a fá­ kat; Messzire repíti a szárnya. Jó tudni viszont, hogy egyes mediális igék törté­ netileg aktív cselekvő igék lettek: éltet, robbant, hullajt, növeszt. Ezek tulajdon­ képpen elhomályosult műveltető képzős alakok. Előfordulhat azonban, hogy cselekvő igék lesznek a mai használatban mediális jellegűek (ilyenkor 'vannak' jelentéselemet is tartalmaznak): Itt dolgoznak karbantartók is. Megkönnyítheti az igenemek meghatározását ugyanakkor a borít-borul, ferdít-ferdül, pirosítpirosodik, szaporít-szaporodik-féle igepárok közötti aktív cselekvő-mediális oppozíció. Az aktív ige maga is többféle lehet. Fajtái döntően származékszók. Többsé­ gük a cselekvő igékből képzéssel jön létre. Az ige fajainak meghatározásában mindenekelőtt a képzőkkel való ellátottságot kell figyelembe venni. Az aktív igéknek az alábbi fajtái különíthetők el.

216

A magyar nyelv könyve AKTÍV IGE Műveltető

\ Igefajta

Cselekvő

Kölcsönös

Visszaható

Fel- \ építése \ tőszó

Intranzitív Tranzitív (tárgyatlan) (tárgyas) fut, úszik illik, küzd verekszik, tegeződik megbarát­ kozik — mosakodik, ígérkezik elrejtőzik

horgol, ad, — emel éltet, írat képzett szó járkál, fog­ helyez, lalkozik hizlal, mosdat igekötős kirohan megért megfőzet szó

A cselekvő ige azt fejezi ki, hogy a cselekvést az igealany maga végzi (be­ szél, kutat, lép). Ezért az alany a kötelező vonzata. Tranzitív vagy intranzitív volta attól függ, hogy cselekvése irányul-e valakire, valamire vagy sem. A tárgy szempontjából élesen elkülönül két alfaja: a) a tárgyas ige, amely bővíthető tárggyal: olvas, visz, vizsgál; b) a tárgyatlan ige, amely nem bővíthető tárggyal: fut, sír, vizsgálódik, zúg. A tárgyas ige lehet általános (alanyi) és határozott (tár­ gyas) ragozású (pl. levelet ír, írja a levelet). Ilyen minden műveltető ige is. A tárgyatlan igéknek csak általános (alanyi) ragozásuk lehet (futok, futsz, fut). Ilye­ nek még a visszaható és a kölcsönös igék is. Vannak igék, amelyeknek az egyik jelentése tárgyas, a másik tárgyatlan: átjár, behajt, elnéz, felcsap, kifog. A nyelvhasználatban nemcsak tárgyas ige állhat tárgy nélkül (befőz, elmosogat), hanem tárgyatlan ige is előfordulhat tárggyal (pl. kialussza magát, táncot jár, állja a sarat). A műveltető ige azt fejezi ki, hogy az igealany a cselekvést nem maga végzi, hanem mással végezteti. Nem cselekszik, hanem cselekedtet. Igealanya kötelező (elvitet, futtat, megszámoltat, utaztat). Minden műveltető ige képzett. Az aktív cselekvő igéből az -at/-et, -tat/-tet képző hozza létre. A műveltető ige tulajdon­ képpeni cselekvője, a cselekvéshordozó kétféleképpen is megjelenhet a mondat­ ban: tárgy formájában (pl.: Jolánt olvastatta egész órán) és (ún. eszközlő) hatá­ rozó formájában (pl.: Jolánnal fésültette a haját). A műveltető ige tárgyas, de létrejöhet ugyanannak az igének a tárgyatlan és tárgyas használatából is.

A mai magyar nyelv szófajai: az ige

217

A kölcsönös ige azt fejezi ki, hogy az alanytól kiinduló cselekvés önmagára és egyúttal másra is irányul, de kölcsönösen (ölelkezik, tegeződik, birkózik, mal­ mozik). Saját képzője nincs, a kölcsönösség jelentését is rendszerint visszaható jellegű képzők hordozzák. Létrejöhet igéből (ölelkezik, kapcsolódik) vagy név­ szóból (sakkozik, kibékül). A kölcsönös igék között egy-egy tőszó is előfordulhat (illik, küzd). Mind tárgyatlanok. Kétféle vonzatstruktúrában fordulhatnak elő: Péter sakkozik a fiával; apa és fia tegeződnek egymással. A visszaható ige azt fejezi ki, hogy az alanytól kiinduló cselekvés vissza is hat magára az alanyra. Az aktív cselekvő igéből a -kod(ik)/-ked(ik)/-köd(ik), a -koz(ik)/-kez(ik)/-köz(ik), esetleg az -ód(ik)/-őd(ik) képzővel jön létre. Alanya is, tárgya is a cselekvéshordozó. Ezért soha nem lehet tárgyas. Visszaható igénk nagyon kevés van: fésülködik, borotválkozik, törülközik, megalázkodik, méredz­ kedik stb. A visszaható igében mindig van egy árnyalatnyi passzív jelentéstarta­ lom. Ezért a visszaható ige áll a legközelebb a passzívhoz. A visszahatást sok más nyelv csak visszaható névmással tudja kifejezni. Az aktív igék fajtái között ugyanúgy áttetsző a határ, mint az igenemek ese­ tében. Vannak olyan cselekvő igék, amelyek alakilag a műveltetőkre emlékez­ tetnek: elgázosít, felbátorít, megfiatalít, származtat. Nem lehet egyértelműen el­ dönteni, hogy a bőget, forgat, gyönyörködtet, mozgat és (a sarokba) állít cselek­ vő ige-e vagy műveltető. A legtöbb kategorizálási gondot azonban a visszaható -kod(ik)/-ked(ik)/-köd(ik) és -ód(ik)/-őd(ik) képző poliszémiája okozza. A viszszaható alakú igének ugyanis hol cselekvő értelme van (gúnyolódik), hol me­ diális (bánkódik, gyötrődik), hol pedig egészen közel áll passzívumhoz (becsu­ kódik, elkezdődik, elintéződik). Tény, hogy a passzívumhoz legközelebb a viszszaható (reflexív) ige jelentése áll. De a mediális ige kategóriája sem teljesen egységes. Felöleli az igéknek a reflexumtól a passzívumig terjedő széles körét. Ezért — ahogy a táblázat is mu­ tatja — a tipikusan középigék mellett a mediálisoknak két alfajával is számolni kell. A cselekvők felé húznak azok a középigék, amelyek élőlények, élettelen dolgok szokásos tevékenységét jelölik: (a szív) dobog, szól (a rádió), (a daru nagy terhet) emel. A szenvedőkhöz közelítenek viszont azok az elsősorban -ódik/-ődik képzős középigék, amelyeknek tényleges cselekvője valamilyen ha­ tározó formájában rejtve (implicite) mintegy jelen van: (a ruha) bolyhozódik (a mosástól), (az ajtó a szélben) becsukódik. A visszaható igéktől abban tér el a leg­ főképp, hogy cselekvése nem magától az alanytól indul ki. A szenvedőktől pedig elsősorban képzőjében különbözik.

218 \ Igefajta Medioaktív (mediáliscselekvő) Felépítése tőszó \

A magyar nyelv könyve MEDIÁLIS Mediopasszív (mediálisszenvedő)

dobog, ketyeg, fő, nő, tűnik, esik, dereng, süt (a nap) zuhan fénylik, kéklik, sötétedik, tá­ záródik, boly­ gul, gyarapodik, vívódik hozódik leég, megépül becsukódik, el­ intéződik

képzett szó igekötős szó megszólal (a rádió)

A klasszikus mediális ige az alanyra irányuló külső vagy belső hatás ered­ ményét fejezi ki. Alanyuk olyan személyt vagy dolgot nevez meg, amellyel tör­ ténik valami, amely elvisel, átél valamilyen állapotváltozást, illetőleg valamiféle állapotban van. Az egyetlen igenem, amelybe alanytalan igék is tartoznak (alko­ nyodik, sötétedik, tavaszodik, villámlik). A fakultatív alanyú igék szintén közép­ igék (esik, dörög). Mindamellett túlnyomó többségüknek természetesen kötelező vonzata az alany (hajlik a jegenye). A mediális igék jellegzetesen intranzitív je­ lentésűek. De vannak tárgyas középigék is (álmodik, kap). A tárgyas és tárgyat­ lan jelentések néha átmennek egymásba a nyelvhasználat során: a fazék folyik, a fazék folyat, a fazék folyatja a vizet. A mediális ige tipikus bővítménye az okha­ tározó (leég a naptól, növekszik a jó melegben), amelyet a nyelvtudat sokszor akkor is ott érez, ha nincs kitéve. Felszólító módban óhajt fejeznek ki (Intéződ­ jék el már végre békésen a dolog!). A szenvedő (passzív) ige alanyán — a mediális igékhez hasonlóan — vala­ mely cselekvés, történés külső hatásként megy végbe. Mindig képzett. A cselek­ vő tárgyas igékből jön létre az -at(ik)/-et(ik),-tat(ik)/-tet(ik) képzők segítségével. A cselekvő ige tárgya az átalakítás során a szenvedő ige alanyává válik (pl.: fel­ olvassa a verset — a vers felolvastatik). Cselekvője kitehető eszközlő határozó * formájában: a vers (a költő által) olvastatik fel. A műveltető igéktől az ikes ra­ gozás különbözteti meg. Kevés számú ige tarozik ide, de mind tárgyatlan. Más nyelvekben sokkal gyakoribb. A szenvedő ige használata a magyarban meglehe­ tősen háttérbe szorult, majdnem kipusztult, de újabban mintha megállt volna kiavulása. Tény, hogy visszaszorulása kihatott egész igerendszerünkre, megbontva némiképp az igenemek egyensúlyát. A passzív igealakok hiányát mai nyelvünk-

A mai magyar nyelv szófajai: az ige

219

ben részben az ún. terpeszkedő kifejezések (pl. bemutatásra/megrendezésre ke­ rül) elszaporodása, részben a visszaható eredetű -ód(ik)/-őd(ik) képző növekvő aktivitása (a fény visszaverődik, a víz fodrozódik) csökkenti. Az előbbiek a nyel­ vi helyesség problematikáját érintik, az utóbbiak az igefajták közötti átmenetiség kérdését vetik föl. Van a magyar nyelvben még egy igefajta, nevezetesen a ható ige, amely a cselekvés és a történés-állapot lehetőségét fejezi ki: nézhet, mosathat, borotvál­ kozhat. Lényegében minden igenemből, -fajtából képezhető, bár a passzív igék­ ből nem szoktuk megalkotni. Képzője a -hat/-het. Ez a képző a magyarban a le­ hetőséget kifejező modalitás legfőbb eszköze. A ható jelentést egyébként a leg­ több nyelvben külön szó hordozza. Az igének — a már említett tranzitivitás mellett — az aspektualitás (ige­ szemlélet) és az akcióminőség (igejelleg) szempontjából is elkülöníthetők fajtái, noha az aspektust és az akcióminőséget mereven nem lehet elhatárolni egymás­ tól. Az igeszemléletnek az ígejelleggel való összefonódása annyira szoros, hogy egyes nyelvekben és nyelvtanokban csak az egyiknek, másikban csak a másik­ nak a létezését ismerték el. A szláv nyelvek tudományára az aspektológiai meg­ közelítésű leírás jellemző, a magyar nyelvtudományban korábban inkább az ak­ cióminőség szerinti különbségtevés terjedt el, pedig a magyar igének sem csak akcióminőséget hordozó jellege van, hanem aspektuskifejező grammatikai jelen­ tése is. E jelentések hordozói — az igetövek mellett — szintén a képzők és az igekötők. Az ige az aspektus szempontjából kétféle: folyamatos és befejezett (nem fo­ lyamatos). A folyamatos ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés nem éri el célját vagy időben korlátozás nélkül megy végbe: reszket, tervez, vásárol. A befejezett ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés eléri célját vagy időben korlátozottan megy végbe: győz, megír, hazajön. Minden ige fejez ki a magyarban is valamilyen as­ pektust, de részben sok igének nincs meg a szemléleti párja (pl. létezik, megbo­ csát, gondoz, elüldögél — csak folyamatos), részben több ige kettős szemléletű (pl. modernizál, létesít — folyamatos és befejezett is lehet). Tény azonban, hogy a magyarban is megkülönböztethetünk folyamatos és befejezett (nem folyama­ tos) igepárokat: ír : megír, virágzik : kivirágzik. A magyar ige befejezettségét és folyamatosságát elsősorban az igekötő megléte vagy hiánya jelöli. A megy, áll, ír, olvas típusú, igekötő nélküli (szimplex) igék folyamatosak; meg-, be-, ki- stb., igekötővel ellátva azonban befejezettekké válnak. A legtöbb igekötő ugyanis nemcsak a jelentést módosítja vagy változtatja meg, hanem az igeszemléletet is: megy — kimegy, száll — leszáll. Az el- igekötő ugyanakkor nemegyszer épp a

220

A magyar nyelv könyve

folyamatosság kifejezésére szolgál: eléldegél, elácsorog, elábrándozik, elbá­ mészkodik, eltöpreng. Az ige befejezett vagy folyamatos voltával szorosan összefügg a cselekvés, történés tartama, lefolyásmódja, az igejelleg. Az akcióminőség szempontból tar­ tós-huzamos és mozzanatos igéket különböztetünk meg. A tartós-huzamos ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés folyamatosan megy végbe vagy hosszabb ideig tart: zúg, pislog, bólingat. A mozzanatos ige azt fejezi ki, hogy a cselekvés egy­ szer megy végbe vagy pillanatnyi ideig tart: lő, villan, megfutamodik. A tartóshuzamos ige kategóriája magába foglalja a gyakorítás (lépeget, eszeget), a moz­ zanatosé pedig a kezdés, a pillanatnyiság és a bevégzés jelentésmozzanatát is (fellobban, felkel; leül, legyőz stb.). Akcióminősége tulajdonképpen csak azok­ nak az igéknek lehet, amelyek eseményt, cselekvést, folyamatot jelölnek. Több igének megvan egyébként az ellentétes csoportba tartozó párja (kopog : koppan, pereg : perdül). E párok kialakításában a gyakorító és a mozzanatos képzők ját­ szanak szerepet.
Az ige helyes használata. — Több tudnivalót is kíván. A műveltetést általában az -at/-et, -tat/-tet képzővel fejezzük ki: Ne várass magadra). A hagy, enged igének egy főnévi igenévvel való körülírásos kapcsolata csak a ráhagyás, a megengedés nyomatékos kifejezése esetén szük­ séges: hagyja magát rábeszélni, nem engedi magát elcsábítani stb. Néhány igéhez a műveltető képzőnek mindkét változata hozzájárulhat, de az így keletkezett ige más-más jelentésű. Újsá­ got, folyóiratot járatunk, de amikor a kisgyermeket járni tanítjuk, akkor jártatjuk. A zászlót fölvonatják, de ami nehezebb, azt általában vontatják. A kukoricát pattogatni lehet, de az os­ tort inkább pattogtatni. A tesz ige műveltető alakja, a tetet vagy tétet 'végeztet' nem téveszten­ dő össze a tettet 'színlel' igeszármazékkal. A visszahatás kifejezésére csak akkor használjuk a cselekvő igét és a visszaható névmást, ha valamely igéből nem képezhető visszaható forma. A fésüli magát helytelen, helyes a fésül­ ködik. Sokszor szükség van azonban a körülírásos formára, mert árnyalati különbséget mutat. A diák felkészültnek mutatkozott azt jelenti, hogy valóban felkészült a vizsgára. Ha felkészült­ nek mutatta magát, akkor csak mímelte a felkészültet, de nem volt az. A rászánja magát, fel­ áldozza magát, kelleti magát helyett nem élhetünk visszaható képzős formával. A régi magyar nyelv szenvedő igealakjainak a száma eléggé megcsappant, s ma már csu­ pán néhány igére, igés szókapcsolatra terjed ki: adatik, közhírré tétetik, méltóztatik, tisztelettel viseltetik, benne foglaltatik, megaláztatik, megméretik, könnyűnek találtatik stb. Leginkább a hivatal, az egyház, a szónoklat és a tudományos próza nyelvében fordul elő. Az irodalom nyelve is többnyire csak stíluseszközül használja régies vagy emelkedettebb hangulat fölkelté­ sére. A választékos beszédben nem hibáztathatjuk. Régebbi nyelvművelésünk is jórészt téve­ désből tulajdonította idegen nyelvi hatásnak. Ujabban ismét terjedőben van a szenvedő igék használata.

A mai magyar nyelv szófajai: az ige

221

A szenvedő értelmet a köznapi beszédben, sőt a hivatal nyelvében is ma általános alanyú mondattal fejezzük ki a leghelyesebben: Az ügyet elintézték. A rendeletet kihirdették. Használ­ hatjuk még az -ódik/-ődik képzős mediopasszív igét is: a munka befejeződött, magától értető­ dik a dolog; de ne felejtsük el, hogy mást jelent: az ügy elintéződött, mint: az ügyet elintézték. Nem helyes a szenvedő ige helyett az ún. terpeszkedő kifejezések használata sem. Kerülendő tehát az alapjelentést hordozó ige -ás/-és képzős főnévi származékának a kapcsolata a nyer, ke­ rül, talál, történik stb. igével: előadásra kerül, elintézést nyer, meghallgatásra talál, intézkedés történt stb. A ható értelmet általában képzővel jelöljük: utazhat, kérhet. Néha a tud, bír, képes, szabad, módjában van szóval, szókapcsolattal és az alapige főnévi igenevével is kifejezhetjük: ki tudja találni. Ha jelentésárnyalatot érzékeltetnek, akkor ne cseréljük fel őket! Pl.: Nem adhatok fel­ világosítást (mert nincs rá módom, lehetőségem, felhatalmazásom). Nem tudok felvilágosítást adni (mert a kérdéses ügyben tájékozatlan vagyok). A ható ige ragozása az alapigéhez igazo­ dik. Az ikes igék ható alakja azonban a mai köznyelvben már többnyire iktelen: alhatok, cso­ dálkozhatsz, ehet. Ikes ragozású ható igealakkal inkább a régibb nyelvhasználat és az irodalom él, pl.: Király nem alhatik (Arany: A walesi bárdok). Ami az ige stilisztikáját illeti, cselekvés, történés képzetét keltő erejénél fogva érzékelteti a változás, a mozgás folyamatát, s így használata aktivitást, mozgalmasságot visz a stílusba. Jellegzetes magyar nyelvi sajátosság az a nagyfokú tömörítő erő is, amely a magyar igék tekin­ télyes részében megmutatkozik: autózik, győzedelmeskedik, lelkesül, várakozik. A tömörítés­ ben az igekötők is szerepet vállalnak. Az ige az egyik legalkalmasabb szófaja az élettelen dol­ gok megelevenítésének, a megszemélyesítésnek. Az ige helyesírása több kettős alakot enged meg (pl. hív ~ hí, lopódzik ~ lopakodik, hidd ~ higgyed, hullt ~ hullott stb.). Sok hangutánzó igének van kettős tőalakja: pufog —puffan, lo­ bog — lobban. Egyes l végű igék bizonyos képzett alakjaiban megnyúlik a mássalhangzó: gyúl, fúl, dűl — gyullad, fullad, dülled, gyullaszt, dülleszt (de: múlik — mulaszt). Néhány ige írásmódjára külön is ügyelni kell: aggat, bólingat, hegeszt, iddogál, kacsingat, koccint, küsz­ ködik, lélegzik, lyuggat, motoszkál, nyaggat, rángat, szabadkozik, szaggat, szitkozódik, tekinget stb.

A névszók Élőlények, élettelen tárgyak és gondolati dolgok nevét, tulajdonságát vagy mennyiségét kifejező, illetve mindezeket helyettesítő szavak. A főnév A főnév (nomen substantivum) olyan szótári szó, amely élőlények, élettelen tár­ gyak vagy gondolati dolgok nevét jelölve, esetragok vagy névutók segítségével bármely mondatrészszerepben felléphet bővítményeket is fölvéve: "Ide teszem

222

A magyar nyelv könyve

az akácról az illatot | Ide teszem a Dunáról a fényt, | leányról a mosolyt, fiúról a dacot; / ebből csinálok költeményt, | hogy gazdagodjatok" (Illyés: A költő fe­ lel). A főnév lehet egyszerű szó (akác), képzett (akácos) és összetett szó (akác­ fa). Mondatbeli szerepe igen változatos. Ezért nagyon gazdag jelezése és ragozá­ sa is. Alanyként soha nincs szüksége viszonyító eszközre, ragra. Tárgyi, határo­ zói szerepét többnyire esetragjai (és névutók) segítségével látja el. A birtokos jelző szerepében kizárólagos használatú, más jelzői funkcióban a jelentéstől függ előfordulása. Állítmányi szerepe sem teljesen korlátlan. A főnév jelölhet érzéki (konkrét) és elvont (absztrakt) fogalmakat: ember, talicska, Szombathely; álom, béke, jóság. A kétféle fogalom megkülönböztetése néha elég nehéz. Lehet ugyanaz a főnév a szövegösszefüggéstől meghatározot­ tan akár érzéki, akár elvont is (pl. írás, alkotás). Az elvont főnévnek sokféle je­ lentésárnyalata van (kifejezhet cselekvést, tényt, eseményt, eredményt, tulajdon­ ságot, állapotot stb.; pl. futás, vita, ebéd, árulás). A konkrét főnév viszont ha­ gyományosan kétféle: 1. köznév és 2. tulajdonnév. A köznév több egyforma dolog közös neve: „Új évszak jön, betűk vetése, I vesztése húsnak, forróságnak" (Nagy L.: Új évszak jön). A köznevek mindig általánosítás eredményei. — A tu­ lajdonnév valakinek, valaminek a saját, külön elnevezése: "Itt dobta el a követ Toldi, I mely kilenc százada nehéz, I itt mert Matyi urat porolni, I sárkányt ölni János vitéz..." (Váci M.: Kelet felől). A tulajdonnevek nem tartalmaznak általá­ nosítást, csak azonosító, identifikáló szerepük van. 1. A köznév lehet a) egyedi név, b) gyűjtőnév és c) anyagnév. Az egyedi név hasonló egyedek közös neve, amely egyes számban egy élőlényt, élettelen tár­ gyat, dolgot jelöl (fiú, nő, orvos, galamb, rózsa, tó, hó, óra). A gyűjtőnév több egyedből álló csoport közös neve, s ezért egyes számban is több dolgot jelölhet (csapat, fenyves, növényzet, lakosság, hegység). A gyűjtőnevek némelyike alig különül el az egyedi névtől. Az anyagnév olyan dolognak a neve, amelynek leg­ kisebb darabja is azonos nemű az egésszel (hús, kő, bor). 2. A tulajdonnév lehet: a) személynév, b) állatnév, c) földrajzi név, d) in­ tézménynév e) cím(név) és f) márkanév. A család- vagy vezetéknevek (Ady, Kertész), a kereszt- vagy utónevek (Endre, Imre), a becéző és a ragadványnevek (Marcsi, Tikos) együtt a személynevek. Állatnevek a ló-, szarvasmarha-, kutyastb. nevek (Villám, Szellő; Virág, Körmös; Bodri, Sajó). Földrajzi vagy helyne­ vek a világűr, a világrészek, országok, tájak, közigazgatási egységek, települé­ sek, utak, utcák, terek, hegyek, vizek és az égitestek nevei (Európa, Ausztria, Erdély, Vas megye, Buzsák, Szabadság tér, Kárpátok, Balaton, Göncölszekér, Vénusz), sőt a tájban található természetes és mesterséges alakulatok neve is

A mai magyar nyelv szófajai: a névszók

223

(Római-domb, Doroszlai-patak, Csai-erdő, Kunovics-kút). Intézménynevek (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Berzsenyi Dániel Főiskola). A könyvek, új­ ságok, folyóiratok, irodalmi és művészeti alkotások neve a cím (Egri csillagok, Népszabadság, Magyar Nyelvőr, A város peremén, Majális). Márkanevek a gyártmányok, termékek elnevezése (Aríel, Opel, Philips). A tulajdonnév olyan nyelvi jel, amely a kommunikációban aktuálisan vagy szituációsan ugyanúgy vi­ selkedik, mint a köznév.
A főnév helyes használata. — A főnév jelentésénél fogva az egyik leggyakrabban hasz­ nált szófaj. A magyar nyelv egyes számban használ sok olyan főnevet, amelynek megfelelője az ismertebb indoeurópai nyelvekben többes számú: virágot szed, fogat mos, tojást süt. Érde­ kes lehet az anyag- és gyűjtőnevek egyes számú használata: kő, cukor; értelmiség, növényzet. Tudni illik, hogy az anyagnév többes számban fajtákat jelöl: ízleld meg idei boraimat! Külö­ nösen jellemző a magyarban a páros testrészek egyes számban való használata: fáj a lábam, fázik a fülem. Ilyenkor egészen sajátosan fejezzük ki, ha a páros testrésznek csak az egyikére gondolunk: fél fülére süket, bal lábára sánta stb. Az igazsághoz tartozik, hogy e téren manap­ ság nagyon terjed a többes szám használata. De a magyarban csak többes számban használatos főnév kevés van: szomszédék, tanítóék, Szabóék. Csak alakja szerint többes számú ugyanis mind a mai napig néhány idegen eredetű földrajzi név (Alpok, Kárpátok, Amerikai Egyesült Ál­ lamok), illetőleg néhány cím (Főiskolai Közlemények, Tépéscsinálók stb.). Érdekes, hogy a főnevek két kisebb csoportját fokozni lehet. Ilyenek egyrészt bizonyos ér­ tékelő-minősítő főnevek: emberebb, rókább; másrészt néhány irányt jelölő főnév: északabbra, keletebbre; harmadsorban pedig olyan 3. személyű birtokos személyjeles főnevek, amelyek személyek vagy dolgok viszonyított helyzetére utalnak: a fa legcsúcsára, a tábla legközepébe. Az efféle középfokú vagy felsőfokú alakok stilisztikailag különösen hatásosak. A főnevek helyesírásából főleg a tulajdonnevek néhány típusa kíván különös figyelmet. A többelemű földrajzi nevek egy részét kötőjellel írjuk: Finn-öböl, Duna-kanyar, Közép-Európa, Sebes-Körös; másik részét külön: Vas megye, Kossuth utca, Erzsébet híd, Déli pályaudvar. Az intézmények nevében és a folyóiratok, újságok címében minden lényeges szó nagy kezdőbe­ tűs: Maribori Egyetem Pedagógiai Kara, Élet és Irodalom; egyéb címekben csak az első betű nagy: Téli berek.

A melléknév A melléknév (nomen adiectivum) a főnévnél kevésbé gazdag toldalékolású, jelzői, állítmányi vagy mód- és állapotféle határozói szerepet játszó, személyek, tárgyak, dolgok tulajdonságát kifejező szótári szó: "Kis vonat megy nagy domb- | oldalon | terhes, kicsi nő a | vonaton (Illyés Gy.: Szekszárd felé). Lehet egyszerű szó (új), képzett (égi, feledhetetlen) és összetett szó is (vadonatúj, ötéves). A

224

A magyar nyelv könyve

melléknév a főnévhez képest mindig járulékos fogalom megnevezője. A mellék­ név kifejezte tulajdonság különböző fokú elvonatkoztatás eredménye, s nagyban függ az alaptagjául szolgáló főnév jelentésétől is: hideg víz, éles kés, meleg szo­ ba (= érzékszerveinkkel érzékelhető, konkrét tulajdonság) — hideg tekintet, éles kritika, meleg barátság (= fogalmilag megközelíthető, elvont tulajdonság). A melléknév legszembeszökőbb alaki tulajdonsága fokozhatósága (magas, maga­ sabb, legmagasabb), bár nem minden melléknév fokozható (koromsötét, heti stb.). Fokozni rendesen a relatív minőséget kifejező mellékneveket lehet, vagyis azokat, amelyek különböző fokú, mértékű tulajdonságok hordozói. Azokat vi­ szont, amelyek abszolút minőségek kifejezői — azaz nincs különböző fokuk, mértékük —, általában nem lehet fokozni. A melléknévnek nincs olyan gazdag jelezése, ragozása, mint a főnévnek. Mi­ nőségjelzői és állítmányi szerepében ragtalan. Állítmányként többesjel járulhat hozzá. Határozóként leginkább -an/-en és -ul/-ül raggal fordul elő. Értelmező­ ként felveszi a jelzett szó toldalékait. Főnévi értékben a főnévhez hasonlóan tol­ dalékoljuk. A melléknév a mondatban rendesen minőségjelző, ritkábban értel­ mező jelző; névszói állítmány vagy névszói-igei állítmány névszói része; s bizo­ nyosfajta — elsősorban mód- vagy állapotféle — határozó. Érdekes, hogy sok melléknévnek, főleg állítmányi szerepben, az igére emlékeztető vonzata van (pl. irigy, büszke vkire, vmire; hű, kegyetlen vkihez, vmihez; mentes vmitől; híres va­ lamiről stb.). Van melléknév, amely ráadásul kétféle vonzattal jár (alkalmas vmire, ha cselekvésről, alkalmas vminek, ha tisztségről, beosztásról van szó). A melléknév vonzata általában nem abszolút módon kötelező, csak relatív módon: ha határozót kap, a kívánt raggal kell ellátnunk. Vannak azonban kötelező von­ zatú melléknevek is: jártas vmiben, azonos vmivel, hasonló vmihez stb. Vonzata nemcsak az állítmányi szerepű, hanem — bár ritkábban — a jelzői szerepű mel­ léknévnek is lehet; pl.: Az irántad mindig szívélyes Pista most is segíthet. A melléknév — átmeneti esetekkel is számolva — lehet a) minősítő, b) vi­ szonyító és c) mennyiségjelölő jelentésű. A minősítő melléknevek jellemzően fizikai vagy lelki tulajdonságokat, illetőleg elvont állapotokat fejeznek ki: barna fiú, szőke lány, tiszta lakás, hideg tél. Többnyire tőszók, de vannak köztük kép­ zéssel (céltalan, féltékeny) és összetétellel (helyrehozhatatlan, kárörvendő, önál­ ló) létrehozott melléknevek is. A minősítő melléknevek általában relatív tulaj­ donságot neveznek meg, ezért fokozhatók, sőt határozóval is bővíthetők: tisz­ tább, eléggé céltalan, nagyon féltékeny. Elsősorban a képzett melléknevek több­ féle jelentésárnyalatot fejezhetnek ki: valakinek, valaminek a természetét, szoká­ sát (mozgékony, jellemes); valamivel való ellátottságot (sós, eszes); valaminek a

A mai magyar nyelv szófajai: a névszók

225

hiányát (színtelen, pormentes) stb. A viszonyító melléknevek jellemzően konk­ rét, tényszerű tulajdonságot, hovatartozást, más dolgokhoz való viszonyt, reláci­ ót fejeznek ki: hajadon leány, spanyol nyelv, perzsa juh, európai utazás, tavalyi hó, négyajtós autó, nyelvészeti folyóirat, parkettás szoba, hétpróbás gazember, zártkörű rendezvény, műanyag nyílászáró. Általában fokozhatatlanok, s határo­ zóval sem bővíthetők (*tavalyibb, *túl parkettás). A viszonyító melléknevek fo­ galmi tartalmában erősen érződik egy másik szófaj hatása. Nagyon sok közöttük a képzett szó, különösen az -i, -s és az -ú/-ű képzős. Szemantikailag sokfélék. Tipikusan viszonyító jelentésű melléknevek az anyagnevek (ezüst, műbőr), a faj­ tanevek (emlős [állat], erdei [szamóca]), a valahova tartozást (városi, tiszántú­ li), a valamilyen helyzetet (szélső, túlsó) jelentő melléknevek és az -s képzős ún. jelölő számok (pl. egyes [számú klinika], hatos [villamos]). A minősítő és a vi­ szonyító jelentésű melléknevek határa nem éles. Ugyanaz a melléknév a szöveg­ környezettől függően előfordulhat mindkét szerepben: fejedelmi rendelet (= vi­ szonyító), fejedelmi vacsora (= minősítő). A viszonyító melléknevekből egyéb­ ként képzéssel minősítők jöhetnek létre; pl.: pesti — pesties, családi —• családi­ > as. De a minősítőből is gyakorta alakul viszonyító melléknév hasonlítást jelölő főnévi, illetőleg melléknévi vagy számnévi előtaggal: ezüstszürke, négerbarna, koromfekete, égszínkék, vadonatúj, csillagszemű, szépreményű, kétrészes, zárt­ körű stb. A mennyiségjelölő melléknevek mértéket, mennyiségbeli tulajdonsá­ got neveznek meg: szemernyi fáradtság, hordónyi bor, tömérdek pénz, számos ötlet, számtalan panasz, egy kis víz, egy picike méz, egy csipetnyi só. Általában ezeket sem szoktuk fokozni.
A melléknév helyes használata. — Nagyon fontos a választékosságra törekvés. Gyakori hiba, hogy egy-egy divatos melléknév kiszorít a használatból jobb rokon értelmű megfelelőket (jelentős, klassz, komoly stb.). A komoly eredmény, érdek, hiba, javulás, kereset, ok, összeg, veszteség stb. helyett mondjunk, írjunk inkább szép eredmény-t, fontos érdek-et, súlyos hibá-t, számottevő javulás-t, jó kereset-et, nyomós ok-ot, nagy összeg-et, tetemes veszteség-et. — A magyarban a mellékneveket lehetőleg toldalékokkal fokozzuk (pl. nagyobb, legnagyobb, le­ geslegnagyobb), s kerüljük a terjengősebb és nehézkesebb körülírt fokozást (pl. a jobban szó­ rakoztató, az inkább gólképes stb.). A tulajdonság kisebb fokát azonban csak körülírással fe­ jezhetjük ki (pl. kevésbé rossz, a legkevésbé jó). — Az összes melléknév 'egész' jelentésben egyes számú főnévvel áll (pl. összes kiadás, összes jövedelem), névmási használatban, 'min­ den, valamennyi' jelentésben azonban egyes és többes szám egyaránt állhat mellette (pl. Arany összes verse, Arany összes versei). A többi mellett a jelzett főnév rendesen egyes számú (pl. a többi jegy, a többi gyerek).

226

A magyar nyelv könyve

A mellékneveknek nagy a nyelvi, stilisztikai értékük. Egyrészt elősegítik a teljesebb va­ lóságábrázolást, másrészt szemléletesebbé, kifejezőbbé teszik a stílust. A melléknév szemlélte­ tő ereje különösen nagy, ha elvont fogalom kap érzéki jelzőt (pl. sötét hit), ha különféle érze­ tek között teremtünk kapcsolatot (pl. szurtos fütty, lágy fény), ha valamely tulajdonság kap fokhatározói értékű melléknévi jelzőt (pl. ritka szép, jó nagy). A melléknévként használt más szófaj szintén színes stilisztikai értékű: főnév (pl. őzike nézésű, kutyául érzem magam), hatá­ rozószó (pl. tele korsó, messze föld), igealak (pl. eszem-iszom ember, teddide-teddoda legény, nemszeretem napok stb.).

A számnév A számnév (nomen numerale) kevéssé toldalékolható, jelzői, állítmányi vagy szám-, illetve számállapot-határozói szerepet játszó, személyek, tárgyak, dolgok mennyiségét kifejező vagy a sorban elfoglalt helyét megjelölő szótári szó: "Ezer méterről az egész nem | nagyobb, mint egy vásárfia. Szíve fölött üres zsebében | cipeli sok hazámfia" (Váci M.: Télutói Magyarország). Lehet egyszerű szó (négy), képzett (második) és összetett szó is igen sok számnevünk (tizenöt, száz­ tíz). A számnév a melléknévhez hasonlóan — a főnévhez képest — járulékos fo­ galom megnevezője. A számnévnek mind alaktani viselkedése, mind mondatbeli felhasználhatósá­ ga emlékeztet a melléknévére. A számnév a mondatban többnyire mennyiség- és minőségjelző, de lehet értelmező, sőt névszói állítmány is. E szerepekben nin­ csenek sajátos ragjai. Saját számnévi raggal viszont határozói szerepet játszhat: elsősorban számhatározó és számállapot-határozó szokott lenni. A számnévhez a -szor/-szer/-ször és az -an/-en rag járul a leggyakrabban: ötször, kevesen. Érde­ kes, hogy az -an/-en raggal mindig személyre vagy megszemélyesített fogalomra utal; ketten, hatan, sokan. A sok és a kevés számnév a melléknevekhez hasonló­ an fokozható: sok, több, legtöbb; kevés, kevesebb, legkevesebb. A főnévi értékű számnév bármely, főnévvel kifejezhető mondatrész lehet. A -k többesjel főnevesiti a számnevet: ezrek, ötök. Az -i birtoktöbbesítő jel inkább csak kivételesen já­ rulhat hozzá: százai, ezrei, milliói. Egyes számnevek fölvehetik a névszói sze­ mélyragokat, s ilyenkor személynévmásszerű jelentésük van: kettőnkre, hárma­ toknak. A főnévi ragok szintén főnevesítik a számneveket: kétezer-négyben. A számnevekhez is járulhatnak képzők: egyel, négyei, ötöl-hatol, tizedel, sokall, kevesell, sokasodik, kevesedik; négyes, százféle, sokfajta. Sőt a számnévnek saját képzője is van: harmad, negyedik. A számnév a számot, mennyiséget vagy számszerű pontossággal (pl. öt, tíz, századik), vagy csak hozzávetőlegesen nevezi meg (pl. sok, kevés, elég, egypár,

A mai magyar nyelv szófajai: a névszók

227

sok-sok, három-négy). A számnévnek eszerint két faja ismeretes: határozott és határozatlan. A határozott számnév pontosan nevezi meg a számot vagy a sor­ rendi helyet: tíz, huszonegy, első, második. Lehet: a) tőszámnév, amely megne­ vezi magát a számot: kettő, három; b) sorszámnév, amely megjelöli a sorrendi helyet: hetedik, tizedik; c) törtszámnév, az egésznek egyenlő részekre bontott töredékét jelöli: hatod, ötnyolcad; d) osztószámnév, amely azonos mennyiségű csoportokat különít el az egészből: egy-egy, hat-hat. A határozatlan számnév csak hozzávetőleg nevezi meg a mennyiséget: sok, egypár. A határozott szám­ névvel egyébként sokszor fejezünk ki határozatlan mennyiséget: Millió dolgom van; Száz meg száz éven át élt így a falu népe. Ezek stilisztikailag igen hatáso­ sak. A tőszámnév onnan kapta nevét, hogy szótőként alapul szolgál a belőle alko­ tott származékszámnevek képzéséhez. Sok számnevünk ugyanis képzett szó. A sorszámneveket a tőszámnevekből -dik képzővel képezzük (kivétel az első és a második). Néha az -ik nélküli puszta -d képző alkot sorszámnevet: harmad(éves), ötödfél (= négy és fél), hetedízben. A törtszámnevek is a tőszámne­ vekből alakult származékok. Képzőjük a -d: negyed, ötöd. A kettő törtszámnévi származéka csak az egy tőszámnévvel együtt használatos: egyketted. Ezt a köz­ nyelvben a mennyiségjelölő fél főnév helyettesíti. A törtszámnév gyakran tő­ számnévi jelzővel fordul elő: öt tized; illetve mennyiségjelzős összetételben sem ritka: háromnegyed, kétharmad. A számnév, különösen a határozatlan számnév osztálya eléggé összefolyik a mennyiségre, mértékre utaló főnevekkel és melléknevekkel, sőt néha a névmás­ okkal is. Nem könnyű a csomó, a számtalan, a számos, a tengernyi, a néhány és a hasonló szavak szófaji hovatartozásának meghatározása. A néhány előtagja miatt határozatlan névmás. A tengernyi képzője miatt melléknév. A csomó és a számtalan szófaji értéke alapvetően függ toldalékaitól (csomószor, számtalan­ szor — csomóban stb.). A számos többnyire melléknévi értékű, mert képzője melléknévvé teszi, de -an ragos alakjában számnévnek is elemezhető. Néhány törtszámnevünk főnévvé vált: kilenced, tized.
A számnév helyes használata. — Nyelvünknek régi, finnugor öröksége, hogy a többséget kifejező számnevek mellett sem kerül többes számba a jelzett szó: száz forint, sok ember, több dolog. Az egyeztetés tehát itt alaki szempontú. Van egy számnevünk, amelynek a nyelvtörté­ net folyamán kifejlődött melléknévi és főnévi alakváltozata: két ~ kettő. Jelzőként csak a két forma helyes: két kifli. — A sorszámnév helyett használt tőszámnév némelykor elfogadható, máskor az egyik legsúlyosabb nyelvi hiba. Helyénvaló a tőszámnév házszámként, lakások sor­ számának megnevezésére, évszámok és napok jelölésére: Kossuth utca 6. (= hat); II. em. 3.

228

A magyar nyelv könyve

(= második emelet három); 1848. március 15. (= ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenöt). Hibát követ el azonban, aki a tőszámneveket kerületek, iskolai osztályok, emeletek megneve­ zésére is használja; ez idegen eredetű. Helyesen tehát: VIII. kerület (= nyolcadik kerület), 5. b (= (ötödik bé), II. emelet (= második emelet). — Újabban a sorszámnév helyett terjedőben van az -s képzős melléknévi alaknak, az ún. jelölő számnak a használata: egyes (számú) iskola, 72es postahivatal, kettes számú sebészeti klinika, 8-as műhely, 84-es út stb. A sorszámnévi jelleg elhomályosulásával ma már természetesebb alak az -s képzős jelölő szám, mint a tőszámnév. — Ugyancsak idegen eredetű, nyelvünk szerkezeti szabályaiba ütköző, tehát nem igazán he­ lyeselhető, de esetenként szinte megkerülhetetlen jelenség a főnév mögé vetett tőszámnévnek megkülönböztetésül való használata: NB. I. (= egy), postafiók 400 (= négyszáz) stb. — A számnevek helyesírásában — egyebek mellett — különösen a keltezés írásmódjára, a kétezren felüli számok kötőjelezésére, illetve a betűvel és a számjeggyel való írás szabályaira kell ügyelni.

A névmás A névmás (pronomen) alak- és mondattanilag a fő-, a mellék- és a számnévhez több tekintetben is hasonlóan viselkedő, és lényegében azokat helyettesítő vagy azokra utaló szótári szó: „Mi vagyok én, | ha e planéta | csak egy bevérzett mar­ garéta!" (Nagy L.: Vállamon bárányos éggel). A névmás önállóan nem jelöl közvetlen valóságot, jelentését a mindenkori beszédhelyzet vagy kontextus hatá­ rozza meg, velük utal indirekt módon a konkrét világra. A valósággal mégis közvetlenebb kapcsolata van, mint a fogalmi tartalmú szónak. Rámutatással, uta­ lással fölöslegessé teszi dolgok, személyek, tulajdonságok, mennyiségek meg­ nevezését vagy azok megismétlését, noha valóságvonatkozásuk, refenciájuk igen eltérő. Jellegzetesen deiktikus (rámutató, azonosító) referenciája van példának okáért az egyes szám 1. és 2. személyű személyes névmásoknak és részben a mutató névmásoknak. Forikus (vissza- és előreutaló) referenciájúak ezzel szem­ ben — a mondategységen belül — a visszaható és a kölcsönös névmások, a mondategységeken túl pedig a mutató és a vonatkozó névmások. A szövegbeli vissza- vagy előreutalásban fontos szerepet játszanak még az egyes és többes szám 3. személyű személyes névmások és különösen a magas hangrendű mutató névmások. Egészen más viszont a kérdő, a határozatlan és az általános névmás­ ok referenciája: ezek ugyanis logikai műveleteket jelölnek (a kérdő névmás pl. azt, hogy valamely elem a mondatban még csak kérdő formában van jelen). A névmások jelentéstartalmuk általánossága, elvontsága ellenére is igen gyakran használt szavak. Alkalmasak ugyanis a többi névszóra jellemző mondatbeli po-

A mai magyar nyelv szófajai: a névszók

229

zíciók többségének betöltésére anélkül, hogy azokat közvetlen fogalmi jelentés­ sel telítenék meg. A névmások toldalékolásuk és mondatbeli felhasználásuk tekintetében általá­ ban úgy viselkednek, mint a helyettesített fő-, mellék- vagy számnevek. De mind morfológiai, mind szintaktikai szempontból eltéréseket is mutatnak hozzájuk ké­ pest. Az egyik legszembetűnőbb különbség a nagyon is korlátozott bővíthetőség; a névmásnak például csak ritkán lehet határozója (pl. háromszor annyi, egészen olyan, szakasztott olyan) vagy minőségjelzője (pl. olyan valamit, valami ilyet), de kaphat birtokos jelzőt (pl. a szomszéd akárkije/valakije). A mutató és a vo­ natkozó névmás sokszor együtt játszik fontos szintaktikai szerepet az összetett mondatban: az előbbi a főmondatbeli utalószó, az utóbbi a mellékmondatbeli kö­ tőszó funkcióját látja el. A névmások lehetnek egyszerű vagy összetett szavak. Képzés alapjául ritkán szolgálnak (de van: magamfajta, magunkféle), fokjel sem járulhat hozzájuk. Van olyan névmás, amelynek eléggé szabályos a ragozása (pl. a kérdő, a mutató névmás stb.). A személyes névmásé ugyanakkor eléggé szabálytalan (engemet, tégedet, őt — velem, hozzád, róla). Itt tárgyként a 3. személy még szabályos, de az első kettő leíró szempontból már rendhagyó. Határozói alakjait a ragok és a névutók névszói személyraggal ellátott származékai adják. A személyes névmás többes szám 1. és 2. személyű alakjai egyes nyelvjárásokban felveszik a többes­ jelet: mink, tik. A kölcsönös névmásnak ellenben nincs többes számú alakja. A névmások fajtáit hagyományosan részint helyettesítő szerepük, részint álta­ lános jelentésvonatkozásuk alapján különítjük el. Vannak a csak főnevet helyet­ tesítő, illetőleg a csak rá utaló névmások, amelyek (a kölcsönös kivételével) megkülönböztetik a beszédbeli 1., 2. és 3. személyt. Ide tartozik a személyes, a birtokos, a visszaható és a kölcsönös névmás. Vannak továbbá a fő-, mellék- és a számnevet helyettesítő, illetőleg a rájuk utaló névmások, amelyek nem külön­ böztetik meg a beszédbeli három személyt. Ilyen a mutató, a kérdő, a vonatkozó, a határozatlan és az általános névmás. 1. A személyes névmás. — Személyek, ritkábban dolgok, megszemélyesített fogalmak nevét helyettesíti. Az első két személyben inkább a személyeket, a 3. személyben a dolgokét is. A gyakoribb személyes névmások a következők: én, te, ő, mi, ti ők; ön, önök, maga, maguk, kegyed. A személyes névmások tárgyi szerepű alakjai szintén egyértelműen személyes névmások: engem(et), titeket, önt. A minket és a titeket helyett a bennünket, benneteket forma is szokásos. Ra­ gos és névutós alakjaiknak (bennem, miattam stb.) a megítélése — kereszteződő jellegük miatt — azonban ugyancsak ingadozik a szakirodalomban. Korábban a

230

A magyar nyelv könyve

személyes névmások kiegészült (szuppletív) alakjait mi is személyragos határo­ zószóknak tekintettük. Bennük ugyanis általában — de nem kivétel nélkül — valamely határozórag vagy névutó személyragos alakjának olyan tömbösödése figyelhető meg, amely tovább nem toldalékolható és mindig határozói funkciójú. (A -vel vagy a -nál raggal való egybeesés megvan, de pl. a -be vagy a -ből raggal való nincs meg; vö. pl. velem, nálam, de: belém, belőlem.) Elismerve a Magyar grammatika, D. MÁTAI MÁRIA, ELEKFI LÁSZLÓ, TEMESI MIHÁLY és mások ok­ fejtéseit — kétségtelen kereszteződő szófaji jellegük ellenére — ma már hajlunk afelé, hogy névmási eredetű paradigmájuk és szöveggrammatikai utaló szerepük miatt mi is személyes névmásoknak vegyük őket. Ezek a nekem, tőled, róla, hozzánk, alattam stb.-féle alakok ugyanis a személyes névmásnak a határozóra­ gos és névutós alakjait pótolják. Tulajdonképpen a névutós kifejezésekre emlé­ keztetnek, sőt történetileg azok is. Nyomatékos formáikban azonban ma is meg­ jelenik rajtuk a személyes névmás (énnekem, tetőled, őróla, önmaga stb.). Lé­ nyegében ugyanazokat a mondatrészszerepeket tölthetik be, mint amelyeket a főnevek.
A magyarban a személyes névmás ritkábban fordul elő, mint más nyelvekben, csak hang­ súlyos helyzetben tesszük ki. Néha mutató névmás is előfordulhat helyette: „Az se szólt sem­ mit, mikor megtudta, hogy a mamának átadták az iparengedélyt, és szappant főznek ezentúl" (Szabó M.: Disznótor). A magázás udvariasabb megszólításában az ön, önök, a kevésbé vá­ lasztékos megszólításban a maga, maguk szerepel. A kegyed régies és ünnepélyes hangulatú. A személyes névmást többféleképpen is nyomatékosítjuk. Egyfelől a visszaható névmás megfele­ lő alakjával: én magam, te magad. Másfelől az ön- vagy a jó- előtagú visszaható névmással: önmagam, önmagad, jómagam, jómaguk. A visszaható névmás át is veheti a személyes név­ más szerepét: magam (= én) sütöttem. Ez a maga személyes névmás azonban nem tévesztendő össze az 'egyedül' jelentésű maga határozószóval; pl.: Magam vagyok. — A személyes név­ más birtokos jelzőként jelöletlen: az én szívem. Ilyenkor a saját és a tulajdon melléknév is he­ lyettesítheti. Az ők birtokos jelzőként egyáltalán nem állhat, helyette az ő szerepel: az ő házuk. A mai nyelv tárgyi funkcióban jobban kedveli a rövidebb engem, téged alakokat, mint az en­ gemet, tégedet formákat. — Utalószói funkcióban egybeeshet a személyes névmás határozói és a mutató névmás határozói esete: bízom benne — bízom abban.

2. A birtokos névmás. — A dolgokat mint a három személy valamelyikének a birtokát nevezi meg. A birtokos névmások a következők: enyém, tied, övé, mi­ enk, tietek, övék (egyes számú birtok esetén); enyéim, tieid, övéi, mieink, tieitek, övéik (többes számú birtok esetén). A birtokos névmás jelentést sűrít: a birtokvi­ szonyt alkotó birtokost és birtokot egyetlen szóval jelöli, de míg a birtokost megnevezi, a birtokra csak utal. Alakjai ugyanúgy rendhagyó módon jöttek létre

A mai magyar nyelv szófajai: a névszók

231

a személyes névmásokból, mint azok kiegészült alakjai. A magyarban a birtokos névmás főnévi értékben használatos, más ismert nyelvekben azonban melléknévi szerepű. A birtokos névmásoknak a kevésbé választékos köznyelvben és a nyelvjárásokban másféle változatai is vannak (pl. enyim, enyémek, övéké; enyé­ mé, tieteké stb.). A birtokos névmásokhoz hasonló jelentésűek a saját szó birto­ kos személyjeles alakjai: Ez a sajátom — Ez az enyém. 3. A visszaható névmás. — Azt fejezi ki, hogy a cselekvés visszahat a cse­ lekvőre. A visszaható névmások a magam, magad, maga, magunk, magatok, ma­ guk (nyomatéktalanul), illetve az ön-, önnön- előtaggal, a saját melléknévi jelző­ vel és a részleges kettőzéssel önmagam, saját maga, magamagát stb. (nyomaté­ kosan).
A visszaható névmást használhatjuk személyes névmás helyett vagy azzal együtt annak nyomatékosítására. Birtokjeles alakjai a birtokos személyének kiemelésére szolgálhatnak: Ez a magamé. A visszaható névmás a leggyakrabban tárgy, de lehet határozó is (pl. megbékélt ma­ gával). A tárgyként használt visszaható névmás 1. és 2. személyben lehet ragos és ragtalan: magam, magamat. A nyomatékos saját magam, saját magad stb. különírandó.

4. A kölcsönös névmás. — Azt fejezi ki, hogy két vagy több alany cselekvé­ se kölcsönösen hat végzőire vagy kölcsönösen összefügg. Egyetlen kölcsönös névmásunk az egymás. Ragozása a főnevekéhez hasonlít, de többes számú alakja nincs, mert eleve többes jelentésű. Ragtalan alakja csak birtokos jelzőként vagy névutóval együtt fordul elő. A mondatban tárgy, határozó vagy birtokos jelző le­ het. Nem bővíthető. 5. A mutató névmás. — Személyekre, dolgokra, fogalmakra, tulajdonságok­ ra és mennyiségekre mutat rá. A helyettesített, aktualizált névszó fajától függően beszélhetünk főnévi, melléknévi és számnévi mutató névmásról. Magas és mély hangú alakváltozataik segítségével következetesen elkülönítik a megmutatott do­ log, tulajdonság, mennyiség közeli vagy távoli voltát (pl. ez : az, ennyi : annyi). Főnévi mutató névmások: ez, az (rámutató), emez, amaz (nyomósító), ugyanez, ugyanaz (azonosító). Melléknévi mutató névmások: ily(en), oly(an), ekkora, ak­ kora, efféle, afféle, ilyenféle, olyanféle, ilyesmi, olyasmi (rámutató), emilyen, amolyan (nyomósító), ugyanilyen, ugyanolyan, szintolyan (azonosító). Számné­ vi mutató névmások: ennyi, annyi (rámutató), emennyi, amannyi (nyomósító), ugyanennyi, ugyanannyi (azonosító). Ugyanakkor a használatban nincs köztük éles határ. Ahogy a főnévi mutató névmás melléknévi értékű lehet: azt a hegyet, ugyanúgy a melléknévi is lehet főnévi használatú: Effélére gondolt. Az ily(en),

232

A magyar nyelv könyve

oly(an) melléknév előtt határozói értékében, 'annyira' jelentésben is kedvelt: oly magas. A távolra mutató névmások — egyes névmási határozószókhoz hasonlóan — a főmondatok gyakori utalószavai. A közelre mutatók ugyanakkor sűrűn szere­ pelnek szövegmondatok kapcsolóeszközeiként. Toldalékolásuk, mondatrészsze­ repük lényegében megegyezik a helyettesített névszóéval. Feltűnő különbség azonban, hogy a főnévi mutató névmás kijelölő jelzői szerepben felveszi a jelzett szó toldalékait: azt a hegyet, azok a fiúk. A mutató névmások fölvehetnek kép­ zőszerű utótagokat: efféle, affajta, olyanforma. A mutató névmás személyre is utalhat. Mindig mutató névmás fejezi ki az alanyt, ha egy újabb mondat alanya nem azonos a megelőző mondatéval; pl.: A postás becsöngetett a szomszédhoz. Az kinyitotta neki az ajtót.
A mutató névmások nyomósító alakjai a beszélt nyelvben ritkulnak, sokszor archaikusnak vagy választékosnak hatnak. Mintha megelevenedőben volnának ugyanakkor a névelő nélküli főnév előtt álló ezen, azon, ugyanezen, ugyanazon-féle névmások. Kerülnünk kell az ez, az névmásnak elemismétlődést mutató eztet, aztat tárgyragos alakját! Ügyeljünk rá, hogy a rámu­ tató ez, az névmást hangsúlytalan helyzetben fölösleges használni! Általában szükségtelen a tárgyas ragozású igealak mellett, ha a tárgy odaérthető; pl.: Piszkozatban megírta levelét és lemásolta (azt). Vigyázzunk, hogy az efféle, afféle, effajta mutató névmások helyesírását ne té­ vesszük össze az afelé, efelé névmási határozószókéval!

6. A kérdő névmás. — Élőlényekre, tárgyakra, elvont fogalmakra, azok tu­ lajdonságára, mennyiségére kérdez. A kérdő névmás helyettesítő szerepe eltér a többi névmásétól: helyére fogalomszó nem tehető, az a feleletben található meg. Főnévi kérdő névmások: ki, kicsoda, mi, micsoda. Ragozásuk és mondatbeli szerepük a főnevekéhez hasonló. Melléknévi kérdő névmások: mely(ik), mi­ ly(en), minő, mekkora, miféle. Fölvehetik a többes szám jelét. A mondatban mi­ nőségjelzők vagy névszói állítmányok. Számnévi kérdő névmások: hány, meny­ nyi, hányadik. Szintén többnyire jelzők vagy állítmányok, esetleg határozószók. A főnévi kérdő névmások némelyike melléknévi használatban is szokásos: Mi újság? A melléknévi kérdő névmások pedig lehetnek főnévi értékűek: Melyiket szereted? A kérdő névmások határozóragos és névutós alakjait szintén a határo­ zószók csoportjában tartjuk számon (mikor, mióta, mikorra stb.). 7. A vonatkozó névmás. — Élőlényekre, élettelen tárgyakra, elvont fogal­ makra, ezek tulajdonságára, mennyiségére előre- vagy visszautaló szó. Főnévi vonatkozó névmások: (a)ki, (a)mely, (a)melyik. Melléknévi vonatkozó névmás­ ok: amily(en), aminő, amekkora. Számnévi vonatkozó névmások: ahány,

A mai magyar nyelv szófajai: a névszók

233

amennyi, ahányadik. Főnév előtt a főnévi vonatkozó névmás is melléknévi hasz­ nálatú, a melléknévi pedig a jelzett szó nélkül nemegyszer főnévi jellegű. A vo­ natkozó névmások a legtöbbször kötőszói szerepűek, az alárendelő összetett mondatok mellékmondatát kapcsolják a főmondathoz.
Az amelyik névmás az igényesebb nyelvhasználatban az egyedi kiemelés eszköze: Azt ké­ rem, amelyik előtte van. — Személyeket jelentő gyűjtőnévre lehetőleg az (a)mely névmással utaljunk: Eljött az egész társaság, amelyet meghívtam. — Az ami kezdi kiszorítani az amely­ et. Használatukban eredetileg különbség van: az amely főnévvel megnevezett tárgyra vagy el­ vont dologra vonatkozik, az ami pedig elsősorban a főnévvel meg nem nevezett dologra, foga­ lomra utal. A mindennapi beszédben azonban az amely néha keresettnek, stílustalannak tűnik. — A főnévi vonatkozó névmások rövidebb alakja kezd kiszorulni a nyelvhasználatból. Az amely helyett azonban ma is gyakori a mely. A melléknévi vonatkozó névmások rövidebb alakja ritkább. — Az aki a nyelvjárásos beszédben az ami vagy az amely helyén is járja: „Azt a kendőt, akit adtam, add vissza!"

8. A határozatlan és az általános névmás. — A határozatlan névmás köze­ lebbről meg nem határozott személyt, dolgot, fogalmat, illetve tulajdonságot vagy mennyiséget jelöl; az általános névmás pedig minden élőlényre, élettelen tárgyra, elvont fogalomra, továbbá minden tulajdonságra vagy egész mennyiség­ re vonatkozó, összefoglaló értelmű szó. A két névmásfajtában közös, hogy a ha­ tározatlanság fogalmi jegye mindkettőre ráillik. Átmeneti jellegüket mutatja, hogy a határozatlan névmás általános jelentésben is megállja a helyét; pl. Ma­ radt még valamennyi pénzem (határozatlan), Valamennyi könyvemet elvitte (ál­ talános jelentésű). A legtöbb határozatlan és általános névmás összetett szó. Főnévi határozatlan névmás: valaki, valami, valamelyik, némelyik, egyik, má­ sik, más, egyéb, többi. Melléknévi: valamely(ik), valamilyen, valaminő, valame­ lyes, valamiféle, valamekkora, némely; némi, néminemű, holmi. Számnévi: né­ hány, egynéhány, megannyi, valamennyi, valahány. Az általános névmás szintén lehet főnévi: ki-ki, bárki, bármi, akárki, akármi, mindenki, mindegyik, mindenki, mindnyájan, senki, semmi; melléknévi: bármily(en), bármely(ik), bárminő, bár­ miféle, akármily(en), akármely(ik), akárminő, akármiféle, mindenféle, minden­ nemű, semmilyen, semminő, semmiféle, semekkora stb. (a főnévi és a melléknévi névmás szerepcseréje itt sem ritka); számnévi: bármennyi, akárhány, akármenynyi, sehány, semennyi, minden stb. De az általános névmásnak három alcsoportja is van: mind(en)- előtaggal a gyűjtő névmások (pl. mindenki, mindenféle), bár­ éi, akár- előtaggal a megengedő névmások (pl. bármennyi, akárki), se(m)- elő­ taggal pedig a tagadó névmások (pl. senki, semennyi) különülnek el.

234

A magyar nyelv könyve

Vigyázzunk, hogy a tagadó névmást és az utána álló sem, se módosítószókat véletlenül se írjuk egybe: senki sem, semmi se stb. Ügyeljünk a semmi, semmilyen és a semekkora, semenynyi-féle általános névmások helyesírására is!

Az igenevek Az igenév igéből képzett olyan főnév, melléknév vagy határozószó, amelynek egyúttal igei sajátosságai is vannak. Főnévi, melléknévi és határozói igenevet különböztetünk meg: tűnődni, tűnődő, tűnődve. Az igenév tipikusan átmeneti szófaj: se nem ige, se nem igazán főnév, melléknév vagy határozószó. Ezért cél­ szerű külön szófajcsoportba sorolni őket, noha többé-kevésbé eltérő módon vi­ selkednek. Több hasonlóság van mégis a háromféle igenév között, mint az ige­ név és a jelzőjével jelölt szófaj — a főnév, a melléknév és a határozószó — kö­ zött. Valamennyi igenév igéből képzett származékszó, ezért fogalmi tartalmukban továbbra is uralkodik az igei alapjelentés, de elvontabban, mint az igékben, ame­ lyek a velük jelölt cselekvést egyúttal a mondatbeli alany személyére és számára is vonatkoztatják. (Az igenevek közül ezt csak a személyragozott főnévi igenév tudja megtenni.) A melléknévi igenévnek igei természetére jellemzően van bizo­ nyos idő-, illetőleg aspektusvonatkozása. Ez azt jelenti, hogy képes érzékeltetni saját cselekvésének a mondat állítmányához viszonyított idejét, az ún. egy-, elő­ vagy utóidejűséget, s egyszersmind saját cselekvéstartalmának folyamatos, befe­ jezett vagy beálló voltát. A melléknévi igenév jelölte akcióminőség azonban sokszor nem az alaki felépítettség következménye, hanem vagy az alapige jelen­ tésének velejárója, vagy a beszédhelyzettől, illetve a mondatösszefüggésből nyert tulajdonság. Az igenévnek az igével való jelentésbeli rokonságát mégis mutatja, hogy sok igenevet helyettesíteni lehet alapigéjének meghatározott alak­ jával: a síró ember —> az az ember, aki sír; a sírva könyörög —> úgy könyörög, hogy sír; stb. Az a két mondat, hogy „Látom d napot felkelni"', illetve „Látom, hogy felkel a nap", nyelvtani szinonimája egymásnak. De az igenevek az igék­ ből képzett névszókra is emlékeztetnek jelentésükben: fázékony ember —> fázós ember —>fázó ember; az erdő zúgása —> a zúgó erdő. Minden igenévnek saját képzője van. Ezek tipikusan szintaktikai képzők. Közös sajátságuk, hogy szerepük csupán a szófajváltás megteremtése. Az igene­ vek további toldalékolása azonban már jócskán eltér egymástól. A főnévi igenév nem kaphat esetragokat, de személyragokat igen. A főnévi igenévnek személy­ ragjai vannak, nem személyjelei: futnom, futnod stb. Fogas kérdés, hogy e sze­ mélyragok az igei személyragokkal vagy a főnévi személyjelekkel rokonok-e

A mai magyar nyelv szófajai: az igenevek

235

(vö. írom, írod, írja — avagy: írásom, írásod, írása). A melléknévi igenévnek nincs saját ragozásrendszere, általában a melléknév ragozását követi bizonyos korlátokkal. Gyakran főnevesül. Ilyenkor a szokásos főnévi toldalékok legtöbb­ jét megkapja. A melléknévi igenévhez képző kevesebb járulhat, de a -k többesje­ let, az -n/-an/-en viszonyragot rendszerint megkaphatja. A melléknévi igenevet nem fokozzuk. A határozói igenévhez semmiféle toldalék nem járul. Az egyes igenevek általában olyan mondatrész-pozíciókba kerülhetnek, ami­ lyenekbe az előtagjuk jelölte szófajok, ám több-kevesebb korlátozással. A főnévi igenév például nem lehet minőségjelző, de még birtokos vagy értelmező jelzői szerepe is kétséges (vö. itt az ideje indulni; új szokása van, korán feküdni), sőt állítmányi helyzetben is ritka vagy vitatható (pl. Mondhatni erre más példát is). De még alanyi, tárgyi vagy határozói szerepének is vannak bizonyos kötöttségei (pl. az állítmány fajtájától és jelentésétől függ, mikor alany, mikor tárgy): gyalo­ golni jó, élni érdemes; illik tudni, olvasni kell; szeret játszani, tud beszélni. A melléknévi igenevek többnyire jelzők, de határozók is lehetnek ragosan. Állít­ mányként módot, időt nem jelölnek, s csak a 3. személyt képesek önmagukban kifejezni: az ajánlat csábító, tulajdonságai vonzóak, viszont kifejezik az aspek­ tust: folyamatosak és befejezettek lehetnek. A határozói igenevek mindig hatá­ rozók. — Bővíthetőségük viszont igei természetüket tükrözi. Ugyanúgy bővíthe­ tők tárggyal vagy határozóval, mint az igék: könyvet olvas — könyvet olvasni / olvasó / olvasva; lassan fut— lassan futni / futó / futva. 1. A főnévi igenév (infinitivus) olyan -ni képzős származékszó, amely el­ vontan és általánosítva fejez ki cselekvést, történést, állapotot, létezést: „A feje­ delem a havasba ment: medvét lőni" (Kós K.: Varju nemzetség). Minden igéből képezhető (kivétel a nincs), de nem mindegyikből egyformán gyakori (pl. a ható igékből ritkábban hozunk létre főnévi igenevet). Alapformája a -ni képzős, rago­ zott formája azonban egész alaksorból áll: ápolnom, ápolnod, ápolnia, ápolnunk, ápolnotok, ápolniuk. A főnévi igenév jelentése leginkább az igéből képzett -ás/-és képzős elvont főnevekéhez hasonlít. A magyar főnévi igenév folyamatos aspektusú. Több más nyelv ismer befejezettet, sőt beállót is. A főnévi igenév főként alany, tárgy és tekintet- vagy célhatározó (pl. hallani hallottam, megyek bevásárolni), illetőleg ok- vagy részeshatározó szokott lenni (pl. félek faggatni, nincs értelme vitatkozni stb.). Alany akkor lehet, ha a mellék­ névi állítmánya értékelő, minősítő fogalmi körbe tartozik (jó, rossz, könnyű, he­ lyes, fontos, szükséges, szabad stb.), ha főnévi állítmánya melléknévből képzett vagy ún. tartalomváró főnév (butaság, lehetetlenség, feladat stb.), illetve ha az igei állítmány megtűri maga mellett alanyként (kell, lehet, illik, szabad; fáj, van,

236

A magyar nyelv könyve

nincs stb.). Kettős alany egyik tagjaként további néhány ige mellett is megállhat, elsősorban a régies vagy a szépirodalmi nyelvben: A hajó közeledni látszik. — A főnévi igenév akkor tárgy, ha az igei állítmány, pl. a szeret, tud, akar, kíván, mer, óhajt stb. engedi: szeret úszni, tud olvasni. Kettős tárgy egyikeként is csak bizonyos érzékelést kifejező igék mellett fordulhat elő: Hallom dobogni a szí­ ved. A főnévi igenévnek nagyon fontos a szerepe a fog segédigével alkotott jövő idejű igeragozásban: tanulni fogok A főnévi igenév gyakran személyraggal utal a cselekvést végző személyre. A személyragos alakkal sok más nyelvnél tömörebben tudjuk személyre vonatkoz­ tatni a cselekvést: Szabad-e tudnom? A főnévi igenevet ugyanakkor ma ritkáb­ ban ragozzuk, mint valamikor ragoztuk.
Ha a közlés vagy a kérdés személytelen, általános érvényű, nem ragozzuk, pl. öröm ezt hal­ lani, ilyet nem illik mondani. Ha a cselekvőt más mondatrésszel is kifejezzük, akkor szintén elegendő az alapforma: Mindnyájunknak el kell menni; de nem helytelen a személyragos válto­ zat sem: Nekem el kell mennem. Ha a főnévi igenév tárgy vagy határozó, akkor a mai művelt használatban ragtalan: Nem tudsz vigyázni?; Elmentem könyvet venni. A személyragozott for­ ma bizonyos esetekben mesterkéltnek hat: Igyekezett megállnia a helyét (helyesen: megállni). A személyrag azonban félreértést, értelmi zavart oszlathat el: a barátomnak vissza kell fizet­ nem a pénzt <-> a barátomnak vissza kell fizetnie a pénzt. Hiba, ha a főnévi igenév a többes szám 3. személyű -uk/-ük helyett is egyes szám 3. személyű -a/-e személyragot kap: A ver­ senyzőknek arra is gondolnia kell, hogy... (helyesen: gondolniuk). — A főnévi igenévvel való felszólítás, parancs sokszor idegenszerű: Felállni! Általában jobb helyette a felszólító alak: Állj fel! vagy Álljatok fel!

2. A melléknévi igenév (participium) olyan -ó/-ő, -t ~ -tt, -andó/-endő kép­ zős származékszó, amely az igei jelentéstartalmat minőségként, tulajdonságként nevezi meg: „...néznek utána meggörnyedt cselédek / tartva kezükben gyűrt ka­ lapjukat" (Illyés: Ének Pannóniáról). Elvileg minden igéből képezhető, de nem élünk minden lehetőséggel. Az -t ~ -tt képzős igenevet nem szoktuk képezni tör­ ténetesen az aktív cselekvő igék tárgyatlan és folyamatos fajtájából (pl. *foglal­ kozott gyerek, *gondolkodott ember). Nemigen jön létre -andó/-endő képzős igenév aktív cselekvő, műveltető, visszaható és mediális igékből sem. A mellék­ névi igenevek jelentése sokkal dinamikusabb még az igéből képzett mellékneve­ kénél is. A melléknévi igenévnek három fajtája van: a) folyamatos: megszépítő (meszszeség); b) befejezett: feltört (ugar); c) beálló: adandó (alkalom). A befejezett melléknévi igenév rendesen elő-, a beálló általában utóidejű. Az előbbiek leg­ többször konkrét múlt időt fejeznek ki (pl. elolvasott könyv, megtekintett elő-

A mai magyar nyelv szófajai: az igenevek

237

adás). A folyamatos azonban elő- és utóidejű is lehet, de rendesen egyidejű (pl. hullámzó Balaton). Ezek arra is alkalmasak, hogy általános időt fejezzenek ki (pl. templomba járó emberek). A melléknévi igenév idővonatkozása a mondat állítmányától, aspektualitása pedig az alapige jelentésétől függ: kopogtató ven­ dég (gyakorító), elrúgott labda (kezdő), kipattant szikra (mozzanatos). A mel­ léknévi igenév kifejezheti azt, hogy a tulajdonsághordozó maga végzi-e a tulaj­ donságként megnevezett cselekvést (cselekvő, aktív igenév), vagy rajta végzik (szenvedő, passzív igenév). Cselekvő értelmű: égő (szív), harsogó (haris); meg­ fáradt (ember); mulandó (szépség). Szenvedő értelmű: eladó (ház), kiadó (szo­ ba); megterített (asztal), meghívott (vendég); követendő (példa). A melléknévi igenév cselekvő vagy szenvedő értelme általában az alapige tárgyatlan vagy tár­ gyas voltától függ, de van eltérés ettől a szabálytól; pl. (sokat) tapasztalt (em­ ber). A melléknévi igenév az egyeztetés során számjelet és viszonyragot kaphat: a -k többesjel és az -n, illetve az -an/-en viszonyrag egyaránt járulhat a folyamatos melléknévi igenevekhez: ragyogók — ragyogóak bátorítón — bátorítóan. A melléknévi igenév ugyanakkor nem fokozható. Az igenevek a mondatban első­ sorban minőségjelzők. Értelmezői helyzetben ritkán, állítmányként is inkább csak az -andó/-endő képzős igenév fordulhat elő: Az összeg többfelé osztandó. A mód- és állapothatározói szerep is tipikus pozíciójuk, bár a határozóként sze­ replő melléknévi igenevek elmozdulóban vannak a melléknevek felé: illő, fá­ radt, ütött-kopott, állandó stb. E változások toldalékolásukra és mondatbeli vi­ selkedésükre is kihatnak. A melléknévi igenév nem fokozható, a melléknévvé vált igenév azonban igen: sápadtabb, fáradtabb. A melléknévi igenevek jelzői szerepben bővíthetők a legtermészetesebben. Határozói bővítményt mindegyik kaphat: a Pestre induló vonat, a Pestre küldött parancs, a Pestre írandó levél. Az aktív cselekvő tárgyas igéből képzett melléknévi igenevek azonban tárggyal is bővíthetők: a szemüveget viselő tanár, a háborút viselt katona, a szenvedést viselendő bűnös. A melléknévi igenevek közül a folyamatos és a befejezett vált a leggyakrab­ ban szófajt. Vagy melléknevesülnek, vagy főnevesülnek. Sokuk jelentéstapadás következtében főnévvé vált. Főnévként megnevezhetik: a) a cselekvőt: igazgató, költő; b) a cselekvés tárgyát: teendő; c) helyét: temető, ebédlő; gyakorló (iskola); e) idejét: fogadóóra; f) eszközét: vasaló, evező (= eszköz, amellyel eveznek); g) magát a cselekvést: leánynéző, kézfogó. Vannak a melléknevekhez egészen közel álló melléknévi igenevek is (pl. kiváló, fegyelmezett). Ezek fokozhatók, s a mon­ datban állítmányok is lehetnek.

238

A magyar nyelv könyve

Tipikusan átmeneti szófajok ugyanakkor az ige-igenevek: az isten adta gyermek, a Szűcs Pál árulta bor, továbbá összetételekben a madárlátta (kenyér), a (napsütötte) rét stb. Ezek a -t ~ -tt képzős melléknévi igenevek személyra­ gozott alakjai: az én idéztem példa, a te idézted példa stb., s egy cselekvés által létrejött tulajdonságot neveznek meg. Ez a szerkezet régi típusú, ma már eléggé szokatlan, bár az újságnyelvben terjedőben van. Az ige-igenevek általában paszszív jelentést, előidejű cselekvést és befejezett igeaspektust fejeznek ki. Bővít­ ményük az alárendelt alany: a főnök kijelölte feladat. 3. A határozói igenév (adverbium verbale) olyan -va/-ve, -ván/-vén képzős igei származék, amely valamely cselekvéstartalmat határozói körülményként ne­ vez meg: „Galambos állva issza meg a sör maradékát" (Galgóczi E.: Pókháló). A nincs és a van kivételével csaknem minden igefajtából létrehozható, de a passzív és a ható igékből nem szoktuk képezni. A -ván/-vén képzős igenevek a mai beszélt nyelvben ritkábbak, de az írottban is erősen visszaszorulók, sőt kere­ settebbek, mint a -va/-ve képzősek. Az egész mondat idejéhez viszonyítva lehet az igenév egyidejű és befejezetlen (pl. suttogva beszél), illetve előidejű és befe­ jezett (pl. szorongását leküzdve nyitott be). A cselekvő és a szenvedő értelem a határozói igenevekben is megnyilvánul. A tárgyatlan alapigék határozói igeneve általában cselekvő (ülve, állva, leesve), a tárgyas alapigéké cselekvő és szenvedő egyaránt lehet (olvasva, rendezgetve — cselekvő; sütve, összekötve — szenve­ dő). A határozói igenév egyáltalán nem toldalékolható. Kizárólagosan a határozói szerepre specializálódott szófaj. Rendszerint idő- (ebédhez ülve figyelték), ok- (a sikeren felbuzdulva döntöttek másképp) és állapothatározó (halva találták), de lehet komplex határozó is, a leggyakrabban talán komplex mód- és állapothatá­ rozó (karosszékében ült, rám várva). A létige mellett igen gyakran használatos határozói igenevek a legtöbbször állapothatározót fejeznek ki: meg vagyok le­ pődve, meg van írva. A határozói igenév hiányos szerkezetekben is szerepelhet állapothatározóként: az ajtó zárva I mázolva, a jegy kezelve stb. A határozói igenév gyakran fordul elő nyomósító jellegű figura etymologicá­ ban: kérve kér, várva vár, hallván hallja. Néhány -va/-ve képzős igenév kettős szófajú, igenév és névutó: mától kezdve (névutó); a nehezén kezdve (igenév). A nagyon gyakran használatos határozói igenevek határozószókká, módosítószók­ ká vagy névutókká válhatnak: úgyszólván, nyilván, fordítva, kisvártatva; múlva, (mától) fogva. A határozói igenevekkel rokonok a -vást/-vést képzős igei szár­ mazékok: bízvást, folyvást. A szenvedő értelmű határozói igenév helyett néha a befejezett melléknévi igenév -an/-en ragos alakját használjuk: ázottan, tépet-

A mai magyar nyelv szófajai: az igenevek

239

ten = megázva, megtépve. Helytelen helyette viszont a befejezett melléknévi igenév használata: a jegy kezelt, az ügy rendezett. Az egyik legtöbbet vitatott, legbonyolultabb nyelvhelyességi kérdés a határo­ zói igenév és a létige valamely alakjából létrejött szerkezet használata: be van festve, el van intézve stb. A létige melletti határozói igenév — lehetséges más felfogással szemben — szerintünk állapothatározó. Semmiképp sem illethető az idegenszerűség vádjával. Tény azonban, hogy használatának szigorú grammati­ kai és szemantikai korlátai vannak. 1. Csakis befejezett jelentésű igéből vezethe­ tő le: meggyőződik — meg van győződve. 2. Csak cselekvő tárgyas (esetleg mű­ > veltető vagy visszaható) és mediális ige lehet az alapja: kivasal —* a ruha ki van vasalva; megfésülködik —* meg van fésülködve; kifárad — ki van fáradva. 3. » Csupán az olyan igékből származhatnak a létigéhez kapcsolódó határozói igene­ vek, amelyeknek állapotra ható, állapotváltoztatásra utaló, tehát dinamikus jelen­ tésük van: bekapcsolja a tévét —* a tévé be van kapcsolva. Helytelen tehát a lét­ ige és a határozói igenév együttes használata, ha az eredeti ige tárgyatlan, fo­ lyamatos, már önmagában is statikus állapotjelentésű vagy egyáltalán nem tar­ talmaz állapotváltoztató cselekvést (pl. *lyukadva van a zokni, *a tanulók kér­ dezve lesznek, *el van aludva, *a kép meg van nézve stb.).
A létige + határozói igenév együttese mint szerkezet napjainkban újra terjed. A népnyelv­ ben és az irodalomban régóta megvan. Használata több funkcióban is helyes: 1. amikor a megváltozott állapotot jelöli (el van törve, meg vagyok fázva, ki vagy merülve); 2. ha a cselek­ vés eredményét jelöli (a levél meg van írva, a pénz be van fizetve); 3. ha a személytelenség ki­ fejezésére szolgál, mivel a cselekvő személyt nem ismerjük vagy megjelölését nem tartjuk szükségesnek, célszerűnek (be van bizonyítva, nincs megoldva); 4. amikor a cselekvés intenzi­ tását emeli ki (az meg van csinálva). Ne használjunk a létige mellett tudatos cselekvést, moz­ gást, helyváltoztatást jelentő tárgyatlan igékből képzett határozói igenevet (*le van ülve)\ Sért­ hetik nyelvérzékünket, ha a lesz vagy a lett igealakokkal kapcsoljuk az igenevet, mivel ezek már nem statikus állapotot, fejeznek ki, mint a van, hanem beálló változást, történést. — A lét­ ige és a határozói igenév együtteséből származó szerkezet körüli sok bizonytalanság és helyte­ lenítés az oka, hogy — helyettesítésére — elterjedt a -t ~ -tt képzős melléknévi igenevek álla­ potjelző állítmányként való használata: ebben nem vagyok érdekelt, a feltételek nem biztosítot­ tak, az arca mindig frissen borotvált, a megoldás adott stb. Az ilyen kifejezések különösen a sajtó, rádió, tévé nyelvében, valamint a hivatali és a szaknyelvben terjednek vészesen. Nem örülhetünk nekik. Többnyire idegenszerűek, holott épp a vélt idegenszerűség elkerülésére jöt­ tek létre. Terjedésükben sajnos szerepet játszik az a nyelvhelyességi babona, hogy a határozói igenév és a létige kapcsolata nem magyaros.

240

A magyar nyelv könyve A határozószó

A határozószó (adverbium) alig vagy egyáltalán nem toldalékolható, a mon­ datban mindig és kizárólagosan határozói szerepet játszó, objektív körülményfo­ galmat, többnyire a cselekvés helyét, idejét, módját, esetenként a cselekvő álla­ potát, illetve valamely minőség fokát jelölő szótári szó: „Úsztam a vízen, fönt a fényen, / boldogan, hogy felül vagyok..." (Illyés Gy.: Nem menekülhetsz); "Imént a rácsos ágyát csak épp körülsétálva, visszabolyongott megint az álom­ ba" (Sütő A.: Engedjétek hozzám jönni a szavakat). A határozószó szabadon és rendszerszerűen nem toldalékolható szófaj, vi­ szonyragozása nincs. Egyes határozószókhoz, főleg a hely- és időjelölőkhöz azonban járulhatnak viszonyragok: amottan, imigyen; alulról, kintről; addigra, belülre; mostantól; hazáig, sokáig; másokhoz fokjelek is: előre, előbbre, leg­ előbbre; legalább, legfeljebb, legmesszebb. Néhány határozószó képzőt kaphat: idéz, hátrál, továbbít; biztonság, mostanság, hátrány, hátralék. Sok felveheti az -i, néhány az -s melléknévképzőt: mai, tegnapi, kinti, hazai, otthoni, egyszeri, iménti; otthonos, önkéntes, ingyenes. A határozószók a mondatban a határozóra­ gos és névutós névszókhoz hasonló szerepet töltenek be. Sokféle határozói sze­ repben előfordulhatnak. A határozószó nem eredendő szófaj; másodlagos. Különböző időkben és igen változatos módokon jött létre. Sokuk a mai nyelvérzék számára már alakilag megszilárdult, motiválatlan szerkezetű (hanyatt, rögvest, tüstént). Többségük azonban még fiatal alakulású önálló szó, részben vagy akár egészben is elemez­ hető (kétfelől, újra, napszámra). De azért szép számmal akadnak átmeneti esetek is (pl. éjjel, nappal, télen, nyáron, délben, hajnalban stb.). Két változás azonban megkönnyítheti az elemzést. Ha vagy a tő (reggel), vagy a rag (oldalt, rögtön), vagy mindkettő (imént) önállóan már nem használatos, illetve elavulóban van. Ha a szóalak jelentéstanilag már elszigetelődik elemeitől világos alaki tagolódá­ suk ellenére is (esetleg, futtában, rendre, derűre-borúra, éjjel-nappal, ideigóráig, kurtán-furcsán, lépten-nyomon, okkal-móddal stb.). Határozói igenevek­ ből ma is gyakran keletkeznek határozószók: lopva, elvétve, betéve. De a határo­ zószókat sem ritkán éri szófajváltás. A határozószók osztályozása a nyelvtanok régi gondja. A határozószók ugyanis nemcsak keletkezésmódjuk szerint nem egységesek, hanem jelentéstar­ talmuk alapján sem. Élesen elkülönülnek bennük a határozottabban fogalomjelö­ lő és az elsődlegesebben csak (rá)mutató jellegű határozószók. Így — korábbi kategorizálásunktól eltérően — a mi könyvünk szerint is jelentéstanilag csak két

A mai magyar nyelv szófajai: a határozószó

241

fajtája különböztethető meg a határozószóknak: 1. a valóságos és 2. a névmási határozószó. (A személyes névmások raggal, névutóval kiegészült alakjait, ame­ lyeket — kereszteződő szófaji jellegük miatt — korábban személyragos határo­ zószóknak tartottunk, újabban személyes névmásoknak tekintjük.) A valóságos határozószó határozottabb fogalmi tartalmakat fejez ki. Jelölhet a) helyet, b) időt és c) elvontabb körülményt. Helyet jelöl: alant, alul, bent, egy­ helyben, elöl, előre, felül, lent, fölfelé, hátra, hátul, kétfelől, kint, kívül, közel, le­ felé, lent, messze, otthon, távol. Időt jelöl: azonnal, egykor, egyszerre, éjféltájt, elvétve, folyton, hajdan, hamarabb, holnap, holnapután, idén, időközben, imént, immár, jövőre, későn, korán, ma, maholnap, mindjárt, most, nemrég, nemsokára, nyomban, örökre, rég, rögtön, soha, soká, tegnap, tegnapelőtt, tüstént. Elvon­ tabb körülményt jelöl: alattomban, alig, csak, egyedül, egyként, egymagában, egyúttal, együtt, elég, elsősorban, éppen, főleg, gondolomformán, gyalog, haja­ donfőtt, hamar, hanyatt, hirtelen, inkább, jócskán, kétrét, kissé, külön-külön, legalább, maga 'egyedül', mezítláb, nagyjából, napszámra, négyfelé, nyugton, oldalt, örömest, sebtében, suttyomban, szaporán, szemlátomást, találomra, vak­ tában, veszteg. A névmási határozószó vagy csak alkalmi utalással, vagy vissza-, illetőleg rámutatással fejez ki határozói körülményt. Névmási eredetük és indirekt deno­ tatív tartalmuk sokban emlékeztet a névmásokra. A Magyar grammatika szerint határozószói névmások, szerintünk névmási határozószók. Alakjuk tömbösödött, csakúgy, mint a valóságos határozószóké, s külön viszonyító elem nélkül töltik be a határozói mondatrészszerepet, s lényegében ugyanazokat a jelentéstani cso­ portokat alkotják, mint amazok. Ugyanúgy jelölhetnek a) helyet, b) időt és c) el­ vontabb körülményt, mint a valóságos határozószók. Helyet jelöl: hol, merre, hova, meddig, honnan, itt, ott, emitt, amott, ide, oda, onnan, ahol, amerről, né­ hol, valahol, bárhol, akárhova, mindenütt, sehol, mindenhonnan. Időt jelöl: mi­ kor, mióta, meddig, ekkor, akkor, amikor, amióta, valamikor, néha, bármikor, soha. Elvontabb körülményt jelöl: hogyan, miként, miképpen, így, úgy, ekképp, akképp, ahogyan, amint, némileg, bárhogyan, akármint, mindenképpen, seho­ gyan. A vonatkozó névmási határozószók az összetett mondatokban többnyire kötőszói szerepűek (amikor, amióta), akár a vonatkozó névmások. A mutató névmásiak pedig főmondatbeli utalószói szerepet is játszhatnak (akkor; azóta stb.). Az előbbiek kereszteződő szófaji jelleget mutatnak. A magyar nyelvben meglehetősen sok a határozószó. Egyiknek-másiknak rá­ adásul két alakja is van (fenn ~ fent, benn ~ bent, elöl ~ elül, épp ~ éppen, ami­ kor ~ mikor, fentebb ~ föntebb, lentebb ~ lejjebb, előbbre ~ előrébb, közelebb ~

242

A magyar nyelv könyve

közelébb stb.). Némelyiküknek az irányhármasságnak megfelelően három össze­ tartozó változata van (itt, innen, ide; máshol, máshonnan, máshova). Van olyan nézet, amely szerint az -n, -an/-en, -ul/-ül, -szor/-szer/-ször ragos mellék- és számnevek is (képzett) határozószók volnának (forrón, magasan, öten, konokul, hitetlenül, sokszor, kétszer, ötször stb.). Az is előfordulhat, hogy egy helyet jelö­ lő határozószó időt vagy elvontabb körülményt is kifejez: Itt (értsd: ekkor) meg­ szólalt a csengő; Ide (értsd: ilyen körülmények közé) jutottam.
A határozószók helyes használata. Ügyelni kell a rokon értelmű határozószók változatos használatára (egyből, rögtön, tüstént, hirtelen, egyszerre, legott stb.). — Terjed, különösen a Dunántúlon, az ide helyett az oda névmási határozószó használata: Add oda a kulcsot (nekem)! Pedig a magas és a mély hangú alakpárhoz a közelre vagy távolra mutatás jelentésbeli különb­ sége kapcsolódik. A használat tehát így helyes: Hozd ide nekem azt a könyvet!; Adja oda a kulcsot a portásnak! stb. — Alkalmanként az alakpárok között jelentéskülönbség alakulhat ki: a fentebb, lentebb elsősorban helyben létet fejez ki, a feljebb és a lejjebb valahova irányulást is kifejezhet. — A ma helyett a máma a könnyedebb társalgás stílusában nem kifogásolható. — A ritkábban használt vagy régies alakok a választékos, esetleg archaizáló stílus kedvelt eszkö­ zei lehetnek (midőn, imigyen, legott). — A vonatkozó névmási határozószók hol hosszabb, hol rövidebb alakjukban használatosak. Az amikor helyett például a mindennapi beszédben a mi­ kor a gyakoribb. Noha a határozószók a ragos vagy névutós névszókhoz hasonlóan valamilyen határozói körülményt fejeznek ki, esetenként nem teljesen azonos értékűek velük. Vannak határozószók, amelyek csak a helyben létet képesek kifejezni, míg a nekik megfelelő ígekötők éppen a moz­ gást jelölik (bent — be, kint — ki stb.). A határozóragok ugyanakkor mindkét helyviszonyt ki­ fejezhetik. Nem meglepő tehát, hogy a valahova irányulás kifejezésére együtt jelenik meg az igekötő és a rag, pl. bement a házba, a valahol léteit megjelölésére pedig a határozószó és a ha­ tározórag, pl. bent van a házban.

A viszonyszók A viszonyszók — a segédigék kivételével — toldalékfelvevő képességet nem mutató, önmagukban mondatrészszerepet nem vállaló, de a mondatban gramma­ tikai vagy nyelvi-logikai viszonyokat kifejező szótári szók. Egyesek tevékenyen részt vesznek morfológiai természetű szerkezetek megalkotásában (pl. a segéd­ ige, igekötő vagy a névutó), mások viszont (mint pl. a névelő, kötőszó, módosí­ tószó) csak a mondat logikai-szemantikai-pragmatikai viszonyainak a létrejötté­ ben és megkülönböztetésében működnek közre.

A mai magyar nyelv szófajai: a viszonyszók A segédige (és származékai)

243

A segédige olyan igei jellegű viszonyszó, amely úgy fejez ki mód-, idő-, szám­ vagy személyviszonyt, hogy egyúttal valamely fogalomjelölő szónak állítmányi szerepű formáját segíti megalkotni: „Az út, Toscánáig, titok marad" (Szabó M.: Hullámok kergetése); „5 akárhogyan odázod: amiben hibáztál, amivel adós vagy, amihez gyáva voltál, amiben bűnös vagy, mindezért számot adsz egy na­ pon" (Márai S.: Füveskönyv).- Itt a segédige a névszói-igei állítmány igei része. Ilyen szerepe van még a lesz és a múlik segédigének. Ezek az ún. mondatrészte­ remtő segédigék. Világos, hogy a segédigék a „főigétől" különböznek: nincs tar­ talmas lexikai jelentésük, csak grammatikai. Máskor, például a „... hisz mindazt, mi lehettem volna, / — bár elrontottam — Tőled kaptam" (Váci M.: Mit elrontottam) idézetben a segédige egy összetett igealak része, a főige feltételes módját jelöli. Hasonló szerepe van még a ragoz­ ható fog segédigének, amely a jövő idő kifejezésére szolgál (lépni fogok), illetve a volt, vala segédigének, amely a kijelentő mód múlt idejének régies alakját formálta meg (beszélt vala, mondottam volt). Ezek az ún. szóalakteremtő segéd­ igék. Aspektuális-modális-pragmatikai típusú segédigék a szokott, talál, tetszikfélék, amelyek a főnévi igenévvel együtt teremtenek egyetlen, bár analitikus ige­ alakot, miközben aspektuális, modális vagy pragmatikai jelentéstöbbletet köl­ csönöznek neki: „Visszaütött fehér labdaként szokott az álomból megtérni" (Sütő A.: Engedjétek hozzám jönni a szavakat); „... s talán nagyon alázatosan kezet talált csókolni valami excellenciás nagy úrnak, azért kapta a másikat..." (Mik­ száth K.: Sramko bácsi); El tetszik utazni?; Stb. A segédige az egyetlen viszonyszó, amely — a volna kivételével — toldalé­ kolható. Önmagában sosem mondatrész, hanem mindig csak egy fogalomszóval (igével, névszóval, igenévvel) együtt szerepel, akár a névelő vagy a névutó a névszóval. Saját bővítménye sem lehet. Mindössze grammatikai jelentésük, vi­ szonyító szerepük van. Segédige jellegüknek a legszembetűnőbb vonása, hogy mellettük az ige, a névszó vagy az igenév nem bővítmény. A segédigékből — képzők segítségével — segédigenevek hozhatók létre: (jó érzés) első lenni; első lévén (jutalmat kapott). Ezek összetett mondatrészeket te­ remtenek. Hasonlóan viselkednek hozzájuk a volta és a való segédszók is: orvos volta (hihetetlen); ünnepre való (készülődés). A segédigékre emlékeztetnek név­ szókhoz kapcsolódóan az ún. funkcióigék (levelezést folytat, javítást végez, vá-

244

A magyar nyelv könyve

laszt ad stb.), a velük alkotott szerkezetek csak stilárisan különböznek az egysze­ rű képzős igealakokkal visszaadható formáktól (levelez, javít, válaszol). Segédige több nyelvben is létezik. Van, ahol több, van, ahol kevesebb. A se­ gédige szófaji kategóriájának megítélése a magyar nyelvben sem egyértelmű. Egyes nyelvtanok említést sem tesznek róla, más nyelvtanírók a felsoroltaknál jóval több segédigét tartanak számon. Egyesek segédigének tekintik, modális se­ gédigéknek nevezik az ún. módosító igéket is, mint például a kell, lehet, akar, tud, szeret, szándékozik stb.; mások nem ismerik el segédigének a szokott, talál, tetszik-féléket sem, amelyek mellett pedig az igenév önálló mondatrészszerepe erősen megkérdőjelezhető. A névutó (és a névutó-melléknév) A névutó olyan viszonyszó, amely az előtte álló ragtalan vagy ragos névszót ha­ tározóvá teszi: „A bajuszodat az orrod alatt keresd, ne a füled mögötti" (Sütő A.: Engedjétek hozzám jönni a szavakat). A névutó formálisan önálló szó, de funkciója a ragokra és részint a határozószókra emlékeztet: az asztal mellett = az asztalnál, dél felé = délnek, este = vacsora után. Csakhogy amíg a határozószó önmagában is mondatrész, addig a névutó mindig csak valamely névszóval együtt, mint a rag. A névutó ragmorfémát általában nem vesz fel (kivétel pl. ebéd utánra). De a névutóknak és a határozóragoknak megvan az a történetileg közös tulajdonságuk, hogy személyragokat vehetnek fel (előttem, irántam; ve­ lem, hozzám). A névutóhoz azonban járulhat még az -i melléknévképző: előtti, utáni. Így melléknévi jellegű szóvá, ún. névutó-melléknévvé válik, s mellékne­ vesíti, a jelzői szerepre teszi alkalmassá az egész névutós szerkezetet: a háború utáni (évek). A névutók kifejezhetnek a) helyet: előtt, elé, elől; alatt, alá, alól (az irány­ hármasságnak megfelelően), innen, túl; b) időt: alatt, belül, előtt, fogva, hosszat, múlva, óta, tájt; c) elvontabb körülményt, viszonyt: ellen, helyett, iránt, miatt, nélkül, részére, számára, végett. Sok névutó azonban egyszerre többféle határo­ zói viszonyt is kifejezhet: az asztal alatt (= hely), (vesz vmit) kéz alatt (= elvon­ tabb körülmény). A legtöbb névutónk ragtalan névszóhoz járul: az eset után, a sorok között, a fiú helyett. De vannak ragvonzó névutók is, amelyek határozóra­ gos névszóval együtt fejeznek ki határozói körülményt: Tiszán innen, Dunán túl, a parkon át, helyzeténél fogva, a sikerhez képest. Legősibb névutóink kétszótagúak: előtt, mögött, között. Az újabbak hosszab­ bak és alakilag jól értelmezhetők: szemben, végig. Napjainkra számos ragos név­ szó indult meg a névutóvá válás útján: alapján, értelmében, folyamán, javára,

A mai magyarnyelv szófajai: a viszonyszók

245

keretében, következtében, során stb. Az útján és a terén még elég fiatal fejlődmény, de már kezd kiválni eredetibb birtokos jelzős szerkezetéből. — Több névutónk kettős, hármas szófajú: múlva, fogva, kezdve (határozói igenév is); át, túl (igekötő is); együtt, körül (határozószó és igekötő is). — Néhány név­ utó kezd raggá válni: -felé -szerte, -számra. Ha egy névutó teljesen elveszti hangsúlyát, határozószót alkothat névszójával: délelőtt, naphosszat. — Egészen szokatlan, nem is igen tárgyalt jelenség, hogy bizonyos névutók — kizárólag a ragvonzók és az újabbak — főnevük előtt is állhatnak: túl a Tiszán, át a réten, keresztül az erdőn; dacára a figyelmeztetésnek, híven ígéretéhez; „Túl a réten, néma méltóságban Magas erdő; benne már homály van, ..." (Petőfi S.:: A Tisza); stb. Ezek szinte úgy viselkednek, mint az indoeurópai nyelvek elöljáró(szó)i.
Tipikus nyelvhelyességi hiba a miatt és a végett névutó összetévesztése. A miatt az okhatá­ rozó, a végett a célhatározó kifejezésére szolgál: Betegség miatt hiányzott; A félreértés elkerü­ lése végett mondom. — Afelé és a keresztül névutót derűre-borúra használják a hivatali nyelv­ ben, sőt a mindennapos megnyilatkozásokban is. Ne használjuk őket más névutók és ragok ká­ rára! Javasoljuk a közigazgatási hivatal felé (helyesen: a hivatalnak); A sajtón keresztül rek­ lámozták (helyesen: a sajtóban). A névutót a főnévvel sem az egyes, sem a kettős névutós szerkezetben nem szabad egybe­ írni: ablak alatt, szó nélkül; az előtt a ház előtt, a szerint a szabály szerint, e nélkül a segítség nélkül stb. De ha raggá vagy összetételi utótaggá válik a névutó, akkor természetes az egybe­ írás: világszerte, ládaszámra, négyfelé, délelőtt, estefelé, rendszerint, napközben, azalatt, emel­ lett stb.

Az igekötő Az igekötő igéhez, igenévhez vagy igéből képzett névszóhoz kapcsolódó, annak jelentését a határozószókra emlékeztetően módosító viszonyszó: "A színész pe­ dig az az ember, aki naponta megéli a kárhozatot vagy üdvözülést, ami a civil­ nek csak élete összképében dereng fel, ha nagyon odafigyel" (Popper P.: Színes pokol). Igekötőnk sok van, s számuk ma is gyarapszik: abba, agyon, alá, által, alul, át, átal, be, bele, benne, egybe, együtt, el, elé, ellen, elő, előre, fel, félbe, félre, felül, fenn, hátra, haza, helyre, hozzá, ide, itt, keresztül, ketté, ki, kinn, kö­ rül, közbe, közé, közre, közzé, külön, le, meg, mellé, neki, oda, ott, össze; rá, széj­ jel, szembe, szerte, szét, tele, tova, tovább, tönkre, túl, újjá, újra, utána, végbe, végig, végre, vissza. Az igekötő igen sajátos szófaj. Egyrészt szóelem jellegű (prefixum), amely a képzőkre emlékeztetően módosítja vagy változtatja meg a jelentést (pl. becsap, megszólal, rászed). Másrészt határozószó módjára viselkedő összetételi előtag

246

A magyar nyelv könyve

(pl. hazamegy). Előtag jellegével függ össze, hogy olykor az egész igekötős szó helyett megelégszünk csak az igekötő megismétlésével (— Megírtad? — Meg). Itt mintha mondatrészszerepe lenne. Harmadsorban morfológiai természetű szerkezet alkotására képes viszonyszó. Ilyenkor hangsúlyozási-szórendi okokból az igekötő önálló szóként viselkedik (pl. adja fel, nem felejt el). Toldalékolni egyáltalán nem lehet. Leggyakrabban az igével használatos. Igéjétől elválhat, de főnevétől már nem. Az igekötő eredete, alaktani viselkedése és funkciója szerint egyaránt többar­ cú szófaj. Az igekötők határozószókból, esetleg névutókból alakultak és alakul­ nak ma is. Az első igekötők (pl. megy-, el-) már az ősmagyar kor végén vagy a korai ómagyar korban létrejöttek. Az igekötőrendszer teljes kibontakozása a XV-XVI. századra tehető. Igekötőrendszerünk fiatalabb, mint a szláv nyelveké. Igekötőink többsége még nem veszítette el irányhatározói jellegét (kivétel pl. a meg- vagy az agyon-), de felvette már az akcióminőség és/vagy az aspektualitás kifejezésének funkcióját (pl. bemegy, kijön, leszáll; de: bemosakodik, kimeszel, letegez). A közös eredet ma is okozhat bizonytalanságot a nyelvhasználatban (pl.: Fenn áll a dombon; de: Fennáll a veszélye annak, ...). Önálló határozószó­ ként is előfordulhat (pl. előre, össze-vissza). Némelyiknek erős még a lexikai je­ lentése. Használata azonban erőteljes grammatikalizációt mutat, s ez együttjár szemantikai átértékelődésével. Szórendjük háromféle lehet: egyenes (ha elöl áll), fordított (ha hátul áll) és megszakításos (ha az igekötő és az ige közé más szó ékelődik). Az igekötőnek sokféle jelentésmódosító szerepe lehet. 1. A hely- és az irányjelölés: átmegy, kihúz, lecsúszik. Ez eredeti funkciója. 2. A cselekvés különféle módjainak, mozzanatainak, körülményeinek, azaz az akcióminőségnek és/vagy a folyamatosság-befejezettség aspektusának a kife­ jezése: a) A befejezettség (perfektivizáció) jelölése: belefárad, bealkonyodik, ki­ agyal, levizsgázik (vö. az igeaspektussal). Igaz, hogy igekötő nélkül is van befe­ jezettség (pl. Ezt Éva főzte), de többnyire mégis az igekötő teszi befejezetté az igét. Az igekötő hátravetése a folyamatosság kifejezésére újabb keletű: száll le a köd, épp most írja alá a nevét. b) A kezdet, mozzanatosság, eredményesség jelölése: elmegy, megörül, hoz­ zálát. c) A tartósság, gyakoriság, ismétlődés jelölése: eltréfál, elnézeget, eltöpreng. Az el- igekötő különösen kiemelheti a tartósságot, a folyamatosságot. 3. A jelentésspecializáló szerep. Ilyenek:

A mai magyar nyelv szófajai: a viszonyszók

247

a) a cselekvés nagy mértéke, túlzott volta (nyomósítás, fokozás): eltúloz, ki­ díszít, túlérik; b) a cselekvés elhibázott volta, sikertelensége (elítélés, rosszallás vagy kicsinylés, keveslés): elsóz, félreért, leszólít, letegez, leszerepel, melléfog; c) az ige jelentésének visszájára fordulása: elszokik, fölmerül, visszafejlődik; d) tárgyatlan ige tárgyassá tétele: kiáll, kinő (pl. kiállja a próbát, kinőtte ruháját); e) az igei vonzat megváltoztatása: lép (vhol) — kilép (vhonnan), rálép (vmire); stb.
Az igekötők használatában háromféle hiba szokott előfordulni. Vagy fölöslegesen használ­ juk őket, vagy fölcseréljük őket, vagy elhagyjuk őket szükségtelenül. Fölösleges az igekötő, ha az ige nélküle is ugyanazt fejezi ki, mint vele: (be)biztosít, (be)pótol, (ki)értesít, (ki)exhumál, (ki)kézbesít, (le)fedez, (le)láttamoz, (le)rendez, (le)szerződik, (le)degradál, (össze)kombinál. — Hiba a helyes igekötőnek helytelennel való fölcserélése: átbeszél, benáthásodik, beszüntet, kigyakorol stb.; helyesen: megbeszél, megnáthásodik, megszüntet, begyakorol stb. — Rövidíté­ si törekvésből ered némely igekötő elhagyása, főként a társalgási nyelvben: bonyolít (= lebo­ nyolít), zajlik (= lezajlik). Bizalmas, szinte argóízű az eldob, elejt helyett a puszta dob, ejt nyegle divatja. Az igekötő használatának helyességét vagy helytelenségét egyébként nem min­ dig könnyű eldönteni. A kreatív nyelvhasználatban, főleg a szlengben ugyanis — jórészt ana­ lógiás hatásra — egészen új akcióminőségek formálódnak ki napjainkban is (pl. a műszer beje­ lez; még beköszön neki; állatira beijed; szétissza az agyát; szétzuhan, ha megtudja stb.). A megismételt igekötőt kötőjellel kapcsoljuk össze és az igével egybeírjuk: ki-kinéz, be­ betekint. Az ellentétes jelentésű igekötők elválnak az igétől, határozószókként viselkednek: föl-le sétál, ki-be jár. Vigyázzunk az olyan kihagyásos szerkezetek különírására, amikor, főleg válaszokban, elmarad az igenév: Ki tudod javítani? — Ki tudom (ti. javítani).

A névelő A névelő a mögötte álló főnév határozottságát vagy határozatlanságát emeli ki, illetőleg logikailag egyedíti vagy általánosítja azt: "Egy érzékeny és fogékony lelkű nő, egy figyelmes és türelmes barát társasága megsokszorozza az utazás élményeit, fokozza a látnivalók színességét, segít megérteni mindazt, amit az út és a világ mutat" (Márai S.: Füveskönyv). A névelő általában hangsúlytalan, szórendi helye kötött. A névelőhöz toldalék nem járul, mondatrész vagy szószerkezet tagja sem le­ het. Fogalmi tartalma nincs. Két fajtája van: határozott (a, az) és határozatlan (egy). Mindegyik a hozzá kapcsolódó főnévvel, főnévi szerkezettel jelölt foga­ lomra utal. Állhat főnévi névmás előtt is: az egyik, egy másik. A határozott név­ elő vagy a felidézett fogalom körét szűkíti le, egyet kiemelve, azaz egyedítve (a könyvet elolvastam), vagy a felidézett fogalom teljes körére mutat rá, azaz álta-

248

A magyar nyelv könyve

lánosít (az autó gépjármű). A határozottság, az „ismertség", amit kifejez, eredhet a kontextusból, a szituációból és a világról szerzett tudásunkból. A határozatlan névelő viszont a felidézett fogalom körén belül egy bizonyos egyedre irányítja a figyelmet, de pontosan nem határozza meg azt (egy levelet ír). A határozatlanság kifejezésében egyébként fontos szerep jut a névelőtlenségnek is. A névelők használata akkor funkcionális, ha az említett szerepeket töltik be. De sokszor előfordul, hogy a névelőhasználat csak konvencionális (pl. amikor a határozott névelő egyedítésre alkalmasabb eszköz, mondjuk birtokos személyjel, mutató névmás stb. mellett is megmarad: a barátom, ez az ember, a kisebbik testvér stb.). A névelőknek igen fontos szerepük van a szöveggrammatikában is. A határozott névelő jelölheti a szöveg témáját, a már ismert közlésrészt. A hatá­ rozatlan névelőnek viszont épp a még ismeretlen közlésrész, a réma jelölése a fő szerepe (pl.: A sarkon megállt egy gépkocsi. Az autóból egy hölgy és egy férfi szállt ki. A hölgy jobbra, a férfi balra indult. Stb.) A határozott névelő egyébként nyomatékát vesztett főnévi mutató névmás, a határozatlan pedig nyomatéktalan­ ná vált számnév.
A névelő elhagyásával és kitevésével egyaránt párosulhat nyelvhelyességi hiba. A válasz­ tékos nyelv általában kevesebbszer használ határozott névelőt, mint a köznapi nyelv. A legtöbb tulajdonnév elé kitesszük a határozott névelőt (pl. a hegyek, folyók, tengerek, tavak, illetve tá­ jak, utcák, terek neve elé: a Kárpátok, a Balaton, a Muravidék, a Szőkeföldi át; a címek elé: járatom a Magyartanítást; intézmények és vállalatok neve elé: a Nyugat-magyarországi Fa­ gazdasági Kombinát). De bizonyos tulajdonnevek előtt valóban ingadozik a névelőhasználat. Az a merev szabály, hogy személynevek előtt nem állhat határozott névelő, napjainkban túlha­ ladottá vált. A vezetéknevek többnyire ugyan névelő nélkül járatosak és helyesek: Megjöttek Szabóét, sőt választékos beszédben a keresztneveket is névelő nélkül említjük: Találkoztál már Gézával?; familiáris, közvetlen stílusban azonban előfordulhat a személynév előtt is a névelő: "Nem kell neki bor, galuska, De bezzeg kell a Juliska" (Vörösmarty M.: Petike). A jel­ zővel ellátott tulajdonnevek elé azonban rendesen akkor is kitesszük a határozott névelőt, ha jelzőtlenül névelő nélkül szokásosak: a szép Finnország, a lánglelkű Petőfi. — A választékos nyelv a birtokos személyjeles szó előtt kerüli a határozott névelőt: Alig tudta leplezni (az) in­ gerültségét. Főleg német nyelvi hatásra fölöslegesen használunk határozatlan névelőt a főnévi állít­ mány előtt: Ez egy vicc. Ki kell tennünk viszont a köznévi értelemben használt személynevek elé: Egy Herkules veszett el benne. Olyankor sem hagyható el, ha határozatlan mennyiséget je­ lentő szó van a mondatban: Hozz egy kevés vizet! Névelős a nyomatékos felkiáltást tartalmazó jelzős szerkezet is: Gyönyörű egy állati Az igényesebb nyelvhasználat a mértéket, mennyisé­ get jelentő szavak előtt sem hagyja el a határozatlan névelőt: egy csapat diák, egy falat étel, egy korty víz.

A mai magyar nyelv szófajai: a viszonyszók A kötőszó

249

A kötőszó mondatrészek, mondategységek és mondategészek összekapcsolásá­ ra, a közöttük levő nyelvtani és logikai viszony jelölésére alkalmas szó: „Vi­ gyázni kell, hogy az ember mindig a fa felé toljon, mert ha maga felé húz, a rönk meggurul, és összelapítja, akit eltalál" (Moldova Gy.: Akit a mozdony füstje megcsapott...). A kötőszó nem kaphat toldalékot, nem lehet mondatrész, fogal­ mi tartalma nincs, csak nyelvtani viszonyjelentése van, illetőleg modális jelen­ tésárnyalata lehet (pl. ok-okozati viszonyra, ellentétre, hasonlításra stb. utalva). Kötőszói szerepet, kapcsoló funkciót a vonatkozó névmások, a névmási határo­ zószók és egyes módosítószók is betölthetnek. Alaki viselkedésük és mondatbeli szerepük miatt azonban nem tekinthetjük őket kötőszóknak, bár elismerjük ha­ sonló funkciójukat. A kötőszók jellemzőiket az általuk összekapcsolt egységek viszonyából nyerik. Nem kifejezik, hanem konkretizálják, kifejezetté teszik az összekötött tagok viszonyát, hozzájárulnak egy-egy viszony testet öltéséhez. A fontosabb kötőszók: és, s, is, meg, vagy, de, sőt, tehát, ezért, hiszen, ugyanis, tudniillik, ám, ámde, jóllehet, persze, hanem, nemcsak ... hanem... is, részint... részint, hogy, ha, mert, mint, mivel, minthogy, hogyha stb. Lehetnek egyszerűek (és, de, meg, ezért, azonban, illetve) és összetettek (egyrészt, merthogy, tudniil­ lik). Funkció szerint megkülönböztetjük az alárendelő (mert, hogy, merthogy, mint, ha, mivel, bár) és a mellérendelő kötőszókat (és, s, de, vagy, akár, tehát, így, azaz, vagyis, hanem). Az alárendelők grammatikai kapcsolatokat, a mellé­ rendelők logikai viszonyokat jelölnek. Néhány kötőszó azonban előfordulhat alá- és mellérendelő szerkezetben egyaránt (pl. mert, bár, jóllehet, noha stb). Egyes esetekben az alá- vagy mellérendelő jelleg megítélhetősége nem egyér­ telmű (pl.: A földre kuporodtak úgy, hogy a terem üresnek látszott — A földre kuporodtak, úgyhogy a terem üresnek látszott). — Beszélhetünk a csak mon­ datkapcsoló (pl. hogy, ha), a mondat- és mondatrészkapcsoló (pl. és, tehát, vagy ... vagy, bár, ám, mert) és a csak mondatrészkapcsoló kötőszókról is (pl. mind ... mind). Vannak, amelyek egymagukban állnak, ezek az egyes kötőszók (pl. persze, de, minthogy). Vannak, amelyek ismétlődnek vagy több elemből ál­ lók, ezek a páros kötőszók (akár ... akár, mind ... mind, egyrészt... másrészt). Némelyek egymagukban és párosan is használatosak: is, is ... is; vagy, vagy ... vagy; sem, sem ... sem. — Adott esetben nagyon is sajátos szerepe lehet a mint kötőszónak. Egyfelől hasonlítást fejez ki (pl. Arany idősebb, mint Petőfi), másfe­ lől képes úgy viselkedni, mint egy elöljárószó, amely mondatrésszé (tárggyá, ha-

250

A magyar nyelv könyve

tározóvá) teszi a mögötte álló főnevet (pl. Petőfit mint költőt; Esterházyval mint gróffal stb.).
Az és, s, meg, vagy kötőszók elé nem teszünk vesszőt, ha azonos mondatrészeket kapcsol­ nak össze. Más kötőszó elé ilyenkor is vesszőt kell tenni.

A módosítószó A módosítószó vagy valamely mondatrésznek, vagy az egész mondatnak módo­ sítja a tartalmát, kifejezve egyúttal a beszélőnek a mondottakhoz való szubjektív viszonyát, a beszélői attitűdöt is: „Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesze időd, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez?" (Márai S.: Füveskönyv). A módosítószó nem toldalékolható, nem része sem morfológiai, sem szintak­ tikai szerkezetnek, csak szubjektív ítéletek kifejezője. Ennyiben élesen elkülönül a mindig mondatrészszerepet játszó és objektív körülményt kifejező határozó­ szótól, noha történeti fejlődésének szálai összekapcsolódnak vele; pl.: Még nem jött meg. (= határozószó); Hát még ilyet! (= módosítószó.). Szervetlensége tekin­ tetében viszont a mondatszóval tart rokonságot; egyes módosítószók mondat­ szók is lehetnek (pl.: igen, persze, valószínűleg). Szervetlenségük többnyire pragmatikai funkcióikra vezethető vissza. A szerepük az, hogy minősítsék vala­ mely nyilatkozatnak a valószínűségi fokát, korlátozva vagy súlypontozva a be­ szélő viszonyát a tényálláshoz: akár, ám, csak, csakhogy, csupán, egyáltalán, el­ végre, éppenséggel, idestova, inkább, legföljebb, már, persze, sem, tulajdonkép­ pen, ugyan, ugyebár. Nem egységes kategória. Egyesek, bár hordozhatnak emo­ cionális tartalmakat, ki is maradhatnak a mondatból, s semmiféle kérdésre nem válaszolnak (pl.: Tudsz egyáltalán főzni? — Tudsz főzni?; Csupa piros bazsaró­ * zsát vett —*• Piros bazsarózsát vett). Mások nem maradhatnak el (pl.: Dehogy jö­ vök vissza!), illetőleg felelnek legalább egy kérdésre (pl.: A fiad elutazik holnap? —Aligha. —Bizonyára. — Talán. —Esetleg. — Valószínűleg.). Ez utóbbi ese­ tekben már mondatszók módjára viselkednek. A módosítószó sokféle értelmi, érzelmi, akarati állásfoglalást, viszonyulást jelölhet. Ezeknek egy része benne van már az egyes mondatfajtákban, ugyanak­ kor a módosítószókon kívül más nyelvi elemek is hordozhatják őket. A módosí­ tószó kifejezhet: a) bizonyosságot: bizony, persze, kétségtelenül, nyilván; b) nyomatékosságot, megerősítést: tényleg, egészen, valóban, hogyne, igen, nyil­ ván, bizonyára; c) bizonytalanságot, enyhítést: esetleg, alig, aligha, korántsem, legfeljebb, talán; d) valószínűséget: nyilván, valószínűleg, persze; e) igenlést:

A mai magyar nyelv szófajai: a viszonyszók

251

csakis, hogyne; f) tagadást vagy tiltást: nem*, ne*, sem*, se*; g) óhajtást: bár*, bárcsak*, vajha*; h) érdeklődést, kérdést: vajon*, -e*, ugye*, nemde*; i) foko­ zást: csupa, tiszta, puszta, is; j) hasonlítást: mintegy, csak, felette; k) árnyalást: alighanem; l) keveslést vagy sokallást: alig, csak, már, még, csupán; stb., stb. (A *gal jelölt módosítószók a mondatfajták módosítószavai, a többiek kiegészítő modális értéket jelölnek.) Jelentésüket csak a konkrét beszédhelyzetben nyerik el.
Az -e kérdő módosítószót mindig az állítmányhoz (feltételes mód múlt időben pedig a se­ gédigéhez) kell kapcsolni, de kötőjellel: Nem olvasnád-e föl a levelet?; Nem olvastad volna-e fel? — A mai nyelvszokás szerint a tagadásban szerepelhet a se is és a sem is. — Nyelvünknek nagyon jellegzetes vonása a többszörös tagadás; pl.: soha senkit nem ismer meg.

A mondatszók Általában toldalékolhatatlan, önálló tagolatlan mondatokként vagy tagmondat­ okként szereplő, fogalmi tartalomra nem vagy csak közvetve utaló szavak. Az indulatszó Az indulatszó a beszélő érzelmeit, ritkábban akaratát fejezi ki: ,Jaj, de szép kis kutya maga, nehogy megharagudjon!" (Sütő A.: Anyám könnyű álmot ígér). Nem toldalékolható, tagolatlan mondat, rendszerint felkiáltó vagy felszólító mondat mondat értékében áll. Jelentése nem vonatkozik tárgyi, fogalmi tarta­ lomra. De a konkrét beszédhelyzetben sokféle jelentésárnyalatot hordozhatnak: örömöt, bosszankodást, fájdalmat, vágyat, csodálkozást stb. Lehetnek érzelmet nyilvánítók: jaj, ó, óh, juj, hü, ejnye, ejha stb.; és akaratot nyilvánítók: hé, pszt, csitt, zsupsz stb. Ide sorolhatjuk a hangutánzással összefüggő állathívogató, -terelő, -űző szavakat is: hess, sicc stb. Az indulatszók többnyire belső szóterem­ téssel, ún. ösztönhangokból keletkeztek. A felelő-, kérdő- és társalgási szó A felelő-, kérdő- és társalgási szók olyan tagolatlan mondatok, amelyek vagy megválaszolják az eldöntenő kérdést (pl.: Felhívhatlak holnap? — Igen. —Per­ sze. — Talán. —Esetleg. —Nem.); vagy megerősítik, illetve elvetik a megelőző közlést (pl. Nem megy az órád. — Tényleg. — Nem? — De igen. — Dehogy­ nem); vagy maguk is kérdeznek, nyomatékosító jelleggel (pl.: Akarsz kávét?... Nos?); illetőleg egyszerűen a társalgási kapcsolat felvételét (heló, szia/sziasztok, adjisten), megtartását (apropó, igen, persze, hát, izé, nemde, nos, ugye) vagy le-

252

A magyar nyelv könyve

zárását (pá, agyő, köszi, ámen) szolgálják. Némely felelő- és kérdőszók rokonok az indulatszókkal: ühüm, á, hm. A hangutánzó mondatszó A hangutánzó mondatszó természeti (bumm, durr, puff, kipp-kopp), állati (kiki­ rikí, nyihaha, miau) és emberi hangokat (cupp, hapci, hukk) felidéző szó. Ide so­ rolhatjuk a népdalokból ismert, játszi hangulatú, ritmikus felkiáltásokat, a réjákat is: tillárom, brummadza. IRODALOM
E. ABAFFY ERZSÉBET, A mediális igékről: MNy. LXXI. 280-293. * BALOGH JUDIT, A kötőszók

néhány problémája: MNyTK. 212. sz. 305-11. * BALOGH JUDIT, A kereszteződő szófajúságról:
Nyr. 125: 437-43. * BENCÉDY JÓZSEF - FÁBIÁN PÁL - RÁcz ENDRE - VELCSOV MÁRTONNÉ, A mai

magyar nyelv. Bp., 1968. * BERRÁR JOLÁN, Próbák és problémák a Mai magyar nyelv tankönyv új
kiadásához: ELTE NytudDolg. 33. sz. 7-32. * DOBSONYI SÁNDOR - HANGAY ZOLTÁN - NAGY KA­

TALIN, Szófajtani elemzések. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2003. * ELEKFI LÁSZLÓ, Magyar grammatika — és ami utána következhet: MNy. XCVIII. 11-33. * FABÓ KINGA, A szófajváltásról: Nyr. 108:
360-369. * GRÉTSY LÁSZLÓ - KOVALOVSZKY MIKLÓS szerk., Nyelvművelő kézikönyv. I—II. Bp.,

1980-85. * JAKAB ISTVÁN, A magyar igekötők állományi vizsgálata: NytudÉrt. 91. sz. Bp., 1976. *
KÁLMÁN C. GYÖRGY - KÁLMÁN LÁSZLÓ - PRÓSZÉKY GÁBOR, A magyar segédigék rendszere:

ÁNyT. XVII. Bp., 1989. 49-103. * KELEMEN JÓZSEF, A mondatszók a magyar nyelvben. Bp., 1970. * KESZLER BORBÁLA, A mai magyar nyelv szófaji rendszerezésének problémái: Nyr. 119: 293-308. * KESZLER BORBÁLA szerk., Magyar grammatika, Bp., 2000. * KUGLER NÓRA, Szintak­ tikailag szervetlen elemek a mondatban: MNyTK. 212. sz. 296-305. * LACZKÓ KRISZTINA, Név­
más és helyettesítés: Nyr. 126: 470-81. * LENGYEL KLÁRA, Igenemek és igenevek: HAJDÚ MIHÁLY

- KESZLER BORBÁLA szerk., Emlékkönyv Abaffy Erzsébet 70. születésnapjára. Bp., 1998. 127-30. * LENGYEL KLÁRA, A segédigék kérdéséhez: Nyr. 123: 116-28. * D. MÁTAI MÁRIA, A határozó­ szók helye a szófaji rendszerben: MNy. LXXXIV. 31-44. * D. MÁTAI MÁRIA, A szófajváltás a
magyarban: MNy. C. 43-51. * D. MÁTAI MÁRIA, KESZLER BORBÁLA szerk. Magyar grammatika:

Nyr. 124: 373-82. * H. MOLNÁR ILONA, Módosító szók és módosító mondatrészletek a mai ma­ gyar nyelvben: NytudÉrt. 60. sz. Bp., 1968. * H. MOLNÁR ILONA, AZ igei csoport, különös tekin­ tettel a vonzatokra: ÁNyT. VI. 229-70. * PAPP FERENC, Kettős és hármas szófajiságú szavaink: Nyr. 90: 404-8. * PAPP ISTVÁN, Néhány szó az igei paradigma kérdéseiről: MNy. LVIII. 166-73. * PÁTROVICS PÉTER, Néhány gondolat a magyar igekötők eredetéről, valamint aspektus- és akciómi­ nőség-jelölő funkciójuk (ki)alakulásáról: Nyr. 126: 481-9. * PETE ISTVÁN, AZ igeszemlélet, a cse­ lekvés megvalósulásának foka, a cselekvés módja és minősége a magyar nyelvben: MNy. LXXIX. 137-49. * PETE ISTVÁN, Szófajaink rendszere és hierarchiája: MNy. XCVI. 257-72. * SEBESTYÉN ÁRPÁD, A magyar nyelv névutórendszere. Bp., 1965. * SIMON GYÖRGYI, A szófaji felosztás prob-

Irodalom

253

lémái: RÁcz ENDRE - SZATHMÁRI ISTVÁN szerk., Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Bp., 1974. 33-57. * SZILI KATALIN, Valahol a passzívum és a mediálisok között:
Nyr. 123: 350-7. * TELEGDI ZSIGMOND, Elméletek a szófajok természetéről: SULÁN BÉLA szerk.,

Nyelvtani tanulmányok. Bp., 1961. 25-18. * TEMESI MIHÁLY, A szófaji értékek változásai: SULÁN
BÉLA szerk., Nyelvtani tanulmányok. Bp., 1961. 69-88. * UZONYI KISS JUDIT - TUBA MÁRTA,

Hány segédigénk van? Nyr. 123: 108-16. * G. VARGA GYÖRGYI, Néhány nem tiszta szófaji kate­ gória vizsgálati módjáról: RÁcz ENDRE - SZATHMÁRI ISTVÁN szerk., Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Bp., 1974. 59-73. * WACHA BALÁZS, AZ „aspektualitás" és tanítása: Nyr. 107: 149-65. * WACHA BALÁZS, AZ igeaspektusról: MNy. LXXII. 59-69.

254

A magyar nyelv könyve

Szóalaktan
A szóalaktan mivolta, tárgya, helye a nyelvtanban
A szóalaktan (morfológia) a nyelvtani szerkesztés egyik ága, amely a szóalakok létrejöttének szabályaival foglalkozik. A szótári szók, tapasztaljuk, rendszerint nem elemi valójukban kerülnek a mondatba, hanem többnyire valamilyen viszo­ nyító mozzanatot, jelet vagy ragot is tartalmazva. A szóalakok ugyanis általában szerkesztés eredményei (kivételek a toldalékolhatatlan és toldaléktalan szavak). A mondatalkotás során mindig kétféle szerkesztés valósul meg: az egyik a szóhatáron belül, a másik a szóhatáron kívül megy végbe. Az előbbi a morfoló­ giai, az utóbbi a szintaktikai szerkesztés. A morfológiai szóelemekből szóalako­ kat, a szintaktikai szóalakokból szószerkezeteket (szintagmákat) hoz létre. A két­ féle szerkesztésnek vannak átmeneti esetei is (pl. a névelős vagy névutós főnév, illetve az összetett igealak vagy az összetett állítmány stb.). A szóalaktan középpontjában a szóalakok szerkezeti vizsgálata, azaz annak feltárása áll, hogy a szóalakok milyen kisebb elemekből és hogyan épülnek fel. A "Három egész napon át / Faragtam egy furulyát, / Vadrózsából tündérsípot csináltam" (Weöres S.: Furulya) mondatban tíz szóalak van. Egy részük osztha­ tatlan az alak és a jelentés együttese szempontjából (pl. három, egész, át, egy), más részük, többségük azonban olyan kisebb egységekre, részekre bontható, amelyek mind alak, mind jelentés, illetve funkció tekintetében jól felismerhetők, elkülöníthetők. E felosztás, tagolás alapja a disztribúció, amely megmutatja va­ lamely nyelvi elem lehetséges környezeteit. A farag-t-(a)-m és a tündér+síp-(o) -t egyes elemei tehát seregnyi más szóalakban is előfordulnak azonos szerepek­ ben, pl.: faragfarag-nak farag-ó farag-va -t él-t-(e)-m ír-t-unk ég-t-(e)-tek tündér tündér-(e)-k tündér-i tündér+lány-nak

A szóalakot felépítő részek, elemek sorrendjére és alakjára persze különféle szabályok vonatkoz(hat)nak. A sorrendjük például szigorúan kötött. Nem fordít­ hatók meg, nem mozdíthatók el egymás mellől, s nem ékelődhet közéjük (a szó­ alak megbontása nélkül) más rész: szól-t-ak (^ *szól-ak-t). Ugyanakkor alakjuk­ ban is valamiféle (kölcsönös vagy egyoldalú) meghatározottság érvényesül: ágy­ ban, de: kert-ben; bokor-ban, de: bokr-(o)-t stb.

A szóalaktan mivolta, tárgya, helye a nyelvtanban

255

A szóalaktan önállósága a szó viszonylagos önállóságára támaszkodik. A szónak ugyanis szóalak értelmében, úgy tehát, ahogy a mondatban megjelenik, reális léte van, nem puszta fikció. Akár önmagában mondatrész értékű, akár csak kettesben mondatrészi szerepű, a mondatfunkciókból valamilyen részt vállal. Igaz, a szóalaktant elsősorban azok a szóalakok érdeklik, amelyek önmagukban mondatrészi értékűek, vagy legalábbis elemibb jelentéses részeket tartalmaznak (mint ahogy pl. a furulya-, a vad- és a rózsa- a fogalmi jelentést, a -t és a -ból pedig a viszonyjelentést hordozza). A szóalaktan azonban önállósága ellenére szoros kapcsolatban áll a nyelvtan­ nak szinte minden fejezetével. A hangtanhoz elsősorban a szóelemek alakválto­ zatai (pl. veder ~ vödör; -ban/-ben) és a szóelemek kapcsolódásakor végbemenő leíró-hangtani kötöttségű hasonulások és összeolvadások kötik (pl. vadhoz, vad­ ja, vadság). Lényegében ez a morfonológia. A szótanhoz való viszonya azonban különösen sokrétű. A szófaji érték mindig meghatározza a szótári szó alaki vi­ selkedését, de a mondatba ágyazandó szó alkalmi toldalékolását és egy-egy új szó megalkotását is fontos szabályok irányítják. A mondattan szerves folytatása az alaktannak, hiszen a nagyobb szerkezetek mind a szóalakokból épülnek fel. A jelentéstan szintén áthatja az egész morfológiát. Nemcsak azért, mert a szóele­ mek jelentést hordoznak, hanem azért is, mert ugyanaz a szóalak használati kö­ rülményeitől függően más-más jelentésű is lehet (pl. az adok igealak lehet jelen idő is, jövő idő is: Adok egy ceruzát: Én is adok, ha kapok). A morfológiának a lexikológiához és a szintaxishoz fűződő szoros kapcsolata a szóalaktan tárgyában, kettősségében is megmutatkozik. A szóalaktan szóalko­ tási (szóképzéssel, szóösszetétellel foglalkozó) fejezete a lexikológia felé mutat, hiszen az új lexikai egységek létrejöttét vizsgálja. Az a morfológiai terület pedig, amelybe a mondatrészekké kapcsolódó szóelemek szabályai tartoznak, elsősor­ ban a mondattannal érintkezik. Így a tágabban értelmezett alaktannak része a szóalkotástan is, a szűkebben értelmezett alaktanba viszont lényegében csak a tövek típusainak, illetve a jelezés és a ragozás szabályainak a bemutatása tarto­ zik bele. A különböző típusú nyelvek alaktana számottevő eltéréseket mutathat. Az agglutináló (toldalékoló) nyelvekben, mint amilyen az uráli nyelvcsaládba tarto­ zó magyar is, a mondatbeli viszonyokat és a jelentés módosulásait alapvetően a jelek, ragok és a képzők fejezik ki. Az ilyen nyelvekben feltűnően magas a tol­ dalékok száma, illetve a tövek és a toldalékok viszonylag jól elkülönülnek egy­ mástól. A flektáló (hajlító) nyelvekben viszont, mint amilyenek az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó orosz, német, angol stb. nyelvek is, a mondatbeli viszo-

256

A magyar nyelv könyve

nyokat és a jelentés módosulásait főként a tővel szinte felismerhetetlenül össze­ olvadó végződések, illetve a tőbeli hangváltozások (nemegyszer csak hangszín­ vagy hangsúlyváltozások) fejezik ki. Az ilyen nyelvekben magasabb a segéd­ szók száma, s a tövek és a végződések szinte egymásba olvadnak, esetleg el is tűnnek. (Az agglutináló és a flektáló nyelvek morfológiájának a különbségeire a későbbiekben is ki-kitérünk.)

A szóelem fogalma, jellemzése és a morfémák osztályozása
Az alaktan alapfogalma a szóelem vagy szórész (morféma). A morféma a nyelvi rendszer alapegysége, a legkisebb nyelvi jel. A legtöbb szóalak szóelemekből áll. A szóelem elsősorban alaki egység, de jelentés is fűződik hozzá. E jelentés azonban nemcsak egyetlen jelentésmozzanat lehet, hanem komplex jelentéstarta­ lom is (attól függően, hány jelentéselemet, -pulzust, szémát, hordoz). A morféma tulajdonképpen egy társadalmilag meghatározott hangalak és egy társadalmilag hozzákapcsolt jelentés együttese, s nem bontható olyan további részekre, ame­ lyeknek ugyanez a szerepük megvolna. A szóelem mind a kisebb, mind a nagyobb nyelvi egységektől viszonylag jól elkülönül. A fonémától alapvetően abban különbözik, hogy nemcsak alakja van, hanem jelentése is. A szintagmától pedig az különbözteti meg, hogy amíg a mor­ fémának csak képzetkeltő ereje van, addig a szintagmának már viszonyjelölő képessége is. A szószerkezet (szintagma) a valóság dolgait és jelenségeit egy­ mással való viszonyaikban ábrázolja (pl. faragtam egy furulyát, tündérsípot csi­ náltam), a szóelem csak mintegy felidézi a dolgokat és viszonyaikat, egymástól függetlenül, csupán utalva rájuk (pl. síp-, -t, csinál-, -t, -m). Természetes, hogy a morfémák alakja nyelvenként különbözik egymástól. Nem ennyire nyilvánvaló azonban, hogy eltérhet a jelentésük is. Hagyományos példa erre, hogy a magyar fa német megfelelője Baum vagy Holz, angol megfe­ lelője tree vagy wood aszerint, hogy élő vagy holt fáról van-e szó. A morféma ugyanis nem közvetlenül a valósággal, hanem a róla társadalmilag kialakított fo­ galommal van eltéphetetlen kapcsolatban. A fogalmak pedig nyelvenként külön­ bözhetnek. A nyelvi különbségek a fogalomjelölő szóelemeken kívül a viszonyjelölőkön is könnyen felismerhetők. A latin terras 'földeket' főnévi szóalak végződése egyszerre három jelentésmozzanatot is jelöl: a nemét (nőnem), a számát (többes szám) és az esetét (tárgyeset). Ezzel szemben a magyar földeket szóalakban mind a tárgyeset, mind a többes szám jelölését külön szóelem végzi el (-k + -t).

A szóelem fogalma, jellemzése és a morfémák osztályozása

257

De például a látom igealak -m része a magyarban is három dologra utal: a(z egyes) számra, a(z első) személyre és a határozott tárgy (harmadik) személyére is (őt vagy őket). A neki megfelelő német (ich) sehe (es) szóalak ugyanakkor csak két jelentéspulzust tartalmaz: a számot (egyes) és a személyt (első). A szóelemek a nyelvnek viszonylag önálló részei, a kollektív nyelvi tudatban, a beszélők nyelvismeretében elvonatkoztatva is élnek. E szóelemek azonban egyúttal a beszédtevékenység ismétlődő alakulatai is, amelyek gyakran fordul­ nak elő más-más szóelemekkel együtt ugyanabban a funkcióban. Több morféma önmagában is megállhat. Többnyire azonban nem önmagukban, egymástól elkü­ lönülve szerepelnek, hanem morfémakapcsolatokban, egymáshoz nemegyszer alakilag is idomulva. Vannak, amelyek termékenyen és aktívan vesznek részt a morfémaszerkezetek létrehozásában (pl. az öröm főnév sokféle környezetben előfordulhat, a főnévi igenév képzője minden igetőhöz kapcsolódhat). Ezek pro­ duktív morfémák. Velük szemben például a reggel szóalak reg- része vagy a -tal/-tel főnévképző az étel lexémában improduktív szóelem, mivel alig néhány szóban mutatható ki (pl. regöl, rege; étel, vétel, tétel, hitel, ital). A szóelemeknek két nagy osztálya, típusa van: 1. a tőmorféma vagy egysze­ rűen a tő mint főszóelem, amely a szóalak jelentésének a magvát, az ún. lexiká­ lis jelentést hordozza (álom-, piros-, lát-) és 2. a toldalékmorféma vagy egysze­ rűen a toldalék (affixum) mint mellékszóelem, amely a tövekhez képest járulé­ kos vagy grammatikai jelentést hordoz, a fogalmi jelentésnek valamiféle modifi­ kációját fejezi ki (jár)-ás, (jár)-na, (jár)-nak. A fő- és a mellékszóelemek egymás közvetlen környezetei (disztribúciói), sőt csak egymáshoz képest értelmezhetők. A tőmorfémák legnagyobb csoportjához mindig, egy kisebb csoportjához csak korlátozottan, egy harmadik csoportjához pedig sohasem járulhatnak toldalékok. A szóalakok egyébként egynél több főszóelemet is tartalmazhatnak (pl. asztal+fiók-ban). A toldalékokat részben helyzetük, részben szerepük szerint csoportosíthatjuk. A szótőhöz viszonyított helyzete szerint a toldalék háromféle lehet: a) szuffixum, ha a szótő mögött áll: (erdő)-ben; b) prefixum, ha a szótő előtt áll: leg-(szebb), le-(szalad); c) infixum, ha beleékelődik a szótőbe (ez a magyartól teljesen idegen). A magyar nyelv toldalékainak nagy többsége szuffixum. Ez tipikusan az agg­ lutináló nyelvek jellegzetessége. A prefixum ritkán fordul elő a magyarban, s tu­ lajdonképpen még az ún. elöl álló igekötő sem teljesen ilyen. Gyakoribb az in­ doeurópai nyelvekben, pl. a be-(kommen), ge-(arbeitet) a németben.

258

A magyar nyelv könyve

A magyar toldalék funkciója szerint háromféle: a) képző, b) jel, c) rag. E morfématípusok elkülönítése azonban rendkívül nehéz. Nincs egyértelmű krité­ riumunk. Korábban csak a jelentés alapján tettek különbséget köztük. Egy átme­ neti helyzetben, így e könyvnek a korábbi kiadásaiban is jelentés és alaktani helyzet alapján próbáltuk meg elkülönítésüket. Eszerint a) a képző megváltoztat­ ja a szótári szó jelentését, és új szót hoz létre: (ég)-i, (boto)-z; b) a jel (nyelvtani jel!) valamilyen viszonyjelentéssel (pl. a mód, idő, hasonlítás, többség, birtoklás stb. jellegzetes viszonyító mozzanatával) módosítja a fogalmi jelentést, s rend­ szerint további jelek vagy ragok felvételét kívánja: (fiú)-é-(val), (mosakod)-t(unk); c) a rag a mondatbeli viszonyítás és egyeztetés sajátos jelentésmozzanatá­ val gazdagítva kijelöli a szó mondatbeli szerepét, s egyúttal lezárja a szóalak hangtestét a további toldalékolás elől: (kertek)-ben, (kapált)-ak. Legújabban viszont a jelentéstani szempontok teljes kiküszöbölésén fáradoz­ nak a szakemberek. A szóelemek egyértelmű elhatárolása azonban még a tisztán formális szempontok alapján sem lehetséges. Több jellemző közül az egyik tol­ dalékot az egyik, a másikat a másik jellemzi elsődlegesen. A három morféma­ típus elhatárolásában eddig BERRÁR JOLÁN, KESZLER BORBÁLA és RÁCZ END­ RE közös, illetve egymásra épülő munkálkodása hozta a legtöbbet. — A képző az új szót (esetleg szófajt) létrehozó első helyzetű toldalék, amely megtűr maga után mindenféle további toldalékot (akár újabb képzőt is). A képző nem kötelező szóelem, nem köti meg a szóalak szófaját, nem akadályozza meg a további szó­ fajváltást. A képző lehet szófajtartó (halász), szófajváltó (zongorázik) és szófaj­ jelölő (pattan). — A jel a közbülső helyzetű, szófajkötő toldalék, amely rendsze­ rint elvár maga után további ragot, de megtűr maga mellett újabb jelet is, ám szófajonként meghatározott módon. A jel lehet kötelező elem (pl. az idő- vagy a módjel az igén, a szám jele a főnéven), de lehet tetszőleges is (pl. a birtokos személyjel a főnév esetében). — A rag a szóalakzáró (utolsó) toldalék, amely nem tűr meg maga után újabb toldalékot, igében és főnévben viszont kötelezően fellép a grammatikai jelentés (egyeztetés, szintaktikai viszonyok) hordozására. Egy szóalakban csak egy rag lehet, s ez képző nélküli, képzős és jelezett szótő­ höz egyaránt hozzájárulhat. Ha a szóelemek funkcióját nézzük, kiderül, hogy másféleképpen is csoporto­ síthatók. A tő és a képző (derivációs morféma) ugyanis a szótári szók létrehozá­ sában játszik szerepet, a jel és a rag (inflexiós morféma) ellenben a mondatré­ szek felépítésében nélkülözhetetlen. Ezért az előbbi morfémákat lexikológiai természetű, az utóbbiakat pedig grammatikai szerepű szóelemeknek is tekinthet­ jük.

A szóelemek alaki viselkedése

259

Könyvünk a szóelemeket alaki és jelentéses tulajdonságaik együttesében nézve korábban három csoportba sorolta. Így a morféma lehetett: a) szabad, ha önálló alakú és önálló jelentésű, azaz lényegében minden egyszerű fogalom­ szó, amely önmagában is állhat mondatrész szerepében, de amelyhez a szóalakokban rendsze­ rint mégis más szóelemek kapcsolódnak: ház, szép, ad; b) félszabad, ha önálló alakú, de járulékos jelentésű, azaz tulajdonképpen minden viszony­ szó, segédszó, amely szóalak akkor is, ha önmagában sohasem mondatrész, hanem csak egy szabad morfémával együtt, hozzájárulva: előtt, az, egy, és; c) kötött, ha alakja és jelentése is járulékos, azaz valójában minden toldalék, amely csak a szabad morfémákkal együtt fordulhat elő, hozzájuk járulva alkot szóalakot: -ság, -na, -ban.

A Magyar grammatika című tankönyvben LACZKÓ KRISZTINA az alaki önál­ lóság alapján a szóelemeknek két nagy osztályát különíti el: a) szabad és b) kö­ tött morfémákat. Szabad a morféma, ha önmagában, más szóelemtől függetlenül is előfordulhat a mondatban. A szabad morféma csak tőmorféma lehet. A sza­ badság lehet szükségszerű, amikor a tő egyáltalán nem toldalékolható; pl. talán, hogy, is; potenciális, amikor csak korlátozottan toldalékolható, de toldalék nél­ kül is megállhat a mondatban; pl. bent-ről, hátulsó, lent-i és végül relatív, ami­ kor mondatrészszerepük ellátása érdekében — az igei- és a névszótöveket — föltétlenül toldalékolnunk kell; pl. fut-nak, könyv-bői, szép-en. A szabad morfé­ mák jelentés tekintetében önálló vagy járulékos jelentésűek lehetnek. Kötött a morféma, ha a mondatban önmagában nem, csak más testes morfémával együtt fordulhat elő. Kötött morféma minden toldalék; minden kötött tőalak, vagyis a többalakú tövek mellékváltozatai; pl. té-gy, e-tet, lov-(a)-k, tav-(a)-k ap-ja, sze-bb; minden ikes és passzív igető; pl. ugr-ik, has-ít; rep-ül, rep-des, rep-ít; for-gat, for-(o)-g; ford-ul, ford-ít stb.). Jelentés tekintetében a kötött morfémák is lehetnek önálló vagy járulékos jelentésűek.

A szóelemek alaki viselkedése
A szóelemek alaki viselkedésén két dolgot értünk: a) az alternációt és b) a testes (materiális) és a testetlen (0) morféma szembenállását. Ami az alternációt illeti, a morféma társadalmilag szentesített, meghatározott alakja nem jelent föltétlen állandóságot, egyformaságot. Igaz, sok morféma egy­ alakú, vagyis minden helyzetben változatlan formájú. A golyó főnév mint tőmor­ féma minden lehetséges toldalék előtt változatlan: golyó-(t), golyó-(ban), golyó-(s). Az -i melléknévképző szintén nem váltogatja alakját: (ház)-i, (meze)-i, (föld)-i. Több morfémának azonban a különböző környezetekben többféle válto-

260

A magyar nyelv könyve

zata jelenik meg. Az erdő főnévnek nem marad változatlan az alakja a különbö­ ző toldalékok előtt: erdő-(ben), erde-(i), erd-(ész). De a múlt idő jele is két alak­ ban él: (beszél)-t, (mondogat-[o])-tt. Itt olyan szabályokról van szó, amelyek szigorú működési törvények. Azt a jelenséget, hogy egy-egy morfémának másmás alaktani helyzetben más-más alakváltozata jelenik meg, alternációnak ne­ vezzük. Az alakváltozatok között mindig van egy tipikus, elvont, állandó, ami az invariáns. Ez reprezentálja az adott morfológiai kategóriát. Ugyanazon morféma eltérő alakváltozatai pedig az alternánsok, tulajdonképpen az invariáns realizáci­ ói, másképp allomorfok. Az alternáció egyébként a tövek és a toldalékok között egyaránt előfordulhat. Így a 'bokor' jelentésű tövet a bokor- tőmorféma repre­ zentálja, s ez az invariáns, amelynek két variánsa, allomorfja van, a bokor- és a bokr-. Az előbbi a szabad tőalak (a lexikai tő), az utóbbi a kötött tőalak (a grammatikai tő). A birtoktöbbesítő jel reprezentánsa az -i, ez az invariáns. Vari­ ánsai, allomorfjai pedig a következők: -i-, -ai-/-ei-, -jai-/-jei-. A magyar nyelv­ ben egyébként különösen feltűnő a toldalékok nagy többségének többalakúsága. Alternációt a magyarban kétfélét ismerünk: a) szabad és b) kötött alternációt. Szabad az alternáció, ha egy szóelem két alakváltozata, allomorfja ugyanabban a környezetben tetszőlegesen fölcserélhető: csoda ~ csuda, fel ~ föl, (lopó)-zik ~ (lopó)-dzik. Ez többé-kevésbé a beszélő akaratától függ. Kötött az alternáció, ha valamely szóelem két alakváltozata kizárja egymást: ló-(hoz) : lov-(ász) (tőben); (ház)-ban : (kéz)-ben (toldalékban). A kötött alternációban a beszélő nem dönt­ het szabadon, választását a nyelv mintegy előre megköti. A magyar nyelvre fő­ leg a funkciótlan kötött alternáció a jellemző. A funkciósan kötött alternáció fő­ leg a flektáló nyelveket jellemzi, pl. a németben a 'jön' jelentésű igének komm- : kam- : kam- tőváltozata van jelen időben, múlt időben és feltételes módban. A magyarban talán csak tőben a (te) mégy : (ő) megy és toldalékban az (ad)-na : (ad)-ná-féle szembenállások tekinthetők funkciós alternációnak. A hangulati vagy a stilisztikai különbségeket hordozó morfémakettősségek sem funkciósak (törölközik : törülközik, kell : köll, csorog : csurog stb.). Alternációról tehát ak­ kor beszélünk, ha az alakváltozatokat azonos jelentés és funkció mellett csak részleges alaki különbség jellemzi. Így a -k és -i többesjelek sem alternánsok, mert nincs meg köztük az alapvető alaki azonosság. Alternánsok viszont a -hoz/ -hez/-höz ragváltozatok, mert csak részleges köztük az alaki különbség. Az alternáció a morfológiát a fonológiához kapcsolja. A szóelemek alakvál­ tozatainak a különbözősége ugyanis részint morfológiai, részint fonológiai kér­ dés. Ezért a két terület határán kialakult az ún. morfofonológia, amely tulajdon­ képpen a morfémák fonológiai felépítésével, a morfémaváltozatok fonológiai

A szóelemek alaki viselkedése

261

különbségeivel és a morfémakapcsolatok határán észlelhető fonológiai változá­ sokkal foglalkozik. Ez érteti meg velünk, hogy az esz-(ünk), e-(het) és az ev-(és) szavakban ugyanazon tőmorféma változataival, a (láb)-ú, (kez)-ű, (ruhá)-jú, (cipő)-jű szavakban pedig egyazon képzőnek az alakváltozataival van dolgunk. A morfofonológia ad magyarázatot arra is, hogy például a -val/-vel rag v-je történe­ ti-alaktani kötöttségű változás eredményeként jelenik meg a legkülönbözőbb alakváltozatokban: (láb)-bal, (kéz)-zel, (dal)-lal, (filc)-cel stb. Csak a morfofo­ nológia magyarázhatja meg egyebek mellett a -j alakú (felszólító) meg aj kezde­ tű (kijelentő módú és határozott [tárgyas] ragozású) toldalékot tartalmazó igei formák viselkedését is. A (kijelentő) ás-sa, hoz-za, mász-sza formában a tolda­ léknak a -sa, -za, -sza alternánsával kell számolnunk, mert a j ilyen helyettesítése fonetikailag megmagyarázhatatlan. S ugyanígy a morfofonológia nélkül nehezen tudnánk megérteni azt is, miért kell számolnunk a felszólító mód -j jelének s, -z, -sz, -dz, sőt még -s, -jj, -gy ~ -ggy és 0 változatával is az efféle esetekben: áss­ on, húz-z-(a)-nak, mász-sz-unk, fogódz-dz-(a)-tok; taníts, jö-jj-ön, e-gy-en, i-gyunk, te-gy-(e)-tek, hi-ggy-en, kér-0-d stb. Ugyanakkor a morfofonológia köréből kizárandók azok a jelenségek, amelyek nem a morfémát magát jellemzik, hanem csak a morfématalálkozások fonetikai megoldását, mint például vad-hoz (kiejtve: vathoz), vad-ja (kiejtve: vaggya), vadság (kiejtve: vaccság). Az efféle leíró hangtani kötöttségű hasonulások és összeolvadások a morfofonetika tárgykörét jelölhetnék. A szóelemek alaki viselkedése nem független a nyelvtípustól sem. A hang­ rend és az illeszkedés törvénye például tipikusan az agglutináló nyelvek jellem­ vonása. A hangrend törvénye ugyan a nyelvtörténet során sokat veszített erejé­ ből, de az illeszkedésnek a viszonylag szigorú szabályszerűségei a toldalékok egy jó részének két- vagy háromalakúsága miatt mind a mai napig elevenen él­ nek. Ha a morfémának csak az alakját nézzük, akkor megkülönböztethetjük a tes­ tes és a testetlen, más szóval a materiális és a 0 morfémát. A 0 morfémának nincs alakja, de van jelentése, funkciója. E morféma jelölő, megkülönböztető ér­ tékét a materiális morfémákkal szembeni ellentétéből, oppozíciójából nyeri. Egy alaktani részrendszerben, egy viszonyítási síkon (pl. a hasonlítás) vagy egy ra­ gozási sorban, paradigmában (mint amilyen pl. az általános igeragozás) a többi jelölt tag között ugyanis egynek, rendszerint a genetikusan legkorábbinak, a funkcionálisan primerebbnek és a statisztikailag leggyakoribbnak nincs szüksége külön alaki kitevőre. Jel is, rag is lehet 0 alakú. Így a módok közül az kijelentő módnak, a számok közül az egyes számnak, a melléknévi fokok közül az alap-

262

A magyar nyelv könyve

foknak stb. 0 morféma a jele. Ezért zárja 0 rag az esetalakok közül az alanyeset alakját (a diák-0), az igealakok sorából általában az egyes szám 3. személyű ál­ talános ragozású iktelen igét (tanul-0) vagy a melléknév alapfokát (okos-0). Nem véletlen az sem, hogy az általános ragozás felszólító módjában a 2. sze­ mély a jelöletlen (várj-0, élj-0). Nincs ugyan értelme külön jelölésének, de tud­ ni kell, hogy egyes szóalakokban két 0 morféma is lehet (pl. vár-0-0, ahol az első 0 a mód vagy az idő jele, a második pedig a 3. személy 0 ragmorfémája. A 0 morféma kétféle lehet attól függően, hogy van-e vagy nincs materiális megfelelője. Az a morféma abszolút 0, amelynek egyáltalán nincs materiális változata. Ilyen az alanyeset 0 morfémája (pl. osztály- 0, fiúk-0, mert az alany­ nak a magyar nyelvben nincs testes ragja), vagy az egyes szám 3. személyű álta­ lános ragozású igealak záró morfémája (pl. tanul-0, ír-0, de: tanul-[o]-k, tanul­ sz; ír-[o]-k, ír-sz stb.). Az a morféma viszont relatív 0, amely egy materiális morfémával a variáns viszonyában áll. Ilyen legtipikusabban a birtokos jelző 0 ragja (pl. apám-0 helye : apám-nak a helye). Relatív 0-nak tekinthetjük a tárgy­ ragot is egyes névmásokon, ha az engem ~ engemet, magam ~ magamat-féle ket­ tősségekre gondolunk.

A szóelemek egymáshoz kapcsolódása és határkérdései
A szóelemek rendszerint nem önmagukban, hanem szerkezetekben, morféma­ kapcsolatokban jelennek meg. A morfológiai szerkesztés kétféle: szintetikus (összerakó, sűrítő) és analitikus (szételemző, körülíró). Szintetikus, ha a viszo­ nyítást toldalékokkal valósítjuk meg (pl. asztalnál, olvasok), analitikus, ha lexémákkal fejezzük ki (pl. asztal mellett, olvasni fogok). A szintetikus morfé­ maszerkezeteknek a tő a magva. A magyarban a szintetikus szerkesztés sokkal gyakoribb, mint az analitikus. Az agglutináló nyelvekben a képzők, jelek és a ragok mind a szó-, mind a mondatalkotásban nagyon fontos szerepet játszanak, de a szótőhöz, illetve egy­ máshoz való kapcsolódásuk sorrendje kötött. Az általános szabály a magyarban: (prefixum) + tő + szuffixum(ok). A tő megelőzi tehát a toldalékokat: kér-ne, gyors-an. A felső- és a túlzófok leg- és legesleg- jele persze a tő elé kerül: leg­ jobb, legesleg-felső. Ha több toldalék van egy szóalakban, akkor a képző + jel + rag a sorrend: ember-i-bb-en. Egy tőhöz képző és jel több is járulhat, de rag csak egy: ember-ség-(e)-s-ség-ben, ház-a-i-ban. Az igealakokban azonban materiáli­ san mindig csak egy jel lehet: ég-ne (módjel), ég-(e)-tt (időjel). Tőből viszont szintén több is előfordulhat a szóalakokban: madár + fészek-ben.

A szóelemek egymáshoz kapcsolódása és határkérdései

263

A tő + képző + jel + rag tehát a szóelemek hagyományos és szabályos kap­ csolódási rendje. Ettől a szabályosságtól azonban vannak kisebb-nagyobb eltéré­ sek: A) A jel néha megelőzi a képzőt: könnye-bb-ít, nagyo-bb-(a)-cska. Ez a szabályosság a középfok jelét képzőszerű jelnek mutatja. B) Olykor a rag előzi meg a képzőt: sok-szor-(o)-z, egy-szer-i, három~szor-(o)-s, het-(e)-nként-i. Ezek a példák a -szor/-szer/-ször és a -nként toldalékot képzőszerű ragoknak mutat­ ják. Viselkedhet így a -ban/-ben rag is (pl. nagybani), de ez egyszerűen egy sza­ badabb sorrend, semmiképp sem a -ban/-ben képzőszerű voltának a bizonysága.
Megjegyezzük, hogy itt még nem ér véget a toldalékokat átértékelő vélemények sora. Vannak, akik a határozói igenév -va/-ve, -ván/-vén képzőjét is ragnak tekintik (l. T. Somogyi Magda, 2000, 97-8). Az Új magyar nyelvtan ugyanakkor több ragot is a képzők közé sorol; pl.: -nként, -stul/-stül, -kor, -képpen. A Magyar grammatika viszont képzőszerű ragoknak te­ kinti őket. Itt vetődik fel azonban a magyar alaktan egyik legvitatottabb problémája is: jel-e, rag-e a birtokos számát és személyét kifejező szuffixum: könyve-m, könyve-d, könyv-e, könyv -ünk, könyve-tek, könyv-ük. De erre a kérdésre a névszóragozás fejezetében térünk ki. Nem foglalkozhatunk viszont részletesen a szófajváltást tükröző, a mesterségesen létrehozott, az ar­ chaikus vagy nyelvjárásias és a lexikalizálódott szóalakokban előforduló szabálytalanságokkal (mint amilyen pl. a nemtörődömség, láttam-(o)-z; kézbesít, szembesül; Szeged-é -be; ma­ gasban-i, erdőben-i stb.).

Sok olyan szóalak is van, amelynek alaktani elemzése, szóelemeinek egy­ mástól való elhatárolása, a szegmentálás nem okoz különösebb gondot: ház-ban, kocsi-k, lép-ked-het-nek. E példákban tő, képző, jel és rag egyértelműen elkülö­ nül egymástól. Ez volna egyébként az agglutináló nyelvek teljesen szabályos morfémakapcsolódása. Sok vita, elemzésbeli nehézség forrása azonban a szó­ alakok egész sorában az egyes morfémák között megjelenő egy vagy több ma­ gánhangzónak a hovatartozása és az elnevezése: (ház)-a-(k)-a-(t), (asztal)-o-(s)o -(k), (kör)-ö-(k)-e-(t), (lát)-o-(gat)-o-(k) stb. A szóban forgó magánhangzók megítélésében háromféle felfogás áll egymás­ sal szemben: a) a tővéghangzós, b) az előhangzós és c) a kötőhangzós elmélet. A tővéghangzós elmélet a történeti szemlélet eredménye. E nézet szerint a tő és a toldalék közötti alsó vagy középső nyelvállású rövid magánhangzó ún. tővéghangzó, amely a tőhöz tartozik. E felfogásnak az az alapja, hogy a magyar szókészlet régi egyedeinek egy tekintélyes hányadában valamikor ténylegesen megvolt az a tővéghangzó, amely a toldalékolás során meghatározott helyzetek­ ben ma is mindig következetesen megjelenik: hal — hala-t, hala-k; ház — háza -t, háza-k. A történetiségnek ellentmondó hiba volna azonban, ha ott is tővég­ hangzót tennénk fel, ahol az eredetileg nem is volt, hanem csak az analógia hatá-

264

A magyar nyelv könyve

sára jelent meg: király — király-t, de: királyo-k; kés — kés-t, de: késë-k. Az pe­ dig még leíró szempontból is melléfogás, ha a képzők vagy jelek utáni hasonló magánhangzót is tővéghangzónak nevezzük. (Itt jegyezzük meg, hogy ebben a fejezetben a köznyelvben is járatos zárt ë hangokat tővéghangzói, előhangzói és kötőhangzói helyzetben a rendszer jobb áttekinthetőségéért jelöljük.) Az előhangzós elmélet egy mechanikus, bár némi történetiségre is alapozó leíró szemlélet eredménye. E nézet szerint a vitás magánhangzók mindig a tolda­ lék alkotórészének tekintendők. E felfogásnak az lehet az alapja, hogy a kritikus hang ma már jó néhány toldalékba valóban szervesen beépült: toll-unk, könyv­ ünk, bár: iskolá-nk; ház-on, kéz-ën, föld-ön, bár: ajtó-n; láb-uk, kez-ük, bár: hajó­ juk, kert-jük stb. De nem mindbe: mérn-(é)-m, küld-(e)-n-(é)-m, küld -n-(ö)-m. Újabban mégis egyre több alaktan, így a Magyar grammatika is az előhangzós elméletet teszi magáévá, noha legalább annyi érv szól ellene, mint mellette. Egy­ felől a teljes egyöntetűségre törekvés kedvéért rendkívül erőltetett, sok tekintet­ ben még a spontán nyelvtudatnak is ellene van: asztal-ok, ökr-ök, hid-ak, kez-ek; asztal-ok-at, ökr-ök-et; lát-ogat-ok, néz-eget-ëk stb. Másfelől pedig szinte átte­ kinthetetlenné teszi a toldalékok rendszerét, mivel elmossa a már szervesen be­ épült és a még be nem beépült magánhangzó különbségét például a könyv-ünk és az asztal-ok egyforma tagolásával. A kötőhangzós elmélet egy átmeneti, bár hagyományosabb felfogás. E nézet szerint a vitatott hang sem a tőnek, sem a toldaléknak nem része, hanem csak va­ lami hangtani-alaktani kapocs, szervetlen kötőelem két-két morféma között, azaz kötőhangzó: ház-(a)-m-(a)-t, ép-ít-(é)-tt-(e)-m. Természetes, hogy a kötőhangzó nem (önálló) morféma, hiszen jelentése nincs. A szóalaknak ugyanakkor nélkü­ lözhetetlen építő- és kötőanyaga. Az Új magyar nyelvtan is több helyütt kötő­ hangzóról beszél. E szemléletnek előnye, hogy mind a szótöveket, mind a tolda­ lékokat a spontán nyelvtudatnak is megfelelő egységekként tagolja és tárja elénk. Hibája viszont, hogy nem törődik eléggé sem a töveknek, sem a toldalé­ koknak a sajátos kötőhangzó-meghatározó képességével. Amint látható tehát, egyik elmélet sem tudja maradéktalanul megválaszolni a kritikus magánhangzó hovatartozásának, szerepének és elnevezésének kérdését. Ezért számunkra a továbblépésre két lehetőség marad. Vagy elkötelezzük ma­ gunkat valamelyik szemlélet mellett, hiszen nyilvánvaló, hogy a tőnek és a tol­ daléknak az elhatárolásmódja megszabja, milyen tő- és toldaléktípusokkal, ille­ tőleg milyen tő- és toldalékváltozatokkal kell számolnunk. Vagy — enyhítve a történeti és a leíró szemlélet ellentmondásait — megpróbálunk olyan nézőpontot kialakítani, amely jobban megfelel a nyelvi valóságnak, figyelembe véve, hogy a

A szóelemek egymáshoz kapcsolódása és határkérdései

265

szóban forgó hangok sem eredetükben, sem jellegükben, sem szerepükben nem teljesen azonosak. Ezért gyakorlati szempontból, az elemzések megkönnyítésére a továbbiakban mi a kötőhangzós elméletet választjuk és valljuk magunkénak. Így ugyanis mind a töveknek, mind a toldalékoknak a korábban már fejtegetett alakváltozatai, alternánsai szembetűnőbbek, spontán módon is félreérthetetle­ nebbek. Nyilvánvalóbbá válik, hogy a kötőhangzó megjelenése és minősége több tényező függvénye. A kötőhangzó megléte vagy hiánya, más szóval váltakozása önnön hiányával összefügghet a tő szótagszámával, illetőleg a tő és a toldalék hangtestének jelle­ gével, felépítésével is; pl.: ad-(o)-gat, üt-(ö)-get, ad-(o)-mány; király-(o)-k, em -ber-(ë)-k, bűn-(ö)-k, de: csinál-gat, kohol-mány; király-t, ember-t, bűn-t stb. A kötőhangzó meglétében vagy hiányában egyébként (a mássalhangzón végződő szótövek esetében) az alábbi szabályosság érvényesül (C: consonans = mással­ hangzó, V: vocalis = magánhangzó; csak példákat adunk): Kötőhangzó C Van CC A toldalék hangteste -s, -k, -m, -d Példák

ház-(a)-s. kés-(e)-k, olvas-(o)-k ír-(o)-m, kér-(e)-d -tt, -ll üt-(ö)-tt, kop-(o)-tt, Pécs-(e)-tt, rossz-(a)-ll -ként, -STUL udvar-(o)-nként, kert-(e)-stül -t tárgyrag -sz igerag -TOK hal-(a)-t, udvar-t ugorsz, ugr-(a)-sz hall-(o)-tok, mond-tok, mond-(o)-tok

C Lehet CVC V VC VCC CV CVC

Nincs

-Ó, -i, -Ú fáj-ó, föld-i, haj-ú -UL szép-ül, konok-ul -UNK ír-unk, könyv-ünk -KA bárány-ka, ember-ke -BAN, -NAK ágy-ban, ég-nek -HOZ ház-hoz, rét-hez

A kötőhangzók egyébként rendesen középső nyelvállású rövid magánhang­ zók, s az illeszkedés szabályai szerint alakulnak: gáz-(o)-k, rés-(é)-k, bűn-(ö)-k. Alsó nyelvállásúakká elsősorban a tövek, másodsorban a toldalékok teszik őket. A tő meghatározta nyíltabbá válásuk szófajfüggő. A melléknevek a toldaléko­ láskor többnyire nyíltabbra váltják a kötőhangzót: okos-(a)-k, okos-(a)-bb, mély(e)-t, mély-(e)-k; de: nagy-(o)-t, kék-(é)-k. E kettősséggel bizonyos szófaji kü-

266

A magyar nyelv könyve

lönbségek is együtt járhatnak: szorgalmasak, okosak, felelősek (melléknév), szorgalmasok, okosok, felelősök (főnév). Ez a fajta nyíltabbá válás az igékre egyáltalán nem jellemző: tanul-(o)-k, énekel-(é)-k, mond-(o)-tok. A főnevek el­ lenben nagyon is egyedi és változó módon viselkednek e tekintetben: ház-(a)-t, bor-(o)-k,fül-(e)-s, kert-(ë)-m, fürt-(ö)-k. Megesik, hogy még hasonló felépítésű tövekhez is eltérő kötőhangzóval kapcsolódik a toldalék: föld-(e)-t, de: fürt-(ö)-t. De van arra is példa, hogy a toldalék hat vissza a kötőhangzó minőségére. A fő­ névi igenév képzője előtt ugyanis mindig nyílt a magánhangzó: aprít-(a)-ni, hörpint-(e)-ni; a -gat/-get képző előtt viszont csak középső nyelvállású lehet: ad(o)-gat, kér-(ë)-get, söpr-(ö)-get. Aligha véletlen, hogy épp ezek a toldalékok adott esetben kötőhangzó nélkül is csatlakozhatnak: ad-ni, e-nni, kapar-gat, néz­ ni. — A toldalékok meghatározta nyíltabbá válás ugyanakkor csak a másodlagos (relatív) szótövekben megy végbe bizonyos szuffixumok után. Ilyen például a többes szám jele: asztalok-(a)-t, ökrök-(e)-t; a birtokos személyjelek: házam-(a) -t, kertëd-(e)-t; a középfok jele: okosabb-(a)-t, szebb-(e)-k; a múlt idő jele: írt -(a)-m, ett-(e)-tek és a felszólító mód jele: várj-(a)-k, nézz-(e)-d stb. Az elmondottak talán éreztetik, hogy a magyar nyelv morfémahatárain je­ lentkező magánhangzó változatosabb jelenség, minthogy csupán elnevezésbeli, terminológiai problémát lássunk benne. Viselkedése ugyanis legalább háromféle. Ezért nem volna ok nélküli helyének és szerepének differenciáltabb elméleti ke­ zelése sem. Ha ugyanis alaposabban szemügyre vennénk a vitatott magánhangzó fonológiai minőségét és morfológiai szerepét, akkor részlegesen magunkévá te­ hetnénk akár mindhárom már fejtegetett szemlélet igazát. Felfoghatnánk úgy, hogy van köztük véghangzó is, előhangzó is és kötőhangzó is. Véghangzók lehetnének — tisztán leíró szempontból — azok a rövid magán­ hangzók, amelyek közvetlenül az elsődleges szótári szókon jelennek meg akár szótári, akár nem szótári töveiken: asztalo-k, vize-s, kuta-t, földe-t, kertë-t, fürtö -t; olvaso-l, beszélë-k; tava-k, erde-je stb. E véghangzók egy része eredetileg tővéghangzó, más részük viszont analógiás hatásra jött létre. Ezért minőségük vagy a tőtől függ, vagy mindentől független. Lehetnek nyíltak és középzártak. Megjelenhetnek képzők, jelek és ragok előtt egyaránt: öntö-z, önte-ni; öntö-tt; öntö-k, önte-sz. A véghangzók persze nem hozhatók szükségszerű összefüggésbe nyelvünk valamikori tővéghangzóival! Vannak ugyanakkor a toldalékba beépült előhangzók is. Azok a rövid ma­ gánhangzók, amelyek mára egyes toldalékok kötelező, szerves elemeivé váltak a közönséges nyelvtudat számára is, s minőségük zárt, félig zárt és nyílt egyaránt lehet: áll-unk, ül-ünk, hát-unk, kez-ünk, várt-uk, nézt-ük, váll-uk, szem-ük; vi-

A nyelvtani tő (szótő) fogalma, fajtái, típusai

267

lág-on, ég-ën, föld-ön; hangos-an, fehér-en stb. Előfordulhatnak elsődleges és másodlagos szótöveken egyaránt: áll-unk, állt-unk: Ott, ahol megvan a toldalék előhangzótlan változata is (pl. a hely- vagy a módhatározó ragjában a csak n-es alak is él: hajó-n, forró-n), mindenképp szükséges az előhangzós változat szám­ bavétele. Az előhangzók többsége egyébként történeti fejlődés útján vált a tolda­ lék szerves részévé. De lehetnének kétségtelenül kötőhangzók is. Azok a rövid (egy-két esetben történetileg megnyúlt) magánhangzók, amelyek képzők után, illetve jelek és ra­ gok között, azaz mindig másodlagos (relatív) szótőben fordulnak elő: házak-(a) -t, kertek-(e)-t, jobb-(a)-k, könyvem-(e)-t; várt-(a)-m, kért-(e)-m; olvas-t-(á)-l, evez-t-(é)-l stb. Alsó és középső nyelvállásúak. Minőségüket nem a tő határozza meg, de általában nincsenek a toldalékhoz sem kötve. Csak bizonyos hangtani környezetben lépnek fel. Nemegyszer épp a másodlagos (relatív) tő kiemelésére szolgálnak: városi-a-k, falubeli-(e)-k, újszerű-(e)-k, házi-(a)-s, népi-(e)-s. Néha jelentésváltozás kötődik hozzájuk; pl. az -s képzős szavaknak a képző utáni kö­ tőhangzója annyira beleszól a szófaji értékbe, hogy középzártan főnevet, nyíltan melléknevet eredményez (pl. házas-[o]-k, házas-[a]-k; cukros-[o]-k, cukros-[a] -k; okos-[o]-k, okos-[a]-k stb.). Megjelennek a főnévi igenév személyragozásá­ ban is: olvasn-(o)-m, olvas-n-(o)-d. E kritikus hangok maradhatnának leíró érte­ lemben vett kötőhangzók, hiszen szerepük valóban csak mintegy a morfémák közötti hangtani kapocs. Ujabban — analógiás hatásra — a -k többesjel vagy az -s melléknévképző előtt mind gyakrabban megjelenik egy funkciótlan a vagy e hang tőszóban is, de főleg képzett szavakban: savanyú-a-k, keserű-e-k; szabolcsi-a-k, szegedi-e-k; nyugtalanító-a-k, felismerhető-e-k stb. E vitatott magánhangzók — noha több­ nyire előhangzóknak minősítik őket — leginkább a kötőhangzókra emlékeztet­ nek, hiszen minőségükre a toldalékok hatnak vissza (mint pl. a főnévi igenév képzője esetében: lát-ni, üt-ni, de: oszt-a-ni, hajt-a-ni, vált-a-ni, ért-e-ni).

A nyelvtani tő (szótő) fogalma, fajtái, típusai
A szótő a szóalaknak egy-egy toldaléktól (és a kötőhangzótól) megfosztott része: szekér-(ben), szeker-(e)-(t), alusz-(nak), alsz-(a)-(nak); olvas-t-(a)-(m), part-já -(n); drágakő-(re), drágaköv-(e)-(t) stb. Amint a példák is mutatják, a szótő a különböző toldalékok előtt nem viselkedik mindig teljesen egyformán. Van, amikor megváltozik, van, amikor változatlan marad. A szótári tővel egybeeső alak a szabad (vagy lexikai) tőalak: ül-, erdő-, hó-; az önállóan nem használatos

268

A magyar nyelv könyve

pedig a kötött (vagy grammatikai) tőalak: ajta-, erde-, hav-. A szabad tőalak — az ikes igék kivételével — egybeesik a szótári alakkal. A szótőhöz két úton jutunk. Ha a szótári alakokból indulunk ki, akkor minden toldalékolható lexéma szótő, akár tőszó (ül, ég), akár képzett (fújdogál, fuvolás), akár igekötős (belezendít), akár összetett szó (aranyág). Ha a mondatbeli szóala­ kokból indulunk ki, akkor annyi szótőhöz jutunk, ahány toldalékot szegmentá­ lunk, eltávolítunk (pl. ág-on, dalt, fuvolá-já-n, citerá-já-n stb.). A szótő tehát jelkombináció is lehet. Mivel a szónak a mondat a természetes előfordulási he­ lye, a szótőhöz többnyire nyelvtani elemzéssel jutunk. Ezért beszélünk rendsze­ rint nyelvtani tőről. Az agglutináló magyar nyelvben sok olyan szóalak van, amely több toldalékot is hordoz magában. Ezért egy szóalakban gyakran több nyelvtani tő is előfordul. A szóalakok elemzését egyébként a toldalékok felől kezdjük, nem a tő felől. A nyelvtani tőnek két fajtája van: abszolút és relatív. Abszolút a tő, ha to­ vábbi önálló morfémákra már nem bontható: ág-, fúj-. Relatív a tő, ha még to­ vábbi önálló morfémákra bontható: álmo-m\-ban, lát-t\-(a)-lak stb. A magyarban a tövek részben történeti fejlődés, részben analógiás hatások eredményei. A sokféle tőváltozatból kialakulnak bizonyos típusok. Így vannak egyalakú és többalakú tövek. A tő akkor egyalakú, ha minden toldalék előtt vál­ tozatlan (pl. hajó-k, hajós, hajó-m; él-(e)-k, él-sz, él-ünk, él-tek, él-nek stb.). Ezeknek csak szabad tőalakjuk van, s ez egybeesik a szótári tővel. A szótövek nagy része egyalakú. A tő akkor többalakú, -változatú, ha bizonyos toldalékok az egyik, mások a másik alakjához járulnak; pl. ég-ben, de: eg-(e)-k; alsz-ik, alvó, al-tat, alud-ni stb. Ezeknek szabad és kötött tőalakjaik egyaránt vannak. Attól függően egyébként, hogy a többalakú tövek kötött tőalakjában, tőalakjaiban mi­ lyen változások mennek végbe a toldalékolás során a szabad tőalakhoz képest, a töveknek további alcsoportjai jönnek létre. A lexémák hasonlóan viselkedő tö­ vei egy-egy tőtípust eredményeznek. Így alakul ki az ige- és a névszótövek tőtípusrendszere, amelyekben több a hasonlóság, mint a különbség.

A nyelvtani tő (szótő) fogalma, fajtái, típusai Az igetövek tőtípusrendszere Egyalakú tövek Többalakú tövek 1. hangzókivető 2. v-s változatú tiszta v-s változatú sz-es és v-s változatú sz-es, d-s és v-s változatú 3. sz-et d-vel vagy z-vel váltakoztató 4. t-t s-sel vagy sz-szel vál­ takoztató 5. n-es változatú 6. időtartamváltó Szabad tőalak beszél-nek, tanul-(o)-k zörögsz, érdemel-nek sző-nek, lő-sz lesz-nek, tesz-i feksz-ik, alsz-ik haragsz-ik, igyeksz-ik vitat-ják, terjeszt-i megy-ünk, jön-ne, van fúr-nak

269

Kötött tőalak(ok)

zörg-(ö)-k, érdeml-(ë)-k szöv-(ö)-k, löv-(ö)-k lev-ő, le-het, tev-és feküd-t-(e)-m, alv-ó haragud-, igyekezvitas-s-a, terjesz-sz-e men-nek, jö-tt, vol-t fur-kál

Az egyalakú igetövek mind mássalhangzóra végződnek. E típusba tartozik a legtöbb magyar ige: lát, hall, néz, olt, csüng, nyúlik. A többalakúak közül a hangzókivető tövekben a szótári tő utolsó szótagbeli magánhangzója a nem szótári tőből hiányzik: zörög-nek, zörg-(ö)-k; őriz, inog, ugr-ik stb. Abszolút és relatív tövek egyaránt szerepelnek köztük: érez, csikorog; illetve haldoklik, érdemel, bujdokol. Igen gyakori az ikes igékben. Sokszor mindkét tőből megalkothatjuk ugyanazon toldalékos alakjukat: ugorsz ~ ugr(a)sz.
Olykor stiláris különbség kapcsolódhat a hangzókivető igetövekhez: botl-(o)-ttam ~ botol­ tam. — Van közöttük néhány ige, amelynek felszólító módjával, határozói igenevével, vala­ mint -hat/-het, -gat/-get képzős származékaik megalkotásával nehézségeink támadhatnak; csuklik : csukol-j; hanyatlik : hanyatol-va; fénylik : fényel-het stb. Szokatlanságuknak az az oka, hogy szótári alakjukban is a hangzóhiányos tő szerepel, s hatása igen erős a többi toldalé­ kos alakra is. Ennek ellenére nyugodtan használhatjuk őket, a régi magyar nyelvben ugyanis megvolt, s több nyelvjárásunkban ma is megvan szabályos torlódás nélküli tőváltozatuk: csukoljon, csukolva, csukolhat stb. — Előfordul, hogy valamely képző mindkét tőváltozathoz hozzáilleszthető, s ilyenkor a két származékszó között használatbeli különbség alakul ki: az ebédelő (gyermek), a vádoló (szavak) melléknévi igenév, az ebédlő, vádló viszont csak főnév­ ként használható. Sokszor nem is cserélhetők fel egymással a kétféle tőváltozatból képzett ige­ nevek; pl.: éneklő (nem: énekelő) madár, ünneplő (nem: ünnepelő) ruha stb.

270

A magyar nyelv könyve

A v-s változatú tövek közös sajátsága, hogy legalább az egyik tőváltozatuk­ ban v is szerepel. Tiszta v-s változatú hat egytagú igénk: fő, lő, nő, nyű, ró és a sző. A régies használatban a hí, ví, szí ige is v-s tövű volt, ezeknek azonban ma már hív, vív, szív alakjuk miatt másutt a helyük. — Van hét igénk, amelyeknek szótári tőalakjában sz, kötött tőalakjában pedig v jelenik meg: lesz, tesz, vesz, eszik, iszik, hisz, visz. Ezeknek van (volt) magánhangzós tőváltozatuk is (pl. i-nni, e-dd, té-ve). — Olyan igéink is vannak ugyanakkor, amelyeknek egy-egy tőváltozatában sz, d és v szerepel: alszik, esküszik, haragszik, cselekszik, nyug­ szik, törekszik. Több igének kétféle szótári alakja is járja: dicsekedik ~ dicsek­ szik, gyanakodik ~ gyanakszik. Némelyiknek négy töve van (feksz-, feküd-, fekv-, fek-), másoknak csak három (dicseksz-, dicseked-, dicsekv-). Mind ikes ige, egy részük képzett. Az sz-et d-vel vagy z-vel váltakoztató igetövek közös sajátsága, hogy kétkét szótári alakjuk van: öregszik ~ öregedik, ülepszik ~ ülepedik, gazdagszik ~ gazdagodik, illetve: igyekszik ~ igyekezik, emlékszik ~ emlékezik, szándékszik ~ szándékozik. Toldalékolásuk sokban emlékeztet az sz-es, d-s és v-s változatú igékére, de v-s töve nincs mindegyiknek (pl. igyekv-ő, igyekv-és, de: öreged-ő, öreged-és). Ezek is mind ikes igék. A t-t s-re vagy sz-re váltó igető típusába csak t végű igék tartoznak. Egyfelől azok az st, szt végűek (fest, éleszt, fogyaszt, hegeszt, süllyeszt stb.), amelyeknek felszólító módú alakjaiból kiesik a t: fest, de: fes-s-(e)-d, hegeszt, de: hegesz-d. Másfelől azok (alkot, kutat, siet, üt, vitat, illetve lát, bocsát, lót-[fut]), amelyek­ nek felszólító módú alakjaiban a t s-re vált: alkos-s, sies-s, kutas-d, vitas-d. A Magyar grammatika előtti nyelvtanok, így a mienk is eddig egyalakúnak minősí­ tette a t végű igéket. Az n-es változatú igető valamely alakjában n is szerepel. Három igénk van ilyen: van, megy, jön. Sajátos viselkedésük miatt rendhagyó tőtípus. Ezeknek is van magánhangzós kötött tőalakjuk (pl. mé-sz;jö-het). Az időtartamváltó tövekben csak a tőbeli magánhangzó hosszúsága vagy rövidsége áll szemben egymással, jórészt a toldalékoktól függően: fúr : furkál, vág : vagdal, sír : siránkozik, bízik : bizalom stb. Egyeseknek sajátos stiláris ér­ tékük, régies hangulatuk van: ád : ad, hagy : hagy, kél: kel. A Magyar gramma­ tika külön tőtípusként nem említi őket.

A nyelvtani tő (szótő) fogalma, fajtái, típusai A névszótövek tőtípusrendszere Szabad tőalak Egyalakú tövek A) mássalhangzós végű B) magánhangzós végű Többalakú tövek A) mássalhangzós végű 1. időtartamváltó 2. hangzókivető B) magánhangzós végű 1. időtartamváltó 2. hangzóhiányos 3. hangszínváltó 4. v-s változatú ház-ba, ház-ig hajó-t, hajó-ban Kötött tőalak(ok)

271

kéz-ről, nyár-ba bokor-ban fa-fajta, alma-ként borjú-val ajtó-ban, erdő-t ló-ról, fű-ben

kez-(e)-t, nyar-(a)-t bokr-(o)-t fá-t, almá-s borj-(a)-s ajta-ja, erde-je lov-(a)-k, füv-(e)-s

A legtöbb magyar névszó az egyalakú tövek csoportjába tartozik. A mással­ hangzós végű névszók száma még nagyobb: ház, kert, fal, pad, sör, fehér. Ide tartoznak h végű főneveink is, mert a h kiejtése vagy ki nem ejtése hangtani probléma, nem alaktani (pl. düh, cseh, céh, éh stb.). — A magánhangzós végű­ ek utolsó hangja mindig középső vagy felső nyelvállású magánhangzó: kávé, ci­ pő, eskü, betű, sarkantyú, szivattyú, ki; de nem minden ilyen magánhangzóra végződő névszónk töve egyalakú (pl. borjú, borj-). Általában szabályosan veszik fel a toldalékokat (pl. hajó-ra, bogyó-nyi, kocsi-i stb.). De az -i; -nyi; -beli; -ú/-ű; -szerű képzős melléknevek és az állítmányként gyakran szereplő -ó/-ő képzős melléknévi igenevek a -k többesjelet, az -s képzőt és néha az -n ragot is kötőhangzóval veszik fel: szegedi-(e)-k, szűkmarkú-(a)-k, kitartók ~ kitartó-(a)k, népi-(e)-s, fájón ~fájó-(a)n stb. A többalakú, mássalhangzós végű, időtartamváltó szavaink elsősorban fő­ nevek: nyár, tél, híd, víz, út, úr, tűz, szekér, veréb, szamár, de itt is akad néhány mellék- és számnév is: nehéz, kevés, hét stb. Egyesekhez a 3. személyű birtokos személyjel a rövid változatú kötött tőhöz (nyara), másokhoz viszont a szótári tő­ höz járul (hídja). — A hangzókivető tőtípusba csak több szótagú névszók tar­ toznak: álom, bokor, selyem, sátor, öböl, majom, lélek, piszok; bátor, ezer. Sza­ bad tőváltozatuk utolsó szótagbeli magánhangzója a kötött tőalakból hiányzik. Három főnév közöttük hangátvetést is mutat: kehely, pehely, teher (pl. kelyh-).

272

A magyar nyelv könyve

A magánhangzós végű, időtartamváltó névszótövek kötött tőalakjukban a tővégi időtartamot nyújtják meg: epe, cérna, anya, árpa, búza, béke, kefe, körte, barna, fekete, efféle, miféle. Szótári tőalakjuk viszonylag kevés toldalék előtt fordul elő: óra-kor, árvaság. — A hangzóhiányos változatúak közé csak né­ hány úlű végű főnév és melléknév tartozik: varjú, gyapjú, fiú, ifjú, hosszú, könynyű. Szabad tőalakjuk végső magánhangzója a kötöttből hiányzik. Erősen hajla­ nak az egyalakúságra: faggyú, fattyú. — A hangszínváltó névszótövek típusába szintén nem túlságosan sok névszó tartozik ma már: ajtó, mező, nő, vő, esztendő, külső, belső, apró, első, kettő. Jellemzőjük, hogy a szótári tő végső ó, ő hangját a kötött tőalakban a-ra, e-re váltják, vagyis időtartamot is váltanak: (ajta-, meze-). Számuk tovább csökken, mert néhányuk más tőtípusba lép át (pl. erdő: erde-je, de ma már: erdő-je is). — A v-s változatú névszótő eléggé bonyolult típus, mert a v megjelenése mellett egyéb változások is végbemennek kötött tőalakjaikban. Megváltozhat az időtartam: fű : füvet, kő, cső, szú, nyű. Megváltozhat a hangszín és az időtartam: hó : hava-s, tó, szó, jó, ó, hő. Eltűnhet a véghangzó: daru : darv-(a)-k,falu, tetű. S csak kevés az olyan v-s tövű névszó, ahol a v megjelené­ sén kívül más nem változik: mű, bő. Egy-két toldalékos alakja miatt v-s változa­ tú a mássalhangzós végű mag főnevünk: mag : magvas, magvak, magva, bár ma már megszokottabb így: magok, magja. A tövek használatának néhány egyéb kérdése A tőtípusok általában jól elkülönülnek egymástól. Akadnak azonban olyan sza­ vak, amelyekben keverednek a tőtípusok, illetve egyedi tulajdonságokat mutat­ nak. Négy a/e végű, rokonsági viszonyt jelölő főnevünknek (apa, anya, bátya, néne) csonkult, hangzóhiányos töve van a 3. személyű birtokos személyjelek előtt: apja, anyja, bátyja, nénje. Főneveink, mellékneveink és számneveink kö­ zött is vannak olyanok, amelyek nem viselkednek tőtanilag szabályosan: száj : szája, de szád; bíró : bírót, de bírája, bírák; szép : szépek, de szebb; apró ; ap­ rón, de apránként; három : hármat, de harmad; négy : négyet, de negyed. Szinte egyedülálló váltakozást mutat a hű melléknév is: hívebb, híven, hűbb, hűen. V-s alakjai választékosabb, irodalmibb jellegűek. Eltérhet egymástól az azonos alakú köz- és tulajdonnevek tőtípusa is: bokor, bokro-t, de Bokor-t; kő, köve-t, de Do­ bogókő-t. Így viselkedik még Madár, Veréb, Sugár, Szekér, Fodor stb. vezeték­ nevünk.
A tőalakok használatában egyébként eléggé sok az ingadozás: főm —fejem; nőm — nejem. A bölcsője, hintója, hordója stb. ma már általánosabb, mint a bölcseje, hintaja, hordaja. Az

A jelezés és ragozás

273

adója helyett az adaja már alig érthető. De az ajtaja, erdeje, ideje, mezeje, teteje alak még tel­ jesen szabályos. A szók és a szavak egyaránt járja, de van szava is, viszont nincs szója. A faluk és a falvak szintén egyformán használatosak, de falvat nem mondunk már, csak falut. A tér szó két tárgyragos alakja ugyanakkor jól megfér egymás mellett: teret ad, tért hódít. — A -falva, -halma, -háza, -földe, -telke stb. utótagú helynevek -i képzős tőalakjának megválasztásában is ingadozik már a nyelvszokás: pannonhalmi ~ pannonhalmai, nyíregyházi ~ nyíregyházai. Az előbbi a hagyományosabb, az utóbbi az újabb. Ezzel szemben a Duna mentei helyett a Duna menti, az Erzsébet királyné útjai helyett a terjedő Erzsébet királyné úti forma a korábbi nyelv­ szokás erejére vall. A tőváltozatok természetesen gyakran játszanak szerepet a jelentések elkülönítésében: írat — irat; szüret — szüret; szól — szaval; daruk — darvak; éberen — ébren; fátyolos —fátylas stb. Különbséget teszünk a szó főnév többes számú tőhasználatában is, szakszóként egyalakú: tájszók, névszók, határozószók stb. — Eléggé különös az -s képzős szavak tőtani viselkedése. Ha főnevek, akkor o, e(ë), ö kötőhangzósak a többesjel előtt (pl. laikusok, énekesek), ha mel­ léknevek, akkor a, e kötőhangzósak (pl. laikusak, művésziesek). Érdekes, hogy a tárgyrag előtt a félig zárt kötőhangzó rendszerint nem jelenik meg, de az alsó nyelvállású igen (pl. lakatost, énekest, kocsist; de: kalaposat, véreset stb.). Néha más esetben is jelentéskülönbséghez vezet­ het a kötőhangzó megléte vagy hiánya: Aranyat vettem; Aranyt olvasom. — Jó tudni, hogy se szeri, se száma a tőhasználathoz kapcsolódó nyelvi finomságoknak: a fiú anyja, Gorkijnak Az anyája; a tehén borja, a gazda borjúja; az anya fia, a szerelmes lány fiúja; a somlai bor, a somlói galuska; jókat alszik, nem veti meg a világi javakat stb. A tőváltozatoknak ugyanakkor van bizonyos helyesírási tanulságuk is. Sok ige hosszú ú/ű magánhangzója toldalékolás közben sem változik rövidre: búg: búgnak, búgó, búghat, búgás; fűt: fűtőd, fűts, fűtés stb. Ilyen még a fúj, gyújt, nyújt, nyúz, sújt, zúg, zúz, gyűjt, hűt és a tűz igénk. — Jó néhány egytagú ige tőbeli í, ú, ű-je azonban megrövidül egyik-másik toldalékos alakban: bír : birtok (főnév); bújik : bujdosik, bujkál; dűl : düledezik, dülöng stb. Ilyen még többek között a bízik, csíp, hív, ír, sír, fúr, gyúl, húz, múlik, fűz, szűr és a tűr ige. — A legtöbb egytagú főnév tőbeli í-je hosszú marad valamennyi toldalékos alakban: cím, díj, dísz, íj, ív, íz, kín, nyír, síp, szín, szív stb. A híd, ín, nyíl, víz, hús, lúd, nyúl, rúd, úr, út, fűz, tűz főnevek tolda­ lékos alakjaiban azonban az í, ú, ű úgy váltakozik az i-vel, u-val, ü-vel, mint ahogy a kéz főnév ugyanazon toldalékos alakjaiban az é az e-vel: híd : hidak, hídra (mert: kéz : kezek, kézre).

A jelezés és a ragozás
A jelezés és a ragozás a szótő szabályos alaki megváltoztatása, jelekkel, ragok­ kal vagy mindkettővel való ellátása a jelentés módosítása és a mondatbeli szere­ pek véglegesítése érdekében. A jelezés és a ragozás alapvetően függ a szótő szó­ faji hovatartozásától. De szorosan kapcsolódik a mondattanhoz is, mivel a szó­ alakok mondatbeli funkcióját általában a ragok jelölik ki. Az egyes szófajok ra-

274

A magyar nyelv könyve

gozási sorai a paradigmák. A magyar igék, névszók és igenevek paradigmái jócskán eltérnek egymástól. Az igeragozás kevésbé, a névszóragozás jobban tük­ rözi a magyar nyelv agglutináló típusát. Az igeragozás Az igetőhöz a ragozásban mód- vagy időjelek, illetve személyragok járulnak. Az igealakokban fontos szerep jut a jelöletlenségnek, pontosabban a 0 jelnek vagy ragnak. Az igének egyszerű vagy összetett igealakokból álló ragozási (paradig­ matikus) sorai vannak. Az egyszerű szintetikus, az összetett analitikus felépítésű. Egy-egy ige valamennyi jelezett, ragos és segédigés alakja együtt az igerago­ zási rendszer. A szintetikus igealak tő + jel + jel + rag felépítésű. De a jelek egyike mindig 0 alakú (az adnám esetében az időjel, az adtam esetében a módjel), sőt olyan igealak is van, amelyben a tőn kívül semmi sem materiális (kér). A kérne és a kért igealak így abban különbözik egymástól, hogy az előbbiben a módját, az utóbbiban az idejét testes (materiális) jel hordozza; abban azonban hasonlítanak egymásra, hogy 0 morféma fejezi ki bennük először a jelen időt, másodszor a kijelentő módot, s mindkét esetben az egyes szám 3. személyű általános (alanyi) ragozást. A magyar igealakok nagy többsége szintetikus felépítésű. Az analitikus igealak vagy a főige egyszerű múlt idejű alakjából és a volna segédigéből áll (pl. várt volna), vagy a főige főnévi igenevéből és a fog segédige ragozott alakjából (pl. kérni fogsz). A segédige funkciója az első esetben a mód­ jelekéhez, a másodikban az időjelekéhez és a személyragokéhoz hasonlít. Az igealak analitikussága nem agglutinatív vonás. Az ige jelei Az ige jelei a mód- és az időjelek. Az igemódok. A beszélőnek, illetőleg a beszédbeli szereplőnek az igében ki­ fejezett cselekvés-, történés/állapot- vagy létfogalomhoz való aktuális viszonyát, attitűdjét fejezik ki. 1. A kijelentő mód azt, hogy a cselekvés, történés stb. végbemegy. Materiá­ lis jele nincs: „Rakodó nagyanyó / Beveti a vánkost" (Weöres S.: Csupa fehér). A felszólító és az óhajtó mondat kivételével minden mondatfajtában előfordul­ hat. 2. A feltételes mód azt fejezi ki, hogy a cselekvés, történés stb. feltételtől függ, óhajtott, esetleg bizonytalan. Jele a -na/-ne, -ná/-né: "Ha a világ rigó len­ ne, / Kötényemben ő fütyülne..." (Weöres S.: Ha a világ rigó lenne). Kötelezően

Az igeragozás

275

az óhajtó mondatban fordul elő, de szerepelhet más mondatfajtában is. Használa­ ta mindig modális jellegű. 3. A felszólító mód a beszélő akaratát, kívánságát vagy beleegyezését fejezi ki. Jele a -J, amely hasonulhat, összeolvadhat, sőt 0 alakú is lehet: „Róka-róka réten, / Fuss a holdas égen, / Hagyd itt lenn a / Há­ zat, erdőt / Kapsz nyakadra / Ezüst csengőt..." (Weöres S.: Kergető). Használata kötelező a felszólító mondatban, de modális értékkel szerepelhet kérdésben, óhajtásban, mellékmondatban stb. is. A felszólító mód jele a szótövek nagyobb részéhez -j-s alakban járul: lépjen, fújjon; de lehet -jj, -gy, -ggy és -s alakú is: jöj­ jön, igyál, legyen, higgyem, indíts. A t végű igék esetében még sajátosabb a vi­ selkedése: ejtsd, tanítsd; alkoss, kössétek; fess, fürösszétek, illesszük; fesd, fü­ röszd stb. Néhány igének kétféle felszólító módja lehet: tessem ~ tetsszem, messe ~ metssze stb. Az igeidők. A cselekvés, történés-állapot vagy létezés időbeli lefolyását a be­ szélés idejéhez viszonyítják. 1. A jelen idő cselekvése, történése stb. egybeesik a beszédidővel. Materiális jele nincs: „Fut, robog a kicsi kocsi, / Rajta ül a Hara­ gosi..." (Weöres S.: Haragosi). A jelen idő átképzeléses használatban múlt időre is vonatkozhat. 2. A múlt idő cselekvése, történése stb. megelőzi a beszédidőt. Jele az -t ~ -tt: „Harap utca három alatt / Megnyílott a kutya-tár, / Síppal­ dobbal megnyitotta / Kutyafülű Aladár" (Weöres S.: A kutya-tár). 3. A jövő idő cselekvése, történése stb. követi a beszédidőt. Körülírással fejezzük ki, alaktani értelemben vett jele nincs: Sokáig élni fog. A jelen idejű alak sokszor vonatkozik jövőre, de a segédigés forma nyomatékosabban utal rá. A körülírást elsősorban folyamatos szemléletű igék esetében használjuk. Parancsot vagy udvarias kérést is kifejezhetünk vele: Fogsz nekem főzni egy kávét? Az igemódok és az igeidők kapcsolatát, rendszerét az alábbi táblázat szemlél­ teti: Igemódok kijelentő (0) feltételes (-na/-ne, -ná/-né; felszólító (-J) volna) jelen (0) kér, vár kér-j, vár-j kér-ne, vár-na — múlt (-t ~ -tt) kér-t, vár-t kért volna, várt volna jövő (fog segédige) kérni fog, \ várni fog Igeidők

276

A magyar nyelv könyve

Jól látszik tehát, hogy nincs meg mindhárom módban mindhárom idő. A kije­ lentő módnak van jelen, múlt és jövő ideje. A feltételes módban csak jelen és múlt idő van. A felszólító módnak csupán jelen ideje van. Az ige ragjai Az igeragozásban megkülönböztetjük az egyes és a többes számot, továbbá mindkét számban a három személyt. E funkciókat az ige ragjai hordozzák. Az igei személyragok nem a mondatrészszerep jelölői, mint a névszói viszonyragok, hanem az ige állítmányi pozíciójának szükségszerű velejárói. Kétfélék lehetnek: a) általános személyragok, b) határozott tárgyú személyragok. Az előbbieket ko­ rábban és hagyományosabban alanyi, az utóbbiakat tárgyas személyragoknak neveztük. Valamennyi többfunkciós. Az általános személyragok megjelölik az igealany számát és személyét, tárgyas igéken azonban a tárgyatlan használatra vagy a 3. személyű határozatlan tárgyra is utalnak (pl. alsz-ik, jól lát-[o]-k, cso­ dát lát-nak), sőt — kivételszerűen — rámutathatnak még az 1. vagy 2. személyű személyes névmással kifejezett határozott tárgyra is (pl. te látsz engem/minket, ők lát-nak téged/titeket). A határozott tárgyú személyragok funkciója pedig az igealany számán és személyén kívül a (3. személyű vagy 2. személyű személyes névmással kifejezett) határozott tárgynak a jelölése is. Utalhatnak implicit mó­ don, azaz lexémával nem jelölt, de a kontextusból, ill. a beszédhelyzetből ismert tárgyra is (várom [a vonatot, azt v. őt], nézlek [téged v. titeket]). Jól ismert, hogy a magyarban különbség van a kétféle ragozás között. Ez nyelvünknek az indoeurópai nyelvektől elütő egyik legfőbb sajátsága. A kétféle ragozást nem szabad összetéveszteni az ige tárgyatlan vagy tárgyas voltával. Az igeragozási rendszerek A magyar ige ragozásrendszere gazdag. Van két teljes és két hiányos ragozási rendszerünk. Teljes a ragozási rendszer, ha megvan egy-egy igének minden módja, ideje, száma és személye. Hiányos, ha bármely mód, idő, szám vagy személy hiányzik. S vannak még rendhagyó, hiányos és régies ragozású igéink is. Az általános (alanyi) ragozás. Általános ragozása minden igének van. Az ik­ telen igének teljes, az ikesnek hiányos a ragozási rendszere. A kettő között csak a három mód jelen idejének egyes számában van különbség.

Az igeragozás Általános iktelen ragozás: Jelen idő Személy 1. 2. 3. Személy 1. 2. 3. vár-unk vár-tok vár-nak vár-(o)-k vár-sz vár-0 Múlt idő Egyes szám vár-t-(a)-m vár-t-(á)-l vár-t-0 Többes szám vár-t-unk vár-t-(a)-tok vár-t-(a)-k várni fog-unk várni fog-tok várni fog-nak Felszólító mód Múlt idő Egyes szám vár-né-k vár-ná-l vár-na-0 vár-ná-nk vár-ná-tok vár-ná-nak vár-t-(a)-m volna vár-t-(á)-l volna vár-t-0 volna Egyes szám vár-t-unk volna vár-t-(a)-tok volna vár-t-(a)-k volna 1. 2. 3. Személy 1. 2. 3. Jelen idő Egyes szám várni fog-(o)-k várni fog-sz várni fog-0 Jövő idő

277

Feltételes mód Jelen idő Személy 1. 2. 3. Személy 1. 2. 3.

vár-j(a)-k vár-j-(á)-l, vár-j-0 vár-j-(o)-n Többes szám vár-j-unk vár-j-(a)-tok vár-j-(a)-nak

Általános ikes ragozás: Kijelentő mód Személy 1. 2. 3. alsz-(o)-m alsz-(o)-l alsz-ik Feltételes mód Jelen alud-ná-m alud-ná-l alud-né-k idő alud-j-(a)-m alud-j-(á)-l, alud-j-0 alud-j-ék Egyes szám Felszólító mód

A tipikus személyragokat mind az iktelen, mind az ikes ragozásban a kijelen­ tő mód jelen idejében találjuk: iktelen: -k; -sz; 0; -unk/-ünk; -tok/-tek/-tök;

278

A magyar nyelv könyve

-nak/-nek; ikes: -m; -l; -ik. Másutt előfordulhatnak alaki eltérések; pl. a múlt idő egyes szám 1. személyében -m van a -k helyett; az -ik a másik két módban -k-vá, illetve -ék-ké változik stb. Az egyes szám 2. személyében az s, sz, z, dz végű igéken az ikes -l rag behatolt az iktelen ragozásba: mosol, nézel; sőt más időre és módra is kiterjedt: írjál, írtál volna stb.
Ügyelni kell rá, hogy a feltételes jelen általános ragozásának egyes szám 1. személyében a mély hangú igékhez nem illeszkedik a módjel: várnék, olvasnék stb. A felszólító mód egyes szám 2. személyében két alak váltakozhat: várj ~ várjál, kérj ~ kérjél. A rövidebb forma álta­ lában a szigorúbb parancs, a hosszabb meg az enyhébb kérés kifejezésére alkalmas. Újabban a hosszabb alakot többen népiesnek érzik. — Az ikes és az iktelen ragozás az utóbbi időben meglehetősen összekeveredett. Néhol ikes személyrag hatolt be az iktelenek közé, máskor ik­ telenek az ikes ragozásba. Ugyanakkor néhány ige ikessé vált (pl. folyik, úszik), mások meg ik­ telenek lettek (pl. lép, rogy, esd stb.). Ezért ma már csak az állandó ikes igéket ragozzuk sza­ bályosan, azokat is inkább csak kijelentő módban: alszom, alszol, alszik; iszom, iszol, iszik stb. A feltételes módban az iktelen alakok is megengedhetők. A feltételes módú (én) aludnám, en­ ném, illetve az (ő) aludnék, innék-féle alakok választékosak, de nem kötelezők. A felszólító módban viszont már vitás is lehet az ikes vagy az iktelen használat: az aludjam helyesebb, mint az aludjak; az egyék ünnepélyesebb, mint az egyen, az ugorjék népiesebb, a köznyelvi az ugorjon forma. — Van jó néhány igénk, amelynek egyes számban lényegében mindkét rago­ zása járja: cigarettázok ~ cigarettázom, cigarettáz ~ cigarettázik (1. még szivaroz[ik], zongo­ ráz[ik]). Vannak olyanok is, amelyek a kijelentő mód egyes számú 3. személyében mindig ikesek, de a többi személyben csak iktelenül ragozhatók: múlik, illik, tűnik (vö. illek, tűnsz stb.). Az ún. változó ikes igék azonban még a 3. személyben is ingadoznak: hull ~ hullik, bo­ mol ~ bomlik, tündököl ~ tündöklik stb. — Az ikes igéből képzett ható igei származékokat álta­ lában kétféleképpen ragozhatjuk: játszhatok ~ játszhatom, ehet ~ ehetik; de az ikes változatok egyre szokatlanabbak, ezért nem is igazán választékosak.

A határozott tárgyú ragozás. Ilyen ragozása csak a tárgyas igéknek lehet. A 3. személyű határozott tárgyra utaló ragozási rendszer teljes, a 2. személyű sze­ mélyes névmási határozott tárgyra mindhárom módban és időben csak az egyes szám 1. személyű alany esetén utal külön személyrag, a -lak/-lek (pl. várlak, néz­ telek). Ez a ragozásrendszer tehát igen erősen hiányos, csonka.

Az igeragozás
Határozott tárgyú ragozás (3. személyű határozott tárgyra utaló): Kijelentő mód Jelen idő Személy 1. 2. 3. Személy 1. 2. 3. vár-juk vár-játok, kér-itek vár-ják, kér-ik vár-(o)-m vár-(o)-d vár-ja, kér-i Múlt idő Egyes szám vár-t-(a)-m vár-t-(a)-d vár-t-a, kér-t-e Többes szám vár-t-uk vár-t-átok vár-t-ák várni fog-juk várni fog-játok várni fog-ják Felszólító mód Múlt idő Személy 1. 2. 3. 1. 2. 3. vár-t-(a)-m volna vár-t-(a)-d volna vár-t-a volna Többes szám vár-ná-nk, vár-nó-k vár-ná-tok vár-ná-k vár-t-uk volna vár-t-átok volna vár-t-ák volna Jelen idő Egyes szám vár-j-(a)-m vár-j-(a)-d, vár-d vár-j-a, kér-j-e Többes szám vár-j-uk Egyes szám vár-ná-m vár-ná-d vár-ná-0 várni fog-(o)-m várni fog-(o)-d várni fog-ja Jövő idő

279

Feltételes mód Jelen idő Személy 1. 2. 3. Személy 1. 2. 3.

vár-j-átok vár-j-ák, kér-j-ék

A jellegzetes tárgyas személyragok itt is a kijelentő mód jelen idejében talál­ hatók meg: -m; -d; -ja, -i; -juk/-jük; -játok, -itek; -ják, -ik. A többi módban és időben némi módosulás figyelhető meg. A legfeltűnőbb a kezdő j hang többszöri hiánya. Sajátságos a feltételes mód jelen idejének egyes szám 3. személyű 0 személyragja. Itt az általános ragozástól való különbséget nem a személyrag mu­ tatja, hanem a módjel magánhangzójának hosszúsága. Ugyancsak érdekes, hogy a kijelentő módnak négy mély és egy magas hangrendű alakja ugyanolyan, mint

280

A magyar nyelv könyve

a megfelelő felszólító módú: várja, -juk, -játok, -ják, illetőleg kérjük (persze a szóalak szerkezete más!).
Feltűnő a feltételes mód többes szám 1. személyben élő kétféle alak: kérnénk ~ kérnők. Az utóbbi elég ritka, igen választékos. Megszokottabb az általános ragozással egybeeső várnánk, kérnénk. Az igeragozással függ össze az egyik legfeltűnőbb nyelvhelyességi hiba, a suksükölés, szukszükölés. Ekkor a kijelentő mód határozott tárgyas ragozású igealakjai helyett felszólító­ kat használnak: „Elkészítsük a teát"; „Ma mi fürösszük a gyerekeket". (Helyesen: elkészítjük, fürösztjük.) A hiba lényege, hogy a t végű igék némely kijelentő tárgyas alakját nem különböz­ tetjük meg a felszólítótól, bár meg kellene. Ennek két oka lehet. 1. A nem t végű igék esetén a két alak teljesen egybeesik: várja : várja; a t végű igékben viszont különbözik: tanítja : tanít­ sa, látja : lássa. A látja : lássa keveredés tulajdonképpen a várja : várja analogikus hatása. 2. Több nyelvjárás egybemossa a t végű igék és a többiek ragozását, s ez hat a köznyelvre. Az elemzésben és a helyesírásban ügyelni kell a d végű és a tiszta v tövű igék felszólító módú határozott tárgyú ragozásának az egyes szám 2. személyű rövidebb alakjára: add, mondd, vedd stb. Itt ugyanis felszólító módjel nincs, csak igei személyrag van. Az ad és a mond típusban az írás teljesen szabályos: feltünteti mind a tővégi d-t, mind a személyragot. Ez utóbbi akkor sem maradhat el, ha a tővégi d előtt mássalhangzó áll: áldd, hordd. A tesz, veszféle igékben azonban a személyrag megkettőzéséről van szó: tedd, vedd, edd stb.

A rendhagyó, a hiányos és a régies ragozású igék A rendhagyó ragozás azt jelenti, hogy a paradigma kevés vagy épp egyetlen szó­ hoz kapcsolódik. Ilyen a létige és a van segédige, amelynek paradigmájában két igető alakjai keverednek: voltam ~ lettem. Olykor árnyalatnyi jelentés- és funk­ cióbeli különbség van köztük (volnék ~ lennék), máskor nagyobb is (tanár vol­ tam ~ tanár lettem). A feltételes mód múlt ideje a két ige történeti kombináció­ jának eredménye: lettem volna. A felszólító mód csak a lesz tövéből alkotható meg: legyek, legyetek stb. A létige tagadó alakjai csupán a kijelentő mód jelen idejében, ott is csak a 3. személyben fordulnak elő: nincs, sincs, nincsenek, sin­ csenek. A hiányos ragozás azt jelenti, hogy egyes igék ragozási sorából hiányoznak bizonyos alakok. Csak felszólító módú alakjai vannak, s azok is csak egyes szám 2. és többes szám 1. és 2. személyben a gyere igének: gyere, gyerünk, gyertek. — Csak múlt időben használjuk, igaz, alanyi és tárgyas ragozásban egyaránt a szokott segédigét, bár jelentése a jelenre vonatkozik, s mindig valamilyen rend­ szeresen végzett cselekvést fejezünk ki vele (meg szokta látogatni). Ha igekötő­ vel látjuk el, főige lesz, hiányos ragozása rögtön megszűnik: "Leszokik a do­

A névszóragozás

281

hányzásról"; "Meg fogom szokni az új körülményeket". — Jelen és múlt időben, mindhárom módban, de csak 3. személyben helyes az udvariasság kifejezésére a tetszik segédige: „Hogy tetszik/tetszenek lenni?" Hasonlóan viselkedik főnévi igenév mellett a talál segédige is.
A régies ragozás azt jelenti, hogy egyes igealakok a mai magyar nyelvben visszaszorultak. A várt volt típusú összetett múlt a Tiszántúlon és Erdély egyes nyelvjárásaiban él még, de a vára ~ várá típusú elbeszélő múltat (pl. vár-é-k, vár-á-l, vár-a; vár-á-m, vár-á-d, vár-á) legföl­ jebb már csak archaizáló vagy nyelvjárási stíluselemként őrzi még irodalmunk nyelve is.

A névszóragozás A névszóragozás a névszótöveknek a jelekkel és ragokkal való ellátása. Eszerint a névszói paradigmát a névszók jelezett és ragos alakjai alkotják. Csakhogy a névszók rendszere sem teljesen egységes. Ráadásul minden névszónak meg­ vannak a maga jellemző toldalékai, s a főnéven történetesen jóval nagyobb arányban fordulnak elő egymás mellé ragasztott toldalékok, mint a mellék- vagy számnéven. De a névszók ragozásában mégis vannak hasonlóságok is. Bizonyos, hogy minden névszó ragozása agglutinatív jellegű, s a névszói toldalékok mind­ egyike csak egy-egy grammatikai jelentést hordoz, azaz egyfunkciós. A névszó­ ragozás az agglutináció tekintetében tehát jócskán különbözik az igeragozástól. A névszók ragjai ugyanis mondatrészszerepek megteremtésére szolgálnak, az igeragoknak azonban csak egyeztető funkciójuk van. De a 0 morféma szerepe itt is nagyon fontos. A magyarban ugyanakkor a főnévi szuffixumok és a névutók fejezik ki azt, amit más nyelvekben a végződések és az elöljárószók (pl. iskolá­ ban : in der Schule). A névszók közül a főnév alakja morfológiailag tő + jel + rag felépítésű, bár akár a jel, akár a rag, akár mindkettő is lehet 0 alakú és testes is: sátor + 0 + 0 (= egyes szám alanyeset), sátr-(a)-k-nak (= többes szám birtokos eset). Jelből ugyanakkor több is állhat egymás után: kertész-é-i, órá-i-m, ház-ai-m-é-i. A mel­ léknévi és a számnévi alak többnyire egyszerűbb felépítésű; jo-bb-an, sokszor. A névmás alakja általában attól függ, főnévi, melléknévi vagy számnévi-e. A névszók jelei 1. A többes szám jelei a) Az általános többesjel: -k. A megnevezett dolog többségét fejezi ki: szé­ kek.

282

A magyar nyelv könyve

b) A birtoktöbbesítő jel: -i, -ai/-ei, -jai/-jei. A birtok többségét fejezik ki: álmaim. c) A heterogén többséget kifejező többesjel: -ék. Olyan többséget fejez ki, amelynek egyik tagja kiemelt személy: szomszédék, Pistáék. 2. A birtokjel: -é. A megnevezett dolgot, személyt birtokosnak mutatja, s va­ lamilyen birtokra is utal: fiamé. 3. A birtokos személyjel: -m; -d; -a/-e ~ -ja/-je ~ 0; -nk ~ -unk/-ünk; -tok/-tek/ -tök; -k ~ -uk/-ük ~ -juk/-jük. A birtokos személyét és számát fejezi ki: ker­ tünk. 4. A fokjel: -bb ~ -b; leg-; legesleg-. A tulajdonságok összehasonlítását, külön­ böző mértékét fejezi ki: szebb, legszebb. 5. A kiemelő jel: -ik. Nyomatékosít: nagyobbik. A főnév jelei. A főnévhez tipikusan ötféle jel járulhat: az általános többesjel, a birtoktöbbesítő jel, a heterogén többséget kifejező többesjel, a birtokjel és a birtokos személyjel. A fokjelet a főnév csak korlátozottan és szófajváltás esetén veheti fel. A -k általános többesjel az egyes szám 0 jelével áll szemben: kutya — kutyák. A legtöbb főnévhez hozzájárulhat, de nem szoktuk többes számban használni az elvont főneveket és a tulajdonneveket. Az anyagnevek is ritkábban állnak többes számban.
A magyar a főnév többes számát ritkábban használja, mint egyes indoeurópai nyelvek. A magyarban nemcsak kevesebb a csak többes számú főnév is (Alpok, Életképek), hanem sokszor még a többesjeles főnevet is egyes számú értelemben használjuk (pl.: „Az Amerikai Egyesült Államok új elnököt választ"; „Megjelent a Főiskolai Közlemények"). Akkor sem a többes számmal élünk, ha számbelileg kívánjuk jellemezni a többség fogalmát, hanem mennyiségjel­ zővel bővítjük az egyes számú főnevet: öt ló, sok ház. A többes szám használata ugyanakkor a páros testrészek nevében indokolatlanul igen terjed. Az i, y végű családnevek többes száma he­ lyesen kötőhangzós: Berzsenyiek, Adyak. Az általános többesjel állítmányi vagy értelmezői helyzetben mellék- és számnéven is előfordulhat: a gondok nagyok; a gazdagok, a tízezrek.

Az -i, -ai/-ei, -jai/-jei birtoktöbbesítő jel csak birtokjeles vagy birtokos sze­ mélyjeles főnéven fordulhat elő, s szemben áll az egy birtokot kifejező 0 jellel: apáméi, könyveim. A két többesjel azonban együtt is előfordulhat ugyanazon a szón: hallgatókéi.
Az i végű főneveken terjed a szokásosabb -i helyett a -jai/-jei: kocsii, holmii — kocsijai, hol­ mijai. De fölösleges a nyújtott batyujaim, akciójaik-féle alak a helyes batyuim, akcióik helyett. A barátim, barátid-féle alakok régiesek, visszaszorulóban vannak.

A névszóragozás

283

A heterogén többséget kifejező -ék többesjel csak személyt jelölő főnevekhez járulhat. Korábban képzőnek minősítette a szakirodalom. Történetileg az -é bir­ tokjelből és a -k többesjelből jött létre. Jelentése rokon az általános többesjelé­ vel: szomszédok — szomszédék. Alaki viselkedésük is több rokon vonást mutat: mindegyik irányító szerepű az egyeztetésben (Pistáék megérkeztek — a fiúk el­ mentek), egyazon szóalakból kizárják egymást, de a birtokjelet és a birtoktöbbe­ sítő jelet egyformán veszik fel (szomszédokéi, szomszédékéi). Az -é birtokjel a magyar nyelv igen jellegzetes főnévi toldaléka. A birtokjeles szóalak jelentése egy birtokos szerkezettel egyenértékű: (az autó az) apámé (= az apám autója). A birtokjeles főnév utal a birtokosra és a birtokra is, de bir­ tokra csak egyre. A birtok többségét az -i jelöli rajta, amely a mai beszélt nyelv­ ben gyakran elmarad mellőle a szóalak végének nehézkessége miatt. Egyesek ragnak, mások képzőnek tekintették. A -k és az -ék többesjelet és a birtokos személyjelet soha nem előzheti meg a toldalékoláskor. Értelmezői helyzetben mellék- és számnéven is előfordulhat: az autó az öcsémé, a fiatalabbiké. Az elemzésben nem szabad összetéveszteni az egyes szám 3. személyű -e birtokos személyjelnek az újabb toldalék előtti megnyúlt alakjával: Nemcsak a bor ízé-t érzi, hanem a belevegyített víz-é-t is. A birtokos személyjelek is jellegzetesen főnévi toldalékok. Szintén egy birto­ kos szerkezetet sűrítenek, azaz a birtokos megnevezése nélkül is utalnak a bir­ tokviszonyra: könyve (= az ő könyve). Legfontosabb szerepük, hogy a birtokszón képesek megjelölni a birtokos számát és személyét, vagyis — az igei személy­ ragokhoz hasonlóan a két nyelvtani számnak és a három-három személynek megfelelően — egyeztetnek. Sokáig ragoknak is tekintették őket, mivel para­ digmát alkotnak. Újabban jeleknek minősülnek, de nem jelentésük, hanem szó­ alakbeli pozíciójuk alapján (minthogy nem zárják le a szó hangtestét, és nem je­ lölik ki mondatbeli szerepét). — Elnevezésüknél is nagyobb gond azonban a bir­ tokos személyjeles szóalakoknak az elemzése, különösen, ha a szóalakba a több birtokra utaló jel is belép. E szóalakok többféle szegmentálási lehetőségei közül a legésszerűbb leíró szemléletűt tesszük magunkévá, nem feledve persze, hogy a toldalékok sorrendjét és részben alakját illetően a történeti felfogás a 3. sze­ mélyben nem hozná ugyanazt az eredményt, mint az első két személyben. De lássuk a választott szegmentálás lehetőségét néhány paradigmasoron!

284

A magyar nyelv könyve

Egyes számú birtok esetén: Egyes szám 1. személy 2. személy 3. személy Többes szám 1. személy 2. személy 3. személy hajó-nk hajó-tok hajó-juk ház-unk ház-(a)-tok ház-uk álm-unk álm-(o)-tok álm-uk pad-unk pad-(o)-tok pad-juk hajó-m hajó-d hajó-ja ház-(a)-m ház-(a)-d ház-a álm-(o)-m álm-(o)-d álm-a pad-(o)-m pad-(o)-d pad-ja

Többes számú birtok esetén: Egyes szám 1. személy 2. személy 3. személy Többes szám 1. személy 2. személy 3. személy hajó-i-nk hajó-i-tok hajó-i-k ház-ai-nk ház-ai-tok ház-ai-k álm-ai-nk álm-ai-tok álm-ai-k pad-jai-nk pad-jai-tok pad-jai-k hajó-i-m hajó-i-d hajó-i-0 ház-ai-m ház-ai-d ház-ai-0 álm-ai-m álm-ai-d álm-ai-0 pad-jai-m pad-jai-d pad-jai-0

Ahogy a táblázat is jelzi, a birtoktöbbesítő jel mellett az egyes szám 3. sze­ mélyében 0 jel fejezi ki a számot és a személyt: könyv-ei + 0 (de: könyv-ei-m, könyv-ei-d). A birtokos személyjel általában egyezik a megnevezett birtokos jel­ ző számával és személyével. A többes szám 3. személyű birtokos jelzős szerke­ zetben azonban gyakran nincs számbeli egyeztetés: a fiúk könyve/könyvei; de: az ő (értsd: ők) könyvük/könyveik, ám a birtoklást kifejező részeshatározón termé­ szetesebb az egyeztető forma: a fiúknak van könyvük. A magam/magad ötlete, a magunk/magatok ötlete-féle szerkezetekben viszont a személybeli egyeztetés marad el. Ha a birtokos személyjel -ja/-je alakú, akkor általában a többesjel is j-s kezdetű -jai/-jei (pad-jai, kert-jei), bár itt akadnak kivételek is: barát-ja — barát-ai; utódja — utód-ai. Egyes szám 3. személyben az -a/-e és a -ja/-je többször

A névszóragozás

285

alternálódhat: tanársegéde ~ tanársegédje. Ilyen esetekben szaporodóban van­ nak a j-s alakok: újsága ~ újságja. Gyakran jelentésmegoszlás is végbemegy: a rózsa virága ~ élete virágjában halt meg. Ha több birtokosnak külön-külön csak egy birtoka van, többnyire az egyes szám használata a magyarosabb: a nézők a fejüket (nem: fejeiket) csóválták. A birtokos személyjelek a magyar nyelv na­ gyon jellegzetes toldalékai, amelyek szószerkezet értékű szóalakokat hoznak lét­ re: könyvem — mein Buch — my book. A melléknév és a számnév jelei. — A melléknévnek két tipikus, saját jele van: a fokjel, amely elsődlegesen az összehasonlítható tulajdonságot jelentő mi­ nősítő melléknevek toldaléka, illetve a kiemelő jel, amely csak közép- és felső­ fokú alakokhoz járulhat (nagyobb-ik, legkisebb-ik). A kiemelő jel több tulajdon­ ság egyikét emeli ki, különbözteti meg, teszi határozottá (szebbik, a legszebbik). A fokjel viszont a tulajdonságok különböző mértékére utal. Az alapfok viszonyí­ tás nélkül nevez meg valamilyen tulajdonságot: szép, szorgalmas. A középfokkal két összehasonlított tulajdonság közül a nagyobb fokút nevezzük meg: szebb, magasabb, érdekesebb. A felsőfok több azonos tulajdonság közül a legnagyobb mértékűt jelöli ki: legbutább, legszorgalmasabb. A túlzófok a felsőfok nyomósí­ tott változata: legeslegjobb. Nem minden melléknevet lehet azonban fokozni, nincs *hetibb, *legkoromsötétebb. Néhányat rendhagyóan fokozunk: szebb, jobb. Néha az alapfokhoz járul a leg- vagy a legesleg- prefixum: legalsó, leges­ legutolsó.
Az -ú/-ű képzős összetett vagy jelzős mellékneveket átvitt értelemben az utó- vagy alapta­ gon fokozzuk (pl. nagyszájú 'bőbeszédű' — nagyszájúbb). Egyébként többnyire az előtagon vagy a jelzői bővítményen (pl. kis fizetésű — kisebb fizetésű). Egy-két összetett melléknév mindkét módon fokozható: nagyarányúbb — nagyobb arányú. Ismert még a körülírt fokozás is (pl. kevésbé jó), amelyet helyesen csak lefelé fokozáskor, a tulajdonság kisebb fokának megnevezésére lehet használni. Elvétve határozószók, melléknévvé vált igenevek és mellék­ névi eredetű főnevek is fokozhatók: kijjebb, legmesszebb, sápadtabb, kitartóbb, legjava.

A számnévnek saját jelei nincsenek. De bizonyos korlátozással vehet fel név­ szójeleket: az általános többesjelet magához kapcsolhatja néhány határozatlan számnév: sokak, többek, kevesek 'sok, több, kevés ember' jelentésben, továbbá személyekre vonatkozóan a fokozó szerepű határozatlan értékű számnév: milli­ ók, százak meg százak, ezrekre rúg stb. Fokjelet szintén csak határozatlan szám­ név vehet fel: kevesebb, legtöbb. A kiemelő jel a számnéven már a sorszámnév­ képzőhöz tartozik (pl. ötö-dik).

286

A magyar nyelv könyve

A névmások jelezése. Saját jeleik a névmásoknak sincsenek. A legtöbb névmás azonban a helyettesített szófaj jelei közül néhányat felvehet. Az -ik jel a névmásokon már a tőhöz tartozik. Összefoglaló táblázat a jeleknek az egyes névszókhoz kapcsolódásáról:
Névszó Jel -k -i, -ai/-ei, -jai/-jei -ék -é -m, -d stb. -bb, leg-ik ház-0 háza-(a)-k ház-ai, kert-jei szomszéd-ék ház-é, házam-é ház-(a)-m
ember-(e)-bb, róká-bb furcsá-k száz-(a)-k

Főnév

Melléknév

Számnév

Névmás ki-k, amely-(e)-k kié-i, övé-i ki-é, az-é
valaki-m, ilyene-(e)-d

idősebb-é

öt-é

nagy-0 nagy-(o)-bb nagyobb-ik, legkisebb-ik

több, leg-keves-(e)-bb

öt-(ö)-dik (!)

egy-ik, más-ik, mely-ik (!)

Megjegyzés: Apró betűvel azoknak a toldalékoknak a példáit jelöljük, amelyek nem tipikusak, ha­ nem csak bizonyos korlátozással, meghatározott helyzetekben járulhatnak a kérdéses szófajokhoz. A (!) annak jelölése, hogy a toldalék már nem a megszokott értelemben szerepel.

A névszók ragjai 1. Az alany ragja: 0 (= abszolút 0). Az alany kifejezésére szolgál: ház-0, gye­ rekek-0. 2. A tárgy ragja: -t. A vele toldalékolt szót a mondat tárgyává teszi: házat, gye­ rekeket. 3. A birtokos jelző ragja: -nak/-nek ~ 0 (= relatív 0). A vele toldalékolt szóalak szerepe a mondatban birtokos jelzői: háznak (a), gyerekeknek (a). 4. A határozóragok; pl.: -ban/-ben; -kor; -n, -an/-en; -nál/-nél stb. A velük le­ zárt szóalakok a mondat különféle határozói: házból, gyerekekkel, szépen. A névszók ragjai mind mondatrészi szerepet, viszonyt jelölnek, ezért mind viszonyragok. De kétféleképp viselkedhetnek. A főnév ragjainak többsége ugyanis társulási képesség szerint nagyon speciális rag, mivel nemcsak a lexikai tövekhez, hanem a jelekkel bővült szintaktikai tövekhez is hozzájárulhat (pl.: ház-ban, ház-[a]-k-ban, ház-ai-m-ban, ház-ai-m-é-ban, ház-ai-m-é-i-ban). Azo-

A névszóragozás

287

kat a ragokat, amelyek a főnév egyes és többes számához egyaránt kapcsolód­ hatnak, s igék, melléknevek mellett vonzatkeretben is előfordulhatnak, esetrag­ oknak nevezzük. A névszók többi ragja azonban nem esetrag, hanem csak vi­ szonyrag, sőt egyesek már-már képzőszerűen viselkedő ragok. A főnév ragjai. A legjellegzetesebb névszói paradigma mindenesetre a főné­ vé. A főnévhez mind a négy ragfajta járulhat. Ezek együttese adja a főnév eset­ rendszerét. A magyar esetrendszer rendkívül gazdag. Amíg a német nyelvben négy, a latinban öt, az oroszban hat esetet különböztetünk meg, addig a magyar­ ban legalább 18 vagy 19 eset van attól függően, hogy egybe- vagy különszámol­ juk-e a birtokos jelző és a részeshatározó -nak/-nek ragját. Tény, hogy ebben az esetben nem az esetrag kettő, hanem a vele jelölt viszony. Vagyis az esetvi­ szony, a funkció és az esetrag két különböző dolog. De mivel gyakorlatilag ugyanaz az esetviszony kifejeződhet több, egymástól eltérő esetraggal (sőt név­ utós szerkezettel) is, miért ne fordulhatna elő, hogy adott esetben ugyanazon alakú ragmorféma, esetrag fejezzen ki két különböző, genitivusi és dativusi eset­ viszonyt. Való igaz, hogy a magyar főnév esetragozásának paradigmatudatát nem alakította ki úgy a nyelvtan, mint az igéét; s nem is olyan zárt rendszer, mint amazé. Egyes esetragok ugyanakkor mellék- és számneveken is megjelen­ hetnek, de a mellék- és számnévi ragok nem esetragok, legföljebb viszonyragok. Sőt néhány főnévi toldalék rag voltának eldöntése sem problémamentes. A főnév esetragjai és esetei (a latin elnevezés a ragos főnév legfőbb, eredeti funkciójára utal)
Esetrag Az eset latin neve és magyar „meg­ nevezése" nominativus alanyeset accusativus tárgyeset genitivus birtokos eset inessivus „bentlevés eset" illativus „behelyezés eset" Példák Főbb mondatbeli sze­ repek alany tárgy birtokos jelző hely-, idő-, mód-, ok-, állapothatározó és vonzat hely-, ok-, cél-, állapot-, eredmény­ határozó és vonzat

-0 -t -nak/-nek ~ 0 -ban/-ben

ház gyermekek házat gyermekeket háznak gyermekeknek házban gyermekekben házba gyermekekbe

-bal-be

288
Esetrag

A magyar nyelv könyve
Az eset latin neve és magyar „meg­ nevezése" elativus „kihelyezés eset" superessivus „rajtalevés eset" sublativus „ráhelyezés eset" delativus „lehelyezés eset" adessivus „ottlevés eset" allativus „közelítés eset" ablativus „távolítás eset" terminativus „határeset" dativus „részeseset" essivus-modalis „állapoteset" translativusfactivus „eredményeset" instrumentaliscomitativus „eszköz- és társ­ eset" Példák Főbb mondatbeli sze­ repek hely-, ok-, mód-, cél-, állapothatározó és vonzat hely-, idő-, mód-, ok-, eszközhatározó és vonzat hely-, cél-, eredmény-, ok-, részeshatározó és vonzat hely-, idő-, mód-, okhatározó és vonzat hely-, idő-, eszköz-, hasonlítóhatározó és vonzat hely-, célhatározó és vonzat hely-, idő-, ok-, eredet­ határozó és vonzat hely-, idő-, fok­ mértékhatározó és von­ zat részes-, hely-, ok-, cél-, állapothatározó és vonzat állapot- vagy módhatá­ rozó és vonzat eredmény-, helyhatáro­ zó és vonzat eszköz-, társ-, állapot-, módhatározó és vonzat

-ból/-ből

házból gyermekekből házon gyermekeken házra gyermekekre házról gyermekekről háznál gyermekeknél házhoz gyermekekhez háztól gyermekektől házig gyermekekig háznak gyermekeknek házként gyermekekként házzá gyermekekké házzal gyermekekkel

-n/-on/-en/-ön

-ra/-re

-ról/-röl -nál/-nél

-hoz/-hez/-höz -tól/-től -ig

-nak/-nek

-ként -vá/-vé

-val/-vel

A névszóragozás
Esetrag Az eset latin neve és magyar „meg­ nevezése" causalis-finalis „ok- és céleset" essivus „szerepállapot eset" Példák Főbb mondatbeli szerepek ok-, célhatározó és vonzat állapot-, eredmény-, célhatározó és vonzat

289

-ért -ul/-ül

házért gyermekekért házul gyermekekül

A főnév korlátozottabb használatú és átmeneti jellegű (képzőszerű) ragokat is kaphat a toldalékolás során. Átmeneti jellegüket az mutatja, hogy jellel bővült alakokhoz nem járulhatnak, s vonzatkeretben is csak ritkán fordulhatnak elő. Ezek a következők: 1. -képp/-képpen (formális, módhatározói alak): példakép­ pen; 2. -kor (temporális, időhatározói alak): szüretkor, 3. -nként (distributivus, „osztóhatározói alak"): hetenként; 4. -stül/-stül (sociativus, társhatározói alak): ajtóstul; 5. -nta/-nte (distributiv-temporalis, ismétlődő időhatározói alak): nya­ ranta. Ősi eredetű, primér locativusi rag még a választékos nyelvhasználatban a helynevekhez járuló -t ~ -tt: Kolozsvárt, Győrött. A melléknév és a számnév ragjai. A magyarban van néhány tipikus mellékés számnévi rag. Ezek viszonyragok. A melléknév és a számnév ragjai:
Viszonyrag -n/-an/-en Az alak latin neve, illetve magyar „megnevezése" modalis-essivus mód-állapothatározói alak modalis-essivus mód-állapothatározói alak essivus-modalis mód-állapothatározói alak multiplicativus számhatározói alak Példák hangosan, szé­ pen; hatan, heten újólag, egyéni­ leg hangtalanul, esetlenül háromszor, két­ szer, ötször Főbb mondatbeli szerepek mód-, fok-, álla­ pothatározó és vonzat mód-, tekintetha­ tározó és vonzat mód-, fok-, állapothatározó szám-, fok-, mértékhatározó és vonzat

-lag, -leg -ul/-ül -szor/-szer/-ször

290

A magyar nyelv könyve

A névmások ragozása. — A névmásoknak nincsenek saját ragjai. A ragozás szempontjából lényegében úgy viselkednek, mint a helyettesített szófajok. A személyes névmások határozós eseteinek felépítésében azonban történetileg tő­ ként viselkedő határozóragok + személyragok, illetve névutók + személyragok tömbösödése figyelhető még. Ezek tulajdonképpen a személyes névmások ki­ egészítői; megszilárdult, alakkiegészüléses (szuppletív) szóalakok. Teljes számszemély paradigmát alkotnak. Érdekes, hogy a többalakú ragok közül hol a ma­ gas, hol a mély személyragozására került sor: nek-(e)-m, től-(e)-d; ról-uk, rá-tok. A személyes névmások (nem teljes) paradigmája a következő:
én engem(et) nekem bennem belém belőlem rajtam stb. te téged(et) neked benned beléd belőled rajtad ő őt neki benne belé belőle rajta mi minket nekünk bennünk belénk belőlünk rajtunk ti titeket nektek bennetek belétek belőletek rajtatok ők őket nekik bennük beléjük belőlük rajtuk

Összefoglaló táblázat a ragoknak az egyes névszókhoz kapcsolódásáról:
Névszó Jel -0 -t -nak/-nek ~ 0 -ban/-ben, -ról/ről; -n, -an/-en; -szor/-szer/-ször
jó-0 kettő-0, kevés-0 ház-0 ezr-(e)-t, sok-(a)-t szép-(e)-t ház-(a)-t ezernek, sok-nak ház-nak szép-nek szép-ben, száz-ban, ház­ száz-ról; szép-ről; ban, késő-n, szép-en öt-en, sok-an; ház-ról öt-ször, sok-szor

Főnév

Melléknév

Számnév

Névmás én-0, ki-0 ő-t, minke-t ki-nek, mindenki-nek mi-ben, valaki-ről; mindahány-an; valahány-szor

Megjegyzés: Apró betűvel azoknak a toldalékoknak a példáit jelöljük, amelyek nem tipikusak, ha­ nem csak bizonyos korlátozással, meghatározott helyzetekben járulhatnak a kérdéses szófajokhoz.

A főnévi igenév személyragozása A főnévi igenévvel elvontan kifejezett cselekvésfogalmat névszói ragokkal te­ hetjük konkrétabbá, személyhez kötötté. Személyragjai: -m; -d; -a/-e; -unk/ünk; -tok/-tek/-tök; -uk/-ük. A főnévi igenév személyragozása a cselekvő és a főnévi igenévi cselekvéstartalom szoros logikai kapcsolatát tükrözi.

Az ige-igenévi személyragozás Egyes szám 1. személy 2. személy 3. személy Többes szám 1. személy 2. személy 3. személy (nekünk) el (kell) (nektek) (nekik) menn-ünk menn-(e)-tek menni-ük futn-unk futn-(o)-tok futni-uk (nekem) el (kell) (neked) (neki) menn-(e)-m menn-(e)-d menni-e futn-(o)-m futn-(o)-d futni-a

291

A főnévi igenév személyragozása akkor szükséges, ha mellette állítmányként az érdemes, fölösleges, illik, kell, lehet, muszáj, szabad, szükséges és a tilos sza­ vak állnak: „Szabad megkérdeznem?"; "Nem kell szomorkodnod''. Az ige-igenévi személyragozás Az ige és az igenév közötti átmeneti jellegű szófaj személyragozása visszaszoru­ lóban van, szinte ünnepélyes ma már. Személyragjai azonosak a határozott (tár­ gyas) ragozás személyragjaival. Egyes szám 1. személy 2. személy 3. személy Többes szám 1. személy 2. személy 3. személy (a mi) (a ti) (az ők) játszott-uk játszott-átok játszott-ák (szerep) (szerep) (szerep) (az én) (a te) (a színész) játszott-(a)-m játszott-(a)-d játszott-a (szerep) (szerep) (szerep)

Az egyes számú alakok gyakrabban használatosak, mint a többes számúak. A többes szám 3. személyű alakot csak akkor alkotjuk meg, ha nincs megnevezve a hozzá tartozó alany. Leggyakrabban az egyes szám 3. személyű alak fordul elő.

292

A magyar nyelv könyve IRODALOM

ADAMIKNÉ JÁSZÓ ANNA - HANGAY ZOLTÁN, Nyelvi elemzések kézikönyve: Mozaik Oktatási Stú­
dió, Szeged. 1999. * ANTAL LÁSZLÓ, A morfémáról: MNy. LV. 16-23. * ANTAL LÁSZLÓ, Gondo­

latok a magyar főnév birtokos ragozásáról: MNy. LV. 351-357. * ANTAL LÁSZLÓ, A magyar eset­ rendszer. Akadémiai Kiadó, Bp., 1961. * ANTAL LÁSZLÓ, Gondolatok a magyar igéről: MNy. LVII. 273-279. * BALÁZS JÁNOS, AZ alaktani rendszerek leírása: TELEGDI ZSIGMOND szerk., Ha­ gyományos nyelvtan — modern nyelvészet. Bp., 19742. 33-55. * BALOGH JUDIT, A szóelemek ta­
nítása a középiskolában: MNyTK. 216. sz. 128-37. * BENCÉDY JÓZSEF - FÁBIÁN PÁL - RÁcz END­
RE - VELCSOV MÁRTONNÉ, A mai magyar nyelv. Bp., 1968. * BERRÁR JOLÁN, A magyar esetrend­

szer vizsgálati módjáról: MNy. LIX. 430-439. * BERRÁR JOLÁN, Morfológiai szerkezetek — szin­ taktikai szerkezetek: MNy. LXXI, 35-40. * DEME LÁSZLÓ, A nyelvről — felnőtteknek. Bp., 1966. * DEME LÁSZLÓ, A beszéd és a nyelv. Bp., 1976. * ELEKFI LÁSZLÓ, Magyar szavak ragozási para­ digmái és a ragozási szótár: MTA Nyelvtudományi Intézete. Műhelymunkák 4. sz. 41-70. * ELEK­ FI LÁSZLÓ, Magyar grammatika — és ami utána következhet: MNy. XCVIII. 11-33. * GRÉTSY LÁSZLÓ - KOVALOVSZKY MIKLÓS szerk., Nyelvművelő Kézikönyv I—II. Bp., 1980-1985. * KÁ­ ROLY SÁNDOR, Egy morfológiai szerkezettan vázlata: ÁNyT. III. 85-96. * KENESEI ISTVÁN, A tol­ dalékmorfémák meghatározásáról: Nyr. 122: 67-80. * KESZLER BORBÁLA, AZ ÚJ egyetemi klasszi­ kus leíró grammatika: MNyTK. 212. sz. 259-74. * KESZLER BORBÁLA szerk., Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2000. * KIEFER FERENC, A magyar főnév esetei: MNy. LXXXIII.
481-186. * É. Kiss KATALIN - KIEFER FERENC - SIPTÁR PÉTER, Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó,
Bp., 1998. * KUGLER NÓRA, AZ igeragozás: Nyr. 121: 436-52. * LENGYEL KLÁRA, Elméleti és

gyakorlati kérdések a morfológiában: MNyTK. 212. sz. 311-7. * LOTZ JÁNOS, Szonettkoszorú a nyelvről. Bp., 1976. 121-126. * PAPP FERENC, A magyar főnévragozás három modellje: MNy. LXII. 194-206. * PAPP FERENC, A lexémák szófaja, alaktani szerkezete és eredete: MNy. LXX. 55-68. * PAPP FERENC, A magyar főnév paradigmatikus rendszere. Bp., 1975. 13-59. * PAPP IST­ VÁN, Néhány szó az igei paradigma kérdéseiről: MNy. LVIII. 166-173. * PAPP ISTVÁN, A magyar nyelv szerkezete: Nyr. 83: 451-164. * RÁcz ENDRE, A birtokos személyragozásnak a birtok több­ ségét kifejező alakrendszere: RÁCZ ENDRE - SzATHMÁRI ISTVÁN szerk., Tanulmányok a mai ma­ gyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Bp., 1974. 135-149. * T. SOMOGYI MAGDA, Toldalék­ rendszerünk vitás kérdései. Tinta Könyvkiadó, Bp., 2000. * SZABÓ GÉZA, Beszédtevékenység és alaktani elemzés: Vasi Szemle 1980/1. 72-77. * TOMPA JÓZSEF szerk., A mai magyar nyelv rend­ szere I—II. Bp., 1960-62. * TOMPA JÓZSEF, Ragozástanunk vitatott kérdései és nyelvtani oktatá­ sunk: Nyr. 88: 439-149. * VELCSOV MÁRTONNÉ, Igeragozási kérdések: NytudÉrt. 58. sz. 323-327. * VELCSOV MÁRTONNÉ, Néhány megjegyzés Antal Lászlónak „Gondolatok a magyar igéről" c. cikkéhez: MNy. LVIII. 323-326. * VELCSOV MÁRTONNÉ, A magyar nyelv verbum finitumainak néhány kérdése: RÁCZ ENDRE - SZATHMÁRI ISTVÁN szerk., Tanulmányok a mai magyar nyelv szó­ fajtana és alaktana köréből. Bp., 1974. 125-133.

A szóalkotás módjai

293

A szóalkotás módjai
A különböző méretű és ütemű társadalmi-politikai-gazdasági változások, az élet­ forma jelentős átalakulása, a technika fejlődése, egész világképünk, életszemlé­ letünk átértékelődése szükségszerűen rengeteg új fogalom születésével jár együtt, anyanyelvi megnevezésük pedig természetes igény. Ezt az igényt igyekszik kielégíteni a nyelv a maga sajátos eszközeivel, neve­ zetesen a következőkkel: a két legfőbb szóalkotási móddal, a szóösszetétellel és a szóképzéssel, valamint a ritkább szóalkotási módokkal: a szóelvonással, a szórövidüléssel, a mozaikszó-alkotással, a szóösszevonással, a szóvegyüléssel, a népetimológiával, a köznevesüléssel, elemszilárdulással és a szóhasadással. A fenti szóalkotási módok mindegyikét produktívnak tartjuk ma is, de gyako­ riság tekintetében természetesen jelentős különbségek vannak köztük. Például a szórövidülés és a betűszóalkotás jóval gyakoribb, mint a szóvegyülés vagy a népetimológia.

A szóösszetétel
A szóösszetétel (compositio) a szóalkotásnak ma a legtermékenyebb módja, amelynek segítségével két vagy több szót egyetlen új lexémává illesztünk össze (könyv + tár > könyvtár, piros-fehér-zöld). Az új morfológiai egység jelentéstar­ talma más, mint az elemek jelentése egyenként, bár az új jelentésben az alkotó­ részek jelentéstartalma a meghatározó. Az így keletkezett nyelvi egység neve összetett szó (compositum). Az új szó alkotóelemei maguk is lehetnek már öszszetételek: (mű-kincs / / rend-őrség > műkincsrendőrség). A szóösszetétel mint szóalkotási folyamat nyelvünkben a mondatban és a mondaton kívül is végbemehet. A mondatban leginkább szerkezeti, ritkábban szórendi okból egymás mellett sűrűn előforduló, s lassan-lassan jelentés szem­ pontjából is egységesülő szók fokozatos összekapcsolódása útján keletkeznek összetett szavak (hogy + ha > hogyha, Isten + segíts > Istensegíts — település neve Bukovinában). A mondaton kívül két szónak közvetlen, más minták alap­ ján való tudatos összekapcsolása útján hozhatunk létre új összetett szavakat (posta + galamb > postagalamb, játék + pénz > játékpénz). Az összetétel kelet­ kezésének szóalkotási szabályai megengedik, hogy az alkotóelemek grammati­ kai viszonya jelöletlen maradjon. Ezért az összetételek jelentős részét nem ele­ mezhetjük olyan egyértelműen, mint a szókapcsolatokat, szintagmákat, vagyis a tagok viszonyjelentése nem határozható meg egyetlen szintaktikai jelentésfajtá-

294

A magyar nyelv könyve

val sem: táncház (= táncnak a háza?, táncosok háza?, táncolásra való ház?), te­ lefonkártya (= a telefon kártyája?, telefonálásra való kártya?), további hasonló példák: csődbíróság, csődbiztos, csődeljárás, világbank, világháló, világkártya. Ezeket az összetételeket jelentéssűrítő, jelentéstömörítő (AkH.), nehezen ele­ mezhető szerkezeteknek nevezi a szakirodalom. Szintén a mondaton kívül jönnek létre az ikerszók. Egyrészt egy már létező nyelvi elem fölhasználásával (görbe > girbegörbe), másrészt pedig szóteremtés­ sel, vagyis a tagok egyidejű létrehozásával (terefere). Ezeket az alakulatokat ép­ pen keletkezésük miatt nem tekintik igazi összetett szóknak, de kettős tagolódá­ suk, toldalékolásuk, hangsúlyozásuk az összetételekével rokon. Utóbbi jellegze­ tességeik miatt tárgyaljuk az ikerszókat az összetételek között. A változtatás el­ len szól egyelőre az is, hogy a helyesírási szabályzat az ikerszók helyesírási kér­ déseivel A mellérendelő szókapcsolatok és összetételek, valamint az ikerszók írása című fejezetben foglalkozik (AkH. 43-44.). Didaktikailag nem lenne sze­ rencsés az összhang megbontása. A Magyar grammatika a ritkább szóalkotási módok közé sorolja az ikerítést (vö. 337-339). A mellérendelő összetételekkel rokon, de sajátos magyar, ma is termékeny szóképzési módnak tartja az ikerítést KIEFER FERENC (vö. KiEFER, 1998: 264). Szóösszetételeink száma szinte végtelen, azt azonban mégsem állíthatjuk, hogy mindegyik összetételi típus egyaránt produktív. A termékeny szóösszetételi minták általában a nyitott szófaji kategóriák (= további tagokkal bővíthetők) elemeiből alakulnak — állapítja meg KiEFER FERENC (KiEFER, 1998, 269). Töb­ bek között idesorolja a főnév + főnév (szemlencse), a főnév + melléknév (falfe­ hér), a melléknév + főnév (nagyközség), a melléknév + melléknév (halványpi­ ros), valamint a határozó [!] + ige (újraéleszt) összetételi mintákat (KiEFER, 1998, 270). LENGYEL KLÁRA produktívnak azokat az összetételfajtákat nevezi, „... melyeknek szóegyedeit az adott grammatikai szabályok alapján, az adott je­ lentéskörben korlátlan vagy csaknem korlátlan számban megalkotjuk. Ilyenek például az -ás/-és képzős utótagú birtokos jelzős összetételek: párkeresés, társ­ keresés ..." (Magyar grammatika, 322). Az összetett szó és elemei Az összetétel során keletkezett szók morfológiailag két fő részre bonthatók: elő­ tagra és utótagra (könyv / tár, üveg / csiszoló). Gyakorta előfordul, hogy olyan szavakat kapcsolnak össze, amelyek közül valamelyik vagy mindkettő maga is

A szóalkotás módjai

295

összetétel. Az előtag összetett szó: ezer / mester // bolt, köz / vélemény // kutató; az utótag összetétel: csapat // össze / vonás, tornász- // csapat / bajnokság; mindkét tag összetett: számító / gép // köz / pont, ivó / víz // el / látás. Az ilyene­ ket többszörösen összetett szavaknak nevezzük. Az összetétel elő- és utótagjai egyaránt lehetnek ragosak és jelesek. A ragos, jeles előtag főleg az alárendelőkre jellemző: élenjáró 'valamiben legkiválóbb', észrevétel 'helyesbítő, kiegészítő megjegyzés'; magasabbrendűség, feljebbvaló 'rangban felette álló'. Ragos utó­ tag főként a mellérendelésekben fordulhat elő, de ott is ritkán: hegyen-völgyön, erre-arra, lépten-nyomon. A jelezett szóalakokban leggyakrabban a birtokos személyjel fordul elő: faluszája 'pletykálkodó személy', szárnyaszegett. Az elő­ tagon lévő birtokos személyjel kívülre mutat, a mondatnak valamely más szavá­ hoz kapcsolja az összetett szót. Az utótag személyjele mutatja a két elem birto­ kos jelzői viszonyát. Képzett szavak is lehetnek a szóösszetétel alkotóelemei, sőt a ritkább szóalkotásmóddal keletkezett szavak is összekapcsolódhatnak más szó­ alakokkal: hozományvadász, mozgásérzékelő, számítógép; bioszűrő, csokibarna, infosztráda, EU-konform, ökoturizmus. Gyakran találkozunk olyan összetételek­ kel is, amelyek nem lexikalizálódtak, vagyis nem szótári szavak. Ezeket elsősor­ ban a helyesírási szabályok alapján tekintjük összetett szóknak. A tüzes vas jel­ zős szószerkezet különírandó. Ha azonban a szerkezet egészéhez járul egy utótag (próba), akkor az előrészt egybeírjuk (tüzesvas-próba), ezáltal az előtagból al­ kalmi összetett szó keletkezik: tüzesvas. Ilyen összetételt a szótárban nem talá­ lunk. Amint láttuk, a többszörösen összetett szók is kettős tagolódásúak, vagyis zárt szerkezetűek. Csak néhány olyan kifejezés akad, amely kivétel ez alól: pi­ ros-fehér-zöld, hatmillió-ötvenezer-háromszáztíz. A tagjaik közötti mellérendelő viszony teszi lehetővé a hármas, sőt nagyobb tagolódást, mert a mellérendelés tetszés szerint bővíthető asszociációs sort hozhat létre. Az összetételeknek ezt a fajtáját nyitott szerkezetűeknek nevezzük. A költői nyelv is él ezzel a lehető­ séggel: ... elröpítsék őket a Menny-Pokol-Halál-Jövő lángzó-bíborzó-gyökérzőszeráfi gyémánt-gyűrűi... közé (Juhász F.: Vázlat a mindenségről). KiEFER megkülönböztet endocentrikus és exocentrikus összetételeket. Endo­ centrikusnak tekinti azokat, amelyeknek utótagja a szerkezet alaptagja, amely meghatározza a teljes lexéma alaktani, szintaktikai és — valamelyest — szeman­ tikai jellemzőit: az utótagot ragozzuk, az utótagtól függ az összetétel szófaji ér­ téke, az utótag többnyire kijelöli a teljes alakulat szemantikai mezőjét. Pl.: a nyelvhasonlítás a nyelvnek a hasonlítása, a nyelvtudomány a nyelvről szóló tu­ domány. Az exocentrikus összetételnek nincs alaptagja. Ebbe a csoportba so-

296

A magyar nyelv könyve

rolhatók a szervetlen összetételek (miatyánk) és néhány mellérendelő összetétel (huzavona). Az összetett szó jelentéstani és alaktani jellemzőiben, hangsúlyozásában egy­ aránt tükröződik az a tény, hogy a szóösszetétel során valóban új szó jött létre. Az összetett szó jelentése gyakran nem puszta összege az elő- és utótag jelen­ tésének, hanem annál vagy több, vagy kevesebb, vagy egészen más. A jelzős szerkezetekből s különösen az anyagnévi jelzős szerkezetekből született összeté­ telekben az összetapadás nem jár együtt jelentéstöbblettel: kisablak, nagybecsű, rézlemez, vaspor, vászontető. Ennél jóval ritkább esetekben viszont az összetétel jelentése teljesen eltávolodott alkotóelemeinek jelentésétől: kutyaszorító 'szo­ rongatott helyzet', kutyalakodalom 'verés, kikapás' (tájnyelvben), nőiszeszély 'lekváros és sült tojáshabos omlós sütemény' porhintés 'hamis látszat keltése'. E két véglet között van a napjainkban is keletkező összetett szavaknak a nagy többsége. Ezekben az alkotótagok jelentése világosan fölismerhető, használatuk közben összetevőjüknek a képzete föltámad bennünk, mégis a maguk egészében új fogalmat fejeznek ki: vasút, hírszolgálat. Az ide tartozó összetételek által ki­ fejezett jelentéstöbblet sokszor abban is megnyilvánul, hogy két ragtalanul, jelte­ lenül összeillesztett szó együttesen egy bonyolultabb, kettőnél több szóból álló nyelvtani szerkezet jelentését sűríti magába. Az ilyen összetételeket jelentéstö­ mörítő vagy jelentéssűrítő összetett szavaknak nevezzük. Ezekről részleteseb­ ben szóltunk az összetétel bevezető fejezetében. Előfordul, hogy csupán hangu­ lati, intenzitásbeli különbség mutatkozik az alkotó tagokhoz képest (ken-fen, ir­ kafirka, sír-rí). Többnyire alaki tekintetben is egységes, új szóként viselkedik az összetett szó. A különféle toldalékok általában csak az utótaghoz kapcsolódnak vaspor­ ból, vaspor-ral, vaspor-os). Előfordulnak olyan lazább szerkezetű összetételek is, amelyeknek mindkét tagja fölveszi a toldalékot. Ezeknél az alaki kötöttség úgy jelentkezik, hogy az elő- és utótaghoz is ugyanaz a képző, jel, rag kapcsoló­ dik (irul-pirul, iruló-piruló, irult-pirult, irultak-pirultak, tesz-vesz, tesznek-vesz­ nek). Találkozhatunk olyan lazán összetett szavakkal is, amelyeknek tagjaihoz kü­ lönböző toldalékok is járulhatnak (nagybecsű: nagyobb becsű, születésnap: szü­ letése napja). Ilyenkor azonban inkább már szószerkezetekről van szó, bár eze­ ket toldalékolhatjuk az utótagjukon is (nagybecsűbb, születésnapja). Az összetett szavak hangsúlyozása ugyancsak különbözik az összetevő ele­ mek hangsúlyviszonyaitól, ugyanis többnyire csak az előtag első szótagja fő-

A szóalkotás módjai

297

hangsúlyos (rézlemez). Értelmi hangsúlyozás következtében ingadozás is lehet­ séges (ide-oda). Az összetett szók osztályozása

Az összetett szavak között — attól függően, hogy az elő- és utótag között van-e vagy nincs nyelvtani-mondattani viszony — különbséget teszünk. Az előbbieket szerves, az utóbbiakat szervetlen összetételeknek nevezzük. A szerves összeté­ telek szószerkezetekké alakíthatók, a szervetlen összetételek azonban nem, mert elemei között nincs grammatikai viszony. A szerves összetételek között morfo­ lógiai és szintaktikai összetételeket különítünk el. A szerves összetett szókat keletkezési módjuktól függetlenül az jellemzi, hogy elemei között a mondatokban előforduló szószerkezetekhez hasonló fő vi­ szony, alá- vagy mellérendelés ismerhető föl (szonettkoszorú, hipp-hopp). A szervetlen összetett szavak tagjai között az előbbihez hasonló két fő vi­ szony egyike sincs meg (mégsem, adjisten). Összetett szavaink között a szervetlenek kevésbé jelentősek, jóval kisebb számúak, mint a szervesek. Az összetett szavak csoportosítását LENGYEL KLÁRA nyomán az alábbi táb­ lázattal mutatjuk be (LENGYEL, 2000, 325): SZERVES ÖSSZETÉTELEK MORFOLÓGIAI régóta, évközi SZINTAKTIKAI ALÁRENDELŐ MELLÉRENDELŐ ALANYOS egy-egy, réges-rég, arcpirulva maholnap, fúr-farag TÁRGYAS jótáll, állatvédő HATÁROZÓS páratelt, fülbevaló JELZŐS nehézipar, háromszáz, szívhang, szívszerelme JELENTÉSSŰRÍTŐ búcsúcsók cérnatészta SZERVETLEN ÖSSZETÉTELEK ámbár, miatyánk

298

A magyar nyelv könyve A szerves szóösszetétel

A szerves összetételeket két csoportra osztjuk, morfológiai típusú és szintakti­ kai típusúakra. A morfológiai típusú összetételek morfológiai természetű szerkezetekből származtathatók, fogalomszó és morfémaértékű viszonyszó (névutó, névutómel­ léknév) kapcsolatából: mindenekfölött, tegnapelőtt, toronyiránt; évközi, tenge­ rentúli, földalatti. A volta főnévvel keletkezett összetételek is morfológiai típu­ súak: jóvolta, mivolta. Bár nem alakíthatók át morfológiai típusú szerkezetekké a féle, fajta, forma, nemű, szám, szerű stb. képzőszerű utótagos szavak, mégis kényszerűségből ebbe a csoportba soroljuk őket: bútorféle, újfajta, magunkfor­ ma, ruhanemű, mázsaszám, menetrendszerű stb. Ezeket az utótagokat sem a vi­ szonyszók, sem az alapszófajok közé nem tehetjük, de képzőnek sem tarthatjuk őket számon. A szintaktikai típusú összetételeknek alá- és mellérendelő fajtáját különít­ jük el. Az alárendelő szóösszetételek. — Az alárendelő összetett szavak két önálló szó összetapadásából keletkeznek, vagy két jeltelen, ragtalan szó összekapcsolá­ sával, vagy a mondatban egymás mellett gyakran előforduló, tartalmilag és szer­ kezetileg összetartozó ragtalan vagy jeles, ragos szavak összeforrása révén. Az előtag az utótagnak mondattani tekintetben alá van rendelve, alárendelt bővít­ ménye; az utótaggal általában kérdezhetünk rá, s az előtaggal szerkesztett fele­ letből kiderül, hogy milyen alárendelt viszony van köztük (névgyűjtés: minek a gyűjtése?: a névnek a gyűjtése; birtokos jelzős összetétel). Az utótag jelöli a fő fogalmat, tehát az az alaptag. Ha az alkotó elemek szófaja nem azonos, többnyi­ re az utótag határozza meg az egész szófaját. Csak az utótag vesz föl toldalékot, s mindig az előtagon van a főhangsúly. Az alárendelő összetett szavakat az elő- és az utótag közti szószerkezeti vi­ szony alapján csoportosítjuk. Tehát lehet: alanyos, tárgyas, határozós és jelzős. Aszerint is vizsgáljuk az összetételeket, hogy a szószerkezeti viszonynak van-e nyelvi jelölője, vagyis jelöltek vagy jelöletlenek. 1. Az alanyos összetett szók. Az előtag alanya az utótagnak. Ez az összeté­ telfajta az előtagon mindig jelöletlen, mert az alanynak nincs a mondatban nyel­ vi jele. Az előtagon előfordulhat birtokos személyjel, ez azonban nem az össze­ tételi elemek közti viszonyt jelöli, hanem a rajtuk kívül álló birtokviszonyt: nya­ katekert. Az utótagon előforduló személyrag az egyeztetés eszköze. Például a villámsújtotta összetétel utótagjának a személyragja a villám alanyra utal.

A szóalkotás módjai

299

Alanyos összetételeink száma csekély, mai nyelvünk sem igen alkot ilyeneket az igei-igenévi utótagúak kivételével: dércsípte, madárlátta, sorsüldözött, lélek­ szakadva, arcpirulva; eszeveszett, hasznavehető, szavahihető. 2. A tárgyas összetett szók. Az előtag azt a jelenséget, dolgot fejezi ki, amelyre az utótag által megjelölt cselekvés irányul, illetőleg amely e cselekvés eredményeként keletkezik. Az utótag ige, igenév, igéből képzett főnév vagy mel­ léknév (kárpótol; karöltve; velőtrázó; részvétlen). A tárgyas összetételek többnyire jelöletlenek (hőszigetel; békeszerető, jóte­ vő, részvevő; névadó; háztűznézni, életunt; fejcsóválva, szemlesütve; elégtétel, fejcsóválás). A kárpótol, hőszigetel szavak tulajdonképpen elvonás útján kelet­ kezett összetett igék. Lényegesen kisebb a számuk a jelölt összetett szóknak. Ezek a mondaton be­ lül keletkeztek (ellentmond, egyetért, semmitmondó, idejétmúlt, résztvevő [fő­ név]). 3. A határozós összetett szók. Az utótagban kifejezett jelentéstartalom va­ lamilyen körülményét jelöli meg a ragtalan vagy ragos névszói előtag. A jelölet­ lenek többnyire mondaton kívül, a jelöltek pedig a mondatban keletkeznek. Mai nyelvünkben is egyaránt gyakran születnek jelölt és jelöletlen összetételek. A jelöletlen összetett szók utótagja sokszor melléknév (érzelemgazdag, szere­ lemittas, elvhű), ritkábban igenévképzős szó esetleg főnévi értékben is (gyors­ úszó, társszerző; páratelt, légritkított). Ehhez a csoporthoz soroljuk azokat az igenévi utótagú összetett szókat is, amelyek személyragtalanságukban térnek el az ige-igenévi utótagú alanyos összetételektől (harcedzett, napbarnított; de vö. napszítta). Ide tartoznak a -mentes utótagú összetett szók is (térítésmentes, bal­ esetmentes). Utótagjuk a sűrű előfordulás következtében a képzők funkciójához közeledik, átmenetet alkot az összetett és a képzett szók között. Az ilyen tolda­ lékot képzőszerű utótagnak nevezi a szakirodalom. A ma is gyakran születő jelölt határozós összetett szók utótagja leginkább -ás/-és vagy -tal/-tel képzős főnév (újjászületés, tudomásulvétel, szóbahozatal). Lehet igenév is, de ezek közül sok főnevesült, s jelentésváltozáson ment keresz­ tül (nyársonsült, szemrevaló, élenjáró, fülbemászó, útonálló). Nem ritkák az igei utótagú összetételek sem (jóllakik, kétségbeesik, síkraszáll). Alig akad példa a határozói igenévi utótagú összetételre (minélfogva), valamint a képző nélküli fő­ névi utótagúra (tejbedara, tejbegríz). A jelölt határozói összetett szók közé so­ rolja a szakirodalom a határozószói előtagú összetételeket is, mert ezek előtagján eredetileg határozórag volt (együttélés, előfogat, hanyatt-homlok), valamint az igekötőszerű határozószót és igekötőt hordozó igéket, igei származékokat,

300

A magyar nyelv könyve

ugyanis ezek is határozói bővítmény és alaptag mondaton belüli összeforradásá­ val alakultak ki (szembeszáll, közbeékelődik, szembenállás; felmászik, alámerül, besurran, kitér), 4. A jelzős összetett szók. Jelzős összetételek ma is sűrűn keletkeznek. Há­ rom fajtájukat különböztetjük meg aszerint, hogy az előtag az utótagnak minő­ ség-, mennyiség- vagy birtokos jelzője. Közülük a minőség- és a mennyiségjel­ zősök jelöletlenek, s nem tudjuk elkülöníteni köztük a mondaton kívül született összetételeket a mondatban összetapadtaktól. A minőségjelzős összetett szók. Utótagjuk többnyire főnév (borospohár, gyorsvonat, széphistória), ritkábban melléknév (igazhívő, kishitű, édeskevés) vagy esetleg határozószó (nagyrészt, jóformán). Előtagként állhat főnév (akácerdő, kölyökkutya, cserépkályha), melléknév, melléknevesült igenév (aprópénz, verseskötet; futóhomok, fürdőruha), ritkábban számnév (mindennapi, harmadosztályú). Mennyiségjelzős összetett szók. Utótagjuk rendszerint melléknév (húszéves, ötujjas), számnév (százezer, négyötöd), ritkábban névmás (harmadmagammal) és főnév (tízpróba, háromszög). Előtagjuk lehet tőszámnév (háromjegyű, százéves), sorszámnév (ezredévi, ha­ todfél) és ritkán a minden számnévi általános névmás (mindenáron). A birtokos jelzős összetett szók között megkülönböztetünk jelöletlen és jelölt összetételeket. Jelöletlen (személyjel nélküli) összetételek ma is sűrűn keletkeznek nyel­ vünkben. Elő- és utótagjuk egyaránt főnév (leányszív, légáramlat, rügyfakadás, rigófütty). Ebbe a csoportba tartoznak a birtokos jelzős vagy tárgyas összetett szónak egyaránt fölfogható, többnyire -ás/-és vagy -ó/-ő képzős utótagú összeté­ telek (véradás 'vérnek az adása' vagy 'vért adás', rákkutatás 'ráknak a kutatása' vagy 'rákot kutatás'; szőlőtermelő 'szőlőnek a termelője' vagy 'szőlőt termelő', rímfaragó 'rímnek a faragója' vagy 'rímet faragó'). Jelölt birtokos jelzős (személyjeles) összetett szavak ma ritkán keletkeznek, régebben sem voltak gyakoriak. A főnévi vagy főnévi szerepű utótagjukon bir­ tokos személyjel mutatja az elemek összefüggésének fajtáját (bolondokháza, szívszerelme, barátfüle; hazámfia, atyjafia). (Vö.: A magyar helyesírás szabá­ lyai, 11. kiadás 128. pont.) 5. A jelentéstömörítő összetett szók. Az alárendelő összetett szavak között gyakorta találkozunk olyanokkal, amelyekben az előtag az utótagnak alá van rendelve, az alárendelő viszony minőségét azonban közelebbről egyértelműen nem tudjuk meghatározni. Az ilyen nehezen elemezhető összetételek jelentéstar-

A szóalkotás módjai

301

talmát valamiféle alárendelő (jelzős vagy határozóból és jelzőből álló) szerkezet­ tel oldhatjuk föl (népgyűlés 'népnek a gyűlése', 'a nép számára, részvételével rendezett gyűlés', sarokház 'sarki ház', 'sarkon levő ház', zenegép 'zenélő gép', 'zenélésre szolgáló gép'). Az ide sorolható összetett szavak szófaja általában főnév: házasságlevél, gya­ logátkelőhely, vámellenőr, takarékpersely. Főleg a szaknyelvek szókincsében gyakoriak az idegen elő- és utótagú összetett szavak. Ezek nem ritkán idegenből fordított tükörszók vagy hibridszavak (kultúrpolitika, munkastop, kultúrkapcso­ lat; árpolitika, bérpolitika, gazdaságpolitika). 6. Átmenet a szerves és a szervetlen összetett szók között. Átmenetet al­ kotnak a szerves és a szervetlen összetett szavak között a névutós kapcsolatból összeforrt összetett határozószók: ezáltal, ezentúl, tegnapelőtt, holnapután; Du­ nántúl; munkanélküli. Tagjaik között valamilyen alárendelő viszony ismerhető fel, ezzel a szerves összetett szókra emlékeztetnek. A szervetlenekhez azért ha­ sonlítanak, mert keletkezésük oka a szórendi egymásutániság. A mellérendelő szóösszetételek. — Ezek az összetett szók háromféle úton jöhetnek létre: egyetlen szónak a megkettőzésével (kettőztetés), ikerítéssel, két önálló hangalakkal és jelentéssel bíró szó összekapcsolásával. Mindhárom kelet­ kezési mód közös jegye a figura etymologicák egy részének a kivételével az, hogyha a két tag külön is élő szó, akkor különválasztva mindkettő azonos szófa­ jú, s azonos mondatrész szerepét töltené be a mondatban (fúr-farag: mindkét tag ige; Az egyik diák fúr, a másik pedig farag). 1. A kettőztetéssel született szóismétlések közül csak azokat tartjuk összetett szóknak, amelyekben jelentéskülönbséget találunk az összetétel elemeihez vi­ szonyítva. Kevés ilyen — a gyakori előfordulás miatt — összeforrt alakulatot ta­ lálunk a nyelvünkben {addig-addig 'Mindaddig v. olyan sokáig (tart), hogy...' [ÉKsz.], csak-csak 'Vkinek egészségi állapota, anyagi helyzete, vmely munka, ügy haladása felől tudakozó kérdésre adott feleletként hát hsz-val bevezetve v. önállóan: nem nagyon jól, de aránylag tűrhetően' [ÉrtSz.]}. A kettőztetések közé soroljuk a figura etymologicákat (tőismétlést), melyek egy szónak módosított alakban való megismétlései (régestelen-régen, köröskörül, fogyton-fogy, holtomiglan-holtodiglan). 2. Ikerítésnek nevezzük azt a szóalkotási módot, amelynek során az utótag­ ban az előtagot ismételjük meg bizonyos hangalakbeli különbséggel. Az így szü­ letett új szót ikerszónak nevezzük. Az előtag és az utótag között az alábbi sza­ bályos hangalaki eltérések mutatkoznak:

302

A magyar nyelv könyve

a) Magánhangzóiban különbözik az előtagtól az utótag. Az előtag magas, az utótag mély hangrendű (ripsz-ropsz, rissz-rossz, csip-csup); az előtagban ajakke­ rekítés nélküli magas, az utótagban ajakkerekítéses magas magánhangzó találha­ tó (zireg-zörög, dirmeg-dörmög, girbegörbén). b) Mássalhangzóiban különbözik az előtag az utótagtól. Az utótag ajakhangja vagy ajak-fog hangja hiányzik az előtagról (irgum-burgum, ákombákom); az elő­ tag kezdő mássalhangzója helyett az utótag élén valamelyik ajak- vagy ajak-fog hangot találjuk (locspocs, lárifári, csiribiri). c) Magán- és mássalhangzók tekintetében egyaránt különböznek egymástól az összetételi tagok (zenebona, sürög-forog, sebbel-lobbal). Alaktani szempontból az ikerítéssel keletkezett összetett szók közül a szoro­ sabban összeforrottaknak csak az utótagjukhoz kapcsolódik a toldalék (mende­ mondát, diribdarabra), a lazább szerkezetűeknek mindkét tagjához (icit-picit, izgett-mozgott). 3. Két önálló szó összeillesztésével is alakulhatnak mellérendelő összetett szavak. Ezeknek három fajtáját különböztetjük meg. a) Álikerszóknak (forradásos ikerszóknak) nevezzük azokat az összetett szókat, amelyek két önálló alakú és jelentésű szó egybekapcsolásával jöttek lét­ re, a valódi ikerszókhoz hasonló hangsúlyos, valamint rokon értelmű szópárok­ ból tapadtak össze (ámul-bámul, súg-búg,fúr-farag). Ezek az összetételek foko­ zó, nyomatékosító jelentéstöbbletet hordoznak. b) A laza szerkezetű mellérendelő összetett szavakat az különbözteti meg az álikerszóktól, hogy összetevő elemeik ellentétes értelműek is lehetnek, nem­ csak rokon értelműek. Összekapcsolódásukhoz alaki hasonlóság, hangalaki öszszecsengés nem feltétlenül szükséges. Egy részük alkalmi képződmény, a mon­ datban mindig megalkotható, és nem mindig tagja a szókészletnek (sülve-főve, ötöl-hatol, égen-földön, ki-be, jól-rosszul). Ha toldalékokat egyáltalán felvehet­ nek, akkor azt rendszerint mindkét tagjuk megkaphatja. c) A valódi mellérendelő szavak fő jellemzője az, hogy a tagok teljes mér­ tékben összeforrtak, s toldalékot mindig csak az utótagjukhoz illeszthetünk. Szó­ fajuk szerint legtöbbször főnév (adásvétel, bűbáj), melléknév (bűbájos, hírne­ ves), határozószó (maholnap, szerteszét), ritkábban ige (rúgkapál). Rendszerint szinonim vagy ellentétes jelentésű szóalakokból jönnek létre (sülve-főve, ütiveri; ide-oda, elől-hátul), s jórészt nyomatékosító, fokozó jelentésárnyalatúak.

A szóalkotás módjai A szervetlen szóösszetétel

303

A szervetlen összetett szavak az alkotóelemek lassú összetapadásával keletkez­ tek. Ha toldalékolhatók, akkor csak az utótagjuk vesz föl toldalékot. Fajtái: 1. Semmiféle tartalmi és nyelvtani összefüggés sincs az előtag és az utótag között (ábécé). Igen ritkák az ilyen összetételek. 2. Mondattani funkció következtében váltak idővel összetett szókká a mó­ dosítószók (aligha, netalán), a kötőszók (habár, mégpedig) és a névmások (bármennyi, ugyanilyen), továbbá a tagadó- és a tiltószós szerkezetek (nemsoká, nemulass). 3. Egész mondatból vagy a mondat egy részéből alakult főneveket (fogd­ meg, nefelejcs), tulajdonnevek (hűbelebalázs, paprikajancsi), mellékneveket (többsincs [királyfi], bukjel [szoknya], mitugrász) és néhány köszönési formát (adjisten!, fogadjisten!) sorolunk ide a szervetlen összetételekhez.

A szóképzés
Szóalkotási módjaink közül a szóösszetétel mellett a legjelentősebb a szóképzés (derivatio). A szóképzés során egy már meglevő szóból bizonyos toldalék hoz­ záillesztésével új, más jelentésű, más hangulatú, szótározható egységet hozunk létre. Azt a szót, amelyhez a toldalékot illesztettük, alapszónak (primitivum), az új szót származékszónak, képzett szónak (derivatum), s az új szót (lexikai egy­ séget) létrehozó toldalékot képzőnek nevezzük; például boldog (alapszó) + -ság (képző) boldogság (képzett szó). A szóképzés a nyelvújítási mozgalmak szándékos alkotásait és az írók, költők egyéni képzéseit (hapax legomenon) kivéve nem tudatos szóalkotási eljárás, ha­ nem a nyelvben már korábban létező, hasonló alaki felépítésű és jelentésű sza­ vak analógiáján alapuló ösztönös szóalkotás. Az alapszó hordozza a származékszó jelentésének a magvát. A képzett szó­ ban az alapszó jelentésének az érvényesülését alapszó-besugárzásnak nevez­ zük. Szerkezetileg az alapszó lehet tőszó (olvas-gat), képzett szó (jajgat-ózik), egyszerű vagy összetett szó (eszmélődik); menyasszonykodik [Sütő: Anyám], rit­ kábban önálló alapszóként nem használt hangutánzó, hangulatfestő szó, esetleg már passzívvá vált, de más származékokban világosan felismerhető, elkülöníthe­ tő szótő, fiktív tő (köh-öget [Juhász F.: Virágzó világfa], köh-ög, köh-écsel; dör­ ög, dör-ren; rep-kel [Veres P.: A kelletlen lány], rep-ül, rep-des, rep-ked). Az alapszó többnyire jeltelen, ragtalan szótári alapalak, mint ahogy előbbi példáink is mutatják. Ritkán előfordulnak azonban jellel vagy raggal ellátott alapszók is:

304

A magyar nyelv könyve

húgomság, öcsémség; természetbeni. Szófaji szempontból az alapszó legtöbb­ ször ige (néz, nézeget, nézelődik), névszó (kék, kéklik, kékell), de ritkábban egyéb szófajú szó is lehet (határozószó: rögtönöz, azonnali, alulsó; névutó: nélkülöz, [ház] mögötti; indulatszó: hesseget, jajong). A képző főbb jellemzői Funkciója, jelentése. — A képző funkcióján lényegében a képzőnek azt a sze­ repét értjük, hogy új értelmű szót alkot, vagyis új szótári szót hoz létre. Ez ter­ mészetesen nem azt jelenti, hogy a szótárban minden képzett szót megtalálunk. „A termékeny szóképzéssel létrehozott és szemantikailag kompozicionális sza­ vakat nem kell a szótárban felsorolni, ez nem is lenne lehetséges, hiszen a sza­ badon képzett szavak számának nincs felső korlátja" — állapítja meg KIEFER FERENC (1998, 223). A képzett szó jelentésének kompozicionális volta azt jelen­ ti, hogy a származék levezethető az alapszó és a képző jelentéséből. Azokat a képzéseket tartalmazzák a szótárak, amelyek lexikalizálódtak, vagyis amelyek­ nek a jelentése nem vezethető le az alkotóelemek jelentéséből, amelyekben nem látható át a kapcsolat a tő és a képző között. Pl. mosogat 'edényeket, evőeszkö­ zöket elmos', szemes 'a kedvező lehetőségeket hamar felismerő és kihasználó <személy>'. A képző nem kötelező toldalék, ezért hiánya esetén nem veszünk föl 0 mor­ fémát. Közvetlenül a tő után állhat, többnyire más képző is követheti, de meg is előzheti. A nem termékeny képzők általában csak közvetlenül a tőhöz kapcso­ lódnak: mor-og, gyull-ad, új-onc, kerek-ded. A termékeny képzők több helyen jelenhetnek meg a szóalakban. Bizonyos képzőknek azonban lehet adott sorrendi kötöttsége. Például az -ít denominális igeképzőt az alapmellékneveken kívül csak a fosztóképző előzheti meg: szép (alapmelléknév) + -ít > szépít, lom-talan (fosztóképzős melléknév) + -ít > lomtalant. Az igei származékokban első he­ lyen, tehát alaptoldalékként műveltető vagy mozzanatos képzők állhatnak (forr­ aszt, forr-ad). Ugyancsak alaptoldalék az eredetét tekintve műveltető, funkciójá­ ban viszont gyakran mozzanatos -ít képző (bor-ít, fesz-ít), de ennek tárgyatlan igéket képező párja, az -ul/-ül (bor-ul, fesz-ül) is. Nem enged maga elé más kép­ zőt az -ász/-ész névszó-, illetve az -ász/ik/-ész/ik igeképző (jog-ász, madar-ász; eger-ész(ik), madar-ász(ik)), valamit a -nyi melléknévképző sem (marék-nyi, utcá-nyi).

A szóalkotás módjai

305

Korlátozás nélkül, szinte jelszerűen kapcsolódik a meghatározott szófajú szó­ hoz például a -hat/-het (varr-hat, internetez-het), valamint az -ás/-és (mos-ás, kér-és). A ható ige képzője minden igeképzőt maga elé enged (vés-et: vés-et-het, de nincs *vés-het-et; vés-eget: vés-eget-het, de nincs *vés-het-eget; [be]vés-ődik: [be]vés-őd-hetlik, de nincs *[be]vés-het-ődik; [be]vés-etik: [be]vés-et-hetlik, de nincs *[be]vés-het-etik. Az igenévképzők után sem állhat újabb képző. A főnévi igenévnek csak sze­ mélyragozása van, a valódi melléknévi igenevek és a határozói igenév képzője szófajkötő és szóalakzáró egyszerre. (Erről a kérdésről az igenevek fejezetében részletesebben szóltunk.) Az alapszó és a származékszó szófaját is tekintve funkciójuk szerint a következő csoportokra oszthatjuk a képzőket: Igei alapszó esetén deverbális, névszói alapszó esetén denominális képzők­ ről, a keletkezett új szó szófaja alapján pedig igeképzőkről, névszóképzőkről és igenévképzőkről beszélünk. Rendszerbe foglalva tehát vannak: igéből igét képzők (deverbális verbumképzők): játsz-(o)-gat, szeret-het, tün­ dököl; névszóból igét képzők (denominális verbumképzők): ibolyá-llik, boszorkány-kodik, tavasz-odik; határozószóból igét képzők (deadverbiális verbumképzők): rögtön-öz, közel-ít, hátrá-l; igéből névszót képzők (deverbális nomenképzők): búg-ó, pörg-ettyű, gyötr­ elem; névszóból névszót képzők (denominális nomenképzők): kedvesség, csillag­ zat, értekezlet-esdi; határozószóból névszót képzők (deadverbiális nomenképzők): távolság, közel-i, hátul-só; igéből igenevet képzők főnévi: olvas-ni; melléknévi: olvas-ó, olvas-(o)-tt, olvas-andó; határozói: olvas-va. A képzőket funkciójuk szerint másképp is csoportosították. BERRÁR JOLÁN és D. BARTHA KATALIN képzők szófajalkotó szerepét tartva szem előtt megkü­ lönböztet szófajváltó (szépség, boldog-ít), szófajtartó (vonz-ódik, leány-ka) és szófajjelölő (turb-ékol, gerj-ed, tám-asz) képzőket. A képzők jelentése az alap­ szó jelentéséhez viszonyítva határozható meg. A képző jelentésén azt a jelentésmódosító szerepet, jelentésmozzanatot ért­ jük, amelyet az alapszó jelentéséhez viszonyítva a származékszóban betölt. A fej-ecske főnévben például az -e/cske képző az alapszóhoz viszonyított kisebb

306

A magyar nyelv könyve

mértéket fejezi ki, kedveskedő hangulatú származékot alkot. Több képzővel is elérhetjük ugyanazt a jelentésmódosítást. Az 'alapszóval megnevezett tulajdon­ ságúvá válik' jelentést kifejezhetjük az -od(ik)/-ed(ik)/-öd(ik) képzővel is sötéted(ik), magas-od(ik), elcsendes-ed(ik), de az -ul/-ül formánssal is: sötét-ül, magas-ul, elcsendes-ül. Az ilyen azonos vagy hasonló jelentésváltozást eredménye­ ző képzőket azonos vagy rokon értelmű képzőknek nevezzük. A rokon jelenté­ sű képzők ugyanahhoz a tőhöz hozzájárulva (párhuzamos képzés) bizonyos je­ lentésmegoszlást, illetőleg használati különbséget hozhatnak létre. A hagy tőhöz kapcsolódva más és más a jelentése a hagy-aték és a hagy-omány származékok­ nak, melyekben mindkét képző a cselekvés eredményét, tárgyát fejezi ki. A cse­ lekvés eszközét kifejező -tyú/-tyű (-attyú/-ettyű) és az -óka/-őke párhuzamosan kapcsolódott a szív (ige) tőhöz, a két különböző jelentésű derivátum keletkezett: szivattyú, szívóka. Egymással tehát nem cserélhetők föl ezek a szavak. Lényeges jelentésbeli eltérés nincs a suhan és a suhamlik, a repked és a repkel (Veres Pé­ ter: A kelletlen leány), a méreget, méricskél, mérikél (Nagy László), a kutyácska és kutyika (Nemes Nagy A.: Mit látunk) származékok között, stílusértékbeli kü­ lönbségük azonban annál inkább figyelemre méltó. Az is előfordul, hogy egyegy tő egyszerre, egymás után vesz föl két azonos vagy hasonló jelentésű kép­ zőt. Két gyakorító képző kapcsolódott egymás után ugyanahhoz az alapszóhoz a keresgélget (Borsi D. J.) és a harapdálgat származékban. Ezt a jelenséget kép­ zőhalmozásnak nevezzük. Ismerünk ellentétes értelmű képzőket is. A valami­ vel való ellátottságot kifejező -s (cukr-os, szerencsés) és a valamitől való meg­ fosztottságot jelölő -talan, -telen, -tlan, -tlen (cukor-talan, szerencsé-tlen, nő­ tlen) ellentétpárt alkot. Ugyancsak ellentétes jelentésű képző a visszaható -ul/-ül és a műveltető -ít is (ind-ul, ind-ít; ter-ül, ter-ít). A képzőket jelentésük tekinte­ tében tovább vizsgálva találhatunk alak szempontjából egyformákat, de jelenté­ sük szempontjából egymástól függetleneket, azonos alakúakat (-at/-et művelte­ tő igeképző: rak-at, ír-at; -at/-et deverbális főnévképző: ir-at, ad-at, fordul-at) és többjelentésűeket. A -z(ik) képző például jelentheti azt, hogy 'az alapszóban megnevezett dologgal ellát' (gyűrű-z, ruhá-z), 'az alapszóban megnevezett do­ loggal végez valamit' (sí-zik, zongorá-zik), 'az alapszóban megnevezettnek szó­ lít, nevez' (kisasszony-oz, ur-az) stb. A képző szerkezete szerint lehet egyszerű vagy összetett. Leíró szempontból az egyszerű képzők a gyakoribbak, összetet­ tek csak ritkán fordulnak elő. Összetett képzőről, képzőbokorról akkor beszé­ lünk, ha közvetlenül, közbeeső származék nélkül járul valamely tőhöz a képző­ halmaz (lát-hatás, lát-hatási [jog], szépséges, felejt-hetetlen), vagyis ha azt töb­ bé-kevésbé egységesnek érzi, és egyszerű képzőként alkalmazza a nyelvtudat.

A szóalkotás módjai

307

Ma is vannak kialakulóban levő képzőbokrok. Az összetett képzővé válás útján van például a -ka/-ke + -s képzőből a -kás/-kés (szomorkás, édeskés), a ható ige képzője (-hat/-het), a feltételes mód jele (-né) és az egyes szám első személyű személyrag (-k) összeforrásával keletkezett a -hatnék/-hetnék képző (örvendhetnékje [van], [Rátört] a szomorkodhatnék.) A képző hangteste állhat egyetlen hangból (-i, -z, -l) vagy hangcsoportból (-at/-et, -ong/-eng/-öng). A ma­ gánhangzó illeszkedésének megfelelően a képzők két vagy három változatúak (-hat/-het, -kodik/-kedik/-ködik). Ezek együttesen a képzők alapalakjának, alapmorfémájának tekintendők. A képzők termékenysége és gyakorisága. — A képzők felhasználásuk lehe­ tősége és gyakoriságuk szerint a mai nyelvben sem azonos értékűek. Az olyan képzőket, amelyekkel ma is alkothatunk új szavakat, termékeny (produktív) képzőknek nevezzük. Produktív képzőnk például a -gat/-get deverbális igekép­ ző, az -ás/-és deverbális főnévképző. Természetesen a termékeny képzők hasz­ nálata sem korlátlan. Akad közöttük olyan, amely egy bizonyos szófajta minden tagjához hozzájárulhat (-hat/-het ható ige képzője, -ni, -ó/-ő igenévképzők stb.). A képzők többségének a használatát azonban korlátozza az alapszó hangalakja, szófaja, jelentése. A gyakorító ige -g (-og/-eg/-ög) képzője csak hangutánzó és hangfestő tövekhez kapcsolódik (patt-og, mek-eg, zümm-ög). Az előbb említett -ás/-és képző a cselekvés folyamatának a jelölésére produktív (gyógyul-ás, olvas-ás), de a cselekvés eredményének a jelölésére már terméketlenné kezd válni (ajánl-ás, ásat-ás). A nem termékeny (improduktív) képzőkkel nem alkotunk új származékokat, de már meglevő képzésekben gyakoriak lehetnek. A -dos/-des/-dös igeképzőre ez a jellemző (rug-dos, nyel-des, bök-dös). A két kategória (termékeny és nem termékeny) átcsaphat egymásba, mert sti­ lisztikai céllal termékennyé tehetünk egyébként már nem termékeny képzőt is. A szépirodalomban bőségesen találhatunk ilyen példákat. A -gat/-get képző csak elvétve kapcsolódik határozószói, névszói tőhöz: bizony-gat, édes-get. Ebben a funkciójában a -gat/-get nem nevezhető termékenynek, mégis tartalmi és formai okok egyaránt igazolják az angyalgat képzés létjogosultságát az alábbi versrész­ letben: Tubukál, tipeget, angyalgat / mendegél, — mennybe ér angyalnak [ti. az anyóka] (Váci M.). Az -odik/-edik/-ödik denominális igeképző rendesen mellék­ nevekhez szokott járulni. Az irodalomban azonban előfordul egyedileg főnévi alapszavú származék is (szeptember-edek). Szövegkörnyezete alapján jelentése 'elmúlik, öregszik, őszül' lehet: Rétről a ködöt magamra húzom, / s őszen, a ker­ tek alatt elúszón / ballagok tova, szeptemberedek (Utassy J.).

308

A magyar nyelv könyve

A képzők termékeny, illetőleg nem termékeny volta nem azonosítható gyako­ ri, illetve ritka voltukkal, ugyanis van termékeny és egyben gyakori képzőnk (-ni, -gat/-get). Találhatunk kevésbé termékeny, de a már meglevő származé­ kokban gyakran előforduló képzőt is (-an/-en mozzanatos képző, a cselekvés eredményét kifejező -at/-et képző). Termékeny, de ritka képzőnk az -ékony/ékeny: rebbenékeny. A képzők keletkezése. — Mai nyelvünkben is vannak kialakulóban levő képzők. Összetételi utótagra emlékeztet a -féle, -fajta, -szerű, -féleség képző (ci­ pőféle, jófajta, sarkantyúszerű, acélféleség). Önálló szóból alakult például a -fajta, több mellékszóelem összekapcsolódásával pedig a -szer-ű. A képzők bemutatása. — A képzők táblázatos bemutatásakor a funkció sze­ rinti főcsoportokból indultunk ki. Az osztályozás további részében az egyes ige-, igenév- és névszófajtákra jellemző csoportokba soroljuk a képzőket, melyek egymásutániságát elsősorban a képzők gyakorisága és termékenysége szabja meg. A ma is termékeny képzőket félkövér szedéssel emeltük ki. Ezáltal jobban szembetűnővé válik, hogy gazdag képzőrendszerünkből korunkban leginkább melyekkel alkotunk új szavakat. Igeképzők Igéhez járuló igeképzők Gyakorító értelem és folyamatos cselekvés kifejezése: -gat/-get: -g, -og/-eg/-ög: -ong/-eng/-öng: -ász(ik)/-észik: -dogál/-degél/-dögél: -kol/-kel/-köl: -ikél: -dokol/-dekel/-dököl: -ol/-el/-öl: -z, -oz(ik)/-ez(ik)/-öz(ik): -ál: -kod/-ked/-köd: -gál/-gél, -igál: -dal/-del/-dál: szólítgat, cserélget csattog, mekeg, zümmög hajlong, terjeng, dülöng kotorász(ik), legelész(ik) fújdogál, mendegél, üldögél horkol, esdekel, prüszköl eszikél fuldokol, nyeldekel, tündököl kurttyol, kelepel, püföl kiáltoz(ik), éledez(ik), öntöz dobál, kárál kapkod, lépked, röpköd húzgál, nevetgél, huzigál szabdal, lépdel, harapdál

A szóalkotás módjai
-dos/-des-dös: -doz(ik)/-dez(ik)/-döz(ik): Mozzanatosság kifejezése: -an/-en: -int: -ant/-ent: -ít: -aml(ik)/-eml(ik)/-ámlik: -all/-ell: Kezdő értelem kifejezése: -ad/-ed: -od(ik)/-ed(ik)/-öd(ik): -dul/-dül: -dít: Műveitető értelem kifejezése: -at/-et, -tat/-tet: írat, tépet, rajzoltat, kerestet apad, reped felkucorodik, leheveredik, összegöngyölödik rámordul, rezdül mozdít csattan, szökken köhint, suhint dobbant, hessent szakít, zsugorít háramlik, gyülemlik, csillámlik sugall, lövell rugdos, verdes, lökdös csukladozik, töredezik, lődöz

309

Egyéb cselekvő és mediális értelem kifejezése: -aszt/-eszt: -t: -ít: -ajt/-ejt: -al/-el, -lal/-lel: -ód(ik)/-őd(ik): -ko(dik)/-ke(dik)/-kö(dik): -koz(ik)/-kez(ik)/-köz(ik): -ó(d)z(ik)/-ő(d)z(ik): -oz(ik)/-ez(ik)/-öz(ik): -ul/-ül: Szenvedő értelem kifejezése: -at(ik)/-et(ik), -tat(ik)/-tet(ik): megbízatik, kéretik, kívántatik, elintéztetik forraszt, fejleszt röppent, teremt elhárít, szállít szalajt, veszejt forral, növel, hizlal, kérlel húzódik, képzelődik dulakodik, verekedik, gyűlölködik vitatkozik, vétkezik, ütközik csókoló(d)zik, hempergő(d)zik lemaradozik, ébredezik, öltözik borul, feszül

310 Visszaható értelem kifejezése: -kod(ik)/-ked(ik)/-köd(ik): -koz(ik)/-kez(ik)/-köz(ik): Ható értelem kifejezése: -hat/-het: Névszóhoz járuló igeképzők

A magyar nyelv könyve

ruházkodik, őrizkedik, fésülködik szárítkozik, szépítkezik, törülközik

húzhat, kérhet

Különféle jelentések kifejezése: -z(ik), -az/-oz/-ez/-öz: -l(ik)/-ll(ik), -ol/-el/-öl: -ít: -sít: -kod(ik)/-ked(ik)/-köd(ik): -lkod(ik)/-lked(ik)/-lköd(ik): -skod(ik)/-sked(ik)/-sköd(ik): -od(ik)/-ed(ik)/-öd(ik): -ul/-ül: -sul/-sül: -izál: -íroz: -ász(ik)/-ész(ik): dizsizik; vajaz, cukroz, címez, szörföz piroslik, tarkáilik, faxol, zöldell, elnököl fehérít, méregtelenít karcsúsít, magánosít tanárkodik, tevékenykedik, bölcsködik lustálkodik, gyengélkedik, szörnyülködik tanítóskodik, remetéskedik nagyobbodik, kisebbedik, tükrösödik sárgul, kékül állandósul, szembesül galvanizál, liberalizál karikíroz madarászik, egerészik

Határozószóhoz járuló igeképzők Különféle jelentések kifejezése: -z(ik): -ít: -l(ik): -koz(ik): -kod(ik)/-ked(ik): viszonoz, előz távolít, továbbít hátrál, vesztegel visszakozik elhamarkodik, hirtelenkedik, tüsténkedik

A szóalkotás módjai Névszóképzők Igéhez járuló névszóképzők Főnévképzők Elvont cselekvés, történés kifejezése: -ás/-és: -t: -aj/-ej: -alom/-elem: -ság/-ség: -at/-et: -hatnék/-hetnék: privatizálás, menedzselés lét, jártában zsivaj, zörej, csevej lakodalom, késedelem fáradság, sietség fordulat, kímélet játszhatnék(ja van), mehetnék(je van)

311

A cselekvés, történés eredményének, tárgyának kifejezése: -at/-et: -ás/-és: -dalom/-delem: -ság/-ség: -mány/-mény: -vány/-vény: -ék: -dék/-adék/-edék: -lék/-alék/-elék: -ték: -omás: -tal/-tel: javaslat, felelet újítás, vetés birodalom, jövedelem válság, nyereség koholmány, festmény; firkálmány járvány, kérvény maradék, teríték ajándék, váladék, lepedék moslék, ázalék, töltelék mérték, nyomaték állomás, látomás ital, hitel

A cselekvés eszközének kifejezése: -tyú/-tyű, -attyú/-ettyű: -ék: -óka/-őke: -ány/-ény: -al/-el:
-ál/-él:

-ály/-ély: -asz/-esz: -ó/-ő:

fogantyú, szerkentyű, dugattyú, pörgettyű készülék, támaszték fúvóka, nézőke hajtány, lepény vonal, lepel fonál, kötél osztály, szegély támasz, eresz ásó, véső

312

A magyar nyelv könyve

A cselekvőnek vagy a cselekvés helyének a kifejezése: -ó/-ő: -da/-de, -oda/-öde: -ár/-ér: Melléknévképzők Jellegzetes, állandó tulajdonság kifejezése: -ós/-ős: -ékony/-ékeny: -atag/-eteg: -i: -ánk/énk: -ag/-eg: -a/-e: Tagadó vagy fosztóképzők: -(a)tlan/-(e)tlen, -talan/-telen: ártatlan, fedetlen, tétlen, védtelen, nyugtalan -hatatlan/-hetetlen: olvashatatlan, élvezhetetlen A cselekvés végrehajthatóságának kifejezése: -ható/-hető: látható, menedzselhető rágós, reszketős fogékony, érzékeny roskatag, csüggeteg csücsöri, zsugori falánk, élénk hallgatag, reszketeg pisla, penge hallgató, szerző járda, böngészde, uszoda, öntöde tanár, tündér

Névszóhoz járuló névszóképzők Főnévképzők Kicsinyítés, becézés kifejezése: -cska/-cske/-acska/-ecske/-ocska/-öcske: -ka/-ke: -i: -is: -csi: -ca: -ci: -si: almácska, tükröcske, terítőcske, könyvecske bácsika, Dorka, nénike Peti, töri, meki ('McDonalds'), (buri 'burgonya') Maris, Boris Pircsi, pulcsi, mamcsi Teca Anci, Jenci, föci, poci jogsi, vaksi

A szóalkotás módjai
-u: -us: -uka: -ika/-ike: -ikó: -kó: -ók/-ők: -a: -ó/ő: -dad/ded: anyu, Samu Rékus, Ildus, papus Pistuka, Iluka ládika, Ferike Anikó, lábikó Jankó, Ferkó Erzsók Kata, Laca Kató, Pető tojásdad, kerekded

313

Különféle jelentések kifejezése: -s/-as/-es/-os/-ös: -ság/-ség: -asság/-esség: -ász/-ész: -zat/-zet: -sdi: -onc/-enc/-önc: -lat/-let: -alék/-elék: -ék: -né: -ista: -izmus: -árium: Melléknévképzők Különféle jelentések kifejezése: -s/-os/-es/-ös: -ú/-ű/-jú/-jű: -i: -si: -(a)tlan/-(e)tlen, -talan/-telen: kökényes, tükrös; barnás; lányos; hatos (busz) (sas)orrú, (jó) fülű, (széles) ajtajú, (éles) elméjű városi, rendőri, orvosi falusi, tanyasi sótlan, gondatlan, gondtalan, érzéketlen, lélektelen fás; butikos; mázsás; kilences jóság; fáradtság; honvédség; szerkesztőség; síkság vigasság, bölcsesség távirdász, kertész izomzat, kőzet katonásdi, esküvősdi újonc, kedvenc, különc bizonylat, készlet százalék, ezrelék Tóthék, Miklósék, szomszédék Szabóné, polgármesterné naturista, csurkista realizmus, fundamentalizmus szolárium, tropikárium

314 -ságos/-séges: -atos/-etes: -nyi: -szori/-szeri/-szöri: -szoros/-szeres/-szörös: Számnévképzők -d/-ad/-ed/-od/-öd: -dik/-adik/-edik/-odik/-ödik:

A magyar nyelv könyve jóságos, szépséges szorgalmatos, szerelmetes tenyérnyi, CD-lemeznyi sokszori, tízszeri, ötszöri sokszoros, kétszeres, ötszörös

harmad, ezred, hatod, ötöd századik, tizedik, sokadik, ötödik

Határozószóhoz járuló névszóképzők Főnévképzők: -s: -ság/-ség: -di: -ány/-ény: -lék: -lat/-let: Melléknévképzők : -s: -i:
-só/-ső:

együttes bizonyság, biztonság igazándiból hátrány hátralék távlat, melléklet

ingyenes, végleges előbbi, egykori, távoli, benti alsó, hátulsó, belső, középső Utótag jellegű képzők

-féle: -fajta: -szerű: -rét: -rétű: Igenévképzők Főnévi igenév

Dózsa-féle, különféle számítógépfajták, anyjafajta makettszerű, plázaszerű hatrét (hajt vmit), hétrét (görnyed) többrétű, kétrétű

-ni/-ani/-eni, -n-/-an/-en/-nni/-nn-:

látni, hallani, sejteni, írnom, mondanom, sejtenem, lenni, hinned

A szóalkotás módjai Melléknévi igenév Folyamatos: -ó/-ő: Befejezett: -t ~ -tt, -ott/-ett/-ött: Beálló: -andó/-endő: Határozói igenév: -va/-ve: -ván/-vén: alvó, fekvő zárt, gyakorlott, képzett, tömött megírandó, teendő ázva, lépve szántván, ülvén

315

A ritkább szóalkotási módok
A már megismert szóösszetételhez és szóképzéshez fogható több termékeny szó­ alkotási módunk — a 20. században általánossá vált mozaikszó-alkotáson és a rövidülésen túl — nemigen van. Ritkábban azonban más eljárásokkal is gyara­ píthatjuk a szókészletet. E jelenségek szórványosak, meglehetősen különböznek is egymástól, nyelvtani szabályokhoz csupán többé-kevésbé köthetők. Fejezetünkben a következő szóalkotási módokat tárgyaljuk: mozaikszó­ alkotás (betűszók, szóösszevonás, egyéb mozaikszók), szórövidülés és tovább­ képzés, szóelvonás, szóhasadás, szóvegyülés, népetimológia, tulajdonnevek köznevesülése. 1. Mozaikszó-alkotás. — Ez a szóalkotási mód nyelvünkben meglehetősen új. A 19. század végén bukkant föl, azóta azonban talán túlságosan is terjed. A mozaikszók a rövidítésekkel mutatnak rokonságot, hiszen azokból keletkeztek. Az egyesületek, szervezetek hosszadalmas nevének a rövidítését önálló szóként kezdték ejteni. Mozaikszók két úton jöttek létre. a) Csupán a nevek kezdőbetűiből alakultak (Magyar Testgyakorlók Köre = MTK, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület = EMKE, OTKA = Országos Tudományos Kutatási Alap stb.). Az így keletkezetteket nevezzük betűszóknak. A 20. században a köznevek területére is átterjedt a mozaikszók alkotása. Kiala­ kult a kp (= kézpénz), a tbc (= tuberkulózis), a vécé (= water closet 'vízöblítéses illemhely'), a téesz vagy tsz, a tévé vagy tv, a gyes, a gyed stb. változat is. A mozaikszók nyelvhelyességi szempontú megítélésében a használhatóságuk köre a döntő mozzanat.

316

A magyar nyelv könyve

Vannak világszerte ismert nevű nemzetközi szervezetek, egyesületek, pártok, államok, hírügynökségek (ENSZ, UNESCO, USA, MTI stb.). Ezeket bátran hasz­ nálhatjuk. Az országosan ismert szervezetek, intézmények, egyesületek nevéből is ke­ letkeznek mozaikszók (FTC, TIT, BKV stb.). Az egy-egy tájegységen, megyében működő szervezetek nevéből alakult mo­ zaikszók kisebb hatósugarúak (DAK = Dunaújvárosi Autójavító Kisvállalat, SZVSE = Szegedi Vasutas Sport Egyesület stb.). Ezek használata nem mindig szerencsés. Társadalmi tagolódás szerint megkülönböztetünk köznyelvi és csoportnyelvi mozaikszókat. Köznyelvi mozaikszóknak nevezzük azokat, amelyeket minden társadalmi ré­ teg és csoport használ: IBUSZ, MÁV, OTP, gyes, kp, rt., szja, tévé stb. A csoportnyelvi mozaikszókhoz azok tartoznak, amelyek egy-egy szakmá­ hoz, szakterülethez vannak kötve: JATE, BL (Bajnokok Ligája), atp (anyanyelvi tantárgy-pedagógia), vb (= világbajnokság) stb. b) A többtagú nevek szó eleji betűcsoportjaiból, gyakran első szótagjainak összekapcsolásával, ún. szóösszevonással is keletkeznek mozaikszavak: MA­ HART = Magyar Hajózási RT., Épszöv = Építőipari Szövetkezet, Gépber = Gé­ pipari Beruházó Kft. Ezekhez hasonlóak azok is, amelyeknek az egyik tagja tel­ jes szó, a másik pedig szórész: Főtaxi = Fővárosi Autótaxi Rt. Mokép Rt. = Mozgóképforgalmazási Rt. c) Legújabban a többtagú névből teljes szavakat tartanak meg. Ezek az ele­ mek a tevékenységről, a termékről vagy a telephelyről tájékoztatnak: Zalabútor, Hajdúvolán, Tiszahús. A szóösszetételekkel és a szóelvonással egyaránt rokon­ ságban vannak, jobb híján egyéb mozaikszóknak hívjuk őket. A mozaikszók kiejtése elég változatos. Az egybeejtésre, vagyis a szóként való kimondásra alkalmasakat egyszerűen, szóként hangoztatjuk: SOTE, TIT, gyed stb. Az egybeejtésre alkalmatlan mozaikszóknak a kiejtése többnyire a betűk ne­ vének a kiejtéséből tevődik össze: MTA (emtéa), FTC (eftécé), ABC (ábécé), 5. k. (eská), tv (tévé) stb. Ha a betűző kiejtés nehézkes lenne, akkor az előbbi két ejtési mód együttesen érvényesül: GYSEV (gyesev) stb. A mozaikszók határozott névelőjének az alakváltozatát mindig a mozaikszó kiejtett alakja határozza meg: az EB, a FÁK, az MTI, az MALÉV, az USA stb.

A szóalkotás módjai

317

A mozaikszók használatát általában nem kifogásolhatjuk, hiszen időt és he­ lyet takarítunk meg velük. A nyelvi-stilisztikai helyesség és szépség szempontja­ it azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Tehát az új alakulat egyrészt ma­ gyaros, világos, tömör és szabatos, másrészt pedig szemléletes, jó hangzású, természetes, hangulatos és változatos legyen. Nem tartjuk követendőnek a ma­ gyar hangrendtől elütő, valamint a rossz hangzású és a komikus hatású mozaik­ szókat, például a következőket: KAGE (Kalocsa környéki Gazdasági Egyesülés), RUMES (Ruházati Minőségellenőrző Egyesülés), KECS (Közületeket Elhelyező Csoport). ÓÉÁ (Országos Érc- és Ásványbányák), PKUV (Pécsi Köztisztasági és Útkarbantartó Vállalat). 2. A szórövidülés és a szó továbbképzése. A rövidségre, egyszerűségre tö­ rekvés végett a gyakrabban használt szavakat tudatosan vagy nem tudatosan ne­ megyszer megrövidítjük, tetszőleges részletet veszünk el a szóból. A rövidült alakok ritkán maradnak tőszók (traffipax > traffi, kondicionáló, kondíció > kon­ di, szituáció > szitu), többnyire kicsinyítő képzőket vesznek föl: -i: pörkölt > pöri, szocialista > szoci, saláta > sali; -ci: nadrág > naci, borjú > boci -csi: bo­ csánat > bocsi, duma > dumcsi, prémium > prémcsi, röpdolgozat > röpcsi, unalmas > uncsi; -si: akkumulátor > akksi; -kó: millió > milkó, protekciós > protkós, protézis > protkó; stb. Mint a bemutatott példákból is kiderül, ezen származékok jelentős része nem tartozik az irodalmi nyelvi rétegbe. A rövidíté­ sek túlzott használata nyelvhelyességi szempontból sem követendő. A rövid alakok összetételek elő- és utótagjaként, sőt mindkettőként is előfor­ dulhatnak: szoláriumbarna > szolibarna, kondicionálószoba > kondiszoba; szakdolgozat > szakdoli, posztszocialista > posztszoc; szociálpolitikai > szocpol, szociáldemokrata > szocdem. 3. Szóelvonásnak nevezzük azt a szóalkotási módot, amelyben egy látszóla­ gos vagy rosszul tagolt képzésből egy addig nem létező alapszót következtethe­ tünk ki, vonunk el. Ma főleg igék alakulnak ilyen módon. Az ilyen keletkezésű igéket olyan összetételekből vonták el, amelyekben a főnév- vagy igenévképzős utótagnak az előtag jelzője (nagytakarítás, főjavítás, gyorsírás), jelöletlen tárgya (népszámlálás, bérelszámolás, világlátott), jelöletlen határozója (távirányítás, bájcsevegés, helyesírás). Ezekből vontuk el a nagytakarít, főjavít, gyorsír, nép­ számlál, bérelszámol, világlátni, távirányít, bájcseveg, helyesírni igéket, igene­ veket. Az elvonás egyébként a szóalkotásnak régi, analógiás módja (kapál: kapa; csendes: csend). A nyelvújítók tudatosan éltek ezzel a móddal (gyárt: gyár; tap­ sol: taps). Ma is keletkeznek így szavak: macerál: macera; zabál: zaba.

318

A magyar nyelv könyve

Nyelvhelyességi szempontból általában egyenkénti elbírálásra van szükség aszerint, hogy melyik milyen régi, használata gyakori, eleven-e. A legtöbb így keletkezett igét erőszakoltnak, szokatlannak érezzük, a köznyelv is húzódozik használatuktól. Egy részük egyéni, eredetieskedő, más részük pedig szakmai zsargonszónak tűnik. 4. Szóhasadásnak nevezzük azt a jelenséget, amelyben valamely szó alak­ változatai eltérő jelentésű önálló szókká fejlődnek, vagyis párhuzamos alak- és jelentésmegoszlás jön létre egy szó két alakváltozata és két fő jelentése között: az egyik alakhoz az egyik, a másikhoz a másik fő jelentés kapcsolódik. Egyrészt hangrendi párhuzamok keletkezése ad lehetőséget szóhasadásra (ez-az, ilyenolyan; kever-kavar; förgeteg-forgatag; cseléd-család), másrészt pedig egyéb hangtani különbség (szaru-szarv, toboz-doboz, csekély-sekély). Szóhasadás jö­ het létre akkor is, ha a különböző szótőváltozatokhoz előhangzós vagy előhang­ zótlan változatban kapcsolódik ugyanaz a toldalék (gondatlan-gondtalan, tár­ gyatlan-tárgytalan), illetőleg ugyanannak a tőnek más-más változatához kap­ csolódik azonos toldalék (borjúja-borja, daruk-darvak, nője-neje, éberen­ ébren). 5. Szóvegyülés (contaminatio). — Erről a jelenségről akkor beszélünk, ha két különböző szó elemei — véletlenül vagy tudatosan — többször is keverednek egymással. Eredetileg akkor keletkeztek, amikor egy szóalak fölidézésének pil­ lanatnyi zavara közben két azonos vagy rokon értelmű szó egyszerre jutott a be­ szélő tudatába, s a hangalakok kimondásakor összekeveredtek. Az így létrejött szavak egy részének a jelentése megegyezik az alkotó elemek bármelyikével. Ezek nem túl értékes szavak: ordít + kiabál —> ordibál, zavar + kerget —> zar­ gat, csokor + bokréta —> csokréta, rémítő + ijesztő —> rémisztő stb. Az olyan tudatos alkotások, amelyek mást jelentenek, mint az alkotóelemek, nyelvileg értékesebbek: motor + hotel —> motel, búza + rizs —> burizs stb. Ezek­ ben az alakulatokban két különböző jelentésű szó olvad össze. A szakirodalom összerántásnak nevezi ezt a jelenséget. 6. Népetimológia vagy szóértelmesítés. — A szóalkotásnak az a ma is ke­ véssé termékeny módja, amelynek eredményeként valamely szokatlan, többnyire idegen szót már meglevő ismert szóhoz (szavakhoz) hasonlóvá teszünk. Így lett a régi milföld, mélföld szó német eredetű 'mérföld' jelentésű mél előtagból a mér ige hatására mérföld. Képzésnek véltek idegen szót: a szláv ulica átvételéből előbb ucca, majd utca lett, pedig ennek a szónak nincs semmi köze az út sza­ vunkhoz.

A szóalkotás módjai

319

Újabban szándékos szótorzítások következtében is keletkeznek népetimoló­ giák: nyugdíjas > nyögdíjas, televízió > televíziló, peronoszpóra > fenerosszpo­ ra, agronómus > ugrómókus, cowboy > kanboy stb. Ezek a játékos alakulatok módjával használva színesítik nyelvünket. 7. A tulajdonnevek köznevesülése — Találmányok, ruhadarabok, mérték­ egységek, jellegzetes tárgyak gyakorta kapják nevüket feltalálójukról, első vise­ lőjükről, elterjesztőjükről, származási helyükről. Ezek a tulajdonnevek a gyakori használat következtében köznévvé válnak, idővel elhomályosul tulajdonnévi voltuk, lassan fogalom lesz belőlük. Helyesírásunk kis kezdőbetűvel jelöli ezt a változást. Igen sok nemzetközi műveltségszó tartozik ide, de szép számmal talá­ lunk magyar eredetűeket is köztük. Julius Caesar nevét az ókori világ összekap­ csolta az uralkodás fogalmával, így lett a nevéből császár, kaiser. Hasonlókép­ pen keletkeztek a többiek is: ragián (szabású), sziluett, bedekker; olcsójános, borsszemjankó, szentgyörgyvirág stb. IRODALOM
E. ABAFFY ERZSÉBET, A képzők osztályozásának problémáiról. Nyelvtudományi Dolgozatok. 14. *
ANTALNÉ SZABÓ ÁGNES, A mozaiknevek stílusáról (In: FERCSIK ERZSÉBET - T. SOMOGYI MAGDA

szerk., Oktatási tapasztalatok — kutatási eredmények 98-104. Bp., 1997.) * BACHÁT LÁSZLÓ BENKŐ LÁSZLÓ - CHIKÁN ZOLTÁNNÉ, Leíró magyar nyelvtani gyakorlatok. Bp., 1979. * BALOGH DEZSŐ - GÁLFFY MÓZES - J. NAGY MÁRIA, A mai magyar nyelv kézikönyve. Bukarest, 1971. *
BÁRCZI GÉZA, Nyelvművelésünk. Bp., 1974. * D. BARTHA KATALIN. AZ igeképzők funkciója a ké­

sei ómagyar korban. Kézirat, 1983. * D. BARTHA KATALIN, A magyar szóképzés története. Bp.,
1958. * BENCÉDY JÓZSEF - FÁBIÁN PÁL - RÁcz ENDRE - VELCSOV MÁRTONNÉ, A mai magyar

nyelv. Bp., 1968. * BERRÁR JOLÁN, Új szempontok és módszerek a szóképzés vizsgálatában: Ta­ nulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Szerk., RÁcz ENDRE és SZATHMÁRI
ISTVÁN. Bp., 1974. * BERRÁR JOLÁN, Szóképzés, lexika és szintaxis. ÁNyT. III. 35-12. * DEME

LÁSZLÓ, Még néhány szó a rövidítésekről. Nyr. 74: 429-435. * FÁBIÁN PÁL, A szóalkotás kér­ dései: Magyar nyelvhelyesség. Bp., 19694. * GRÉTSY LÁSZLÓ, A szóhasadás. Bp., 1962. * GRÉTSY LÁSZLÓ szerk., Mai magyar nyelvünk. Bp., 1976. * GRÉTSY LÁSZLÓ - KOVALOVSZKY MIKLÓS szerk., Nyelvművelő Kézikönyv. I—II. Bp., 1980-1985. * HAJDÚ MIHÁLY, A tulajdonnevek közne­ vesülése (In: Köszöntő kötet B. Gergely Piroska tiszteletére 50-59. Miskolci Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke, Miskolc, 2002. * KÁROLY SÁNDOR, A szóképzés grammatikai jellegé­ ről, szuffixumfajták elkülönítéséről és a képzőproduktivitásról: NyK. LXVII. 273-289. * KELE­
MEN JÓZSEF, Szempontok az ikerszók vizsgálatához: MNy. XXV. 236-247. * KESZLER BORBÁLA,

szerk., Magyar grammatika, Bp., 2000. * KiEFER FERENC szerk., Strukturális magyar nyelvtan I.
Bp., 1992. * KIEFER FERENC et al., Új magyar nyelvtan. Bp., 1998. * KOVALOVSZKY MIKLÓS,

Nyelvfejlődés — nyelvhelyesség. Bp., 1977. * LADÓ JÁNOS, A magyar mozaikszók helyesírásának

320

A magyar nyelv könyve

időszerű kérdései: Nyr. 88: 302-312. * LŐRINCZY ÉVA, Szintaktikailag pontosan nem elemezhető összetett szavainkról: MNy. LVI. 63-75. * B. LŐRINCZY ÉVA, A szóösszetétel és az összetett sza­ vak leíró vizsgálatának néhány módszertani kérdése: Nyelvtani tanulmányok. szerk., SULÁN BÉLA. Bp., 1961. * NAGY FERENC, Denominális képzőink gyakoriságáról: MNy. LX. 201-203. * NAGY
LAJOS (= Cs. NAGY LAJOS), A szóképzés szerepe mai nyelvünkben. Kézirat, 1973. * NAGY LAJOS,

A szokatlan képzés mint szóalkotási mód mai nyelvünkben. Kézirat, 1976. * Cs. Nagy Lajos, Pár­ huzamos származékok a mai igeképzésben: A Budapesti Tanítóképző Főiskola Kiadványai 10. Tudományos Közlemények III. Bp., 1982. 117-122. Szerk. Adamik Tamásné et al. * RÁCZ ENDRE, Ikerítéssel alakult becéző neveinkről: Néprajz és Nyelvtudomány II. 43-48. * RUZSICZKY É V A , Problémák a képzők szinkron vizsgálatával kapcsolatban: Nyr. 82: 200-208. * SIMONYI ZSIG­ MOND, A magyar nyelv. Bp., 19052. * SZABÓ ZOLTÁN, A szóképzés stilisztikai minősítéséhez: Nyr. 85: 284-299. * T. SOMOGYI MAGDA, Toldalékrendszerezésünk vitás kérdései. Bp., 2000. * TOMPA JÓZSEF, szerk., A mai magyar nyelv rendszere. I. Bp., 1961.

MONDATTAN A mondattan és a mondat általános kérdései
A görög nyelvből származó szintaxis magyar megfelelőjének a mondattant hasz­ náljuk. Az ókori szintaxis azonban nem a mondat, hanem a szófajok szerkeszté­ sével foglalkozott. APOLLÓNIOSZ DÜSZKOLOSZ görög grammatikus (Kr. u. 2. század), a mondattan tulajdonképpeni megteremtője, a következő sorrendben tárgyalta a mondattani jelenségeket mint rendszeres egészet: a névelő, a névmás, az ige, a névszó és az elöljárók. Azt vizsgálta, hogy a különböző szófajokhoz tar­ tozó szavak hogyan, milyen szabályok szerint alkotnak érvényes szerkezeteket. A latin grammatikusok a szintaxist eredeti jelentésének megfelelően constructio (szerkesztés) kifejezéssel helyettesítették. Ezért érthető, hogy a rokon szintagma (szerkezet) szó tágabb értelemben nemcsak szintaktikai (mondattani), hanem alaktani szerkezeteket (több morfémából alkotott szavakat) is jelölhet. A 18. szá­ zadban alakult ki a mondatszerkesztésnek az az általános elmélete, amelynek nyomán a szintaxis mondattanná vált. A mondattan a nyelvtan egyik legfontosabb része, mert a mondat a gondola­ tok megalkotásának, kifejezésének és közlésének legfontosabb eszköze, amely­ ben a nyelv legfőbb funkcióját, a gondolatközlést, a gondolatcserét betölti. A nyelv legdinamikusabb egységeivel foglalkozik, és vizsgálja, hogyan szerkesz­ tünk az egyes szavakból teljes mondanivalót kifejező, különböző jellegű monda­ tokat; vizsgálja továbbá a mondatok összefüggéseit, s a mondat jelentését befo­ lyásoló jelszerű eszközöket (hanglejtés, hangsúly, szórend); a szavaknak a mon­ datszerkezeten belüli változásait és a viszonyításra szolgáló eszközöket. A mondattan anyaga a folyamatos beszéd, pontosabban a megnyilatkozás; a tárgya a mondat mint a beszéd és a nyelv egysége.

Mondatmeghatározási kísérletek
A beszélő jól tudja, hogy mi mondat, és mi nem mondat, hiszen enélkül nem lenne képes szavakból egy mondat zárt egységét létrehozni. A hallgató is felis­ meri, ha egy mondat befejezetlen marad, félbeszakad. Mégis évszázadok óta hi­ ába törik a fejüket a tudósok a mondat meghatározásának a megoldásán. JOHN RiES (1857-1933) például a mondatról írt könyvében az elmúlt korokból kere-

322

A magyar nyelv könyve

ken másfél száz meghatározást közöl. EUGEN SEIDEL pedig 1935-ben megjelent könyvében (Geschichte und Kritik der wichtigsten Satzdefinitionen — Jena) már kétszázhúszat idéz. A definíciókat áttekintve két törekvés tűnik szembe. A grammatikusok a mondatot egyrészt tartalmilag, másrészt mint sajátos szerkezetek egy osztályát, strukturálisan igyekeztek meghatározni. A tartalmi megközelítést példázza a legrégibb fennmaradt európai nyelvtan­ könyv, DIONÜSZIOSZ THRAX (Kr. e. 2. sz. körül) művének mondatmeghatározá­ sa: „A mondat szavaknak olyan összeállítása, amely teljes gondolatot fejez ki." PRISCIANUS (Kr. u. 6. sz.) meghatározása hasonlóképpen tartalmi megközelíté­ sű: „A mondat szóknak összevágó rendje, amely teljes értelmet fejez ki." A CZUCZOR-FOGARASI-szótárban így fogalmazták meg a mondat lényegét: „A mondat a kimondott szóknak bizonyos értelmet kifejező egymással szorosan öszve kapcsolt öszvege. Különösen észtanilag (logikailag), szókkal kifejezett gondolat, mely észtani ítéletet foglal magában." JOHN RIES német nyelvtudós a mondatot úgy akarja elkülöníteni a többi nyelvi elemtől, hogy megkeresi a mondat sajátos funkcióját. Szerinte a mondat a beszéd természetes egysége. Nemcsak egy fogalom egyszerű jelölője, mint a szó, hanem az embernek a fogalommal, fogalomcsoporttal szemben való állásfoglalá­ sát is érzékelteti (állítás, tagadás, óhajtás, kérdezés). Ezt a mozzanatot nevezi RIES valósághoz való viszonynak. Meghatározása tehát a következő: „A mondat egy grammatikailag formált legkisebb beszédegység, amely tartalmát e tartalom­ nak a valósághoz való viszonya szempontjából fejezi ki" (BERRÁR, 1957, 8). A strukturális definíciók közül kiemelkedik az ANTOINE MEILLET [mejé] francia nyelvésztől származó: „... a mondat olyan artikulációk csoportja, ame­ lyek nyelvtani viszonyok által vannak egymással összekötve, és ugyanakkor önmagukban teljesek, amennyiben nyelvtanilag függetlenek bármely más cso­ porttól; egyszóval: a mondat a beszéd nyelvtanilag autonóm (önálló) szakasza" (TELEGDI, 1977, 104). DEME LÁSZLÓ meghatározásában a következőképpen foglalja össze a mondat lényegét: „A mondat a beszédnek elemi, láncszemnyi egysége. Mondat minden olyan nyelvi eszközből álló megnyilatkozás vagy megnyilatkozásrész, amely a beszéd­ folyamatot, illetőleg a beszélő és a hallgató közötti kommunikációs kapcsolatot egy kerek kifejező, tájékoztató és/vagy felhívó mozzanattal építi tovább" (DEME,

1976,61).

A mondattan és a mondat általános kérdései

323

DEME tehát láncszemhez hasonlítja a mondatot, melynek jellemzője egyik ol­ dalról az önállóság, a kerekség és a lezártság, a másik oldalról pedig a kapcsolat teremtése az előzményekkel (beszédelőzménnyel) és a következő beszédegysé­ gekkel úgy, hogy közben „maga is hozzátesz valamit az addigiakhoz" (DEME, 1976, 61). A „mondatság" alapvető feltétele a kommunikációs folyamat felől nézve a beszédfolyamatban betöltött szerep, vagyis hogy továbbviszi-e egy teljes kommunikatív mozzanattal a beszédviszonyt. E funkcionális szempontú megha­ tározásban másodlagos, hogy utal-e a mondat a valóságra, vagy sem; megszer­ kesztett-e, vagy sem, de lényeges mozzanat a beszerkesztettség. Minden mondat a beszédfolyamatba ágyazódva, egy rendszerben jelenik meg: vagy a szövegöszszefüggésnek (kontextusnak), vagy a szövegek közötti összefüggésnek (intertex­ tusnak), vagy a beszédhelyzetnek (szituációnak) a függvénye. Ha kiemeljük a mondatot a beszédhelyzetből, nyelvileg általában érthető marad, de kommuniká­ ciós szempontból elveszíti értelmét, mert elveszíti összefüggéseit. Az előzmé­ nyek és az összefüggések ismerete nélkül is világos, jól szerkesztett, csak éppen­ séggel kommunikációs értéke nincs a következő mondatnak: A rekonstrukció az év végéig befejeződik (Esti Hírlap 28, 277. sz. 1). A hallgató nem tudja meg eb­ ből, hogy minek a rekonstrukciója és melyik évben fejeződik be. Elvesztette a mondat a láncszem (kapcsoló) szerepét, mert kiemeltük abból a környezetből, amelyben ezt be tudná tölteni, ábrázoló szerepe azonban így is megmaradt. Az előbbi „üres" mondatot visszahelyezve természetes környezetébe, kommunikatív szempontból is értelmessé válik: A közterületi órák rekonstrukciós programján belül eddig 130-at szereltek át, újítottak fel az elektromos impulzusoknál is sok­ kal megbízhatóbb quarzberendezéssel. A rekonstrukció az év végéig befejeződik. Pontos eredményét már a Rákóczi út - Tanács körút sarkán, a Textil Áruház to­ ronyórája jelzi (uo). Tehát megtudjuk a szövegösszefüggésből, hogy az órák re­ konstrukciójáról van szó, a szituációból (a közlemény időpontjából) pedig azt, hogy az 1983-as évről. KÁROLY SÁNDOR a fentiekre utalva beszél hagyományos mondatról és meg­ nyilatkozásról, másképpen: rendszermondatról és szövegmondatról. Rendszer­ mondatnak (hagyományos mondatnak) tekinti azokat a mondatokat, amelyeket a beszélő (író) a grammatikai szabályok alapján, sorban, egymás után alkotott meg. Ha ezeket bizonyos szituációkba helyezzük, szövegmondatokká (megnyi­ latkozásokká) válnak. Természetesen a szövegmondatoktól is eljuthatunk a rend­ szermondatig, ha a környezetéből, a kontextusból kiemeljük az adott mondatot,

324

A magyar nyelv könyve

vagyis ha megbontjuk a szituáció konkrétságát. Ezt tettük a fenti példánkban is (vö. KÁROLY SÁNDOR, Néprajz és Nyelvtudomány XXIV-XXV. 49). Anélkül, hogy tovább sorjáztatnánk a mondatmeghatározásokat, tekintsük át a mondat többféle szempontú megközelítéseit. A funkcionális megközelítés szerint a mondat beszédegység. Ezt a felfogást mutatja DEME LÁSZLÓ előbb már bemutatott elmélete. A logikai felől nézve a mondat kijelentés. A mondat állít valamit valamiről, vagyis tartalmaz egy predikációt. A mondat így két részből tevődik össze. Egyik a propozíció, dictum (állítás), a másik a modus, mód, amely a beszélőnek az állításhoz való viszonya szempontjából módosítja a mondatot: valószínűséget, lehetőséget, bizonytalanságot, kérdést, felszólítást stb. fejez ki. A formális megközelítés szerint a mondat legalább egy szóból álló, lezárt in­ tonációjú szerkezet, a szintagmákkal szemben szintaktikailag szabad forma. Itt megjegyzendő, hogy a szövegmondatok a beszerkesztettség tulajdonságait mu­ tathatják, s így megkülönböztetünk ún. függő és független mondatokat. A lélektani megközelítés azt jelenti, hogy kifejezésként fogjuk föl a monda­ tot. „A mondat — az ősmondat és a fejlett mondat egyaránt — a valósághoz való viszonyításban aktivizálódó lelki jelenségek hangoztatással kapcsolatos kifejezé­ se" — állapítja meg PAIS DEZSŐ (MTM, 1950. 16-17). A lelki jelenségek kifeje­ zése azt jelenti, hogy a beszélő/író a mondat segítségével tudja a külső vagy a belső ingerek által kiváltott gondolatait mások számára nyilvánvalóvá tenni.

A mondatok osztályozása
A mondatok száma elméletileg is, gyakorlatilag is végtelen. Ebben a végtelen halmazban csak akkor tudunk rendet teremteni, ha bizonyos szempontok szerint osztályozzuk őket. A legelterjedtebb csoportosítási szempontok a következők: 1. a mondat tartalma és a beszélő szándéka szerint (kommunikatív rendelteté­ se szerint; 2. logikai minőség szerint; 3. szerkezet szerint. A mondat fajai a kifejezett tartalom és a beszélő szándéka szerint A mondat mint a beszéd legkisebb egysége kifejező, tájékoztató és befolyásoló szerepet tölt be. A kifejezés főként a beszélő szempontjából lényeges, ugyanis ez a benne keletkezett pszichikai tartalmat jeleníti meg. A tájékoztatás és a befolyá­ solás a hallgatóra irányul.

A mondattan és a mondat általános kérdései

325

szerint a beszélő szándékát figyelembe véve a mondat lehet kifejező (felkiáltó, óhajtó), közlő (kijelentő, felszólító) és érdeklődő (kérdő) (DEME, 1976, 20). Tartalmuk szerint érzelmet és akaratot kifejezők (felkiáltó és óhajtó mondat), ismeretet és akaratot közlők (kijelentő és felszólító mondat) és érdeklődők (kérdő mondat). Ezek szerint megkülönböztethetünk kijelentő, felki­ áltó, óhajtó, felszólító és kérdő mondatot. Az egyes mondatfajtákat nem a tar­ talmi mozzanatok és a beszédfunkciók (kifejezés, tájékoztatás, felhívás) megléte és a többi hiánya különbözteti meg egymástól, hanem csupán valamelyiknek a dominanciája (DEME, 1976, 65). A tartalmi különbségekkel formai eltérések is járnak együtt. Ezek a formai el­ térések leginkább a modalitásban mutatkoznak meg. „A modalitás... a beszélő ember valósághoz való szubjektív viszonyának nyelvi kifejezése, főként az ige­ módok és bizonyos módosítószók használata és az intonáció (hangsúlyozás, hanglejtés stb.) által" (RÓNAI, 1976-1977, 26). VlNOGRADOV, BALLY és más kutatók a modalitást a mondat valóságra vonatkoztatottságával hozzák összefüg­ gésbe, s minden mondat szükségszerű tartozékának tekintik. „A nyelvi modalitás nézetük szerint a valóság nyelvi tükrözésének módja, a beszélő szubjektív, VlNOGRADOV szerint szubjektív-objektív viszonya a valósághoz, illetőleg e vi­ szony nyelvi kifejezése" (H. MOLNÁR: ÁNyT. III, 148). KIEFER FERENC megkülönböztet valóságábrázoló és nem valóságábrázoló mondatokat. Az utóbbi mondatokban előfordulnak olyan nyelvi elemek, olyan operátorok, amelyek a beszélőnek a mondatban megfogalmazott valósághoz való viszonyát fejezik ki. Ezek a beszélői attitűdöt kifejező nyelvi eszközök nem mondatrész jellegűek, nem illeszkednek szervesen a mondat szerkezetébe (KiEFER: NyK. 88: 14). H. MOLNÁR ILONA a következőképpen látja a modalitás kérdését: „A nyelvi modalitás legelső és legfontosabb megnyilatkozási formája ... a mondatfajta. A mondatfajták nem egyebek, mint a mondat funkcionális típusai, amelyeket a közlésben betöltött szerepnek megfelelő nyelvtani szervezettség különböztet meg egymástól. Az, hogy egy adott esetben a beszélő szájából kijelentő mondat hangzik-e el, vagy kérdő, vagy valamilyen más típusú, az a valóság tényeitől, je­ lenségeitől közvetlenül nem függ, hanem a mondanivaló, a közlendő jellegéből vezethető le. A mondatfajta a mondatnak a kötelező tulajdonsága, modális alapértéke. A modalitás legfontosabb kifejezőeszközei az egy-egy mondatfajta megalkotásá­ hoz szükséges kifejezőeszközök, pontosabban ezen eszközök komplexumai...
DEME LÁSZLÓ

326

A magyar nyelv könyve

Sem a hanglejtés, sem az igemódok, sem a szórend, sem bizonyos lexikai elemek (kérdőszók, kérdő névmások, óhajtószók stb.) önmagukban nem képesek a mon­ dat fajtáját, azaz modális alapértékét meghatározni" (H. MOLNÁR, 152). Gondol­ junk csak arra, hogy kijelentő mondat is szerepelhet felszólító mondat értékében: Most rögtön hazamész! Az egyes mondatfajtákra jellemző nyelvtani eszközök együttesein kívül talál­ hatunk a mondatokban olyan elemeket is, amelyek — bár használatuk nem köte­ lező — a beszélő valósághoz való viszonyának a kifejezésére alkalmasak. Ezek a mondatok modális alapértékét nem változtatják meg, csupán valamilyen irány­ ban módosítják. Például: Miklós sétál. Modális alapértéke a kijelentés. Miklós, azt hiszem, sétál. A modális alapérték nem változott meg, csak kiegészítő modá­ lis érték rakódott rá: bizonyosság, illetve bizonytalanság fejeződik ki. A szakiro­ dalomban bevezető szóknak, módosító mondatrészleteknek, szerkezeteknek és módosítószóknak nevezik ezeket, melyek a mondat szerves egészét alkotó tagjai közé szervetlenül illeszkednek be, logikailag sokszor mondatértékűek. Ilyen modális kifejezőeszközök a következők: tudom, azt hiszem, nem hiszem, nyil­ vánvaló, természetes, vitathatatlan, érthető, valószínű, kétségtelen, furcsa, érthe­ tetlen, véletlen szerencse stb. (vö. H. MOLNÁR, 152). A legújabb elméletek szerint a modalitás mint a beszélői attitűd megjelenése a mondat funkcionális-szemantikai kategóriái közé tartozik a mondat aspektusá­ val, személyviszonyaival együtt. A modalitást elméletileg ugyan, de elkülönítik egyrészt a mondatfajtától, amely szintaktikai kategória, másrészt a beszédaktus­ tól, amely pragmatikai kategória, de a valóságban ezek nyilvánvalóan össze­ függnek. Az elválasztást az indokolja, hogy az egyes kategóriák nem feleltethe­ tők meg mindig egymásnak. Kérdő alakú mondattal nemcsak kérdést fejezhe­ tünk ki, hanem felkiáltást is (Hiányzott ez neked?), felszólítást is (Becsuknád az ajtót?). Szűkebb értelemben a modalitás tehát a beszélői attitűd megjelenése a mon­ datban. A beszélő egy állítást — saját viszonyát kifejezve — nem valóságábrá­ zolóvá tesz. Valóságábrázoló mondat: Gergely olvas. Nem valóságábrázoló (modális) mondat: Gergely talán olvas. Ez utóbbiban lévő állítás nem tagadható (*Gergely nem talán olvas). Az attitűd jelölői a modális-pragmatikai partikulák (alig, főképp, csakis), a módosítószók (tényleg, csakugyan, esetleg), valamint a módosító mondatrészletek, tagmondatok (minden bizonnyal, valószínű, úgy hi­ szem).

A mondattan és a mondat általános kérdései

327

Tágabb értelemben modálisnak minősítenek minden olyan mondatot, mely nem tényközlő, vagyis amely a világnak egy lehetséges állapotát tárja elénk: Réka megfázhatott. A kijelentő mondat A kijelentő mondat elsősorban gondolati tartalmú, általában ábrázoló funkciójú. A beszélő ismereteit, tapasztalatait közli a hallgatóval. Logikai szempontból íté­ let. Tárgyilagos, nyugodt közlésként hangzik el, nem fűződik hozzá erősebb ér­ zelmi telítettség. Ez a mondatfajta a leggyakoribb, különösen a hivatalos írások­ ban, tudományos alkotásokban ismeretek, tények leírását tartalmazó művekben, események szóbeli és írásbeli előadásában: Az erdészeti szakemberek felsőfokú képzése 175 éve kezdődött meg Selmecbányán, a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem jogelődjének számító intézményben (Köznevelés XXXIX, 28. sz.); Napsütésben gyönyörű ez a vidék. Természetesen sokszor él vele a szépirodalom is, például A kert végében szunnyad a kút (Sütő: Anyám könnyű álmot ígér). Formai szempontból — ahogy az előbbi példánkban is megfigyelhető — többnyire a kijelentő módú állítmány jellemzi. Hiányos szerkezetű is lehet a kije­ lentő mondat. Ha az állítmánya hiányzik, az főként kijelentő módú igével, illetve ilyen állítmányi névszóval kiegészíthető: Mindig rajta (van) a szeme a lányon; Megvettétek a cipőt? — Meg(vettük); Ki beteg a családban? — A húgom (beteg). A feltételes kijelentés leginkább a feltételes összetett mondatok jellemzője. A beszélő szempontjából azok a mondatok is feltételes kijelentést tartalmaznak, amelyek az alannyal jelzett személy kívánságát, óhaját feltételes módú állít­ mánnyal fejezik ki: Péter szeretne olvasni; írhatnál rólunk is valami könyvet (Sütő: Id. mű). Ilyenkor elsősorban nem a vágy kifejezése a beszélő célja, hanem a közlése. Erősebb érzelmi intonációval nem járnak. Sokszor szerénykedést, bi­ zonytalanságot, udvariasságot is kifejez a feltételes módú állítmány a kijelentő mondatban: Azt szeretném mondani (ha meghallgatna); Megemlíthetném még azt is (ha lehet). A kijelentő mondat további ismertetőjegye a közepes hangfekvés és hangerő, a nyugodt, egyenletes, ereszkedő (pontosabban elöl eső) hanglejtésforma. Írásbe­ li jele a mondatvégi pont. A kijelentő főmondatú alárendelő összetett mondat végét ponttal zárjuk akkor is, ha függő kérdést vagy felszólítást tartalmaz a mel­ lékmondat: Azt kérdeztem, hol jártál ilyen sokáig; Bennünket felhívtak arra, hogy vegyük munkába saját kontónkra ezt a hegyoldalt (Sütő: Id. mű).

328

A magyar nyelv könyve

A felkiáltó mondat A felkiáltó mondat az ember érzelmeinek indulatteli kifejezője, tehát elsősorban érzelmi telítettségű. Ábrázoló ereje — ha van — másodlagos, felhívó funkciója következményszerű, hiszen érzelmi kitörésként hallgató nélkül is létrejöhet: Jé!, Ah!, Jaj! A felkiáltó mondat közel áll a kijelentő mondathoz, mert sokszor épp­ úgy logikai ítéletet fejez ki, állítmánya kijelentő módban van,csakhogy a való­ ságábrázoláshoz a beszélő érzelmi állásfoglalása is hozzákapcsolódik, s pontosan ez különbözteti meg a kijelentő mondattól: Jött a nyár! (Sütő: Id. mű); Annak magyarázata van! (Sütő: Id. mű) A változatos érzelmeket ábrázoló szépirodalmi műfajokban (ballada, óda, dráma) gyakoriak, a vitatkozó hangnemű publiciszti­ kai és tudományos stílus is alkalmanként használja. Formai sajátsága a lelki emóciónak megfelelő intonáció: erősebb nyomaték, magasabb vagy mélyebb hangfekvés, alkalmanként szeszélyes vonalú hanglejtés. A hang nagyobb ereje azonban önmagában még nem teszi a mondatot felkiáltó­ vá. Sokszor indulatszót is tartalmaznak a felkiáltó mondatok: Én csak szeretni vágytam! 0, ki érti meg! (Garai: Nyárvég); Ejnye, de ügyetlen vagy! Gyakoriak egyrészt a rövid, állítmányból és alanyból álló tőmondatok: Esik a hó!, másrészt pedig az igei állítmányi nélkülöző, sajátos névszói (nominális) mondatok, illetve a hiányos szerkezetű mondatok: Az más!; Télen, nyáron! Té­ len, nyáron a kutya keservit! (Sütő: Id. mű). Előfordulnak mit, hogy(an) típusú névmást és határozószót tartalmazó, a kiegészítendő kérdő mondatra emlékezte­ tő, de intonációjukban felkiáltó mondatok is: Mit is láttam akkor, istenem! (Sütő: Id. mű); Hogy nézel ki! Az erősebb érzelem miatt a legnyomatékosabb szót megismételhetjük: Látod, látod! A felkiáltó mondat intonációját írásban a mondatvégi felkiáltójellel jelöljük. Az óhajtó mondat Az óhajtó mondattal akarat, kívánság, vágy fejeződik ki. Célja — a felkiáltó mondathoz hasonlóan —, hogy a hallgató ezt tudomásul vegye, s együtt is érez­ zen a beszélővel, bár cselekvésre nemigen készteti ez a mondatfajta. Nem tény­ leges vagy ilyennek gondolt, hanem csak a kívánt valóságot fejezi ki. A beszélő kívánsága kétféle lehet: megvalósulható (potenciális vagy reális) és megvalósulhatatlan (irreális). A megvalósulható a jövőre, ritkábban a jelenre vonatkozik: Bárcsak elutaz­ hatnának holnap!; Csak sütne már a nap! A múltra vonatkozó óhaj csak akkor

A mondattan és a mondat általános kérdései

329

tekinthető reálisnak, ha a kívánság sorsa már eldőlt, de a beszélő még nem tud róla: Bárcsak sikerült volna tegnap a dolgozatom! A megvalósulhatatlan kíván­ ság rendszerint a múltra vagy a jelenre vonatkozik: Bár ne jött volna el hozzánk!; Csak itt volna még közöttünk! Logikai szempontból nem ítélet. Formai szempontból az óhajtó mondatra jellemző, hogy állítmánya feltételes módú, és legtöbbször beleszerkesztjük az óhajtást kifejező módosítószót (bár, bárcsak, csak, vajha). A módosítószó nélküli óhajtó mondatokra a feltételes mó­ dú igealakon kívül az óhajtást kifejező emocionális intonáció és az igealak első személyűsége is jellemző: Óh, vágyni hogy szeretnék (Ady). Az óhajtó mondat intonációja a felkiáltó mondatéhoz hasonlít, mondatvégi írásjele pedig megegyezik azéval. A felszólító mondat A felszólító mondat a beszélő akaratának felhívó funkciójú kifejezőeszköze, s célja az, hogy a hallgató — közvetett felszólítás esetén egy harmadik személy — ennek megfelelően járjon el. Az óhajtó mondathoz hasonlóan ez sem tartalmaz logikai ítéletet, hiszen ez is a kívánt valóságot fejezi ki, s csupán a hallgatóra te­ endő hatás szempontjából különbözik tőle. A felszólító mondat a felszólító és a felszólított közti viszony alapján lehet parancs: Sorakozz! (Gerelyes: Ki vagy), kérés: Ide figyelj, fiam! (Gerelyes: Id. mű); tanács: És érezzék egy kézfogásról rólad, hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy: s egy tekintetük elhitesse véled: — szép dologért élsz — és érdemes élned! (Váci: Szegények); buzdítás: Vegyen belőle nyugodtan!; ráhagyás, megengedés: Hadd fusson egy kicsit! Közvetlen a felszólítás akkor, ha annak kell végrehajtania, akihez szól: 0, kérj fel hatalom! Vigyél a táncba! (Váci: Szegények). Többnyire első vagy má­ sodik személyű az ige, magázás esetén a cselekvő (végrehajtó) nem azonos a hallgatóval, s az igealak csak harmadik személyű lehet: De menjen ám az a ko­ csi! Formai szempontból jellemző a felszólító mondatra a felszólító módú állít­ mány. Erőteljes felszólítás esetén hiányos szerkezetű mondatot is használhatunk, mely rendszerint felszólító módú állítmánnyal egészíthető ki: Kazánházba! (menjetek) (Gerelyes: Id. mű). Ugyancsak szigorúbb parancs kifejezését jelzi az igekötőnek az ige előtti helye: Elmenj innen!, a parancs tiltószós igével: Csak ne olvassa el! (= Olvassa el!) és a tiltás állító igével: Dobd csak el! (= Ne dobd el!)

330

A magyar nyelv könyve

Főnévi igenévvel is kifejezhetünk felszólítást: Ebédhez felkészülni! (Gerelyes: Id. mű). A felszólító mondat intonációja alig különbözik a kijelentőétől. Az erőteljes felszólítást a nagyobb hangerő, az elöl meredekebben eső hanglejtés is érzékelte­ ti. Írásban felkiáltójelet teszünk az ilyen mondat végére. A kérdő mondat A kérdő mondat a beszélő akarati és értelmi tevékenységének a kifejezőeszköze, ugyanis a tudás bizonytalansága, hiánya és kielégítésének a vágya hozza létre. Elsődleges benne az ábrázoló, tájékoztató funkció. Felszólító mozzanat is talál­ ható benne: a hallgatót válaszadásra hívja fel. Logikailag nem a tényleges, ha­ nem a bizonytalan, hiányos valóságot fejezi ki. Két fő típusát különböztetjük meg a kérdő mondatnak: az eldöntendő és a ki­ egészítendő kérdést tartalmazó típust. Az eldöntendő kérdő mondat. — Az eldöntendő kérdés esetén a beszélő va­ lamilyen bizonytalan feltevésből indul ki, és a hallgatótól várja álláspontjának megerősítését vagy elvetését. A mondatnak az a legnagyobb nyomatékú része, amely a kétséget, bizonytalanságot fejezi ki. Ez lehet az alany: Te is látod, hogy apánk öregszik? (Gerelyes: Id. mű); az állítmány: Nem is próbálkoztatok? (Gere­ lyes: Id. mű); a tárgy: Jegyet vettél tegnap a pályaudvaron?; a határozó: A bolt­ ba ment?; a jelző: Jó időt futott? Az állítás és a tagadás között van az eldöntendő kérdés. Állító vagy tagadó, illetőleg ezekkel határos (valószínű, aligha) felelet adható rá. Előfordul, hogy a kérdező valószínűnek tartja a föltevését, s a hallgatót ennek megfelelő válaszra készteti: Ugye, te is látod? (Gerelyes: Id. mű). A válaszadás rendszerint hiányos vagy tagolatlan mondattal történik, s csak ritkán teljes tagolt mondattal. Az eldöntendő kérdés altípusának tartjuk a választó kérdést, ugyanis a felelet a kérdésben felkínált lehetőségek valamelyike, illetve mindegyike lehet, akár ta­ gadó formában is: Sajtos vagy szalámis kenyeret kérsz? Az eldöntendő kérdéseket kétféleképpen szoktuk szerkeszteni: -e, ugye kér­ dőszóval vagy anélkül: Elolvastad-e a könyvet?; Ugye elolvastad a könyvet? Az -e kérdőszó mindig az állítmányhoz kapcsolódik: Érdekes volt-e az esti film? Az -e, ugye kérdőszós kérdés intonáció tekintetében alig tér el a kijelentő mondattól, tehát ereszkedő jellegű, legföljebb hangközei nagyobbak. A kérdőszó nélküli kérdést emelkedő-eső hanglejtés jellemzi, csupán ez különbözteti meg más mondatfajtáktól.

A mondattan és a mondat általános kérdései

331

A kiegészítendő kérdő mondat. — Amint a neve is mutatja, a kiegészítendő kérdő mondattal a beszélő arról tájékoztat, hogy ismerete egy vonatkozásban hi­ ányos, e tekintetben még föltevése sincs, s a hallgatótól várja tudása kiegészíté­ sét. Formai szempontból jellemzője a hiányos ismeretekre vonatkozó kérdő név­ más (ki?, mi?, milyen?, mennyi? stb.) vagy kérdő határozószó (mikor?, hol?, meddig? stb.). A kérdőszók rendszerint a mondat elején állnak, s bármely mon­ datrész szerepét betölthetik. Lehet alany: Ki lesz a madár, ha meghalunk és a vi­ lágok ékköveit csiszolgatjuk? (József A.); állítmány: Mi az ön apja?; tárgy: Kit keres?; határozó: Mikor jössz el hozzám?; jelző: Milyen könyv legyen az [...]? (Sütő: Anyám). A kiegészítendő kérdésre rendszerint a kérdezett mondatrésszel felelünk. Gyakran hiányos szerkezetű a válasz. A kérdő névmás vagy határozószó a mon­ dat leghangsúlyosabb szava, s a dallam csúcsa is ezen van. Ebben tér el a kije­ lentő mondat intonációjától. A kiegészítendő kérdés altípusa a nyitott kérdés, melyre a válasz hosszabb, gyakran több mondat. Pl. Hogyan képzeled el a lakás átalakítását? A kérdő mondatok felhívó és érzelemkeltő jellegüknél fogva alkalmasak az érdeklődés felkeltésére, a figyelem ébrentartására, ezért gyakran használjuk tu­ dományos művekben, előadásokban, szónoki beszédekben. Az ilyen stiláris érté­ kű kérdéseket a stilisztikában szónoki, költői kérdéseknek nevezik. A kérdő mondatok végére kérdőjelet teszünk. Ezekre legtöbbször nincs vá­ lasz, vagy annyira nyilvánvaló, hogy nem is várjuk el. Pl.: Hány központú a ma­ gyar nyelv?; Minek nevezzelek? (Petőfi), Mondd, mit érlel annak a sorsa...? (Jó­ zsef Attila). A grammatikai forma és a funkció ellentmondása A mondatfajták nemcsak szokásos értékükben, hanem olykor más funkcióban, más mondatforma helyett is használatosak. Leginkább a kérdő mondatot alkal­ mazzuk más modalitásúak helyett, de előfordul ez a felkiáltó és a felszólító mondatokkal is. Kommunikatív szerepe szerint ahhoz a mondatfajtához tartozik a funkcióját megváltoztatott mondat, amely helyett használatos, amelynek stilá­ ris változata. Az elemzéskor előbb a formát, majd a funkciót állapítjuk meg. Kérdő alakú mondatokkal kifejezhetünk felkiáltást, óhajtást és felszólítást.

332

A magyar nyelv könyve

A felkiáltást kifejező kérdő mondatoknak sokszor figyelemfelkeltés a céljuk, s nyomatékos állítást vagy tagadást fejeznek ki: Hát nem megérezte a bajt?; Mi­ ért ne jönnének?; Kellett ez nekünk? Rosszallást, sajnálkozást is kifejezhet a kérdő mondat: Miféle stílus ez?; Hogy is gondolhatott erre? Bár kérdőszó van a mondatban, de ez nem kérdést jelent, hanem valamilyen pozitív vagy negatív tulajdonságot, mennyiséget. A hanglejtésük is a felkiáltó mondatokra emlékeztető: Micsoda óriás sas szállt le a zengő mennybolt sziklái­ ra! (József A.); Mily szép vagy, mily gyönyörű, mindenütt kerek s gömbölyű! (József A.); Micsoda igazságtalanság! Óhajtást is kifejezhetünk a kérdő alakú mondattal: Milyen jó lenne nem ütni vissza (József A.). A kérdő mondat — feltételes módú igével — udvarias felszólítást, kérést fe­ jez ki: Elmennél a gyerekért az óvodába?; kijelentő módú igével szintén udvari­ as felhívás: Miért nem jöttök beljebb?; de fenyegető parancs is érzékeltethető: Nem mész innen? (Vö. PLÉH-RADICS: ÁNyT. XIV, 87-108). A felkiáltó mondatok is betölthetnek a kommunikációban más funkciót: Óhajtó: Ha egyszer ötösöm lenne a lottón!; enyhébb és erőteljesebb felszólítást: Ezt a következő órára le fogja írni!; Ebédhez felkészülni! (Gerelyes: Id. mű); Egyszerre lépj! (Gerelyes: Id. mű). A felszólító mondatok kifejezhetnek óhajtást: Ott folyjon az ifjui vér ki szi­ vembül (Petőfi); Szóljanak a harangok, szóljon alleluja! mire jön új március, vi­ ruljunk ki újra! (Babits); jó kívánságot: Mint sok fát gyümölccsel, Sok jó szeren­ csékkel Áldjon isten mezőkbe! (Balassi); átkozódást: Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba! (Petőfi). Összefoglalásképpen tekintsük át táblázat segítségével az elmondottakat.
~ \ ^FUNKCIÓ, GRAMMATIKAI ÓHAJ FORMA^ Óhaj: KÉRDŐ Udvarias felszólítás: Nyomatékos állítás, tagadás: FELSZÓLÍTÁS FELKIÁLTÁS

Milyen jó lenne nem ütni vissza!

Elmennél a gyere­ Hát nem megérez­ kért az óvodába? te a bajt? Miért nem jöttök Kellett ez nekünk? beljebb?

A mondattan és a mondat általános kérdései

333

Fenyegető parancs:

Rosszallás, sajnálkozás:

Nem mész innen?

Miféle stílus ez? Hogy is gondolha­ tott erre?
Pozitív vagy negatív tulajdonság kifejezése:

FELKIÁLTÓ

Milyen szép vagy, mily gyönyörű! Micsoda igazság­ talanság!
Óhaj: Enyhébb és erősebb felszólítás:

Ha egyszer ötösöm lenne a lottón!
Jókívánság:

Ezt a következő órára le fogja írni! Egyszerre lép!

Sok jó szerencsék­ kel / Áldjon isten mezőkbe!
Átkozódás: FELSZÓLÍTÓ

Ördög bujjék az uradba, / Te pedig menj a pokolba!
Óhaj:

Szóljanak a harangok, / szól­ jon alleluja! Állítást és tagadást kifejező mondatok A mondatok hagyományos, logikai alapú osztályozása során „állító" és „taga­ dó" mondatokat különböztetünk meg. Nem tekinthetjük automatikusan tagadó mondatoknak mindazokat, amelyekben tagadás fordul elő, mert negatív formá-

334

A magyar nyelv könyve

ban kifejtett tagokkal is kifejezhetünk állítást. Különbséget kell tehát tennünk a negáció (logikai tagadás) és a nyelvtani tagadás — DEME szakkifejezésével élve — a negativáció között. Tagadó mondatoknak csupán a negációt tartalmazókat tartjuk, azokat, amelyekben a tagadószó az igaz állítást hamissá változtatja. Pl.: negáció: Feri nem magasabb az apjánál. 'Nem igaz, hogy Feri magasabb az ap­ jánál'; nem negáció a Sok virágnak nincs illata mondat, mert nem tagadása a Sok virágnak van illata kijelentésnek, ugyanis mindkettő igaz. Nyelvi szempontból az állítás és a tagadás nemcsak a közlő mondatokban le­ hetséges, hanem a felkiáltó: Vállalta!; Nem vállalta!; óhajtó: Bárcsak jönnének holnap!; Bárcsak ne jönnének holnap!, felszólító: Ugorj! Ne ugorj! és kérdő: Tudja?; Nem tudja? mondatokban. Kijelentő módú állítmányi tartalmazó vagy ilyennel kiegészíthető mondatok­ ban a nem, a sem és a se tagadószót használjuk: Ha nem láttok testvéreteknek, Megsokasodnak a redők (Ady). Mást jelent azonban a nem és a se(m) tagadószót tartalmazó mondat: Ez a lámpa nem ég (de a többi igen); Ez a lámpa sem ég (és a többi sem). A létige tagadására külön igealakot használunk a kijelentő mód je­ len idejének 3. személyében: Itt a Dunánál Nincs nekem álmom (Ady). A módosítószóval bevezetett óhajtást kifejező mondatokban és a felkiáltóként használt kérdőkben a feltételes módú állítmány mellett a ne és a se szó szerepel: Bár ne jött volna el hozzánk!; Bár el se jött volna hozzánk!; Ki ne ismerné? Más esetekben a feltételes módú állítmány mellett a nem, sem áll: Azt nem szeretném megérni! Egyes mondatokban fölös tagadás is előfordul. Ez azt jelenti, hogy a tagadó mondat értelme megegyezik az állító jelentésével: Rég nem ettem ilyen finomat = Rég ettem ilyen finomat. A felszólító módú állítmány mellett a ne, se tagadószót (tiltószót) használjuk: Vén huncutok, ne féljetek már... (Ady); Te se menj ki ebben a hideg szélben! Ezeket a mondatokat tiltó mondatoknak nevezzük. A tagadást kifejező mondatok további formai ismertetőjegye a tagadó névmás (senki, semmi, semmilyen, semennyi stb.) és a tagadó határozószó (sehol, sehova, semmikor, semeddig stb.). Ezek után a tagadószót, illetőleg az ige tagadó alakját is kitehetjük. A mondat végén nem feltétlenül szükséges ezek kitétele: Nincs itt senki; Ne menj sehova! stb. Ezáltal kétszeres tagadás alakul ki. Egy mondatban több tagadó határozószó vagy tagadó névmás is előfordulhat: Nem áhított így so­ ha senki (Ady); Soha senkiét el nem vette volna. Nyelvünknek egyik jellemző sa-

A mondattan és a mondat általános kérdései

335

játossága a többszörös tagadás, mellyel a tagadás nyomatékosítását fejezzük ki, de ritkán előfordul erőteljes igenlő funkcióban is: Nem lehet nem szeretni. Állító mondattal kifejezhetünk tagadást is: Mit bánom én?; tagadóval pedig állítást: Ó ne tudná? A mondatok osztályozása szerkezetük szerint A mondat jellemzőinek bemutatásáról szóló fejezetben azt állapítottuk meg, hogy a mondat a beszéd egysége. Konstrukcionális (szerkezeti) tekintetben a be­ szédnek a mondategység a minimális egysége. Mondategységnek nevezzük az egyetlen predikatív viszonyt tartalmazó grammatikai szerkezetet, vagyis az egy­ szerű mondatot és az összetett mondat egy tagmondatát, illetve a predikatív szerkezetet nem tartalmazó, de a három beszédfunkciót (kifejező, tájékoztató, felhívó) magában hordozó hiányos szerkezetű és tagolatlan mondatot is, például Kapja meg végtén szegény Magyarország A szabadító magyar tanítót (Ady); Jönnek; Ejnye csak (Gerelyes: Id. mű); Hej, ha mostan hó lehetnék? A szán alatt beroskadnék; Fölfordulna, s kedves babám Még egyszer átkarolnám (Petőfi). Az egyszerű mondat Az egyszerű mondat — az egyetlen alany-állítmányi szerkezetet vagy egyetlen tagolatlan egységet tartalmazó konstrukció — szerkezetileg lehet tagolt és tago­ latlan. Ha van az egyszerű mondatban állítmány, akkor tagolt (A város végén áll a régi ház [Babits]), ha nincs és nem is szükséges, nem is lehet kiegészíteni ál­ lítmánnyal, akkor tagolatlan (Ejnye!; A nemjóját neki!). A csak predikatív szerkezetet tartalmazó tagolt mondatot tőmondatnak ne­ vezzük. Például: Kitör a nevetés (Sütő: Id. mű). Akkor is tőmondattal van dol­ gunk, ha vagy az állítmány, vagy az alany, vagy mindkettő halmozott: Megven­ dégeltem és csodálkoztam (Sütő: Id. mű); Testem, lelkem sebes (Váci); Miklós, Péter és Laci is megvette, elolvasta. Ha akár az állítmányhoz, akár az alanyhoz, akár mindkettőhöz alárendelt bővítmények, egyéb mondatrészek kapcsolódnak, bővített mondat keletkezik: Zokogva hívlak (Váci); Barnul a fanyar berkenye (Babits); Emelgeti válladon szárnyát gyönge sírás (Váci). Hiányos szerkezetűvé akkor válik a mondat, „ha az azt szervesen alkotó, a benne szükségszerűen egymáshoz kapcsolódó elemek valamelyike kimarad belő­ le, mégpedig úgy, hogy a többi elem helyzete, minősége, egymáshoz való viszo­ nya továbbra is megőrzi a hiányzó elem helyét, mintegy utalva annak létére és minőségére" (DiENES, 1978, 5). A mondatnak ugyanis van egy ún. minimális

336

A magyar nyelv könyve

szerkezete. A minimális szerkezet gerincét a predikatív szerkezet adja, de bele­ tartozik a vonzat is, azaz a tárgy és a vonzathatározó. Például a Kati köti a puló­ verét, A labda nekipattan a falnak, Pista a horgászásra gondol mondatokban a szerkezet szoros, „elhagyhatatlan" részét alkotja a tárgyi, illetőleg a vonzathatá­ rozói bővítmény. (Megjegyezzük, hogy az alany és az állítmány kölcsönösen vonzza egymást.) Ebben az értelemben beszélünk elemi mondatokról. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tőmondat az elemi mondatnak egy különleges esete; s ha az elemi mondat egységei hiányoznak, akkor beszélünk hiányos mondatról. A kulcskérdés az, hogy mely egységek tartoznak a szoros, ún. minimális szerke­ zetbe. A szakirodalom többnyire csak az alany és az állítmány hiányát tartja a hiá­ nyos mondategység ismérvének. Mivel ezt a két mondatrészt egyeztetjük, bizo­ nyos fokig bármelyik képes a hiányzó másik tag nyelvtani meghatározására. Az állítmány jelzi a hiányzó alany szükségességét; számát, személyét, sőt még élő vagy élettelen voltára is utalhat. Ehhez hasonló utalást ismerhetünk fel a hiányzó tárgyra, határozóra is, mert ezek bizonyos típusú igéknél eredetileg ugyancsak beletartoznak a minimális mondatszerkezetbe, tehát a tárgy és a határozó elma­ radása is eredményezhet hiányos konstrukciót: Ő gyógyította meg a Duke of Warwickot —>Őgyógyította meg. A tárgy hiányára utal az ige aktuális jelentése; határozottságára, 3. személyű voltára pedig az ige tárgyas ragozása. Másik pél­ dánkban — A macska felszalad a fára —> A macska felszalad — a határozó hiá­ nyára s annak minőségére az igekötő és az ige jelentése utal (DiENES, 22). A vonzatszerű mondatfunkciós részeket DiENES a következőképpen osztá­ lyozza: ,,a) K ö t e l e z ő az a mondatfunkciós rész, amely az állítmány mellől semmilyen körülmények között sem hiányozhat. Például: ragaszkodik vkihez/ vmihez; lakik vhol. b) R e p r e z e n t á l h a t ó az a mondatfunkciós rész, amely a minimális szerkezethez tartozik ugyan, de bizonyos körülmények között elhagyható. Ilyen­ kor létére és többnyire grammatikai minőségére is utalást találunk a megmaradt konstrukció formai és/vagy tartalmi jegyeiben, és mindig beleértjük a mondatba. Például: meggyógyít (vkit); hozzáfog (vmihez). c) F a k u l t a t í v az a mondatfunkciós rész, amely nem tartozik a mondat minimális szerkezetéhez, s így elmaradása nem hagy hiányt a mondatformában. Például: (Jóízűen) alszik; (a fűben) fekszik" (DiENES, 23).

A mondattan és a mondat általános kérdései

337

Egy mondategység hiányossága — aszerint, hogy melyik minimális szerkeze­ ti tag marad el — többféle lehet. Beszélhetünk az állítmány, az alany, a tárgy, a határozó és bizonyos értelemben a birtokos jelző hiányáról. Az állítmány hiányának esetei. — Az állítmány minden tagolt mondatforma kötelező része, elmaradása tehát minden esetben konstrukcionális hiányosságot eredményez. 1. Az összetett állítmány igei részének elmaradása következtében akkor válik hiányossá a mondategység, ha a mondat múlt vagy jövő idejű, vagy 3. személy esetében nem kijelentő módban van: Olyan tudatlan! — ... boldog mozgásban, forgatagban, a szép, ép, jókedvű lányok között (Babits: A gólyakalifa; in: DiE­ NES, 39). A szövegösszefüggésből egyértelműen kiderül, hogy mindkét mondat­ egységbe a voltam igét kell beleértenünk, tehát az állítmányok névszói részei múlt idő egyes számú harmadik személyűek (vö. DiENES, 39). 2. A pusztán létigével kifejezett állítmány hiánya következtében ugyancsak hiányos a mondat: Nézem az ágyakat. Két lepedő, parányi vánkos, sárga-kék paplan (ti. van az ágyakon) (Gerelyes: Id. mű). Ugyancsak hiányos szerkezetűek azok a mondatok is, amelyekben határozószó, a személyes névmás határozói alakjául szolgáló személyragos forma vagy határozói igenév fordul elő határozó­ ként, s amely mellől elmaradt a puszta állítmány (létige), vagyis a határozós szerkezet alaptagja: Rajta (van) a szeme a lányon. 3. Elmaradhat az állítmány az egyes mondategységekből azért is, mert azonos lenne az előző mondategységével, s ez fölösleges szóismétlést jelentene, például Ha szabad ajánlanom — tárja szét az étlapot — egyék szűzsültet... Vagy hizlalt rostélyost (Gerelyes: Id. mű). 4. Természetszerűleg hiányzik az állítmány a hasonlító mellékmondatok többségéből is, ugyanis ez megegyezne a főmondat állítmányával, például Jólla­ kott, mint kilenc kutya egy egérrel [jóllakik]. Az alany hiányának esetei. — 1. Az alany hiánya miatt csak akkor hiányos a mondatszerkezet, ha az állítmány harmadik személyű, az alanyt pedig csak a kontextusból, intertextusból vagy a szituációból érthetjük bele a mondat egysé­ gébe: Hazafelé jövet esténként a derekát fájlalja (ti. apám) (Sütő: Anyám). 2. Természetesen akkor is hiányos a konstrukció, ha alanyi mellékmondat pó­ tolja a hiányt, és nincs utalószó: Csoda (ti. az), hogy ilyenkor nem jeleznek föld­ rengést errefelé (Gerelyes: Id. mű).

338

A magyar nyelv könyve

A tárgy hiányának esetei. — 1. Az ige grammatikai és jelenéstani jegyei a szövegösszefüggéssel összhangban arra mutatnak, hogy a tárgy a mondatformá­ hoz tartozna (vö. DiENES, 32). Ilyen jegyek: a) az ige tárgyas ragozása: Döbbenten hallgattam [a zajt]. De: Döbbenten hallgattam (mukkanni sem mertem) — alanyi ragozás; nem hiányos (DiENES, 29); b) az ige tranzitívvá válása az igekötő hatására: bámul — megbámul: Egész nap ül és bámul; Megbámul [minden autót] (DiENES, 30). c) az ige jelentése, függetlenül a ragozástól: kap, kér, tulajdonít, szed stb.: Pista is kér (csokoládét). Vannak azonban olyan tárgyas igék is, amelyekbe már eleve beleértjük a tárgyat, illetve amelyek a tárgy kitétele nélkül is teljes közlé­ sek: Az asszony mos, utána tereget. Az ilyen esetekben a tárgy nem tartozik a minimális mondatszerkezethez, tehát ezek nem hiányos mondatok. 2. A tárgy számára és személyére az állítmányból nem következtethetünk. Tudjuk, hogy az ige tárgyas ragozása csak a harmadik személyű tárgyra teljes. A nézlek, kérlek típusú állítmány csak az egyes szám második személyű tárgyat jelzi egyértelműen, többes számban azonban már ki kell tennünk a megfelelő névmást: nézlek titeket, kérlek benneteket. Ez a harmadik személyű tárgyra is vonatkozik: Hol vannak a gyerekek? Nem látom őket! Ha ez utóbbi tárgyak hiá­ nyoznak a konstrukcióból, akkor hiányos a mondategység. 3. A tárgyi mellékmondat főmondata utalószót nem tartalmaz: A néptanács nem látja (ti. azt), hogy szeme előtt irtották ki a gyönyörű fenyvest (Sütő: Anyám). A határozó hiányának esetei. — A határozó elmaradása a következő ese­ tekben eredményez hiányos konstrukciót: 1. Ha hiányzik a birtoklást kifejező, létigéhez kapcsolódó -nak/-nek ragos, harmadik személyre utaló részeshatározó: Még olyan lehetetlen gondolatai is voltak, ... [ti. Pistának] (Móricz: Rokonok; in: DiENES, 32). 2. Ha hiányzik a kell, lehet szabad + főnévi igenévi alany melletti 3. szemé­ lyű cselekvéshordozót kifejező részeshatározó: Ahhoz kell tartania magát szil­ veszterig [ti. F. bátyámnak] (Sütő: Anyám). Az ilyen típusokra jellemző a főnévi igenév ragozottsága, mely egyúttal utal a részeshatározónak a minimális szerke­ zetekhez való tartozására. Ha az infinitívusz ragozatlanul áll a konstrukcióban, akkor általános cselekvéshordozóra kell gondolnunk. Ekkor a részeshatározót a nyelv el is hagyja (Mit kell nézni?), s a mondategységet nem is tekintjük hiá­ nyosnak.

A mondattan és a mondat általános kérdései

339

3. Ha elmarad az állítmányként szereplő középfokú melléknévhez tartozó ha­ sonlító határozó: Ez a ház nagyobb [ti. a másiknál]. 4. Ha hiányzik az ige jelentése által vonzott, bármilyen személyben álló hatá­ rozó, s amennyiben az illető igét határozója nélkül más jelentésben használjuk: Péter a könyvből tanulja a leckét; Miklós tanult az esetből. Az első mondatban a tanul ige '(ismeretet, tudást, készséget) folyamatosan elsajátít' jelentésű, tehát itt a könyvből bővítmény hiányával sem lenne hiányos a mondategység. A másodikban azonban, mivel 'okul valamiből' jelentésű a tanul, tehát állandó vonzata van ebben az értelmében, a vonzat elmaradása a minimális szerkezet hiányát okozná. A birtokos jelző hiánya. — A birtokos személyjel mindig jelzi a birtokos jelző szerkezetbeli szükségességét. Elmaradása esetén a személyjel bármely, névszóval kifejezett mondatrészen reprezentálja: alanyon: Arcuk széles mosoly­ ban fénylik [ti. a mongolok arca] (Lengyel J.: Isten ostora); tárgyon: Az ifjú hol írószereit rendezi [a saját írószereit] (Lengyel J.); határozón: Priscos nehézkesen, rosszkedvűen készül felkapaszkodni kocsijára [ti. saját kocsijába] (Lengyel J.); jelzőn: Szőrük fényén látszik [ti. a lovak szőrén] (Lengyel J.); állítmányon: (Úgy tudják, hogy) a zene a szenvedélye [ti. Ildikónak a szenvedélye]. A személyjel pontosan kifejezi a birtokos személyét és számát, ezért csak a harmadik személyű birtokos jelzők hiánya eredményez hiányos mondategységet. Az összetett mondat Két vagy több mondategység összekapcsolódásával keletkezik az összetett mondat. A tagmondatok közötti viszony alapján megkülönböztetünk szerves és szervetlen összetételeket. A szerves összetételek tagmondatai alárendelő vagy mellérendelő viszonyban lehetnek egymással. Az alárendeléses összetett mon­ datok mondatrészkifej tők és nem mondatrészkifej tők lehetnek, s mindkét tí­ pusban sajátos jelentéstartalmat is kifejezhetnek. A tagolatlan mondat A tagolatlan mondat jellemzője, hogy nem tartalmaz predikatív szerkezetet, azaz alanyi-állítmányi szerkezetet. Nem „jól formált" mondat, de ugyanolyan kom­ munikációs funkciói vannak, mint a tagolt mondatoknak. Ilyen funkciók a kife­ jezés (Oh! Jesszusom!); a befolyásolás (Hess! Előre!); a tájékoztatás (Reccs!; Rokonok; Étterem) (DiENES, 11).

340

A magyar nyelv könyve

A tagolatlan mondat szerkesztett és szerkesztetlen egyaránt lehet. Szerkesz­ tettnek nevezzük a tagolatlan mondatot, ha szintagmá(k)ra bontható, de a szerke­ zet főtagja (alaptagja) nem lehet sem alany, sem állítmány: Azt a betyárját! Szerkesztetlen az a tagolatlan mondat, amely egyetlen szóból áll: Hölgyeim! Tagolatlan mondatok lehetnek a következők: Az indulatszók (Jaj!; Hé!) A felelőszók (Te is eljössz?) Talán igen. A vezényszavak (Előre!; Igazodás jobbra!) A felkiáltások egy része (Segítség!, Rablók!) A címek, feliratok egy része (Hamlet; Antikvárium; Női és férfi cipők) A megszólítások (Kati!; Te!; Édes szép hitvesem!) Mindig szerkesztetlenek.

Lehetnek szerkesztettek és szerkesztetlenek is, de predikatív szerkezet nincs bennük.

A felkiáltások, a címek és a feliratok egy része nem tartozik ide, mivel tagolt mondat: Áldja meg az Isten; Így írtok ti; A lift nem működik. Az elemzésben a megszólítások okoznak gondot. Általános elv az, hogy a ta­ golatlan mondatokat nem kell elemezni, hiszen nem is elemezhetjük őket. Így a megszólítást sem kell elemezni, a megszólítás nem lehet a mondat alanya. Az Aludj el szépen, kis Balázs mondat elemzése a következő: te ^ aludj el szépenmódh. A mondat alanya tehát a ki nem tett te személyes névmás; a kis Balázs meg­ szólítás, s mint ilyen, tagolatlan mondat. Egyébként szerkesztett, mert jelzős szerkezet.

A mondattan és a m o n d a t általános kérdései

341

ÖSSZEFOGLALÓ TÁBLÁZAT A MONDATOK SZERKEZET SZERINTI OSZTÁLYOZÁSÁRÓL MONDAT EGYSZERŰ MONDAT tagolt ÖSSZETETT MONDAT szerves szervetlen Vigyázzon, hé! 0, dehogy!

teljes hiányos szerkesztett szerkesztetlen Atyáról fiúra Esténként Sicc! Ejnye! szálltak a a derekát Egri csilla­ Dehogy! hagyomá­ fájlalta. gok; nyok. Kedves mellérendelő alárendelő Öcsém! Nyugodjon Az menjen elöl, aki ismeri meg, és jöjjön tő bővített az utat! Pál ír. Pál jól ír. utánam! bővített Jól ír. mondatrészkifejtő Ki korán kel, aranyat lel. sajátos jelentéstartalmú Olyan fehér, mint a fal.

nem mondatrészkifejtő Ki ez, hogy így néz rád? sajátos jelentéstartalmú Hiába hízelegsz, nem kapsz fagyit. között

Átmeneti típusok az egyszerű és az összetett mondatok

Az első fejezetben vázlatosan áttekintettük az egyszerű és az összetett mondat legfőbb jellemzőit. Ebben a részben a két mondattípus közötti átmeneti eseteket, az ún. határeseteket vizsgáljuk meg. Arra a kérdésre igyekszünk választ adni — a teljesség igénye nélkül —, hogy meddig tartunk egy szerkezetet egy mondat­ egységnek, s honnan másiknak.

342

A magyar nyelv könyve

Az elvi alap világos: az egy predikatív viszonyt vagy egy tagolatlan egységet tartalmazó mondat egyszerű mondat; a legalább két predikatív viszonyt vagy ta­ golatlan egységet tartalmazó pedig összetett mondat. A valóság azonban sokkal árnyaltabb. Viszonylag gyakoriak a halmozott mondatrészes mondatok, a mondathoz lazán kapcsolódó részeket tartalmazó mondatok, a módosító ér­ tékű mondatrészeket tartalmazó mondatok, de még a „mint"-es szerkezete­ ket tartalmazók is. A következőkben bemutatjuk a fenti típusok leglényegesebb jellemzőit. A halmozott mondatrészes mondat „A halmozott mondatrészek egymással mellérendelő szószerkezetet vagy szó­ szerkezetcsoportot ... alkotnak. A mondat bármelyik része lehet halmozott, azaz bármelyik mondatrész szerepét betöltheti mellérendelő szószerkezet" (MMNy. 360). Halmozott lehet az állítmány, az alany, a tárgy, a határozó és a jelző. Halmozott állítmányú mondatok Egy mondategységnek tekintjük azokat a bővítmény nélküli állítmányokat tar­ talmazó konstrukciókat, amelyek állítmányai szinonimák vagy antonimák, illető­ leg azok vonzatstruktúrája az adott helyzetben azonos, például Pék Mária mo­ sott, főzött, takarított; ... megverték meg bebörtönözték; de összetett: Meghűlt, és köhögött. (Vö. KESZLER, 116. kk., a továbbiakban is.) A közös bővítményű állítmányokat tartalmazó mondatokat a közös alárendelt tag összetartó ereje miatt egyszerű mondatoknak tartjuk, például Dolgoztam, mostam negyven évig; ...ajtók nyíltak és csukódtak szavára. Azt a mondatot, amelyikben az egyik vagy mindkét igei állítmánynak külön bővítménye van, összetett mondatnak minősítjük, például Addig még utána is nézhet, vagy megkérdezheti; Egyikük tüzet csiholt, és meggyújtotta a mennyezet­ ről lelógó olajmécsest. A névszói állítmányokhoz kapcsolódó külön bővítményeknek nincs olyan erős szétválasztó erejük, mint az igei állítmányokéinak; kivételt inkább csak azok jelentenek, amelyeknek kötött bővítményük van, például egyszerű mondat: Ez az alma kívül piros, belül rothadt; összetett mondat: A gyerek igen gyenge, s hajlamos mindenféle betegségre. Halmozott alanyú, tárgyú és határozójú mondatok A szakirodalomban a vélemények abban általában megegyeznek, hogy halmo­ zott alany, tárgy és határozó esetén, ha ezek közvetlenül egymás mellett állnak

A mondattan és a mondat általános kérdései

343

— még ha bonyolult szintagmatikus rendszerűek is —, a mondat egyszerű: Bes­ senyei föllépésével azonban a magyar irodalom művelése, a nyugati irodalmak­ kal egy szintre emelése mozgalommá erősödik. Ha azonban a halmozott alanyt, tárgyat, határozót kifejező mellérendelő szerkezet tagjai közé ékelődik az állít­ mány, s a szórend megváltoztatásának szemantikai vagy morfológiai akadályai vannak, a mondatot összetettnek fogjuk föl: Elvégeztük a tervbe vett munkát, sőt még többet is; egyszerű mondat: ...a csillagokra gondolok és Annára. A mondathoz lazán kapcsolódó értelmezőszerű tárgy és határozók Ha az ún. hátravetett határozót, tárgyat az előttünk álló mondategység állítmá­ nyához tudjuk kapcsolni, nem pedig a mondategységhez mint egészhez, egysze­ rű mondatról van szó: Később vezetéknevét is elárulta Gyula, pontos címét is. Ha azonban a szórend megváltoztatásának, illetve a lazán kapcsolódó rész beolvasz­ tásának alaktani vagy szemantikai akadályai vannak, összetettnek minősítjük a mondatot: 5 már le is ugrott, s oly szívesen és vidáman. A módosító értékű mondatrészeket tartalmazó mondatok

Formailag összetett mondatok. Ezekben a mondatokban a mondanivaló leglé­ nyegesebb elemét a mellékmondat tartalmazza, a főmondat a beszélő viszonyát fejezi ki a mellékmondatban foglalthoz. Ha a mondatzsugorítás lehetséges, akkor is csak a főmondat olvasztható be a mellékmondatba, ellentétben az alárendelé­ ses összetett mondatokkal: Bözsi, úgy vélem, meggyógyult. Bözsi véleményem szerint/valószínűleg meggyógyult. Egyéb példák: Én, beismerem, naponta te­ szem meg ezt az utat., Csupán azt akartam mondani, kérem, hogy másképp is megoldhatjuk a feladatot. A „mint"-es szerkezeteket tartalmazó mondatok A mint kötőszó több funkciót tölthet be a beszédben. Kapcsolhat alárendelt tagmondatot. Ezzel a szerepével az alárendeléses tagmondatoknál foglalkozunk. Álhasonlító mondatokat is bevezethet a mint. A nyelvtan, mint köztudott, alaptantárgy az iskolában. A hallgató, mint illik, ünneplőben jelent meg a vizs­ gán. A mint köztudott, mint illik szervetlen közbevetések, el is hagyhatók. Köz­ lésérték és forma tekintetében azonban önálló mondatok, tehát az egész konst­ rukciót összetett mondatnak minősítjük. Mondatrész szerepében is állhat a „mint"-es, szerkezet. Bogit és Bálintot mint unokáimat mutattam be. Itt állapothatározói funkciót tölt be a szerkezet. Bogit és Bálintot, mint unokáimat, mutattam be. Központozással, szünettel kiemelve ér-

344

A magyar nyelv könyve

telmezőszerű állapothatározó a szerkezet. A Péter nagyobb, mint az apja típusú hasonlítást kifejező mondatot korábban összetettnek minősítették, mert a mint-tel bevezetett részt hiányos tagmondatnak fogták föl. Újabban egyszerűnek tekintik ezt a típust, mert egyszerű mondatrésszel kifejezhető a mint + főnév kapcsolat: Péter nagyobb apjánál/apjától. Ha összevetjük az alábbi mondatokkal, nyilván­ valóvá válik a mint funkciójának különbsége. Kék, mint az ég. (Fokhatározói alá­ rendelés, hasonlító sajátos jelentéstartalommal.) Annyi lesz a barack, mint tavaly. (Állítmányi alárendelés, hasonlító sajátos jelentéstartalommal.) IRODALOM
BACHÁT LÁSZLÓ - BENKŐ LÁSZLÓ - CHIKÁN ZOLTÁNNÉ, Leíró magyar nyelvtani gyakorlatok. Bp.,
1979. * BALOGH DEZSŐ - GÁLFFY MÓZES - J. NAGY MÁRIA, A mai magyar nyelv kézikönyve. Bu­

karest, 1971. * BERRÁR JOLÁN, A mondat formai ismertetőjegyei: ÁNyT. I. 53-76. * BERRÁR JO­ LÁN, Magyar történeti mondattan. Bp., 1957. * DEME LÁSZLÓ, A beszéd és a nyelv. Bp., 1976. * DIENES DÓRA, A mondatbeli hiányosság és kiegészülés főbb típusai: Néprajz és Nyelvtudomány XIX-XX. 361-378. * DIENES DÓRA, A szerkesztettségi hiányosság és szövegösszefüggésbeli kie­ gészülése: NytudÉrt. 98. sz. 1978. * ELEKFI LÁSZLÓ, John Ries és mondattam elmélete: ÁNyT. III
77-90. * FALUVÉGI KATALIN - KESZLER BORBÁLA - LACZKÓ KRISZTINA, Magyar leíró nyelvtani

segédkönyv. Bp., 1994. * FÜLÖP LAJOS szerk., Anyanyelvi nevelésünk a középiskolában. Bp.,
1988. * HADROVICS LÁSZLÓ, A funkcionális magyar mondattan alapjai. Bp., 1968. * HUSZÁR ÁG­

NES, A predikatív viszony szintaktikai kategóriái: NytudÉrt. 101. sz. 1979. * KÁROLY SÁNDOR, A mondatfajták vizsgálata a funkció és a forma szempontjából: NyK. 66: 67-88. * KÁROLY SÁNDOR, Mondat és megnyilatkozás: Néprajz és Nyelvtudomány XXIV-XXV. * KELEMEN JÓZSEF, A mon­ datszók a magyar nyelvben. Bp., 1970. * KESZLER BORBÁLA, AZ egyszerű és az összetett mondat határsávjai: Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. 111-133. * KESZLER BORBÁ­ LA (szerk.), Magyar grammatika. Bp., 2000. * KIEFER FERENC, A modalitás fogalmáról: NyK. 88: 3-37. * KIEFER FERENC, A kérdő mondatok szemantikájáról és pragmatikájáról: Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. 203-230. * KIEFER FERENC (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan I. Bp., 1992. * KIEFER FERENC (szerk.), A magyar nyelv kézikönyve. Bp., 2003. * É. Kiss
KATALIN - KIEFER FERENC - SIPTÁR PÉTER, Új magyar nyelvtan. Bp., 1998. * KLEMM ANTAL, Ma­

gyar történeti mondattan. Bp., 1928-1942. * H. MOLNÁR ILONA, A nyelvi modalitás bírálásához: ÁNyT. III. 145-55. * Pais Dezső, Észrevételek a mondat eredetének, fejlődésének és mivoltának
kérdéséhez. MNyT 79. 1950, 16-17. * PLÉH CSABA - RADICS KATALIN, Beszédaktuselmélet és

kommunikációkutatás: ÁNyT. XIV. 87-108. * RÁCZ ENDRE szerk., A mai magyar nyelv. Bp., 1968. * RÁcz ENDRE, Megjegyzések Hadrovics László funkcionális mondattanáról: ÁNyT. IX.
147-163. * RÁcz ENDRE - SZEMERE GYULA, Mondattani elemzések. Bp., 1982. * RÓNAI BÉLA, Leíró magyar nyelvtan. IV-V. 1976-1977. * RÓNAI BÉLA - KEREKES LÁSZLÓ, Nyelvművelés és beszédtechnika. Bp., 1974. * TAKÁCS ETEL szerk. Tanulmányok a nyelvről, Bp., 1978. * TELEGDI

ZSIGMOND, Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 1977. * TOMPA JÓZSEF szerk., A mai magyar nyelv rendszere. Bp., I—II. 1961-1962. * ZSILKA JÁNOS, Szintaxis, Bp., 1981.

A szintagmák

345

Az egyszerű mondat A szintagmák
A nyelvi jel lineáris, időben és térben folytonos. A lineáris struktúra mögött azonban egy hierarchikus struktúra húzódik meg. A szavak és a mondatok szint­ je között van még egy nyelvi szint, hiszen szavaink nem akárhogy, s nem is egy­ azon mélységi szinten alkotják mondatainkat. Ez a közbülső szint a szószerkeze­ tek, vagyis a szintagmák szintje. A hierarchikus struktúrát a szintagmák adják. A szintagma — a morféma mellett — a grammatika lényegi kategóriája. Kötött és szabad nyelvi formákat különböztetünk meg. A kötött nyelvi formák soha nem állhatnak önállóan, ezek a morfémák. A szabad nyelvi formák önállóan is hasz­ nálhatók, ilyenek a lexémák, vagyis a szavak. A szintagma lexémák kapcsolata, de nem akármilyen lexémák kapcsolata; itt egy megszorítást teszünk, s ebben van a lényeg. A szintagma meghatározása. — A szintagma legalább két, nem viszonyszói értékű szónak nyelvtanilag megformált, bizonyos általános viszonyt is kifejező, a szónál rendesen alkalmibb egysége (ez az akadémiai nyelvtan meghatározásának lényege, MMNyR. II, 66). A szintagma — görögösen: szüntagma — jelentése 'összeállítás, összeszerkesztés', grammatikai terminussá a 19. században vált (RiES, J.: Was ist Syntax?, Marburg, 1894); magyarul szószerkezet. A szintagma terminus napjainkban általánossá vált, ezért mi is ezt használjuk. A szintagma ismérvei a következők: 1. A szintagma alkalmi egység, a nyelvi kreativitás szüleménye, aktuális kombináció. 2. A szintagmát grammatikai eszközökkel formáljuk meg: könyvet olvas, szobában olvas, (a) lány könyve, könyv vagy újság, (a) lányok olvasnak. Szintagmát a toldalékolható szavak alkotnak (a határozói igenév és a hatá­ rozószók többsége azonban nem toldalékolható). 3. Szintagmát olyan szavak alkotnak, melyeknek fogalmi tartalmuk van (ide­ értjük azokat a szavakat is, melyeknek viszonyított fogalmi tartalmuk van). Azok a szavak, melyeknek nincsen fogalmi tartalmuk, nem alkotnak szintagmát. A fogalmi tartalmú szavak lesznek a mondatban a mondatré­ szek, ezek a mondatrész értékű szavak (a Magyar grammatika ezeket ezért alapszófajoknak nevezi, KESZLER, 2000).

346

A magyar nyelv könyve

Szintagmát alkotnak I. Igék II. Névszók 1. főnév 2. melléknév 3. számnév 4. névmás III. Igenevek 1. főnévi igenév 2. melléknévi igenév (és az igeigenév) 3. határozói igenév IV. Határozószók

Nem alkotnak szintagmát V. Viszonyszók 1. segédige (és a segédigenév) 2. névutó (és a névutó-melléknév) 3. igekötő 4. névelő 5. kötőszó 6. módosítószó VI. Mondatszók 1. indulatszó 2. felelő-, kérdőszó és társalgási szó 3. hangutánzó mondatszó

A) Szintagmák Szintagma: Lola ír; leckét ír, ezt ír, nehéz lecke, sok lecke, leckét írni, író gyerek, leckét író, leckét írva, írva gondolkodik, ott ír; ír és olvas, füzet vagy könyv. Nem szintagma: írni fog, lecke után, írja le, a lecke, de lecke, nem lecke. Szintagmát alkotnak a cselekvésfogalmak (igék), a dologfogalmak (főnevek), a tulajdonság­ fogalmak (melléknevek), a mennyiségfogalmak (számnevek), az őket helyet­ tesítő szavak (névmások), az elszigetelődött toldalékos dologfogalmak (határo­ zószók), illetőleg a cselekvésfogalom és a többi fogalom közötti átmenetek (ige­ nevek). Ezek a tartalmas szavak, ezek összekapcsolása révén keletkezik a szin­ tagma. A többi szófaj az összekapcsolás eszköze, viszonyszó. Külön csoportot alkotnak a pragmatikai jellegű módosítószók. Teljesen elkülönülnek a mondat­ szók, ezek egyáltalán nem lépnek be a mondat szerkezetébe. A szintagma fogalmi tartalmú, önálló (nem viszonyszói) lexémák kapcsolata. A fogalmak kapcsolódnak össze, mégpedig háromféle módon: vagy úgy, hogy az egyik fogalom szűkíti a másik jelentését (ebben az esetben két lexéma kerül alárendelő-fölérendelő viszonyba); vagy úgy, hogy egyenrangú felekként vala­ milyen logikai viszonyba kerülnek (ebben az esetben két vagy több lexéma kerül mellérendelő viszonyba); vagy úgy, hogy kölcsönösen határozzák meg egymást, kölcsönösen szűkítik le egymás fogalmát (ez esetben predikatív szerkezetet al­ kotnak). A fogalomszavak válnak a szintagmában mondatrésszé. A szintagma tehát mondatrész értékű szavak kapcsolata. A mondatrész értékű szavak foga-

A szintagmák

347

lomszavak, a szintagma legfőbb jellemzője az, hogy fogalmi alapú (ez az ismér­ ve különbözteti meg egyéb szintagmafelfogásoktól, vö.741 kk.). Megjegyzés. A szószerkezetek közé tartoznak azok a szókapcsolatok is, ame­ lyek alkalmi jellegüket elvesztve állandósult kapcsolatokká váltak. Ilyenek a frazémaértékű szakkifejezések: egyenlő oldalú háromszög, többes szám, mocsári gólyahír, az állandósult szókapcsolatok vagy frazémaértékű tárgyas és határozós kifejezések: véget ér, részt vesz, nagyra tart, tábort ver; a frazémaértékű jelzős szerkezetek: barna hajú, tizenöt éves; a frazémaértékű szószerkezetláncok: par­ ton való séta, barátomnak szóló levél; a frazémák egyik csoportja, a szólások némelyike: dugába dől. Ezek a szintagmák nem alkalmi jellegűek, hanem nyelvi panelek. Jelentésük tekintetében egységesek. A grammatikai megformáltság azonban megvan ben­ nük, viszonyuk elemezhető. A felcserélhetőség szempontjából kétféleképpen vi­ selkednek: a szakkifejezések és a tárgyas/határozós szintagmák, illetőleg a szólá­ sok szorosabb egységet alkotnak, tagjaikat nem lehet felcserélni más taggal; a jelzős szerkezetek lazábbak, bővítményük felcserélhető: barna hajú -> vörös / szőke/festett / rövid / hosszú hajú, mint könyvet / levelet / verset / leckét olvas. Ezeket a szerkezeteket szintagmáknak tekintjük, a bennük lévő grammatikai viszonyt elemezzük és ábrázoljuk, viszont a jelentésbeli összetartozást kapcsos zárójellel jelöljük. vettek részt kislány vagy barna Semmi ok nincs arra, hogy ezeket a szerkezeteket ne elemezzük és ne ábrá­ zoljuk grammatikai szempontból. Vannak a nyelvben egyéb, a jelentés szem­ pontjából szoros egységek. Sok ige csak bővítményével értelmes, például a lét­ igének sincs önmagában értelme: a kertben van, most van, jól van, nyitva van szerkezetek szavai együtt értelmesek, de ettől még szintagmák. Egységesen já­ runk el tehát az alábbi esetekben: Kékruhás és fehér inges gyerekek sorakoztak az iskola udvarán.

t

vagy

Az előadás véget ér.

348
* •

A magyar nyelv könyve

van kertben határozós szintagma <van jól határozós szintagma határozós szintagma van *nyitva való *utcára határozós szintagma tárgyas szintagma tesz <javaslatot tárgyas szintagma vesz <részt minőségjelzős szintagma hajú ^ barna minőségjelzős szintagma volta <okos mennyiségjelzős szintagma éves tizenöt minőségjelzős szintagma szám *egyes birtokos jelzős teteje <háznak alanyos szintagma sújtotta <árvíz Ezeket a vitatható eseteket részletesen tárgyaljuk a megfelelő fejezetekben. B) Nem szintagmák A mondatszók egyáltalán nem lépnek be a mondat szerkezetébe. Nem szintagmák a viszonyszókkal alkotott szerkezetek. a) A névutó, az igekötő és a segédige közös vonása az, hogy más szófajjal együtt alkot mondatrészt. Funkciójuk a ragokéhoz, a jelekéhez, a képzőkéhez ha­ sonlít, tehát a toldalékokéhoz áll közel. Ezt a funkciót érzékeltetjük akkor, ami­ kor együtt elemezzük (és együtt húzzuk alá) a főnevet névutójával, az igekötőt igéjével, a segédigét (segédigenevet) igéjével vagy névszójával. A névutó azzal a névszóval együtt alkot mondatrészt, amelyhez tartozik. Mégpedig határozót alkot, funkciója olyan, mint a határozóragé (ne felejtsük el, hogy testes határozóragjaink névutókból keletkeztek nyelvtörténetünk folya­ mán). Például:
* •

A macska a fal mellett alszik. (Így is mondhatnánk: a falnál.) N a macska v alszik a fal melletth Zöld föld felett, kék ég alatt hangos pacsirta fütyörész. (Petőfi) pacsirta ^ fütyörész föld felett
zöld m

t

kékm

A szintagmák

349

A névutó-melléknév alapvetően névutó, az előtte lévő főnévvel együtt alkot jelzőt a mondatban: az ablak alatti -^ virágállvány, a munka nélküli -^ jövede­ lem, az ember utáni -> csend. Az egyenes szórendű igekötő nem szokott az elemzésben gondot okozni, hi­ szen egybe van írva igéjével, szorosan hozzá tartozik. Az elváló igekötőt is igé­ jével együtt kell elemezni. Transzformáció segítségével egyenes szórendűvé te­ hetjük az igekötőt, s meggyőződhetünk hovatartozásáról: Sok gyerek jött oda -> Odajött sok gyerek. Példa az elemzésre: Egy órára rendelte oda embereit. X (ő) v rendelte oda embereit órára; egyme A segédige (segédigenév) főigéjéhez vagy névszójához tartozik. Ilyenek az analitikus igealakokban szereplő segédigék: olvasni fog, olvasott volna, a név­ szói-igei állítmány igei része: szép volt, beteg vagy, okos lett volna, okos legyen, okos maradt, elmúlt húszéves. Hasonlóképpen viselkedik a lévén segédigenév, a hozzá tartozó névszóval együtt alkot okhatározót: beteg lévén -> került (kórház­ ba). Ide tartozik az összetett állítmányban (szokott menni, talál menni), alanyban (jó volna tanár lenni) és tárgyban (akar tanár lenni) szereplő főnévi igenév. b) A névelők hovatartozásának a megítélése nehezebb. A határozottságot vagy a határozatlanságot hordozó funkciójuk fontos a közlés szempontjából (vö. szövegtani szerepükkel), helyük kijelölése a mondatok szerkezetében azonban sokszor gondot okoz. A Mint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása (Arany: Toldi) mondatban az első névelő a járása szóhoz tarto­ zik, funkciója, helye a szerkezetben egyértelmű. A második névelő szerkezetileg az éjfél szóhoz tartozik (a jelzőt kihagyva még át is kell alakítani: az éjfél). A névelőnek a szerkezeti rajzban való feltüntetésére nincs semmiféle konszenzus. Az alany mellett fel szoktuk tüntetni. Az azonosításokban mindig fel kell tüntet­ ni (A bátyám a polgármester). Ha feltüntetjük a többi mondatrész mellett, ügyel­ ni kell hovatartozására. c) A kötőszók nem mondatrészek, nem elemezzük őket. Kétféleképpen já­ runk el velük kapcsolatban, aszerint, hogy mondatrészeket vagy tagmondatokat kapcsolnak. Elő is sereglettek mind. x (ők) ^ elősereglettek mindszá

t

350

A magyar nyelv könyve

A mondatrészeket kapcsoló mellérendelő kötőszókat az aláhúzásos elem­ zésben nem szoktuk jelölni. A szerkezeti rajzban materiálisan nem jelennek meg, de funkciójukat egyezményes jelekkel feltüntetjük (ezek a jelek megegyeznek a mellérendelő mondatok jelölésére használt jelekkel). A tagmondatokat kapcsoló kötőszók esetében is két megoldás lehetséges. A mellérendelő tagmondatok közötti viszonyt a szerkezeti ábrán a szokásos jelek­ kel tüntetjük fel. Az alárendelő viszony nem a kötőszóktól függ, nem is tüntetjük fel a szerkezeti rajzban a kötőszót. A vonatkozó névmások és a vonatkozó határozószók mondatrészek, elemez­ zük is őket mondatrészi funkciójuknak megfelelően. Kötőszói szerepük van, a szóhasználat is mutatja a fontossági sorrendet: kötőszói szerepű vonatkozó név­ más, illetőleg kötőszói szerepű vonatkozó határozószó. d) A módosítószók pragmatikai szempontból fontosak, sokszor a közlés szempontjából fontosabbak minden egyéb szónál (gondoljunk csak az igen és a nem különbségére). Nem mondatrészek, nem alkotnak szintagmát, az elemzés­ ben nem tüntetjük fel őket. Legfeljebb a nem, ne, sem, se tagadószókat és az -e kérdőszócskát elemezzük együtt a hozzátartozó szóval, és hagyjuk meg a szerke­ zeti rajzban. Nem szintagmák a kettős határozók és az összekapcsolt határozók. A szintagmák fajtái. — A szintagmákat az alkotóelemeik közötti viszony szempontjából osztályozzuk. Eszerint alárendelő, mellérendelő és hozzáren­ delő (alanyi-állítmányi, predikatív) szintagmát különböztetünk meg. E felosztás létjogosultságát BERRÁR JOLÁN így indokolja: „A mondatban minden önállóan mondatrészt alkotó szófaj, illetőleg szóalak szóelőfordulása szintaktikai viszonyban áll más hasonló szóelőfordulásokkal. Egy-egy elemi szintaktikai viszonyt — az egyszerűség kedvéért — két ilyen szóelőfordulás kö­ zött veszünk fel, bár a szintaktikai viszony két oldala kétségtelenül két pozíció, amely ugyanolyan természetű, akár egy, akár több szó tölti ki. Nincs a mondat­ nak olyan mondatrész értékű szóelőfordulása, amely ne volna közvetlen szintak­ tikai kapcsolatban legalább egy másik szóelőfordulással. Természetes, hogy az alany és az állítmány között is szintaktikai viszony áll fenn; ha nem így volna, nem tartozhatnának ugyanabba a tagmondatba. Egy ilyen elemi szintaktikai vi­ szony két tagja (két pozíciója) szintaktikai szerkezetet, röviden szintagmát al­ kot ...Tisztán terminológiai kérdés, hogy egyes kutatók az a)-t és b)-t, mások csak az a)-t nevezik szintagmának, mivel egyéb kritériumokat is kötelezőnek tar­ tanak a szintagma nevezetű mondatbeli kapcsolatokra" (BERRÁR, 1987, 83). A

A szintagmák

351

szintagma megítélésében valóban megoszlanak a vélemények. A régebbi egye­ temi tankönyv (MMNy) afelé hajlik, hogy a predikatív szintagma már mondat, s ezért a szintagmaszint fölött áll; a Magyar grammatika pedig az alanyt az állít­ mány alárendeltjének tekinti, s a predikatív szintagmát besorolja az alárendelő szintagmák közé. A szószerkezetfajtát fogalmi és strukturális szempont alapján határozhatjuk meg. A fogalmi szempontú elemzéshez tartozik a kérdezhetőség. A strukturális elemzés alapján két szempontunk van, ezek: a behelyettesíthetőség (disztribúció) és a kihagyhatóság. 1. Az alárendelő szintagma két tagból áll; az alaptagból és a meghatározó tagból (bővítményből). Az alaptag más néven: fölérendelt tag, a meghatározó tag más néven: alárendelt tag. A meghatározó tag leszűkíti az alaptag fogalmát, például a vág ige fogalmi köre igen tág (sok mindent lehet vágni), azzal, hogy kimondjuk: fát vágni, leszűkítettünk ezt a tág fogalmi kört egy valamire; sokfele lehet menni, az utcára menni a sokféle lehetőséget leszűkíti egyre; sokféle gye­ rek van, az elsős gyerek szintagma szintén fogalmi szűkítést tartalmaz. A meg­ határozó tagra rákérdezünk, s a kérdésbe mindig belefoglaljuk a szerkezeti alap­ tagot, de csakis a szerkezeti alaptagot: mit vág?, hova megy?, milyen gyerek? A meghatározó tag (a bővítmény) szerint tárgyi, határozói és jelzői szin­ tagmát különböztetünk meg, ezeken kívül van még alárendelt alanyi szin­ tagma is. Az alárendelő szintagma ábrázolásában a meghatározó tagot (a bővítményt) egy nyíllal kapcsoljuk az alaptaghoz, ezzel is érzékeltetvén odarendelődését: alaptag meghatározó tag Az alaptag esetében nem az a lényeges, hogy milyen mondatrész, hanem az, hogy milyen szófaj. Tulajdonképpen a szófajnak van bővítményfelvevő képessé­ ge, a szófaj egyik grammatikai jellemzője az, hogy milyen mondatrésszel bővít­ hető. Az alaptag szófaji jellege szerint igei (igenévi) és névszói szerkezetről be­ szélünk. Az alaptag szófaji jellege határozza meg a bővítményt: az igéhez vagy az igenévhez járul a tárgy és a határozó, s a főnévhez járul a jelző, tehát levelet ír, szobában ír; levelet írni, levelet író, levelet írva, szobában írni, szobában író, szobában írva; piros alma, sok gyerek, ház teteje. Néhány határozófajta (például a fokhatározó és a hasonlító határozó) névszóhoz járul: nagyon szép, az apjánál

t

352

A magyar nyelv könyve

magasabb. Két igenévtípusnak lehet alanyi bővítménye, a határozói igenévnek: bika rugaszkodván (kötél szakad vala); és az ige-igenévnek: a bíró vezette (tár­ gyalás). Ezt az igenévhez kapcsolódó alanyt nevezzük alárendelt alanynak vagy szerkezetes alanynak. Strukturális szempontból az alárendelő szintagmában a két szó szófaja lehet azonos (a lány ruhája) és különböző (szép lány), de ha azonos is, más-más mon­ datrész szerepét töltik be, azaz más a disztribúciójuk (helyzetük, nyelvi környe­ zetük). Az érdekes könyv szintagma tagjai egymással nem helyettesíthetők, az érdekes könyv csak az alaptaggal, a könyv szóval helyettesíthető: Érdekes köny­ vet olvastam —> Könyvet olvastam; de már nem jó: Könyvet érdekes olvastam vagy Érdekes olvastam. Az egész szintagma olyan szófaji értékű, mint a szerke­ zet alaptagja. A kihagyhatóság szempontja a következőképpen érvényesül: a bő­ vítményt a szintaktikai viszonylánc megszakítása nélkül elhagyhatjuk (elliptikus transzformációt végezhetünk), az alaptagot nem: újságot olvasok -> olvasok, szorgalmas gyerek -> gyerek. Vannak azonban olyan alárendelő szintagmák, amelyekben a kihagyhatóság nem érvényesíthető, ezeket nevezzük vonzatoknak vagy kötött bővítményeknek. A bővítmények egy másik szempontból kétfélék lehetnek, úgymint kötött bővítmények vagy vonzatok, illetőleg szabad bővítmények. Vonzat a tárgy és a vonzathatározó (a határozók egyik része vonzat, másik részük nem az). Ezen­ kívül vonzat az alany is, de a többi vonzattól eltérően a predikatív szerkezetben jelentkezik. A szabad bővítmények kitétele a körülményektől (a beszédhelyzettől) függ. Például A kislány ír tőmondatot attól függően bővítjük, hogy mit akarunk közöl­ ni: A kislány szépen ír, A kislány naplót ír, A kislány a táblára ír. Az ilyen bő­ vítmények attól függenek, hogy mit akarunk megismerni vagy megismertetni a valóságból, kognitív alapúak. Vannak azonban olyan szavak, melyeknek a jelen­ tése nem teljes, megkívánnak, vonzanak egy másik szót: kinyitja az ernyőjét, a barátjára gondol, jártas a botanikában, harcra kész, tehát kinyit valamit, gondol valakire, jártas valamiben, kész valamire. A vonzatszerkezet alaptagja a régens (tkp. a vonzó, ami vonz), bővítménye a rektum (a vonzott, amit vonz a régens). A jó szótárak mindig megadják a vonzatokat, ez különösen az idegen nyelvi szó­ tárak esetében fontos, hiszen a vonzatok nyelvenként különbözhetnek, és ezt a nem anyanyelvi beszélő nem tudhatja. Például a magyar azt mondja, hogy fél va­ lamitől, az angol genitívuszt használ: afraid of.

A szintagmák

353

A vonzat kétféle lehet: kötelező és fakultatív. A kötelező vonzat nem ma­ radhat el, a jártas melléknév mellé mindig ki kell tenni a vonzatot: jártas a bio­ lógiában. A kötelező vonzat elhagyása szerkezeti hiányosságot idéz elő. A fa­ kultatív vonzat kitehető: Pista szerelmes Annába, de a bővítmény el is maradhat: Pista szerelmes. A tárgy mindig vonzata a tárgyas (tranzitív) igének, lehet kötelező: határozat­ lan ragozású ige mellett (készít valamit), illetőleg határozott ragozású ige mellett (kinyitja az esernyőt); de lehet fakultatív is: A kislány (leckét) ír. A határozók egy része szabad bővítmény, más részük kötött bővítmény. Fi­ gyeljük meg a különbséget: A ház előtt áll a fiú. Az utcán áll a A szobában áll a Itt áll a fiú. fiú. fiú. Három részből áll az elbeszélés. Két fogásból áll az ebéd. Két félidőből áll a mérkőzés. Sok alkatrészből áll a készülék. MIBŐL ÁLL? A határozót mindig -ból,-ből ragos névszóval fejezzük ki. A mondatból nem hagyhatjuk el a határozót. A mondat minimális szerkezete: alany+állítmány+vonzat.

HOL ÁLL? A határozót sokféle kifejezőeszközzel fejezhetjük ki. A mondatot tőmondatra redukálhatjuk: A fiú áll. A mondat minimális szerkezete: alany+állítmány.

Az áll ige jelentése összetett: áll valahol -^ Szabad bővítményt lehet csatolni hozzá. áll valamiből -^ Kötött bővítményt kell csatolni hozzá. A kérdőszó a szabad határozó esetében hol?, honnan? stb., a vonzathatározó esetében: Miben? Minek? stb. b) A mellérendelő szintagma logikai struktúra: a szintagmatagokat gondol­ kodásunk köti össze: kapcsolatot teremtünk, ellentétet alkotunk, vagylagosságot fejezünk ki, következtetünk, magyarázunk. (Ezek általános gondolkodási műve­ letek, megjelennek a mellérendelő összetett mondatokban, valamint a szöveg szerkezetében is.) A mellérendelő szintagmák kéttagúak általában, de van há­ rom, sőt többtagú is: a kapcsolatos és a megengedő választó viszony nyílt, foly­ tatható. A kérdezhetőség szempontja nem érvényesül megítélésükkor, nem kér­ dezhetünk egyik tagról a másikra, elemzéskor a logikai tartalmat kell megítélni.

354

A magyar nyelv könyve

Strukturális szempontból a mellérendelő szintagma két (olykor több) azonos természetű tagból áll, tehát két (vagy több) azonos szófajú, többnyire azonos je­ leket és ragokat hordozó halmozott mondatrész. A szintagmatagok mondatrészi szerepe azonos, tehát azonos a disztribúciójuk, egymással általában fölcserélhetők, akármelyikük elhagyható a mondat szerkezetének felbomlása nélkül. Példá­ ul: Érdekes és tanulságos könyvet olvastam; Tanulságos és érdekes könyvet ol­ vastam; Tanulságos könyvet olvastam, sőt Könyvet olvastam. (Vannak olyan mellérendelő szintagmák, amelyek tagjai nem cserélhetők fel, ezekről részlete­ sebben a mondat részeiről szóló fejezetben lesz szó.) Fajtái: kapcsolatos: A fiú és a lány (olvas), ellentétes: fontos, de rossz (hír), választó: gyorsan vagy lassan (megy), következtető: győzelmet, tehát sikert (aratott), magyarázó: használhatat­ lan, ugyanis törött (váza). A kéttagú szerkezetek ábrázolása: szintagmatag szintagmatag szintagmatag szintagmatag szintagmatag -><— "••' -> ^szintagmatag szintagmatag szintagmatag szintagmatag szintagmatag kapcsolatos ellentétes választó következtető magyarázó

c) A hozzárendelő szintagma az alanyi-állítmányi szintagma, más néven predikatív szerkezet. A predikatív szerkezet két tagból áll, az alanyból és az ál­ lítmányból. Logikai szempontból a két tag egymás jelentéskörét szűkíti, például sok mindenki olvashat, ha azt mondom, hogy a lány olvashat, egy bizonyos kör­ re korlátozom az állítmány tág lehetőségeit; ezzel szemben a lányról is sok min­ dent állíthatok, most azt emelem ki a sok lehetőség közül, hogy olvas. Logikai szempontból tehát megfigyelhető a két tag között a kölcsönösség. Strukturális szempontból is kölcsönösség van a két tag között. A két tag többnyire — szófaji jellegüktől függően — másképpen van jelezve és ragozva. Nyelvtani számban és személyben azonban egyeznek (részletesebben 1. az alany és az állítmány egyez­ tetéséről szóló fejezetben), s így kölcsönösen utalnak egymásra. Az egyeztetés szempontjából az alany vonzza az állítmányt. Az állítmány az ige valenciája kö­ vetkeztében vonzza az alanyt. Közös föléjük rendelt tag nincs, sőt hozzájuk kap­ csolódik közvetlenül vagy közvetve minden más szintagmatag. Disztribúciójuk nem azonos, egymással be nem helyettesíthetők, elhagyhatóságuk szabályozva van. (A mondat szintjén találkozunk az alany és az állítmány elmaradásának ese­ teivel, de helyüket valamilyen alaki vagy jelentésbeli fogódzó szinte mindig kije­ löli: Olvasol. —> Te olvasol. Vizet! —> Én kérek vizet.) Nincs közös szófaji érté-

A szintagmák

355

kük, hacsak nem mint a tagmondat fő részei hordoznak egységes szófaji értéket: Látom, hogy Éva érdekes könyvet olvas. A „Mit látok?" kérdésre a mellékmon­ datbeli predikatív szerkezet összes bővítményével együtt, a főmondatra mint oszthatatlan egység válaszol, s így mondatrészi, tehát szófaji értéke kimutatható. A hozzárendelő szintagmának egyetlen típusa van: az alanyi-állítmányi szintag­ ma, más néven: predikatív szószerkezet. Ábrázolásában az ide-oda mutató nyilak a kölcsönösséget fejezik ki: alany ^
x

állítmány

A szintagmák alaki kérdései. — A szószerkezet két tagjának szoros össze­ tartozását grammatikai eszközök fejezik ki. A hozzárendelő szerkezetben a tagok (alany, állítmány) közti szoros kapcsolatot az egyeztetés (kongruencia) mutatja. Az alárendelő szintagmában az alaptagon és a bővítményen való kölcsönös je­ löltség világosan szétválasztható: az alaptagon az egyeztetés, a bővítményen a viszonyítás van jelölve. A mellérendelő szintagmák esetében az egyeztetés a dolog természetéből adódóan nem jön szóba, talán csak a halmozott birtokos jelző esetében beszél­ hetnénk erről, s akkor ez ragozásbeli egyeztetés, például Eljött Évi és Gabi test­ vére; Eljött Évi és Gabinak a testvére; Eljött Évinek és Gabinak a testvére. Az egyeztetés lehet kötelező, ezen belül egyváltozatú és kétváltozatú, és lehet fakultatív, s beszélhetünk kötelező inkongruenciáról (nem egyezésről) is. Kötelező, egyváltozatú egyeztetés van (kivéve természetesen az értelmi egyeztetések eseteit) az alany és az állítmány között, a birtokszó szám- és sze­ mélybeli egyeztetésében (kivéve a többes szám harmadik személyű birtokost és a magam jelzőt), az értelmező szerkezet, az az, ez kijelölő jelzős szerkezet számés esetbeli egyeztetésében stb. A kötelező kétváltozatú egyeztetés általában az alaki és az értelmi egyeztetés kettősségéből fakad, például az apa és a gyerek sé­ tál vagy sétálnak; sok ruhát, tarkát vagy tarkákat; én vagyok az, aki beszél vagy beszélek; mindannyiunkat látják vagy látnak stb. A fakultatív egyeztetés esetében a kongruencia lehetséges, de nem kötelező (inkongruencia), például az állapotféle határozók számbeli egyeztetésekor: őket vidámaknak vagy vidámnak látom; vagy a főnévi igenév személybeli egyezteté­ sekor: neked látni kell vagy neked látnod kell. A kötelező inkongruenciának két oka lehet; egyrészt az eredeti szabályos egyezés elhomályosulása: a magam munkája, a magunk munkája, másrészt a re-

356

A magyar nyelv könyve

dundancia (terjengősség) elkerülésére való törekvés: a tanulók leckéje, az ő lec­ kéjük. A szószerkezetcsoportok. — A szószerkezetek egymás mellé és egymás alá rendeződhetnek, s ily módon szószerkezetcsoportokat hozhatnak létre. Az elren­ deződés módja szerint három típust különböztetünk meg: a) szószerkezetláncot, b) szószerkezetbokort és c) szószerkezetsort. E három struktúra természetesen egymáshoz is kapcsolódhat, s így bonyolult szószerkezet-szövedékek alakulhat­ nak ki. a) A szintagmalánc függőleges, azaz alárendeltségi viszonyt (viszonyokat) jelent. Ábrázolása: alaptag 1. bővítmény (relatív alaptag) 2. bővítmény (relatív alaptag) 3. bővítmény Az 1. bővítmény ugyanis a 2.-hoz viszonyítva alaptagként viselkedik, a 2. bővítmény a 3.-hoz viszonyítva alaptag stb. A világos szobában dolgozó gyerek szintagmalánc tehát ekképp ábrázolható: gyerek jelzős szintagma dolgozó határozós szintagma szobában jelzős szintagma világos A szerkezet abszolút alaptagja a gyerek, relatív alaptagjai a dolgozó és a szo­ bában szóalakok. A szintagmalánc az érthetőség, a világosság és a jól szerkesz­ tettség határáig bővíthető. b) A szintagmabokorban is egy alaptag van, de ehhez külön-külön kapcso­ lódnak különböző bővítmények, melyek között közömbös viszony van (a köztük lévő kapcsolatot a közös alaptag biztosítja).

A szintagmák

357

Ábrázolása: alaptag

bővítmény

bővítmény

bővítmény

A szobában csöndben könyvet olvas szószerkezet tehát ekképp ábrázolható: olvas határozós szintagma szobában határozós szintagma csöndben tárgyas szintagma könyvet

A szerkezet továbbépítésének feltételei ugyanazok, mint a szintagmalánc ese­ tében. c) A szintagmasor mellérendelő szintagmák kapcsolódásából alakul. A szin­ tagmasor a hozzárendelő szintagmában azonos a halmozott alannyal vagy a hal­ mozott állítmánnyal. A A
v

— ^

Á — Á

A fiúk és a lányok fociznak és fogócskáznak halmozott alanyú és állítmányú predikatív szintagma ábrázolása a következő: ^ fociznak fogócskáznak a fiúk a lányok A szintagmasor az alárendelő szintagmában a bővítmények szintjén van; alaptagja közös, s a sor minden egyes tagja kapcsolódik az alaptaghoz, ugyanak­ kor egymáshoz is kapcsolódnak: (alaptag)
A

bővítmény

bővítmény

bővítmény

A bővítmények közti viszonyt a mellérendelés valamely fajtája jelenti.

358

A magyar nyelv könyve

fagylaltot

süteményt

kávét

üdítőt

A sor folytatásának itt is csak stilisztikai és érthetőségi korlátai vannak. A különféle szintagmák egymással bonyolult rendszerbe kapcsolódhatnak. Az egymáshoz fűzött szintagmatagok nem egyenértékűen, nem egyforma kap­ csolatokkal és nem is egy szintet képviselve kapcsolódhatnak: szinteződhetnek, tömbösödhetnek. Az alárendelő szószerkezetlánc szintváltó, a mellérendelő szószerkezetsor és a közömbös viszony (szintagmabokor) szinttartó. A friss kenyeret eszik szintag­ malánc három szintet képvisel, tehát szintváltó: Á

T J A kenyeret (eszik) majszolva szintagmabokor tárgya és határozója azonos szinten van, tehát szinttartó; a kenyeret és túrót (eszik) szintagmasor tagjai is szinttartók:

A bővítmények között szorosabb szemantikai összefüggés is lehet, ezt a szo­ rosabb kapcsolatot tömbösödésnek nevezzük. A fagylaltot és süteményt vagy kávét és üdítőt (kérek) szintagmasor tagjai két tömbbe rendeződnek, a tömböket zárójellel szoktuk jelezni (az összetett mondatokban jelentkező és a szövegbeli tömbök esetében is így járunk el:

A szintagmák

359

(fagylaltot

süteményt)

(kávét

üdítőt)

A szerkezet megértésében és ábrázolásában a kérdezés (a kérdésteszt) segít, lényege a bővítmény kérdésének és a szerkezeti alaptagnak az összekapcsolása. Néhány problematikus szerkezet megoldását közöljük az alábbiakban. De a második fordulóban észbe kaptam. (én)
"NT

^x

kaptam ] ~ fordulóbanh észbek

másodikk
A leány szíve azonban egy szegény, de talpraesett, jó kiállású legényhez hú­ zott. (Kányádi) szíve -x7 leányb (szegénym — > húzott legényhezv < — talpraesettm) kiállásúm

jóm Lavínia néni szeme, szája, ruhája meg az abrosz is körötte kávétengerré vál­ tozott. (Szabó Magda) (szeme — szája — ruhája) — az abrosz ^ nénib Lavíniak A fogalmi alapú és a közvetlen összetevős szerkezet különbsége. A szin­ tagma fogalmat tartalmazó szavak együttese, úgy is mondhatjuk, hogy mondat­ rész értékű szavak kapcsolata. A szintagma lényege a fogalmi kapcsolat, az alá-, fölé-, mellérendeltség, illetőleg a kölcsönösség. Ez a fajta szerkezetlátás a 19. században alakult ki (bár voltak régebbi hagyományai, ROBINS, 1999, 95), ná­ lunk SIMONYI ZSIGMOND dolgozta ki (vö. 63). A mondat „hőse", alapkategóriája körötteh
x

változott

kávétengerréeredm.

360

A magyar nyelv könyve

a mondatrész lett. Ennek az elemzésnek nem adtak nevet, s máig sincs neve. Joggal hívhatjuk fogalmi alapú mondatmodellnek (angolul concept based syn­ tactic structure lehet a neve). A megelőző időszak mondattana a szóra épül, s ez a szóra épülés megmaradt számos mai irányzatban, ebben a tekintetben a modern irányzatok jobban kötőd­ nek az antikvitásból örökölt hagyományokhoz. A következőről van szó. A strukturalista közvetlen összetevős szószerkezet-felfogás és az ebből kö­ vetkező elemzés két lényeges szempontban különbözik a mienktől: 1. egész-rész viszonyon alapul (nem fogalmak viszonyán!), s kettéosztási műveleteket hajt végre; 2. ebből következően a mondat minden egyes szavát beveszi a műveletbe (szófajokkal operál, nem mondatrészekkel!). A kérdésteszt (a kérdezhetőség) ebben a rendszerben nem alkalmazható. A mondat alapkategóriája az összetevő (angolul constituent, a közvetlen összetevő terminusa: immediate constituent; a szószerkezet terminusa: phrase structure, szófajok kapcsolata). Mindebből az következik, hogy a fogalmi alapú szintagmára helytelen, ugyanis összeférhetet­ len az összetevő terminus használata, továbbá helytelen a rész-egész viszonyt tükröző ágrajz (gráf) alkalmazása. (A strukturalista mondatelemzésre vö. 754). A mi terminusunk: szerkezeti rajz. A generatív nyelvészetben alkalmazott ábrázolások is szófaji alapúak, a funk­ ciót azonban most már bevonják az elemzésbe. A fej ilyen funkcionális kategó­ ria. Az X-vonás elméletben a fej ismétlődik a szerkezetben (1. 758, 760). A strukturalista grammatikák másik típusa a függőségi grammatika (depen­ dency grammar). Az 1950-es években fejlesztették ki, a francia LUCIEN TES­ NiÉRE-t tekintik megalapítójának. A mondatszerkezetet egy ágrajzzal ábrázolják. Mindegyik ágrajz egy kormányzó tagot (governor) tartalmaz, melyhez egy sor függő elem tartozik. A mondatszerkezet központja az ige, ennek vegyértékétől vagy valenciájától függenek a névszói csoportok (a valencia leírását a tudomány­ történeti fejezetben adtuk meg, vö. 762). Egy prepozíciós csoportban a prepozí­ ció kormányozza a főnevet, a főnév pedig a névelőt. Az egyes egységek kapcso­ lódását függőségi szabályok irányítják. Egy angol mondatot idézünk példaként: Leave the meat in the kitchen (Hagyd a húst a konyhában; MATTHEWS, P. H., Syntax, Cambridge University Press, 1981):

Az egyszerű mondat részei

361

A függőségi grammatikában az ige a mondat központja, szervezője, az alany is vonzatai közé tartozik. A szerkezet lényege a vonzat, s szófajokra épül, mint a közvetlen összetevős elemzés. Ehhez hasonló, de nem szófajokra épülő elemzést dolgozott ki DEME LÁSZLÓ (DEME, 1976), s ezt az elemzést egyeztették a hazai fogalmi alapú elemzéssel a Magyar grammatikában (KESZLER, 2000). Az igaz, hogy az alany az ige vonzata. Ám ha alapvetően fogalmi alapon ítéljük meg a szintagmát, az alany megítélésében sem lehet kihagyni a fogalmi szempontot. Fontos tehát az alany és az állítmány fogalmi kapcsolata, ez pedig kölcsönös, ezért a mondat gerincének változatlanul a predikatív szerkezetet tartjuk.

Az egyszerű mondat részei
A funkcionálisan tagolt szerkesztett mondat alappillére az alany-állítmány kap­ csolat, hiszen minden más szerkezet végső soron hozzá kapcsolódik. Így érthető, hogy alanyi részről és állítmányi részről szoktunk beszélni, szétválasztva azokat a szerkezeti egységeket (továbbiakban bővítményeket), amelyek csak az alany­ hoz, illetve csak az állítmányhoz kapcsolhatók. A világos szobában ülő gyerek érdekes és tanulságos könyvet olvas mondat alanyi része: a világos szobában ülő gyerek, alanya: gyerek; állítmányi része: érdekes és tanulságos könyvet olvas, ál­ lítmánya: olvas. gyerek

t

v

= ^ olvas

t

alanyi

ülő szobában világos

könyvet

rész
érdekes

^ ^ ^
tanulságos

állítmányi rész

(és)

362

A magyar nyelv könyve

Ez a tagolás történetileg indokolt, hiszen a tagolatlan szómondatból először az alanyi-állítmányi rész vált ki, majd a gondolkodás és a nyelvi kifejezőeszkö­ zök differenciálódásával a tárgy és a határozó, illetve a jelző került le a bővítmé­ nyek szintjére. Ezt a fejlődést megtámogatja a gyermek nyelvi tudatosságának a fejlődése. Pszicholingvisztikai kísérletek sora bizonyítja, hogy a gyermek ösztö­ nösen kettébontja, alanyi és állítmányi részre tagolja a mondatot: „Egy későbbi fokon, amikor a gyermek figyelmét magára az üzenetre (a nyilatkozatra vagy az írott mondatra) kezdi fordítani, nem pedig a valóságnak arra a részletére, melyre az üzenet vonatkozik, mind FERREIRO (1978), mind BERTHOUD-PAPANDROPOULOU (1980) kísérletei azt mutatják, hogy a nyilatkozatokat és az írott mondatokat két fő részből, alanyból és állítmányból állónak érzik. Következés­ képpen a kisgyerekek nem különítik el az igét. Például: »Hány szó van a le garcon lave le camion [a fiú lemossa a kamiont] mondatban?« »Két szó, a fiú és lemossa a kamiont«" (SlNCLAIR-BERTHOUD-PAPANDROPOULOU, 1984, 84). Ez fontos — kognitív szempontú — érv amellett, hogy az emberek ösztönösen ala­ nyi és állítmányi részre bontják a mondatot, s ebből emelik ki a puszta alanyt és a puszta állítmányt. Nem véletlen, hogy kétezer-ötszáz éven át a mondat gerin­ cének a predikatív szerkezetet tartották. A mondat fő részei A mondat fő részei az alany és az állítmány. Grammatikai, logikai és lélektani alanyt és állítmányt különböztetünk meg. Az alany és az állítmány kategóriája az antik logikából került át a nyelvtanba, mégpedig az ítéletből. „Az ítélet gondolati forma, amelyben a valóság tárgyai­ ról, jelenségeiről állítjuk vagy tagadjuk, hogy bizonyos ismérvekkel rendelkez­ nek. Minden ítéletnek van alanya (S = subiectum) és állítmánya (P = praedica­ tum). Az ítélet alanya, vagyis a logikai alany az a fogalom, amelyről állítunk vagy tagadunk valamit, a logikai állítmány pedig az a fogalom, amelyet a logikai alanyról állítunk vagy tagadunk. A logikai alany és állítmány viszonya az ítélet tartalma" (RÁCZ-SZEMERE, 1970, 13). A kijelentő mondatok logikai tartalma ítélet, azaz olyan fogalmi összefüggés, mely a valóságban fennálló összefüggé­ seket fejezi ki. Az ítéletben tehát van egy állítás, ezért igen gyakran az ítélet és az állítás terminusokat egymás szinonimáiként használják (RuZSA, 1977, 15), az ítélet és az állítás a logika terminusai.

Az egyszerű mondat részei

363

Az alany és az állítmány a grammatika terminusa lett: nemcsak olyan mondatokban alkalmazzuk, amelyeknek a logikai tartalma ítélet. Tehát nemcsak a kijelentő (és a vele lényegében azonos felkiáltó) mondatban, hanem az óhajtó, a felszólító és a kérdő mondatban is, melyek logikai szempontból nem ítéletek. További példákat is említhetünk a grammatikai és a logikai alany és állítmány különbözőségére. Az Én megyek mondatban egybeesik a grammatikai és a logi­ kai alany és állítmány. De a kell + főnévi igeneves mondatszerkezetben már nem. A Nekem mennem kell mondatban a grammatikai állítmány a kell ige, a grammatikai alany a mennem személyragos igenév. A logikai alany más, még­ pedig a nekem névmás, amely a mondatban részeshatározó (azért határozó, mert szerkezeti alaptagja ige). A logikai alanyt cselekvéshordozónak, illetőleg törté­ néshordozónak is nevezzük. Az állítás logikai kategória, a mondat grammatikai kategória. A Jancsi el­ tévedt mondatban egy állítás van; a Jancsi és Juliska eltévedt mondatban két ál­ lítás van: Jancsi eltévedt és Juliska eltévedt. Hasonlóképpen a Cukrot és kenyeret vettem mondat két állításra bontható le: Cukrot vettem és Kenyeret vettem. A két állítás ellenére ezek a mondatok egyszerűek és nem összetettek. Az állítás és a mondat nem azonos kategória. (Érdekességképpen megjegyezzük, hogy a 19. századi magyar nyelvtanok a halmozott mondatrészes mondatokat összevont mondatoknak nevezték, mivel több állítás összevonásának tekintették őket.) Mindebből az következik, hogy az állítás és a grammatikai predikatív szerkezet sem azonos kategória. A predikatív szerkezet határozza meg a mondatot, nem az állítás (most ne vegyük figyelembe a tagolatlan mondatokat). Az alany és az állítmány fogalma eredetileg logikai fogalom, de függetle­ nedett a logikától, grammatikai kategória lett. A grammatikának van logikája, de nem logika. A grammatikában vannak logikai kategóriák, ilyenek az ok- és a cél, az alá-fölé rendelő viszony,a rész-egész viszony, a hasonlítás kifejezése. De már a hely-, az idő-, a mód-, az állapothatározó a valóság viszonyait képezi le, valami itt és most van, valamilyen módon történik, valamilyen állapotban van. A valóságra vonatkozó kategóriák a kognitív — megismerő — kategóriák. A grammatikában egy természetes gondolkodás tükröződik — mint a retorikában —, a grammatika önálló életet él. A nyelvtudomány a 19. században megkülönböztette a lélektani alanyt és a lélektani állítmányi. Ezeket a terminusokat a modern nyelvtudományban a té­ ma és a réma terminus váltotta fel (vö. 526). A téma-réma szerinti elemzés régi közlésre és új közlésre bontja fel a mondatot. Az angol eredetű terminológiában

364

A magyar nyelv könyve

a téma a topik, a réma a komment, de a topik-komment viszony felfogása már más: a topik a mondat kezdő szakasza, a komment a második szerkezeti egység; a komment a főhangsúlyos résszel kezdődik, a főhangsúlyos rész neve fókusz. Ez az igét mindig magában foglalja. A fogalmi alapú mondatmodell a mondatrészek viszonyát értelmezi és ábrá­ zolja, a hangsúlyviszonyokat nem. Következésképpen egy struktúra többféle­ képpen írható le lineáris formában. motorbiciklik -^ benzinkút ablak alattim Motorbiciklik indulnak percenként az ablak alatti benzinkút mellől. Percenként indulnak motorbiciklik az ablak alatti benzinkút mellől. Az ablak alatti benzinkút mellől percenként indulnak motorbiciklik. (Ez Ör­ kény eredeti mondata.) A nyelvtani alany-állítmány együttes definíciója alapvetően mondatfunkciós szempontú, de a teljes meghatározáshoz figyelembe kell vennünk még ponto­ sabb tartalmi jegyeket, szófaji és ragozási kritériumokat. (Az utóbbi kettőt a két mondatrész részletes elemzésekor vesszük számba.) Az alany tehát úgy nevez meg egy dologi fogalmat, mint az állítmányban kifejezett folyamatnak (ill. minőségi vagy mennyiségi jegynek) a hordozóját; az állítmány pedig úgy fejezi ki e folyamatot (cselekvést-történést-létezést, il­ letve minőséget, mennyiséget), mint amit az alany végez (ami rajta végbemegy, illetve ami róla megállapítható). Az állítmány Az állítmány a mondat egyik fő része, az állítmánnyal az alanyról állapítunk meg egy cselekvést, történést vagy létezést, illetőleg minőséget vagy mennyiséget. Az állítmány szófaja ige vagy névszó, ennek alapján igei és névszói állítmányt kü­ lönböztetünk meg, a névszói állítmány változata a névszói-igei állítmány. Az alannyal számban és személyben egyezik. Kérdése: mit állítunk? Elemzéskor két vonallal húzzuk alá: . Az állítmány fajtái. — Az állítmány fajtáit szófajiságuk szerint csoportosít­ hatjuk. indulnak mellőlh percenkénti

Az állítmány

365

a) Az igei állítmány olyan jelentést, illetve jelentésárnyalatot fejez ki, ame­ lyet az ige mint szófaji kategória hordozhat, tehát: cselekvést, történést, állapotba jutást, létezést: „Elindultam szép hazámból" — cselekvés; „A villamos is aluszik" (József A.: Altató); „E s i k az eső, süt a nap" — történés, ál­ lapot; „Addig é l j e n, míg a Honnak é l" (Vörösmarty: Szép Ilonka); „Lesz még egyszer ünnep a világon" (Vörösmarty: A vén cigány) — létezés. A létezést kifejező igei állítmány a fenti példában pusztán létezést fejez ki. (Ezek az „est"es mondatok, latin est 'van'.) Felismerésükkel nincs probléma, elkülönítésük a névszói-igei állítmánytól szokott gondot okozni: Az erdőben sok gomba volt. — igei állítmány; Az erdőben sok volt a gomba. — névszói-igei állítmány. Elemzésüket könnyen igazolhatjuk, ha jelen idejűvé transzformáljuk őket: Az erdőben sok gomba van. Az erdőben sok a gomba. A létigés szerkezet állapot kifejezésére is alkalmas: A gyerek rosszul van. Ilyenkor a létige jelentéséhez igen szorosan tartozik hozzá az állapothatározó je­ lentése, elemzése a szerkezet alapján történik: a gyerek v^ — van rosszulállapot Hasonló a létige + határozói igenévvel kifejezett állapothatározós szerkezet elemzése: Az ajtó nyitva van. Az állapothatározó elkülönítését az indokolja, hogy felcserélhető, mint bármelyik szabad határozó: jól van, zárva van. az ajtó ^ ^ van zárvaállapot Kifejezhetünk a létigével birtoklást is. (Ezek az ún. „habeo"-s szerkezetek, la­ tin habeo 'birtokolni'.) Elemzésük körül sok a vita, néhány esetben a részeshatá­ rozói bővítmény elkülönítése nehéz a birtokos jelzőtől (vö. 422). Az elemzésben a döntő érv az, hogy a szerkezet alaptagja ige, igének pedig határozója van. Pél­ dául A fiúnak kése van mondat elemzésekor a kérdések: Mit állítunk? van — ez az állítmány; Mije van? kése (van) — ez az alany. Kinek van? a fiúnak (van) — ez a részeshatározó (alaptagja ige); ez a részeshatározó átmeneti mondatrész a

366

A magyar nyelv könyve

részeshatározó és a birtokos jelző között (latin terminusa: dativus possessivus), azért átmenet, mert szerkezetileg részeshatározó, de a jelentésben birtoklás feje­ ződik ki, ábrázolva: kése ^ = ^ van

Elemzéskor különösen a nincs, nincsenek igei állítmányú mondatokra kell ügyelni: „Nincsen hő lelkének hová fordulnia" (Arany: Toldi), elemzése: Mit ál­ lítunk? — nincsen, ez az állítmány; Mi nincsen? fordulnia — ez az alany; Minek nincsen? lelkének — ez a részeshatározó, ábrázolása: fordulnia ^ hováh — ^ nincsen lelkénekr
hőm

Újabban, helytelenül, elterjedt a létige helyett — német hatásra — a rendel­ kezik ige állítmányi használata: A gyerek jó képességekkel rendelkezik. Helyesen: A gyereknek jó képességei vannak; A gyerek jó képességű. A létige helyett a léte­ zik igét használni efféle mondatokban magyartalan: Ez nem létezik! Helyesen: Ez nem lehet; Lehetetlen; Ilyen nincs. A kettős állítmányban két igealak van, ezért az igei állítmány különleges faj­ tájának tekinthető. Másodlagosan alakultak ki az ún. kettős állítmányú monda­ tok, melyekben a kell, szabad stb. személytelen állítmány mellett az eredeti fő­ névi igenévi alany helyett ragozott állítmány áll: kell mennem -> kell menjek. Itt az eredeti alanyi mellékmondat beleszövődött a főmondatba: kell az, hogy men­ jek -> kell menjek; „győzni bíró vagyok, kinek kell legyen kedve igazat tenni, pártot állni" (József A.: Végül). A nyelvművelés a kell menjek szerkezetet sokáig helytelennek tartotta, ma már elfogadja. Az erdélyi nyelvhasználatot jel­ lemzi, transzszilvanizmus volt, de mára az anyaországban is elterjedt. Az erdélyi nyelvhasználatban kialakulását segíthette a román nyelv hatása, a balkáni nyel­ vekben ugyanis visszaszorult a főnévi igenév használata, areális (balkáni) jelen­ ségről lehet szó (vö. 658). A „Háta mögött farkas, feje fölött holló" (Petőfi: A puszta, télen) típusú mondatokat hiányos szerkezetű mondatoknak tekintjük (szemben más vélemé-

Az állítmány

367

nyekkel), s így állítmányuk nem a háta mögött, feje fölött, hanem a kihagyott lét­ ige: van. Ábrázolása: farkas ^= — (van) holló
x v

(van)

háta mögötth feje fölötth b) A névszói állítmány az alannyal minősítő vagy azonosító viszonyban áll, főnévi, melléknévi vagy számnévi jelentéstartalmat vonatkoztat az alanyra: Az apám kovács, A gyerek ügyes, Három a tánc; István a nevem. A névszói állít­ mány a tulajdonítási is kifejezheti: A kalap az apámé, ilyenkor birtokjel van raj­ ta. A névszói állítmány alaktani kötöttségei miatt csak olyan fogalmat képes az alanyra vonatkoztatni, amelynek ideje jelen idő, módja kijelentő mód, az alany pedig 3. személyű: A fiú o k o s; A fiúk o k o s a k . Ha ezen feltételek bármelyike megváltozik, a névszói állítmány kiegészül a létige megfelelő alakjával: A fiú okos volt; A fiúk okosak voltak; A fiú okos lesz; A fiú okos l e g y e n; A fiú okos lenne; Én okos vagyok; Ti okosak vagytok. Ezért a névszói állítmányi strukturális szempontból a névszói-igei állítmány egy olyan sajátos típusának te­ kinthetjük, melyben az igei rész zéró fokon szerepel, s nem is tehetjük ki a mon­ datba. (Akkor tehetjük ki, ha különös, kiemelő értelmi hangsúlyt kap: A fiú erős -> A fiú van olyan erős.) Történeti szempontból a névszói állítmány az elsődle­ ges, s az igealakok is valamikor igenevek voltak (KiSS-PUSZTAI, 2004, 236; KLEMM 1928-1942, 44-55, 147-156). A névszói állítmány minősítést és azonosítást fejezhet ki. A névszói állítmány minősítést fejez ki a következő esetekben. Ha az állít­ mány főnév (vagy főnévi jelentésben szereplő más szó), kifejezhet az alanyénál szélesebb körű fogalmat (A sas madár, A margaréta virág); pontosabban fajtájá­ nak hovatartozását, jellegét, típusát (Az apám tanár, István tanuló). Ilyenkor ál­ talában nem okoz gondot annak felismerése, hogy a mondatban szereplő két fő­ név közül melyik az állítmány: „A szőlőszem kicsi gyümölcs" (Petőfi: Az apostol). Mindig a tágabb körű fogalom az állítmány. A sorrend nem számít, a mondat kezdődhet az állítmánnyal is (Tiszta a levegő, Ilyen az élet, Három a kis­ lány, Mennyi az idő?), kezdődhet az alannyal is (Az idő jó, Az élet szép, Az adós­ ságom sok). A birtokjeles főnév gyakran állítmány: Ez a ruha az anyámé, A gye­ reké a bicikli.

368

A magyar nyelv könyve

A névszói állítmány azonosítást fejez ki a következő esetekben. Ha az alany és az állítmány fogalmi köre azonos, mindkettő egyetlen egyedi dolgot nevez meg, akkor a predikatív szerkezet azonosítást fejez ki, s így logikailag viszonyuk megfordítható, az alanyi és az állítmányi szerep nem különíthető el: Balogh Ádám a nevem — Ebben a mondatban a nevemről állíthatom, hogy Balogh Ádám (és nem más, nem Kis János), vagy a Balogh Ádámról állíthatom, hogy a nevem (nem a csúfnevem). Azonosítások: Az apám az elnök, Az ország fővárosa Budapest, Magyarország legmagasabb hegysége a Mátra, A tett halála az okos­ kodás, A csend a halál; A kocsis helye a kocsin a bak; A te húgod az én felesé­ gem; Ez az vagy Az ez, Ez az enyém. Az efféle mondatok elemzésekor azt kell megállapítani, hogy azonosítás van bennük, a predikatív viszony megfordítható. Az azonosítások elemzésekor két kérdés tehető fel. Mit állítok Magyarország fővárosáról? — Budapest; Mit állítok Budapestről? — Magyarország fővárosa. Másképpen megfogalmazva: Mi Magyarország fővárosa? — Budapest; Mi Bu­ dapest? Magyarország fővárosa. A szövegkörnyezet sugallja az egyik megol­ dást, de ha az egyik mellett döntünk, azt már az aktuális mondattagolás szerint tesszük, azt vesszük rémának, amit hangsúlyozni akarunk: 'Magyarország fővá­ rosa / "Budapest (és nem más város); "Magyarország fővárosa / 'Budapest (és nem más országé). Ekkor tehát aktuális tagolás szerinti elemzést végeztünk, ilyenkor a mondat két részre esik, az új közlésre (ez a réma, jelölése "), illetőleg a régi közlésre (ez a téma, jelölése ')• Ha az állítmány szófaja melléknév, számnév vagy melléknévi igenév, az elemzés nem okoz gondot: Az élet szép, Három a magyar igazság, Az em­ ber halandó, „hűvös az égi lehellet" (Radnóti: Nyugtalanul őszül); „Köztük egy csak a nyílás" (Petőfi: Tisza) „Csak az én telem nem ily m u ­ l a n d ó " (Babits: Ősz és tavasz között). Az állítmány funkcióját betöltő folyamatos és befejezett cselekvésű igenév helyett ajánlatosabb a ragos igei állítmányt, illetőleg a határozói igeneves szer­ kezetet használni. A gyermek jól fejlődő helyett: A gyermek jól fejlődik. A kérdés megoldott helyett: A kérdés meg van oldva. (Az igés mondat — A kérdést meg­ oldottuk — más jelentésű, a hangsúlyt a cselekvésre helyezi, nem azonos a hatá­ rozói igeneves szerkezettel, ezért nem cserélhető fel vele.) A -ható/-hető képzős igenévi állítmányt személytelen értelemben azonban használhatjuk: A feladat megoldható.

Az állítmány

369

c) A névszói-igei állítmány. Névszói-igei állítmányi használunk minden olyan esetben, amikor a névszói rész által kifejezhető jelen idő, kijelentő mód megváltozik, vagy ha az alany nem harmadik személyű: Pista okos -^ Pista okos volt, Pista okos legyen, Te okos vagy; „ Tiszta édesség v o l t a lelked" (Babits: Keserédes); „Gyermekeim, legyetek Mindig ilyen boldogok" (Petőfi: Bolond Istók). Elemzéskor a transzformálás segít felismerésében: A házban sok volt a gyerek.

\|/
A házban sok

\|/
0

\[/
a gyerek.

Tehát az első mondat állítmánya a sok volt, a másodiké a sok. A házban sok gyerek volt.

\|/

\|/

\|/

\|/

A házban sok gyerek van. Tehát az első mondat állítmánya a volt, a másodiké a van. A létigés mondatokban mindig érdemes ezt az eljárást követnünk. Tegnap is volt dolgozat. Tegnap is nehéz dolgozat volt. A dolgozat tegnap is nehéz volt. Ez dolgozat volt? Transzformálva: Ma is van dolgozat. Ma nehéz dolgozat van. A dolgozat ma is nehéz. Ez dolgozat? állítmánya: van van nehéz dolgozat

Tehát az eredeti mondatok állítmányai: volt, volt, nehéz volt, dolgozat volt. A névszói-igei állítmány igei részeként állhatnak a lesz, lehet, marad, marad­ hat, múlik, múlhat (ez utóbbi csak a napos, hetes, hónapos, éves melléknévvel kapcsolatban) segédigék is, melyeket, mivel saját jelentéstartalmuk van, jelen idő, kijelentő mód kifejezésekor a 3. személyű alany esetén is mindig kiteszünk: „Csak t e s t v é r m a r a d az, aki egyszer testvér" (Arany: Toldi). Az Elmúl­ tam húszéves mondat alanya: én, állítmánya: elmúltam húszéves. A „Rabok vol­ tunk mostanáig" mondat alanya: mi, állítmánya: rabok voltunk. Természetesen ezek az igék más funkciójukban igei állítmányként is előfordulhatnak, például:

370

A magyar nyelv könyve

Az idő lassan múlt. állítmánya: Kati húszéves múlt. Három diák otthon maradt. Élete végéig becsületes maradt.

múlt húszéves múlt maradt becsületes maradt

(főige) (segédige) (főige) (segédige)

Összefoglalva: Az igei állítmány kifejezi: az alany valamennyi személyét és számát; a cselekvés valamennyi módját és idejét. A névszói állítmány kifejezi: a 3. személyű alanyt a kijelentő mód jelen idejében. A névszói-igei állítmány kifejezi: az 1. és 2. személyű alanyt a kijelentő mód jelen idejében; a kijelentő mód múlt és jövő idejét; a feltételes és a fel­ szólító mód valamennyi alakját. A névszói és a névszói-igei állítmány kiegé­ szíti egymást, együttesen egy paradigmát alkotnak: Én tanuló vagyok. Te tanuló vagy. Ó tanuló. Ő Mi tanulók vagyunk. Ti tanulók vagytok. Ők tanulók. Ők Stb. d) Az összetett állítmány egy főnévi igenév és a szokott, talál, tetszik segéd­ igék kapcsolata. A szokott a cselekvés gyakoriságára utal, aspektualitást fejez ki. A Kati gyakran szokott uszodába járni mondat állítmánya a szokott járni. A talál a cselekvés véletlen, akaratlan voltára utal, modális jelentése van. A De ha far­ kas talál jönni? mondatban a talál jönni az állítmány. A tetszik a magázódás ki­ fejezésének egyik változata, pragmatikai kategória. A Holnap tetszik feleltetni? Mondat állítmánya a tetszik feleltetni. (A régebbi felfogás ezeket a szerkezeteket tárgyas szintagmáknak tekintette.) Az alany Az alany a mondat egyik fő része, amelyről az állítmánnyal megállapítunk vala­ mit. Az alany mindig főnév vagy ilyen jellegű szó, alanyesetben (nominatívusz­ ban) áll, viszonyragok nem lehetnek rajta. Kérdései: ki?, mi?, kik?, mik? + az ál­ lítmány harmadik személyű alakja. Elemzéskor egy folyamatos vonallal húzzuk alá: Én tanuló voltam. Én tanuló volnék. Te tanuló voltál. Te tanuló volnál. tanuló volt. 0 tanuló volna. Mi tanulók voltunk. Mi tanulók volnánk. Ti tanulók vagytok. Ti tanulók volnátok. tanulók voltak. Ők tanulók volnának.

Az alany

371

Az alanyra jól kell kérdezni, grammatikai alakjának megfelelően; helytelen a Kiről (miről) állapíthatjuk meg? kérdés. A Kiről? Miről? kezdetű kérdés rossz vágányra siklathatja az elemzést, a nyelvtani szempont helyére logikait iktat. Ha például a Pistáról sok jót hallottam mondat alanyára úgy kérdezünk, hogy Kiről hallottam?, előfordulhat, hogy az alanyra a válasz a Pistáról lesz (a logikai alany), az én nyelvtani alany helyett (RÁCZ-SZEMERE, 1998, 17). A kérdés meg­ alkotásában fontos az ige transzformációja (egyeztetése a kérdő névmással): (Pistáról sok jót) hallottam. -> (Ki) hallott?; (Mikor) vetted (a ruhát)? -> (Ki) vette?; Elmentetek ( a moziba?) -> (Kik) mentek el? 1. Az alany szófaja. — Az alany leggyakrabban főnév vagy főnévi jellegű szófaj: a) főnév: „De most elállt a s z é l. De most a csönd beszél. De most jőnek a v i 11 ik. Ó most a lomb se hullik: alkonyvirág kinyílik, a l ­ kony szalag kinyúlik" (Babits: Paysages intimes 3. Alkony); b) főnévi névmás: K i szelet vet, vihart arat; E z érdekes; K i kopog?; c) minden más szófaj, ha főnévi értékben használjuk: „Ordít utánam az éjben Cifra sereggel a Tegnap" (Ady: A Holnap elébe). Az alany főnévi igenév is lehet, rendszerint a jó, rossz, hasznos, fölösleges, hiábavaló, tilos, hiba stb. névszói állítmány, a kettős szófajú szabad, a személy­ telenül használt kell, lehet, illik, tetszik, van, nincs stb. igei állítmány mellett: „S nem szabad nyögni, sírni, szólni" (Ady: Léda ajkai között); „...a ma­ gyart nyers erőszakkal sem meghajlítani, sem megtörni nem lehet" (Bajcsy-Zsilinszky: Mátyás király). Ezekben a mondatokban a nyelvtani alany a főnévi igenév, a logikai alanyt a részeshatározó fejezi ki, ez lehet ragos főnév vagy a személyes névmás ragos alakja (nekem, neked, neki, nekünk, nektek, ne­ kik). A logikai alanyt cselekvéshordozónak is nevezik. A transzformáció kimu­ tatja a logikai viszonyt: Nekem most el kell mennem -> Én megyek el (szükség­ szerűen). Az igenévi alanyos szerkezet ábrázolása a következő: Szabad a madárnak ágról ágra szállni. (Népdal) N szállni aszabad

t
ágról ágrah

t
madárnakr

372

A magyar nyelv könyve

Nekem azonban magamnak kellett az ékességeimről gondoskodnom. (Móra) gondoskodnom— ékességeimrőlvonzath. = ^ kelleti nekemrészesh. magamnakértelmező 2. Az alany alakja. Az alanyon nincsen viszonyrag, vagyis az alany viszony­ ragja zéró fokú morféma. Járulhat azonban hozzá a -k többesjel (A könyvek érde­ kesek), a birtokos személyjel (A könyvem érdekes, Géza bácsinak boltja van), a birtoktöbbesítő jel (A könyveim érdekesek), a birtokjel (Az íróé érdekes). A ragok közül csak az igenévi személyrag szerepelhet az alanyon: M e n n e m kell. Ha az alany főnévi igenév, a következő nyelvhelyességi tudnivalót kell szem előtt tartanunk. Ha az alanyban kifejezett cselekvés hordozóját nem tudjuk vagy nem akarjuk megnevezni, akkor az igenév nem kap személyragot: Dohányozni tilos! Ha a cselekvéshordozó részeshatározóval nincs kifejezve, de ismeretes, akkor az igenév személyragjával utalnunk kell rá: „Szabad-e Dévénynél betör­ nöm" (Ady: Góg és Magóg fia vagyok én). Ha a cselekvéshordozó részeshatáro­ zóval ki van fejezve, a személyrag kitétele tetszőleges: Nekem levelet kell írni vagy írnom. Ki kell tenni azonban a személyragot, ha nélküle a mondat többfé­ leképpen értelmezhető. Évának levelet kell írnia vagy írnom, írnod, írnunk, írno­ tok, írniuk. 3. Az alany fajtái. Az alany határozott, határozatlan, általános lehet. Az alany elnevezése — határozott, határozatlan, általános — régi, átvett örökség, e műszavak sok zavart keltenek, nem szerencsések. Egy tipikus és egy speciális kategóriát fejeznek ki; az alany tipikus megjelenése az ún. határozott alany, spe­ ciális fajtái a határozatlan és az általános alany. Az alany határozatlan és álta­ lános volta körülírható, a többi alany mind határozott. A zavart csak növeli az, hogy beszélünk határozott és határozatlan tárgyról is, de ez teljesen más ala­ pú felosztás (és csak ott van tulajdonképpen létjogosultsága). Határozott tehát az alany a következő példák mindegyikében: Kató olvas; Kató olvasása kifejező; Gyerekek olvasnak; Egy gyerek olvas (az egy határozat­ lan névelővel). Az 1. és a 2. személyű személyrag esetében az alany személye olyan egyér­ telmű, hogy kitétele felesleges. Az 1. és a 2. személyű személyes névmási alanyt csak akkor tesszük ki a mondatban, ha külön értelmi hangsúly van rajta: Most én

Az alany

373

beszélek (nem pedig te); „Nem én kiáltok" (József A.: Nem én kiáltok). A 3. személyű határozott alany ismételt kitevése nyelvhelyességi hiba, s rokon értel­ mű kifejezéseket ilyenkor fölösleges keresni, tehát A kisfiú elindult az iskolába. Gyorsan ment (a gyerek), hogy el ne késsen. Tudta (a fiú), hogy hamarosan be­ csengetnek; „Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog, fehér habokba szaggatja a zöl­ det" (József Attila: Balatonszárszó). Ha azonban az alany megváltozik, az új alanyt ki kell tennünk: Éva a szobában ült. A fiú nézte. Hirtelen kiabálni kezdett (Ki kiabált? A fiú vagy a lány?). Mindamellett, ha az új alany világosan érthető a szövegösszefüggésből, nem kötelező újból megnevezése: „A griffmadár éppen fiait etette, Jánosnak valami jutott az eszébe. Odalopódzkodott a fészekhez las­ san" (Petőfi: János vitéz). A határozatlan alany. Ha az állítmányban mondottak hordozóját nem tudjuk vagy nem akarjuk határozottan megjelölni, határozatlan alanyról beszélünk. Ki­ fejezhetjük: határozatlan névmással: „Ha jó vagyok, hátam mögött Jár valaki s azért vagyok, S ha rossz vagyok, Valaki elébem szökött" (Ady: Az elsőség jósá­ ga); az állítmány többes szám 3. személyű alakjával: „Számon tarthatják, mit te­ lefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktába írják, miről álmodoztam" (József A.: Levegőt!). A határozatlan alany alfaja az általános alany, ilyenkor az állítmányban mondottak hordozóját azért nem tudjuk pontosabban megnevezni, mert bárki vagy bármi lehet. Kifejezheti főnév is: ember, világ, s ilyenkor a szavak általá­ nos, a denotációban jelölt osztály egészére vonatkozó jelentése kerül előtérbe (1. ÉrtSz. ember, világ jelentése). Az állítmány igei személyragjai közül általános alanyt fejezhet ki: a többes szám 3. személy: Amint fújják, úgy táncol; ritkábban az egyes szám 2. személy: Szólj igazat, betörik a fejed; a többes szám 2. személy: Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek; a többes szám 1. személy: Árnyékáért becsüljük a vén fát. Néhány ige főnévi igenévi állítmánya általános alanyt jelölhet: Megismerni a kanászt cif­ ra járásáról. Természetesen, kifejezheti általános névmás: minden(ki), bárki, akárki, senki, semmi stb.: Senki sem sírja ki a szemét a más szerencsétlenségén. 4. Az alanyos szerkezetek fajtái a) A halmozott alany. A halmozott alany azt jelenti, hogy a mondatban több alany van, s ezek mellérendelő viszonyban vannak egymással; mégpedig kapcso­ latos: a fiú és a lány; ellentétes: nem a fiú, hanem a lány; választó: a fiú vagy a lány; következtető: a fiúk, tehát Zoli is; magyarázó: a fiú, azaz Péter viszonyban. A halmozott alanyt a szokásos módon ábrázoljuk:

374

A magyar nyelv könyve

Valentin és Kandúrka hirtelen felszalad egy létrán. (Szabó Magda) Valentin — Kandúrka —^ hirtelenmód felszalad létránh

b) A kettős alany. A kettős alanyú mondatban — elsősorban a tetszik, lát­ szik, hallatszik állítmány mellett — két alany van, az egyik főnévi igenév. A ket­ tős alany transzformációval két predikatív szerkezetté alakítható: „Míg állni látszék az idő" (Petőfi: Füstbe ment terv) -> Az idő látszék. Az idő áll. -> Az látszott, hogy az idő áll. az idő / állni ^
N

látszék

A kettős alanyos szerkezet tulajdonképpen beágyazásos transzformációval, azaz két mondat egymásba épülésével keletkezett: Az autó látszik + Az autó közeledik -> Az autó közeledni látszik. Ennek a szerkezetnek a megítéléséről vita van; mindig voltak és ma is vannak olyan vélemények, melyek szerint a szerkezetben lévő igenév állapothatározó, a következő gondolatmenet szerint: Az autó közeledőnek látszik (hasonló a kettős tárgy megítélése is). c) Az összetett alany egy névszóból és egy igenévből (segédigenévből) áll. Nem transzformálható predikatív szerkezetté: „Be jó volna jegenyefa lenni." jegenyefa lenni ^
N

jó volna

Az összetett alany átalakítható névszói-igei állítmánnyá, mégpedig azért, mert névszói-igei állítmányból keletkezett: Jó volna gazdag lenni -> Gazdag vagyok, gazdag leszek. Gazdag vagyok, leszek -> Jó volna gazdag lenni. Más elemzés szerint a szerkezet névszója ragtalan állapothatározó, ti. gaz­ dagnak, gazdaggá lenni. d) A tapadásos és a lappangó alany. Vannak olyan mondatok, amelyeknek alanyát nem szoktuk vagy nem tudjuk kitenni. Ha az alany jelentése a gyakori használat folytán szinte az állítmányhoz tapadt, s a predikatív szerkezet kiegészí­ tése magától értetődő, tapadásos alanyról beszélünk: Éjfélt ütött (az óra); Terít-

Az alany

375

ve van (az asztal). Ha az alany jelentését az állítmányhoz értjük, de a szerkezet kiegészítése nehéz, az alany jelentése homályos, csak körülbelül határozható meg, lappangó alanyról beszélünk: „Majd lesz neked, Jancsi!" (baj, szerencsét­ lenség) (Petőfi: János vitéz); Szórakozásra már nem futja (ti. a pénz, a lehető­ ség). Az alanytalan mondatokban az alany jelentését szintén az állítmány hor­ dozza (ezek a 0 valenciájú igék, 1. 762); a két jelentés azonban annyira összefo­ nódott, hogy az alanyt általában már nem tudjuk kitenni (vagy ugyanannak a je­ lentésnek a névszói hordozójával jelölhetjük csak). Az ilyen típusú mondatok többnyire természeti tüneményekre, időjárási jelenségekre vonatkoznak például Esik (az eső); Villámlik (az ég? a villám?); „Mire alkonyodott, már hanyatt fekve lehetett látni Mózsi bácsit" (Tamási Áron: Jégtörő Mátyás). Ilyenek még: (Be)alkonyodik; (Be)esteledik; Hajnalodik; Havazik; (Meg)virrad (RÁCZSZEMERE, 48-49). e) Az alárendelt alany. Az alany alárendeltje egy határozói igenévi vagy igeigenévi alaptagnak, ez az ún. szerkezetes alany mindig névszó (igenév nem le­ het). Határozói igenévi alaptaggal: „Bika ragaszkodván kötél szakadt vala" (Arany J.: Toldi); „S homlokán az ifju megcsókolván, Útnak indúl a hold éjje­ lén" (Vörösmarty: Szép Ilonka); ige-igenévi alaptaggal — különösen a mai saj­ tónyelvben — gyakoribb: Az árvíz sújtotta vidék lakói elmenekültek; Az olasz bí­ ró vezette mérkőzés döntetlen volt, A magam sütötte kenyér mindig ízletesebb a boltinál. kötél
x v

szakadt vala

t rugaszkodván t

határozó

bika alany A határozói igenév alanya más, mint a predikatív szerkezet alanya, példáink­ ban: bika, kötél; napjai, én. (A múlva névutó ezekben a szerkezetekben keletke­ zett határozói igenévből: Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván Biztos erőt ér­ zek" [Vörösmarty: Zalán futása]).

376

A magyar nyelv könyve

mérkőzés

=fe döntetlen volt

t bíró
olaszm

alanyos szószerkezet

Az anyám sütötte kenyér szerkezet érdekessége az, hogy az első szintagma aktív (az anya süt), a második szintagma passzív (a kenyeret sütik); elöl aktív, hátul passzív szerkezetről van tehát szó. Az alárendelt alany és igeneve szoros szemantikai egységet alkot, frazéma értékű (annak semmi értelme önmagában, hogy sütötte, vezette), ezt az egységet az ábrában kapcsos zárójellel jelezzük (mint a barna hajú és hasonló szintagmák esetében). A régi nyelvben az igeigenév ragozható volt névmási alárendelt alannyal: Az én említettem példa is ha­ sonló. Az efféle szerkezeteket ma már ritkán használjuk. Rokon nyelveinkben az ige-igenévi szerkezetek gyakoriak, ez a szerkezet régi öröksége nyelvünknek, sa­ játosnak mondható. Az állítmány egyeztetése az alannyal Az alannyal az igei állítmányi számban és személyben, a névszói-igei állítmány igei részét szintén számban és személyben, névszói részét számban, a névszói ál­ lítmányi számban egyeztetjük. A számbeli egyeztetés. — Ha a mondatban egyes számú alany van, akkor az állítmány is egyes számú. „Sodrában panaszt is hordozzon az ének" (Nagy L.: Kísérőének fiának); „S a magány szelídebb a szívemben s rokonabb a halál" (Radnóti: Álomi táj); „Az nem volt csárda, hanem volt tizenkét zsiványnak ta­ nyája" (Petőfi: János vitéz). Ritkán többes számba kerülhet az állítmány akkor, ha a beszélő a társhatáro­ zói bővítményben megjelölt személyt is hozzáérti az alany jelentéséhez: „Ezért kezdtünk el anyáddal a szőlő miatt lelkesedni" (Sütő A.: Anyám könnyű álmot ígér). A beszélt nyelvben a mind alany mellett némi ingadozás tapasztalható: Mind itt van? Mind itt vannak? egyaránt helyes. Helytelen azonban a mennyi­ ségjelzős alany értelmi egyeztetése: Sok gyerek tornásztak. Ha több egyes számú alany van a mondatban, az állítmány általában egyes számú: „Szívem, reményem, hangulatom, Erőm, bizalmam, csókom nincsen" (Ady: A megszépítő fátuma). Ha azonban az alany személynév (vagy egyedeket

Az állítmány egyeztetése az alannyal

377

nevez meg), értelmi egyeztetés történhet, tehát az állítmány lehet többes szám­ ban: „Rousseau, Byron és Petőfi, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud egyelően té­ nyezői ...a nagy individualizáló folyamatnak" (Szabó D.: Ady). Többes számot alkalmazhatunk, ha az alanyok a cselekvést kölcsönösen vég­ zik, vagy ha az állítmány egymáshoz való viszonyukat nevezi meg: „Halvány is, piros is volt az ábrázatja, Mert bánat és öröm osztozának rajta" (Arany: Toldi). Ilyenkor azonban gyakori az egyes számú állítmány is, kivéve a névszói állít­ mányi: Pista és Miki jó barátok. Értelme szerint egyes számú, pusztán alakilag többes számú alannyal egyes számú állítmányi egyeztetünk: A Szép Versek hamar elfogyott. Ha azonban az egyes számú alanyokat többes számú, összefoglaló jelentésű értelmező követi, az állítmány mindig többes számú: A fiú meg a lány, még gyerekek, eltévedtek az erdőben. Még ingadozóbb az állítmány egyeztetése, ha több, vegyesen egyes és többes számú alany van a mondatban. Ilyenkor a szórend meghatározó lehet, az állítmány számát a hozzá legközelebb eső alany száma határozza meg: „Az élet, évek és napok Szívének gyökeréig fájnak" (Ady: Északi ember vagyok). A füze­ tek, a ceruzák, a könyv a helyén van? (de helyes a vannak is). Ha az állítmány van elöl, akkor a hozzá legközelebb eső alannyal egyeztetjük: Bejött a tanár meg a gyerekek, de itt is érvényesülhet (főleg szépirodalomban) a vegyes sorrendű, különböző számú alanyok egyezése többes számú állítmánnyal: „különös ígére­ tekkel hívták őt a jövendő, az ismeretlen vidékek és a népek" (Kassák: Csavar­ gók, alkotók). Ha az alanyok között (főképp az állítmány közelében) mennyiség­ jelzős vagy névelős alak is van, akkor helyesebb az egyes számú állítmány: Ka­ tonák, matrózok és egy díszszázad vonult el a tribün előtt. A személybeli egyeztetés. — Az általános egyeztetési szabálytól eltérő egyeztetéssel akkor találkozunk, ha a mondat különféle személyű alanyaihoz kö­ zös állítmány tartozik. Ha az alanyok egyszerű kapcsolatos viszonyban vannak, az állítmány szabályosan mindig többes számú, s a legkisebb sorszámú személy­ hez igazodik: „Osborne meg én önfeledten néztük a mondaszerű látványt" (Szerb Antal: A Pendragon-legenda). Más típusú mellérendelő alanyok esetében az állítmányhoz legközelebb eső alany személye az egyeztetés alapja: Nem te, hanem Pista segített. Másfajta az egyeztetési szabály az alárendelő mondat vonatkozó névmási alanya és állítmánya között, ilyenkor ugyanis beszűrődhet a fömondat alanyának jelentése is: „Én, aki a fohászkodás új módját nem ismertem még, térdre eresz­ kedtem" (Barabás Tibor: Uriel).

378

A magyar nyelv könyve

A bővítmények A mondatban az alaptag szófaja szerint igei (igenévi) és névszói csoportot kü­ lönböztetünk meg. A tárgy és a határozó az igei (igenévi) csoportba tartozik, hi­ szen alaptagjuk legtöbbször ige vagy ilyen jellegű szó. Csak néhány határozó alaptagja lehet névszó, például a fokhatározóé, a hasonlító határozóé. A jelzők a névszói csoportba tartoznak, hiszen alaptagjuk mindig névszó vagy névszói ér­ tékben szereplő szó. A tárgy 1. A tárgy fogalma. — A tárgy valamely cselekvésfogalmat kifejező alaptag bővítménye, s azt nevezi meg, amire a cselekvés irányul, illetőleg ami a cse­ lekvés eredményeképpen létrejön. Eszerint iránytárgyat és eredménytárgyat különböztetünk meg. Az iránytárgy olyan dolgot vagy személyt nevez meg, amely az alaptagban kifejezett cselekvés előtt létezett, s amelyre a cselekvés irá­ nyul, például: eszi a kenyeret, nézi a fiát. Az eredménytárgy olyan a dolgot vagy személyt nevez meg, amely az alaptagban kifejezett cselekvés előtt nem létezett, s annak eredményeképpen jön létre, például: süti a kenyeret, „Mert bent a já­ szolban, sugárzó szép örömben, egy fiatal nő feküdt, aki ott fiat szült" (Tamási Á.: Megváltás). A cselekvés eredményeként létrejövő tárgy vagy megmarad a cselekvés után (varrja a ruhát, főzi a levest), vagy a cselekvés befejeztével meg­ szűnik (járja a táncot, éneket mond). Ez utóbbi csoportba tartozik a figura etymologicában szereplő tárgy: éneket énekel, éli az életet, halált hal. A tárgy szófaja főnév, de más szófajú is lehet, ilyenkor azonban mindig főné­ vi értékben áll. Kérdése: kit?, mit?, kiket?, miket? + a szerkezeti alaptag. A mi­ lye(n)t?', melyiket?, mekkorát?, hányat? is lehet a tárgy kérdése, ilyenkor a tárgy főnévi értékben használt, aktuális szófajváltáson átment szó: A sárgát (a sárga virágot) kérem, Én olyat (olyan dolgot) nem állítottam. A tárgyat elemzéskor szaggatott vonallal húzzuk alá: . A tárgy mindig vonzat (kötött bővítmény). Szerkezeti alaptagja jelentését ki kell egészíteni (ezért a régi nyelvtanok kiegészítőnek nevezték, a régi nyelvtano­ kat pedig kiegészítős nyelvtanoknak; a tárgy terminust Simonyi Zsigmond vezet­ te be nyelvtanainkba): kinyitja az ejtőernyőt, főzi az ebédet, megoldja a problé­ mát. A tárgyi vonzat kötelező és fakultatív lehet, kötelező: megnézi a filmet; fa­ kultatív: olvas (egy könyvet). Ha a kötelező vonzatot elhagyjuk, szerkezeti hiá­ nyosság jön létre: A pilóta kinyitja, A tanár olvassa. Ilyenkor a szövegkörnye­ zetből ismerjük a tárgyat, előzőleg meg volt említve, tartalmi szempontból a

A tárgy

379

mondat nem hiányos. Elmaradhat a tárgy akkor is, ha hiánya nem okoz kétértel­ műséget: „Csak ment és teregetett némán" (József A.: Mama), ezt lappangó tárgynak nevezik. 2. A tárgy szófaja. — a) főnév: „annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd ta­ nyát" (Radnóti: Nem tudhatom); b) főnévi névmás: „Csak m i t hozzád írok, lyányka, Ezt ne bántsa elmúlási vész" (Petőfi: Voltak sokkal jelesebbek...); A z t add ide!; c) főnévi igenév, rendszerint az akar, tud, szeret, kíván, bír, mer, kezd igék melett: Az öcsém jól tud sakkozni; Ma délután pihenni aka­ rok; Szeretek s é t á l n i; d) bármely más szófaj főnévi értelemben: „Már a rosszat is úgy elfogadnánk" (Kosztolányi: A bús férfi panaszai); „Mert nem látott minden léptében-nyomában olyat, amit látott Óriásországban" (Petőfi: János vitéz); Egyet mondok, kettő lesz belőle; „ . . . s szájunk a tébolyt és jajt kiabálja" (Kosztolányi: Szonett az öreg királyról). 3. A tárgy alakja. — a) A tárgy alaki jelölője a -t tárgyrag: „láttam az édes Adriát, ... havast, romokat, rónát, múmiát" (Babits: Arany kísértetek). A tárgy­ rag kétszeri kitétele felesleges (banántot, őtet). Néha tréfás alakként találkozunk vele: Aki eztet elhiszi, szamárabb a lónál. b) Lehet azonban — ősi finnugor sajátosság szerint — a tárgy ragtalan is, ha a tárgy birtokos személyjeles névszó egyes szám 1. vagy 2. személyben: „Az édes-forró napsugár lázra csókolja arcom" (Babits: Mindenek szerelme); „s visszazengi a hűs, zöld homály Telt kortyú, lenge, hő melódiád!" (Keats: Óda egy csalogányhoz, Tóth Á. ford.). Többnyire ragtalanok az egyes szám 1. és 2. személyű visszaható névmások: „S látom magam magam tagadva" (Ady: Mert másokért csatáztam); „védd ma­ gad, a téli rend téged se véd" (Radnóti: Októberi erdő). Az én és a te személyes névmás rendhagyó tárgyesete rendszerint ragtalan: „Szeretnek az istenek engem" (Petőfi: A helység kalapácsa). Többes szám 3. személyben a jelöletlen tárgy rit­ ka: „Volt idejök lassan maguk összeszedni" (Arany: Toldi). Rendszerint ragtalan a mind névmás is: „Szálljunk tova, csak el! feledni mind, Mit lomb mélyén te nem láttál soha" (Keats: Óda egy csalogányhoz); Mind megette; de ragos is le­ het: „ Utána uszíták a bikának mindet" (Arany: Toldi). Természetesen ragtalan a főnévi igenévvel kifejezett tárgy is: „Bensőm, a lé­ nyeg, nem akarja látni sem a világot" (Illyés: Termeszek). 4. A tárgy határozottsága és határozatlansága. — A tárgy lehet: határozott és határozatlan. A tárgy akkor határozott, ha jelentéstartalma egy (a beszélő és a

380

A magyar nyelv könyve

hallgató számára világos) jelpéldányra vonatkozik. A tárgy határozott vagy hatá­ rozatlan volta meghatározza az igei alaptag ragozását (1. az igék ragozásáról szó­ ló fejezetet). A határozott tárgyra az igei alaptag határozott (tárgyas) ragozása, azaz igei személyragjai utalnak. A magyar nyelv sajátsága, hogy igeragozásával má­ sodik személyű és harmadik személyű tárgyra is utalhat. A második személyű tárgyra a -lak, -lek rag utal egyes szám első személyben: szeretlek téged, titeket, itt azonban megszakad a paradigma, nem teljes az ige­ alakok rendszere. A hiányzó alakokat az ige általános (alanyi) ragozása és a megfelelő névmás kapcsolata pótolhatja: látsz engem, láttok minket stb. Gyakran névmás nélkül is tárgyra utalhat az általános ragozás: Keresett valaki (ti. téged), Mikor hívsz meg? (ti. engem). Második személyű tárgyat jelölő -laki-lek ragos igealakot használunk akkor, ha az alany egyes szám első személyű, a tárgy pedig egyes szám 2. személyű: „Mikor láthatlak újra, nem tudom már" (Radnóti: Levél a hitveshez); kapcso­ lódhat a tárgy az állítmány főnévi igenévvel kifejezett tárgyi bővítményéhez: Szeretnélek megkérni (ti. téged). Utalhat a -laki-lek személyrag többes szám 2. személyű tárgyra is, ilyenkor azonban a személyes névmási tárgyat mindig ki kell tenni: Benneteket hívlak. Harmadik személyű tárgyra utaló határozott ragozású igealakokat is csak ha­ tározott tárgy esetében használunk. Ez a paradigma teljes. A harmadik személyű határozott tárgy esetei a következők: a) a tárgy tulaj­ donnév: „Melegen üdvözöljük körünkben Gargantuát" (Bálint Gy.: Jégtáblák, könyvek, koldusok); Bélát keresem; b) határozott névelős névszó: „Vicsorogd rám a reményt" (Nagy L.: Gyászom a színészkirályért); c) 3. személyű szemé­ lyes névmás: „a vihar rögtön megragadta őket" (Tamási: Szikra fia); d) főnévi mutató névmás vagy ilyen jelzőjű főnév: „Kodály ezekről ezt írja" (Bartók B.: A népzenéről), Ezt a ruhát kérem; e) visszaható névmás: „5 láttam magam magam tagadva" (Ady: Mert másokért csatáztam); f) kölcsönös névmás: A barátok át­ ölelték egymást, g) a mind vagy a valamennyi általános névmás: Ez az icpici mind megette (népi mondóka); h) az -ik végű névmás vagy sorszámnév: Melyiket válasszam?, A másodikat kérem; i) a tárgy birtokos személyjeles vagy birtokjeles névszó: Kérem vissza a könyvem, a barátomét adom oda; j) a tárgyi mellékmon­ dat a maga egészében határozottnak tekinthető: „Szeretem azt is, amit hoztál". 5. A tárgyas szerkezetek fajtái. A tárgyas szószerkezet alaptagja rendszerint ige vagy igenév vagy egyéb, cselekvést kifejező szó (érdekességképpen megje-

A tárgy

381

gyezzük, hogy az -ás, -és képzős cselekvésnevet — nomen actionis — KÁROLY SÁNDOR igenévnek tekintette, KÁROLY, 1956): ír
A

írni
A

író
A

írva
A

írás
A

levelet

levelet

levelet

levelet

levelet

a) A halmozott tárgy és a többszörös tárgy. A halmozott tárgyas szerkezet­ ben mellérendelő szószerkezetsor van: „Hiába döngetek kaput, falat" (Ady). A halmozott tárgy minden egyéb szerkezeti típusban előfordulhat. A többszörös tárgy lépcsőzetes szerkezetű, az egymáshoz kapcsolódó tárgyak alárendelő szó­ szerkezetláncot alkotnak: „A tavaszt nem tudták megkötözni" (Ady). A többszö­ rös tárgyas szerkezetben az első tárgy igenév, ehhez mint alaptaghoz kapcsoló­ dik a második tárgy. Ábrázolásuk: (én) ^ ^ döngetek kaput (ők) -^ általános alany "^ nem tudták A megkötözni a tavaszt. b) Az összetett tárgy. Az összetett tárgy egy ragtalan névszóból és egy főné­ vi igenév (segédigenév) kapcsolatából áll, felépítése és elemzési lehetőségei megegyeznek az összetett alanyéival. A „Szeretnék tanár lenni" szerkezetben a tanár lenni az összetett tárgy. (A szerkezet elemzése másképpen is lehetséges: a tanár lenni szerkezet felfogható 'tanárrá lenni' jelentésű ragtalan állapothatáro­ zói szerkezetnek is.) Melléknév is beléphet a szerkezetbe: "De szeretnék gazdag lenni" (József A.). c) A kettős tárgy. A lát, hall, érez, hagy, enged igék mellett két tárgy van, egy névszói és egy főnévi igenévi: „Láttam a delfineket cicázni" (Babits: Arany kísértetek). Ábrázolása: (én) v ^ láttam delfineket / cicázni falat_

382

A magyar nyelv könyve

A kettős tárgyas mondat transzformációiban a kettős tárgy predikatív szerke­ zetté alakítható át: Láttam a delfineket cicázni. -> -> Én láttam. A delfinek cicáznak. Azt láttam, hogy a delfinek cicáznak.

A kettős tárgyas szerkezetről vita van a szakirodalomban. Egyrészt sokáig la­ tinizmusnak tartották, a latin tárgyeset+főnévi igenév (accusativus cum infiniti­ vo) szerkezet fordításának. Ez a nézet nem igaz, hiszen a kettős tárgyas szerkezet népnyelvi és rokon nyelvi szövegekben gyakran előfordul, természetes beszéd­ fordulat. Másrészt ismételten felvetődött, hogy a szerkezetben lévő igenév nem tárgy, hanem állapothatározó; a szerkezet felfogása ekkor: 'a delfineket cicázó­ nak láttam', illetőleg 'Láttam a delfineket, amint cicáznak'. Többek között Tom­ pa József is felvetette ezt a lehetőséget, s ezen az állásponton van a Magyar grammatika is (KESZLER, 2000). d) A frazémákban (állandó szókapcsolatokban) szereplő tárgy alaptagjá­ val alárendelő szerkezeti viszonyban van, jelentés szempontjából szoros egysé­ get alkot vele, olyannyira, hogy az alaptagnak csak tárgyával együtt van értelme: részt vesz, véget ér, szerét ejti, bosszút áll, tábort ver. Ezek a szerkezetek szoro­ sak, a tárgy helyére nem tehetünk más tárgyat, és nem is hagyhatjuk el. A Pista könyvet olvas szerkezetet átalakíthatjuk: újságot, regényt, leckét olvas, lecserél­ hetjük a tárgyat, illetőleg Pista olvas, elhagyhatjuk a tárgyat. (Ezeket a szerkeze­ teket mindig különírjuk, nem összetett szavak, ahhoz, hogy összetett szavakká váljanak, jelentésváltozásra van szükség: jótáll, egyetért.) A szerkezet ábrázolá­ sa: A dolgozók részt vettek a nagygyűlésen. a dolgozók
v

=^ vettek^

nagygyűlésenh részt

^ ^

t >

6. A határozói értékű tárgy. Gyakran találkozunk olyan bővítménnyel, amelynek formai ismérve (tárgyrag) tárgyi bővítményre utal, jelentése azonban a határozók közé sorolná. A tárgy és határozó közötti átmeneti mondatrészt hatá­ rozói értékű tárgynak nevezzük, formáját tekintve tárgy, funkcióját tekintve hatá­ rozó. (Tudomásul kell vennünk, hogy amint vannak átmeneti szófajok, úgy van­ nak átmeneti mondatrészek is.) A határozói jelentést a transzformáció kimutatja:

A határozó

383

Járja a várost. -> Jár a városban. Ötöt füttyentett a rigó. -> Ötször füttyentett a rigó. Mélyet sóhajtott. -> Mélyen sóhajtott. Mit reszketsz? -> Miért reszketsz? Az első mondatban helyhatározói értékű, a másodikban számhatározói értékű, a harmadikban módhatározói értékű, a negyedikben okhatározói értékű tárgy van. Az elemzésben ezeket tárgyaknak minősítjük, s melléjük írjuk a jelentésár­ nyalatot. (A kérdés is kettős: mit jár?, hol jár?; hányat füttyentett? hányszor füttyentett?) A szerkezeti alaptag gyakran tárgyatlan ige, ám ezek az igék alkal­ milag olykor tárgyassá válnak, főleg akkor, ha igekötőt kapnak: járja a várost, bebarangolja a rétet. A határozói értékű tárgy fajtáit a határozói jelentéstartalom szerint állapítjuk meg. Eszerint lehet helyhatározói értékű: „S addig ösztökélte, addig korbácsolta, Míg a rétet összevissza barangolta" (Arany: Told); időhatározói értékű: „Éltem ötven évet holtan" (Nagy L: Sírfölirat); számhatározói értékű: „Egyet-kettőt for­ dulok" (népballada); módhatározói értékű: „A vadász éleset füttyentett a kutyá­ nak" ; fokhatározói értékű: A kislány egy kicsit még ügyetlen; okhatározói értékű: Mit sírsz?; célhatározói értékű: „Mit integettek, vén hegyek?" (Tóth A.: Mit in­ tegettek). A tárgy és a határozó szoros kapcsolatban van egymással (vannak olyan kül­ földi nyelvtanok, melyek a tárgyat a határozók között tárgyalják). Mindkettő cse­ lekvésfogalom jelentését szűkíti, determinálja, a tárgynak azonban a cselekvés­ hez való viszonya sokkal szorosabb, közvetlenebb, mint a határozóké (KLEMM, 1928-1942, 270). A tárgy szorosabb kapcsolatát a következő példák is mutatják: A vadász nyulat lőtt (meglőtte), a vadász nyúlra lőtt (csak rálőtt). A szoros kap­ csolatot az is mutatja, hogy a tárgyas és a határozós szerkezetek kölcsönösen transzformálhatók: vizet önt a virágokra ~ vízzel öntözi a virágokat; zsírt ken a kenyérre ~ zsírral keni meg a kenyeret. A határozó 1. A határozó fogalma. A határozó körülményt kifejező mondatrész, szerke­ zeti alaptagjával alárendelő szószerkezetet alkot. Kifejezheti: a) a helyféle, az időféle, a módféle és az állapotféle körülményt, b) kifejezheti a gondolkodásbeli viszonyokat: az okot, a célt és egyéb gondol­ kodásbeli körülményt, c) vonzat is lehet, ekkor kiegészítheti szerkezeti alap­ tagjának jelentését.

384

A magyar nyelv könyve

Szerkezetének alaptagja a) valamely cselekvés-, történés-, létezés- vagy álla­ potfogalmat kifejező mondatrész, szófaji szempontból ige vagy igenév vagy cse­ lekvésnév; iskolába jár, iskolába járó, iskolába járás; b) vagy pedig valamely dologfogalmat, tulajdonságot, mennyiséget vagy körülményfogalmat kifejező mondatrész, szófaji szempontból melléknév, főnév, névmás vagy határozószó; nagyon okos, üzenet iskolámba, nagyon olyan, közel az iskolához. Az igei/igenévi alaptagú határozós szerkezet kétféle lehet. A határozó meg­ nevezheti az alaptagban kifejezett cselekvés körülményét: helyét (iskolában ta­ nul), idejét (este tanul), módját (könnyen tanul); illetőleg a határozó megnevez­ heti a cselekvés alanyában, tárgyában kifejezett fogalom állapotféle körülmé­ nyeit (a gyerek betegen fekszik). Elemzéskor hullámos vonallal ( ) húzzuk alá, s mellé írjuk a határozó­ fajta nevét. 2. A határozó szófaja és alakja. A bővítmények e csoportja szófaját tekint­ ve igen nagy változatosságot mutat. Leggyakrabban azonban főnév: „Beültem már a Cháron csolnakába, Pokolútra a vasszinű vízen" (Tóth A.: Beültem már); főnévi igenév: „elmegyek napnak Indiába s ü t n i" (Radnóti: Szél se fú itt már); főnévi névmás: „Ha elfutnak a gyér aranyak, Fölséges, nagy úri m a gunkb ó l" (Ady: Mi urunk: a Pénz); határozószó: „Szentebb úr nem vala itten, úgy trónolt ott" (Ady: Dózsa György lakomáján); Délelőtt meglátogatlak; határozói igenév: „Csábítva ring a halvány primadonna" (Kosztolányi: Árnyak találkozója); melléknév: „S ne jutna legalább a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb nyugodtan és bölcsen" (Babits: Dal az esztergomi bazilikáról); melléknévi igenevek: „Úgy néztem mindig e gyer­ meki szemre, mint nyugtatóra" (Babits: A „fiamhoz"), Hej pedig üresen vagy félig rakottan, Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan (Arany: Tol­ di); számnév: „eldobhattok százszor, A lelkem százszor utánatok oson" (Ady: A bélyeges sereg); egyéb szó vagy szerkezet főnévi értelemben: Erre a csakra nem volt mit felelni. A határozókat jelentésük alapján osztályozzuk, nem kifejezőeszközeik alap­ ján, következésképpen a határozófajta megállapításakor nem a ragból kell kiin­ dulni, hanem a jelentéstartalomból, illetőleg a kérdőszó siet segítségünkre a hatá­ rozófajta megállapításakor. Nagyon kevés ragnak van egyetlen funkciója. Ilyen a -kor (Éjfélkor indulunk), a -nta/-nte (Aranytálban mosdik reggelente), mindkettő időhatározói; az eredményhatározói -vá/-vé (A bor nem válik vízzé), valamint a ritka helyhatározói -t ~ -tt (Kaposvárt és Pécsett is működik főiskola). Egy-egy ha-

A határozó

385

tározói rag vagy névutó rendszerint nem csupán egyetlen határozófajta kifejező­ eszköze, így például a -ban/-ben rag is sokféle határozót fejezhet ki: A házban van. Délben érkezett. Lázban fekszik. Betegségben halt meg. Titokban találkoztunk. Ez a ruha derékban bő. Teljes mértékben egyetértünk. Barátja társaságában jöttek el. Gyönyörködik a virágokban. — — — — — — — — — helyhatározó; időhatározó; állapothatározó; okhatározó; módhatározó; tekintethatározó; fok- és mértékhatározó; társhatározó; vonzathatározó.

Ha megnézzük akármelyik értelmező szótár valamelyik hosszabb szócikkét — például a csiga szóét —, láthatjuk, hogy az elsődleges 'puhatestű állat' jelen­ tésből számos újabb jelentés fejlődött ki (csigaház, a fül egyik része, egyszerű gép, kínzóeszköz, játékszer), mégpedig névátvitellel. Ezt a jelenséget jelentésbő­ vülésnek nevezzük. Hasonló jelentésbővülés ment végbe a határozók esetében a nyelvtörténet folyamán. Valamikor a -ban/-ben rag csak a helyviszonyt jelentet­ te, s hosszú évszázadok elteltével — a gondolkodás finomodásával párhuzamo­ san — kapott egyre több és több jelentést. „A grammatikai változások okait ku­ tatva elsősorban a gondolkodás szféráját kell megvizsgálni: ahogy a gondolkodás fejlődik, differenciálódik, és az ember egyre több valóságviszonyt ismer fel, úgy növekszik az igény arra, hogy nyelvileg is tükrözze, kifejezze ezeket a viszonyo­ kat. Az uráli korban például csak helyhatározóragok voltak. Később az idő- és egyéb elvontabb viszonyok, körülmények (okság, előzmény-következmény, mód stb.) nyelvi jelölése is szükségessé vált. Ezt úgy oldotta meg a nyelv, hogy részben a régi helyhatározóragok vették fel az új funkciót (például idé-n, jó-l), részben speciális új ragok keletkeztek (például -ért, -kor, -képpen)" (MÁTAI, 1994, 82). 3. A határozós szerkezetek fajtái. Ide tartoznak a halmozott és a többszörös határozók, a kettős és az összekapcsolt határozók, az összetett határozók és a frazémákban szereplő határozók. a) A halmozott és a többszörös határozók. A halmozott határozó mind­ egyik határozófajtában és -típusban előfordulhat: az utcákon vagy a tereken ját­ szanak; láz és köhögés miatt fekszik, a fotel mögött és az asztal alatt hevernek; az anyjánál is, az apjánál is magasabb stb. Ábrázolásuk:

386

A magyar nyelv könyve

játszanak az utcákon '-•' a terekenh láz

fekszik miatt köhögés miatto

hevernek a fotel mögött r^

magasabb

az asztal alatth az a p j á n á l is az anyjánál ishas

A többszörös határozó lépcsőzetes szerkezetű, szerkezetláncot alkot: az ablak alatt üldögélve várja, nagyon sokszor megígérte: varja megígérte

t

üldögélveállapot

nagyonfok az ablak alatthely b) A kettős határozó és az összekapcsolt határozó. Előfordulhat, hogy va­ lamilyen határozói körülményt nem egyetlen szóval, hanem határozók kapcsola­ tával fejezünk ki. Ennek két típusát különböztetjük meg. A kettős határozó álta­ lában egy kezdő- és egy végpontra utal, s csaknem valamennyi határozófajta kö­ rében előfordul, például helyhatározók: ágról ágra, háztól házig, szájról szájra; időhatározók: évről évre, látástól vakulásig; módhatározók: lépésről lépésre, sorról sorra. Az összekapcsolt határozó tagjai között a szoros egység alárendelő szintag­ matikus kapcsolatból alakult; ezekben az egyik tag pontosítja a másik jelentését: az ott általános, a fönn szűkíti a lehetőségeket, ott, mégpedig fönn — gondolhat­ juk. Ezt a típust értelmező határozónak is nevezik. Helyhatározói összekapcsolt határozó: (két) méterre innen, a házhoz (egy) lépésre, ott lenn, itt benn, kint a kertben; időhatározók: mához (egy) hétre, halála előtt (két) órával, tegnap reg­ gel, tavaly ősszel; fok- és mértékhatározók: sokkal kevésbé, egészen máig; álla­ pothatározók: gyerekekkel a karján, kezében ernyővel stb. (MMNyR. II, 165166). Az ábrázolásban ezeket a szerkezeteket egységként kezeljük (a helyesírás­ ban sem teszünk a szerkezeti tagok közé vesszőt). Van egy olyan típusuk, mely jobban közelít az értelmezőhöz, ezekben a második tagot vessző és pontosító módosítószó vezeti be: a télen, főleg januárban (gyakran esett a hó):

t

t t

A határozó
száll olvas

387

t

t

ágról ágrah

kint esett télen, főIeg januárbani

a kertbenh

c) Az összetett határozó ragtalan névszó és igenév kapcsolata, például A kis­ lány igyekszik ügyes lenni, Beteg lévén nem mehettem el a színházba. Az össze­ tett határozó összetett állítmánnyá alakítható át: okos lenni -> okos vagyok; be­ teg lévén -> beteg vagyok. Az ábrázolásban ezt a szerkezetet is egységként ke­ zeljük. d) A frazémaszerű szókapcsolatokban és a frazémákban (szólásokban, ál­ landósult szókapcsolatokban) lévő határozós szerkezetek jelentésük szempontjá­ ból szoros egységet alkotnak, a nagyra tart és a dugába dől szerkezetek tagjai csak együtt értelmesek. Ezekben a szerkezetekben a határozókra rákérdezhetünk, de nem hagyhatók el, és nem helyettesíthetők be más határozóval. Ábrázolásuk­ ban jelöljük a szerkezetet a szokásos módon, a jelentésbeli egységet pedig kap­ csos zárójellel:

f dől
dugábakörülményhat

{t

tart

nagyravonzat

4. A határozói bővítmény alaptagja. A határozós szerkezet alaptagja leg­ gyakrabban ige, igenév, -ás, -és képzős cselekvésnév. Minden olyan mondatrész szerepét betöltheti, amit ezek a szófajok; leggyakrabban állítmány: „Kora este a padon Ülök, künn a Bástyán" (Tóth Á.: Kaszáscsillag); de igenévként lehet alany, tárgy, határozó és jelző is: „arcodhoz epedezve, te vagy az éjjel asztalán a bor" (Kosztolányi: Régi szerelmes levele); „Fénylő ajkadon bujdokoló nap a mosolyod" (Radnóti: Dicséret); „Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú, Papnak indúlt lélek" (Ady: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz); „Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót" (József A.: Férfiszóval); „Költőnek ezt ajánlani merem" (Arany: Vojtina ars poeticája); „A harmadik velök birkozni szemközt jő" (Petőfi: A puszta télen). Az -ás, -és képzős cselekvésnév ritkábban fordul elő a határozós szerkezet alaptagjaként: „De vérben, érben a vidám kerengés, Mely szebb jöven­ dő biztos záloga (Arany: Széchenyi emlékezete); Várom sorsomnak jobbra for­ dulását.

388

A magyar nyelv könyve

A határozók kisebb körének alaptagja névszó: „Sietős az útam, Reggeli temp­ lomra" (Arany: Zách Klára); „Hóval meg lánggal bútoros minden tér a világ­ ban" (Nagy L.: Fejfáknak fejfa); leggyakrabban a nagyon szép, szebb az apjá­ nál, jó neki típusú határozós szerkezetekben. 5. A jelzői értékű határozó. Láttuk, hogy vannak átmeneti mondatrészek, ilyen a határozói értékű tárgy vagy az értelmező határozó. A jelzői értékű hatá­ rozós szerkezetek jelzős szerkezetekké transzformálhatók: a Balaton-part nyáron -> a nyári Balaton-part utazás a vonaton -> a vonaton való utazás Különösen Ady szerette az efféle verscímeket: Nóták piros ősszel, Üzenet egykori iskolámba. Többnyire úgy keletkeztek ezek a szerkezetek, hogy az ere­ detileg bennük lévő kapcsoló szerepű igenév elmaradt, azután ez analógiás ala­ pot teremtett a többi szerkezethez. Ezekben a szerkezetekben az átmeneti mon­ datrészt határozónak vesszük, s mellé írjuk a jelentésárnyalatot (a forma az el­ sődleges, mint a határozói értékű tárgy esetében). 6. A határozók rendszere. A határozók osztályozása nehéz. A gondot az okozza, hogy a határozók lényegében a „valóság leképezései", a valóság pedig bonyolult, megismerése sem egyszerű. A határozókat több szempontból osztá­ lyozhatjuk: a) kognitív szempontból, vagyis aszerint, hogyan viszonyulnak a valósághoz; b) jelentéstartalmuk konkrét, illetőleg absztrakt volta szerint; c) az irányhármasság szerint; d) aszerint, hogy milyen mértékben egészítik ki igei (igenévi, egyéb) alaptagjuk jelentését. a) Kognitív szempontból vannak olyan határozók, melyek közvetlenül a va­ lóság körülményeit tükrözik, s vannak olyan határozók, amelyek a gondolkodá­ sunkat tükrözik. Közvetlenül a valósághoz kapcsolódik a helyhatározó, az idő­ féle, a módféle, az állapotféle határozó. Gondolkodásunkat tükrözi az ok- és a célhatározó, a korlátozó határozó (más néven tekintethatározó), a részegész viszonyokat kifejező határozók: a partitívuszi határozó (eszik a kenyér­ ből) és a disztributívuszi, megosztó jelentésű határozók (nyaranta, nyaranként). A disztributívuszi határozónak nem nyitunk külön kategóriát, mert máshová is — példáinkban az időhatározók közé — besorolhatók. Ide tartozik még a hason­ lító határozó. b) Osztályozhatjuk a határozókat a konkrét, illetőleg az absztrakt jelentés­ tartalom szerint. A száz százalékosan konkrét határozó a helyhatározó. Az idő­ fogalom már elvont, s nagyjából elvont tartalmú a többi határozó is. Ám nagyon

A határozó

389

is konkrét az eszköz- és a társhatározók egy része (ceruzával ír, barátjával sé­ tál), valamint a részeshatározó (apámnak adom) és a hasonlító határozó is (ma­ gasabb a testvérénél). A képes helyhatározó megkülönböztetése indokolt. A tudósok behatolnak a természet titkaiba mondatban a titkaiba határozó elvont jelentésű, szemben az efféle mondattal: A kirándulók behatoltak az erdőbe; vagy az Apám szájából szép volt az igaz mondatban a szájából határozó képletesen értendő, szemben az ilyesmivel: Kivette a szájából a rágógumit. A képes helyhatározós szerkezetben az alaptagnak van elvont jelentése, az elsőben a behatol igét elvont, 'felfedez, felderít' jelentésben használjuk, a másodikban a szép erkölcsi szépséget jelent. Ismét kognitív problémával szembesülünk: a szerkezet elvont síkon jelentkezik. Jogos tehát a képes helyhatározó felvétele a konkrét helyhatározóval szem­ ben. Igen ám, de akkor a többi határozófajtában — ott, ahol konkrét határozó is előfordul — felvehetünk képletes értelműeket. A tollal ír szerkezetben az esz­ közhatározó konkrét, de a Petőfi tollával harcolt a szabadságért mondatban el­ vont jelentésű; a magasabb az apjánál konkrét hasonlító határozó, de a gyorsabb a gondolatnál szerkezetben már elvont. Ez a fő érvük