P. 1
Karen Blixen - Volt egy farmom afrikában

Karen Blixen - Volt egy farmom afrikában

|Views: 94|Likes:
Published by azannya

More info:

Published by: azannya on Dec 17, 2012
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as DOC, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

01/15/2014

pdf

text

original

Sections

Fordította Gy.

Horváth László

Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában

Árkádia Budapest / 1987

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Karen Blixen Out of Africa Penguin Books Ltd, Harmondsworth First published 1937 Published in Penguin Books 1954 All rights reserved Hungarian translation © Gy. Horváth László, 1987

„Equitare, arcum tendere, veritatem dicere” (Lovagolj, kezeld jól íjad, s igazat szólj)

1 / Kamante és Lulu

Az erdőkből, a hegyekből jövünk, jövünk

A ngongi farm
Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt. Az egyenlítő száz mérfölddel északabbra szeli át a fennsíkot, és a farm hatezer lábnyira feküdt a tengerszint felett. Nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében, de a kora reggelek és az esték áttetszőek, nyugalmasak voltak, s az éjszakák hidegek. A vidék földrajzi helyzete és magassága olyan tájat teremtett itt, amelynek nincs párja a világon. A földnek nem volt zsírja, nem volt dús növényzete; maga a hatezer lábnyi magason átszűrt Afrika volt ez, egy kontinens erős, finom esszenciája. A színek száraz, égetett színek, a cserépedények színei. A fák lombja könnyű és ritkás, formája egészen másféle, mint az európai fáké; nem ívben vagy kupolaalakban nőtt, hanem vízszintes rétegekben, és ez az alakzat a magas, magányosan álló fákat a pálmákhoz tette hasonlatossá, vagy hősi, romantikus képzeteket keltett, nagy, felcsavart vitorlázatú hajókat juttatott eszébe az embernek, és az erdő szélét nézve az volt a benyomása, mintha furcsamód finoman vibrálna, hullámzana az egész erdő. A nagy síkságok füvéből itt-ott csupasz, göcsörtös, vén tövisfák nőttek ki, s a fű úgy illatozott, akár a kakukkfű vagy a mocsári mirtusz; ez az erős aroma némelyütt szinte szúrta az ember orrát. A síkság összes virága, de azok is, amelyek az őserdő liánjain és kúszónövényein termettek, aprók voltak, mint a dél-angliai dombvidék virágai – csak amikor megindultak a hosszú esőzések, ütötte fel a fejét a pusztán egy-két hatalmas, dús illatú liliom. Szerte, ameddig a szem ellátott, minden nagyságot, szabadságot, páratlan nemességet sugallt. A tájnak és benne az ember életének legfőbb jellegzetessége azonban a levegő volt. Az afrikai fennsíkon eltöltött időt visszaidézve mellbe vág az érzés, hogy fenn éltem akkor, fenn a levegőben. Az ég legtöbbnyire halványkék volt vagy ibolyaszínű, roppant, súlytalan, folyvást változó felhőtömegek tornyosultak és vitorláztak rajta, kéksége jóformán önálló életre kelt, s a belátható távolban friss mélykékre festette a hegyek vonulatát és az erdőket. Déltájban maga a levegő is élt a föld felett, mint valami lobogó lángnyelv: villódzott, hullámzott, ragyogott, akár a tiszta folyóvíz, visszatükrözött és megkettőzött minden egyes tárgyat, és csodálatos délibábot varázsolt. Fönn, ezen a magaslati levegőn könnyen lélegzett az ember, elemi nyugalmat, a szív bizodalmát szívta magába. A fennsíkon reggel felébredt, és első gondolata az volt: itt vagyok, mert itt az én helyem. A Ngong-hegység hosszú vonulatban nyújtózik északról dél felé, négy pazar csúcs koronázza, mint négy mozdíthatatlan, sötétebb kék hullám az ég előterében. Nyolcezer lábbal emelkedik a tengerszint és keletre kétezer lábbal a környező táj fölé; nyugatra azonban mélyen és meredeken ∗ zuhan alá – jószerint függélyesen a Nagy Hasadék Völgyébe. A fennsíkon a szél állhatatosan észak-északkeletről fúj. Ugyanaz a szél ez, amelyet lenn az afrikai és arábiai partokon monszunnak, vagyis keleti szélnek hívnak, Salamon király kedves lova után. Idefönn épp csak úgy észlelni, mint a levegő ellenállását, amint a föld feltolul, bele az űrbe. A szél egyenest nekiszalad a Ngong-hegyeknek, s ha lejtőiken felállítanánk egy vitorlázórepülőt, az áramlatok felkapnák és felröpítenék egészen a csúcsra. A szél terelte felhők belegabalyodtak a hegyoldalba, és ott lógtak körülötte, vagy amikor a csúcs átdöfte őket, esőt zúdítottak a földre. De azok, amelyek feljebb vonultak és elkerülték a gerincet, nyugatra oszlottak szét, a Hasadék Völgyének forró sivataga felett. Hányszor, de hányszor követtem nyomon házam ablakából ezt a fenséges processziót, s néztem lenyűgözve, mint hömpölyögnek tova a hegyek fölött s vesznek bele a kék levegőbe!

Great Rift Valley – a szárazabb földrajzi szaknyelv Kelet-afrikai-ároknak nevezi.

A farmról figyelve a hegyek napjában többször is alakot váltottak, néha egészen közelinek tűntek, másszor nagyon távolinak. Este, amikor sötétedett, úgy tetszett az ember szemének, mintha a sötét hegység sziluettje mentén vékony ezüst vonalat húzna valaki az égre; aztán, ahogy leszállt az éj, a négy csúcs kisimult, ellapult, mintha az egész hegység végignyújtózna lefekvéshez készülődve. A Ngong-hegyek aljáról páratlan kilátás nyílik; délre a nagyvadaktól nyüzsgő hatalmas síkságok terjeszkednek egészen a Kilimandzsáróig; keletre és északra a lankás előhegyek parkszerű tája, mögötte az erdőség és a Kikuju Rezervátum, amely a száz mérföldre levő Kenyahegyig ér – négyszögletes kis kukoricaföldek, banánligetek és legelők mozaikja, itt-ott kék füst kígyózik fölfelé egy bennszülött faluból, a csúcsos, vakondtúrásszerű kunyhók kis fürtjéből. De nyugatra, lenn a mélyben az afrikai alföld száraz, holdbéli tájra emlékeztető vidéke látható. A barna sivatagot apró tövisbokrok pettyezik, s a kanyargós folyóágyak mentén girbegurba, sötétzöld csíkok húzódnak: a roppant, széles koronájú, lándzsákhoz hasonlatos tövisű mimózafák erdei; ott nő a kaktusz, ott van hazája a zsiráfnak és rinocérosznak. Maga a hegyvidék, ha belémerészkedik az ember, iszonyatosan nagy, festői, titokzatos; hosszú völgyekkel, bozótosokkal, zöld lankákkal és bércekkel gazdag. Fenn, magasan, az egyik csúcs közelében még bambuszliget is áll. Források, természetes kutak is vannak a hegyekben; gyakran táboroztam odakinn egyik vagy másik mellett. Az én időmben bivaly, tehénantilop és rinocérosz tanyázott a Ngong-hegyek között; nagyon öreg bennszülöttek még elefántra is emlékeztek, és én sajnáltam, hogy a Vadvédelmi Területbe nem vették bele az egész Ngong-hegységet. Csak egy kis része tartozott a vadrezervátumhoz, a déli csúcs világítótorony gyanánt jelezte határát. Ha majd a gyarmat felvirágzik és Nairobi nagyvárossá nő, a Ngong-hegyek eszményi vadasparkot jelenthettek volna számára. De Afrikában töltött utolsó éveim alatt sok fiatal nairobi boltossegéd száguldozott vasárnaponként motorbiciklijén a hegyek között, és lőttek, pufogtattak mindenre, ami csak mozgott, úgyhogy azt hiszem, a nagyvadak elvándoroltak, át a tüskés bozótosokon és a köves talajon, le délebbre. Fenn a hegyek gerincén és magán a négy csúcson könnyű séta esett; a fű rövid volt, akár a szépen nyírt pázsit, helyenként kiütközött alóla a szürke kő. A gerincen, csúcsra fel, csúcsról le, mint valami szelíd hullámvasút, keskeny vadcsapás futott. Egyik reggel, amikor a hegyek közt táboroztam, felmentem oda, és a csapást követve egy tehénantilop-csorda friss nyomaira és ürülékére bukkantam. Ezek a nagy, békés állatok hajnalban vonulhattak végig a gerincen, hosszú sorban, és más okot, hogy miért kaptattak fel ide, el sem tudok képzelni, csak ezt: le akartak nézni, hogy kétoldalt, mélyen alant miképp is fest a vidék. Kávét termesztettünk a farmomon. A kávéhoz a birtok kissé túl magasan feküdt, nem volt könnyű dolgom; sose gazdagodtunk meg igazán a farmon. De a kávéültetvény már olyan, ha megfogja, többé el nem ereszti az embert, mindig akad rajta valami tennivaló: az ember egy kicsit mindig lemarad a munkával. Azon a vad és rakoncátlan tájon a megtisztított és szabályszerűen beültetett földdarab nagyon szép látványt nyújtott. Később, amikor már repültem is Afrika felett és a levegőből ismerkedtem meg farmom képével, csodálat fogott el kávéültetvényem iránt: fényeszölden fészkelt a szürkészöld vidékben, és én ráébredtem, mennyire vágyunk a tiszta geometrikus formákra. Hasonlóképpen van megművelve a föld Nairobi körül is, főleg a várostól északra, s itt mindenfelé olyan emberek élnek, akiknek folyton a kávéültetés, – metszés és – szedés jár a fejükben, éjjel pedig ágyukban fekve váltig azon tűnődnek, hogyan korszerűsíthetnék kávéüzemüket. Hosszadalmas munka a kávétermesztés. Nem mindig úgy alakul, ahogy elképzeltük, amikor, fiatalon és reményteljesen, a zuhogó esőben kicipeltük a fénylő palántákkal teli ládákat a csemetekertből, s néztük, ahogy az összes munkás kivonult a mezőre, beleültették a palántákat a nedves földben szabályosan sorakozó lyukakba, s aztán bokrokról tört gallyakkal gondosan elárnyékolták a nap elől, mert a félhomály az ifjú élet előjoga. Négy vagy öt évbe telik, míg a cserjék megnőnek, s közben aszály vagy növényi betegség sújtja a vidéket, vagy felüti a fejét és

vastagon ellepi a mezőket a helyi gyom – a törpetölgy bozótján a hosszú, érdes magházak beleragadnak az ember ruhájába, harisnyájába. Egyik-másik kávéfát rosszul ültették el, főgyökere meghajlott: elpusztul, amint virágzásnak indul. Egy angol holdra hatszáz palánta fér, és nekem hatszáz holdnyi kávéföldem volt; ökreim türelmesen vonták a kultivátorokat fel-alá a mezőn a sorok között, sok ezer mérföldön végig, a munka utáni megérdemelt jutalomra gondolva. Vannak pillanatok, amikor gyönyörű szép egy ilyen kávéfarm. Amikor az ültetvény az esőzések elején kivirágzott, tündöklő látvány volt: mint valami krétafelhő a ködben és a surrogó esőben, hatszáz holdnyi föld felett. A kávé virága finom, kicsit kesernyés illatú, akár a kökényé. Amikor a mezőn már virítottak az érett piros bogyók, kihívtuk az asszonyokat és a gyerekeket, a totó-kat is, hogy a férfiakkal együtt szüreteljék le a kávét, amit azután a szekerek és kordék leszállítottak az üzemhez, a folyó mellé. A berendezésünk sose volt igazán hibátlan, de az üzemet magunk terveztük és építettük, s igen büszkék voltunk rá. Egyszer az egész leégett, újra kellett építeni. A nagy kávészárító egyre forgott, forgott, jókora vasbendőjében úgy pattogtak a kávébogyók, mint a kavicsok, amikor a hullámok partra vetik s ott pofozgatják őket. Néha az éjszaka kellős közepén száradt meg a kávé, s azonnal ki kellett szedni a szárítóból. Micsoda festői pillanat volt: az üzem hatalmas, sötét csarnokában mindenfelé viharlámpások fénylettek, a gerendákról pókhálók lógtak, a lámpák fénykörében, a szárító mellett boldog, sötét arcok izzottak; úgy érezte az ember, magán a nagy afrikai éjszakán csüng az üzem, mint fényes ékszer egy etióp fülében. Azután kifejtették, kézzel osztályozták és szétválogatták a kávét, és zsákokba rakták, melyeket nagy árral varrtak be szorosan. Végül pedig, már hajnalban, de még sötétben, amint ágyamon feküdtem, hallottam, hogy a magasra pakolt szekerek – tizenkét zsák tett ki egy tonnát, s tizenhat ökröt fogtak mindegyik szekérbe – elindulnak a nairobi vasútállomás felé a hosszú folyó menti kaptatón, éktelen kiabálás és zörgés közepette; a hajtók a szekerek mellett loholtak. Örömmel gondoltam rá, hogy útjukon ez lesz az egyetlen kaptató, mert a farm ezer lábbal magasabban terült el, mint Nairobi városa. Este kimentem az útra, hogy fogadjam a megtérő karavánt, a fáradt ökrök üres szekerek előtt fogazták busa fejüket, egy-egy fáradt kis toto vezette őket, és a kimerült hajtók az út porába csíkot húztak ostoruk szíjával. Megtettünk mindent, ami tőlünk telt. A kávé egy vagy két nap múlva kifut a tengerre, s csak reménykedhettünk, hogy jó szerencsénk lesz a nagy londoni terménytőzsdéken. Hatezer hold földem volt, vagyis jóval több, mint amennyit a kávéültetvény lekötött. A farm egy részét erdőség borította, és vagy ezer holdon telepesek éltek sambá-ikon. Az efféle telepesek bennszülöttek, egy-két holdat művelnek családjukkal valamelyik fehér ember földjén, és cserébe bizonyos számú napot minden évben a tulajdonos birtokán kell ledolgozniuk. Az én telepeseim azonban, azt hiszem, másként látták ezt a függőségi viszonyt, hisz sokan már a farmon születtek, sőt apáik is előttük, ezért minden bizonnyal úgy tekintettek rám, mint holmi rangosabb telepesre az ő birtokukon. A telepesek földje, sambája mindig pezsgőbb és élénkebb volt, mint a többi, és álló éven át együtt váltotta képét az évszakokkal. A kukorica magasabbra nőtt, mint az ember feje, ahogy a keskeny, keményre taposott ösvényeken sétált a hosszú, zöld és csörgő sorok között, és akkor leszedték. Amint a bab beérett a parcellákon, az asszonyok fölszaggatták és kiverték, a szárat és a hüvelyt összegyűjtötték és elégették, úgyhogy bizonyos időszakokban vékony füstkígyók kúsztak a levegőbe itt is, ott is az egész farmon. A kikujuk batátát, édeskrumplit is termesztettek, amelynek szőlőszerű levelei úgy terülnek szét a földön, mint valami sűrű szövésű gyékény, és mindenféle nagy, sárga és zöld, foltos tököket. Ha az ember a kikuju sambák között járkál, előbb-utóbb megpillantja egy talajt túró kis öregasszony hátsó felét – akár egy strucc, amikor a fejét a homokba fúrja. Minden kikuju családnak több kis kerek, csúcsos tetejű kunyhója és raktárkunyhója volt; a kunyhók között, a betonkeményre taposott földön zajlott az élet: itt őrölték a kukoricát, fejték a kecskét, itt szaladgáltak fel-alá a gyerekek és a csirkék. Gyakran lőttem túzokot a telepesházak körüli batátamezőkön, kéklő késő délutánokon, és a vadgalambok hangosan burukkoltak a hosszú törzsű, rojtos fákon, amelyek a sambák közt itt-ott megmaradtak a farmot egykor teljesen elborító rengetegből.

Volt vagy kétezer holdnyi füves pusztám is. A hosszú szárú fű megbókolt és hullámzott, ha rátörtek az erős szelek, s a kis kikuju pásztorgyerekek itt legeltették apjuk teheneit. A hideg évszakban apró vesszőkosarakban izzó szénparazsat vittek magukkal a kunyhóból, és néha nagy futótüzeket okoztak, ami katasztrofális következménnyel járt a legeltetésre nézve. Aszályos esztendőkön lejött hozzánk a farm füves pusztáira a zebra és a tehénantilop. Nairobi volt a mi városunk – tizenkét mérföldre esett tőlünk, lenn egy hegyekkel körülvett síkságon. Itt állt a Kormánypalota, itt a nagy központi hivatalok; innen irányították a gyarmatot. Lehetetlen, hogy egy város ne játsszék szerepet az életünkben; nem számít, hogy inkább jó vagy rossz véleménnyel vagyunk-e róla, mindenképpen magához vonzza a lelkünket, valamilyen szellemi gravitáció törvénye szerint. A fénylő ködfátyol, amely éjszakánként megjelent az égen a város felett, s bizonyos pontokon látni lehetett a farmról is, útnak indította gondolataimat s megidézte nekem Európa nagyvárosait. Amikor először jártam Afrikában, még nem voltak autók, úgy lovagoltunk be Nairobiba, vagy hat öszvér vonta szekéren hajtottunk be, és az állatokat a Highland Transport istállóiba szállásoltuk éjszakára. Nairobi, amíg csak arrafelé éltem, tarkabarka település volt, néhány szép új kőépülettel büszkélkedett, de egész negyedek álltak vén hullámlemez boltokból, irodákból és bungalókból, s a csupasz, poros utcákon hosszan sorakoztak az eukaliptuszok. A Főbíróság, a Bennszülött Ügyek Osztálya és az Állategészségügyi Osztály förtelmes irodákban székelt, és én mindig csodáltam azokat a kormányhivatalnokokat, akik egyáltalán dolgozni bírtak ezekben a fülledt, száraz, tintaszagú kis szobákban. Nairobi azonban mégiscsak város volt; az ember itt vásárolt, értesüléseket szerzett be, ebédelt vagy vacsorázott a szállodákban, táncolt a Klubban. És élénk, nyüzsgő hely volt, mozgása akár a patakzó vízé, s úgy nőtt, mint egy fiatal élőlény, évről évre változott, sőt még azalatt is, hogy az ember elment egy szafarira. A kormányzóságnak új, hűvös palotát építettek, szép bálteremmel és pompás kerttel, nagy hotelek nőttek ki a földből, lenyűgöző mezőgazdasági kiállításokat és virágkiállításokat szerveztek, a gyarmat úgynevezett aranyifjúsága időnként látványos és hangos melodrámákat produkált. Nairobi így szólt hozzád: „Használj ki, amennyire csak tudsz, használj ki engem és az időt. Wir kommen nie wieder so jung – ilyen zabolátlanul és telhetetlenül – ∗ zusammen.” Általában véve Nairobi és én jól kijöttünk egymással, és emlékszem, egyszer, amint végighajtottam a városon, arra gondoltam: Nairobi utcái nélkül nem is létezhetne a világ. A bennszülöttek és a színes bőrű bevándorlók negyedei sokkal nagyobbak voltak, mint az európai városrész. A Szuahélivárosnak, amely a Muthaiga Klub felé vezető út mentén terült el, korántsem volt jó a híre, de élénk, piszkos és kavargó hely volt, ahol mindig, minden órában történt valami. Többnyire szétkalapált, többé-kevésbé elrozsdállt bádog paraffindobozokból építették, s úgy festett, mint valami korallszikla, valami fosszilis képződmény, amelyből mindegyre szökik az előrenyomuló civilizáció szelleme. A Szomáliváros messzebb esett Nairobitól, azt hiszem, azért, mert a szomálik szeretik elzárni asszonyaikat. Az én időmben élt néhány gyönyörű, fiatal szomáli nő a Bazárban is, ezeknek mindenki tudta a nevét, és igen sok gondot okoztak a nairobi rendőrségnek; értelmes, elbűvölő teremtések voltak. De tisztességes szomáli nőket nem lehetett benn látni a városban. A Szomáliváros ki volt téve mindenféle szélnek, nem védte, nem árnyékolta semmi, poros volt, a szomálik szemében biztosan felidézte egykori sivatagjaikat. Az európaiak, akik sokáig, gyakran több nemzedéken át élnek ugyanazon a helyen, képtelenek megszokni a nomád fajták teljes közönyét az otthonukat körülvevő környezet iránt. A szomálik házai szerte voltak szórva a csupasz földön, és mintha több véka négyhüvelykes szeggel szegelték volna össze őket egyheti használatra. De ha az ember belépett valamelyikbe, elcsodálkozott, milyen tiszta és rendes belül: arab illatszereket érzett, drága szőnyegeket és kárpitokat látott, bronz- és ezüstedényeket, elefántcsont markolatú, nemes pengéjű kardokat. A szomáli nők méltóságteljesen és kedvesen

Sosem találkozunk többé ilyen fiatalon. (német)

viselkedtek, vendégszeretők voltak és vidámak, nevetésük akár az ezüstcsengettyű hangja. Én mindig is otthonosan éreztem magam a szomáli faluban, mert volt egy szomáli szolgám, Farah Aden, aki végig velem maradt, amíg csak Afrikában éltem, és sok ünnepükön részt vettem. A nagy szomáli esküvő fenséges, hagyományok által megszentelt ünnepély. Mint díszvendéget bevezettek még a nászszobába is, ahol a nászi ágyra és a falakra régi, mély tüzű kárpitokat és drapériát aggattak, s a fekete szemű ifjú ara olyan mereven állt a nehéz selymekben, arany- és borostyándíszekben, mint egy marsallbot. A szomálik marhakereskedők és kalmárok voltak, és az egész gyarmatot bejárták. Áruszállításra kis szürke csacsikat tartottak a faluban, de láttam ott tevéket is: dölyfös, szívós sivatagi fajtát, amely semmi földi szenvedést fel nem vesz, mint ahogy a kaktusz és a szomálik sem. A szomálik rengeteg bajt idéznek a fejükre rettenetes törzsi viszályaikkal. Ebben a dologban egészen másképpen éreznek és gondolkodnak, mint a többi ember. Farah a habr junisz törzsbe tartozott, ezért ha vita támadt, én mindig az ő pártjukat fogtam. Egyszer igazi véres összecsapásra került sor a Szomálivárosban a dulba hantisz és a habr csaolo törzs között, lövések dördültek, tüzek gyulladtak, és tízen vagy tizenketten is meghaltak, mire a kormányzat beavatkozott. Farahnak volt egy törzsbéli fiatal barátja, Szaíd nevezetű, aki kijárt hozzá a farmra, nagyon kedves és graciőz fiú, úgyhogy iszonyúan sajnáltam, amikor a háziszolgáimtól megtudtam, hogy Szaíd éppen látogatóban járt egy habr csaolo családnál, amikor arra ment egy dühös dulba hantisz, kétszer egymás után találomra belőtt a házba a falon keresztül, és eltörte Szaíd lábát. Kondoleáltam Farahnak barátja szerencsétlensége miatt, de Farah dühösen kifakadt: – Mi? Szaíd? Úgy kellett neki! Minek iszik teát egy habr csaolo házában? A nairobi indiaiak uralták a Bazár nagy bennszülött üzletközpontját, s az összes gazdag indiai kereskedőnek – Dzsevandzsínek, Szuleimán Virdzsínek, Allidina Viszrámnak – takaros kis villája volt a városon kívül. Nagy előszeretettel viseltettek a kőlépcsők, kőbaluszterek és kő virágvázák iránt – ezeket elég kezdetlegesen vágták ki a puha helyi kőből, s olyanok voltak, mintha gyerekek készítették volna őket rózsaszínű dísztéglákból. Teadélutánokat rendeztek kertjeikben, ahol villáik stílusában sütött indiai édességeket szolgáltak fel. Okos, világot látott és nagyon udvarias emberek voltak. De az afrikai indiaiak olyan kapzsi kufárok, hogy az ember sohasem tudhatta, a magánszeméllyel vagy a cégtulajdonossal áll-e szemközt. Vendégeskedtem Szuleimán Virdzsí házában, így hát amikor egy nap félárbocra eresztve láttam a zászlót a nagy raktártömbje fölött, megkérdeztem Farahot: – Szuleimán Virdzsí meghalt? – Félig – felelte Farah. – Félárbocra eresztik a zászlót, ha félig meghalt? – folytattam a kérdezősködést. – Szuleimán meghalt – mondta Farah. – A Virdzsík élnek. Mielőtt a farm vezetésébe belefogtam, nagyon szerettem vadászni, és sok szafarin részt vettem. De amint farmer lettem, félretettem a puskát. A maszájok, ezek a nomád marhatenyésztők a farm szomszédságában, a folyón túl éltek; időről időre átjöttek hozzám, és elpanaszolták, hogy oroszlán garázdálkodik a teheneik között, legyek szíves, lőjem ki nekik – és ha tudtam, ki is lőttem. Néha, szombatonként kimentem az Orungi pusztára, hogy elejtsek egy-két zebrát a munkásaim számára, ilyenkor bizakodó ifjú kikujuk egész csapata követett. Madarakat, frankolint és gyöngytyúkot is lőttem a farmon, mert ezeknek nagyon ízletes a húsa. De vadászexpedíción hosszú évekig nem vettem részt. Azért persze sokat beszélgettünk a farmon a hajdani szafarikról. A táborhelyek úgy belevésődnek az ember agyába, mintha életének hosszú szakaszait töltötte volna ott. Egy-egy ívelt nyomra, amit a szekér hagyott a síkság füvén, úgy emlékszik, akár egy kedves barát arcvonására. Szafarin láttam egyszer egy bivalycsordát: százhuszonkilenc bivaly lépett ki egymás után a reggeli ködből a rézszínű ég alatt, mintha a sötét, masszív, vasszerű állatok a roppant, vízszintes szarvaikkal nem is közelednének, hanem a szemem előtt teremtenék őket s löknék elő egyesével, amint elkészültek. Láttam elefántcsordát, amint a sűrű dzsungelben bandukolt, ahol a nap fényét apró foltokban és pettyekben szűrik alá a liánszövedékek – olyan célszerűen vonultak tova,

mintha megbeszélésük lenne a világ túlsó végén. Óriás méretben olyan látvány volt ez, mint egy nagyon régi, felbecsülhetetlen értékű perzsaszőnyeg zöld, sárga és feketésbarna szegélye. Sokszor kísértem szemmel zsiráfok menetét a síkon, furcsa, utánozhatatlan, növényi bájjal mozogtak, mintha nem is állatcsorda, hanem valami ritka, hosszú szárú, foltos és hatalmas virágcsalád nyomulna lassan előre. Követtem két rinocéroszt reggeli egészségügyi sétájukon, amint prüszkölve, fújtatva szaglászták a hajnali levegőt, amely olyan hideg, hogy szúrja az orrot, s úgy festettek, mintha két igen nagy kőkocka hancúrozott volna a hosszú völgyben, élvezve az életet. Láttam a királyi oroszlánt napkelte előtt, a fogyó hold alatt, amint átvágott a síkon, hazafelé tartva a vadászatból, sötét csapást húzva maga után az ezüstös fűben, pofája még fülig vér volt, vagy déli sziesztája közben, amint elégedetten szundikált családja körében a rövid füvön, a széles akácfák finom, tavaszias árnyékában, az ő magánparkjában, amelynek Afrika a neve. Kellemes volt ezekre gondolni, ha a farmon néha unalmassá vált az élet. A nagyvadak még ott vannak, odakinn valahol a maguk birodalmában; kimehetek, felkereshetem őket újra, ha kedvem tartja. Közelségük a bizakodás atmoszférájával töltötte be a farmot. Farah – ámbár idővel élénk érdeklődés támadt benne a farm gazdasági ügyei iránt – és a többi régi bennszülött szafariszolgám abban a reményben élt, hogy egyszer majd új szafarikra indulhatnak velem. Kinn a vadonban megtanultam, hogy kerüljem a hirtelen mozdulatokat. A teremtmények, amelyeket ott cserkész az ember, félénkek és éberek, különös tehetségük van hozzá, hogy eltűnjenek előle, épp amikor a legkevésbé számít erre. Nincs az a házijószág, amely olyan mozdulatlan bírna maradni, mint egy vadállat. A civilizált emberiség elvesztette a mozdulatlanságra való képességét, leckét kell vennie csendből a vadontól, mielőtt a vadon befogadja. A vadásznak – és főleg annak, aki fényképezőgéppel vadászik – először a lassú, váratlan mozdulatok nélküli haladást kell eltanulnia. A vadász nem mehet a maga feje után, alkalmazkodnia kell a szélhez, a táj színeihez és szagaihoz, és át kell vennie ennek az egész együttesnek az ütemét. Néha egy motívumot újra és újra megismétel, s a vadásznak ezt pontosan követnie kell. Ha az ember elkapta Afrika ritmusát, ráébred, hogy ugyanez a ritmusa minden zenéjének. Amit a vidék nagyvadjaitól tanultam, hasznomra vált a bennszülöttekkel való érintkezésben is. A nő és a nőiesség szeretete férfias, a férfi és a férfiasság szeretete pedig nőies vonás, és az északiak mindig is fogékonyak voltak a déli tájakra és fajtákra. A normannok bizonyosan belészerelmesedtek a számukra idegen országokba, előbb Franciaországba, azután Angliába. Azoknak az öreg milordoknak, akik a tizennyolcadik századi történelemben és irodalomban folyton Itáliában és Görög- meg Spanyolországban utazgatnak, egyetlen délies tulajdonságuk sem volt, mégis vonzotta és megragadta őket oly dolgok bűvölete, amelyek tőlük idegenebbek már nem is lehettek volna. A régi német és skandináv festők, filozófusok és poéták, alighogy megérkeztek Firenzébe, Rómába, máris térdre borulva imádták a Délt. Az idegen világ iránti különös, illogikus türelem bukott felszínre ezekben a türelmetlen emberekben. Amiként szinte lehetetlen, hogy egy nő idegesítsen egy igazi férfit, s viszont, a nő szemében egy férfi sosem teljesen megvetendő, sosem egészen undorító, amíg férfi marad, azonképp ezek a sietős, vörös hajú északi emberek hihetetlen béketűrést mutattak a trópusi országok és fajták iránt. A hazájuktól, a rokonságuktól mindent megköveteltek, de az afrikai fennsíkok aszályát, a napszúrást, a marhavészt, bennszülött szolgáik hasznavehetetlenségét alázattal és belenyugvással tudomásul vették. Egyéni tudatuk is feloldódott szinte a lehetőségek ígéretének közegében, a lehetőségekében, amelyek azoknak egymásra hatásából fakadhatnak, akiknek éppen összeférhetetlenségük okán van reményük az eggyé válásra. A dél-európaiakból és a kevert vérűekből hiányzik ez a tulajdonság, ezért el is ítélik vagy megvetik. Így veti meg a férfias férfi a sóhajtozó szerelmest, és a racionális asszony, akinek nem sok türelme van a férfiakhoz, így nézi le a bosszantó Griseldát.

Ami engem illet, én az Afrikában töltött első hetek alatt megszerettem a bennszülötteket. Erős érzés volt ez, s felölelte a legkülönfélébb korú, mindkét nemhez tartozó embereket. A fekete fajták felfedezése számomra csodásan kitágította a világot. Ha valaki, aki veleszületett rokonszenvet táplál az állatok iránt, olyan környezetben nő fel, ahol állatok nincsenek, s élete folyamán csak későn kerül kapcsolatba velük; vagy ha valaki, aki ösztönösen vonzódik az erdőkhöz, csak húszévesen léphet be élete első erdejébe; vagy ha valaki, akinek füle van a zenéhez, csupán mint felnőtt hall először zenét – hasonlóan érezhet, mint ahogy én éreztem. Amint a bennszülöttekkel megismerkedtem, napi életem rutinját hozzáigazítottam ehhez a zenekarhoz. Apám, aki tiszt volt a dán és a francia hadseregben, mint igen fiatal hadnagy írta haza Düppelből: „Düppelnél egy jó hosszú menetoszlopnak voltam a parancsnoka. A háború szeretete éppen olyan szenvedély, mint a többi, a katonákat éppen úgy szereti az ember, ahogy a fiatal nőket – az őrületig, és az egyik szerelem nem zárja ki a másikat, amint ezt a lányok nagyon jól tudják. A nők szeretete azonban egyszerre csak egyet feltételez, a katonáké viszont az egész regimentet, s az ember azt kívánja, bárcsak még nagyobb lenne az a regiment.” Éppen így állt a helyzet a bennszülöttekkel és velem. Nem volt könnyű megismerni a bennszülötteket. Kitűnő a hallásuk, és kiválóan tudják kerülni az embert; ha megijeszted őket, egy pillanat alatt visszahúzódnak a maguk világába, akárcsak a vadállatok, amelyek egyetlen hirtelen mozdulatodra tovatűnnek – szinte a föld nyeli el őket. Amíg alaposan meg nem ismerted a bennszülöttet, jóformán lehetetlen volt egyenes választ kapnod tőle. Arra az egyszerű kérdésre, hogy hány tehene van, köntörfalazva azt felelte: „Annyi, amennyit tegnap mondtam.” Az európaiak nem szeretik, ha így válaszolnak nekik, a bennszülöttek pedig minden valószínűség szerint nem szeretik, ha így faggatják őket. És ha tovább erősködtünk, végképp begubóztak, amennyire csak tudtak, azután groteszk és mulatságos fantazmagóriákat adtak elő, hogy a lehető legjobban tévútra vezessenek bennünket. Ebben a helyzetben még a kisgyerekek is úgy viselkedtek, akár a legtapasztaltabb pókerjátékosok, akik azt se bánják, ha jobb lapokat képzel kezükbe az ellenfelük, azt se, ha rosszabbakat, a fő az, hogy az igazságot meg ne tudja. Ha aztán sikerült két lábbal belegyalogolnunk a bennszülöttek életébe, pontosan úgy tettek, mint a hangyák, amikor valaki botot szúr a bolyba; fáradhatatlan energiával, gyorsan és csendben eltüntették a romokat – éppen úgy, ahogy mi valami illetlenség nyomait semmisítjük meg. Nem tudtuk, el sem képzelhettük, miféle félelmeket ébresztettünk bennük, miféle veszélyekre számítottak irányunkból. Én azt hiszem, inkább úgy féltek tőlünk, ahogy váratlan, iszonyatos zajtól fél az ember, s nem úgy, ahogy a szenvedéstől vagy a haláltól. De bizonyosra semmit sem vehettünk, mert a bennszülöttek a mimikri nagymesterei. A sambák közt kora reggel néha egy frankolin került az ember elé, s úgy iramodott neki a ló láttán, mintha eltört volna a szárnya s attól rettegne, hogy felfalják a kutyák. De nem tört el a szárnya, és a kutyáktól sem félt – bármelyik pillanatban felröppenhetett előlük –, egyszerűen csak ott voltak valahol a közelben a kicsinyei, róluk akarta elterelni a figyelmünket. Lehet, hogy a bennszülöttek is azért színleltek félelmet, mert valami sokkal mélyebb rettegés élt bennük, aminek a természetét nem is sejthettük. Vagy az is lehet, hogy velünk szembeni viselkedésük mindössze valami furcsa tréfa volt, és ezek a félénk emberek egyáltalán nem is féltek tőlünk. A bennszülöttekben sokkal kevésbé fejlődik ki a veszélyérzet, mint a fehérekben. Néha, szafarin vagy a farmon, nagyon feszült helyzetben a szemem találkozott bennszülött társaim tekintetével, és éreztem, hogy mérhetetlen messzire vagyunk egymástól, s hogy nem értik, miért idegeskedem. Eltűnődtem, vajon nem arról van-e szó, hogy annyira elemükben vannak magában az életben, amennyire mi sohasem lehetünk – akárcsak a mélyvízi halak, akik föl nem fognák, miért rettegünk mi attól, hogy megfulladunk. Ez az önbizalom, az úszásnak ez a művészete, gondoltam, azért él bennük ennyire, mert ők megőrizték azt a tudást, amelyet nekünk már az ősszüleink elvesztettek; minden kontinensek közül Afrika tanít meg erre a legjobban: hogy Isten és az Ördög egy, magasztosságuk egyképpen örökkévaló, nem két magától létező, hanem egy magától létező, és a bennszülöttek sem a személyeket nem keverték össze, sem a lényeget nem osztották ketté.

A szafarikon és a farmon ismeretségem a bennszülöttekkel megalapozott és személyes jellegű viszonnyá fejlődött. Jó barátok lettünk. Beletörődtem, hogy míg én valószínűleg sohasem fogom igazán meg- vagy kiismerni őket, ők máris a legapróbb részletekig ismernek engem, s tisztában vannak vele, hogyan fogok dönteni, mielőtt még a döntést magamban meghoznám. Egy darabig volt egy kis farmom fenn Gil-Gilnél, ahol sátorozni szoktam; vonaton tettem meg az utat Ngong és Gil-Gil között. Gil-Gilnél sokszor hirtelen döntöttem el, hogy mivel esőre áll az idő, felkerekedem és hazamegyek. De amint Kikujuba értem – ez volt az állomásunk a vonalon, tíz mérföldre a farmtól –, valamelyik emberem mindig ott várt egy hátasöszvérrel. Amikor megkérdeztem, honnan tudták, hogy lejövök, félrenéztek zavartan, mint akik megijedtek vagy unják az egészet – így viselkednénk mi, ha egy siket ragaszkodna hozzá, hogy részletesen magyarázzunk el neki egy szimfóniát. Ha a bennszülöttek biztonságban érezték magukat a társaságunkban, ha már nem kellett váratlan mozdulatoktól vagy zajoktól tartaniuk, sokkal többet mondtak el nekünk, mint amennyit egy európai hajlandó elmondani a másik európainak. Mindig megbízhatatlanok voltak, de a maguk fennkölt módján őszinték. A jó hír, a presztízs igen sokat jelent a bennszülöttek világában. Valamikor, egy adott pillanatban közös erőfeszítéssel felmérték az embert, s attól fogva szilárdan ehhez tartották magukat. Néha nagyon magányos volt az élet a farmon, s az esték csendjében, amikor a percek szinte csepegtek az óráról, mintha az élet is velük csepegett volna el belőlem, csak mivel nem volt fehér ember a közelben, akivel társaloghattam volna. De mindvégig éreztem, hogy a bennszülöttek néma, árnyékba borult léte az enyémmel párhuzamosan folyik, csak más síkon. Visszhangok verődtek egyiktől a másikig. A bennszülöttek maguk voltak a hús és vér Afrika. A Hasadék Völgye fölé emelkedő Longonot magas, kialudt vulkánja, a folyóparti széles mimózafák, az elefántok és a zsiráfok nem voltak mélyebben és valóságosabban afrikaiak, mint a bennszülöttek – ezek az apró lények a hatalmas tájban. Mind ugyanannak az ideának voltak a megtestesülései, ugyanannak a témának a variációi. Nem heterogén atomok kongeniális felhalmozása volt ez, hanem kongeniális atomok heterogén felhalmozása, mint a tölgylevél, a makk és a tölgyből készült bútor. Mi magunk, a csizmáinkban, az örökös sietségünkkel, gyakran olyannyira nem illünk a tájba. A bennszülöttek azonban harmóniában élnek vele, s amikor ezek a magas, nyúlánk, sötét bőrű és fekete szemű emberek vándorolnak – mindig libasorban, úgyhogy még a legnagyobb bennszülött útvonalak is merő ösvényszalagok –, vagy a földet túrják, vagy a marháikat terelgetik, vagy táncünnepélyt tartanak, vagy mesét mondanak neked, maga Afrika vándorol, táncol és szórakoztat téged. A fennsíkokon eszedbe jutnak a költő szavai: Nemes nekem a bennszülött, ∗ a bevándorló semmilyen. A gyarmat szakadatlanul változik, azóta is sokat változott, hogy én ott éltem. Amikor, olyan pontosan, ahogy csak tudom, leírom élményeimet a farmon, vagy azokat, amelyek a vidékkel, a síkságok és erdőségek lakóival kapcsolatosak, azt remélem, talán lesz majd némi történelmi érdekességük és tanulságuk.

Ferencz Győző fordítása.

Egy bennszülött gyermek
Kamante kikuju kisgyermek volt, egyik telepesem fia. Általában jól ismertem a telepesek gyerekeit, mert dolgoztak nekem a farmon, azonkívül folyton a házam körüli gyepen terelgették a kecskéiket, abban a szilárd hitben, hogy itt mindig történik valami érdekes. Kamante azonban több éve lakhatott már a farmon, amikor találkoztam vele; gondolom, félrevonuló életet élt, mint a beteg állatok. Akkor bukkantam rá, amikor egy nap átlovagoltam a farm pusztáján – itt legeltette családja kecskéit. Szánalomraméltóbb látványt el se lehetett volna képzelni. A feje nagy volt, a teste iszonyúan kicsi és sovány, könyöke és térde, mint hatalmas göbök egy faágon, és mindkét lábát combtól bokáig nyílt, gennyedző sebek borították. Hihetetlenül kicsinek tetszett ott a pusztán, az ember nem is értette, hogyan sűríthető ennyi szenvedés egyetlen pontba. Amikor megálltam mellette és megszólítottam, nem válaszolt, jóformán meg se látott. Lapos, szögletes, nyúzott és végtelenül türelmes arcában a szemek homályosak, kifejezéstelenek voltak, mint egy halott szemei. Alig néhány hete van hátra, gondoltam, s minden pillanatban vártam, hogy a szürke, forró levegőben a feje fölött megjelennek a keselyűk – mert ezek a dögmadarak a pusztán mindenütt megszimatolják a halált. Megmondtam neki, hogy másnap reggel jöjjön fel a házhoz, mert meg szeretném gyógyítani. Reggelenként, kilenctől tízig én voltam az orvos a farmon, s mint a legtöbb nagyvonalú kuruzsló, kiterjedt pacientúrával rendelkeztem. Kettőtől egy tucatig akárhány beteg várakozott rám reggel kilenckor. A kikujuk fel vannak készülve az előreláthatatlanra, hozzá vannak szokva a váratlanhoz. Ebben különböznek a fehérektől, akik jobbára igyekeznek bebiztosítani magukat az ismeretlen meg a sors szeszélyei ellen. A néger baráti viszonyban áll a végzettel, hiszen a végzet kezében van élete fogytáig; ez az otthona, a kunyhó meghitt sötétje, gyökerének mély talaja. A néger nagy nyugalommal fogad minden változást az életében. Azok között a tulajdonságok között, amelyeket a gazdától, az orvostól, az Istentől vár, azt hiszem, igen előkelő helyet foglal el a képzelőerő. Meglehet, ez az ízlésük az, amely még mindig eszményi uralkodóvá teszi az afrikai és arábiai szívekben Harun al-Rasíd kalifát; vele sose tudhatta az ember, mire számítson, vagy hogy hol található éppen. Ha az afrikaiak Istenről beszélnek, az Ezeregyéjszaka vagy a Jób-könyv utolsó részeinek szellemében írják le; ugyanaz a vonás, a végtelen képzelőerő nyűgözi le őket mindegyikben. Embereim eme jellegzetességének köszönhettem orvosi híremet vagy népszerűségemet. Amikor először jöttem Afrikába, együtt utaztam a hajón egy nagy német tudóssal, aki huszonharmadszor kereste fel Afrikát, hogy az álomkór elleni gyógymódokkal kísérletezzék, s több mint száz patkányt és tengerimalacot hozott magával. Elmondta nekem, hogy a bennszülöttekkel nem az a baj, mintha gyávák volnának – a fájdalommal vagy valami bonyolult operációval szemben igen csekély félelmet árulnak el –, de mélységesen idegenkednek a rendszerességtől, a megismételt kezelésektől, a kór szisztematikus feldolgozásától; és a nagy német doktor ezt sehogyan sem értette. De amikor megismertem a bennszülötteket, engem talán a leginkább éppen ez a tulajdonságuk ragadott meg. Igazán és valóban bátrak voltak, őszintén szerették a veszélyt – talán a teremtés egyenes válasza volt ez a sorsa kinyilatkoztatására, földi visszhang a mennyek szavára. Gyakran úgy gondoltam, a szívük mélyén a pedantériánktól rettegnek. A pedáns ember keze alatt a négerek belehalnak az unalomba. Betegeim a ház előtt, a kövezett teraszon vártak rám. Itt guggoltak: öreg csontváz férfiak mellszakasztó köhögéssel és nedvedző szemekkel, nyúlánk, fiatal verekedők bedagadt szemmel és feltépett ajkakkal, s az anyák, nyakukban lázas, száraz kis virágszerű gyermekeikkel. Sokszor kellett égési sebeket kezelnem, mert a kikujuk éjjel a tűz körül alszanak kunyhóikban, az égő fa-

vagy faszénrakás összeomlik és elborítja az alvó testeket – néha kifogytam a gyógyszerekből, így fedeztem fel, hogy az égési sebekre egészen jó gyógyír a méz. A terasz légköre eleven volt, vibráló feszültséggel teli, akár az európai kaszinóké. A fojtott, de élénk beszélgetés abbamaradt, amikor kiléptem közéjük, ám ez a csend végtelen lehetőségekkel volt terhes: eljött a pillanat, amikor bármi megtörténhet. Azt azonban mindig megvárták, hogy én válasszam ki az első pácienst. Alig-alig értettem az orvosi mesterséghez, éppen csak annyit, amennyit egy elsősegélytanfolyamon elsajátít az ember. Híremet mégis úgy széthordta az a néhány szerencsés, csodával határos sikerem, hogy bármilyen katasztrofális hibákat követtem el később, semmit sem csorbítottak rajta. Ha minden páciensem minden esetben felgyógyul, ki tudja, nem csappant volna-e meg betegeim köre? Szakmai hírnévre tettem volna így szert – íme egy nagyon jól képzett doktor Volaiából –, de vajon hitték volna-e, hogy továbbra is velem az Úr? Mert az Urat ők a nagy aszályokból ismerték, a síkságokon éjszaka garázdálkodó oroszlánokból, a házak körül magányosan játszadozó gyerekeket elragadó leopárdokból és a sáskarajokból, amelyek ki tudja, honnan özönlötték el a földjüket, és az utolsó fűszálig mindent kipusztítottak. De éppígy ismerték abból a hihetetlen boldogságból is, amikor a sáskaraj elhúzott a kukoricás fölött és nem telepedett le rá, vagy amikor a kora tavaszi esők bőségesen megöntözték a vetést, s a mezők és síkságok virágba borultak, gazdag termést ígérve. Úgyhogy ez a nagyon ügyes doktor Volaiából mégis egy kívülálló talán – onnan jön, ahol az élet nagy dolgai felől döntenek. Meglepetésemre Kamante másnap reggel megjelent a ház előtt. Valamivel odébb állt, elkülönülve a többi három-négy betegtől, egyenes tartásban, félhalott arcával, mint akit valami még mindig odaköt az élethez, és most elhatározta, megpróbálkozik ezzel az utolsó lehetőséggel, hátha sikerül két kézzel belekapaszkodnia. Idővel eszményi betegnek bizonyult. Mindig eljött, amikor odarendeltem, és az időt is ki tudta számítani, ha csak minden harmadik vagy negyedik nap kellett megjelennie, ami igen szokatlan dolog a bennszülöttek között. Sebei fájdalmas kezelését olyan sztoicizmussal tűrte, amilyet még sohasem láttam. Példának állíthattam volna a többiek elé, és mégsem tehettem, mert ugyanakkor mélységes nyugtalansággal töltött el a magatartása. Ritkán, nagyon ritkán találkoztam ennyire vad teremtéssel, emberi lénnyel, aki ennyire elszigetelődött a világtól, s valami könyörtelen, halálos belenyugvással ennyire bezárkózott az őt körülvevő élet előtt. Ha kérdeztem, válaszolt, de magától egy szóra sem érdemesített, és sohasem nézett rám. Semmi együttérzést nem tanúsított, sőt a maga öreges, mindentudó módján megvetően nevetett a többi beteg gyerek könnyein, amikor lemostam és bekötöztem a sebeiket – de rájuk sem vetett soha egy pillantást sem. Semmiféle kapcsolatot nem óhajtott a környező világgal – nagyon kellemetlen élményekben lehetett része a múltban s ezek kiábrándították. Lelkiereje a fájdalommal szemben egy vén harcoséval ért fel. Soha semmi nem lephette meg: addigi élete és filozófiája felkészítette a legrosszabbra is. Mindezt méltóságteljesen csinálta, már-már Prométheusz hitvallását idézve: „Kín az elemem, ∗ mint néktek a gyűlölet, / Szaggassatok, mit bánom.” És: „A legrosszabbat tedd, mindenható.” Ám egy ekkora emberkében ez kényelmetlenül érintette a szemlélőt, elvette a bizalmát. És vajon mit gondol majd Isten – gondoltam –, ha egy ekkora kis lény ilyen lélekkel áll elébe? Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor először nézett a szemembe és először szólalt meg magától. Valamivel később lehetett, mert a kezdeti gyógymódot feladva akkor már egy új dologgal próbálkoztam, egy csípős kenőccsel, aminek a receptjét a könyveimből kerestem ki. Lelkesedésemben, hogy a lehető legjobban csináljam, egy kissé túl csípősre keverhettem, mert amint rákentem a lábára, és rászorítottam a kötést, Kamante megszólalt: – Mszabu – mondta, és jelentőségteljesen rám pillantott. A bennszülöttek akkor használják ezt az indiai szót, ha fehér nőt szólítanak meg, de a kiejtésben kicsit elferdítik, afrikai hangzást adnak neki. Kamante szájából

Shelley: A láncaoldott Prometheus. / Weöres Sándor fordítása

segélykiáltásnak tűnt, de figyelmeztetésnek is, mintha egy hűséges jó barát intene, hogy olyasmit csinálsz, ami nem méltó hozzád. Később reménnyel töltött el, amikor eszembe jutott ez a pillanat. Voltak bizony orvosi ambícióim, és sajnáltam, hogy túl csípősre sikerült a kenőcs, de ugyanakkor örültem is, mert ez volt a kölcsönös megértés első pillanata köztem és a vad gyermek között. Ez a rettenthetetlen szenvedő, aki a szenvedésen kívül nem számított semmire, tőlem nem várt ilyesmit. Ami azonban a kezelését illeti, a dolgok nem álltak valami jól. Sokáig tisztogattam és borogattam a lábát, de a betegsége kiismerhetetlen maradt számomra. Időről időre egy kicsit jobban lett, aztán új sebek ütköztek ki rajta új helyeken. Végül elhatároztam, hogy beviszem a skót misszió kórházába. Ez a döntésem, úgy látszik, ez egyszer annyira végzetesnek tetszhetett, oly sok lehetőséget rejthetett magában, hogy még Kamantéra is hatást gyakorolt – nem akart bevonulni a kórházba. Addigi élete és filozófiája leszoktatta arról, hogy bármi ellen kitartóan tiltakozzék, de amikor odahajtottam vele a misszióhoz és bevezettem a hosszú kórházépületbe, ebbe a számára oly idegen és rejtélyes környezetbe, elfogta a remegés. A skót egyház missziója volt az egyik szomszédom, tizenkét mérföldre északnyugatra állt a farmtól s ötszáz lábnyival magasabban a tenger szintje felett, a francia római katolikus misszió a másik, ez tőlünk tíz mérföldre esett keletre, ötszáz lábbal alacsonyabb, sík vidéken. Én ugyan nem szimpatizáltam a missziókkal, de személy szerint baráti viszonyban voltam mindegyikkel, és csak sajnálhattam, hogy annyit ellenségeskednek egymással. A francia atyák voltak a legjobb barátaim. Rendszeresen átlovagoltam hozzájuk Farahhal, részint hogy misét hallgassak vasárnap reggelenként, részint hogy franciául csevegjek, részint pedig mert pompásan lehetett lovagolni azon a tájon. Az út az Erdészeti Osztály régi mimózaültetvényén vezetett át, és a friss, erős fenyőszag jólesően felvidította reggel az arra járót. Egészen rendkívüli, ahogy a római egyház mindenüvé magával vitte sajátos atmoszféráját, ahová csak ment. Az atyák maguk tervezték és építették – bennszülött nyájuk segítségével – a templomukat, és jogosan büszkék is voltak rá. Szép nagy szürke templom volt, harangtoronnyal a tágas templomudvaron, a teraszok és lépcsőfeljárók fölött, kávéültetvényük kellős közepén, amely a legrégibbnek számított a kolónián és igen hozzáértően igazgatták. Az udvar másik két szélén az árkádos refektórium- és konvent-épületek emelkedtek, az iskola és a malom lenn volt a folyó partján, és ha az ember a templomhoz vezető felhajtóra rá akart térni, előbb át kellett kelnie egy kis ívelt hídon. Ezt is szürke kőből építették, s amint az ember végiglovagolt rajta, láthatta, milyen szépen és hatásosan simul bele a tájba – állhatott volna Svájc valamelyik déli kantonjában vagy Észak-Itáliában is. A barátságos atyák, amikor a misének vége lett, már ott vártak a templomajtóban, hogy ∗ meginvitáljanak un petit verre de vin-re az udvar másik végében nyújtózó, tágas és hűvös refektóriumba; csodálkozva hallgattam aztán, mi mindent tudnak arról, ami a gyarmaton, annak akár legtávolabbi zugaiban történik. A kedves és derűs beszélgetés leple alatt kiszedtek az emberből minden hírt, amit csak hallhatott, úgy csüggtek rajta, mint egy kis élénk fürtnyi barna, szőrös méh – mert valahányan hosszú, sűrű szakállt növesztettek – a mézet rejtő virágon. De, noha nagyon érdekelte őket a kolónia élete, a maguk francia módján azért csak száműzöttek maradtak, akik türelmesen és jókedvűen engedelmeskednek egy titokzatos lény felsőbb parancsainak. Ha nincs ez az ismeretlen hatalom, amely ide szegezi őket, az ember úgy érezte, már itt se lennének, sem ők, sem a szürke kőből emelt templomuk a magas harangtoronnyal, sem az árkádok, sem az iskola, sem a szépen gondozott ültetvény, sem a misszió. Ha a felmentő szót kimondanák, az egész társaság tüstént hátat fordítana a gyarmat ügyeinek, és mint a méhek rajzanának vissza Párizsba. Farah, aki a két póni kantárját tartotta, amíg én misén voltam, majd a refektóriumban, úton hazafelé észrevette, milyen jókedvű vagyok – ő maga jámbor mohamedán volt, sosem ízlelt alkoholt, de a misét és a bort elfogadta mint az én vallásom rituális velejáróit.

Egy pohárka bor. (francia)

A francia atyák néha kimotorbicikliztek a farmra, és nálam ebédeltek; Lafontaine meséiből szavaltak nekem, és tanácsokat adtak a kávéültetvény igazgatásával kapcsolatban. A skót missziót nem ismertem ilyen jól. Tőlük fentről nagyszerű kilátás nyílt az egész kikuju vidékre, de maga a misszió azt a benyomást keltette bennem, mintha vak volna, mintha nem látna semmit. A skót egyház keményen igyekezett, hogy európai ruhákba öltöztesse a bennszülötteket, ami véleményem szerint azoknak semmire sem volt jó. Volt viszont egy kitűnő kórházuk, amelyet az én időmben egy tehetséges emberbarát főorvos, dr. Arthur vezetett. Nagyon sok embernek megmentették az életét a farmomon. Három hónapig tartották ott Kamantét a skót misszión. Ez alatt az idő alatt mindössze egyszer láttam. A misszió mellett lovagoltam el Kikuju állomása felé menet, s az út itt egy darabon a kórházudvarral párhuzamosan halad. Megpillantottam Kamantét, elkülönülve álldogált, a lábadozók csoportjaitól távolabb. Ekkor már annyit javult az állapota, hogy szaladni is tudott. Amint észrevett, odajött a kerítéshez, és futott, futott mellettem, ameddig csak a kerítés engedte. Ügy ügetett ott a kerítés túlsó oldalán, mint a kiscsikó a karámban, ha lovast lát elhaladni odakinn, a pónimra szegezte a szemét, de szólni nem szólt egy szót sem. A kórházudvar sarkánál meg kellett állnia, én továbblovagoltam, s amikor visszanéztem, ott állt szobormereven, fejét magasra tartva, s éppen úgy bámult utánam, ahogy a kiscsikók, ha lehagyják őket. Integettem neki; először egyáltalán nem reagált, aztán hirtelen fellökte a karját a levegőbe, de csak egyszer. Kamante húsvétvasárnap reggelén jött vissza a házamba, és a kezembe nyomott egy levelet, amelyben a kórház arról értesített, hogy a beteg sokkal jobban van, sőt véglegesen gyógyultnak nyilvánítható. Tudnia kellett, nagyjából mit tartalmaz, mert figyelmesen leste az arcomat, miközben elolvastam, de beszélni nem akart róla, máson járt az esze, fontosabb dolgokon. Kamante mindig higgadt, tartózkodó méltósággal viselkedett, de most csak úgy fénylett az arca a visszafojtott diadaltól. Minden bennszülöttnek igen fejlett érzéke van a drámai hatásokhoz. Kamante régi kötésekkel gondosan betekerte az egész lába szárát, föl a térdéig, hogy meglepetést készítsen elő nekem. Nyilvánvaló volt, hogy a pillanat jelentőségét és nagyszerűségét nem a tulajdon jó szerencséjében látja, hanem abban, hogy nekem örömet szerezhet. Valószínűleg emlékezett rá, mennyire felzaklatott, hogy semmire sem megyek a sebeivel, és tudta azt is, hogy a kórházban hihetetlen eredményt értek el. Amint lassan, nagyon lassan letekergette a kötéseket a bokájáig, előtűnt egy pár sima, egészséges, éppen csak itt-ott szürkés varral pettyezett lábszár. Amikor Kamante a maga nyugodt és méltóságteljes módján kiélvezte meglepetésemet és örömömet, mindjárt újabb meglepetéssel szolgált: kijelentette, hogy ő most már keresztény. – Olyan vagyok, mint te – mondta. Hozzátette, hogy véleménye szerint adhatnék neki egy rúpiát, mert Jézus ezen a szent napon támadott fel. Aztán elment, hogy meglátogassa a hozzátartozóit. Anyja özvegy volt, jó messzire élt a farmon. Amit később hallottam, abból arra következtettem, hogy aznapra változtatott szokásos viselkedésén, és kiöntötte azt a sok élményt és benyomást, amit a különös, idegen emberek között, a kórházban szerzett. De alighogy meglátogatta kunyhójában az anyját, már jött is vissza, mintha magától értetődőnek tartaná, hogy mától hozzám tartozik. Meg is maradt a szolgálatomban egészen addig, amíg el nem hagytam a gyarmatot – mintegy tizenkét esztendeig. Kamante, amikor megismerkedtem vele, hatévesnek nézett ki, de volt egy nyolcévesforma fivére, és abban mindketten megegyeztek, hogy Kamante az idősebb, így azután arra kellett gondolnom, hogy hosszú betegsége vetette vissza a növésben; nagyjából tehát kilencéves lehetett akkor. Mostantól szépen nőtt-nődögélt, mégis valahogy azt a benyomást keltette, hogy törpe vagy valami módon torzszülött, bár azt lehetetlen volt megmondani, miből is következtet erre az ember. Szögletes arca kikerekedett, könnyen és kecsesen járt, csúnyának se tartottam semmiképp – persze meglehet, én bizonyos értelemben a teremtőjeként néztem rá. A lábai olyan vékonyak maradtak, mint a pipaszár. Mindig is képtelen és valószínűtlen figura volt, félig mókás, félig

diabolikus; igen kicsi változtatással felültethették volna a párizsi Notre-Dame tetejére, hogy onnan meredjen alá. Volt benne valami élénk és vidám vonás; egy festményen szokatlanul feltűnő színhatást keltett volna; festői színezetet adott háztartásomnak. A fejével sose volt minden rendben; legalábbis ha fehér bőrű, furcsának és bizarrnak tartjuk. Megfontolt emberke volt. Talán a szenvedések hosszú esztendei fejlesztették ki benne azt a hajlandóságot, hogy eltöprengjen a dolgokon, és mindenből, amit látott, levonja a maga következtetéseit. A maga módján egész életében elszigetelt lény maradt. Még ha ugyanazt csinálta is, amit mások, ő mindig másképp csinálta. Esti iskolát rendeztem be a farmon lakóknak, ahol bennszülött iskolamester tanított. Az iskolamestereket a missziókról szereztem, volt szerencsém mind a háromféléhez – római katolikushoz, angol egyházbelihez és skót egyházbelihez. A gyarmat bennszülötteinek oktatása ugyanis szigorúan vallási alapokon zajlik; tudtommal a Biblián és a zsoltároskönyveken kívül egyéb nincs is szuahélire lefordítva. Egész afrikai tartózkodásom alatt azt terveztem, hogy lefordítom a bennszülöttek okulására Aesopus meséit, de valahogy sose jutott rá időm. Azért az iskola mindig kedvenc helyem volt a farmon, szellemi életünknek ez volt a központja, és sok kellemes esti órát töltöttem abban a régi, hosszú, hullámlemez raktárban, ahol az órákat tartottuk. Kamante is velem jött, de nem ült be a többi gyerek közé az iskolapadba, félreállt, mint aki szándékosan elzárkózik a tudomány elől, és magában kineveti azokat az együgyűeket, akik engedtek a csábításnak, és most magolnak. De konyhám magányában gyakran tanúja voltam, amint emlékezetből, igen lassan és nevetségesen próbálja lemásolni azokat a betűket és számokat, amelyeket az iskolai táblán látott. Azt hiszem, akkor sem tudott volna együtt tanulni a többiekkel, ha akar; valamikor az élete elején valami elgörbült vagy elzáródott benne, s most már, mondhatni, az volt számára a normális, ami nem volt normális. Ő maga is tudatában volt másféleségének, méghozzá az igazi törpék lelki nagyságával, akik, ha azt tapasztalják, hogy nem ütnek a világra, az egész világot tekintik abnormálisnak. Kamante pénzügyekben nagyon jófejű volt, keveset költött, és igen jövedelmező kecskeüzleteket kötött a többi kikujuval. Korán megnősült, márpedig a kikujuk közt a házasságkötés költséges vállalkozás. Ugyanakkor a tulajdon fülemmel hallottam, amint roppant eredetien és okosan a pénz hitvány voltáról elmélkedett. Különös viszonyban állt a lét egészével; úrrá lett rajta, de nem volt nagy véleménnyel felőle. Csodálni alkatilag képtelen volt bármit. Elismerte és nagyra tartotta az állatok bölcsességét, de amíg csak ismertem, mindössze egyetlen ember eszéről nyilatkozott elismerőleg: egy fiatal szomáli nőéről, aki néhány évvel később a farmra költözött. Gúnyos kis nevetéssel reagált mindenre, de legfőképp mások elbizakodottságára vagy fellengzősségére. Minden bennszülöttbe tekintélyes adag rosszindulat szorul, ádáz gyönyörűséget éreznek, ha valami balul üt ki, ami már magában is visszataszító az európai érzékenységnek. Kamante ezt a tulajdonságot ritka tökélyre fejlesztette, már-már a sajátos öngúny tökélyére – majdnem úgy élvezte saját csalódását és balszerencséjét, mint másokét. Ugyanezzel a mentalitással találkoztam bennszülött öregasszonyoknál, akik nagyon sok tűz felett pirultak már, kikezdtek a Sorssal és ráismertek iróniájára, bárhol tapasztalták is, mi több, rokonszenvvel fogadták, mintha csak a nővérüktől származnék. Szokásom volt, hogy vasárnap reggelenként, amíg az ágyban heverésztem, tubákot – tombakkó-t, ahogy a bennszülöttek mondják – osztattam ki szolgáimmal az öregasszonyoknak. Ennek köszönhettem, hogy különös látogatók verődtek össze vasárnaponként a házam körül, mint valami vénséges, megtépázott, kopasz és csont-bőr baromfisereglet; fojtott gágogásuk-hápogásuk – mert a bennszülöttek igen ritkán beszélnek fennhangon – beszüremlett hálószobám nyitott ablakain. Egyik ilyen vasárnap reggel a halk és élénk kikuju beszéd hirtelen harsányan felcsapó derültségbe váltott; valami mókás dolognak kellett történnie, ezért behívtam Farahot, hogy mondja el, miről van szó. Farah vonakodott ismertetni a helyzetet, ugyanis elfelejtett tubákot vásárolni, úgyhogy a vénasszonyok jó nagy utat megtettek gyalog – búri, ahogy ők mondják: hiába. Ez az eset később állandó derültség forrása lett a kikuju öregasszonyok számára. Néha, amikor a kukoricaföld közein találkoztam egyik-másikkal, mozdulatlanul megállt előttem, csontos, görbe ujjával rám bökött, és

vén, fekete arca szinte szétolvadt a nevetéstől, összes ránca kisimult, egymásba szaladt, úgy emlékeztetett rá, hogy egy bizonyos vasárnap ő és nővérei a tubákban odagyalogoltak a házamhoz, de hiába ám, mert tubák az nem volt, elfelejtettem venni – Haha, Mszabu! A fehérek gyakran fölemlegetik, hogy a kikujuk nem ismerik a hála érzését. Nos, Kamante nem volt hálátlan, szavakba is öntötte, hogy lekötelezve érzi magát. Még évekkel később is sokszor tett nekem kéretlen szolgálatot, s amikor az okát firtattam, kijelentette: ha én nem vagyok, ő már rég halott volna. De másképp is kimutatta háláját: valami különlegesen jóindulatú, segítőkész vagy talán inkább elnéző modort vett fel velem szemben. Lehet persze, hogy azt tartotta szem előtt: mi végül is ugyanegy valláshoz tartozunk. Ebben a bolond világban, azt hiszem, én az előkelő bolond helyét foglaltam el a szemében. Attól a naptól fogva, hogy szolgálatomba állt és sorsát az enyémhez kötötte, magamon éreztem figyelmes, átható tekintetét, s láttam, hogy egész modus vivendi-met elfogulatlan kritikával szemléli; azt hiszem, kezdettől értelmetlen hóbortnak látta elhatározásomat, hogy annyi gonddal igyekszem őt meggyógyítani. Ennek ellenére mély érdeklődést és szimpátiát tanúsított irányomban, és vállalta, hogy nagy tudatlanságomban irányítson engem. Néha azt is tapasztaltam, hogy alaposan megrágja és megfontolja ezt a problémát, és különféle módszereket ötöl ki, hogy oktató eljárását illusztrálja, hátha úgy könnyebben felfogom. Kamante mint kutya-toto kezdte az életet a házamban, később pedig orvosi asszisztensem lett. Ekkor jöttem rá, milyen ügyes kezű, s a konyhára küldtem kuktának az öreg Esza mellé, akit később meggyilkoltak. Esza halála után az örökébe lépett, és egész kinttartózkodásom idejére ő lett a főszakácsom. A bennszülöttek általában semmiféle érzést nem táplálnak az állatok iránt, de Kamante ebben is különbözött az átlagtól, mint szinte minden egyébben. Kiváló kutyásgyerek volt, azonosulni tudott a kutyákkal; sokszor bejött hozzám, és elmondta, mit szeretnének, mit hiányolnak és általában mi a véleményük a dolgokról. Megtisztogatta őket a bolháktól – Afrikában a bolha sokkal nagyobb átok, mint egyebütt –, és éjjelente, ha a vonításuk felvert, gyakran kimentünk kettesben egy viharlámpával, s egyenként leszedtük róluk a gyilkos nagy hangyákat, a sziafu-kat, amelyek egymagukban vonulnak és mindent felzabálnak, ami útjukba kerül. Valószínűleg nyitva tartotta a szemét akkor is, amikor a missziós kórházban volt – ámbár, mint mindig, a legcsekélyebb tisztelet vagy elfogódottság nélkül –, mert ügyes és találékony asszisztensnek bizonyult. Amikor már nem viselte ezt a hivatalt, akkor is ki-kijött a konyhából, ha a betegeimmel foglalatoskodtam, beleszólt egy-egy kór kezelésébe, és okos, józan tanácsot adott. Mint szakács azonban minden képzeletet felülmúlt. A természet ezen a téren hatalmas ugrással maga mögött hagyta a tehetség és a hozzáértés kialakult rangsorát, s a dolog megmagyarázhatatlan misztériummá vált, mint a géniusz esetében mindig. A konyhában Kamante géniusznak mutatkozott, még a géniusz szokásos sorsa – az egyén tehetetlensége önnön géniuszával szemben – is kijutott neki. Ha Európában születik és eszes tanár karmai közé kerül, hírre tehetett volna szert, s bekerülhetett volna a történelem szánalmasan mulatságos figurái közé. Idekinn, Afrikában nevet szerzett magának: mesterfokon viszonyult művészetéhez. Engem magamat is érdekelt a főzés; amikor először látogattam haza Európába, leckéket vettem egy jó nevű étterem francia chefjétől, mert úgy gondoltam, szórakoztató lenne jó ételeket készíteni Afrikában. Monsieur Perrochet, a chef, látva művészete iránti mély érdeklődésemet, ajánlatot tett, hogy társuljak hozzá az éttermébe. Most, hogy Kamantéban rokon lélekre találtam, újra elkapott a szakácsláz. Óriási perspektívát láttam együttműködésünkben. Úgy véltem, semmi sem lehet rejtélyesebb, mint ha egy vadember ösztönös tehetséget árul el a mi szakácsművészetünk iránt. Másképpen kezdtem szemlélni civilizációnkat; lehet, hogy mégiscsak Istentől rendelt? Úgy éreztem magam, mint az az ember, aki visszanyerte Istenbe vetett hitét, mert a frenológus megmutatta neki, hol székel az agyban a teológiai ékesszólás központja – ha

ugyanis a teológiai ékesszólás léte bizonyítható, vele együtt bizonyítható a teológia léte s azon keresztül Istené is. Kamante meglepő kézügyességről tett tanúságot minden szakácsművészeti dologban. A konyha nagy trükkjei és tour-de-force-ai gyerekjáték voltak göcsörtös fekete kezének; ez a kéz ∗ magától tudott mindent az omlettekről, vol-au-vent-okról mártásokról és majonézekről. Különleges adottsága volt ahhoz, hogy könnyűre csináljon mindent, akár a gyermek Jézusnak, aki a legendában agyagból madarakat formáz és megparancsolja nekik, hogy repüljenek. A bonyolult eszközöket megvetette, nem szerette túlságos függetlenségüket; amikor például tojásverő gépet adtam neki, félrerakta rozsdállni, s azzal a gazolókéssel keverte a habot, amivel a gyomot szoktam kiirtani a pázsitból. Toronymagasra verte fel vele a tojásfehérjét. Mint szakácsnak ihletett szeme volt, habozás nélkül kiválasztotta a legkövérebbet az egész csirkeállományból, s miután komoran mérlegelte néhány másodpercig a kezében tartott tojást, meg tudta mondani, mikor tojták. Saját receptvariációkat dolgozott ki, s egyik barátjától, aki tőlünk igen messze inaskodott egy orvos mellett, ki tudja, hogyan, kiváló salátamagot szerzett, amit én magam évek óta hiába kerestem. Fantasztikus memóriája volt a receptekhez. Nem tudott olvasni, nem tudott angolul, a szakácskönyvek hasznavehetetlenek voltak a számára, de mindazt, amire tanították, pontosan elraktározta csúnya fejében, valami olyan szisztéma szerint, aminek a nyitjára sohasem jöttem rá. A fogásokat azokról az eseményekről keresztelte el, amelyek aznap történtek, hogy eltanulta őket, azután úgy is emlegette: a fába csapó villám mártása vagy a szürke ló halálának mártása. Sohasem keverte őket össze. Csak egyvalamit nem bírtam vele megértetni: a fogások sorrendjét. Ha vacsoravendégeim voltak, képes menüt kellett rajzolnom chefem számára: először egy levesestányért, aztán egy halat, aztán egy fogolyt vagy articsókát. Kétlem, hogy ez a hibája valami furcsa memóriazavarnak lett volna köszönhető, inkább, azt hiszem, úgy vélekedett, hogy mindennek megvan a határa, ő ilyen lényegtelen semmiségre nem fogja az értékes idejét vesztegetni. Megható együtt dolgozni egy démonnal. Névlegesen enyém volt a konyha, de együttműködésünk során úgy éreztem, nemcsak a konyha, hanem együttműködésünk egész világa átvándorol Kamante kezeibe. Itt ő tökéletesen tisztában volt mindennel, amit kívántam tőle, még mielőtt kimondtam volna; én azonban fel nem foghattam, hogyan és miért dolgozik úgy, ahogy dolgozott. Igen különösnek tetszett számomra, hogy valaki ilyen nagy művésze legyen valaminek, aminek a lényegét nem is érti, s ami iránt megvetésen kívül egyebet nem érez. Kamanténak fogalma sem lehetett róla, milyen ízű kell hogy legyen egy-egy európai fogás, megkeresztelkedése és civilizációnkkal való kapcsolata ellenére cégéres kikuju maradt, gyökerei erősen kapaszkodtak törzse hagyomány világába s az abba vetett hitbe mint az egyetlen, emberhez méltó életmódba. Néha ugyan megkóstolt egy fogást, amit maga készített, de olyan bizalmatlan képpel, mint a boszorkány, aki megízleli üstje tartalmát. Egyebekben megmaradt atyái kukoricacsöve mellett. Ezen a téren néha még az intelligenciája is cserbenhagyta, megajándékozott például valami kikuju finomsággal – sült édeskrumplival vagy egy darab birkafaggyúval –, mint ahogy még a civilizált kutya is, hiába él régóta emberek között, odarak időnként eléd egy csontot, ajándékképpen. A szíve mélyén, azt hiszem, végig elmebetegségnek tartotta, hogy ennyi fölösleges munkát pocsékolunk az ételeinkre. Alkalmanként megpróbáltam kifaggatni ebbeli nézeteiről, de, noha bizonyos témákról nagy nyíltsággal beszélt, másokról nem nyilatkozott, úgyhogy csak dolgoztunk egymás mellett a konyhában, s egymásnak a főzésről alkotott véleményét békében hagytuk. Elküldtem Kamantét tanonckodni a Muthaiga Klubba, de nairobi barátaim szakácsaihoz is, ha valami új és finom fogást kóstoltam náluk, és mire az inasidejét kiszolgálta, az én házam is híres lett konyhájáról a gyarmaton. Ez borzasztóan nagy gyönyörűséget szerzett nekem. Szerettem volna, ha minél nagyobb közönsége van művészetemnek, és mindig örültem, ha a barátaim kijöttek hozzám vacsorára; Kamantét azonban senki dicsérete nem érdekelte. De azért a leggyakoribb vendégeim egyéni ízlését megjegyezte. – Fehérborban főzöm meg a halat bvana

Hasé. (francia)

Berkeley Cole-nak – jelentette ki komor képpel, mintha valami őrültről beszélne. – Mindig fehérbort szokott kiküldeni a farmra, hogy abban főzzük a halát. – Egyszer, hogy a véleményét kikérjem, meghívtam vacsorára öreg barátomat, a nairobi Mr. Charles Bulpettet. Mr. Bulpett nagy utazó volt, még egy előző nemzedékből, amelyet magától Phineas Foggtól is egy egész nemzedék választott el; bejárta a kerek világot, megkóstolta a legjobb ízeket, s a jövőjével mit sem törődött, amíg a jelent élvezhette. Az ötven évvel ezelőtti sport- meg hegymászókönyvekben olvashatunk sportteljesítményeiről, svájci és mexikói alpinista kalandjairól, s a híres fogadásokról szóló Könnyen jött, könnyen ment azt is leírja, mint úszta át fogadásból, frakkban és kürtőkalapban a Temzét – később a Hellészpontoszt is átúszta, akárcsak Leander és Lord Byron. Nagyon boldog voltam, amikor kijött hozzám a farmra egy tête-à-tête vacsorára; nincs is annál nagyobb öröm, ha egy olyan férfi elé, akit módfelett kedvelünk, saját kezűleg főzött finom ételeket tálalhatunk. Cserébe megosztotta velem nézeteit az ételekről és sok egyébről, majd kijelentette: sehol sem evett még jobbat. A walesi herceg abban a kitüntetésben részesített, hogy ellátogatott a farmomra, nálam vacsorázott és gratulált a Cumberland-mártáshoz. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Kamante arcán mély érdeklődés tükröződött, amikor elismételtem neki a herceg dicséretét, mert a bennszülöttek mélységesen tisztelik a királyokat és szeretnek beszélni róluk. Sok-sok hónappal később újra elfogta a vágy, hogy hallja ezt a gratulációt, és hirtelen megkérdezte, mintha csak egy francia nyelvkönyvből mondana fel példamondatot: – ízlett a szultán fiának a disznómártás? Mindet megette? De Kamante a konyhán kívül is több tanújelét adta irántam táplált jóakaratának. Mindenáron segíteni szeretett volna, persze annak megfelelően, ahogyan ő az életben fellelhető előnyöket és veszélyeket szemlélte. Egyik éjszaka már elmúlt éjfél, amikor váratlanul beállított a hálószobámba, kezében egy viharlámpával, némán, mintha csak őrszolgálatot teljesítene. Nem sokkal azután történhetett, hogy a házamba fogadtam, mert igen kicsi volt még; megállt az ágyam mellett, mint valami betévedt, fekete denevér a nagy füleivel, vagy mint egy kis afrikai lidérc a kezében lógó lámpával. – Mszabu – mondta igen komolyan –, azt hiszem, fel kell kelned. – Ijedten felültem az ágyban; de nagy baj nem lehetett, hiszen akkor Farah ébresztett volna. Amikor azonban rászóltam, hogy menjen ki, Kamante nem mozdult. – Mszabu – hajtogatta –, azt hiszem, fel kell kelned. Azt hiszem, jön az Isten. –Erre már tényleg felkeltem, és megkérdeztem, mire alapozza ezt. Nagy komolyan átvezetett az ebédlőbe, amely nyugatra nézett, a hegyek felé. A franciaablak előtt megállva valóban különös jelenségre lettem figyelmes. Nagy futótűz égett kinn a hegyekben, a lángok a hegycsúcstól terjedtek lefelé, egészen a pusztáig; a házból nézve a tűz függőleges oszlopot formázott. Valóban úgy festett, mintha gigantikus alak mozogna odakinn s haladna felénk. Sokáig álltam ott, a tüzet figyelve, Kamantéval az oldalamon; aztán megpróbáltam elmagyarázni neki a jelenséget. Meg akartam nyugtatni, mert azt hittem, nagyon megijedt. Magyarázatom azonban nem tett rá mély benyomást; ő úgy fogta fel a dolgot, hogy figyelmeztetett engem, tehát teljesítette a kötelességét. – Hát – mondta- az lehet. De én úgy gondoltam jobb, ha felkelsz, hátha mégis az Isten jön.

Vadember a bevándorló házában
Egyik évben a hosszú esőzések elmaradtak. Ez rettenetes, ez iszonyú élmény, s a farmer, aki átélte, sohasem felejti el. Évek múltán, immár Afrikától távol, egy északi ország nedves égöve alatt felriad éjjel a hirtelen kitörő zápor neszére, és felkiált: – Végre, végre! Normális években a hosszú esők március utolsó hetében kezdődtek, és eltartottak egészen június közepéig. Az esőzések előtt a világ napról napra forróbb és szárazabb lett, szinte lázas, mint Európában a nagy viharok előtt, csak még sokkal inkább. A maszájok, szomszédaim a folyó túlsó partján, ilyenkor gyújtották fel a csontszáraz legelőket, hogy az első esővel friss fű sarjadjon a marháiknak, és a puszták felett az egész levegő vibrált az óriási tűztől; a hosszú, szürke és szivárványszínű füstrétegek egymást kergették a füvön, s a hőség és az égésszag, mintha kazánból áradna, átsodródott a megművelt földekre is. Roppant felhőtömegek gyűltek és oszlottak szét újra és újra a táj fölött; könnyű, távoli zápor festett ferde kék csíkot a horizontra. Az egész világnak csak egy gondolat járt a fejében. Aztán egy este, napnyugta előtt a táj összeszűkült az ember körül, a hegyek közelebb nyomultak, életerősebbek és jelentőségteljesebbek lettek tiszta mélykék és zöld színeikben. Úgy két óra múlva kiléptél a házból, s láttad, hogy a csillagok eltűntek, érezted, hogy az éjszaka levegője puha, mély, áldással terhes. Amikor a sebesen közelgő, rohanó hang átzúdult a fejed felett, csak a szél hangja volt a magas erdei fák közt – és nem az eső. Amikor a földön szaladt, a szél volt az a bokrok közt és a fűben – és nem az eső. Amikor a föld felett csörgött és zörgött, a szél volt az a kukoricásban – ott már annyira úgy hangzott, akár az eső, hogy be is csapott, időről időre elégedettség fogott el, hogy legalább színpadi ábrázolatban láthatod, amire vágysz –, és nem az eső. De amikor a föld, mint valami hanggerenda, mély és termékeny morajlással válaszolt, s a világ minden dimenzióban, fentről is és lentről is énekelni kezdett körülötted – az az eső volt. Olyan volt az, mint visszatérni a tengerre, ha már rég nem jártál rajta, olyan, mint egy szerető ölelése. De egyik évben a hosszú esőzések elmaradtak. Olyan volt akkor, mintha maga a Világegyetem fordult volna el tőled. Hűvösebb lett, néha már-már hideg, de nedvességnek nyoma sem érzett a levegőben. Minden szárazabb lett és keményebb, mintha minden életerő és kellem elszállt volna a világból. Nem jó idő volt, vagy rossz idő – tagadása volt ez minden időnek, mintha az időt sine die elhalasztották volna. Zord, huzatos szél zúgott az ember feje felett, minden szín kifakult a dolgokból; a szagok kipárologtak a mezőkből és az erdőkből. Az érzés, hogy kegyvesztett lettél a Nagy Hatalmak előtt, nyomasztóan rád telepedett. Délre a kiégett puszták feketén és kopáran nyújtóztak, szürke és fehér hamuval csíkozva. Minden nappal, amelyen hiába vártuk az esőt, a farm kilátásai és reményei egyre csökkentek, majd tovatűntek. Az elmúlt hónapok szántása, metszése, ültetése bolond hiábavalósággá silányult. A munka lelassult, megállt a farmon. A pusztákon és a hegyekben kiszáradtak a dagonyák, és sose látott kacsa- és lúdfélék jelentek meg a tavam partján. A farm határán levő tóhoz kora reggel és napnyugtakor lejártak a zebrák, hosszú sorokban, két- vagy háromszázan is, a csikók a kancák mellett ügettek, és nem féltek tőlem még akkor sem, ha közéjük lovagoltam. Igyekeztünk ugyanis távol tartani őket a földjeinktől, a marháink érdekében, mert a tavakban egyre süllyedt a vízszint. De azért öröm volt lejárni oda, ahol az iszapban növő sás némi zöld foltot jelentett a barna tájon. A bennszülöttek megkukultak az aszály alatt. Egyetlen szót sem bírtam kiszedni belőlük a kilátásokról, pedig az ember azt hihetné, ők jobban kiismerik magukat az időjárás jelei közt, mint mi. Nekik a létük forgott veszélyben; nem volt ismeretlen előttük – sem atyáik előtt-, hogy a nagy szárazságok éveiben jószágállományuk kilenctizedét is elveszíthetik. Sambáik kiszáradtak, csak itt-ott kornyadt hervadtan egy-egy kukorica- vagy édeskrumpliszár.

Egy idő múlva eltanultam a szokásukat, s már nem beszéltem folyton az ínségről, nem panaszkodtam megállás nélkül, mint a száműzött vagy a kegyvesztett. De európai voltam, nem éltem ott olyan régóta, hogy felvehessem a bennszülött teljes közönyét és passzivitását, mint néhány európai, aki már évtizedeket töltött Afrikában. Fiatal voltam, s az önfenntartási ösztön arra sarkallt, hogy valami másra összpontosítsam energiámat, ha nem akarom, hogy én is elröpüljek a farmutakon kavargó porral, a pusztán gyűrűző füsttel. Esténként történeteket, tündérmeséket és románcokat kezdtem írogatni, hogy gondolataim elkalandozzanak jó messzire, más országokba, más korokba. Egyik-másik történetemet el is mondtam egyik barátomnak, amikor kinn lakott nálam a farmon. Ha felkeltem és kimentem, odakinn kegyetlen szél fújt, az ég tiszta és miriád kemény csillaggal tele – és minden, minden száraz. Eleinte csak esténként írtam, de később gyakran nekiültem már reggel, amikor pedig kinn kellett volna lennem a farmon. Odakinn nagyon nehéz volt eldönteni, felszántsuk-e újra a kukoricaföldet, bevessük-e még egyszer, leszedjük-e az összeaszott kávébogyókat, hogy megmentsük a cserjéket vagy ne. Napról napra halogattam a döntést. Rendszerint az ebédlőben írtam, ahol az ebédlőasztal tele volt papirossal, mert számlákat és felméréseket is kellett készítenem a történetek lejegyzése közti szünetekben, s a farmigazgatóm kétségbeesett cédulaüzeneteire is válaszolnom illett. Szolgáim megkérdezték, mit csinálok; amikor megmondtam nekik, hogy könyvet próbálok írni, ezt úgy tekintették, mint végső, elkeseredett kísérletet a farm megmentésére, és nagy érdeklődést tanúsítottak iránta. Később is meg-megkérdezték, hogyan haladok a könyvvel. Bejöttek, és sokáig álltak ott a könyv készülését figyelve, és a lambériás szobában sötét fejük úgy egybeolvadt a faborítás színével, hogy esténként úgy tetszett, csupa fehér köntös a társaságom, háttal a falnak fordulva. Ebédlőm nyugatra nézett, három magas ablaka a kövezett teraszra, a pázsitra és az erdőre nyílt. A föld itt a folyó felé lejtett, amely az én birtokom és a maszáj terület határát jelezte. Magát a folyót a házból nem lehetett látni, de kanyargós útját mégis követhettem a partján növő nagy, sötétzöld akácfák után. Az akácokon túl az erdő borította táj újra megemelkedett, s az erdők mögött kezdődtek a Ngong-hegyek lábáig nyújtózó füves puszták. „És ha oly erős volna hitem, hogy hegyeket mozgatna, ezt a hegyet kényszeríteném, hogy jöjjön hozzám. A szél kelet felől fújt; ebédlőm ajtajai szélárnyékban voltak, mindig nyitva, ezért a bennszülöttek a ház nyugati oldalát szerették a legjobban; rendszerint arrafelé kerültek, ha bármi dolguk akadt, hogy beleshessenek, vajon mi történik odabenn. A kis bennszülött pásztorgyerekek ugyanezen okból hajtották oda kecskéiket, amelyek aztán a pázsiton legelésztek vígan. Ezek a kisfiúk, akik ide-oda terelgették a farmon apjuk kecske- és birkanyájait, friss legelőket keresve, egyfajta láncszemet alkottak civilizált házam és a vadon élete között. Háziszolgáim nem bíztak bennük, nem szerették, ha bemerészkedtek a szobákba, de ezek a kölykök őszintén és lelkesen rajongtak a civilizációért; számukra nem rejtett semmiféle veszélyt, hiszen bármikor hátat fordíthattak neki megint, ha kedvük tartotta. Legfőbb jelképét abban az ódon német kakukkos órában látták, amely az ebédlő falán függött. Az afrikai fennsíkokon az óra határozottan luxuscikknek számított. A nap állásáról egész évben mindig le lehetett olvasni az időt, mivel azonban a vonatindulások nem játszottak szerepet az életükben, s a napot a farmon úgy töltötték, ahogy akarták, az egésznek nem volt semmi jelentősége. Hanem az én órám nagyon szép óra volt. Egy csokor piros rózsa között minden kerek órában kivágta kis ajtaját a kakukk, előugrott mögüle, és szemtelenül éles hangon közölte a pontos időt. Megjelenése minden egyes alkalommal mérhetetlen gyönyörűségére szolgált a farm aprajának. A nap állásából akkurátusan megállapították, mikor jön el a déli kakukkszó ideje, és háromnegyed tizenkettőkor már láttam, hogy mindenfelől közelednek a házhoz kecskéik mögött, amelyeket nem mertek magukra hagyni.

A gyerek- és kecskefejek úgy úsztak át az erdő hosszú füvén és bozótosán, ahogy a békafejek szelik a tó vizét. Nyájaikat a pázsiton hagyva nesztelenül betalpaltak, amúgy mezítlábasan: a nagyobbak tízesztendősek lehettek, a kicsik kétévesek. Igen illedelmesen viselkedtek, sőt külön szertartást dolgoztak ki látogatásaikhoz; a lényege az volt, hogy szabadon járkálhatnak fel-alá a házban, de nem nyúlhatnak semmihez, nem ülhetnek le és nem szólalhatnak meg, hacsak én meg nem szólítom őket. Amint a kakukk előrontott, extázisban törtek ki, és fojtott nevetés futott végig a csapaton. Néha egy-egy igen apró pásztorgyerek, aki a kecskékkel kapcsolatos felelősségét még nem tudta átérezni, már korán reggel megjelent egymagában, sokáig álldogált a csukott és néma óra előtt, lassú és hosszadalmas szerelmi vallomást tett neki ékes kikuju nyelven, majd komoly ábrázattal elballagott. Háziszolgáim kinevették ezeket a pásztorgyerekeket, elárulták nekem, hogy annyira ostobák: azt képzelik, élő kakukk rejtőzködik az órában. Most azonban a háziszolgáim is bejártak hozzám, ők az írógép működését lestek árgus szemmel. Kamante esténként egy óráig is elálldogált a fal mellett, szeme, mint fekete vízcsepp, ide-oda járt pillái alatt, mintha csak ki akarná ismerni a gépezetet, hogy darabokra szedhesse és újra összerakhassa. Valamelyik este, amint felnéztem, láttam, hogy megint rám irányul ez a mélységesen érdeklődő szempár, azután Kamante megszólalt. – Mszabu – mondta –, tényleg azt hiszed, hogy tudsz könyvet írni? Azt feleltem, hogy magam sem tudom. Ha a Kamantéval folytatott beszélgetéseket el akarják képzelni, hosszú, jelentőségteljes és megfontolt szüneteket kell beiktatniuk minden egyes mondat után. A bennszülöttek mesterei a szünet művészetének- nagy-nagy nyomatékkal ruházza ez fel a párbeszédet. Kamante most is ilyen hosszú szünetet tartott, azután így szólt: – Én nem hiszem. Nem volt senki más, akivel készülő könyvemet megvitassam; abbahagytam az írást, és megkérdeztem, miért gondolja így. Ekkor ébredtem rá, hogy magában már jó előre kidolgozta ezt az eszmecserét, mert a háta mögött az Odüsszeiá-t szorongatta a kezében, s most letette elém az asztalra. – Nézd csak, Mszabu – mondta –, ez egy jó könyv. Egyben van elejétől a végéig. Még akkor se jön szét, ha föltartod és alaposan megrázod. Igen okos ember lehet, aki írta. De amit te írsz – folytatta megvetően, ugyanakkor baráti részvéttel a hangjában –, abból itt is van meg ott is van. Ha valaki elfelejti becsukni az ajtót, összevissza fújja a szél, és akkor mérgelődsz. Ebből nem lesz valami jó könyv. Elmagyaráztam neki, hogy Európában vannak emberek, akik össze tudják majd ragasztani. – És a te könyved is olyan nehéz lesz, mint ez? –kérdezte az Odüsszeiá-t súlyozva a kezében. Látva, hogy elbizonytalanodom, felém nyújtotta, hogy mérjem csak meg én is. – Nem – feleltem –, nem lesz ilyen nehéz, de mint jól tudod, vannak a könyvtárunkban könnyebb könyvek is. – De legalább ilyen kemény lesz? – érdeklődött tovább. Ilyen kemény könyveket csinálni drága mulatság, mondtam. Egy darabig csöndben álldogált, aztán megnövekedett reményeit és talán a kétkedése fölötti bűnbánatát azzal juttatta kifejezésre, hogy felszedte a földről és az asztalra rakta a lapokat. Még most sem ment ki, ott várakozott az asztal mellett, majd nagy komolyan azt kérdezte: – Mszabu, mi van a könyvekben? Példaképpen elmeséltem neki Odüsszeusz és Polüphémosz történetét – hogy Odüsszeusz azt mondta, őt Senkinek hívják, megvakította az egyszemű óriást, és egy kos hasagyapjába kapaszkodva szökött ki a barlangból. Kamante érdeklődéssel hallgatta, majd kijelentette, hogy véleménye szerint az a kos ugyanolyan fajta lehetett, mint az elmenteitai Mr. Long birkái, amelyeket a nairobi jószágkiállításon látott. Polüphémoszra rátérve, megkérdezte, vajon fekete volt-e, mint a kikujuk.

Nemmel feleltem, mire az iránt kíváncsiskodott, hogy Odüsszeusz az én törzsemhez vagy családomhoz tartozott-e. – Hogyan mondta azt, hogy Senki, a maga nyelvén? – Úgy, hogy Outisz – feleltem. – Outisznak nevezte magát, ami az ő nyelvén azt jelenti, hogy Senki. – És neked is erről kell írnod? – kérdezte. – Nem. Az ember arról ír, amiről csak akar. Én például rólad is írhatnék. Kamante, aki beszélgetésünk alatt egészen szokatlanul megnyílt, most hirtelen begubózott; végignézett magán, és igen halkan megkérdezte, melyik részéről akarok írni. – Írhatnék, mondjuk, arról, amikor beteg voltál, és kinn legeltetted a birkákat a pusztán. Mire gondoltál akkor? Tekintete végigvándorolt a szobán, nézett föl, nézett le, végül bizonytalanul kibökte: – Szedzsui – nem tudom. – Féltél? – kérdeztem. Szünet. – Igen – mondta határozottan –, kinn a pusztán minden fiú fél néha. – Mitől féltél? Kamante csöndben álldogált egy darabig, majd rám nézett; arckifejezése komoly lett és elgondolkodó, szeme befelé, magába tekintett. – Outisztól – mondta. – A fiúk odakinn a pusztán Outisztól félnek. Néhány nap múlva hallottam, amint Kamante a többi háziszolgámnak magyarázza, hogy Európában a könyvet, amit írok, össze tudják ragasztani, és iszonyatos költségekkel pont olyan keményre csinálják majd, mint az Odüsszeiá-t, amelyet ez alkalomból ismét közszemlére bocsátott. Azt azonban már ő sem hiszi, tette hozzá, hogy ilyen kék színűre fog sikerülni. Kamanténak volt egy adottsága, amit kiválóan kamatoztatott a házamban. Bármikor tudott sírni, amikor csak akart. Ha valamiért komolyan megszidtam, vigyázzállásba merevedett, egyenesen az arcomba nézett azzal a figyelmes, mélységes szomorúságot tükröző arckifejezéssel, amit a bennszülöttek egy pillanat alatt fel tudnak ölteni, aztán a szeme megtelt kövér könnycseppekkel; lassan, egyenként kibuggyantak és legördültek az orcáján. Tisztában voltam vele, hogy hamisítatlan krokodilkönnyek ezek, és másvalakinél nem is tettek volna rám semmilyen hatást. Csakhogy Kamantéval más volt a helyzet. Lapos faarca ilyenkor visszasüppedt a sötétség és a végtelen magány világába, ahol azelőtt oly sokáig lakozott. Ilyen nagy, buta könnyeket sírhatott akkor is, amikor kisfiú korában birkák vették körül a pusztán. Felzaklattak a könnyei, egészen más, jelentéktelenebb színben tüntették fel a bűnét, amiért megszidtam, úgyhogy semmi kedvem sem volt tovább dorgálni. A hatás persze demoralizált. Ennek ellenére azt hiszem, annak a mély és őszinte emberi megértésnek a révén, ami kettőnk között megvolt, Kamante a szíve mélyén sejtette, hogy átlátok bűnbánó könnyein, és nem tartom többre őket, mint amennyit érnek – sőt talán ő maga is úgy tekintette őket, mint a felsőbb hatalomnak kijáró ceremóniát, és nem mint csalási kísérletet. Gyakran hivatkozott arra, hogy ő keresztény. Nem voltam egészen biztos benne, milyen értelmet is tulajdonít ennek a szónak, ezért egyszer-kétszer vallatóra fogtam, de Kamante elmagyarázta, hogy ő abban hisz, amiben én, s mivel azt csak tudnom kell, hogy én magam miben hiszek, ennek a kérdezősködésnek semmi értelme. Rájöttem arra is, hogy ez nem köntörfalazás hanem szabályszerű programnyilatkozat vagy hitvallás. A fehérek Istenének fennhatósága alá helyezte magát. Szolgálatában bármiféle parancsot hajlandó teljesíteni, viszont nem hajlandó spekulációkba bocsátkozni az értelméről, hisz könnyen kiderülhetne, hogy az éppoly zavaros, mint maguknak a fehéreknek az értelme. Néha előfordult, hogy viselkedésem ellentmondott annak, amire a skót misszión tanították; ilyenkor megkérdezte, kinek van igaza.

Az előítélet hiánya a bennszülöttekben mindig elképeszti az embert, hiszen a primitív népek közt mindenféle sötét tabukra számít. Azt hiszem, annak köszönhető ez, hogy számos fajtával és törzzsel vannak ismeretségben, s hogy az emberi viszonylatok mindig is nagyon élénkek és változatosak voltak Kelet-Afrikában, a régi elefántcsont- és rabszolga-kereskedők idejétől egészen a gyarmatosok és szafarivadászok mai koráig. Jóformán minden bennszülött, beleértve a puszták legapróbb pásztorgyerekeit is, előbb vagy utóbb szemtől szembe került a legkülönbözőbb népek egész sorával: angolokkal, zsidókkal, búrokkal, arabokkal, szomáli indiaiakkal, szuahéliekkel, maszájokkal, kavirondókkal. Ami az eszmékre való fogékonyságot illeti, a bennszülött sokkal inkább világfi, mint a kertvárosi vagy vidéki gyarmatos vagy misszionárius, aki uniform közösségben, előre gyártott eszmék között nőtt fel. A fehérek és a bennszülöttek közötti félreértések tekintélyes része ebből a tényből ered. Ijesztő érzés, ha az embernek tulajdon személyében kell képviselnie a kereszténységet a bennszülöttek előtt. Volt egy Kitau nevű fiatal kikujum, aki a Kikuju Rezervátumból költözött ki a farmra, és a szolgálatomba állt. Elmélkedő alkatú fiú volt, ügyes és figyelmes szolga, nagyon megkedveltem. Három hónap leforgása után arra kért, állítsak ki neki bizonyítványt, mert látta egyszer a ∗ házamban öreg barátomat, Ali bin Szalím sejket, a mombaszai tengerpart levali-ját, és mostantól nála szeretne dolgozni. Nem akartam elereszteni, hiszen már éppen beleszokott a ház körüli teendőkbe, ezért felajánlottam, hogy inkább felemelem a fizetését. Nem, felelte, ő nem magasabb fizetést akar, ő egyszerűen csak el akar menni. Mint mondta, még a rezervátumban úgy döntött, vagy kereszténynek vagy mohamedánnak áll, csak azt nem tudta, melyiket válassza. Azért szegődött el hozzám, mert én keresztény vagyok, ledolgozott három hónapot a házamban, hogy kitapasztalja a keresztények teszturdé-ját, vagyis életmódját és szokásait. Most három hónapot Mombaszában akar szolgálni Ali sejknél, hogy a mohamedán teszturdéját is tanulmányozhassa – utána majd dönt. Azt hiszem, ha ezeket a tényeket elébe tárják, még egy érsek is kifakad, legalább gondolatban, mint ahogy én is kifakadtam: – Jóságos Isten, Kitau, nem mondhattad volna ezt el akkor, amikor a szolgálatomba álltál? A mohamedánok semmilyen állat húsát nem hajlandók megenni, ha a torkát nem mohamedán metszette el az ortodox előírások szerint. Ez elég sok gondot okoz a szafarikon, ahová az ember kevés élelmet cipel magával, s a szolgák kosztját helyben lövi. Ha meglő egy kongonit – tehénantilopot – és az felbukik, a mohamedánok, mintha szárnyakat kaptak volna, rárontanak, hogy elmetszhessék a torkát, még mielőtt kimúlik, a vadász pedig izgatottan, rettegve vár, mert ha lehorgasztott fejjel állnak meg fölötte, az azt jelenti, hogy újabb kongonicserkészésre indulhat, különben a fegyverhordozói éhen halnak. Amikor a háború elején szafarira indultam ökrös szekereimmel, az indulás előtti estén véletlenül találkoztam Kidzsabéban a mohamedánok serifjével; megkérdeztem, nem adhatna-e diszpenzációt az embereimnek a szafari idejére. A serif fiatal volt, de bölcs; magához hívatta Farahot és Iszmáilt, és így szólt hozzájuk: – Ez a hölgy Jézus Krisztus tanítványa. Amikor elsüti a puskáját, azt fogja mondani, legalábbis a szívében: Isten nevében, és ettől a golyói egyenértékűvé válnak az ortodox mohamedán késével. Ezen az úton megehetitek azoknak az állatoknak a húsát, amelyeket elejt. A kereszténység presztízsének Afrikában sokat ártott, hogy az egyik keresztény felekezet oly nagymérvű intoleranciát tanúsított a másikkal szemben. Amíg Afrikában voltam, karácsony este mindig áthajtottam a francia misszióra, hogy részt vegyek az éjféli misén. Ebben az évszakban arrafelé rendszerint nagy a forróság; a mimózaültetvényen átvágva az ember már messziről világosan hallhatta a tiszta, meleg levegőben a missziós harang kongását. Boldog, élénk embertömeg nyüzsgött a templom körül, mire megérkeztem: kijöttek Nairobiból családjukkal a francia és olasz boltosok, ott voltak az apácák a zárdaiskolából, a bennszülött nyáj pedig tarkabarka ruhákban pompázott. A szép nagy

Muzulmán elöljáró.

templomban több száz gyertya égett, és az atyák az ünnep tiszteletére átvilágítható karácsonyi képeket festettek. Amikor beköszöntött az első karácsony azután, hogy Kamantét a házamba fogadtam, közöltem vele, hogy mint keresztény felebarátomat magammal viszem a misére, ahol igen szép dolgokat fog látni. Kamante meghatódottan végighallgatott, és felvette a legjobb ruháját. De amikor az autó már az ajtó előtt állt, feldúltan berohant hozzám, és kijelentette, hogy nem jöhet velem. Nem akart magyarázatot adni, kérdéseim előtt begubózott, de a végén minden kiderült. Nem, nem jöhet velem, mert csak most fogta fel, hogy a francia misszióra akarom vinni, attól pedig őt szigorúan eltanácsolták, amikor a kórházban lábadozott. Megmagyaráztam neki, hogy az egész csak félreértés lehet, velem kell jönnie. Erre szinte a szemem előtt vált kővé; meghalt, kifordult a szeme, csak a fehérje látszott, és az arcáról patakzott a veríték. – Nem, nem, Mszabu – suttogta –, nem megyek veled. Abban a nagy templomban, én tudom, lakik egy Mszabu, aki mbaia szana – nagyon gonosz. Elszomorodtam ezt hallva, de most már csak azért is el akartam vinni, hogy a Szent Szűz maga világosítsa meg az elméjét. Az atyák egy életnagyságú papírmasé Szűz Mária-szobrot állítottak be a templomba, csupa kék volt és fehér, s a bennszülötteket általában lenyűgözik a szobrok; a képek értelmét nehezebben hámozzák ki. Megígértem hát Kamanténak, hogy meg fogom oltalmazni, és magammal vittem. Amikor, szorosan a nyomomban, belépett a templomba, minden aggálya egy pillanat alatt szertefoszlott. Történetesen a legszebb karácsonyi mise volt, amit a misszión valaha is celebráltak. Volt a templomban egy óriási betlehem is – egy barlang a Szent Családdal, frissen érkezett Párizsból, kék égen tündöklő csillagok világították be, körülötte vagy száz játék állat, fatehenek, patyolatfehér vattabáránykák aránytalan méretekkel – a kikujuk leírhatatlan gyönyörűségére. Miután Kamante megkeresztelkedett, többé már nem félt halottat érinteni. Korábban félt ettől, és egyszer, amikor egy embert felhoztak hordágyon a házam teraszára s ott meghalt, akárcsak a többiek, ő sem volt hajlandó segíteni elvinni; nem menekült ugyan le a pázsitra, mint a többi bennszülött, csak állt ott mozdulatlanul a kövezeten, mint egy kis fekete kőoszlop. Hogy a kikujuk, akik oly kevéssé felnek magától a haláltól, miért rettegnek megérinteni egy halottat, míg a fehérek, akik irtóznak a halálnak még a gondolatától is, minden aggályoskodás nélkül szállítják a halottakat, nem tudom. Ebben megint érzékelhető, mennyire más az ő valóságuk és a miénk. Minden farmer tudja, hogy ezen a téren a bennszülöttek irányíthatatlanok, és sok gondot takarít meg magának, ha nem erősködik – inkább belehalnak, semmint megváltozzanak. Ez a rettegés most elszállt Kamante szívéből, sőt a rokonságát is megvetette érte. Még dicsekedett is vele, mintha Istene hatalmát akarná fitogtatni. Úgy esett, hogy próbára kellett tennem új hitét; amíg együtt éltünk a farmon, Kamanténak és nekem három halottal volt dolgunk. Az egyik egy kikuju kislány volt, akit a házamtól nem messze gázolt el egy ökrös szekér. A második egy kikuju fiatalember, akit fadöntés közben ért baleset az erdőben. A harmadik pedig egy öreg fehér ember, aki nálam telepedett le, kivette részét a farm életéből s ott is halt meg. Honfitársam volt, egy öreg, vak dán, Knudsennek hívták. Egyik nap Nairobiban odatapogatózott a kocsimhoz, bemutatkozott, és megkért, adjak neki egy házat a farmon, mert sehol a világon nincs hely, ahol tető kerülhetne a feje fölé. Akkoriban éppen csökkentettem fehér személyzetem létszámát, úgyhogy rendelkezésére bocsáthattam egy üres bungalót. Kiköltözött hozzám, és fél évig ott élt az ültetvényen. Különös figura volt egy ilyen felföldi farmon a tengernek ez a szerelmese – végig úgy éreztük, mintha egy szárnyaszegett albatrosz lakna velünk. Az élet nehézségei, az ital és a betegségek megtörték, hajlott volt és göcsörtös, a megőszült vörös hajúak különös hajszínével: úgy festett, mintha hamut szórt volna a fejére, vagy mintha kedvenc eleme, a tenger jelölte volna meg, sózta volna be. A kiolthatatlan lángot azonban, amely a bensejében égett, semennyi hamu nem

boríthatta volna el. Dán halászok ivadéka volt, maga is tengerész, később pedig Afrika korai úttörőinek egyike – akármilyen szél fújta is erre. Öreg Knudsen sok mindent megpróbált az életben, főként ami a vízzel, a halakkal vagy a madarakkal kapcsolatos, de haszna egyikből sem igen származott. Valaha, mint elmesélte, pompás halászvállalata volt a Victoria-tó mellett, sok-sok mérföldnyi hálóval a legfinomabb fajtából és egy motorossal. De a háború alatt mindenét elvesztette. A tragédiában szerepet játszott valami végzetes félreértés vagy egy barát árulása is. Hogy melyik, abban nem vagyok bizonyos, mert mindig másként adta elő, és rettenetesen felpaprikázódott, valahányszor idáig ért a történetben. Valami igazság azonban lehetett a dologban, mert a kormány napi egy shilling nyugdíjat folyósított neki, amíg a farmomon élt. Meséjét azon alkalmakkor hallhattam, amikor ellátogatott a házamba. Gyakran keresett menedéket nálam, mert a bungalójában rosszul érezte magát. A bennszülött gyerekek, akiket személyzetként rendeltem melléje, újra és újra otthagyták, mert vakon nekik-nekik rontott a botját lóbálva. De jókedvében szívesen üldögélt a verandámon egy csésze kávé mellett, és nagy tűzzel hazafias dán dalokat énekelt nekem. Mindkettőnk számára élvezet volt dánul beszélni, ezért a farm legjelentéktelenebb ügyeit is megvitattuk, csak hogy anyanyelvünket gyakorolhassuk. Nem mindig volt azonban türelmem hozzá, mert igen nehezen hagyta abba a beszédet, s az örökkévalóságig ott ücsörgött volna nálam; természetszerűleg igen sok szorult belé a Vén Tengerészből és a Tenger Vénjéből. Nagy művésze volt a halászhálófonásnak – az övéi voltak a legfinomabb hálók, efelől biztosított –, itt a farmon, a bungalójában pedig kibokó-kat csinált – bennszülött ostort, amelyet vízilóbőrből hasítanak ki. Megvett egy-egy vízilóbőrt a bennszülöttektől vagy a Naivasa-tó környéki farmerektől, s ha szerencséje volt, ötven ostor is kijött belőle. Most is őrzök még egy lovaglóostort, amit tőle kaptam; pompás darab. Ettől a munkától úgy bűzlött a háza környéke, akár egy vén dögevő madár fészke. Később, amikor tavat ásattam a farmon, szinte mindig ott találtam a partján, gondolataiba merülve, alatta függőlegesen a tükörképe – mint valami tengeri madár egy állatkertben. Öreg Knudsen horpadt, törékeny mellében egy fiatal fiú egyszerű, vad, tüzes szíve lapult, amelyet a harc szeretete fűtött; igazi nagy romantikus kötekedő volt. Hihetetlenül tudott gyűlölni, lobogott benne a felháborodás és a düh szinte mindenkivel és minden intézménnyel szemben, amivel csak kapcsolatba került: „csapjon belé az istennyila valahányba”; igazi michelangelói modorban „festette a falra az ördögöt”, ahogy Dániában mondjuk. Ujjongott, ha sikerült összeugrasztania embereket, mint ahogy a kisgyerek élvezi, ha egymásra uszíthat két kutyát, vagy kutyával kergetteti meg a macskát. Lenyűgöző volt és félelmetes, hogy Öreg Knudsen lelke – hosszú és kemény élete után végre csendes patakba sodródva, ahol nyugodtan bevonhatta volna vitorláit – még mindig az összecsapást, az ellenségeskedést áhította, akár egy fiatal fiú lelke. Tisztelnem kellett érte, ahogy a hajdani vad izlandi harcosok, a berserkerek lelkületét is tiszteli az ember. Magát mindig csak harmadik személyben, „öreg Knudsen”-ként emlegette, váltig kérkedve és dicsekedve. A világon semmi nem volt, amit öreg Knudsen ne tudott volna végbevinni, nem volt bokszbajnok, akit ő ki ne tudott volna ütni. Mások dolgait a legsötétebb pesszimizmussal szemlélte, mások erőfeszítéseinek mindig közeli, katasztrofális és megérdemelt véget jósolt. Önmagával kapcsolatban azonban ő volt a legdühödtebb optimista. Nem sokkal a halála előtt bizalmasan elárulta, hogy kolosszális tervet forgat a fejében, öreg Knudsen végre milliomos lesz, ellenségei pedig megszégyenülnek. Felszínre fogja hozni a Naivasa-tó fenekéről azt a százezer tonna guanót, amit az úszómadarak a teremtés kezdete óta potyogtattak bele. Óriási végső erőfeszítéssel el is utazott a farmról a Naivasa-tóhoz, hogy a helyszínen dolgozza ki tervének részleteit. Képzelt dicsősége teljében halt meg. Ebben a hóbortjában szerephez jutott minden, ami kedves volt a szívének: mély víz, madarak, rejtett kincs; még az a kétes íze is megvolt, hogy ilyesmiről hölgy előtt nem illik beszélni. És lelki szemei előtt mindennek a csúcsán ott állt maga a diadalmas öreg Knudsen, háromágú szigonnyal a kézben, uralva a hullámokat. Arra már nem emlékszem, hogy kifejtette-e, mi módon hozná fel a guanót a tófenékről.

Öreg Knudsen nagy tettei és hősi kalandjai, ahogy előadta őket, nyilvánvaló ellentétben álltak az ezeket elmesélő vénember tehetetlenségével és gyámoltalanságával; a végén már úgy éreztem, két végletesen különböző személyiséggel van dolgom, öreg Knudsen roppant alakja legyőzhetetlenül és diadalmasan magaslott fel a háttérben, mint minden kalandok hérosza, akit pedig én ismertem, aki sose fáradt bele, hogy meséljen róla, annak csupán vénséges, hajlott, időtől megviselt szolgája volt. Ez a szegény kis ember azt választotta életcéljául, hogy mindhalálig hirdesse és dicsőítse Öreg Knudsen nevét. Mert ő igazán látta Öreg Knudsent, akit rajta kívül csak Isten látott – ezért eretnek nézeteket senkitől el nem tűrt. Egyetlenegyszer hallottam első személyben beszélni. Egy-két hónappal a halála előtt történt. Csúnya szívrohama volt, végül ez is vitte el, s amikor már egy hete nem tűnt föl a házam körül, lementem a bungalójához; ágyban találtam, iszonyatos vízilóbűzben, igen kopár és rendetlen szobában. Az arca hamuszürke volt, homályos tekintetű szeme mélyen besüppedt. Nem szólt egy szót sem, nem is válaszolt, amikor kérdeztem. Csak nagy sokára mondta, amikor már menni készültem, vékony, rekedt kis hangon: – Nagyon beteg vagyok. – Most nem esett szó öreg Knudsenről, aki természetesen sohasem betegedhetett volna meg, sohasem dőlhetett volna ágynak; csupán a szolgája volt az, aki ez egyszer megengedte magának, hogy kifejezésre juttassa nyomorúságát és elkeseredését. Öreg Knudsen unta magát a farmon, időről időre bezárta háza ajtaját és elpályázott, eltűnt a szemhatárunkról. Azt hiszem, ilyenkor többnyire hírét vette, hogy valamelyik régi barátja, a dicsőséges múlt egy másik pionírja Nairobiba érkezett. Egy vagy két hétig is elmaradt, míg már a létezéséről is elfeledkeztünk, s aztán olyan betegen és kimerülten jött vissza, hogy alig bírta vonszolni magát, s az ajtaját a legnagyobb nehézséggel tudta csak kinyitni. Egy vagy két napig ki se dugta a képét. Azt hiszem, ilyenkor félt tőlem, azt gondolta, helytelenítem a kicsapongásait, s a gyengeségéből profitálva fölébe akarok kerekedni. Öreg Knudsen, bár néha-néha a tengerész arájáról nótázott, aki szereti a hullámokat, a szíve mélyén mélységes bizalmatlanságot táplált a nővel szemben: a férfi ellenségének tartotta, olyan valakinek, aki elvből és ösztönösen is arra tör, hogy elrontsa a férfi jókedvét. Halála napján már két hete távol volt, és senki sem vette észre, hogy hazajött. Most azonban, úgy látszik, megszegte tulajdon szabályát, mert épp úton volt a házam felé, amikor összeesett és meghalt. Kamante és én találtunk rá az ösvényen, késő délután; gombászni indultunk ki a pusztára, ahol áprilisban az első esők új füvet sarjasztanak. Illő is volt, hogy Kamante bukkanjon rá, mert a farm bennszülöttei közül egyedül ő tanúsított rokonszenvet Öreg Knudsen iránt. Úgy is érdekelte az öreg dán, mint egyik abnormális a másikat, időről időre tojást vitt neki, és szemmel tartotta a totóit, akik talán ezért is nem hagyták faképnél egyszer s mindenkorra. Hanyatt hevert az úton, kalapja elgurult, szeme nem volt egészen csukva. Halálában szinte nyugodtnak látszott. Na, öreg Knudsen, hát ez is bekövetkezett – gondoltam akkor. Be akartam vinni a kunyhójába, de tudtam, hogy a közelben levő vagy a sambáikon dolgozó kikujukat hiába is hívnám segíteni; amint meglátnák, miről van szó, fejvesztve menekülnének. Megparancsoltam Kamanténak, hogy szaladjon vissza a házba, és hívja oda Farahot. De Kamante nem mozdult. – Miért akarod, hogy szaladjak? – Magad is láthatod – feleltem –, hogy egyedül nem tudom becipelni az öreg bvanát, ti, kikujuk pedig olyan buták vagytok, hogy nem mertek hozzányúlni egy halotthoz. Kamante gúnyos kis nevetést hallatott. – Elfelejted, Mszabu – mondta –, hogy én keresztény vagyok. Megfogta az öregember lábát, én meg a fejét, és ketten becipeltük a bungalójába. Többször is le kellett tennünk, hogy kifújjuk magunkat; Kamante ilyenkor kiegyenesedett, és tekintetét mereven öreg Knudsen lába fejére szegezte – nyilván ezt írja elő a skót misszió halálesetekre.

Amint az ágyára fektettük, Kamante járkálni kezdett a szobában, majd kiment a konyhába – törülközőt keresett, hogy letakarja az arcát, de csak egy régi újságot talált. – A keresztények ezt csinálták a kórházban – magyarázta. Kamanténak még sokáig nagy megelégedettségére szolgált tudatlanságomnak ez a megnyilvánulása. Ha együtt dolgoztunk a konyhában, láttam, hogyan dagadozik benne a titkos gyönyörűség, aztán egyszer csak nevetésben tört ki. – Emlékszel, Mszabu – mondta-, amikor elfelejtetted, hogy keresztény vagyok, és azt hitted, nem merek segíteni neked cipelni a mszungu mszé-t – az öreg fehér embert? A keresztény Kamante már a kígyóktól sem félt. Fültanúja voltam, amint tudomására hozta a többi gyereknek, hogy egy keresztény bármikor ráteszi a lábát akár a legnagyobb kígyó fejére és széttapossa. Nem tapasztaltam, hogy ilyesmivel maga is megpróbálkozott volna, de azt bizony láttam, hogy mozdulatlanul, kővé dermedt arccal állt, kezét gondosan hátradugva, nem messze a szakács kunyhójától, amikor annak egyszer egy pufogóvipera jelent meg a tetején. A háznépem gyerekei egyre táguló körben, jajongva, mint a szélfútta pelyva repdestek körülötte, Farah pedig bement a házba a puskámért és agyonlőtte a hüllőt. Amikor a nagy hűhó elült, Nyore, az egyik szolgám fia megkérdezte: – Hé, te Kamante, mért nem tetted rá a lábad a nagy gonosz kígyó fejére, hogy széttaposd? – Azért, mert fönn volt a tetőn – válaszolta Kamante. Egyszer próbát tettem az íjászattal. Elég erős voltam, de még így is alig tudtam kifeszíteni a vanderobo íjat, amit Farah szerzett nekem; hosszú gyakorlás után azonban meglehetős eredményeket értem el. Kamante akkor még nagyon kicsi volt; figyelte, hogyan gyakorlatozom a pázsiton, láthatólag nemigen bízott a vállalkozásomban, majd egy nap megkérdezte: – Akkor is keresztény vagy, amikor íjjal lősz? Én azt hittem, a keresztényeknek a puska a szokása. Megmutattam neki képes Bibliámban a Hágár fiának történetéhez készült illusztrációt: „És vala Isten a gyermekkel, s az felnövekedék, és lakik vala a pusztában, és lőn íjásszá.” – Hát – mondta Kamante –, akkor ez is olyan volt, mint te. Kamanténak éppen olyan jó érzéke volt a beteg állatokhoz, mint a bennszülött betegeimhez. Kihúzta a tüskét a kutyák lábából, és az egyiket, amikor megmarta egy kígyó, meg is gyógyította. Egy törött szárnyú gólya lakott egy darabig a házamban. Igazi karakter volt; sorra járta a szobákat, s a hálószobámba érve éktelen szárnycsapdosással valóságos tőrpárbajt vívott a tükrömben megjelenő képmásával. Mindenüvé követte Kamantét a kunyhók között, s lehetetlen volt nem arra gondolni, hogy szántszándékkal utánozza Kamante merev, kimért mozgását. A lábuk is egyforma vékony volt. A bennszülött kisgyerekek, akik imádják a karikatúrát, boldogan üvöltöztek, ha a pár elhaladt mellettük. Kamante tudta jól, miről van szó, de hát ő ügyet sem vetett rá, mit gondolnak róla az emberek. Egyszerűen csak elzavarta a fiúkat, hogy fogjanak békákat a gólyának a zsombékban. Kamante viselte gondját Lulunak is.

Egy gazella
Lulu az erdőből került a házamba, aminthogy Kamante meg a pusztáról. Farmomtól keletre terült el a ngongi Erdőrezervátum, amely akkor még majdnem teljes egészében szűz erdőség volt. Nagyon elszomorított, amikor az őserdőt kiirtották, hogy eukaliptuszt és selyempálmát ültessenek a helyébe; ritka szép park és kirándulóhely lehetett volna a nairobiaknak. Az afrikai őserdő rejtelmes régió. Mintha egy régi kárpit kellős közepébe lovagolna be az ember: helyenként kifakult, másutt a kortól elsötétedett, de csodálatosan gazdag a zöld különféle árnyalataiban. Az eget egyáltalán nem látni benne, de a lombokon átszűrődő napsugár számtalan különös játékot űz. A fákról megannyi hosszú szakállként lógó szürke gombák és a mindenütt ott csüngő liánok sejtelmes, titokzatos légkört teremtenek az őserdőben. Vasárnaponként, ha a farmon nem akadt semmi tennivaló, itt lovagoltam Farahhal, fel-alá a lankákon, át a kanyargós kis erdei patakokon. Az erdőben hűs volt a levegő, akár a víz, s tele növényi illatokkal, és a hosszú esőzések elején, amikor a liánok kivirágoztak, az ember illatfelhőből illatfelhőbe lovagolt. Egy bizonyos afrikai babérfélének, amely apró, ragacsos, krémszínű virágot hoz, olyan átható illata volt, akár az orgonának vagy a vad gyöngyvirágnak. Itt-ott kivájt facsemetetörzsek voltak bőrszíjakkal egy-egy ágra kötözve: a kikujuk akasztották ki őket, hogy a méhek beléjük fészkeljenek s így könnyen mézhez jussanak. Egyszer, amint befordultunk egy erdei sarkon, az úton leopárd üldögélt: vad kárpitfigura. Magasan a föld felett itt tanyázott egy nagyszájú, örökké nyüzsgő nemzetség, a kis szürke majmoké. Ahol majomcsorda vágott át az úton, sokáig lehetett érezni a levegőben száraz, áporodott egérszagukat. Amint az ember az erdőben lovagolt, egyszer csak surranó, cikkanó neszt hallott a feje felett: a fenti kolónia is haladt a maga útján. Ha sokáig egy helyben maradtál, sikerült megpillantanod egy majmot, ott ült mozdulatlanul a fáján, aztán kicsivel később felfedezted, hogy az erdő csak úgy hemzseg a családjától, úgy ültek az ágakon, mint megannyi gyümölcs, szürke vagy sötétebb figurák, aszerint, hogyan esett rájuk a napfény, s hosszú farkuk mögöttük lógott alá. Különös hangot hallattak, olyan volt, mint egy cuppanó csók, amelyet kis köhhentés követ; ha az ember a földről utánozta ezt, a majmok kényeskedve ide-oda forgatták a fejüket, de hirtelen mozdulatodra egy pillanat alatt eltűntek – úgy hasították a lombrengeteget, mint a halraj a hullámokat. Láttam a ngongi erdőben, a sűrű bokros egyik keskeny csapásán, egy nagyon fülledt nap, déltájban, az óriási varacskos disznót is, akivel pedig igen ritkán találkozni. Sebesen rohant el mellettem feleségével és három malacával; az egész család mintha kisebb-nagyobb, de egyforma figurára lett volna kivágva sötét papirosból a napsütötte zöld előterében. Tündökletes látvány volt: mint tükörkép egy erdei tóban, valami, ami ezer éve történt. Lulu antilopkölyök volt, abból a fajtából, amelyet errefelé bushbucknak hívnak – talán ez a legbűbájosabb az összes afrikai antilop közül. Valamivel nagyobbak a dámvadnál, az erdőben vagy a bozótban élnek és meglehetősen félénkek, ezért ritkábban is látni őket, mint a pusztai antilopokat. A Ngong-hegyeket és a környező vidéket azonban kedvelik, s ha az ember kora reggel vagy napnyugtakor vadászott, láthatta, amint előjönnek a bokrokból, ki a tisztásra, s ahogy a nap sugara rájuk esett, a szőrük úgy fénylett, akár a vörösréz edény. A baknak szépen csavarodó szarva van. Lulu a következőképpen került a házamba: Egyik reggel behajtottam Nairobiba. A malmom nem sokkal azelőtt égett le, és sokszor be kellett mennem a városba, hogy a biztosítást elintézzem és a pénzt felvehessem; ezen a kora reggelen a fejem tele volt számokkal és kárbecslési adatokkal. A ngongi úton hajtottam, amikor egyszer csak egy csapat kikuju kisgyerek kiabált rám az út széléről, s láttam, hogy egy igen kicsi

bushbuckot tartanak a magasba. Tudtam, hogy a bozótban találták az apróságot és el akarják adni, de mivel egyébként is késésben voltam, ügyet se vetettem rájuk, egyszerűen továbbhajtottam. Este, hazafelé megint elhaladtam ugyanott, s megint éktelen kiabálás fogadott – a kis társaság, immár fáradtan és csalódottan, hisz bizonyára másokra is megpróbálták rásózni a borjat a nap folyamán, most már nagyon szeretett volna túladni rajta, mielőtt lemegy a nap; megint magasra tartották, hogy kísértésbe ejtsenek. De kimerítő napom volt a városban, a biztosítás körül mindenféle nehézségek támadtak, úgyhogy semmi kedvem sem volt megállni. Akkor sem gondoltam a dologra, amikor hazaérve megvacsoráztam és lefeküdtem. Abban a pillanatban, hogy elaludtam, már fel is riadtam, s valami iszonyú rémület kerített hatalmába. A gyerekek és a kis gazella képe, mintha csak odafestették volna, hirtelen éles alakot öltött előttem, és én úgy megdöbbentem, mintha valaki meg akart volna fojtani. Mivé lesz az a kis borjú a foglyul ejtői kezében, akik egész fülledt nap ott álltak vele, összemarkolt lábait magasra emelve? Hiszen ahhoz még nagyon fiatal, hogy önállóan táplálkozni tudjon. Én pedig kétszer is elhajtottam mellette, akár a pap és a levita egy személyben, és ügyet se vetettem rá. Hol lehet most? Pánikba esve felkeltem, és fölvertem az összes szolgámat. Rájuk parancsoltam, hogy reggelre találják meg és hozzák elém a gazellaborjat, különben mindnyájukat elbocsátom. Tüstént megelevenedtek. Ketten velem voltak a kocsiban, de a legkisebb érdeklődést sem mutatták a gyerekek vagy a gazella iránt; most előléptek, és hosszan ecsetelték a többieknek a helyet és az órát meg a gyerekek családi hovatartozását. Holdfényes éjszaka volt; embereim szétszéledtek a tájon, s közben élénken vitatták a kialakult helyzetet; hallottam, hogy a legsűrűbben azt emlegetik: el lesznek bocsátva, ha a bushbuck elő nem kerül. Másnap korán reggel, amikor Farah behozta a teámat, vele jött Dzsuma is, karjában a gazellaborjúval. Mivel suta volt, elneveztük Lulunak, ami, mint megtudtam, szuahéliul gyöngyöt jelent. Lulu akkoriban nem volt nagyobb egy macskánál, a szeme nagy, békés és bíborpiros. A lába olyan finom és vékony volt, hogy az ember attól félt, nem bírja ki az össze- meg a széthajtogatást, amint leheveredett és felállt. A füle selyemsimaságú és hihetetlenül érzékeny, kifejező. Orra olyan fekete, akár a szarvasgomba. Apró patái egy klasszikus nevelésű, zsugorított lábú kínai lányhoz tették hasonlóvá. Páratlan élmény volt egy ilyen tökéletes kis valamit kezébe fogni az embernek. Lulu hamar megszokta a házat és lakóit, s egész otthonosan viselkedett. Az első hetekben a fényezett padló sok gondot okozott neki, mert amint a szőnyegről lelépett, a négy lába négyfelé csúszott szét; a dolog katasztrófával látszott fenyegetni, de őt nem aggasztotta különösebben, és idővel megtanult a csupasz padlón járni: patái úgy doboltak rajta, akár egy ingerült ember ujjai az asztalon. Rendkívüli módon tiszta és kecses kis állat volt. Kölyökkorától önfejű lévén, ha nem hagytam, hogy azt csinálja, amihez éppen kedve volt, úgy viselkedett, mint aki azt mondja: jó, jó, csak jelenetet ne. Kamante etette cumisüvegből, és ő is zárta be éjszakára, mert a ház körül sötétedés után leopárdok ólálkodtak. Ezért aztán ragaszkodott Kamantéhoz, és mindenüvé követte. Időről időre, ha Kamante nem azt csinálta, amit ő akart, Lulu jó keményen megbökte fiatal kis fejével a fiú pipaszár lábát, és ez olyan bájos volt, hogy az ember önkéntelenül is valami új, paradox illusztrációnak látta őket így együtt a Szépség és a Szörny meséjéhez. Rendkívüli szépsége és kecsessége kivételes pozíciót biztosított neki a házban, és mindenki igen nagy tisztelettel bánt vele. Afrikában sohasem volt másfajta kutyám, csakis skót vizsla. Nincs ennél nemesebb és kedvesebb kutya a világon. Sok-sok évszázada élhetnek együtt az emberrel, hogy ennyire megértenek, ennyire idomulni tudnak életünkhöz és minden szokásunkhoz. Régi festményeken és kárpitokon is ott látni őket, s a külsejük és viselkedésük szinte a környezetüket is kárpittá varázsolja; igazi feudális légkört teremtenek maguk körül.

Első skót vizslámat, Duskot nászajándékul kaptam, s velem jött megalapozni afrikai életemet – a Mayflower utasai közül származott, mondhatni. Lovagias, nagylelkű jellem volt. Elkísért akkor is, amikor a háború első hónapjaiban szállítási munkákat végeztem a kormányzatnak a Maszáj Rezervátumban. Néhány évvel később megölte egy zebra. Amikor Lulu a házamba került, már két fia teljesített ott szolgálatot. A skót vizsla jól illett az afrikai tájhoz és az afrikai bennszülötthöz. Talán a földrajzi magasságnak, a mindháromban meglevő felföldi motívumnak köszönhető ez, mert tengerszinten, Mombaszában már korántsem festett olyan harmonikusan. Mintha a nagy, nyitott táj a pusztákkal, hegyekkel és folyókkal nem is lett volna teljes skót vizslák nélkül. Minden vizsla nagy vadász, jobb orruk van, mint az agárnak, ámbár a skót vizsla a szemével vadászik – csodálatos látvány volt kettejüket elnézni, amint együtt dolgoztak. Magammal vittem őket, ha kilovagoltam a Vadrezervátumba – ez egyébként tilos volt – s úgy kergették szét a zebraméneseket és a gnúkat a rónán, mintha az összes csillag bolondult volna meg odafent az égen. Amikor a Maszáj Rezervátumban vadásztam, soha meglőtt vadat el nem vesztettem, ha a skót vizsláim velem voltak. Az őserdőben is pompás képet nyújtottak – sötétszürke foltok a komor zöld árnyalatok közt. Egyikük egy szál magában megölt ott egy nagy, vén kan páviánt, amely a küzdelem hevében egészen keresztülharapta az orrát – nemes profilját ez elcsúfította ugyan, de a farmon mindenki nagy tisztelettel tekintett a sebre, mert a pávián veszedelmes és gonosz állat, s a bennszülöttek gyűlölik. Skót vizsláim nagyon okosak voltak: tudták azt is, háziszolgáim közül ki mohamedán, vagyis ki nem érinthet kutyát. Afrikában töltött első éveim alatt volt egy Iszmáil nevű szomáli puskahordozóm; meghalt, még mielőtt eljöttem onnan. A puskahordozók régi típusát testesítette meg, ilyet ma már nem találni. A régi híres szafarivadászok nevelték még a század elején, amikor egész Afrika egyetlen nagy vadaspark volt. A civilizációval való ismeretsége a vadászmezőkre korlátozódott, angolul is csak a vadászvilág nyelvét beszélte: a fegyvereimet például úgy emlegette, hogy az öregpuskám meg a kölyökpuskám. Amikor visszament Szomáli-földre, kaptam tőle egy levelet Blixen oroszlánhölgy-nek címezve, és a megszólítás így hangzott: Mélyen Tisztelt Oroszlánhölgy! Iszmáil hithű mohamedán volt, és semmi kincsért hozzá nem nyúlt volna a kutyákhoz, ami sok gondot okozott neki a szakmájában. Duskkal azonban kivételt tett, és sohasem ellenezte, ha magammal vittem egy öszvér hátára csatolt ketrecben, sőt azt is megengedte, hogy a sátrában aludjék. Dusk, mondta, megismeri a mohamedánt, és esze ágában sincs hozzádörgölőzni. Mi több, Iszmáil azt állította, Dusk azt is meg tudja állapítani, ki az őszintén és igazán vallásos mohamedán. Egyszer közölte velem: – Most már tudom, hogy a Dusk ugyanabba a törzsbe tartozik, mint te. Ő is kineveti az embereket. Kutyáim pontosan tudták, miféle kivételes pozíciót foglal el Lulu a házban. E nagy vadászok gőgjét Lulu egyszerűen levegőnek nézte. Ellökdöste őket a tejeslábastól, elűzte őket kedvenc helyükről, a tűz mellől. Kis csengőt kötöttem Lulu nyakába, és elkövetkezett az az idő, amikor a kutyák, meghallva a szobákon át közeledő csengettyűszót, rezignáltan fölkeltek meleg vackukról a kandalló tövében, odébb mentek, s a szoba egy másik részében heveredtek le újra. Pedig senki aranyosabban nem viselkedhetett volna, mint Lulu, amikor bejött és lefeküdt, akár egy tökéletesen nevelt kis hölgy, aki illedelmesen lábai köré simítja a szoknyáját és senkinek sem akar útjában lenni. Előkelően és kényeskedve itta a tejét, mint akire erőnek erejével tukmálta rá a túlzottan is szívélyes háziasszony. Ragaszkodott hozzá, hogy megvakargassák a füle tövét, de abban a bájos és elnéző modorban fogadta, ahogyan az ifjú feleség engedi, hogy férje megölelje. Amikor Lulu felnőtt, fiatal szépsége virágában karcsú, de mindenütt kerek formájú gazellasuta lett, orrától a körme hegyéig páratlanul gyönyörű. Úgy festett, akár egy miniatűr illusztráció Heine dalához a Gangesz folyó melletti bölcs és szelíd gazellákról. Lulu azonban korántsem volt szelíd; mondhatni, belebújt az ördög. A legmagasabb fokon birtokolta azt a női tulajdonságot, hogy ő csak védekezik, őt semmi más nem érdekli, mint a

becsülete megóvása, holott minden erejével csakis azon volt, hogy támadjon. S hogy kit? Az egész világot. Hangulatváltozásai irányíthatatlanok és kiszámíthatatlanok voltak, rárontott még a lovamra is, ha fölmérgesítette. Eszembe jutott róla a hamburgi öreg Hagenbeck, aki azt mondta, minden állatfaj közül, a húsevőket is beleértve, a szarvasfélék a legmegbízhatatlanabbak, s az ember inkább higgyen egy leopárdnak, mint egy fiatal szarvasbikának, mert ez előbb vagy utóbb hátba támadja. Lulu volt a ház büszkesége, még akkor is, ha szégyentelen kis kokott módjára viselkedett; nem tudtuk boldoggá tenni. Néha órákra elment, néha egy egész délutánra. Amikor igazán nekiszilajodott és elégedetlensége a környezetével szemben a legmagasabbra csapott, a maga gyönyörűségére és vigasztalására olyan haditáncot járt a ház előtti pázsiton, hogy az inkább ideoda cikázó fohásznak tetszett a Sátánhoz. „Ó, Lulu – gondoltam ilyenkor –, tudom én, hogy csodásan erős vagy, hogy a tulajdon magasságodat is át bírod ugrani. Most dühöngsz ránk, és azt szeretnéd, ha meghalnánk, sőt, ha tehetnéd, egytől egyig legyilkolnál bennünket. De tévedsz, a baj nem az, hogy túlságosan magas akadályokat állítottunk eléd, hogy is állíthattunk volna, te csodaugró? Inkább az a baj, hogy mi egyáltalán nem állítottunk semmilyen akadályt. A nagy erő benned magadban feszül, Lulu, és az akadályok is benned vannak, és az az igazság, hogy még nem jött el az idő teljessége.” Egyik este Lulu egyáltalán nem tért haza, és egy egész hétig hiába kerestük. Kemény csapás volt ez mindnyájunknak. Egy hang, egy dallam veszett ki a házból, olyan lett most, mint akármelyik másik ház. A folyó partján kószáló leopárdokra gondoltam, és egyik este szóba is hoztam őket Kamante előtt. Szokása szerint nem válaszolt azonnal, mintha csak felfogóképességem hiányosságát akarná megemészteni. Csak néhány nappal később tért vissza a témára. –Te azt hiszed, hogy Lulu meghalt, Mszabu – szögezte le. Visszarettentem attól, hogy ezt ilyen egyértelműen szavakba öntsem, ezért azt mondtam, nem értem, miért nem jön haza. – Lulu – jelentette ki Kamante – nem halt meg. Lulu férjhez ment. Ez kellemes és meglepő hír volt. Megkérdeztem, honnan tudja. – Igen bizony – mondta –, Lulu férjhez ment. Az erdőben él a bvanájával. De az embereket nem felejtette el; majdnem minden reggel idejön a házhoz. Tört kukoricát szoktam neki kirakni hátul a konyhaajtóba, és mielőtt a nap felkel, kisétál az erdőből és megeszi. A férje is vele jön, de az fél az emberektől, mert sohasem ismerte őket. Megáll annál a nagy fehér fánál a pázsit túlsó oldalán. A házhoz nem mer idejönni. Megparancsoltam Kamanténak, hogy ha legközelebb meglátja Lulut, szóljon. Néhány nap múlva, kora hajnalban bekiáltott a házba és kihívott. Gyönyörű reggel volt. Miközben várakoztunk, az utolsó csillagok is eltűntek az égről, amely tiszta volt és derűs, de a világ, amelyben sétáltunk, még félhomályos és tökéletesen néma. A fű nedves volt; lenn a fáknál, ahol a talaj lejteni kezdett, óezüst fényben csillogott a harmat. A levegő hideg volt, és úgy csípett, hogy északi országokban ilyenkor arra gondol az ember: közelegnek a fagyok. Akárhányszor is éled ezt át, gondoltam magamban, ebben a hűvösségben és árnyékosságban sohasem fogod megszokni, hogy alig néhány óra múlva a nap tüze és az ég vakító fénye szinte elviselhetetlen lesz. A szürke köd rátelepedett a hegyekre, és szeszélyesen felvette a formájukat; nagyon fázhatnak most a bivalyok, ha ott legelésznek a hegyoldalban, ebben a ködfelhőben. A roppant ív a fejünk felett fokozatosan világosodott ki, mint amikor lassan bort öntenek egy pohárba. A hegyek csúcsai hirtelen beleütköztek az első napsugarakba, és szelíden elpirultak. És lassan, amint a föld a nap felé hajlott, a füves lankák a hegy lábánál és lejjebb a maszáj erdők aranyszínbe váltottak. Most már a magas fák hegyei is, az erdőben, a folyón innen, rezesen villogtak. Ez volt az az óra, amikor a folyón túl éjszakázó nagy, bíborszínű vadgalambok átröpültek az én erdőmbe, hogy az ott termő vadgesztenyéből bereggelizzenek. Igen rövid ideig tartózkodtak errefelé minden évben. Hihetetlenül gyorsan érkeztek, mint valami lovasroham az

égen. Nairobi barátaim ezért kedvelték annyira a reggeli galambvadászatokat a farmomon; hogy idejében kiérjenek, mielőtt a nap felkel, olyan korán jöttek, hogy amint a felhajtómra bekanyarodtak, még égtek a reflektoraik. Ebben az áttetsző árnyékban állni és felnézni az aranyló csúcsokra, a világos égre olyan érzés volt, mintha a tengerfenekén sétálna az ember, áramlatok legyezgetnék mindenfelől és az óceán színére tekintene föl. Dalra fakadt egy madár, s aztán nem messzire, az erdőből meghallottam a csengettyűszót. Micsoda boldogság! Igen, Lulu visszajött, itt jár-kél a régi, megszokott helyein. A csilingelés egyre közeledett, Lulu mozgását kikövetkeztethettem ritmusából; most elindult, megállt, újra elindult. Amint kifordult a szolgák kunyhói mögül, hirtelen láthatóvá vált. Egyszeriben olyan váratlan és mulatságos dolognak tetszett bushbuckot látni ilyen közel a házhoz! Lulu mozdulatlanná merevedett: Kamante látványára fel volt készülve, az enyémre nem. De nem iramodott el, félelem nélkül nézett rám, és nem emlékezett már sem múltbéli összetűzéseinkre, sem a tulajdon hálátlanságára, hogy egy szó nélkül otthagyott bennünket. Az erdei Lulu felsőbbrendű, független lény volt, egészen megváltozott, most ő volt birtokon belül. Ha ismertem volna száműzött ifjú királyleányt, egy trón várományosát, azután jogait visszanyerve, királynői méltóságában láttam volna viszont, találkozásunk ehhez lett volna hasonlatos. Lulu nem tanúsított több szívbéli zordonságot, mint Lajos Fülöp király, amikor kijelentette, hogy Franciaország uralkodója feledi az orléans-i herceg bosszúvágyát. Most lett teljes Luluvá. A támadó ösztön kiveszett belőle, mert hisz kit és miért támadott volna már? Csendesen álldogált ott, isteni jogait visszanyerve. Annyira azért emlékezett rám, hogy érezze: nem kell félnie tőlem. Egy percig csak nézett, bíborpiros, füstös szeme kifejezéstelen és mozdulatlan. Arra gondoltam, hogy az istenek és istennők sem pislognak sohasem, és úgy éreztem, a tehénszemű Hérával kerültem szembe. Könnyedén leharapott egy fűszálat, amint elhaladt mellettem, kecsesen ugrott egyet, és hátraballagott a konyhához, ahol Kamante kukoricát szórt a földre. Kamante egy ujjal megérintette a karomat, és az erdő felé mutatott. Arra néztem, és láttam, hogy egy magas gesztenyefa alatt egy bushbuckbika áll, kis rőt sziluett az erdő peremén, szép pár szarvval, mozdulatlanul, mint egy fatörzs. Kamante is figyelte egy darabig, aztán felnevetett. – Az a helyzet – mondta –, hogy Lulu megmagyarázta neki, nincs semmi félnivaló a ház körül, de a férje mégse mer idejönni. Minden reggel arra gondol, hogy most aztán tényleg eljön egész a konyháig, de amint meglátja a házat és az embereket, hideg kő keletkezik a hasában – (az ilyesmi sajnos, elég gyakori a bennszülött világban, ilyenkor a munka is leáll a farmon) –, és megint megáll annál a fánál. Lulu még sokáig odajárt a házhoz kora reggel. Tiszta csengettyűhangja jelezte, hogy a nap felkelt a hegyek mögül; ébren feküdtem az ágyban, és vártam ezt a hangot. Néha egy hétre vagy kettőre is elmaradt, ilyenkor nagyon hiányoltuk, és a vadászokat emlegettük, akik a hegyek között szoktak cserkészni. De aztán a háziszolgáim megint jelentették: – Megjött Lulu! –, mintha csak az asszonylányunk érkezett volna látogatóba. Néhányszor a bushbuck sziluettjét is láttam még a fák közt, de Kamanténak igaza lett, annyira sohasem szedte össze a bátorságát, hogy egészen közel jöjjön. Egyik nap, amikor Nairobiban jártam, Kamante a konyhaajtóban várt izgatottan, és elmesélte, hogy Lulu ismét feltűnt a farmon, méghozzá a totójával – a kicsinyével! Néhány nap múlva én magam is abban a kitüntetésben részesültem, hogy találkozhattam vele a szolgák kunyhói közt – nagyon éber volt, látszott, hogy most nem tanácsos kikezdeni vele, s apró kis borja éppoly kecsesen ügyetlenül tántorgott a nyomában, mint maga Lulu annak idején, amikor megismertük. A hosszú esőzések után történt ez, és azokban a nyári hónapokban Lulu nemcsak hajnaltájt, hanem délutánonként is fel-felbukkant a ház közelében. Néha még délben is odajött, és meghúzódott a kunyhók közt, az árnyékban. Lulu borja nem félt a kutyáktól, nyugodtan tűrte, hogy megszaglásszák, de a bennszülöttekhez és hozzám nem volt bizalma; amint megpróbáltuk megfogni, anya és gyermeke eliramodott.

Lulu az első hosszú távolmaradása után sose jött olyan közel hozzánk, hogy megérinthessük. Amúgy barátian viselkedett; megértette, hogy szeretnénk látni a kicsinyét, s a kinyújtott kézből elfogadta a cukornádszálat. Odalépkedett a nyitott ebédlőajtóhoz, gondterhelten bepislogott a szobák félhomályába, de a küszöböt többé nem lépte át. A csengettyűjét ekkorra már elvesztette: csendben jött és csendben távozott. Háziszolgáim azt javasolták, fogjuk el Lulu kicsinyét és tartsuk a háznál, ahogy annak idején Lulut. Én azonban azt gondoltam, hálátlan és közönséges viszonzása lenne ez Lulu belénk vetett nemes bizalmának. Azonkívül úgy éreztem, ez a házam és az antilop közötti szabad szövetség ritka és értékes dolog. Lulu kijött hozzánk a vadon világából, hogy megmutassa, jó viszonyban vagyunk ezzel a világgal, és úgy eggyé varázsolta a házat az afrikai tájjal, hogy senki sem tudta volna megmondani, hol végződik az egyik s hol kezdődik a másik. Lulu ismerte a hatalmas varacskos disznó odúját, látta párzani a rinocéroszokat. Van egy kakukkfajta Afrikában, amely forró napokon délben énekel az erdők sűrűjében, mintha csak a világ zengő szívverését hallaná az ember. Sohasem volt szerencsém látni ezt a kakukkot, de azt hiszem, más se látta, mert senki sem tudta leírni nekem. De Lulu talán végigsétált egyszer egy keskeny zöld ösvényen, el a faág alatt, amelyen a kakukk ült. Akkoriban éppen egy régi kínai császárnéról olvastam egy könyvet; miután megszülte a fiát, az ifjú Jahanola ellátogatott régi otthonába; zöld függönyös arany hordszékben indult útnak a Tiltott Városból. Az én házam is olyan lett most, mint ennek a fiatal császárnénak a szülői háza. A két antilop, a nagy és a kicsi, egész nyáron ott volt a házam körül; néha két hétre vagy háromra is elmaradtak, máskor naponta láthattuk őket. A következő esős évszak elején háziszolgáim jelentették, hogy Lulu új kisborjúval tért vissza. Én a borját nem láttam, mert ekkorára már nem jöttek közel a házhoz, de később, az erdőben egyszer megpillantottam egymás mellett három bushbuckot. A szövetség Lulu és családja, valamint a házam között hosszú évekig kitartott. Gyakran tűntek fel bushbuckok a közelben, úgy jöttek elő az erdőből s úgy mentek vissza, mintha házam környéke a vadon egyik szeglete lenne csupán. Többnyire napkelte előtt jelentek meg, előbb a fák között mászkáltak, mint finom, sötét kis sziluettek a sötét zöld előterében, de amint kiléptek legelészni a pázsitra, a délutáni napon úgy fénylett a szőrük, akár a réz. Egyikük biztosan Lulu volt, mert ő jött a legközelebb a házhoz, higgadtan járkált föl-alá, csak akkor csapta hátra a fülét, ha autó érkezett vagy ha kinyitottunk egy ablakot; és a kutyák is megismerték. Idővel a színe egyre sötétebb lett. Egyszer éppen egy barátommal hajtottunk oda a ház elé, és azt láttuk, hogy három bushbuck álldogál a teraszon, a só körül, amit a teheneknek készítettünk ki. Különös, hogy az első nagy bushbucktól, Lulu bvanájától eltekintve, aki felszegett fejjel állt meg a gesztenyefa alatt, bikát többé sohasem láttunk a házam köré gyűlő bushbuckok között. Úgy tetszik, az erdőnek ebben a szeletében matriarchátus uralkodott. A kolónia vadászai és természetbúvárai nagy érdeklődést tanúsítottak a bushbuckjaim iránt, és maga a vadfelügyelő is kikocsizott a farmra, hogy lássa őket. Még cikk is jelent meg róluk az East African Standard-ben. Azok voltak a legboldogabb éveim Afrikában, amikor Lulu és népe odajárt a házamhoz. Úgy tekintettem ismeretségemet az erdei antilopokkal, mint értékes ajándékot, mint Afrika barátságának zálogát. Benne volt ebben az egész kontinens, a jó ómenek, a régi szövetségkötések, egy dal: Fuss én szerelmesem, és légy hasonló a vadkecskéhez, vagy a szarvasnak fiához, a drága füveknek hegyein! Afrikában töltött utolsó éveim alatt egyre ritkábban láttam Lulut és családját. Az utolsó esztendőben, azt hiszem, egyáltalán nem is jöttek a közelünkbe. Minden megváltozott; farmomtól

délre földet osztottak a farmereknek, az erdőt kiirtották és házakat építettek. A ligetek helyén traktorok dübörögtek fel-alá. Az új gazdálkodók többnyire lelkes vadászok voltak, és a puskadörej megszokott zenéje lett a tájnak. Azt hiszem, a vadak elhúzódtak nyugati irányba, és bevették magukat a Maszáj Rezervátum erdeibe. Nem tudom, meddig él egy antilop; Lulu valószínűleg rég meghalt már. Sokszor, nagyon sokszor álmodtam a hajnal csendes óráin, hogy Lulu tiszta csengettyűjét hallom, és álmomban a szívem boldogsággal telt el. Arra ébredtem, hogy valami nagyon különös és édes élményt várok, amely bármikor, most mindjárt, a következő pillanatban megtörténhet velem. Amikor így ébren feküdtem és Lulura gondoltam, gyakran eltűnődtem, hogy erdei életében vajon álmodott-e ő is a csengettyűről. Átsuhant-e az agyán, mint árny a víz felett, az emberek és kutyák képe? Én ismerem Afrika dalát – gondoltam ilyenkor –, a zsiráfét, a hanyatt heverő afrikai újholdét, az ekékét a földeken, a kávészedők izzadt arcáét, de ismeri-e Afrika az én dalomat? Vibrál-e a levegőben a puszta felett egy szín, amelyet valaha én viseltem, ráveti-e a telihold árnyékomat a kocsifelhajtó kavicsára, a ngongi sasok keresnek-e még hegyeik között? Luluról nincs több hírem, amióta eljöttem onnan, de Kamantétól és afrikai háziszolgáimtól kapok üzeneteket. Alig egy hónapja, hogy Kamante utolsó levele megérkezett. De ezek az afrikai közlemények különös, valószerűtlen úton jutnak el hozzám, inkább árnyak vagy délibábok csupán, mintsem a valóság hírei. Mert Kamante nem tud írni, és angolul sem ért. Amikor ő vagy a többi emberem fejébe veszi, hogy híradással szolgál nekem, elmennek valamelyik hivatásos indiai vagy bennszülött levélíróhoz, akik íródeszkájukkal, papírjukkal, tollukkal és tintájukkal a postahivatalok előtt üldögélnek, és elmagyarázzák nekik, mi legyen a levélben. Ezek a hivatásos levélírók sem tudnak valami jól angolul, írni meg éppenséggel alig tudnak, de azt képzelik, hogy értik a szakmájukat. S hogy tehetségüket kimutassák, úgy telecirkalmazzák ezeket a leveleket, hogy az ember alig tudja kibetűzni. Azonkívül az a szokásuk, hogy három vagy négy különböző színű tintával írnak, s akármi is ennek a magyarázata, az embernek az a benyomása támad, hogy kevés a tintájuk, és éppen az utolsó cseppeket facsarják ki különféle üvegeikből. Mindezen erőfeszítések eredménye egy olyan üzenet, amilyet az emberek a delphi jósdától kaphattak annak idején. Van valami mélység ezekben a levelekben, amelyeket így kapok; érzem, hogy valami létfontosságú hír nyomhatta küldőjük szívét, ezért vállalkozott a hosszú útra, a Kikuju Rezervátumtól a postahivatalig. De a hír homályba, sötétségbe van csomagolva. Az olcsó és piszkos kis levélpapír, mire megérkezik, ezer és ezer mérföldet tett meg, beszél, beszél hozzám, szinte ordít, és mégsem mond semmit. Kamante azonban, mint mindenben, ebben is különbözik a többiektől. Mint levelezőnek is megvan a maga eltéveszthetetlen stílusa. Három vagy négy levelet is tesz ugyanabba a borítékba, és megszámozza őket: Első levél, Második levél és így tovább. Mind ugyanarról szól, ugyanazt ismétli. Talán így akar mélyebb benyomást tenni rám, hisz ez volt a szokása régen is, ha valamit nagyon meg akart magyarázni, vagy nagyon az emlékezetembe akart vésni. Az is lehet, hogy nehezére esik abbahagyni, ha már egyszer úgy érzi, valamiképpen kapcsolatot teremtett ilyen messzire került barátjával. Kamante azt írja, hogy már régóta nincs munkája. Nem lep meg a hír, hiszen ő mindig is túl jó volt a szürke átlagnak. Fejedelmi szakácsot neveltem, és ott hagytam egy új gyarmaton. Számára eddig „szezám, tárulj” volt az élet. Most a varázsige elveszett, s a szikla örökre rázárult a rejtett kincsre. Ha a nagy chef megjelenik valahol, gondolataiba merülve, tele tudással, az emberek semmi mást nem látnak, csak egy karikalábú kis kikujut, egy lapos és kifejezéstelen arcú törpét. Mi a mondanivalója Kamanténak, ha begyalogol Nairobiba, megáll a kapzsi és fennhéjázó indiai levélíró előtt, és szájába rágja az üzenetet, amelynek majd meg kell kerülnie a fél világot? A sorok düledeznek, a szavak és kifejezések rendje reménytelenül összekavarodik a levelekben. De azok, akik ismerték, Kamante lelkének nagyságát még ebből a recsegő, ritmustalan zenéből is kihallják; Dávid, a pásztorfiú hárfájának visszhangja ez.

Íme egy „második levél”: „Én nem el nem felejtettelek, Memszahib. Drága Memszahib. Most minden szolgád sose örül mert elvagy az országból. Ha madarak lennénk, röpülnénk megnézni téged. Aztán fordulnánk. Akkor a te régi farmod jó volt tehénnek kisborjúnak fekete embernek. Most nem van nekik semmi nem tehén kecske birka semmi. Most mind rossz emberek örülnek mert régi szolgáid szegények nagyon. De Isten tud ezt mindent hogy egyszer majd megsegít szolgádat neked.” Egy „harmadik levélben” Kamante példát ad abból, hogyan tud egy bennszülött szépeket mondani az embernek. Íme: „Írj nekünk mondd meg hogy megfordulsz-e. Mi azt hisszük megfordulsz. Mert miért? Azt hisszük sose tudsz elfelejteni minket. Mert miért? Azt hisszük emlékszel még mindünk arcára anyánk nevére.” Fehér férfi, ha udvarolni akar, azt írja: „Sohasem tudlak elfelejteni.” Az afrikai azt mondja: „Nem hisszük, hogy el tudnál felejteni bennünket.”

2 / Baleset a farmon

A baleset
December tizenkilencedikén este, mielőtt lefeküdtem, kimentem megnézni, lesz-e eső. Azt hiszem, sok felvidéki farmer csinálta ugyanezt abban az órában. Néha, egy-egy szerencsés évben kiadós záporokat kaptunk karácsony tájt, s ez igen nagy jót tett a fiatal kávébogyókkal, amelyek a rövid októberi esőket követő virágzás után termettek a fákon. Ezen az estén azonban semmi jele sem volt az esőnek. Az ég derűs és némán diadalmas; ragyogtak rajta a csillagok. Az egyenlítő vidékének csillagos égboltja gazdagabb, mint az északi ég, és többet is látni itt, mert az ember gyakran van kinn este a szabadban. Észak-Európában a téli esték és éjszakák túlságosan hidegek ahhoz, hogy az embernek öröme teljék a csillagok nézésében, nyáron pedig alig lehet megkülönböztetni őket a világos, ebviola-fakó éjszakai égen. A trópusi éjszaka éppolyan vendégszerető és barátságos, mint egy római katolikus szentegyház, szemben az északi protestáns templomokkal, ahová szigorúan csak a dolguk végett térnek be a hívek. Itt, ebben a roppant helyiségben az emberek fel-alá járkálnak, itt történik minden és itt minden megtörténhet. Arábiában és Afrikában, ahol a déli nap valósággal gyilkol, az éjszaka az utazás és a vállalkozások ideje. A csillagoknak is itt adtak nevet, mert századokon át vezérelték az embereket hosszú sorokban végig a sivatagi homokon és a tengeren, kit keletre, kit nyugatra, északra vagy délre. Az autók éjjel futnak a legjobban, és a csillagok alatt kocsikázni igen kellemes; itt az ember megszokja, hogy felvidéki barátaival a legközelebbi újholdra beszéli meg a vendégeskedést. Szafarikra is újholdkor indulnak a vadászok, hogy minél több holdfényes éjszakájuk legyen. Ezért olyan furcsa, ha az ember hazalátogatva Európába azt tapasztalja, hogy városlakó barátai éppen nem a hold járásához igazodnak, sőt jóformán nem is ismerik azt. A ∗ fiatal hold volt a jel a cselekvésre Khadídzsa tevehajcsárjának is: olyankor indította útnak karavánját, amikor az megjelent az égen. Arcát e hold felé fordítva egyike volt ő azon filozófusoknak, „akik a holdfényből szőnek rendszert a világegyetembe”. Sokat nézegethette, hogy végül e jelet válassza, melyben győzedelmeskedett. Valóságos hírnevet vívtam ki magamnak a bennszülöttek között, mivel többször is én voltam az első, aki a farmon meglátta az új holdat, amint vékony ezüst ívként feltűnt napnyugaton; ráadásul két vagy három egymást követő évben én pillantottam meg elsőnek az újholdat a ramadán havában is, amely a mohamedánok szent hónapja. A farmer szeme lassan végigvándorol a látóhatáron. Először keletre néz, mert az eső, ha jön, keletről jön, és ott világol a Spica a Szűz csillagképéből. Azután délre, hogy üdvözölje a Dél Keresztjét, a nagyvilág ajtónállóját, az utazók hűséges és szeretett társát, s feljebb, a Tejút fénylő csíkja alatt a Centaurus alfa és béta csillagát. Délnyugatra szikrázik a nagyságos Sirius, a megfontolt Canopus, nyugatra meg, a Ngong-hegyek most jóformán töretlen, halvány vonala felett a fénylő gyémánt ékszer: a Rigel, a Betelgeuse és a Bellatrix. Északnak utoljára fordul, mert északra térünk meg mindnyájan végül, és ott találja magát a Nagy Medvét, csakhogy az most tótágast áll nagy higgadtan az égi perspektíva törvényei szerint, s ez olyan mackós tréfának tetszik, hogy az északi bevándorló szíve megmelegszik tőle. Akik éjszaka álmodni szoktak, ismerik azt a különleges fajta boldogságot, amelyet a nappal világában nem találni, azt a békés eksztázist, a szívnek azt a könnyűségét, amely olyan édes, mint a méz a nyelvünkön, s azt is tudják, hogy az álmok igazi csodája korlátlan szabadságuk levegőjében rejlik. Nem a zsarnok szabadsága ez, aki rákényszeríti akaratát a világra, hanem a művészé, akinek nincs akarata, aki szabad minden akarattól. Az igazi álmodó gyönyörét nem az álom anyagából meríti, hanem abból, hogy ott minden az ő beavatkozása nélkül történik, és semmire nincs semmi befolyása. Hatalmas tájak teremtik elő magukat, széles, nyílt terek, gazdag és finom színek, utak, házak, amilyeneket még sosem látott. Idegenek jelennek meg, akik vagy

Ti. Mohamednek.

barátai vagy ellenségei, noha az álmodó soha semmit nem tett sem értük, sem ellenük. A menekülés, az üldözés is visszatérő motívum az álmokban, s ugyanolyan elragadó. Mindenki szellemeseket és okosakat mond. Igaz, hogy nappal felidézve mindez kifakul, értelmét veszti, hiszen más síkra tartozik, de amint az álmodó újra lefekszik este, megint megnyílik a csatorna, és a csodák megismétlődnek. És mindeközben a mérhetetlen szabadság érzése öleli körül és járja át, mint a levegő vagy a fény, valami földöntúli gyönyörűség. Kivételesen szerencsés ember, neki semmit sem kell tennie, de gazdagodására és örömére minden összegyűlik; Tarsis királyai hoznak ajándékot. Nagy csata vagy bál résztvevője, és csodálkozik, hogy mindezen események közepette, melyek körülötte zajlanak, neki azt is megengedik, hogy békén heverésszen. Csak amikor kezdi elveszíteni a szabadság érzetét, amikor a szükség eszméje belép a világba, amikor sietni vagy erőlködni kell, levelet megírni, vonatot elérni, amikor dolgozni kell, az álomlovat vágtára ösztökélni, a puskát elsütni, csak ekkor kezd degenerálódni az álom, ekkor válik lidércnyomássá, amely az álmok legnyomorultabb és legközönségesebb fajtája. Ami az ébrenlét világában leginkább megközelíti az álmot, az az éjszaka egy nagyvárosban, ahol senki sem ismer bennünket, vagy pedig az afrikai éjszaka. Mert itt is megvan a végtelen szabadság; itt zajlik minden, sorsok dőlnek el körülötted, tüsténkedés és tevékenykedés vesz körül mindenfelől, és mégsem érint, nincs hozzá semmi közöd. Itt, amint a nap lenyugodott, a levegő megtelt denevérrel, olyan hangtalanul siklottak, akár az autók az aszfalton; elhúzott melletted a kecskefejő: ez a madár az út közepén üldögél, kocsid lámpája vörösen villan meg a szemében, aztán függőlegesen felszárnyal kerekeid elől. Előjöttek a kis ugrónyulak, s a maguk utánozhatatlan módján mozogtak: hirtelen leültek, majd ugrottak egyet, ritmikusan, mint miniatűr kenguruk. A kabócák végenincs dalt dalolnak a magas fűben, és szagok futnak végig a földön, és hullócsillagok szaladnak le az égen, mint könnycsepp az arcodon. Kivételesen szerencsés ember vagy, aki elé mindent odahordanak. Tarsis királyai hoznak ajándékot. Néhány mérfölddel odébb, a Maszáj Rezervátumban a zebrák most váltanak legelőt, a ménesek úgy vágnak át a szürke pusztán, mint világosabb csíkok a füvön, és a bivalyok kinn legelésznek a hegyi lankákon. Farmom legényei jönnek ketten vagy hárman egyszerre, egymás mögött lépkedve, mint vékony, fekete árnyak a gyepen; a maguk külön célja felé tartanak, most nem nekem dolgoznak, semmi közöm hozzájuk. Ezt ők is hangsúlyozzák azzal, hogy éppen csak meglassítják kicsit a léptüket, amint cigarettám parazsát észreveszik, és megállás nélkül köszöntenek. – Dzsambo Mszabu. – Dzsambo morani – ifjú harcosok –, hová mentek? – Kathegu manyattá-jába. Kathegunál nagy ngoma lesz ma éjjel. Viszontlátásra, Mszabu. Ha nagyobb csapatban jönnek, a dobjukat is magukkal hozzák a táncba, s ilyenkor már messziről hallani a dobszót, mint az éjszaka ujjában egy kis ér verését. És annak a fülnek, amely nem számított rá, hirtelen hangzik fel – de nem is hang ez, inkább a levegő mély vibrálása: az oroszlán távoli, kurta ordítása. Az oroszlán odakinn járkál, vadászik – odakinn most fontos dolgok történnek. Nem ismétlődik meg, mégis kitágította a horizontot; a hosszú dungák és a dagonyák, az ivóhelyek közelebb nyomulnak hozzád. Amint ott álltam a házam előtt, lövés dörrent nem messzire. Egyetlen lövés. Azután mindent újra körülölelt az éjszaka csendje. Nemsokára, mintha csak füleltek volna egy darabig s most újrakezdenék, megint hallottam a kabócák halk, monoton dalát a fűben. Van valami furcsán végérvényes és végzetes abban, ahogy egyetlen lövés elcsattan az éjszakában. Mintha valaki egyszavas üzenetet kiáltott volna feléd, és nem hajlandó megismételni. Csak álltam egy darabig, és azon töprengtem, vajon mit jelenthet. Célba ilyen későn már semmit sem lehet venni, ahhoz pedig, hogy elijesszen valamit, az ember két vagy még több lövést is lead. Lehet, hogy öreg indiai ácsom, Púran Szingh volt az lenn a malomnál, talán hiénákra lőtt, amelyek bemerészkedtek a malomudvarra, és az ökörbőrcsíkokat rágták – ezek ugyanis ott voltak

kiaggatva, súlyokkal a végükön, hogy majd gyeplőket készítsünk belőlük. Púran Szingh nem hős ugyan, de a gyeplői miatti aggodalmában talán kinyitotta félig a kunyhója ajtaját, és úgy húzta meg vénséges vén puskája ravaszát. De ő biztosan kilőtte volna a másik csövet is, sőt újra tölt és újra lő, ha már egyszer belekóstolt a hősiességbe. Egy lövés – és utána ez a csend? Egy darabig még vártam a második lövésre; nem hallatszott semmi, és mivel esőnek sem mutatkozott jele az égen, bementem és lefeküdtem egy könyvvel, s a lámpát égve hagytam. Afrikában, ha az ember olvasni érdemes könyvre akad azokban a komor és súlyos szállítmányokban, amelyeknek Európából való kicipelésére erős hajók épülnek, úgy olvassa, ahogyan a szerzők mindig is szeretnék: imádkozva, hogy éppolyan szépen és jól folytatódjék, ahogy kezdődött. Az ember szelleme ilyenkor átlép egy másik világba, és frissen vágott, mély, zöld ösvényen szalad. Két perccel később motorbicikli hajtott be iszonyú sebességgel a ház elé, lefékezett, és valaki erősen megverte a nappali magas ablakát. Szoknyába és kabátba bújtam, beleléptem a cipőmbe, fogtam egy lámpát és kimentem. A malomigazgatóm állt odakinn rémült tekintettel, izzadva a lámpafényben. Belknapnek hívták, amerikai volt, kivételesen tehetséges, szinte zseniális szerelő és műszaki szakember, de eléggé megbízhatatlan, ingatag lélek. Hol a hetedik mennyországban járt, hol a közelgő világvégét jósolta. Amikor felfogadtam, eleinte teljesen összezavart folyton változó életszemléletével meg azzal, ahogy a farm jövőjét ecsetelte, hol így, hol úgy; alaposan beleszédültem, de azután hozzászoktam. Ez a lelki hánykolódás nem volt egyéb, mint egy eleven temperamentum érzelmi gimnasztikája – állandó tornáztatásra volt szüksége, de szinte alig történt vele valami – gyakran előfordul ez Afrikában a fiatal fehér férfiakkal, különösen azokkal, akik addigi életüket városban élték. De most egy tragédia karmai közül szabadult, s nem tudta eldönteni, kiéhezett lelkét azzal csitítsa-e, hogy minél nagyobb feneket kerít neki, vagy úgy rázza le magáról az iszonyatot, hogy tőle telhetőleg csökkenti jelentőségét az előadásban; e dilemma elé kerülve úgy festett, mint egy kisfiú, aki lélekszakadva rohan, hogy bejelentsen egy katasztrófát; még dadogott is. Végül igen röviden és szürkén adta elő, hiszen neki nem jutott benne szerep – a sors ismét cserbenhagyta. Ekkorra már Farah is előjött a házból, és velem együtt hallgatta végig a történetet. Belknap elmondta, milyen békésen és kellemesen kezdődött a tragédia. A szakácsának szabadnapja volt, s távollétében zsúrt rendezett a konyhában a hétesztendős konyha-toto, Kabero, öreg telepesemnek és legközelebbi szomszédomnak, a vén róka Kaninunak a fia. Már későre járt s a hangulat a tetőpontra hágott, amikor Kabero bevitte gazdája puskáját, és a pusztáról meg a sambákról jött vad barátai előtt eljátszotta a fehér embert. Belknap megszállott baromfinevelő volt: kappanokat és hízott jércéket tenyésztett, a legjobb fajta csirkéket vásárolta fel a nairobi piacon, és puskát tartott a verandáján, hogy a héjákat és a szerválokat elijessze. Amikor később részletesen kifaggattam, azt állította, hogy a puska nem volt megtöltve, a gyerekek nyilván megkeresték a patronokat, és ők töltötték meg, de azt hiszem, a memóriája itt cserbenhagyhatta, mert a gyerekek erre aligha lettek volna képesek: valószínűbb, hogy ez egyszer töltve felejtette a verandán a puskát. Akárhogy is történt, a patron benne volt a csőben, amikor Kabero, ifjonti büszkeségében és népszerűségétől eltelve, egyenesen vendégei sűrűjébe célozva meghúzta a ravaszt. A puska hatalmasat dörrent a házban. Három gyerek könnyebben megsebesült, ezek kétségbeesetten kirohantak a konyhából. Ketten azonban ott maradtak, súlyos sebben vagy holtan. Belknap azzal fejezte be beszámolóját, hogy végeérhetetlen átkot mondott Afrikára, ahol minden megtörténhet. Előadása közben némán kisorjáztak a háziszolgáim; most bementek, és egy viharlámpával tértek vissza. Sebkötözőt és fertőtlenítőt szedtünk elő. Az autó beindításával próbálkozni időpocsékolás lett volna, amilyen gyorsan csak bírtunk, rohantunk az erdőn át Belknap háza felé. A lóbálódzó viharlámpa a keskeny út egyik feléről a másikra vetette árnyékunkat. Rövid, velőtrázó, fájdalmas sikoltásokat hallottunk, ahogy közeledtünk – a haldokló gyerekek kiáltásait. A konyhaajtó szélesre volt tárva, mintha a Halál, ahogy berontott, ki is rontott volna rajta, pusztítást hagyva maga után, mint amikor borz furakodik be a csirkeólba. Konyhai lámpa égett az asztalon s füstölt veszettül, a kis helyiségben még mindig érződött a lőpor kesernyés szaga. A

puska ott hevert az asztalon, a lámpa mellett. A követ mindenütt vér borította, megcsúsztam benne. A viharlámpa fényét nehéz egy pontra irányítani, de egy egész helyiséget vagy helyzetet igen élesen megvilágít; arra, amit viharlámpa fényénél láttam, sokkal jobban emlékszem, mint bármi másra. Ismertem a meglőtt gyerekeket a farm pusztájáról, ahol apjuk birkáit terelgették. Vamai, Dzsogona fia, egy nagyon eleven kisfiú, aki egy ideje már iskolába is járt, a padlón hevert, az ajtó és az asztal között. Még élt, de éppen csak hogy; eszméletlen volt, noha nyöszörgött. Odébb emeltük, hogy könnyebben mozoghassunk. A sikítozó gyerek, Vanyangerri volt a legkisebb a konyhában összegyűltek között. Előre, a lámpa felé dőlve ült; úgy ömlött az arcából a vér, akár a víz a csapból – már ami az arcából megmaradt: egyenesen a cső előtt állt, amikor a puska elsült, és a lövés az egész alsó állkapcsát elvitte. Karjait oldalt kinyújtva, föl-alá mozgatta, mint valami szivattyú karját; így csapkod szárnyaival a csirke, amikor a fejét már levágták. Ha az ember váratlanul ekkora szerencsétlenséggel találkozik, csak egyet tehet – a vadászmező és a baromfiudvar törvényei szerint: ölnie kell, mégpedig gyorsan és bármi áron. De mivel tudja, hogy nem ölhet, agyát elönti a félelem. Kezemet a gyerek fejére téve elkeseredetten megnyomtam, s mintha csak megöltem volna, abban a pillanatban abbahagyta a sikítozást, lelógó karral, egyenesen ült ott, mintha fából volna. Megtudtam hát, milyen érzés kézrátétellel gyógyítani. Nehéz bekötözni egy beteget, akinek a fél arcát ellőtték: abbeli igyekezetedben, hogy elállítsd a vérzést, meg is fojthatod. Fel kellett tennem a kisfiút Farah térdére, s Farahnak tartania kellett a fejét, mert ha előrebukik, nem tudom megerősíteni a kötést, ha pedig hátranyaklik, a vér lefolyhat a torkába és megfullad. Végre, miközben mozdulatlanul ült, sikerült feltennem rá a gézt. Felemeltük az asztalra Vamait, és a lámpa fényénél őt is megvizsgáltuk. A töltény java részét ő kapta, méghozzá a torkába és a mellébe. Nem vérzett nagyon, csak a szája sarkából szivárgott egy csík. Furcsa volt látni ezt a bennszülött gyermeket, aki olyan eleven volt, mint egy őzgida, ilyen csendesnek és mozdulatlannak. Miközben néztük, az arca elváltozott, mélységes csodálkozás ült ki rá. Visszaküldtem Farahot a házhoz a kocsimért, mert nem vesztegethettük az időt: a gyerekeket kórházba kellett vinni. Miközben vártunk, Kabero iránt érdeklődtem, aki elsütötte a puskát és ezt a vérontást okozta. Belknap igen furcsa történetet mondott el róla. Egy-két nappal korábban Kabero vett tőle egy régi sortot, az árát, egy rúpiát a fizetéséből kellett volna levonni. Amikor a lövés eldördült, és Belknap kirohant a konyhába, Kabero ott állt a helyiség közepén, kezében a füstölgő fegyverrel. Egy pillanatig bambán meredt Belknapre, aztán hirtelen az újonnan vásárolt sort zsebébe nyúlt, amelyet a zsúr tiszteletére vett fel, előhúzott egy rúpiát, bal kezével az asztalra tette jobbjával pedig melléje dobta a puskát. Miután így végleg elszámolt a világgal, nyoma veszett; noha ezt ekkor még nem tudtuk, ezzel a nagy gesztussal egyszerűen eltűnt a föld színéről. Szokatlan viselkedés volt ez egy bennszülöttől, akiknek általában mindig sikerül elfeledkezniük az adósságukról – különösen, ha fehér embernek tartoznak. Talán annyira az ítélet napjának látta Kabero ezt a pillanatot, hogy úgy érezte, ennek megfelelően kell viselkednie; vagy talán, a szükség órájában, barátot akart szerezni. Vagy a sokk, a dörrenés, barátai halála annyira bezúzta a fiú kis gondolatkörét, hogy a szélek szilánkjai tudatának kellős közepébe röpültek. Akkoriban egy öreg Overland kocsim volt. Nem mondok rá semmi rosszat, mert hűségesen szolgált sok éven át. Arra azonban mindig nehéz volt rávenni, hogy két hengernél többel működjék. A lámpái sem voltak rendben; amikor behajtottam táncolni a Muthaiga Klubba, rendszerint egy piros selyemkendőbe csavart viharlámpát akasztottam a hátuljára. Azonkívül meg kellett tolni, hogy beinduljon, és ezen az éjszakán ez a művelet sok időt vett igénybe. Akik ki-kilátogattak hozzám, gyakran panaszkodtak az utam állapotára, és annak az éjszakának a halálútján rájöttem, hogy igazuk van. Előbb Farahot ültettem a kormány mögé, de úgy éreztem, szándékosan hajt bele az összes lyukba és kátyúba, ezért átvettem tőle a vezetést. Ehhez azonban először ki kellett szállni a tónál, hogy a sötét vízben megmoshassam a kezemet. Az út Nairobiba végtelennek tetszett. Úgy éreztem, Dániába is. hazaérnék ennyi idő alatt.

A nairobi Bennszülöttkórház egy dombon áll, közvetlenül mielőtt az ember lehajt a város csészéjébe. Most, sötétbe borulva, békés látványt nyújtott. Nehezen tudtuk felverni; végül rábukkantunk egy öreg goai orvosra vagy asszisztensre, aki furcsa hálóingben jelent meg. Nagy, kövér, igen nyugodt ember volt, és különösmód minden kézmozdulatát végigcsinálta először az egyik kezével, aztán a másikkal. Miközben segítettem kiemelni Vamait a kocsiból, úgy éreztem, mintha megmozdulna és kinyújtózna kicsikét, de amint az élesen megvilágított kórházszobába értünk vele, láttuk, hogy meghalt. Az öreg goai egymás után mutatott rá mind a két kezével, és azt mondogatta: – Meghalt. – Majd Vanyangerrire, mondván: – Él. –Soha többé nem láttam ezt az öregembert, mert többé nem tettem be a lábam a kórházba éjjel, s úgy látszik, ő mindig éjjel dolgozott. A modorát akkor nagyon idegesítőnek tartottam, de később úgy éreztem, mintha nagy fehér köpenyekben, egyik a másikon, maga a végzet fogadott volna bennünket a kórház küszöbén, részrehajlás nélkül osztva életet és halált. Vanyangerri magához tért kábulatából, amint bevittük a kórházba, és iszonyú pánikba esett; nem akart ott maradni, belém kapaszkodott, és akibe csak tudott, sírt és ordított keservesen. Az öreg goai a végén valami injekcióval elcsitította, azután rám nézett a szemüvege fölött: – Él. – Ott hagytam a gyerekeket, az élőt és a holtat, a két hordágyon, különböző sorsukra bízva őket. Belknap, aki velünk jött a motorbiciklijén, főként hogy segítsen megtolni a kocsit, ha megint elakadna az úton, most úgy vélekedett, jelentenünk kellene az esetet a rendőrségen. Így hát lehajtottunk a városba, a River Road-i rendőrőrsre, és máris belemerültünk Nairobi éjszakai életébe. Nem volt benn fehér rendőr, amikor odaértünk, s míg elszalajtottak egyért, kinn várakoztunk a kocsiban. Az utcán magas eukaliptuszok sorakoztak: a felvidéken minden pionírvárosnak ez a megszokott fája; nagyon hosszú, keskeny leveleik éjjel különös, kellemes illatot árasztanak, és igen érdekesen festenek az utcai lámpák fényében. Egy nagy, dús keblű, fiatal szuahéli nőt cipelt be a rendőrőrsre egy csoport bennszülött rendőr – teljes erőből ellenállt, végigkaparta az arcukat és ordított, mint a sakál. Verekedőket vonszoltak oda, akik még a rendőrség lépcsőjén is egymás torkának akartak esni; egy tolvaj, akit, gondolom, épp akkor kaptak el, jött végig az úton, mögötte egy egész csapat éjszakai mulatozó: ki a rendőrség pártjára állt, ki a tolvajéra, és nagy hangon vitatták az esetet. Végül csak odaért egy fiatal fehér rendőr is, úgy tetszett, egyenesen valami víg társaságból. Belknapre kiábrándítóan hatott, mert a legnagyobb érdeklődéssel és óriási sebességgel kezdte lejegyezni a mondanivalónkat, de azután mélyen elgondolkodott, egyre lassabban húzta ceruzáját a papíron, végül abbahagyta az egészet, és a ceruzát visszadugta a zsebébe. Fáztam az éjjeli levegőn. Végre hazahajthattunk. Még ágyban feküdtem másnap reggel, amikor a kinti, megsűrűsödött csöndből megéreztem, hogy sokan lehetnek a ház körül. Tudtam, kik azok: a farm vénei guggoltak a köveken, kérődzve, tombakkójukat szippantgatva, köpködve és suttogva. Azt is tudtam, mit akarnak: kjamá-t ülni a baleset és a gyerek halála fölött. A kjama a farm véneinek gyűlése, amely a kormányzat engedélyével a telepesek közti helyi nézeteltérésekben dönt. A kjama tagjai úgy gyűlnek egy bűntény vagy baleset köré, mint a keselyűk, s néha hetekig is elüldögélnek fölötte, élvezve a birkahúst, a vég nélküli beszédeket és a katasztrófát. Tudtam, hogy az öregek az egész esetet apróra meg akarják tárgyalni velem, s ha lehet, végül majd döntőbírónak is engem tesznek meg. Én azonban most, ebben a percben nem akartam végeérhetetlen vitába bonyolódni a múlt éjjeli tragédiáról, és a lovamért küldtem, hogy minél messzebb kerülhessek tőlük. Kilépve a házból, láttam, hogy nem tévedtem: a vének egész köre ott kuporgott balra, a szolgák kunyhói közelében. Gyülekezeti méltóságuk megőrzése végett úgy tettek, mintha nem vennének észre, egészen addig, míg fel nem fogták, hogy távozni készülök. Ekkor nagy sietve vénséges talpukra kecmeregtek, és éktelen karcsapdosást vittek végbe. Visszaintettem nekik és ellovagoltam.

Lovaglás a rezervátumban
Belovagoltam a Maszáj Rezervátumba. Ehhez át kellett kelnem a folyón; továbblovagolva, negyedóra múlva már a Vadrezervátumban jártam. Sok időbe telt, amíg a farmon éltem, olyan helyet találni, ahol lóháton át lehet kelni a folyón: az innenső partja köves volt, a túlsó kaptatója nagyon meredek, de „amint beleveti magát – ó, a lélek öröme!” Száz mérföldnyi vágta nyílt itt meg az ember előtt a füvön és a hullámzó földön; sehol egy kerítés, egy árok, sehol egy út. Semmi emberi lakhely, csak a maszáj falvak, amelyek fél éven át elhagyatottak, mert ilyenkor a nagy vándorlók más legelőkre vonulnak csordájukkal. A pusztán szétszórva alacsony tövisfák nőttek, és hosszú, mély völgyek tátongtak kiszáradt folyóágyakkal, bennük nagy, lapos kövek – az embernek szarvascsapást kellett keresnie, hogy át tudjon vágni közöttük. Egy idő után arra is ráébredt, mekkora csend honol idekinn. Írtam erről egy verset: A síkságon vihar elől a magas fű szalad, ∗ a sík, a szél, a szív együtt, egyedül játszanak. Most visszatekintve afrikai életemre, úgy érzem, ezzel lehet a legjobban jellemezni: egy olyan ember élete volt, aki a kapkodó és zajos világból egy néma országba költözött. Nem sokkal az esőzések előtt a maszájok kiégetik az öreg, száraz füvet, s ilyenkor az elfeketedett és letarolt pusztán kellemetlen az utazás: a fekete, elszenesedett por, amit a ló patái fölvernek, beleszáll a ruhádba, a szemedbe, s az égett fűszárak élesek, mint az üveg; a kutyák megvágják rajtuk a lábukat. De amikor megjönnek az esők, és a fiatal zöld fű kisarjad a pusztán, az ember úgy érzi, mintha rugókon lovagolna, és a ló szinte belebolondul a gyönyörűségbe. A különféle gazellák odajárnak legelni a zöld helyekre, és úgy festenek ott, mint játék állatok egy biliárdasztalon. Közel lovagolhatsz egy tehénantilop-csordához; a nagy, békés állatok egészen közel engednek, mielőtt elügetnek előled, hosszú szarvukat hátraszegett nyakuk fölött úsztatva; nagy, laza szügylebernyegük, amitől négyzet alakot kapnak, ide-oda hintázik. Mintha csak egy ősi egyiptomi sírfeliratból léptek volna elő, de ott mezőket szántottak, ezért jámbor háziállatnak látszanak. A zsiráfok tartják a távolságot a Rezervátumban is. Néha, az esők első havában valami fehér, illatos vadszegfű virágzik ki az egész Rezervátumon, de oly dúsan, hogy messziről úgy tetszik, hófoltok borítják a pusztát. Az emberek világától az állatvilághoz fordultam; a múlt éjjeli tragédiától elnehezült a szívem. A házamon kívül üldögélő öregek nyugtalanná tettek; a régi időkben így érezhették az emberek, ha azt képzelték, hogy a szomszédság valamelyik boszorkánya kiszemelte őket, vagy máris viaszgyermeket hurcol a ruhája alatt, hogy az ő nevükkel keresztelje meg. Kapcsolatom a bennszülöttekkel, ami a farm jogi ügyleteit illeti, meglehetősen különös volt. Mivel elsősorban is békét akartam a földemen, folyton ilyesmikbe kellett bonyolódnom, mert egy vita a bennszülöttek között, amelyet nem rendeztek ünnepélyesen, olyan volt, mint az Afrikában könnyen jövő sebek és kiütések, az úgynevezett veldt-kiütések: a felszínen, látszatra, begyógyulnak, ha nem piszkálják őket, de alatta tovább mérgednek és gennyeződnek, amíg csak a gyökerükig le nem ás és ki nem tisztítja őket az ember. Tudták ezt a bennszülöttek is, és ha valóban rendezni akartak valamilyen ügyet, hozzám fordultak döntésért. Mivel a törvényeiket egyáltalán nem ismertem, gyakran szerepeltem úgy ezeken az igazságtevő bíróságokon, mint a primadonna, aki egyetlen szót sem tanult meg a szövegéből, s a többi színésznek kell állandóan segítenie. Ezt a feladatot véneim tapintatosan és türelmesen vették a vállukra. A játékom azonban néha a felháborodott primadonnáéra emlékeztetett, akit sért a szerepe, nem hajlandó folytatni az előadást, és bőszen levonul a színpadról. Ha ez történt,

Ferencz Győző fordítása.

nézőközönségem kemény csapásnak tekintette a sorstól, egy felfogóképességüket meghaladó Isten művének; némán vagy civakodva, de értetlenül nézték. Európa és Afrika igazságképe nem ugyanaz, s az egyik elviselhetetlen a másik számára. Az afrikai szemében egy katasztrófát csakis kárpótlással lehet ellensúlyozni; a tett indokát egyáltalán nem keresi. Lesben állva vársz ellenségedre, és a sötétben elmetszed a torkát, vagy fát döntesz, egy gondatlan idegen arra megy és agyonüti? Ami a büntetést illeti, a bennszülött számára a kettő ugyanaz. A közösséget veszteség érte, s ezt valahol valakinek jóvá kell tennie. A bennszülött nem mérlegeli a bűnt vagy az érdemet; vagy attól fél, hogy ez túlságosan messzire vezetné, vagy úgy gondolja, hogy neki ezekhez semmi köze. Végtelen spekulációkba bocsátkozik viszont arra vonatkozólag, hogy egy bizonyos bűnt vagy katasztrófát miképpen lehet vagy kell birkában vagy kecskében ellensúlyozni, jóvátenni – az idő nem számít; ünnepélyesen vezeti be az embert a szőrszálhasogatás szent útvesztőjébe. Abban az időben azonban az én igazságérzetemnek nem tetszett az ilyesmi. Ezekben a rítusokban minden afrikai egyforma. A szomálinak egész más a mentalitása, mint a kikujunak, meg is veti mélységesen, mégis ugyanúgy kucorodik le, hogy mérlegeljen gyilkosságot, erőszakot vagy odahaza, Szomáliföldön az állatállománya ellen elkövetett csalásthőn szeretett nőstény tevéi és lovai neve és pedigréje a szívébe van vésve. Egyszer híre jött Nairobiból, hogy Farah tízéves kistestvére egy Buramur nevű helyen felragadott egy követ, és hozzávágta egy másik törzsbeli fiúhoz, kiütve annak két fogát. Az ügy megvitatására a két törzs képviselői a farmomon ültek össze, ott kuporogtak Farah házának padlóján és beszéltek, beszéltek éjszakákon át. Szíjas öregemberek jöttek, akik megjárták Mekkát és zöld turbánt viselhettek, méltóságteljes ifjú szomálik, akik, ha nem ilyen komoly dolgokkal foglalkoztak, puskahordozóként szolgáltak a nagy európai utazók és vadászok mellett, és sötét szemű, kerek képű gyerekek, családjuk szégyellős képviselői, akik egy szót sem szóltak, csak hallgattak és tanultak odaadóan. Farahtól megtudtam, hogy az ügy azért olyan kivételes fontosságú, mert a fiú megcsúnyult: amikor eljön az ideje, lehet, hogy nehezen talál magának feleséget, és nem lesz rá módja, hogy menyasszonya születését vagy szépségét bírálólag mérlegelhesse. Végül ötven tevében, vagyis fél vérdíjban egyeztek meg, az egész vérdíj ugyanis száz teve. Messze Szomáliföldön tehát megvásároltak ötven tevét, hogy tíz év múlva hozzácsapják egy szomáli hajadon árához, aki így remélhetőleg nem tekinti majd vőlegénye hiányzó két fogát; lehet, hogy egy tragédia alapját vetették meg ezzel. Farah mindenesetre úgy gondolkodott, hogy szerencsésen megúszta a dolgot. Farmom bennszülöttei sosem ébredtek rá, mi a véleményem jogrendszerükről, és legelőször mindig engem kerestek fel kártalanítás ügyében, ha bármi csapás érte őket. Egyszer, a kávészedés évadján egy Vamboi nevű kikuju kislányt elgázolt egy ökrös szekér a házam közelében. A szekerek a kávét szállították a mezőről az üzembe, és én megtiltottam, hogy bárki felüljön rájuk. Ha nem tiltom meg, minden fordulón jókedvű kávészedő lányok és gyerekek hada élvezte volna végig a lassú ide-oda szekerezést – az ökörnél bárki gyorsabban tud gyalogolni –, és ökreim nagyon hamar kimerültek volna. A fiatal hajtók azonban nem bírtak ellenállni az álmodó szemű lányok könyörgésének, akik a szekér mellett szaladva kérték ezt a kegyet; csak annyit tehettek, hogy megmondták nekik, a fordulóban, ahol a házamból már rájuk lehet látni, ugorjanak le. Vamboi azonban ügyetlenül ugrott, apró, fekete feje a kerék alá került, és az összezúzta: vékony vércsapa maradt a kerék nyomában. Idős apjáért és anyjáért küldtem, akik jajveszékelve jöttek be a kávéföldről. Tudtam, hogy súlyos veszteség ez nekik, mert a lány eladósorba ért, birkákat, kecskéket, egy-két üszőt is kaphattak volna érte. A születése óta vártak erre a kincsre. Épp azon tűnődtem, hogyan segítsek rajtuk, amikor energikusan ellenem fordultak, és rajtam követelték a teljes kártérítést. Nem, feleltem, én nem fizetek. Megmondtam a lányoknak, hogy nem ülhetnek fel a szekerekre, és ezt mindenki tudta a farmon. Az öregek bólogattak; egyetértettek velem mindenben, de a követelésükhöz rendíthetetlenül ragaszkodtak. Az érvük az volt, hogy valakinek fizetnie kell. A dologban rejlő ellentmondás nem fért a fejükbe – akárha a relativitáselméletet próbáltam volna a szájukba rágni. És amikor a vitát berekesztve bementem, nem kapzsiságból

vagy gyűlölködésből szegődtek a sarkamba; olyan volt ez az egész, mint valami természeti törvény – mintha mágneses erővel rendelkeztem volna. Leültek a házamon kívül és vártak. Szegények voltak, aprók és rosszul tápláltak; úgy festettek a pázsitomon, mint két kis borz. Ott üldögéltek még akkor is, amikor leszállt a nap s már alig tudtam kivenni őket a fűben. Mélységes gyászba süppedtek; bánatuk és anyagi veszteségük egyetlen óriási katasztrófába olvadt. Farah aznap nem volt otthon; távollétében, amikor a házban meggyújtottuk a lámpákat, én küldtem ki nekik pénzt, hogy vegyenek egy birkát s legyen mit enniük. Rosszul tettem; úgy tekintették ezt, mint a körülzárt város kifáradásának első jelét, és éjszakai ostromra rendezkedtek be. Nem tudom, elmentek volna-e maguktól, ha késő este nem jut eszükbe, hogy a fiatal szekerészt is beperelhetik. Felugrottak a fűből, egy szó nélkül eltűntek, és másnap korán reggel megjelentek Dagorettiben, a körzeti rendőrfőnök-helyettes hivatalában. Hosszú gyilkossági nyomozás vette ezzel kezdetét a farmon, és sok öntelt fiatal bennszülött rendőr fordult meg nálunk. A rendőrfőnök-helyettes azonban mindössze annyit tudott felajánlani nekik, hogy felkötteti a kocsist gyilkosságért, de amint a bizonyítékokat eléje tártuk, ettől is visszakozott, a vének pedig nem voltak hajlandók kjamát ülni az ügy felett, tekintve, hogy sem én, sem a rendőrfőnök-helyettes nem helyeseltük a dolgot. Így végül az öreg házaspár, mint oly sokan, kénytelen volt behódolni a relativitás törvényének, amelyből egy szót sem értett. Néha, amikor elegem lett a kjama véneiből, jól odamondogattam nekik: – Ti, öregek, azért bírságoljátok meg a fiatal legényeket, hogy ne tudjanak elegendő pénzt gyűjteni. Ők nem tehetnek ellenetek semmit, így aztán minden fiatal lányt ti vásároltok meg magatoknak. – Az öregek figyelmesen hallgattak, száraz és ráncos arcukban csillogott apró fekete szemük, vékony ajkuk úgy mozgott, mintha csak a szavaimat ismételnék magukban: élvezték, hogy végrevalahára én is meg tudtam fogalmazni egy kitűnő életelvet. Minden nézeteltérésünk ellenére bírói pozícióm hihetetlen lehetőségeket rejtett, és én igen nagyra becsültem. Fiatal voltam akkor még, sokat elmélkedtem az igazság és az igazságtalanság mibenlétén, de többnyire mindig a bevádolt személy szemszögéből; bírói székben nem ültem soha addig. Nagyon igyekeztem, hogy igazságos ítéleteket hozzak, és béke honoljon a farmon. Néha, amikor a problémák túlságosan nehezek voltak, vissza kellett vonulnom, hogy átgondoljam őket, képzeletbeli köpönyeget borítva a fejemre, hogy senki se sugdoshasson a fülembe. Ez igen hatásos lépésnek bizonyult, jóval később is hallottam még, amint az emberek a farmon tiszteletteljesen emlegették azt az esetet, amely olyan bonyolult volt, hogy egy hétnél rövidebb idő alatt senki sem tudta áttekinteni. A bennszülöttekre nagy hatást tesz, ha az ember még náluk is több időt veszteget valamire – ámbár ez úgyszólván lehetetlen. Az, hogy a bennszülöttek engem akartak bírájuknak, hogy döntésemet fontosnak és értékesnek tartották, mitologikus vagy teologikus mentalitásukban leli magyarázatát. Az európaiak elveszítették mítosz- és dogmateremtő képességüket, az ilyesmikért nekünk a múltunkhoz kell fordulnunk. Az afrikai agya azonban könnyedén és természetesen mozog ezeken a süppedékeny és sötét ösvényeken. Ebbeli tehetségük leginkább a fehérekkel való viszonyukban mutatkozik meg. Ez tükröződik például a nevekben, amelyeket igen rövid ismeretség után a fehér embereknek adnak. És ezeket a neveket nekünk magunknak is ismernünk kell, ha üzenetet akarunk küldeni valamelyik barátunknak, vagy a háza felé vezető utat tudakoljuk, mert a bennszülött világ más néven nem ismeri az illetőt. Volt egy embergyűlölő szomszédom, aki sohasem fogadott vendégeket a házában, s az afrikaiak elnevezték Szahana Modzsá-nak – Egy Takarónak. Svéd barátomat, Eric Ottert Reszasze Modzsá-nak – Egy Tölténynek – hívták, ami azt jelentette, hogy minden lövése talál: kitüntető név. Egyik megszállott autós ismerősömet elkeresztelték „Fél ember-fél kocsi”-nak. Ha a bennszülöttek állatokról nevezik el a fehéreket – a halról, a zsiráfról, a kövér bikáról –, a régi mesemotívumokra gondolnak, és fekete tudatuk mélyén ezek a fehérek, azt hiszem, emberek és állatok egyszerre. És persze mágia van a szavakban: ha valakit hosszú éveken keresztül valamelyik állat neve után ismert egész környezete, a végén azonosul ezzel az állattal – magára ismer benne. Amikor visszakerül Európába, nem érti, hogyhogy senki sem kapcsolja össze vele.

Egyszer a londoni állatkertben viszontláttam egy nyugdíjba vonult öreg kormánytisztviselőt, akit kinn Afrikában Bvana Tembu-ként – Elefánt úrként – ismertem. Ott álldogált egymagában az elefántház előtt, és elmélyülten nézte az elefántokat. Lehet, hogy rendszeresen kijárt oda. Bennszülött szolgái normálisnak tartották volna ezt a szokását, de Londonban rajtam kívül, aki csak néhány napot töltöttem ott, valószínűleg senki sem értette. A bennszülött elme tekervényes utakon jár, akár a letűnt népeké, akik természetesnek képzelték, hogy Odin, mivel át akart látni az egész világon, lemondott a fél szeméről, s akik úgy gondolkodtak, hogy a Szerelem istenének egy szerelmet nem ismerő gyermeknek kell lennie. Fölöttébb valószínű, hogy a farm kikujui bírói nagyságom magyarázatát épp abban látták, hogy mit sem értek azokhoz a törvényekhez, amelyek szerint bíráskodom. Mítoszteremtő tehetségüknél fogva a bennszülöttek olyasmit is művelhetnek az emberrel, ami ellen nem tud védekezni, s amitől nem menekülhet. Szimbólummá változtathatják. Tisztában voltam ezzel az eljárásukkal, és a magam használatára külön kifejezést is találtam rá – úgy emlegettem csak, hogy rézkígyót csináltak belőlem. Azok az európaiak, akik sokáig éltek együtt bennszülöttekkel, tudni fogják, mire gondolok, még ha nem is pontos bibliai értelmében alkalmazom a szót. Azt hiszem, minden afrikai munkálkodásunk ellenére, az ott elért tudományos és technikai haladás ellenére, az egész Pax Britannica ellenére a bennszülöttek csakis így, ezen a módon vették hasznunkat odakinn. Persze nem minden fehér embert használhattak fel erre a célra, és nem is egyenlőképpen. Rangokba soroltak bennünket a világukban, aszerint hogy mi hasznunkat vehetik mint rézkígyókét. Sok barátom – Denys Finch-Hatton, Galbraith és Berkeley Cole, Sir Northrup MacMillan – tett szert igen magas rangra a bennszülöttek között ebben a minőségében. Lord Delamere például első osztályú rézkígyónak számított. Emlékszem, egyszer a felvidéken utaztam, éppen akkor, amikor nagy sáskainvázió érte a földet. A sáskák már az előző évben megjelentek, s most kikeltek apró fekete utódaik, hogy mindent fölfaljanak, ami megmaradt, s egyetlen fűszálat se hagyjanak meg, amerre elvonulnak. Rettenetes csapás volt ez a bennszülötteknek: azok után, amiken keresztülmentek, ezt már alig lehetett elviselni. A szívük szakadt meg, lihegtek vagy vonítottak, mint a haldokló kutyák, fejjel rohantak az előttük, a levegőben magasodó képzeletbeli falaknak. Én pedig elmeséltem nekik, hogy éppen Delamere farmjáról jövök, ott is nyüzsögnek a sáskák mindenütt, a karámokban, a legelőkön, s hozzátettem, hogy Delamere őrjöng és a végsőkig el van keseredve. Hallgatóim abban a pillanatban elcsendesedtek, szinte megnyugodtak. Megkérdezték, mint vélekedik Delamere a szerencsétlenségről, a válaszomat még egyszer elismételtették, aztán nem szóltak többet. Mint rézkígyónak nekem korántsem volt akkora hírem, mint Lord Delamere-nek, de azért előfordult, hogy hasznára lehettem a bennszülötteknek. A háború alatt, amikor az utánpótlás-szállítás kötelezettsége az egész bennszülött világra ránehezedett, farmom telepesei odagyűltek a házam köré és leültek. Nem szóltak egy szót sem, még egymás között se – rám fordították tekintetüket, és engem tettek meg rézkígyójuknak. Nem kergethettem el őket, hiszen nem ártottak senkinek, azonkívül ha megteszem, máshol kuporodnak le. Iszonyúan nehéz volt ezt a terhet viselnem. Az a tény lett segítségemre, hogy fivérem ezredét éppen akkor a vimyi gerinc legelső frontárkaiba vezényelték: rá függeszthettem a tekintetemet, s őt tehettem meg a magam rézkígyójának. A kikujuk engem szemeltek ki főgyászolónak, a bánat asszonyának, ha a farmot valami nagy szerencsétlenség érte. Így történt ez most is, hogy a baleset a puskával bekövetkezett. Mivel fájt a szívem a gyerekekért, ők, a farm lakói egy időre félretehették a dolgot, megfeledkezhettek róla. A csapások idején úgy néztek rám, ahogy a kongregáció a papjára: egyedül üríti ki a kelyhet, de őértük. A boszorkányságnak az az egyik fő jellemzője, hogy ha egyszer belerángatták az embert, sohasem vonhatja ki magát teljesen a hatása alól. Fájdalmas, nagyon fájdalmas dolog volt feltűzetni erre a póznára, sokért nem adtam volna, ha megúszom. És mégis, sok-sok év múlva is előfordult, hogy azt gondoltam magamban: „Velem bántok így – velem, aki valaha rézkígyó voltam?”

Amint visszafelé lovagoltam a farmra, a folyón átkelőben Kaninu fiainak csapatával találkoztam – három fiatalemberrel és egy fiúval. Lándzsát szorongattak, és siettek. Megállítottam őket, és testvérük, Kabero iránt érdeklődtem; merev arccal, lesütött szemmel cövekeltek le a lábszárközépig érő vízben, és lassan beszéltek. Elmondták, hogy Kabero nem jött haza, és semmi hírük róla, amióta tegnap éjjel elrohant. Biztosra veszik, hogy halott. Vagy öngyilkos lett elkeseredésében – az öngyilkosság gondolata természetes a bennszülöttek, de még a gyerekeik számára is –, vagy eltévedt a bozótban és a vadállatok falták fel. Testvérei mindenfelé keresték: most éppen a Rezervátumba igyekeztek, hátha ott a nyomára akadnak. Amikor, immár a saját földemen, felkaptattam a partról, megfordultam, és végignéztem a síkon; az én birtokom magasabban feküdt, mint a Rezervátum. Életnek semmi jele sem volt a pusztán, kivéve a messze, nagyon messze legelésző és fel-alá ügető zebrákat. Amint a kutatók kis csoportja kibukkant a túlparti bokrosból, egymás mögött gyorsan útnak indultak; úgy festettek, mint egy kurta hernyó, amely sebesen tekereg a fűben. A nap meg-megcsillant fegyvereiken. Magabiztosan választották meg az útirányt, de vajon miért? Kutatóútjukon nem vezérelheti őket más, mint a keselyűk, amelyek mindig megjelennek a holttest fölött, és tévedhetetlenül jelzik, hol csapott le áldozatára az oroszlán. Ez azonban nagyon kicsi test lesz, nem valami nagy lakoma a levegő haspókjainak; nem gyűlnek föléje sokan, és nem kell túl sokáig ott maradniuk. Szomorú gondolatok. Hazalovagoltam.

Vamai
Farah kíséretében mentem el a kjamára. Mindig magammal vittem Farahot, ha a kikujuk nézeteltéréseiben kellett döntenem, mert noha a maga vitáiban kevés józan észről tett tanúságot, s mint minden szomáli, tüstént elvesztette a fejét, ha a törzsi érzékenységét sértették meg, vagy ha törzsi viszálykodásra került sor, mások ügyeiben bölcsen és megfontoltan járt el. Azonkívül ő volt a tolmácsom, mert kitűnően értett szuahéliul. Mielőtt a gyűlésre elmentem, már tudtam, hogy a fő célja az lesz: a lehető legjobban megkopasztani Kaninut Elhajtják minden birkáját, egy részükkel a halott és sebesült gyerekek családját kárpótolni, más részükkel az ülésező kjamát etetni. A kezdet kezdetétől rosszallottam ezt. Kaninu, gondoltam, éppúgy elvesztett egy gyermeket, mint a többi apa, sőt ennek a gyermeknek a sorsa még tragikusabb, mint a többieké. Vamai meghalt s azzal vége, Vanyangerrit gondos kezek ápolják a kórházban, Kaberót azonban mindenki elhagyta, senki sem tudja, hol hevernek a csontjai. Ráadásul Kaninu kiválóan megfelelt a vágásra hizlalt bika szerepkörének. Ő volt az egyik leggazdagabb telepesem. Listámon harmincöt marha, öt feleség és hatvan kecske volt a neve mellé jegyezve. Faluja közel állt az én erdőmhöz: gyakran láttam a gyerekeit és a kecskéit, asszonyait pedig folyton be kellett idéztetnem, mert a legnagyobb fáimat sorra kivágták. A kikujuknak semmi érzékük a luxushoz: a leggazdagabbak is úgy élnek, mint a szegények, s ha Kaninu kunyhójába beléptem, semmi bútort nem láttam benne, kivéve talán egy kisszéket. De Kaninu falvában sok kunyhó állt, sok öregasszony tüsténkedett, sok fiatal és gyerek nyüzsgött. Napnyugtakor, fejésidőben sok tehén indult hosszú sorban, át a pusztán, a faluja felé, kék árnyékuk szelíden ringott mellettük a füvön. A szikár, bőrköpönyeges, sötét, ravasz és ráncokkal barázdált arcú vénembert mindez a farm nábobjának dicsfényével ruházta fel. Én és Kaninu sokat veszekedtünk. Azzal is megfenyegettem, hogy elkergetem a farmomról egy bizonyos bűne miatt. Kaninu jóban volt a szomszédos maszáj törzzsel, négy vagy öt lányát is nekik adta feleségnek. Maguktól a kikujuktól tudom, hogy a régi időkben a maszájok rangjukon alulinak tartották a kikujukkal való házasodást. Ekkoriban azonban ez a kihalófélben levő, különös nép, hogy végső letűnését elodázza, már alább adott büszkeségéből; a maszáj nők nem szültek gyermeket, s a termékeny fiatal kikuju lányok iránt nagy kereslet mutatkozott a maszájok

között. Kaninu, akinek gyerekei kivétel nélkül jóképűek voltak, sok szép, fiatal üszőt hozott át a maszáj határon, cserébe a lányaiért. Nem egy vén kikuju pater familias gazdagodott meg hasonló módon ebben az időben. Maga a nagy kikuju főnök, Kinandzsui több mint húsz lányát küldte át a maszájokhoz, és száznál is több marhát kapott értük hozományul. Egy éve azonban a Maszáj Rezervátum vesztegzár alá került, mert száj- és körömfájás ütött ki a jószágaik között, és tilos volt bármiféle állatot kihozni tőlük. Kaninu nagy dilemma előtt állt. A maszáj vándor nép, az évszaknak, az esőzésnek, a legeltetési lehetőségeknek megfelelően változtatják lakóhelyüket, s a csordáikban levő, de jog szerint Kaninut illető marhákat száz meg száz mérföldekre hajtották el, és senki sem tudhatta, mi lesz velük. A maszájok a marhakereskedésben lelkiismeretlenek mindenkivel, de főleg a kikujukkal, mert azokat meg is vetik. Nagyszerű harcosok, és állítólag jó szeretők. Kaninu lányainak szíve megváltozott a kezük alatt, akárcsak hajdanán a szabin nőké, Kaninu többé nem bízhatott bennük. Az ötletes vén kikuju ezért azt találta ki, hogy éjszakánként, amikor a körzeti rendőrfőnök és az Állategészségügyi Osztály alszik, lopva áthajtja a marháit a folyón az én farmomra. Ez már csak azért is gyalázatos dolog volt tőle, mert a vesztegzártörvények azok közé tartoznak, amelyeket a bennszülöttek is megértenek és helyeselnek. Ha ezeket a teheneket az én földemen érik, az egész farmot vesztegzár alá helyezik. Őröket állítottam véges-végig a folyóparton, hogy csípjék nyakon Kaninu szolgáit, s a holdfényes éjszakákon sok látványos rajtaütésre került sor, meg rémült menekülésekre az ezüstös víztükör mentén, a létfontosságú üszők pedig megbokrosodtak és szerteszaladtak a négy égtáj felé. Dzsogona, a halott Vamai apja viszont szegény volt. Egyetlen öreg feleséggel és mindössze három kecskével rendelkezett. Többre nem is lehetett kilátása, mert nem volt valami ügyes ember. Nagyon jól ismertem Dzsogonát. Egy évvel a baleset előtt rettenetes gyilkosság történt a farmon. Két indiait, akik malmot béreltek tőlem feljebb a folyón és tengerit őröltek a kikujuknak, az éj leple alatt lemészároltak, mindenüket ellopták, és a gyilkosokat sohasem találtuk meg. Az eset minden indiai kereskedőt és boltost elijesztett a környékről, mintha csak vihar fújta volna szét őket; Púran Szinghet lenn a malmomban fel kellett fegyvereznem egy öreg vadászpuskával, hogy maradásra bírjam, de még így is nehéz volt a lelkére beszélnem. A gyilkosság utáni első éjjel én magam is azt képzeltem, hogy lépéseket hallok a ház körül, és egy egész hétre éjjeliőrt fogadtam: Dzsogonát. Igen szelíd ember volt, nem sokat ért volna gyilkosok ellen, de kellemesen el-elbeszélgettem a barátságos öregemberrel. A modora akár egy jókedvű gyermeké, széles arca lelkes és érdeklődő, s ahányszor rám nézett, nevetett. Nagyon örült most is, hogy megpillantott a kjamában. A Korán azonban, amelyet épp akkoriban tanulmányoztam, azt mondja: „A törvényen a szegények érdekében sem változtathatsz.” Rajtam kívül a gyűlésnek legalább egy tagja tisztában volt vele, hogy a cél Kaninu megkopasztása: Kaninu maga. A többi öregember körben ült, végtelenül figyelmes arccal, erősen koncentrálva az eljárásrendre. A földön kuporgó Kaninu magára borította nagy kecskebőr köpönyegét, s időről időre felnyüszített alatta, mint a kutya, amelyet kimerített a vonítás, s most már csak a nyomorúságát pátyolgatja. A vének először a sebesült gyermek, Vanyangerri esetét akarták elővenni, mert ez végtelen paláverre adott volna alkalmat. Mi legyen a jóvátétel, ha Vanyangerri meghal? Ha az arca elcsúnyul? Ha elveszti a beszélőképességét? Farah a nevemben közölte velük, hogy erről a dologról addig nem vagyok hajlandó vitatkozni, amíg nem beszéltem Nairobiban a kórház orvosával. Lenyelték csalódásukat, és fölkészültek a következő eset megtárgyalására. A kjama dolga az, mondtam nekik Farahon keresztül, hogy mihamarabb döntésre jusson, s ne ücsörögjön itt életünk végéig. Annyi máris világos, hogy nem gyilkosságról, hanem szerencsétlen balesetről van szó. A kjama megtisztelte figyelmével a beszédemet, de amint befejeztem, máris szembeszálltak vele. – Mszabu – mondták – mi nem tudunk semmit. De azt kell látnunk, hogy te sem tudsz eleget, abból meg, amit mondasz, alig értünk valamit. Kaninu fia adta le a lövést. Különben hogy lehetne

ő az egyetlen gyerek, aki nem sebesült meg? Ha kíváncsi vagy a részletekre, itt van Mauge, majd ő elmondja. Az ő fia is ott volt, az egyik fülét el is vitte a lövés. Mauge a leggazdagabb telepesek egyike volt, Kaninu riválisa a farmon. Királyi termetű férfiú, súlyos szavú, ámbár nagyon lassan beszélt, sőt néha meg is kellett állnia, hogy gondolkodjék. – Mszabu – mondta. – A fiamtól megtudtam: egymás után mindegyik gyerek kezébe vette a puskát, és ráfogta Kaberóra. De Kabero nem magyarázta el nekik, hogyan kell lőni vele, nem, erre nem volt hajlandó. Végül visszavette tőlük a puskát, az meg abban a pillanatban elsült, megsebesítette az összes gyereket, és megölte Vamait, Dzsogona fiát. Pontosan így történt. – Ezt nélküled is tudtam – feleltem –, és éppenséggel ezt nevezik balszerencsének, balesetnek. Azt a lövést akár én is leadhattam volna a házamból, vagy te, Mauge, a tiédből. Ez nagy felzúdulást váltott ki a kjamából. Mindenki Maugéra nézett, aki iszonyúan zavarba jött. Azután suttogva beszélgetni kezdtek maguk között, majd így szóltak: – Mszabu, most már egy szót sem értünk abból, amit mondasz. Csak arra gondolhatunk, hogy a karabélyodra célzol, mert te azzal igen jól tudsz lőni, de vadászpuskával már nem annyira. Ha karabélyról volna szó, akkor igazad is volna. De vadászpuskával a te házadból vagy Mauge házából odalőni a bvana Menanyáéba úgy, hogy ott mindenki megsebesüljön – erre senki se képes. Hallgattam egy sort. – Azt mindenki tudja, hogy Kaninu fia sütötte el a puskát. Kaninu ezért bizonyos számú bárányt fizet Dzsogonának. De azt is tudja mindenki, hogy Kaninu fia nem volt rossz gyerek, és nem akarta megölni Vamait, így tehát Kaninu nem fizet annyi bárányt, mint ha ez volna a helyzet. Ekkor felszólalt egy Avaru nevű öreg. Ő már szorosabb kapcsolatba került a civilizációval, mint a többiek: hét esztendőt húzott le a börtönben. – Mszabu, azt mondod, Kaninu fia nem volt rossz gyerek, ezért Kaninu ne fizessen igen sok birkát. De ha a fia meg akarta volna ölni Vamait, vagyis ha nagyon rossz gyerek lett volna, jó lett volna ez Kaninunak? Annyira örült volna ennek, hogy szívesen adott volna több birkát is? – Avaru – feleltem –, tudod jól, hogy Kaninu elveszítette a fiát. Magad is jársz iskolába, tudhatod, hogy ez a fiú nagyon jó tanuló volt. Ha pedig minden másban is ilyen jó volt, akkor nagyon nagy veszteség ez Kaninunak. Hosszú csend következett, egy hangot sem lehetett hallani a körben. Végül, mint akinek rég elfelejtett fájdalom vagy kötelesség jut az eszébe, Kaninu megeresztett egy elnyújtott vonítást. – Memszahib – mondta Farah –, nevezzék meg ezek a kikujuk azt a számot, ami a szívük mélyén van. – Szuahéliül szólt, hogy a gyűlés is értse, és sikerült is zavarba ejtenie őket, mert egy szám konkrét valami, ilyesmit egyetlen bennszülött sem szeret megnevezni. Farah lassan végigjártatta tekintetét a körön, és dölyfös hangon kimondta: – Száz. – Száz bárány képtelenül nagy összeg, ennyire senki sem gondolhatott. Csend ereszkedett a kjamára. A vének érezték, hogy tipikus szomáli gúny céltáblájává váltak, és úgy döntöttek, beadják a derekukat. Egy nagyon öreg ember azt suttogta: – Ötven –, de a számnak nem lett semmi súlya, Farah tréfájának forgószele elsodorta a semmibe. Nemsokára Farah kijelentette: – Negyven –, méghozzá abban a határozott marhakereskedői modorban, amely nem tűr ellentmondást. A szó megpezsdítette a gyűlést, élénk diskurzus vette kezdetét. Ez eltart egy jó darabig, sokat meditálnak és kodácsolnak még rajta, mindenesetre a tárgyalások alapját Farah egyszer s mindenkorra megvetette. Amikor hazaértünk, Farah magabiztosan azt mondta: – Azt hiszem, az öregek elfogadják a negyven bárányt Kaninutól. Kaninunak azonban még egy megpróbáltatáson át kellett esnie a kjamában. A vén, nagy hasú Kathegu, egy másik gazdag telepes, óriási család apja és nagyapja, felajánlotta, hogy ő hajlandó egyenként kiválogatni a Kaninu által átadandó birkákat és kecskéket. Ez ellentmondott a kjama szokásainak. Dzsogona ilyesmit magától nem találhatott ki; csakis arra gondolhattam, hogy valami megegyezés született közte és Kathegu között, ami Kathegu javát fogja szolgálni. Vártam, hogy mi kerekedik ki ebből. Az elején úgy látszott, Kaninu megadja magát végzetének, lesunyt fejjel nyivákolt csak, mintha minden egyes állattal egy fogát húznák ki. Amikor azonban Kathegu végül, maga is

habozva, egy nagy, szarvatlan, sárga kecskére bökött, Kaninu nem bírta tovább. Egyetlen nagy ívű mozdulattal előbújt köpönyegéből. Mint valami bika bömbölt rám segélykérően – iszonytató de profundis – de aztán egy gyors pillantással felfogta, hogy az ő oldalán állok, és nem kell elveszítenie a sárga kecskéjét. Egyetlen hang nélkül leült; később láttam, hogy maróan gúnyos tekintettel néz Kathegura. Körülbelül egyheti ülésezés és pótülésezés után a kjama negyven birkában szabta meg a jóvátételt, amit Kaninu köteles fizetni Dzsogonának, de egyetlen állatot sem lehetett konkrétan kiszemelni e célra. Két hét múlva Farah, miközben éppen vacsoráztam, újabb hírekkel szolgált az esetről. Három öreg kikuju érkezett tegnap a farmra Nyeriből, mondta. Hírét vették az ügynek, és idáig gyalogoltak, hogy megjelenve a színen hangsúlyozzák: Vamai nem Dzsogona fia volt, hanem az ő elhalt testvérüké, ezért a kompenzáció jogosan őket illeti. Elmosolyodtam az arcátlanságukon, és megjegyeztem Farahnak, hogy ez rávall a nyeri kikujukra. Nem, felelte gondterhelten Farah, ő úgy véli, igazat mondanak. Dzsogona valóban Nyeriből jött a farmra hat évvel ezelőtt, és ő úgy veszi ki, folytatta Farah, hogy Vamai tényleg nem Dzsogona fia volt, „sose volt az”. Dzsogonának az a szerencséje, folytatta Farah, hogy a negyven birkából huszonötöt már két nappal ezelőtt átvett. Különben Kaninu hagyná, hogy elhajtsák őket Nyeribe, magyarázta Farah, legalább nem kellene itt látnia őket a farmon, most hogy már nem az övéi. Dzsogonának azonban még így is észnél kell lennie, mert a nyeri kikujukat nem könnyű lerázni. Máris elszállásolták magukat a farmon, és azzal fenyegetőznek, hogy a körzeti rendőrfőnök elé viszik az ügyet. Így azután nem ért váratlanul, amikor néhány nap múlva megjelentek a házam előtt a nyeriek – alacsonyabb osztályból való kikujuk voltak, úgy festettek, mint három koszos és lompos hiéna, akik százötven mérföldön át ügettek Vamai véres nyomát követve. Velük jött a nagyon izgatott és elkeseredett Dzsogona is. A viselkedésükben mutatkozó különbség abból eredhetett, hogy a nyeri kikujuknak nem volt vesztenivalójuk, Dzsogonának viszont volt huszonöt birkája. A három idegen úgy ücsörgött a köveken, olyan élettelen nyugalomban, mint három tetű egy birka gyapján. Nem éreztem irántuk semmi rokonszenvet, hisz akármi lett légyen is a helyzet, a halott gyermek iránt semmi érdeklődést nem mutattak, amíg élt, Dzsogonát azonban sajnáltam, mert igen derekasan viselte magát a kjamában, és úgy láttam, őszintén gyászolta Vamait. Most, hogy faggatni kezdtem, Dzsogona annyit remegett és sóhajtozott, hogy egy árva szót sem értettem a beszédéből, úgyhogy ez alkalommal nem jutottunk semmire. Két nap múlva azonban, kora reggel, amint épp írógépemnél ültem, odajött hozzám és megkért, foglaljam írásba beszámolóját a halott gyermekhez és családjához fűződő viszonyáról. A rendőrfőnök elé akarta tárni a jelentését Dagorettiben. Dzsogona egyszerű modora megható volt, láttam, hogy erős érzelmek uralkodtak el rajta, és most egyáltalán nincs zavarban. Az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy elhatározását nagy és nem is veszélytelen vállalkozásnak tartja, és az ennek megfelelő ünnepélyes komolyság fényében szemléli. Lejegyeztem a nyilatkozatát. Sokáig tartott, mert a beszámoló több mint hat esztendő eseményeit ölelte fel, s az egész nagyon komplikáltnak bizonyult. Miközben előadta, folyton abba kellett hagynia a diktálást, hogy újra átgondolja a dolgokat, még egyszer megpróbálja rekonstruálni a történteket. A két keze közé szorította a fejét, s időről időre komor képpel megütögette a kobakját, mintha így akarná kirázni belőle a tényeket. Egyszer odament a falhoz, és nekitámasztotta a homlokát, mint a kikuju asszonyok, amikor szülnek. Két példányban készítettem el a beszámolót; a másolata most is a birtokomban van. Igen nehéz volt kihámozni a lényegét, tele volt bonyolult körülményekkel és lényegtelen részletkérdésekkel. Nem lepett meg, hogy Dzsogona ilyen nehezen szedi össze, inkább azon csodálkoztam, hogy ennyire emlékszik mindenre. Így kezdődött: „Amikor Vaveru Vamai Nyeriben halni készült – na-taka kufa, meg akart halni, ahogy szuahéliül mondják –, két felesége volt. Az egyiktől volt három lánya; ez Vaveru halála után hozzáment egy másik emberhez. A másik feleségért Vaveru nem fizetett meg mindent, még

tartozott az apának két kecskével. Ez a feleség egyszer megerőltette magát, amikor egy rőzseköteget akart fölemelni, elvetélt, és senki sem tudta, szülhet-e még gyerekeket…” Így folytatódott tovább, bevezetve az olvasót a kikuju szokások és viszonyok számos rejtelmébe. „Ennek a feleségnek volt egy kicsi gyermeke, Vamai nevezetű. A gyerek akkoriban megbetegedett, az emberek úgy gondolták, himlőt kapott. Vaveru nagyon szerette ezt a feleségét és a kisgyermeket, és sokat aggódott, hogy mi lesz velük, ha ő meghal. Ezért magához hívatta barátját, Dzsogona Kanyaggát, aki tőle nem messze lakott. Dzsogona Kanyagga ekkoriban három shillinggel tartozott Vaverunak egy pár cipő fejében. Vaveru most azt javasolta, kössenek egyezséget…” Az egyezség abban állt, hogy Dzsogona átveszi haldokló barátja feleségét és gyermekét, és kifizeti az asszony apjának a két kecskét, ami még járt neki. Ezután hosszú lista következett a költségekről, amikbe Dzsogona verte magát a Vamai nevezetű gyerek adoptálásával. Alighogy örökbe fogadta, vásárolt például Vamainak egy igen kitűnő orvosságot. Később rizst vásárolt neki az indiai dhuká-ban, mert a kukorica nem bizonyult táplálónak a számára. Egyszer öt rúpiát kellett fizetnie a környék egyik fehér farmerének, aki azt állította, hogy Vamai belekergette egyik pulykáját a tóba. Ez utóbbi összeg, amit valószínűleg csak nehezen tudott előteremteni, úgy belevésődött Dzsogona agyába, hogy úgy érezte, többször is vissza kell rá térnie. Ekkorára már, viselkedéséből legalábbis ezt hámoztam ki, tökéletesen elfelejtette, hogy a gyermek, akit később elveszített, nem az ő fia. A három nyeri ember felbukkanása és követelése nagyon megrázta. Az egyszerű emberek könnyen fogadnak örökbe gyerekeket, s hamar úgy éreznek irántuk, mint a sajátjuk iránt; a lágyszívű európai paraszt is képes erre minden különösebb erőfeszítés nélkül. Amikor Dzsogona végére ért hosszú és tekervényes meséjének, s én mindent lejegyeztem, megmondtam neki, hogy most pedig felolvasom az egészet. Dzsogona erre hátat fordított, mint aki nem akarja, hogy bármi is elterelje a figyelmét. Amint a neve elhangzott: „Ezért magához hívatta barátját, Dzsogona Kanyaggát, aki tőle nem messze lakott”, fürgén felém fordította az arcát, tüzes, szinte lángoló tekintetet vetett rám, s úgy gyöngyözött belőle a nevetés, hogy öregemberből jóformán kisfiúvá, a fiatalság testet öltött jelképévé változott át. Amint pedig a dokumentum alján, az ujjlenyomata alatt megismétlődött a neve, újból jelentőségteljes, nyílt tekintetet vetett rám, de ebben most már mélység volt, nyugalom és újfajta méltóság. Ilyen tekintetet vetett Ádám az Úrra, amikor megformálta a porból, orrlikaiba belelehelte az élet leheletét, s az ember eleven lélekké lett. Megteremtettem és fölmutattam önmagának: Dzsogona Kanyagga, a halhatatlan. Amikor átadtam neki a papirost, tiszteletteljesen, de mohón kapott érte, beletekerte a köpönyege sarkába, és le se vette róla a kezét. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse, hiszen a lelke volt benne, létének bizonyítéka. Valami, amit Dzsogona Kanyagga vitt véghez, s ami örökkön-örökké megőrzi a nevét: és az ige testté lőn és miköztünk lakozék, kegyelemmel, igazsággal teljesen. Az írott szó világa akkoriban tárult fel az afrikai bennszülött előtt, amikor magam is odakinn éltem. Alkalmam lett volna rá, hogy fülön csípjem a múltat, hogy átéljem a magunk történelmének egy részét: azt a kort, amikor Európa egyszerű lakosságának jó része ugyanígy megkapta a betű adományát. Dániában mintegy száz évvel ezelőtt került erre sor, s ahogy gyerekkoromban a nagyon öregeket hallgattam, abból azt hámoztam ki, hogy a fogadtatás mindkét esetben majdnem ugyanaz volt. Emberi lények ritkán fordulnak ilyen alázatos és eksztatikus rajongással a l’art pour l’art felé. Egyik bennszülött fiatal üzenetét a másiknak azonban még mindig többnyire hivatásos levélírók fogalmazták, mert noha egyik-másik öreget magával ragadta a korszellem, s egy-két vénséges kikuju eljárt az iskolámba, türelmesen bogozgatva az ábécét, az idősebb nemzedék túlnyomó része megvetően távol tartotta magát a jelenségtől. Igen kevés bennszülött tudott olvasni, ezért a háziszolgáim, a telepeseim és a munkásaim mind nekem hordták oda a leveleiket, hogy olvassam fel. Amint kibontottam és átfutottam őket, mindig meglepett sovány tartalmuk. Az elfogult civilizált ember megszokott hibája ez. Mintha azt a kis olajágat, amit Noé galambja

hozott, merő botanikusi szemmel méregetném. Akárhogyan is fest, nagyobb a jelentősége, mint a bárkának és benne az összes állatnak: egy egész, új, zöld világot tartalmaz. A bennszülöttek levelei meglehetősen egyformák voltak, a kialakult és szokás szentesítette formulákba illeszkedtek, nagyjából amint következik: „Kedves barátom, Kamau Morefu. Tollat veszek a kezembe” – persze átvitt értelemben, hiszen a levelet a hivatásos levélíró írja –, „hogy levelet írjak neked, mert már régóta szeretnék levelet írni neked. Én nagyon jól vagyok, és remélem, hogy Isten kegyelméből te is nagyon jól vagy. Az anyám is nagyon jól van. A feleségem nincs nagyon jól, de azért remélem, hogy a tiéd, Isten kegyelméből, jól van.” Itt nevek hosszú sora következett, mindegyikhez egy kis helyzetjelentés csatolva, érdektelen, ámbár néha egészen hihetetlen részletekkel. Ezután jött a befejezés. „És most, barátom, Kamau, befejezem a levelemet, mert nincs sok időm a levélírásra. Barátod, Ndvetti Lori.” Hasonló üzenetek közvetítésére ifjú és szorgalmas európaiak között száz esztendeje még postafutárok pattantak nyeregbe, lovak vágtattak, postakürtök harsantak, s aranyozott szegélyű, finom hártyapapírok készültek. A leveleket örömmel vették, kincsként őrizték, megtartották; én magam is láttam néhányat. Mielőtt szuahéliul beszélni megtanultam, igen különös viszony fűzött engem ehhez a bennszülött írásbeliséghez: el tudtam olvasni mindent, amit írtak, de érteni egy szót sem értettem belőle. A szuahéli nyelvnek mindaddig nem volt írott változata, amíg a fehér ember nem csinált: igen gondosan a kiejtésnek megfelelően foglalták írásba, nem volt tehát semmi ősi ortográfiája, hogy csapdákba ejtse az olvasót. Csak ültem ott, és szóról szóra felolvastam a leveleiket, miközben a címzettek lélegzet-visszafojtva ácsorogtak körülöttem, s a hatást kivehettem az arcukból, noha fogalmam sem volt róla, miről van szó. Néha könnyekre fakadtak, a kezüket tördelték vagy boldogan kiáltoztak; legtöbbnyire azonban nevetéssel fogadták felolvasásomat – jóformán görcsökben fetrengtek, mire a végére értem. Amikor már eljutottam odáig, hogy megértsem, amit olvasok, rájöttem, hogy egy hír hatása megsokszorozódik, ha írásban közlik. Üzenetek, amelyeket szóban kétkedéssel vagy gúnnyal fogadtak volna – mert a bennszülöttek nagy szkeptikusok- evangéliumi kinyilatkoztatásként hatottak rájuk. A bennszülötteknek nagyon jó fülük van ahhoz is, hogy egy rosszul olvasott vagy mondott szót azonnal kihalljanak a többi közül; az ilyen hibák gonosz gyönyörűséggel töltik el őket, valósággal feledhetetlenné válnak számukra, s előfordul, hogy egy fehér embert egyszeri nyelvbotlásáról neveznek el egy életre; de ha a hibát az írásban követték el, ami éppoly gyakran megesett, hiszen ezek az írnokok tudatlan emberek voltak, makacsul próbáltak valami értelmet tulajdonítani neki, hosszan vitatták, törték a fejüket, s inkább a legképtelenebb dolgokat hitették el magukkal, mintsem hogy az írott szó hibás voltát elismerjék. Az egyik ilyen levélben, amit a farmomon egy fiúnak olvastam fel, a többi között ez a lakonikus üzenet állt: „Főztem egy páviánt.” Elmagyaráztam a fiúnak, hogy az illető valószínűleg „fogta” azt a majmot, mert a két szó a szuahéliben is hasonlít némileg. A levél címzettje azonban hallani sem akart erről az interpretációról. – Nem, Mszabu, nem – hajtogatta-, mi van a levelemben? Mi van odaírva? – Azt írja – feleltem –, hogy főzött egy páviánt, de hát hogy főzhetett volna? Ha ez történt volna, részleteket is írna, hogy hogyan és miért csinálta, nem? A fiatal kikuju borzasztóan ideges lett az írott világnak erre a kritikájára; visszakérte a levelét, vigyázva összehajtogatta és odébbállt. Ami pedig Dzsogona nyilatkozatát illeti, amit írásba tettem, nagy hasznára vált, mert a rendőrfőnök, miután elolvasta, elutasította a nyeriek követelését, úgyhogy kénytelenek voltak mogorva képpel visszagyalogolni a falujukba, anélkül hogy bármit is szereztek volna a farmon. Ez a dokumentum valóságos kincs lett Dzsogona szemében. Nem is egyszer volt alkalmam viszontlátni. Dzsogona gyöngyökkel varrt kis bőrzacskót készített neki, és a nyakába akasztotta. Időről időre, főleg vasárnap reggelenként, hirtelen megjelent az ajtómban, levette a nyakából és előhalászta a papirost, hogy olvassam fel. Egyszer, amikor beteg voltam, és felépülésem után először lovagoltam ki, messziről pillantott meg, hosszan loholt utánam, lihegve megállt a lovam fejénél, s már nyújtotta is a dokumentumot. Minden egyes felolvasás közben mély, szinte vallásos

diadal ült ki az arcára, azután gondosan kisimította a papírt, összehajtogatta és visszadugta a zacskóba. Az irat jelentősége nem csökkent, hanem növekedett az idő múlásával; mintha Dzsogona számára épp az lett volna a legnagyobb csoda, hogy sohasem változott meg. A múlt, amit olyan nehéz volt felidézni, s ami bizonyára mindig változott egy kicsit, ahányszor az eszébe jutott, ez a múlt itt foglyul volt ejtve, le volt gyűrve, oda volt szegezve a papiroshoz. Történelemmé vált; most már soha többé nem vedlik vissza zűrzavarrá, nem esik rá semmiféle árnyék.

Vanyangerri
Legközelebb, amikor Nairobiban jártam, meglátogattam Vanyangerrit a Bennszülöttkórházban. Mivel nagyon sok telepes élt a földemen, majdnem mindig volt legalább egy betegem a ∗ kórházban, szinte habituée de la maison lettem, s egészen összebarátkoztam a főnővérrel és a műtőszolgákkal. Soha nem láttam senkit, aki vastagabban kente volna magára a festéket és a púdert, mint a főnővér; a hófehér réteg alatt széles arca olyan volt, mint azoké az orosz fababáké, amelyeket szét lehet csavarni, és mindegyikben egy újabb baba rejtőzik, s amelyeket Matrjoskának neveznek. Jólelkű és hozzáértő főnővér volt – egy Matrjoskától egyebet nem is vár az ember. Csütörtökönként minden ágyat kihordtak a nagy, négyzet alakú udvarra, míg a termeket kitakarították és kiszellőztették, ez a nap mindig kellemesen telt a kórházban. Az udvarról gyönyörű kilátás nyílt, az előtérben a száraz Athi pusztasággal, messze-messze pedig a Donyo Szabuk kéklő hegyével és a hosszú Mua-dombokkal. Különös volt itt látni kikuju vénasszonyaimat fehér lepedők között; öreg, kifáradt öszvérek vagy más teherhordó állatok sem festhettek volna furcsábban a kórházban; maguk is nevettek a helyzetükön, ha rám néztek, de savanyúan, mint megannyi vén öszvér: a bennszülöttek ugyanis félnek a kórháztól. Amikor először találkoztam Vanyangerrivel a kórházban, annyira kétségbeesett és feldúlt volt, hogy úgy gondoltam, az lenne neki a legjobb, ha meghalna. Rettegett mindentől, egyfolytában sírt, amíg csak ott voltam, könyörgött, hogy vigyem vissza a farmra; reszketett, szinte rázkódott a kötések alatt. Legközelebb csak egy hét múlva mehettem be hozzá. Ekkorra már összeszedte magát, nyugodtan, méltóságteljesen fogadott. Azért persze nagyon megörült a látásomnak, s a műtőszolga elmondta, hogy türelmetlenül várta az érkezésemet. Ma ugyanis elmesélhette nekem – szinte dicsekedve s a szájában levő csövön át köpve a szavakat – hogy az előző nap megölték, és nemsokára újra meg fogják ölni. A Vanyangerrit kezelő orvos megjárta a francia háborút, és sok ember arcát foldozta össze; alapos munkát végzett és jól dolgozott. Egy fémlapot illesztett be állkapocscsontnak, rácsavarozta az arcban megmaradt csontokra, a szabadon lógó húscafatokat összevarrta, s valami állfélét csinált belőlük. Még a vállából is vett ki bőrt, mesélte Vanyangerri, hogy jusson elegendő a férceléshez. Amikor a kezelés befejeztével leszedték a kötéseket, a gyerek arca nagyon elváltozott, és olyan furcsa lett, akár egy gyík feje, mert nem volt álla. Enni és beszélni rendesen tudott, bár eztán egy kicsit mindig selypített. A kezelés persze sok-sok hónap munkájába telt. Amikor meglátogattam, Vanyangerri mindig cukrot kért, úgyhogy rendszeresen vittem be neki néhány kanálra valót egy papirosban. A bennszülöttek, ha éppen nem bénítja meg őket az ismeretlentől való rettegés, sokat siránkoznak és morognak a kórházban, s folyton azon törik a fejüket, hogyan szökhetnének meg. A szökési kísérlet egyik fajtája a halál; ettől egyáltalán nem félnek. Az európaiak, akik fölépítették és fölszerelték ezeket a kórházakat, akik ott dolgoznak és nagy fáradságosan

A ház állandó vendége. (francia)

odahurcoltatják a pácienseket, keserűen panaszolják, hogy a bennszülöttek nem ismerik a hála érzését, és teljesen mindegy nekik, mit csinál velük az ember. A fehérek idegesítőnek és leverőnek tartják a bennszülötteknek ezt a lelkiállapotát. És valóban mindegy nekik, hogy mit csinál velük az ember; eleve csak nagyon keveset tehet értük, s az is a semmibe veszik, elfelejtődik; nem mondanak köszönetet, nem viseltetnek rosszindulattal irántad, és ezen semmit sem változtathatsz, ha akarsz, akkor sem. Ijesztő tulajdonság ez; valósággal megsemmisíti egyedi, individuális létedet, s olyan szerepet ró ki rád, amit nem kívánsz; mintha csak természeti jelenség lennél, mint mondjuk az időjárás. A bevándorló szomálik ebben a tekintetben különböznek a bennszülöttektől. Irántuk tanúsított viselkedésed igenis erősen hat rájuk; jóformán semmit sem tehetsz, ami ne lenne hatással a sivatagnak ezekre a tüzes, vad nebáncsvirágaira, ami igen gyakran ne sértené vérig őket. Mélységes hálára képesek, de soha el nem múló haragra és rosszindulatra is. A jótétemény, akárcsak a sértés vagy a mellőzés, valósággal kőtáblára vésődik a szívükben. Merev mohamedánok ők, s mint minden mohamedánnak, szabályos erkölcskódexük van, eszerint ítélnek meg. A szomálikkal egy óra leforgása alatt tönkreteheted vagy megalapozhatod a presztízsedet. A maszájok itt is különleges helyzetet foglalnak el a többi bennszülött törzs között. Nem felejtenek, tudnak köszönetet mondani, de haragot tartani is. Egyébiránt mindnyájan haragot tartanak mindnyájunkkal, s ennek csak akkor lesz vége, ha majd a törzsnek magva szakad. Az elfogulatlan kikujuk, vakambák vagy kavirondók azonban semmiféle viselkedéskódexet nem ismernek. Alapfelfogásuk az, hogy a legtöbb ember mindenre képes, és akkor sem tudnánk meglepni őket, ha kifejezetten ez lenne a szándékunk. Mondhatni, szánalmas vagy elfajzott kikuju az olyan, amelyik a szívére veszi, bármit csinálunk vele. Mivel a természetre és népük hagyományára vannak utalva, a mi cselekedeteinkre is úgy tekintenek, mint a természet szeszélyeire. Nem ítélnek meg bennünket, viszont jó megfigyelők. Megfigyeléseiket összegezik, s így alakul ki rólunk a képük, így lesz jó vagy rossz hírünk köztük. Európa szegényei ebben hasonlítanak a kikujukra. Nem ítélnek meg bennünket, csak felmérnek. Ha egyáltalán szeretnek vagy becsülnek, csakis úgy és annyira, ahogy az ember Istent szereti; nem azért, amit csinálunk velük, egyáltalán nem azért, hanem azért, amik vagyunk. Amint egyik nap a kórházban bolyongtam, három új beteget találtam, egy nagy és vaskos fejű, igen fekete férfit és két fiút: mind a háromnak be volt kötözve a torka. Az egyik púpos és szószátyár műtőszolga, aki örömmel mesélte el nekem a kórház rendhagyóbb eseteit, odajött hozzám, amikor megálltam az ágyaiknál, és elmondta a történetüket. Núbiaiak voltak a Királyi Afrikai Lövészeknek, Kenya fekete katonaságának zenekarából: a fiúk dobosok, a férfi kürtös. A kürtösnek rengeteg problémája volt a magánéletben, úgyhogy végül elveszítette a fejét, amint az a bennszülöttekkel gyakran megesik. Vaktában lövöldözni kezdett puskájával a kaszárnyában, majd amikor a tölténytára kiürült, bezárkózott hullámlemez kunyhójába a két gyerekkel, és megpróbálta elmetszeni a torkukat, utána pedig a magáét. A műtőszolga őszintén sajnálta, hogy nem láthattam, amikor behozták őket a múlt héten, mert csuromvér volt mindegyik – biztosan halottnak hittem volna mind a hármat. Most már túl vannak az életveszélyen, és a gyilkos is kijózanodott a bolondságából. Miközben a mesemondó előadta a történetet, a három ágyban fekvő, akiket a dolog a legközelebbről érintett, nagy érdeklődéssel figyelt. Rendre félbeszakították, hogy kiigazítsák a részleteket; a fiúk, akiknek még nehezen ment a beszéd, oda-odafordultak a kettejük között levő ágyon fekvő felnőtthöz, hogy erősítse meg egy-egy állításukat; természetesnek vették, hogy segítségükre legyen a történet minél hitelesebb elmondásában. – Ugye hogy habzott a szád, ugye hogy üvöltöttél? –kérdezgették. – Ugye hogy azt mondtad, akkora darabokra metélsz minket, mint egy szöcske? – Az, az – bólogatott gyászos ábrázattal a gyilkos. Néha fél napot is Nairobiban kellett töltenem valami üzleti megbeszélésre vagy az európai postára várva, ha a tengerpartról jövő vonat késett. Ilyenkor, ha nem volt mit tennem, odahajtottam a Bennszülöttkórházhoz, és elvittem egy-két lábadozót egy kis sétakocsikázásra.

Amikor Vanyangerri ott betegeskedett, Sir Edward Northey, a kormányzó éppen két süvölvény oroszlánt tartott ketrecben a Kormánypalota udvarán – a londoni állatkertnek szánta őket. Nagy látványosság volt ez a kórház bennlakóinak; mindenki látni szerette volna. Megígértem a lövészzenekar sérültjeinek, hogy amint jobban lesznek, elviszem őket, de addig egyik sem akart jönni, amíg mind nem jöhetnek. A kürtös lábadozott a legtovább, az egyik gyereket már el is bocsátották, mire felépült annyira, hogy velem tarthasson. A gyerek mindennap bement a kórházba érdeklődni az állapota felől, mert nem akarta, hogy elmulassza a sétakocsikázást. Egyik délután is ott találtam a kórház kapujában: közölte velem, hogy a kürtösnek még most is rettenetesen fáj a feje, de hát ez természetes is, hiszen úgy tele volt ördögökkel. Végül aztán csak eljöttek mindhárman, és magukba merülve álldogáltak a ketrec előtt. Az egyik oroszlánt feldühítette, hogy ilyen sokáig bámulják, hirtelen felállt, kinyújtózott és bömbölt egyet – a nézők ettől szinte sokkot kaptak, és a kisebbik gyerek a kürtös háta mögött keresett menedéket. Amint visszafelé hajtottunk, így szólt hozzá: – Ez az oroszlán éppen olyan gonosz, mint amilyen te voltál. Mindeközben Vanyangerri ügye egyre szunnyadt kinn a farmon. Rokonai néha odajöttek hozzám, és megkérdezték, hogy van, de a kisöccse kivételével még a gondolatától is iszonyodtak, hogy bemenjenek megnézni. Egyik este, jó későn, Kaninu is odasündörgött a házamhoz, mint valami zsákmány után induló vén borz, hogy kifaggasson a gyerek állapotáról. Farah és én időről időre megméricskéltük Vanyangerri szenvedéseit, s mindezt átszámítottuk birkába. Két hónappal a baleset után Farah tájékoztatott az ügy újabb fejleményéről. Ilyenkor rendszerint vacsora alatt jött be, szálfaegyenesen megállt az asztal végénél, és hozzáfogott, hogy enyhítsen tudatlanságomon. Farah angolul és franciául is jól beszélt, de bizonyos sajátos hibáihoz mereven ragaszkodott. Ahelyett például, hogy „kivéve”, azt mondta: „megvéve” – „minden tehén hazajött, megvéve a szürkét” –, én pedig nem javítottam ki, hanem magam is ezt a formát használtam, ha vele beszélgettem. Arca és egész tartása méltóságteljes volt és magabiztos, bár gyakran meglehetősen homályosan kezdte. – Memszahib – mondta például –, ez a Kabero. – Most tehát Kabero kerül terítékre. Vártam, mi következik. Rövid hallgatás után Farah ismét felvette a fonalat. – Te azt hiszed, Memszahib – mondta –, hogy Kabero meghalt, és fölfalták a hiénák. Nem halt meg. A maszájoknál van. Elbizonytalanodva megkérdeztem, honnét tudja. –Tudom – felelte. – Kaninu igen sok lányát adta hozzá a maszájokhoz. Amikor Kaberónak senki sem jutott eszébe, aki segítene rajta, megvéve a maszájokat, egyenesen a nővére férjéhez szaladt. Igaz, hogy megszenvedett, mert egész éjjel fönn ült egy fán, a hiénák meg alatta álltak körben. Most a maszájok közt él. Van egy gazdag öreg maszáj, akinek sok száz tehene van, de gyereke nincs, az szeretné megszerezni magának Kaberót. Kaninu tudja ezt nagyon jól, többször is volt odaát a maszájoknál, hogy megbeszéljék a dolgot. De neked fél elárulni, fél, hogy ha a fehérek megtudják, Kaberót fölakasztják Nairobiban. Farah mindig igen gőgösen beszélt a kikujukról. A maszáj feleségek – mondta – nem szülnek gyereket, örülnek azok a kikuju gyereknek is. Lopnak épp eleget. De ez a Kabero – folytatta – ez ha felnő, visszajön a farmra, mert nem akar úgy élni, mint a maszájok, egyik helyről a másikra vándorolni. A kikujuk lusták ehhez. A farmról évről évre figyelemmel lehetett kísérni a kiveszőben levő maszáj törzs tragikus sorsát. Harcosok voltak, akiknek megtiltották a harcot, haldokló oroszlán, akinek levágták a körmét, kasztrált nemzet. Elvették a lándzsáikat, el a gyönyörű, cifra pajzsaikat, s a Vadrezervátumban az oroszlánok ott loholtak marhacsordáik nyomában. Egyszer a farmon három fiatal bikát békés igavonó ökörré operáltattam, s a művelet után bezárták őket az üzem udvarára. Még aznap éjjel a hiénák, megérezve a vérszagot, bemásztak hozzájuk és megölték őket. Ez lesz a maszájok sorsa is, gondoltam magamban. – Kaninu felesége – mondta Farah – nem szívesen veszíti el a fiát ilyen sok esztendőre.

Nem küldtem Kaninuért, mert magam sem tudtam, higgyem-e Farah meséjét vagy ne, de amikor legközelebb odajött a házamhoz, kimentem és beszéltem a fejével. – Kaninu – kérdeztem –, igaz, hogy Kabero él? Hogy a maszájoknál van? – Bennszülöttet azonban soha semmi nem érhet készületlenül, és Kaninu máris könnyekben fürdő arccal siratta elvesztett gyermekét. Egy darabig hallgattam és figyeltem. – Kaninu – mondtam azután –, hozd ide Kaberót. Nem fogják felakasztani. Itt fog élni anyjával a farmon. – Kaninu nem hagyta abba a lamentálást, de a szerencsétlen „akasztás” szót így is elkaphatta, mert még szenvedélyesebb jajongásba fogott, hosszan ecsetelve, micsoda ígéret volt a család számára Kabero, s mennyivel jobban szerette minden gyerekénél. Kaninunak rengeteg gyereke és unokája volt, s mivel a házam közel állt a falujához, mindig körülötte őgyelegtek. Többek közt volt egy nagyon kicsi unokája, egyik lányának a fia; a lányát ugyan maszájhoz adta feleségül, de visszatért hozzá és a gyereket is magával hozta. Szirungának hívták a kisfiút. A vérkeveredés olyan hihetetlen vitalitást, olyan elképzelhetetlen találékonyságot és szeszélyességet eredményezett nála, hogy már szinte nem is ember volt, inkább egy kis lidérc, éjszakai madár, apró szellem. Csakhogy epilepsziában szenvedett, ezért a többi gyerek félt tőle, nem játszottak vele, sőt elkergették és sejtán-nak – ördögnek – csúfolták; így azután befogadtam a házamba. Mivel beteges volt, dolgozni nem tudott, de a bohóc vagy udvari bolond szerepét kiválóan töltötte be mellettem, s úgy követett mindenüvé, mint valami izgő-mozgó kis fekete árnyék. Kaninu tisztában volt vele, mennyire kedvelem a gyereket, s eddig mosolygós, nagyapós elnézéssel tűrte a dolgot; most azonban erre is lecsapott, ellenem fordította, és amennyire csak lehetett, kihasználta. Lefegyverző őszinteséggel kijelentette, százszor boldogabb lenne, ha Szirungát falták volna fel a leopárdok és nem Kaberót, s most, hogy Kabero elpusztult, felőle Szirunga is elveszhet, őt ez egyáltalán nem érdekli – hisz neki Kabero, csakis Kabero volt a szeme fénye, a lelke legközepe. Ha Kabero tényleg meghalt, akkor Dávid gyászolta itt a fiát, Absalomot, s ezt tiszteletben kellett tartani. Ha viszont életben maradt és a maszájoknál bujkált, akkor még tragikusabb volt a helyzet, mert akkor harcról volt szó, küzdelemről a gyermek életéért. Láttam már efféle játékot a pusztán a gazelláktól is, amikor véletlenül megközelítettem azt a helyet, ahol újszülött gidájukat rejtették el. Eszeveszett táncba kezdtek az ember előtt, ugráltak, bolondoztak, vagy sántának tettették magukat, színlelték, mintha nem tudnának elfutni – s mindezt azért, hogy a kicsinyükről eltereljék a figyelmet. Aztán hirtelen, szinte a lovam patái előtt, megpillantottam a kisgidát, mozdulni sem bírt, csak feküdt, kicsi fejét a füvön nyugtatva s rejtőzve, míg anyja az ő életéért táncol az embernek. A madarak is ismerik ezt a fortélyt, éktelen szárnycsapdosást és botladozást visznek végbe, hallatlanul tehetségesen játsszák el a sebesült állat szerepét, amely törött szárnyát húzza a földön – csak hogy a csibéjét észre ne vegyük. Kaninu most ugyanezt a színjátékot adta elő nekem. Ennyi melegség, ennyi leleményesség szorult volna a vén kikujuba, most, hogy a fia életét fenyegetve érezte? Csontjai csikorogtak a tánc közben, még a nemét is megváltoztatta benne, öregasszonyként, tyúkként, nőstény oroszlánként jelent meg előttem fantasztikusan nőies szerepet kényszerített magára. Groteszk előadás volt, de éppoly tiszteletreméltó, mint amikor a strucckakas a tyúkjával felváltva melegíti a tojásokat. Női szívre semmiképp sem maradhatott hatástalan a produkció. – Kaninu – mondtam neki –, ha Kabero vissza akar jönni a farmra, nyugodtan megteheti, nem esik bántódása. De amikor visszatér, ide kell hoznod hozzám. –Kaninunak mintha szavát szegték volna, meghajtotta a fejét és elballagott, de olyan szomorúan, mintha a legutolsó barátját veszítette volna el. Már most elmondhatom, hogy Kaninu nem feledkezett meg a kérésemről, és öt évvel később, amikor már az egész kiment a fejemből, egy nap Farah útján kihallgatást kért tőlem. Kimentem a ház elé; ott állt fél lábon, nagyon méltóságteljesen, de a szíve mélyén nyugtalanul. – Kabero visszajött – mondta. Ekkorra már én is eltanultam a hallgatás művészetét, nem szóltam egy szót sem. A vén kikuju átérezte hallgatásom súlyát, lábat váltott, szemhéja megrebbent. – Fiam,

Kabero visszajött a farmra – ismételte. – Visszajött a maszájoktól? – kérdeztem. Abban a pillanatban, azzal, hogy beszédre kényszerített, Kaninu már biztosra is vette, hogy kibékülésünk teljes; még nem mosolyodott el, de a ravasz kis ráncok az arcán már mosolyra rendeződtek. – Igen, Mszabu, visszajött a maszájoktól – felelte –, visszajött, hogy neked dolgozhasson. – Időközben a kormányzat bevezette a kipandá-t, minden bennszülött kötelező nyilvántartásba vételét, így most ki kellett hívnunk Nairobiból egy rendőrtisztviselőt, hogy Kabero törvényesen is a farm lakójává válhasson. Kaninu és én megegyeztünk a művelet napjában. Aznap Kaninu és fia jóval a rendőr érkezése előtt megjelent a háznál. Kaninu joviálisan mutatta be nekem Kaberót, de látszott, hogy a szíve mélyén fél egy kicsit megkerült fiától. Volt is rá oka, mert a Maszáj Rezervátum kisbárányt kapott tőlünk, és ifjú leopárdot adott vissza. Kaberónak biztosan volt maszáj vér az ereiben, mert a maszáj szokás, a maszáj fegyelem önmagában nem idézhetett volna elő ekkora változást. Egy tetőtől talpig maszáj harcos állt előttünk. És a maszáj harcos nagyszerű látvány. Ezeket a fiatalembereket a legnagyobb mértékben jellemzi az a különleges intelligencia, amit mi sikknek hívunk; noha zabolátlannak és hihetetlenül festőinek tetszenek, a természetük önálló, független, belülről fakadó. Tartásuk nem felvett modor, nem valamiféle idegen tökély lemásolása: bensejük elválaszthatatlan része, fajtájuk és történelmük kifejeződése; fegyverzetük és minden ékességük pedig éppúgy hozzájuk nőtt, mint a szarvashoz az agancsa. Kabero maszáj módra megnövesztette a haját, madzaggal hosszú, vastag copfba fogta, homlokán pedig bőrszíjat viselt. A fejét is maszáj módra hordta, állát előreszegve, mintha tálcán kínálná az embernek mogorva arcát. A tartása is a moran jellegzetesen merev, passzív és gőgös tartása volt, amely szinte kiállított tárggyá, szoborrá változtatja őket, figurává, amelyet nézegetni lehet, de ő maga, a figura mintha nem is látna semmit. A fiatal maszáj moranok tejen és véren élnek; talán ettől olyan csodálatosan sima és selymes a bőrük. Arcuk a kiugró pofacsonttal és a merészen kanyarodó állkapocscsonttal kecses és duzzadt, de nincs rajta egyetlen ránc vagy barázda; mit sem látó, homályos szemük mint két fekete kavics, szorosan beleillesztve egy mozaikba; a fiatal moranok különben is roppantul hasonlatosak a mozaikhoz. Nyakuk izmai baljóslatúan dagadoznak, mint a dühös kobráé, a hím leopárdé vagy a bikáé, s vastagsága olyan egyértelműen férfiasságuk kifejeződése, hogy szinte hadüzenetnek tetszik az egész világ ellen, kivéve a nőket. Ez a nagy kontraszt vagy épp harmónia a duzzadt, sima arc, a telt nyak, a széles, kerek váll, valamint a meglepően keskeny csípő, karcsú derék, szikár, izmos comb, térd s a hosszú, egyenes, inas lábszár között olyan teremtményeknek mutatja őket, akiket hosszú és kemény képzéssel a legnagyobb fokú mohóságra, falánkságra és éhségre neveltek. A maszájok mereven, egyik karcsú lábukat egyenesen a másik elé rakva járnak, de kar-, csukló- és kézmozgásuk nagyon kecses és laza. Amikor egy fiatal maszáj íjjal lő, és elereszti az ideget, az ember hallani véli, hogy hosszú csuklójának inai együtt zengenek a levegőben a nyílvesszővel. A nairobi rendőrtisztviselő Angliából frissen érkezett és igen ügybuzgó fiatalembernek bizonyult. Nagyon jól beszélt szuahéliül, úgyhogy Kaninu és én egy szavát sem értettük. Oly nagy érdeklődést tanúsított a régi puskabaleset iránt, hogy Kaninut valóságos keresztkérdésözönnek vetette alá. A vén kikuju fokozatosan visszahúzódott magába. A végén az angol közölte velem, hogy véleménye szerint Kaninuval gyalázatosan bántak, s az egész esetet újra ki kellene vizsgálni Nairobiban. – Ez magának is és nekem is évekbe telne – mondtam. Erre felhívta a figyelmemet, hogy az igazság kiderítésében efféle meggondolások semmiféle szerepet nem játszhatnak. Kaninu rám nézett; egy pillanatig azt hitte, csapdába akarják ejteni. Szerencsére kiderült, az eset túl régi ahhoz, hogy fel lehessen eleveníteni, így semmi más nem történt, csak annyi, hogy Kaberót annak rendje és módja szerint felvették a farm nyilvántartott lakói közé.

Minderre azonban csak jóval később került sor. Kabero a farm számára öt évig halott volt, s míg ő a maszájokkal kóborolt, Kaninunak igen sok mindenen kellett keresztülmennie. Mire az eset végső megoldást nyert, olyan erők játékszerévé vált, amelyek megragadták és, mondhatni, összemorzsolták. Minderről magam keveset tudok. Először is, mert ezek a dolgok általában rejtett természetűek, másodszor pedig, mert akkoriban velem is sok minden történt, s ezek elterelték figyelmemet Kaninuról és sorsáról, s a farm általános ügyei agyam hátsó rekeszébe csúsztak, belemosódtak a háttérbe, akár a Kilimandzsáró távoli hegye, amelyet néha látni lehetett a földemről, néha nem. A bennszülöttek jámboran fogadták ezeket a szórakozott periódusaimat, úgy tekintették, mintha ilyenkor kiemelkedtem volna a létükből, át egy más síkra; később is csak úgy emlegették: „amikor távol voltam”. – Az a nagy fa kidőlt – mondták. – A gyerekem meghalt, míg a fehérek közt voltál. Amikor Vanyangerri elhagyhatta a kórházat, hazahoztam a farmra, és attól fogva ritkán láttam, egy-egy ngomán vagy a legelőkön. Néhány nappal a hazajövetele után felkeresett az apja, Vainaina és a nagyanyja. Vainaina apró, kerek emberke volt, ami ritkaság a rendszerint sovány kikujuk között. Gyatra kis szakállt növesztett, és egy másik furcsasága az volt, hogy sohasem nézett egyenesen az ember szemébe. Amolyan szellemi troglodita benyomását keltette, aki mást sem akar, mint hogy békén hagyják. Vele jött az anyja is, egy vénséges vén kikuju asszony. A bennszülött nők borotválják a fejüket, és elképesztő, hogy az ember milyen hamar hozzászokik a gondolathoz: ezek a kis kerek, sötét kókuszdióhoz hasonlatos koponyák az igazi nőiesség jelei, s a hajzat egy asszonyon éppoly nőietlen, mint mondjuk a szakáll. Vainaina vén anyja azonban nőni hagyta aszott fejbőrén az ősz kis hajcsomókat, s ez, akárcsak egy férfi arcán a borosta, rendetlenségről, szégyentelenségről látszott árulkodni. Botjára hajolva hagyta, hogy Vainaina beszéljen, de némasága szinte szikrákat vetett; egész lénye valami csúf vitalitást árasztott, amiből fia semmit sem örökölt. Uraka és Laszkara voltak ők valójában, de erre csak később jöttem rá. Békés céllal csoszogtak oda a házamhoz. Vanyangerri, mondta az apja, nem tudja elrágni a kukoricát, ők pedig szegény emberek, kevés a lisztjük, és nincs tejet adó tehenük. Nem volnék-e hajlandó, addig is, míg Vanyangerri ügye el nem rendeződik, egy kis tejet juttatni nekik? Különben fogalmuk sincs, hogyan tarthatnák életben a gyereket, míg a kárpótlást meg nem kapják. Farah éppen Nairobiban járt valami peres ügyében, ezért távollétében beleegyeztem, hogy Vanyangerri mindennap kapjon egy üveg tejet, amit bennszülött teheneimtől fejnek le, és erre utasítottam háziszolgáimat is, akik különösmód kelletlenül és bánatosan fogadták a dolgot. Eltelt két hét vagy három; azután egyik este Kaninu bejött a házamba. Egyszerre csak ott állt a szobában, ahol vacsora után olvasni szoktam a tűz mellett. Mivel a bennszülöttek rendszerint a házon kívül szeretik megbeszélni problémáikat, az a mozdulat, ahogy becsukta maga mögött az ajtót, már maga is meglepő hírekre készített föl. Az első meglepetés azonban az volt, hogy Kaninu megkukult. Máskor oly pergő és mézes nyelvét mintha kivágták volna, s a szobában, ahol Kaninu megállt, most némaság honolt. A nagy, öreg kikuju igen betegnek látszott, rádőlt a botjára, köpönyegében mintha nem is lett volna test, szeme homályos, mint egy hulláé, s egyre csak kiszáradt ajkát nyalogatta. Amikor végre megszólalt, lassan és elveszetten csak annyit mondott, hogy szerinte rosszul mennek a dolgok. Kicsivel később, csak úgy általánosságban, mintha az egész nem is érdekelné, hozzátette, hogy tíz birkát fizetett Vainainának. És most Vainaina egy tehenet meg egy borjat követel tőle, és ő oda is fogja adni. Miért csinált ilyesmit, kérdeztem tőle, amikor még semmiféle ítélet nem született. Kaninu nem válaszolt, rám se nézett. Vándor vagy zarándok volt ő ma este, akinek nincsen állandó városa. Betért hozzám, mintegy az útja során, hogy jelentést tegyen, s már itt sem volt. Csak arra gondolhattam, hogy beteg; rövid szünet után kijelentettem, hogy másnap beviszem a kórházba. Kurta, fájdalmas tekintetet vetett rám: a vén gúnyolódót, lám, most kigúnyolják. De mielőtt elment, még egy különös dolgot művelt: arcához emelte a kezét, mintha egy könnycseppet törölne le. Igazán különös volna – legalább annyira, mint ha a zarándok botja

hirtelen kivirágzana –, ha Kaninunak maradt volna könnye, és még különösebb, ha hatáskeltés céljából nem vetné be. Vajon mi történhetett a farmomon, míg a gondolataim máshol jártak? Amikor Kaninu távozott, behívattam Farahot, és megkérdeztem tőle. Farah néha határozottan vonakodott a bennszülöttek ügyeiről beszélni, mintha méltóságán alulinak tartaná, hogy ilyesmiken töprengjen, s az én méltóságomon alulinak, hogy végighallgassam őket. Végül aztán mégis elmondta, de egész idő alatt elnézett mellettem, ki az ablakon, a csillagokra. Kaninu kedveszegettségének Vainaina anyja a magyarázata, aki boszorkány, és gonosz varázslatot űz az öreg kikujuval. – De Farah – mondtam –, Kaninu túlságosan öreg és bölcs ahhoz, hogy efféle varázslatokban higgyen. – Nem – felelte elnyújtottan Farah –, nem, Memszahib. Én azt hiszem, ez a kikuju vénasszony tényleg képes az ilyesmire. A vénasszony megmondta Kaninunak, hogy a tehenei meg fogják keserülni, amiért már a legelején nem adta őket Vainainának. És most Kaninu tehenei sorra megvakulnak, Kaninu szíve pedig úgy törik meg lassan e megpróbáltatások alatt, mint azoknak az embereknek a csontjai és ízületei, akiket hajdanán úgy kínoztak, hogy egyre nehezebb súlyokat aggattak rájuk. Farah száraz, de aggodalmas modorban beszélt a kikuju boszorkányságról, mintha bizony szájés körömfájás volna, ami bennünket ugyan nem fenyeget, de alkalmasint az összes marhánk belepusztulhat. Késő estig üldögéltem, és a farmon kísértő bűbájosságon tűnődtem. Eleinte iszonyú valaminek tetszett, mintha régi sírból mászott volna elő, hogy ablakom üvegén szétlapuló orral leskelődjék be rám. Hiénák vonítását hallottam messziről, valahonnan a folyópartról, és eszembe jutott, hogy a kikujuknak is megvannak a maguk farkasemberei, vénasszonyok, akik az éj leple alatt hiénabőrbe bújnak. Lehet, hogy Vainaina anyja üget ebben a pillanatban a folyó mentén, fogát vicsorítva az éjszakában? És mostanra már hozzá is szoktam a boszorkányság gondolatához, logikusnak hangzott, hisz annyi minden kel életre s kóborol az afrikai éjben. „Aljas vénasszony – gondoltam szuahéliul –, arra használja a tudományát, hogy megvakítsa Kaninu teheneit, de az unokáját velem tápláltatja, az én teheneimmel, az én üveg tejemmel.” „Ez a baleset – gondoltam – és a következményei lassan megmérgezik az egész farmot, mégpedig az én hibámból. Új erőket kell mozgósítanom, különben a farmon eluralkodik a rossz álom, a lidércnyomás. Már tudom is, hogy mit csinálok. Idehívatom Kinandzsuit.”

Egy kikuju törzsfőnök
Kinandzsui, a nagy főnök a farmtól kilenc mérföldre északkeletre élt, a Kikuju Rezervátumban, nem messze a francia missziótól, és mintegy százezer kikujunak parancsolt. Ravasz, előkelő modorú, igazi grandiózus vénember volt, pedig nem is főnöknek született, soksok évvel előbb az angolok tették azzá, amikor már semmiképp sem tudtak zöld ágra vergődni a terület kikuju uralkodójával. Kinandzsui a barátom volt, és több alkalommal is a segítségemre sietett, ha úgy hozta sora. Manyattája, amelybe néhányszor átlovagoltam, éppolyan piszkos volt, éppúgy hemzsegtek benne a legyek, mint a többi kikujuéban. De nagyobbat életemben nem láttam, mert Kinandzsui mint főnök szívvel-lélekkel átadta magát a házasörömök élvezetének. A faluban csak úgy nyüzsögtek a feleségei, a csont és bőr, fogatlan, mankón járó vén banyáktól egészen a karcsú, holdas arcú, gazellaszemű fiatal leányokig, akik karjukat és hosszú lábukat fénylő rézdróttal tekerték be. A gyerekei pedig fürtökben rajzottak mindenütt, akár a legyek. A fiatal férfiak, egyenes tartású, dekorált fejű fiai ide-oda járkáltak, és mindenütt csak bajt okoztak. Kinandzsui egyszer megmondta nekem, hogy pillanatnyilag ötvenöt moran fia van.

Az öreg főnök néha átjött a farmomra gyönyörű prémköpönyegében, két-három ősz hajú szenátorától és néhány harcos fiától kísérve, baráti látogatásra, meg hogy meneküljön kis időre az államügyektől. Ilyenkor a délutánt valamelyik nyugszékben töltötte, amelyet e célból levitettem a verandáról a pázsitra, szívta a szivarokat, amelyeket kiküldtem neki, tanácsadói és testőrei pedig körülötte kuporogtak a füvön. Háziszolgáim és telepeseim, amint érkezésének hírét vették, köréje gyűltek, és a farm eseményeivel szórakoztatták – afféle politikai klub alakult ki ilyenkor a magas fák alatt. Kinandzsui ezeken a gyűléseken sajátos modort vett fel: amikor úgy vélte, hogy a csevegés már túlságosan elhúzódott, hátradőlt a székében, és ügyelve, hogy a szivarja ki ne aludjék, szemét lehunyva, egyenletes és lassú lélegzetvétellel, halk és szabályszerű hortyogással amolyan hivatali, pro forma álomba merült – lehet, hogy a tulajdon államtanácsában is ehhez a fogáshoz folyamodott néha. Előfordult, hogy magamnak is kivittem egy széket melléje, s ilyenkor Kinandzsui mindenkit elküldött, így jelezte: most következik a világ igazi kormányzása. Akkoriban, amikor megismertem, már nem volt a régi, az élet sokat kivett belőle. De kedélyes és nyílt szavaiban, amelyeket csak az én fülemnek szánt, megnyilvánult a gondolkodás eredetisége, a gazdag, merész és képzetdús szellem; Kinandzsui alaposan megrágta az élet kérdését, és határozott nézeteket alakított ki róla. Néhány évvel azelőtt történt valami, ami csak még szorosabbra fűzte a barátságot köztem és Kinandzsui között. Egy nap éppen akkor látogatott el a házamba, amikor egyik északra tartó barátommal ebédeltem; addig nem volt időm a kikuju főnök számára, amíg a barátom el nem ment. Viszont, gondoltam, Kinandzsui, miután annyit gyalogolt a tűző napon, bizonyosan számít rá, hogy itallal kínáljam, amíg várakozik, de nekem semmiből sem maradt elég italom, hogy egy poharat teletölthessek; végül vendégemmel összeöntögettünk egy kupára valót a házban található összes erős szeszekből. Gondoltam, minél erősebbre keverem, annál tovább elfoglalja Kinandzsuit, és magam vittem ki neki. Kinandzsui azonban szelíden mosolyogva megnedvesítette az ajkát, mélyen a szemembe nézett, hátradöntötte a fejét, és egyetlen mozdulattal az utolsó cseppig kiitta. Fél óra múlva, épp amikor a barátom elhajtott, bejöttek a háziszolgáim, és jelentették: – Kinandzsui meghalt. – Éreztem, amint a tragédia és a botrány mint valami hatalmas, komor árny fölmagasodik előttem. Kimentem hozzá. A konyha árnyékában hevert a földön, kifejezéstelen arccal, elkékült ajkakkal, jéghideg ujjakkal. Olyan érzés fogott el, mintha elefántot lőttem volna; cselekedtem valamit, és egy fenséges, roppant teremtmény, amely ez idáig a földet járta s mindenről volt véleménye, nem járkél többé. Azonkívül megalázottnak is tetszett, mert a kikujuk vizet öntöztek rá, és lerángatták róla hatalmas majombőr köpönyegét. Meztelenül olyan volt, mint egy állat, amelyről levágták a trófeát – hiszen azért ölték meg. Orvosért akartam küldeni Farahot, de a kocsi nem indult be, Kinandzsui emberei pedig könyörögtek, hogy várjunk még egy kicsit, mielőtt bármit is csinálunk. Egy óra múlva, amikor elnehezült szívvel újra ki akartam menni, hogy beszéljek velük, megint odaléptek hozzám a háziszolgáim, és azt mondták: – Kinandzsui hazament. – Kiderült, hogy egyszer csak hirtelen fölállt, vállára kanyarította a köpönyegét, maga köré gyűjtötte csatlósait, és egyetlen szó nélkül hazagyalogolt kilenc mérföldre levő falujába. Az eset után, azt hiszem, Kinandzsui úgy érezte, kockázatot vállaltam, sőt veszéllyel néztem szembe – mert a bennszülötteknek tilos alkoholt adni –, csak azért, hogy őt jókedvre derítsem. Azóta többször járt a farmon, el-elszívott velünk egy szivart, de az italt nem hozta szóba. Megkínáltam volna, ha kér, de tudtam, hogy többé sohasem fog erre kérni. Hírvivőt küldtem hát Kinandzsui falujába, és elmagyaráztam neki az egész balesetet. Arra kértem, jöjjön át hozzám, és zárja le ezt az ügyet. Azt javasoltam, kapja meg Vainaina a tehenet és a borját, de ezzel legyen vége a hercehurcának. Nagy örömmel vártam Kinandzsuit, mert megvolt benne az a tulajdonság, amit mindig nagyra becsülünk egy barátban: el tudta intézni a dolgokat.

Ezzel a levelemmel az ügy, amely már jó ideje holtpontra jutott, ismét feléledt, és drámai befejezést nyert. Egyik délután, amint éppen hazafelé lovagoltam, megpillantottam egy autót, amely iszonyú sebességgel közeledett, két keréken véve a kanyart. Bíborpiros autó volt, sok-sok nikkelfelülettel. Ismertem jól, a nairobi amerikai konzulé volt, és nem értettem, miféle sürgős elintéznivaló sarkallhatja ilyen eszeveszett száguldásra a konzult az én házam felé. Épp a nyeregből szálltam le a ház mögött, amikor jött Farah és jelentette, hogy megérkezett Kinandzsui törzsfőnök. Méghozzá a saját kocsiján, amit tegnap vásárolt az amerikai konzultól, és addig nem is hajlandó kiszállni, amíg nem láttam benne. Kinandzsui egyenes derékkal ült autójában, mozdulatlanul, mint valami bálványszobor. Nagy kék majombőr köpönyeg volt rajta, a fején kis kerek sapka, amit a kikujuk birkabendőből készítenek. Mindig is lenyűgöző figura volt, magas és széles, de egyáltalán nem kövér: arca büszke, hosszúkás és csontos, csapott homloka, mint egy rézbőrű indiáné, széles orra olyan kifejező, mintha az egész embernek ez lenne a középpontja, mintha az egész fenséges alaknak az lenne egyetlen feladata, hogy ezt a széles orrot hordozza. Akár egy elefánt ormánya: kíváncsi, rendkívül érzékeny és ideges, harciasan támadó és védekező egyszerre. Az olyan elefántnak, mint Kinandzsui, igen előkelő az egész feje – ha nem rí le róla ennyire a hiúság. Kinandzsui nem nyitotta ki a száját, nem is kacsintott, miközben gratuláltam az autójához, egyenesen előremeredt, hogy láthassam érmen kikalapált profilhoz hasonlatos arcélét. Amint elölről megkerültem a kocsit, velem együtt fordította a fejét, hogy továbbra is uralkodói profilját lássam; lehet, hogy valóban a rúpiára vert királyfej járt az eszében. Egyik fia volt a sofőrje, és az autó csak úgy gőzölgött. Amikor a ceremónia véget ért, megkértem Kinandzsuit, hogy szálljon ki. Egyetlen fenséges mozdulattal felfogva köpönyege alját, alászállt, és ezzel a mozdulattal kétezer évet lépett vissza, egyenesen a kikuju igazságszolgáltatás világába. Házam nyugati falánál volt egy kőpad, előtte egy malomkőből készült asztallal. Ennek a kőnek tragikus a története: a két meggyilkolt indiai malmának felső őrlőköveként szolgált hajdanán. Az eset után senki sem merte kibérelni a malmot, sokáig üres volt és néma, végül lehozattam belőle a követ asztallapnak, hogy Dániára emlékeztessen. Az indiai molnárok elmondták, hogy a tengerentúlról, Bombayből hozatták a malomkövüket, mert az itteni afrikai kő nem elég kemény az őrléshez. A tetejére valamilyen minta volt vésve, s néhány nagy barna folt is éktelenkedett rajta – háziszolgáim szerint az indiaiak vére –, amiket semmi módon nem lehetett eltávolítani. Ez a malomkő asztal volt bizonyos értelemben a farm középpontja, mert mindig e mögött ültem, ha a bennszülöttekkel volt tárgyalnivalóm. A mögötte levő kőpadon ültünk Denys Finch-Hattonnal egyszer újévkor is, s néztük, amint az újhold és a Vénusz meg a Jupiter bolygó egy csoportba tömörül az égen; olyan tündökletes látvány volt, hogy az ember nem mert hinni a szemének, és nem is volt benne részem soha többé. Ezen a kőpadon foglaltam most helyet, Kinandzsui pedig a tőlem balra levő széken. Farah a jobbomon állt, onnét figyelte zord tekintettel a kikujukat, akik lassan a ház köré gyűltek, mert egyfolytában szivárogtak be a pázsitra, amióta híre ment a farmon Kinandzsui megérkezésének. Farah igen látványosan viszonyult a vidék bennszülötteihez. Akárcsak a maszáj harcosok öltözéke és külseje, ez a magatartás sem egy vagy két napja alakult ki; sok-sok évszázadon át formálódott. Az erők, amelyek létrehozták, nagy kőépületeket emeltek, de ezek réges-régen porrá omlottak. Amikor az ember megérkezik a gyarmatra, és Mombaszánál leszáll a hajóról, az ősöreg, világosszürke majomkenyérfák között – amelyek semmi földi vegetációra nem hasonlítanak, sokkal inkább porózus kövületekre, gigantikus belemnitekre emlékeztetnek – szürke kőház-, minaret- és kútromokat lát. Ugyanilyen romok találhatók feljebb a parton, Takaungánál, Kalifinél, Lamunál. A régi arab elefántcsont- és rabszolga-kereskedők városainak maradványai ezek.

A kereskedők daui ismerték az összes hajózható afrikai folyót, megjárták az összes kék ösvényt, amely Zanzibár központi piacához vezetett. Ismerték és megjárták már akkor, amikor Aladdin négyszáz, gyémánttal megrakott fekete rabszolgát küldött a szultánnak, s a szultána néger szeretőjével dőzsölt, miközben a férje vadászni volt, de halállal is lakolt érte. Amint ezek a nagy kereskedők meggazdagodtak, bizonyára elhozták a háremeiket is Mombaszába és Kalifibe; ők maguk most már ott maradtak a villáikban az óceán hosszú, fehér bukóhullámai mellett, a virágzó palasfák között, s csak a karavánjaikat küldték föl a fennsíkokra. Mert innen, erről a vad, kemény vidékről, a kiégett, száraz pusztákról, az ismeretlen, víztelen térségekről, a folyó menti széles tövisfák földjéről, az erős illatú vadvirágok fekete talajáról származott a vagyonuk. Itt, Afrika háztetőjén kóborolt az elefántcsont súlyos, bölcs és fenséges hordozója. Mélyen elmerült gondolataiba, és csak annyit akart, hogy hagyják békén. De nyomon követték és mérgezett nyilaikkal leterítették a kis sötét bőrű vanderobók, s hosszú, elöltöltős, ezüsttel kivert agyú puskáikkal az arabok; csapdába ejtették, verembe vetették hosszú, sima, világosbarna agyaraiért, melyekre türelmes emberek vártak Zanzibárban. Ugyanitt az erdei talaj kis foltjait megtisztogatta és kiégette s édeskrumplival és kukoricával ültette be egy békeszerető, félénk nép, amely sem a harchoz, sem ahhoz nem értett, hogy bármi okosat feltaláljon, csupán annyit akart, hogy hagyják békén, de a piacon éppoly nagy igény volt rá, mint az elefántcsontra. Itt gyűltek össze a nagy és a kis ragadozó madarak: Sereglik ím a sok dögevő gyászmadár, ez kivájt koponyát hagyva száll oda már, bitón feni veres csőrét egy másik ott, ∗ tört árbocról repül az s élesen sikolt. Jöttek a hideg, érzéki arabok, az eszük, ha nem épp az üzleten, akkor az asztronómián, az algebrán és a háremükön járt. Velük jöttek ifjú, törvénytelen féltestvéreik, a szomálik – féktelen, veszekedős, szeszes italtól undorodó, mohó emberek, akik születési hibájukat azzal próbálták jóvátenni, hogy vakbuzgó mohamedánok voltak, hűségesebbek a próféta parancsaihoz, mint a házasságon belül nemzett gyermekek. Követték őket a szuahélik, rabszolgák maguk is és rabszolgalelkűek, kegyetlenek, obszcénok, tolvajlók, okosak és tréfálkozók, öregkorukra elhájasodók. Fenn északon aztán találkoztak a felvidéki, bennszülött ragadozó madárral. Jöttek a maszájok, némák, magas, keskeny fekete árnyak, lándzsával és nehéz pajzzsal, nem bíztak senki idegenben, a kezük vörös – jöttek eladni testvéreiket. Ezek a különféle madarak itt üldögélhettek, miközben tárgyaltak. Farah elmondta, hogy a régi időkben, mielőtt a szomálik magukkal hozták asszonyaikat Szomáliföldről, ifjaik a környék összes törzse közül csak a maszájok leányait vehették feleségül. Sok szempontból különös frigy lehetett ez. Mert a szomáli vallásos nép, a maszájok azonban egyáltalán nem vallásosak, és semmi nem érdekli őket a föld felett. A szomálik tiszták, nagyon ügyelnek a fürdésre és a higiéniára, a maszájok pedig piszkosak. Azonkívül a szomálik igen fontosnak tartják menyasszonyuk szüzességét, a fiatal maszáj lányok viszont meglehetősen könnyű erkölcsűek. Farah egyszer magyarázatot is adott erre. A maszájok, mondta, sohasem voltak rabszolgák. Nem lehet belőlük rabszolgát csinálni, még börtönbe se lehet csukni őket. A börtönben három hónap leforgása alatt meghalnak, ezért az ország angol törvénye nem is bünteti elzárással a maszájokat, hanem csak pénzbírsággal. A maszájoknak ez a hihetetlen képtelensége arra, hogy rabigában életben maradjanak, természetesen rangot jelentett a bevándorló arisztokrácia szemében. Mindez a sok ragadozó madár a földi szelíd rágcsálókra vetette tüzes tekintetét. A szomáliknak megvolt itt a maguk pozíciója. A szomálik önállóan, magukra hagyva semmire sem jók,

Ferencz Győző fordítása.

túlságosan hevesek, s bárhová mennek, ha magukra hagyják őket, rengeteg időt és vért pocsékolnak törzsük erkölcsrendszerének megóvására. Parancsnokhelyettesnek azonban kiválóak, s az arab kapitalisták bizonyára gyakran bízták rájuk merész vállalkozások és nehéz szállítmányok megszervezését, míg ők maguk Mombaszában maradtak. Viszonyuk a bennszülöttekkel éppen ezért nagyjából a juhászkutya és a birka viszonya volt. Fáradhatatlanul figyelték őket, éles fogukat kivicsorítva. Vajon elhullanak, mielőtt leérnek velük a tengerpartra? Vajon megszöknének? A szomálik pontosan ismerték a pénz és az áru értékét, inkább lemondtak az evésről, az alvásról, csak hogy a rájuk bízott jószágot megőrizzék, s ezekről a karavánutakról csonttá és bőrré soványodva tértek vissza. A szokás máig a vérükben van. Amikor spanyolnátha tört ki a farmon, Farah nagyon beteg volt, de azért mindenüvé követett, láztól remegve hordta a gyógyszereket, s kényszerítette bele a telepeseimbe. Valakitől azt hallotta, a paraffin igen hasznos ez ellen a betegség ellen, ezért paraffint vásárolt a farmnak. Kisöccse, Abdullai, aki akkor már velünk lakott, szintén súlyosan megbetegedett, és Farah rettenetesen aggódott érte. Ez azonban csak a szív gyengesége, felszíni dolog. A kötelesség, a kenyér, a jó hír a farmhoz kötötte, és a haldokló juhászkutya híven teljesítette feladatát. Farah arról is mindig értesülve volt, mi folyik bennszülött körökben, bár fogalmam sincs róla, híreit honnan szerezte, mert a legfontosabbakat kivéve egyetlen kikujuval sem közösködött. Maguk a birkák pedig, a türelmes népek, akiknek se körmük, se foguk nem volt, se hatalmuk, se földi protektoruk, átvészelték a sorsot, ahogyan ma is átvészelik, méghozzá a lemondás, a belenyugvás roppant adománya révén. Nem hullottak el az igában, mint a maszájok, nem keltek ki őrjöngve végzetük ellen, mint a szomálik, ha azt hiszik, megbántották, becsapták vagy lenézték őket. Idegen országokban, rabláncon is barátságban maradtak Istennel. Különös önértékelésre tettek szert azokkal szemben, akik gyötörték őket. Tudták, hogy kínzóik haszna és híre belőlük magukból származik: ők a központi figurák a hajszában és az adásvételben, ők az áru. A hosszúhosszú vér- és könnycsapáson a birkák a maguk fekete, együgyű szíve mélyén kialakították a maguk egyszerű filozófiáját, és nem tartották valami nagyra a juhászokat és a kutyákat. „Se éjjel, se nappal nem pihentek – mondták –, lógó nyelvvel, zihálva szaladgáltok, éjjel nem alhattok, nappal ég kiszáradt szemetek, s mindez mimiattunk. Mimiattunk vagytok itt. A mi kedvünkért léteztek, és nem mi létezünk a ti kedvetekért.” A farm kikujui néha szemtelenkedtek Farahhal, mint ahogy a birka is elugrik néha a juhászkutya orra előtt, csak hogy az kénytelen legyen felpattanni és utána loholni. Itt találkozott most Farah és Kinandzsui, a juhászkutya és a vén kos. Farah szálegyenesen állt piros és kék turbánjában, hímzett fekete arab mellényében és arab selyemköntösében, nagyon tekintélyesen és ékesen. Kinandzsui a kőszékben terpeszkedett, a majombőr köpönyeg alatt anyaszült meztelenül: ősöreg bennszülött, az afrikai felvidék földjének sója. Tiszteletet mutattak egymás iránt, noha amikor nem volt semmi közös dolguk, valami merev szertartásrend szabályainak megfelelően ügyet se vetettek egymásra. Könnyű volt elképzelni ezt a két embert, amint száz évvel vagy még többel ezelőtt egy rabszolgaszállítmányról tárgyal, a törzs nemkívánatos elemeiről, akiktől Kinandzsui meg akar szabadulni. Farahnak egész idő alatt az járna titkon az eszében, hogy lecsap magára a vén főnökre, erre a zsíros falatra is, őt is betereli a zsákmány közé. Kinandzsui pedig tévedhetetlenül követné Farah minden gondolatát, s az egész megbeszélés alatt nemcsak a szituációnak, hanem tulajdon rémült és elnehezült szívének teljes súlyát is ő viselné. Mert hiszen ő a központi figura, ő az áru. A nagygyűlés, amelynek a baleset dolgát kellett rendeznie, elég békésen indult. A farm lakói mind nagyon örültek, hogy láthatják Kinandzsuit. A legöregebb telepesek sorra felálltak, odajöttek hozzá, hogy néhány szót váltsanak vele, majd visszaballagtak, és újra elfoglalták helyüket a fűben. Egy-két vénasszony a gyülekezet pereméről rikoltva odaköszönt nekem: – Dzsambo Dzseri! – A Dzseri kikuju név. A farm vénasszonyai ezen szólítottak, és a kisgyerekek is használták, de a fiatalok és a férfiak sohasem neveztek Dzserinek. Kaninu is jelen volt a

gyűlésen, nagy családja körében úgy festett, mint egy életre kelt madárijesztő, figyelmes szeme tűzben égett. Megjött Vainaina és az anyja is, a többiektől kissé elkülönülve telepedtek le. Ekkor elmondtam az embereknek, mégpedig lassan és hatásosan, hogy Kaninu és Vainaina dolga egyszer s mindenkorra rendeződött és papírra tétetett. Kinandzsui azért jött át hozzánk, hogy ennek tanúja legyen. Kaninu köteles adni Vainainának egy tehenet meg egy üszőborjút, s ezzel az ügyet végképp le kell zárni, mert már senki sem bírja tovább. Kaninuval és Vainainával előzőleg már közöltük a döntést, és Kaninut felszólítottuk, hogy álljon készenlétben a tehénnel és az üszővel. Vainaina tettei föld alatti természetűek lévén, napvilágnál olyan volt most, akár egy felszínre került, puha testű vakondok. Felolvastam a dokumentumot, és ráparancsoltam Kaninura, hogy vezesse elő a tehenet. Kaninu felállt, és karjával kaszálni kezdett a levegőben két fiatalabb fiának, akik a háziszolgák kunyhói mögött várakoztak a tehénnel. Az embergyűrű szétnyílt, és helyet adott a közepére igyekvő tehénnek és üszőborjúnak. Ebben a pillanatban az egész gyűlés légköre megváltozott, mint amikor az égiháború, mely eddig a horizonton készülődött, hirtelen felszökik a zenitre. Nincs semmi a világon, amit a kikujuk érdekesebbnek és fontosabbnak tartanának, mint egy tehenet meg egy üszőborjút. Vérontás, boszorkányság, nemi vágy, a fehér ember világának csodái – mindez eltörpül, semmivé válik a lábasjószág iránti szenvedélyük nagy, lángoló katlanjának közelében, amely éppúgy a kőkorszaktól bűzlik, mint a kovával gyújtott tűz. Vainaina anyja elnyújtott üvöltést hallatott, és a tehén felé rázta aszott karját, ujját. Vainaina csatlakozott hozzá, beszéde másból sem állt, mint dadogásból és elcsuklásokból, mintha csak valaki más beszélt volna rajta keresztül; a mennyhez intézte szózatát. Nem hajlandó elfogadni a tehenet; ez a legöregebb tehén Kaninu egész csordájában, az a borjú meg, ami mellette áll, biztosan a legutolsó, amit képes volt a világra hozni. Erre Kaninu klánja kiáltozásban tört ki, dühödt vakkantásokkal sorolták el a tehén összes jó tulajdonságát – az egész mögött valami nagy keserűséget és halálmegvetést lehetett érezni. A farm lakói képtelenek voltak arra, hogy befogják a szájukat, ha egy tehenet és egy üszőborjút lehetett megvitatni. Mindenki, aki csak jelen volt, előhozakodott a véleményével. Az öregemberek megragadták egymás karját, és utolsó asztmatikus lélegzetvételükig dicsőítették vagy gyalázták a tehenet. A vénasszonyok éles fejhangja úgy követte emelkedve és süllyedve az övékét, mint valami refrén. A fiatal férfiak mély hangjukon köpték egymás elé halálosnak tetsző megjegyzéseiket. Két-három perc sem telt belé és a nagy pázsit a házam mellett úgy fortyogott, akár egy boszorkányüst. Farahra néztem s ő visszanézett rám, de csak úgy, mintha álmodna. Láttam, hogy máris olyan, akár a hüvelyből félig kihúzott kard, amely mindjárt jobbra-balra zuhog, halálos csapásokat osztogatva. Hisz maguk a szomálik is állattenyésztők és marhakereskedők. Kaninu úgy pillantott rám, mint a fuldokló, akit most ragad el végleg az ár. Szemügyre vettem a tehenet. Szürke tehén volt, nagy ívben csavarodó szarvakkal, türelmesen álldogált a ciklon közepén, amelyet ő maga gerjesztett. Amikor már minden ujj rá mutogatott, elkezdte nyalogatni a borját. Magam is úgy láttam, mintha kissé öregecske volna. Végül Kinandzsuira fordítottam a tekintetemet. Nem tudom, megnézte-e egyáltalán a tehenet. Még csak meg sem rezdült az arca. Mozdulatlanul ült, mint valami érzelem és ész nélküli massza, amelyet éppen oda pottyantottak. Oldalvást fordult az ordítozó sokadalom felé, és én ekkor döbbentem rá, hogy valóban a profil a királyok igazi arca. Csak a bennszülötteknek van tehetsége ahhoz, hogy így, egyetlen mozdulattal élettelen anyaggá változtassák át magukat. Nem hiszem, hogy Kinandzsui bármit mondhatott vagy tehetett volna, amivel ne korbácsolta volna fel még jobban a kedélyeket; így hát egyszerűen csak rájuk telepedett, hogy elfojtsa őket. Nem mindenki tudta volna ezt végbevinni. Az őrjöngés apránként lecsillapodott, az emberek abbahagyták az üvöltözést és hétköznapi dolgokról kezdtek fecsegni; végül egyenként elhallgattak. Vainaina anyja, amikor úgy gondolta,

senki sem figyeli, botja segítségével közelebb kúszott a tehénhez, hogy jobban megvizsgálja. Farah száraz kis félmosollyal megrázta magát, és lassan visszatért a civilizációba. Amikor a lárma végleg elhalt, felszólítottuk az érdekelt feleket, hogy lépjenek oda a malomkőhöz, mártsák hüvelykujjukat a kocsikenőcsbe, és nyomják rá a dokumentumra. Vainaina vonakodva engedelmeskedett, nyöszörögve tette ujját a papírra, mintha attól félne, hogy megégeti. A szerződés szövege a következő volt: Az alábbi megegyezés született Ngongban ma, szeptember 26-án, Vainaina va Bemu és Kaninu va Muture között, Kinandzsui törzsfőnök jelenlétében, aki mindezt tanúsítja. Kaninu egy tehenet és egy üszőborjút fizet Vainainának. Ez a tehén és üszőborjú Vainaina fiát, Vanyangerrit illeti, aki múlt év december 19-én megsebesült, amikor Kaninu fia, Kabero véletlenül elsütött egy vadászpuskát. A tehén és az üszőborjú Vanyangerri tulajdonát képezi. ∗ A tehén és az üszőborjú kifizetésével a sauri-nak egyszer s mindenkorra vége. Mostantól fogva senki sem beszélhet róla, senki sem hozhatja szóba. Ngong, szeptember 26. Vainaina kézjegye Kaninu kézjegye Jelen voltam, és meghallgattam a dokumentum szövegét. Kinandzsui törzsfőnök kézjegye A tehenet és az üszőborjút jelenlétemben átadták Vainainának. Blixen bárónő

Üzlet, ügylet; baj, viszály.

3 / Vendégek a farmon

„Post res perditas” (Miután minden elveszett)

A nagy táncok
Sok vendég fordult meg a farmon. Pionírvidéken a vendégszeretet létszükséglet nemcsak az utazónak, hanem az ott lakónak is. A vendég barát, aki híreket hoz – jókat vagy rosszakat-, s a magányos helyeken az ilyesmi kenyér az éhező léleknek. Egy igazi barát, aki meglátogatja a ∗ házadat, mennyei hírnök, a panis angelorum-ot hozza. Amikor Denys Finch-Hatton visszatért egy hosszú expedícióról, ki volt éhezve a beszélgetésre, én a farmon szintén ki voltam éhezve a beszélgetésre, így azután hajnalig üldögéltünk az ebédlőasztalnál, s beszélgettünk mindenről, ami csak eszünkbe jutott, kimerítettünk minden témát, aztán nevettünk rajtuk. Az olyan fehérek, akik sokáig élnek bennszülöttek között, megszokják, hogy kimondják, ami a szívüket nyomja, mert sem okuk, sem lehetőségük a köntörfalazásra, és ha utána újra találkoznak, társalgásuk megőrzi ezt a bennszülött tónust. Még teóriát is gyártottunk: a vad maszáj törzs odakinn a hegyek alján, a manyattájában csak nézi, hogy az egész ház lángba borul s ég, mint valami csillag a sötét éjszakában, mert így nézték az umbriai parasztok is azt a házat, ahol Szent Ferenc és Szent Klára szórakoztatta egymást teológiával. A legnagyobb társasági események a farmon a ngomák, a nagy bennszülött táncok voltak. Ezeken a rendezvényeken néha ezerötszáz-kétezer embert is el kellett látnunk. Maga a ház persze csak igen szerényen járult hozzá a szórakoztatáshoz. A táncoló moranok és nditó-k – hajadonok – vén, kopasz szüléinek tubákot, a gyerekeknek – azon alkalmakkor, amikor a gyerekeket is magukkal hozták – cukrot adtunk, utóbbit Kamante mérte ki fakanállal, és néha arra is engedélyt kértem a körzeti rendőrfőnöktől, hogy a telepeseim tembu-t – cukornádból főzött, méregerős italt – készíthessenek. De az igazi előadók, a fáradhatatlan táncosok az ünnep minden fényét és dicsőségét magukkal hozták, a külső hatásra immúnisak voltak, s csak a bennük élő édességre és tűzre figyeltek. Mindössze egyvalamire volt szükségük a külvilágtól: egy sima és nyílt terepre, ahol táncolni lehet. Ilyesmi pedig akadt a házam közelében: a nagy pázsit a fák alatt nyitott volt, a térség az erdőben, háziszolgáim kunyhói közt simára döngölt. A vidék fiataljai épp ezért nagy véleménnyel voltak a farmomról, s egy meghívás az én báljaimra mindig megtiszteltetésnek számított. A ngomákat néha nappal, néha éjjel tartották. A nappali ngomához több hely kellett, mert ilyenkor legalább annyi néző gyűlt össze, mint táncos, ezért ezeket a pázsiton rendezték. A legtöbb ngomában a táncosok egy nagy körbe vagy több kisebbe állnak és hátravetett fejjel fölalá ugrálnak, vagy ütemre dobognak a földön, fél lábukon előrelódulnak, majd a másikra visszahajlanak, vagy pedig lassan és ünnepélyesen keringenek körbe, oldalazva, arccal a kör közepe felé, miközben a fő táncosok kiválnak a gyűrűből, s középen táncolnak, ugrálnak, futnak. A nappali ngomák kisebb és nagyobb, kiszáradt barna körökben rajtahagyták nyomukat a pázsiton, mintha tűz marta volna ki a füvet, s ezek a mágikus körök csak igen lassan tűntek el. A nagy nappali ngomáknak inkább búcsú-, mint báljellege volt. Nézők csoportjai követték a táncosokat, s helyezkedtek el szépen a fák alatt. Ha egy-egy ngomának istenigazából elterjedt a híre, megjelentek még Nairobi pillangói is – a malajá-k: a szuahéliben ez nagyon szép szó –, kiöltözve, Ali Kán öszvér vontatta kétkerekűin, vidám színű, nagy mintás, hosszú kalikóruháikban – úgy festettek ott, mint nagy virágok a fűben. A farm egyszerű és tisztességes fiatal leányai a maguk hagyományos, olajjal és zsírral bekent bőrszoknyáiban és bőrköpenykéiben elhelyezkedtek a közelükben, és fennhangon megtárgyalták a ruházatukat és a modorukat, de a keresztbe vetett lábbal ülő városi szépek akárha mozdulatlan, sötét fából faragott, üvegszemű babák lettek volna, csak szítták a rövid szivarjaikat nagy nyugalommal. A tánctól megkótyagosodott, utánozni és tanulni vágyó gyerekrajok egyik körtől a másikhoz

Angyalok kenyere (latin)

rohangáltak, de néha kivitték őket a pázsit szélére, ahol megalakíthatták a maguk kis táncköreit; ilyenkor ott ugráltak mámorosan. A kikujuk, ha ngomába mennek, valami halványvörös krétával kenik be magukat tetőtől talpig – ennek a krétának nagy keletje van, mindenütt adják és veszik; furcsa szőkés külsejük lesz tőle. Ez a szín se nem az állat-, se nem a növényvilágé; a fiatalok úgy festenek benne, mintha maguk is megkövesültek volna, mintha kőből faragott szobrok lennének. A lányok a maguk szerény, gyöngyökkel hímzett bőrruhájában mind a ruhát, mind pedig magukat földdel tapasztják be, s így szinte egynek látszanak vele – ruhába bújtatott szobroknak, amelyeknek ráncait és redőit ügyes kezű művész teremtette. A ngomában részt vevő fiatalemberek pucérok, de a hajzatukkal annál többet törődnek – sörényükre és copfjukra kenik a krétát, és igen magasan tartják mészkő fejüket. Afrikában töltött utolsó éveim alatt a kormányzat megtiltotta, hogy a férfiak krétával kenjék a fejüket. Ez a fajta kikészítés mindkét nemnél óriási hatást kelt: gyémántok és fejékek sem nyújthatnának csillogóbb gálabenyomást. Amikor az ember a távoli tájon vonuló vörös krétás kikuju csapatot pillant meg, máris érzi, hogy a légkör ünnepi hangulattól vibrál. Az ilyen nyílt színi nappali tánc egyetlen negatívuma, hogy nem ismer határokat. Túlságosan nagy a színpada – hol kezdődik, hol ér véget? Külön-külön minden táncos apró alakja ki van festve, fejükön akár egy egész strucc faroktollazata, sarkukon a kolobuszmajom bőréből készült hetyke kakassarkantyú – óhatatlanul azt a látszatot keltik, mintha szétszóródtak volna, mintha be volna terítve velük minden fa alja. Az előadás – a nagy és a kis körök, a nézők egymásba olvadó, elnyúló csoportjai, a fel-alá rohangáló gyereksereg – ide-oda rángatja az ember tekintetét. Az egész jelenet azokra a régi csataképekre emlékeztet, amelyeken a harcot mintha valami domb tetejéről néznénk – egyik szélen a lovasság nyomul előre, másikon a tüzérség foglal el hadállást, magán a mezőn pedig ordonáncok magányos figurái vágtatnak keresztül. Azonkívül a nappali ngomák igen zajosak voltak. A sípok és dobok szolgáltatta tánczenét néha teljesen elnyomta a nézők zsivaja, és gyakran maguk a táncos lányok is hosszú, fültépő sikolyt hallattak, ha valamelyik moran különlegesen szép ugrófigurát mutatott be, vagy különlegesen kecsesen csóválta meg feje fölött a lándzsát. A fűben üldögélő öregek megállás nélkül, kedélyesen társalogtak. Igazán kellemes volt elnézni ezeket a vénséges kikuju asszonyokat ilyenkor, amint ott dőzsöltek egy-egy ivótökkel maguk között, vidám beszélgetésbe merülve s bizonyára azokra az időkre emlékezve, amikor maguk sem akárhogyan táncoltak a körben, s az arcuk egyre jobban kifényesedett, amint a nap s az ivótökben a tembu szintje is alább szállott. Néha-néha, amikor egy-két idős férfi is csatlakozott hozzájuk, némelyik öregasszonyt úgy elragadták a fiatalkori emlékek, hogy talpra kecmeregve, nagy karcsapdosás közepette igazi ndito-stílusban szaladt egy vagy két tánclépést. A tömeg ügyet se vetett rá, de kortársainak kis köre lelkes tapssal jutalmazta a mutatványt. Az éjjeli ngomákat azonban sokkal komolyabban szervezték meg. Ezeket csakis ősszel tartották, kukoricaszedés után, telihold alatt. Nem hinném, hogy vallási szempontból bármi jelentőségük lett volna, de valaha bizonyára volt; az előadók és a nézők viselkedése misztikus, szent pillanatot sejtetett. Lehettek akár ezerévesek is ezek a táncok. Egyikmásikat – amelyeket a táncosok szüléi és nagyszüléi nagyra értékeltek – a fehér gyarmatosok erkölcstelennek ítélték; úgy érezték, kötelességük ezeket törvényileg betiltatni. Egyszer, amikor európai vakációról tértem éppen vissza, azt találtam, hogy huszonöt fiatal harcosomat a kávészezon kellős közepén börtönbe csukatta a farmigazgatóm, mivel egy tiltott táncot is eljártak az éjjeli ngomán. Igazgatóm közölte velem, hogy a felesége nem hajlandó eltűrni ezt a táncot. Jól megszidtam a telepesek véneit, amiért engedték, hogy a ngomát az igazgató házának közelében tartsák, de ők komoran elmagyarázták, hogy Kathegu manyattájában táncoltak, négy vagy öt mérföldre onnét. Be kellett mennem Nairobiba, hogy beszéljek a rendőrfőnökkel, aki ki is eresztette táncosaimat és így tovább szedhették a kávét a farmon. Az éjjeli táncok gyönyörű látványt nyújtottak. Itt az ember percig sem maradt kétségben a színpad felől: a színpadot a tüzek képezték s addig terjedt, ameddig a fény; mi több, a tűz volt a ngoma szervező elve. A tánchoz éppen nem volt rá szükség, hiszen az afrikai felvidék holdvilága

csodálatosan tiszta és fehér; a hatáskeltéshez kellett. A tűz elsőrangú színpadot varázsolt a tánchelyből, magába szívta, egységbe gyűjtötte az összes színt és mozdulatot. A bennszülöttek ritkán élnek vissza a hatáskeltő eszközökkel. Nem raktak nagy, lobogó máglyákat. A tűzifát még nappal hordták oda a farm telepesnéi, akik természetesen az ünnep háziasszonyainak tekintették magukat, és a tánckör közepén halmozták fel. Az öregasszonyok, akik kitüntették jelenlétükkel a bált, e körül a központi rakás körül foglaltak helyet, s egész éjszaka hosszat kisebb tüzek valóságos csillagkörét táplálták. A táncosok a tüzeken kívül, az erdei éjszaka előterében ugráltak, ropták a táncot. A helynek jó nagynak kellett lennie, különben a hőség és a füst marta volna az idős nézők szemét, de azért így is körülkerített hely volt ez a világban, akár egy jókora ház mindenki közös használatára. A bennszülötteknek nemigen van érzékük a kontraszthatáshoz; a természet köldökzsinórját ők sohasem vágták el igazán. Ngomáikat csakis teliholdkor tartották. Amikor a hold kitett magáért, ők is kitettek magukért. Amikor az egész táj az ég szelíd, mégis nagy erejű fényében fürdött, Afrika roppant illuminációjához ők is hozzáadták a maguk kis tűzvörös izzását. A vendégek kis csapatokban érkeztek, hol hármasban, hol tucatnyian vagy akár tizenöten – barátok, akik előre megbeszélték, hogy együtt jönnek, vagy csak az úton vegyültek össze. Sok táncos tizenöt mérföldet is gyalogolt, hogy részt vehessen a ngomán. Ha együtt jöttek, sípokat, dobokat hoztak magukkal, úgyhogy a nagy tánc éjszakáján a vidék minden útja és ösvénye visszhangzott a muzsikától – mintha csak csengettyűket ráztak volna a hold képébe. A tánckör bejáratánál a vándorok megálltak, és várták, hogy a kör szétnyíljék előttük; ha nagyon messziről jöttek, vagy ha a nagy környékbeli törzsfőnökök fiai voltak, egy öreg telepes fogadta őket személyesen, vagy a farm valamelyik vezető táncosa, esetleg a ngoma táncmesterei. A táncmesterek éppúgy a farmon lakó fiatal férfiak közül kerültek ki, mint a többiek, de ők feleltek a ceremóniák betartásáért, és büszkék is voltak a pozíciójukra. Mielőtt a tánc megkezdődött, összevont szemöldökkel, komor képpel fel-alá járkáltak a táncosok előtt; amint pedig a tánc felélénkült, a gyűrű egyik oldaláról a másikra rohangáltak, ügyelve, hogy minden rendben menjen. Fegyverük is volt, egy vesszőnyaláb, amelynek a végét a tűzbe dugva újra és újra felizzították. Éles szemmel fürkészték a táncosokat, s ha bármi illetlenséget vagy helytelenkedést észleltek, azonnal ott teremtek; rettenetes arckifejezéssel, dühödt acsargással hozzávágták az égő nyalábot a rendzavaróhoz, méghozzá az izzó felével előre. Az áldozat mindenki szeme láttára kétrét görnyedt, de nem adott ki hangot. Az effajta égési sebhelyek mint egy-egy ngoma emlékei nem is számíthattak éppen szégyenletesnek. Az egyik táncban a lányok illedelmesen ráálltak a fiatal férfiak lábára s átkarolták a derekukat, az ifjú harcosok pedig, mindkét karjukat kinyújtva a lányok feje mellett, két kézre fogták a lándzsájukat, s időről időre teljes erőből a földre sújtottak vele. Bájos kép volt ez: a törzs fiatal női menedéket keresnek a férfiak keblén valami nagy veszedelem elől, a férfiak pedig megvédik őket, még azt is eltűrik, hogy a lábukra álljanak, oltalmat nyújtva a kígyók vagy bármi más földi veszély ellen. Ez a tánc órákig elhúzódhatott, s a táncosok arcán lassanként valami angyali eksztázis ömlött el, mintha valóban mind készek volnának meghalni egymásért. Voltak más táncaik is, ezekben a táncosok ki-be rohangáltak a tüzek között, az egyik vezető táncos hatalmasakat ugrott a levegőbe, s igen fenyegetően lóbálták a lándzsáikat; gondolom, a koreográfia az oroszlánvadászatra épült. Énekesek is voltak a ngomán, nemcsak sípok és dobok. Egyik-másik énekesnek igen nagy volt a híre, ezeket messze földről hívták meg. Nem is annyira dal volt az, amit produkáltak, hanem ritmikus kántálás. Improvizáltak, azon helyt találták ki balladáikat, de a táncosok kórusa mégis gyorsan és pontosan reagált minden alkalommal. Kellemes volt hallgatni az éjjeli levegőben, amint az egyetlen, finom hang fölcsapott, és a fiatal hangok ütemesen, szabályosan utánakántáltak. De mivel egész éjszakán át tartott, és néha a hatás kedvéért a dobok is belebeleduhogtak, egy idő után halálosan monotonná, ugyanakkor furcsán gyötrelmessé vált hallgatni, mintha az ember sem azt nem bírná elviselni, hogy akár egy perccel is tovább folytatódjék, sem azt, hogy valaha is vége legyen.

Az akkori leghíresebb énekes Dagorettiből jött. Tiszta, erős hangja volt, azonkívül maga is nagyszerűen táncolt. Miközben énekelt, a tánckörben járkált vagy rohant hosszú, jóformán úszó lépésekkel, minden lépésnél félig letérdelve; egyik tenyerét ilyenkor a szája sarkához illesztette, valószínűleg azért, hogy koncentrálja a hangot, de a hatás mindenképp az volt, mintha valami nagy és veszélyes titkot bízna a gyülekezetre. Úgy festett, akár a nagy afrikai echó maga. Boldoggá tette vagy éppen feltüzelte közönségét, de ha akarta, szűnni nem akaró kacagásrohamokra ingerelte. Volt egy félelmetes dala, egy harci dal, amelyet, azt hiszem, úgy kellett elképzelni, hogy az énekes faluról falura száguld és háborúba szólítja a népet, újra és újra eldalolva, micsoda mészárlásban és zsákmányban lesz részük. Száz évvel ezelőtt a fehér bevándorlók ereiben megfagyott volna tőle a vér. Általában azonban nem volt ilyen ijesztő. Egyik éjszaka elénekelt három dalt, és én megkértem Kamantét, fordítsa le őket. Az első egy fantáziajáték volt: azt kellett elképzelni, hogy az összes táncos hajóra száll és elvitorlázik Volaia felé. A második, magyarázta Kamante, a vénasszonyokat dicséri, az énekes és a táncosok szüléit és nagyszüléit. Nagyon édes volt a hangzása: hosszan és bizonyára részletesen sorolta elő a fogatlan és kopasz kikuju öregasszonyok minden bölcsességét és jóságát, s azok, akik most a központi tűzrakás körül ültek, élénken füleltek és bólogattak rá. A harmadik dal rövid volt, de éktelen kacagásra fakasztott mindenkit; az énekesnek fel kellett emelnie éles hangját, hogy túlharsogja őket, de közben maga is nevetett. A vénasszonyok, akiket a hízelgés jókedvre derített, a combjukat csapkodták s nagyra tátották a szájukat, akár a krokodilok. Kamante nem akarta lefordítani; butaság, mondta, és csak egy igen rövidített változattal szolgált. A téma roppant egyszerű volt: egy nemrégi pestisjárvány után a kormányzat díjat tűzött ki minden döglött patkány fejére, amelyet a körzeti rendőrfőnöknek beszolgáltatnak – a dal pedig azt írta le, hogy az általános üldöztetésnek kitett patkányok hogyan bújtak be a törzs öregasszonyainak és fiatal lányainak az ágyába és ott azután mi minden történt velük. A részletek, amelyeket nem ismerhettem meg, nagyon szórakoztatóak lehettek; miközben vonakodva fordított, néha maga Kamante sem tudott elfojtani egy-egy savanyú mosolyt. Az egyik ilyen éjjeli ngomán drámai közjátékra került sor. A ngoma búcsúünnepély volt, az én tiszteletemre rendezték nem sokkal azelőtt, hogy Európába indultam látogatóba. Jó évünk volt, különösen fényes ngomát szerveztek hát, ezerötszáz kikuju is jelen lehetett. A tánc már tartott néhány órája, s amint kimentem, hogy még egy pillantást vessek rá, mielőtt lefekszem, széket állítottak nekem, háttal a háziszolgák egyik kunyhójának, s egy-két öreg telepesem odajött, hogy szórakoztasson. Hirtelen nagy moraj támadt a táncosok körében, meglepetés vagy félelem különös hangja – mint amikor a nádason végigfut a szél. A tánc lassult, egyre lassult, de még nem állt le. Megkérdeztem az egyik idős férfit, mi a baj. Halkan, kapkodva válaszolt: – Maszai-na-kudzsa – jönnek a maszájok. Küldönc hozhatta a hírt, mert egy darabig még semmi sem történt; a kikujuk valószínűleg visszaüzentek, hogy szívesen látják a vendégeket. A maszájoknak tilos volt megjelenniük a kikuju ngomákon, túlságosan sok baj származott az ilyesmiből a múltban. Háziszolgáim odajöttek és körülvették a székemet; mindenki a tánchely bejárata felé fordult. Amikor a maszájok feltűntek, a tánc abbamaradt. Tizenkét fiatal maszáj harcos sétált be, de néhány lépés után megálltak és vártak, nem nézve se jobbra, se balra; csak a tűz felé pislogtak egyet-kettőt. Fegyvereiket és lenyűgöző fejdíszeiket kivéve meztelenek voltak. Az egyik a hadiösvényt járó moran oroszlánbőr fejdíszét viselte. Széles, skarlátvörös csík volt függőlegesen, térdtől lábfejig a lábszárukra festve. Egyenesen, merev lábbal álltak, fejüket hátravetve, némán és halálos komolyan; tartásuk egyszerre volt a hódítóé és a rabé. Azt sugallta, hogy nem a maguk akaratából jöttek a ngomára. A dobok monoton duhogása átszállt a folyó felett a Rezervátumba s még annál is tovább, és felkavarta a fiatal harcosok szívét; tizenketten nem tudtak ellenállni a hívásnak. A kikujuk is fel voltak zaklatva, de kedvesen fogadták a vendégeket. A farm vezető táncosa beinvitálta őket a tánckörbe, ahol mélységes csendben el is foglalták a helyüket, és újrakezdődött a tánc. Most azonban minden más volt, mint az imént, a levegő várakozással telt meg. A dobok

hangosabban, szaporább ütemre pufogtak. Ha a ngoma folytatódik, bizonyosan pompás látványokban lett volna részünk, kikujuk és maszájok versengve mutogatták volna egymásnak táncosi kitartásukat és ügyességüket. Nem ez történt azonban: vannak dolgok, amiket akkor sem lehet megvalósítani, ha mindenkiben megvan a jó szándék. Hogy mi történt, nem tudom. A tánckör hirtelen megingott, szétesett, valaki hangosan felordított: alig néhány másodperc alatt az egész térség rohanó, tülekedő embermasszává változott, ütések és földre zuhanó testek puffanása hallatszott, s a fejünk felett az éjszakai levegőben csak úgy hullámzott a lándzsaerdő. Mindnyájan felkeltünk, még a bölcs vénasszonyok is középen – ők egyenesen felmásztak a farakásokra, hogy jobban lássanak. Amikor az érzelmek elcsitultak, és a kavargó tömeg szétvált, a nyüzsgés kellős közepén találtam magam, ahol egy kis térséget szabadon hagytak a kedvemért. Odajött hozzám két öreg telepesem, és kelletlenül elmagyarázták, mi történt: hogyan és miképpen szegték meg a maszájok a törvényt s mi lett az eredménye – egy maszáj és három kikuju súlyosan megsebesült, „darabokra vágták őket”, ahogy mondták. Hajlandó volnék-e, folytatták komoran, összevarrni őket? Különben igen valószínű, hogy meggyűlik a bajuk a szelikali-val – a kormányzattal. Megkérdeztem az egyik öregtől, mijét vágták le a sebesülteknek. – A fejüket – válaszolta büszkén, a bennszülöttek ösztönösségével, akik szeretnek minden katasztrófát eltúlozni. Abban a pillanatban Kamante már közeledett is felém, kezében egy varrótűvel, jó hosszú cérnával és a gyűszűmmel. Még mindig haboztam, amikor egyszer csak előlépett Avaru. A hétesztendei börtönbüntetése alatt varrni is megtanították. Bizonyára gyakorolni akarta a tudását és persze eldicsekedni művészetével, mert önként vállalta, hogy átveszi az ügyek irányítását. Ettől fogva minden szem őrá szegeződött. És tényleg összevarrta a sebesülteket, fel is gyógyultak a keze alatt, és Avaru még sokáig hencegett teljesítményével, ámbár Kamante bizalmasan megsúgta nekem, hogy a fejét egyiknek se vágták le. Mivel a maszájok megjelenése a ngomán törvénytelen volt, sokáig kellett rejtegetnünk a sebesült maszájt abban a kunyhóban, amelyet a fehér vendégek szolgáinak tartottunk fenn. Itt lábadozott, és innen tűnt el végül egyetlen szó köszönet nélkül. Nehezére is eshet az ilyesmi egy maszájnak, ha kikujuk sebesítik s gyógyítják meg. Amikor a ngoma éjszakájának vége felé ismét kimentem, hogy érdeklődjem a sebesültek állapota felől, láttam, hogy a szürkés hajnali derengésben még füstölögnek a tüzek. Fiatal kikujuk tüsténkedtek körülöttük, nagyokat ugrálva botokat döftek a parazsak közé egy vénséges vénasszonynak, Vainaina anyjának irányításával. Varázslatot tettek a maszájokkal, hogy soha többé ne legyenek sikereik a szerelemben a kikuju lányoknál.

Vendég Ázsiából
A ngomák a szomszédság hagyományosan társasági eseményei voltak. Idő jártával már az első általam megismert táncosok öccsei és húgai, azután meg fiai és lányai jelentek meg a táncporondon. De voltak vendégeink távoli országokból is. A monszunszél Bombayből fúj: bölcs és tapasztalt öregek szálltak hajóra, eljöttek hozzánk Indiából, és meglátogatták a farmomat. Élt Nairobiban egy nagy indiai fakereskedő, Csoleim Husszein nevezetű, akivel több üzletet is kötöttem, amikor az első erdőirtásokat elhatároztam; hitbuzgó mohamedán volt, Farahnak jó barátja. Egy nap kijött a házamhoz és engedélyt kért, hogy elhozhasson egy főpapot, aki Indiából érkezik látogatóba. Azért hajózza át a tengert, magyarázta Csoleim Husszein, hogy ellenőrizze mombaszai és nairobi gyülekezetét; a gyülekezetek mindent el akarnak követni a szórakoztatására, sokáig törték a fejüket, végül kitalálták, hogy mi sem lehetne érdekesebb a főpap számára, mint egy látogatás az én farmomon. Megengedném-e, hogy elhozzák hozzám? Amikor azt feleltem, hogy szívesen látom, Csoleim Husszein tovább magyarázkodott: az

öregember rangja és szentsége oly nagy, hogy semmit sem ehet meg, amit hitetlenek által használt edényekben főztek. De emiatt igazán nem kell aggódnom, tette hozzá gyorsan, mert a nairobi mohamedán gyülekezet elkészíti az eledelét és idejében kiküldi a farmra; megengednéme, hogy a főpap az én házamban fogyassza el? Amikor ebbe is beleegyeztem, Csoleim Husszein hosszas habozás után, zavartan ismét megszólalt. Van itt még egy dolog, de már igazán csak egy. Az etikett előírja, hogy a főpap, bárhová megy, ajándékot kapjon, s ez egy olyan házban, mint az enyém, nem lehet kevesebb száz rúpiánál. De emiatt ne fájjon a fejem, sietett megnyugtatni, a pénzt a nairobi mohamedánok már összegyűjtötték s csak arra kérnek, hogy én adjam át a főpapnak. De elhiszi-e majd a főpap, kérdeztem, hogy az ajándék tőlem származik? Erre nézve semmiféle választ nem tudtam kicsikarni Csoleim Husszeinből; vannak esetek, amikor a színes bőrűek akkor is képtelenek tisztázni valamit, ha az életük függ tőle. Először elutasítottam ezt a nekem szánt szerepet, de azután Csoleim Husszein és Farah csalódott képébe nézve, amelyek az imént még reménytől eltelve ragyogtak, feladtam a büszkeségemet és úgy döntöttem: a főpap majd azt gondol, amit akar. A vendégség napján azután elfeledkeztem az egészről, és kimentem a mezőre, hogy kipróbáljam az új traktoromat. Titit, Kamante kisöccsét küldték ki értem. A traktor olyan zajt csapott, hogy nem értettem egy szavát sem, a traktort magát viszont olyan nehéz volt beindítani, hogy nem mertem leállítani; Titi, mint valami csöpp kis veszett kutya ügetett mellettem, végig a barázdában, lihegve és kaffogva a felforgatott, süppedős földön, a hosszú porkígyóban, míg csak a tábla végébe nem értünk. – Itt vannak a papok! – ordította Titi. – Milyen papok? – kérdeztem. – Az összes – vágta ki büszkén; négy szekéren érkeztek, mindegyiken hat ült. Visszaindultam vele a házhoz, s amint közeledtünk, valóságos raját pillantottam meg a pázsiton ténfergő fehér köntösű figuráknak, mintha csak egy nagy fehér madarakból álló csapat ereszkedett volna le a házam köré, vagy angyalsereg szállt volna alá a farmra. Úgy látszott, egy egész lelki udvart küldtek Indiából, hogy ébren tartsák Afrikában az ortodoxia lángját. A főpap méltóságos alakját azonban így sem lehetett eltéveszteni, amint felém indult két alárendeltje, valamint tiszteletteljes távolságban Csoleim Husszein kíséretében. Igen alacsony öregember volt, finom, miniatűr arcát mintha csak nagyon régi elefántcsontból faragták volna. Udvartartása is közelebb húzódott, mintegy díszőrséget állva találkozásunkhoz, majd visszavonult; a vendéget, láttam, magamnak kell szórakoztatnom. Egy szót sem tudtunk váltani egymással, mivel ő sem angolul, sem szuahéliul nem értett, én pedig nem ismertem az ő nyelvét. Mély és kölcsönös tiszteletünknek pantomimmal kellett kifejezést adnunk. A házat, láttam, már megmutatták neki. Előszedték az összes asztalneműt és virágot raktak mindenüvé, indiai és szomáli ízlés szerint. Odavezettem a nyugati falhoz, és leültünk a kőpadra. Itt, miközben a nézők lélegzetvisszafojtva figyeltek, átadtam neki a Csoleim Husszein zöld zsebkendőjébe csomagolt száz rúpiát. Valahogy előítélet élt bennem az öreg pap iránt a finnyás etikett miatt – most azonban, látva, milyen öreg és apró, egy pillanatig attól féltem, a helyzet kényelmetlen lesz neki. De amint ott üldögéltünk a délutáni napsugarak alatt, még csak nem is színlelve a társalgást, hanem mindössze barátságosan merengve egymás társaságában, megéreztem, hogy ennek az embernek a számára soha semmi sem lehet kényelmetlen. Azt a különös benyomást keltette bennem, hogy tökéletesen biztonságban van, s az égvilágon semmi nem zavarja. A maga udvarias modorában folyvást mosolygott és bólogatott, miközben megmutogattam neki a hegyeket és a magasabb fákat, úgy, mint akit minden érdekel, de semmi sem lephet meg. Vajon ez a mélységes nyugalma annak köszönhető, hogy egyáltalán nem ismeri a világ gonoszságát, vagy annak, hogy apróra ismeri és minden ízében elfogadja? – tűnődtem. Mert hisz végső fokon mindegy, hogy egyáltalán nincsenek-e mérges kígyók, vagy hogy az ember, egyre erősebb méregadagokat fecskendezve a vérébe, tökéletes immunitásra tesz szert velük szemben. Az öregember nyugodt arckifejezése egy igen kicsi csecsemőre emlékeztetett, aki még beszélni sem tanult meg, s akit minden érdekel, de természeténél fogva képtelen a meglepődésre. Azon a kőpadon egy délutáni óra hosszat mintha csak egy apró gyermek társaságában ültem volna, egy előkelő csecsemőnek, egy régi mester gyermek Jézusának társaságában – időről időre finoman meglökve a bölcsőt lelki lábammal. Igen

öreg nagyvilági dámáknak, akik már mindent láttak és mindenen keresztülláttak, van ilyen arckifejezésük. Nem férfias arckifejezés ez – inkább pólyát meg női ruhákat idéz, de idős vendégem fehér kasmírköntöséhez is jól illett. Férfiruhás emberen csak egyszer láttam ilyet – egy igen tehetséges bohóc arcán egy cirkuszban. Az öreg elfáradt, nem volt hajlandó felkelni, amikor Csoleim Husszein a többi papot levezette a folyópartra, hogy megmutassa nekik a malmot. Mivel maga is olyan madárszerű volt, nagy érdeklődést mutatott a madarak iránt. Volt akkoriban egy szelídített gólyám, és egy csapat libát is tartottam – sose vágtuk le őket, mindössze az volt a feladatuk, hogy időnként Dániát juttassák eszembe. Az öreg pap kíváncsian nézegette őket, s a négy égtáj felé mutogatva kérdezte, honnét származnak. Odajöttek a pázsitra a kutyáim is, teljessé téve a délután millenniumi hangulatát. Azt hittem, Farah és Csoleim Husszein bezárja majd őket, hisz Csoleim Husszein mint igazi mohamedán minden alkalommal pánikba esett tőlük, ahányszor csak kijött üzletet kötni a farmra. De nem: itt járkáltak föl-alá a füvön, a fehér köntösű papsággal elvegyülve – oroszlán a bárány oldalán. Ezek voltak azok a kutyák, amelyek Iszmáil szerint messziről megismerték a mohamedánt. Mielőtt elment, a főpap találkozásunk emlékére megajándékozott egy gyöngyös gyűrűvel. Hirtelen úgy éreztem, én is szeretnék adni neki valamit a rúpiás álajándékon kívül, és beküldtem Farahot a raktárba egy oroszlán bőréért, amelyet nemrég ejtettünk el a farmon. Az öreg kezébe vette az egyik hatalmas körmöt és tiszta, figyelmes tekintettel kipróbálta az élét az arcán. Miután elment, még sokáig tűnődtem, vajon mindent befogadott-e keskeny, nemes fejébe abból, amit a farm horizontjáig látott, vagy semmit sem. Valamit azért észrevehetett, mert három hónappal később levelet kaptam Indiából – igen hibásan volt címezve, és hosszú utat tett meg a posta útvesztőjében. Egy indiai herceg írta: arra kért, adjam el neki az egyik „szürke kutyámat”, amelyről a főpaptól hallott, és magam nevezhetem meg az árat.

A szomáli nők
Vendégeim egyik csoportjáról, akik nagy szerepet játszottak a farm életében, nem írhatok sokat, mert ezt ők nem szeretnék. A Farahhoz tartozó nőkre gondolok. Amikor Farah megházasodott, és elhozta feleségét Szomáliföldről a farmra, velük jött egy élénk, szelíd, füstös kis galambraj is: a fiatalasszony anyja, húgai és egy ifjú unokahúg, aki szintén a családban nevelkedett. Farah elmondta, hogy az ő országában ez a szokás. A szomáliföldi házasságokat a családok öregei szerzik, s fő szempontjaik a fiatalok származása, gazdagsága és jó híre; a legjobb családokban a menyasszony és a vőlegény egyszer sem látja egymást a házasság napjáig. De a szomáli lovagias nép, nem hagyja oltalom nélkül a hajadont. Jó modorra vall egy új férj részéről, ha a házasságkötés után fél esztendőt a felesége falujában tölt; ezalatt az ifjú feleség bizonyos fokig még független, úgy is mint háziasszony, úgy is mint helyi ismeretséggel és befolyással rendelkező személy. Persze a férj ezt néha nem teheti meg; ilyenkor a feleség nőrokonai habozás nélkül elkísérik az asszonyt a házaséletbe, s egy darabig társaságul szolgálnak neki, még ha ez azzal jár is, hogy távoli vidékekre vagy országokba kell elhurcolkodniuk. A háztartásomba került szomáli nők száma később még a törzs egy kis anyátlan lánykájával is gyarapodott, akit Farah magához vett, nem utolsósorban, gondolom, azért, hogy Mardokeus és Eszter esetének mintájára hasznot húzzon majd belőle, ha elérkezik a férjhez adásának ideje. Rendkívül élénk, jókedvű és okos kislány volt, s egész fantasztikus volt elnézni, amint növögetett, hogyan vették kézbe a hajadonok, s nagy gonddal hogyan formáltak belőle comme il faut ifjú szüzet. Tizenegy éves volt, amikor a farmra jött, és folyton otthagyott csapot-papot, hogy engem kövessen mindenüvé. Lovagolt a pónimon, hordozta a puskámat, vagy leszaladt a kikuju totókkal a halastó partjára, s a szoknyáját feltűrve, mezítláb ügetett körbe a sás benőtte parton,

kezében egy merítőzsákkal. A szomáli kislányok haját leborotválják, csak egy kör fekete fürtöt hagynak meg a koponya körül s egy hosszú tincset a tetején; nagyon bájos viselet ez, a kislány úgy festett vele, mint egy igen virgonc és gonosz ifjú szerzetes. Idővel és a felnőtt lányok hatására azonban átalakult, s ez az átalakulás őt magát is elbűvölte és lenyűgözte. Mintha nehéz súlyokat kötöttek volna a lábára, lassan, nagyon lassan kezdett járni, szemét a legjobb modorban sütötte le, és becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy azonnal eltűnjön szem elől, ha idegen érkezett a házhoz. A haját többé nem vágatta le, s amikor rendesen megnőtt, a többi lány szétválasztotta és számtalan vékony kis varkocsba fonta. A novícia büszkén és komolyan tűrte ezt a rítust; látszott: inkább meghalna, mintsem hogy ne teljesítse minden ez irányú kötelességét. Az öregasszonynak, Farah anyósának, mint Farahtól megtudtam, a maga országában igen nagy volt a becsülete, amiért ilyen kitűnő nevelésben részesítette a leányait. Szomáliföldön ők voltak a divat tüköre, a szűzies külső öntőedénye. És ez a három fiatal nő valóban maga volt a megtestesült méltóság és illemtudás. Előkelőbb magatartású úrinőket soha nem láttam. Szűzi szerénységüket kiemelte a ruhaviseletük. Hihetetlen méretű és szélességű szoknyákat hordtak; én csak tudom, mert gyakran magam vásároltam nekik a selyem- és kalikóanyagot: tíz yardnyira volt szüksége egy-egy szoknyához mindegyiknek. Ez alatt a hatalmas tömegű anyag alatt karcsú térdük titokzatos és behízelgő ritmusra mozgott: Kecses lábad ha lép, és röpködnek a fodrok, titkos vágy ingerel gyötrelmeket okozván, mint két incselkedő boszorkány, ∗ kik sötét bájitalt kavarnak billikomban. Az anya igen impresszív, testes figura volt, egy nőstény elefánt erőteljes és jóindulatú nyugalmával és elégedettségével. Sohasem láttam dühösnek. Tanárok és pedagógusok is megirigyelhették volna példátlan ösztönzőerejét; az ő kezében a nevelés nem kényszer volt és gyötrelmes fáradozás, hanem nagy és nemes összeesküvés, amelybe mohó tanítványait kegyesen beavatta. A kis ház, amelyet az erdőben építettem nekik, a fehér mágia apró középiskolájává változott, s a három fiatal lány, akik oly kecsesen járták körülötte az erdei ösvényeket, három ifjú boszorkánnyá, akik végtelen odaadással tanulmányozzák ezt a mágiát, mert tudják, hogy inasidejük leteltével roppant hatalom lehet az övék. Jókedvűen versengtek a kiválóságban; valószínű, hogy ha az ember ténylegesen piaci áru, akinek az értékét nyilvánosan vitatják meg, a rivalizálás nyílt és őszinte jelleget ölt. Farah felesége, aki többé már nem volt bizonytalanságban az értéke felől, különleges helyzetet élvezett, a jó tanuló helyzetét, aki már megkapta a maga boszorkánymesteri bizonyítványát; gyakran lehetett látni, amint meghitt társalgásba merül a főboszorkánnyal – ilyen tisztesség a hajadonoknak még nem járt. Mindegyik fiatal nő tisztában volt a maga értékével. A mohamedán szűz rangján alul nem köthet házasságot, mert ezzel nagy gyalázatot zúdítana a család fejére. A férfi nősülhet rangon alul – neki az is megfelel-; nem egy szomáli vett maga mellé maszáj feleséget. De míg egy szomáli lány feleségül mehet Arábiába, arab lány nem mehet feleségül Szomáliföldre, mert az arab a felsőbbrendű fajta – közelebbi kapcsolatban áll a Prófétával – ; maguk az arabok között pedig a Próféta családjához tartozó szűz nem mehet férjhez a családon kívül. Nemüknél fogva a fajta fiatal női tehát eleve nagyobb társadalmi karriernek néznek elébe. Ők maguk ezt az elvet teljes ártatlansággal a fajtiszta csődörtelepéhez hasonlították, mert a szomálik nagy véleménnyel vannak a kancákról. Amikor közelebbi ismeretségbe kerültünk, a lányok megkérdezték tőlem, igaz-e, amit hallottak, hogy némely európai országokban a hajadonokat ingyen adják oda leendő férjüknek. Aztán meg azt is hallották, de ezt már egyenesen elképzelhetetlennek tartják, hogy egy bizonyos törzs odáig vitte lealacsonyodásában, hogy a vőlegénynek fizetnek, amiért elviszi a lányt.

Ferencz Győző fordítása

Szégyellhetik is magukat az ilyen szülők, a lányok nemkülönben, ha efféle bánásmódot szótlanul tűrnek. Hová lett az önbecsülésük, hová a nő és a szüzesség tisztelete? Ha balszerencsés módon ebbe a törzsbe születtek volna bele, mondták a hajadonok, ők bizony szent fogadalmat tennének, hogy soha nem mennek férjhez. Napjaink Európájában nincs lehetőség tanulmányozni a szűzi szemérmetességet, és a régi könyvekben sem sikerült megragadnom a báját. Most, itt értettem csak meg, miképpen kényszerítették térdre nagyapámat és dédapámat. A szomáli szisztéma egyszerre volt természetes szükséglet és szépművészet, vallás, stratégia és balett, s minden egyes aspektusában nagy odaadással, fegyelemmel és hozzáértéssel gyakorolták. Az édes élvezet az ellentétes erők játékában rejlett. A cáfolat örök princípiuma mögött micsoda nagylelkűség; a pedantéria mögött mennyi nevetőkedv, mennyi halálmegvetés! Ennek a harcias fajtának a leányai úgy mutatták be az illedelem ceremóniáját, mint valami nagy, kecses haditáncot; a vaj meg nem olvadt a szájukban, addig nem pihentek, míg az ellenség szíve vérével jól nem laktak; három tüzes ifjú nőstény farkas voltak ők szelíd bárány bőrébe bújva. A szomáli szívós nép, sivatag és tenger edzette őket. Az élet nehéz súlyai, hosszan tartó feszültségek, nagy hullámok és végeérhetetlen korok változtatták ezeket az ifjú hölgyeket ilyen kemény, fénylő alabástrommá. A nők nomád módra varázsolták otthonossá Farah házát, vagyis úgy, mintha minden percben arra számítanának, hogy fel kell szedniük a sátrat; szőnyegek, hímzett kárpitok lógtak itt is, ott is a falakon. Nagy szerepet játszottak az illatosítók, és a szomáli illatosítók jó része igen édes. Mivel kevés nővel találkoztam a farmomon, hamar beleszoktam, hogy a nap végén egy-egy csendes órát az öregasszonnyal és a lányokkal üldögéljek végig Farah házában. Minden érdekelte őket, s az apró dolgok különös élvezetet szereztek nekik. A farm aprócseprő problémáin, a jelentéktelen kis helyzetkomikumokon akkorákat kacagtak, hogy csak úgy csilingelt a ház. Amikor kötni tanítottam őket, úgy nevették, mint valami különlegesen mulatságos bábszínházat. Ártatlanságuk nem tudatlanságból fakadt. Mindnyájan segédkeztek már szülésnél és halottas ágynál, s hidegen vitatták meg a részleteket az idős anyával. Szórakoztatásomra néha tündérmeséket adtak elő az Ezeregyéjszaka modorában, többnyire komikus meséket, amelyekben a szerelemről fölöttébb őszintén folyt a szó. Közös jellemzője volt ezeknek a történeteknek, hogy az akár szűzies, akár nem szűzies hősnő mindig felülkerekedett a férfi főszereplőkön, mindig diadalmaskodott rajtuk. Az anya csak ült és halvány mosollyal az arcán hallgatott. Ezen a bezárt asszonyi világon belül, falai és erődítései mögött megéreztem egy nagy eszmény jelenlétét, amely nélkül a helyőrség bizonyosan nem tudott volna ily vitézül kitartani: ama millenniumi reményt, hogy egyszer majd a nők lesznek a világ urai. Az idős anya ilyenkor új alakot öltött, miként ha trónusán ült volna, mint masszív, sötét szimbóluma annak a nagy hatalmú női istenségnek, aki a régi korokban, a próféta Istenének ideje előtt még létezett. Ezt az istenséget sohasem vesztették szem elől, de elsősorban mégis gyakorlatias emberek voltak, a pillanat szükségére figyeltek és kiapadhatatlan találékonyságkészlettel rendelkeztek. Ezek a fiatal nők mohón kíváncsiskodtak az európai szokások iránt, érdeklődve hallgatták a fehér hölgyek viselkedésének, neveltetésének és ruházatának leírását, mintha csak stratégiai tanulmányaikat akarnák teljessé tenni, megtudakolva azt is, miképpen hódítják meg és igázzák le egy idegen fajta hímjeit. Tulajdon ruháik igen nagy szerepet játszottak az életükben, s ez nem is csoda, hiszen ezek egyszerre voltak harci szerszámok, hadizsákmányok és győzelmi trófeák. Férjük, a szomáli férfi természeténél fogva absztinens, közömbös az étel, az ital és a személyi kényelem iránt, kemény és hosszútűrő, akár az ország, ahonnét származik: a nő az egyetlen luxusa. A nőt kielégíthetetlenül kívánja, a nő a legfőbb jó számára az életben: lovak, tevék, állatállomány, mindez szintén kívánatos, de a feleségeknél többet sohasem ér. A szomáli nők pedig bátorítják mindkét fő jellemvonását. Kegyetlenül kigúnyolnak mindenféle puhaságot a férfiban, és nagy személyes áldozatokat vállalva ragaszkodnak a maguk árához. Ezek a nők egy pár papucsra nem tehetnek szert másképp, csak a férjük révén, nem lehetnek a maguk gazdái, mindig valamelyik hímhez, apához, fivérhez vagy férjhez kell tartozniuk és mégis ők az élet legértékesebb díjai.

Meglepő és mindkét félnek becsületére válik, mennyi selymet, aranyat, alabástromot és korallt hízelegnek ki a szomáli nők a férfiaktól. A hosszú és igen fáradságos kereskedelmi expedíciók végén minden nehézség, kockázat, furfang és tűrés női ékességgé válik. A fiatal lányok, akik még nem kaptak kipréselni való férfit, kis sátorszerű házaikban szép hajukat használták ki, amennyire csak lehetett, s várták az időt, amikor majd ők hódítják meg a hódítót és ők zsarolják a zsarolót. Szívesen adták kölcsön egymásnak legszebb ruháikat, élvezettel öltöztették a kishúgot, aki a legbájosabb valamennyiük között, a férjezett nővér legékesebb darabjaiba; nagy nevetve még az arannyal hímzett vászon fejéket is ráillesztették, amit pedig szűz a törvények szerint nem viselhet. A szomálik rengeteget pörösködnek és viszálykodnak; alig volt időszak, amikor Farahnak valamilyen ügyben nem kellett bejárnia Nairobiba, vagy a törzsnek nem kellett gyűlést tartania a farmon. Ilyenkor az idős anya, ha meglátogattam, szelíden és okosan mindig igyekezett kiszedni belőlem minden részletet. Faggathatta volna Farahot is, aki bizonyára apróra beszámolt volna neki, mert nagyon tisztelte. Én azt hiszem, diplomáciából folyamodott ehhez a módszerhez, így ugyanis, ha szükségesnek mutatkozott, nyugodtan eljátszhatta a férfiak ügyeiben járatlan, azokból egy árva szót felfogni nem képes, tudatlan asszony szerepét. Ha tanácsot akar adni, szibillai módon, isteni sugallatra kell adnia, nehogy később számon kérhessék rajta. Ezeken a farmon szervezett nagy gyűléseken vagy vallási ünnepeken a nőké volt a szervezés és az ételkészítés feladata. A lakomákon nem vettek részt, a mecsetbe sem tehették be a lábukat, de a vendégeskedések sikerét és fényét nagyon is a szívükön viselték, és még egymásnak sem vallották be, mit gondolnak róluk a lelkük mélyén. Ilyenkor oly erősen emlékeztettek hazám egy korábbi nemzedékének hölgyeire, hogy óhatatlanul is turnürökben, hosszú, keskeny uszályokban láttam őket magam előtt. Nem másként teljesítettek ékes szolgálatot anyám és nagyanyám korának skandináv asszonyai sem – a jó természetű barbárok e civilizált rabszolgái – ama roppant ∗ és szentséges férfimulatságokon: az őszi idény fácánvadászatain és nagy battue-jein. A szomálik megszámlálhatatlan nemzedék óta rabszolgatartók, s asszonyaik jól kijöttek a bennszülöttekkel, természetesen és igen higgadtan viselkedtek velük. A bennszülött számára könnyebb szomálinál vagy arabnál szolgálni, mint fehér embernél, hiszen a színes fajták élettempója mindenütt ugyanaz. Farah felesége nagyon népszerű volt a farm kikujui között, s Kamante többször is leszögezte, milyen okos teremtés. Azokhoz a fehér barátaimhoz, akik gyakorta meglátogattak a farmon, például Berkeley Colehoz és Denys Finch-Hattonhoz az ifjú szomáli hölgyek nagyon udvariasan közeledtek; többször beszédbe elegyedtek velük, és meglepően sokat tudtak róluk. Ha találkoztak, nővéries modorban köszöntötték őket, kezüket ruhájuk fodrai közé rejtve. Az érintkezés azonban még így is komplikált volt, mert Berkeley is és Denys is tartott szomáli szolgákat, ezekkel pedig a lányok semmiképpen sem közösködhettek. Amint Dzsama vagy Bilea karcsú, turbános, fekete szemű alakja megjelent a farmon, ifjú szomáli hölgyeim eltűntek a föld színéről, még buborékok sem mutatták, hol merültek alá hirtelenében. Ha ilyenkor valami miatt látni akartak, úgy lopakodtak oda a házam falához, hogy valamelyik szoknyájukat egészen az arcuk elé húzták. A két angol férfi kijelentette, hízeleg nekik, hogy velük mégis oly bizalmasak, de azt hiszem, a szívük mélyén azért hideg kis fuvallatok támadtak a gondolatra, hogy akármint is vesszük: őket ártalmatlanoknak tekintik. Néha elvittem a lányokat kocsikázni vagy vendégségbe; ilyenkor gondosan megkérdeztem előbb az anyát, illendő-e ez, mert semmiképpen sem akartam besározni nevüket, amely oly makulátlan volt, akár Diana ábrázata. A farm egyik szélével határos birtokon élt egy fiatal ausztráliai asszony, néhány éven át kedves és bűbájos szomszédom; ő többször is meghívta a szomáli lányokat teára. Ezek igen jeles alkalmak voltak. Gyönyörűen kiöltöztek, úgy festettek, mint megannyi virágcsokor, s amint áthajtottunk, hátam mögött az egész autó úgy csicsergett, akár egy madárház. Óriási érdeklődést tanúsítottak a ház, a ruhák, de még barátnőm férje iránt is, akit ilyenkor csak távolból láttunk, amint éppen lovagolt vagy szántott. Amikor a teát felszolgálták, kiderült, hogy csak a férjezett nővér és a gyerekek fogadhatják el, a fiatal lányok számára az efféle izgatószer tilos. Nekik be kellett érniük a süteményekkel, amiket illedelmesen

Hajtóvadászat. (francia)

és kecsesen fogyasztottak. A kislány körül, aki szintén velünk jött, némi vita támadt – ihat-e még teát, vagy már elért abba a korba, amikor veszély leselkedik rá? A férjezett nővér úgy döntött, hogy ihat, de a gyermek sötét, büszke és hosszú tekintetet vetett ránk, és elutasította a felkínált csészét. Az unokahúg elmélkedő hajlamú, vörösbarna szemű lány volt, tudott arabul olvasni, és hosszú részleteket mondott fel a Koránból. Érdekelte a teológia, és sok vallási jellegű beszélgetést folytattam vele a világ csodáiról. Tőle tanultam meg, hogyan is kell helyesen értelmezni Józsefnek és Putifár feleségének történetét. Annyit elismert, hogy Jézus Krisztus szűztől született, de azt már nem, hogy Isten fia, hisz Istennek hús-vér fia nem lehet. Mariammo, a hajadonok közt a legszebb, a kertjében sétált, amikor egy nagy angyal, akit az Úr küldött, szárnya tollával megérintette a vállát: így fogant gyermeket. Vitáink során egy nap képeslapot mutattam neki ∗ Thorvaldsennek a koppenhágai katedrálisban levő Krisztus-szobráról. A képet látva, a maga szelíd és eksztatikus módján abban a pillanatban beleszeretett a Megváltóba. Mindig róla akart hallani, s csak sóhajtozott, irult-pirult, miközben meséltem. Júdás nagyon elkeserítette – fel nem foghatta, ilyen emberek hogy létezhetnek –, ő maga is boldogan kikaparta volna a szemét. Nagy szenvedély volt ez, akár az illatosítóik, amiket a házukban égettek, s amik – távoli hegyeken nőtt sötét fákból készülvén – édesek és különösek a mi érzékeinknek. Megkérdeztem a francia atyákat is, átvihetem-e hozzájuk a misszióra fiatal mohamedán hölgyeimet, s amikor a maguk barátságos és élénk módján – sőt boldogan, hogy végre valami történik – beleegyeztek, egyik délután áthajtottam velük, és egyenként, ünnepélyesen beléptünk a hűvös templomba. A fiatal nők még sohasem láttak ilyen tágas-magas épületet. Amikor a mennyezetre felnéztek, fejük fölé tartották a kezüket, hogy megvédjék, ha rájuk omlana. A templomban szobrok is voltak, és a képeslaptól eltekintve ők még csak hasonlót sem láttak soha életükben. A francia misszión van egy életnagyságú Mária-szobor, csupa fehér és világoskék, a kezében liliom, mellette Szent József, karján a gyermek Jézussal. A lányoknak földbe gyökerezett előttük a lába, a Szűz szépsége láttán csak sóhajtozni tudtak. Szent Józsefről már hallottak egyetmást, és igen nagy véleménnyel voltak róla mint hűséges férjről és oltalmazóról; most azonban jelentőségteljes és hálás pillantásokat vetettek rá, mert lám, még a gyereket is tartja a felesége helyett. Farah felesége, aki akkoriban gyermeket várt, egész idő alatt a Szent Család körül ténfergett, amíg csak a templomban maradtunk. Az atyák igen büszkék voltak a templomablakaikra, amelyek festett üveget utánzó papírból készültek, s Jézus szenvedését ábrázolták. A fiatal unokahúg egyszerűen beleveszett ezekbe az ablakokba, egyre járta körül őket, a kezét tördelte, térde meghajlott, mintha csak a kereszt súlya alatt. Úton hazafelé alig egy-két szót ha szóltak; azt hiszem, féltek elárulni tudatlanságukat, ezért nem kérdeztek semmit. Néhány nap múlva mégis megkérdezték, vajon az atyák le tudják-e hívni Szűz Máriát vagy Szent Józsefet a talapzatról. A fiatal unokahúgot a farmról adtuk férjhez, egy szép kis bungalóban, ami akkor épp üresen állt, s én kikölcsönöztem az alkalomra a szomáliknak. A menyegző igen fényes volt, és kerek hét napig tartott. A főceremónián magam is részt vettem: éneklő női menet vezette a menyasszonyt az éneklő férfiak menete elé, akik a vőlegényt hozták. Addig még egyszer sem látta, s én eltűnődtem, vajon Thorvaldsen Jézusaként képzelte-e el, vagy kétféle eszményképe volt, egyik az égi, másik a földi szerelemé, a lovagregények mintájára. A hét során többször is áthajtottam hozzájuk. Bármelyik órában állítottam be, a házban csak úgy csengett-bongott az ünnepi élet, és bódítottak a menyegzői illatosítók. Lendületesen ropták a kardtáncokat, a lenyűgöző női táncokat, az idősebb férfiak nagy marhavásárokat csaptak egymás közt, puskák durrogtak, öszvérfogatú kétkerekűk jöttek-mentek a ház és a város között. Éjjel, a verandára aggatott viharlámpák fényében Arábia és Szomáliföld leggyönyörűbb ruhaszínei suhantak a kocsikból a házba, a házból a kocsikhoz: kármin, szilvakék, szudáni barna, bengáli rózsa, sáfránysárga. Farah fia a farmon született: Ahamed, vagyis Szaufe lett a neve, ami azt hiszem, fűrészt jelent. Szívében nyoma sem volt a kikuju gyerekekre jellemző félénkségnek. Már apró csecsemő korában, bebugyolálva, mint egy kis gubó, hogy a kerek, fekete feje alatt alig látszott test, már

Neoklasszicista dán szobrász (1770-1844), Andersen is megénekelte egyik híres meséjében.

akkor is feszesen kihúzta magát ültében és egyenest a szemébe nézett az embernek: mintha csak egy miniatűr sólymot tartottam volna a kezemen, apró oroszlánkölyköt a térdemen. Anyja derűs lelkét örökölte, s amint futni megtanult, jókedvű és megrögzött kalandor lett belőle, akinek igen nagy volt a befolyása a farm csenevész bennszülöttnépére.

Öreg Knudsen
Néha európai vendégek is besodródtak a farmra, mint elszabadult fatörzsek a holtvízre, ott forogtak és bucskáztak egy darabig, aztán vagy kipörögtek újra a főáramba, vagy szétmállottak és elsüllyedtek. Öreg Knudsen, a dán betegen és vakon jött a farmra, s épp csak annyi időt töltött ott, amennyi alatt meghalhatott, mint valami bitang jószág. Görnyedten rótta az utakat, gyakran sokáig szót sem ejtett, mert nem maradt hozzá ereje nyomorúsága cipelésétől, s ha megszólalt is, hangja, akár a farkasé vagy a hiénáé, nyüszítés volt csupán. De ha kifújhatta magát, s rövid ideig a fájdalmát is feledte, szálltak megint a szikrák a pislákoló tűzből. Ilyenkor odajött hozzám, és elmagyarázta, hogy küzdenie kell a benne szunnyadó morbid búskomorság ellen, képtelen mániája ellen, hogy mindent sötéten lásson. Ésszel kell rajta erőt venni, mondta, hiszen a külső körülményekben, hogy a hétfene enné meg, nincs semmi hiba, azok nem érdemelnek megvetést. Csak a pesszimizmus, a pesszimizmus – az a rettenetes bűn! Knudsen tanácsolta, hogy égessünk faszenet, s adjuk el a nairobi indiaiaknak, amikor egyszer a szokásosnál is jobban kifogytunk a pénzből a farmon. Ezer és ezer rúpia van ebben, állította. És öreg Knudsen irányításával nem vallhatunk kudarcot, mert ő viharos élete során megjárta Svédország legfölső tájékait, és apróra kitanulta ott a szénégetés mesterségét. Vállalta, hogy megtanítja rá a bennszülötteket. Mialatt az erdőben dolgoztunk, igen sokat beszélgettem Knudsennel. A szénégetés kellemes munka. Kétségtelenül van benne valami mámorító, s az is köztudomású, hogy a szénégetők mindent egészen más fényben látnak, mint a hétköznapi emberek; költői hajlamúak, szeretnek lódítani, és erdei démonok szolgálnak társaságukul. És a faszén gyönyörű valami, amikor a kemence leég és kibontják s tartalmát elteregetik a földön. Sima, akár a selyem, maga a derített anyag, súlyától szabadultan, elpusztíthatatlanul, a fa sötét, tapasztalt kis múmiája. A szénégetés művészetének mise en scène-je maga is gyönyörűség. Mivel csak az aljnövényzetet vágtuk ki – vastag fából ugyanis nem lehet szenet égetni –, egész idő alatt a magas fák koronái alatt dolgoztunk. Az afrikai erdő csendjében és hűvösében a vágott fának egresszaga van; az égetőkemence friss, nyers, keserű szaga pedig éppoly üdítő, mint a tengeri szellő. Az egész helynek volt valami színházi atmoszférája, ami, tekintve, hogy az egyenlítőtől délre nincsenek színházak, már magában elbűvölő. A vékony kék füstcsíkok szabályos távolságokban szálltak fel a kemencékből, a sötét kemencék pedig úgy sorakoztak, mint sátrak a színpadon; olyan volt az egész szín, mint valami csempész- vagy katonatábor egy romantikus operában. A bennszülöttek fekete figurái nesztelenül cikáztak közöttük. Ha egy afrikai erdőben valahol feltépik az aljnövényzetet, rengeteg pillangó válik láthatóvá, fürtökben telepszenek egy-egy tuskóra vagy facsonkra. Misztikus és ártatlan látvány. Öreg Knudsen apró, göcsörtös alakja pompásan beleillett a környezetbe, amint ide-oda ugrált vöröslő fejével, most hogy végre kedvére való munkára lelt, gúnyolódott és bátorított, mint valami megvénült és megvakult, igen gonosz manó. Lelkiismeretesen dolgozott, és meglepően türelmesen bánt bennszülött tanítványaival. Persze nem értettünk mindenben egyet. Párizsban, ahol lánykoromban festőiskolába jártam, azt tanultam, olajfából készül a legjobb faszén, de Knudsen megmagyarázta, hogy az olajfában

nincsenek göbök, márpedig, aki ördöge van, annyit csak mindenki tud, hogy a dolgok lényege a göbeikben rejlik. Egy bizonyos körülmény itt az erdőben megszelídítette Knudsen vad temperamentumát. Az afrikai fáknak nagyon finom, többnyire ujjas a levélzete, úgyhogy ha a sűrű aljnövényzetet eltakarítja az ember, ha, mondhatni, kivájja az erdőt, a fény úgy vetül a földre, akár nálunk otthon egy májusi bükkerdőben, amikor a levelek még nem pöndörödtek ki egészen. Felhívtam Knudsen figyelmét erre a hasonlóságra. Nagyon megtetszett neki a gondolat, mert egész szénégetés közben valami sajátos fantáziakép varázsa alatt állt: elhitette magával, hogy egy pünkösdi piknik résztvevői vagyunk odahaza Dániában. Egy üreges vén fát el is keresztelt Lottenburgnak a Koppenhága közelében levő kirándulóhely után. Néhány üveg dán sört rejtettem el Lottenburg mélyén, és odahívtam, hogy igyunk egyet – s Knudsen odáig ereszkedett, hogy nagy kegyesen hajlandó volt jó tréfának tekinteni a dolgot. Amikor minden kemencét begyújtottunk, leültünk, és az életről kezdtünk beszélgetni. Sok mindent megtudtam Knudsen előéletéről s a különös kalandokról, amelyekben része volt, bárhová vetődött. De csakis magáról öreg Knudsenről, az egy igaz emberről beszélgethettünk – különben óhatatlanul belesüppedtünk volna abba a sötét pesszimizmusba, amelytől óva intett. Mi mindent átélt és látott: hajótörést, pestist, ismeretlen színű halakat, légtölcsért és víztölcsért, egyszerre három napot az égen, hamis barátokat, aljas gazemberségeket, kérészéletű sikereket, aranyzáport, ami alighogy eleredt, mindig el is állt. Egyetlen erős érzelem vonult végig ezen az Odüsszeián: a törvénynek és minden megnyilvánulási formájának a megvetése. Született lázadó volt ő, aki bajtársát látta minden törvényenkívüliben. A hősi tett számára egyenlő volt a törvény megfricskázásával. Szívesen beszélt királyokról, királyi famíliákról, mutatványosokról, törpékről és elmebajosokról, mert szerinte ezek is a törvényen kívül álltak – és minden bűnről, forradalomról, fortélyról és kópéságról, hisz mindez a törvénnyel szállt szembe. A jó polgárt azonban mélységesen megvetette, s a törvénytiszteletet a rabszolgalélek jellemzőjének tartotta. Nem tisztelte még a nehézkedés törvényét sem, amit én akkor ismertem meg a gyakorlatban, amikor fákat döntöttünk együtt: nem látta, miért ne lehetne – elfogulatlan, vállalkozó kedvű emberek részvételével – épp az ellenkezőjére változtatni. Knudsen szorgalmasan teletömte a fejemet mindazoknak az embereknek – többnyire szélhámosoknak és csalóknak – a nevével, akiket ismert. Nőről azonban nem beszélt soha. Mintha az idő kimosta volna a memóriájából Helsingőr édes leányait s a világ kikötőinek lelketlen asszonyait. De azért, miközben beszélgettünk, én végig ott éreztem egy ismeretlen nő jelenlétét a háttérben. Azt nem tudom, hogy ki lehetett: feleség-e, anya, tanítónő vagy első munkaadójának a felesége – gondolatban Madame Knudsennek hívtam. Alacsonynak képzeltem el, mert ő maga is nagyon alacsony volt. Ez volt az az asszony, aki elrontja a férfi örömét, akinek mindig mindenben igaza van. Abba nem tudná hagyni a kárpálást, idegeire megy az embernek nagytakarításkor, minden érdekes vállalkozást megakadályoz, örökké a gyerekek képét mosdatja, kikapja a férfi kezéből a pálinkás poharat – vagyis maga a megtestesült törvény és rend. Abszolút hatalomra való áhítozásában hasonló a szomáli asszonyok női istenségéhez, de neki esze ágában sincs szerelemmel igázni le, ő észérvekkel és tekintélyelvvel uralkodik. Knudsen bizonyára fiatalkorában ismerkedett meg vele, amikor a lelke még elég képlékeny volt, hogy kitörölhetetlen benyomás érje. Aztán a tengerre menekült előle, mert a tengert az asszony utálja, oda nem követi, de partra vetődvén Afrikában továbbra sem szabadulhatott tőle, itt megint vele volt. Vad szíve mélyén, ősz-vörös haja alatt Knudsen jobban rettegett tőle, mint bármelyik férfitól, s minden nőben álruhás Madame Knudsenre gyanakodott. Szénégetésünk végül is balul ütött ki. Hol az egyik, hol a másik kemencénk fogott lángot, s a nyereségünk azonmód füstbe ment. Knudsent nagyon bántotta a kudarc, hosszan törte a fejét, aztán kisütötte: soha senki ne égessen szenet, ha nem áll elegendő hókészlet a rendelkezésére. Abban is segített, hogy halastavat létesítsünk a farmon. A farm főútja egy helyütt füves mélyedésen vágott át, ahol forrás is fakadt: kigondoltam, hogy gátat kellene építeni alatta, és az egész mélyedést tóvá változtatni. Afrikában mindig szűkében van az ember a víznek. Nagy nyereség lenne, ha az állatok a mezőn ihatnának, és nem kellene levándorolniuk a folyóhoz. Ettől

kezdve a gát ötlete foglalkoztatta éjjel-nappal az egész farmot; apróra megrágtuk a problémát, s amikor végre elkészült, mindnyájan heroikus teljesítménynek éreztük. Kétszáz láb hosszú lett. öreg Knudsent roppantul érdekelte a dolog, még arra is megtanította Púran Szinghet, hogy gátkotrót fabrikáljon. Az elkészült gáttal igen sok bajunk volt, mert amikor a hosszú száraz évszak után elkezdődtek a nagy esőzések, nem bírta megtartani a vizet; több helyen átszakadt, nemegyszer félig el is mosódott. Knudsen találta ki, hogyan lehetne megerősíteni: ahányszor csak inni mennek a tóhoz, a farm minden ökrét, a telepesek minden marháját át kell hajtani a gát tetején. Sőt még a kecskéknek és birkáknak is hozzá kell járulniuk a nagy munkához. Mennyit ordítozott és veszekedett a kis pásztorgyerekekkel! Knudsen ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a marhák lassan ballagjanak a gáton, de a vad kis totók úgy szerették kergetni őket, hogy a farkukat is fölcsapják. Amikor aztán magam is Knudsen mellé álltam, s a totókat sikerült engedelmességre kényszeríteni, a keskeny töltésen hosszú sorban, higgadtan masírozó jószág azt a benyomást keltette az égbolt előterében, mintha Noé állatai vonulnának be a bárkába; Öreg Knudsen pedig, miközben botjával a hóna alatt számlálta őket, úgy festett, akár Noé, a bárkaépítő, aki elégedetten morfondírozik azon, hogy rajta kívül nemsokára mindenki meg fog fulladni. Idővel hatalmas víztükröm lett itt, helyenként elérte a hét láb mélységet is; az út most már a tavon vágott át: nagyon szép látvány volt. Később még két gátat építettünk lejjebb, s így tavak egész sorát nyertük – valóságos gyöngyfüzért. Ettől fogva a tó volt a farm szíve. Nyüzsögtek körülötte a tehenek és a gyerekek, s a forró évszakban, amikor a hegyekben és a pusztákon kiszáradtak az itatók és a dagonyák, megérkeztek a madarak is: kócsagok, íbiszek, jégmadarak, fürjek, tucatnyi fajta lúd és réce. Este, amint az első csillagok kiütköztek az égen, leballagtam a tó partjára, leültem a fűbe és vártam, hogy megjöjjenek a madarak. Az úszómadarak, a többivel ellentétben, igen céltudatosan röpülnek: úton vannak egyik helyről a másikra – és micsoda perspektívákat látni ezekben a szárnyra kelt vad úszóművészekben! A kacsák, amint befejezték kerengésüket az üvegtiszta égen, úgy buktak alá zajtalanul a sötét vízbe, mint megannyi fordított nyílhegy, amelyeket a mennyei íjász lőtt ki. Egyszer még egy krokodilt is puskavégre kaptam a tóban; különös látvány volt, mert tizenkét mérföldet kellett vándorolnia, hogy az Athi-folyóból idejusson. Honnét tudta vajon, hogy víz várja ott, ahol addig egyáltalán nem volt víz? Amikor az első tó elkészült, Knudsen értésemre adta, hogy halat kellene telepíteni bele. Van Afrikában egy nagyon jóízű sügérfajta, és a gondolat, hogy a farmon halászgathatnánk, igen kedvünkrevaló volt. Megoldani azonban nem volt könnyű: a Vadgazdálkodási Osztály telepített ugyan sügért néhány tóba, de kiemelni még tilos volt őket. Knudsen azonban, mint nekem bizalmasan megvallotta, tudott egy olyan tóról, amelyről senki más nem tudott s ahonnan annyi halat szerezhetünk, amennyit csak akarunk. Odahajtunk, magyarázta, áthúzunk rajta egy hálót, s bádogdobozokban meg sajtárokban hozzuk haza a halat, csak azt el ne feledjük, hogy vízinövényt is rakjunk a víz mellé, mert különben megdöglenek, mire hazaérünk velük. Ez a terv úgy fellelkesítette, hogy szinte reszketett, amint előadta; s a tulajdon kezével szőtt igazi Knudsen-féle hálót. De amint a vállalkozás időpontja közeledett, a dolog egyre rejtélyesebb színezetet kapott. Csakis teliholdnál, éjfélkor szabad végrehajtani. Eleinte három háziszolgát vittünk volna magunkkal, azután kettőre, majd egyre csökkentette a létszámukat, s erről az egyről is folyton faggatózott, hogy megbízható-e. A végén kijelentette, legjobb, ha mi ketten megyünk csak. Én ezt rossz tervnek tartottam, mert ketten nem tudtuk volna a sok dobozt behordani az autóba, de Knudsen váltig bizonygatta, hogy így lesz a legjobb, s azt is hozzátette, hogy lehetőleg senkinek se szóljunk róla. Voltak barátaim a Vadgazdálkodási Osztályon, ezért nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: – Knudsen, igazából kié ez a sok hal, amit ki akarunk fogni? – Knudsen erre egy szót sem szólt. Kiköpött, mint egy vén tengerész, kinyújtotta foltozott cipős lábát, elkente a nyálát a földön, sarkon fordult, és halálos lassúsággal faképnél hagyott. Nyakát mélyen behúzta a válla közé, hogy már egyáltalán semmit sem láthatott, csak a botjával tapogatott maga előtt: megint ő volt a megvert kutya, a hontalan száműzött az aljas, érzéketlen világban. Én pedig, mintha csak gonosz varázslatot tett volna velem, ott álltam a földbe gyökerezve, győzedelmesen – Madame Knudsen papucsában.

A halszerzés dolgára többé nem került szó Knudsen és énközöttem. Csak nem sokkal a halála után sikerült a Vadgazdálkodási Osztály segítségével halat telepítenem a tavamba. Remekül érezték magukat benne, s hozzáadták csendes, hűvös, kuka és ideges életüket a tó életéhez. Déltájban, ha arra járt az ember, láthatta, amint a felszín alatt állnak, mint sötét üveghalak a homályos, napsütötte vízben. Akármikor érkezett váratlan vendég a házhoz, elég volt kiküldenem a totómat, Tambót egy kezdetleges horgászbottal. Mindig kihúzott egy kétfontos sügért. Amikor Knudsent halva találtam a farmúton, beszalajtottam valakit a nairobi rendőrségre, hogy jelentse az esetet. A farmon akartam eltemetni, de késő este két rendőr jött érte kocsival; koporsót is hoztak. Közben vihar tört ki, három hüvelyk víz zúdult a földre, mert a hosszú esős évszak elején jártunk. Szakadó záporban hajtottunk ki a házához; miközben kicipeltük Knudsent a kocsiba, fejünk felett úgy dörgött az ég, mintha egy üteg ágyút sütöttek volna el, és olyan sűrűn csapkodtak a villámok, ahogy a búzaszárak állnak a táblán. A rendőrségi autó kerekein nem voltak láncok, alig bírt megmaradni az úton, egyik széléről a másikra korcsolyázott. Öreg Knudsen élvezte volna, hogy így távozik a farmról. A temetése körüli intéznivalók ügyében hajba kaptam a nairobi hatóságokkal; a civakodás elhúzódott, többször is be kellett mennem miatta a városba. Ezt az örökséget hagyta rám Knudsen: legutoljára hát nem ő, hanem én szegeztem lándzsát a törvény arcának, így vetkőztem le Madame Knudsen szerepét, így lettem Knudsennek – testvére.

Egy menekülő megpihen a farmon
Volt egy utazó, aki odajött a farmomra, megszállt éjszakára, azután elment és soha többé nem tért vissza – gyakran eszembe jut azóta is. Emmanuelsonnak hívták, svéd volt, és amikor megismertem, maître d’hôtel-ként dolgozott az egyik nairobi szállodában. Kövérkés fiatalember, puffadt, vörös arccal; megállt a székem mellett, ha a szállodában ebédeltem, és mézes-mázos hangon az óhazáról és ottani közös ismerőseinkről szóló történetekkel traktált; olyan kínos kitartással társalgott volna velem, hogy kénytelen voltam a másik hotelbe járni, mert akkoriban még csak két ilyen intézmény létezett a városban. Eztán keveset hallottam Emmanuelsonról; különös érzéke volt hozzá, hogy bajba keveredjék, s hogy nézetei és elképzelései az élet örömeiről gyökeresen különbözzenek az átlagostól. Így persze nem volt valami népszerű a többi itt lakó skandináv között. Egy délután váratlanul megjelent a farmomon, zaklatottan és kétségbeesve, s kölcsönkért tőlem egy összeget, hogy könnyebben átjusson Tanganyikába, máskülönben, attól tartott, börtönbe csuknák. Vagy a segítségem érkezett későn, vagy másra költötte a pénzt, de nem sokkal később hallottam, hogy letartóztatták Nairobiban. Börtönbe nem csukták, de egy időre eltűnt a szemhatáromról. Egy este olyan későn tértem haza a lovaglásból, hogy már a csillagok is kezdtek kiütközni az égen, s egy embert pillantottam meg a házam előtt, a köveken ülve várakozott. Emmanuelson volt, aki szívélyes hangon jelentette: – Íme, egy csavargó, bárónő. –Megkérdeztem, hogy kerül oda, s ő közölte, hogy eltévedt és az én házamnál kötött ki. Miért, merre tart? Tanganyikába. Ez aligha lehetett igaz – a Tanganyikába vezető út nagy és széles, könnyű rátalálni, az én farmutam is abból ágazott le. Hogyan akar eljutni Tanganyikába? –kérdeztem. Gyalog, válaszolta. Ez lehetetlen vállalkozás, mondtam: három napon át kellene víz nélkül talpalnia a Maszáj Rezervátumban, és mostanában oroszlánok garázdálkodnak arrafelé. A maszájok épp aznap panaszkodtak rájuk, s kértek, lőjek ki egyet. Igen, igen, mindezt ő, Emmanuelson is tudja, de azért mégiscsak elgyalogol Tanganyikába. Mi mást tehetne? Most, hogy eltévedt, arra gondolt, esetleg társaságomul szolgálhatna a vacsorához, és megaludna a farmon, hogy reggel korán elindulhasson. De ha ez nekem nem felel meg, máris továbbindul, amíg még a csillagok ilyen fényesek.

Nem szálltam le a lóról, miközben beszéltem vele, hogy ezzel is érzékeltessem: nem tekintem vendégnek – nem akartam ugyanis, hogy velem vacsorázzék. Most azonban már láttam, nem is számít rá, hogy behívom. Nem bízott sem az én vendégszeretetemben, sem az ő rábeszélőképességében, magányos figurának tetszett ott a sötétben, a házam előtt, olyan embernek, akinek nincs egy barátja sem. A közvetlenkedő modort sem azért vette föl, hogy a maga megszégyenülését leplezze – ez őt már nem érdekelte –, hanem hogy engem ne hozzon kínos helyzetbe; így ha most elküldöm, nem minősülök barátságtalannak. Előzékenység egy űzött ∗ állattól. Kiáltottam a szaisz-onmak, hogy vezesse el a pónit, leszálltam és így szóltam: – Jöjjön be, Emmanuelson, megvacsorázhat nálam, és itt maradhat éjszakára. A lámpafényben szomorú látványt nyújtott Emmanuelson. Hosszú fekete nagykabát volt rajta, olyan, amilyet senki sem hord Afrikában, arca borostás, haja nyíratlan, ócska cipőjének kilyukadt az orra. Semmit sem vitt magával Tanganyikába, a keze üres volt. Úgy tetszett, nekem kell felvennem a főpap szerepét, aki bemutatja az élő gödölyét az Úrnak, azután kiküldi a pusztába. Itt borra lesz szükség, gondoltam. Berkeley Cole, aki borral szokta ellátni a házamat, nemrégiben küldött egy rekesz igen ritka burgundit; szóltam Dzsumának, hogy hozzon belőle egy palackkal. Amikor vacsorához ültünk, Emmanuelson félig kiitta a poharát, a lámpa felé tartotta, s úgy ∗ nézegette sokáig, mint aki zenét hallgat figyelmesen. – Fameux  – mondta–, fameux; ez Chambertin, mégpedig 1906-os évjárat. – Valóban az volt – megnőtt a tiszteletem Emmanuelson iránt. Az elején nem sokat beszélt, és én sem tudtam, miről beszéljek vele. Megkérdeztem, hogyhogy nem talált semmilyen munkát. Azért, felelte, mert ő egyáltalán nem ért azokhoz a dolgokhoz, amikkel errefelé az emberek foglalkoznak. A szállodából elbocsátották; szakmájára nézve ő tulajdonképpen nem is maître d’hôtel. – A könyveléshez ért? – kérdeztem. – Nem – válaszolta. – Mindig is nehezemre esett két számot összeadni. – Tud bánni a marhákkal? – folytattam. – A tehenekkel? – kérdezte. – Nem, nem, én félek a tehenektől. – Tud traktort vezetni? Halvány remény csillant fel az arcán. – Nem – mondta –, de talán megtanulhatnék. – Az én traktoromon nem – jelentettem ki. – De hát mondja, Emmanuelson, mit csinált maga egész életében? Micsoda maga egyáltalán? Emmanuelson kihúzta magát. – Hogy mi vagyok? – kiáltotta. – Természetesen színész vagyok. Én pedig arra gondoltam magamban: Na, hála Istennek, akkor én végképp semmit sem tehetek ezért a szerencsétlenért; eljött az ideje, hogy emberi társalgásba kezdjünk. – Szóval színész? – mondtam. –Nagyszerű foglalkozás. És mik voltak a kedvenc szerepei a színpadon? – Ó, én tragikus színész vagyok – felelte Emmanuelson. – A kedvenc szerepeim Armand A kaméliás hölgy-ből és Oswald a Kísértetek-ből. Így hát ezekről a darabokról beszélgettünk, a különféle színészekről, akiket e szerepekben láttunk, és arról, hogy véleményünk szerint hogyan kellene őket alakítani. Emmanuelson körülnézett a szobában. –Nincsenek meg véletlenül Henrik Ibsen darabjai? Akkor ketten eljátszhatnánk az utolsó jelenetet a Kísértetek-ből, persze, ha maga vállalná Alvingnét. Nem voltak meg Henrik Ibsen darabjai. – De talán emlékezik is rá? – melegedett bele Emmanuelson. – Én magam kívülről tudom Oswaldot, elejétől a végéig. Az utolsó jelenet a legjobb. Tragikus hatás dolgában, tudja, jóformán utolérhetetlen. Most már minden csillag előbújt, nagyon szép, kellemes este köszöntött ránk; nem volt már messze a hosszú esős évszak. Megkérdeztem Emmanuelsontól, tényleg gyalog akar-e eljutni Tanganyikába.
 ∗

Lovász. Kitűnő. (francia)

– Igen – felelte –, mostantól magam leszek a magam súgója. – Még szerencse – mondtam –, hogy nem nős ember. – Igen, igen – felelte. Azután szerényen hozzátette: – De persze az vagyok. Beszélgetésünk során Emmanuelson elpanaszolta, hogy idekinn a fehér ember nem veheti fel a versenyt a bennszülöttekkel, akik sokkal olcsóbban vállalnak munkát. – Párizsban – mondta – bármikor kaptam állást valamelyik kávéházban. – Miért nem maradt Párizsban, Emmanuelson? –kérdeztem. Fürge, tiszta pillantást vetett rám. – Párizsban? Nem, nem. Épp az utolsó pillanatban sikerült onnan kereket oldanom. Emmanuelsonnak egyetlen barátja volt a kerek világon, sokszor meg is emlegette. Ha őt felkereshetné, minden másképp alakulna, mert a barátja gazdag és igen nagylelkű. Ez az ember varázsló volt, és a világot járta. Amikor Emmanuelson utoljára hallott felőle, éppen San Franciscóban lépett föl. Megint az irodalomról és a színházról beszélgettünk, de azután csak Emmanuelson jövőjére került a szó újból. Elmondta, hogyan mutattak neki egymás után ajtót itteni honfitársai. – Nehéz helyzetben van, Emmanuelson – mondtam –, hirtelen nem is jutna eszembe senki ismerősöm, akire jobban rájár a rúd, mint magára. – Igen, én is azt hiszem – felelte. – De nekem mostanában sokszor eszembe jut, ami magának talán sohasem jut az eszébe: valakinek mindig a legrosszabb helyzetben kell lennie. Palackjából kifogyott a bor, félretolta a poharat. –Ez az út – mondta –, ez nekem afféle szerencsejáték. Le rouge et noir. Így talán kikerülök a kátyúból, talán még a legnagyobb kátyúkból is. Aztán, ha eljutok Tanganyikába, talán megütöm a főnyereményt. – Biztosan eljut Tanganyikába – mondtam –, esetleg felveheti valamelyik indiai teherautó, amely éppen arra tart. – Igen, csakhogy ott vannak az oroszlánok – felelte Emmanuelson – meg a maszájok. – Hisz maga Istenben, Emmanuelson? – kérdeztem. – Igen, igen, igen – felelte Emmanuelson. Egy darabig csak üldögélt csendesen. – Lehet, hogy rettenetesen szkeptikusnak fog tartani azok után, amit most mondok – folytatta. – Istenen kívül én abszolúte semmiben nem hiszek. – Mondja, Emmanuelson, van valami pénze? – Igen, van – felelte –, nyolcvan cent. – Az nem elég. Én nem tartok pénzt a háznál, de Farahnak talán lesz valamennyije – Farahnak volt négy rúpiája. Másnap reggel napkelte előtt szóltam a szolgáknak, hogy ébresszék fel Emmanuelsont, és készítsenek nekünk reggelit. Éjszaka arra gondoltam, jó lenne, ha az első tíz mérföldön magam segíteném át kocsival. Emmanuelsonnak ez nem nagy nyereség, további nyolcvan mérföldet kell majd gyalogolnia, de nem szerettem volna, ha egyenesen az én küszöbömről lép ki ismeretlen végzetébe, és különben is valami szerephez akartam jutni ebben az ő komédiájában vagy tragédiájában. Összeállítottam neki egy szendvics- és keménytojás-csomagot, s hozzátettem még egy palack Chambertin 1906-ost, ha már annyira tudta értékelni. Hátha ez lesz az utolsó itala az életben, gondoltam. Emmanuelson hajnalban úgy festett, akár azok a legendás hullák, akiknek igen hamar kinő a föld alatt a szakálluk, de a sírból mindenesetre egészen fesztelenül mászott elő, nyugodtan és kiegyensúlyozottan viselkedett, amint nekivágtunk az útnak. A Mbagathi-folyó túlsó partján kiengedtem a kocsiból. A reggeli levegő tiszta volt, az égen egyetlen felhő sem mutatkozott. Délnyugatnak indult tovább. Amint hátranéztem, a horizonton épp akkor bukott fel a nap tompa vörösben: akár a kemény tojás sárgája, gondoltam. Három-négy óra, és a fehérizzás fényével tűz a vándor fejére. Emmanuelson búcsút vett tőlem, elindult, azután visszajött, és még egyszer elbúcsúzott. Ültem a kocsiban és néztem, és azt hiszem, ahogy ott gyalogolt, örült, hogy van nézőközönsége. Azt hiszem, oly erősen kifejlődött benne a drámai ösztön, hogy abban a pillanatban maga is élénken

érzékelte, amint elhagyja a színpadot és eltűnik, mintha a közönség szemével látta volna magát lelépni. Emmanuelson el. Vajon nem volna-e méltó és illő, hogy a hegyek, a tövisbokrok, a poros út is megszánják, és kartondíszlet jelleget öltsenek egy pillanatra? A reggeli szellő meglobogtatta lába körül a hosszú fekete nagykabátot, a palack szája kiállt a zsebéből. Éreztem, hogy szeretettel és hálával telik meg a szívem, amit az otthon maradó érez az útra kelő, a világ vándora, a tengerész, a felfedező és a csavargó iránt. Amint a domb tetejére felért, megfordult, levette és meglengette a kalapját; hosszú haját kifújta a homlokából a szél. Farah, aki elkísért, megkérdezte: – Hová megy ez a bvana? – Csak a tulajdon méltósága kedvéért nevezte bvanának Emmanuelsont: ha már egyszer megszállt a házunkban… – Tanganyikába – feleltem. – Gyalog? – Igen. – Allah legyen vele – mondta Farah. A nap folyamán sokszor gondoltam Emmanuelsonra, s ki-kiléptem a házból, hogy elnézzek a tanganyikai út felé. Este tíz óra tájt oroszlánbömbölést hallottam messze délnyugatról; fél óra múlva újra hallottam. Eltűnődtem, vajon nem egy öreg fekete nagykabáton ül-e. Az egész elkövetkező héten híreket próbáltam szerezni Emmanuelson felől, megparancsoltam Farahnak, hogy faggassa ki azokat az indiai ismerőseit, akik teherautóikkal járnak Tanganyikába, nem kerülte-e el valaki, nem találkozott-e vele az úton. De senki sem tudott róla. Fél év múlva meglepetésemre ajánlott levelet kaptam Dodomából, ahol nem ismertem senkit. Emmanuelson küldte. A borítékban benne volt az ötven rúpia, amit először adtam neki kölcsön, amikor el akarta hagyni az országot, és Farah négy rúpiája. Ezen az összegen kívül – amire egyáltalán nem számítottam, hogy valaha is viszontlátom – Emmanuelson hosszú, értelmes és igen kedves levelet is küldött nekem. Csaposi állást kapott egy dodomai bárban – vajon miféle bárok lehetnek Dodomában? –, és egész jól megy sora. A hála érzése nagyon mélyen élt benne; mindenre emlékezett a farmon töltött estéből, és többször is leszögezte, hogy barátok között volt itt. Részletesen leírta Tanganyikába vezető útját. A maszájokról csupa jót mondhatott. Ott találták az úton, és befogadták maguk közé, nagy jóságban és vendégszeretetben volt része tőlük, s különféle kanyargókkal velük is tette meg az út javát. Olyan pompásan elszórakoztatta őket, írta, a különböző országokban átélt kalandjaival, hogy alig akarták elereszteni. Emmanuelson nem ismerte a maszájok nyelvét – Odüsszeiáját nyilván pantomimban adta elő. Rendjén való is, gondoltam magamban, hogy Emmanuelson a maszájoknál keresett menedéket s azok befogadták. A világ igazi arisztokráciája és igazi proletariátusa érti legjobban a tragédiát. Számukra Isten alapvető princípiuma ez, s kulcsa a létnek. Nagyban különböznek ebben a polgári osztálytól, amely tagadja a tragédiát, s nem képes azt elviselni, amelynek a tragédia csupán illetlenséget, kellemetlenséget jelent. Mennyi félreértés származott ebből a középosztálybeli fehér bevándorló telepesek és a bennszülöttek között! A mogorva maszájok egyszerre arisztokraták és proletárok, ők azonnal felismerték a magányos, fekete ruhás vándorban a tragikus figurát; és köztük a tragikus színész végre elemében érezhette magát.

Barátok vendégségben
Barátaim vendégeskedése a farmon mindig boldog esemény volt az életemben, és a farm tudta ezt. Amikor Denys Finch-Hatton valamelyik hosszú szafarija a végéhez közeledett, előbb-utóbb egy reggel fiatal maszáj férfit pillantottam meg a házam előtt, amint egyik hosszú, karcsú lábán álldogálva várt rám. – Bedár hazafelé tart – jelentette. – Két vagy három nap múlva itt lesz. Délután valamelyik telepesem totója a farm külső övezetéből a pázsiton üldögélve várta, hogy kimenjek és elmondhassa: – Nagy gyöngytyúkcsapat járkál a folyókanyarban. Ha lőni akarsz néhányat Bedárnak, mire megjön, napnyugtakor lemegyek veled, és megmutatom, hol vannak. Vándor kedvű barátaim szemében a farm varázsa, azt hiszem, mozdíthatatlanságában és változhatatlanságában rejlett. Roppant vidékeket jártak be, rengeteg helyen verték fel és bontották le sátraikat, és abban a boldog tudatban hajtottak oda a házam elé, hogy oly állhatatos az, akár egy csillag pályája. Szerették újra látni az ismerős arcokat, és én egész afrikai tartózkodásom alatt sohasem cseréltem a szolgáimat. Én magam mindig elvágyódtam a farmról, ők pedig úgy jöttek oda, hogy könyvekre vágytak, friss vászonlepedőkre, tábortüzeik mellett a farmélet örömeiről ábrándoztak, s amint megérkeztek, első kérdéseik ezek voltak: – Megtanította már a szakácsát ∗ omelette à la chasseur-t sütni? – Megjöttek-e a Petruska lemezfölvételei? – Néha akkor is megszálltak a házamban, ha én távol voltam, Denysnek pedig minden a rendelkezésére állt, amikor Európába utaztam vakációzni. –Az én erdei menedékem – mondogatta Berkeley Cole. A civilizáció nyújtotta javakért cserébe ezek a vándorok trófeákat hoztak nekem ajándékba: leopárd- és gepárdbőröket, amelyekből Párizsban bundát lehetett csináltatni, cipőnek való kígyóés gyíkbőröket, marabutollakat. Én pedig, amíg messze jártak, azzal kedveskedtem nekik, hogy mindenféle furcsa recepteket tanultam régi szakácskönyvekből, és megpróbáltam európai virágokat nevelni a kertemben. Egyszer, amikor odahaza voltam, Dániában, egy öreg hölgytől tizenkét szép bazsarózsahagymát kaptam, amiket csak némi nehézséggel hozhattam ki a gyarmatra, mert a növényekkel kapcsolatos importkorlátozások igen szigorúak. Amint elültettem őket, jóformán azonnal sok-sok sötét karmazsinpiros, görbe hajtást hoztak, később pedig rengeteg gyönge levelet és kerek bimbót. Az első kinyílt virágot Duchesse de Nemours-nak kereszteltem el: nagy fehér bazsarózsa volt, dús és nemes sziromzatú, s csak úgy ontotta magából a friss, édes illatot. Amikor lemetszettem és vízbe tettem a nappaliban, ahány fehér ember csak belépett, földbe gyökerezett a lába. Nahát, igazi bazsarózsa! Nemsokára azonban az összes többi bimbó elhervadt és lepotyogott – soha többé nem nyílt ki egyetlen bazsarózsám sem. Néhány évvel később a csiromói Lady McMillan angol kertészével a bazsarózsákról beszélgettem. –Bazsarózsát nem sikerült nevelnünk Afrikában – mondta a kertész –, és nem is sikerül addig, amíg egy behozott hagyma itt ki nem virágzik s arról nem veszünk magvat. Így honosítottuk meg a gyarmaton a sarkantyúvirágot. – Hát így honosíthattam volna én meg az országban a bazsarózsát, így tehettem volna halhatatlanná a nevemet, mint maga Duchesse de Nemours; jövendő dicsőségemet tettem tönkre azzal, hogy lemetszettem és vízbe állítottam az egyetlen virágomat. Azóta is rengetegszer álmodom, hogy láttam a fehér bazsarózsát, amint kinn nő a kertben, és örvendezem, hogy mégsem metszettem le. A fentebbi vidékről és a városból egyaránt lejártak hozzám a barátaim. Kijött Hugh Martin a nairobi Földhivatalból, hogy elszórakoztasson; csodálatos ember volt, jártas a legismeretlenebb irodalmakban, békésen élte életét a keleti közszolgálatban, s egyebek közt itt fejlesztette ki

Omlett vadász módra, (francia)

magában azt a különös tehetséget, hogy úgy fessen, mint valami hihetetlenül kövér kínai bálvány. Engem Candide-nak nevezett, s ő volt a farm Pangloss doktora, aki szilárdan és mélységesen meg van győződve az emberi természet és a világegyetem aljasságáról és undorító voltáról, és ezzel a hitével módfelett elégedett, mert miért is ne lenne az? Jóformán ki sem mozdult a nagy karosszékből, amelyben elvackolódott. Előtte a palackkal és a pohárral, higgadtan fénylő arccal terpeszkedett s fejtegette nézeteit az életről, és úgy sugárzott az eszméktől, mint valami hóbortos és foszforeszkáló anyag- és gondolatdaganat, egy kövér ember, aki békében él a világgal és az ördöggel, s éppúgy rajta van a tisztaság bélyege mint az ördög tanítványain, amit az Úréiról már nem mindig lehet elmondani. Esténként néha berontott a házba a Nairobi túlsó oldalán levő farmjáról a fiatal, nagy orrú norvég Gustav Mohr. Kiváló gazdálkodó volt, sokat segített a munkámban, szóban és tettben egyaránt, többet, mint bárki – méghozzá olyan mániákus és fáradhatatlan készséggel, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy a farmok – vagy a skandinávok – az utolsó falatot is megosszák egymással. Úgy röpítette oda a farmra forrongó lelke, mint valami követ a vulkán ereje. Megőrjíti ez a gyarmat, jelentette ki, itt másról se tudnak beszélni az emberek, csak az ökrökről meg a szizálkenderről; a lelke a végsőkig kiéhezett, ő ezt nem bírja tovább. Folyt belőle a szó, amint belépett a szobába, s éjfélig abba se hagyta; beszélt a szerelemről, a kommunizmusról, a prostitúcióról, Hamsunról, a Bibliáról, s közben szörnyűséges kapadohánnyal mérgezte magát. Enni alig evett, engem jóformán észre se vett, ha megpróbáltam közbeszólni, rám ordított, lángolt a bensejében dúló tűztől, s a levegőt öklelte vad kese fejével. Nagyon sok mindentől kellett megszabadulnia, s miközben beszélt, további terheket gerjesztett magában. Aztán, éjjel két órakor, hirtelen kifogyott a mondanivalóból. Békésen üldögélt még egy kicsit, alázatos arccal, akár a lábadozó a kórházkertben, majd fölállt s rettenetes sebességgel elhajtott, felkészülve, hogy egy darabig megint elkínlódjon ökrökön és szizálkenderen. Eljött Ingrid Lindström is, ha egy vagy két napra ott tudta hagyni a farmját, a pulykáit meg a nzsorói kertészetét. Ingridnek, svéd katonatisztek lányának és feleségének, éppoly tiszta és fehér volt a bőre, mint a lelke. Ő és a férje egy élvezetes kalandra jöttek ki Afrikába a gyerekekkel, egy piknikre, a gyors meggazdagodás reményében; rengeteg lenföldet vásároltak fel, amikor a lennek ötszáz fontot hozott tonnája, azután, amikor a len árfolyama negyven fontra esett, s a lenföld és a hozzá való gépek teljesen elértéktelenedtek, minden erejét megfeszítve küzdött, hogy megmentse családja számára a birtokot, baromfifarmot alakított ki és áttért a kertészetre, és dolgozott, akár egy rabszolga. Gürcölés közben halálos szerelembe esett a farmjával, a teheneivel és disznaival, a bennszülöttekkel és a zöldségekkel, a maga kis Afrikájának rögével, olyan nagy és lobogó szenvedéllyel, hogy a férjét és a gyerekeit is eladta volna, ha csak ezen az áron tarthatja meg. A szűk esztendők alatt ő és én egymás karjaiban sírtunk a gondolatra, hogy elveszíthetjük a földünket. Boldog idők voltak azok, amikor Ingrid kijött hozzám, mert olyan közvetlen, egyszerű és behízelgő jovialitás áradt belőle, akár egy öreg svéd parasztasszonyból, s viharvert arcában úgy ragyogtak erős fehér fogai, mint valami kacagó valkürnek. Ezért szereti az egész világ a svédeket, mert bajaik közepette is a keblükre tudják ölelni, s olyan bátrak és nemesek, hogy messze-messze világlanak. Ingridnek volt egy öreg kikuju szakácsa és háziszolgája, Kemosza nevű, aki mindenféle tisztségeket töltött be nála, s Ingrid minden tevékenységére úgy tekintett, mint a sajátjára. Robotolt a kertészetben és a baromfiudvarban, duennaként szolgált a három kislány mellett, akiket oda-vissza hordott a bentlakásos iskola és a farm között. Ha ellátogattam nzsorói farmjára, Ingrid azt mondta, Kemosza ilyenkor egyszerűen megbolondul, fölhagy mindennel s csak az én fogadtatásommal törődik, sorra vágja le a pulykákat – ennyire lenyűgözte Farah személye. Ingrid szerint Farahhal való ismeretségére úgy tekintett, mint a legnagyobb megtiszteltetésre, ami az életben érhette. Eljött hozzám a nzsorói Mrs. Darrell Thompson is, akit alig ismertem – közölni, hogy az orvosok szerint mindössze néhány hónapja van hátra. Nemrégiben vett Írországban egy pónit, mondta, egy díjugró versenypónit – számára a halálban éppúgy, mint az életben, a lovak

jelentették a boldogság és az öröm teljét –, s most, hogy beszélt az orvosokkal, először arra gondolt, megsürgönyzi, hogy ne tegyék hajóra, de aztán mégis úgy döntött, rám hagyja majd, amikor meghal. El is feledkeztem az egészről, míg fél év múlva, amikor meghalt, Poor-box, a póni, meg nem jelent Ngongban. Attól fogva Poor-box lett a legintelligensebb lény a farmon. Látványnak nem volt valami szívderítő: zömök kis jószág, messze túl élete delén. Denys FinchHatton többször is meglovagolta, de nekem ehhez nem volt kedvem. Éles eszének és körültekintő józanságának meg annak hála, hogy pontosan tudta, mit akar, az összes fiatal, fénylő és tüzes ló közül, amelyeket külön ez alkalomra hozattak ki a gyarmat leggazdagabb polgárai, ő nyerte meg a kabetei díjugratást, amelyet a walesi herceg tiszteletére rendeztek. Szokásos higgadt és szerény pofájával hozta haza a nagy ezüstérmet, ami egyheti ideges aggodalmaskodás után tomboló gyönyörűséggel töltötte el házam népét és az egész farmot. Félév múlva elvitte a keh, az istállója mellett temettük el, a citromfák alá, és nagyon megsirattuk; a neve sokáig fennmaradt. Kijárt hozzám vacsorázni az öreg Mr. Bulpett is, akit a klubban csak Charles bácsiként ismertek. Nagyon jó barátom volt, mondhatnám, eszményképem, a Viktória-kor angol úriemberének megtestesítője, aki azonban a jelenben is igen jól érezte magát. Átúszta a Hellészpontoszt, elsőként mászta meg a Matterhornt, és kora fiatalságában, talán a nyolcvanas években a szeretője volt La Belle Otérónak. Azt hallottam, a hölgy mindenéből kiforgatta, azután szélnek eresztette. Úgy éreztem, mintha magával Armand Duvallal vagy Chevalier des Grieuxvel ülnék le vacsorázni. Sok szép képe volt Otéróról, és szívesen mesélt róla. Egyszer, vacsora közben azt mondtam neki: – Látom, kiadták La Belle Otéro emlékiratait. Maga is szerepel bennük? – Igen – felelte –, szerepelek. Más néven, persze, de benne vagyok. – Mit ír magáról? – Azt írja, az a fiatalember százezret költött rám fél év alatt, de meg is kapta a pénze ellenértékét. – És maga hogyan látja – kérdeztem nevetve – tényleg megkapta? Csak egy pillanatig gondolkodott a kérdésemen. –Igen – felelte –, igen, megkaptam. Denys Finch-Hatton és én hetvenhetedik születésnapján felvittük Mr. Bulpettet piknikezni a Ngong-hegyek csúcsára. Miközben ott üldögéltünk, egyszer csak arra terelődött a szó, vajon ha szárnyakat kapnánk, amelyeket soha többé nem vethetnénk le, elfogadnánk-e őket. Az öreg Mr. Bulpett úgy ült ott, lenézve az alattunk elterülő roppant vidékre, a Ngong zöld tájára és nyugat felé a Hasadék Völgyére, mintha máris kész volna elrepülni. – Én elfogadnám – jelentette ki –, de mennyire. Semmit sem szeretnék jobban. – Kis gondolkodás után hozzátette: – Persze, ha nő volnék, azért meggondolnám.

A nemes pionír
Ami Berkeley Cole-t és Denys Finch-Hattont illeti, a házam jóformán kommunista intézmény volt. Az övék volt benne minden, s erre ők büszkék is voltak, és mindenfélét hoztak, amiről úgy érezték, még hiányzik belőle. A legjobb minőségű borral és dohánnyal töltötték fel a készletet, könyveket és gramofonlemezeket rendeltek nekem Európából. Berkeley Cole pulykatojással és naranccsal rakta tele a kocsiját, úgy jött hozzám Kenya-hegyi farmjáról. Mindkettejükben élt az ambíció, hogy igazi borértőt neveljenek belőlem, olyat, amilyenek ők, s rengeteg időt és töprengést szenteltek ennek a feladatuknak. A legnagyobb élvezetet azonban dán kristály- és porcelánkészletemben lelték, nagy fénylő piramist raktak edényeimből és poharaimból, és nem győztek betelni a látvánnyal. Berkeley, ha a farmon tartózkodott, minden délelőtt tizenegykor kivitetett magának egy palack pezsgőt az erdőbe. Egyszer, amint elbúcsúzott tőlem, és megköszönte a vendéglátást, hozzátette: csak egyetlen árnyék ejtett foltot a képen, az, hogy durva és közönséges poharakat kaptunk a

borhoz a fák alatt. –Igen, tudom, Berkeley – mondtam –, de hát olyan kevés szép poharam maradt, és a szolgák azokat is összetörik, ha messzire kell kihordaniuk. – Komoran rám nézett, és nem eresztette el a kezemet. – De drágám – mondta –, akkor is, olyan szomorú ez. – Attól fogva mindig a legszebb poharaimat kapta az erdőben. Berkeleyban és Denysben, akiknek Angliából való kivándorlását oly mélyen fájlalta minden barátjuk, s akiket mindenki szeretett és csodált a gyarmaton, az volt a legkülönösebb, hogy ennek ellenére számkivetettek voltak. Nem valamiféle társadalom, nem is hely vetette ki őket, hanem az idő: nem illettek a századukba. Semmi más nemzet, csak az angol termelhette ki őket, de az atavizmusnak voltak ők példái, s Angliájuk egy korábbi Anglia, egy világ, amely többé már nem létezett. A jelenkorban nem volt otthonuk, ide-oda kellett kivándorolniuk, s idő jártával kikötöttek a farmomon. Ennek ők persze nem voltak tudatában. Sőt ellenkezőleg, szégyen mardosta őket, ha angliai életükre gondoltak, amit odahagytak, mintha csak merő unalomból megszöktek volna a kötelességük elől, amelyet barátaik fölvállaltak. Denys, ha a fiatalságáról mesélt – pedig oly fiatal volt még –, vagy a kilátásairól, angliai barátainak tanácsairól, Shakespeare Jaques-ját idézte: Akinek agya lágy S pénzt, nyugtot odahágy, Csak mert oly makacs a ∗ Hite s az igaza… De rosszul ítélte meg önmagát, akárcsak Berkeley és talán Jaques is. Azt hitték, szökevények ők, akiknek meg kell fizetniük makacsságukért, holott valójában száműzöttek voltak, akik elegánsan viselték a száműzetést. Berkeley, ha kicsiny fejét hosszú selymes fürtű parókával ékesíti, nyugodtan ki-be járhatott volna II. Károly udvarában. Mint fürge angol ifjú nyugodtan üldögélhetett volna a korosodó ∗ d’Artagnan, a Vingt ans après  d’Artagnanja lábánál, hallgatva és szívébe vésve bölcs mondásait. Úgy éreztem, Berkeleyra még a nehézkedés törvénye sem vonatkozik, s miközben a tűz mellett beszélgetünk, bármelyik pillanatban kirepülhet a kéményen. Nagyszerűen tudta kiismerni az embereket, nem voltak illúziói, de nem is gyűlölte őket. Ördögi malíciával mindig azokkal viselkedett a legelbűvölőbben, akikről a legrosszabb volt a véleménye. Ha istenigazában nekigyürkőzött, utánozhatatlan pojácának bizonyult. De ahhoz, hogy valaki elmés uracs legyen ∗ Congreve vagy Wycherley modorában, en plein vingtième siècle,  több kell, mint amivel akár ∗ Congreve vagy Wycherley dicsekedhetett: valami izzás, grandezza,  vad remény. Ha a tréfát merészségben és arroganciában túlzásba vitte, néha szánalmassá vált. Amikor felhevülve, a bortól szinte áttetszően derengve felszállt a magas lóra, annak árnyéka mögötte a falon egyre nőtt és mozgott, dölyfös, hóbortos vágtába kezdett, mintha igazi nemes vérből származnék s nemzőjét Rocinanténak hívták volna. De Berkeley, a láthatatlan udvari bolond, a magányos afrikai, a beteg Berkeley – mert a szíve sok aggodalomra adott okot –, akinek szeretett Kenya-hegyi farmja minden nappal egyre inkább a bankárok zsebébe vándorolt – Berkeley lett volna az utolsó, aki felismeri vagy féli ezt az árnyékot. Alacsony volt és nagyon vékony, vörös hajú, keskeny kezű-lábú, hihetetlenül egyenes tartású, s a fejét d’Artagnan módra forgatta jobbra és balra, a legyőzhetetlen kardvívó finom mozgásával. Olyan nesztelenül járt, akár a macska. És akár a macska, minden szobát, ahol leült, tüstént kényelmes zuggá varázsolt, mintha csak forrása lenne a melegnek és a jókedvnek. Ha Berkeley a házad füstölgő romjaira ül le veled, macska módra akkor is egy pillanat alatt elhiteti, hogy finom kis sarkot választott ki a számodra. Ha jól érezte magát, szinte hallottad, ahogy dorombol, mint valami nagy macska, de ha megbetegedett, az nemcsak szomorú volt és fájdalmas, hanem

Shakespeare: Ahogy tetszik. / Szabó Lőrinc fordítása Húsz év múlva; id. Alexandre Dumas regénye. ∗∗ A huszadik században, (francia) ∗∗∗ Méltóság, nagyvonalúság, (spanyol)
∗

iszonyú is, mert a macska megbetegedésében van valami iszonytató. Elvei nem voltak, de annál több előítélete, ami egy macskában természetes is. Ha Berkeley Stuart-kori lovag, akkor Denyst egy korábbi angol tájba kell helyezni, Erzsébet királynő idejébe. Kart karba fonva járhatott volna ott Sir Philippel vagy Francis Drake-kel. És az Erzsébet-koriak imádták volna, mert azt az antikvitást, azt az Athént testesítette volna meg a számukra, amelyről annyit álmodoztak és írtak. Denyst harmonikusan bele lehetett volna ∗ illeszteni civilizációnk bármelyik periódusába, tout comme chez soi, egészen a tizenkilencedik század elejéig. Jelenség lett volna bármely korban, mert atléta volt, muzsikus, műpártoló és kitűnő sportember. Jelenség volt a maga korában is, csakhogy ott nem illett igazán sehová. Angliai barátai folyton csábítgatták volna vissza, terveket dolgoztak ki otthoni karrierje előmozdítására, de Afrika nem eresztette. Az a különös és ösztönös vonzódás, amit Berkeley és Denys s még néhány magukfajtájú iránt Afrika egész bennszülött népe tanúsított, azt juttatta eszembe, hogy a múlt, bármilyen múlt fehér emberei jobban értették és szerették volna a színes fajtákat, mint ahogy mi ebben a mi ipari korszakunkban bármikor is képesek leszünk. Amikor az első gőzmozdonyt megalkották, a világ fajtáinak útja szétágazott, s azóta sem találtunk egymásra. Berkeleyval való barátságomra árnyékot vetett, hogy fiatal szomáli szolgája, Dzsama olyan törzsből származott, amely ellensége volt a Farahénak. Azoknak, akik tájékozottak a szomálik törzsi érzelmeiben, a sötét sivatagi tekintetek, amelyeket egymásra vetettek az asztal fölött, miközben Berkeleyt és engem kiszolgáltak, semmi jót nem jósoltak. Késő este sokszor eltűnődtünk, vajon mit csinálnánk, ha reggelre kelve Farahnak és Dzsamának csak kihűlt testét találnánk, tőrrel a szívükben. Ezekben a dolgokban a két ellenség nem ismert se félelmet, se józanságot, s a vérontástól és a pusztulástól csak az tartotta vissza őket, hogy valamennyire legalábbis ragaszkodtak Berkeleyhoz és hozzám. – Nem merem elárulni Dzsamának ma este – mondta egyszer Berkeley –, hogy meggondoltam magam, és mégsem Eldoret felé megyek, ahol a szerelme lakik. A szíve abban a pillanatban kővé dermedne irányomban, fütyülne rá, ki porolja majd le a ruháimat, fogná magát és nyomban megölné Farahot. Dzsama szíve azonban sohasem dermedt kővé Berkeley irányában. Régóta szolgálta már, és Berkeley sokat mesélt róla. Elmondta, hogy egyszer, amikor Dzsama különösen csökönyösen állította a maga igazát valami kérdésben, ő elvesztette a fejét, és megütötte a szomálit. – És képzelje, drágám – folytatta Berkeley –, egy pillanatnyi habozás nélkül visszaütött. – És aztán? Mi történt? – kérdeztem. – A végeredmény? Arra nem panaszkodhatom – felelte szerényen Berkeley. Rövid szünet után hozzátette: – Egyáltalán nem panaszkodhatom, tekintve, hogy húsz évvel fiatalabb nálam. Az incidens semmi nyomot nem hagyott úr és szolga viszonyában. Dzsama a maga csendes módján kissé lekezelőleg bánt Berkeleyval, mint a legtöbb szomáli szolga az alkalmazójával. Berkeley halála után Dzsamának semmi kedve sem volt az országban maradni, visszament Szomáliföldre. Berkeley soha ki nem elégíthető szerelemmel szerette a tengert. Kedvenc álma volt, hogy ő és én – ha majd meggazdagszunk – veszünk egy daut és végigkereskedjük vele Lamut, Mombaszát, Zanzibárt. A tervet részletesen kidolgoztuk, a legénységet is összeállítottuk, de meggazdagodni sohasem gazdagodtunk meg. Ha fáradt volt vagy rosszul érezte magát, gondolatai mindig visszatértek a tengerhez. Ilyenkor eszeveszetten, erős szavakkal szidta önnön ostobaságát, amiért nem a sós vízen élte le az életét. Egyszer, amikor Európába készültem s őrá megint rátört ez a hangulat, hogy felvidítsam, azt mondtam neki, hozok majd két hajólámpást, egy szél felőlit és egy szél alattit, s kiakasztjuk őket a házam bejáratának két oldalára. – Az jó lenne – felelte –, akkor olyan lenne ez a ház, mint egy hajó. De olyanok legyenek ám, amik már megjárták a tengert!

Éppúgy otthon lett volna, (francia)

Így hát Koppenhágában, egy hajófelszerelési üzletben az egyik öreg kanális partján vettem két nagy, nehéz, régi hajólámpást, amelyek sok-sok esztendőn át vitorláztak a Balti-tengeren. Felakasztottuk őket az ajtó két oldalára, az ajtó épp kelet felé nézett, úgyhogy örömmel konstatálhattuk: megfelelően vannak elhelyezve; amint a föld, éteri útját járva, előrelódul, nem lesz összeütközés. Ez a két lámpa nagy elégedettséggel töltötte el Berkeleyt. Gyakran jött ki a farmra egészen későn s rendszerint iszonyatos sebességgel, de ha a lámpák égtek, lassan, nagyon lassan hajtott oda, hogy a kis piros és zöld csillag az éjszakában a lelkébe ivódjék, s régi képzeteket keltsen benne, a tengerjárásra emlékeztesse, hogy úgy érezze, néma hajó felé közeleg sötét vízen. Még jelzőszisztémát is dolgoztunk ki a lámpákhoz, hol a helyüket változtattam meg, hol az egyiket levettem, hogy Berkeley már az erdőn átvágva tudhassa, milyen hangulatban találja vendéglátóját, milyen vacsora várja, ha megérkezik. Berkeley, akár a testvére, Galbraith Cole és a sógora, Lord Delamere, korai betelepülő volt, pionír a gyarmaton, s meghitt jó barátja a maszájoknak, a terület akkori uralkodó népének. Ő még azelőttről ismerte őket, hogy az európai civilizáció – melyet a szívük mélyén jobban utáltak, mint bármi mást a világon – elvágta a gyökerüket; még azelőttről, hogy leköltöztették őket szép északi otthonukból. A saját nyelvükön tudott beszélgetni velük a régi időkről. Amikor csak Berkeley megszállt a farmon, a maszájok átjöttek hozzá a folyón túlról. Az öreg főnökök leültek melléje, és elpanaszolták keserveiket, tréfái pedig megnevettették őket – s az olyan volt, mintha egy kemény kődarab nevetett volna. Berkeley ismeretségének és barátságának a maszájokkal köszönhettem, hogy egy igazán lenyűgöző ceremóniára került sor a farmon. Amikor a nagy háború kitört, és a maszájok hírét vették, az ősi harcos törzsnek felforrt a vére. Lelki szemeik előtt pompás csaták és mészárlások képe jelent meg, úgy érezték, még egyszer visszatér a múlt dicsősége. A háború első hónapjaiban történetesen kinn jártam a vidéken, bennszülöttekkel és szomálikkal három ökrös fogaton utánpótlást szállítottam az angoloknak, s utunk a Maszáj Rezervátumon át vezetett. Amikor egy-egy új körzet lakói kiszimatolták érkezésemet, odagyűltek a táboromba, és fénylő szemmel száz meg száz kérdést tettek föl a háborúról és a németekről – igaz-e, hogy a levegőből jönnek? Képzeletben máris rohantak lélekszakadva, hogy fogadják a veszélyt és a halált. Éjjelente az ifjú harcosok a sátram körül táncoltak háborúhoz kifestve, lándzsával és karddal a kezükben; néha, hogy megmutassák, kicsodák is ők valójában, kurta bömbölést hallattak, az oroszlán bömbölését utánozva. Egy percig sem kételkedtek benne, hogy odaeresztik őket a harchoz. De az angol kormány nem tartotta volna bölcsnek, hogy maszájokat uszítson fehér emberekre, még ha csak németek is azok, megtiltotta a maszájoknak, hogy hadra keljenek, s ezzel minden reményüket kioltotta. A kikujuk, mint teherhordók, részt vehettek a háborúban, de a maszájoknak tilos volt fegyvert fogniuk. 1918-ban azonban, amikor az általános hadkötelezettséget a gyarmat minden más bennszülött népére kiterjesztették, a kormány szükségesnek vélte, hogy most már a maszájokat is mobilizálja. A Királyi Afrikai Lövészek egyik tisztjét egész ezredével Narokba küldték, hogy állíttasson ki háromszáz morant a törzzsel. Ekkorra azonban a maszájok már kiábrándultak a háborúból. A környék összes moranja bevette magát az erdőbe és a bozótba. A Lövészek, miközben őket üldözték, tévedésből tüzet nyitottak egy manyattára, és két öregasszony életét vesztette. Két nappal később az egész Maszáj Rezervátum fellázadt, moranok özönlötték el a vidéket, sok indiai kereskedőt meggyilkoltak, s több mint ötven dhukát felperzseltek. A helyzet válságosra fordult, és a kormány nem akarta, hogy még jobban elfajuljon. Lord Delamere-t bízták meg, hogy tárgyaljon a maszájokkal, s végül meg is egyeztek. A maszájok maguk választhatták ki a háromszáz morant, és csupán közös bírsággal sújtották őket a Rezervátumban végbevitt pusztításért. Moran ugyan egy se jelent meg, de a fegyverszünet hamarosan véget is vetett az egész dolognak. Miközben ezek az események zajlottak, néhány nagy hatalmú öreg főnök hasznossá tette magát a brit hadvezetés számára: kirendelték fiatal harcosaikat, hogy figyeljék a németek mozgását a Rezervátumban és a határon. Most, hogy a háborúnak vége lett, a kormány valamiképpen honorálni akarta szolgálataikat. Érdemrendeket postáztak hazulról, hogy osszák

szét őket a maszájok között, s tizenkettőnek az odaítélését Berkeleyra bízták, mint aki a legjobban ismeri a maszájokat és beszéli a nyelvüket is. Farmom határos volt a Maszáj Rezervátummal; Berkeley eljött hozzám, és megkérdezte, szétoszthatná-e a kitüntetéseket a házamban. Kicsit ideges volt, azt mondta, fogalma sincs, tulajdonképpen mit várnak tőle. Vasárnap lehajtottunk a Rezervátumba, és tárgyaltunk az emberekkel a manyattákban, megkértük őket, hogy értesítsék a főnököket: ezen és ezen a napon jelenjenek meg a farmon. Berkeley nagyon fiatal korában tiszt volt a 9. Lándzsásoknál – mint hallottam, ő volt akkoriban a legelegánsabb és legkatonásabb tiszt az egész ezredben. De amikor napnyugta felé hazaindultunk, úgy beszélt nekem a katonai hivatásról és mentalitásról meg az ezekkel kapcsolatos gondolatairól, akár egy tőrőlmetszett civil. Az érdemrendek szétosztása, noha magában nem bírt különösebb jelentőséggel, nagy dimenziójú és nagy súlyú eseménynek bizonyult. Annyi bölcsesség és tapintat nyilvánult meg mindkét oldalon, hogy szinte világtörténelmi tetté, szimbólummá magasodott: a sötétség s a Fényesség között ∗ szívélyes pillantás-pár röpködött Megérkeztek az öreg maszájok fiaik csatlósainak kíséretében. Leültek a pázsiton és vártak, időről időre megvitatva ott legelésző marháimat; talán titkon azt remélték, hogy szolgálataikért egy tehénnel jutalmazzuk őket. Sokáig kellett várakozniuk, de ez, azt hiszem, az ő szemükben hozzátartozott a ceremóniához; Berkeley addig is levitetett a házam elé, a pázsitra egy széket, hogy majd abban ülve adja át az érdemrendeket. Amikor végül kilépett a házból, ebben a sötét bőrű társaságban nagyon fehérnek, nagyon vörös hajúnak és nagyon világos szeműnek tetszett. A határozott fiatal katonatiszt magabiztos és derűs arckifejezését és tartását vette fel, úgyhogy most megtudhattam: Berkeley, aki az arcával annyi mindent képes kifejezni, a szükség órájában minden árulkodó jelet el tud tüntetni róla. Dzsama követte, nagyon szép, arannyal és ezüsttel hímzett arab mellényben, amelyet Berkeley engedélyével külön erre az alkalomra vásárolt, kezében a medálokat tartalmazó dobozzal. Berkeley állva maradt a széke előtt, s az alacsony, sovány alak olyan aktív tetterőt sugárzott, hogy az öregek is egymás után feltápászkodtak, és nagy komolyan ráfüggesztették tekintetüket. Hogy Berkeley beszéde miről szólt, nem tudom, mert maszájul mondta el. Úgy hangzott, mintha röviden közölné velük, micsoda hihetetlen megtiszteltetésben lesz részük, ennek pedig az a magyarázata, hogy elképesztően dicséretesen viselkedtek mindannyian. De mivel a szónok Berkeley volt, s mivel a maszájok arcáról soha semmit sem lehet leolvasni, szólhatott valami egészen másról is, olyasmiről, amiről sejtelmem sem lehetett. Amint a beszéddel végzett, pillanatnyi szünet nélkül odaintette Dzsamát, kivette az érmeket a dobozból, ünnepélyesen sorra felolvasta a maszáj főnökök nevét, s nagylelkűen kinyújtott karral adta át nekik a kitüntetéseiket. A maszájok szintén egyenesen kinyújtott karral, teljes némaságban vették át őket. Az egész ceremóniát ilyen előkelően csakis két nemes vérű, ősi családi hagyományokkal rendelkező fél bonyolíthatta le – kérem a demokráciát, ne sértődjék meg. Meztelen embernek érdemrendet adni kényelmetlen dolog, hiszen nincs hová tűznie, s az öreg maszáj főnökök csak álldogáltak ott, kezükben az érmekkel. Azután egy nagyon öreg ember odajött hozzám, kinyújtotta a kezét, és megkért, mondjam meg, mi van az érdemrenden. Ahogy tudtam, elmagyaráztam neki: az ezüstérme egyik oldala Britannia fejét ábrázolta, a másikon felirat: A civilizációért vívott nagy háború emlékére. Később, amikor néhány angol barátomnak elmeséltem az érdemrendek történetét, megkérdezték: – Micsoda, nem a király feje volt azokon az érmeken? Nagy hiba. – Én magam azonban nem így vélem: szerintem az érdemrendeknek sohasem szabad túlságosan szépnek lenniük, s az egész dolgot a lehető legjobban szervezték meg. Könnyen megeshet, hogy mi is ilyesmit kapunk majd, amikor a mennyben elnyerjük jutalmunkat.

Byron: Ítéletnapi látomás. / Tandori Dezső fordítása

Amikor Berkeley megbetegedett, éppen Európába készültem vakációra. Tagja volt a gyarmat Törvényhozó Testületének, ezért táviratoztam neki: „Nem akar Ngongba jönni az ülésezés idejére stop hozzon palackokat is stop.” Válaszsürgönyében ez állt: „Égi üzenet stop jövök a palackokkal stop.” De amikor borral teli kocsijában kiért a farmra, az iváshoz nem volt kedve. Nagyon sápadt volt, sokszor alig lehetett szavát venni. Rendetlenkedett a szíve, Dzsama nélkül egy lépést sem tehetett, mert a szomáli megtanulta, hogyan kell beadni neki az injekciókat, és más gondok is gyötörték ráadásul: rettenetesen félt, hogy elveszíti a farmját. De azért a puszta jelenlétével egyedi és kényelmes zuggá varázsolta a házamat. – Elértem arra a fokra, Tania – mondta komolyan –, amikor már csak a legjobb kocsikat vezethetem, a legjobb szivarokat szívhatom és a legritkább borokat ihatom. – Azt is megmondta, hogy az orvos ráparancsolt: feküdjék ágyba, és egy hónapig fel ne keljen. Ha megfogadja ezt a tanácsot, feleltem, és erre az egy hónapra itt marad Ngongban, nem megyek haza Európába, hanem majd csak jövőre, és szívesen gondját viselem. Ezen egy kicsit eltűnődött. – Drágám – válaszolta –, nem tehetem. Ha a maga kedvéért megtenném, mi lenne velem azután? Nehéz szívvel vettem tőle búcsút. Miközben hazafelé hajóztam, el Lamu és Takaunga mellett, ahová a daunkon akartunk kijutni, rá gondoltam. Párizsban hallottam, hogy meghalt. A háza előtt esett össze, amikor kiszállt a kocsijából. A farmján temették el, ahol nyugodni szeretett volna. Ahogy Berkeley meghalt, megváltozott a gyarmat is. Megérezték ezt a barátai már akkor, és nagy szomorúság töltötte el őket, s később mások is megérezték. Halálával lezárult a gyarmat történetének egy korszaka. Az évek során sok mindent ettől a fordulóponttól kezdtek számítani, s az emberek azt mondogatták: – Amikor Berkeley Cole még élt… – vagy: – Mióta Berkeley meghalt… – Halála előtt Boldog Vadászmező volt ez a hely, most lassan megváltozott, üzleti vállalkozás lett. Bizonyos szintek lejjebb estek az elmúlásával: a szellemesség szintje, ezt nagyon hamar megéreztük – s milyen szomorú az ilyesmi egy gyarmaton; a nemes tartás szintje – nem sokkal a halála után az emberek már a bajaikról panaszkodtak; az emberség szintje. Berkeley távozásával egy bősz figura jelent meg a színpad másik végében: la dure nécessité, ∗ maîtresse des hommes et des dieux. Mégis különös, hogy egy ilyen alacsony, vékony férfi távol tudta tartani a küszöbünktől, amíg csak élt és lélegzett. A hely kenyeréből kihullt az élesztő. Eltűnt az elegancia, a vidámság, a szabadság, megszűnt az elektromos erő. Egy macska felkelt, és kiment a szobából.

Szárnyak
Denys Finch-Hattonnak nem volt más otthona Afrikában a farmon kívül. Az én házamban élt két szafari között, ott tartotta a könyveit és a gramofonját. Amikor visszatért, a farm mindent kiadott magából, ami csak benne volt; a farm megszólalt és beszélt – ahogy a kávéültetvények is beszélnek, amikor az esős évszak első záporával kivirágzanak, mintha krétafelhőből nedvesség csorogna. Amikor visszavártam Denyst, és hallottam, hogy kocsija közeledik a felhajtón, egyszersmind azt is hallottam, hogy a farm minden dolgai megszólalnak és elmondják, micsodák ők igazában. Denys mindig jól érezte magát a farmon; csak akkor jött, ha jönni akart, és a farm ismerte azt a tulajdonságát is, amelyet a világ nem sejtett: az alázatát. Mindig csak azt csinálta, amihez kedve volt, csalárd szó soha el nem hagyta a száját. Denysnek volt egy jellemvonása, amit én igen nagyra tartottam: szeretett történeteket hallgatni. Én ugyanis mindig úgy gondoltam, jelenség lehettem volna a firenzei pestis idején. Azóta változtak a divatok, és a történethallgatás művészete kiveszett Európában. Afrika bennszülöttei, akik nem tudnak olvasni, még rendelkeznek vele; ha azt mondod nekik: „Volt egyszer egy ember, aki kiment a pusztára, és ott találkozott egy másik emberrel”, máris csüggenek rajtad, gondolatban előreszaladnak az ismeretlen csapáson, amelyen a két ember

A durva szükség, az emberek és istenek ura. (francia)

halad. A fehérek azonban, még ha szeretnének, sem tudnak odafigyelni egy előadásra; vagy izegni-mozogni kezdenek, és különféle halaszthatatlan teendők jutnak eszükbe, vagy elalszanak. Ugyanezek a fehérek olvasnivalót kérnek tőled, s egész estére belemerülnek bármi nyomtatott anyagba, még akkor is, ha történetesen egy beszéd szövege az. Hozzászoktak, hogy a szemükön át fogadják be az impressziókat. Denys, aki inkább a fülét használta egész életében, jobb szerette hallani, mint olvasni a történetet; amikor csak kijött a farmra, megkérdezte: – Van valami története? – És én sok történetet kitaláltam, amíg távol volt. Esténként kényelmesen elhelyezkedett, kerevetnyi párnát rakott a tűz elé, én pedig keresztbe vetett lábbal, akár Seherezádé, leültem a padlóra, és Denys csillogó szemmel hallgatta a hosszú mesét, amíg csak vége nem lett. Sőt jobban észben tartotta, mint én magam, és egyik-másik hős drámai színre lépésénél meg-megállított, mondván: Ez az ember már a mese elején meghalt, de oda se neki. Denys tanított meg latinul, ő vett rá, hogy olvassam a Bibliát és a görög költőket. Hosszú részeket tudott kívülről az Ótestamentumból, és minden útjára magával vitte a Bibliát, amiért a mohamedánok igen nagyra becsülték. Tőle kaptam a gramofonomat is. Nagy boldogságot jelentett ez nekem, új életet lehelt a farmba, szinte a farm hangjává vált – „A ligetnek lelke a csalogány”. Néha Denys váratlanul érkezett a házba, míg én kinn jártam a kávéültetvényen vagy a kukoricaföldön, és új lemezeket hozott; beindította a gramofont, és amint hazafelé lovagoltam napszálltakor, az est tiszta, hűvös levegőjében felém úszó dallam hírül adta, hogy itt van, mintha csak rám nevetett volna, ami egyébként szokása volt. A bennszülöttek szerették a gramofont, gyakran megálltak a ház körül és hallgatták; egyik-másik háziszolgámnak kedvenc dallama is volt, s kérte, hogy azt játsszam le neki, ha egyedül voltunk a házban. Különös módon Kamante épp Beethoven C-dúr zongoraversenyének adagiójába szeretett bele; amikor először kért, hogy játsszam le neki, alig tudta elmagyarázni, melyikről is van szó. Denys és én nagyon különböztünk ízlés dolgában. Én a régi szerzőket kedveltem, Denysnek pedig, mintha csak udvariasan kárpótolni akarná a kort, amiért nem illik bele, minden művészeti ágban nagyon modern ízlése volt. Csak a leghaladóbb zenét kívánta. –Szeretném én Beethovent is – mondogatta –, csak ne lenne olyan közönséges. Denysnek és nekem, ahányszor csak együtt voltunk, különleges szerencsénk volt az oroszlánokkal. Néha mérgelődve jött haza a két-három hónapos szafarikról, mert nem sikerült igazán szép oroszlánt puskavégre kapniuk az európai vadászoknak, akiket kísért. Ezalatt a maszájok megint átjöttek hozzám, kérve, hogy lőjek ki egy bizonyos oroszlánt, amely a marháikat pusztítja, és Farahhal neki is vágtam, táboroztunk a manyattáikban, lesbe álltunk egy megölt tehén teteménél, vagy kora reggeltől kóboroltunk, de hiába, oroszlánnak még csak nyomát se leltük. De amikor Denys és én autóztunk ki a pusztára, az oroszlánok, mintha csak tisztelkedni akarnának, előjöttek, vagy a szemünk előtt lakmároztak, vagy nem messze tőlünk kiszáradt folyamágyakon vágtak át. Egyik újév reggelén, még napkelte előtt Denys és én az új, de meglehetősen rossz naroki úton hajtottunk, amekkora sebességgel egy ilyen úton csak lehet. Denys előző nap kölcsönadta egyik nehéz karabélyát valamelyik barátjának, aki délre indult egy vadásztársasággal, s csak késő éjszaka jutott eszébe, hogy elfelejtette elmagyarázni, hogyan lehet rajta a legkönnyebben feszteleníteni a gyorsítóbillentyűt. Nagyon félt, hogy a vadászt valami baleset éri. Okosabb nem jutott eszünkbe, mint hogy jó korán elindulunk az új úton, és Narokban megpróbáljuk beérni a vadásztársaságot. Hatvan mérföldet kellett megtennünk, egy részét meglehetősen durva terepen; a szafari a régi utat követte, méghozzá nyilván lassan, a megrakott teherautók miatt. Az egyetlen problémánk csak az volt, hogy nem tudtuk, elkészült-e az új út egészen Narokig. Az afrikai fennsík kora reggeli levegője olyan tapinthatóan hideg és friss, hogy időről időre ugyanaz a képzete támad az embernek: nem is a földön jár, hanem sötét és mély vízben, tenger

fenekén. Még az sem biztos, hogy egyáltalán jár: az arcát érő dermesztő fuvallatok lehetnek mélytengeri áramok is, a kocsi pedig, mint valami lusta, elektromos hal, talán a tenger fenekén ül, előremeredve kidülledő lámpaszemével, s hagyva, hogy a víz alatti élet elfolyjon mellette. A csillagok azért olyan nagyok, mert nem is igazi csillagok, hanem csak a vízfelszínen vibráló tükörképek. Utad mentén a tenger fenekén környezetüknél sötétebb élőlények tünedeznek föl, ugrálnak és vetik bele magukat a magas fűbe, ahogy a rákok és a bogarak fúrják bele magukat a tengerparti homokba. Aztán a világosság egyre terjed, s amint a nap felkel, a tengerágy felnyomakodik a felszínre, mintha csak új sziget képződne. Szagörvények suhannak el melletted, olajbokrok friss, keserű szaga, égett fű sósvíz-illata, a pusztulás váratlan, fojtó bűze. Kanuthia, Denys szolgája, aki a terepjáró hátsó ülésén ült, könnyedén megérintette a vállamat, és jobb felé mutatott. Az úttól mintegy tizenöt yardra sötét tömeg látszott, lamantin, amely kikúszott pihenni egyet a fövényre, s a tetején valami mozgott a sötét vízben. Csak később jöttem rá, hogy egy nagy zsiráfbika teteme az, amelyet két-három nappal azelőtt lőhettek ki. Zsiráfra azonban nem szabad lőni, és Denysnek meg nekem később meg is kellett védenünk magunkat a vád ellen, de bizonyítani tudtuk, hogy mi már döglötten találtuk, bár az, hogy ki terítette le, sohasem derült ki. A zsiráf hatalmas tetemén mindenesetre egy nőstény oroszlán lakmározott, s most fölemelte a fejét, hogy megnézze az elhaladó autót. Denys megállította a kocsit, Kanuthia pedig leemelte a válláról a karabélyt. Denys halkan megkérdezte: – Lelőjem? –, mert igen udvariasan mindig is úgy tekintette a Ngong-hegyet, mint az én vadászterületemet. Ugyanazoknak a maszájoknak a földjén jártunk, akik előzőleg a marháik elvesztését panaszolták; ha ez az a vad, amely egymás után gyilkolja le a teheneiket és borjaikat, ideje végezni vele. Bólintottam. Kiugrott a kocsiból, és néhány lépést tett visszafelé; abban a pillanatban, hogy az oroszlán visszabukott a zsiráf mögé, futva megkerülte a tetemet, hogy lövéshez jusson, és tüzelt. Nem láttam elesni az oroszlánt: amikor kiszálltam és odamentem, döglötten feküdt egy nagy fekete tócsában. Nem volt időnk megnyúzni, tovább kellett hajtanunk, hogy Narokban beérjük a szafarit. Körülnéztünk, és megjegyeztük magunknak a helyet; a zsiráf szaga különben is olyan erős volt már, hogy el sem téveszthettük volna. De csak két mérföldet haladhattunk tovább, és az út elfogyott. A munkások szerszámai ott hevertek, rajtuk túl csak a széles, köves föld a hajnali derengésben, emberi kéz még sohasem érintette. Ránéztünk a szerszámokra és a köves földre, és úgy döntöttünk, Denys barátjának úgy kell boldogulnia a puskával, ahogy tud. Később, amikor a szafariból visszatért, közölte velünk, hogy nem is nyílt alkalma használni. Így hát visszafordultunk, arccal a keleti ég felé, amely épp akkor kezdett vörösödni a puszták és hegyek felett. Arra hajtottunk, s közben egyfolytában a nőstény oroszlánról beszéltünk. Előbukkant a zsiráf, s ahol a fény az oldalára esett, világosan ki tudtuk venni bőrén a sötétebb, négyszögletű foltokat. Amint közelebb értünk, láttuk, hogy egy oroszlán áll rajta. A terep, amelyen feléje tartottunk, alacsonyabban feküdt, mint a tetem, s az oroszlán egész testében, ∗ sötéten magaslott fölötte a most már lángoló ég előterében. Lion Passant Or. Sörényét itt-ott fölborzolta a szél. Olyan erős benyomást tett rám, hogy felálltam a kocsiban, mire Denys így szólt: – Ezt maga lője le. – Nem szerettem Denys karabélyával lőni, nekem túlságosan hosszú volt és nehéz, és nagyon megrúgta a vállamat; de hisz itt a lövés szeretetmegnyilvánulás: nem illő-e akkor, hogy a puska a lehető legnagyobb kaliberű legyen? Amint megnyomtam a ravaszt, az oroszlán mintha egyenesen felugrott volna a levegőbe, s maga alá húzott lábakkal zuhant vissza. Lihegve álltam a fűben, s eltöltött a mindenhatóság érzete, amit a puska ad az embernek – azzal, hogy a távolból visz végbe valamit. Megkerültem a zsiráf tetemét, íme – egy klasszikus tragédia ötödik felvonása. Mind halottak voltak. A zsiráf rettenetesen nagynak és zordnak tetszett négy merev lábával és hosszú, merev nyakával; a hasát föltépték az oroszlánok. A nőstény oroszlán a hátán hevert, nagy dölyfös vicsorgással a képén: ő volt a tragédia femme fatale-ja. A

Lépő arany oroszlán (heraldikai figura).

hím oroszlán nem messze feküdt tőle – hogyhogy nem okult a nőstény végzetéből? Fejét két elülső mancsán nyugtatta, óriási sörénye királyi palástként borult rá, ő is sötét tócsában pihent, s a reggeli levegő mostanra úgy kivilágosodott, hogy látni lehetett: a tócsa skarlátvörös. Denys és Kanuthia feltűrték az ingük ujját, s miközben a nap felkelt, megnyúzták az oroszlánokat. Amikor pihentek egy kicsit, az autóból előszedtük a bort, a mazsolát és a mandulát, amiket azért csomagoltam az útra, mert újév napja volt. Leültünk a rövid fűbe, ettünk-ittunk. A halott oroszlánok a közelben fenségesen néztek ki meztelenségükben; nem volt rajtuk egy gramm felesleges háj, minden izom tökéletes, feszes ívben hajlott egymásba; nem volt semmi szükségük köpönyegre, olyanok voltak pontosan, amilyennek lenniük kell. Amint ott ültünk, árnyék szaladt át a füvön és a lábamon; felnéztem, és magasan a világoskék égen megpillantottam a köröző keselyűket. Könnyű volt a szívem, mintha fent röptetném madzagon, ahogy a sárkányokat szokás. Írtam erről egy verset. A síkságon sas árnyéka suhant át, a messzi-kéklő, névtelen hegyekhez. Az ifjú és gömbölyű zebra árnya egész nap kecses patái között hevert, hol mozdulatlan állt, várva estére, várva, hogy kóboroljon, kéken, a síkon, és az alkony fesse tégla-rőtre, ∗ s indulhasson az itatóhoz. Denysnek és nekem volt egy másik drámai kalandunk is az oroszlánokkal, de ez jóval előbb esett meg, még a barátságunk kezdetén. Egyik reggel, a tavaszi esők idején Nichols úr, dél-afrikai farmigazgatóm felpaprikázva állított be a házba, és elmondta, hogy az éjjel két oroszlán behatolt a farmra, és megölt két ökröt. Betörtek a karám kerítésén, kivonszolták a döglött ökröket a kávéültetvényre, az egyiket ott helyben fölfalták, a másik még most is ott hever a kávécserjék között. Volnék szíves engedélyt írni, amellyel sztrichnint vehet Nairobiban? Szeretné minél előbb elhelyezni a tetemben, mert biztos benne, hogy az oroszlánok még az éjjel visszajönnek. Átgondoltam a dolgot; nagyon ellenemre volt, hogy sztrichninnel pusztítsak el oroszlánokat, és ezt meg is mondtam neki. Izgalma kétségbeesésbe váltott. Az oroszlánok, jelentette ki, ha ezt a bűntényt nem bosszuljuk meg, rá fognak járni a farmra. A két ökör, amit elpusztítottak, a legjobb igavonónk volt, többet már igazán nem engedhetünk meg magunknak. A pónijaim istállója, figyelmeztetett, nincs messze az ökrök karámjától; erre gondoltam-e? Megmagyaráztam neki, hogy nem akarom én vendégül látni farmomon az oroszlánokat, de úgy vélem, inkább puskával, mint méreggel kell végezni velük. – És ki fogja lelőni őket? – kérdezte Nichols. – Én nem vagyok gyáva, de nős ember lévén semmi kedvem szükségtelenül kockáztatni az életemet. – Tudtam, hogy nem gyáva, sőt nagyon bátor emberke volt. – Ennek semmi értelme nem lenne – mondta. Nem, feleltem, nem azt akarom én, hogy ő lője agyon az oroszlánokat. Tegnap este óta a házban tartózkodik Mr. Finch-Hatton, majd ő és én kezünkbe vesszük a dolgot. – Hát, akkor ez rendben van – mondta Nichols. Bementem, hogy megkeressem Denyst. – Jöjjön – mondtam neki –, menjünk, és kockáztassuk szükségtelenül az életünket. Mert ha van bármi értéke, az épp az, hogy semmi értéke sincs. Frei ∗ lebt wer sterben kann.  Lementünk és a kávéültetvényen megtaláltuk a döglött ökröt; az oroszlánok alig kezdték ki. Nyomaik mélyek és tisztán kivehetők voltak a puha talajon: két nagy oroszlán járt itt az éjjel. Könnyen követhettük őket át az ültetvényen, fel az erdőhöz Belknap háza mögött, de mire odaértünk, már annyi eső esett, hogy alig láttunk valamit; a füvön és az erdőszéli bozótban elvesztettük a nyomokat.
 ∗

Ferencz Győző fordítása. Szabadon él, aki meghalni mer. (német)

– Mit gondol, Denys? – kérdeztem. – Visszajönnek ma éjjel? Az oroszlánokról Denysnek nagyon sok tapasztalata volt. Kijelentette, még este visszajönnek, hogy befejezzék a lakomát; időt kell hagynunk nekik, hogy megfelelően hozzáláthassanak, elegendő lesz kilenc órára lemennünk az ültetvényre. Ki kell vinnünk magunkkal a villanylámpáját a szafarifelszerelésből, hogy a lövéshez fényünk legyen; rám bízta, hogy válasszak a szerepek közül, s én inkább a világítást választottam. Hogy a sötétben visszataláljunk az ökör teteméhez, papírszalagokat kötöztünk azokra a cserjesorokra, amelyek egyenesen odavezettek, éppúgy, ahogy Jancsi és Juliska jelölte meg az útját fehér kavicsokkal. Húszlábnyira a tetemtől nagyobb papírdarabot erősítettünk egy ágra, itt majd megállunk, bekapcsoljuk a lámpát, és lövünk. Késő délután, amikor elővettük és kipróbáltuk a lámpát, kiderült, hogy a telepek kimerülőben vannak, s csak gyér fényt adnak. Nairobiba bemennünk már nem volt idő, ezért úgy döntöttünk, lesz, ami lesz, ráhagyatkozunk. Másnap volt Denys születésnapja, és vacsora közben búskomor hangon felpanaszolta, hogy eddig még nem sokat kapott az élettől. Azzal vigasztaltam, hogy valami most történhet vele még a születésnapjának reggele előtt. Szóltam Dzsumának, hogy vegyen elő egy palack bort és tartsa készenlétben, mire visszajövünk. Egyre csak az oroszlánokra gondoltam: vajon hol lehetnek most, ebben a pillanatban? Épp a folyón kelnek át lassan, némán, egyik a másik előtt, s a szelíden fodrozó hideg víz szétválik a szügyük körül? Kilenc órakor kimentünk. Egy kicsit esett, de sütött a hold; időről időre legalábbis elődugta homályos fehér képét fenn magasan a számtalan vékony felhőréteg mögül, s ilyenkor homályosan tükröződött a fehér virágú kávéföldön. Messziről elhaladtunk az iskola mellett; ki volt világítva. A látványra nagy diadalérzet fogott el, végtelenül büszke voltam a népemre. Salamon király szavai jutottak eszembe: „Azt mondja a rest: ordító oroszlán van az úton! oroszlán van az utcákon!” Íme, itt volt két oroszlán, szinte az ajtajuknál, de az én iskolásaim nem restek, az oroszlánok nem tudták távol tartani őket a tanulástól. Megtaláltuk a megjelölt kávésorokat, egy pillanatra megálltunk, majd egymás után elindultunk közöttük. Lábunkra mokasszint húztunk, nem ütöttünk zajt. Az izgalomtól reszketés fogott el, nem mertem közel menni Denyshez, nehogy észrevegye és visszaküldjön, de nagyon lemaradni sem mertem, mert bármelyik pillanatban szüksége lehetett a lámpára. Mint később rájöttünk, az oroszlánok már jártak a dögnél. Amikor meghallottak vagy megszagoltak bennünket, egy kicsit odébb mentek, be a cserjék közé, hogy megvárják, míg elhaladunk mellettük. Valószínűleg azért, mert úgy találták, túl lassan lépkedünk, az egyik mélyen, rekedten felmordult nem sokkal előttünk és jobbra. Olyan halk volt, hogy abban sem lehettünk biztosak, hallottuk-e egyáltalán. Denys megtorpant, és anélkül, hogy hátrafordult volna, megkérdezte: – Maga is hallotta? – Igen – feleltem. Továbbindultunk, és a rekedt morgás megismétlődött, ezúttal már egyenesen a jobb oldalunkon. –Gyújtsa meg a lámpát – szólt rám Denys. Ez nem volt olyan könnyű, Denys ugyanis jóval magasabb volt nálam, s nekem a válla fölött a puskájára, valamint a puska elé is kellett vetítenem a fényt. Amint bekapcsoltam, az egész világ hirtelen vakítóan megvilágított színpaddá változott, a kávéfák vizes levelei fénylettek, a földön egyenként kirajzolódtak a rögök. A fénykör először egy kis tágra nyílt szemű sakált fedett fel, olyan volt, mint egy kicsiny róka; odébb mozdítottam, és ott volt az oroszlán. Egyenesen szembenézett velünk, és nagyon világosnak tetszett, háta mögött a sötét afrikai éjszakával. Amikor a lövés közvetlenül mellettem eldördült, készületlenül ért, hirtelenében azt se tudtam, mit jelent, mintha mennydörgés lett volna, mintha egyszeriben én magam kerültem volna az oroszlán helyébe. Úgy vágódott el, akár egy kődarab. – Tovább, tovább azt a fényt! –kiáltotta Denys. Odébb fordítottam a lámpát, de a kezem úgy reszketett, hogy a fénykör, amely most az egész világot fogva tartotta, s amelynek én parancsoltam, szinte vitustáncot járt. Hallottam, hogy Denys felnevet mellettem. –AÁ lámpamunka annál a második oroszlánnál kissé retyketeg volt – mondta később. A vitustánc közepén azonban ott volt a második oroszlán, már távolodott is tőlünk, félig eltakarta egy kávécserje. Amint a fény utolérte, hátrafordította a fejét, és Denys lőtt. Kizuhant a körből, de

felkelt és újra belekerült, felénk pördült, és épp amikor a második lövés felcsattant, hosszú, dühödt hörgés tört elő a torkából. Afrika egy másodperc alatt végtelenül nagyra nőtt, Denys és én pedig, akik rajta álltunk, mérhetetlenül kicsivé zsugorodtunk. A lámpa fénykörén kívül nem volt semmi más, csak a sötétség, a sötétségben kétfelé oroszlánok, és az égből eső hullt. De amikor a mély hörgés elhalt, mozgás sem volt sehol, az oroszlán békésen feküdt, fejét mintegy undorában elfordítva nyugtatta a földön. Két nagy döglött állat hevert a kávéültetvényen, s köröttünk mindenütt az éjszaka csendje. Odamentünk az oroszlánokhoz, és lemértük a távolságokat. Onnan, ahol álltunk, az első oroszlán harminc yardra volt, a második huszonötre. Nagy testű, fiatal, erős, kövér oroszlánok voltak. Ez a két jó barát kinn a hegyek közt vagy a pusztán tegnap együtt tervelte ki a nagy kalandot, és együtt is haltak bele. Az iskolából kiözönlöttek a gyerekek, lerohantak az úton, amint megpillantottak bennünket, megálltak, és halkan, fojtott hangon kiabáltak: – Mszabu! Ott vagy? Ott vagy? Mszabu, Mszabu! Ráültem az egyik oroszlánra, és visszakiáltottam: – Igen. Ettől felbátorodtak, a hangjuk is felerősödött: – Lelőtte Bedár az oroszlánokat? Mind a kettőt? – Amint felfogták, hogy ez a helyzet, már a nyakunkon is voltak, mint megannyi kis ugrónyúl pattogtak föl-alá. Ott helyben dalt faragtak az eseményből; így hangzott: „Három lövés. Két oroszlán. Három lövés. Két oroszlán.” Aztán dalolás közben tovább színezték és bővítették, egyik tiszta hang a másik után tett hozzá valamit: „Három jó lövés, két nagy erős rossz kali oroszlán.” Azután megrészegülten rázendítettek a refrénre: „Ábécédé” – merthogy az iskolából jöttek, és bölcsességgel volt tömve a fejük. Rövid idő alatt rengeteg ember gyűlt a helyszínre, munkások a malomból, telepesek a közeli manyattákból, a háziszolgáim, akik viharlámpákat hoztak. Körülállták és megtárgyalták az oroszlánokat, Kanuthia és a szaisz pedig, akiknél kés is volt, hozzáláttak a nyúzáshoz. Ebből a két bőrből ajándékoztam meg az egyikkel az indiai főpapot. Púran Szingh is megjelent a színen, hálóingében pengevékonynak tetszett, mézes indiai mosolya kiragyogott sűrű fekete szakállából, és boldogságában csak dadogásra volt képes. Mindenáron szerette volna megkapni az oroszlánok haját, mert azt honfitársai nagy gyógyszernek tartják – mint jelbeszédéből megérteni véltem, elsősorban reuma és impotencia ellen. Egyszóval a kávéföldön nyüzsgött az élet, az eső is elállt, és mindenkire lesütött a hold. Visszamentünk a házba, Dzsuma elővette és kinyitotta a borospalackot. Túlságosan vizesek, sárosak és véresek voltunk ahhoz, hogy leülhessünk, ezért az ebédlő lobogó tüze előtt állva sietősen ittuk meg élő, daloló borunkat. Nem szóltunk egy szót sem. Vadászatunkban egységet alkottunk, és nem maradt egymás számára semmi mondanivalónk. Barátainkat még sokáig elszórakoztatta a kalandunk. Az öreg Mr. Bulpett, amikor legközelebb bementünk táncolni a Klubba, egész este nem volt hajlandó szóba állni velünk. Denys Finch-Hattonnak köszönhetem, ami, azt hiszem, a legnagyobb, a legmámorítóbb öröm volt az életemben a farmon: hogy repülhettem vele Afrika felett. Ott, ahol alig vannak vagy nincsenek is utak, s ahol a pusztákon landolni lehet, a repülés az élet valódi és létfontosságú elemévé válik: új világot tár fel. Denys kihozta Moth gépét: le tudott vele szállni a farm pusztáján, néhány percnyire a háztól, és majdnem mindennap felrepültünk. Hihetetlen látványokban részesül, aki fölszáll az afrikai felvidék fölé: a fény és a szín döbbenetes kombinációi és árnyalatai nyílnak meg előtte, a zöld és a napsütötte föld szivárványa, a gigantikus, függélyes felhők és a nagy, vad, fekete viharok száguldva-táncolva örvénylenek körülötte. A kemény, zuhogó záporok ferdén festik fehérre a levegőt. A nyelvnek nincs elég szava a repülés élményének leírására, idővel majd újakat kell kitalálni hozzá. Ha a Nagy Hasadék Völgye és a Szuszva meg a Longonot vulkánja felett repültél, nagy utat jártál be, eljutottál egészen a hold túlsó felére. Máskor pedig, ha elég alacsonyan szálltál, láthattad az állatokat a

pusztán, és úgy éreztél irántuk, mint Isten, amikor megteremtette őket, de még nem utasította Ádámot, hogy adjon nekik nevet. De nem is a látvány, hanem maga a tett tölt el boldogsággal, a repülő öröme és elragadtatása a repülés maga. Szomorú csapás és rabszolgaság azoknak, akik városokban élnek, hogy minden mozgásukban csupán egy dimenziót ismernek; úgy baktatnak egy vonal mentén, mintha madzagon húznák őket. Az áttérés a vonalról a síkra, a két dimenzióra, amikor egy mezőn vagy egy erdőn kelnek át, csodálatos felszabadulás ezeknek a rabszolgáknak, olyan, akár a francia forradalom. De a levegőben a három dimenzió tökéletes szabadságába érsz; a száműzetés és az álmodozás hosszú korszakai után a honvágytól beteg szív a tér karjaiba veti magát. A nehézkedés és az idő törvényei az élet zöld ligetében szelíd vadként játszanak, ∗ ki látta, mily nyájasak! Ahányszor csak felszálltam egy repülőgépen, s lenézve ráébredtem, hogy megszabadultam a földtől, az volt az érzésem, hogy valami nagy, új felfedezést tettem. „Értem – gondoltam ilyenkor. – Tehát erről volt szó. Most már mindent értek.” Egyszer elrepültünk Denysszel a Szikes-tóhoz, amely kilencven mérföldre délkeletre esik a farmtól, s több mint négyezer lábbal lejjebb van, mindössze kétezer lábnyira a tengerszint felett. Ebből a tóból salétromot termelnek ki, a feneke és a partja olyan, akár a fehér beton, a szaga erős, kesernyés, sós. Az ég kék volt, de amint a pusztáról berepültünk a köves és kopár sík fölé, mintha minden szín kiégett volna belőle. Az egész táj úgy festett alattunk, mint egy finoman recézett teknősbékapáncél. És egyszerre, a közepén ott volt a tó. A fehér meder, amint keresztülragyog a vízen, a levegőből nézve olyan döbbenetes, olyan hihetetlen azúrszínt ad neki, olyan tiszta kéket, hogy az embernek egy pillanatra be kell hunynia a szemét; a sivár, rőtbarna földön úgy hever ez a víztükör, mint valami nagy, fényes akvamarincsepp. Jó magasan repültünk, most lejjebb ereszkedtünk, és sötétkék árnyékunk velünk szaladt a világoskék tavon. Ezer és ezer flamingó él itt, bár hogy ezen az állott vízen miből táplálkoznak, nem tudom – halat biztosan nem találnak benne. Közeledtünkre nagy kör és legyező alakokban széthúzódtak, akár a lenyugvó nap sugarai vagy egy művészies kínai minta selymen vagy porcelánon, amely önmagát alakítja és egyre változik. Leszálltunk a fehér parton, amely forró volt, akár a kemence, és megebédeltünk a gép egyik szárnyának árnyékában. Ha a kezünket kinyújtottuk az árnyékból, a nap azonnal megperzselte. A sörösüvegek, amelyek az éterből érkezve kezdetben kellemesen hűvösek voltak, alig egy óra leforgása alatt úgy felforrósodtak, akár a frissen főzött tea. Miközben ebédeltünk, egy csapat maszáj harcos tűnt fel a horizonton, és sietve közeledett. Messziről megláthatták a leszálló gépet, és úgy döntöttek, hogy közelebbről is szemügyre veszik; a hosszú gyaloglás, még egy ilyen vidéken is, semmi a maszájnak. Libasorban jöttek, meztelenek, magasak és karcsúak voltak, fegyvereik csillogtak; sötét alakjuk tőzegszínű a sárgásszürke homokon. Mindegyiknek a lábánál egy kis árnyéktócsa feküdt és mozgott velük együtt: a mi árnyékainkon kívül ezek voltak az egyedüliek, ameddig a szem ellátott. Mind az öten felsorakoztak előttünk, összedugták a fejüket, és egymás közt megvitatták a gépet és a két idegent. Egy nemzedékkel előbb végzetes lett volna számunkra ez a találkozás. Nemsokára előlépett és megszólalt az egyik. Csak maszájul tudtak, mi igen keveset értettünk ebből a nyelvből, a társalgás hamar abbamaradt; visszalépett a barátai közé, aztán néhány perc múlva hátat fordítottak, és libasorban, előttük a széles, fehér, forró sósivataggal, elvonultak.

Ferencz Győző fordítása.

– Volna kedve Naivasába repülni? – kérdezte Denys. – De a vidék addig nagyon barátságtalan lesz, útközben sehol sem tudunk leszállni. Fel kell emelkednünk tizenkétezer lábra, és végig ott kell maradnunk. ∗ A Szikes-tótól Naivasába repülni maga volt das Ding an sich. Egyenes irányt vettünk, és végig tizenkétezer láb magasan maradtunk, ahonnan már lenézni sem érdemes, mert semmit sem látni. A Szikes-tónál eltettem báránybőr bélésű sapkámat, s most idefenn a levegő úgy szorongatta a homlokomat, mintha jeges vízbe dugtam volna; a hajam mögöttem szállt az éterben, mintha valami le akarta volna tépni a fejemet. Ugyanez az út az, csak visszafelé, amit minden este megtesz a nagy Rokmadár, amikor mindegyik körmében egy elefántot szorongatva a kicsinyeinek, Ugandából hazaszáll Arábiába. Az ember ott ül a pilótája előtt, őelőtte pedig semmi, csak az űr, úgy érzi, mintha a pilóta kinyújtott tenyerén hordozná, ahogy a dzsinn hordozta Ali herceget a levegőben, és mintha a gép szárnyai egyenest az ő szárnyai lennének. Naivasai barátaink farmján szálltunk le; a bolondos kis házak, a körülöttük növő apró fák szinte hanyatt estek, amint leereszkedni láttak bennünket. Ha hosszabb utakra nem volt időnk, Denys és én rövid repüléseket tettünk a Ngong-hegyek fölött, rendszerint napnyugta táján. Ezek a hegyek – amelyek a világ legszebb hegyei közül valók – talán a levegőből a leggyönyörűbbek, amikor a négy csúcs felé már kopár gerincek egyre emelkednek, együtt futnak a géppel, vagy hirtelen megsüppedve apró pázsitokká lapulnak. Bivalyok tanyáztak itt a hegyekben. Nagyon fiatal koromban – amikor úgy éreztem, mit sem ér az élet, ha minden afrikai állatfajból nem lőhetek ki egyet – lőttem is itt bikát. Később, amikor már nem annyira elejteni, mint inkább figyelni akartam a vadakat, újra kijártam, hogy meglessem őket. Félúton a csúcs felé, egy forrásnál ütöttem tábort, szolgákat, sátrakat, készleteket hoztam magammal, s Farahhal felkeltünk a jéghideg, sötét hajnalokon, kúsztunk-másztunk a bozótban és a magas fűben, hátha megpillantunk egy csordát, de kétszer is eredmény nélkül kellett hazatérnem. Attól, hogy a csorda ott élt, hogy a nyugati szomszédom volt, csak még jobb volt a farmon élni, de nagyon komoly és maguknakvaló szomszédok voltak ezek, mondhatni, a hegyek ősi arisztokráciája, amely már jobb napokat is látott: nem szívesen fogadtak vendéget. Egyik délután, amint a ház előtt teáztam északabbra élő barátaimmal, Denys húzott el fölöttünk Nairobi irányából, majd kis idő múlva visszafordult és leszállt a farmon. Lady Delamere és én kihajtottunk érte a pusztára, de Denys nem ugrott ki a gépből. – A bivalyok kint legelnek a hegyekben – mondta. –Jöjjön, nézze meg őket. – Nem mehetek – feleltem. – Teavendégeim vannak. – Megnézzük őket, és negyedóra múlva már itt is vagyunk. Olyan ajánlat volt ez, amihez hasonlókkal álmában szokták csábítani az embert. Lady Delamere hallani sem akart a repülésről, így hát én szálltam fel vele. A nap felé repültünk, de a hegyoldal áttetsző barna árnyékban hevert, és nemsokára ebbe kerültünk bele. Hamar észrevettük a levegőből a bivalyokat. Az egyik hosszú, domború hátú zöld gerincen, amelyek úgy futnak alá a Ngong-hegység oldalán, mint a végénél összefogott szövet redői, egy huszonhét bivalyból álló csorda legelészett. Először nagyon magasról láttuk őket, mintha csak tétován mozgó egerek lettek volna egy szoba padlóján, aztán lebuktunk, és a gerinc vonala fölött, százötven láb alacsonyan körözve, lőtávolságon belül számlálgattuk, miközben békésen csordába olvadtak, majd megint szétváltak. Volt köztük egy nagyon öreg, hatalmas fekete bika, egy vagy két fiatalabb bika és több borjú is. A nagy, nyílt legelőt, amelyen ide-oda járkáltak, bozót határolta; ha idegen közelíti meg őket a földön, azonnal meglátják vagy megorrontják, de a levegőből való közeledéssel nem gondoltak. Egész idő alatt mozognunk kellett felettük. Hallották a gép zaját, abba is hagyták a legelést, de az egyszerűen nem jutott eszükbe, hogy fölnézzenek. Végül azért ráébredtek, hogy valami különös dolog történik körülöttük; a vén bika előbb kisietett a csorda elé, s négy lábát megvetve, félmázsás szarvait emelve hívta párbajra a láthatatlan ellenséget – azután hirtelen ügetni kezdett le a gerincen, majd vágtába váltott. Utánazúdult az egész törzs, leszegett fejjel loholtak, majd hirtelen elfordulva bevetették magukat a bozótba, csak úgy fröcskölt a nyomukban

A magánvaló. (német)

a kő meg a por. A sűrűben megálltak, és egymáshoz szorultak: mintha egy kis hegyi ligetet sötétszürke kövekkel raktak volna ki. Itt, úgy gondolták, rejtve vannak a kutató szemek elől, és rejtve is voltak, az elől, aki a földön járt volna, a levegő madara elől azonban most sem rejtőzhettek. Felemelkedtünk és elrepültünk. Olyan volt az egész, mintha titkos, ismeretlen úton vitt volna be valaki a Ngong-hegyek szívébe. Amikor visszatértem teavendégeimhez, a teáskanna a kőasztalon még mindig olyan forró volt, hogy megégettem rajta az ujjamat. A próféta is így járt, amikor feldöntött egy vizeskorsót, és Gábriel arkangyal felrepült vele a hét mennyországba: mire visszaért, a víz még mindig nem folyt ki egészen a korsóból. Egy saspár is lakott a Ngong-hegyek között. Denys délutánonként így szólt:–Menjünk, látogassuk meg a sasokat. – Egyszer láttam az egyiket, amint a hegytető közelében egy kövön üldögélt, majd felszállt, de általában a levegőben töltötték az életüket. Sokszor vettük űzőbe az egyiket, ide-oda röpdöstünk körülötte, hol az egyik szárnyra, hol a másikra billentünk – azt hiszem, az az éles szemű madár játszott velünk. Egyszer, amint egymás mellett hasítottuk a levegőt, Denys leállította a motort, és hallottuk, hogy a sas teli torokból vijjog. A bennszülötteknek tetszett a gép, s egy darabig divat volt a farmon lerajzolni: a konyhában, sőt a konyhafalon is mindenütt papírlapokat találtam repülőábrákkal, még az ABAK jelzést is gondosan rámásolták. De igazából sem a gép, sem a repüléseink nem érdekelték őket. A bennszülöttek éppúgy utálják a sebességet, mint mi a zajt; a legjobb esetben is nehezen tudják elviselni. Jó barátságban vannak az idővel, s eszükbe sem jutna, hogy becsapják vagy megszüntessék. Sőt minél több időt ad nekik az ember, annál boldogabbak; ha egy kikuju kezébe nyomjuk a kantárt, míg beugrunk valamelyik ismerősünkhöz, látni lehet az arcán, hogy reméli: jó sokáig elbeszélgetünk majd. Ilyenkor esze ágában sincs elütni az időt – egyszerűen leül és él. Nem rokonszenveznek a bennszülöttek a gépekkel és szerkezetekkel sem. A fiatal nemzedék egy kis csoportját megbűvölte az európaiak lelkesedése a gépkocsi iránt, de mint egy öreg kikuju közölte velem: ezek nagyon fiatalon meg fognak halni, és azt hiszem, igaza is volt, hiszen a renegátok mindig egy nép leggyöngébb hajtásáról fakadnak. A civilizáció találmányai közül a bennszülöttek csodálják és nagyra értékelik a gyufát, a biciklit és a puskát, de ezeket is tüstént elhajítják, ha valahol tehenekről hallanak. A kedong-völgyi Frank Greswolde-Williams elvitte magával Angliába maszáj szaiszát, és elmesélte, hogy egy héttel a megérkezésük után már úgy lovagolt a Hyde Parkban, mintha Londonban született volna. Magam is megkérdeztem ettől az embertől, amikor visszajött Afrikába, hogy mit szeretett a legjobban Angliában. Komoly képpel gondolkodott a kérdésemen, majd udvariasan azt felelte, hogy a fehér embereknek igen szép hídjaik vannak. Soha nem találkoztam olyan öreg bennszülöttel, aki az emberi vagy természeti erők közreműködése nélkül, önmaguktól mozgó dolgok iránt bármi érzelmet kifejezésre juttatott volna a bizalmatlanságon és bizonyos fokú szégyenérzeten kívül. Az emberi szellem mint visszataszítótól elfordul a boszorkányság, a varázslat szemlélésétől. A következményei kényszerűségből éppen érdekelhetik, de a belső működéséhez semmi köze – ugyan ki akarná kiszedni a boszorkányból főztjének pontos receptjét? Egyszer, amikor Denys és én megint fent jártunk a magasban, és a farm pusztáján landoltunk, odajött hozzánk egy nagyon öreg kikuju. – Ma nagyon magasan voltatok – mondta –, nem is láttunk benneteket, csak a gépet hallottuk dönögni, mint valami méhet. Ráhagytam, hogy valóban nagyon magasan jártunk. – Láttátok Istent? – kérdezte. – Nem, Ndvetti – mondtam –, nem láttuk Istent. – Aha, akkor mégse voltatok elég magasan – jegyezte meg. – Hanem azt mondjátok meg: feljuttok-e valaha olyan magasra, hogy láthassátok? – Nem tudom, Ndvetti – feleltem.

– Hát te, Bedár – fordult Denyshez –, te mit gondolsz? Feljutsz-e elég magasra a gépeddel, hogy megláthasd Istent? – Erről sajnos fogalmam sincs – felelte Denys. – Hát – mondta Ndvetti –, akkor nekem meg arról nincs fogalmam, hogy minek röpködtök egyáltalán.

4 / Egy bevándorló jegyzetfüzetéből

A szentjánosbogarak
Itt a felvidéken, amikor a hosszú esőzés abbamarad, és június első hetében beköszöntenek a hideg éjszakák, az erdőben megjelennek a szentjánosbogarak. Egyik este egyszer csak megpillantasz kettőt vagy hármat: kalandor, magányos csillagok, úsznak a tiszta levegőben, emelkednek, süllyednek, mintha csak hullámok dobálnák őket vagy pukedliznének. Röptük ritmusára kivilágítanak, meggyújtják miniatűr lámpájukat. Ha elkapod a bogarat, a tenyered közepén is hajlandó világítani, különös fényt, titokzatos üzenetet bocsát ki; tenyered húsa kis körben halványzöldre vált tőle. Aztán másnap éjjel százan és százan vannak már az erdőben. Ki tudja, miért, mindig tartják magukat egy bizonyos magassághoz, négy-öt lábnyira lebegnek a föld felett, önkéntelenül is felmerül a képzet: hat-hét éves gyerekek egész tömege szaladgál a sötét erdőben gyertyával, mágikus tűzbe mártott apró botokkal, boldogan ugrálnak, szökellve száguldanak, s vidáman lengetik apró, halvány fáklyáikat. Az erdő vad és nyüzsgő élettel telik meg, s az egész tökéletesen hangtalan.

Az élet útjai
Gyerekkoromban mutattak nekem egy képet – amolyan mozgó képet, mert a szemem láttára született, miközben a művész a meséjét elmondta. A mesét minden alkalommal ugyanazokkal a szavakkal mondta el. Egy kis kerek házban, kerek volt az ablaka és háromszögletű elöl a kertje, élt egyszer egy ember. Nem messze a háztól volt egy tó, benne sok-sok hal.

Egyik éjjel az ember rettenetes zajra ébredt, és elindult a sötétben, hogy kiderítse, mi okozza. A tóhoz vezető utat választotta.

Itt a mesélő, mintha csak katonai térképet készítene, rajzolni kezdte az utakat, amelyeken az ember végigment. Először délnek szaladt. Az út közepén megbotlott egy nagy kőben, kicsivel odébb beleesett egy árokba, kimászott, beleesett egy árokba, kimászott, beleesett egy harmadik árokba, és abból is kimászott.

Ekkor vette észre, hogy rossz irányba indult, és visszaszaladt északra. De itt megint úgy tűnt neki, hogy a zaj dél felől hallatszik, ezért megint arra kezdett szaladni. Először az út közepén megbotlott egy nagy kőben, aztán kicsivel később beleesett egy árokba, kimászott, beleesett egy másik árokba, kimászott, beleesett egy harmadik árokba, és abból is kimászott.

Most már tisztán hallotta, hogy a zaj a tó végéből jön. Odafutott, hát látta, hogy a gáton egy nagy lyuk keletkezett, és azon folyik ki a víz, a halakkal együtt. Munkába fogott, betömte a lyukat, és csak amikor ezzel végzett, ment vissza az ágyába.

Amikor aztán másnap reggel az ember kinézett a kis kerek ablakon – így végződött a mese, a lehető legdrámaibb hangon –, uramfia, mit látott? Egy gólyát!

Örülök, hogy elmondták nekem ezt a mesét, a szükség óráján mindig erre fogok gondolni. A mese hősét kegyetlenül becsapták, akadályokat raktak az útjába. Biztosan az jutott az eszébe: „Micsoda megpróbáltatások! Micsoda balszerencse!” Nyilvánvalóan nem értette, mi értelme ezeknek a kínzatásoknak: nem tudhatta, hogy egy gólyáról lesz szó. De végestelen-végig szem előtt tartotta a célt; semmi sem bírhatta rá, hogy sarkon forduljon és hazamenjen; végigjárta az útját, megőrizte a hitét. És mégis kapta a jutalmát. Reggelre kelve meglátta a gólyát. Biztos vagyok benne, hogy hangosan felnevetett. Ez a szűk hely, ez a sötét verem, ahol most heverek, melyik madárnak a karma? Ha majd életem mintája kikerekedik, meglátom-e, meglátják-e mások a gólyát? ∗ Infandum, regina, jubes renovare dolorem. Lángokban álló Trója, hétévi számkivetés, tizenhárom jó hajó veszve. Mi származhat ebből? „Felülmúlhatatlan elegancia, fenséges pompa, édes gyöngédség.” Ugye, megzavarodunk, amikor a keresztény egyház második hittételét olvassuk: Keresztre feszítették, meghalt és eltemették, alászállt a pokolba, de harmadnapon feltámadt, felment a mennybe, és onnan lészen eljövendő. Micsoda megpróbáltatások, éppen olyan rettenetesek, mint az emberéi a mesében. És mi származhat mindebből? – A fél világ vallásának második hittétele.

A vad a vadnak segít
Farmigazgatóm a háború alatt ökröket vásárolt a hadsereg számára. Elmondta nekem, hogy lenn a Maszáj Rezervátumban megvett néhány fiatal ökröt, amelyek maszáj marhák és bivalyok keresztezéséből születtek. Régóta vitatott kérdés, lehet-e keresztezni háziállatot vadon élővel; sokan megpróbáltak például a helyi viszonyoknak jobban megfelelő kis testű lovat kitenyészteni zebra és ló pároztatásából, bár én magam ilyen hibridet sohasem láttam. A farmigazgatóm azonban biztosított róla, hogy ezek az ökrök valóban félig bivalyok voltak. A maszájok elárulták neki, hogy ezek az állatok jóval hosszabb idő alatt nőttek fel, mint a marhák, s noha nagyon

Szörnyű sebet kívánsz ismét feltépni, királynő. (Vergilius: Aeneis; Lakatos István fordítása)

büszkék voltak rájuk, szívesen megszabadultak tőlük; ezek a hibridek ugyanis igen vadul viselkedtek. Nehéz volt szekér vagy eke elé szoktatni őket. Az egyik erős, fiatal jószág különösen sok főfájást okozott farmigazgatómnak és a bennszülött ökörhajtóknak. Neki akart menni az embereknek, széttörte a jármot, habzott a szája, bőgött torkaszakadtából; amikor megbéklyózták, sűrű fekete felhőkben kapálta fel a földet, kifordította a szeme fehérjét, és vér dőlt az orrából. Hajcsárja, akárcsak az állat, hullafáradt volt, mire vége lett a viaskodásnak, sajgó testéről csak úgy ömlött a veríték. – Hogy megtörjem ennek az ökörnek az ellenállását – mesélte a farmigazgatóm –, szorosan összekötözött lábbal, gyeplővel áttekert szájjal bedobattam az ökörkarámba, de még így is, miközben ott hevert tehetetlenül a földön, hosszú, forró gőzkígyókat lövellt az orrából, zihált és nyögött iszonyatosan. Azt akartam, hogy éveken át lógázza a fejét békésen a járomban. Lefeküdtem a sátramban, és egyfolytában erről a fekete ökörről álmodtam. Istentelen ricsajra ébredtem, a kutyák ugattak, a bennszülöttek visongtak és ordítottak lenn a karámnál. Két pásztorgyerek szaladt be remegve a sátorba, mondván, hogy valószínűleg oroszlán tört be az ökrök közé. Odarohantunk lámpákkal, én a puskámat is vittem. Amint közeledtünk, a zaj kissé megcsöndesedett. A lámpák fényében láttam, hogy valami foltos állat iszkol el az éjszakába. Leopárd volt: becserkészte a megbéklyózott ökröt, és lerágta a jobb hátsó lábát. Most már sose látjuk többé járomban. – Fogtam a puskámat – mondta a farmigazgatóm –, és agyonlőttem az ökröt.

Esza története
A háború alatt volt egy igen értelmes és szelíd természetű szakácsom, Eszának hívták. Egyik nap a nairobi Mackinnon-vegyeskereskedésben, ahol teát és fűszereket vásároltam, odajött hozzám egy hegyes arcú kis asszony, és kijelentette: tudja jól, hogy Esza az én szolgálatomban áll. Úgy van, mondtam. – De előtte nálam dolgozott – folytatta az asszony –, és én vissza akarom kapni. – Végtelenül sajnálom, feleltem, de nem fogja visszakapni. – Majd meglátjuk – vágta rá. – Az én uram kormányhivatalnok. Mondja meg Eszának, hogy vissza akarom kapni, s ha nem jön, besoroztatjuk a hordáralakulathoz. Ha nem tévedek – tette hozzá –, van magának elég szolgája Esza nélkül is. Nem meséltem el mindjárt Eszának, hogy mi történt; csak másnap este jutott eszembe, hogy szóljak neki: találkoztam régi úrnőjével, s miféle párbeszédre került sor közöttünk. Meglepetésemre Esza magánkívül volt a kétségbeeséstől. – Jaj, mért nem mondtad el azonnal, Memszahib? – hajtogatta. – Az az asszonyság megteszi, amivel fenyegetőzött, még ma este itt kell hogy hagyjalak. – Ostobaság – mondtam. – Én nem hiszem, hogy csak úgy elvitethetnek. – Isten legyen irgalmas hozzám – felelte Esza –, attól félek, máris késő. – De hát ki lesz a szakácsom, ha elmégy, Esza? – kérdeztem. – Nem sok hasznát veszed a szakácskodásomnak, úrnő – felelte Esza –, ha bevitetnek a hordáralakulathoz, és akkor sem, ha meghalok ott, márpedig ott hamar meg fogok halni. A bennszülöttek akkoriban annyira rettegtek a hordáralakulattól, hogy Esza jóformán végighallgatni sem volt hajlandó. Kölcsönkért tőlem egy viharlámpát, batyuba gyűjtötte kis motyóját, és még aznap éjjel gyalog Nairobiba indult. Csaknem egy évig volt távol Esza. Néhányszor találkoztam vele Nairobiban, és egyszer elhajtottam mellette a Nairobiba vezető úton. Megöregedett és lesoványodott ez alatt az egy év alatt, arcán feszült a bőr, kerek fekete feje a tetején már őszült. A városban sosem állt meg, hogy szót váltson velem, de amikor kinn az úton odakanyarodtam melléje, letette a fején cipelt csirkeketrecet, és beszélgetni kezdtünk.

A természete ugyanolyan szelíd volt, de mégis megváltozott, nehéz volt kontaktust teremteni vele; egész társalgásunk alatt szórakozottnak, távolinak tűnt. Rosszul bánt vele a sors, halálosan rettegett, szemlátomást olyan tartalék erőforrásaihoz kellett nyúlnia, amikről én nem is tudtam, s ezek a tapasztalatok valahogy fegyelmezőleg vagy purgálólag hatottak rá. Mintha olyan régi ismerőssel beszélgettem volna, aki nemrég lépett be egy szerzetesrendbe. A farmról kérdezgetett, a legtöbb bennszülött szolgához hasonlóan eleve föltételezve, hogy távollétében szolgatársai minősíthetetlenül bánnak fehér úrnőjükkel. – Mikor lesz vége a háborúnak? – kérdezte. Azt feleltem, hogy úgy hallom, most már nem tarthat soká. – Ha még tíz évig eltart – mondta tudnod kell, hogy addigra minden ételt elfelejtek, amire te tanítottál. A kicsi öreg kikuju ott a pusztai úton éppen úgy gondolkodott, mint Brillat-Savarin, aki kijelentette: ha a forradalom még öt évig elhúzódik, a csirkeragu készítésének művészete örökre feledésbe merül. Esza szemlátomást miattam sajnálta a dolgot, s hogy szomorkodásának véget vessek, megkérdeztem, hogy érzi magát. Elgondolkodott a kérdésemen; nagyon messziről kellett összeszedegetnie a lehetséges választöredékeket. – Emlékszem, Memszahib – kezdte végül –, amikor azt mondtad, milyen nehéz sora van az indiai fakereskedők ökreinek, hogy egyetlen nap pihenőt se kapnak? Én az úrnőnél úgy vagyok most, mint egy indiai fakereskedő ökre. – Esza bocsánatkérőleg félrenézett, miközben így beszélt. A bennszülöttek nem táplálnak semmiféle gyengéd érzelmeket az állatokkal szemben; ez az indiai ökrökre tett kijelentésem valószínűleg hóbortosnak hangzott akkor a fülében. Maga volt a legjobban meglepve, hogy most ő hozta föl hasonlatként. A háború alatt sokat bosszankodtam azon, hogy minden levelemet, amit írtam vagy kaptam, felbontotta Nairobiban egy álmos kis svéd cenzor. Soha semmi gyanúsat nem találhatott bennük, de egyhangú életébe, gondolom, változatosságot hoztak azok az emberek, akikről a levelek szóltak, s úgy olvasta őket, ahogy egy folytatásos regényt olvas az ember egy magazinban. Egyik-másik levelembe különféle fenyegetéseket szúrtam be a cenzor ellen, amelyeket majd a háború után fogok beváltani. Amikor aztán vége lett a háborúnak, eszébe juthattak ezek a fenyegetések, vagy talán csak magába szállt, és megbánta viselkedését, nem tudom, de mindenesetre a fegyverszünet megkötésének napján küldöncöt szalajtott hozzám a hírrel. Egyedül voltam a házban, amikor a küldönc megérkezett; utána kisétáltam az erdőbe. Nagy némaság honolt a fák közt, és különös volt elgondolni, hogy ugyanekkora most a csend a franciaországi és flandriai frontokon is – hogy minden ágyú elhallgatott. Ebben a csendességben Európa és Afrika mintha közelebb lett volna egymáshoz, mintha egy erdei ösvényen átsétálhattam volna a vimyi arcvonalra. Amint a házhoz visszaértem, egy alakot láttam a bejárat előtt ácsorogni. Esza volt az a batyujával. Kijelentette, hogy visszajött hozzám, és ajándékot is hozott. Esza ajándéka egy üveg alá tett és bekeretezett kép volt, egy fa képe, amit nagyon gondosan rajzoltak tussal, és mind a száz levelét világoszöldre festették. Minden egyes levélen apró arab betűkkel egy szó állt, piros tintával írva. Azt hiszem, a Koránból származtak, de Esza képtelen volt megmagyarázni, mit jelentenek; egyfolytában az üveget törülgette a ruhaujjával, és többször is biztosított róla, hogy ez nagyon jó ajándék. Mint elmondta, az ajándékot Nairobi öreg mohamedán papja készítette az ő megpróbáltatásának esztendeje alatt. Sok-sok órájába kerülhetett az öregnek, mire lerajzolta. Esza velem maradt egészen a haláláig.

Az iguána
Néha a Rezervátumban találkoztam az iguánákkal, ezekkel a nagy gyíkokkal, amint egy folyamágy lapos kövén sütkéreztek. Az alakjuk nem szép, de a színüknél gyönyörűbbet elképzelni sem lehet. Úgy ragyognak, akár egy halom drágakő vagy egy tábla üveg, amit egy régi

templom ablakából vágtak ki. Amikor az ember közeledtére elsurrannak, azúr, zöld és bíborpiros színfoltokban csillámlanak a kövek; szinte maguk mögött hagyják színeiket a levegőben, mint egy üstökös a fénylő csóváját. Egyszer agyonlőttem egy iguánát. Arra gondoltam, biztosan varrhatnék a bőréből valami szépet. Különös dolog történt ekkor, sohasem fogom elfelejteni. Amint odamentem, ahol döglötten hevert a kövön, sőt miközben azt a néhány lépést tettem, az állat elhalványult, megfakult; minden szín kiveszett belőle, mint egy hosszú sóhajtás, és mire megérinthettem, csak egy szürke csomó volt, olyan, akár egy darab beton. Az élő és szilaj vér, ami benne lüktetett, az sugározta azt a ragyogást, azt a színpompát. Most, hogy a lángot kioltottam s a lélek elszállt, az iguána úgy hevert ott döglötten, mint egy zsák homok. Ilyen vagy olyan értelemben azóta is sokszor lőttem iguánát, s mindig eszembe jutott ez az első a Rezervátumban. Meruban egyszer megpillantottam egy fiatal lányt s a csuklóján egy karperecet: két hüvelyk széles bőrpánt volt, kihímezve nagyon apró türkizszínű gyöngyökkel, amelyek zöld, világoskék és ultramarin színekben váltakoztak. Hihetetlenül élő holmi volt; szinte lélegzett a karján; megkívántam, és utasítottam Farahot, hogy vegye meg tőle. Alig került azonban fel az én csuklómra, kilehelte a lelkét. Nem volt az már semmi sem: olcsó kis vásárolt tárgy. A színek játéka, a duett a türkiz és a nègre – a bennszülött bőr fürge, édes barnásfeketéje, e tőzeg- és feketeagyag-szín – között: ez adott életet a karperecnek. A pietermaritzburgi zoológiai múzeumban láttam ugyanezt a színkombinációt egy kitömött mélytengeri halban, itt azonban túlélte a halált; el is töprengtem előtte, vajon milyen lehet az élet a tenger fenekén, hogy ilyen elevent, ilyen légieset küld fel nekünk. Csak álltam ott Meruban, és néztem sápadt kezemet meg a halott karperecet. Mintha igazságtalanságot követtem volna el egy nemes holmi ellen, mintha a hazugság bűnébe estem volna. Olyan szomorúság fogott el, hogy eszembe idézte egyik gyermekkori mesém hősének mondását: „Mindet legyőztem, és most sírok között állok.” Idegen országban, idegen élőlények fajtái közt az embernek előbb meg kellene gondolnia, vajon megtartják-e értéküket a dolgok, ha meghalnak. A kelet-afrikai gyarmatosoknak ezt a tanácsot adom: „A tulajdon szemetek és szívetek érdekében – ne lőjétek agyon az iguánát.”

Farah és A velencei kalmár
Egyszer levelet kaptam egy otthoni barátomtól, aki leírta A velencei kalmár újfajta színre állítását. Este, miközben újra elolvastam a levelét, az egész darab megelevenedett előttem, betöltötte a házat, olyannyira, hogy behívtam Farahot, és elmeséltem neki a komédia tartalmát. Farah, mint a legtöbb afrikai, szeretett történetet hallgatni, de csak olyankor, ha biztosra vehette, hogy egyedül vagyunk a házban. Ezért megvártam, míg szolgáim hazamennek a kunyhóikba, s ha valaki elhalad az ablak előtt, azt hihesse, a farm ügyeit vitatjuk meg Farahhal. Farah komoly tekintetét az arcomra függesztve, szálfaegyenesen állt az asztal végében, úgy hallgatott. Minden figyelmével Antonio, Bassanio és Shylock dolgai felé fordult. Nagy és komplikált üzlet, a törvényességnek éppen csak a határán: minden szomáli szíve szerint való. Egy-két kérdést feltett a font húsra vonatkozólag; hóbortosnak tartotta ugyan, de nem lehetetlennek – férfiak között az ilyesmi elképzelhető. Innentől vérszaga lett a mesének – érdeklődése egyre fokozódott. Amikor Portia színre lépett, szó szerint hegyezni kezdte a fülét; gondolom, úgy képzelte el, mint egy asszonyt a saját törzséből, mint egy elszánt Fatimát, aki ravaszul és behízelgően meg akarja szégyeníteni a férfit. A színes bőrűek nem foglalnak állást egy történet szereplői között, őket csakis a cselekmény érdekessége nyűgözi le; a szomálik, akik a való életben nagyon is szem előtt tartják az értéket, és óriási képességük van az erkölcsi

felháborodásra, meséikben ezeket a tulajdonságokat gondosan a háttérbe tolják. Farah azonban most mégis Shylock mellé állt, hiszen az leszurkolta az összeget; a veresége fölháborította. – Micsoda? A zsidó lemondott a követeléséről? Az a font hús járt neki, semmi az annyi pénzért! – De hát mit tehetett volna? – kérdeztem. – Egyetlen csepp vér sem szennyezhette a kezét. – Memszahib – válaszolta Farah –, használt volna vörösre izzított kést. Az nem fakaszt vért. – Igen, de egy fontnál se többet, se kevesebbet nem vehetett ki. – És kit riasztana ez vissza, megvéve egy zsidót? – vágta rá Farah. – Apró darabokat kellett volna kivágnia, sorra méricskélve egy kis mérlegen, míg pontosan egy font nem lesz rajta. Hát egy barátja sem volt annak a zsidónak, hogy tanáccsal lássa el? Minden szomáli külsejében van valami nagyon drámai vonás. Farah épp csak egy kicsit változtatott az arckifejezésén és a tartásán, s máris fenyegető képet nyújtott, mintha csak ott állt volna a velencei bíróságon, lelket öntve barátjába vagy üzletfelébe, Shylockba, Antonio barátainak tömege, sőt maga a velencei dózse előtt. Szeme a kalmár testét méregette, mintha máris lemeztelenítették volna keblét a kés számára. – Nézd, Memszahib – mondta –, nagyon, nagyon kis darabokat kellett volna kimetszenie. Alaposan megkínozhatta volna azt az embert, mire a font húsát megkapja. – De a történetben a zsidó lemondott a követeléséről – feleltem. – Kár, nagy kár, Memszahib – hajtogatta Farah.

Bournemouth krémje
Egyik birtokszomszédom orvos volt odahaza. Egyszer, amikor az egyik háziszolgám felesége majdnem belehalt a vajúdásba, s Nairobiba nem lehetett bejutni, mert a hosszú esőzések tönkretették az utat, levelet írtam ennek a szomszédomnak, amelyben megkértem, legyen olyan jó, jöjjön át segíteni. Nagyon kedvesen át is jött, s az utolsó pillanatban megmentette az asszony és a gyermek életét. Az eset után levelet írt nekem; leszögezte, hogy noha ez egyszer a kedvemért hajlandó volt kezelésben részesíteni egy bennszülöttet, meg kell értenem, hogy a dolog soha többé nem ismétlődhet meg. Biztosra veszi, hogy magam is készséggel belátom ezt, ha meggondolom, hogy ő annak idején mint orvos Bournemouth krémjének állt rendelkezésére.

A büszkeségről
A Vadrezervátum közelsége s a farm határán túl a nagyvadak jelenléte különös és sajátos jelleget adott a farmnak – mintha csak egy nagy király szomszédai lettünk volna. Igen büszke dolgok vettek körül bennünket, s éreztették, hogy ott vannak. A barbár szereti a maga büszkeségét, de gyűlöli vagy el sem hiszi a másokét. Ám én civilizált lény leszek, én szeretni fogom ellenségeim, szolgáim és szerelmesem büszkeségét; és házam alázatosan civilizált hely lesz a vadonban. A büszkeség: hit az Úr eszményében, mellyel bennünket megteremtett. A büszke ember tudatában van ennek az eszménynek, s arra törekszik, hogy beváltsa. Nem valamiféle boldogság vagy kényelem felé törekszik, aminek semmi köze az Úr róla alkotott eszményéhez. Sikere az Úr sikerre vitt eszménye, és szerelmet táplál sorsa iránt. Amint a jó polgár a közösséggel szembeni kötelességének teljesítésében találja meg a boldogságot, a büszke ember végzetének betöltésében találja azt.

Akikben nincs büszkeség, nincsenek tudatában, hogy az Úrnak eszménye volt, miközben teremtette őket, és ha rájuk nézünk, bizony abban is kételkednünk kell, volt-e egyáltalán ilyen eszmény, vagy ha volt, hát elveszett, s ki találja meg? Sikernek azt fogadják el, amit más annak nevez, és napi árfolyamon mérik boldogságukat, de még önmagukat is. Reszketnek, és okkal, a végzetük előtt. Mindennél jobban szeresd az Úr büszkeségét, és úgy szeresd felebarátod büszkeségét, mint a tenmagadét. Az oroszlánok büszkeségét: ne zárd állatkertbe őket. Kutyáid büszkeségét: ne hagyd, hogy elhízzanak. Szeresd a többi hívek büszkeségét, ne engedj nekik önsajnálatot. Szeresd a leigázott nemzetek büszkeségét, tűrd, hogy tisztelik apjukat és anyjukat.

Az ökrök
A szombat délután áldott idő volt a farmon. Először is hétfő délutánig nem jön posta, nem érhet el hozzánk kétségbeejtő üzleti levél, s már maga ez a tény mintha körülkerítette, lezárta volna az egész helyet, mint valami erődfal. Másodszor, mindenki várta a vasárnapot, amikor álló nap pihenni vagy játszani lehet, és a telepesek művelhetik a saját földjüket. Mindennél jobban azonban az ökrökre szerettem gondolni szombat délután. Mindig lesétáltam a karámjukhoz hat óra tájt, amikor az egész napi munka és a néhány óra legelés után hazajöttek. Holnap, gondoltam ilyenkor, nem kell csinálniuk semmit, legelhetnek álló nap. Százharminckét ökrünk volt a farmon, vagyis nyolc fogatra való és néhány szabad. A napnyugta aranyló porában hazafelé ballagtak most a síkon, hosszú sorban, jámboran, ahogy mindent csináltak; én pedig jámboran ültem a karám kerítésén, szívtam a cigarettámat és néztem őket. Jött Nyosze, Ngufu és Faru meg Mszungu – utóbbi azt jelenti, hogy fehér ember. A hajcsárok gyakran igazi fehér emberekről nevezték el az ökröket, a Delamere például népszerű ökörnév volt. Ott jött az öreg Malinda, a nagy sárga ökör, a kedvencem; bőrén furcsa, árnyékos tengericsillagszerű minták, erről is kapta a nevét, mert a Malinda szoknyát jelent. Mint ahogy a civilizált országokban mindenki krónikus rossz lelkiismerettel gondol a nyomortanyákra, Afrikában éppígy rossz a lelkiismerete az embernek és belenyilall a fájdalom, ha az ökrökre gondol. Én azonban, azt hiszem, úgy éreztem az ökreimmel kapcsolatban, ahogy egy király érezhet a nyomortanyái iránt: „Ti én vagytok és én ti vagyok.” Afrikában az ökrök cipelték az európai civilizáció előrenyomulásának súlyos terhét. Ahol csak új földet törtek fel, ők törték, erőlködve húzták az ekét, csüdig merülve a talajba, s fejük fölött csattogtak a hosszú ostorok. Ahol csak utakat építettek, ők építették; és vonszolták a vasat és a szerszámokat végig a tájon a hajtók ordítozása közepette a porban vagy a puszta magas füvében, amikor még nem voltak utak. Pirkadat előtt már befogták őket, és kínlódtak a hosszú dombokon, fel és le, át a dungákon és folyamágyakon, a perzselő nappali órák egymásutánjában. Az ostorok kicsipkézték az oldalukat, és gyakran látni félszemű vagy vak ökröket is – megvakították őket a metsző ostorcsapások. Sok indiai és fehér vállalkozó igavonó ökrei mindennap dolgoztak egész életükben, sohasem ismertek vasárnapot. Furcsa dolog az, amit az ökrökkel műveltünk. A bika a szakadatlan őrjöngés állapotában van, forog a szeme, kapálja a földet, minden feldühíti, ami a látószögébe kerül – de a maga külön életét éli, orra likából tűz gomolyog, ágyéka új életet ad; napjait sóvárgásai és kielégülései mérik. Az ökröktől mindezt elvettük, s jutalmul a magunk szolgálatába rendeltük létüket. Az ökrök a mi napi életünk keretén belül járnak, keményen húznak látástól vakulásig, saját életük nincs, dolgok csupán, a mi személyes használatunkra. Nedves, jámbor ibolyakék a szemük, puha az orruk, selymes a fülük, maguk türelmesek és tompák minden szokásukban; néha úgy festenek, mintha gondolkodnának a dolgokon. Az én időmben törvény volt rá, hogy kocsi és szekér fék nélkül nem mehet ki az útra, és a hajtóknak be kellett húzniuk a féket, valahányszor a hosszú ereszkedőkön leindultak. Csakhogy a

törvényt nem tartották be; az utakat járó szekerek felének nem is volt fékje, a másik felén pedig a legritkábban léptették őket működésbe. Ezért a lejtőkön borzalmasan nehéz dolguk volt az ökröknek. A testükkel kellett visszatartaniuk a megrakott szekeret, fejüket úgy hátraszegték az erőlködéstől, hogy szarvaik a hátuk púpját érték; oldaluk úgy hullámzott, akár a fújtató. Sokszor láttam a fakereskedők szekereit, amint a ngongi úton hosszú sorban Nairobi felé igyekeztek, akár valami végenincs hernyó, az Erdőrezervátum dombján aztán az egész fölgyorsult, és az ökrök vadul, cikcakkban vágtattak előttük. Azt is láttam nemegyszer, hogy a domb alján összeroskadtak a szekér súlya alatt. Azt gondolhatták az ökrök: „Ilyen az élet, így van felépítve a világ. Nehéz, nagyon nehéz. El kell viselni – nincs mit tenni. Iszonyúan kimerítő a szekeret a dombról levinni, élet és halál kérdése. Nem lehet rajta változtatni.” Ha a Nairobiban lakó hájas indiaiak, a szekerek tulajdonosai, rászánják magukat, hogy két rúpiát költsenek a fék megreparálására, vagy a megrakott szekér tetején üldögélő lusta fiatal bennszülött hajtó rászánja magát, hogy lemásszon és behúzza a féket, ha volt fékje, akkor bizony változtatni lehetett volna rajta, és az ökrök nyugodtan, tempósan ballaghattak volna le a lejtőn. De az ökrök ezt nem tudták, és napról napra folytatták heroikus és elkeseredett küzdelmüket az élettel és a körülményekkel.

A két fajtáról
A fehér és a fekete fajta viszonya Afrikában sok szempontból hasonlít a két nem viszonyára. Ha az egyik nemhez tartozóknak azt mondanák, nem játszanak nagyobb szerepet a másik nem életében, mint amekkorát a másik nemhez tartozók játszanak az ő életükben, megdöbbennének és megsértődnének. Ha a legénynek vagy a férjnek azt mondanák, nem játszik nagyobb szerepet szeretője vagy felesége életében, mint amekkorát az játszik az övében, elképedne és fölháborodna. Ha egy feleségnek vagy egy leánynak azt mondanák, nem játszik nagyobb szerepet a férje vagy a kedvese életében, mint amekkorát az játszik az övében, kétségbeesne. Ezt bizonyítja a férfiak régi-régi meséje, amit asszonyi fülnek sose szánnak; ezt bizonyítja az asszonyok beszéde, amikor egymás közt üldögélnek, és tudják, hogy a férfiak nem hallják őket. Azok a történetek, amelyeket a fehérek szoktak előadni bennszülött szolgáikról, ugyanebben a szellemben fogantak. Ha azt mondanák nekik, hogy nem játszanak nagyobb szerepet a bennszülöttek életében, mint amekkorát a bennszülöttek játszanak az ő életükben, nagyon fölháborodnának és megzavarodnának. Ha azt mondanánk a bennszülötteknek, hogy nem játszanak nagyobb szerepet a fehér emberek életében, mint amekkorát a fehér emberek játszanak az ő életükben, nem hinnének nekünk, sőt kinevetnének. A bennszülöttek között valószínűleg történetek keringenek s járnak szájról szájra, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a fehér embereket hihetetlen mértékben érdeklik a kikujuk és a kavirondók, és százszázalékosan rájuk vannak utalva.

Háborús szafari
Amikor kitört a háború, férjem és a farm két svéd munkása önként jelentkezett, és lement a német határra, ahol Lord Delamere ideiglenes hírszerző szolgálatot szervezett. Egyedül maradtam a farmon. Nemsokára elterjedt a pletyka, hogy az országban lakó összes fehér nőt gyűjtőtáborba terelik, mert a bennszülöttek részéről veszélynek vannak kitéve. Kétségbeestem, és arra gondoltam: ha engem hónapokra – és ki tudja, meddig tarthat ez a háború? – női gyűjtőtáborba

csuknak, abba belehalok. Néhány nap múlva szerencsére birtokszomszédommal, egy fiatal svéd farmerrel felmehettem Kidzsabéba, egy tőlünk feljebb levő vasútállomásra, ahol egy tábor vezetésével bíztak meg bennünket: küldöncök érkeztek ide folyamatosan a határról, mindenféle híreket hoztak, amelyeket azután táviratilag továbbítanunk kellett a nairobi központba. Az én sátram az állomás közelében volt, a gőzmozdonyok fűtésére szánt farakások között. Amint a küldöncök éjjel és nappal, minden elképzelhető órában egymást váltva érkeztek, egyre több dolgom akadt a goai származású állomásfőnökkel. Kicsi, szelíd emberke volt, mérhetetlen tudásvágy emésztette, a körülötte zajló háború viszont egyáltalán nem érdekelte. Mindenféléket kérdezett a hazámról, valamennyire még dánul is meg kellett tanítanom, mert úgy vélte, ez nagy hasznára válhat. Volt egy tízéves kisfia, Victornak hívták; egyik nap a veranda farács kerítése mellett épp az állomás felé tartottam, amikor meghallottam, hogy nyelvtanra tanítja Victort. – Victor, mi a névmás? – Mi a névmás, Victor? – Nem tudod? – Ötszázszor elmondtam! A határnál szolgálók állandóan utánpótlást és lőszert követeltek tőlünk; férjem levélben utasított, hogy rakassak meg négy ökrös szekeret, és indítsam útnak, amilyen gyorsan csak lehet. Fehér ember felügyelete nélkül azonban ne eresszem el őket, írta, mert senki sem tudja, merre bujkálnak a németek, a maszájok viszont, akiket nagyon felizgatott a háború kitörése, rezervátumszerte nyüzsögnek. Azokban a napokban mindenhol németeket sejtettünk, és őröket állítottunk még a nagy kidzsabei vasúti hídhoz is, nehogy felrobbantsák. Felfogadtam egy Klapprott nevű fiatal dél-afrikait a szekerek őrzésére, de aznap este, hogy megpakoltuk őket, épp amikor indultak volna, Klapprottot mint németgyanús egyént letartóztatták. Persze nem volt német, és ezt bizonyítani is tudta, úgyhogy hamarosan szabadon bocsátották, s ő új nevet vett föl. Letartóztatásában azonban Isten ujját láttam, mert rajtam kívül most már senki sem maradt, aki a szekereket a határhoz elvezesse. Korán reggel, amikor az ősöreg csillagképek még fenn ragyogtak, neki is vágtunk a végtelen Kidzsabe-hegynek, lábunk előtt a Maszáj Rezervátumnak a hajnali homályban vasszürkén derengő roppant pusztájával, a szekerek alján viharlámpák himbálóztak, a hajtók ordítoztak, ostorok csattogtak. Négy szekérből állt a karaván, mindegyik elé tizenhat ökröt fogtunk és öt maradt tartaléknak, kíséretemet pedig huszonegy fiatal kikuju és három szomáli alkotta: Farah, Iszmáil, a puskahordozóm és egy szakács, szintén Iszmáil nevű, nemes öreg lélek. Kutyám, Dusk mellettem loholt. Kár, hogy a rendőrség Klapprott-tal együtt az öszvérét is letartóztatta. Egész Kidzsabéban nem tudtam másikat keríteni, úgyhogy az első napokban gyalogolnom kellett a porban, a szekerek mellett. Később vásároltam egy öszvért meg egy nyerget egy férfitól, akivel a Rezervátumban találkoztunk, majd nem sokra rá Farahnak is sikerült szereznem egyet. Három hónapon át jártam a vadont. Amikor úticélunkhoz megérkeztünk, elküldtek bennünket, hogy pakoljuk fel egy nagy amerikai szafari készletét, amely a határ közelében táborozott, de a háború hírére mindenüket hátrahagyva elinaltak. Onnan megint más helyekre kellett menniük a szekereknek. Megismerkedtem a Maszáj Rezervátum minden gázlójával és itatóhelyével, még maszájul is megtanultam valamennyire. Az utak mindenhol hihetetlenül rosszak voltak, mélyen ült rajtuk a por, s némelyütt a szekereknél is nagyobb kövek zárták el őket; később szinte kizárólag csak a pusztán át közlekedtünk. Az afrikai felvidék levegője a fejembe szállt, akár a bor: végig részeg voltam tőle egy kicsit, és ezek a hónapok leírhatatlan boldogsággal töltöttek el. Szafarikon részt vettem már korábban is, de egyedül sohasem jártam még afrikaiakkal a vadont. A szomálik és én, akik felelősnek éreztük magunkat a kormány tulajdonáért, állandóan attól féltünk, hogy az oroszlánok megdézsmálják az ökreinket. Az oroszlánok az út körül ólálkodtak, követve a nagy birka- és utánpótlás-szállítmányokat, amelyek mostanában rendszeresen indultak a határ felé. Kora reggeleken, amint továbbhajtottunk, hosszan láttuk magunk előtt a szekércsapások porában a friss oroszlánnyomokat. Éjjel, amikor kifogtuk az ökröket, mindig fennállt a veszély, hogy a tábor köré lopakodó oroszlánok megriasztják őket, elszabadulnak és szétszóródnak, és sohasem kerülnek elő. Ezért a tábor köré mindig gyepűt emeltünk tövisfákból, és puskákkal őrködtünk a tábortűz mellett. Farah és a két Iszmáil olyan messzire érezte itt magát a civilizációtól, hogy megoldódott a nyelvük, és különös szomáliföldi eseményekről meséltek, vagy történeteket mondtak a Koránból

és az Ezeregyéjszaká-ból. Farah és a puskahordozó Iszmáil megjárta a tengereket is, mert a szomálik a tenger vándorai, és a régi időkben, azt hiszem, rettegett kalózai lehettek a Vöröstengernek. Elmagyarázták nekem, hogy minden földi élőlénynek megvan a pontos mása a tenger fenekén: lovaknak, oroszlánoknak, nőknek, zsiráfoknak; mind odalenn élnek, és a tengerészeknek néha sikerül megpillantaniuk őket. Meséltek lovakról, amelyek a szomáliföldi folyók fenekén laknak, teliholdkor feljönnek a legelőkre, párosodnak a szomáli kancákkal, így születnek a legszebb és legfürgébb lábú csikók. Az éjszakai ég boltozata hátrasiklott a fejünk felett, amint ott üldögéltünk, és új csillagképek tűntek elő keletről. A füstből hosszú szikrák szálltak a hideg levegőben, a nyers tűzifa kesernyés szagot árasztva égett. Időről időre az ökrök mocorogni és toporzékolni kezdtek, közelebb húzódtak egymáshoz, és belehorkantottak a levegőbe; ilyenkor az öreg Iszmáil felmászott a megrakott szekér tetejére, és körbeforgatta a lámpást, hogy jobban lásson, és hogy elijesszen minden élőlényt a gyepűn kívülről. Nagyon sok kalandunk volt az oroszlánokkal. – Sziavánál vigyázzanak – mondta egy északra tartó transzport bennszülött vezetője, akivel az úton találkoztunk. – Ott ne üssenek tábort. Kétszáz oroszlán van Sziavánál. – Így hát igyekeztünk még az éj leszállta előtt túljutni Sziaván, a kapkodás pedig többet árt a szafarinak, mint bármi más: napnyugta táján az utolsó szekér egyik kereke elakadt egy nagy kőben, és nem tudott átgördülni rajta. Míg tartottam a lámpát az embereknek, akik megpróbálták megemelni, az egyik tartalék ökrünket tőlem alig három lépésre támadta meg egy oroszlán. Kiabálással és ostorpattogtatással, mert a puskáim a karaván elején voltak, sikerült elijesztenünk az oroszlánt, és az ökör, amely a ragadozóval a hátán elszaladt, visszajött, de csúnyán megtépve, és egy-két nap múlva el is pusztult. Sok más különös dolog is megesett velünk. Egyszer az egyik ökör kiitta az egész paraffinkészletünket, és megdöglött; semmi világítanivalónk nem maradt, míg egy indiai dhukához nem értünk a Rezervátumban, amelyet a tulajdonosa otthagyott, ám furcsamód a készlet egy része érintetlen volt. Egyszer egy hétig maszáj moranok nagy tábora mellett táboroztunk, s az ifjú harcosok kifestve, oroszlánbőr fejdíszekben, lándzsájukat és hosszú pajzsukat lóbálva éjjel-nappal a sátram körül járkáltak, hogy híreket kapjanak a háborúról és a németekről. Embereim nagyon szerették ezt a tábort, mert itt tejet vehettek a moranoktól, akiket követett a saját csordájuk: a harcosnak még fiatal maszáj fiúk, a laion-ok terelgették. A serdülőkorú, nagyon vidám és bájos maszáj katonalányok meg-meglátogattak sátramban. Kölcsönkérték a kézitükrömet, odatartották egymás elé, és kivicsorították ragyogó fogsorukat, akár valami dühös fiatal húsevők. Az ellenség mozgásáról szóló minden hírnek be kellett futnia Lord Delamere táborába. Lord Delamere azonban olyan hihetetlen sebességgel menetelt ide-oda a Rezervátumban, oly gyakran változtatott helyet, hogy soha senki sem tudta, hol ütött éppen tábort. A hírszerzéshez nekem nem volt semmi közöm, de érdekelt, hogyan működik a szisztéma azok számára, akik részt vesznek benne. Egyszer Lord Delamere táborától egy-két mérföldre vezetett el az utam, átlovagoltam hozzá Farahhal, és megteáztam nála. A hely, noha másnap reggel már tábort készült bontani, olyan volt, akár egy város. Nyüzsögtek benne a maszájok, Lord Delamere ugyanis mindig barátian viselkedett velük, s a táborában oly bőkezűen megvendégelte őket, hogy olyan lett az, akár az oroszlánok barlangja a mesében: lábnyomok csak befelé vezettek, kifelé nem. Az a maszáj küldönc, aki levelet vitt Lord Delamere táborába, sohasem tért vissza a válasszal. Lord Delamere, ennek a nyüzsgésnek a közepén, alacsony termetével, vállig érő fehér hajával, mindig nagyon előzékeny és udvarias modorával, nagyon jól érezte magát, mindent elmondott nekem a háborúról, és füstölt tejes teával kínált, maszáj szokás szerint. Embereim nagy elnézéssel szemlélték tudatlanságomat az ökrök, szerszámzat és táborozás terén, sőt éppoly szorgalmasan igyekeztek leplezni azt, akár jómagam. Nagyszerűen dolgoztak az egész expedíció alatt, és sohasem panaszkodtak, pedig tapasztalatlanságomban többet kívántam mindenkitől, ökröktől és emberektől egyaránt, mint amennyit várni lehetett. Fürdővizet hordtak nekem a fejükön messziről, át a pusztán, s ha délben kifogtunk, lándzsákból és takarókból ernyőt emeltek a nap ellen, hogy az alatt pihenhessek. Egy kicsit féltek a vad maszájoktól, és titokban

nagyon aggódtak a németek miatt, akikről mindenféle furcsa történetek keringtek. Ilyen körülmények között, azt hiszem, afféle őrangyala vagy kabalája voltam az expedíciónak. Fél évvel a háború kitörése előtt, amikor először jöttem Afrikába, egy hajón utaztam von Lettow Vorbeck tábornokkal, aki most a kelet-afrikai német hadak legmagasabb rangú parancsnoka lett. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy nemsokára hős válik belőle, és az út során összebarátkoztunk. Mombaszában együtt vacsoráztunk, mielőtt ő továbbment Tanganyikába, én pedig északra; adott nekem egy fényképet, amely uniformisban, lóháton ábrázolta, és ezt írta rá: Ha lovam megülhetem, az maga a földi menny; és erő száll belém ∗ a szép hölgy kebelén. Farah, aki elém jött Adenbe, látta a tábornokot és tudta, hogy a barátom, most magával hozta a fényképet a szafarira, s a pénzzel és a kulcsokkal egy helyen tartotta, hogy megmutathassa a német katonáknak, ha fogságba esnénk; igen nagyra becsülte az értékét. Milyen gyönyörűek voltak az esték a Maszáj Rezervátumban, amikor napszállta után megérkeztünk a folyóhoz vagy az itatóhelyhez, ahol kifogtunk! A puszta, rajta a tövisfákkal, már majdnem egészen sötét volt, de az ég telve világossággal – és a fejünk felett, nyugatra egyetlen csillag, amely nagyra nő és ragyogni fog éjjel, de most még alig látható, mint ezüst pont a citromsárga topáz égen. A levegő hideg volt a tüdőnek, a hosszú szálú fű nedvedzett, és átható, fűszeres illatot árasztott. Nemsokára körös-körül dalba kezdtek a kabócák. Én voltam a fű és a levegő, a távoli láthatatlan hegyek én voltam, a fáradt ökrök is én voltam. Együtt lélegeztem a tövisfák ágai közt motozó enyhe esti széllel. Három hónap után hirtelen hazarendeltek. A dolgokat kezdték megszervezni, reguláris csapatok érkeztek Európából, és az én expedícióm, gondolom, ekkor már kissé irregulárisnak tetszett. Hazamentünk, nehéz szívvel hagyva magunk mögött a régi táborhelyeket. Ennek a szafarinak az emléke sokáig élt a farmon. Később sok más szafarin részt vettem, de valamiért – talán mert akkoriban mi is az állam szolgálatában álltunk, tehát bizonyos értelemben magunk is hivatalosak voltunk, vagy talán a harcias atmoszféra miatt – ez az expedíció igen kedves volt mindenki szívének, aki csak részt vett benne. Akik akkor velem voltak, hamarosan úgy tekintettek magukra, mint a szafari-arisztokráciára. Sok-sok évvel utóbb is odajöttek a házhoz, hogy a szafariról beszélgessenek, hogy fölelevenítsék az emlékét, és újraéljék részletről részletre valamelyik kalandunkat.

A szuahéli számrendszer
Még új voltam Afrikában, amikor egy szégyenlős fiatal svéd tehenészt megkértem, tanítson meg szuahéliul számolni. Mivel a kilenc szuahéliul egy csúnya svéd szóra hasonlít, nem merte kiejteni előttem, ezért számolás közben – hét, nyolc – elfordította a fejét, és így szólt: – Kilences szám nincs a szuahéliben. – Úgy érti – kérdeztem –, hogy csak nyolcig tudnak számolni? – Nem, nem – sietett a válasszal. – Van tízes, tizenegyes, tizenkettes és így tovább. De kilences az nincs. – Mit csinálnak vajon, ha a tizenkilenchez érnek? –tűnődtem csodálkozva. – Tizenkilencesük sincs – mondta elpirulva, de határozottan –, se kilencvenesük, se kilencszázasuk… de ezektől eltekintve ismernek minden számot.

Ferencz Győző fordítása.

Sok gondolkodnivalót adott nekem ez a különös számrendszer, és még örömömet is leltem benne. Íme egy nép, gondoltam, amelynek igazán eredeti az esze járása, és volt bátorsága szakítani a folyamatosság pedantériájával. Ha az egy, kettő és három az egyetlen folytatólagos törzsszámsor, gondoltam, akkor a nyolc és a tíz miért ne lehetne az egyedüli két olyan páros szám, amely egymás után következik? Egyesek persze azt mondhatnák, kell lennie kilencesnek, különben hogy lehetne a hármat beszorozni önmagával. De miért kell mindenáron beszorozni? Ha a kettőnek nincs négyzetgyöke, miért legyen a háromnak négyzete? Ha addig adogatjuk össze egy szám jegyeit, amíg egyjegyű összeget nem kapunk, a végeredmény szempontjából lényegtelen, volt-e benne az elejétől fogva kilences vagy annak többszöröse, más szóval: kijelenthetjük, hogy a kilences itt nem létezik – íme, a szuahéli számrendszer mellett szól ez is. Történetesen volt akkoriban egy Zaharia nevű háziszolgám, aki elvesztette a bal keze gyűrűsujját. Lehet, gondoltam, hogy megszokott dolog ez a bennszülötteknél, így könnyebben megy a számolás. Amikor mások előtt is kifejtettem ebbeli nézeteimet, a szavamba vágtak és felvilágosítottak. De énnekem máig is az az érzésem, hogy létezik egy bennszülött számrendszer, amelyben nincs kilences, és ez nagyon megfelel nekik, az ember pedig sok érdekes dolgot fedezhet fel a révén. Eszembe jut ezzel kapcsolatban egy öreg dán pap, aki kijelentette: ő nem hiszi, hogy a tízennyolcadik századot Isten teremtette.

„Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet”
Amikor Afrikában négyhavi forró és száraz időszak után márciusban elkezdődnek a hosszú esőzések, a mindenütt látható burjánzás, a mindenütt érezhető frissesség és illat szinte kábító. De a farmer visszafojtja lélegzetét, nem mer bízni a természet nagylelkűségében: hallgatózik, retteg, hogy a zuhogó eső dübörgése nem lankad-e. Annak a víznek, amit a föld most magába szív, négy esőtlen hónapon kell átsegítenie a farmot, s rajta minden növényi, állati és emberi életet. Szívmelengető látvány, amikor a farm útjai rohanó esőpatakokká válnak, és a farmer daloló lélekkel gázol a sárban, ki a virágzó és csöpögő kávéföldekre. De megesik, hogy az esős évszak közepén egyik este a csillagok átvilágítanak a megritkuló felhőkön; ilyenkor kiáll a háza elé és felnéz, szinte belekapaszkodik az égbe, hogy még több esőt fejjen belőle. Felkiált az égre: – Adj eleget és többet, mint eleget. Kitárom előtted a szívem, és nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. Fulladjak meg inkább, ha ezt akarod, de ne szeszélyekkel ölj meg. Ne legyen coitus interruptus, ó, ég, ég! Néha egy hűvös, színtelen nap az esős évszak utáni hónapokban eszébe juttatja az embernek a marka mbajá-t, a rossz esztendőt, az aszály idejét. Akkoriban a kikujuk a házam körül legeltették marháikat, és volt közöttük egy fiú, aki időről időre egy kurta dallamot furulyázott. Amikor újra hallottam ezt a dallamot, egyetlen pillanat alatt felidézte egész akkori keservünket, kínlódásunkat. A könnyek sós íze van benne. Ugyanakkor meglepetésemre most életerőt, különös édességet – dalt is kiéreztem belőle. Lett volna ilyesmi is azokban a zord és nehéz időkben? Akkor a fiatalság élt bennünk, a vad remény. Azokban a hosszú napokban olvadtunk egységbe, úgyhogy egy más bolygón majd felismerjük egymást, és a dolgok odakiáltanak egymásnak, a kakukkos óra és a könyveim a beesett horpaszú teheneknek a gyepen és a bánatos öreg kikujuknak: „Ti is ott voltatok. Ti is része voltatok a ngongi farmnak.” Az a rossz idő megáldott bennünket és elvonult. A farm barátai kijöttek a házba, azután elmentek. Nem olyan fajta emberek voltak, akik sokáig megmaradnak egy helyen. És nem olyan fajta emberek voltak, akik megöregszenek; meghaltak, és soha többé nem jöttek vissza. De a maguk idején elégedetten ültek a tűz mellett, és amikor a

ház, körülölelve őket, azt mondta: „Nem bocsátlak el benneteket, míg meg nem áldotok engem”, nevettek, megáldották, és akkor elengedte őket. Egy idős hölgy társaságban az életéről mesélt. Kijelentette, hogy legszívesebben újraélné az egészet, s ezzel azt akarta bizonyítani, hogy bölcsen élt. Én azt gondoltam magamban: igen, olyan volt az élete, hogy kétszer kellene venni belőle, csak akkor mondhatnánk, hogy tényleg ízleltünk valamit. Egy ariettát lehet da capo kezdeni, de egy egész zeneművet, egy szimfóniát nem – mint ahogy egy ötfelvonásos tragédiát sem. Ha elölről kezdjük az egészet, csak azért tesszük, mert nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Én életem, nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz, de akkor elbocsátalak.

Holdfogyatkozás
Egyik évben holdfogyatkozás volt. Nem sokkal előtte az alábbi levelet kaptam Kikuju vasútállomás fiatal indiai állomásfőnökétől: Nagyságos Asszonyom! Voltam szíves hírül venni, hogy a nap fénye hét egymást követő napra ki lesz oltva. A vonatok nem számítanak, de legyen kedves tudatni, mert azt hiszem, senki más nem lesz kedves tudatni, a teheneimet legeltessem-e a környéken ezen idő alatt, vagy csukjam őket az istállóba. – Kiváló tisztelettel asszonyomnak legalázatosabb szolgája, Patel

A bennszülöttek és a költészet
A bennszülöttek, akiknek igen erős érzékük van a ritmushoz, mit sem tudtak a költészetről, amíg az iskolákban a zsoltárokra meg nem tanították őket. Egyik este, kinn a kukoricaföldön, amint a csöveket tördeltük és dobáltuk fel az ökrös szekerekre, csak úgy a magam mulatságára szuahéli versekben kezdtem beszélni a többségükben fiatal munkásokhoz. Nem volt ezeknek a verseknek semmi értelme, csak a rím kedvéért csináltam őket: „Ngumbe na-penda csumbe, Malaja mbaja. Vakamba na-kula mamba.” Vagyis: Az ökrök szeretik a sót – a szajhák rosszak – a vakamba kígyót eszik. A szolgákban feltámadt az érdeklődés, körülálltak. Hamar felfogták, hogy az értelemnek a költészetben nincs jelentősége, a mondanivalóról nem is kérdezősködtek, de annál mohóbban várták a rímet, és nevettek, amint meghallották. Próbáltam rávezetni őket, hogy maguk találjanak rímet, és fejezzék be a verset, amit elkezdtem, de nem tudták vagy nem voltak hajlandók – elfordították a fejüket. Amint a költészet gondolatához hozzászoktak, könyörögni kezdtek: – Beszélj újra. Beszélj, mint az eső. – Miért érezték úgy, hogy a vers olyan, mint az eső, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy hízelgő hasonlatnak szánták, mert Afrikában az eső mindig vágyott és szívesen látott valami.

A millenniumról
Amikor Jézus közeli második eljövetele bizonyossággá vált, egy testületet szerveztek, hogy gondoskodjék méltó fogadtatásáról. Némi vita után a testület körrendeletet bocsátott ki, amelyben megtiltott mindenféle integetést, pálmaágdobálást és hozsannázást. Amikor a millennium már egy ideje tartott és az öröm egyetemleges volt, Jézus egy este azt mondta Péternek, hogy amikor majd minden elcsöndesedik, szeretne egy rövid sétát tenni, csak vele, kettesben. – Merre akarsz menni, Uram? – kérdezte Péter. – Csak sétálni szeretnék egy kicsit – felelte az Úr –, a Praetoriumtól végig azon a hosszú úton, fel a Golgotára.

Kitos története
Kitos története benne volt az újságokban. Bírósági ügy lett belőle, és az esküdtszéknek elejétől a végéig át kellett tanulmányoznia, hogy megvilágosodjék előtte – ez a megvilágosodás még mindig fellelhető a régi dokumentumokban. Kitos fiatal bennszülött volt egy fiatal, fehér molói gyarmatos szolgálatában. Június egyik szerdáján a gyarmatos kölcsönadta barna kancáját egyik barátjának, hogy az állomásra kilovagolhasson rajta. Kitost küldte el, hogy hozza vissza a kancát, de megmondta neki, hogy föl ne üljön rá, hanem vezesse. Kitos azonban felpattant a kancára, és úgy lovagolt haza rajta, de szombaton urának, a gyarmatosnak egy ember, aki látta az esetet, elárulta, hogy mi történt. Büntetésül a gyarmatos vasárnap délután megkorbácsoltatta Kitost, utána pedig megkötözve bezárta a raktárba, ahol vasárnap késő éjjel Kitos meghalt. Az ügy megtárgyalására augusztus elsején a nakurui Vasúti Intézetben összeült a Főbíróság. A bennszülöttek, akik odasereglettek és körülvették az Intézetet, talán nem is értették a dolgot. Számukra minden világos volt, hisz Kitos meghalt, és a bennszülött gondolkodás szerint ilyenkor kárpótlás jár a rokonságnak. Az igazságszolgáltatásról alkotott európai felfogás azonban eltér az afrikaitól, és a fehér emberek esküdtszékének a bűnösség vagy ártatlanság problémájával kellett szembenéznie. A döntés lehet gyilkosság, emberölés vagy súlyos testi sértés. A bíró emlékeztette az esküdtszéket, hogy a törvénysértés mértéke az érintett személyek szándékának és nem az eredménynek a függvénye. Mi volt tehát a szándéka és lelkiállapota a Kitos-ügyben érintett személyeknek? Hogy a gyarmatos szándékát és lelkiállapotát megismerjék, az esküdtek naponta több órán át keresztkérdéseknek vetették alá. Képet próbáltak kialakítani arról, hogy mi is történt, és annyi részletet derítettek fel, amennyit csak tudtak. Ily módon azt is írásban rögzítették, hogy amikor a gyarmatos magához rendelte Kitost, az odament, és három lépésre tőle megállt. A jegyzőkönyvnek ez a jelentéktelen részlete igen fontos momentum. Itt állnak tehát, a dráma kezdetén: a fehér ember és a fekete, egymástól három lépés távolságra. Ettől fogva azonban, ahogy a történet előrehalad, a kép egyensúlya megbomlik, a gyarmatos alakja elhomályosul, eltörpül. Ez óhatatlan. Kiegészítő figurává jelentéktelenedik a nagy tájban, sápadt, mákszemnyi arccá, súlyát is elveszíti, nem egyéb papirosfiguránál, akit ide-oda fúj – akár a huzat – körülíratlan cselekvési szabadsága. A gyarmatos vallomásában leszögezte, hogy először is megkérdezte Kitostól, ki adott neki engedélyt a barna kancán való lovaglásra, és hogy ezt a kérdést negyvenszer vagy ötvenszer elismételte – beismerve ugyanakkor, hogy ilyen engedélyt természetszerűleg senki sem adhatott Kitosnak. És itt kezdődik a végromlása. Angliában nem tehetett volna fel negyvenszer vagy ötvenszer egy kérdést: így vagy úgy, de megállították volna jóval a negyvenedik előtt. De itt,

Afrikában olyan emberek élnek, akiknek ugyanazt a kérdést ötvenszer is elharsoghatta. Kitos végül azt felelte, ő nem tolvaj, és a gyarmatos vallomásában leszögezte, hogy a felelet arcátlansága miatt korbácsoltatta meg a fiút. Ennél a pontnál található a jegyzőkönyvben a második jelentéktelen, de hatásos részlet. Míg a korbácsolás tartott, két európai, akik a gyarmatos barátaiként szerepelnek, érkezett látogatóba. Tíz percig vagy negyedóráig nézték a jelenetet, majd szótlanul távoztak. A korbácsolás után a gyarmatos nem ereszthette szabadon Kitost. Késő este megkötözte egy gyeplőszárral, és bezárta a raktárba. Amikor az esküdtszék megkérdezte, miért tette ezt, kijelentette: nem akarta, hogy egy ilyen szolga szabadon járkáljon a farmon. Vacsora után visszament a raktárba, ahol Kitos eszméletlenül hevert, valamivel odébb attól a helytől, ahol megkötözte, és a gyeplő meg volt lazítva. Odahívta baganda szakácsát, és a segítségével még szorosabban megkötözte a fiút, mint azelőtt, a kezét a háta mögött levő cölöphöz erősítette, a jobb lábát pedig egy előtte levőhöz. Távozott a raktárból és bezárta az ajtót, de fél óra múlva visszament, odahívta a szakácsát és a konyha-totóját, s beeresztette őket a raktárba. Azután lefeküdt, és már csak arra emlékszik, hogy a toto jött a raktárból a hírrel: Kitos meghalt. Az esküdtek szem előtt tartották, hogy a törvénysértés mértéke a szándék függvénye, és megpróbáltak szándékot keresni. Számos részletkérdést vitattak meg Kitos megkorbácsolásával és az utána történtekkel kapcsolatban, és az ember, miközben a beszámolót olvassa, látni véli, ahogy a fejüket rázogatják. De mi volt vajon Kitos szándéka és lelkiállapota? Ez, mint kiderült, már egészen más dolog. Kitosnak igenis volt szándéka, s végül jórészt ez döntötte el az ítéletet. Azt is mondhatnánk, hogy szándékánál és lelkiállapotánál fogva az afrikai, aki már a sírjában feküdt, megmentette az európait. Kitosnak nem volt rá sok alkalma, hogy a szándékát kifejtse. Be volt zárva a raktárba, üzenete ezért igen egyszerűen, egyetlen gesztusban fejeződik ki. Az éjjeliőr vallomásában leszögezte, hogy egész éjjel sírt. Ez azonban nem igaz, mert egy órakor beszélt a totóval, aki benn volt vele a raktárban. Jelezte a gyereknek, hogy kiabáljon, mert ő a korbácsolástól megsüketült. De egy órakor arra kérte a totót, lazítsa meg a lábán a köteléket, megmagyarázva neki, hogy úgysem tudna megszökni. Amikor a toto ezt megtette, Kitos azt mondta, hogy meg akar halni. Négy órakor, vallotta a gyerek, megint kijelentette, hogy meg akar halni. Nem sokkal később, jobbrabalra ringatva a felsőtestét, felkiáltott: – Meghaltam! – és meghalt. Három orvos tanúskodott az ügyben. A körzeti orvos, aki a boncolást végezte, kijelentette, hogy a halált a testen talált sérülések és sebek okozták. Úgy vélte, az azonnali orvosi beavatkozás sem menthette volna meg Kitos életét. A védelem által beidézett két nairobi orvosnak azonban más volt az álláspontja. A korbácsolás önmagában, jelentették ki, nem okozhatott halált. Még egy fontos tényező játszott itt szerepet, s ezt nem szabad elhanyagolni: a meghalni akarás. Ebben a kérdésben, szögezte le az első orvos, ő felelősséggel nyilatkozhatik, mert immár huszonöt esztendeje él az országban, és ismeri a bennszülöttek lelkivilágát. Számos gyógyászati szakember igazolhatja, mondta, hogy a meghalni akarás igenis váltott már ki halált a bennszülötteknél. Jelen esetben a helyzet annál is világosabb, mert Kitos maga jelentette ki, hogy meg akar halni. A második orvos támogatta ebbeli véleményében. Nagyon valószínű, folytatta mármost az orvos, hogy ha Kitos nem választja ezt az attitűdöt, nem is hal meg. Ha például evett volna valamit, nem vesztette volna el a bátorságát, az éhezés ugyanis tudvalevőleg csökkenti a bátorságot. Hozzátette, hogy a szájon levő seb nem föltétlenül rúgástól származik, a szolga nagy fájdalmában meg is haraphatta magát. Az orvos abban sem hitt továbbá, hogy Kitos kilenc óra előtt határozta volna el, hogy meg akar halni, hiszen addig az időpontig még szökéssel is megpróbálkozott. Mi több, kilenc óráig nem halt meg. Amikor szökési kísérleten kapták és újból megkötözték, mondta az orvos, a tény, hogy fogoly, súlyosan nehezedhetett a lelkére.

A két nairobi orvos ezután összegezte az esetről kialakított véleményét. Kitos halálát a korbácsolás, az éhezés és a meghalni akarás okozta, ez utóbbi lévén a leghangsúlyosabb motívum. A meghalni akarást magát véleményük szerint a megkorbácsoltatás hatása válthatta ki. Az orvosok tanúskodása után a tárgyalás központi témája a „meghalni akarás teóriája” lett. A körzeti orvos, aki hármójuk közül egyedül látta a holttestet, elutasította az elméletet, és példákat sorolt fel a praxisából, amikor rákbetegek meg akartak halni és mégsem haltak meg. Ezek az emberek azonban, mint kiderült, egytől egyig európaiak voltak. Az esküdtszék végül is súlyos testi sértés vétkében mondta ki bűnösnek a gyarmatost. Ugyanez az ítélet vonatkozott a bennszülött vádlottakra is, de mivel ők fehér uruk parancsára cselekedtek, igazságtalanság lett volna börtönbe csukatni őket. A bíró két évet szabott ki a gyarmatosra és egy-egy napi elzárást a bennszülöttekre. Az ember, miközben az eset leírását olvassa, különös és megalázó ténynek láthatja: Afrikában az európaiaknak arra sincs hatalmuk, hogy az afrikait a létből kivessék. Ez a föld az afrikai földje, és bármit is csinálunk vele, amikor elmegy, a saját szabad akaratából megy el, valamint azért, mert nem akar tovább maradni. Kié a felelősség azért, ami egy házban történik? Azé az emberé, akinek a tulajdona, aki megörökölte. Ezzel az erős érzékével az iránt, hogy mi a helyes és illendő, Kitos meghalni akaró alakja, ámbár sok-sok év választ már el tőle bennünket, önszépségében magasodik föl előttünk. Testet ölt benne minden vad dolgok menekülése, akik a szükség órájában tudják, hogy van menedék valahol a létben; akik akkor mennek el, amikor nekik tetszik; akiket sohasem fogunk tudni megragadni.

Némely afrikai madarak
A hosszú esőzések elején, március utolsó vagy április első hetében hallottam az afrikai erdőben a csalogányt. Nem a teljes dalát: csak néhány dallamot – a concerto egy-két nyitó részletét, a főpróbát; hirtelen abbahagyta, azután újrakezdte. Mintha a csöpögő erdő magányában valaki csellót hangolt volna egy fán. De ugyanaz a dallam, ugyanaz a bőség és édesség volt ez, mint ami nemsokára Európa minden erdejét betöltötte, Szicíliától egészen Helsingőrig. Voltak Afrikában fekete és fehér gólyák, amelyek Észak-Európában a falusi házak zsúpfedelére rakják fészküket. Itt azonban nem keltettek akkora áhítatot, mint odaát, mert Afrikában sokkal lenyűgözőbbek a magas és méltóságteljes marabuk és kígyászsasok. A gólyáknak Afrikában mások a szokásaik, mint Európában, ahol házaspárokként élnek és a házi boldogság szimbólumai. Itt nagy rajokban repülnek, mintha valamennyien egy klubba tartoznának. Afrikában sáskamadár a nevük, mert a sáskákat követik mindenüvé, és belőlük élnek. Szállnak a puszta felett is, ha futótűz van, az ugráló kis lángok előrehaladó vonala fölött köröznek, magasan a villódzó, szivárványszínű levegőben, a szürke füstben, és a tűz elől menekülő egerekre, kígyókra lesnek. A gólyák nagyon jól érzik magukat Afrikában. Igazi életük azonban nem itt zajlik, s amikor a tavaszi szelek megint eszükbe juttatják a párzást és a fészekrakást, szívük észak felé fordul, régi idők és helyek emléke rémlik fel bennük, kettesével szárnyra kapnak, és nemsokára már szülőhelyük hideg lápvidékén gázolnak. Kinn a pusztákon, amikor megkezdődnek az esők, ott, ahol a felégett fű hatalmas területei lassan friss zöld hajtást hoznak, sok száz lile tanyázik. A pusztáknak mindig tengeries a levegője, a végtelen horizont a tenger és a hosszú homokpartok képzetét kelti, az ide-oda vándorló szél is ugyanaz, az elszenesedett fűnek sós szaga van, s az új fű, ha kinő, végtelen hullámokban szalad a tájon. Amikor a vadszegfű kivirágzik a pusztán, eszedbe jutnak a Sundban hajód körül csapkodó, fehér tarajú hullámok. Kinn a pusztán a lile is tengeri madár külsejét ölti, úgy is viselkedik, mint tengeri madár a fövenyen, amilyen gyorsan csak tud, gyalogol egy kicsit a rövid fűben, majd éles

rikoltozással felszáll a lovad előtt, és az egész világos ég szárnyaktól és madárhangoktól lesz eleven. A búbos darvak, amelyek rájárnak a frissen hengerelt és bevetett kukoricaföldre, hogy kilopkodják belőle a magvat, tolvajlásukat azzal teszik jóvá, hogy jó hírt hoznak, az eső hírét; és azzal is, hogy táncolnak nekünk. Amikor ezek a magas madarak nagy csapatba verődnek, gyönyörű látvány, amint széttárják a szárnyukat és táncolnak. Stílusa van a táncuknak, és persze van benne egy kis mesterkéltség is, hisz ha repülni tudnak, ugyan miért ugrálnak fel és pottyannak vissza, mintha csak mágnes vonzaná őket a földhöz? Ennek a balettnek valami szentséges jellege van, mint a rituális táncnak; talán a mennyet és a földet akarják összekötni, mint a szárnyas angyalok, akik Jákob lajtorjáján jártak föl-alá. Finom halványszürke színükkel, kis feketebársony sapkájukkal és legyező alakú koronájukkal a sok daru együtt könnyed, vidám freskót formál. Amikor a tánc végeztével szárnyra kapnak és elvonulnak, hogy mutatványuk szent tónusát megőrizzék, szárnyukkal vagy hangjukkal tiszta és csengő dallamot adnak, mintha egy csapat templomi harang kelt volna szárnyra s vitorlázna fönn az égen. Még messziről, messziről is hallani őket, amikor maguk már nem látszanak az égen: harangszó a felhők közül. A nagy szarvcsőrű madár is eljárt a farmra gesztenyét enni. Ezek igen különös madarak. Kaland és élmény találkozni velük, de nem föltétlenül kellemes, mert úgy néznek az emberre, mintha mindent tudnának róla. Egy reggel, még napkelte előtt hangos fecsegés és cserregés zavart fel álmomból, s amint kiléptem a teraszra, negyvenegy szarvcsőrű madarat láttam a pázsit fáin üldögélni. Nem is annyira madárnak tetszettek, mint inkább elképesztően szépséges tárgyaknak, amiket egy gyerek aggatott az ágakra. Feketék voltak, Afrika édes és nemes feketéje, régi korom feketéje, ami az emberben azt a benyomást kelti, hogy eleganciában, élénkségben és erőben a feketével semmi szín nem kelhet versenyre. A negyvenegy szarvcsőrű vidáman, de tüntető illedelmességgel beszélgetett, mint előkelő örökösök temetés után. A reggeli levegő kristálytiszta volt, a komoly csapat frissességben és patyolatfehérségben fürdött, a fák és a madarak mögött tompa fényű vörös golyóként felkelt a nap. Az ember bizony elgondolkodik, milyen nap jöhet egy ilyen hajnalra. A flamingók Afrika legfinomabban színezett madarai, rózsaszínűek és pirosak, mint egy oleanderbokor repülő ága. Hihetetlenül hosszú a lábuk, bizarr és recherché a nyakuk és a testük vonala, mintha valami előkelő és hagyományos prüdéria arra késztetné őket, hogy életük minden tartását és mozdulatát a lehető legjobban megnehezítsék önmaguk számára. Egyszer egy francia hajón utaztam Port Saidtól Marseille-ig, amely százötven flamingót szállított a marseille-i Jardin d’Acclimatationnak. Nagy, piszkos, vászonoldalú ládákban tartották őket, tízet mindegyikben, szorosan egymáshoz zsúfolva. Gondozójuk elmondta nekem, hogy húszszázalékos veszteségre számít a végcélig. Nem tengeri életre születtek ezek a madarak; rossz időben elvesztik az egyensúlyukat, a lábuk eltörik, és a többi összetapossa őket. Éjjel, amikor hatalmas szél támadt a Földközi-tengeren, és a hajó nagyokat huppanva zuhant egy-egy hullámvölgybe, a sötétben minden huppanásnál hallottam a flamingók rikoltozását. Minden reggel láttam, hogy a gondozó kiemel egy vagy két döglött madarat, és a tengerbe hajítja őket. A Nílus nemes gázlómadara, a lótusz nővére, amely úgy lebeg a táj felett, mint kósza felhő napnyugtakor, ernyedt, rózsaszínű és piros tollcsomóvá vált, amelyből egy pár hosszú, vékony pálcika nyúlt ki. A halott madarak rövid ideig lebegtek a tenger színén, föl-alá hánykódva a hajó nyomdokvizében, aztán elsüllyedtek.

Pania
A vizslák, mivel megszámlálhatatlan nemzedékek óta az emberrel élnek, szert tettek az ember humorérzékére: nevetni is tudnak. A tréfát úgy képzelik el, mint a bennszülöttek, akik élvezik, ha

valami balul üt ki. A humornak talán csak akkor lehet e fölé az osztálya fölé emelkedni, ha művészet és intézményes vallás is jár hozzá. Pania Dusk fia volt. Egyik nap a tó közelében sétáltam vele, ahol magas, vékony eukaliptuszfák sorakoznak; egyszer csak eliramodott mellőlem, odarohant az egyik fához, visszaindult, félúton megállt, vagyis hívogatott, hogy menjek utána. Odaballagtam hát a fához, és láttam, hogy egy szerválmacska ül rajta, jó magasan. A szervál lopja a csirkéket, ezért kiáltottam egy közelben tébláboló totónak, hogy szaladjon a házba a puskámért. Kihozta, és én lelőttem a szervált. Nagy puffanással esett le a magasból, Pania pedig rávetette magát, jól megrázta, ide-oda vonszolta, és roppant elégedett volt az egész produkcióval. Nem sokkal később megint ugyanazon az úton jártam, nem messze a tótól; foglyot akartam lőni a pusztán, de nem sikerült, s nekem is, Paniának is rossz volt a kedvünk. Pania egyszerre csak valósággal odaröpült a legtávolabbi fához, óriási izgalommal ugatni kezdte, visszarohant hozzám, majd megint eliramodott a fa felé. Én még örültem is, hogy velem van a puskám s lőhetek még egy szervált, mert nagyon szép foltos a bőre. Odafutottam a fához. De amikor felnéztem, csak egy nagyon mérges fekete házimacskát láttam jó magasan, a fa hajladozó csúcsán kapaszkodni. Leeresztettem a puskát. – Pania, te ostoba! Ez csak egy macska! – mondtam. Pania felé fordultam – ott állt nem messze tőlem, nézett rám, és majd megpukkadt nevettében. Amikor a pillantása találkozott az enyémmel, odaszaladt hozzám, körültáncolt, a farkát csóválta, nyüszített, vállamra rakta a lábát, arcomba nyomta az orrát, aztán elugrott, és vígan nevetett tovább. Ezt fejezte ki a pantomimja: „Tudom. Tudom. Ez csak egy szelíd macska. Végig tudtam. Már ne is haragudj, kérlek. Ha láttad volna, milyen mulatságos voltál, amint egy szelíd cica felé rohantál a puskáddal!” Aznap még többször elragadta a jókedv, újra és újra eljátszotta ugyanazt a pantomimot, amely ugyanazt a túlcsorduló baráti érzést fejezte ki irántam, majd visszavonult, hogy nyugodtan nevethessen magában egy jót. És valami behízelgő színezete volt ennek a barátságosságnak. „Tudod jól – mondta –, hogy az egész házban csak téged és Farahot nevetlek ki.” Még este is, amikor elbóbiskolt a tűz mellett, hallottam, hogy nevetve nyöszörög és vinnyog álmában. Azt hiszem, még sokáig nem felejtette el az esetet, és mindig újra eszébe jutott, ha a tó és a fasor felé kerültünk.

Esza halála
Esza, akit a háború alatt elvettek tőlem, a fegyverszünet megkötése után visszajött, és békésen éldegélt a farmon. Volt egy Mariammo nevű felesége, sovány, fekete, keményen dolgozó asszony, aki a tűzifát hordta a házhoz. Esza volt a legszelídebb szolga, akit csak ismertem, soha senkivel nem veszekedett. De valami történt Eszával a számkivettetés idején, mert megváltozva tért vissza. Néha már attól féltem, hogy észrevétlenül meghal, mint a növény, amelynek elvágták a gyökereit. Esza volt a szakácsom, de nem szeretett főzni, kertész akart lenni. Csupán a növények iránt élt még benne valódi, eleven érdeklődés. Csakhogy nekem volt másik kertészem, másik szakácsom viszont nem, úgyhogy a konyhában marasztottam Eszát. Megígértem neki, hogy visszatérhet a kertészkedéshez, de hónapról hónapra halogattam a döntést. Esza csak úgy a maga elhatározásából gát közé szorított egy kis darab földet a folyó mentén, és teleültette, hogy meglepetést szerezzen nekem. De mivel egyedül munkálkodott rajta és nem volt valami erős, a gát sem sikerült igazán szilárdra, és a hosszú esőzések teljesen elmosták. Csendes nemlétét az zavarta meg először, amikor a Kikuju Rezervátumban meghalt a testvére, és ráhagyott egy fekete tehenet. Ekkor már nyilvánvaló volt, mennyire kiszívta Eszát az élet;

semmiféle erőteljesebb megnyilvánulásával nem tudott szembenézni. Azt hiszem, különösen a boldogságot nem tudta elviselni. Háromnapi szabadságot kért tőlem, hogy elhozhassa a tehenet, s amikor visszatért, láttam, hogy fel van kavarva és zaklatva, mint amikor az ember fagytól bénult kezét-lábát bedugja a meleg szobába. Minden bennszülött igazi szerencsejátékos, és a fekete tehén most azt az illúziót keltette Eszában, hogy rámosolygott a jó sors; hihetetlenül megnőtt a bizalma, és nagy álmokat dédelgetett magában. Ügy érezte, előtte még az élet; úgy döntött, új feleséget vesz. Amikor közölte velem a tervét, már tárgyalásokat is folytatott jövendő apósával, aki a nairobi út mentén lakott és szuahéli felesége volt. Megpróbáltam lebeszélni róla. – Van már egy nagyon jó feleséged – mondtam –, a hajad ősz, mi szükséged egy másikra? Maradj velünk, és élj békében. – Esza nem sértődött meg, a szelíd kis kikuju ember egyenesen állt előttem, de a maga bizonytalan és határozatlan módján kitartott a terve mellett. Hamarosan odahozta a farmra új feleségét, Fatomát. Az, hogy bármi jót várt ettől az új házasságtól, már magában bizonyította, hogy Esza elvesztette a józan ítélőképességét. A menyecske nagyon fiatal volt, érzéketlen és mogorva, szuahéli divat szerint öltözött, megvolt benne anyja nemzetének bujasága, de annak kecsessége és derűje nélkül. Esza arca azonban sütött a diadaltól és a hóbortos tervektől; ártatlanságában úgy viselkedett, akár a teljes paralízis küszöbén álló ember. Mariammo, a türelmes rabszolga, a háttérben maradt, látszólag semmi sem zavarta. Lehet, hogy Esza egy rövid időre nagynak és boldognak tudta magát, de ez nem tartott sokáig, békés élete a farmon darabokra hullott az új feleség miatt. A menyegző után egy hónappal megszökött tőle, és összeszűrte a levet a nairobi kaszárnya bennszülött katonáival. Esza még sokáig kért egy-egy napi szabadságot, hogy utánamenjen a városba, és esténként mindig visszatért a fekete, vonakodó lánnyal. Első alkalommal magabiztosan és határozottan indult útnak; vissza fogja hozni – hisz nem a törvényes felesége-e? Később már zavarodottan vágott neki, szomorúan kereste az álmot, a jó szerencse mosolyát. – Miért akarod visszahozni, Esza? – kérdeztem. – Hadd menjen. Nem akar visszajönni veled, nem származik ebből semmi jó. Esza azonban képtelen volt lemondani az új asszonyról. A vége felé már alábbadta az élettel szemben támasztott igényeit, most már csak az asszony pénzbeli értékéhez ragaszkodott. A többi szolgám nevette, amikor elkutyagolt, mondván, hogy a katonák is kinevetik. De Eszát sohasem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek, most meg végképp nem törődött már az ilyesmivel. Kitartóan és hűségesen járt be a városba, hogy visszaszerezze elvesztett tulajdonát, ahogy az elbitangolt tehenének jár utána az ember. Egyik reggel Fatoma szólt a háziszolgáimnak, hogy Esza beteg, nem tud főzni, de másnap föl fog kelni. Késő délután azonban a szolgák bejöttek hozzám, és jelentették, hogy Fatoma eltűnt, Esza pedig meg van mérgezve, haldoklik. Amikor kiléptem a házból, ágyastul kivitték a szolgakunyhók közti térre. Látható volt, hogy nincs sok ideje hátra. Valami sztrichninhez hasonló bennszülött méreggel étethették meg, iszonyúan szenvedhetett kunyhójában, gyilkos fiatal felesége tekintete alatt, míg az úgy nem érezte, hogy most már biztosan végzett vele és el nem inalt. Még rángott néhányat a teste, de már merev volt és hideg, akár a halotté. Az arca nagyon elváltozott, vérrel kevert hab csordogált halványkék szája szögletéből. Farah Nairobiba ment az autóval, így nem vihettem be Eszát a kórházba, de különben sem hiszem, hogy bevittem volna; késő volt itt már minden segítség. Mielőtt meghalt, Esza sokáig nézett rám, de azt nem tudom, hogy megismert-e. Fekete, állatéra emlékeztető szemében a tudattal együtt halványult ama táj emléke, melyet mindig szerettem volna ismerni, Afrikáé, amikor még Noé bárkája volt, és a vadak odagyűltek a bennszülött kisfiú köré, aki apja kecskéit terelgette a pusztán. Fogtam a kezét, ezt az emberi kezet, ezt az erős és ügyes szerszámot, amely fegyvereket markolt, zöldséget és virágot ültetett, simogatott; amelyet én tanítottam omlettet sütni. Vajon Esza sikeresnek vagy sikertelennek tartaná az életét? Nehéz lett volna megmondani. Mindig egyedül járta a maga kis lassú, girbegurba ösvényeit, sok mindenen keresztülment; békés emberke volt.

Amikor Farah hazaért, aggályosan gondoskodott róla, hogy Esza szabályszerű ortodox temetést kapjon, ahogy jámbor mohamedánhoz illik. A pap, akit kihívtunk Nairobiból, csak másnap este tudott jönni, úgyhogy Esza temetésére éjszaka került sor, a Tejút fenn világolt az égen, és a temetési menet lámpákat vitt magával. Sírját mohamedán szokás szerint földfallal kerítették körül az erdőben, egy nagy fa alatt. Mariammo most előlépett, elfoglalta helyét a gyászolók között, és hangosan siratta Eszát az éjszakában. Farah és én megtanácskoztuk, mitévők legyünk Fatomával kapcsolatban, és úgy döntöttünk, nem csinálunk semmit. Farahnak ellenére volt, hogy egy asszonnyal szemben törvényes eljárást alkalmazzanak. Beszédéből úgy vettem ki, a mohamedán törvény az asszonyt nem vonja felelősségre. A férje a felelős mindenért, amit művel, neki kell fizetni minden szerencsétlenségért, amit okoz, mint ahogy azért is neki kell fizetni, ha a lova tesz kárt valakiben. De ha a ló a tulajdonosát veti le, és az nyakát szegi? Nos, igen, bólogatott Farah, az ilyesmi szerencsétlen baleset. Tulajdonképpen Fatomának is volt oka panaszkodni a sorsára, de most már úgy töltheti be, ahogy akarja, a nairobi kaszárnyában.

A bennszülöttekről és a történelemről
Azok, akik azt várják a bennszülöttektől, hogy boldogan ugorjanak át a kőkorszakból a gépkocsi korába, elfelejtik, mennyit küszködtek és fáradoztak ősapáink, hogy a történelmen át elvezessenek bennünket oda, ahol vagyunk. Tudunk gépkocsikat és repülőgépeket gyártani, és meg tudjuk tanítani a bennszülötteket a használatukra. De a gépkocsik igazi szeretetét az emberi szívekben nem lehet egy kézmozdulattal előállítani. Évszázadokba kerül a kitermelése, és valószínű, hogy Szókratészra, a keresztes hadjáratokra és a francia forradalomra is szükség van hozzá. Mi, a mai kor emberei, akik szeretjük a gépeinket, elképzelni sem tudjuk, hogyan lehettek meg nélkülük a régiek. De mi nem tudnánk előállítani a halhatatlanság tételét, a miserendet, az ötfelvonásos tragédia szerkezetét, talán még egy szonettét sem. Ha nem kaptuk volna készen őket, meg kellett volna lennünk nélkülük. De mivel mégis elkészültek, azt kell gondolnunk, hogy elérkezett az az idő, amikor az emberek szíve ezekért kiáltott, s az elkészülésükkel egy mélyen átérzett szükség elégíttetett ki. Átjött hozzám egyik nap a motorkerékpárján Bernard atya, szakállas arca csak úgy ragyogott a boldogságtól és a diadaltól, velem ebédelt, és elújságolta nagy örömét. Előző nap, mesélte, kilenc fiatal kikuju beállított hozzájuk a skót misszióról, és kérték, fogadják be őket a római katolikus egyházba, mert hosszú elmélkedés és vita után úgy döntöttek, ennek az egyháznak az átváltozástételét kívánják követni. Akiknek elmondtam a történetet, sorra kinevették Bemard atyát, és elmagyarázták, hogy a fiatal kikujuk nagyobb bérre, könnyebb munkára vagy ajándék biciklire láttak esélyt a francia missziónál, ezért találták ki ezt a megtérést az átváltozás tanához. Hisz, mondták, mi magunk sem értjük ezt a tant, gondolni sem szeretünk rá, a kikujuk számára tehát végképp elfogadhatatlan lehet. Nem egészen biztos, hogy így van; Bemard atya jól ismerte a kikujukat. Lehet, hogy a fiatal kikujuk gondolatai most éppenséggel a mi őseink árnyékos ösvényeit járják, s őket tagadnánk meg a kikujuk alakjában, őket, akik nagyon is kedvesnek tartották az átváltozás doktrínáját. Azoknak az ötszáz évvel ezelőtti embereknek bizony nagyobb bért, előléptetést, könnyebb életet, sőt sokszor magát az életet ígérték, de ők mindezzel szemben inkább megmaradtak az átváltozással kapcsolatos meggyőződésük mellett. Biciklit nem ajándékoztak nekik, de Bemard atya, akinek volt motorkerékpárja, kevesebbre becsülte azt, mint a kilenc kikuju megtérését. Az Afrikában élő mai fehérek az evolúcióban hisznek, és nem a hirtelen alkotó tettben. Vezessék hát át a bennszülötteket egy rövid és praktikus történelmi kurzuson, hogy ők is eljuthassanak oda, ahol mi most vagyunk. Nem egészen negyven esztendeje vettük birtokba

ezeket a népeket; ha ezt a pillanatot Urunk születésének pillanatához mérjük, s rájuk bízzuk, hogy érjenek utol minket, három év alatt téve meg a mi egy-egy száz esztendőnket, nagyjából most jön el az ideje, hogy kiküldjük közéjük Assisi Szent Ferencet, néhány év múlva pedig, hogy Rabelais-t. Mindkettőt jobban szeretnék és jobban megbecsülnék ők, mint mi a mostani századunkban. Arisztophanész is tetszett nekik, amikor néhány esztendeje megpróbáltam lefordítani számukra a paraszt és fia dialógusát a Felhők-ből. Húsz év múlva talán már készen állnak az enciklopédisták befogadására, újabb tíz év elteltével pedig elérkezhetnek Kiplingig. Adjunk nekik álmodozókat, filozófusokat és költőket, így készítsük elő az útjukat Mr. Fordhoz. És mi vajon hol leszünk addigra? Utánuk kapaszkodva próbálunk szert tenni valami árnyékra, valami sötétségre, a tamtamot fogjuk verni? És ők végre önköltségi áron juthatnak hozzá a gépkocsijainkhoz, ahogy most az átváltozás tételéhez?

A földrengés
Egyik évben, karácsony táján, földrengés volt; elég erős ahhoz, hogy több bennszülött kunyhót összedöntsön: körülbelül egy dühös elefánt erejével rendelkezhetett. Három lökésben érkezett, mindegyik néhány másodpercig tartott, és néhány másodperc telt el köztük. Ezek a szünetek lehetőséget adtak az embereknek, hogy elképzeljék, mi is történt. Denys Finch-Hatton, aki éppen a Maszáj Rezervátumban táborozott és a teherautóján aludt, később elmesélte, hogy amint a lökés fölébresztette, arra gondolt: „Rinocérosz került az autó alá.” Én a hálószobában éppen lefekvéshez készülődtem, amikor a földrengés elkezdődött. Az első rázkódásnál arra gondoltam: „Leopárd mászott fel a háztetőre.” A második lökés után arra: „Meg fogok halni, hát ilyen érzés meghalni.” De a második és a harmadik lökés közti rövid mozdulatlanságban ráébredtem, miről van szó, rájöttem, hogy a föld reng, pedig sose hittem volna, hogy ezt megérem. Most egy pillanatra úgy véltem, vége a földrengésnek. De amikor a harmadik és utolsó lökés is megérkezett, egyszerre olyan gyönyörűséget, olyan hirtelen és tökéletes elragadtatást éreztem, amilyet még soha. Az égitestek, miközben útjukat járják, a boldogság egészen ismeretlen fokaira tudják fölragadni az embert. Általában ügyet sem igen vetünk az égitestekre; de amikor a gondolat váratlanul belénk hasít és alakot ölt, óriási perspektívákat tár fel előttünk. Kepler leírja, mit érzett, amikor sok-sok évi munka után végre felfedezte a bolygók mozgásának törvényét: „Teljességgel átadom magam az önkívületnek. A kocka el van vetve. Semmi, amit valaha is éreztem, nem hasonlít erre. Reszketek, a vérem dübörög. Isten hatezer esztendőt várt, hogy művének nézője akadjon. Bölcsessége végtelen, benne foglaltatik, amit nem tudunk, s az a kevés is, amit tudunk.” Ugyanez az elragadtatás töltött el és rázott meg engem is egész valómban a földrengés idején. A kolosszális öröm érzete főképp abban a tudatban rejlik, hogy az, amiről azt hittük, mozdíthatatlan, mégis magától képes a mozgásra. A gyönyörűségnek és a reménynek talán a legnagyobb forrása ez a világon. Az érzéketlen glóbusz, a holt tömeg, a föld felágaskodott és kinyújtózott alattam. Üzenetet küldött, épp csak megérintett, de a jelentősége határtalan. Akkorát nevetett, hogy a bennszülött kunyhók összedőltek és felkiáltottak: Eppur si muove. Másnap korán reggel Dzsuma behozta a teámat, és így szólt: – Anglia királya meghalt. Megkérdeztem, honnét tudja. – Te nem érezted, Memszahib – felelte –, hogy a föld megrázkódott és dobálta magát tegnap este? Ez azt jelenti, hogy Anglia királya meghalt. De szerencsére Anglia királya még sokáig élt a földrengés után.

George
Egyszer egy Afrikába tartó teherhajón összebarátkoztam egy George nevű kisfiúval, aki az anyjával és fiatal nagynénjével utazott. Egyik nap a fedélzeten kivált a két asszony társaságából, és tekintetüktől kísérve odajött hozzám. Közölte, hogy másnap lesz a hatodik születésnapja, és az édesanyja minden angol utast meghív teára. Volnék szíves eljönni én is? – kérdezte. – De én nem vagyok angol, George – mondtam. – Hát mi vagy? – kérdezte meglepődve. – Hottentotta – feleltem. Kihúzta magát, és komor pillantást vetett rám. – Nem baj – mondta –, azért remélem, hogy eljössz. Visszamasírozott az anyjához és a nagynénjéhez, s könnyedén, de ellentmondást nem tűrően kijelentette: – Hottentotta. De én akkor is vendégül akarom látni.

Kedzsiko
Volt egyszer egy kövér hátasöszvérem, amelyet Mollynak neveztem el. Az öszvér-szaiszom azonban más nevet adott neki, ő Kedzsikó-nak hívta, ami azt jelenti: „kanál”. Amikor megkérdeztem tőle, miért hívja kanálnak, azt felelte: – Mert úgy néz ki, mint egy kanál. – Körüljártam az állatot, hogy lássam, mire gondol, de énnekem semmilyen szögből sem tűnt kanálnak. Nem sokkal ezután három másik öszvérrel együtt befogtam Kedzsikót egy szekér elé. Amint a magas bakra felültem, mintegy madártávlatból nézhettem le az öszvérekre. Ekkor jöttem rá, hogy a szaisznak igaza van. Kedzsiko szokatlanul keskeny lapockája nagyon kövér farrá szélesedett, és pontosan olyan volt, mint egy felfordított kanál. Ha Kamau, a szaisz és én lerajzoltuk volna Kedzsikót, a két kép jobban már nem is különbözhetett volna. De Isten és az angyalok olyannak látták az öszvért, amilyennek Kamau. Aki felülről jött, fellebb való mindenkinél, és arról tesz bizonyságot, amit látott.

A zsiráfok Hamburgba mennek
Mombaszában vendégeskedtem, Ali bin Szalím sejknél, a tengerpart levalijánál, ennél a szívélyes és lovagias arab öregúrnál. Mombasza olyan, akár a Paradicsom képe, amit egy nagyon kicsi gyerek festett. A szigetet átölelő mély tengerkar ideális kikötőt biztosít; földje fehéres korall-szikla, benőve széles zöld mangófákkal és fantasztikus formájú, kopasz, szürke majomkenyérfákkal. Mombaszánál olyan kék a tenger, akár a búzavirág, és az öböl bejáratán túl az Indiai-óceán hosszú bukóhullámai vékony, girbegurba fehér vonalat húznak és halkan dörögnek még szélcsendes időben is. Mombasza szűk utcájú városa teljes egészében korallsziklából épült, sárgásbarna, rózsaszín és okkersárga árnyalatokban, s falaival és lőréseivel a masszív öreg erőd uralja, ahol háromszáz esztendőn át tartott ki egymással szemben arab és portugál; az erőd színei élesebbek, mint a városé, mintha csak ott a magaslaton sok viharos napnyugtát szívott volna magába. Káprázatos vörös akác virágzik Mombasza minden kertjében, színe tündöklő, levélzete hihetetlenül finom. A nap marja és perzseli Mombaszát; a levegő sós, a szél mindennap friss sóadagot fúj be keletről, de sós maga a talaj is, fű alig nő rajta, a föld csupasz, akár a táncparkett.

Ám az ősöreg mangófák sötétzöld lombja jóindulatú árnyékot ad: kör alakú, fekete hűvösségtócsa képződik mindegyik alatt. Minden fánál inkább kínálnak találkozóhelyet, központot az emberi érintkezésre; éppoly meghittek, akár egy falu kútja. Nagy piacokat és vásárokat tartanak a mangófák alatt, törzsük körül a földet tyúkketrecek, dinnyehalmok borítják. Ali bin Szalímnak kellemes fehér háza volt a szárazföldön, a tenger karjának hajlatában, és hosszú lépcsősor vezetett le tőle a vízhez. Mellette vendégházak sorakoztak, s a főépület nagytermében, a veranda mögött sok szép arab és angol holmi gyűlt fel: régi elefántcsont és bronztárgyak, lamui porcelán, bársonybevonatú karosszékek, fényképek, egy nagy gramofon. Egy szaténnal bélelt kosárban láthattam a maradékát annak a finom angol porcelán teáskészletnek a negyvenes évekből, amelyet Anglia ifjú királynője és férje ajándékozott a zanzibári szultán fiának, amikor az feleségül vette a perzsa sah leányát. A királynő és Albert herceg azt kívánta az ifjú párnak, legyenek éppolyan boldogok, mint amilyenek ők. – És voltak olyan boldogok? – kérdeztem Ali sejktől, amikor egyenként előszedte és sorba rakta a kis csészéket az asztalon, hogy megcsodálhassam őket. – Sajnos nem – felelte –, a feleség ugyanis nem volt hajlandó lemondani a lovaglásról. Magával hozta a lovait is azon a daun, amely a kelengyéjét szállította. Csakhogy a zanzibáriak helytelenítik, ha egy hölgy lovagolni akar. Igen sok baj származott ebből, és mivel a hercegnő inkább a férjéről tett volna le, mint a lovairól, a házasságot végül felbontották, és a sah leánya visszament Perzsiába. Mombasza kikötőjében egy rozsdás német teherszállító gőzhajó horgonyzott, indulásra készen hazafelé. Elhúztam mellette Ali bin Szalím csónakjában, amelyen szuahéli evezősei átvittek a szigetre és vissza. A fedélzeten nagy faláda állt, és két zsiráf feje kandikált ki a tetején. Farah, aki velem volt a csónakban, azt mondta, Portugál Kelet-Afrikából jönnek és Hamburgba tartanak; egy vándor menazsériának viszik őket. A zsiráfok ide-oda forgatták kecses fejüket, meg voltak lepve, és ez nem is csoda. Sohasem láttak még tengert. Ahhoz is alig volt helyük a szűk ládában, hogy mozdulatlanul állhassanak. A világ hirtelen összezsugorodott, megváltozott és becsukódott körülöttük. Nem tudhatták, el sem képzelhették, micsoda megaláztatások felé hajóznak. Hiszen büszke és ártatlan teremtmények voltak, a nagy puszták szelíd vándorai; nem ismerték a fogságot, a hideget, a bűzt, a füstöt, a rühöt, sem az iszonyú unalmat egy olyan világban, ahol soha semmi nem történik. Sötét, büdös ruhákban tömegek özönlenek majd be hozzájuk az utcáról, a szél és a jeges eső elől, megbámulják őket, és jóízűen konstatálják, hogy az ember valóban felsőbbrendű az ostoba és néma állatvilágnál. Nevetve mutogatnak majd a hosszú, karcsú nyakakra, amikor a kecses, türelmes, füstös szemű fejek felemelkednek a menazséria korlátja fölé: nagyon, túlságosan is magasnak tetszenek majd ott. A gyerekek megrémülnek a látványtól és sírva fakadnak, vagy beleszeretnek a zsiráfokba és kenyeret adnak nekik. És akkor a szülők majd arra gondolnak: igazán kedves jószágok ezek a zsiráfok; és azt fogják hinni: igazán remekül elszórakoztattuk őket. Az előttük álló hosszú esztendőkben vajon álmodnak-e majd elvesztett hazájukról a zsiráfok? Hol vannak, hova lettek a tövisfák, a legelők, a folyók és az itatóhelyek és a kék hegyek? Az édes levegő a puszták fölött visszahúzódott, tovatűnt. Hová lett a többi zsiráf, akikkel együtt nyargaltak a hullámzó tájon át? Otthagyták őket, elmentek, és úgy látszik, sose jönnek vissza. Éjszaka hol van a telihold? A zsiráfok nyugtalanul mozgolódnak majd és felriadnak a menazséria szállítókocsijában, a szűk dobozban, amely rothadt szalmától és sörtől bűzlik. Isten veletek, Isten veletek, azt kívánom nektek, hogy haljatok meg mindketten az úton, hogy egyiktek kicsi, nemes feje se, amely most meglepődve nyúlik ki a láda szélén Mombasza kék ege felé, egyikteké se forduljon ide-oda Hamburgban, a végtelen magányban, ahol senki sem ismeri Afrikát.

Ami pedig minket illet, valakinek nagyot kell még vétkeznie ellenünk, hogy ráébredjünk: tiszta szívvel bocsánatot kell kérnünk a zsiráfoktól az ellenük elkövetett vétkeinkért.

A menazsériában
Körülbelül száz esztendővel ezelőtt egy dán utazó, Schimmelmann gróf egy kis vándor menazsériára bukkant Hamburgban, s úgy megtetszett neki, hogy amíg csak Hamburgban maradt, mindennap elment arrafelé, ahol táborozott, noha maga sem tudta volna megmondani, mi vonzza azokban a piszkos és ütött-kopott cirkuszkocsikban. Az igazság az, hogy a menazséria gondolatokat ébresztett benne. Nagyon hideg volt a téli utcákon. A fészerben a gondozó addig hevített egy öreg kályhát, amíg már rózsaszínűen derengett a folyosó barna sötétjében, a ketrecek mentén, de a huzat és a dermesztő levegő még így is csontjáig hatolt az embernek. Schimmelmann gróf tűnődésbe merülve állt a hiéna előtt, amikor odalépett hozzá és megszólította a menazséria tulajdonosa. Alacsony, sápadt emberke volt horpadt orral; annak idején teológiát tanult, de valami botrány miatt ott kellett hagynia a fakultást, és azóta egyre lejjebb csúszott. – Nagyságod jól teszi, hogy alaposan megnézi a hiénát – mondta. – Nagy dolog is az, hiénát látni Hamburgban, mert ilyen állat itt még sohasem fordult meg. Mint uraságod is tudja, minden hiéna hermafrodita, és Afrikában, ahonnét származnak, teliholdkor összegyűlnek és nagy csapatban közösülnek, méghozzá úgy, hogy mindegyik magára veszi a hím és a nőstény szerepét is. Uraságod tudta ezt? – Nem – felelte Schimmelmann gróf, undorodó kézmozdulat kíséretében. – És mit gondol nagyságod – folytatta a mutatványos –, vajon e miatt a tény miatt a hiéna nehezebben viseli a fogságot, a ketrecbe zárást, mint a többi állat? Vajon kétszeres szükséget érez, vagy épp ellenkezőleg, mivel a teremtés mindkét princípiumát egyesíti magában, elégedett és békében él? Más szavakkal, mivel mindnyájan az élet foglyai vagyunk, jobban vagy nyomorultabban érezzük-e magunkat, ha az átlagosnál több a tehetségünk? – Milyen különös – mondta Schimmelmann gróf, akit a saját gondolatai kötöttek le, és alig fordított figyelmet a mutatványosra –, milyen különös elgondolni, hogy sok száz, sőt sok ezer hiénának kellett élnie és elpusztulnia ahhoz, hogy végül itt szemlélhessük ezt a példányt, hogy a hamburgiak megtudhassák, milyen is a hiéna, s hogy a természettudósok tanulmányozhassák. Odébb mentek a szomszéd ketrec elé, a zsiráfokhoz. – A vadállatok – folytatta a gróf –, amelyek a vad tájon szaladgálnak, valójában nem léteznek. Ez itt most létezik, nevet adtunk neki, tudjuk, hogy milyen. A többiek mintha csak nem is lennének, és mégis ők a nagy többség. A természet fölöttébb szeszélyes. A mutatványos hátratolta kopott szőrmesapkáját; alatta neki magának egy szál szőr sem nőtt a fején. –De látják egymást – mondta. – Még ez is vitatható – felelte rövid szünet után Schimmelmann gróf. – Ezeknek a zsiráfoknak például négyzet alakú foltok vannak a bőrén. A zsiráfok nem tudják, mi a négyzet, ezért ha egymásra néznek, nem is fognak négyzeteket látni. Mondhatjuk hát egyáltalán, hogy látták egymást? A mutatványos egy darabig nézte a zsiráfot, majd így szólt: – Isten látja őket. Schimmelmann gróf elmosolyodott. – A zsiráfokat? – kérdezte. – Ó, igen nagyságos uram – felelte a mutatványos. – Isten látja a zsiráfokat. Miközben föl-alá szaladgáltak és játszadoztak Afrikában, Isten figyelte őket, és gyönyörűséggel töltötte el a látvány. Úgy alkotta meg őket, hogy tessenek neki. Benne van a Bibliában, nagyságos uram – mondta a mutatványos. – Isten annyira szerette a zsiráfot, hogy megteremtette. Isten maga találta fel a négyzetet éppúgy, mint a kört, és igazán nem tagadhatja nagyságod, hogy Isten látta a négyzeteket a bőrükön, és látott rajtuk minden

egyebet. A vadállatok talán éppen Isten létének bizonyítékai, nagyságos uram. De amikor Hamburgba hozzák őket – tette hozzá, ismét fejébe nyomva sapkáját –, az érv kissé meggyengül. Schimmelmann gróf, aki mások elképzelései szerint rendezte be az életét, némán odébb ment, hogy a kályha közelében levő kígyókat vegye szemügyre. A mutatványos, hogy a kedvére tegyen, kinyitotta a ládát, amiben tartotta őket, és megpróbálta felébreszteni a kígyót; a hüllő végül lassan és álmosan rátekeredett a karjára. Schimmelmann gróf csak nézte a csoportot. ∗ – Na de kedves kannegieter barátom – mondta aztán zsémbes kis nevetéssel –, ha maga az én szolgálatomban állna, vagy ha én király volnék s maga a miniszterem, most azonnal elbocsátanám. A mutatványos ijedten nézett rá. – Valóban, uram? – S azzal visszacsúsztatta a kígyót a ládába. – És miért, uram? Ha szabad kérdenem? – tette hozzá némi habozás után. – Ah, kannegieter barátom, nem olyan együgyű ember maga, mint amilyennek feltünteti magát – mondta a gróf. – Hogy miért? Azért, mert a kígyókkal szemben táplált undor józan emberi ösztön, s akikben megvan, azok életben maradnak. A kígyó a leghalálosabb az ember minden ellensége közül, de más, mint a jó és a gonosz felismerésére való ösztönünk, nem árulja ezt el nekünk. Az oroszlán körme, az elefánt nagysága és agyara, a bivaly szarva azonnal szembeszökik. De a kígyó szép állat. Kerek és sima, mint minden, amit az életben szeretünk, finom és puha a színezése, szelíd minden mozdulata. Csak az istenes embernek undorító ez a szépség és ez a kecsesség, mert romlástól bűzlik és az ember bűnbeesésére emlékeztet. Belül valami arra készteti, hogy úgy fusson a kígyó elől, mintha az ördög volna – és ezt nevezik a lelkiismeret hangjának. Az az ember, aki képes egy kígyót becézgetni, mindenre képes. – Schimmelmann gróf nevetett egyet tulajdon gondolatfutamán, begombolta finom meleg szőrmekabátját, és kilépni készült a fészerből. A mutatványos csak állt ott, mélyen eltűnődve. –Nagyságos uram – mondta végül –, a kígyókat szeretni kell. Nem tehetünk mást. Engem megtanított rá az élet, úgyhogy elmondhatom nagyságodnak, sőt ez a legjobb tanács, amit adhatok: a kígyókat szeretni kell. Hisz gondolja csak meg, nagyságos uram, milyen gyakran… gondolja meg, nagyságos uram, hogy jóformán mindig, ahányszor csak halat kérünk az Úrtól – kígyót ad nekünk.

Útitársak
Az Afrikába tartó hajón az ebédlőasztalnál egy Kongóba igyekvő belga és egy angol között ültem, aki tizenegyszer járt már Mexikóban egy bizonyos fajta vad hegyi juhot lőni, s aki most bongóra akart vadászni. Kétfelé társalogva kissé összekevertem a nyelveket, s azt akarván kérdezni a belgától, sokat utazott-e életében, így szóltam hozzá: – Avez-vous beaucoup travaillé ∗ dans votre vie?  – A belga nem sértődött meg, kivette szájából a fogpiszkálót, és nagy komolyan ∗ válaszolt: – Enormément, Madame.  – Ettől kezdve állandóan arról beszélt nekem, mennyit dolgozott ő életében. De bármiről is értekezett, egy kifejezéshez mindig, újra és újra visszatért: – ∗ Notre mission. Notre grand mission dans le Congo.  Egyik este éppen kártyázni akartunk, amikor az angol utazó Mexikóról kezdett mesélni, és arról, hogy egy nagyon öreg spanyol hölgy, aki fenn él magányos farmján a hegyekben, valahányszor idegen érkezik a környékre, érte küld és ráparancsol, mondja el, mi hír a világban. – Nos, asszonyom, az emberek már repülni is tudnak – mondta neki egyszer.
Itt: szószátyár. (német) Sokat dolgozott életében? (A francia travailler szó hasonlít az angol travel-re; előbbi azt jelenti: „dolgozni”, utóbbi: „utazni”.) ∗∗ Rengeteget, asszonyom, (francia) ∗∗∗ A mi küldetésünk. A mi nagy küldetésünk Kongóban. (francia)
∗ 

– Igen, hallottam – felelte az idős hölgy –, és sokat vitatkoztunk is róla a lelkiatyámmal. Ön azonban most felvilágosíthat bennünket, uram. Mondja, az emberek a lábukat maguk alá húzva repülnek, mint a verebek, vagy egyenesen kinyújtva, mint a gólyák? Beszélgetésünk során megjegyzést tett a mexikói bennszülöttek tudatlanságára és az ottani iskolák állapotára. A belga, aki osztott, az utolsó lappal a kezében áthatóan az angolra meredt és ∗ így szólt: – Il faut enseigner aux nègres à être honnêtes à travailler. Rien de plus. – Lecsapta az utolsó lapot is, és igen határozottan kijelentette: – Rien de plus. Rien. Rien.

A természettudós és a majmok
Egy svéd természettudós professzor látogatott meg a farmon, és arra kért, járjak közbe az érdekében a Vadgazdálkodási Osztályon. Azért utazott Afrikába, mondta, hogy kiderítse, az embrionális állapot milyen szakaszában kezd eltérni a majmok lábának fejlődése az emberi lábétól, hisz hüvelykujj a majmok lábán is van. E célból úgy döntött, felmegy az Elgon-hegyre, és ott kolobuszmajmokat lő. – A kolobuszmajmoknál sose fog rájönni a titkára – figyelmeztettem. – Azok a cédrusfák tetején élnek, és nagyon félénkek, nehéz őket lelőni. Óriási szerencse kellene ahhoz, hogy megfelelő embriót találjon. A professzor azonban bizakodott, kijelentette, hogy addig marad, amíg a lábat be nem szerzi, még ha évekbe telik is. Engedélyért folyamodott a Vadgazdálkodási Osztályhoz, hogy kilőhesse a szükséges majmokat. A vállalkozás tudományos jelentőségét tekintve percig sem kételkedett benne, hogy az engedélyt megkapja, de válasz mindmáig nem érkezett. – Hány majom kilövésére kért engedélyt? –kérdeztem. Kezdetnek ezerötszázra gondolt, felelte, és ennyit is írt az űrlapra. Voltak ismerőseim a Vadgazdálkodási Osztályon, ezért segítettem neki egy második levelet fogalmazni, amelyben sürgős választ kértünk, mivel a professzor mielőbb szeretné elkezdeni a kutatásokat. A válasz ez egyszer postafordultával érkezett. A Vadgazdálkodási Osztály örömmel közli, írták, hogy tekintettel Landgren professzor tudományos vállalkozásának jelentőségére, kivételt tesznek, és szabályellenesen ugyan, de négyről hatra emelik az engedélyén a kilőhető majmok számát. Kétszer kellett elmagyaráznom a professzornak a levél tartalmát. Amikor végre minden megvilágosodott előtte, úgy elkedvetlenedett, úgy megdöbbent és megsértődött, hogy egy árva hang sem jött ki a száján. Vigasztaló szavaimra ügyet se vetve kisietett a házból, beült a kocsijába, és bánatosan elhajtott. Ha a dolgok nem esküdtek ennyire össze ellene, a professzor kellemes társalgó és nagy tréfamester volt. Beszélgetéseink során sok mindenben felvilágosított engem a majmokról, és számos elméletét előadta teljes részletességgel. Egyszer a következőket mondta: – Elmesélem magának egy igen érdekes élményemet. Fenn az Elgon-hegyen egyszer egy pillanatra lehetségesnek találtam, hogy higgyek Isten létezésében. Mit szól hozzá? Érdekes, feleltem, de magamban arra gondoltam: van itt még egy érdekes kérdés – vajon lehetségesnek találta-e Isten ott fenn az Elgon-hegyen, hogy akár egy pillanatra is higgyen Landgren professzor létezésében?

A négereket arra kell megtanítani, hogy tisztességesen dolgozzanak. Semmi egyébre. (francia)

Karomenya
Volt a farmon egy kilencéves, Karomenya nevű, süketnéma kisfiú. Tudott ugyan hangot kiadni – egyfajta nyers, kurta ordítást –, de ritkán tette, és neki magának se tetszett: szinte azonnal abbahagyta, és lihegett hozzá egy keveset. A többi gyerek félt tőle, panaszkodtak, hogy folyton veri őket. Akkor ismerkedtem meg Karomenyával, amikor társai fejbe vágták egy faággal, a jobb arca feldagadt, és tűvel kellett kipiszkálni belőle a gennyes szilánkokat. Karomenya számára ez nem volt olyan nagy mártírium, mint gondolnánk: ha fájt is neki, legalább kapcsolatba hozta az emberekkel. Karomenya igen sötét bőrű volt, szép nedves fekete szempárral és sűrű szempillákkal; arca mindig komoly, sőt komor, mosoly alig játszott rajta – leginkább egy kis fekete bennszülött bikaborjúra emlékeztetett. Tevékeny teremtés volt, s mivel beszéd révén nem érintkezhetett a világgal, a harc, a verekedés lett létének manifesztációja. Pompásan tudott követ dobálni, egytől egyig minddel célba talált. Egyszer íjra és nyilakra is szert tett, de ezekkel nem ért el nagy sikert, talán mert az íjászművészethez elengedhetetlen a húr zengését meghalló fül. Karomenya korához képest meglehetősen erős, izmos gyerek volt. Ezeket az előnyeit valószínűleg nem cserélte volna el a többiek beszéd- és hallóképességével, amit, úgy éreztem, különben se becsült valami nagyra. Harcias lelke dacára nem volt barátságtalan. Amint felfogta, hogy hozzá szólnak, az arca tüstént felderült, de nem a mosolytól, hanem az azonnali, figyelmes éberségtől. Karomenya tolvaj volt, cukrot és cigarettát lopott, amikor csak alkalma nyílt rá, de mindjárt szét is osztogatta a gyerekek között. Egyszer épp akkor botlottam bele, amint cukrot mért ki a köréje tóduló gyereknépnek; a kör közepén állt, nem vett észre; ez volt az egyetlen alkalom, hogy szinte-szinte nevetni láttam. Egy darabig megpróbáltam konyhai vagy házi munkára fogni Karomenyát, de nem tudott beletanulni, és unta is. A legjobban súlyos dolgokat szeretett mozgatni, egyik helyről a másikra cipelni vagy vonszolni. A kocsifelhajtómat egy sor fehérre meszelt kő szegélyezte, és egyik nap Karomenya segítségével az egyiket felgörgettem a házhoz, hogy a felhajtóm szimmetrikus legyen. Másnap, míg kinn jártam, Karomenya az összes követ odagörgette a házhoz és szépen gúlába rakta: sose hittem volna, hogy egy ekkora kisgyerek képes legyen ilyesmire. Óriási erőfeszítésébe kerülhetett. Karomenya ismerte a világban elfoglalt helyét, és ragaszkodott hozzá. Süketnéma volt, de nagyon erős. Rettenetesen vágyott egy késre, de nem mertem adni neki, mert attól féltem, kapcsolatteremtési vágyában még megöl néhány gyereket a farmon. Lehet, hogy később mégis szert tett a késre; nagyon vágyott rá – és hogy mire használta, azt csak Isten tudja. A legnagyobb hatást az gyakorolta Karomenyára, amikor megajándékoztam egy síppal. A kutyákat szoktam hívni vele. Amikor megmutattam neki, nem tanúsított nagy érdeklődést; aztán, amikor a szájába vette, belefújt, és mindenfelől rohantak hozzá a kutyák, úgy megdöbbent, hogy fekete arca még jobban elsötétült. Újra kipróbálta, s hogy az eredmény ugyanannak bizonyult, felém fordult és átható, tüzes tekintetet vetett rám. Amikor már hozzászokott a síphoz, szerette volna tudni, hogyan működik. E célból nem a sípot vizsgálta meg, hanem amikor a hangjára a kutyák odacsődültek hozzá, összevont szemöldökkel azokat nézegette, tapogatta, hol érte őket találat. Ekkoriban Karomenya nagyon megszerette a kutyákat, s hogy úgy mondjam, sokszor kölcsönkérte, vagyis sétálni vitte őket. Amint a pórázukat megmarkolva elindult, nyugat felé mutattam, az égbolt egy pontjára, jelezve, hogy mire a nap ott lesz, visszavárom. Karomenya is rámutatott, és sohasem késett. Egy nap, miközben kinn lovagoltam, megpillantottam Karomenyát és a kutyákat, jó messzire a háztól, a Maszáj Rezervátumban. Nem vett észre, azt hitte, egyedül van, és senki sem figyeli. Levette a pórázt a kutyákról, szabadon engedte őket, majd füttyentett, és a mutatványt háromszor vagy négyszer megismételte, én pedig a lovamon ülve néztem. Kinn a pusztán, vélt egyedüllétében, teljesen átadta magát az élet számára új formájának és megnyilvánulásának.

A nyakában hordta a sípot, egy madzagon, de egy nap eltűnt onnan. Jelbeszéddel megkérdeztem, mi lett vele, s ő ugyanígy válaszolta, hogy eltűnt – elveszett. Sohasem kért tőlem másik sípot. Vagy azt hitte, hogy másik síp nem létezik, vagy úgy döntött, hogy végképp távol tartja magát az életnek egy olyan aspektusától, ami nem rá tartozik. Még abban sem vagyok biztos, nem szántszándékkal dobta-e el a sípját, nem tudván azt összebékíteni a létről alkotott elképzelésével.

Púran Szingh
Púran Szingh kis kovácsműhelye lenn a malomnál miniatűr pokol volt a farmon, annak minden ortodox attribútumával. Hullámlemezből épült, és amikor a nap rásütött a tetejére, s belül a kohóban magasra csaptak a lángok, a kunyhó körül és a kunyhóban fehéren izzott a levegő. A környék álló nap a siketítő zajtól visszhangzott – vas a vason, még egyszer a vason –, a kunyhó tele volt hányva fejszékkel, törött kerekekkel, s az egész olyan látványt nyújtott, mint valami régi és ijesztő festmény a vesztőhelyről. Ennek ellenére a kovácsműhely nagyon népszerű hely volt, s ahányszor csak lementem, hogy elnézzem a munkálkodó Púran Szinghet, mindig találtam ott embereket, kívül is, belül is. Púran Szingh úgy dolgozott, mint a megszállott, mintha az élete múlna azon, hogy az éppen soros munkát öt perc alatt elvégezze, hatalmasakat ugorva működtette a fújtatót, éles fejhangon visított parancsokat két fiatal kikuju segédjének, s általában úgy viselkedett, mint akit éppen elevenen égetnek meg, vagy mint valami dühöngő főördög. Púran Szingh azonban korántsem volt ördög, sőt igen jámbor teremtés volt; a munkaidején kívül úgy viselkedett, mint egy jól nevelt szűz lány. Ő volt a farm fandíd-ja, vagyis ezermestere: ács, nyeregkészítő, asztalos, kovács; több szekeret is tervezett és szerkesztett, egymagában. De a legjobban a kovácsmesterséget szerette, és gyönyörű, felemelő volt elnézni, ahogy például egy kereket abroncsozott. Megjelenésére nézve, mondhatni, csaló volt. Felöltözve, kabátban és a nagy, hajtogatott fehér turbánban, hosszú, fekete szakállával testes, súlyos embernek látszott. A műhelyben, derékig csupaszon, hihetetlenül karcsúnak és fürgének bizonyult, s kiderült, hogy alkata a jellegzetes, homokórára emlékeztető indiai alkat. Szerettem Púran Szingh kovácsműhelyét, és népszerű volt a kikujuk közt is, két okból. Először a vas miatt, ami a leglebilincselőbb az összes nyersanyagok közül, s az emberi képzeletet végtelen útra indítja. Az eke, a kard, az ágyú, a kerék – az emberi civilizáció – az ember diadala a Természet fölött – méghozzá olyan egyszerű formában, hogy a primitív népek is megértik vagy megérzik – Púran Szingh ezt a vasat kalapálta. Másodjára pedig a dala csábította a bennszülött világot a műhely köré. A kovács munkájának szoprán hangú, élénk, monoton és meglepő ritmusa mitikus vonzású. Olyan erőtől duzzadó, olyan férfias, hogy megolvasztja a női szívet, nyílt és mesterkéletlen, és igazat beszél, semmi mást, csakis igazat. És néha nagyon szókimondó. Túlteng benne az erő, de vidám is, nemcsak erős, behízelgő, és nagy dolgokat visz végbe a kedvedért, szívesen, mintegy játékból. A bennszülöttek, akik imádják a ritmust, odagyűltek Púran Szingh műhelye köré, és remekül érezték magukat. Egy ősi skandináv törvény szerint az embert nem lehet felelősségre vonni azért, amit a kovácsműhelyben mond; Afrikában is megoldódtak a nyelvek a kovács műhelyében, és szabadon áradt a beszéd; képtelen fantazmagóriák keltek szárnyra a kalapács inspiráló pengése közben. Púran Szingh hosszú évekig dolgozott nekem, és jól fizetett alkalmazottja volt a farmnak. Bére és szükségletei egyáltalán nem álltak egymással arányban, mert Púran Szingh elsőrendű aszkéta volt. Nem evett húst, nem ivott, nem dohányzott, nem kártyázott, minden ruhadarabját addig viselte, míg csak le nem szakadt róla. A pénzt hazaküldte Indiába a gyermekei neveltetésére. Egyik kis szótlan fia, Delip Szingh egyszer átjött Bombayből, hogy meglátogassa az apját. Ő már

elvesztette kapcsolatát a vassal, az egyetlen fém, amit láttam rajta, a töltőtoll volt a mellzsebében. A mitikus tulajdonságok nem öröklődtek tovább a második generációra. A fújtatója előtt ugráló Púran Szingh azonban megőrizte nimbuszát, amíg csak a farmon maradt, és remélem, hogy azután is, amíg csak élt. Az istenek átfűtött, fehéren izzó szolgája volt ő, természeti szellem. Púran Szingh kovácsműhelyében a kalapács azt dalolta neked, amit hallani akartál, mintha csak a tulajdon szívednek adott volna hangot. Nekem magamnak a kalapácsa egy ősi görög verset dalolt, amelyet egy barátom fordított le angolra: Kalapácsával Erósz tüzesre vert gorombán ∗ s belemártotta szívem a jéghideg patakba.

Különös esemény
Amikor kinn a Maszáj Rezervátumban szállítási munkákat végeztem a kormánynak, egy nap olyan különös dolgot láttam, amilyet, tudom, még soha senki. Déltájban történt, amint éppen egy füves vidéken haladtunk előre. Afrikában a levegő fontosabb része a tájnak, mint Európában, tele van jelenésekkel és káprázatokkal, s bizonyos értelemben minden ott zajlik benne. A déli hőségben úgy vibrál és reszket a levegő, mint a hegedű húrja, hosszú rétegekben legelőt emel a magasba tövisfákkal és dombokkal, a száraz füvön pedig hatalmas kiterjedésű, ezüstös víztükröket teremt. Ebben az égető, élő levegőben gyalogoltam, szokásommal ellentétben jóval a szekerek előtt, Farahhal, Dusk kutyámmal és a kutya-totóval az oldalamon. Hallgattunk, mert a hőségben még a beszéd is nehezünkre esett. Egyszer csak a láthatár szélén mozogni kezdett a síkság, mozogni és ügetni, s ez több volt, mint káprázat; nagy csorda vad közeledett felénk jobbról, az útirányunkra merőlegesen. – Nézd, mennyi gnú – mondtam Farahnak, de a következő percben elbizonytalanodtam. Szememhez emeltem a távcsövet, de délben azzal is nehéz kivenni bármit. – Gnúk ezek, Farah, mit gondolsz? – kérdeztem. Ekkor vettem észre, hogy Dusk feszülten figyeli az állatokat, fülét hegyezi, éles szeme a közeledő csordát fürkészi. Gyakran utánaeresztettem a síkságon gazelláknak és antilopoknak, de ma túlságosan fülledt volt az idő, szóltam hát a totónak, hogy tegyen rá pórázt. Abban a pillanatban Dusk rövid, dühödt vakkantást hallatott, és úgy ugrott előre, hogy a toto hasra esett, nekem kellett elkapnom a szíjat s teljes erőből belekapaszkodnom. A vadállatok felé néztem. – Mik ezek? –kérdeztem Farahtól. A pusztán igen nehéz felbecsülni a távolságokat. A vibráló levegő, a táj monotonsága az oka, meg az elszórt tövisfák jellege, mert roppant őserdei fák alakját öltik, holott a valóságban nem nagyobbak tizenkét lábnál, és a zsiráfok ki tudják dugni mögülük a fejüket. Az embert a távolban látott állatok nagysága is lépten-nyomon megcsalja, a sakált összetéveszti a tehén-antiloppal, a struccot a bivallyal. Egy perc múlva megszólalt Farah: – Memszahib, ezek vadkutyák. A vadkutyákat rendszerint hármasával-négyesével látni, de előfordul, hogy tucatnyian is összeverődnek. A bennszülöttek félnek tőlük, azt mondják, vérmes, gyilkos természetűek. Egyszer, amikor a farmomhoz közel, a Rezervátumban lovagoltam, négy vadkutya bukkant elő, és tizenöt yardnyi távolságból követni kezdtek. A velem levő két kis terrier olyan közel húzódott hozzám, amennyire csak tudott, sőt utóbb bebújtak a póni hasa alá, és ott is maradtak, míg át nem lábaltunk a folyón és a farm területére nem értünk. A vadkutyák nincsenek akkorák, mint a hiénák. Nem nagyobbak egy jókora farkaskutyánál. Feketék, csak a farkuk és csúcsos fülük hegyén van egy kis fehér bojt. A bőrük használhatatlan, mert durva és egyenetlen rajta a szőr, és a szaga igen rossz.

Anakreón: Erósz mint kovács. / Szabó Lőrinc fordítása

És most legalább ötszáz vadkutya közeledett felénk. Lassan ügettek, igen különös módon, nem néztek se jobbra, se balra, mintha megijesztette volna őket valami vagy mintha egy határozott, kitűzött cél felé igyekeznének. Épp csak egy kicsit fordultak el, amint közelebb értek, de jóformán észre se vettek bennünket, ügettek tovább. Ötven yardnál jobban nem közelítettek meg bennünket. Hosszú sorban futottak, ketten-hárman-négyen egymás mellett, úgyhogy meglehetős időbe telt, mire elfogytak. Amint a derékhad elügetett előttünk, Farah azt mondta: – Ezek a kutyák nagyon fáradtak, nagyon messziről jönnek. Amikor elmentek és kezdtek beleveszni a távolba, hátranéztünk a karavánra. Még mindig jócskán le volt maradva, és mi az átélt izgalmaktól kimerülten leültünk a fűbe, hogy bevárjuk. Dusk rettenetesen fel volt zaklatva, egyre rángatta a pórázát, a vadkutyák után akart rohanni. Át kellett karolnom a nyakát. Ha idejében nem köttetem meg, gondoltam, már felfalták volna. A szekerészek kiváltak a karavánból, odaszaladtak hozzánk, és egymás szavába vágva kérdezgették, mi volt ez. Nem magyarázhattam el nekik, hisz magam sem tudtam, miért jött ilyen rengeteg vadkutya arra egy falkában. A bennszülöttek mindenesetre nagyon rossz jelnek tekintették – a háború jelének, mert a vadkutyák dögevők. Később sem igen beszélgettek róla egymás közt, holott a szafari más eseményeit részletesen és sokszor megvitatták. Több ismerősömnek elmeséltem ezt az élményt, de senki sem hitte el. Pedig megtörtént, tanúk rá a szolgáim.

A papagáj
Egy öreg dán hajótulajdonos üldögélt magában, és a fiatalkorára gondolt, arra, hogyan töltött egyszer tizenhat évesen egy éjszakát egy szingapúri bordélyban. Apja hajójának matrózaival tért be oda, leült, és beszédbe elegyedett egy kínai öregasszonnyal. Amikor az öregasszony megtudta, hogy távoli ország szülötte, előhozta vénséges papagáját. Sok-sok évvel ezelőtt, mondta, ifjúkorában egy előkelő angol szeretőjétől kapta ajándékba. Akkor legalább százéves lehet ez a madár, gondolta a fiú. Különféle mondatokat tudott a világ minden nyelvén, a ház kozmopolita légkörében sajátította el őket. Egyik szövegére azonban a kínai öregasszony szeretője tanította, mielőtt elküldte neki, s ezt sem ő nem értette, sem egyetlen vendége nem tudta lefordítani. Régen le is tett már róla, hogy az értelmét megfejtse. De ha a fiú olyan messziről jött, hátha az ő nyelvén szól az a mondat, s akkor el is magyarázhatná, mit jelent. A fiút mélyen meghatotta és különösmód felzaklatta a kérés. Amikor ránézett a papagájra és arra gondolt, hogy ebből a rettenetes csőrből esetleg dán szavak törhetnek elő, majdnem kiszaladt a házból. Csakis azért nem tette, mert szeretett volna szolgálatára lenni a kínai öregasszonynak. De amint az a papagájjal elmondatta a mondókáját, kiderült, hogy ógörögül van. A madár nagyon lassan ejtette a szavakat, s a fiú értett annyit görögül, hogy felismerje őket. Szapphó verse volt az: Letűnt a fiastyuk és a hold is: tovaszállt az éjfél; elmúlt a találka-óra ∗ s én itt heverek – magamban! Az öregasszony, amikor lefordította neki, cuppogott és ferde kis szemét forgatta. Azután megkérte, hogy mondja el még egyszer, és lassan bólogatott hozzá.

Babits Mihály fordítása.

5 / Búcsú a farmtól

Isten és ember így csalódik egyként!

Nehéz idők
Farmom a kávétermesztéshez kissé túl magasan feküdt. A hideg hónapokban az alacsonyabb területeket fagy támadta meg, és reggelre a kávéfák hajtásai s rajtuk a kis kávébogyók megbarnultak, elfonnyadtak. A szél is befújt a pusztáról, és jó években sem volt soha akkora termésünk, mint a lejjebb, négyezer lábnál gazdálkodó thikaiaknak és kiambuiaknak. A Ngong-hegyek vidékén kevés eső esett, és háromszor igazi aszály sújtott s tett jóformán tönkre bennünket. Egyik évben, amikor ötvenhüvelyknyi esőt kaptunk, nyolcvan tonna kávét szedtünk le, egy másikban, amikor ötvenöt hüvelyknyi volt a csapadék, majdnem kilencvenet; de volt két nagyon rossz esztendőnk, huszonöt, illetve húszhüvelyknyi esővel, és ezek mindössze tizenhat, illetve tizenöt tonna kávét eredményeztek, ami katasztrofális volt a farmra nézve. És mintha ez sem lett volna elég, leesett a kávé ára: azelőtt száz fontot kaptunk egy tonnáért, most csak hatvanat vagy hetvenet. Nehéz idők köszöntöttek a farmra. Nem tudtuk kiegyenlíteni az adósságainkat, és arra sem volt pénzünk, hogy az ültetvényt megfelelőképpen igazgassuk. Rokonaim, akiknek részvényeik voltak a farmban, azt írták hazulról, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek túladni rajta. Rengeteg tervet eszeltem ki a farm megmentésére. Egyik évben megpróbáltam lent termeszteni a szabad földeken. A lentermesztés csodálatos munka, de nagy szakértelmet és tapasztalatot igényel. Egy belga menekülttől kértem tanácsot, s amikor megkérdezte, mennyi földet akarok bevetni, és én azt feleltem, háromszáz holdat, kétségbeesetten felkiáltott: – Ca, ∗ Madame, c’est impossible. – Öt vagy tíz holdat talán sikerül eredményesen megművelnem, mondta, de többet nem. Tíz holddal viszont semmire sem mentem volna, úgyhogy bevettettem százötvenet. Az égszínkéken virágzó lenföld gyönyörű látvány, mint a földre szállt mennyország, olyan, és kellemesebb holmit, mint a kemény és fényes és kissé olajos tapintású lenrost, előállítani talán nem is lehet. Az ember gondolatban követi, ahová küldik, és elképzeli, amint lepedőket meg hálóingeket készítenek belőle. A kikujuk azonban egyik napról a másikra, állandó felügyelet nélkül képtelenek eltanulni a szabályszerű kinyűvést, áztatást és tilolást – úgyhogy a lentermesztéssel kudarcot vallottam. Az ország legtöbb farmere megpróbálkozott valami ötlettel azokban az években, és néhányuknak támadt is szerencsés ihlete. Ingrid Lindström Nzsoróban például sikerrel járt; amikor én végleg otthagytam a gyarmatot, tizenkét évi hiábavaló gürcölés, kertészkedés, disznóés pulykanevelés, ricinus- és szójatermesztés után azzal mentette meg a farmot a családja és a maga számára, hogy morzsikát ültetett, amiből Londonban rovarölőszert állítanak elő. Nekem azonban nem volt szerencsém a kísérletezéssel, és amikor a száraz idő beköszöntött, amikor az Athi-síkságról betörtek a szelek, a kávéfák hervadni kezdtek, a levelek megsárgultak; a farm egyes részein ráadásul kávébetegség, tripsz vagy antestia támadta meg a cserjéket. A jobb termés érdekében megpróbáltuk trágyázni a földet. Nekem, aki az európai földművelés szellemében nőttem fel, mindig is visszatetsző volt, hogy trágyázás nélkül zsigereljem ki a talajt. Amikor a farm telepesei hírét vették a tervemnek, segítségemre siettek, és évtizedek trágyáját hordták elő marha- és kecskeistállójukból. Finom, tőzegszerű, könnyen kezelhető anyag volt ez. Barázdát szántottunk a kávéfasorok közé a Nairobiban vásárolt kis új ekékkel, amiket egyetlen ökör húzott, s mivel szekerekkel nem mehettünk rá a földre, a farm asszonyai hordták végig a trágyát zsákokban a hátukon, egy-egy zsákkal szórva minden fa köré, aztán ökör és eke visszafordult és betemette. Kellemes volt elnézni ezt a munkát, vérmes reményekkel vártam az eredményt, de úgy hozta a sora, hogy a trágyázás hatását már senkinek sem volt alkalma látni.

Asszonyom, az lehetetlen. (francia)

Az igazi bajunk az volt, hogy kifogyott a tőkénk, mindet elköltötték még az elején, mielőtt én vettem át a farm irányítását. Semmilyen radikális változtatást nem tudtunk végrehajtani, alig jutottunk egyről a kettőre – az utolsó években már épp csak hogy megéltünk a farm jövedelméből. Ha lett volna tőkém, abbahagytam volna a kávétermesztést, kiirtottam volna a kávéfákat, és erdővel telepítettem volna be a földemet. Afrikában hamar megnő a fa, tíz év után már kényelmesen sétálhat az ember a magas eukaliptusz- és mimózafák alatt, amelyeket maga cipelt ki az esőben a csemetekertből, tizenkét kis palántát dobozonként. Jó piaca lett volna Nairobiban az épület- és tűzifámnak. És a faültetés nemes művelet, sok-sok évvel később is elégedetten gondolhat vissza rá az ember. Hatalmas őserdők borították a farmot a régi időkben, de eladták kitermelésre az indiaiaknak, mielőtt még átvettem az irányítást; szomorú dolog. A nehéz esztendőkben nekem magamnak is ki kellett vágatnom a fákat az üzem körül, hogy legyen mivel táplálni a gőzgépet, és ennek az erdőnek magas törzsei, élő zöld árnyékai azóta is kísértenek. Soha semmit nem bántam meg jobban az életben, mint hogy azt az erdőt kiirtattam. Időről időre, amikor megengedhettem magamnak, kisebb földdarabokat ültettem be eukaliptusszal, de nem sok láttatja lett. Ilyen tempóval ötven esztendőbe telne, mire azt a sok száz holdat be tudnám ültetni, és tudományosan gondozott, daloló erdővé varázsolhatnám a farmot, fűrészteleppel a folyó partján. De a farm telepesei, akiknek időfelfogása annyira különbözött a fehér emberekétől, reménykedve tekintettek a jövő elé, amikor mindenkinek lesz elég tűzifája – akárcsak az ősöknek a régmúlt korokban –, méghozzá abból az erdőből, amit én teremtek nemsokára. Azt is terveztem, hogy marhákat tartok, és tejgazdaságot létesítek a farmon. Tisztátlan területen éltünk, ami azt jelenti, hogy a keleti parti láz be-betört hozzánk, s ha igazi minőségi teheneket akartam volna nevelni, rendszeresen fertőtlenítőfürdőben kellett volna fürdetnem őket. Így persze még nehezebb versenyezni az északi, tiszta területeken gazdálkodó marhatenyésztőkkel, de mivel Nairobi közel volt, akár kocsival küldözhettem volna be a tejet reggelenként. Egyszer volt is egy csorda első osztályú tehenünk, és nagyon szép fürdetőt építettünk nekik a pusztán. Csakhogy hamarosan el kellett adnunk a csordát, és a fűvel benőtt fürdető úgy állt ott, mint valami földbe süppedt és felfordított légvár romjai. Később, amikor esténként, fejésidőben kisétáltam Mauge vagy Kaninu bomájához, és beszívtam a tehenek édes szagát, megint fájdalmas vágyakozás fogott el a tehénistállók és a saját tehenészet iránt. Amikor kinn lovagoltam, lelki szemeim előtt tarka tehenekkel – akárha virágokkal – pettyezve jelent meg a puszta. Ezek a tervek azonban elhalványodtak az idő múlásával, s végül már alig lehetett őket egymástól megkülönböztetni. De én ezt se bántam, csak a kávéból tudjak valami nyereséget kisajtolni, hogy a farmot eltarthassam. Súlyos teher, ha az embernek egy farm gondja nyomja a vállát. Bennszülötteim, sőt a fehér alkalmazottaim is rám hagyták az aggódást és a rettegést, s néha úgy tűnt, ezt teszik még az ökrök és a kávécserjék is. Ebből aztán az következett, hogy a beszédes és a néma világ szerint egyaránt én voltam a bűnös, ha az esők késtek, ha az éjszakák hidegek voltak. Így persze esténként magam sem tartottam volna tisztességesnek, hogy békén leüljek olvasgatni; kikergetett a házból a félelem, hogy el fogom veszíteni. Farah ismerte minden bánatomat, és nem helyeselte ezeket a késő esti, éjszakai sétákat. A leopárdokkal példálózott, amelyeket napnyugtakor a ház körül látott kószálni, kiállt a verandára fehér köntösében, épp csak hogy látni lehetett a sötétben, és ott várt, míg haza nem értem. Én azonban túlságosan szomorú voltam ahhoz, hogy a leopárdok megjárják az eszemet. Tudtam jól, semmi haszna a farm útjain tévelyegnem késő este, mégis újra és újra nekivágtam, mint a kóbor szellem, amelynek semmi határozott célja nincsen. Két évvel azelőtt, hogy végleg otthagytam Afrikát, hazalátogattam Európába. Épp a kávészedő idényben utaztam vissza, hogy Mombaszába érve már hírt kaphassak a szüret eredményéről. A hajón egész idő alatt ezt a problémát forgattam a fejemben: ha jól éreztem magam és az élet barátságosnak tetszett, úgy számítottam, hetvenöt tonnát betakaríthatunk, de ha betegeskedtem vagy felidegesítettem magam, azt gondoltam: hatvan tonnánál többünk úgyse lesz az idén.

Farah elém jött Mombaszába, és én nem mertem mindjárt megkérdezni tőle, milyen lett a termés; az elején mindenféle más dolgokról beszélgettünk. De este, amikor már lefekvéshez készülődtem, nem bírtam tovább, és feltettem a kérdést: hány tonna kávé termett a farmon. A szomálik rendszerint élvezik, ha katasztrófáról számolhatnak be. Farah azonban most nem volt jókedvű, komoran álldogált az ajtóban, félig lehunyta a szemét, fejét hátravetette, bánatosan nyelt egyet, és így felelt: – Negyven tonna, Memszahib. –Ezt hallva megértettem, hogy itt a vég. Minden szín és élet kiveszett körülöttem a világból; a sivár és fojtogató mombaszai hotel a cementpadlójával, öreg vaságyával és szakadozott moszkitóhálójával valami iszonyú jelentőségre tett szert, a világ szimbólumává nőtt, amelyben nincs meg az emberi élet egyetlen dísze, éke sem. Nem szóltam Farahhoz, ő se szólt többet, némán elment – az utolsó baráti látvány a világon. Az emberi értelemnek azonban hihetetlen képessége van az önmegújításra, és az éjszaka kellős közepén öreg Knudsen példájából arra gondoltam: negyven tonna mégiscsak valami, hanem a pesszimizmus – az végzetes bűn. Különben is, hazafelé tartok, nemsokára újra bekanyarodom az ismerős felhajtóra. Ott van az én népem, és a barátaim kijönnek majd hozzám látogatóba. Tíz óra múlva, a vasúti kocsiból megpillantom délnyugatra, az ég előterében a Ngong-hegyek kék sziluettjét. Még ugyanebben az évben megérkeztek a sáskák. Állítólag a kétesztendei abesszíniai szárazságot elunva indultak délnek, és minden vegetációt felfaltak útközben. Még meg sem pillantottuk őket, máris különös hírek járták a vidéket az iszonyú pusztításról, amit maguk mögött hagytak – fenn északon a kukorica- és búzaföldek, a gyümölcsösök egyetlen nagy sivataggá változtak, amerre elhaladtak. Á gyarmatosok hírnököket szalajtottak déli szomszédaikhoz, hogy tudassák a közelgő veszélyt. De az ember akkor sem tehetett sokat ellenük, ha idejében figyelmeztették. Nagy tűzifarakásokat és kukoricakévéket halmozott fel minden farmer, s amint a sáskák megérkeztek, meggyújtotta őket, és minden munkását kiküldte a szabadba, hogy bádogdobozokkal, kannákkal, ordítozással minél nagyobb lármát csapva elijesszék a leszállni készülő sáskarajokat. A sáskák azonban képtelenek sokáig a levegőben maradni, akármennyit riogatják őket; minden farmer csak abban bízhatott, hogy sikerül a déli szomszédja farmjára áthessegetni a rajokat – és persze minél több helyről kergették el őket, annál éhesebbek és mohóbbak voltak, amikor végre valahol leszállhattak. Tőlem délre a Maszáj Rezervátum nagy pusztái terültek el, én tehát abban reménykedhettem, hogy ha sikerül a levegőben tartanom a sáskákat, átküldhetem őket a folyón túlra, a maszájokhoz. Három vagy négy hírnök is befutott hozzám szomszéd birtokosoktól a sáskák hírével, de mivel semmi sem történt, már kezdtem azt hinni, vaklárma az egész. Egyik délután átlovagoltam a dhukánkba, vagyis a farm vegyesboltjába, ahol mindenféle holmikat árult a munkásoknak és telepeseknek Farah öccse, Abdullai. A főút mellett állt, és amint a pusztán át arrafelé ügettem, egy indiai, aki öszvér vonta kétkerekűjében üldögélt a bolt előtt, magához intett, mivel a fűben nem tudott odahajtani hozzám. – Jönnek a sáskák, asszonyom, az ön földjéhez közelednek – mondta, amikor odaértem. – Annyi felől hallottam már – feleltem –, de egyelőre semmi jele. Lehet, hogy eltúlozzák az egészet. – Legyen szíves megfordulni, asszonyom – mondta az indiai. Megfordultam, és az északi horizont szélességében egy árnyékot pillantottam meg az égen, egy hosszú füstcsíkfélét; mintha egy város égne, „mintha egy milliós város okádna füstöt a tiszta levegőégre”, gondoltam, vagy mintha vékony felhő kerekedne. – Mi az? – kérdeztem. – A sáskák – felelte az indiai. Amint visszafelé lovagoltam, láttam is vagy húsz sáskát a pusztán át vezető ösvényen. A házánál megállva utasítottam farmigazgatómat, hogy készüljenek fel a sáskák fogadására. Amint együtt észak felé néztünk, a fekete füst az égen mintha feljebb terjeszkedett volna egy kicsit.

Miközben figyeltük, időről időre elhúzott mellettünk a levegőben egy sáska, vagy lepottyant a földre, és úgy mászott tovább. Másnap reggel, amint kinyitottam az ajtót és kinéztem, az egész táj halvány, tompa terrakottaszínbe öltözött. A fákat, a pázsitot, a felhajtót, mindent ez a szín lepett, mintha csak éjjel terrakottaszínű hó esett volna. Mindenütt ott ültek a sáskák. Csak álltam és bámultam, s egyszerre az egész táj remegni és vibrálni kezdett, a sáskák mocorogtak, majd felszálltak, néhány perc múlva lebegő szárnyakkal telt meg a levegő – elrepültek. Ez alkalommal nem tettek nagy kárt a farmban, csak éjszakára maradtak nálunk. Láthattuk, hogy milyenek: körülbelül másfél hüvelyk hosszúak, barnásszürkék és rózsaszínűek, érintésre ragacsosak. A felhajtó mentén egy-két nagy fa letört a súlyuk alatt – ha az ember ránézett ezekre a fákra, azután meggondolta, hogy egy sáska két-három grammnál többet nem nyomhat, valami fogalmat alkothatott arról, hogy hányan lehettek. Aztán újra jöttek; két-három hónapon keresztül állandó támadásoknak volt kitéve a farm. Hamarosan lemondtunk róla, hogy elijesszük őket, olyan reménytelen és tragikomikus vállalkozásnak tetszett. Néha egy kisebb raj érkezett, amolyan szabadcsapat, amely kivált a hadrendből, és végigszáguldott rajtunk. Máskor azonban hatalmas seregekben csaptak le, és napokba telt, mire végigzúdultak a farmon: tizenkét órán át szakadatlanul özönlöttek a levegőben. Amikor a legtöbben voltak, az ember úgy érezte magát, mint odahaza hóviharban, mintha vad szélvész tombolt és fütyült és üvöltött volna körülötte, kemény, dühödt kis szárnyak csapkodtak mindenütt, az arca előtt, a feje felett, úgy csillogtak, mint vékony acélpengék a nap fényében, ámbár a napot éppenséggel sötétbe borították. A sáskák a földtől a fák hegyéig érő sávban nyüzsögnek, e fölött tiszta a levegő. Belevágódnak az arcodba, bemásznak a gallérod alá, a ruhád ujjába, a cipődbe. Ez a zsongás elszédít, tehetetlen gyűlölettel és elkeseredéssel, tömegiszonnyal tölt el. Az egyed mit se számít benne, hiába csapod agyon, semmi különbséget nem jelent. Ha a sáskák elmennek, ha vékonyodó, hosszú füstcsíkként távolodnak a horizont felé, veled marad az undor, amit az arcod és a kezed iránt érzel, hiszen rajta zsizsegtek, másztak – igen sokáig veled marad. Nagy madárcsapatok követik a sáskahadat, köröznek fölöttük, leszállnak, fel-alá járkálnak a mezőn, és alaposan belakmároznak a hordából: a gólyák és darvak ezek a méltóságteljes haszonélvezők. Néha a sáskák hosszú időre megtelepedtek a farmon. A kávéültetvényben nem sok kárt tehettek: a kávéfák levelei, akárcsak a babérlevelek, túlságosan kemények, nem tudják elrágni. Csak egy-két fát törtek le a földeken. A kukoricatáblák azonban gyászos látványt nyújtottak, amikor felkerekedtek, nem maradt rajtuk semmi, csak néhány száraz levél a töredezett szárakon. A kertem a folyó mentén, amelyet rendszeresen öntöztem és gondoztam, ízzé-porrá vált – a virágok, a zöldségek mind eltűntek az utolsó szálig. A telepesek sambái olyanok voltak, mintha csak megtisztították, felégették és laposra hengerelték volna a rajtuk nyüzsgő rovarok, itt-ott egy döglött sáska hevert, mint a föld egyedüli termése. A telepesek csak álltak és nézték. A vénasszonyok, akik hétrét görnyedve örökösen ástak és veteményeztek a sambákon, most öklüket rázták az égen távolodó, egyre halványfeketébb árnyéksáv felé. Sok döglött sáskát hagyott hátra az elvonuló had. A főúton, ahol megtelepedtek, s ahol szekerek jártak és gördültek át rajtuk, a keréknyomok mindenütt, ameddig a szem ellátott, apró sáskatetemekkel voltak tele. A sáskák beletojtak a földbe. Egy év múlva, a hosszú esők után előbújtak a kis barnásfekete kölyöksáskák – az élet első fázisában repülni még nem tudtak, de mászni igen, és mindent felfaltak, amerre jártak. Amikor már nem volt több pénzem, el kellett adnom a farmot. Egy nagy nairobi társaság vette meg. Az volt a véleményük, hogy kávétermesztéshez túl magasan fekszik a föld, ezért nem is szándékoztak megművelni. Azt tervezték, hogy felszedik a kávéfákat, felparcellázzák a terepet,

utakat építenek, és ha majd Nairobi elkezd nyugat felé terjeszkedni, építési telkenként fogják árulni. Így állt a helyzet az év vége felé. Mindennek ellenére nem hiszem, hogy képes lettem volna lemondani a farmról, ha nem jön közbe egy bizonyos körülmény. Az az évi, még éretlen kávétermés a farm régi tulajdonosait illette, vagyis inkább a bankot, amely a jelzálogot birtokolta rajta. Ezt a kávét pedig leszedni, kiszárítani és hajóra rakni csak májusban vagy még később lehetett. Úgy egyeztünk meg, hogy erre az időszakra a farmon maradok, és továbbra is én irányítom. Ez alatt az idő alatt, gondoltam magamban, valami biztosan történni fog, ami ezt az egészet megváltoztatja, hiszen a világ szeszélyes, kiszámíthatatlan hely. Így kezdődött hát egy különös korszaka az életemnek a farmon. Az igazság persze az, hogy a farm többé nem volt az enyém, de hát az efféle igazságokat, aki úgysem tudja felfogni, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja, a napi létében nem oszt, nem szoroz. Óráról órára a pillanatnak éltem, vagy talán mégis inkább az örökkévalóságnak, ahol a pillanat történései egyáltalán nem számítanak. Furcsamód azonban mindez idő alatt egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy fel kell adnom a farmomat, hogy ott kell hagynom Afrikát. A körülöttem levő, nagyon józan emberek ugyan váltig hangoztatták, hogy bizony ezt kell majd tennem; minden posta leveleket hozott hazulról, amikben ugyanezt olvastam – és napi életem minden ténye is e felé mutatott. Tőlem azonban mi sem állt távolabb, mint ez a gondolat – én továbbra is meg voltam győződve róla, hogy Afrikában térhetek végső nyugovóra. Ennek az igen erős hitemnek nem volt egyéb alapja vagy indoka, mint az, hogy egyáltalán nem bírtam másként elképzelni a jövőt. Ezekben a hónapokban egész stratégiai rendszert dolgoztam ki a fejemben a végzet ellen és azok ellen, akik a környezetemben, tudtam, e végzet szövetségesei. Mostantól, mondtam magamban, behódolok minden apró dologban, mert ezzel is fölösleges gondoktól szabadulok meg. Hagyni fogom, hogy ellenségeim napról napra teret nyerjenek szóban és írásban. Hisz a végén úgyis én diadalmaskodom, megtartom a farmomat és a rajta lakókat. Hiszen nem veszíthetem el őket; ez elképzelhetetlen – akkor pedig hogyan történhetne meg? Így azután én voltam az utolsó, aki fölfogtam, hogy kifelé áll a szekerem rúdja. Ha visszatekintek az Afrikában töltött utolsó hónapokra, úgy tetszik, az élettelen dolgok sokkal előbb tisztában voltak vele, hogy elmegyek, mint én magam. A hegyek, az erdők, a puszták, a folyók, a szelek, mind tudták, hogy el kell válnunk. Amikor aztán magam is kezdtem megbékélni sorsommal, s a farm eladásával kapcsolatos tárgyalások beindultak, a táj magatartása megváltozott irányomban. Addig része voltam, és az aszály olyan volt nekem, mint a láz, a puszta kivirágzása, mint egy új ruha. Most a vidék levált rólam, és hátrébb lépett kicsit, hogy tisztán, egészében láthassam. A hegyek az esőzések előtti héten is képesek erre. Egy este, miközben nézi őket az ember, hirtelen egy nagy ívű mozdulattal leleplezik magukat, szinte megnyílnak, színük és formájuk olyan világos és eleven lesz, mintha csak ajándékul kínálkoznának, mintha onnan, ahol ülsz, egyenesen felsétálhatnál zöld oldalukra. Ilyenkor arra gondolsz: ha most egy bushbuck kilépne a tisztásra, a szemét is látnám, a mozgó fülét is, amint erre fordítja a fejét; ha egy kismadár rátelepednék egy bokor ágára, hallanám a dalát. A hegyekben, márciusban ez az adakozó gesztus azt jelenti, hogy jönnek az esők, de itt, most nekem azt jelentette, hogy el fogunk válni. Láttam már előtte más országokat is, amint ugyanígy kitárulkoztak az embernek, amikor odahagyni készült őket, de elfelejtettem, hogy ez mit jelent. Csak arra tudtam most gondolni, hogy sose láttam még ilyen gyönyörűnek a gyarmatot, szinte a látása boldoggá teheti az embert örök életére. Fény és árnyék osztozott a tájon; szivárványok álltak az égen. Amikor más fehér emberek között voltam, nairobi ügyvédek és üzletemberek vagy a barátaim között, akik útra való tanácsokkal halmoztak el, annyira elszigetelve éreztem magam tőlük, hogy az élmény szinte testi volt – fuldokoltam. Úgy tekintettem magamra, mint az egyetlen józan lényre az egész társaságban; de egyszer vagy kétszer arra gondoltam, ha őrült volnék csupa normális ember között, akkor is ugyanígy éreznék.

A farm bennszülöttei, az ő lelkük csupasz, nyers realitásérzékével, pontosan tudták, mi a helyzet, ismerték lelkiállapotomat, mintha csak előadást tartottam volna róla, vagy mindent leírtam volna egy könyvbe. Ennek ellenére hozzám fordultak támogatásért és segítségért, és egyáltalán nem igyekeztek a saját jövőjüket valami módon biztosítani. Minden erejükkel azon voltak, hogy maradásra bírjanak, számtalan tervet eszeltek ki ennek érdekében, és ezeket egytől egyig elmesélték nekem. Amikor a farm új gazdára talált, odajártak és ott üldögéltek a házam körül hajnaltól késő estig, nem is annyira azért, hogy beszélgessenek velem, hanem hogy figyelemmel kísérjék minden mozdulatomat. Van egy paradox vonás a vezető és a hívek kapcsolatában: közelről, tisztán látják az előbbi minden hibáját és gyengeségét, pontosan és részrehajlás nélkül meg tudják ítélni, és mégis hozzá fordulnak mindenben, mintha olyasvalaki lenne ő az életükben, akit nem lehet megkerülni. A birkanyáj is így érezhet a pásztorgyerek iránt, sokkal jobban ismerik a vidéket és az időjárást, mint ő, és mégis utánaballagnak engedelmesen, ha kell, bele egyenest a szakadékba. A kikujuk jobban fogadták a helyzetet, mint én, mert felsőbbrendű, titkos ismeretekkel rendelkeznek Isten és ördög felől, de azért csak ültek a házam körül és várták parancsaimat; közben minden bizonnyal apróra megbeszélték egymás közt tudatlanságomat és érthetetlen tehetetlenségemet. Azt lehetne hinni, állandó jelenlétük a ház körül, épp amikor tudtam, hogy úgysem segíthetek rajtuk, s amikor sorsuk a legsúlyosabban nehezedett a lelkemre, alig volt elviselhető. De nem így van. Azt gondolom, az utolsó percig valami különös vigaszt és megkönnyebbülést merítettünk egymás társaságából. A megértés mélyebben fészkelhetett bennünk minden értelemnél. Sokat töprengtem ezekben a hónapokban a Moszkva alól visszavonuló Napóleonon. Általános vélekedés szerint iszonyú kínokat állt ki, látván maga körül a grande armée szenvedését és pusztulását, de én azt hiszem, azon helyt meghalt volna, ha nincsenek körülötte a katonái. Minden éjjel számoltam az órákat, mennyi van még hátra, hogy a kikujuk megjelenjenek és körülvegyék a házamat.

Kinandzsui halála
Abban az évben halt meg Kinandzsui főnök. Egyik fia késő este átjött hozzám, és megkért, menjek vele apja falujába, mert a főnök haldoklik: na-taka kufa – meg akar halni –, ahogy a bennszülöttek mondják. Kinandzsui öreg volt már. Nemrégiben nagy dolog történt az életében: a Maszáj Rezervátumra kirótt vesztegzárat feloldották. Az öreg kikuju főnök, amint ezt meghallotta, személyesen indult útnak néhány csatlósával, mélyen be a Rezervátum déli szegletébe, hogy végleg és megnyugtatóan rendezze a maszájokkal függőben maradt üzleti ügyeit, behajtsa a neki járó összes tehenet s a borjakat is, amelyek esetleg a száműzetésben születtek. Míg oda volt, megbetegedett; amennyire kivehettem, combon öklelte egy tehén, ami igazán méltó vég egy kikuju főnök számára, és a seb elmérgeződött. Kinandzsui túl sokáig maradt a maszájok között, vagy túlságosan beteg volt, hogy a hosszú útra vállalkozzék. Valószínűleg sokkal fontosabbnak tartotta, hogy minden marháját összeszedje, nem volt lelke addig elindulni, míg az utolsót is meg nem kapta, s addig talán valamelyik maszájfeleség lányával kezeltette magát, és csak a legvégén támadt benne kétely lányának jóindulatát illetően. Végül hazaindult, és úgy tetszik, emberei mindent megtettek érte, hihetetlenül hosszú utakon cipelték hordágyán a halálos beteg öregembert. És most a kunyhójában haldokolt, és látni akart engem. Kinandzsui fia vacsora után állított be a hírrel, s már sötétedett, amikor Farah és én meg a fiú áthajtottunk a faluba; az első negyedében levő hold azonban valamennyire világított. Az úton Farah arról elmélkedett, ki lesz vajon Kinandzsui utóda, a kikujuk új főnöke. Az öreg főnöknek sok fia volt; úgy tűnt, különféle érdekek és befolyások csapnak most össze a kikuju közösségben. Két fia, mint Farahtól megtudtam, megkeresztelkedett, de az egyik római katolikus, a másik a

skót egyház híve, s mindegyik misszió azon van, hogy a saját jelöltjét ültesse trónra. Maguk a kikujuk azonban egy harmadik, fiatalabb, pogány sarjat akartak főnöknek. Az út utolsó mérföldje alig látható marhacsapás volt a legelőn. A fűszálakon harmat szürkéllett. Épp mielőtt a faluhoz értünk, át kellett kelnünk egy folyóágyon, amelynek a közepén keskeny kis ezüstös szalag tekergett; itt fehérlő ködben haladtunk. Kinandzsui nagy manyattája néma volt a hold fényében: kunyhók, csúcsos tetejű kis raktárviskók és marhabomák jókora együttese. Amint befordultunk, reflektorom világánál egy zsúptető alatt megpillantottam az autót, amelyet Kinandzsui vásárolt az amerikai konzultól nem sokkal azelőtt, hogy átjött a farmra és igazságot tett Vanyangerri ügyében. Teljesen elhagyatottnak látszott, rozsdás volt és ütött-vert – Kinandzsui most már biztosan nem gondol vele, visszafordult apái felé, teheneket meg asszonyokat akar maga körül látni. A sötétbe borult falu azonban nem aludt, az emberek fenn voltak, és odagyűltek a kocsim köré, amikor meghallottak bennünket. De azért megváltozott minden. Kinandzsui manyattája mindig élénk és zajos hely volt, akár egy föld alól felbugyogó és mindenfelé szertefolyó forrás; tervek és szándékok keresztezték egymást minden irányból Kinandzsui fennhéjázó, jóindulatú központi alakjának tekintetétől kísérve. De most a halál szárnya borult a manyatta fölé, s mint valami erős mágnes, megváltoztatta lenn a mintát, új alakzatokat és csoportokat formált. A család és a törzs minden egyes tagjának jóléte forgott kockán, és az ember úgy érezte, a fejedelmek halálos ágyát mindig is körülvevő jelenetek és intrikák zajlanak itt az átható tehénszagban, a hold halvány fényében. Amint kiszálltunk a kocsiból, lámpással a kezében odajött egy fiú, és Kinandzsui kunyhójához vezetett bennünket, a tömeg pedig velünk tartott, és megállt a kunyhón kívül. Eddig még sohasem voltam Kinandzsui házában. Ez a királyi lak sokkal nagyobb volt az átlagos kikuju kunyhónál, de amikor beléptem, semmivel sem bizonyult fényűzőbben berendezettnek. Egy botokból és szíjakból összeszerkesztett ágy, néhány faszék. Két vagy három tűz égett a döngölt agyagpadlón, a hőség fojtogatott, a füst olyan sűrű volt, hogy először nem is láttam, kik vannak odabenn, noha a földön pislákolt egy viharlámpa. Amint valamennyire hozzászoktam a légkörhöz, kivettem három kopasz vénembert, Kinandzsui nagybátyjai vagy tanácsadói lehettek, egy nagyon öreg, botra támaszkodó és egész idő alatt az ágy mellett álló asszonyt, egy szép fiatal lányt és egy tizenhárom éves fiút – vajon miféle új alakzatot teremtett itt a mágnes a főnök halotti kamrájában? Kinandzsui mozdulatlanul feküdt az ágyon. Haldoklott, félig már át is lépett a halálba és felbomlásba, körülötte a bűz oly iszonyú volt, hogy először ki se mertem nyitni a szám, nehogy elfogjon a hányinger. Az öreg anyaszült meztelen volt, egy kockás pléden hevert, amit én adtam neki valaha, üszkös lába valószínűleg semmi súlyt nem bírt volna el. Maga a láb rettenetesen nézett ki, úgy föl volt dagadva, hogy a térdet nem is lehetett megkülönböztetni, s a lámpa fényében láttam, hogy csípőtől a lábfejig fekete és sárga sávok csíkozzák. Alatta a takaró sötét volt és nedves, mintha egyvégtében folyt volna rá belőle a víz. Kinandzsui fia, aki átjött értem a farmra, behozott egy öreg európai széket, amelynek az egyik lába rövidebb volt, mint a többi, odatette szorosan az ágy mellé, és intett, hogy azon foglaljak helyet. Kinandzsui feje és törzse úgy lesoványodott, hogy nagy csontvázának egész szerkezete kiütött a bőr alól. Ormótlan sötét fafigurának tetszett inkább, amit késsel ábdáltak hamarjában. Fogsora és nyelve látható volt az ajkai között. Szemei elhomályosodtak, tejszerűek lettek fekete arcában. De látni még látott, és amikor odamentem az ágya mellé, rám emelte a tekintetét, és le se vette az arcomról, amíg a kunyhóban maradtam. Lassan, nagyon lassan a jobb keze átaraszolt a testén, és megérintette az enyémet. Iszonyatos fájdalmai voltak, de még mindig önmaga volt, méltóságteljesen feküdt az ágyon pucér teste. A pillantásából azt vehettem ki, hogy győztesen tért meg útjáról, minden tehenét visszaszerezte, maszáj vejei akadékoskodása ellenére. Miközben ott ültem és néztem, eszembe jutott, hogy volt egyetlenegy gyengesége: félt a mennydörgéstől, és amint a vihar kitört, ha éppen a házamban vendégeskedett, úgy viselkedett, akár egy rágcsáló: üreget keresett, hogy elbújhasson. De itt, most nem félt többé a villámlástól, nem rettegett a menny kövétől: munkáját ezen a világon

elvégezte, hazatalált, mindent behajtott és mindenért megfizetett. Ha elég tiszta a szelleme, hogy életére visszatekinthessen, alig talál benne példát, amikor nem ő kerekedett felül. Roppant életerő és örömforrás, igen sokrétű tevékenység közelgett itt a véghez, ahol Kinandzsui feküdt mozdulatlanul. „Békés legyen az elmúlásod, Kinandzsui” – gondoltam. A vénemberek úgy álldogáltak a kunyhóban, mintha elvesztették volna a beszédképességüket. A fiú, akit megláttam, amikor beléptem, s akit Kinandzsui kései gyermekének véltem, ő volt az, aki most odalépett apja ágyához és megszólított – bizonyára valami előre megszabott szertartásrend szerint. A misszió orvosa, magyarázta, hírét vette Kinandzsui betegségének és meglátogatta. Azt mondta a kikujuknak, hogy visszajön a haldokló főnökért, és beviszi a misszió kórházába; éjszakára várják a misszió teherautóját. Kinandzsui azonban nem akar kórházba menni. Ezért is küldött értem. Azt akarja, vigyem magammal a házamba, méghozzá most mindjárt, mielőtt a missziósok megérkeznek. Kinandzsui a fiú beszéde közben váltig engem nézett. Elnehezülő szívvel ültem és hallgattam. Ha Kinandzsui bármikor a múltban, egy éve vagy akár három hónapja halni készül, gondolkodás nélkül elvittem volna a házamba. De ma más volt a helyzet. Mostanában rosszul mentek a dolgaim, és féltem, hogy még rosszabbra fordulnak. Napokat töltöttem nairobi irodákban, üzletembereket és ügyvédeket hallgattam, megbeszéléseken vettem részt a farm hitelezőivel. A ház, ahová Kinandzsui elvitetni szerette volna magát, többé nem volt az én házam. Kinandzsui, gondoltam, miközben csak ültem és néztem, meg fog halni, nem lehet megmenteni. Még útközben meghalna a kocsimban, vagy amint a házba megérkeznénk. Aztán odajönnének a missziósok, és engem okolnának a haláláért; és mindenki egyetértene velük. Túl nagy tehernek láttam mindezt, amint ott ültem a törött széken a kunyhóban. Nem volt már bennem annyi bátorság, hogy szembeszálljak a világ hatalmasságaival. Nem mertem többé kesztyűt dobni az arcukba, mindnek az arcába. Kétszer vagy háromszor is megpróbáltam összeszedni minden lelkierőmet, de egyszer sem sikerült. Ráébredtem, hogy magára kell hagynom Kinandzsuit. Farah az ajtóban állt, és hallotta a fiú minden szavát. Látva, hogy némán ülök, odajött hozzám, és halkan magyarázni kezdte, hogyan tudnánk a legkönnyebben beemelni a kocsiba Kinandzsuit. Felkeltem, és hátramentem vele a kunyhó végébe, el a kutató tekintetektől és az ágyon fekvő öregember bűzétől. Megmondtam Farahnak, hogy nem viszem magammal Kinandzsuit. Farahot tökéletesen váratlanul érte ez a fordulat; szeme és egész arca elsötétült a meglepetéstől. Szerettem volna még egy kicsit ott maradni Kinandzsuival, de nem akartam látni, amint a missziósok megérkeznek és elviszik. Odamentem az ágyához, és megmondtam neki, hogy nem vihetem el a házamba. Magyarázatot nem kellett adnom, úgyhogy ennyiben hagytuk a dolgot. A vénemberek, amikor felfogták, hogy nem teljesítem a kérést, körém gyűltek és nyugtalanul izegtek-mozogtak, a fiú hátralépett és mozdulatlanul állt, neki nem volt több feladata. Kinandzsui maga nem moccant, semmit sem változott, a szemét sem vette le rólam. Úgy nézett, mint akivel történt már ilyesmi, és nagyon valószínű, hogy így is volt. – Kvaheri, Kinandzsui – mondtam –, Isten veled. Forró ujjai megmozdultak kissé a tenyeremben. Még a kunyhó ajtajáig sem értem, amikor megfordulva és visszanézve láttam, hogy a félhomály és a füst máris magába nyelte kikuju főnököm nagy, kiterített alakját. Amikor a kunyhóból kiléptem, nagyon hideg volt. A hold alacsonyan járt, a horizont körül, éjfél is elmúlhatott. A manyattában Kinandzsui valamelyik kakasa kettőt kiáltott. Kinandzsui még aznap éjjel meghalt a missziós kórházban. Két fia átjött hozzám másnap délután a hírrel. Egyben meghívtak a temetésre, amelyet másnap tartanak a faluja közelében, Dagorettinél. A kikujuk nem temetik el a holtakat, kinn hagyják őket a földön a hiénák és keselyűk martalékául. Mindig is vonzónak láttam ezt a szokást, kellemes gondolatnak találtam, hogy az

embert kifektessék a nap és a csillagok alá, hogy az erdő vadjai és az ég madarai szépen, takarosan lerágják és megtisztogassák, hogy eggyé váljon a Természettel, egyszerű összetevője legyen a tájnak. Egyszer, amikor spanyolnátha pusztított a farmon, egész éjszaka hallottam a sambák körül a hiénákat, és később gyakran botlottam az erdő magas füvében egy-egy barna, sima koponyába: mintha csak egy dió esett volna le a fáról. A civilizált élet azonban nem engedélyezi ezt a gyakorlatot. A kormányzat mindenáron el akarta feledtetni a kikujukkal ezt a szokásukat, rábírva őket, hogy a földbe temessék halottaikat, de a kikujuknak egyáltalán nem tetszett az elképzelés. Kinandzsuit tehát, mint most megtudtam, eltemetik; arra gondoltam, a kikujuk azért egyeztek bele, hogy kivételt tegyenek, mert a halott a főnökük volt. Talán nagy bennszülött látványosságot akarnak rendezni az alkalom ürügyén. Másnap délután áthajtottam Dagorettibe, arra számítva, hogy a környék összes kisebb, öreg főnökét ott találom, és igazi nagy kikuju ünnepségben lesz részem. De Kinandzsui temetése teljes egészében európai és egyházi ügyletnek bizonyult. Jelen volt a kormányzat néhány képviselője, a körzeti rendőrfőnök és két nairobi hivatalnok is. A napot és a helyet azonban a papság uralta; feketéllett tőlük a síkság a délutáni nap alatt. Teljes pompájában kivonult a francia misszió, az angol és a skót egyház missziója. Ha azt akarták a kikujuk szájába rágni, hogy a halott főnök most már mindenestül az övék, ez sikerült nekik. Olyan nyilvánvalóan ők voltak ott a hatalom letéteményesei, hogy az ember óhatatlanul úgy érezte, Kinandzsui nem menekülhet tőlük. Régi trükkje ez az egyháznak. Nagyobb számban most láttam először missziós négereket, megtért bennszülötteket, félpapi öltözetben, felkészülve a segédkezésre a celebrálásban – kövér, fiatal kikujuk szemüvegesen, összekulcsolt kézzel: kétszeresen impotens eunuchok. Talán Kinandzsui két keresztény fia is ott volt köztük, e napra félretéve a vallási békétlenkedést, de hát én nem ismertem őket. Néhány öreg főnök is részt vett a temetésen. Sikerült néhány szót váltanom Keojjal Kinandzsuiról, de nagyobbrészt nem közösködtek senkivel, meghúzódtak a mutatvány hátterében. Magas eukaliptuszfák alatt ásták meg Kinandzsui sírját a síkon, és kötéllel kerítették körül. Mivel korán érkeztem, közvetlenül a sír mellett álltam, a kötélkordonnál, és figyelhettem, mint verődik lassan össze a tömeg, és lepi el légyrajként a környéket. Teherautón hozták meg Kinandzsuit a misszióról, és a sír közelében emelték le róla. Azt hiszem, soha életemben nem döbbentem meg annyira, mint amikor megpillantottam. Hatalmas ember volt, és jól emlékeztem rá, milyennek láttam, amikor szenátorai társaságában átgyalogolt a farmra, s arra is, hogyan festett két éjszakával előbb az ágyában. De a koporsó, amiben most kihozták, majdnem négyzet alakú doboz volt, öt lábnál semmivel sem hosszabb. Először nem is koporsónak hittem; azt gondoltam, a temetési kellékeket tartalmazó láda. De Kinandzsui koporsója volt. Azóta sem tudom, miért éppen ezt választották; talán csak ilyesmi akadt a skót misszión. De hogyan tudták belegyömöszölni Kinandzsuit, milyen helyzetben feküdhetett benne? Letették a koporsót a földre, nem messze onnét, ahol álltam. Nagy ezüstlap volt ráerősítve, felirattal, amely, mint később hallottam, azt tudatta, hogy a misszió ajándéka ez Kinandzsui főnöknek, és egy idézetet is véstek rá a Bibliából. A szertartás alaposan elhúzódott. Egymás után léptek elő és szónokoltak a misszionáriusok, beszédüket, gondolom, mindenféle intelmekkel és szentenciákkal tűzdelve meg. Én magam egyetlen szavukat sem hallottam; erősen kapaszkodtam Kinandzsui sírjának kordonkötelébe. A papokat néhány keresztény bennszülött követte: ők is beleiáztak a zöldellő puszta levegőjébe. Végül leeresztették Kinandzsuit hazája földjébe, és betemették vele. Magammal vittem Dagorettibe a háziszolgáimat, hogy ők is részt vehessenek a szertartáson; most maradtak még egy kicsit, hogy szót váltsanak rokonaikkal és barátaikkal. Gyalog szándékoztak hazajönni, úgyhogy Farahhal kettesben ültünk be a kocsiba. Farah néma volt, akár a sír, amit odahagytunk. Nehezen tudta megemészteni a tényt, hogy nem vittem át Kinandzsuit a házamba; két napig olyan volt, mint a kósza lélek, nagy kétely és depresszió gyötörte. Most, amint odahajtottunk a ház bejárata elé, így szólt: – Nem baj, Memszahib.

Sír a hegyek közt
Denys Finch-Hatton megtért legutóbbi szafarijáról, egy időre megszállt a farmon, de amikor kezdtem csomagolni és kiüríteni a házat, s tovább nem maradhatott, beköltözött a Nairobiban lakó Hugh Martinhoz. Onnan kocsizott ki hozzám mindennap és nálam vacsorázott; a vége felé, amikor már a bútort is eladtam, egy nagy csomagolóládán ültünk, s egy másikról költöttük el az ételt. Így üldögéltünk késő éjszakáig. Néha, ritkán, Denys és én már úgy beszélgettünk, mintha tényleg ott kellene hagynom a gyarmatot. Ő maga az otthonának tekintette Afrikát, pontosan megértette lelkiállapotomat és velem gyászolt, bár azért, hogy mennyire elkeserít az embereimtől való elválás gondolata, kinevetett. – Úgy érzi, nem tud Szirunga nélkül élni? – kérdezte. – Igen – feleltem. De többnyire úgy beszélgettünk és úgy tettünk, mintha a jövő egyáltalán nem léteznék; őt az ilyesmi sohasem aggasztotta, mintha csak tudta volna, hogy számunkra is ismeretlen erőtartalékai vannak, amelyekből bármikor meríthet. A legnagyobb természetességgel fogadta viselkedésemet, azt, hogy hagytam, hadd menjenek a dolgok, ahogy akarnak, s hadd higgyenek és mondjanak az emberek, ami csak nekik tetszik. Amikor ott volt, normálisnak tűnt és ízlésünkkel egészen összhangban levőnek, hogy csomagolóládákon ülünk egy üres házban. Egy verset idézett nekem: Szűnjék gyászod, s dalodat víg mértékre szedd, nem jövök, ha bú fogad, ∗ örvendjen szived. Azokban a hetekben gyakran tettünk rövid repüléseket a Ngong-hegyek fölött, vagy lenn a Vadrezervátum környékén. Egyik reggel nagyon korán jött ki értem, alig kelt még fel a nap, és akkor egy oroszlánt láttunk a hegyektől délre eső síkságon. Emlegette, hogy összecsomagolja a könyveit, amelyeket évek óta a házamban tartott, de valahogy sohasem jutott hozzá. – Legyen a magáé mind – mondta –, most már úgyse lesz hová tennem őket. Fogalma sem volt, hová menjen, ha a házamat végleg lezárom. Egyszer, egyik barátja állhatatos rábeszélésére behajtott Nairobiba, és megnézte a kibérelhető bungalókat, de olyan undorodva jött vissza, hogy még beszélni sem volt hajlandó arról, amit látott, csak vacsora közben szánta rá magát, hogy megpróbálja lefesteni a házakat és berendezésüket, de aztán hirtelen elhallgatott s csak ült némán, és az arca olyan kedvetlenséget és szomorúságot tükrözött, amilyet még sose láttam rajta. A létnek egy olyan formájával került egy pillanatra kapcsolatba, amelyet elviselhetetlennek talált. Ám tökéletesen objektív és személytelen helytelenítés volt ez, elfelejtette, hogy valaha maga is ennek a létnek kívánt a részese lenni, s amikor szóba hoztam, félbeszakított. – Ó, én remekül fogom érezni magam egy sátorban is a Maszáj Rezervátumban, vagy kibérelek egy házat a szomáli faluban – mondta. De ez egyszer fennhangon eltűnődött az én európai jövőmön. Úgy vélte, boldogabb leszek ott, mint a farmon, tekintve, hogy miféle civilizáció vár Afrikára. Tudja – folytatta –, ennek a kontinensnek borzasztó erős érzéke van a szarkazmushoz. Volt Denysnek egy darab földje lenn a tengerparton, harminc mérföldre északra Mombaszától, a Takaunga-patak partján. Egy régi arab település romjai hevertek ott, egy igen szerény minaret és egy kút körül – szürke, idő tépázta kőduzzanat a sós talaj testén, néhány öreg mangófával. Kis házat épített a földjén, magam is vendégeskedtem benne. A tájat a mennyei, tiszta, kopár

Shelley: Dal (Ritka, ritka jöttöd…) / Ferencz Győző fordítása

tengermelléki nagyság levegője lengte be, a közvetlen közelben a kék Indiai-óceán, délre a mély Takaunga-patak, s ameddig csak a szem ellátott: halványszürke és sárga korallsziklából a hosszú, meredek, töretlen tengerpart vonala. Apálykor mérföldeket lehetett sétálni a háztól a tenger felé, mint valami roppant, egyenetlenül kövezett piazzán, és különös formájú, hosszú, csúcsos kagylókat meg tengericsillagokat gyűjthetett az ember. Arra jártak a szuahéli halászok ágyékkötőben és vörös vagy kék turbánban, Szindbád, a tengerész megelevenedett másaként, és sokszínű, jóízű tüskés halakat árultak. A ház alatt a partot mély barlangok és grották sora csipkézte, ahonnan árnyékban ülve nézhettük a távoli szikrázó kék vizet. Dagálykor a barlangok egészen a ház szintjéig megteltek, és a likacsos korallsziklában olyan furcsán dalolt és sóhajtozott a tenger, mintha a föld elevenedett volna meg a lábunk alatt; a hosszú hullámok úgy szaladtak föl a Takaunga-patakon, akár egy rohamozó hadsereg. Telihold volt, amikor odalenn laktam Takaungában, s a tündöklő, nesztelen éjszakák szépsége oly hibátlan, hogy a szív túlcsordult tőle. Az ember úgy aludt, hogy ajtaját az ezüst tengerre tárta; a játszi meleg szél susogva söprögetett be egy kis homokot a kőpadlóra. Egyik éjjel egy falka arab dau jött arra, partközeiben, zajtalanul siklottak a monszun előtt, barna árnyékvitorlák sora a holdfényben. Denys néha azt tervezte, Takaungát teszi meg végleges afrikai otthonának, s onnan indul a szafarikra. Amikor először szóba került, hogy el kell hagynom a farmot, felajánlotta nekem ezt a házat odalenn, mint ahogy az enyém is az övé volt a felvidéken. De fehér ember nem bírja sokáig a tengerparton, hacsak a kényelméhez szükséges mindenfélével el nem tudja látni magát, és Takaunga számomra túlságosan forró volt, túlságosan alacsonyan feküdt. Annak az évnek a májusában, amikor végleg elutaztam Afrikából, Denys lement egy hétre Takaungába. Azt tervezte, épít egy nagyobb házat, és mangófákkal telepíti be a földjét. A repülőgépén ment le, és Voi felé kerülve akart visszajönni, hogy megnézze, vannak-e arra elefántok, érdemes-e oda szafarikat szervezni. A bennszülöttek egész elefántcsordáról beszéltek, amely nyugat felől vonult át Voi vidékére, köztük egy hatalmas bika, kétszer akkora, mint az átlag elefánt, s egymagában kószál ide-oda a bozótban. Denyst, aki rendkívül racionális embernek tartotta magát, néha különös hangulatok és baljós előérzetek lepték meg, s a hatásuk alatt gyakran napokig vagy akár egy hétig szavát sem lehetett venni, bár ő maga ezt sohasem érzékelte, sőt csodálkozott, ha megkérdeztem tőle, mi baja. Az indulása előtti utolsó napokban is ilyen szórakozottság fogta el, szótlan tűnődésbe merülve járkált, de amikor megjegyzést tettem rá, csak nevetett. Arra kértem, vigyen magával, mert nagyon szerettem volna látni a tengert. Előbb igent mondott, azután meggondolta magát. Nem vihet el, jelentette ki; Voi felé nehéz útja lesz, talán le is kell szállnia és az erdőben tölteni egy éjszakát, ezért egy bennszülött szolga kell hogy elkísérje. Emlékeztettem rá, hogy velem akart repülni Afrika felett, azért hozta ki a gépét. Igen, igen, felelte; ha talál elefántokat Voi környékén, eljön értem és odarepülünk, hogy én is lássam őket, de előbb fel kell derítenie a leszálló- és táborhelyeket. Ez volt az első alkalom, hogy arra kértem Denyst, vigyen magával a gépén, és ő megtagadta. Nyolcadikán, pénteken ment el. – Csütörtökön figyelje az eget – mondta. – Délre visszaérek, és együtt fogunk ebédelni. A nairobi repülőtér felé indult kocsijával, de még a felhajtón visszafordult, hogy elkérjen egy verseskötetet, amelyet nemrégiben ajándékozott nekem: magával akarta vinni az útra. Egyik lábával az autó hágcsóján kinyitotta a könyvet, és felolvasta azt a verset, amelyről már oly sokat beszélgettünk. – Itt vannak a maga szürke lúdjai – mondta. A sík fölött szürke ludak repülnek vadludak húznak el fönn a magasban nyílegyenest úszva a láthatáron lelkük a torkukba tolult – és szürkésfehéren kígyóztak a végtelen égen

és a nap küllői csillogtak a gyűrt hegyek fölött.

És – integetve – örökre elhajtott. Mombaszában, leszállás közben Denys gépének eltört az egyik propellere. Táviratozott Nairobiba, hogy küldjék utána a szükséges pótalkatrészeket, és az East Africa Airway Company útnak is indított velük egy bennszülött szolgát. Amikor a repülőt kijavították, és Denys újra felszállni készült, felajánlotta ennek az alkalmazottnak, hogy tartson vele. A szolga hozzá volt szokva a repüléshez, sokakkal repült már, köztük Denysszel is, és Denys nagyszerű pilóta volt, a bennszülöttek, mint minden egyébben, ebben is nagyra becsülték. De a szolga most nem volt hajlandó felszállni vele. Jóval később, amikor Nairobiban összefutott Farahhal, azt mondta: – Száz rúpiáért sem ültem volna be akkor bvana Bedár gépébe. – A végzet árnyékát, amelyet az utolsó ngongi napokban Denys is megérzett, a bennszülött sokkal élesebben és tisztábban látta. Így hát Denys Kamaut, a maga szolgáját vitte el Voiba. Szegény Kamau rettegett a repüléstől. Még korábban elmesélte nekem a farmon, hogy ahányszor csak fel kellett szállnia, amint eltávolodtak a földtől, ő a lába fejére szegezte a szemét, és le sem vette róla, amíg le nem ereszkedtek, annyira iszonyodott a látványtól, ha néha ki-kipillantott a gépből, és meglátta a felfoghatatlan messzire alattuk úszó tájat. Lestem Denyst csütörtökön az égen, úgy számítottam, napkeltekor indul Voiból, s két órába telik az útja Ngongig. De nem jött, nekem pedig dolgom volt Nairobiban, így hát behajtottam a városba. Ahányszor csak megbetegedtem vagy valami miatt idegeskedtem Afrikában, mindig rám telepedett egy különös kényszerképzet. Úgy tetszett ilyenkor, egész környezetem veszélyben van vagy retteg, s ebben a katasztrófában én valahogy a rossz oldalra álltam, ezért mindenki bizalmatlan irántam és fél tőlem. Ennek a lidércnyomásnak a valóságos eredete a háború idejére nyúlik vissza. Akkoriban megközelítőleg két évig a gyarmatiak németszimpátiával gyanúsítottak, és ennek megfelelő bizalmatlansággal kezeltek. A gyanút az a tény hívta életre, hogy ártatlan együgyűségemben nem sokkal a háború kitörése előtt Naivasában jártam, lovakat vásárolni a Német Kelet-Afrikában állomásozó von Lettow tábornoknak. Fél évvel azelőtt, amikor együtt hajóztunk Afrika felé, megkért, hogy vegyek neki tíz abesszíniai tenyészkancát, de eleinte annyi dolgom volt, hogy el is feledkeztem az ígéretemről, s csak később, ismételt sürgetésére utaztam fel Naivasába, hogy teljesítsem a kérését. Utána hamarosan kitört a háború, úgyhogy a megvásárolt kancákat már nem lehetett kijuttatni hozzá. Ennek ellenére rajtam maradt a szégyenfolt, hogy a háború küszöbén lovakat vásároltam a német hadsereg számára. A személyemet övező gyanakvás persze nem tartott a háború végéig, abban a percben szertefoszlott, hogy fivérem, aki önkéntesnek jelentkezett az angolokhoz, az amiens-i offenzívában, Roye-tól északra tanúsított hősiességéért ∗ megkapta a Viktória-keresztet.  Ezt az eseményt még az East African Standard is hírül adta az alábbi címmel: „Kelet-afrikai Viktória-kereszt”. Akkoriban könnyedén vettem elszigetelődésemet, hisz korántsem voltam német érzelmű, és tudtam, hogy ha kell, ezt bármikor bebizonyíthatom. De úgy látszik, mélyebb nyomokat hagyott bennem, mint sejtettem, és még sok év múlva is, ha fáradt voltam vagy felszökött a lázam, újra elhatalmasodott rajtam ez az érzés. Az utolsó afrikai hónapok alatt, amikor minden kisiklott az életemben, úgy borult rám néha, mint a sötétség maga, s a végén már úgy rettegtem tőle, akár az őrülettől. Ezen a csütörtökön Nairobiban váratlanul ismét rám tört a lidércnyomás, méghozzá olyan erővel, hogy azt hittem, megháborodom. Valami mélységes szomorúság ült a városon és az embereken, akikkel találkoztam, és ennek az egésznek a sűrűjében mindenki elfordult tőlem. Senki sem állt meg, senki sem szólt hozzám; barátaim, amint megláttak, beszálltak a kocsijukba

∗

Ferencz Győző fordítása. A legnagyobb s ezért igen ritkán adományozott brit katonai kitüntetés.

és elhajtottak. Még az öreg Mr. Duncan, a skót fűszeres, akihez éveken át jártam vásárolni s akivel egyszer táncoltam a Kormánypalota nagy bálján, még ő is iszonyodva nézett rám, amint beléptem a boltjába, majd sarkon fordult, és kiment. Olyan egyedül éreztem magam Nairobiban, akár egy lakatlan szigeten. Farahot a farmon hagytam, hogy fogadja Denyst, így nem volt kivel beszélgetnem. A kikujuk ilyen esetekben semmire se jók, az ő valóságfelfogásuk, sőt az egész valóságuk gyökeresen más, mint a miénk. De mivel a csiromói Lady McMillanhez voltam hivatalos ebédre, azzal vigasztaltam magam, hogy ott majd fehérek társaságában leszek és visszanyerem a lelki egyensúlyomat. Odahajtottam a Csiromo nevű szép régi nairobi házhoz, amely egy hosszú bambuszsor végén állt, és nagy társaságot találtam ott. De a Csiromóban ugyanaz a helyzet fogadott, mint az utcákon. Mindenkin valami halálos szomorúság ült, s amint beléptem, egyszerre elhallgattak. Öreg barátom, Mr. Bulpett mellett kaptam helyet, aki leszegte a fejét, és csak néhány szót motyogott. Igyekezve elűzni az árnyat, amely egyre súlyosabban nehezedett rám, mexikói hegymászóélményeiről faggattam, de kiderült, hogy nem emlékszik ő már semmire. Arra gondoltam: ezekkel az emberekkel nem tudok mit kezdeni, hazamegyek a farmra. Denys már biztosan vár. Elbeszélgetünk, értelmesen viselkedünk, s én újra normális leszek, mindent tudok és mindent megértek majd. De amint az ebéddel végeztünk, Lady McMillan átvezetett kis nappalijába, és elmondta, hogy baleset történt Voiban. Denys gépe átfordult a levegőben, lezuhant, és Denys életét vesztette. Úgy volt hát, ahogy gondoltam: Denys puszta nevének hallatára feltárult az igazság, és én mindent tudtam és mindent megértettem. Később Voi rendőrfőnöke részletesen elmondta nekem az egész balesetet. Denys nála éjszakázott, s az ottani repülőtérről indult el reggel a szolgájával a farmom felé. Alig szállt fel, már repült is vissza nagy sebességgel, mindössze kétszáz láb magasan. Egyszerre a gép megbillent, pörögni kezdett, és úgy zuhant lefelé, mint egy lecsapni készülő madár. Amint földet ért, azonnal kigyulladt; az emberek odarohantak, de a hőségtől képtelenek voltak közelebb menni. Ágakat és földet szórtak rá, végre sikerült eloltani a tüzet – ekkor látták csak, hogy a gép teljesen összezúzódott, és két utasa a becsapódáskor szörnyethalt. A gyarmatnak még sokáig pótolhatatlan veszteség volt Denys halála. Az átlag gyarmatosban a legjobb tulajdonság tört felszínre, ha rá gondolt: a tisztelet olyan értékek iránt, amelyeket felfogni sem tudott. Legtöbbnyire úgy emlegették, mint sportembert; újra és újra szóba hozták krikett- és golfjátékosi kiválóságát, erről én addig nem is hallottam, úgyhogy csak most tudtam meg, milyen jó híre volt minden játékban. És amikor ezek az emberek a sporttehetségéről beszéltek, mindig hozzátették, hogy természetesen csodálatos volt. Amire a legjobban emlékeztek, az az önteltség, az önérdek teljes hiánya volt a jellemében, valamiféle feltétel nélküli igazságszeretet, amit rajta kívül csak a félkegyelműekben tapasztaltam. Egy gyarmaton az ilyen tulajdonságokat nem mindig dicsőítik, de birtoklójuk halála után talán őszintébben tudják tisztelni őket, mint máshol. A bennszülöttek jobban ismerték Denyst, mint a fehérek; az ő számukra gyász és veszteség volt a halála. Amikor Nairobiban hírét vettem Denys halálának, megpróbáltam lemenni Voiba. Az Airway Company odaküldte Tom Blacket, hogy jelentést készítsen a balesetről, és én kihajtottam a repülőtérre, hogy megkérjem, vigyen magával, de épp amikor odaértem, a gépe felszállt és elvitorlázott Voi felé. Kocsival is elindulhattam volna, de mivel már beálltak a hosszú esőzések, meg kellett érdeklődnöm, milyen az utak állapota. Miközben az erről szóló jelentést vártam, eszembe jutott, hogy Denys azt mondta nekem: azt szeretné, ha a Ngong-hegyek közt temetnék el. Különös, hogy ez előbb nem ötlött fel bennem, de eddig meg sem járta az eszemet, hogy el akarnák temetni. Most, ebben a pillanatban azonban olyan világos volt az egész, mintha egy képet mutattak volna fel előttem.

Volt egy hely a hegyekben, a Vadrezervátum első gerincén, amelyet még akkoriban, amikor úgy hittem, Afrikában élek, Afrikában halok, magam mutattam meg Denysnek, mint az én leendő temetkezőhelyemet. Este, amint házamban üldögélve kinéztünk a hegyekre, megjegyezte, hogy akkor ő is azt szeretné, ha ott temetnék el. Ezután amikor csak kihajtottunk a hegyek közé, Denys így szólt: – Menjünk el egészen a sírjainkig. – Egyszer, amikor a hegyek közt táboroztunk, bivalyokra lesve, egy délután átsétáltunk arra a lejtőre, hogy közelebbről is megnézzük. Hihetetlenül fenséges látvány tárult ott az ember szeme elé; a napnyugta fényében ráláttunk a Kenya-hegyre és a Kilimandzsáróra. Denys egy narancsot eszegetett a fűben heverve, és kijelentette, hogy ő ott szeretne majd pihenni. Az én sírhelyem egy kicsit feljebb volt. De mindkét helyről kivehettük messze keletre az erdőben a házamat. Oda megyünk vissza holnap, gondoltam, örökre és mindig visszamegyünk, hiába hiszik az emberek, hogy egyszer mindnyájan meghalunk. Gustav Mohr, amint Denys halálhírét meghallotta, azonnal kiment a farmomra, s hogy nem talált ott, megkeresett Nairobiban. Nem sokkal később megjött Hugh Martin, és ő is leült mellénk. Elmeséltem nekik Denys kívánságát, beszéltem a hegyi sírhelyről, és ők rögtön sürgönyöztek is Voiba. Mielőtt visszamentem a farmra, elújságolták, hogy másnap reggel vonaton meghozzák Denys holttestét, így délben sor kerülhet a temetésre a hegyekben. Akkorra készen kell lennie a sírnak. Gustav Mohr kikísért a farmra, és ott éjszakázott, hogy másnap délelőtt segítsen nekem. Még napkelte előtt ki kellett mennünk a hegyekbe, hogy kiválasszuk a helyet, és a sírgödröt idejében megáshassák. Egész éjjel esett, és finoman szitált még reggel is, amikor elindultunk. Az úton a szekércsapa tele vízzel, s a hegyekbe fölhajtani olyan volt, mintha a felhők közé hajtanánk. Nem láttuk se balra a pusztát, se jobbra a lankákat és hegycsúcsokat; a szolgák, akik teherautón követtek minket, tíz yardra lemaradva máris a semmibe vesztek, s a köd még csak sűrűsödött, amint az út meredekebb lett. Egy tábla jelezte, hogy befordultunk a Vadrezervátumba, ezért hajtottunk még néhány száz yardot, majd kiszálltunk az autóból. A teherautót és a szolgákat ott hagytuk a főúton addig is, amíg meg nem találjuk a megfelelő helyet. A reggeli levegő olyan hideg volt, hogy marta az ember ujját. A sír nem eshetett túlságosan messzire az úttól, és annyira meredek sem lehetett a talaj, hogy egy teherautó ne tudjon felhajtani. Mentünk egy keveset, a ködről beszélgetve, azután szétváltunk, különböző irányokat követtünk, és néhány másodperc múlva már nem is láttuk egymást. A roppant hegyi táj vonakodva szétnyílt előttem és újra összezárult, a nap olyan volt, mint egy esős nap egy északi országban. Farah mellettem gyalogolt egy nedves puskával; attól tartott, beleszaladunk egy bivalycsordába. A közeli, az orrunk előtt hirtelen fölbukkanó dolgok fantasztikusan nagynak tetszettek. A szürke vadolajbokrok levelei és a nálunk is magasabb fűszálak nedvességtől csöpögtek és igen erősen illatoztak – esőkabát és gumicsizma volt rajtam, de hamarosan úgy bőrig áztam, mintha egy folyón gázoltam volna át. Óriási csend honolt a hegyekben; csak amikor az eső jobban nekieredt, akkor sustorgott mindenfelől. Egyszer szétvált a köd, és előttem, messzebb indigókék földvonulatot láttam, olyan volt, akár egy palalemez – bizonyára a nagy csúcsok egyike a messzeségben –, aztán egy pillanat múlva megint eltakarta a szemerkélő szürke eső és köd. Mentem, mentem, azután megálltam. Semmit sem tehetünk itt, amíg az idő ki nem tisztul. Gustav Mohr háromszor vagy négyszer a nevemet kiáltotta, hogy megtudja, hol vagyok, és odajött, arcáról és kezéről csurgott az eső. Azt mondta, már egy órája gyalogolunk a ködben, s ha most nem választjuk ki a sírhelyet, a gödör nem készül el idejében. – De hát azt sem látjuk, hol vagyunk – feleltem –, és olyan helyre nem fektethetjük, ahol a gerincek elfogják a kilátást. Várjunk még egy kicsit. Némán álltunk a magas fűben, és én elszívtam egy cigarettát. Épp amint eldobtam, a köd széthúzódott kissé, és halvány, hideg fény kezdett terjedezni a világon. Tíz perc múlva már láthattuk, hol vagyunk. Alattunk terült el a puszta, szememmel követhettem az utat, amelyen jöttünk, ide-oda kanyargott a gerinceken, felénk kígyózott, majd tőlünk is tovább, feljebb kúszott.

Délre, messze a változó felhők alatt nyújtóztak a Kilimandzsáró töredezett, sötétkék előhegyei. Amint észak felé fordultunk, a fény megélénkült; egy pillanatra halvány sugarak csíkozták keresztbe az eget, és fénylő ezüst szalag rajzolódott ki a Kenya-hegy vállán. És hirtelen, sokkal közelebb, alattunk keletre kis piros folt jelent meg a szürkében-zöldben, az egyetlen pirosság: házam cserépteteje az erdei tisztáson. Nem kellett hát messzebb mennünk, a legjobb helyen voltunk. Kis idő múlva újra eleredt az eső. Körülbelül húsz yarddal feljebb annál, ahol álltunk, keskeny kis természetes terasz képződött a hegy oldalában. Itt jelöltük ki a sír helyét, iránytűvel, hogy kelet-nyugati tájolású legyen. Felhívtuk a szolgákat, és utasítottuk őket, hogy vágják le pangáikkal a füvet, és kezdjék ásni a nedves talajt. Mohr néhányukat magával vitte, hogy utat csináljanak a teherautónak, a főúttól egészen a sírig; elegyengették a földet, ágakat nyestek le a bokrokról és az ösvényre terítették, mert a talaj csúszós volt. Egész a sírig így sem tudtunk utat csinálni, a közelében túlságosan meredeken emelkedett a kaptató. Idáig minden csendes volt idefönn, de most, hogy a szolgák munkához láttak, kiderült, hogy visszhang lakik a hegyekben. Úgy válaszolt az ásó-pengésre, mint egy ugató kiskutya. Több autó érkezett Nairobiból, leküldtünk egy fiút, hogy mutassa nekik az utat, mert a hatalmas tájon nem vették volna észre a kis embercsoportot a sír mellett, a bozótban. Kijöttek a nairobi szomálik, öszvérfogatukat a főúton hagyták, és hármasával-négyesével gyalogoltak fel lassan, szomáli módra gyászolva: betakarták a fejüket, s mintha visszahúzódtak volna az élettől. Denys északabbra lakó barátai, amint halálának hírét vették, lehajtottak Naivasából, Gil-Gilből, Elmenteitából, kocsijaikat vastagon lepte a sár a hosszú és gyors út után. Egyre világosabb lett, és a négy magas hegycsúcs kirajzolódott felettünk az ég előterében. Ide hozták ki kora délután Denyst Nairobiból, régi, Tanganyikába vezető szafariútvonalát követve, lassan hajtva a nedves úton. Amikor az utolsó, meredek kaptatóhoz értek, kiemelték és úgy hozták fel a lobogóval borított koporsót. Amint a sírba tették, a táj megváltozott és hozzáidomult, éppoly néma lett, mint maga a sír; a hegyek komoran kihúzták magukat, tudták és megértették, mit művelünk közöttük; kis idő múlva ők vették át a ceremónia irányítását, és az eseményre valójában köztük és közte került sor, a jelen levő emberek csak apró nézők voltak a tájban. Denys látta és bejárta az afrikai felvidék minden kis szegletét, minden fehér embernél jobban ismerte itt a talajt, az évszakokat, a vegetációt és a vadállatokat, a szeleket és a szagokat. Megfigyelte az idő változását, az embereket, a felhőket, éjjel a csillagokat. Itt a hegyek közt láttam még nemrég is, fedetlen fővel állt a délutáni napban, nézte a földet, szeméhez emelte távcsövét, hogy mindent megtudjon róla. Beitta a vidéket, s az szemében és lelkében megváltozott, nyomot hagyott rajta az egyénisége, az ő részévé vált. És most Afrika magába fogadta, és majd megváltoztatja, eggyé olvasztja önmagával. Nairobi püspöke, mint megtudtam, nem akart kijönni, mert nem volt idő megszentelni a temetkezőhelyet, de kijött helyette egy másik pap, ő olvasta a szertartás szövegét, amelyet én még sohasem hallottam, s a nagy térségben a hangja halk volt és tiszta, mint egy madáré a hegyekben. Arra gondoltam, Denysnek akkor tetszenék legjobban ez az egész, amikor véget ér. A pap egy zsoltárral fejezte be: „Szemeimet a hegyekre emelem…” Gustav Mohr és én még ültünk ott egy kicsit, miután a többi fehér ember elment. A mohamedánok megvárták, míg mi is távozunk, csak akkor léptek elő, hogy imádkozzanak a sírnál. A Denys halála utáni napokban megérkeztek és összegyűltek a farmon a szafariszolgái. Nem mondták, miért jöttek, nem kértek semmit, csak leültek, hátukat a ház falának vetve, kezük fejét a járdán nyugtatva, s többnyire csendben voltak, a bennszülött szokásokkal ellentétben. Eljött Malimu és Szár Szita, Denys bátor, agyafúrt, félelmet nem ismerő puskahordozói és nyomkeresői, akik minden szafarijára elkísérték. Szolgálták a walesi herceg mellett, és a herceg még sok-sok év múlva is emlékezett a nevükre, s kijelentette: ezek ketten, együtt verhetetlenek voltak. És a nagy nyomkeresők most elveszítették a nyomot, csak ültek mozdulatlanul. Eljött Kanuthia, a sofőrje, aki sok ezer mérföldnyi hepehupás tájon fuvarozta, karcsú, fiatal kikuju,

figyelmes szeme akár egy majomé; úgy ült most a ház falánál, mint egy szomorú, fázós majom a ketrecben. Lejött a farmra Naivasából Bilea Isza, Denys szomáli szolgája. Bilea kétszer is járt Denysszel Angliában, ott végezte az iskolát, és úgy beszélt angolul, akár egy gentleman. Néhány évvel azelőtt Denys és én részt vettünk Bilea Nairobiban tartott esküvőjén; fényes ünnepség volt hét álló napon át. A nagy utazó és egykori diák akkor visszatért az ősi szokásokhoz; arany köntösbe öltözött, a földig hajolt fogadásunkra, és a sivatag szilaj, gyilkos szellemében eljárta a kardtáncot. Bilea lejött, hogy megnézze ura sírját és ráüljön; amikor visszatért a hegyekből, szavát se lehetett venni, csak letelepedett a többiek közé, hátát a falnak vetve, keze fejét a járdán nyugtatva. Farah kiment, megállt a gyászolók előtt és beszélt velük. Ő is nagyon komor volt. – Nem lett volna olyan rossz, hogy elmégy – mondta nekem –, ha legalább Bedár velünk marad. Denys szolgái körülbelül egy hétig maradtak a farmon, azután sorra távoztak. Sokszor kihajtottam Denys sírjához. Toronyiránt nem volt öt mérföldnél messzebb a házamtól, de az út odáig legalább tizenöt mérföldet kanyargott. A sír ezer lábbal magasabban feküdt, mint a házam, és a levegő itt egészen más volt, tiszta, akár egy pohár víz; könnyű, édes szellők emelgették a hajamat, ha a kalapomat levettem; a hegycsúcsok mögül, keletről átvándoroltak a felhők, végighúzták élő árnyékukat a szélesen hullámzó tájon, és szétolvadtak, semmibe vesztek a Hasadék Völgye felett. A dhukában vásároltam egy yard fehér vásznat – a bennszülöttek amerikani-nak hívják ezt az anyagot –, Farahhal három magas cöveket vertünk a földbe a sír mögé, és rájuk szegeztük, így a házamból is világosan kivehettem a sír pontos helyét – kis fehér petty a zöld hegyen. Az esős évszak sok csapadékot hozott, és féltem, hogy a fű teljesen benövi a sírt, s nem lehet majd megtalálni. Ezért egy nap felszedtük az összes meszelt követ a felhajtó mellől, ugyanazokat, amelyeket Karomenya annakidején odacipelt a bejárathoz; beraktuk őket a terepjárómba, és kivittük a hegyek közé. Levágtuk a füvet a sír körül, és négyszög alakban kiraktuk a köveket; így most már mindig meg lehet találni a helyet. Mivel oly gyakran kijártam a sírhoz, és kivittem a háztartásomban élő gyerekeket is, olyan meghitt és ismerős hely lett a számukra, hogy minden nehézség nélkül meg tudták mutatni az oda vezető utat azoknak, akik eljöttek megnézni. Építettek egy kis lugast is a közelében, ott a hegyi bozótban. Nyáron eljött Ali bin Szalím, Denys barátja Mombaszából, hogy a sírra fekve arab módra megsirassa Denys Finch-Hattont. Egyik nap Hugh Martint találtam a sírnál, leültünk a fűbe, és sokáig beszélgettünk. Hugh Martin nagyon szívére vette Denys halálát. Ha bárki emberi lénynek helye volt az ő különc, zárkózott életében, akkor Denys volt az. Furcsa dolog az eszmény; ki hitte volna, hogy Hugh egy eszményképet dédelget magában, s hogy elvesztése éppoly nagy hatással lesz rá, mintha, mondjuk, egy létfontosságú szervét veszítette volna el? Denys halála óta megöregedett és nagyon megváltozott, az arca foltos lett és beesett. De azért a higgadt, mosolygós hasonlatosságát a kínai bálványhoz megőrizte, mintha csak birtokában lett volna valami mélységesen megnyugtató tudásnak, ami a tömegek előtt rejtve maradt. Elmesélte, hogy éjszaka hirtelen rábukkant a Denyshez legillőbb sírfeliratra. Azt hiszem, valamelyik ókori görög szerzőnél találta, mert görögül idézte nekem, azután lefordította, hogy meg is értsem. Így szólt: „Ámbár a halálban tűz vegyül porhüvelyemmel, engemet nem bánt. Énvelem most már minden jól van.” Később Denys bátyja, Lord Winchilsea obeliszket állíttatott a sírra a „Vén Tengerész”-ből vett felirattal, mert ezt a verset Denys nagyon szerette. Én magam akkor ismertem meg, amikor Denys elszavalta nekem – először, emlékszem, Bilea esküvőjére menet. Az obeliszket nem láttam; azután állították fel, hogy elhagytam Afrikát. Angliában is van emlékműve Denysnek. Egykori iskolatársai kőhidat építettek az emlékére egy kis folyó fölé, amely Eton két mezeje közt folydogál. Egyik mellvédjére a nevét vésték s az évszámokat, amikor Etonban tanult, a másikra az alábbi szavakat: „Híre dicső e mezőkön, kísérje baráti szeretet.”

A bársonyos angol táj folyója és az afrikai hegygerinc között futott élete útja; optikai káprázat csak, hogy kanyarogni, elhajolni látszott – a környezet hajolt el. Az íj húrja az etoni hídon pendült, a nyílvessző leírta ívét, és eltalálta a Ngong-hegyekben álló obeliszket. Miután elhagytam Afrikát, Gustav Mohr levélben számolt be egy különös esetről, amely Denys sírjánál történt, s amelyhez foghatót még sohasem hallottam. „A maszájok – írta – jelentették a ngongi rendőrfőnöknek, hogy napkelte és napnyugta idején többször láttak oroszlánokat Finch-Hatton sírján a Hegyekben. Egy hím és egy nőstény járt oda, és sokáig álltak vagy feküdtek a síron. Látta őket néhány indiai is, akik Kadzsadóba tartva arra hajtottak teherautójukkal. Miután ön elutazott, a sír körül elegyengették a terepet, és egy nagy teraszt alakítottak ki. Gondolom, ez a lapos hely épp megfelel az oroszlánoknak, innen jól áttekinthetik a pusztát, láthatják a marhacsordákat és a vadakat.” Illő és helyénvaló, hogy az oroszlánok odajárjanak Denys sírjához, hogy afrikai emlékművé változtassák. „És híres legyen a te sírod.” Még Lord Nelsonnak is csak kőből vannak az oroszlánjai a Trafalgar téren.

Farah és én mindent eladunk
És most egyedül voltam a farmon. Már a farm se volt az enyém, de azok, akik megvették, felajánlották, hogy addig maradhatok a házban, ameddig akarok, csupán jogi okokból kértek napi egy shilling lakbért. Eladogattam az összes bútoromat, ami Farahnak és nekem sok gondot okozott. A teljes porcelán- és kristálykészletemet az ebédlőasztalon kellett közszemlére állítanom, amikor pedig az asztal is elkelt, hosszú sorokban a padlóra raktuk. A kakukk dölyfösen kiáltotta a sorok felett az órákat, de aztán őt is eladtuk és elrepült. Egyik nap eladtam a kristálykészletemet is, de azután éjszaka meggondoltam magam, reggel behajtottam Nairobiba, és megkértem a hölgyet, aki megvásárolta, hogy tekintsen el az üzlettől. Nem volt ugyan hová tennem a kristályt, de annyi barátom ujja és ajka érintette őket, akik kitűnő bort hoztak nekem, hogy igyunk belőlük, régi asztali társalgások emlékét őrizték, nem akartam megválni tőlük. Végül is, gondoltam, olyan könnyű összetörni őket. Volt egy régi, fából való paravánom, rajta festett kínaiak, szultánok és kutyákat pórázon vezető négerek, a kandalló mellett szokott állni. Esténként, ha fényesen lobogott a tűz, kiemelte ezeket a figurákat, s így illusztrációkként szolgáltak a mesékhez, amiket Denysnek mondtam. Csak néztem, néztem sokáig, azután összehajtogattam és becsomagoltam egy ládába; ott a figurák legalább pihenhetnek egy kicsit. Lady McMillan akkoriban fejezte be a nairobi McMillan Memorialt, amelyet férje, Sir Northrup McMillan emlékére emeltetett. Igen szép épület volt, könyvtárral és olvasószobákkal. Most kihajtott a farmra, leült mellém, a régi időkről beszélt szomorúan, s a könyvtár számára megvette a legtöbb régi dán bútoromat, amelyeket még hazulról hoztam magammal, örömmel töltött el a tudat, hogy ezek a vidám, bölcs és vendégszerető sublódok és szekrények együtt maradnak, méghozzá könyvek és tudósok társaságában, akár egy kis hölgykoszorú, akik forradalom idején menedékre találnak egy egyetemen. Könyveimet ládákba raktam, és azokon ültem, azokon vacsoráztam. A könyvek a gyarmaton egész más szerepet játszanak az ember életében, mint Európában; az életnek egy teljes oldalát csak ők kötik le; épp ezért, értékük szerint, sokkal hálásabb nekik az ember, vagy sokkal jobban haragszik rájuk, mint civilizált országokban. A könyvek kitalált szereplői ott szaladnak a lovad mellett a farmon, vagy fel-alá sétálnak a kukoricásban. Akár az értelmes katonák, maguktól megtalálják a nekik leginkább megfelelő szálláshelyet. Egyik reggel, miután egész éjszaka a Nyár a kastélyban-t olvastam – és a szerzőjéről, Huxleyról még csak nem is hallottam, egy nairobi könyvesboltban bukkantam rá, de

úgy megörültem neki, mintha csak új zöld szigetet fedeztem volna fel a tengeren –, a Vadrezervátum egyik völgyén lovagoltam át, s egyszerre egy kis duikerantilop ugrott meg előttem – és azonmód szarvassá változott Sir Hercules meg a felesége és a harminc feketerőtbarna mopszliból álló falkájuk számára. Walter Scott minden hőse otthonosan érezte magát a vidéken, velük bárhol lehetett találkozni; hasonlóképpen Odüsszeusszal és embereivel s furcsamód Racine sok figurájával. Schlemihl Péter hétmérföldes csizmájában járta a hegyeket, Bohóc Agheb, a mézelő méh pedig a kertemben lakott a folyó partján. Más holmikat is eladtunk a házból, becsomagoltuk és elküldtük őket, úgyhogy a ház a hónapok folyamán das Ding an sich lett, nemes, mint egy koponya, hűvös és tágas hely a lakásra, amelynek még visszhangja is van, s a pázsit füve a küszöbig burjánzott. A végén már semmi sem maradt a szobákban, és én ekkor úgy láttam, ebben az állapotukban sokkal alkalmasabbak rá, hogy bennük lakjék az ember, mint előtte. – Így kellett volna lennie eddig is – mondtam Farahnak. És Farah pontosan megértett, mert minden szomáli lelkében egy aszkéta rejtőzik. Farah ebben az időben teljes erejével arra koncentrált, hogy mindenben a segítségemre legyen; mindazonáltal egyre inkább úgy festett már, mint egy igazi szomáli, amilyen Adenben volt, amikor elém küldték Afrikába való első megérkezésemkor, öreg pár cipőm állapota nagyon aggasztotta, és bevallotta nekem, hogy mindennap imádkozni fog Istenhez: tartson ki, amíg Párizsba érek. Ezekben a hónapokban Farah mindennap a legszebb ruháit viselte. Igen sok szép ruhája volt: arannyal hímzett arab mellények, amelyeket tőlem kapott, egy nagyon elegáns, bíborpiros, arannyal átszőtt uniformismellény, Berkeley Cole ajándéka, színpompás selyemturbánok. Rendszerint ládákban tartotta őket, s csak különleges alkalmakra szedte elő. Most azonban a legjobbat öltötte fel. Egy lépéssel lemaradva követett a nairobi utcákon, vagy várakozott rám a kormányépületek és ügyvédi irodák piszkos lépcsőjén – Salamonéhoz fogható gyönyörű öltözetében. Csak egy szomáli képes erre. Lovaim és kutyáim sorsáról is döntenem kellett. Egész idő alatt az volt a tervem, hogy agyonlövöm őket, de több barátom is kérte levélben, hadd viseljék gondjukat. Ezek után, ahányszor csak kilovagoltam és a kutyák elkísértek, nem tűnt méltányosnak, hogy agyonlőjem őket – annyi élet volt még bennük. Hosszú-hosszú időbe telt, mire döntésre jutottam a dologban, azt hiszem, soha ennyiszer nem változtattam meg az álláspontomat semmilyen kérdésben. Végül úgy határoztam, odaajándékozom őket a barátaimnak. Lassan, északnak és délnek tekingetve lovagoltam be Nairobiba kedvenc lovamon, Rouge-on. Igen különösnek találhatja Rouge, gondoltam, hogy végigment a nairobi úton, de vissza már nem jön többé. Némi nehézséggel föltétettem a naivasai vonat lóvagonjába. Álltam mellette a vagonban, és utoljára még megsimogattam selymes orrát, hozzádörzsöltem az arcomat. Addig nem eresztlek el, Rouge, amíg meg nem áldasz engemet. Együtt leltünk rá a bennszülött sambák és kunyhók közt a folyóhoz levezető lovaglóösvényre, oly ügyesen és magabiztosan lépkedett a meredek, csúszós lejtőn, akár egy öszvér, és az áramló barna folyóvízben egymás mellett láttam az ő fejét és az enyémet. Remélem, hogy a felhők völgyében azóta jobbról szegfűt, balról violát tépegetsz, Rouge. Két fiatal vizslámat, Davidet és Dinah-t, Pania fiát és lányát egy Gil-Gilhez közeli farmon lakó barátomnak adtam, ott vadászhatnak kedvükre. Igen derűsek és játékosak voltak, s amikor kocsival elvitték őket és előkelően kihajtottak a farmról, fejüket szorosan összedugva lihegtek az autó oldala fölött, a nyelvük kilógott, mintha csak valami újfajta, fenséges vad nyomában lennének. A fürge szemek és lábak, az eleven szívek elmentek a háztól, a pusztáról, hogy új vadászmezőkön lihegjenek, szimatoljanak, viháncoljanak boldogan. Több emberem is otthagyta a farmot. Mivel nem lesz többé kávé és kávémalom, Púran Szingh azon kapta magát, hogy elveszítette az állását. Nem akart új munkát vállalni Afrikában, s végül nagy nehezen eldöntötte, hogy visszamegy Indiába. Púran Szingh, az ércek ura, a műhelyén kívül olyan volt, mint egy gyermek. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy a farmnak vége; gyászolt, tiszta, világos könnyeket sírt, melyek lecsurogtak fekete szakállán, és mindenféle fortélyokkal gyötört, hogy a farmon marasszon, mindenféle

terveket eszelt ki, hogyan lehetne mégis felvirágoztatni. Rettenetesen büszke volt szerény gépállományunkra, s most mintha odakötözték volna a gőzgéphez és a kávészárítóhoz, nedves sötét szeme beivott minden egyes szegecset. Végül, a helyzet reménytelenségéről meggyőződve, egyszerre csak feladta, de egy pillanat alatt; még mindig nagyon szomorú volt, de már passzív, és ha találkoztunk, már csak az úti előkészületeiről mesélt részletesen. Amikor elment, nem vitt magával semmi poggyászt, csupán egy kis láda szerszámot és a forrasztó felszerelését, mintha a szívét és az életét már előreküldte volna az óceánon, s csak sovány, jelentéktelen barna személye és a forrasztóserpenyő maradt volna hátra. Szerettem volna valami ajándékot adni Púran Szinghnek, mielőtt elmegy, s reméltem, lesz még valami a birtokomban, aminek örülne, de amikor szóba hoztam előtte a dolgot, azonnal és óriási lelkesedéssel kijelentette, hogy egy gyűrűt akar. Gyűrűm azonban nem volt, és pénzem sem, hogy vegyek neki egyet. Ez még néhány hónappal előbb történt, épp amikor Denys kinn vacsorázott a farmon, úgyhogy vacsora közben elébe tártam a helyzetet. Kaptam egyszer Denystől egy puha aranyból készült abesszíniai gyűrűt, amelyet úgy kellett felcsavarni, ezért minden ujjra illett. Most, amint ránéztem, Denys azt hitte, ezt akarom Púran Szinghnek ajándékozni, hisz gyakran fölpanaszolta, hogy bármit kapok tőle, tüstént továbbadom valamelyik bennszülöttemnek. Hogy megakadályozza, levette ujjamról a gyűrűt, a magáéra csavarta, és kijelentette, addig ő vigyáz rá, míg Púran Szingh el nem utazik. Néhány nappal azelőtt történt ez, hogy Mombaszába indult, így vele együtt eltemettük a gyűrűt is. De mielőtt Púran Szingh elment, a bútoreladásból sikerült annyi pénzt szereznem, hogy gyűrűt vásároljak neki Nairobiban, méghozzá olyat, amilyet ő választ. Súlyos aranygyűrű volt, nagy piros kővel, ami őszintén szólva üvegnek tetszett. Púran Szingh boldogságában megint könnyeket ontott, és azt hiszem, ez a gyűrű segített neki a farmtól és a gépektől való végleges elválásban. Az utolsó héten mindennap viselte, és ahányszor csak odajött a házhoz, felemelte a kezét, és szelíd, ragyogó mosollyal megmutatta. A nairobi vasútállomáson utoljára is vékony, barna kezét láttam, amely oly őrjöngő fürgén dolgozott a kovácsműhelyben. Kinyúlt a zsúfolt és fülledt bennszülöttvagon ablakán, amely mellett Púran Szingh a szerszámosládájára kucorodott, és a piros kő kicsi csillagként fénylett rajta, miközben fel-alá járt, búcsút integetve. Pandzsábba ment, a családjához. Sok-sok éve nem látta őket, de azért tartották vele a kapcsolatot: fényképeket küldtek magukról, amelyeket kis hullámlemez házában őrzött lenn az üzem mellett s nagy gyengédséggel és büszkeséggel mutogatott nekem. Már az Indiába tartó hajóról több levelet kaptam Púran Szinghtől. Mindegyik ugyanúgy kezdődött: „Kedves Asszonyom. Isten vele”, ezután pedig híreket és beszámolókat tartalmazott az úton átélt kalandokról. Egy héttel Denys halála után egy reggel különös dolog történt velem. Feküdtem az ágyon, és az utóbbi hónapok eseményeire gondoltam. Igyekeztem megérteni, mi is történt valójában. Úgy tetszett, kizökkentem az emberi lét normális menetéből, át valami roppant örvénybe, ahol semmi keresnivalóm. Akármerre jártam, a föld leomlott alattam, a csillagok leestek az égről. A Ragnarökről szóló versre gondoltam, amely a csillagoknak ezt a lehullását ábrázolja, és különösen azokra a versszakokra, ahol a törpék oly szívszaggatóan sóhajtoznak hegyi barlangjaikban, és belehalnak a félelembe. Mindez nem lehet csupán a körülmények összejátszása, gondoltam, vagy pechszéria, ahogy mondani szokták, kell hogy legyen valami központi vezérlő elve. Ha ezt megtalálom, megmenekülök. Ha a megfelelő helyen kereskedem, tűnődtem, talán megvilágosodik előttem a dolgok koherenciája. Fel kell kelnem, gondoltam, jelet kell keresnem. Sokan úgy vélik, jelet keresni értelmetlenség. Ez azért van, mert különleges lelkiállapot kell hozzá, s ilyen lelkiállapotba csak kevesen kerülnek. Ha ebben a hangulatban jelet kérsz, a válasz nem késhet; természetes folyományaként következik a kérésnek. Hasonlóképp az ihletett kártyajátékos összegyűjti az előtte levő tizenhárom véletlenszerű lapot, s kiderül, hogy nyerő kombinációt-egységet vesz a kezébe. Ahol mások semmiféle hívást nem látnak, ő a nagy

szlemmet látja az arcába bámulni. Hogy benne van-e a nagy szlemm a lapokban? Igen, a megfelelő játékos kezében. Kiléptem a házból, hogy jelet keressek, és véletlenül épp a szolgák kunyhói felé indultam. Éppen akkor eresztették ki a csirkéket, föl-alá szaladgáltak a házak közt. Megálltam, és néztem őket egy darabig. Peckesen odajött elém Fathima nagy fehér kakasa. Hirtelen megállt, előbb egyik, majd másik oldalra hajtotta a fejét, és fölmeresztette a taréját. Az út túlsó széléről, a fűből egy kis szürke kaméleon bújt elő, reggeli felderítő körútját végezte, akárcsak a kakas. A kakas egyenesen odavonult hozzá – a baromfik ugyanis megeszik ezeket a jószágokat –, és elégedetten kottyant néhányat. A kaméleon kővé dermedt a kakas láttán. Rettenetesen megijedt, de ugyanakkor nagyon bátornak bizonyult: megvetette a lábát, olyan szélesre tátotta a száját, amilyenre csak tudta, s hogy megrémítse ellenségét, villámgyorsan ráöltötte bunkószerű nyelvét. A kakas csak állt egy pillanatig, mint akit megdöbbentett a váratlan esemény, majd gyorsan és határozottan lecsapott a csőrével, és kitépte a kaméleon nyelvét. Az egész affér a két állat között nem tarthatott tovább tíz másodpercnél. Elkergettem Fathima kakasát, felvettem egy nagy követ, és összezúztam vele a kaméleont, mert a nyelve nélkül nem élt volna meg úgysem; a kaméleonok a nyelvükkel kapják el a rovarokat. Úgy megrémültem attól, amit láttam – mert hisz undorító és visszataszító dolog volt, miniatűr formátumban –, hogy visszamentem és leültem a házam melletti kőpadra. Sokáig ültem ott, Farah kihozta a teámat, és letette az asztalra. A köveket bámultam, és nem mertem felemelni a tekintetemet, olyan fenyegető hely lett a világ. Csak nagyon lassan, az elkövetkező néhány nap alatt ébredtem rá, hogy a lehető legspirituálisabb választ kaptam a hívásomra. A hatalmak, amelyekhez kiáltottam, többet adtak a méltóságomra, mint én magam, hát mi más választ kaphattam volna tőlük? Nyilvánvalóan nem a dédelgetésnek jött el az ideje, ezért úgy döntöttek, figyelmen kívül hagyják, hogy épp azt kérem. Nagy hatalmak nevettek rám, a hegyekből visszhang szállt a nevetés után, azt mondták trombiták közt, kakasok és kaméleonok közt: Hahaha! Nagyon örültem, hogy idejében mentem ki azon a reggelen, és megmenthettem a kaméleont a lassú, fájdalmas haláltól. Ekkoriban történt – de még azelőtt, hogy a lovaimat vonatra tettem –, hogy Ingrid Lindström lejött hozzám nzsorói farmjáról, és egy kis ideig velem maradt. Baráti gesztus volt ez Ingridtől, hiszen elég nehezen tudta otthagyni a farmját. Férje, hogy a nzsorói földet kifizethessék, Tanganyikában vállalt állást egy nagy szizáltermelő cégnél, és ott izzadt lenn kétezer láb alacsonyan, mintha csak Ingrid bérbe adta volna mint rabszolgát a farm megmentése érdekében. A farmot közben ő maga vezette; megnövelte csirke- és disznóállományát, több zöldséget ültetett, fiatal pulykákat nevelt, amiket bizony nehéz volt otthagyni akár csak néhány napra is. Az én kedvemért mégis Kemoszára bízta a felügyeletet, és úgy sietett le hozzám, mintha a barátnőjének a háza égne, ezúttal még Kemoszát sem hozva magával, aminek Farah valószínűleg nagyon örült. Ingrid a szíve mélyén megértette és felismerte, méghozzá nagy erővel, az elemek nagy erejével, mit jelent egy asszony számára, ha le kell mondania a farmjáról, ha el kell azt hagynia. Amíg Ingrid lenn volt nálam, sem a múltról, sem a jövőről, sem a barátainkról és ismerőscinkről nem beszéltünk; a pillanat tragédiájának szenteltük minden figyelmünket. Egyik dologtól a másikhoz ballagtunk a farmon, sorra megnevezve őket: mintegy eszmei leltárt készítettünk veszteségeimről, mintha Ingrid az én nevemben anyagot gyűjtött volna egy könyvhöz, amelyben összes panaszunkat a sors elé tárja. Ingrid a maga tapasztalatából nagyon jól tudhatta, hogy ilyen könyv nincs, de a gondolat, az elképzelés mégis részét alkotja minden nő életének. Lementünk az ökrök bomájához, és a kerítésen ülve számláltuk őket, ahogy hazaértek. Szó nélkül mutogattam Ingridnek: „Ezek az ökrök”, és ő szó nélkül reagált: „Igen, ezek az ökrök”, és feljegyezte őket a könyvbe. Odamentünk az istállókhoz, hogy cukrot adjunk a lovaknak, s amikor

elropogtatták, ragacsos-nyálas kezemet Ingrid elé tárva kiáltottam: „Ezek a lovak.” Ingrid mélyet sóhajtott: „Igen, ezek a lovak”, és őket is feljegyezte. A folyó partján, a kertemben egyszerűen képtelen volt megbékélni azzal, hogy itt kell hagynom Európából hozott növényeimet; kezét tördelte a menta, zsálya, levendula fölött, és újra és újra szóba hozta később is, mintha csak azon töprengene, micsoda furfanggal lehetne magammal vinnem őket. Egész délután kis bennszülött tehéncsordám fölött borongtunk, amely a pázsiton legelt. Egymás után elsoroltam, hány évesek, milyen a jellemük, mennyi tejet adnak, és Ingrid úgy jajongott és vijjogott a számok hallatán, mintha megsebezték volna. Egyenként szemügyre vette őket, nem kereskedői célzattal, hisz tudta, hogy a tehenek a háziszolgáimé lesznek, hanem hogy mindezt felbecsülje s felmérje a veszteségemet. Tíz körömmel kapaszkodott a kis puha, édes szagú borjakba; hosszú küszködés után ő is szerzett nemrégiben néhány tehenet és borjat, és most minden józan ész ellenére, akarata ellenére engem okolt átható, tüzes pillantása, amiért cserbenhagyom az enyémeket. Egy férfi, aki lesújtott barátjával sétál s közben egyre ugyanazt hajtogatja magában: „Hála Istennek, hogy nem velem történik mindez”, feltehetőleg szégyenkeznék és igyekeznék elnyomni magában ezt az érzést. Ám egész más a helyzet két barátnő között, amikor az egyik mély együttérzésének ad kifejezést a másik kétségbeesése láttán. Ilyenkor természetes, hogy a szerencsésebbik egyre ugyanazt ismétli a szíve mélyén: „Hála Istennek, hogy nem velem történik mindez.” Az ilyesmi nem szül rossz vért kettejük között, ellenkezőleg, még közelebb hozza őket egymáshoz, és személyes jelleggel ruházza fel a ceremóniát. A férfiaknak, úgy hiszem, nehezére esik könnyedén vagy harmonikusan irigykedni egymásra vagy diadalmaskodni egymás felett. Ám a legtermészetesebb dolog a világon, hogy a menyasszony diadalmaskodik a nyoszolyólányok felett, s a szülőkórházi látogató irigyli az anyától gyermekét; ezért még egyik sem érzi magát kényelmetlenül. Egy asszony, aki elveszítette gyermekét, s megmutatja a gyermek ruháját barátnőjének, tisztában van vele, hogy barátnője azt ismételgeti a szíve mélyén: „Hála Istennek, hogy nem velem történt ez” – de a szituáció mindkettejük számára természetes és helyénvaló. Így volt ez Ingriddel és velem is. Miközben a farmot jártuk, tudtam, hogy a saját farmjára gondol, áldja szerencséjét, hogy az még mindig az övé, s kapaszkodik bele teljes erejével, s ebben tökéletesen ki is egyeztünk. Viseltes khakikabátunk és – nadrágunk ellenére mitikus asszonyok voltunk mi igazából, egyikünk fehérben, másikunk feketében – egység, az afrikai farmer életének géniuszai. Néhány nappal később Ingrid búcsút vett tőlem, és hazavonatozott Nzsoróba. Többé már nem lovagolhattam ki, a kutyák nélkül a séták is nagyon csendesek és lassúak lettek, de az autóm még megvolt, és ennek nagyon örültem, mert ezekben a hónapokban igen sok mindent kellett elintéznem. Nyomasztott a telepeseim sorsa. Mivel akik a farmot megvették, azt tervezték, hogy kiirtják a kávéfákat, parcellákra osztják és építési telkenként árulják a földet, semmi szükségük nem volt a telepesekre, s amint az üzletet megkötöttük, fel is szólították őket, hogy fél éven belül hagyják el a farmot. Ez az előre nem látott fejlemény megzavarta és megijesztette telepeseimet, hisz ők abban az illúzióban éltek, hogy a föld az övék. Sokan már a farmon születtek, mások kisgyermek korukban az apjukkal kerültek oda. A telepesek tudták: ahhoz, hogy ott maradhassanak, évi száznyolcvan napot nekem kell dolgozniuk, amiért harminc naponként tizenkét shilling bért kapnak; a számadáskönyveket a farm irodáján vezettük. Azt is tudták, hogy kunyhóadót kell fizetniük a kormánynak, kunyhónként évi tizenkét shillinget, ami súlyos teher volt az olyan embernek, akinek egyebe sincs a világon, mint az a két vagy három fűkunyhója – a feleségei számától függően, mert a kikuju férj köteles minden feleségének külön kunyhót biztosítani. Egyik-másik telepesem fenyegetésben is részesült már, hogy valamilyen bűnéért el kell hagynia a farmot, úgyhogy helyzetük azért az ő szemükben sem látszhatott egészen támadhatatlannak. A kunyhóadót nagyon nem szerették, s amikor begyűjtöttem a kormány részére, mindig nagy lármát csaptak és sokat pereltek velem. De mégis

csupán az élet megszokott viszontagságai voltak ezek a szemükben, és sosem tettek le a reményről, hogy egyszer majd erőt vehetnek rajtuk. Az azonban meg sem járta az eszüket, hogy életük folyását egy ilyen egyetemleges elv szabja meg, amely a maga idejében végérvényesen és mindent elpusztítóan fog megnyilvánulni. Épp ezért egy darabig afféle mumusnak tekintették az új tulajdonosok döntését, mumusnak, amelyet, ha elég bátrak, figyelmen kívül hagyhatnak. Bizonyos szempontokból, noha nem minden szempontból, a fehér ember azt a helyet tölti be a bennszülöttek gondolkodásában, amelyet a fehérekében Isten eszméje. Egyszer szerződést kötöttem egy indiai fakereskedővel, és a szerződés szövegében szerepelt ez a kitétel is: „Isten akarata.” Mivel nem ismertem ezt a jogi formulát, a szerződést megszövegező ügyvéd megpróbált felvilágosítani. – Nem, nem, asszonyom – mondta –, még mindig nem érti egészen. Isten akarata az, ami teljes egészében előreláthatatlan és semmiféle szabállyal vagy logikával nincs összhangban. Amikor végül megbizonyosodtak kiűzetésük elkerülhetetlenségéről, a telepesek sötét csoportokban a házam köré gyűltek. Úgy érezték, az őket fenyegető veszély a farmról való távozásomnak egyenes következménye – balszerencsém egyre növekszik, és most már őrájuk is átterjedt. Nem okoltak érte, hiszen ezt már megbeszéltük egymás között; csupán azt kérdezték, hová menjenek. Több okból is nehéz volt erre válaszolnom. A bennszülötteknek törvény tiltja, hogy földet vásároljanak, olyan farmról pedig, amely elég nagy ahhoz, hogy mint telepeseket átvegye őket, nem tudtam. Megmondtam nekik, hogy amikor a dolognak utánaérdeklődtem, én is csak azt a választ kaptam: be kell vonulniuk a Kikuju Rezervátumba, s ott keresni maguknak földet. Komoran megkérdezték, vajon találnak-e elég szabad földet a Rezervátumban, hogy minden marhájukat magukkal vihessék. És, folytatták, vajon ugyanazon a helyen találnak-e elegendő földet, hogy a farm lakói együtt maradhassanak, mivel nem akarnak elválni egymástól? Meglepett, hogy ennyire együtt akarnak maradni, hisz a farmon mindig nehéz volt megőriznem a békét, s egymásról alig volt egy jó szavuk. És mégis, itt álltak most előttem, a nagy, dölyfös csordatulajdonosok, Kathegu, Kaninu és Mauge, hogy úgy mondjam, kézen fogva a föld nélküli szegény béresekkel, Vaveruval, Csothával és a többivel, akiknek még csak egy kecskéjük sem volt; mindet ugyanaz a szellem töltötte el, mind ugyanúgy meg akarta tartani a másikat, akárcsak a tehenét. Úgy éreztem, nem csupán helyet kérnek tőlem, ahol élhessenek; magát a létüket követelik rajtam. Nemcsak a földjüket vesszük el azoktól, akiktől a szülőföldjüket elvesszük. A múltjukat is, a gyökerüket, identitásukat. Ha elvesszük tőlük azon dolgokat, amiknek látását megszokták s amiknek látására a jövőben is számítanak, nyugodtan elvehetjük a szemük világát is. Ez fokozottabban érvényes a primitív népekre, mint a civilizáltakra, mert az állat is visszavándorol messziről, számtalan veszélyen és szenvedésen át, hogy meglelje elvesztett identitását abban a környezetben, amelyet ismer. A maszájok, mikor régi otthonukból, a vasútvonaltól északra eső területről átköltöztették őket a mostani Maszáj Rezervátumba, magukkal hozták hegyeik, síkságaik és folyóik nevét, s ráaggatták az új haza hegyeire, síkságaira és folyóira. Az utazót zavarba ejti ez a jelenség. A maszájok mint orvosságot magukkal hurcolták elvágott gyökereiket, s a száműzetésben is igyekeztek, ha másként nem, formulaként megtartani a múltjukat. Telepeseim ugyanennek az önfenntartási ösztönnek engedelmeskedve kapaszkodtak egymásba. Ha már el kell menniük a földjükről, legalább olyan emberek vegyék körül őket, akik ismerték azt, tehát tanúsíthatják identitásukat. Így, legalább néhány évig, még beszélgethetnek a farm földrajzáról és történelméről, s amit az egyik elfelejt, a másik pótolhatja. A kiveszés, a megszűnés szégyenét érezték a fejük fölött lebegni. – Menj, Mszabu – mondták –, menj el a nevünkben a szelikalihoz, és kérj tőlük engedélyt, hogy mind magunkkal vihessük marháinkat az új helyre, s hogy együtt maradhassunk ott, ahová megyünk. Így kezdődött hosszú zarándokutam vagy inkább kolduló körutam, amely az Afrikában töltött utolsó hónapokat teljes egészében lefoglalta.

A kikujuk megbízásából először Nairobi és Kiambu körzeti rendőrfőnökét kerestem fel, utána a Bennszülött Ügyek Osztályát, aztán a Földhivatalt, végül a kormányzót, Sir Joseph Byrne-t, akivel addig még nem találkoztam, mert csak nemrégiben érkezett Angliából. A végén már azt is elfelejtettem, milyen ügyben járok. Mintha az árapály dobált volna ide-oda. Néha egy teljes napot Nairobiban kellett töltenem, néha kétszer vagy háromszor is be kellett hajtanom egy nap. Amikor hazaértem, mindig tanyáztak telepesek a házam körül, de sohasem kezdtek faggatni; azért őrködtek ott, hogy valami bennszülött mágia révén erőt és kitartást sugározzanak belém. A kormányhivatalnokok türelmes és előzékeny emberek voltak. A nehézségeket nem ők támasztották; valóban kemény dió volt akkora foglalatlan földdarabot találni a Kikuju Rezervátumban, amelyen minden emberem és azoknak minden marhája elfér. A legtöbb hivatalnok régóta élt a gyarmaton, és jól ismerte a bennszülötteket. Igen bátortalanul javasolták csak, hogy adassam el a kikujukkal marhaállományuk egy részét. Tudták, hogy erre semmi körülmények között sem lennének hajlandók, azzal pedig, hogy túlságosan kicsi helyre költöztetik őket a jószágukkal, az elkövetkező évekre a végeérhetetlen viszálykodás magvát hintenék el a Rezervátumban, s a körzeti rendőrfőnöknek állandóan ki kellene járnia rendet teremteni. De amikor telepeseim második kérése került szóba, az, hogy hadd maradjanak együtt, a hatósági emberek kijelentették, hogy erre végképp semmi szükség. „Ne szóljatok szükségről – gondoltam magamban –, a legalja koldus is, bár teng, bír ∗ fölöslegest” – és így tovább. Világéletemben azt tartottam, az embereket osztályokba lehet sorolni aszerint is, hogyan képzeljük el Lear királlyal való viselkedésüket. Learrel szemben éppúgy nem lehet józan érvekre hivatkozni, mint egy öreg kikujuval; elejétől fogva túl sokat követelt mindenkitől, de hisz király volt. Igaz, az afrikai bennszülött nem adta át birodalmát egy nagy gesztussal a fehér embernek, úgyhogy a hasonlat az öreg királlyal és három lányával egy kissé sántít; a fehér ember egyszerűen elvette és protektorátussá szervezte a földet. De én sohasem felejtettem el, hogy nem is oly rég, annyira nemrég, hogy még őrzi az emlékezet, a bennszülöttek vitathatatlan urai voltak földjüknek, s a fehér emberről és törvényéről még nem is hallottak. Az általános létbizonytalanságban a földjük felől legalább biztosak lehettek. Egyiketmásikat elhurcolták ugyan s rabszolgapiacon adták el a rabszolga-kereskedők, de egy részük mindig itt maradt. Akiket elvittek, a száműzetésben és rabigában, szerte a keleti világban mindenünnen visszavágytak a felvidékre, mert ez volt az ő földjük. Afrika öreg, sötét bőrű, tiszta szemű bennszülöttje és az öreg, sötét bőrű, tiszta szemű elefánt – egyugyanaz; látod őket a földön állni, oda húzzák a benyomások, amiket lassan gyűjtögettek és halmoztak fel tompa agyukban a körülöttük levő kis világról; maguk is a föld arculatának részei. Bármelyiket megdöbbentheti a nagy változások látványa, amelyek körülötte zajlanak, s megkérdheti tőled, ugyan hol van, és te Kent szavaival kell hogy felelj: „Saját országodban, sir.” Végül, amikor már kezdtem úgy érezni, örök életemben Nairobiba kell járnom és kormányhivatalokban kilincselnem, váratlanul értesítettek, hogy teljesítik kérésemet. A kormányzat beleegyezett, hogy a Dagoretti Erdőrezervátum egy részét farmom telepeseinek rendelkezésére bocsássa. Itt felépíthetik majd saját településüket, nem messze a régi helyüktől, és a farm eltűnése után is megőrizhetik arcukat és nevüket mint közösség. A döntés hírét mély és néma érzelem fogadta a farmon. A kikujuk arckifejezéséből lehetetlen volt megállapítani, vajon mindig is bíztak-e az ügy ilyetén végkifejletében, vagy már minden reményről letettek. Amint a dolog elintéződött, tüstént különféle és változatosan bonyolult kérésekkel és folyamodványokkal álltak elő, de ezekkel már nem voltam hajlandó foglalkozni. Még mindig odagyűltek a házam köré, de most valami új módon figyeltek engem. A bennszülötteknek oly fejlett érzékük van a szerencséhez, s annyira bíznak benne, hogy most, első sikerünk után, meglehet, azt remélték, minden jóra fordul és mégiscsak ott maradok a farmon. Ami engem illet, a telepesek sorsának megnyugtató rendezése gyógyír volt a szívemre. Ritkán éreztem ekkora elégedettséget.

Shakespeare: Lear király. / Vörösmarty Mihály fordítása

Azután, két vagy három nap múlva az az érzésem támadt, hogy munkámat ezen a helyen elvégeztem, most már indulhatok. A kávét betakarítottuk, a malom leállt, a ház kiürült, a telepesek megkapták a földjüket. Az esőzéseknek vége, az új fű már magasan burjánzik a pusztán és a hegyekben. A terv, amelyet még az elején eszeltem ki – hogy minden csip-csup ügyben beadom a derekam, s csak abba kapaszkodom, ami létfontosságú a számomra – kudarcot vallott. Beletörődtem, hogy egyenként megválok minden holmimtól, váltságdíjul az életemért, de mire semmim sem maradt, én lettem a legkönnyebb holmi, amitől a sors játszva megszabadul. A telihold besütött kopár szobámba, és a padlóra vetítette az ablakok vázát. Azt hittem, azért kukucskál be a hold, hogy lássa, meddig akarok még maradni ott, ahonnét minden tovatűnt. – Ugyan – felelte a hold –, az idő nekem semmit sem jelent. Szerettem volna addig maradni, amíg telepeseimet elhelyezik új földjükön. De a föld felmérése időbe telt, s nem lehetett tudni, mikor költözhetnek át.

Istenhozzád
Úgy esett, hogy a vidék vénei akkor elhatározták: ngomát tartanak a tiszteletemre. A vének ngomái nagy és fontos események voltak a múltban, de ma már ritkán táncoltak, s amióta csak Afrikában éltem, egyszer sem került rá sor. Pedig szerettem volna látni, mert a kikujuk nagy véleménnyel voltak felőle. Nagy kitüntetés volt a farmnak, hogy éppen ott akarták megtartani; embereim már jóval az esemény előtt egyébről sem tudtak beszélni. Farahra, aki pedig általában lenézte a bennszülött ngomákat, szintén nagy hatást tett a vének döntése. –Ezek az emberek nagyon öregek, Memszahib – mondta –, nagyon, nagyon öregek. Különös volt hallani az ifjú kikuju oroszlánokat, amint nagy reverenciával és áhítattal tárgyalták a közelgő látványosságot. Valamit azonban nem tudtam ezekről a ngomákról – nevezetesen, hogy a kormányzat betiltotta őket. Hogy miért, sejtelmem sincs. A kikujuk maguk ismerték a rendeletet, de most figyelmen kívül hagyták; vagy mert úgy gondolták, ezekben a zavaros időkben olyasmit is szabad csinálni, ami normális időkben tilos, vagy mert tényleg elfeledkeztek róla a tánc által kiváltott erős érzelmek közepette. Még arra is képtelenek voltak, hogy titokban tartsák a készülődést. Az öreg táncosok, amikor megérkeztek, ritka, fenséges látványt nyújtottak. Százan lehettek és mind egyszerre érkeztek, bizonyára valahol a háztól távolabb verődtek össze. Az öreg bennszülöttek nagyon fázósak, s rendszerint bundákba és takarókba bugyolálják magukat, de most meztelenek voltak, mintha csak a félelmetes igazságot akarták volna ünnepélyesen kinyilatkoztatni. Harci festéket is csak diszkréten kentek magukra, de néhányan nagy fekete sastoll fejdíszt viseltek vén, kopasz koponyájukon, olyat, amilyet a fiatal táncosok fején látni. Egyéb díszekre nem volt szükségük, lenyűgözőek voltak önmagukban is. Nem törekedtek arra, mint az európai báltermek agg szépei, hogy fiatalnak látsszanak: az egész tánc lényege és jelentősége, számukra éppúgy, mint a nézők számára, pontosan a résztvevők korában rejlett. Volt azonban rajtuk egy igen különös jel, amilyet még sohasem láttam: krétával húzott csíkok végig a göcsörtös kezükön-lábukon, mintha csak kendőzeden őszinteségükben a bőr alatt megbújó merev és törékeny csontokat akarnák hangsúlyozni. Mozgásuk, amint lassú, bevezető vonulásban haladtak előre, olyan furcsa volt, hogy igazán elfogott a kíváncsiság: vajon milyen táncot látok majd. Miközben álltam és néztem őket, mint már annyiszor, megint az az érzésem támadt: nem én megyek el innen. Énnekem nem áll hatalmamban elhagyni Afrikát, maga a kontinens húzódik vissza tőlem lassan és ünnepélyesen, mint apálykor a tenger. Ez a processzió itt – a valóságban erős, fiatal harcosaim, a tegnapok és a tegnapelőttök táncosai hervadnak a szemem láttára s

tűnnek el mindörökre. A maguk módján mennek el, táncolva; a nép velem és én a népemmel – elégedettek voltunk. A vének nem beszéltek, még egymás közt sem; a közelgő erőfeszítésekre tartogatták minden energiájukat. ∗ Épp amint a táncosok felálltak a tánchoz, egy aszkari érkezett Nairobiból egy levéllel: a ngomára nem kerülhet sor. Annyira váratlanul jött az egész, hogy nem is értettem, s kétszer vagy háromszor végig kellett olvasnom a levelet. Az aszkarira, aki hozta, olyan nagy hatással volt az esemény súlya, amelyet ő borított fel, hogy ki se nyitotta a száját, sem az öregek, sem a háziszolgáim előtt, nem járkált peckesen föl-alá, ahogy az aszkarik szoktak, éreztetendő roppant hatalmukat a többi bennszülöttel. Egész afrikai életemben nem éltem át még egy ilyen keserű percet. Soha nem lázadt még föl a szívem ennyire azok ellen a dolgok ellen, amik velem történtek. Megszólalni se tudtam: éppen a minden szó hiábavalósága öltött alakot előttem a levélben. Az öreg kikujuk úgy álltak ott, mint vénséges birkanyáj, a szemek a ráncos szemhéjak alatt mind rám szegeződtek. Képtelenek voltak csak úgy, egy pillanat alatt feladni azt, amit annyira kívántak. Néhányuknak görcsös kis mozdulatokkal meg-megrándult a lába: táncolni jöttek, táncolniuk kell. A végén megmondtam nekik, hogy nem tarthatják meg a ngomát. Tudtam, hogy a hír másféle dimenziót ölt majd az ő fejükben, mint az enyémben, de hogy milyet, arról fogalmam sem lehetett. Talán most egyszeriben ráébredtek, hogy nincs többé ngoma, hisz nincs többé kinek táncolni, mert én már nem is létezem. Vagy talán azt képzelték, a valóságban már le is zajlott a páratlan ngoma, amelynek hihetetlen ereje mindent elsöpört, úgyhogy mire vége lett, vége lett mindennek. Egy kis bennszülött kutya a pázsiton kihasználta a csöndet, hangosan csaholni kezdett, és visszhangot vert a fejemben: …s az összes kiskutya, ∗ Tray, Blanch, Sweetheart engem ugat.  Kamante, akire a vének közt a tánc után kiosztandó dohányt bíztuk, a maga szokott hallgatag találékonyságában elérkezettnek látta a pillanatot, s előlépett a tubákkal teli nagy lopótökkel. Farah el akarta hessegetni, de Kamante kikuju volt, mindenkinél jobban ismerte a vén táncosokat, s végül ő diadalmaskodott. A tubák legalább valóságos. Kiosztottuk az öregek között, akik nem sokkal később elmentek. Azt hiszem, a farmon leginkább az öregasszonyok gyászolták meg távozásomat. A kikuju öregasszonyoknak kemény az élete, s őket magukat is kovakeménnyé változtatja; olyanok, mint az öreg öszvér: ha a közeledbe engeded, megharap. A betegségek sokkal nehezebben végeztek velük, mint a férfiakkal, ezt orvosi praxisomból megtanulhattam; vadabbak voltak, mint a férfiak, és még képtelenebbek a rajongásra. Számtalan gyermeket hoztak a világra s láttak meghalni; semmitől sem féltek. Háromszáz font súlyú tűzifakötegeket cipeltek a homlokukra vetett gyeplőszárral egyensúlyozva, tántorogtak alattuk, de le nem roskadtak; művelték a sambák kemény földjét kétrét görnyedve, kora reggeltől késő estig. „És onnét keresi áldozatját, és az ő szeme messzire lát. Szíve kemény, mint a kő, bizony, mint az alsóbb malomkőnek darabja. A félelmet kineveti. Amidőn magosra emeltetik, lenézi a lovat és lovasát. Könyörögni fog-é teneked? Lágy szavakkal szól-é tehozzád?” És volt még energiatartalékuk is; csak úgy sugárzott belőlük az életerő. A vénasszonyokat minden mélységesen érdekelte, ami a farmon zajlott, tíz mérföldet is gyalogoltak, hogy megnézzék a fiatalok ngomáját; egy tréfa, egy pohár tembu olyan féktelen nevetésre ingerelte őket, hogy ráncos, fogatlan arcuk szinte szétfolyt tőle. Ez az erő, az
 ∗

Bennszülött katona vagy rendőr a kelet-afrikai gyarmatokon. Ferencz Győző fordítása.

életnek ez a szeretete számomra nemcsak roppant tiszteletreméltónak, hanem dicsőségesnek és elbűvölőnek is tetszett. A farm öregasszonyai és én mindig barátok voltunk. Ők neveztek Dzserinek, a férfiak és a gyerekek– kivéve a legapróbbakat – sose használták ezt a formát. A Dzseri kikuju női név, de különleges konnotációi vannak; ha egy kikuju családban jóval a többi fivér és nővér után kislány születik, őt nevezik el Dzserinek – gondolom, szeretetmegnyilvánulás van benne. Az öregasszonyok sajnálták, hogy elmegyek. Máig is őrzöm egy kikuju asszony képét, akinek a nevét nem tudom, mert alig ismertem; valószínűleg Kathegu falujába tartozott, számtalan fia valamelyikének felesége vagy özvegye lehetett. A puszta egyik ösvényén közeledett felém, hátán hosszú, vékony póznák kötege, amikből a kikujuk a kunyhó tetejét csinálják – mert ez náluk asszonymunka. Ezek a rudak néha tizenöt láb hosszúak is megvannak; amikor az asszonyok viszik őket, a két végüknél összekötik, és a magas, kúp alakú terhektől az alattuk görnyedő ember, amint a tájon át vándorol, valami történelem előtti állat vagy egy zsiráfkülsejét ölti. A botok, amiket ez az asszony cipelt, feketék voltak és elszenesedettek, sok-sok esztendő füstje kormozta be őket a kunyhóban; ez azt jelentette, hogy lebontotta a házát, s az építőanyagot, már amilyen volt, éppen új helyre költöztette. Amikor összetalálkoztunk, földbe gyökerezett a lába, elállta előttem az ösvényt, és csak nézett rám, pontosan úgy, ahogy egy zsiráf a csordából, ha a síkon találkozol vele, amelynek élete, érzései és gondolatai megismerhetetlenek a számunkra. Azután hirtelen zokogásban tört ki, úgy csurogtak az arcán a könnyek, ahogy egy tehén kezd el vizelni előtted a pusztán. Sem ő, sem én nem szóltunk egy szót sem, néhány perc múlva utat engedett, elváltunk, és elindultunk ellenkező irányba. Legalább egy kis építőanyaga van, gondoltam, amivel új házat kezdhet, és elképzeltem, hogyan lát munkához, kötözi össze a botokat s csinál tetőt a feje fölé. A farm kis pásztorgyerekei számára viszont, akik egész életükben, kezdettől fogva ott láttak engem a házban, nagy izgalom és feszültség forrása volt a gondolat, hogy el fogok menni. Nehéz, ugyanakkor merész kaland lehetett nekik elképzelni a világot nélkülem; mintha tudták volna, hogy néha még a gondviselés is leköszön. Kidugták fejüket a magas fűből, ha arra jártam, és odakiáltottak: – Mikor mész el, Mszabu? Mszabu, hány nap múlva mész el? Amikor végül elérkezett a napja, hogy elmenjek, egyben szert tettem arra a különös tudásra, hogy olyan dolgok is megtörténhetnek, amiket elképzelni sem tudtunk, sem előtte, sem akkor, amikor történtek, sem utána, ha visszatekintettünk rájuk. A körülményeknek olyan mozgatóerejük van, amelyek az emberi képzelet vagy sejtelem közreműködése nélkül is előrelökik és megvalósítják az eseményeket. Ilyenkor úgy tartunk kapcsolatot azzal, ami történik, hogy figyelmesen követjük pillanatról pillanatra, mint a vak, akit vezetnek, aki óvatosan, de tudatlanul rakja előre hol az egyik, hol a másik lábát. A dolgok megtörténnek veled, és érzed is, hogy megtörténnek, de ettől eltekintve semmi közöd hozzájuk, nincs kulcsod az okukhoz vagy értelmükhöz. A cirkuszi állatok, azt hiszem, ugyanígy produkálják magukat előadás közben. Akik átestek már ilyen eseményeken, elmondhatják, hogy átestek egyfajta halálon – olyan út ez, amely kívül esik a képzeleten, de beletartozik a tapasztalásba. Gustav Mohr kora reggel kijött a kocsiján, hogy elkísérjen a vasútállomásra. Hűvös reggel volt, alig látszott némi szín a levegőben és a tájon. Mohr sápadt volt és egyre pislogott, s nekem eszembe jutott, mit mesélt egy bálnavadászhajó öreg norvég kapitánya odalenn Durbanben: a norvégokat semmi vihar nem ejti kétségbe, de az idegrendszerük a nyugalmat nehezen viseli. Megteáztunk a malomkő asztalnál, mint annyiszor. Előttünk, nyugatra a hegyek, a patakok fölött lebegő szürke kis ködszalagokkal, komoran éltek át egy újabb pillanatot sok ezer éves életükből. Nagyon fáztam, mintha csak fenn jártam volna közöttük. Szolgáim még mindig ott voltak az üres házban, de egzisztenciájukat már, mondhatni, elköltöztették, családjukat és ingóságaikat előreküldték. Farah feleségei és Szaufe előző nap mentek be teherautón a nairobi szomáli faluba. Maga Farah el fog kísérni Mombaszáig, akárcsak

Dzsuma kisfia, Tambo, aki erre vágyott a legjobban a világon, és az ajándék tehén vagy a mombaszai út lehetősége közül az utóbbit választotta. Elbúcsúztam mindegyik háziszolgámtól, s ők, akik még régen olyan szigorú parancsot kaptak, hogy mindig csukják be az ajtókat, most szélesre tárták s nyitva hagyták mögöttem. Tipikus bennszülött gesztus volt ez: vagy azt jelezték vele, hogy visszavárnak, vagy azt akarták hangsúlyozni, hogy nincs már semmire rácsukni a ház ajtaját, akár nyitva is maradhat a szeleknek. Farah lassan, gondolom, a hátasteve tempójában vezette végig a kocsit a felhajtón, amíg csak a ház el nem tűnt a szemem elől. Amint a tóhoz értünk, megkérdeztem Mohrt, van-e még időnk megállni egy pillanatra, kiszálltunk, és elszívtunk egy cigarettát a parton. Láttunk néhány halat a vízben; ezeket már más fogja ki, más eszi meg, aki nem ismerte öreg Knudsent, s nem tudja, milyen fontos teremtmények itt ezek a halak. Megjelent Szirunga, Kaninu kisunokája, az epilepsziás, hogy búcsút vegyen még utoljára, mert a végső napokban állandóan odajárt a házhoz ugyanezen célból. Amikor beszálltunk a kocsikba, és újra elindultunk, rohanni kezdett utánunk, amilyen gyorsan csak bírt, mintha a szél hajtaná a porban, hisz oly kicsi volt – utolsó kis szikra a tüzemből. Követett bennünket egészen odáig, ahol a farmút a főútba torkoll, s már attól féltem, a főútra is kijön velünk, mert akkor úgy éreztem volna, szétszóródott, héjanként szerteszállt az én farmom egészen. De a sarkon megállt; végül is még mindig a farmhoz tartozott. Csak állt ott, és nézett utánunk, míg a farm útjának kanyarát szem elől nem vesztettem. Nairobi felé sáskákat láttunk a fűben és az úton. Egy-kettő bevágódott a kocsiba is; alkalmasint újra elözönleni készültek a vidéket. Sok barátom kijött elbúcsúzni az állomásra. Ott volt Hugh Martin, súlyosan és egykedvűen, s amint odalépett hozzám búcsút venni, igen magányos, heroikus figurának tetszett a farm Pangloss doktora, olyan embernek, aki mindenét odaadta, hogy a magányát megvásárolhassa, valamiképpen Afrika szimbólumának. Úgy búcsúztunk el, mint barátok; nagyon jól éreztük magunkat együtt, sok estét bölcselkedtünk át. Lord Delamere egy kicsit megöregedett, egy kicsit még jobban megőszült, a haját rövidebbre vágatta, mint amikor együtt teáztunk a Maszáj Rezervátumban, amikor a háború elején meglátogattam az ökrös transzporttal, de most is éppoly aggályosan s igen nagyon gáláns és udvarias volt, mint annak előtte. Ott volt a peronon Nairobi legtöbb szomálija. Odajött hozzám Abdallah, az öreg marhakereskedő, és szerencsehozó, türkizköves ezüstgyűrűt adott ajándékba. Bilea, Denys szolgája ünnepélyesen megkért, tolmácsoljam tiszteletteljes üdvözletét ura angliai fivérének, akinek házában a régi időkben vendégeskedett. Mint Farahtól már a tengerparti vonaton megtudtam, kijöttek az állomásra riksáikban a szomáli hölgyek is, de a sok összegyűlt szomáli férfit meglátva elvesztették a bátorságukat és visszahajtottak. Gustav Mohrral már a vonatból ráztam kezet. Most, hogy a vonat indulni készült, sőt már indult is, visszanyerte a lelki egyensúlyát. Oly igen szeretett volna bátorságot önteni belém, hogy egészen nekipirult; az arca lángolt, világos szeme ragyogott rám. Szamburu megállónál leszálltam a vonatról, és amíg a mozdony vizet vett fel, sétáltam egyet Farahhal a peronon. Délnyugat felé nézve láthattam onnan a Ngong-hegyeket. Nemes vonulatuk levegőég-kéken emelkedett a környező lapos táj fölé. De olyan messze volt már, hogy a négy csúcs aprónak tűnt, alig kivehetőnek, egészen másnak, mint ahogy a farmon festett. A hegység körvonalát lassan kisimította, elegyengette a távolság keze.

Tartalom
1 / Kamante és Lulu A ngongi farm Egy bennszülött gyermek Vadember a bevándorló házában Egy gazella 2 / Baleset a farmon A baleset Lovaglás a rezervátumban Vamai Vanyangerri Egy kikuju törzsfőnök 3 / Vendégek a farmon A nagy táncok Vendég Ázsiából A szomáli nők Öreg Knudsen Egy menekülő megpihen a farmon Barátok vendégségben A nemes pionír Szárnyak 4 / Egy bevándorló jegyzetfüzetéből A szentjánosbogarak Az élet útjai A vad a vadnak segít Esza története Az iguána Farah és A velencei kalmár Bournemouth krémje A büszkeségről Az ökrök A két fajtáról Háborús szafari

A szuahéli számrendszer „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet” Holdfogyatkozás A bennszülöttek és a költészet A millenniumról Kitos története Némely afrikai madarak Pania Esza halála A bennszülöttekről és a történelemről A földrengés George Kedzsiko A zsiráfok Hamburgba mennek A menazsériában Útitársak A természettudós és a majmok Karomenya Púran Szingh Különös esemény A papagáj 5 / Búcsú a farmtól Nehéz idők Kinandzsui halála Sír a hegyek közt Farah és én mindent eladunk Istenhozzád

Árkádia, Budapest A kiadásért az Árkádia Könyvklub igazgatója felel Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai rendelés törzsszáma: 3616.66-14-2 Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató Készült Debrecenben, 1987-ben Felelős szerkesztő: Barkóczi András A fedélterv Pintér László munkája Műszaki vezető: Miklósi Imre Készült 138 000 példányban, 21,31 (A/5) ív terjedelemben Baskerville betűvel ISBN 963 307 099 6

Lawrence Durrell Alexandriai négyes
Árkádia-kiadás 1148 oldal, fűzve 142 Ft Amikor ez a mű Angliában megjelent (1957– 1960), némelyek a regényforma forradalmi megújulását köszöntötték benne. Felépítése csakugyan szokatlan: az első rész, a Justine, egy titokzatos nő történetét mondatja el egy íróval; a második, a Balthazar, egy kabbalista orvos szemszögéből tekinti át ugyanazt; a harmadik, a Mountolive, a nő férjét állítja a középpontba, s csak a negyedik, a Clea viszi időben is tovább a cselekményt. De világsikerét Durrell valószínűleg nem ennek a regénytechnikai újításnak köszönheti, hanem annak a szuggesztív képnek, amelyet egy különös városról, a harmincas évek Alexandriájáról fest. Kleopátra és Kavafisz városa ez, ősi bujaságé és modern életérzésé. Embersűrűs levantei vadon, és mégis a fojtogató magány világa, amelyből csak a szexualitás ígér kitörést. Az író ezt a négyszínnyomatú Alexandria-képet vagy kollektív lélektani kórképet át- meg átszövi elemző, mondhatni, filozófiai jellegű megjegyzéseivel. Hogy a regény mégsem lesz „nehéz” olvasmány, az főként költői, plasztikus stílusának tudható be: bármennyire kifinomult és elvont is olykor, mindig érzékletes és érzéki, hiszen a célja, mint a második rész bevezetőjében írja a szerző, a „modern szerelem” vizsgálata volt. Fordította: Szőllősy Klára.

Erich Segal Szerelmi történet
Femina sorozat 160 oldal, fűzve 23 Ft „Szaloncukornak, csokoládépudingnak és hasonlónak nevezik a regényemet. Nekem semmi kifogásom nincs az ilyenfajta hasonlatok ellen. Hiszen a puding is, a torta is éhséget csillapít, tápláló és ízletes.” Erich Segal, a világ mind ez ideig legnagyobb könyv- és regénysikerének szerzője nyilatkozott így a Love Story fogadtatásáról. Az amerikai író milliókat megkönnyeztető, érzelmes-romantikus történetének főszereplője Olivér Barrett, a Harvard Egyetem szépreményű, nagynevű milliomos családból való hallgatója, aki beleszeret egy egyszerű, szegény, olasz eredetű család muzsikusnak készülő lányába, Jennybe. S hiába áll kettőjük között áthidalhatatlan társadalmi szakadék, a fiatalok egymáséi lesznek. A fiú szembefordul milliomos családjával, vállalja a lázadó szegénységet, a lány – bár hajlamosabb a milliomos szülőkkel való békülésre – szépségével és szorgalmával bearanyozza a romantikus diáknyomorúságot. De mire sorsuk végre – a tiszta érzelmek méltó jutalmaként – egyenesbe jönne, Jenny megbetegszik. A második kiadásban megjelenő regényt Kada Júlia fordította.

Maxie Wander Jó reggelt, szépségem!
Femina sorozat 368 oldal, fűzve 39 Ft Tizenkilenc beszélgetés – tizenkilenc sors. Ez az alcíme az NDK-beli írónő riportkönyvének. A kérdező a fiatalon elhunyt Maxie Wander, akinek a Tekints vissza harag nélkül című kötetét nemrég vehette kézbe a magyar olvasó. A riportalanyok különböző korú és társadalmi helyzetű nők – a legfiatalabb tizenhat, a legidősebb kilencvenkét éves. Van köztük parasztasszony és tudományos kutató, pincérnő és nagypolgári származású hölgy, van férjezett és hajadon, gyermektelen és sokgyermekes. Ami mégis közös bennük: az, hogy az érzékeny és kulturált írónő kérdéseire hajlandók és képesek szembenézni önmagukkal, megfogalmazni és őszinte egyszerűséggel elmondani, hogyan alakítják életüket, hogy győzik le nehézségeiket – vagy éppen miben látják kudarcaik okát. Tizenkilenc női sors tárul ki az olvasó szeme előtt – tizenkilencféle vélemény hangzik el mindnyájunkat érintő kérdésekről: családi és munkahelyi gondokról, gyermeknevelésről és a partnerkapcsolatok különböző formáiról. Csak nők szólalnak meg, nyilatkozataikban mégis hangot kap a társadalom valamennyi gondja, baja. A kötetet Juhász Edit, Koch Júlia, Martinné Kovács Anna, Márkus Gabriella és Osvát Anna fordította.

Margaret Mitchell Elfújta a szél I–II.
Árkádia-kiadás 1200 oldal, fűzve 225 Ft Scarlett O'Hara, Észak-Georgia ünnepelt szépsége tizenhat éves, amikor e monumentális regény első lapjain találkozik vele az olvasó – s huszonnyolc, amikor elbúcsúzik tőle. A közben eltelt tizenkét esztendő nemcsak őt gyötörte, változtatta meg, hanem szűkebb hazáját, a Délt s egész Amerikát is. A szép és fiatal Scarlett mindenkivel flörtöl – de csak egyvalakibe szerelmes: a birtokszomszédjuk fiába, Ashley Wilkesbe. Ashley azonban unokahúgát, Melanie-t veszi feleségül, s a vérig sértett Scarlett bosszúból hozzámegy Melanie bátyjához, Charleshoz, akit pedig eredetileg Ashley húgának, Indiának szántak… Ennyiből is látható, hogy a szálak bonyolultak, s még jobban összebogozza őket, hogy közben kitör az amerikai polgárháború, Észak és Dél tragikus, korántsem emelkedett harca, amelynek végső tétje talán nem is a rabszolgák felszabadítása, hanem a munkaerő megszerzése az északi gyárakba, s a gazdag, de maradi Dél kifosztása a gyorsabban haladó, de mohóságában kevéssé rokonszenves jenkik Északja által. Margaret Mitchell 1900-ban született, régi déli család sarja. A húszas évek közepén autóbaleset érte, évekig ki sem mozdulhatott. Ekkor írta egyetlen művét, az Elfújta a szél-t. A regény egy csapásra világhírűvé tette. Egy-két év leforgása alatt több millió példány kelt el belőle. 1939-ben azóta is nagy sikerrel játszott filmet készítettek a könyvből. Az írónő 1940-ben halt meg. Fordította: Kosáryné Réz Lola és Sulhóf József.

(a borítók belső oldalain:)

1912 telén egy huszonhét éves dán úrilány eljegyezte magát svéd unokatestvérével, Bror Blixen báróval. A házasságkötésre 1914 januárjában már a kelet-afrikai brit protektorátus kikötővárosában, Mombaszában került sor. Az egyik tanú Vilmos svéd királyi herceg volt, aki memoárjában így emlékezik a menyasszonyra: „Karcsú, jó alakú, okos szemű, dús gesztenyebarna hajú, bájos és elegáns fiatal nő…” Ezt a vonzó ifjú hölgyet Karen Dinesennek hívták. Apai ágon ősnemes, anyai ágon gazdag nagypolgári famíliából származott; festőnek készült, s jobbára sikertelen írói próbálkozásokat is tudhatott maga mögött, amikor leendő férjével úgy döntött, hogy a későbbi Kenya gyarmaton kezdenek új életet. Édesanyja rokonsága, a vagyonos Westenholz család segítségével hatalmas birtokot vásároltak Nairobi közelében, „a Ngong-hegyek alatt”, ahol kávétermesztéssel akartak foglalkozni. Rossz helyet választottak, a farm túlságosan magasan feküdt ehhez, ráadásul Blixen báró semmi hajlandóságot sem mutatott a gazdálkodásra: szívesebben futott a gyarmat szépasszonyai után, és tehetséges white hunter-nek, vagyis szafarivezetőnek bizonyult – így ismerkedett meg a mi nagyszerű vadászírónkkal, Széchenyi Zsigmond gróffal és Hemingwayjel is. Karen Dinesen, illetve most már Karen Blixen viszont élete nagy és örök szerelmével ismerkedett eközben: Afrikával – az afrikai tájjal, az afrikai „bennszülöttekkel”, a kelet-afrikai kikuju, szomáli, maszáj emberekkel és kultúrákkal. Afrikában, Afrika hatására lett belőle igazi és lenyűgözően egyedi karakterű író, a huszadik századi dán irodalom „nagyasszonya”. Tizenhét évig élt a fekete kontinensen, nagyobbrészt férjétől külön-, majd elváltan, s meglehetősen viharos szerelmi viszonyban egy másik „természeti emberrel”, a tragikus véget ért Denys Finch-Hattonnal. Örökölt dán birtokára, Rungstedlundbe visszatérve, 1937-ben előbb angolul, majd dánul megírta lírai memoárját-életrajzát, amelyet később romantikus-pszichológiai elbeszéléskötetek, regények követtek. Hosszú és súlyos betegségekkel terhes életének (1962-ben halt meg) főműve azonban kétségtelenül a Volt egy farmom Afrikában. Karen Dinesen, illetve Karen Blixen, leggyakoribb írói álnevén Isak Dinesen, olyan hódolattal és alázattal fordult Fekete-Afrika felé, olyan kivételes érzékenységgel figyelte és festette le tájait, lakóit, amilyenről azóta is alig tett tanúságot európai művész. S ami életrajzából és levelezéséből tudható: szenvedélyesen gyűlölte és megvetette a brit gyarmati közigazgatás korlátolt „felsőbbrendűségét” – Farah Adent, Kinandzsuit és a többieket tartva erkölcsileg előbbre valónak. Részint ennek az egyedülálló könyvnek az alapján készült Sydney Pollack hét Oscar-díjjal kitüntetett filmje, a főszerepekben a páratlan tehetségű Meryl Streeppel, valamint Robert Redforddal.

Karen Blixen Volt egy farmom Afrikában Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek alatt. Az egyenlítő száz mérfölddel északabbra szeli át a fennsíkot, és a farm hatezer lábnyira feküdt a tengerszint felett. Nappal úgy érezte az ember, hogy fenn él a nap közelében, de a kora reggelek és az esték áttetszőek, nyugalmasak voltak, s az éjszakák hidegek… A tájnak és benne az ember életének legfőbb jellegzetessé azonban a levegő volt. Az afrikai fennsíkon eltöltött időt visszaidézve mellbe vág az érzés, hogy fenn éltem akkor, fenn a levegőben. Az ég legtöbbnyire halványkék volt vagy ibolyaszínű, roppant, súlytalan, folyvást változó felhőtömegek tornyosultak és vitorláztak rajta, kéksége jóformán önálló életre kelt, s a belátható távolban friss mélykékre festette a hegy vonulatát és az erdőket. Déltájban maga a levegő is élt a föld felett, mint valami lobogó lángnyelv: villódzott, hullámzott, ragyogott, akár a tiszta folyóvíz, visszatükrözött és megkettőzött minden egyes tárgyat, és csodálatos délibábot varázsolt. Fönn, ezen a magaslati levegőn könnyen lélegzett az ember, elemi nyugalmat, a szív bizodalmát szívta magába. A fennsíkon reggel felébredt, s első gondolata az volt: itt vagyok, mert itt az én helyem.

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->