Bereczkei Tamás

EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA

OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 2003

TARTALOM
Előszó. Az új lélektan a kibontakozó lélek nyomában 9

1. rész. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
1.1. fejezet. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 1.1.1. Darwinizmus 1.1.2. Etológia 1.1.3. A szociobiológiai örökség 1.1.4. Adaptacionizmus, ultimatív megközelítés, redukcionizmus 1.2. fejezet. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK 1.2.1. Az elme evolúciós gyökerei 1.2.2. Humán viselkedésökológia 1.2.3. Evolúciós pszichológia: álláspontok Összegzése 1.2.4. Integratív megközelítés 12 12 14 19 22 27 27 32 37 41

2. rész. EGYÉN ÉS CSOPORT
2.1. fejezet. ROKONSÁG 2.1.1. Rokonszelekció 2.1.2. Rokoni kapcsolatok a tradicionális társadalmakban 2.1.3. Pszichológiai algoritmusok az ipari társadalmakban 2.2. fejezet. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS 2.2.1. A reciprocitás szabályai és feltételei 2.2.2. Cserekapcsolatok az emberi társadalmakban 2.2.3. Egy adaptációs probléma: a csalók kiszűrése 2.2.4. A társas csere és kölcsönösség egyéb pszichológiai algoritmusai 2.2.5. Még egyszer a területspecificitásról 2.2.6. Barátság, érzelmek 2.3. fejezet. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFELÁLDOZÁS 2.3.1. Indiszkriminatív altruizmus 2.3.2. A kérkedésmodell 2.3.3. Csoportszelekció 2.3.4. Csoportszelekció az emberi evolúcióban 2.4. fejezet. CSOPORTSZERVEZŐDÉS 2.4.1. Csoportméret 2.4.2. Csoportidentitás 2.4.3. Saját csoport/idegen csoport. Xenofóbia 2.4.4. Dominancia és státus 2.4.5. Presztízs, rang, önértékelés 2.4.6. Lojalitás és egalitarianizmus 2.5. fejezet. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS 2.5.1 A vérfertőzés elkerülése: negatív imprintirig 44 44 47 51 58 58 60 63 67 69 70 73 73 74 76 78 83 83 86 89 94 98 101 104 104

2.5.2. Incesztustabuk 2.5.3. Homogámia

108 110

3. rész. PÁRKAPCSOLATOK
3.1. fejezet. SZAPORODÁS 3.1.1. Szülői ráfordítás 3.1.2. Az emberi eredet 3.1.3. Rejtett és szinkronizált ovuláció 3.2. fejezet. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS 3.2.1. Poligínia 3.2.2. Monogámia 3.2.3. A demográfiai átmenet: a modern társadalmak „problémája" 3.3. fejezet. SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 3.3.1. Intraszexuális vetélkedés 3.3.2. Szexuális hajtóerők 3.3.3. Versengés, kockázatkereső magatartás 3.3.4. Mortalitás 3.3.5. Alternatív stratégiák I. Egyéni különbségek a férfiak szexuális viselkedésében 3.3.6. Alternatív stratégiák II. Egyéni különbségek a nők szexuális viselkedésében 3.3.7. Spermiumvetélkedés 3.3.8. Szexuális hűtlenség, paternitás, féltékenység 3.4. fejezet. PÁRVÁLASZTÁS 3.4.1. Epigám szelekció: párválasztás és szaporodás 3.4.2. Emberi párválasztás és reproduktív érték 3.4.3. Univerzális kritériumok 3.4.4. Kontextusfüggő stratégiák 3.4.5. Udvarlás 3.4.6. Homoszexualitás 3.5. fejezet. FIZIKAI VONZERŐ 3.5.1. Másodlagos nemi jellegek. A női mell 3.5.2. Testalak 3.5.3. Derék-csípő arány 3.5.4. A férfitest mint fitnessindikátor 3.5.5. Arc I. A vonzerő univerzális jelzései 3.5.6. Arc II. A vonzerő kontextusfüggő sajátosságai 3.5.7. Szimmetria 3.5.8. Néhány záró megjegyzés 118 118 121 124 128 128 131 135 142 142 146 149 153 156 161 166 168 176 176 183 185 188 193 198 203 203 205 208 211 213 217 220 225

4. rész. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.1. fejezet. KÖTŐDÉS 4.1.1. Anya és csecsemő kapcsolata 4.1.2. Attachment 4.1.3. Apai gondoskodás 4.1.4. Menopauza: a nagymamák intézménye 228 228 233 238 241

4.2. fejezet. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN 4.2.1. Reproduktív döntések: elméleti áttekintés 4.2.2. Szülő-utód konfliktus 4.2.3. Diszkriminatív gondoskodás I. Az utód reproduktív értéke 4.2.4. Diszkriminatív gondoskodás II. Szülői erőforrások 4.2.5. Gyerekbántalmazások, gyerekgyilkosságok 4.2.6. Szülői preferenciák az utód nemének függvényében 4.2.7. Alternatív apai szerepek 4.3. fejezet. FEJLŐDÉS 4.3.1. Neoténia és hipermorfózis 4.3.2. Epigenezis. Gyermekkori fóbiák 4.3.3. Szeparáció 4.3.4. Játék 4.4. fejezet. A NEMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE 4.4.1. Csecsemők 4.4.2. Fizikai fejlődés 4.4.3. Szociális fejlődés 4.4.4. Kognitív fejlődés 4.4.5. A nemek közötti viselkedési különbségek kialakulása 4.5. fejezet. SZOCIALIZÁCIÓ 4.5.1. Szocializáció: genetikai, családi és kulturális hatások 4.5.2. Családi környezet apák nélkül 4.5.3. A szocializáció evolúciós elmélete 4.5.4. Problémák az evolúciós magyarázatban

245 245 249 254 258 262 265 269 276 276 280 285 289 295 295 297 299 301 306 309 309 314 315 320

5. rész. ELME
5.1. fejezet. MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK 5.2. fejezet. EMBERSZABÁSÚAK 5.2.1. 5.2.2. 5.2.3. 5.2.4. 5.2.5. 5.2.6. Eszközhasználat, kauzalitás Utánzás, tanítás, kultúra Elmeteória (tudatelmélet) Énfelismerés Megtévesztés A machiavelliánus intelligencia, a szociális intelligencia és a társas agy hipotézise 5.2.7. Az ökológiai hipotézis 324 331 331 335 338 343 344 347 351 354 354 357 362 365 369 372 375

5.3. fejezet. EGYEDFEJLŐDÉS 5.3.1. A kezdeti társas ügyesség 5.3.2. A fizikai világ ismerete 5.3.3. A társas kapcsolatok elmélyülése: „forradalom" egyéves korban 5.3.4. Elmeteória 5.3.5. Autizmus 5.3.6. Intuitív biológia 5.4. fejezet. HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ

5.5. fejezet. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK 5.5.1. A felnőttek elmeteóriája 5.5.2. Döntési és következtetési szabályok 5.5.3. Érzelmek 5.5.4. Érzelmek és rációnál is gondolkodás 5.5.5. Az érzelemkifejezések evolúciója 5.5.6. Az érzelemkifejezések sokfélesége 5.6. fejezet. NYELV 5.6.1. A nyelv gyökerei; emberszabásúak 5.6.2. A nyelv evolúciós rekonstrukciója 5.6.3. A nyelvi evolúció modelljei I. Ökológiai magyarázatok 5.6.4. A nyelvi evolúció modelljei II. Szociális magyarázatok 5.6.5. A nyelvi evolúció modelljei III. Szexuális szelekció 5.6.6. Fonémák, szavak, mondatok a gyermek fejlődésében 5.6.7. A nyelvelsajátítás veleszületett algoritmusai 5.6.8. Agyi struktúra, modularitás, relativizmus

383 383 384 388 390 393 398 402 402 408 413 416 420 422 424 428

6. rész. KULTÚRA
6.1. fejezet. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI 6.1.1. Szociobiológia. A Lumsden-Wilson-modell 6.1.2. Memetikus evolúció (kulturális szelekció) 6.1.3. Kettős öröklődési rendszer 6.1.4. Durham koevolúciós modellje 6.2. fejezet. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA 6.2.1. Színlátás 6.2.2. Tejcukorlebontás. Migráció 6.2.3. Táplálkozási preferenciák 6.2.4. Poliandria 6.2.5. A kultúra maiadaptivitása. Kuru. Cölibátus 6.2.6. A kultúra önkényes jellege? Divat. Nemi szerepek 6.3. fejezet. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK 6.3.1. Darwini medicina. A mellrák evolúciós hipotézise 6.3.2. Anorexia nervosa 6.3.3. Antiszociális viselkedés 6.3.4. Depresszió 6.3.5. A pszichopatológiák evolúciója; elméleti összefoglalás 436 436 440 443 448 451 451 453 457 460 464 467

472 472 475 478 481 484

Előszó

AZ ÚJ LÉLEKTAN A KIBONTAKOZÓ LÉLEK NYOMÁBAN

A mai pszichológia többféle módon keresi a megújulás lehetőségeit. Ilyen utakat kínál a fejlődés újrafelfedezése, a fejlődő gyermek előtérbe állítása, a rohamosan fejlődő neurobiológia értelmező rendszerének használata, a megváltozó kommunikációs közegek pszichológiai értelmezése s így tovább. Az evolúciós pszichológia, melyet Bereczkei Tamás tankönyve képvisel, az egyik legígéretesebb új szintézis. Valóban szintézisről van itt szó. Darwin teljes üzenetét fedezte fel újra a mai pszichológia, miközben persze szavakban s töredékekben Darwin másfél százada velünk van. A mai darwinista pszichológia azért szintetikus törekvés, mert három hagyomány összekapcsolását kísérli meg. A lelki jelenségeknek eredetük, történetük van. A lélektani magyarázat igazából evolúciós magyarázat kell legyen. Ezt a történetet azonban a mai evolúciós pszichológia nagyvonalúan kezeli. Nemcsak a szőrös majmok világa tartozik bele, vagyis mindaz a tudás, amit a hagyományos összehasonlító lélektan és az etológia felhalmozott az emberről, hanem a mai ember világa is. Az evolúciós pszichológia provokatív gondolata - mely persze az evolúciós filozófusoknál, Ernst Mach vagy Karl Popper munkáiban évszázada kísért hogy a mai ember szokásai, gondolati működésmódjai és preferenciái mögött is egy eredendő evolúciós környezethez való adaptáció munkál. Bereczkei Tamás összefoglaló könyve a legváltozatosabb lelki jelenségekre bemutatja ezt a provokatív gondolatot, ugyanakkor a vitákat is sokoldalúan értelmezi. Hiszen viták jócskán vannak arról, vajon

a kultúra csak hab-e az evolúciós tortán, vagy maga is formálja lelkünket. A könyv nemcsak vitákat ismertet, hanem eközben új módon foglal össze izgalmas önismereti tényeket szokásrendszereinkről. A történeti magyarázat alapjait szelekciós modellekben kell keresnünk. A teljes Darwin-életmű két szelekciós modellt hagyott ránk: az egyik a természetes kiválasztódás, a másik a nemi szelekció. Az egyik - most csak a lélek oldalát nézve - értelmezi, miért is félünk a rovaroktól még a városi világban is, a másik pedig, hogy miért szeretik a hölgyek a széles vállú férfiakat. A tankönyv azt a szemléletet képviseli, amely szerint az evolúciós pszichológia szintetikus ígérete itt is érvényes: az ember megértéséhez mindkét szelekciós rendszert tekintenünk kell. Az emberi természet. Az evolúciós pszichológia harmadik szintetikus eszméje az „emberi természet" gondolatának előtérbe állítása. A hazai közegben Csányi Vilmos által újra szalonképessé tett fogalom lényege az evolúciós pszichológia számára, hogy az ember az egyedfejlődés során sem felvértezetlen, gyenge nádszál. Evolúciós öröksége ad számára tanulási és fejlődési kiindulópontokat. Ebbe az ihletésbe, mint a tankönyv világosan bemutatja, sok minden beletartozik, az emberi nyelv s más magasabb rendszerek veleszületett meghatározóitól kezdve egészen a személyiség-lélektani különbségek evolúciós értelmezéséig. Bereczkei Tamás tankönyvének sok erénye van. Gazdag anyagot foglal össze az emberi viselkedésről. Ugyanakkor megőrzi az evolúciós pszichológia provokatív mondanivalóját, de

10

ELŐSZÓ. AZ ÚJ LÉLEKTAN A KIBONTAKOZÓ LÉLEK NYOMÁBAN

úgy, hogy nem valamelyik doktriner irányzat hívévé szegődik. Számára a szintézis éppen a komplexitást jelenti. Ez a komplexitás azonban a modern tudományban nem valamiféle dialektikus maszlag. Kiindulópontja kétkedés nélküli s egyértelmű: az ember lelki jelenségeiben is a Budakeszi, 2003. június 12.

természet része. Az evolúciós pszichológia eddigi sorsa s vitái mutatják, ezt az ártatlannak tűnő tézist nem is olyan könnyű elfogadni. Bereczkei Tamás könyve ezt az elfogadtatást fogja segíteni, a tudás világos rendszerezése és átadása mellett.

Pléh Csaba

1. rész

EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
Az utóbbi másfél évtizedben egy új paradigma bontakozott ki és erősödött meg a viselkedéstudományok körében. A magát evolúciós pszichológiának nevező tárgykör az emberi viselkedés integratív megközelítését kívánja nyújtani. Képviselői arra a kérdésre keresik a választ, hogy az evolúció során kialakult tanulási-döntési folyamatok milyen mértékben hatják át a mai ember lelki működését, és ez mennyiben meghatározó a viselkedés különböző területein. Reményeik szerint az evolúciós pszichológia az elméletek és magyarázatok olyan széles és koherens együttesét nyújtja, amely az emberi természet máig legteljesebb leírását szolgáltatja.

1.1. fejezet TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
Miközben az evolúciós pszichológia rövid - és látványosan gyors - fejlődésen ment keresztül, a hozzá vezető út a tudományfejlődési periódusok egyik leghosszabbika (Pléh 2000a, 2001). Legfontosabb előfeltevései és magyarázatai a darwini paradigmában gyökereznek, amelyeket elsők között az etológusok alkalmaztak az emberi viselkedésre. Egy másik markáns evolúciós megközelítésként tartjuk számon a szociobiológiát, amely a komplex társas kapcsolatok elemzésének feladatát tűzte ki célul.

1.1.1. Darwinizmus
Mint ismeretes, Charles Darwin (1859/2000) elmélete új alapokra helyezte az ember saját magára vonatkozó tudását. Eszerint fajunk integráns része az élővilág leszármazásláncolatának, amely tapasztalatilag tanulmányozható törvények működésén alapszik. Ezek egyike az ún. öröklődő változékonyság tétele: bármely populáción belül az egyedek különböznek egymástól testi felépítésükben és viselkedési reakcióikban. Az egyik gyorsabb, mint a másik, a másik jobban beleolvad a környezetébe, míg a harmadik ellenállóbb egyes betegségekkel szemben. Ezek a különbségek átörökítődnek egyik nemzedékről a másikra, és a változások szükséges alapját alkotják. Ugyancsak alapvető tétel Darwin szerint, hogy bármely populáció elvileg képes a túlszaporodásra, amennyiben az utódok száma még a lassan szaporodó fajok esetében is sokszorosan meghaladja a szülői létszámot (Darwin egyik példája szerint egyetlen elefántpár elvileg 19 millió leszármazottat képes maga után hagyni 750 év alatt). Általában azonban a populáció mérete hosszú távon stabil marad - ez a harmadik tétel -, aminek az az oka, hogy a környezet eltartóképessége korlátozott. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló erőforrások (táplálék, búvóhely, fészkelőhely stb.) mennyisége és elérhető-

sége mindig véges. Ezekből a tételekből az a következtetés adódik, hogy csak azok az egyedek képesek fennmaradni, amelyek előnyös tulajdonságaik révén a legjobban alkalmazkodnak környezetükhöz. Kiválogatódás indul meg közöttük, és a természetes szelekció azokat részesíti előnyben, amelyek a többiekhez képest több utódot hagynak hátra. Ebben a folyamatban bármely anatómiai, élettani vagy viselkedési jelleg, amely növeli a túlélés és a szaporodás esélyeit, el fog terjedni a populációban. Ezek az előnyös (adaptív) jellegek fokozatosan felhalmozódnak, és a populáció a kis lépések lassú, statisztikai jellegű összegeződése nyomán átalakul, amely időnként új faj megjelenéséhez vezet. Így például a Kerguelenszigeteken olyan légyfajokat találtak, amelyeknek hiányoztak vagy erősen csökevényesek voltak a szárnyai. Közeli rokonaik a Föld bármely más részén normális nagyságú szárnyat növesztenek, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy táplálékhoz és szexuális partnerhez jussanak. A szigeteken azonban óriási erejű szél fúj, amely a nagy szárnyfelületekkel rendelkező rovarokat kisöpri az óceán fölé. Csak azok a véletlenszerű változatok maradtak fenn és szaporodtak el, amelyek kisméretű, csökevényes szárnyaikkal jobban alkalmazkodtak a helyi környezet adottságaihoz. Utódaik elterjedtek a populációban, mi-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

13

1.1. ÁBRA Az irányító szelekció működése ■ A szelekció mértékét a szelekciós differenciái (s) adja meg, amely a teljes populáció átlagértéke (xp) és a szelektált alpopuláció átlagértéke (xj) közti különbséget fejezi ki (Forrás: Riddley 1993)

közben a nagy szárnyú formák kiszelektálódtak (Eibl-Eibesfeldt 1978). Itt az ún. irányító szelekció működött, amely az egymást követő generációk során át az átlagostól valamilyen irányban eltérő egyedeket részesíti előnyben (1.1. ábra). Darwin számára nyilvánvaló volt, hogy elméletét az emberre is alkalmazni lehet, mi több szükséges. Ha meg akarjuk érteni az ember lényegét, mindenekelőtt múltjával kell tisztába kerülnünk. „Az ember származása" c. munkájában ezt két alapelv segítségével tartotta lehetségesnek (Darwin 1871/1963). Az egyik az, hogy az ember nem hirtelen és előzmények nélkül jelent meg a Földön, hanem fokozatosan alakult ki az állatvilágból, közelebbről a jelenlegi emberszabású főemlősök őseiből. Az emberi érzelmek kifejeződése például azokból az arckifejezési formákból (motoros mintákból) alakult ki, amelyek a csimpánzok viselkedésében is felfedezhetők (5.5.5.). A második az, hogy evolúciós történelme során az ember ugyanazoknak a törvényeknek volt alávetve, mint az élővilág többi tagja. Darwin szerint pl. az emberi önzetlenség és együttműködés képességei azért alakultak ki, mert növelték a csoport egységét és ezzel fennmaradását, és emiatt pozitív szelekció irányult rájuk (2.3.3.).

A darwini elmélet a megszületését követő évtizedekben rendkívül sokszínű, olykor ellentmondásos szerepet játszott az emberi viselkedés magyarázatában (Bereczkei 1998a, Bowler 1984, Mayr 1982, Pléh 2000). Miközben sokan hivatkoztak rá, sőt elméletük egyik pillérévé tették - miként Freud vagy Thorndike -, igazában kevesen értették meg a természetes szelekció működésének valódi logikáját. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a darwinizmusnak sokáig nélkülöznie kellett a genetika alapvetéseit. Darwin nem rendelkezett olyan tudományos elmélettel, amely képes lett volna megmagyarázni, hogy az élőlények különböző tulajdonságai hogyan öröklődnek, miként adódnak át egyik nemzedékről a másikra, és mi okozza hirtelen változásaikat ebben a folyamatban. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a darwinizmus több táborra szakadt, s ezek képviselői éles vitákat folytattak egymással. A darwini elmélet átmeneti nehézségei közé tartozott az is, hogy az ún. szociáldarwinizmus lényegében egészen a második világháborúig eltorzította, ideológiai-politikai eszközökké alakította, és így alaposan lejáratta az eredeti gondolatokat. Ehhez járult még az, hogy a XX. század elejére kialakuló társadalomtudományi iskolák

14

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

meghatározó képviselői (Durkheim, Boas, Mead stb.) olyan elvek és módszerek mentén kezdték el vizsgálni az emberi viselkedés okait és mechanizmusait, amelyek átmenetileg kiszorították a darwinizmust az érvényes és tudományosan hiteles magyarázatok köréből (Bereczkei 1998a). Igaz, mint Pléh Csaba (2001) rámutat, a nagy, uralkodó felfogások mellett mindig is léteztek olyan eszmekörök, amelyek megőrizték az evolúciós gondolkodás jelentőségét a pszichológia számára. A XX. század közepére azonban sok minden megváltozott. A modern genetika kialakulásával a darwini tételek olyan támasztékhoz jutottak, amelynek segítségével egy minden eddiginél egységesebb és hatékonyabb tudományos rendszer jött létre: a neodarwinizmus vagy Modern Szintézis (Mayr 1982, Ridley 1993). Lehetségessé vált a populáción belüli génfrekvencia-változások elemzése, a szelekciós folyamatok modellezése és a fajképződés (speciáció) mechanizmusainak tanulmányozása. Az őslénytan (paleontológia) által feltárt emberi fosszíliák és az ún. molekuláris (genetikai) óra segítségével egyre pontosabb képet alkotunk a humán evolúció fejlődési szakaszairól és elágazódásairól. Kiderült, hogy az ember és a mai csimpánz ősei 5-7 millió évvel ezelőtt váltak el egymástól, melyet követően az ember saját evolúciós pályára lépett. Ma már meglehetősen gazdag ismereteink vannak a különböző hominida ősök fejlettségéről, testi felépítéséről, intelligenciájáról, viselkedési szokásairól, tárgyi kultúrájáról, és arról a környezetről, amelynek szelekciós nyomásai fokozatosan alakították őseinket. Természetesen nagyon sok mindent még nem tudunk erről a folyamatról, és a részleteket illetően számos vita osztja meg a szakembereket. A humán evolúció egyik lehetséges, napjainkban leginkább elfogadott - erősen vázlatos - rekonstrukcióját a 1.2. ábra mutatja be.

1.1.2. Etológia
E tudományos felfedezésekkel párhuzamosan jöttek létre azok az ugyancsak korszakalkotó

gondolatok és felismerések, amelyek az emberi viselkedés evolúciós magyarázatára vonatkoztak. Már Darwin számára világos volt, hogy az ember evolúciós öröksége nem csupán testi felépítésében ragadható meg. Viselkedésének és gondolkodásának alapvonásai ugyancsak a természetes szelekció működésének eredményeként alakultak ki. Ezt a programot, minden addiginál következetesebben, az új viselkedéstudomány, az etológia képviselte, amely komoly előretörést jelentett a viselkedés evolúciós magyarázata terén. Azt mondhatjuk, hogy az állati és emberi viselkedés darwini elmélete az etológia színre lépésével válik átfogó és egzakt magyarázó elvvé (Hinde 1982). A XX. század 30-as éveitől kezdve az etológia klasszikusai (Konrad Lorenz, Niko Tinbergen, W. Thorpe és mások) - radikálisan szakítottak a viselkedés akkoriban uralkodó - behaviorista, állatpszichológiai - megközelítéseivel. Értelmezésük szerint a természetes szelekció az állatvilág evolúciója során olyan viselkedési tulajdonságokat és tanulási képességeket részesített előnyben, amelyek előnyösek a túlélésre és szaporodásra nézve (Lorenz 1985, Tinbergen 1976). Jó példa erre Tinbergen (1963a) híres kísérlete, amelyben a dankasirály tojáshéj-eltávolító viselkedését vizsgálta, Röviddel a fióka kikelése után az anyamadár összeszedi a törött tojáshéjakat, a csőrében messzire elviszi és ott ledobja. Ez veszélyes művelet, hiszen eközben a fiókák egyedül, védtelenül maradnak a fészekben. Tinbergen feltételezte, hogy ezt a kockázatot felülmúlja az az előny, ami a fiókák későbbi védelméből származik. A törött tojáshéjak fehér, nyálkától csillogó belső felülete ugyanis könynyen észrevehető tájékozódási célpontot nyújt a ragadozóknak, elsősorban a felnőtt fajtársaknak és a varjaknak. E feltevés ellenőrzésére Tinbergen különböző nagyságú és színű tojáshéjakat tett a fészektől eltérő távolságokra. Azt találta, hogy a fészek közelében található feltűnő tojáshéj-darabok valóban felhívó jellegűek, és támadásra késztetik a ragadozókat. Arra következtetett, hogy a dankasirály tojáshéj-eltávolító viselkedése azért alakult ki az evolúció során, hogy biztosítsa a fiókák túlélését és így az anya-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

15

1.2. ÁBRA Az emberi evolúció vázlatos rekonstrukciója ■ (Forrás: Cavalli-Sforza 1995)

madár szaporodási sikerét. Ennek következtében elterjedt a populációban, genetikai alapjai rögzültek, míg az alternatív viselkedésformák a tojáshéjak fészekben hagyása - kevesebb túlélő utódot eredményeztek és fokozatosan kiszorultak a populációból. A fenti példa azt mutatja, hogy az etológusok a viselkedést filogenetikai adaptációnak fogták fel - éppúgy mint bármely morfológiai jellegzetességet -, amely komplex megközelítési módot

igényel, különböző módszertani eljárásokkal és magyarázó modellekkel. A módszerek között fontos szerepet játszott az állatok szabadon, természetes körülmények között folyó megfigyelése, és az egyes populációkról és fajokról nyert ismeretek összehasonlító elemzése. A viselkedés magyarázatához, elméleti megértéséhez pedig legalább négy típusú kérdésre kell választ adni az etológusok szerint (Tinbergen 1963b, Alcock 1998). Ezek együttesen, egymást kiegészítve ad-

16

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

nak teljes képet a tanulmányozott jelenségről. Először: milyen élettani (idegi és hormonális) folyamatok és pszichológiai mechanizmusok (motivációk, drive-ok) váltják ki közvetlenül a viselkedést? Másodszor: hogyan alakul ki és változik a viselkedés az egyedfejlődés során; mennyiben felelősek ebben a folyamatban a tanult és mennyiben az öröklött elemek? Harmadszor: mi a viselkedés funkciója, azaz milyen adaptív értékkel rendelkezik a túlélésre és a szaporodásra nézve? Negyedszer: hogyan változott a viselkedés az evolúciós fejlődés során; milyen leszármazási összefüggésekkel és törzsfejlődéstani eseményekkel jellemezhető e fejlődés? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása során az etológusok számos viselkedési jelenséget alapvetően új megvilágításba helyeztek. Többek között megváltozott magának az ösztönnek a fogalma, amelyet ma már nagyon szűk körben használnak a pszichológiában. Kikerült a tudományosan értelmezhető, tapasztalatilag ellenőrizhető jelenségek köréből. Az etológiai kutatások ugyanis számos olyan viselkedési mechanizmust tártak fel, amelyeket korábban differenciálatlanul az „ösztön" kategóriája alá soroltak (Tinbergen 1976, Lorenz 1985, McFarland 1993). Kiderült, hogy ezek az evolúció során létrejött, adaptív, genetikailag programozott viselkedési képességek és folyamatok egymástól nagyon különböző szerveződési elvek alapján épülnek fel. Egyesek merev, a tapasztalás által csak kevésbé módosítható cselekvési programokat képviselnek - ilyen pl. az öröklött mozgásminta, maturáció, viselkedési rituálék -, mások viszont a környezeti hatások irányában nyitottabbak, mint pl. az imprinting. Ezekre a magatartási egységekre még visszatérünk a könyv egyes fejezeteiben. Az etológia legnagyobb és legmaradandóbb, hatását talán a tanulás modern értelmezésére gyakorolta. A XX. század első felének pszichológiájában meghatározó szerepet játszó behaviorista pszichológusok feltételezték, hogy minden állat alapvetően azonos tanulási mechanizmusokkal rendelkezik (Boakes 1984). Attól függetlenül, hogy melyik fajhoz tartoznak, mindegyikük alá van vetve az asszociáció és a meg-

erősítés általános törvényeinek. A „merev", „vak" ösztönök csupán primitív, ismétlődő reakciósémákat írnak elő. Ezek azonban nem alkalmasak arra, hogy a magasabbrendű állatok és az ember alkalmazkodását irányítsák. Csakis a rugalmas tanulás segítségével képesek arra, hogy megbirkózzanak a környezet változó és egyedi hatásaival. Az etológusok vizsgálatai nyomán ez a dichotómia veleszületett és tanult között hamisnak bizonyult. Kiderült egyrészt, hogy a környezet ingereire adott válaszok sohasem függetlenek az állat genetikai képességeitől és hajlamaitól. Az állatok viselkedését veleszületett, „beépített" tanulási programok irányítják. Számos madárfaj esetén a fióka fajtársaitól tanulja meg a megfelelő énekmintázatokat, de nem akárhogyan. Peter Marler (1990) híres kísérleteiből tudjuk, hogy e madarak genetikai memóriájában egy nyitott program, ún. „nyers minta" található, amely lehetővé teszi bizonyos hangok, dallamfoszlányok képzését. A fajra jellemző teljes dallammintázat a környezetből származó információ hatására alakul ki, de ezt a veleszületett program szabályozza. Ha izoláltan nevelt madaraknak különböző fajhoz tartozó madarak énekét játsszák le, képesek kiválasztani a saját fajukra jellemző dallamokat és azt kezdik el utánozni. A fajtársak éneke egyre pontosítja, finomítja a veleszületett információt, amely fokozatosan kezd hasonlítani a többiek hangmintázatára. A teljes dallamkészlet akkor alakul ki, amikor az ivaréretté váló madár a hím nemi hormon, a tesztoszteron hatására maga is énekelni kezd, és egy akusztikus visszacsatoláson keresztül szabályozza saját hangképzését. Azaz figyeli saját énekét, az egyre összetettebbé váló belső mintát összehasonlítja a másoktól hallott tökéletes mintával, és így a fajára jellemző dallamszerkezetet produkál, amely majd nélkülözhetetlenné válik a párzás során (1.3. ábra). Az etológiai kutatások másrészt azt is kiderítették, hogy nem létezik egyetemes, minden állatban univerzálisan jelen lévő tanulási képesség, ahogy a klasszikus behaviorizmus állította. A természetes szelekció minden fajt speciális tanulási programokkal szerelt fel (McFarland

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

17

1.3. ÁBRA A madárének fejlődése ■ (Forrás: Marler 1990)

1993). Mindegyikük rendelkezik a tanulási képességek és hajlamok bizonyos rá jellemző készletével: van amit könnyen, van amit nehezen vagy egyáltalán nem képes megtanulni. A borz például teljességgel képtelen együttműködni a kísérletvezetővel bizonyos tanulási feladatok megoldásában, amelyeket a kutyák könynyen elvégeznek. Ennek az az oka, hogy a borzok ősei olyan viselkedési képességekre szelektálódtak, amelyek megfelelnek a magányos, éjszakai életmódhoz való alkalmazkodás követelményeinek. A kutyák ősei viszont nappali társas ragadozók voltak, akik viselkedési repertoárjában ezért a társakhoz való alkalmazkodás intelligens stratégiái jelentek meg. A 60-as évektől egyre inkább megerősödő humán etológia értelmezésében az ember ugyancsak fajspecifikus tanulási képességekkel rendelkezik. Számos megfigyelés és kísérlet tanúsága szerint pl. a kisgyerekek - sok esetben a felnőttek is - félelmet és menekülési reakciót mutatnak a kígyók, szakadék, sötétség, zárt tér,

pókok és más természeti dolgok látványára (Marks 1987). Kellemetlen benyomások hatására ezek a spontán viselkedési hajlamok „irracionális" érzelmekben: fóbiákban, pánikban ölthetnek testet (lásd részletesen 4.3.2.). Az említett dolgok az emberi evolúció során természeti környezetünk állandó, mindenütt jelenlévő veszélyforrásai voltak. Könnyen belátható, hogy az elhárításukat szolgáló veleszületett tanulási programok nagy túlélési értéket képviseltek ebben a környezetben. A megfelelő védekezés próba-szerencse tanulással történő fokozatos elsajátítása ellenben nagyon költséges lett volna, hiszen akár egyetlen negatív tapasztalat is végzetes következménnyel járhatott az életben maradásra. Éppen ezért erős szelekciós nyomás irányult azokra a viselkedési algoritmusokra, amelyek e természeti ártalmak elkerülésére hajlamosították hordozóikat. Nem alakultak ki veleszületett fóbiák ugyanakkor újabb kori környezetünk olyan félelmetes eszközeire, mint pl. a kés, a tűzfegyver vagy az elektromosság. Ez

18

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

érthető, ha figyelembe vesszük a természetes szelekció okozta változások lassú sebességét a kulturális fejlődéshez képest (6.1.3.). Néhány száz év nem elegendő a megfelelő adaptív hajlamok genetikai alapjainak a rögzülésére és elterjedésére. A humán etológia egyik legfontosabb célkitűzése volt azoknak a viselkedési jellegeknek a feltérképezése, amelyek készlete jellemző egy adott fajra (ún. fajspecifikus viselkedésformák). A Homo sapiens esetében is feltételezték, hogy rendelkezik egy többé-kevésbé egységes és univerzális viselkedési repertoárral. Ennek vizsgálatára - tekintve, hogy az emberekkel való kísérletezésnek nyilvánvaló etikai korlátai vannak a csecsemőkkel folytatott vizsgálatokat, a különböző kultúrák Összehasonlító elemzését és az emberszabású főemlősök magatartásának kutatását tartották a legfontosabbnak (Eibl-Eibesfeldt 1989). A humán etológusok egyetértettek abban, hogy az emberi természet mélystruktúráját alkotó magatartáselemek („univerzálék") az evolúció során jöttek létre, és történelmi kortól és társadalmi berendezkedéstől nagyrészt függetlenül jellemzik az embert. Működésük lényege az, hogy meghatározott módon szervezik meg a környezetre adott válaszokat. Gyakori kutatási területük a kommunikációs jelzések és üdvözlési rituálék, ahonnan a következő példa is származik. Az egyik legismertebb humánetológus, Ireneus Eibl-Eibesfeldt (1978, 1989) szerint a különbözőbb üdvözlési szokások, rituálék az agresszív és békítő jellegű viselkedési elemek kombinációjából jönnek létre. Alapjukat egy antagonizmus alkotja, ahol a fenyegető magatartás csillapító, kiengesztelő mozdulattal párosul. Amikor egy dél-amerikai yanomamö indián meglátogatja a szomszéd falut, ahol ismerősei és távoli rokonai laknak, sajátos szertartást mutat be. Teljes harci fegyverzetben lépi át a település határát, és harci táncot jár, feje fölött lóbálva íját és lándzsáját. Ezt a fenyegető fellépést egy mögötte lépkedő kisfiú ellensúlyozza, aki pálmalevelet lóbál a kezében, mintegy a békesség jeleként. A beduinok találkozása alkalmával a vendégek színlelt támadást intéznek lovaikon a házigaz-

dák felé, lövéseket adnak le irányukba, de úgy, hogy a lövedékek a homokba csapódjanak. Vendéglátóikhoz érve leszállnak lovaikról, mosolyognak, átölelik és megcsókolják őket. A modern társadalmak üdvözlési szokásai merőben mások, mindazonáltal hasonló alapelvek szerint szerveződnek; a fenyegető viselkedési elemeket békítő mozdulatok és gesztusok ellensúlyozzák. A kézfogás pl. egyrészt a fegyvernélküliséget jelzi, másrészt erőt és határozottságot közvetít. Az idegen országba látogató államférfit díszsortűz fogadja, ezt követően elhalad a katonák sorfala előtt, végül gyerekek virágcsokrot nyújtanak át neki és megcsókolják. Ezek az egymástól távol eső üdvözlési formák nagyon hasonló funkciót szolgálnak és ugyanazon szabályozó elv szerint szerveződnek. A találkozás - különösen egy ismeretlennel vagy kevéssé ismert emberrel - mindig kihívás, ahol a gyengeség bármifajta jele könnyen alárendelt viszonyt idézhet elő a másikkal szemben. Különösen amiatt, hogy az ember - főemlős örökségénél fogva - hajlik arra, hogy társas kapcsolatait egy dominanciahierarchia mentén alakítsa ki, ahol a másikkal szemben igyekszik fölérendelt pozíciót elfoglalni (2.4,4,, 2.4.5.). Éppen ezért vigyázunk arra, nehogy sebezhető vonásainkat és bizonytalanságunkat eláruljuk. Igyekszünk egyenrangú félként részt venni a kapcsolatban, és nyomatékosítani akarjuk határozottságunkat, erőnket és tekintélyünket. Az erőt demonstráló jelzéseket ugyanakkor békéltető, megnyugtató jellegű megnyilvánulások ellensúlyozzák, amelyek a barátságos szándékot közlik és azt, hogy készek vagyunk az ismeretség elmélyítésére. Pontosan e kettős szerveződés teszi lehetővé a kölcsönösségi alapon működő társas kapcsolatok megteremtését és fenntartását (Archer 1992). Ez az adaptív program - mint a példából láttuk koronként és kultúránként változatos formákban fejeződik ki. Ám e konkrét megnyilvánulások mindegyike ugyanazt a funkciót hordozza, ezért a humánetológusok funkcionális ekvivalenseknek is hívják őket. Az etológia európai iskolái mély nyomokat hagytak a szociobiológia és evolúciós pszichológia alapvetően amerikai gyökerű áramlatai-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

19 képzelték el, ami olykor teret nyitott a jelenségek mechanikus szemléletének.

ban, noha az utóbbiak ezt viszonylag ritkán vallják be. Tény, hogy az emberi viselkedés filogenetikai adaptációként való értelmezése és az emberi természet univerzális magatartásrepertoárjának elemzése a későbbi evolúciós kutatásoknak is egyik irányadó programja lett. Annak hangoztatása, hogy a tanulás olyan alkalmazkodási folyamat, amelyet veleszületett programok irányítanak, ugyancsak alapvető és máig jelentős felismerés. Új utakat nyitottak meg az összehasonlító állatpszichológia számára: a magasabbrendű állatok, különösen pedig az emberszabású főemlősök etológiai vizsgálata alapvető ismereteket nyújtott az emberi viselkedés megértéséhez. Ami pedig a konkrét magyarázatokat és kutatási eredményeket illeti, az etológiai vizsgálatok, mint látni fogjuk, ma is jelentős szerepet töltenek be az olyan területeken mint pl. anya-gyerek kapcsolat, egyedfejlődés, és nem verbális kommunikáció, Az etológiai szemléletnek ugyanakkor komoly korlátai voltak, amelyek a 70-es évekre világosan megmutatkoztak. A kutatások nagy része közvetlen megfigyelésekre és összehasonlító elemzésekre támaszkodott, és viszonylag kevés teret kaptak a kísérleti munkák. Ez a módszer sikeres volt az arckifejezések és más, nem verbális jelzések elemzése során vagy a csecsemők viselkedésének leírásában, de alkalmatlannak bizonyult a társas viselkedés mélyebb öszszefüggéseinek megértése terén. Az etológusok lényegesen nagyobb figyelmet szenteltek a Tinbergen-féle első két alapkérdés megválaszolásának, mint a másik kettőének. Azaz a viselkedési mintázatok elemzése és fajspecifikus jellegzetességeik bemutatása mellett nem kapott megfelelő hangsúlyt az adaptív mechanizmusok, funkciók megértése és az alkalmazkodásban szerepet játszó szelekciós folyamatok tisztázása. Lényegesen több leíró, deskriptív magyarázat született és kevesebb prediktív elmélet, amely a jelenségek evolúciós okainak feltárását tűzte volna ki célul. Ehhez járult, hogy az etológia klasszikusai közül többen - így pl. Lorenz - a viselkedés öröklött komponenseit túlságosan is a drive-elmélet szerint értelmezték és a viselkedési motivációkat belső energiák formájában

1.1.3. A szociobiológiai örökség
Mint ismeretes, a szociobiológia a 60-as évektől kezdődően vált egzakt és termékeny kutatási paradigmává a társas magatartás tanulmányozásában. Az etológiához képest lényegesen nagyobb figyelmet fordított a viselkedési funkciók és az azok kialakulásában meghatározó szerepet játszó szelekciós folyamatok tanulmányozására. Ebben az a körülmény segítette legjobban, hogy az akkorra már komoly eredményeket felmutató populációbiológiai és viselkedésökológiai modelleket sikerült beemelnie elméleti rendszerébe. Hatásukra újszerű és nagy magyarázó erejű elméleteket hozott létre - ilyenek voltak pl. a rokonszelekció vagy a szülői ráfordítás modelljei amelyek keretében rendkívül gazdag és sokszínű kutatómunka indult el (Wilson 1975). Sokáig nem tudtak például magyarázatot találni az oroszlánok kölyökgyilkosságára. Az egy falkában felnövő, egymással rokon oroszlán hímek ivarérettségük elérése után elhagyják csoportjukat. Ezt követően évekig nomádok módjára kóborolnak, majd megpróbálnak egy idegen falkában uralkodó szerepet kiharcolni maguknak. Ha sikerül az addig domináns hímet vagy hímeket elzavarni, amely többnyire heves, olykor halálos kimenetelű harcot igényel, akkor átveszik a nőstények és a territórium feletti rendelkezést. Szinte első dolguk, hogy a falkában lévő összes, egyévesnél fiatalabb kölyköt elpusztítsák, Hajtóvadászatot rendeznek ellenük, amelyet rendszerint a nőstények ellenállása sem tud megakadályozni. Ennek a kegyetlennek tűnő viselkedésnek, mint kiderült, az az értelme, hogy azok a nőstények, amelyek elvesztik kölykeiket, újra fogamzóképes állapotba kerülnek, Amíg ugyanis szoptatnak, egy hormonális mechanizmus (az ún. laktációs gátlás) megakadályozza a peteérésüket, és ez mintegy két évig terméketlenné teszi őket. A kölyökgyilkosságot követően, tehát a szoptatás megszakítása után azonban

20

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

rövidesen beindul a szexuális ciklusuk (ösztrusz), és párzanak a jövevény hímekkel. A hímek ilyen módon rövid idő alatt saját utódokat nemzenek. Erre szükség is van, mert egy hím oroszlán szaporodási időszaka viszonylag rövid: átlag 2-3 évig maradnak a falka élén, mielőtt az újonnan felbukkanó hímek őket is elüldözik. Annak a hímnek, amelyik a falka átvétele után rögtön elpusztítja az idegen hímektől származó kölyköket, több utóda lehet, mint azoknak a hímeknek, akik ezt nem teszik meg, ezért a természetes szelekció előnyben részesítette a kölyökgyilkosságot. A példa annak a korábban említett alapelvnek a fontosságát is aláhúzza, hogy a viselkedés alapvető okainak a megértése az egyéni reproduktív érdekek elemzését igényli. A természetes szelekció azokat az anatómiai jellegeket, érzékszervi képességeket, viselkedésformákat részesíti előnyben, amelyek növelik az individuum utódainak számát, azaz szaporodási sikerét. A szaporodási siker mérőszámaként gyakran az ún. rátermettség vagy alkalmasság (fitness) fogalmát használjuk. Ez azt mutatja, hogy az adott morfológiai vagy viselkedési jelleg - illetve ennek genetikai alapjai - milyen gyakorisággal jelennek meg a következő generációban. Amikor tehát azt mondjuk, hogy valamely tulajdonság előnyös az egyed rátermettsége szempontjából, ez azt jelenti, hogy növeli túlélő utódainak számát és ezzel genetikai reprezentációját a következő generációban. Gyakran előfordul azonban, hogy az individuális szint még mindig túl nagy lépték az evolúciós folyamatok tanulmányozására. Ennek az az oka, hogy miközben a természetes szelekció valóban az egyéni fenotípusok szintjén fejti ki hatását - azaz az egyedek morfológiai és viselkedési képességeinek a túlélésre és szaporodásra gyakorolt hatását értékeli ki -, de ami végső soron változik az idők folyamán, az a gének gyakorisági megoszlása a populáció génállományában (Williams 1966). A szervezet ugyanis átmeneti (tranziens) képződmény: előbb-utóbb elpusztul és befejezi evolúciós pályafutását. Az egyedre jellemző sajátos genetikai összetétel (genotípus) ugyancsak múlékony, hiszen az adott

génkombináció sohasem ismétlődik meg többé a szervezet pusztulását követően. Maguk az egyes gének azonban rendkívül stabilak a szervezet normális kémiai környezetében, és az öröklődés törvényeit követve sokáig változatlan formában adódnak át az egyik generációról a másikra. Számítások szerint pl. több mint ötmillió nemzedék szükséges ahhoz, hogy egy testalkotó fehérje, a fibrinogén nukleotidjainak (ezek a gének alapegységei) 1%-a megváltozzon. Konzervatív másolódásuk (replikációjuk) és időnkénti változásaik (mutációik) teszik alkalmassá a géneket arra, hogy a szelekció egységei legyenek, A kiválogatódás végső soron a különböző génváltozatok között folyik; azok maradnak fenn és terjednek el közülük, amelyek a túlélés és a szaporodás szempontjából előnyösebb morfológiai, viselkedési vagy pszichológiai tulajdonságokat írnak elő, mint az alternatív génváltozatok. Ezek a gének tehát olyan jellegeket (fenotípusokat) hoznak létre, amelyek nagyobb arányban jelennek meg a következő nemzedékben, ennélfogva elterjesztik saját genetikai alapjaikat (Dawkins 1986). Ez az ún. génszelekcionista modell- amely különösen a szociobiológia színrelépésével vált elfogadott és általános érvényű értelmezési keretté - egzakt és tesztelhető magyarázatokat kínál azokban az esetekben is, ahol a korábbi megközelítések kudarcot vallottak. Ilyen például a rokonok közötti kapcsolatok, homogám párválasztás, szülő-utód konfliktus, hogy csak néhányat említsünk a később tárgyalásra kerülő témák közül. A 70-es évektől kezdve a szociobiológia egyre jelentősebb szerepet játszott az emberi viselkedés megértésében és komoly hatást gyakorolt számos társadalomtudományi elméletre (Bereczkei 1991). A humán szociobiológia képviselőinek számos viselkedési mintázat és kulturális szokás esetén sikerült kimutatniuk, hogy azok az adott környezethez való biológiai adaptációkként jöttek létre, azaz előnyösek - vagy legalábbis a múltban előnyösek voltak - az egyének genetikai reprodukciója szempontjából. A humán szociobiológiai kutatások nagy erővel mutattak rá az emberi viselkedés evolúciós gyökereire, ökológiai kényszerfeltételeire

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

21 patrilineáris társadalmakban (lásd részletesen 3.3.8.). Ennek az az oka, hogy a leszármazás anyai ágon való számontartása általában együtt jár azzal, hogy a feleség saját közösségében marad, így szexuális viselkedését nem ellenőrzik olyan mértékben, mintha férje falujában élne. Az apai státus azért sem lényeges, mert az aszszony alig függ férjétől, a róla és gyerekeiről való gondoskodást saját rokonai készek átvállalni. Ezekben a társadalmakban nagyon magas a válási arány, és gyakoriak a féltékenységi drámák. Egy vizsgálatban a kutatók a rendelkezésre álló etnográfiai adatok alapján kalkulált paternitási értékeket általában alacsonynak (0,5-0,6), helyenként nagyon alacsonynak (0,33) találták (Flinn 1981, Hartung 1985). A szociobiológusok szerint amilyen mértékben a közösségi viszonyok csökkentik az apaság valószínűségét, a férfi számára úgy kezd egyre fontosabbá válni nővérének gyermeke (1.4. ábra), Unokaöccse ugyanis biztos, hogy valamilyen arányban hordozza a génjeit, míg saját (ponto-

és adaptív sajátosságaira. Ma is sok tekintetben érvényesek azok a megállapítások és kutatási eredmények, amelyek a vérfertőzés, a rokoni kapcsolatok, a nemi szerepek és más szociális viselkedésformák alapvető szerveződési elveinek megértésére irányultak (Alexander 1979, Chagnon és Irons 1979, van den Berghe 1983, Wilson 1978). A szociobiológiai érvelést jól példázza az a magyarázat, amelyet az ún. avunkulátus intézményének a kialakulására adtak. Ez a társadalmi szerkezet, amely számos archaikus kultúrában megtalálható, sajátos rokoni kapcsolatot mutat: az anyai nagybácsit apának hívják és úgy is kezelik a személyközi kapcsolatokban (Alexander 1979). Nővére gyermekének ő a legfőbb támogatója, unokaöccse tőle örökli a házhelyet és a vagyont, nem az apától. Elsősorban a matrilineáris társadalmi viszonyok között jön létre, ahol a vagyon női ágon adódik tovább. Ezekben a társadalmakban alacsonyabb a férj apaságának (paternitásának) a valószínűsége, mint a

1.4. ÁBRA A feltételezett utóddal és a testvérek gyerekeivel való genetikai rokonság a paternitás függvényében ■ (Forrás: Alexander 1979)

22

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

sabban feleségétől született) gyereke esetleg semmilyen vérségi kapcsolatban nincs vele. Bonyolítja a dolgot annak a bizonytalansága - ez az ábrán jól követhető -, hogy nővérével közös géneket hordoz, hiszen lehet, hogy apjuk nem ugyanaz a férfi. Ez a bizonytalanság még inkább fokozódik a fiútestvér esetén, hiszen itt a fivér bizonytalan paternitása is szerepet játszik. Ez az oka annak, hogy nem fivérének, hanem nővérének a gyerekét támogatja. Ráadásul a férj szüleinek ugyancsak az avunkulátus kialakulásához fűződik érdeke, hiszen unokáik lányukon keresztül nagyobb valószínűséggel viszik át génjeiket, mint fiukon keresztül. A feleség rokonai is az avunkulátust támogatják, hiszen az anya biztos, a gyerekről pedig akkor is gondoskodnak, ha a felszarvazott férj dezertál. A szociobiológiai magyarázat tengelyében tehát az áll, hogy az avunkulátus szociális feltételei között a házaspár tagjai - és rokonaik - akkor növelik rátermettségüket, ha a férfi mindenekelőtt unokaöccsét vagy unokahúgát támogatja. Feleségének gyermekét illetően viszont az asszony fivére válik a szülői gondoskodás és örökség forrásává. Az avunkulátus intézményében tehát a letelepülési szabályok, házassági kapcsolatok, rokoni hálózatok és örökösödési előírások kulturális rendszerei szervesen épülnek rá egy evolúciós érdekeltségi rendszerre. Miközben a szociobiológia rövid története során tagadhatatlan sikereket ért el az emberi viselkedés evolúciós magyarázatában, gyors és látványos fejlődése számos problémát vetett fel (Bereczkei 2000, Buss 2001). Nem volt valódi elmélete az ember mentális működéséről, elhanyagolta a viselkedés kognitív tartományait. A fajunkra általánosan jellemző ún. pánhumán jellegek intenzív vizsgálata mellett viszonylag kevés figyelmet szentelt a viselkedés kulturális sokféleségének tanulmányozására. Hasonló egyoldalúság jellemezte a viselkedés társadalmi és történelmi kontextusának megértése terén; nem voltak megfelelői magyarázó modelljei arra, hogy a veleszületett magatartásformák milyen kulturális korlátok és kényszerek között valósulnak meg. Ehhez járult még az, hogy a szociobiológiai kutatások „kemény magját" számos

olyan elméleti konstrukció vette körül, amelyek sok esetben spekulációkra, bizonyítatlan feltevésekre épültek. Ennek következtében állandóakká váltak a társadalomtudósokkal való összetűzések és kiszorítósdik, amelyek során kölcsönösen illetéktelennek bélyegezték egymást az emberi viselkedés megértésében. Mindez oda vezetett, hogy a „klasszikus" szociobiológia az emberi viselkedés tanulmányozásában fokozatosan visszaszorult, noha nem szűnt meg. Legfontosabb elméleti modelljei, amelyek mindeddig sikerrel állták ki az empirikus ellenőrzés próbáit, továbbra is irányítják a kutatásokat, miközben kisebb-nagyobb változásokon mennek keresztül. A vizsgálatok nyomán nyert tapasztalati adatok és összefüggések ugyancsak beépültek a későbbi magyarázatokba. Ezekre a magyarázatokra és kutatási eredményekre részletesen visszatérünk az egyes tematikus fejezetekben. Most inkább azokra az általános, mondhatni metateoretikus elvekre fordítjuk figyelmünket, amelyek ugyancsak időtállónak bizonyultak. Jóllehet az evolúciós pszichológusok több-kevesebb távolságtartást mutatnak a szociobiológia „klasszikus" iskoláival szemben, azt mindannyian elismerik hogy e paradigma konceptuális alapelvei mélyen befolyásolják napjaink elméletalkotását az emberi magatartás körében. Ez az intellektuális örökség talán az adaptáció, a funkció, az ultimatív megközelítés és a redukcionizmus kérdéseivel kapcsolatban mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban.

1.1.4. Adaptacionizmus, ultimatív megközelítés, redukcionizmus
Evolúciós nézőpontból az alkalmazkodás az élőlényeknek az a tulajdonsága, amely lehetővé teszi hogy anatómiai struktúráikat, élettani folyamataikat és viselkedési mintázataikat genetikai rátermettségük (fitnessük) növelésére használják a fajtársakkal való vetélkedés során. A pszichológiai jelenségek adaptacionista megközelítése abból indul ki, hogy az ember olyan viselkedési hajlamokkal és képességekkel rendelkezik, amelyek a humán evolúció során je-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

23 ízérzékelő képessége drámai változáson megy keresztül. Szelektíve elkerüli az ártalmas táplálékfajtákat, amelyekkel szemben az élettani tolerancia küszöbértéke jelentősen csökken. Kellemetlennek, sőt visszataszítónak érez számos olyan ízt és szagot, amelyekkel korábban nem volt semmiféle problémája, Szaglása annyira kifinomul, hogy képes felismerni a természetes toxinok nagyon kis koncentrációját, amelyek hányingert váltanak ki. Néhány vizsgálat arra mutat, hogy a terhesség alatti rosszullét valóban a magzat védelmének funkcióját látja el. Így például azt találták, hogy azok a terhes nők, akik különösen erős tüneteket élnek át, lényegesen kevesebb spontán vetélést és koraszülést mutatnak, mint azok, akik nem, vagy csak nagyon enyhe jeleit fedezték fel magukon a terhességi rosszullétnek (Profet 1992, Flaxman és Sherman 2000). Ugyanakkor a várandós anya védelmét szolgálja a táplálkozással kapcsolatos motivációk ellentétes előjelű változása: a megnövekedett éhség és egyes táplálékfajták „kívánása" (1.5. ábra). Úgy látszik, hogy a tej és tejtermékek megnövekedett fogyasztása alternatív fehérjeforrást biztosít a hús helyett, emellett pótolja az anyai szervezet kalciumveszteségét, amelyet a magzat csontozatának kifejlődése okoz. A terhes anyák különösen a gyümölcsök iránt mutatnak nagy étvágyat, ami valószínűleg a csökkenő kalóriabevitel ellensúlyozását szolgálja, azzal együtt, hogy a C-vitamin elősegíti a teratogénekkel szembeni immunvédelmet. Az adaptacionista-funkcionalista megközelítés arra irányul, hogy feltárja a viselkedés „mélystruktúrájában" rejlő okokat. Az evolúciós biológia a viselkedést a kauzalitás más szintjén igyekszik vizsgálni, mint a társadalomtudományok többsége. A legtöbb pszichológus olyan, ún. proximatív magyarázatokat ad az általa vizsgált jelenségre, amely a viselkedést közvetlenül létrehozó tényezőket tárja fel, mint pl. motivációs állapot, környezeti ingerek, tanulási folyamatok stb. Az evolucionistát ezzel szemben elsősorban a viselkedés ún. ultimatív magyarázata érdekli, amely a természetes szelekció által létrehozott adaptív mechanizmusok megértésé-

lentkező adaptációs problémákra adott válaszokként jöttek létre (Buss 2001, Plotkin 1997 Tooby és Cosmides 1989, 1992). A természeti környezet és még inkább a társas élettér bonyolult kihívásai olyan élettani és pszichológiai mechanizmusokra szelektáltak, amelyek sikeressé tették őseinket génjeik átadásában. Ennek megfelelően az emberi viselkedés számos formája azért jött létre, hogy betöltsön bizonyos funkciókat, amelyek előnyösek - vagy legalábbis előnyösek voltak - a túlélésre és a szaporodásra nézve (Symons 1992). Ezt a megközelítést alkalmazva az első látásra különböző jelenségek széles tartományát lehet egy egységes magyarázó keretben értelmezni, és ez az emberi természet sajátos és új típusú szemléletét hozza létre. Hogy egy viszonylag egyszerű példát említsünk, a terhességi rosszullétről - amely, mint ismeretes, a táplálékaverzió, hányinger, hányás és más tünetek együttesét mutatja - korábban azt képzelték, hogy más, a terhességet megalapozó élettani folyamatok kísérő jelensége, egyszerű mellékterméke. Az utóbbi időben azonban olyan magyarázatok jelentek meg, amelyek új perspektívába helyezik ezt a jelenséget. Felvetik, hogy a terhességi rosszullét azért szelektálódott az emberi evolúció folyamán, hogy megvédje a magzatot a táplálékban található ártalmas anyagok mérgező hatásától (Profet 1992, Fessler 2002). Többek között a bakteriális lebontás miatt gyorsan romló húsok, egyes italok, mint kávé, bizonyos főzeléknövények (burgonya, bab stb.), és fűszernövények jelentik a fő veszélyforrást (1.5. ábra). A húsokban elszaporodó kórokozók és a növényekben található toxinok (teratogének) súlyosan károsíthatják a magzat normális fejlődését. Nem véletlen, hogy az anyai szervezet az első trimeszter második felében mutatja leginkább a rosszullét tüneteit, amikor a magzat szervtelepei kialakulnak. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a terhes nő szervezete a szülést követő hetekben különösen sebezhető a kórokozók által, mert a magzat sikeres beágyazódása (azaz a kilökődés veszélyének csökkentése) miatt immunvédelme átmenetileg legyengül. Ebben az időszakban - tehát a terhesség első három hónapjában - az anya szagló- és

24

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

1.5. ÁBRA Terhes nők táplálékaverziója és táplálékpreferenciája ■ Az ábra 20 vizsgálat adataira épül, amelyek összesen több mint 5000 nőtől származnak (Forrás: Fessler 2002)

re irányul (Goldsmiths 1991). Az előbbi példával élve, a terhességi rosszullét az anya környezetében lévő mérgező anyagokkal szembeni védelmet jelenti a magzat számára (ultimatív magyarázat) azokon az élettani folyamatokon keresztül - táplálékkal szembeni averzió, szaglóérzet megváltozása stb. - amelyek az anyát fokozottan érzékennyé teszik a káros anyagokra az első trimeszter során (proximatív magyarázat). Természetesen mindkét megközelítésre szükség van az adott viselkedés megértéséhez (Bereczkei 1998a). Az evolúciós pszichológusok a szociobiológiának azt a továbbvihető örökségét követik, hogy a pszichológiai jelenségek csak az evolúciós stratégiák ismerete alapján érthetőek meg. A viselkedés ultimatív elemzése szélesebb elméleti keretek közé juttatja a pszichológiában használatos magyarázatokat, és összekapcsolja a látszatra különböző jelenségeket, amelyek mindeddig elszigeteltnek mutatkoztak a kutatás során. Látni fogjuk például, hogy az anyai magatartás legkülönbözőbb formái - a szoros kötődéstől a megkülönböztető bánásmódokon keresztül egész az elhanyagolásig - értelmezhetőek a különböző szociális környezetek kihívásaira válaszoló adaptív szülői problémamegoldás eseteiként (4.1.1., 4.2.3., 4.2.5.).

Mindez megfordítva is igaz: a viselkedés ultimatív magyarázatai csak a viselkedés különböző szintjein működő folyamatok részletes tanulmányozására épülhetnek. Főleg az utóbbi évek evolúciós pszichológiájában fordítanak kiemelt figyelmet annak elemzésére, hogy az adaptív funkciókat a szervezet milyen genetikai, élettani és pszichológiai folyamatok mint „eszközök" révén hajtja végre. Ez utóbbiak ismerete nélkül ugyanis az evolúciós értelmezések könnyen tapasztalatilag ellenőrizhetetlen spekulációkba fulladnak. Így például a gyerekek fejlődésének folyamatában szerepet játszó adaptív időzítések és „menetrendek" csakis a rájuk ható hormonális mechanizmusok, idegrendszeri érési folyamatok és a családon belüli tapasztalatok alapján érthetőek meg (4.5.1.). A humán szociobiológiát - éppúgy, mint jelenleg az evolúciós pszichológiát - gyakran érte a redukcionizmus vádja (Kitcher 1985). Ma is elhangzanak olyan kijelentések, hogy az evolúciós magyarázatok a kultúra összetettségét és szimbolikus gazdagságát természettudományos törvényekre vezetik vissza, amelyek valójában nem relevánsak az ember társadalmi lényegének megértése szempontjából. Ez a kritika azonban - eltekintve a szociobiológia egyes szélsősé-

1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

25 gének és a tanulás kölcsönhatásának eredményeként jön létre. Veleszületett képességeink befolyásolják, kanalizálják - semmiképpen sem „írják elő" - tevékenységeinket, és csak a környezetből származó információval együtt felelősek egy-egy adott viselkedésforma kialakulásáért. Ezzel kapcsolatban nagyon lényeges hangsúlyozni, hogy a „veleszületett" és az „adaptív" kifejezések nem egymás szinonimái. Gyakori tévedés ugyanis, hogy az evolúció során kialakult viselkedésformákat úgy értelmezik, mint a szelekció által rögzített genetikai programok egyfajta kifejeződését. Erről szó sincs: a szociális környezethez való alkalmazkodást az egyedfejlődés, a tanulás és a szocializáció különféle folyamatai hozzák létre. Olyan módon azonban, hogy a gének által előírt érzékszervi beállítódások, viselkedési attitűdök, kognitív részrehajlások irányítják a tapasztalatok feldolgozását. Erre a fontos kérdésre még visszatérünk az egyes fejezetekben. A genetikai redukcionizmus vádjával szembeni másik ellenérv az, hogy a szociobiológia és az evolúciós pszichológia kritikusai gyakran felcserélik a magyarázat szintjeit. Az evolúciós magyarázatok ugyanis nem azt állítják, hogy egy viselkedés oka a génekben keresendő, hanem azt, hogy az adaptív viselkedés következménye az, hogy növeli az egyed genetikai képviseletét az utódokban. Ez pedig óriási különbség. A magyarázatok egyik csoportja - nevezetesen az, amely a proximatív tényezőkön belül az egyedfejlődés mechanizmusait vizsgálja - azt állítja, hogy a gének meghatározott szerepet játszanak a tanulási, érzelmi, motivációs folyamatok agyi központjainak kialakulásában, A magyarázatok másik - evolúciós vagy ultimatív készlete viszont azt tanulmányozza, hogy a szóban forgó viselkedés mennyiben járul (vagy járult) hozzá ahhoz, hogy az egyének elterjesszék génjeiket. A magyarázat ontogenetikai és filogenetikai szintjeit nem szabad összekeverni (Barrett et al. 2002). Az evolúciós pszichológia elsősorban az utóbbival foglalkozik. Elsődlegesen nem arra keres pl. választ, hogy az agresszivitás milyen gének működésére vezethető vissza jóllehet ez is fontos és megválaszolandó kérdés

ges nézeteitől - megalapozatlan, Az európai tudomány története azt mutatja, hogy a redukcionizmus mindig is hatékony elméleti és módszertani eszköz volt a kutatásban, amely nélkül nehéz lenne a részletek általános törvényszerűségek alapján történő magyarázata. Tudományelméleti szempontból a társadalomtudományok és az evolúciós tudományok az emberi természet eltérő szerveződési szintjeit vizsgálják különböző elméleti előfeltevésekkel és módszerekkel. Az evolúciós magyarázatok - adaptacionista és ultimatív megközelítéseik miatt - szélesebb perspektívában és nagyobb történelmi távlatokban elemzik az emberi viselkedést, mint a társadalomtudományok. Ez utóbbiak viszont a szocializáció, a társadalmi folyamatok és a kulturális sokféleség előtérbe állításával olyan jelenségeket tudnak értelmezni, amelyekre a darwini elméletnek nincsenek modelljei. Nem rivális elméletekről van tehát szó, sokkal inkább egymást kiegészítő paradigmákról, amelyek más-más aspektusát vizsgálják az emberi természetnek (Bereczkei 1998a). Ezért amikor egy viselkedési szokást vagy jelenséget úgy magyarázunk meg, mint a kultúra termékét, ez nem jelenti egyúttal azt, hogy evolúciós múltját és ebből fakadó funkcióját nem lehet vagy nem szükséges feltárni - és ez természetesen fordítva is igaz. Amikor például a férfiaknak a nőkhöz képest magasabb halálozási arányáról beszélünk, tudnunk kell, hogy ennek elsődleges okai az evolúciós környezethez való alkalmazkodás során alakultak ki (3.3.4.), Ezen belül azonban egyes európai országokat tekintve - hazánk is ide tartozik - kirívóan magasak a férfiak mortalitási rátái, és ez a tény alapvetően gazdasági és társadalmi elemzéseket igényel, A redukcionizmus vádjának van egy sajátos formája: a genetikai determinizmusra való hivatkozás. Gyakran hallani, hogy az evolúciós magyarázatok a génekre vezetik vissza a viselkedést és ezzel leegyszerűsítik az ember társadalmi meghatározottságáról és szerepéről vallott elképzeléseinket. Ez a kritika azonban megint csak kivéve a szélsőséges evolucionista nézeteket - két vonatkozásban is jogosulatlan. Az egyikről már szóltunk: minden viselkedés a

26

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

hanem inkább arra, hogy az agresszív viselkedési stratégiák milyen szelekciós nyomások alatt jöttek létre, milyen adaptív funkciót töltenek be, és milyen feltételek között nyereségesek a rátermettség szempontjából. Miközben az evolúciós pszichológia lényegét tekintve nem genetikai elmélet, a gének és az öröklődés gyakran fontos szerephez jutnak egyegy viselkedés megértése során. Mégpedig több szempontból is. Egyrészt azért, mert egyetlen viselkedési jelenséget sem lehet megmagyarázni genetikai alapjainak ismerete nélkül. Ezek éppolyan lényeges szerepet játszanak magyarázatainkban, mint bármely más tényező, ami hatással van az emberi magatartásra: tanulás, motiváció, kulturális minták, Másrészt, a humángenetikai, magatartásgenetikai ismeretek nélkülözhetetlen alkotóelemei az evolúciós elemzéseknek, hiszen a viselkedés veleszületett jellegének felismerése, ezen túlmenően pedig genetikai alapjainak tisztázása gyakran szolgáltat bizonyítékot e viselkedés evolúciós eredetére vonatkozóan. Harmadrészt ismeretes, hogy a modern darwini elmélet szerint csak akkor történik evolúciós változás valamely tulajdonságra nézve, ha a szóban forgó tulajdonság genetikai változékonyságot mutat egy populáción belül. Más szóval, a természetes szelekció csak akkor működik, ha a morfológiai vagy viselkedési jellegek - tehát az ún. fenotípus - sokfélesége legalábbis részben genetikai tényezőkre vezethető vissza (Ridley 1993]. A genotípusos és fenotípusos variancia arányszáma az ún. öröklékenység vagy heritabilitás. Azt mutatja meg, hogy az egy jelleg esetében mért változékonyság milyen mértékben vezethető vissza genetikai tényezőkre. Humángenetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy számos pszi-

chológiai képesség és attitűd, viselkedési hajlam, személyiségjegy, kognitív folyamat és mentális rendellenesség genetikai alapokkal rendelkezik (Clark és Grundstein 2000, Plomin és McLearn 1997). Vannak olyanok, amelyek magas, 0,6-0,8 öröklékenységet mutatnak (pl. extroverzió, szociabilitás, anyai válaszkészség, skizofrénia), mások közepes értékkel rendelkeznek (altruizmus, félelem, kockázatkeresés). Nincs a társas viselkedésnek egyetlen olyan tartománya sem, amelynek kialakulásában ne játszanának fontos szerepet a genetikai hatások. Egyesek ugyanakkor azt állítják, hogy miközben az egyedfejlődési folyamatok, tanulási képességek és attitűdök öröklődnek, maguk a komplex viselkedési adaptációk nulla vagy alacsony heritabilitást mutatnak, és sokféleségük elsősorban környezeti hatásokra vezethető vissza (Tooby és Cosmides 1990b). E szerzők szerint ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az adaptív viselkedésformák pontosan azok, amelyek a lehetséges alternatívák közül az adott környezetben „optimális" változatot képviselik. Kialakulásuk irányított szelekciós változásoknak köszönhető, amelyek lényegesen szűkítik az adott jelleg genetikai változékonyságát. Mások szerint azonban a populáción belüli kiegyensúlyozott polimorfizmusok és gyakoriságfüggő mechanizmusok fenntartják a kérdéses jellegek öröklődő változatosságát (Wiison 1994, Ridley 2002). Így például kevés kétség fér ahhoz, hogy az emberi nyelv gyermekkori elsajátítását univerzális genetikai program irányítja, ez azonban számos öröklődő változatot foglal magában (lásd részletesen 5.6.7.). Egyelőre sajnos nagyon kevés adat áll rendelkezésre, amely eldöntené az alkalmazkodás versus genetikai sokféleség vitáját.

1.2. fejezet ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK
Az evolúciós pszichológia az elmúlt mintegy másfél évtizedben új magyarázó keretekkel bővült. Elsősorban a kognitív pszichológiai szemléletet és a viselkedésökológia modern elméleteit kell ide számítanunk. Nem csupán „vérfrissítést" hajtottak végre, hanem számos vonatkozásban új perspektívába helyezték az emberi viselkedésről való gondolkodásunkat.

1.2.1. Az elme evolúciós gyökerei
Mint említettük, a szociobiológusok első nemzedékének képviselői nem tartották fontosnak, hogy az evolúciós elméletet a mentális jelenségek magyarázatára is alkalmazzák. Legtöbbször figyelmen kívül hagyták az elemzés pszichológiai szintjeit, és egyszerűen nem foglalkoztak az elmének azzal a szerepével amelyet a génekkörnyezet-viselkedés rendszerében betölt. A veleszületett késztetésektől közvetlenül jutottak el a szociális viselkedés mintázatainak értelmezéseihez, anélkül hogy valamilyen magyarázatot adtak volna az emberi psziché működéséről. Sőt, egyesek úgy érveltek, hogy az adaptacionista magyarázatok prediktív erejét pontosan az adja, hogy mellőzik a tudat működésének „sztochasztikus" leírásait (Chagnon és Irons 1979). Ez persze tág teret nyitott a kritikai támadásoknak: hogyan lehetséges az emberi viselkedést megmagyarázni a pszichológiai folyamatok elemzése nélkül? Az evolúciós pszichológusok ezzel szemben lényegesnek tartják hangsúlyozni, hogy a mentális képességek - az emberi fenotípus bármely más jellegéhez hasonlóan - az evolúció során jöttek létre az ősi környezeti feltételekhez történő alkalmazkodás során (Cosmides és Tooby 1990, Crawford és Krebs 1998, Pléh et al. 2001, Plotkin 1997, Tooby és Cosmides 1992; 2000). Fajunk eddigi evolúciós történelmének több

mint 99%-át töltötte a vadászó-gyűjtögető létforma keretei között a pleisztocénben, és pszichológiai mechanizmusai e környezet hatásaira szelektálódtak. A korai hominidák fizikai, ökológiai és szociális környezetének tartós és ismétlődő elemei képezték azt az életteret, amelynek kihívásaira őseinknek válaszolnia kellett. Kognitív folyamataik, mentális képességeik ezeknek a speciális adaptációs problémáknak a megoldására alakultak ki. Közelebbről ez azt jelenti, hogy az elmúlt mintegy kétmillió év vadászó-gyűjtögető közösségeiben uralkodó szelekciós nyomások a gondolkodás és a világra való reflexió olyan formáit hozták létre, amelyek előnyösek voltak őseink túlélésére és szaporodására nézve. Következésképpen elménk a priori ismeretekkel rendelkezik annak a világnak a szerkezetéről és működéséről, amelyhez adaptálódott. Ez a pszichológiai felszereltség speciális kognitív modulok köré szerveződik (lásd részletesen 5.1.), amelyek úgynevezett evolúciós vagy darwini algoritmusokat működtetnek. Pszichológiai architektúránknak ezek a veleszületett információfeldolgozó folyamatai szervezik az érzékelés, gondolkodás és cselekvés legkülönbözőbb formáit adaptíve értelmezhető sémákba. Olyan mechanizmusok ezek, amelyek egy-egy sajátos viselkedési forma vagy jelleg irányításáért felelősek. Ilyen mentális modulok állnak például a párválasztási preferenciák, a szociális cserekapcsolatok sza-

28

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

bályai, az agresszió nyereség-veszteség kalkulációi vagy az anya-gyerek kapcsolat imprintingfolyamatai hátterében, hogy csak néhány példát említsünk a könyv későbbi témaköreiből. Evolúciós eredetüknek köszönhetően az emberi viselkedés pszichológiai mechanizmusai univerzálisak, azaz fajspecifikus jellegűek. Ez a felfogás az etológia és a szociobiológia korábban említett nézőpontját követi. Különbség azonban, hogy az evolúciós pszichológia nem a viselkedés manifeszt megnyilvánulásait tekinti az emberi természet invariáns elemeinek, hanem a mögöttük álló pszichológiai programokat. Ezek az algoritmusok lényegében olyan fenotípusos tervek (designok), amelyeket a természetes szelekció az alkalmazkodási feladatok megoldására hozott létre (Tooby és Cosmides 1992, Buss 2001). Mármost az adaptációk nagyon különbözőek lehetnek a viselkedés szintjén, de univerzálisak a tervek szintjén. A viselkedésbeli megnyilvánulások ugyanis kulturálisan többnyire változékonyak, míg az alapjukat képező pszichológiai mechanizmusok - tanulási programok, perceptuális szűrők, kognitív beállítódások és preferenciák - állandóak. Ezért az evolúciós pszichológusok tudományos programja az, hogy a tanulmányozott viselkedést visszavezessék a minden emberben meglévő, genetikai alapokkal rendelkező pszichológiai mechanizmusokra mint a magyarázat végső evolúciós egységeire. A veleszületett pszichológiai programok egy másik fontos sajátossága az univerzalitás mellett a specificitásuk. Az evolúciós pszichológia számos képviselője a kognitív pszichológiának ahhoz a napjainkban uralkodó felfogásához kapcsolódik, miszerint az emberi elme nagyszámú, meghatározott feladathoz rendelt, specifikus feldolgozóegység összműködéséből áll elő (Fodor 1983, Pléh 1998b). Területspecifikus algoritmusok irányítják a viselkedésünket, amelyek agyunk különböző idegrendszeri moduljaira épülnek, és meghatározott funkciót töltenek be a gondolkodásban és cselekvésben. Ez azért van, mert őseink az élő és élettelen környezet kihívásainak sokaságával szembesültek életük folyamán. Különböző adaptációs problémák kü-

lönböző megoldási technikákra szelektáltak, amelynek eredményeként speciális kognitív programok jöttek létre (lásd részletesen 5.1.). Ezek adaptív pályák mentén szervezik és strukturálják mind az érzékszervi tapasztalatokat, mind pedig a környezeti ingerekre adott válaszokat (Tooby és Cosmides 1989, Wells 1998). Más szóval, mindegyik agyi modul az emberi aktivitás evolúciós szempontból lényeges területeire vonatkozó sajátos érzékszervi és tanulási algoritmusokat tartalmazza. Az idegenekkel szembeni ambivalencia mentális algoritmusa például lehetőséget biztosított a feltételezhetően veszélyes vagy megbízhatatlan emberek elkerülésére, de annak a megoldásában, hogy csoportunk mely tagját részesítsük előnyben mint leendő házastársat, már egy másik modul illetékes. Az evolúciós elemzések azt mutatják, hogy minél jelentősebb egy adaptációs probléma, a szelekció annál intenzívebben specializálta és tökéletesítette a megoldására szolgáló mechanizmust. Miután az emberek létesítik a legbonyolultabb és legtovább tartó szociális kapcsolatokat az élővilágban, és mivel a társas életmóddal járó alkalmazkodási folyamatok különösen fontos szerepet játszottak őseink túlélésében és szaporodásában, pszichológiai algoritmusaink elsősorban interperszonális kapcsolatokra vonatkoznak (Cosmides és Tooby 1992, Barrett et al. 2002). Ezek listája az evolúciós pszichológia értelmezésében rendkívül hosszú: koalíció- és csoportképződés, társas csere, anya-gyerek kötődés, emberi nyelv, párválasztási preferenciák, gondolkodási műveletek, férfi és nő szexuális stratégiák, perceptuális szűrők, pszichopatológia és mentális rendellenességek, kockázatvállalás, emocionalitás, agresszió, nem verbális kommunikáció, szexuális megbízhatóság és apaság, xenofóbia, és hosszan folytathatnánk a sort. A következő fejezetekben mindegyikkel részletesen foglalkozunk. Példaként most álljon itt egy olyan vizsgálat, amely a csoporton belüli együttműködés evolúciós algoritmusait elemzi. A kooperáció, társas csere és kölcsönös támogatások - egyszóval a „társas szerződés" rendszerei - valamennyi társadalmi környezetben alapvető szerepet játszanak a csoporton belüli

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEKÉS PERSPEKTÍVÁK

29

kapcsolatok szabályozásában (lásd részletesen 2.2.2., 2.2.3.). Olyan komplex viselkedési adaptációkat képviselnek, amelyek a társas együttélés hosszú távú kihívásaira adott válaszokként jöttek létre az evolúció során. Ennek eredményeként az emberi elme számos specializált algoritmust foglal magában, amelyek azért szelektálódtak, hogy növeljék a társakkal való együttműködésből származó haszon mértékét a vele járó költségekhez képest. Leda Cosmides és John Tooby (1989,1992) az ún. Wason-tesztet használták ezeknek a területspecifikus kognitív szabályoknak a feltérképezésére. A szóban forgó tesztet évtizedek óta alkalmazzák a pszichológiában annak vizsgálatára, hogy az emberek mennyire képesek megállapítani egy feltételes szabály megsértésének bekövetkezését. A teszt megalkotója, Peter Wason (1983) feltételezte, hogy az emberek mindennapi tevékenységük során hipotéziseket ellenőriznek olyan módon, hogy tényeket keresnek, amelyek megcáfolják e hipotéziseket. Ezt a problémamegoldási technikát egy deduktív logikai rendszer mintájára lehet modellezni, ahol a hipotetikus szabály egy „ha P, akkor Q" formában jelenik meg. A feladat az, hogy bizonyos esetek (tapasztalati tények) közül ki kell választani azt, amely biztosan cáfolja az eredeti feltevést. A tesztben 4 kártya reprezentálja ezeket a lehetőségeket, és a kísérleti személynek meg kell jelölniük közülük azokat, amelyek alkalmasak annak eldöntésére, vajon áthágták-e az adott feltételes szabályt. Logikai szabály, hogy a „ha P, akkor Q" formában megadott hipotézist az cáfolja meg, ha P igaz, de Q hamis, azaz: „P és nem-Q". Így annak kiderítéséhez, hogy megsértették-e az 1.6.a ábrán látható szabályt, meg kell fordítani a D (P) kártyát (hogy lássuk, vajon 3-as minősítést jelöl-e), és a 7-es (nem-Q) kártyát (hogy lássuk, nem D kód van a hátán). A szabály ellenőrzéséhez tehát az ábrán látható esetben a D és a 7-es kártyákat kell felfordítani. Wason feltételezte, hogy az ilyen és hasonló feltételes szabályok áthágásával kapcsolatos feladatokat az emberek általában helyesen oldják meg. Az elmúlt 25 év tapasztalatai azonban nagy meglepetésre - nem ezt mutatták. Azok-

ban az esetekben, ahol a szabály deskriptív jellegű volt (mint az előbbi példában), azaz a dolgok valamilyen állapotát vagy összefüggését írta le, az embereknek átlagosan mindössze 20-25%-a adott logikailag helyes választ, miközben többségük a helytelen „P és Q" formulát választotta. Lényegesen emelkedik azonban a helyes válaszok aránya akkor, ha a feltételes szabályok nem leíró jellegűek, hanem valamilyen „társas szerződést" foglalnak magukban. Az 1.6.b ábrán látható feladatban pl, arról van szó, hogy valaki csak abban az esetben jut nyereséghez (sör), ha eleget tesz bizonyos feltételnek (elér egy meghatározott életkort). Erre a problémára a megkérdezettek mintegy 75%-a adott logikailag helyes választ. Úgy tűnik, könnyű belátni, hogy miért kell ellenőrizni a megfelelő kártyák megfordításával, hogy mit iszik egy 16 éves személy (nem-Q), és milyen korú az a személy, aki sört iszik (P). Ugyanígy nyilvánvaló, hogy miért nem kell megfordítani a 25 éves korú személy (Q) és a Coca-Cola-ivó (nem-P) kártyáit. E kísérletek nyomán azt a következtetést vonták le, hogy bizonyos, elsősorban az emberi kapcsolatokra és társadalmi normákra vonatkozó szabályok olyan tartalmakat hordoznak, amelyekre az emberek többsége helyes logikai válaszokat ad. Sokan azonban úgy érveltek, hogy valójában nem a szabályokban foglalt állítások tartalma a döntő, hanem az, hogy az ilyen szabályok mindenki számára ismerősek és így a megoldásuk kézenfekvő. A vizsgálatok azonban nem igazolták ezt a feltevést. Kiderült, hogy a deskriptív, nem szociális típusú szabályok egyaránt alacsony arányban váltották ki a helyes választ, akár ismerősek, akár ismeretlenek voltak a megkérdezettek számára (az utóbbira például: „ha valaki egy X törzs tagja, akkor ilyen és ilyen tetoválást visel az arcán"). Ennél is fontosabb, hogy amikor a társas szerződés egy absztrakt szabályával kapcsolatos ellenőrzést kellett végrehajtani (1.6.c. ábra, 1. szabály), a kísérleti személyek még nagyobb számban adtak helyes választ (P és nem-Q) mint a konkrét, ismerős szituáció esetén. A szerzők úgy érvelnek, hogy itt egy tartalomfüggő, területspecifikus következtetési szabály működik,

30

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA

1.6. ÁBRA A Wason-teszt alkalmazása különböző feltételes szabályok esetén ■ (Forrás: Cosmides és Tooby 1992)

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK

31

amely függetlennek mutatkozik a szituációval kapcsolatos korábbi tapasztalatoktól. Minden esetben ez a kognitív modul aktiválódik, ha az emberek olyan feladattal kerülnek szembe, ahol lehetőség van a haszon és a költség komponensek relatív súlyának a megítélésére egy társas szerződés keretében. Azért szelektálódtunk erre a specializált tanulási mechanizmusra, mert az evolúciós környezetben számos olyan jellegű problémát kellett őseinknek megoldaniuk, ahol el kellett dönteni a cserekapcsolatokban való részvétel optimális mértékét, és fel kellett ismerni az együttműködésre nézve rendkívül veszélyes csalás különböző formáit. A 2.2.3. és 2.2.4. fejezetekben részletesen elemezzük a társas csere egyéb kognitív algoritmusait és azokat a szelekciós mechanizmusokat, amelyek létrehozták őket. Az evolúciós pszichológia a kognitív megközelítés és a területspecifikus algoritmusok középpontba állítása mellett abban is különbséget mutat az etológiához és a szociobiológiához képest, hogy lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet a korai evolúciós környezet tanulmányozására. Értelmezésében azok az invariáns hajlamok és képességek, amelyekkel jelenleg is rendelkezünk, a pleisztocénben uralkodó szelekciós nyomások hatására alakultak ki. Az evolúciós pszichológusok bevezetik az evolúciós alkalmazkodás környezete fogalmát, amely azon stabil, állandó és visszatérő környezeti jellegek együttesét foglalja magában, amelyek meghatározott adaptációs problémák elé állították őseinket (Tooby és Cosmides 1992, Geary 1998, Jones 1999). Az emberi viselkedés evolúciós megértéséhez ezért mindenekelőtt azokat az ökológiai és szociális hatásokat kell tanulmányozni, amelyek elég hosszú ideig léteztek ahhoz, hogy pozitív szelekciót gyakoroljanak bizonyos pszichológiai mechanizmusok (designok) genetikai alapjaira. Ez a történeti rekonstrukció azonban egyáltalán nem könnyű feladat, mondják a kritikusok. Az evolúciós környezetet ugyanis nem lehet egyetlen élőhelyként elképzelni, ahol változatlan feltételek uralkodtak. Ellenkezőleg, a mai kutatások inkább azt erősítik, hogy a humán evolúció nagymértékben „mozaikos" volt: kü-

lönböző fejlettségű hominida csoportok népesítették be az egymástól nagyon eltérő fizikaiökológiai adottságokkal rendelkező területeket (Foley 1995a, Mithen 1996). Állandóan változtak azok a természeti és szociális feltételek, amelyek létrehozták az uralkodó szelekciós nyomásokat. Emiatt aligha tartható az a leegyszerűsített kép, hogy a vadászó-gyűjtögető létforma monolitikus, térben és időben állandó viszonyai alakították ki az emberi pszichikum univerzális képességeit. Valószínű ugyanakkor, hogy ennek az állandóan változó és sokrétű pleisztocénbeli környezetnek voltak olyan stabil és visszatérő elemei, azaz olyan, viszonylag állandó adaptációs kihívásai, amelyek hosszú időn keresztül befolyásolták a genetikai reprodukciót (Daly és Wilson 1999). Ilyenek lehettek pl. a vérfertőzés, a párválasztás, az anya-gyerek kapcsolatok, a rokoni támogatások, a nyelvhasználat területeivel kapcsolatos feladatok, hogy csak néhányat említsünk az elemzésre váró témák közül. Az evolúciós környezetre vonatkozó tudásunk bizonytalanságai ellenére azt tényként kell elfogadnunk, hogy az emberi evolúció kétmillió éves időszakának 99%-ában őseink vadászógyűjtögető közösségekben éltek, amelyek ökológiai és szociális körülményei a mostaniaktól alapvetően különböző alkalmazkodási követelmények elé állították őket. Az emberi evolúció legutolsó, 1%-ot kitevő időtartományában azonban egy merőben új kulturális környezet és életforma alakult ki (Campbell 1998). Ez mintegy 10-15 ezer évvel ezelőtt, a neolitikus forradalommal vette kezdetét, amely a letelepülés és a gazdasági termelés tömeges megjelenésével, nemkülönben a fertilitási és a mortalitási ráták lényegi megváltozásával járt. Ezzel együtt az emberi környezet számos aspektusa (népsűrűség, táplálkozás, szociális struktúrák) gyökeresen átalakultak. Ezek a változások még inkább felgyorsultak a demográfiai átmenet után, tehát durván az ipari társadalmak megjelenését követően. Eközben az emberiség genetikai állományában nem történt lényegi változás, aminek az volt az oka, hogy a kulturális változások túl gyorsak a genetikai szelekció sebességértékei-

32

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA

hez képest (6.1.). Ennek az lett az eredménye, hogy megtartottuk az ősi környezetben adaptív mentális programokat, de egy teljesen új környezetben működtetjük ezeket. Ezért az evolúciós pszichológusok úgy érvelnek, hogy nincs okunk elvárni, hogy a valamikor adaptívnak bizonyult viselkedések ma is befolyásolják a túlélő utódok számát. Nem valószínű, hogy a pleisztocén környezetében szelektálódott viselkedési programjaink és tanulási szabályaink a mai, alaposan megváltozott környezetben is előnyösek a genetikai reprodukcióra nézve (Symons 1989). Sőt, ennek sokszor az ellenkezője igaz, különösen az ipari társadalmak megjelenése után. A technikai vívmányokban, szexuális szokásainkban (pl. művi fogamzásgátlás) és az emberi kultúra más területein beköszöntő gyors és sokszor drámai változások ahhoz vezettek, hogy az egykor adaptív viselkedési algoritmusok sokszor semlegessé vagy éppen károssá (maladaptívvá) váltak a rátermettség szempontjából. Az evolúció során kialakult pszichológiai programok továbbra is befolyásolják viselkedésünket, de már elszakadtak a genetikai reprodukció folyamataitól.

1.2.2. Humán viselkedésökológia
Az evolúciós viselkedéstudományok jelenkori fejlődésére a kognitív szemlélet hatása mellett kétségtelenül az evolúciós orientációjú viselkedésökológia gyakorolta a legnagyobb befolyást. Ez a tudomány már a szociobiológiai elméletekben is fontos szerepet játszott, de igazán a nyolcvanas-kilencvenes években vált az emberi viselkedés evolúciós magyarázatának egyik központi paradigmájává és az itt folyó kutatások motorjává (Krebs és Davies 1993, Roff 1992). Erre a szerepre elsősorban az teszi alkalmassá, hogy elméleti modelljei a humán tudományokban ritkán tapasztalható egzaktságot mutatnak. A viselkedést mérhető változókon keresztül vizsgálja, amelyekre legtöbbször kvantitatív, de mindig tapasztalati úton ellenőrizhető predikciókat nyújt. Ez a konceptuális szigorúság egyúttal arra is lehetőséget ad, hogy az emberi vi-

selkedés evolúciós történetére vonatkozó spekulációkat és fantáziadús ötleteket kizárja a tudományos elemzések köréből. Röviden: fontos szerepet játszott a modern evolúciós társadalomtudományok kialakulásában. Kezdetben nem is annyira az evolúciós pszichológia, hanem az ún. evolúciós antropológia létrejöttéhez járult hozzá, de erről bővebben a következő fejezetben lesz szó. Kiindulásként azt a megállapítást tehetjük, hogy a viselkedésökológia nem annyira a magatartás pszichológiai tényezőit állítja az érdeklődés homlokterébe, sokkal inkább a viselkedés mérhető reproduktív következményeit vizsgálja. Arra a kérdésre keres választ, hogy az adott környezet ökológiai és szociális tényezői hogyan befolyásolják a viselkedés adaptív mintázatait, és hogy a viselkedési különbségek megjelennek-e a szaporodás különbségeiben (Barta et al. 2002, Cockburn 1991, Lee 1999). Központi tétele úgy szól, hogy az élőlények arra szelektálódtak, hogy az általuk megszerzett, birtokolt és felhasznált erőforrásokat genetikai rátermettségük növelésére fordítsák. Ez alapvetően kétféle módon mehet végbe: az erőforrásokat testük növekedésére, fejlesztésére, testi differenciálódásra fordítják, vagy pedig szaporodásuk elősegítésére használják fel. Ez utóbbi ismét háromféle lehetőséget foglal magában: törekvést a megfelelő partnerekkel való párzásra, a szülői gondoskodás erőfeszítéseit és a rokonok támogatását (1.7. ábra). Minthogy az erőforrások végesek és felhasználásuk lehetőségei mindig korlátozottak, az egyik aktivitás szűkíti a másikra fordítható idő és energia mennyiségét. Minden viselkedés költségekkel jár, ezért a természetes szelekció olyan stratégiákat részesített előnyben, amelyek segítségével az élőlények döntéseket hoznak a korlátozott ráfordítási lehetőségek optimális felhasználásáról. Az agy információfeldolgozó rendszerei érzékenyek a környezeti változásokra és alternatív viselkedési válaszokat adnak az eltérő ökológiai és szociális kihívásokra. Képesek felbecsülni a túléléssel és szaporodással kapcsolatos nyereségeket és veszteségeket, és ezek alapján olyan viselkedési válaszokat hoz-

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK

33

1.7, ÁBRA Az erőforrások sának stratégiái

felhasználá-

nak létre, amelyek optimálisak az adott környezethez való alkalmazkodás szempontjából. Ez azt jelenti, hogy az élőlények döntéseit az adott viselkedés során felmerülő költségek (veszteségek, ráfordítások] és a belőle kinyerhető haszon (nyereség) közötti optimális kompromisszum határozza meg. A természetes szelekció a viselkedési változatok közül azokat részesíti előnyben, amelyek a genetikai rátermettségben mérhető nyereségek és veszteségek maximális különbségét hozzák létre egy adott környezetben. Röviden: az egyedek választanak az adott viselkedési alternatívák között és ezzel növelik szaporodási sikerüket az adott szociális környezetben (Borgerhoff Mulder 1992). Az állati döntések szemléletes példáját nyújtja a Kanada nyugati partjain élő tengeri varjak táplálékkereső viselkedése (Zach 1979). Ezek a madarak az apály idején kisodródott csigákkal táplálkoznak, amelyeket csőrükbe kapva egy szikla fölé repülnek, ahonnan zsákmányukat leejtik. A köveken összetört csigaházból ezután könnyűszerrel ki tudják szedni a csiga lágy testét. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a varjak csak a legnagyobb csigákat válogatják ki és azokat 5 méter körüli magasságból ejtik le. A kutatók kiszámították a táplálék keresésére és a repülésre fordított összes energiát és a belőle származó hasznot, amelyet kalóriában fejeztek ki. Az nyilvánvalónak mutatkozott, hogy csak a legnagyobb testű csigák nyújtanak elegendő energiát ahhoz, hogy a repüléshez szükséges energiaráfordításon túl a varjak többletnyereséghez jussanak. Emellett az állatoknak minimalizálniuk kellett a felrepülés energiaszükségletét, amely elsősorban a magasság függvénye. A

táplálék nagy magasságból való leejtése növeli annak az esélyét, hogy a csigaház egyetlen próbálkozásra összetörjön, viszont növeli a táplálékszerzés energiaköltségét, sőt annak a kockázatát is, hogy a csiga rossz helyre esik vagy apró darabokra törik, amit utána nehéz összeszedni. Ha viszont kisebb magasságból ejtik le a csigákat, akkor a felrepülés többszöri megismétlésére lenne szükség ahhoz, hogy a csigaház összetörjön. A kutatók különböző magasságokból leejtették a csigákat és kiszámították az összes felrepülés átlagos hosszát, ami a táplálék sikeres feltöréséhez kell (elejtési magasság x leejtési gyakoriság). Azt kapták, hogy az optimális leejtési magasság ami tehát a legkisebb energiaráfordítást igényelte - 5,2 m volt, ami lényegében egybeesett azzal, amit a varjaknál megfigyeltek (1.8. ábra). Az eddig említett viselkedésökológiai alapelvek természetesen az emberre is vonatkoznak (Bereczkei 2002, Betzig et al. 1988, Smith és Winterhalder 1992, Voland 1998). Őseink a múltban arra szelektálódtak, hogy felmérjék élő és élettelen környezetük legfontosabb hatásait túlélésükre és szaporodásukra nézve. Az egyéneknek állandóan olyan reproduktív döntéseket kell hozniuk a korlátozott erőforrások tér- és időbeli felosztásáról, amelyek hozzájárulnak genetikai rátermettségük növeléséhez az alternatív stratégiákkal szemben. Rugalmas, tanulékony agyunk különösen alkalmas azoknak a környezeti információknak a - nem feltétlenül tudatos - feldolgozására, amelyek eredményeként képesek vagyunk alkalmazkodni egy-egy speciális élettérhez. Vegyük példaként Nicholas Blurton Jones ma már klasszikusnak számító elemzését a busman

34

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA

1.8. ÁBRA Varjak csigaleejtéssel kapcsolatos viselkedési optimalizációja ■ (Forrás: Krebs és Davis 1993)

anyák egymást követő szüléseinek időzítéséről (Blurton Jones 1987, 1989, Blurton Jones et al. 1999). A Kalahári sivatagban élő busmanoknál, éppúgy mint más vadászó-gyűjtögető társadalmakban, a fertilitási ráták viszonylag alacsonyak a letelepült, mezőgazdasági termelést mutató társadalmak termékenységi mutatóihoz képet. Egy átlagos busman nő 18 és 20 éves kora között szüli meg első gyerekét, amelyet további 4 követ, akik között 4-5 év telik el. A szülést követően sem szakítja meg gyűjtögető munkáját; csecsemőjét vagy kisgyerekét a hátára kötözve hetente többször is elindul növényi táplálékot gyűjteni, amelytől - főleg a száraz évszakban az egész család megélhetése függ. Gyermekét folyamatosan és intenzíven szoptatja; az első évben napközben óránként 3-4 alkalommal, sőt éjszaka is, jóllehet nem ilyen gyakorisággal. A szoptatás, amely náluk 3-5 évig tart és gyakran egészen a következő gyerek megszületéséig folytatódik, egy ismert hormonális mechanizmus révén csökkenti a megtermékenyülés esé-

lyét. Ez az ún. laktációs amenorrhea felelős a szülések gyakoriságának élettani szabályozásáért. Azt azonban sokáig nem tudták, hogy miért előnyös a busman anyák számára a 4 vagy 5 gyerekkel záródó befejezett fertilitás, amelyet rendre 40 és 45 éves koruk között érnek el, amikor bekövetkezik a menopauza. Elméletileg ugyanis lehetséges volna, hogy gyakrabban szülnek és kevesebbet szoptatnak, aminek az lenne az adaptív következménye, hogy nagyobb gyerekszámot érnek e l . A kutatások során kiderült, hogy a gyakoribb szülések miatt előálló sok gyerek és táplálásuk rendkívül nagy fizikai terheket róna az anyára (1.9.a. ábra). Ha több éhes szájat kell etetni, több táplálékot is kell gyűjteni és hazavinni. Emiatt nagyobb távolságot, esetenként 15-20 km2-t kell megtennie. Ha mondjuk kétévente szül, akkor egyszerre két szoptatós gyereket kell magával vinnie az útra, amely tovább növeli a fizikai teher nagyságát. Ehhez járul még az, hogy a tűző napnak hosszú ideig kitett gyerekek mortalitása

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK

35

jelentősen megnő a kiszáradás fokozott veszélye miatt, A kétévente szülő busman anyának 40 éves korára elméletileg 10 vagy még több gyereke lehetne, de olyan terhek mellett, amely erősen csökkenti annak valószínűségét hogy fel is tudja nevelni őket. Az az anya, aki ellenben ötévente szül, csak 5 gyerekre számíthat, akiknek viszont jobbak lesznek a kilátásaik az életben maradásra. Harmadik gyerekének megszületése idején a sorrendben második gyerek már nem szopik és saját lábán kíséri el anyját, míg a legidősebb ekkorra kb. 15 éves, és már maga is segít a gyűjtögetésben. Mindezeket a túlélés és szaporodás szempontjából lényeges tényezőket komputerbe táp-

lálva, és egy erre a célra kidolgozott modellben szimulálva a kutatók azt az eredményt kapták, hogy a gyerekek 15 éves korukig való életben maradásának akkor a legnagyobb a valószínűsége, ha egymást követően 48-50 hónapos intervallumokkal születnek (1.9.b. ábra). Ez hajszálpontosan megegyezik a busman nők többségénél mért 48 hónapos szülések közötti időtartammal. Ha ennél gyakrabban szülnek, jelentősen megnő a táplálékhiány, fizikai stressz és kiszáradás következtében előálló mortalitás kockázata. Ennél ritkább szülések esetén viszont már nem növekszik a túlélés valószínűsége, sőt csökken az utódszám, hiszen így a menopauzáig kevesebb gyerek fog születni,

1.9. ÁBRA A busman nők által szállított teher egy gyerekre számítva (a) és a busman gyerekek túlélési valószínűsége (15 éves korig) a megelőző szülést követő időtartam függvényében (b) ■ (Forrás: Blurton Jones 1989)

36

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA

A modellből néhány más predikciót is levezettek, amelyeket a busmanok körében végzett megfigyelések nagyrészt alátámasztottak. Így pl. az elsőszülött után hamarabb szülik meg a másodikat, mint az utána következő gyerekeket. Ez azért lehetséges, mert az elsőszülöttnek még nem kell megosztoznia testvéreivel az erőforrásokon, így életben maradási esélyeit nem rontja lényegesen a viszonylag rövidebb szoptatási időszak a következő gyerek világra jöveteléig (4.2.3.). Az egymást követő szülések előrehaladtával fokozatosan növekszik a mortalitás kockázata, és ennek megfelelően fokozatosan hoszszabbodik a szülések közötti intervallum is egészen a 4. gyerekig. Ha az utoljára született csecsemő valamilyen oknál fogva meghal, az anya rövidesen teherbe esik, ha ellenben egy korábbi szülésből származó idősebb gyerek hal meg, akkor az anya betartja a 48-50 hónapos „normális" intervallumot, hiszen életben maradt újszülöttjét a megfelelő módon kell táplálnia. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a busmanok optimalizálják az egyes szülések között eltelt időtartamot, és ezzel növelik túlélő utódaik számát egy rendkívül mostoha környezetben. A busman példa egyúttal arra is rámutat, hogy ezekben az - általában nem tudatos - döntésekben elsősorban az egyéni reproduktív érdekek játszanak szerepet, és csak másodsorban a csoport érdekei. Nem arról van szó, hogy az anyák a populációban uralkodó valamifajta szankciók miatt korlátozzák gyerekeik számát, hanem éppenséggel egyéni rátermettségüket növelik a túlélő utódok számának gyarapításával. A Kalahári sivatag peremén élő busmanok egy része letelepült életmódot folytat, és a gyűjtögetésről áttért az állattartásra. A jobb és egyenletesebb táplálékellátás miatt korábban szülnek, és az állandóan rendelkezésre álló tehéntej miatt hamarabb befejezik a szoptatást. Emiatt az egyes szülések közötti intervallum 24-30 hónapra csökken, aminek eredményeként nagyobb gyerekszámot (befejezett fertilitást) érnek el szaporodási periódusuk végére, mint gyűjtögető társaik (Draper 1997). Szaporodásuk üteme úgy változott meg, hogy közben a busmanok társadalmi-együttélési normái, előírásai alapvetően

ugyanazok maradtak. Ami megváltozott, az a szociális környezet bizonyos tartománya (települési viszonyok, táplálkozás), amelyhez a busman anyáknak mint rugalmas döntéshozóknak alkalmazkodniuk kellett. Összhangban a darwini evolúciós elmélet egyik központi tételével, a humán viselkedésökológia azt állítja, hogy a viselkedési adaptációk az individuális, nem pedig a csoportszintű szelekciós mechanizmusok termékei (lásd részletesen 2.3.3.). A fenti példa arra is rávilágít, hogy - szemben a szociobiológia és az evolúciós pszichológia „univerzalizmusával" - az ökológiai megközelítés középpontjában a viselkedés individuális és kulturális sokféleségének tanulmányozása áll (Betzig et al. 1988, Cronk 1999). Képviselői egyrészt azt vizsgálják, hogy az egyének különböző viselkedési megnyilvánulásai miként vezetnek teljes rátermettségük különbségeihez. Másrészt arra keresnek választ, hogy a szociális környezet változásait követve az egyének miként változtatják meg reproduktív döntéseiket abból a célból, hogy növeljék genetikai képviseletüket. A viselkedésökológia szerint az emberek - éppúgy, mint más magasabb rendű élőlények reproduktív stratégák, akik képesek adaptív válaszokat adni a különböző környezeti kihívásokra. Erre az ad lehetőséget, mondják a viselkedésökológusok, hogy a természetes szelekció nem specifikus válaszadási képességeket hozott létre bennünk, hanem a környezet széles tartományán belül működő rugalmas viselkedési és gondolkodási szabályok készletét. Nincsenek genetikai programok valamilyen meghatározott és konkrét magatartásforma kialakulására. Ami genetikailag elő van írva - amire tehát szelekció történt a múltban -, azok agyunk információfeldolgozó rendszerei, amelyek megszabják a környezethez való alkalmazkodás állandóan változó lehetőségeit és formáit. Más szóval ezt úgy fejezik ki, hogy az egyének kondicionális stratégiákkal rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik, hogy rugalmasan változtatni tudják tevékenységeiket a különböző környezeti szituációkban. A viselkedésökológia képviselői szerint - eltérően az evolúciós pszichológia jelenleg uralkodó felfogásától - ez a széles körű

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK

37

alkalmazkodási képesség nem korlátozódik a múltra. Az emberek nem csupán a pleisztocén evolúciós környezetében, hanem a jelenlegi ipari környezetben is képesek arra, hogy az alkalmazkodás szempontjából előnyös viselkedési alternatívákat működtessék. A változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás gyakran ún. trade-off mechanizmus segítségével történik, ami azt jelenti, hogy amennyiben az ökológiai és szociális kontextus megváltozik, az élőlények „átkapcsolnak" egyik viselkedési stílusról egy másikra (Borgerhoff Mulder 1992, Roff 1992). Ez attól függ, hogy az adott környezetben melyik alternatíva kifizetődőbb a rátermettség szempontjából. A reproduktív döntések ilyen átkapcsolásai, trade-offjai akkor jönnek létre, amikor két vagy több viselkedési fenotípus megjelenését és elterjedését ugyanazon erőforrás szűkössége korlátozza. Ilyen körülmények között döntéseket kell hozni arról, hogy mi az optimális módja a korlátozott befektetések elosztásának és időzítésének. Ahol pl. nincs mód szexuális partnerek szerzésére, a saját utódokon keresztül történő direkt reprodukciót felválthatja a rokonok támogatásán keresztül nyereséges indirekt reprodukció (2.1.1.). Az erőforrások korlátozott készleteinek elosztása és annak időzítése számos trade-off működését teszi szükségessé (Voland 1998). Az egyik a szomatikus és reproduktív ráfordítások átkapcsolásai: az egyének folytassák-e az erőforrások saját szervezetükre történő ráfordításait - beleértve a táplálkozástól, az egészség fenntartásán keresztül a tanulásig terjedő befektetések valamennyi formáját - vagy pedig kezdjenek szaporodni? Ezen belül is döntést kell hozni a jelenlegi és a jövőbeli szaporodás konfliktusában: érdemes-e most utódot létrehozni, vagy a hátrányos körülmények között - pl. rossz anyagi helyzet, az anya nem megfelelő egészségi állapota stb. kifizetődőbb elhalasztani a gyereknemzést egy kedvezőbb időszakra? Állandó átkapcsolások történnek a párzási és szülői ráfordítások között: az egyének a párkapcsolatok számának, illetve minőségének növelése útján biztosítják inkább genetikai képviseletüket a következő generációban, vagy azáltal, hogy javítják meglévő gyere-

keik túlélési esélyét és szociális helyzetét? Gyakori trade-off konfliktus húzódik az ún. menynyiségi és minőségi gyerekprodukció között: milyen körülmények között kifizetődő kisszámú, de jó fizikai kondícióban lévő, iskolázott, nagyobb szülői vagyont öröklő és várhatóan sikeres utódot felnevelni, és mikor válik nyereségessé a rátermettségre nézve a nagyobb számú, de a szülői erőforrások kisebb hányadát haszonélvező, és így kevésbé kedvező körülmények között nevelkedő utód világra hozatala? Végül, számos esetben választani kell a direkt vagy indirekt reprodukcióba való befektetés nagysága között: érdemes-e minden erőforrást a saját utódok nemzésére és nevelésére fordítani, vagy nagyobb fitnessmegtérülést hoz a közeli rokonok támogatása a közös gének elterjesztése (rokonszelekció) által? Ezek a trade-off stratégiák alapvető fontossággal bírnak az emberi viselkedés okainak és dinamizmusának megértésében. Nem kölcsönösen kizáróak: gyakran megtörténik, hogy egyszerre többféle konfliktust kell megoldanunk a lehetséges viselkedési alternatívák között. A könyv következő fejezeteiben számos alkalommal találkozunk a rájuk épülő magyarázó modellekkel.

1.2.3. Evolúciós pszichológia: álláspontok összegzése
A fentiek értelmében az emberi viselkedés és gondolkodás evolúciós megközelítésének legújabb fordulata abban áll, hogy az etológia és a szociobiológia fenntartható részéhez szervesen hozzáépültek a kognitív pszichológia és a viselkedésökológia magyarázatai. Ezzel az elméleti modellek és kutatási trendek olyan komplex és széles együttese jött létre, amely képes arra, hogy az emberi természet máig legteljesebb leírását nyújtsa. Tény azonban, hogy az említett négy diszciplína - és a hozzájuk kapcsolódó egyéb tudományágak - egyelőre nem alkotnak koherens paradigmát. Ennek elsődleges oka az, hogy a szociobiológia mint átfogó tudomány hanyatlása után az evolúciós viselkedéstudományok különböző fejlődési pályán indultak el.

38

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA

Ezek közül kettő vált meghatározó jelentőségűvé. Az egyik a szűk értelemben vett evolúciós pszichológia (EP), amely az evolúciós tudományokat a kognitív pszichológia szemléletével integrálta. Azért tekintjük szűk, korlátozott érvényűnek, mert magyarázatait kizárólag a mentális folyamatok értelmezésének szolgálatába állította - olyan ez, mintha a kognitív pszichológiát tartanánk a pszichológiának. A másik az evolúciós antropológia (EA), amely a szociobiológia empirikus vonulatát elsősorban a viselkedésökológia nézőpontjával gazdagította. Dacára a közös darwini paradigmának, e két tudományág - éppen mert eltérő konceptuális keretekben helyezték el magukat - különböző, helyenként gyökeresen eltérő, olykor egymással ellentétes megközelítést nyújtottak ugyanarra a jelenségre: az emberi viselkedés evolúciós eredetére vonatkozóan. A legfontosabb különbségeket - a legutóbbi két fejezet ismeretei alapján - az 1.1. táblázat foglalja össze. Világosan látható, hogy az eltérések mind konceptuálisan, mind módszertani értelemben meglehetősen mélyrehatóak (Sherman és Reeve 1997). Nem csoda, hogy a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években éles viták törtek ki a két tábor vezető szakemberei között, miközben mindegyikük a darwini örökség autentikus képviselőjének tartotta magát. A szembenállás

nem ritkán kölcsönös vádaskodásba torkollott. Másrészt azonban azzal járt, hogy a kritikai észrevételek következtében mindkét fél szembesülni kényszerült azokkal a problémákkal, amelyek saját elméleti keretükben felmerültek. Ez jótékony hatást gyakorolt e tudományágak belső fejlődésére. Kezdetben ez abból állt, hogy mindkét fél megszabadult azoktól az extrém állításoktól, amelyek nyilvánvalóan nem állták meg helyüket a tapasztalati kutatás fényében. Később kölcsönösen átvettek egymástól olyan konceptuális elemeket, amelyek megnövelték saját elméleteik magyarázó értékét. Ebben valószínűleg az evolúciós pszichológia játszotta a vezető szerepet: az utóbbi évtizedben született magyarázataiban sorra megjelennek a viselkedésökológia legfontosabb modelljei. Nézzük meg ezek közül a legfontosabbakat, abból a célból, hogy bemutassuk a tágabb értelemben vett evolúciós pszichológia modern felfogásának alappilléreit, amelyekre ez a könyv is épülni kíván. A kognitív irányultságú evolúciós pszichológusok szerint nem a viselkedés általában, hanem a viselkedés mögött álló mentális algoritmusok tekinthetők azoknak a primer evolúciós tényezőknek, amelyeket elemeznünk kell. Nem az a kulcskérdés, hogy egy adott viselkedés növeli vagy csökkenti az egyének túlélését és sza1.1. TÁBLÁZAT A szűk értelemben vett evolúciós pszichológia és az evolúciós antropológia (viselkedésökológia) legfontosabb tematikus különbségei

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK

39

porodását, hanem az, hogy a múltban milyen pszichológiai mechanizmusok szelektálódtak, amelyek e viselkedésre hajlamosítanak. Miközben ez valóban fontos és újszerű kutatási programot alkot, képviselői kezdetben túlhangsúlyozták ezeknek a mechanizmusoknak a szerepét az adaptacionista magyarázatokban. Ez azért jelenthet problémát, mert mint kritikusaik rámutattak, a tanulási szabályok és pszichológiai folyamatok maguk is a viselkedés elemei és így a fenotípusnak mindössze bizonyos aspektusait képviselik (Alexander 1990, Turke 1990). A természetes szelekció elsődlegesen viselkedési jellegekre irányul, nem pedig pszichológiai attitűdökre vagy vágyakra. Ezért a mentális programok működését nem lehet megérteni a mérhető viselkedési változók tanulmányozása nélkül. Előbb tanulmányozni kell a viselkedés adaptív értékét, nyereség/veszteség-összetevőit, továbbá várható hatását a túlélésre és a szaporodásra, és csak azután következtethetünk a viselkedés hátterében működő pszichológiai mechanizmusokra. A „tisztán" pszichológiai megközelítéssel ebből a szempontból az a baj, hogy könnyen csúszik bele a priori elméleti konstrukciók, esetleg spekulációk csapdájába. A viselkedés mérhető aspektusait elemző egzaktabb modellek csökkentik ezeket a veszélyeket. Hasonló viták övezték a pszichológiai algoritmusok specificitását. Az evolúciós pszichológia egyik központi tétele úgy szól, hogy az emberi pszichikum olyan modulokkal, területspecifikus mechanizmusokkal van felszerelve, amelyek mindegyike egy-egy speciális funkció ellátására képes. Ez a koncepció egybevág a kognitív pszichológiának azzal a modem szemléletével, amely látványosan szakít az általános tanulási mechanizmusok régebbi felfogásával. Ugyanakkor a modulkoncepció „erős változatát", miszerint minden egyes viselkedési megnyilvánulás egy speciális algoritmus működésének eredményeként jön létre, és hogy meghatározott gének felelősek bizonyos gondolkodási és cselekvési akciókért, a tapasztalati tények nem látszanak igazolni. A kritikusoknak valószínűleg igazuk van abban, hogy az emberi pszichikum mechanizmusainak legalábbis egy része

generalizált működésű (Mithen 1996, Thiessen 1998). Egyszerű példával élve, az emberek olyan képességekre szelektálódtak, amelyek segítenek elkerülni a nehéz, gyorsan mozgó tárgyakat, függetlenül attól, hogy ezek történetesen jégkorszaki orrszarvúk vagy teherautók. A matematikai feladatok megoldásának képessége - amelynek önmagában nyilvánvalóan semmiféle szelektív előnye nem volt a pleisztocén gyűjtögetőinek körében - valószínűleg abból az általános kognitív kapacitásból ered, amely azért jött létre az evolúció során, hogy kezelni lehessen a szociális élet bizonyos mennyiségi aspektusait, mint amilyen pl. a táplálékelosztás lehetett. Ez arra mutat, hogy a generalizált képességek különösen fontosak a társas élet irányításában. Őseinknek nagyon sok olyan adaptációs problémát kellett megoldaniuk, amelyek a rokonokkal, csoporttagokkal, potenciális párokkal, idegenekkel kapcsolatban vetődtek fel. A csoportélet komplex és állandóan változó hatásai között megfelelő döntéseket kellett hozni és ezek a lehetséges következmények széles tartományát vonták maguk után. A szociális élet ilyenfajta sokfélesége és fluiditása olyan problémamegoldó technikák szelekcióját részesítette előnyben, amelyek nem annyira a speciális válaszok, mint inkább a döntések és az intelligens modellek általános heurisztikái köré szerveződtek (Mithen 1996). Miközben a pszichológiai adaptációk egy része kétségkívül specifikus programok formájában létezik, az emberi pszichikum ugyancsak képes arra, hogy általános és rugalmas kondicionális stratégiákat működtessen, amelyek állandóan a pillanatról-pillanatra alakuló követelményekhez illeszkedve hozzák létre az optimális viselkedési válaszokat. A megtermékenyítő viták harmadik területe a modern környezet hatására vonatkozik. Mint láttuk, az evolúciós pszichológia egyik központi tétele úgy szól, hogy miután a Homo sapiens a pleisztocént uraló környezeti viszonyokhoz alkalmazkodott, nincs okunk elvárni, hogy viselkedésünk a modern, ipari társadalmakban is befolyásolja a genetikai rátermettséget. Ez a felfogás szemben áll az evolúciós antropológusok-

40

1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA

nak (viselkedésökológusoknak) azzal a nézetével, hogy az élőlények reproduktív stratégák, amelyek arra törekszenek hogy az adott környezetben növeljék szaporodási sikerüket. Az embert alapvetően ugyanez jellemzi: képes arra, hogy kövesse és előre jelezze a környezet fluktuációit, kiértékeli a viselkedésével összefüggő változók hatását, nyereség/veszteség-kalkulációkat tesz, és ezek alapján adaptív döntéseket hoz a változó körülmények között. Ennek a megközelítésnek egyik levezethető tétele, hogy az ember a modem, iparosodott társadalmakban is ugyanezt teszi, azaz az erőforrások összegyűjtésével növeli túlélő utódai számát (Irons 1979, 1998). Ez a feltevés azonban az esetek nagy részében nem látszik teljesülni. Számos vizsgálat azt mutatja például, hogy az iparosodást megelőző társadalmakban a kulturális értelemben sikeres tehát vagyonos, magas státussal rendelkező, befolyásos - emberek szaporodásukat tekintve is sikeresebbek a többieknél (3.2.1.). A demográfiai átmenet utáni társadalmakban azonban ez a korreláció az ellentétébe fordul: az iskolázottabb és magasabb jövedelmű családokban kevesebb gyerek születik, mint az alacsonyabb szocioökonómiai státussal jellemezhető családokban (Kaplan et al. 1995). Ez a példa arra figyelmeztet - és a következő fejezetekben számos ilyen esettel találkozunk hogy szakítani kell azzal a megközelítéssel, amely a modern társadalmak viselkedési mintázatait mindenáron adaptív sémákba akarja rendezni (6.1.3.). Ebből azonban nem következik az evolúciós pszichológia egyes képviselőinek az az állítása, miszerint a modern környezetben egyenesen értelmetlenné válik annak tanulmányozása, hogy egy adott tevékenység hatást gyakorol-e az egyének eltérő túlélésére és szaporodására. Miután jelenkori társadalmi környezetünk gyökeresen eltérő ahhoz képest, amelyben az ember kialakult, az új típusú életforma és intézményrendszer szerintük egyenesen kizárja a viselkedési adaptációk lehetőségét a mai környezetben (Symons 1989, Buss 2001). Ez azonban túlságosan is elhamarkodott következtetés. Nem lehet ugyanis a priori eldönteni, hogy mi adaptív és mi nem. Annak a kérdésnek, hogy az adott vi-

selkedésforma az ipari társadalmakban is növeli-e túlélési esélyeinket és túlélő utódaink számát, minden esetben empirikus kérdésként kell felmerülnie, nem pedig spekulatív elmélkedés tárgyaként. A tapasztalati eredmények pedig azt mutatják, hogy a modern társadalmakban folyó viselkedési szokások adaptív végeredményük szempontjából legalább három csoportba sorolhatók. Vannak olyanok, amelyek ma is bizonyíthatóan növelik az egyének túlélési és szaporodási sikerét. Ilyenek például a vérfertőzés elkerülését irányító emocionális programok (2.5.1.) vagy az anya-gyerek kötődésben szerepet játszó veleszületett képességek (4.1.1.). Mások viszont kifejezetten csökkentik genetikai képviseletünket a következő generációban, mint például az idegengyűlölet nyomán eszkalálódó agresszió esetén (2.4.3.). Legtöbb tevékenységünk azonban valószínűleg olyan, amely nem befolyásolja jelenlegi biológiai alkalmazkodásunkat. Azok a fizikai vonzerővel, testi szépséggel kapcsolatos párválasztási preferenciák, amelyek az evolúciós környezetben előnyösek voltak a szaporodás szempontjából, az esetek többségében ma már aligha növelik vagy csökkentik génjeink átadási valószínűségét (3.5.). Tanulságként az következik ebből, hogy minden egyes viselkedés esetében meg kell vizsgálni az adaptáció kérdését. Lehetséges ugyanis, hogy a viselkedési folyamatok és a genetikai reprodukció közötti kapcsolat hiánya valójában annak köszönhető, hogy nincs elég ismeretünk a kérdéses jelenségről. Azt azonban tapasztalati tények támasztják alá, hogy bármi is hatásuk a jelenlegi túlélésre és a szaporodásra, az evolúció során kialakult, és akkor adaptív viselkedési képességek és hajlamok továbbra is működnek bennünk. Érzelmeinket, társas kapcsolatainkat, megismerő tevékenységünket mélyen befolyásolják az evolúció során kialakult pszichológiai folyamatok, tekintet nélkül arra, hogy van-e hatásuk jelenleg a genetikai reprodukcióra (Crawford 1998). A lényeg az - és ebben az evolúciós pszichológusoknak feltétlenül igazuk van hogy a genetikailag előírt pszichológiai algoritmusok bizonyos mintázatokba rendezik viselkedésünket, amelyek-

1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK

41

re predikciók tehetők az evolúciós elméletből, ezek pedig alávethetők a tapasztalati ellenőrzés módszereinek,

1.2.4. Integratív megközelítés
Az evolúciós pszichológia és az evolúciós antropológia kölcsönös bírálatának eredményeként ma már körvonalazódni látszik egy olyan integratív elméleti keret, amely magába emeli mindkét paradigma megőrizhető elemeit (Bereczkei 2000, Daly és Wilson 1999, Barrett et al. 2002). Döntő jelentőségű, hogy az evolúciós pszichológia kognitív magyarázatai kiegészülnek a viselkedésökológia legfontosabb modelljeivel és nézőpontjaival. Ezzel az evolúciós pszichológia tág értelemben vett, átfogó paradigmája jött létre, amely nem csupán a kognitív jelenségek, hanem általában az emberi viselkedés evolúciós történetével és adaptív késztetéseivel foglalkozik. Az emberi viselkedés természetesen nagyon sokrétű és összetett. Világos, hogy minden esetben aprólékosan meg kell vizsgálni, hogy az adott viselkedés milyen adaptív nyereséggel jár, milyen pszichológiai mechanizmusok állnak a háttérben, és a kulturális-történelmi tényezők

milyen hatást gyakorolnak az egyének rátermettségére. Ezek megértésében nélkülözhetetlen szerepet játszanak azok a tudományok, amelyek az emberi magatartás különböző aspektusait tanulmányozzák. Az evolúciós pszichológia lényegét tekintve integratív tudomány, amely az emberi viselkedés különböző szempontjait és aspektusait kísérli meg egy lehetséges rendszerbe foglalni. Nem csupán arról van szó, hogy integrálja a viselkedésökológiai és a pszichológiai megközelítéseket. Nem is csak arról, hogy magába építi az etológia és a szociobiológia legfontosabb és időtálló eredményeit. Ezenkívül támaszkodik mindazokra a tudományágakra, amelyek az alacsonyabb szerveződési szinteket foglalják el (genetika, élettan, neurobiológia stb.), mert az általuk vizsgált proximatív folyamatok nélkül az adaptacionista elemzések üresek volnának. Ugyancsak felhasználja a magasabb szintek tudományos elméleteit és tapasztalati eredményeit (kulturális antropológia, szociológia, történettudomány), hiszen az emberi evolúciós örökség mindig meghatározott társadalmi-gazdasági kontextusban fejeződik ki. A következő fejezetekben ezt az integratív és holisztikus szemléletet igyekszünk érvényre juttatni.

2. rész

EGYÉN ÉS CSOPORT
Durkheim óta a társadalomtudományok többnyire annak az elvnek a fényében végzik kutatásaikat, amely szerint a társadalmi jelenségek és azok történelmi változásai a saját belső dinamikájuk és törvényeik eredményeként jönnek létre, és nem vezethetők vissza az egyéni viselkedésekre. Ellenkezőleg, a kultúra egyfajta „szuperorganizmusnak" fogható fel, amelynek kollektív reprezentációi korlátokat és kényszereket vetnek ki az egyéni teljesítményekre (Bergerés Luckman 1966). Ennek következtében az emberi cselekvés és gondolkodás függő változóknak tekinthetők, amelyek nem befolyásolják lényegesen a társadalmat mint egészet. Az ellentétes folyamat viszont annál gyakoribb: az egyéni viselkedésben tapasztalható változások a csoportszintű folyamatokra és jelenségekre - normákra, elvárásokra, értékekre - adott válaszokként értelmezhetők. A felnőtt ember mentális tartalmait így elsősorban a szocializáció és nevelés társadalmi folyamatai határozzák meg. Ami az egyének tudatában megjelenik, az a kultúrából jön és szociálisan konstruált. Az evolúciós pszichológia képviselői kezdettől fogva szemben állnak ezzel a gondolkodással (Tooby és Cosmides 1992, Barrett et al. 2002). Egyrészt az emberek veleszületett pszichológiai képességeik birtokában állandóan választanak a viselkedés alternatív formái között, amelyeket az adott kultúra kínál. Másrészt, viselkedésünket ugyan számos tényező korlátozza, de a társadalom többi tagja és nem a társadalom mint fölöttünk álló szuperorganizmus veti ki ezeket a kényszererőket. A különböző egyéni érdekek összjátéka, „nettó" eredménye hozza létre azokat az intézményeket, amelyek persze maguk is visszahatnak ezekre az érdekekre és manifesztációikra. Legalább annyira igaz, hogy az individuális stratégiák hozzák létre a csoport szintű jelenségeket, mint az, hogy a társadalmi folyamatok irányítják az egyéni döntéseket.

2 . 1 . fejezet

ROKONSÁG
Az archaikus társadalmakban a csoport integrációját elsősorban a rokonok szövetsége teremti meg és tartja fenn. Mai körülményeink között is triviálisnak tűnik számunkra, hogy rokonaink kiváltságos szerepet játszanak és megkülönböztetett bánásmódot élveznek életünkben egyéb ismerőseinkhez viszonyítva. A rokonok közötti kapcsolatok pszichológiai stratégiái sajátos szelekciós folyamatokra vezethetők vissza.

2.1.1. Rokonszelekció
Miközben a neodarwinizmus a XX. század derekára komoly sikereket ért el a társas viselkedés magyarázatában, a csoporton belüli kapcsolatok bizonyos formáira vonatkozó megfigyelések egyszerűen nem illeszkedtek bele a „hagyományos" darwini paradigmába. Ilyen volt az önzetlenség és az együttműködés, amelyet a rovaroktól kezdve az emberszabású főemlősökig mindenütt leírtak. A másokat vészjelzésével riasztó és így saját rejtekhelyét felfedő énekesmadár, a csoportját védő hím pávián, a mások árváit szoptató nőstény elefánt, vagy a társaikat segítő delfinek nehezen voltak értelmezhetők az individuális szelekció elméleti keretében. Ennek alapján ugyanis nem számíthatunk olyan viselkedés elterjedésére, amellyel az egyed növeli egy másik állat túlélési és szaporodási sikerét azon az áron, hogy a sajátjáét csökkenti. Nyilvánvaló, hogy a táplálékról, a szaporodási partnerről vagy a biztos rejtekhelyről lemondó altruista a természetes szelekció vesztese, hiszen fennmaradási esélyeit kockáztatja, és kevesebb utódot hagy hátra. Hátrányba kerül az erőforrásokért folytatott vetélkedésben és génjei - köztük az altruista viselkedésért felelős gének - fokozatosan kiszorulnak a populációból. William Hamilton (1964) szerint az altruista hajlamok elterjedésért egy csoporton belüli sze-

lekció, az ún. rokonszelekció a felelős. A korábbi tétel értelmében az egyed evolúciós értelemben vett alkalmassága (fitnesse) azon múlik, hogy génjei milyen arányban vesznek részt a következő generáció génállományában. Mindegyik utód a szülői gének 50%-át viszi át a következő nemzedékbe. Négy utód esetén pl. mind az apa, mind az anya megkétszerezi genetikai képviseletét. Csakhogy az individuális gének másolatait nem csupán az egyén közvetlen leszármazottai hordozzák, hanem egyéb rokonai is, mégpedig a rokonság mértékének megfelelő arányban. A leszármazás miatt közösen hordozott gének arányát a rokonsági együttható (r) adja meg, amelynek kiszámítását a 2.1. ábra ismerteti. Ennek fényében érthető meg, hogy a rokonoknak nyújtott támogatás adaptív stratégia az önzetlen egyed szempontjából. Amennyiben ugyanis az altruista tettével pozitív hatást gyakorol a kedvezményezett rokon túlélésére és szaporodására, úgy segíti elterjeszteni saját génjeinek az illető rokonban lévő másolatait. Más szóval: a kedvezményezett egyed a támogatást végző rokon génjeinek rá eső hányadát is átörökíti az utódaiba. Az önzetlen viselkedés látszólag csökkenti az altruista személyes rátermettségét, de génjei végül is összességében nagyobb arányban jelennek meg a következő generációban. Az altruista nyeresége tehát abból fakad, hogy a támogatott génhordozókon (rokonokon) keresztül növek-

2.1. FEJEZET. ROKONSÁG

45

2.1. ÁBRA Különböző rokonok rokonsági együtthatójának (r) kiszámítása ■ A nyilak azt jelentik, hogy az általuk öszszekötött egyedek - a közös leszármazás mendeli szabályai következtében - 50%-os valószínűséggel hordoznak közös géneket (Forrás: Trivers 1985)

szik összesített genetikai képviselete, ún. teljes rátermettsége (inclusive fitness). A teljes rátermettség tehát a személyes, közvetlen fitnessből (amely az utódokon keresztül realizálódik) és a közvetett, oldalági rokonok által közvetített fitnessből tevődik össze. Meg kell azonban jegyezni, hogy a génrokonság nem az abszolút genetikai hasonlóság mértékét jelöli két individuum között, hanem annak a mértékét, ahogy genetikai hasonlóságuk felülmúlja két, a populációból véletlenszerűen kiválasztott egyed hasonlóságát. Ezt azért fontos hozzátenni, mert korábban számos félreértésnek volt a forrása, hogy miként lehet rokonsági együtthatókról beszélni egy faj esetében, amelynek tagjai több mint 90%-ban részesed-, nek a közös génkészletből. Evolúciós perspektívából nyilvánvaló azonban, hogy az önzetlenség csak akkor alakul ki két egyed között, ha diszkriminatív, azaz amennyiben azokra irányul, akik szintén hordozzák az altruizmusra hajlamosító géneket (Dawkins 1986, Reeve 1998). A közös leszármazás miatt ennek a valószínűsége lényegesen megnő. A rokonok közötti támogatás résztvevői a rokonsági foknak megfelelő arányban hordozzák azokat a géneket, amelyek az altruista viselkedési késztetésekért felelősek. Ezért az önzetlen viselkedés pozitív hatást gyakorol saját genetikai alapjainak elterjedésére. A rokoni önzetlenség vagy nepotizmus azonban nem csupán a rokonsági fok függvénye. Hamilton szerint az altruista viselkedésre akkor irányul szelekció, ha a belőle fakadó genetikai nyereség (B) felülmúlja az általa okozott fitnessveszteséget (C), azaz ha fennáll a

Bxr>C összefüggés (Hamilton-szabály). Az egyenletből világosan látszik, hogy az altruizmus fitnessmegtérülései eltérőek lehetnek a változó környezeti feltételek között és ez különböző stratégiákra szelektálhat (Krebs és Davies 1993, Reeve 1998). Így pl. a kis költséggel járó önzetlen viselkedésformák (pl. a tisztálkodó-ápoló viselkedés, az ún. grooming) általában nagyobb valószínűséggel terjednek el, mint a magas költséggel járó akciók (pl. segítség egy ragadozó támadása során). Ugyanakkor az élőlények nagyobb kockázatot hajlandók vállalni a közeli rokonok érdekében, mint a távoliak javára. Ennek az az oka, hogy a költséges támogatások veszteségeit csak olyan rokonok esetében lehet genetikai nyereségbe fordítani, akik nagyszámú közös gént hordoznak. Így pl. az altruista halála csak akkor „kifizetődő", ha segítségével több mint két testvért, több mint négy unokát, vagy több mint nyolc unokatestvért ment meg a pusztulástól. Ennek megfelelően az sem mindegy, hogy az altruista tett hány rokonra irányul. A genetikai megtérülések különbségei miatt várható pl. hogy egy vészjelzés akkor marad fenn, ha vagy kisszámú közeli rokont vagy nagyszámú távoli rokont riaszt. Végül, az altruizmus haszonélvezői többnyire fiatal egyedek, amelyek az idősebbekhez képest nagyobb jövőbeli szaporodási képességgel, ún. reproduktív értékkel rendelkeznek. A szaporodási érték annak a mértékét jelöli, hogy egy adott életkorban lévő élőlény milyen valószínűséggel hoz létre további utódokat a jövőben (lásd még 3.4.2., 3.35.

46 ábra). Nyilvánvaló, hogy az altruista érdeke az, hogy önzetlen viselkedésének kedvezményezettjei elsősorban a fiatal és jó fizikai kondícióban lévő egyedek közül kerüljenek ki, akik a jövőben nagy hatékonysággal tudják elterjeszteni az altruista génjeit. A természetes populációkban együtt élő rokonok kölcsönös támogatása az egyenletben megjelölt feltételek teljesülése esetén adaptív stratégiának minősül, amelyre pozitív szelekció (rokonszelekció) hat. A különböző fajok körében végzett megfigyelések megbízhatóan alátámasztják a rokonszelekciós magyarázatokat (Krebs és Davies 1993, Alcock 1998). Az egyik vizsgálat pl. azt mutatta, hogy a földi mókusok (Spermophilus beldingi) gyakran adnak vészkiáltást a ragadozók feltűnésekor. A riasztás rendkívül költséges az altruista számára: a vizsgálatok azt mutatták, hogy a ragadozók által elejtett állatok mintegy fele vészjelzést adott le a támadás előtt. A veszteségek megtérülése miatt a vészjelzés elsősorban a közelben tartózkodó utódokra és közeli rokonokra irányul, akiknek így esélyük van a kotorékba történő gyors menekülésre. A támogatások többnyire a nőstény rokonok között mennek végbe, akik közeli territóriumokat foglalnak el (a hímek néhány hónapos korukban el-

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

vándorolnak), és a kedvezményezettek elsősorban a fiatal állatok köréből kerülnek ki. Hasonló rokoni érdekek irányítják a terület védelmét: elsősorban a közeli leszármazási kapcsolatban lévő nőstények fognak össze az idegen behatolók elűzésére (2.2. ábra). Az altruista tevékenységek egyik sajátos formája a testvérekre irányuló támogatás (helping at the nest), amelynek lényege, hogy a korábbi alomból vagy fészekaljból származó állatok még ivarérettségük elérése után sem vesznek részt a szaporodásban egy ideig, hanem szüleikkel maradnak és később született testvéreiket gondozzák (Brown 1987, Woodroffe és Vincent 1994). Erre akkor nyílik lehetőség, ha a következő három feltétel teljesül: (1) az altruisták értékes segítséget nyújtanak szüleiknek az utódok felnevelése terén, (2) e támogatás ideje alatt a szülőknek alkalmuk van újabb utódok létrehozására, és (3) a támogatások nem annyira költségesek, hogy lényegesen rontanák az altruista későbbi reproduktív kilátásait (Turke 1988). A monogám párkapcsolatban élő sakálok pl. egy vagy két utódot képesek felnevelni egy alkalommal. Ha azonban az előző alomból származó idősebb utódok segítenek fiatalabb testvéreik ellátásában, akkor ez a szám akár 5-6 főre is emelked-

2.2. ÁBRA Rokoni együttműködés a területre behatoló idegenek elűzésében ■ (Forrás: Sherman 1985)

2.1. FEJEZET. ROKONSÁG

47 szociális környezetet a ma élő vadászó-gyűjtögető társadalmak őrizték meg leginkább. Az antropológusok - jóval a szociobiológia színrelépése előtt - leírták, hogy az archaikus társadalmak embere nem egyszerűen a klán vagy a törzs tagja, hanem egyúttal a rokonság összefüggő láncolatának egy meghatározott eleme, jól definiálható kötelességekkel, elvárásokkal és jogokkal (Langness 1990, Lee és Daly 1999). Születésénél fogva benne találja magát egy olyan érdekeltségi rendszerben, ahol a különböző támogatások, ajándékozások, szolgáltatások gyakorisága és intenzitása a vérségi kapcsolatok függvénye. A Hamilton-szabály és a rokonszelekciós modell térnyerése felgyorsította a rokoni rendszerek kutatását. Az evolúciós magyarázatok iránt elköteleződő antropológusok - mint Napoleon Chagnon, William Irons, Raymond Hames és mások - a 70-es évektől kezdve nagyon részletes és széles körű vizsgálatokat folytattak a legkülönbözőbb törzsi társadalmakban. Általában közvetlen megfigyelési technikákat alkalmazva igyekeztek feltérképezni a csoporton belüli kapcsolatok természetét, irányát és intenzitását. Az evolúciós elvárásoknak megfelelően mindenhol az derült ki, hogy az emberek a szociális tevékenységek csaknem valamennyi területén a közeli rokonaikat részesítik előnyben a távoli vagy a nem rokonokkal szemben. Ráadásul a rokoni támogatás nem igényel kölcsönösséget, és viszontszolgáltatások nélkül is működik. Előnye ugyanis a genetikai képviselet közvetett növelésében van, és nem a viszonzás során megtérülő haszonban. A venezuelai ye'kwana falvakban a vadászat, halászat és kertgazdálkodás minden lényeges műveletében rokonok csoportjai vesznek részt, mégpedig úgy hogy a személyközi kapcsolatok megfigyelt gyakoriságai szorosan korreláltak a rokonsági együttható értékeivel (Hames 1979) (2.4. ábra). A Guatemalában élő k'ekchi (maja) indiánok intenzív kukoricatermesztést folytatnak, amelynek hatékonysága attól függ, hogy egy családnak milyen mértékben sikerül igénybe vennie más családok munkáját. A segítséget mintegy 70%-ban rokonok adják; a betakarított élelem mennyisége attól függ, hogy egy gazdának hány

2.3. ÁBRA A panyókás sakál szaporodási sikere a családban maradó utódok számának függvényében ■ (Forrás: Krebs és Davis 1983)

het, mégpedig a támogatók számával arányosan (2.3. ábra). A gondozásban részt vevő idősebb testvérek ugyanis nagy hatásfokkal javítják öcscseik és húgaik túlélési esélyeit. Táplálják a szoptatós anyát és a fiatal kölyköket (kiöklendezik számukra a táplálékot), tisztogatják és vadászni tanítják testvéreiket, játszanak velük és megpróbálják elűzni a rájuk leselkedő hiénákat. Szüleik szaporodási sikerének növelésén keresztül biztosítják teljes rátermettségüket abban az időszakban, amikor maguk még nem elég érettek az idősebb hímekkel való konkurenciaharcokra, és ezáltal nőstények szerzésére.

2.1.2. Rokoni kapcsolatok a tradicionális társadalmakban
Az elmúlt néhány millió év során őseink kis létszámú, zárt csoportokban éltek, amelyek szerveződését alapvetően az együtt élő rokonok kapcsolatai, szövetségei határozták meg. Ezt a

48

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.4. ÁBRA Aye'kwana falvak lakói közötti találkozások gyakorisága a rokonsági fok függvényében ■ (Forrás: Hames 1979)

közeli rokona él a faluban. Ez természetesen a párválasztási szokásokat is befolyásolja: a szülők és házasodó gyerekeik a falun belül igyekeznek házastársat találni, mégpedig azért, hogy továbbra is fenn tudják tartani előnyös kapcsolataikat a rokonaikkal. Ez gyakori konfliktusok forrása, hiszen a népes rokonsággal rendelkező férfiaknak viszonylag kevés lehetőségük van arra, hogy elkerüljék a vérfertőzést, és megfelelő házastársat találjanak az idegenek, illetve távoli rokonok köréből (2.5.2.). Az adatok azt mutatják, hogy azok a férfiak, akiknek családja több generáció óta a faluban él és így sok rokon támogatását tudják igénybe venni, több túlélő gyereket nevelnek fel, mint a bevándorlók vagy máshová házasodok (Berté 1988). Az egyik legintenzívebben kutatott népcsoport a Venezuela és Brazília határán, az Orinoco vidékén élő yanomamö indiánok (Chagnon 1979, 1988, 2000, Hames 1994, 2000). Viszonylag nagy területen elszórt falvakban élnek, amelyek lélekszáma általában 100 és 300 fő között mozog. A faluközösségek szociális szerveződésének alapját a rokon férfiak koalíciói képezik. Ezek olyan patrilineáris származási csoportok, amelyek nem csupán a vadászatban, az irtásos-égetéses növénytermesztésben és a más törzsekkel folytatott háborúkban jelentenek biztonságos támaszt, hanem az egymással kötött

házassági „szerződések" - unokatestvér-cserék - révén egyúttal mérséklik a nőkért folyó rendkívül heves versengéseket. Amint a népesség növekszik és a falu lélekszáma megközelíti a 300 főt, a populációra jellemző átlagos rokonsági együttható - amelynek korábbi értéke az elsőfokú és másodfokú unokatestvérek közé esett lényegesen csökken. Ennek az az elsődleges oka, hogy növekszik az idegenek, főként a betelepülők és a távolabbról vásárolt vagy rabolt feleségek száma. Ezzel együtt a csoporton belüli szolidaritás csökken, és éleződik az erőforrásokért folyó versengés. Olykor ökölcsatára vagy bunkósbottal vívott harcra kerül sor a falubeliek között, amely gyakran vezet súlyos, néha halálos sérülésekhez. Kiderült, hogy mindig a közeli rokonok harcolnak együtt, még akkor is, ha egyébként egymástól távol, esetleg a szomszéd faluban élnek. Az emberek életében döntő szerepet játszó eseményekben nem a lakóhelyi közelség és a gyakori együttlét számít, sokkal inkább a vérrokonság. Ezt mutatja az is, hogy a belső konfliktusok fokozódásával a falu kettéválik, de mindig a genetikai leszármazás mentén. A helyén maradó és az elköltöző csoportokban a közeli - többnyire az elsőfokú unokatestvérek körén belül található - rokonok maradnak együtt. A rokonsági együttható növekedésével az együttműködések és támogatások mindkét újonnan létrejött településen ismét megerősödnek. Az elmúlt 20-25 év során számos egyéb vizsgálatot végeztek á legkülönbözőbb preindusztriális társadalmakban. Ezek ugyancsak a Hamilton-szabály érvényességéről számoltak be a melanéziai meriam törzs (Bird és Bird 1997), az óceániai ifaluk társadalom (Betzig 1988, Sosis 2000), egyes taiföldi faluközösségek (Polioudakis 2000), a IX-XII. századi vikingek (Dunbar et al. 1995), a XVII-XVIII. századi német (Kumhörn) közösségek (Voland és Dunbar 1995), és a XV-XVI. századi portugál nemesség (Boone 1988) körében. Ugyanakkor kezdetektől fogva erős bírálatok érték ezeket a magyarázatokat. Számos kulturális antropológus szerint a rokonok együttműködése és egymás iránti lojalitása nem annyira származási kötelékeken alapszik,

2.1. FEJEZET. ROKONSÁG

49 re fordítják gondoskodásaikat (helping at the nest). Egy monogám vadásztársadalomban, a paraguayi ache indiánok körében pl. a férfiaknak vadászatuk során napi 7-8000 kalóriát kell előteremteniük ahhoz, hogy el tudják látni családjukat. Ezt a képességet kb. 20-21 éves korukra érik el, amikortól megfelelő partnerré válnak a házasság szempontjából. Az ache fiúk többsége azonban már 16 évesen olyan ügyesnek bizonyul a vadászatban, hogy képesek a saját szükségletüket meghaladó táplálék megszerzésére. A következő néhány évben, egészen házasságukig, a fiatal vadászok testvéreik és szüleik jólétét növelik. Az adatok azt mutatják, hogy a fiatal fiukkal néhány évig együtt élő szülők szaporodási kilátásai javulnak e segítségnyújtás révén: több gyereket tudnak felnevelni, mint a többiek (Hill és Hurtado 1996). Hasonló támogatást nyújtanak a mikronéziai ifaluk falvak lányai, akik közül sokan évekig együtt maradnak anyjukkal, segítenek a háztartásban és kisebb testvéreik gondozásában, különösen pedig a tárógyökér sok fizikai munkát igénylő termesztésében (Flinn 1988). A potenciális segítség nagysága azon múlik, hogy hány idősebb lánytestvér van a családban, ez pedig a születési sorrendtől függ. Mark Flinn azt találta, hogy az első és másodszülött gyermek neme erőteljesen befolyásolja a szülők teljes szaporodási sikerét (2.5. ábra). Ez valószínűleg azért van, mert az idősebb lányok által nyújtott segítség mérsékli a gyereknevelés költségeit, így a

mint inkább gazdasági szükségszerűségeken, és a kultúra uralkodó értékein és elvárásain (Sahlins 1976). Miközben ez a bírálat számos jogos észrevételt foglalt magában, alapvetően célt tévesztett (Daly et al. 1997). Nem vette ugyanis figyelembe, hogy az evolúciós elmélet a rokoni szerveződés ultimatív-adaptacionista okait kutatja, amelyek nem mondanak ellent az antropológiai megközelítés proximatív magyarázatainak (lásd 1.1.4.). Miközben tehát kétségbevonhatatlan tény, hogy a vérségi kapcsolatokat a társadalom saját logikája alapján kulturális jelentésekkel ruházza fel, az is nyilvánvaló, hogy ezek a jelentések nem önkényesek az alkalmazkodás szempontjából, amennyiben a rokoni kapcsolatok alapformái evolúciós motivációkra épülnek (Bereczkei 1991). Az evolúciós magyarázatok érvényességét ráadásul jelentősen emelte, hogy számos vizsgálat nem csupán a rokonok közötti kapcsolatok adaptív mintázatait tárta fel, hanem azt is kimutatta, hogy a rokoni támogatások növelik a kedvezményezett szaporodási sikerét, és így az altruista teljes rátermettségét. Az adatok az mutatják, hogy a rokoni segítség - különösen betegségek, éhínségek, háborúk idején - javítja a haszonélvezőnek és gyerekeinek a túlélési esélyeit (Barrett et al. 2002). A rokoni támogatást élvező emberek ezenkívül több gyereknek adhatnak életet, mint akkor, ha nincs a környezetükben segítő rokon. Mint láttuk, bizonyos feltételek között adaptív stratégia, ha az egyének átmenetileg nem utódaikra, hanem testvéreik-

2.5. ÁBRA Az ifaluk nők befejezett termékenysége az első- és másodszülött utódok nemének függvényében ■ (Forrás: Flinn 1988)

50

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.6. ÁBRA Az első, második és harmadik szülések közötti időintervallum a fiú és lány újszülötteket követően ■ (Forrás: Bereczkei és Dunbar 2002)

szülők további gyerekek felnevelését vállalják. A családi terhek csökkenését vizsgálták az argentin toba közösségekben is, és arra az eredményre jutottak, hogy azok az anyák, akik 7 és 15 év közötti lányaikkal élnek egy háztartásban, 17%-kal kevesebb házimunkát végeznek és 10%-kal több időt fordítanak beszélgetésre, mint azok, akiknek nincsenek ilyen korú lányaik (Boveet al. 2002). Néhány magyarországi vizsgálatban arra a kérdésre kerestünk választ, hogy közelebbről milyen viselkedési folyamatok játszanak szerepet a szülői rátermettség növelésében. A Baranyában élő beás cigányok falvaiban a lányokat arra szocializálják, hogy sokáig maradjanak együtt a családban és segítsenek fiatalabb testvéreik felnevelésében, sokszor még saját házasságkötésük után is. Részt vesznek a csecsemők tisztába tételében, karon hordásában, felügyeletében, később pedig játszanak velük és főznek rájuk. Az idősebb lányok által nyújtott segítség a testvérek gondozásában valószínűleg csökkenti a szülők terheit és növeli hajlandóságukat arra, hogy újabb gyereket nemzzenek. Valóban, az adatok arra mutatnak - hasonlóan az ifaluk társadalomhoz -, hogy azokban a családokban, ahol elsőként vagy másodikként lány születik, ott a szülők átlagosan egy gyerekkel többet vállalnak azokkal a családokkal összehasonlítva, ahol az elsőszülött gyerekek fiúk (Bereczkei és Dunbar 2002). Kiderült az is, hogy az anyák azon keresztül növelik utódaik számát, hogy lá-

nyuk születését követően rövidebbre fogják az egyes szülések közötti intervallumokat és hamarabb szülik meg a következő gyereküket (2.6. ábra). Ez esetünkben azt jelenti, hogy azok az anyák, akik számíthatnak idősebb lányaik segítségére, átlag két és fél évvel korábban szülik meg negyedik gyermeküket azokhoz képest, akik nem rendelkeznek ilyen segítséggel (8,63 vs. 11,09 év). Kétszer nagyobb valószínűséggel szülnek ötödik, illetve még további gyerekeket (60,7% vs. 32,8%), és átlag három ével később fejezik be reproduktív periódusukat (37,4 vs. 34,2 év). Más magyarországi vizsgálatok ugyancsak azt erősítik meg, hogy a roma - ezen belül a beás - népességen belül a kiterjedt és szoros rokoni kapcsolatokból származó személyes támogatások pozitív hatást gyakorolnak a termékenységre (Bereczkei 1998b). Erre részletesen a 3.2.3. fejezetben térünk ki. A rokoni kapcsolatok antropológiai vizsgálatával párhuzamosan a kutatók arra a kérdésre is választ kerestek, hogy milyen pszichológiai mechanizmusok segítségével ismerik fel az emberek rokonaikat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem a rokoni együtthatók alapján számítják ki érdekazonosságukat, még kevésbé a közös gének valamiféle titokzatos „vonzódása" alapján. A szakirodalomban több, ún. rokonfelismerő rendszert írnak le. A fenotípusos illesztés azt jelenti, hogy a rokonok közös genetikai állományuk következtében számos hasonló fenotípusos jellegzetességet (szag, testi megjelenés) mutatnak (lásd

2.1. FEJEZET. ROKONSÁG

51 zelség az önzetlenség egyik legfontosabb proximatív tényezője, amely a genetikai rokonság és az altruista viselkedés közötti kapcsolatot közvetíti.

2.5.3.). Állatkísérletek sokasága mutatja, hogy a rokonok képesek előzetes ismeretség nélkül is felismerni egymást és meg tudják különböztetni a leszármazás következtében eltérő rokoni kategóriákba tartozó - tehát különböző rokoni együtthatókkal jellemezhető - egyedeket. Ugyancsak számos kísérlet mutatta ki, hogy a rokonfelismerés másik alapvető mechanizmusa tanulási-asszociatív folyamatokon alapul. Az együtt felnövő állatok között olyan kötődési folyamatok alakulnak ki, amelyek egész életükben fennmaradnak (Trivers 1985). Az ember esetében a fenotípusos illesztés genetikai programjai egyelőre csak az anya és gyermeke között mutathatók ki megbízhatóan (4.1.1.). A rokonok azonosításában és felismerésében valószínűleg fontosabb szerepet játszanak a gyermekkori tapasztalatok és tanulási folyamatok. A szülők és gyerekek közötti korai bevésődési és kötődési folyamatok hozzák létre későbbi bensőséges kapcsolataikat. A közeli rokonok részéről jövő kellemes ingerek (pl. cirógatás) és a gyerekek visszajelzései (pl. gőgicsélés) kölcsönösen megerősítik egymást és alapját képezik a későbbi intim viszonyoknak. A családi-rokoni alapon szerveződő archaikus közösségek szabályos, bejósolható tanulási mintákat és helyzeteket nyújtanak, amelyek révén a felnövő gyermekek elsajátítják a különböző rokonokkal való bánás általános stratégiáit. Így van ez a modern társadalmakban is: a szűkebb környezet egyes tagjaival folytatott szociális kapcsolatok fajtájuk, időzítésük és intenzitásuk szerint nyernek pozitív vagy negatív megerősítéseket. E korai tapasztalatok teszik lehetővé a gyermek számára annak felismerését, hogy kik a közeli rokonaink, mit várhat tőlük az ember és hogyan viselkedjen irántuk (Alexander 1979, Hrdy 1999). A rokonszelekció ilyen módon a megfelelő érzelmi kötelékek kiépülésén keresztül biztosítja a közös génhordozók egymás iránti önzetlenségét. Egy jelenlegi vizsgálatban szoros korrelációkat találtak a genetikai rokonság, az altruizmusra való hajlandóság és az érzelmi közelség tehát a másik ember iránti törődés és bizalom érzésének - mértéke között (Korchmaros és Kenny 2001). A szerzők szerint az érzelmi kö-

2.1.3. Pszichológiai algoritmusok az ipari társadalmakban
Miután a vadászó-gyűjtögető hominida közösségek tagjai kisebb-nagyobb mértékben rokonok voltak, a társakra irányuló önzetlenség adaptív stratégiának bizonyult, amelyre pozitív szelekció irányult. Hatására olyan pszichológiai algoritmusok rögzültek, amelyek a rokonok iránti megkülönböztetett bánásmódra hajlamosítják hordozóikat (Daly et al. 1997). Ezek a diszpozíciók a mai ember viselkedésében is jelen vannak, függetlenül attól, hogy befolyásolják-e vagy nem a teljes rátermettséget. Igaz, a rokonok közötti kapcsolatok ma már többnyire nem olyan meghatározóak, mint az iparosodást megelőző társadalmakban. A társadalmi fejlődéssel együttjáró gazdasági és kereskedelmi expanzió csaknem mindenütt szétzilálta, felbomlasztotta a korábban uralkodó helyi vérségi szerkezeteket. Ennek következtében az ipari társadalmakban élő ember többnyire elvesztette népes családjának bensőséges kapcsolatait, és sokszor legközelebbi rokonaitól is távol kénytelen élni. A hozzátartozóinkhoz való kötődés ennek ellenére jelen van életünkben, és a rokonok közötti támogatások továbbra is áthatják mindennapjainkat. Szociológiai felmérések tanúsága szerint az emberek nagyobb elvárásokat, jogokat és kötelességeket fogalmaznak meg rokonaikkal kapcsolatban, mint az idegenekkel szemben (Cseh-Szombathy 1987). Ez sokszor kimerül a kölcsönös értesítések (névnapi távirat, esküvői meghívó stb.) küldözgetésében, amelyek mindazonáltal lényeges funkciót hordoznak: emlékeztetnek bennünket, hogy nem feledkeztünk meg egymásról. Még a távol élő rokonok körével is mint egyfajta „biztonsági tartalékkal" számolhatunk, akik többnyire segítségünkre sietnek, ha nehézségeink támadnak.

52 Amerikai és európai nagyvárosokban végzett vizsgálatok ezzel kapcsolatban olyan eredményekről számolnak be, amelyek megfelelnek a rokonszelekciós elméletből származó elvárásoknak (Dunbar és Spoors 1995, Essock-Vitale és McGuire 1985, Salmon és Daly 1996). Először is, az emberek, amikor komoly szükségben szenvednek - elsősorban betegségek, tartós anyagi problémák és érzelmi válság esetén -, nagyobb valószínűséggel fordulnak rokonaikhoz, mint barátaikhoz és ismerőseikhez, jóllehet ez utóbbiakkal általában gyakrabban találkoznak. Másodszor, a támogatások mértéke és gyakorisága a rokonsági koefficiens függvénye; annál nagyobb, minél közelibb rokonok közt megy végbe. Harmadszor, a rokonoktól kapott segítséget az esetek túlnyomó részében nem követte viszonzás, míg az ismerősök, barátok közötti támogatások általában a kölcsönösségen alapultak. Negyedszer, az altruizmus iránya nagymértékben függ a résztvevők jövőbeli szaporodási kilátásaitól (reziduális reproduktív értékétől); a támogatások rendszerint az erőforrásokat birtokló idősebbek felől a fiatalok felé áramlanak. Hatszor nagyobb pl. annak a valószínűsége, hogy a nagybácsi/nagynéni segíti unokaöccsét/unokahúgát, mint a fordított irányú támogatásnak. Ugyanez a logika tükröződik a végrendeletekben. Általában véve az örökségek kedvezményezettjei - a házastársi hagyatékot leszámítva az utódok és közeli rokonok közül kerülnek ki, és az örökölt vagyon nagysága pozitívan korre-

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

lál a rokonsági együtthatóval (Smith et al. 1987). (2.7. ábra). Ezen belül azonban - amint azt egy több mint 1500 örökösödési eljárás elemzése mutatja - azonos rokonsági fok esetén az oldalági rokon az örökség haszonélvezője a felmenő ágival szemben (pl. a testvér és nem a szülő), és a lemenő ági rokon az oldalágival szemben (pl. unokaöcs és nem a féltestvér) (Judge 1995). Előfordul, hogy a fiatalabb, távolabbi rokon elsőbbséget élvez az örökség terén az idősebb, közelebbi rokonhoz képest. Ez nem meglepő, hiszen, mint láttuk, a Hamilton- egyenletből az következik, hogy a haszonélvezővel való kisebb rokonsági együtthatóból fakadó hátrányokat ellensúlyozhatják a haszonélvező nagyobb reproduktív potenciájából fakadó előnyök. Más vizsgálatok azt mutatták, hogy a rokonok mint lehetséges örökösök jelentősége emelkedett másokkal szemben, ha a végrendelet gazdája közel érezte saját halálát. Ilyen esetekben akkor sem büntette közeli hozzátartozóit az örökség visszavonásával, ha azok viselkedését egyébként erkölcstelennek vagy törvénytelennek ítélte meg (Bossong 2001). Ami a házastársra hagyományozott örökséget illeti, érdekes, hogy ennek nagysága és iránya elsősorban a haszonélvező nemétől és korától függ. A halálos betegség következtében eltávozott nők az esetek többségében nem a férjüket, hanem gyerekeiket jelölik meg örökösöknek. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az özvegy férfiak a nőkhöz képest nagyobb gyakorisággal házasodnak újra, és rendszerint jóval fiatalabb
2.7. ÁBRA Az örökség haszonélvezői a rokonság függvényében ■ (Forrás: Smith et al. 1987)

2.1. FEJEZET. ROKONSÁG

53 tásukat („Ki vagyok én?"), a nők gyakrabban jelölték meg családban elfoglalt helyüket és szerepeiket (pl. „lánya vagy nővére vagyok X-nek"), míg a férfiak inkább családjuk nevét említették (Salmon és Daly 1996). Úgy tűnik, hogy a nők rokoni kötelékei elsősorban a generációk közötti specifikus kapcsolatok pszichológiájára épülnek, a férfiaké pedig inkább a patrilineáris csoportidentitásban gyökereznek. A rokonok közötti kapcsolatok mintázataira az életkor és a nem mellett nagy hatást gyakorol a paternitás valószínűsége. A Hamilton-szabály szerint az egyének a genetikai együttható mértékének arányában fogják támogatni a rokonukat. A genetikai rokonság azonban nem csupán a leszármazási viszonyok, hanem az apasági valószínűség mértékének (p) a függvénye (1.1.3.). Ha p<l, azaz az apaság valószínűsége kisebb mint 100%, az anyaági (matrilineáris) rokonok várhatóan több közös gént hordoznak, mint az apaági (patrilineáris) rokonok. Az evolúcióelmélet szerint az anyai nagyszülők, akik abszolút biztosak lehetnek lányuk anyaságában, várhatóan többet invesztálnak unokáikba, mint az apai nagyszülők, akik soha nem bízhatnak 100%-ban fiuk apaságában. Ez a különbség a mai társadalmi viszonyok között is fennáll; több kutatás egybehangzó adatai szerint a kisgyerekkel rendelkező házaspárok több időt töltenek el a feleség szüleivel a férj szüleihez képest, jóllehet az előbbiek rendszerint távolabb laknak tőlük, mint az utóbbiak (Smith 1988). A személyes találkozások és a telefonbeszélgetések számát tekintve a kamaszok, illetve fiatal felnőttek ugyancsak szorosabb kapcsolatot tartanak fenn az anyai, mint az apai nagyszülőkkel (Salmon 1999). A dolgot azonban bonyolítja, hogy a nagyszülők - miután két generációt fognak át - duplán érintettek az apasági bizonytalanság tekintetében. A 2.1. táblázat azt mutatja, hogy bizonyos p értékek esetén milyen rokonsági együtthatók várhatók a másodfokú rokonok között. Látható, hogy p csökkenésével a matrilineáris rokonok nagyobb genetikai közelséget mutatnak, mint a patrilineáris rokonok. A különböző országok (USA, Németország, Franciaország, Anglia, Gö-

2.8. ÁBRA Az örökség házastársnak juttatott aránya ■ (Forrás: Bossong 2001)

nőket vesznek el. Következésképpen az örökölt vagyonból az új feleségtől származó gyerekek is részesednek - akikkel az elhunyt semmilyen genetikai kapcsolatban nem állt. A végrendeletet készítő férfiak viszont kétféle stratégiát követnek: ha túlélő feleségük fiatal, vagyonuk nagy részét gyerekeikre hagyják, míg az idősebb feleségek esetén a házastárs válik általános örökössé. A fiatal nők ugyanis szintén nagy valószínűséggel házasodnak újra, és az új házasságban született gyerekeikre költik az örökség egy részét. Ezzel szemben az idős, menopauzán túlesett özvegyek várhatóan a meghalt férjüktől származó közös gyerekekre fordítják a teljes vagyont. (Bossong 2001). (2.8. ábra). A rokonok iránti részrehajlás sajátos nemek szerinti megoszlásokat mutat. A nők több rokonnal - főleg anyaági rokonnal - tartanak kapcsolatot és gyakrabban vesznek részt különböző támogatásokban velük, mint a férfiak (Dunbar és Spoors 1995). Ez utóbbinak valószínűleg az az oka, hogy nők számára közeli hozzátartozóik jelentik a legfontosabb szociális erőforrásokat a gyereknevelésben. A férfiak nagyobb mértékben vesznek részt munkatársakkal és idegenekkel való kölcsönös tranzakciókban, és talán kevésbé függnek a rokonaikkal való személyes kapcsolatoktól (Kanazawa 2002), Amikor egy kutatás során a vizsgálatban részt vevő személyektől azt kérték, hogy jellemezzék saját identi-

54

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.1. TÁBLÁZAT Másodfokú rokonok genetikai rokonsági együtthatói (r) az apasági valószínűség (p) függvényében ■ (Forrás: Gaulin et al. 1997) lin et al. 1997)

rögország) városaiban végzett kutatások olyan összefüggéseket tártak fel a rokoni részrehajlások és támogatások rendszerében, amelyek meglepő pontossággal tükrözték ezeket a genetikai együtthatókat. Egy közel 2000 személyt magában foglaló kérdőíves vizsgálat pl. azt mutatta ki Németországban, hogy az anyai nagymamák törődtek a legtöbbet unokáikkal, míg az apai nagyapák a legkevesebbet (Euler és Weitzel 1996). Az anyai nagyapák és az apai nagymamák a kettő között helyezkedtek el az unokáknak nyújtott anyagi és érzelmi gondoskodás tekintetében (2.9. ábra). A fentiekhez hasonló eredményt kaptak egy amerikai mintán is, nem csupán a nagyszülők, hanem a nagybácsik és nagynénik rokoni beruházásainak a mértékére, mégpedig a következő sorrend szerint: anyai nagynéni > apai nagynéni > anyai nagybácsi > apai nagybácsi (Gaulin et al. 1997). Ami viszont a két másodfokú rokon támogatásának egymás-

hoz viszonyított mértékét jelzi, a nagymamák többet invesztálnak unokáikba, mint a nagynénik az unokaöccseikbe, valószínűleg jövőbeli reproduktív kilátásaik különbsége miatt. A társadalmi szerepek és elvárások természetesen mélyen befolyásolják a rokoni támogatások mintázatait. Távoli görög falvakban pl. nem matrilineáris, hanem patrilineáris részrehajlásokat találtak (Pashos 2000). Kiderült, hogy az apai nagyszülők - főleg az apa apja - nagyobb érzelmi és anyagi támogatást nyújtanak unokáiknak, mint az anyai nagyszülőik. Ennek valószínűleg az az oka, hogy e faluközösségekben az erős patrilineáris tradíciók miatt a gyerekek elsősorban az apa közeli hozzátartozói körében gyakran ugyanabban a házban - nőnek fel. A férj hozzátartozóitól a közösség elvárja a családért való fokozott felelősségvállalást. Ráadásul, az erős apaági dominancia és az állandó testi közelség miatt a feleség erős felügyelet alatt áll,
2.9. ÁBRA A négy nagyszülő támogatásának intenzitása az unokák 7 éves koráig ■ A támogatás mértékét egy 1-től 7-ig terjedő skálán mérték (Forrás: Euler és Weitzler 1996)

2.1. FEJEZET. ROKONSÁG

55

és ez jelentős mértékben növeli a paternitás valószínűségét az itteni emberek számára. Az eddigi elemzések azt mutatják, hogy a teljes rátermettség növelésének viselkedési taktikáit számos változó befolyásolja, köztük az altruista tett költség-haszon értékei, a rokonsági együttható, a résztvevők kora és neme, paternitása, a letelepülési szabályok, illetve a közeli és távoli rokonok jelenléte, elérhetősége. Ez azt jelenti, hogy a rokonok közötti kapcsolatokban a specifikus pszichológiai modulok mellett fontos szerepet játszanak egyes kondicionális stratégiák (1.2.2.). Ennek következtében a rokonok iránti bánásmód hajlamai eltérő módon jutnak kifejezésre a különböző környezeti feltételek között. Mindez azzal a következménnyel jár, hogy a rokoni kapcsolatok változatos formáinak tanulmányozása során lehetetlenség egyetlen változót - genetikai együttható, családi szocializációs hatások, kulturális hagyományok - kiemelni; csak kölcsönhatásaik konkrét ismeretében lehet magyarázatot találni rájuk. Rokonainkat, még ha távol is élnek tőlünk, általában közelebb érezzük magunkhoz, mint másokat, és esetleges szembefordulásunk velük gyakran óriási lelki és érzelmi terheket rak a vállunkra. Egy amerikai vizsgálatban a családon belül elkövetett gyilkosságokat elemezték, és azt találták, hogy miközben a családtagok megölése a gyilkosságok kb. negyedét teszi ki, ezen belül figyelemre méltó megoszlást találunk. Nevezetesen, a közeli rokonok elenyésző számban válnak a gyilkosságok áldozataivá (6%), míg a nem
2.10. ÁBRA A családon belüli gyilkosságok megoszlása ■ A relatív kockázat annak a mértékét jelöli, hogy a gyilkosságok milyen valószínűséggel következnek be az egyes kategóriába tartozó személyek számának függvényében (Forrás: Daly és Wilson 1988)

vér szerinti rokonok - elsősorban a házastársak és hozzátartozóik - lényegesen nagyobb kockázatnak vannak e tekintetben kitéve (19-20%) (Daly és Wilson 1982b, 1988,1996) (2.10. ábra). További kilenc társadalmat elemezve ugyancsak azt találták, hogy amennyiben a közeli rokonok részt vettek valamilyen gyilkosságban, rendszerint nem az áldozat és a tettes viszonyában álltak egymással, sokkal inkább a gyilkosságok közös elkövetői voltak (Daly és Wilson 1987). Természetesen az emberölés, akár rokonra, akár idegenre vonatkozik, általában nem növeli az elkövetők rátermettségét. Olykor mégis a rokoni érdekek egyfajta extrém kifejeződésének tekinthető, és jól demonstrálja a rokoni kötődés érzelmi gyökereit. Közös főemlős bélyeg, hogy a szociális küzdelmek során a testtartásban, tekintetben, arckifejezésben testet öltő, erősen ritualizált fenyegetések megelőzik, sőt helyettesítik a voltaképpeni agresszív támadásokat. Az ember agresszív megnyilvánulásaiban ehhez járulnak még a különböző verbális fenyegetések, provokációk és blöffök. Hogy e fenyegetések „valódi" erőszakos cselekménybe torkollnak-e, az számos tényezőtől függ. Lehetséges, hogy a korai gyerekkorban kialakuló egyedfejlődési mechanizmusok csökkentik a közeli rokonok közötti erőszakos incidensek és bántalmazások lehetőségét, miközben ezeknek nincs lehetőségük kifejlődni az idegenek között. Ez utóbbi esetben a feszültté váló légkörben kiváltódó fenyegetésekkel szemben nem alakulnak ki meg-

56

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.11. ÁBRA Az örökbefogadók és örökbefogadottak rokoni kapcsolatai Óceánia tizenegy társadalmában ■ (Forrás: Silk 1989)

felelően hatékony elhárító reakciók és kommunikatív jelzések. Ugyancsak a nem vérrokonra irányuló erőszakos viselkedésnek tekinthetők a mostohaszülő által elkövetett gyerekbántalmazások és gyilkosságok, amelyeket részletesen a 4.2.5. fejezetben elemzünk. Többen figyelmeztetnek ugyanakkor, hogy a rokonszelekció elméletét nem szabad nagyon kitágítani. Még a családon belüli bensőséges kapcsolatok közül is vannak olyanok, amelyeket nem lehet visszavezetni a Hamilton-szabályra. A gyermekek örökbefogadása például úgy tűnik - megsérti a rokonszelekciós elméletből fakadó elvárásainkat, hiszen az adoptáló szülő sok időt és energiát fordít mások génjeinek terjesztésére. Az adoptálás intézménye egyesek szerint a darwini megközelítés egyik kudarca, amennyiben nem lehet Összeegyeztetni a természetes szelekció elméletével (Sahlins 1976). Ez azonban elhamarkodott következtetésnek bizonyult. Számos társadalomban azt találták, hogy az örökbefogadás elsősorban rokonok között megy végbe. Egy délnyugat-afrikai pásztornép, a herrerók körében pl. a nevelőszülők több mint 80%-áról derült ki, hogy az örökbefogadott gyerek rokona (Pennington és Harpending 1993). Tizenegy óceániai társadalomban és néhány alaszkai eszkimó közösségben végzett vizsgálat továbbá azt mutatta ki, hogy az örökbefogadással kapcsolatos szokások megfelelnek a rokon-

szelekciós modellből fakadó elvárásoknak (Silk 1989). Egyrészt a közeli rokonok között lényegesen gyakrabban történik, mint az idegenek vagy távoli rokonok között (2.11. ábra). Másrészt a szülők vér szerinti gyermekeiket mindig előnyben részesítik örökbe fogadott gyermekeikkel szemben az olyan fontos dolgokban, mint pl. a családi vagyon öröklése. Harmadrészt, az örökbeadó szülő nem teljesen mond le gyermekéről, fenntart bizonyos jogokat és kötelességeket vele kapcsolatban, sőt gyermekét visszaveheti, ha úgy látja, hogy nem megfelelően bánnak vele. Nagyon valószínű, hogy az adoptálás rendszere számos törzsi társadalomban a családok közötti integráció és a rokoni együttműködés fenntartásának eszköze. Az örökbefogadás annak a sokféle módnak az egyike, ahogy a rokonok megosztják egymással erőforrásaikat, beleértve gyermeküket, amikor mások - elsősorban az idősebb, gyermektelen házaspárok - szükségét érzik ennek (Caroll 1970). Továbbra is igaz azonban, hogy az ipari társadalmakban végbemenő adoptálások nagy része idegenek között megy végbe. Több kutató arra keresi a választ, vajon milyen előnyöket és hátrányokat kínál ez az intézmény a résztvevők szempontjából (Alcock 1998, Lindgren és Pegalis 1989, Pennington és Harpending 1993, Silk 1989). Az örökbeadók nyilván enyhíteni kívánják a gyerek felnevelésével járó szülői terheket. Nem véletlen, hogy elsősorban a szegény,

2.1. FEJEZET. ROKONSÁG

57

sokgyerekes családokból, illetve férjezetten nők közül kerülnek ki. A gyerek számára azért lehet előnyös a korai örökbeadás, mert általában kedvezőbb életfeltételek közé kerül. Az örökbefogadó szempontjából azonban nehezebb megválaszolni a kérdést. Lehetséges, hogy annak reményében fogadnak örökbe valakit, hogy támaszuk legyen idősödő éveikben. Aligha valószínű azonban, hogy az örökbefogadás indítéka a viszontszolgáltatás igénye volna. Ennek ellentmondanak a tények, amelyek azt mutatják, hogy a támogatások még akkor is inkább az utódokra irányulnak (mint visszafelé), amikor azok már elérik a felnőttkort (Lindgren és Pegalis 1989). Általában véve is kétséges - bár nem minden esetben zárható ki hogy az örökbefogadó valamilyen anyagi hasznot remél az adoptált gyermeken keresztül. Sőt, az adoptálás önként vállalt, jelentős költségekkel jár a számára. Ez is egyfajta altruizmus tehát, amely azonban nem a genetikai képviselet növelésére irányuló indítékokban gyökerezik. Inkább talán egy másik pszichológiai algoritmus működésére vezethető vissza, mégpedig a saját gyerek iránti vágyra és arra a szükségletre, hogy szoros fizikai és érzelmi köteléket alakítson ki gyermekével.

Az örökbefogadás eszerint egy adaptív, fitnessnövelő mechanizmus (szülői gondoskodás) maladaptív mellékterméke egy új kulturális környezetben, ahol a gyermektelen szülők számára nem állnak rendelkezésre örökbe adható rokonok (Alcock 1998). A gyerek iránti elkötelezettség és szeretet pszichológiai hajlamai bizonyos körülmények között olyan gyerekek felnevelésére késztetnek felnőtteket, akik nyilvánvalóan nem növelik rátermettségüket. Ez általában semmi problémát nem okoz; a genetikai leszármazás nem feltétlenül szükséges alapja a gyermekkel kapcsolatos szülői vonzódásnak. A rendelkezésre álló eredmények valóban azt mutatják, hogy az örökbefogadó szülők éppoly szoros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki gyerekükkel, mint a biológiai szülők, ráadásul nagyon rövid idő alatt. Különösen akkor, ha az adoptálás csecsemőkorban történik, amikor még van lehetőség a megfelelő kötődési folyamatok kialakítására. Ezzel összhangban van az a vizsgálati eredmény, miszerint az adoptálás egyáltalában nem emeli a bántalmazás kockázatát, míg a mostohaszülői környezet kifejezetten növeli a bántalmazás valószínűségét, noha genetikailag mindkettő „idegen" gyerek felnevelésére irányul (4.2.5.).

2.2. fejezet

KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS
Az ember szociális viselkedése, ezen belül önzetlensége és támogatása nyilvánvalóan nem korlátozódik a rokonokra. Társas kapcsolataink sok esetben inkább azokra az „idegenekre" irányulnak, akiket jól ismerünk: barátokra, munkatársakra, osztálytársakra stb. Ezekben az esetekben a rokonok genetikai érdekeit érvényesítő rokonszelekció nem működik. Más szelekciós folyamatok azonban döntő szerepet játszottak azoknak a pszichológiai mechanizmusoknak a kialakításában, amelyek sikeresen oldották meg a csoportléttel összefüggő adaptációs problémákat.

2.2.1. A reciprocitás szabályai és feltételei
Nem csupán a nepotizmus lehet előnyös a teljes rátermettségre nézve, hanem az idegenek kölcsönösségen alapuló támogatása, reciprok altruizmusa is. Mégpedig akkor, ha az együttműködés mindkét fél számára haszonnal jár, azaz ha általa nő a résztvevők túlélési és szaporodási esélye. Robert Trivers (1971, 1985) szerint evolúciós értelemben érdemes önzetlennek lenni még a rokoni kapcsolatban nem álló egyének részéről is, ha a kölcsönösségből származó előnyök meghaladják azokat az előnyöket, amelyek az Önző individuális viselkedésből fakadnának. Ez akkor történik, ha a kapott támogatást a haszonélvező később visszatéríti egy olyan időpontban, amikor a másiknak szüksége van rá. Nyilvánvaló, hogy az esetek többségében ezek a tranzakciók aszimmetrikusak, és a visszatérített támogatás nyeresége mindkét fél számára nagyobb lehet, mint az eredeti támogatással járó veszteség. Így pl. a részemről csekély lemondással járó altruista cselekedet tetemes előnyöket kínálhat a szorult helyzetben levő társam számára, miközben egy későbbi helyzetben az ő se-

gítsége jelenhet megoldást egy számomra égető problémára. Mindkettőnk számára kifizetődő például, ha én egy délután munkába állok helyette, amikor halaszthatatlan dolga akad, ő viszont valamelyik szombaton meglocsolja a kertemet és megeteti az állatokat, mert el kellett utaznom otthonról. Amennyiben az egyik résztvevő kis költséggel nyújt segítséget egy másiknak, aki viszont később értékes viszontszolgáltatást kínál, az eredeti altruista nettó nyeresége növekedhet (Cosmides és Tooby 1992, Reeve 1998). A reciprok altruizmus kialakulásának csak az egyik feltétele a pozitív nyereség/veszteség mérleg. Létrejötte attól is függ, hogy mennyire biztosított az önzetlen akció megtérülése. A kutatások tisztázták azokat az ökológiai és szociális feltételeket, amelyek növelik a viszonzás valószínűségét (Boyd 1992, Trivers 1985, de Vos és Zeggelink 1997). Először is, a kölcsönösség kialakulásának kedvez, ha bizonyos körülmények szükségessé teszik az együttműködést. Így pl. a közös vadászat, az idegen csoportok elleni védekezés vagy a státusokért folyó versengések gyakran olyan helyzetet teremtenek, ahol az egyének egymás segítségére szorulnak. Másod-

2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS

59

szor, minden élőlénynek szoros és állandó kapcsolatot kell tartania társainak egy jól körülhatárolt, viszonylag kis létszámú csoportjával. A személyes ismeretségek és találkozások lehetőséget teremtenek arra, hogy a résztvevők tagjai lehessenek a kölcsönösségi rendszernek és élvezzék annak előnyeit. Harmadszor, a reciprok altruizmus elsősorban azoknál a fajoknál alakul ki, ahol a társas intelligencia képességei (fejlett memória, tanulási és diszkriminációs készség) lehetővé teszik a korábbi támogatások számontartását, az altruisták felismerését és a csalók kiközösítését. Ilyen körülmények között várható, hogy a reciprok altruizmusra pozitív szelekció irányul. Természetesen ezek a feltételek elsősorban a magasabbrendű állatok, ezen belül is kiváltképp a főemlősök szociális létformáit jellemzik (Harcourt 1992). Egy vizsgálatban szabadon élő cerkófok szociális érintkezéseinek - elsősorban testápolási, grooming kapcsolatainak - irányát és intenzitását jegyezték fel, és magnószalagra vették azokat az individuális hívójeleket, amelyeket a csoport tagjai segítségkérésre használnak. A többieknek egyenként lejátszották ezeket a hangokat, és mérték azt az időtartamot, amelyet a „hívó" irányába történő figyeléssel és odafordulással töltöttek (ezt a támogatási készség mértékének tekintették). Kiderült, hogy a rokonok hívójelére akkor is reagálnak, ha azokkal nem vettek részt korábban közös interakciókban. Ezzel szemben a nem rokonok közül csak azok támogatására mutattak hajlandóságot, akik azt megelőzően segítettek a testápolás kényes műveletében (Seyfart és Cheney 1984). Pávián hímek gyakran alkotnak egymással koalíciókat, amelyek célja, hogy egymást segítsék a nőstények megszerzésében (Noe 1992). A támogatások többnyire a kölcsönösség szabályaira épülnek: annak a valószínűsége, hogy A egyed segíti B-t, annak mértékével arányos, ahogy korábban B segítette A-t (2.12. ábra). Ugyanez a szabály figyelhető meg csimpánzok körében, ahol azt találták, hogy táplálékukat egy bonyolult cserekapcsolat keretében osztják el egymás között, amelynek a rituális üdvözlés éppúgy része, mint a fenyegető és behódoló jelzések (de Waal 1992).

2.12. ÁBRA A páviánok reciprok támogatása A és B egyed között ■ (Forrás: Trivers 1995)

Az emberi evolúció során messzemenően teljesültek mindazok az ökológiai és szociális feltételek - kisméretű, zárt csoportok, közösen szerzett táplálék, növekvő agykapacitás -, amelyek a reciprocitás adaptív hajlamaira szelektáltak (Cosmides és Tooby 1989). Az együtt élő és közösen tevékenykedő nem rokonok egymás iránti Önzetlensége, a nepotizmus mellett nagy összetartó erőt jelentett az őstársadalmakban. Radikális előnyöket kínált a széles körű együttműködésen alapuló csoport tagjai számára. Érdemes megosztani a táplálékot egy idegennel, ha az részt vesz a közös vadászatban. Trivers (1971) szerint a kölcsönösség a táplálékmegosztás mellett további lényeges területekre is kiterjed, ilyen pl. a veszélyben való segítség, öregek, gyerekek és betegek támogatása, eszközök cseréje, ismeretek adásvétele. Valójában az ember a reciprok altruizmus igazi haszonélvezője. Megnövekedett intelligenciája révén képessé vált arra, hogy egyfajta „kognitív nyilvántartási könyvet" vezessen az adott és kapott kedvezményekről, és egyensúlyt teremtsen a kölcsönös juttatások sokszor bonyolult rendszerében.

60

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.2.2. Cserekapcsolatok az emberi társadalmakban
A mai evolúciós antropológián belül a vadászó-gyűjtögető társadalmakra jellemző kölcsönös együttműködés és csere a jelenlegi kutatások önálló és egyre komplexebb területét alkotja. Jól kidolgozott modellek és bonyolult módszertani apparátus jellemzi az itt folyó munkát, amibe e könyv keretei között nincs módunk részletes betekintést adni (Bird és Bird 1997, Dwyer és Minnegal 1997, Hames 2000, Sosis 2001, Sosis et al. 1997). Egyetlen példára szorítkozunk, mégpedig egy monogám vadásztársadalomban, a paraguayi ache indiánok körében folyó kooperatív viselkedés bemutatására. Hillard Kaplan, Kim Hill és Magdalena Hurtado kiterjedt, majd két évtizedes kutatásai nyomán tudjuk, hogy az ache indiánok között a népesség valamennyi tagjára kiterjedő táplálékelosztás működik, amely magában foglalja a rokonokat és a nem rokonokat (Kaplan és Hill 1985, Kaplan et al. 1990, Hill és Kaplan 1988, Hill és Hurtado 1996, Gurven et al. 2000, 2001). Pontosabban, a vadászatból származó húst - amely a teljes kalóriaszükséglet 60-80%-át fedezi - minden alkalommal szétosztják az egész közösségben, míg a növényi táplálékot és az erdőben gyűjtött mézet inkább a szűkebb családon belül fogyasztják el. Ennek az az oka, hogy a hústáplálék - különösen a nagyvadak húsa - értékes és nehezen bejósolható erőforrást képez, megszerzése számos véletlen és kockázati tényezőt foglal magában, Szétosztása ezért különösen fontos a csoporttagok számára. Megfigyelések szerint egy ache férfi a vadászattal töltött napok átlagosan 43%ában zsákmány nélkül tér haza. Ennek megfelelően egy-egy vadászat során a részt vevő férfiak (illetve családok) által elejtett zsákmány nagy változatosságot mutat; a táplálék mennyiségében mutatkozó szórás mintegy 13 ezer kalóriát tesz ki, amely azonban az elosztást követően átlagosan 1900 kalóriára csökken. Ez annak az eredménye, hogy minden család közel egyenlő mértékben részesedik a zsákmányból, általában az eltartottak számának függvényében. A min-

denkori többlet elosztása azért előnyös a csoport tagjai számára, mert csökkenti a napi húsfogyasztás esetlegességét, viszonylag egyenletessé teszi a táplálékhoz való hozzájutást és ezzel mérsékli az éhezés kockázatát a csoport számára. Az egyes családok napi kalóriabevitele átlagosan 80%-kal növekszik az elosztás következtében. Röviden: a táplálék elosztása, illetve cseréje kockázatcsökkentő viselkedés, hiszen jelentősen mérsékli a fogyasztás egyéni (családi) különbségeit, miközben megbízhatóan növeli az egy főre jutó tápértéket. Az egyenlő alapon történő elosztás különösen akkor válik figyelemre méltó szolgáltatássá, ha tekintetbe vesszük, hogy az ache férfiak vadászteljesítménye nagy egyéni különbségeket mutat, ami részben fizikai erő és ügyesség, másrészt a vad elejtésében használt fegyverek hatékonyságának függvénye. Még furcsább körülmény, hogy a jobb vadászok több időt töltenek vadászattal, mint a gyengébb képességűek. Azt várnánk ugyanis, hogy nekik kevesebb idő- és energiaráfordításra volna szükségük ahhoz, hogy családjuk táplálékszükségletét biztosítsák, vagy hogy a többiekkel azonos méretű zsákmányt ejtsenek el. Ezzel szemben a leghatékonyabb vadászok dolgoznak a legtöbbet, és a többieknél lényegesen nagyobb mennyiségű - nem ritkán akár 150 ezer kalória tápértékű - húst visznek haza. Ennek csupán mintegy 10%-át fogyasztja el a saját családjuk, a fennmaradó részt a többiek kapják, értelemszerűen annál többet, minél nagyobb a zsákmány (2.13. ábra). Az egyenlő és kölcsönös elosztás rendszerében a sikeres vadászok ugyanannyit kapnak a többiek vadászzsákmányából, mint bárki más. Ez azt jelenti, hogy ők az osztozkodás vesztesei, hiszen a csoport tagjainak többségével szemben ők lényegesen többet termelnek, mint fogyasztanak. A csoport korábban említett átlag 80%-os nyeresége az elosztott táplálék kalóriaértéke tekintetében nagyon széles skálán oszlik meg: +570% és -30% között mozog. Különösen a fiatal, nőtlen férfiak közül kerülnek ki azok, akik keveset kapnak vissza. Nehéz megérteni, hogyan maradhatott fenn ez az altruista viselkedés ilyen nyilvánvaló nyereség/veszteség deficittel.

2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS

61

2.13. ÁBRA Az ache férfiak által megszerzett vadászzsákmány más családokban történő szétosztásának aránya ■ (Forrás: Hawkes etal. 2001)

A kutatások azonban azt mutatják, hogy a csoport táplálékkal való ellátása olyan hosszú távú fitnessmegtérüléssel jár, amely ellensúlyozhatja a rövid távú költségeket. A sikeres vadászok nagylelkű szolgáltatásaik révén magas presztízst és hírnevet élveznek a csoporton belül, amely bizonyos feltételek között kézzelfogható előnyökben tárgyiasul. Először is, feleségük és gyerekeik az átlagosnál több táplálékot, nagyobb
2.14. ÁBRA Az ache férfiak által más családoknak szétosztott vadászzsákmány és a viszonzásul kapott táplálék átlagos száma véletlenszerűen kiválasztott időtartamok alatt ■ (Forrás: Gurven etal. 2000)

törődést és gondoskodást kapnak a csoport más tagjaitól. Másodszor, reproduktív nyereségre tesznek szert azzal, hogy más férfiakhoz képest több szexuális partnerhez jutnak. Óvatos becslések szerint ennek eredményeként legális és illegális utódaik száma átlagosan kettővel meghaladja más férfiak gyermekeinek számát. Miután az ache társadalom monogám, a befolyásos vadászok szexuális liaisonjai házasságon kívüli kapcsolatokat jelentenek, amelyeket egy bizonyos szintig hallgatólagos egyetértés övez a közösségen belül. Főleg azért, mert ez a rendszer a többiek számára is előnyökkel jár, hiszen saját és gyerekeik túlélése többek között attól függ, hogy mennyire tudják a legeredményesebb vadászokat megtartani a csoporton belül. Harmadszor, amikor a zsákmányukat szétosztó vadászok betegség, baleset vagy más sérülés miatt időlegesen munkaképtelenné válnak amely egyáltalában nem ritka eset az esőerdők ismert veszélyei miatt -, akkor a falu lakói segítenek nekik. Kiderült, hogy a támogatás nagysága arányos korábbi önzetlenségük mértékével: annál több táplálékot kapnak, minél nagyobb volt annak idején a zsákmányukból egy személyre jutó hús mennyisége a csoporton belüli elosztás során. Pontosabban, általában nem az elosztott hús abszolút mennyisége számít, hanem a másoknak juttatott részesedés relatív aránya. A 2.14. ábra azt mutatja, hogy az altruisták

62

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

nagyobb mértékű kompenzációhoz jutnak, mint azok a csoporttagok, akik nem osztották meg zsákmányukat - függetlenül attól, hogy menynyire voltak eredményesek az állatok elejtésében. Az achéknál - és más társadalmakban, mint pl. a hadzáknál, hiwiknél, busmanoknál stb. - a táplálék cseréje és altruista elosztása egyfajta íratlan „vagyon- és életbiztosítást" jelent, amely hatékonyan mérsékli az adakozó megélhetési nehézségeit a szűkösebb időkben. A lényeg az, hogy az önzetlenség hosszú távon az altruista számára is kockázatcsökkentő viselkedés az erőforrásokhoz való egyenletes és kiszámítható hozzájutás tekintetében, A kölcsönösségen alapuló együttműködés természetesen nem csupán a táplálék elosztására korlátozódik. Az elmúlt száz év etnográfiai és antropológiai munkái egyértelművé teszik, hogy a kölcsönös ajándékozások, cserék és szolgáltatások rendszere a törzsi társadalmak teljes intézményi hálózatát átfogja (Mauss 1925/1967, Lévi-Strauss 1969). A személyes, baráti kapcsolatok egy csoporton (klánon, falun, törzsön) belül rendszerint azok között épülnek ki, akik képesek és hajlandók egymást a viszonosság alapján támogatni a munkában, vadászatban és háborús tevékenységekben. A reciprok kötelékek azonban nem csupán gazdasági tranzakciókban játszanak szerepet, hanem sok esetben szociális és morális szerveződéseket alkotnak a résztvevők között. A cserekapcsolatok és kölcsönös ajándékozások megszilárdítják a főnök hatalmát, házasságok alapját képezik, és mágikus-vallásos szertartások szervezését teszik lehetővé. Nem csupán a csoporton belüli integráció fennmaradását segítik elő, hanem növelik a csoportok közötti hosszú távú kötelékek stabilitását. Malinowski híres elemzése óta ismeretes, hogy a Trobriand-szigetek egymástól távol élő lakói a kula nevű rituális ajándékozási szokás segítségével építik ki és erősítik meg kereskedelmi és politikai kapcsolataikat (Malinowski 1972). A kalahári busmanok csoportjai pedig egy sajátos intézményen, a xharo-rendszeren keresztül tartják fenn szövetségeiket, amelynek az a lényege, hogy a távoli falvakban lakó, egy-

mást rendszeresen meglátogató és kölcsönösen megajándékozó barátok bejósolható és biztonságos köteléket teremtenek a csoportok között (Eibl-Eibesfeldt 1989). Azt mondhatjuk ezek alapján, hogy a törzsi társadalmakban a reciprocitás a kulturális létezés általános, alapvető és átfogó érintkezési formája. A népesség növekedésével, a hierarchikusan rétegzett agrártársadalmak kialakulásával és a jól szervezett állami intézmények kiépülésével azonban egyre kevesebb lehetőség nyílt a cserekapcsolatok kölcsönösségi alapon történő lebonyolítására, hiszen az egyének közötti tranzakciók sokrétűségük folytán egyre átláthatatlanabbakká váltak (Bereczkei 1991) (lásd 2.22. ábra). Ez kétirányú változást indított be. Egyrészt a személyes és közvetlen cserekapcsolatokat egyre inkább az indirekt reciprocitás mechanizmusai váltották fel. A másoknak juttatott támogatás viszonzását és a társas szerződésben részt vevő felek érdekeinek képviseletét gyakran egy harmadik személy, később pedig egy központi intézmény biztosította (Alexander 1987). A korai erkölcsi kódexek (pl. Hammurápi törvénykönyve) és szociális intézmények lehetővé tették a kölcsönösségi viszonyok társadalmilag előnyös hálózatának a kiépülését és fennmaradását. A társadalmi rétegződések markánssá válásával ugyanakkor az uralkodó elit tagjai egyre inkább a saját érdekeik szerint manipulálták a személyek közötti viszonyokat (Bereczkei 1991). A változások másik iránya abból fakad, hogy a csoportméret növekedésével és az anonim, személytelen kapcsolatok meghatározóvá válásával fokozatosan romlanak az önzetlen tett megtérülésének esélyei. Nincs meg a személyes ismeretség és közvetlen ellenőrzés garanciája, amely korábban táplálta a viszonzásba vetett hitet Ezért az ipari társadalmakban a reciprocitás a mikroközösségek szintjére szorul vissza, ahol továbbra is személyes kapcsolatokat ápolnak az emberek. Kisebb és zárt csoportokban, amilyen egy baráti kör vagy egy munkahelyi közösség, érdemes a kölcsönösség szabályai szerint élni, míg nagyobb közösségekben ez nem feltétlenül kifizetődő. Az egyik érdekes vizsgálatban egy

2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS

63

2.2.3. Egy adaptációs probléma: a csalók kiszűrése
A vadászó-gyűjtögető társadalmakban folyó szociális cserék és reciprok szolgáltatások beható tanulmányozása azt mutatja, hogy a törzsi embereknek rendkívül bonyolult döntési feladatokat kell teljesíteniük egy-egy ilyen szituációban. A pleisztocén szociális környezetében őseinknek valószínűleg számos olyan visszatérő, adaptációs problémát kellett megoldaniuk, amelyek a társas cserekapcsolataikban gyökereztek. Leda Cosmides és John Tooby (1992) szerint az egyének olyan kognitív programokra szelektálódtak, amelyek több specifikus döntési és következtetési szabályt foglalnak magukban. Először is, olyan mentális algoritmusokkal rendelkezünk, amelyek segítségével felbecsüljük a szociális cserével kapcsolatos nyereségeket és költségeket. Ennek megfelelően alakítjuk ki a kétoldalú kapcsolatokban való elköteleződés optimális mértékét, és elkerüljük a több kárral, mint haszonnal járó cseréket. Másodszor, szenzitívek vagyunk azokra a kulcsokra, amelyek jelzik számunkra, hogy mi a viszonzás várható valószínűsége a jövőben. Harmadszor, memóriánk különösen hatékony és pontos azoknak az ismereteknek az elraktározásában és előhívásában, amelyek másokkal folytatott múltbeli cserekapcsolatainkra vonatkoznak. Negyedszer, kiváló képességeket mutatunk arra, hogy felismerjük, azonosítsuk és megkülönböztessük mindazokat az egyéneket, akik valamilyen mértékben részt vettek a szociális csere eddigi folyamataiban. Ötödször, képesek vagyunk felismerni a csalókat, kiközösíteni őket és - amenynyiben szükséges - büntetést szabni rájuk. Ez utóbbi algoritmus - a csalódetektor - az egyik legfontosabb területspecifikus modulként vesz részt a társas csere folyamatában. Említettük, hogy az adott szociális környezetben az egyének akkor növelik genetikai képviseletüket, ha nagyobb hasznot húznak a viszontszolgáltatásból, mint amennyibe az eredeti önzetlen akció került. A kölcsönösség azonban rendkívüli módon sebezhető a csalók által. A csalás - az önzetlen cselekedet elfogadása a lehető legki-

2.15. ÁBRA A halásztársaságok együttműködése faluban és városban ■ A kooperáció mértékét a halrajok tartózkodási helyére vonatkozó információközlés mutatja rokonok és nem rokonok között (Forrás: Palmer 1991)

észak-amerikai kikötőváros és egy hozzá közel eső falu halásztársaságainak együttműködését hasonlították össze (Palmer 1991). A kooperáció mértékének azt tekintették, hogy a halászok milyen gyakran értesítik egymást rádiótelefonjaik segítségével a hal- és homárrajok tartózkodási helyéről. Kiderült, hogy a falu lakói lényegesen gyakrabban árulják el egymásnak a zsákmány helyi koordinátáit, mint a városiak, és ez a különbség a nem rokonok vonatkozásában volt a legnagyobb (2.15. ábra), Más vizsgálatok is azt mutatják, hogy végső soron az önzetlenség olyan mértékben jellemzi egy csoport tagjait, amilyen mértékben azok személyesen ismerik egymást és mindennapi kapcsolataik megerősítik a viszonzásba vetett bizalmat. Ilyen értelemben a modern ember baráti kötelékei és legszorosabb kapcsolatai az evolúciós környezet kisméretű, koherens társadalmainak működési módját tükrözik vissza. Ezt vizsgáljuk meg részletesebben a továbbiakban.

64

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

sebb viszonzással vagy anélkül - ugyanis tetemesen megnöveli a csaló sikerességét. Ez azért van, mert az egyik fél altruista viselkedése esetén a másik nagyobb haszonra tesz szert csalás révén, mint kooperációval. Ezt szemléletesen példázza az ismert játékelméleti modell, a fogolydilemma (Mérő 1996). Lényege abban foglalható össze, hogy egy közösen elkövetett bűntény miatt letartóztatnak két személyt, akik előzetesen megállapodnak abban, hogy nem tesznek terhelő vallomást egymásra nézve. Kihallgatásuk során azonban elkülönítik Őket egymástól, és a vád képviselője közli mindkettőjükkel, hogy enyhébb büntetés várja őket, ha a másik ellen vallanak. A dilemma abban jelentkezik a számukra, hogy mindkét félnek kifizetődőbb csalni, amennyiben a másik tartja a szavát. Ha ugyanis A elfogadja a vádlók csábító ajánlatát és vall, miközben B tartja magát az eredeti megegyezéshez, akkor A megússza, B viszont a maximális büntetést kapja. Ezzel szemben A semmit sem nyer azzal, ha kooperál, miközben B elárulja. Ha viszont mindketten hallgatnak, kisebb büntetést kapnak. Végül, ha mindketten megszegik szavukat és beárulják egymást, közösen bűnhődnek. Az egyes döntésekből származó értékeket, amelyek behelyettesíthetek a megfelelő fitnessértékekkel, a 2.16. ábra mátrixa tartalmazza.

Miközben ez a modell rávilágít a szociális csere várható nyereség/veszteség értékeire - és ennél fogva kialakulásának evolúciós korlátaira nyilvánvalóan nem fest reális képet két ember együttműködéséről. A valódi kölcsönös kooperáció ugyanis feltételezi, hogy A és B a jövőben is találkozni fognak egymással, amikor is várhatóan újabb tranzakciókban vesznek részt. Amikor két személy kapcsolata nem egyetlen esetre korlátozódik, hanem ismételten megtörténik egy adott időintervallumon belül, akkor a kooperáció hosszú távú előnyei felülmúlhatják a csalás rövid távú előnyeit. Robert Axelrod és William Hamilton szerint ilyen körülmények között kifizetődő az egyén számára, ha a „működj mindig együtt" vagy a „csapd be mindig a másikat" szabályok helyett a következő döntési algoritmust követi: „működj együtt az első alkalommal és aztán mindig csináld azt, amit a partnerod tett korábban" (Axelrod 1984, Axelrod és Hamilton 1981). Ez a döntési szabály - amely a „tit for tat" elnevezést kapta - ismétlődő cserekapcsolatban valóban nagyobb nyereséggel jár, mint a csalás. Számítógépes szimulációkat használva azonban az is kiderült, hogy a „csalj, ha meg tudod úszni" algoritmus még nagyobb összegződő nyereséget hozhat mint a „tit for tat". Ez a stratégia elsősorban a „működj mindig együtt" szabályt
2.16. ÁBRA A és B játékos fogolydilemma játékának lehetséges kimenetelei, a megfelelő pontértékek feltüntetésével ■ (Forrás: Cosmides és Tooby 1992)

2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS

65

követő egyénekből húz hasznot, és ha ez sikerül, elméletileg képes a többieket kiszorítani. Ezek a játékelméleti elemzések azzal a következtetéssel zárultak, hogy az együttműködő stratégia képes elterjedni a populációban, kiszorítva a csalást előíró programokat, de csak akkor, ha az együttműködők kizárólag egymással lépnek kapcsolatra és elutasítják (vagy megtorolják) a csalókat. A kísérleti szituációkban használt fogolydilemma-feladatok megoldásai alátámasztották ezeket az elméleti megfontolásokat (Hayashi et al. 1999, Kollock 1997). A csalás veszélyét még inkább fokozza a számunkra, hogy az ember saját világáról másodlagos reprezentációkkal rendelkezik, és így jobban ki van téve a megtévesztésnek és hazugságnak, mint más fajok (5.3.4., 5.5.5.). Nem véletlen ezért, hogy rendkívül érzékenyek vagyunk azokra a kulcsokra, amelyek jelzik a csalás bekövetkezését. Trivers (1971) szerint a csalás durva formáját - amely a viszonzás teljes megtagadására épít - hosszú távon eltüntette a szelekció, hiszen viszonylag könnyű volt felismerni, és ezáltal erőteljes csoporton belüli szankciók és bosszúk hatottak ellene. A csalás enyhébb változatai - amelyekben a viszonzás kisebb mértékű volt, mint a kapott haszon - ellenben fennmaradtak a legkülönbözőbb szószegések, képmutatások és svindlik formájában. Valójában egy bonyolult evolúciós játszma indult el a pleisztocén szociális környezetében: a természetes szelekció előnyben részesítette a csalás kifinomultabb, rejtettebb formáit, ugyanakkor segített azoknak a perceptuális és kognitív folyamatoknak a kialakulásában, amelyek a csalók gyors és hatékony felismerését szolgálják. Ez azután a csalás még kifinomultabb formáira szelektált, ennélfogva viszont növekvő bonyolultságú ellenőrző eszközök jöttek létre, és így tovább. E „fegyverkezési verseny" következtében olyan információfeldolgozó folyamatok jöttek létre, amelyek segítenek felismerni és elkerülni a csalást a jövőbeni társas kapcsolatokban. Rendkívül érzékenyek vagyunk a különféle svindlikre, megtévesztésekre, és komoly figyelmet szentelünk azokra, akikről azt tartjuk, hogy veszélyeztetik a kölcsönösség és viszonzás szabá-

lyait. Az egyik vizsgálat során ismeretlen emberekről készült arcképeket mutattak a kísérleti személyeknek. Mindegyik arcképet fiktív leírásokkal látták el, amelyek jellemezték az illetők múltbeli megbízhatóságát, kooperatív készségét és a csoporton belüli státusát. A fotókat - újabb arcképekkel együtt - egy hét után újra bemutatták. Kiderült, hogy a kísérleti személyek - különösen a férfiak - a következő alkalommal jobban emlékeztek azoknak az arcára, akik korábban potenciális csalókként voltak, feltüntetve, mint azokéra, akiket együttműködőként jellemeztek (Mealey et al. 1996) (2.17. ábra). Egy másik kísérletben a résztvevők - akik korábban soha nem találkoztak - fogolydilemma játékban vettek részt, de ezt megelőzően lehetővé tették a számukra, hogy 30 percen keresztül beszélgessenek és ismerkedjenek egymással. Ennek eredményeként meglepő pontossággal ki tudták szűrni a csalókat: azoktól, akikről az a benyomás alakult ki, hogy csalni fognak, kétszer gyakrabban tagadták meg az együttműködést a többiekhez képest (Frank et al. 1993).

2.17. ÁBRA A férfi és nő kísérleti személyek által felidézett arcképek átlagos száma az ábrázolt személyeknek tulajdonított szociális jellemvonások (csaló, megbízható, semleges) függvényében ■ (Forrás: Mealy 1996)

66

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

Megalapozottnak tűnik az a feltételezés, hogy még pontosabb jóslatok tehetők mások együttműködési készségére vonatkozóan, ha a résztvevők hosszabb ideje ismerik egymást és változatosabb, „életszerűbb" lehetőségek nyílnak a kommunikációra. A csalók leszerelésére azonban egy ezzel ellentétes eszköz is kínálkozik: amennyiben az együttműködők egy sajátos társadalmi környezetet hoznak létre, így például egy olyan nyelvi dialektust alakítanak ki, amelyet csak ők értenek, a csalók elszigetelődnek és könnyen leleplezhetők (lásd 2.4.3.). Mindez azt jelzi, hogy kognitív szinten bonyolult - általában nem tudatos - információfeldolgozó mechanizmusokkal rendelkezünk a csalókkal való diszkriminatív bánásmód érdekében. Hogy ezek milyen döntési és következtetési szabályokat foglalnak magukban, arra leginkább Leda Cosmides és John Tooby vizsgálatai adnak támpontot (Cosmides 1989, Cosmides és Tooby 1989,1992). Ők a Wason-tesztet használták, amelyet már jói ismerünk az első fejezetből (1.2.1.). Lényege az, hogy a kísérleti személynek el kell döntenie, hogy egy kondicionális szabály, „ha P, akkor Q" áthágása mikor következik be négy lehetséges eset közül, amelyet különböző kártyák képviselnek (lásd 1,6. ábra). Sikerült kimutatni, hogy a társas interakciókkal, „szerződésekkel" kapcsolatos érvelésnek saját, területspecifikus algoritmusai vannak. Mivel a társas szerződésekre legnagyobb veszélyt a kölcsönösség megszegése jelenti, a cserét szabályozó algoritmusoknak tartalmazniuk kell egy „csalókereső" eljárást. Ennek úgy kell működnie, hogy kiszűrje azokat, akik még nem fizették meg az árat, de már élvezik a hasznot, valamint azokat, akik nem kapták meg a hasznot, noha már kifizették az árat. Vegyük a következő két szabályt: (1) Társas szerződés: Ha nekem adod az órádat (P), fizetek neked tízezer forintot (Q). (2) Fordított társas szerződés: Ha fizetek neked tízezer forintot (P), nekem adod az órádat (Q). Csalásnak minősül, ha elfogadom az órádat, de nem fizetem ki a megígért összeget, azaz ha elfo-

gadom a hasznot anélkül, hogy megfizetném az árát. Amennyiben meg akarod keresni a csalót, nyilvánvalóan azokat a kártyákat kell választanod, amelyek a „haszon elfogadása" és a „nemfizetés" tényét jelölik. Azaz az első szabály esetében a P és nem-Q a logikailag helyes válasz. A második szabály esetén azonban ugyanez a választás hibának minősülne: ha odaadtam a pénzt, de nem vettem el az órát, akkor az történt, hogy kifizettem az árat, de nem fogadtam el a hasznot. Ez inkább egy szamaritánusra jellemző, semmiképpen nem egy csalóra. Ebben az esetben a csaló keresése - haszon elfogadása és nemfizetés - a nem-P és Q kategóriáknak felel meg, ami viszont a formális logika szerint helytelennek minősül. Mégis, a kísérleti személyek mindkét esetben túlnyomóan eszerint választottak: 65-80%-uk az eredeti társas szerződés esetén (1. szabály) a P és nem-Q, míg a fordított szerződés esetén a nem-P és Q kategóriákat jelölték meg. Érvelésünket tehát nem a logikai eljárás formális szabályai, hanem a csalókeresés tartalmi szempontjai vezérelték. Ez várható, ha az ember olyan következtetési szabályt alkalmaz, amely a csalás detektálására specializálódott. Amennyiben a társas csere, különösképpen pedig a csalás és detektálása tartalomspecifikus algoritmusokra épül, várható, hogy a környezeti kontextus alapvetően befolyásolja működésüket. Több vizsgálatban sikerült kimutatni, hogy a szociális cserében részt vevő személyek sajátos nézőpontjai eltérő módon definiálják a csalás fogalmát (Gigerenzer és Hugg 1992). Ez nem meglepő, hiszen a tranzakciók költség- és haszonértékei szereplőről szereplőre változnak. Egy munkavállalói szerződés alapján pl. a következő állítás tehető: „Ha a dolgozó nyugdíjat kap, akkor ehhez tíz évet el kell töltenie a vállalatnál." A munkaadó perspektívájából csalásnak az minősül, ha a dolgozó megkapja a nyugdíjat (elviszi a nyereséget), de nem dolgozza le a tíz évet (nem fizeti meg az árat). A dolgozó szempontjából viszont az a csalás, ha már letöltötte a tíz évet (a munkaadó nyeresége), de nem kapja meg a nyugdíjat (a munkaadó nem fizeti meg a költséget). Az első esetben a P („nyugdíjat kap") és a nem-Q („nem dolgozott tíz évet") kár-

2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS

67

tyákat kell megfordítani ahhoz, hogy ellenőrizzük, vajon a szabályt megszegik-e. A második esetben viszont a nem-P („nem kap nyugdíjat") és Q („ledolgozta a tíz évet") a helyes válasz. Látható, hogy az utóbbi szituációban hasonló a helyzet, mint az órás példa fordított szabálya esetén: a szociálisan helyes válasz nem esik egybe a logikailag helyes válasszal. Ha a társas szerződések csupán abban különböznének más feltételes szabályoktól, hogy - miként egyes kritikusok állították - mindössze előhívják a logikus érvelést, akkor a perspektívaváltás nem befolyásolná a teszteredményeket, és a kísérleti személyek mindig a „logikus" (tehát a formális logika szerinti) megoldást választanák. Ugyancsak a szociális kontextus szerepére világít rá az a vizsgálat, amelyben azt találták, hogy a státushierarchiában elfoglalt pozíció hatással van a szabályszegéssel kapcsolatos attitűdökre. Egy kísérlet során, amelyben a Wasonteszt egy változatát használták, a kísérleti személyeket arra kérték, hogy válasszák ki azokat a kártyákat, amelyeket meg kell fordítani ahhoz, hogy kiderüljön, vajon egy történetben szereplő személy követte-e az adott szabályt, vagy sem (Cummins 1999). Azt az eredményt kapták, hogy a magas státusúak - nevezetesen azok, akik a kísérlet során a feladványban szereplő személyhez képest egy magasabb foglalkozási státus nézőpontját tették magukévá - több mint háromszor olyan gyakorisággal (64% vs. 18%) találták el a korrekt választ, mint az alacsony státusúak. Az előbbiek e jelek szerint érzékenyebbek a társas szerződések során elkövetett szabályszegésekre, mint az utóbbiak. Ezt úgy értelmezték, hogy elsősorban a domináns egyének érdeke, hogy leleplezzék és megtorolják a csalást, annak érdekében, hogy fenntartsák prioritásukat az anyagi javak és szociális pozíciók hierarchiájában. Az alacsonyabb státusú egyének viszont igyekeznek növelni az erőforrásokhoz jutás esélyeit, aminek fontos eszköze lehet a normák megsértése és az adok- kapok terén elkövetett svindli.

2.2.4. A társas csere és kölcsönösség egyéb pszichológiai algoritmusai
Nem csupán a csalók kiszűrésére, illetve az együttműködők és nem együttműködők megkülönböztetésére rendelkezünk azonban kognitív modulokkal. Ahhoz, hogy sikeresen vegyünk részt bármely csereakcióban, az is szükséges, hogy rendelkezzünk a kooperáció iránti készséggel és bizalommal. Azzal a törekvéssel, hogy a magunk részéről előnyben részesítsük az együttműködést, méghozzá mindjárt a másikkal való kapcsolat kiépülésének a kezdetén. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha eleve feltételezzük, hogy partnerünk a megtévesztésre épít, saját magunk csökkentjük az esélyét egy későbbi kooperáció létrejöttének. Nemrégiben néhány Japánban végzett kísérlet során a résztvevőknek olyan feladatokat kellett megoldaniuk, amelyek a fogolydilemma logikájára épültek (Kiyonari et al. 2000, Yamagishi et al. 1999). E feladatokat részben valóságos, részben elképzelt szituációban kellett elvégezni. Az előbbi esetben maguk a kísérleti személyek játszották végig a játékot, amelynek végén pénzjutalmat kaptak szereplésüktől függően. A másik esetben viszont csak arra kérték őket, hogy írják le, milyen döntéseket hoznának, ha részt vennének egy ilyen játékban. Mindkét csoportban volt egy szimultán játék, amelyben a játékosok egymástól függetlenül, egy időben választottak a kooperáció vagy a csalás között, valamint egy szekvenciális játék, ahol az egyik játékost informálták a másik korábbi döntéséről. Azt az eredményt kapták, hogy a cserekapcsolatok realisztikus, valódi következményekkel járó formája nagyobb mértékben hívta életre az együttműködő viselkedést, mint a triviális, elképzelésen alapuló szituáció. Ezen belül, a szekvenciális játék során, a második játékos lényegesen nagyobb arányban mutatott együttműködést - amennyiben természetesen az első kooperált mint a szimultán játékban részt vevő felek. A legfontosabb eredmény azonban az volt, hogy a realisztikus feltételek között a szekvenciális játék kezdő játékosa nagyobb együttműködési készséget tanúsított, mint a

68

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.18. ÁBRA Az együttműködés gyakorisága a fogolydilemma játék reális és elképzelt szituációiban, szimultán és szekvenciális elrendezés szerint ■ (Forrás: Kiyonary et al. 2000)

szimultán játékosok, míg a fiktív körülmények között a helyzet fordított volt: a szimultán játékosok voltak a kooperatívabbak (2.18. ábra). Vagyis érdekes módon az „életszerű", következményekkel járó helyzetben a kezdő játékosok, akik nem ismerhették társuk rákövetkező lépését, nagyobb arányban mutattak kooperációt, mint azok, akik egymástól függetlenül hozták meg az első döntést. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az első játékos feltételezi, hogy a másik viszonozza a kapott támogatást. Ha pedig a reciprocitás alapján kiépül a mindkét fél számára haszonnal járó csere, akkor a legjobb, azaz leginkább nyereséges választás az első játékos részéről, ha mindjárt az elején együttműködik és nem csal. Toko Kiyonari és Toshio Yamagishi e kísérletek alapján arra következtet, hogy létezik a társas csere egyfajta heurisztikája, egy olyan intuitív elköteleződés, amely bármely tranzakció alapját képezi. Ez szerintük egyfajta beépített hiba, hiszen „irracionálisan", minden megelőző tapasztalat nélkül visz bele bennünket egy olyan társas helyzetbe, aminek könnyen vesztesei lehetünk. Mégis, ez a bizalom teszi egyálta-

lában lehetővé a kölcsönös együttműködéseket az interperszonális kapcsolatokban, így nem csoda, hogy lényeges része az ember kognitív felszereltségének. Az ilyen „hiba" sokszor nagyobb adaptív értékkel bír a társas cserében, mint a logikailag korrekt döntések. A hosszú távra szóló kölcsönös kapcsolatok elvesztése ugyanis többnyire súlyosabb következményekkel jár, mint az egyszeri veszteség a tranzakció elején. A megbízható cserekapcsolatokból fakadó fitnessnyereség miatt őseink a társas csere heurisztikai szabályára szelektálódtak: valamennyien keressük a kölcsönös kooperáció lehetőségét, és ha lehetséges, éppen saját érdekünket követve, elkerüljük potenciális cserepartnerünk kihasználását. Nem csupán a csalók megkülönböztetése és az együttműködésre irányuló készség alkotja a társas csere kognitív algoritmusait. A kapott haszon megtérítésének szándéka, a viszonzás belső kényszere ugyancsak fontos szerepet játszik a cserekapcsolatok kiépülésében. Egy vizsgálat során „beépített" egyetemi hallgatók óra közben rövid időre kimentek a szemináriumi teremből. Két üveg kólát hoztak magukkal: az egyiket megitták, a másikat átadták valamelyik társuknak. Óra után azután jelentkeztek és elmondták, hogy Ők mellékkereset céljából lottót árulnak, és szeretnék, ha minél többen vásárolnának belőle, mert minden eladott szelvény után jutalékot kapnak. Azok, akiket korábban üdítővel láttak el, több lottószelvényt vásároltak, mint a többiek (Regan 1971). A viszonzásra irányuló kötelességtudattal az élet számos terén találkozunk, gondoljunk csak a kereskedelmi cégek ingyenes bemutató termékeire, árumintáira (free sample), amelyek nem egyszerűen reklámcélokat szolgálnak, hanem a potenciális vásárlókat igyekeznek velük lekötelezni. Baráti kapcsolatokban (lásd alább) általában nagy érzelmi megterhelést jelent, ha nem vagyunk képesek viszonozni a nekünk juttatott törődést és támogatást (Buunk és Prins 1998). A társas szerződés evolúciós elmélete speciális idegrendszeri mechanizmusokat feltételez, amelyek irányítják a szociális cserével kapcsolatos döntéseinket és következtetéseinket (Cos-

2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS

69

mides és Tooby 2000). Egyes vizsgálatok azt mutatják, hogy ezek részben az agy evolúciós értelemben ősi területeihez köthetők. Azt találták, hogy az amygdala kétoldali sérülése súlyos problémákat okoz a Wason-teszt társas cserével kapcsolatos feladatainak megoldásában, de nem rontja a más típusú feladatok megoldásának eredményességét. Az agykéreg homloklebenyének ventromediális részeiben bekövetkező sérülések ugyancsak számottevően csökkentik a társas viszonyokkal kapcsolatos feladatok megoldási hatékonyságát, miközben nem rontják az általános gondolkodási és döntési képességeket. Más sérülések viszont komoly problémákat okoznak az intelligenciatesztek teljesítésében, de nem érintik a társas cselekvések normális működését. Végül, egy féltekei munkamegosztás is érvényesül e téren: a jobb félteke elsősorban a tartalomfüggő, empirikus, személyekhez köthető társas feladatokban teljesít jól, a bal félteke pedig inkább a tartalomfüggetlen, illetve absztrakt feladatok megoldását irányítja. Nem világos ugyanakkor, hogy ezek az idegrendszeri mechanizmusok diszkrét, területspecifikus modulokként működnek-e, ahogy Cosmidesék feltételezték, vagy inkább területáltalános információfeldolgozó mechanizmusok módjára működnek, ahogyan pl. Damasio képzeli (5.5.4.), Lehetséges például, hogy a szociális intelligencia vizsgálata során (többek között a Wasontesztben) mutatott rossz teljesítmény inkább az érzelmi reakciók fogyatékosságaira vezethetők vissza - amelyben ugyancsak szerepet játszhat az amygdala sérülése -, semmint specifikus, feladatorientált algoritmusok működésére. Néhány vizsgálat azt mutatja - és pontosan ez várható az evolúciós elméletből -, hogy a társas csere idegrendszeri mechanizmusait bizonyos genetikai programok irányítják. Egy vizsgálat, amelyben iskoláskorú egypetéjű és kétpetéjű ikreket hasonlítottak össze, azzal a következtetéssel zárult, hogy a kölcsönös cserekapcsolatokban való részvétel képessége - pontosabban annak zavara - öröklődik, méghozzá igen magas (0,7) öröklékenységi mutatóval (Constantino és Todd 2000). Egy másik kísérletben azt találták, hogy az egypetéjű ikrek - akik bármely rokon-

hoz képest nagyobb genetikai hasonlóságot mutatnak - lényegesen szorosabb együttműködést tanúsítanak a fogolydilemma típusú feladat megoldásban, mint az egyéb testvérek (Segal 1997). Nem véletlen, hogy a társas kapcsolatokban jelentkező csalás felismerésének a képessége korán megjelenik a gyermek fejlődése során, előbb, mint a hazugság detektálására irányuló általános képesség (Zahn-Waxler et al. 1992).

2.2.5. Még egyszer a területspecificitásról
Amint az 1.2.1 és a 2.2.3. fejezetekben láttuk, Cosmides és munkatársai amellett érveltek, hogy a társas cserével kapcsolatos információfeldolgozó mechanizmusok tartalomfüggő és területspecifikus designokként működnek. Ma már ez korántsem ilyen nyilvánvaló. Miközben a vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy a társas szerződés és kölcsönösség adaptív viselkedési szabályokra épül, nem biztos, hogy ezek minden esetben diszkrét modulok köré szerveződnek. Minthogy a területspecificitás melletti érveket Cosmidesék elsősorban a Wason-teszt segítségével mutatták ki, a bírálatok jó része is ezen a területen jelentkezett. A kritikai észrevételek sorában említést érdemel az a vizsgálati eredmény, miszerint a Wason szelekciós teszt megoldásai nem egyszerűen a szóban forgó kognitív algoritmusok működésén alapszanak. Legalább annyira függnek a megértéstől, vagyis attól, hogy az emberek miként értelmezik és hogyan fogják fel az adott feladatot (Lieberman és Klar 1996). Miközben például a feltételes szabályok (ha P, akkor Q) általában determinisztikusak, a reális élet viszonyai többnyire valószínűségi jellegűek. Az a kijelentés, hogy „ha romlott ételt eszel, megbetegszel", gyakran igaz ugyan, de nem mindig. Következésképpen a „P és nem-Q" („romlott ételt ettél és nem lettél beteg") nem szükségszerűen cáfolja az eredeti probabilisztikus állítást. Hasonló problémát jelenthet a feladat értelmezése során, hogy miközben a csalókereső eljárásban a szabályszegőt igyekszünk leleplezni (tehát olyan

70

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

„negatív" eseteket keresünk, amelyek cáfolják az eredeti feltevést), addig a valóságban a pozitív esetek gyakran sokkal informatívabbak. Ha pl. az orvos azt feltételezi, hogy egy bizonyos gyógyszer hányingert okoz, sokkal természetesebb azokat az embereket megvizsgálni, akik bevették a gyógyszert és megbetegedtek, mint egészséges embereket kérdezni afelől, hogy vettek-e be ilyen gyógyszert („P és nem-Q). A Wason-tesztben szereplő feladat megértésének fontosságára mutatnak azok a kísérletek is, amelyek szerint a megoldást lényegesen javítja, ha a feladathelyzetet egyértelműbben, pontosabban és részletesebben írják le (Krajcsi 2001). Sokan mindebből arra következtetnek, hogy a társas szerződés Cosmides által javasolt evolúciós elmélete az eredeti formában nem tartható. Valószínűnek látszik, hogy a specifikus modulok mellett bizonyos területáltalános kognitív mechanizmusok is fontos szerepet játszanak a szociális cserékkel kapcsolatos problémák megoldásában. Egyesek szerint pl. az „engedély és kötelesség generalizált sémái" irányítják a Wason-teszt feladatainak megoldását, méghozzá nem csupán a társas szerződés esetében (Cheng és Holyoak 1989), hanem valamennyi szituációban, ahol az előfeltételek és következmények közötti kapcsolatok bizonyos általános logikai szabályokra épülnek. Olyanokra, mint pl. „ahhoz, hogy A esemény végbemenjen, a P előfeltételnek teljesülnie kell". Az ún. relevanciaelmélet ugyancsak azt állítja, hogy az adott feladat specifikus tartalma nem olyan lényeges, ahogy Cosmidesék hangoztatják (Sperber et al. 1995). A lényeg az információfeldolgozás bizonyos formája: a kommunikáció során közölt jelentéseket területáltalános mechanizmusok alakítják át logikai állításokká, amelyek akkor érthetőek meg, ha relevánsak, azaz amennyiben a már meglevő nézetekhez, ítéletekhez kapcsolhatók. Ujabban a kétféle megközelítést igyekeznek közös elméletbe integrálni, Cosmides és munkatársainak az ún. specificitás elsőbbségi elve szerint minden esetben területspecifikus algoritmusok lépnek működésbe, ha az aktuális feladatszituáció megfelel az evolúciós környezet valamely múltbeli kihívásának (Fiddick et al.

2000). Ennek megfelelően a társas szerződés vagy a kockázatvállalás szituációi olyan specifikus válaszokat hívnak életre, amelyek pontosan a velük kapcsolatos adaptációs problémák megoldására szelektálódtak a múltban. Ha ellenben nem léteznek ilyen moduljaink, akkor területáltalános szabályokhoz kell folyamodnunk. Ez többnyire olyan feladatok megoldása során fordul elő, amelyre az evolúció nem készített föl bennünket, mert őseink nem találkoztak hasonló problémaszituációval. Eszerint pl. számos leíró jellegű vagy absztrakt feladat megoldásában általános heurisztikák és sémák alapján járunk el.

2.2.6. Barátság, érzelmek
Noha egyelőre kevés ismerettel rendelkezünk a társas kapcsolatokat irányító kognitív apparátus szerveződésére vonatkozóan, az eddigiekben ismertetett tapasztalati adatok egyértelműen azt mutatják, hogy a kölcsönös együttműködésre irányuló törekvés szerves része az ember pszichológiai repertoárjának. A korábban említett antropológiai elemzések történelmi kortól és társadalmi berendezkedéstől független univerzális trendeket állapítanak meg e téren. Humánetológiai vizsgálatok ugyancsak azt bizonyítják, hogy az ajándékozási készség és a cserére való hajlam már kisgyermekkortól fogva jellemzi az embert. Ireneus Eibl-Eibesfeldt (1989) számos kultúrában végzett megfigyelései arról számolnak be, hogy a gyerekek néhány hónapos koruktól kezdve spontán módon nyújtanak át tárgyakat (pl. játékaikat vagy ételüket) más gyermekeknek vagy felnőtteknek, amikor barátkozni szeretnének. Még az idegeneket is készek megajándékozni, miután kezdeti félénkségüket legyőzték. Egyéves korukban megértik a feléjük irányuló ajándékozás mögötti barátságos szándékot, és ugyanígy felfogják, hogy az ajándék visszautasítása a büntetés egyfajta jele, amit maguk is gyakorolnak, amikor dühösek valakire. Kétéves koruktól kezdve rendelkeznek a saját tárgyaik fölötti „tulajdonosi szemlélettel", és tisztában vannak mások előjogaival az idegen

2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS

71

tárgyakkal kapcsolatban. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - baráti közeledéseiket a legkülönbözőbb tárgyak adásvételén keresztül bonyolítják le: megfigyelések szerint az óvodai barátságok mintegy 60-70%-ban kölcsönös ajándékozások útján jönnek létre. A csere meghatározott szabályok szerint zajlik: a gyerek ragaszkodik játékához vagy tízóraijához, mégis önként lemond róla, ha a másik erre megkéri és viselkedésével azt jelzi, hogy respektálja az ajándékozó tulajdonosi szerepkörét. A kölcsönösség az élet későbbi szakaszaiban is meghatározó jelentőségű az ember társas kapcsolataiban, mindenekelőtt a barátság kialakulásában. Egy négy és hat év közötti gyerekek körében folytatott németországi vizsgálat arról számol be, hogy a támogatások a viszonzás alapján épülnek fel, és viszonylag ritkák az aszimmetrikus kapcsolatok (Grammer 1992). Iskoláskorú gyerekek elbeszéléseiből kitűnik, hogy azok iránt érzik a legszorosabb kötődést, akik részéről ugyanolyan fokú figyelmet, érdeklődést és segítséget tapasztalnak, mint amit megítélésük szerint ők nyújtanak a számukra (Rotenberg és Mann 1986). Felnőttkorban az emberek, mint láttuk, rokonaik mellett elsősorban barátaikhoz fordulnak, ha szükségét érzik a segítségnek, mint pl. betegség vagy anyagi problémák esetén. Ez a támogatás azonban - ellentétben a rokoni segítségnyújtással - többnyire csak kölcsönösségi alapon működik, egyébként nagyon törékeny. Egy újabb
2.19. ÁBRA A magányosság mértéke a baráttal való kapcsolat szimmetriája és az együttműködési attitűd függvényében ■ A magányosságot az erre a célra készített teszt pontszámaival mérték (Forrás: Buunk és Prins 1998)

vizsgálat azt erősíti meg, hogy a barátok iránti segítő szándékot leginkább az befolyásolja, hogy az altruista megítélése szerint mekkora a valószínűsége annak, hogy a jelenlegi haszonélvező egy fordított helyzetben ugyancsak segíteni fog (Kruger 2003). A viszonzás hite nem kevesebb mint nyolcszor olyan erősnek (prediktívnek) bizonyult az önzetlenségre nézve, mint a másik fél iránti pozitív érzelmek. Evolúciós szempontból nem meglepőek azok a korábbi szociálpszichológiai kutatási eredmények, amelyek szerint az emberek rendkívül érzékenyek barátaikkal kapcsolatban az egyenlő mértékű viszonzásra, amelynek hiánya rombolja, sőt sokszor megszünteti a korábbi baráti kötelékeket (Duck 1988). Általában csalódottak, ha rendszeresen azt tapasztalják, hogy többet adnak, mint amennyit visszakapnak egy ilyen kapcsolatban. A reciprocitás imént említett belső kényszere miatt azonban az is negatív érzésekkel jár a legtöbbünk számára, ha valamilyen oknál fogva nem tudjuk viszonozni a támogatást. Egy hollandiai vizsgálatból az derült ki, hogy azok érzik leginkább magányosnak magukat, akik úgy gondolják, hogy túl keveset vagy túl sokat fordítanak a közeli barátaikkal való kapcsolataikra (Buunk és Prins 1998). Ez különösen azokra vonatkozik, akik magas együttműködési attitűddel jellemezhetők: sokat várnak el maguktól és másoktól is a cserekapcsolatokban. Kényelmetlenül érzik magukat, ha nem tudják a kapott támogatást viszonozni, de elvárják, hogy

72

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

azonos értékű kedvezményben részesüljenek, mint amit ők is nyújtottak korábban (2.19. ábra). A reciprocitás, mint láttuk, lényeges szelekciós erő volt az emberi evolúció során. A kölcsönösség iránti igény, a viszonzásba vetett bizalom, a csalók felismerése és kiközösítése egyaránt hozzájárult bizonyos érzelmi képességeink kialakulásához. Trivers (1985) szerint pl. a bűntudat, a hálaérzet, a morális agresszió, az igazságérzet a cserekapcsolatok szigorú előfeltételei és következményei nyomán jöttek létre az evolúciós környezetben. Azért alakultak ki, hogy felismerjék és leszereljék a csalás bizonyos formáit, és hogy az altruista hajlamokat egy közösségen belül lehetőleg mindenkiből kikényszerítsék. Eszerint a hálaérzet például azért alakult ki bennünk, hogy a haszonélvezőt altruista válaszra motiválja, mégpedig a kapott támogatás költségének mértékében. Pszichológiai kísérletek azt mutatják, hogy ugyanakkora mértékű előnyök esetén azok iránt érezzük a legnagyobb hálát és a legnagyobb késztetést támogatásuk viszonzására, akik a legnagyobb veszteség - energiaráfordítás, időfelhasználás, kockázat - mellett nyújtottak segítséget (Duck 1988). A bűntudat pedig azért jött létre, hogy a csaló általa mintegy kompenzálja vétségét és a jövőben reciprok módon viselkedjen, megelőzve a kölcsönösség hoszszú távon rá nézve is előnyös szerkezetének széthullását. Érzelmeink tehát segítik a kockázattal járó, törékeny cserekapcsolatok kialakulását. Annál is inkább, mert valószínű, hogy az előttünk álló helyzet racionális, érzelmektől mentes mérlegelése egy ponton túl káros lehet a társas szerződés kialakulása szempontjából. Amikor elhatározom, hogy egy barátommal közös vállalkozásba kezdek vagy pénzt adok kölcsön egyik kol-

légámnak, nem hagyatkozhatok teljesen a józan ítélőképességemre. Legalább ilyen mértékben kell építkeznem a bizalomra, és arra a reményre, hogy befektetéseim megtérülnek. Hasonlóképpen hagyom magam „vezettetni" megérzéseim, szimpátiám és igazságérzetem által. Azt is mondhatnánk, hogy cserekapcsolatainkban állandóan jelen van egy irracionális elem. Matt Ridley (1996) szerint érzelmeink azért alakultak ki az evolúció során, hogy segítsék kognitív döntéseinket a társakkal való cserekapcsolatok kialakításában. Működésük révén lehetővé teszik, hogy a másik emberrel tervezett együttműködés józan ésszel könnyen felismerhető kockázatai ellenére belemenjünk egy olyan szerződésbe, amely hosszú távon jövedelmező lehet. Pontosabban: amely kizárólag hosszú távon lehet előnyös, rövid távon inkább hátrányokkal jár. Néhány vizsgálat ezzel összhangban álló eredményre jutott. Azok a betegek, akik elvesztik homloklebenyük egy kis, jól körülhatárolható részét, továbbra is képesek a helyes gondolkodásra: éppolyan teljesítményt nyújtanak a különböző intelligenciatesztekben, mint balesetük előtt, memóriájuk beszédképességük sértetlen marad. Képtelenek azonban a megfelelő érzelmek képzésére: ugyanolyan szenvtelenül reagálnak a jő vagy a rossz hírre. Nagyon érdekes, hogy ezek az emberek a szociális problémamegoldásban is rosszul teljesítenek, és képtelenek a megfelelő döntések meghozatalára (lásd még 5.5.4.). Lehetséges, hogy azért, mert minden egyes tényt „névértéken" és egyenlő súllyal vizsgálnak meg és ennek következtében képtelenek dönteni a lehetőségek között (Damasio 1996). Az érzelmek hiánya, a hideg fejjel történő döntés akadálya lehet társas elköteleződéseinknek.

2.3. fejezet

ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFELÁLDOZÁS
Kétségtelen tény, hogy az ember nem csupán rokonaival és barátaival kapcsolatban hajlandó az önzetlenségre és a lemondásra. Képes arra, hogy olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek - látszólag vagy valóban - ellentmondanak egyéni érdekeinek. Altruizmusunk sokszor idegen emberekre is kiterjed, sőt más fajok egyedeit is magában foglalhatja. Az emberek gyakran segítenek másokon, amikor azok bajban vannak, mint pl, árvizek esetén. Ezenkívül az önfeláldozás, a hősiesség, az aszketizmus és a karitatív tevékenység történelme során mindig jellemezte az embert, még ha nem is vált tömegméretűvé.

2.3.1. Indiszkriminatív altruizmus
Miközben a rokoni támogatás és a csoporttársakra irányuló kölcsönös altruizmus az állatvilág számos képviselőjét jellemzi, az idegenek iránti törődés és segítségnyújtás - úgy tűnik emberi specifikum. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a jótékony cselekedet, irgalom és felebaráti szeretet specifikus képességeket, mindenekelőtt empátiát igényel, amely csak fajunkra, esetleg az emberszabású főemlősök néhány fajára jellemző (de Waal 1996). Az empátia - tehát az a képesség, hogy mintegy azonosuljunk mások érzéseivel - ugyanis azt feltételezi, hogy másoknak bizonyos mentális állapotot tulajdonítsunk, és átvegyük a szenvedő egyén perspektíváját (5.3.4.). Az empátia gyakran vezet altruizmushoz. Egy kísérletben pl. a résztvevők egy televízió képernyőjén kísérhették figyelemmel, ahogy valaki természetesen fiktív - áramütéseket kap, és egyre hevesebben reagál az emelkedő áramerősségre. Egy idő után megkérdezték tőlük, hogy hajlandóak-e legalább átmenetileg helyet cserélni a szenvedővel, hogy enyhítsék megpróbáltatásait. Amennyiben lehetőség volt a helyiség elhagyására, a kísérleti személyek többsége nemmel válaszolt. Amennyiben azonban végig kellett

nézniük a másik szenvedéseit, egyre többen vállalkoztak arra, hogy átvegyék a helyét (Batson et al. 1981). Más vizsgálatok is azt erősítik meg, hogy az empátia kiváltja a jóindulatot és a támogatást (Kruger 2003). Egyesek szerint azért, mert olyan lelki állapotot hoz létre, amely „közvetlenül" a másik ember megsegítésének Önzetlen viselkedésére motivál. Mások szerint viszont azért, mert a szenvedővel való azonosulásunk során keletkező feszültségünket és szorongásunkat „önző módon" csökkenteni akarjuk Az empátia önzetlen és önző motivációi természetesen nem zárják ki egymást. Mások megelégedettsége és saját lelki terhünk csökkenése egyaránt hozzájárulhat ahhoz, hogy a jótékony cselekedetek általában önjutalmazóak. Örömet találunk mások megsegítésében - talán hasonlóan ahhoz, ahogy a beépített jutalmazó mechanizmusok következtében a táplálkozás és a szexualitás is örömöt okoznak (de Waal 1996). Ennek ellenére az idegenekre irányuló törődés és jóindulatú tevékenység távolról sem tekinthető mindennapi eseménynek. Ennek az az oka, hogy nagy költségekkel jár és szigorú feltételekhez kötött, miközben kérdéses, hogy van-e egyáltalában nyeresége. Egy híres vizsgálatban egyetemi hallgatóknak az irgalmas szamaritá-

74

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

nus történetét adták elő. Hazafelé mindannyian láttak egy szerencsétlenül járt embert, aki a földön feküdt és fájdalmasan nyögött. Mindössze 40%-uk lépett oda és ajánlotta fel segítségét, a többiek továbbmentek. Kiderült, hogy a korlátozó tényezők egyike az idő volt: azok, akik megtagadták a segítséget, időzavarban voltak valamilyen dolguk elintézése kapcsán, míg a könyörületesek nem siettek annyira (Darley és Batson 1973). Valószínűleg azon kell csodálkoznunk, hogy a nyilvánvaló költségek ellenére miért van mégis az, hogy gyakran segítünk bajbajutott embertársainkon, az olyan Önfeláldozó cselekedetekről nem is beszélve, mint amilyen Albert Schweitzer, Kolbe atya vagy Teréz anya nevéhez kapcsolható? Hogyan jött létre ez a képesség? A viszonzást nem feltételező, részrehajlás nélküli altruizmus - nevezhetjük indiszkriminatív altruizmusnak, hiszen nem korlátozódik a rokonok és az ellenszolgáltatást nyújtó ismerősök körére - kialakulásának evolúciós magyarázatai jelenleg három csoportba sorolhatók: maiadaptív folyamatok, individuális szelekciós mechanizmusok és csoportszelekciós hatások. Egyes európai filozófiai és pszichológiai iskolákat követve néhányan azt állítják, hogy a specifikusan emberi jóakarat, könyörületesség és áldozatvállalás következményeit tekintve maladaptív tevékenység (Campbell 1975). Az emberszeretet morális indítékai nem alakulhattak ki a biológiai evolúció során, hiszen korlátozták az egyént génjei terjesztésében. Miközben a rokonok és közeli ismerősök közötti kooperatív tevékenységek adaptív érdekekre épülnek, a korlátozás nélküli szeretet és az idegenekre irányuló támogatás hajlamai megsértik a teljes rátermettség növelésének elvét. Következésképpen automatikus szelekciót hoztak működésbe önmaguk ellen, és fokozatosan kiszorultak a populációból. A kultúra azonban autonóm fejlődése során olyan vallási parancsokat és erkölcsi normákat hozott létre, amelyek minden ember számára érvényesek, sőt kötelezőek. Pontosan azért, hogy az önérdek érvényesítésének ősi, egoista hajlamainak visszaszorításával lehetővé váljon a tágabb értelemben vett társadalmi együttélés. A szocializáció során elsajátítható normák

és értékek ilyen módon - evolúciós szempontból - maladaptív viselkedésekhez vezetnek, hiszen nem befolyásolják, sőt rontják az egyén túlélését és szaporodási sikerét. Nem valószínű azonban, hogy ilyen éles dichotómia húzódna az egyéni szándék és a társadalmi normarendszer között. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a társadalmi intézmények nem a semmiből jöttek létre, hanem bizonyos emberi képességek és érdekek mentén szerveződtek. Másrészt a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember minden kultúrában az önzés és önzetlenség összefonódó képességeit mutatja. Olyan komplex pszichológiai rendszerrel rendelkezünk, amelynek révén képesek vagyunk szabályozni altruista és csaló hajlamainkat (Trivers 1985). Az egyik esetben hajlandónak mutatkozunk az önzetlen segítségnyújtásra, máskor viszont határozottan önző érdekeinket követjük. Bizonyos körülmények között sikeresen védekezünk mások hazugságaival szemben, más körülmények között viszont ugyancsak sikeresen tévesztjük meg a többieket. Egyik képesség sem független az ember törzsfejlődésétől; az altruizmus - bármilyen formát is ölt - a társas kapcsolatok evolúciós kényszerpályái és korlátai mentén jött létre.

2.3.2. A kérkedésmodell
Ez átvezet a másik magyarázatba. Eszerint az emberek részrehajlás nélküli támogatása amely tehát nem rokonokra irányul és nem is kölcsönösségi alapon működik - olyan intellektuális képességekben és érzelmekben gyökerezik, amelyek az individuális szelekció révén jöttek létre, miután az egyén hosszú távú adaptív érdekét szolgálják (vagy legalábbis szolgálták a múltban). Itt az a probléma merül fel, hogy az önzetlen megnyilvánulások járnak-e olyan előnyökkel, amelyek ellensúlyozzák a nyilvánvaló veszteségeket. Többen úgy érvelnek az ún. költséges jelzés elmélet keretében, hogy az altruista olyan költséges, illetve kockázatos cselekedetet hajt végre a csoport tagjainak érdekében, amelylyel azt közli a többiekkel, hogy méltó a bizal-

2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS

75

mukra (Sosis 2000, Zahavi és Zahavi 1997). A valamiről való lemondás vagy feltétel nélküli segítség ebben az esetben egyfajta hosszú távú befektetésnek minősül, amely növeli az altruista hírnevét és tekintélyét a csoportban. Valójában tehát arról van szó, hogy az altruista azért cselekszik nagylelkűen, hogy ezzel növelje presztízsét és befolyását a csoportban, ami különböző jövőbeli kedvezményekkel jár a számára. Noha nem vár viszonzást, azt demonstrálja, hogy bizonyos dolgokat csak ő tud megtenni, és ez hálára és megbecsülésre készteti a többieket. Emiatt ezt a magyarázatot szokták kérkedésmodellnek (showing off) is nevezni. Az Új-Guineában élő meriam törzs tagjai rendszeresen vadásznak teknősbékára, amely az egyik fő táplálékuk (Bird és Bird 1997). Tojásrakás idején ezek az állatok kijönnek a partra, és a falu lakói könnyűszerrel elfogják őket. Zsákmányukat általában nem osztják el, hanem saját családjuknak tartják fenn. Párzás idején azonban, amikor csak a nyílt tengeren lehet őket elérni, vadászatuk nem csupán fárasztó munka, hanem gyakran kockázatos kaland is, ráadásul váltakozó szerencsével jár. Ezért csak a férfiak egy része - többségük fiatal és nőtlen vállalkozik az útra. A zsákmányolt húst ezt követően egyenlően szétosztják a többiek között, általában egy-egy ünnepi lakoma keretében. Semmiféle ellenszolgáltatást nem kapnak, legfeljebb a közösen elfogyasztott táplálékból részesednek. Miután azonban a párzási időszakban folytatott teknősvadászat rendkívül költséges, a nettó megtérülési ráta - a zsákmányból nyert energia és a megszerzésére fordított energia különbsége - erősen negatív. Kiderült azonban, hogy a sikeres vadászok, ezen belül is elsősorban a vadászat vezetői, magas presztízzsel rendelkeznek a közösségben és számos előjogot élveznek. Így például a közös rendezvényeken elhangzott véleményük nagy súllyal esik a latba. Számíthatnak arra, hogy a legbefolyásosabb és leggazdagabb családok hozzá adják a lányukat feleségül. Végül, státusuk emelkedésével esélyük nyílik arra, hogy elfoglalják helyüket a főnökök között. Mindezek eredményeként nem meglepő, hogy a vadászok

vezetői más férfiakhoz képest több utódot nemzenek életük során (Smith és Bird 2000). A dolog lényege tehát az, hogy egyes férfiak képesek arra, hogy a vadászat során költséges így mások számára nehezen követhető - viselkedésben vegyenek részt, amelynek az egész közösség hasznát látja. Ez a nagylelkű viselkedés egyfajta kommunikatív szignálként működik; azt jelzi, hogy tulajdonosa nem csupán nagylelkű és ezért érdemes a bizalomra, hanem azt is, hogy rendelkezik bizonyos létfontosságú, speciális ismeretekkel, szervezőkészséggel és főnöki képességekkel. Hosszú távon mindez erősíti a jótevő pozitív megítélését, hírnevét és növeli a közvetett viszontszolgáltatások valószínűségét a csoporton belüli társas kapcsolatok bonyolult rendszerében. Néhány kísérlet, amelyet amerikai és angol nagyvárosokban végeztek, azt mutatja, hogy a „kérkedő altruizmus" a modern társadalmakban is gyakori stratégia, amely kifizetődő lehet egyebek között - a párkapcsolatok terén (Goldberg 1995, Mulcahy 1999). Azt figyelték meg, hogy a magányos férfiak gyakrabban adtak pénzt női, mint férfi koldusoknak. Amikor azonban nők társaságában voltak, inkább a férfi koldusokat részesítették előnyben. Az adakozás után felvett interjúkból kiderült, hogy az alamizsna gyakorisága és nagysága nem függött az adakozó jövedelmétől, viszont erősen befolyásolta a kíséretükben lévő nőhöz fűződő kapcsolatuk jellege. Leginkább azok a férfiak adtak pénz a koldusoknak, akik a jelen lévő nőkkel folytatott párkapcsolatuk elején jártak, azok viszont kevésbé, akik már jó ideje egy hosszú távú kapcsolatban (általában házasságban) éltek párjukkal. A szerzők úgy értelmezték ezeket az eredményeket, hogy a férfiak azért viselkedtek nagylelkűen, mert úgy érezték, hogy az adakozás mint jó cselekedet befolyásolhatja partnerük véleményét arról, hogy milyen erényekkel rendelkeznek egy jövőbeli párkapcsolat során. Más megfigyelések is arra mutatnak, hogy egy konkrét jó cselekedet az altruista számára - rövid távú veszteségeiért cserébe - kedvező jövőbeli lehetőségeket teremt a társas viszonyok más területein (Alexander 1987, Ridley 1996).

76

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

Aki vért ad, jótékonysági koncerten vesz részt, vagy árvízi károsultak javára adakozik, valóban embereken segít, és ezért nem vár viszonzást. Mindeközben azonban olyan érzelmeket kelt ismerőseiben, amelyek emelik rangját és tekintélyét a csoportban. Az emberek megbízhatóbbnak és szeretetre méltóbbnak tartják az ilyen embert másokhoz képest. Olyannak, aki érdemes a bizalomra és a jövőbeni támogatásra. Valószínű, hogy ő lesz az, aki elsőként élvezi mások megkülönböztetett figyelmét és támogatását, ha nehéz helyzetbe kerül. Ez persze fordítva is igaz: ha valakit barátságtalannak és irigynek ítélnek, mert elmulasztja azokat a lehetőségeket, amelyekben apróbb szívességeket tehetne, hátrányba kerülhet a jövő elosztásaiban. Lehetséges, hogy a nagylelkűség még áttételesebb és közvetettebb jutalmakkal jár. Növeli az emberbarát presztízsét és hírnevét egy tágabb közösségen belül, előnyös kapcsolatokhoz juttatja más emberekkel, és talán végső soron hozzájárul karrierje, házassága és anyagi gyarapodása növeléséhez. A jótevőket szűkebb vagy tágabb közösségük gyakran megjutalmazza (anyagi elismerés, kitüntetések) személyes érdemeik egyfajta elismeréseképpen. A lényeg az, hogy a felebaráti szeretet és jó szándék hosszú távon kifizetődő lehet az egyén számára. Nehéz megítélni, hogy ebben mennyi a tudatos és nem tudatos manipuláció az altruisták részéről. Számos megfigyelés arról számol be, hogy az adományozók egy része inkább saját reputációjával törődik, mint azzal, hogy másokon segítsen. Olyankor teszik meg felajánlásaikat, amikor ezt a többiek is látják, és az ajándékozást vagy jó cselekedetet követően kevéssé törődnek azzal, hogy mi lesz az adomány későbbi sorsa, azaz kiken, milyen módon segít (Miller 2000). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden jó cselekedet képmutatásra épül. Ellenkezőleg: önzetlen gesztusaik, nagylelkű támogatásaik során az emberek általában meg vannak arról győződve, hogy szándékaik Őszinték és feltétel nélküliek. Az evolúciós elmélet azonban arra figyelmeztet, hogy az altruista viselkedés hajlamait, végső indítékait későbbi pozitív következményeik (reproduktív előnyeik) tartották fenn a populáció-

ban. Az individuális szelekció olyan mértékben részesítette előnyben az idegenek iránti önzetlenség érzelmi és intellektuális programjait, amennyiben azok végső soron több előnnyel, mint hátránnyal jártak az altruista számára.

2.3.3. Csoportszelekció
Az indiszkriminatív altruizmus harmadik magyarázó modellje a csoportszelekció. Lehetséges ugyanis, hogy az önzetlen tevékenységek nem csupán költségesek, hanem minden számítás szerint egyértelműen veszteségesek az egyén számára, viszont nyereségesek lehetnek a csoport szempontjából. Ha ez így van, akkor csoportszintű szelekciós folyamatok is szerepet játszhattak az emberi szociális képességek kialakulásában. Annak a lehetősége, hogy bizonyos viselkedésformák a csoport érdekét szolgálják - következésképpen a kiválogatódás nem egyedek, hanem csoportok között folyik -, már Darwinnál, később pedig az etológia klasszikusainál (pl. Konrad Lorenznél) is felmerül (Darwin 1859/ 2000, Lorenz 1963/1995). A csoportszelekciós elmélet első átfogó megfogalmazása WynneEdwards (1962) nevéhez fűződik, aki híres könyvében azt hangsúlyozta, hogy az erőforrások gazdaságos kihasználása egy populáció szintű szabályozásra épül. Amikor egy terület túlnépesedik, az ott élő állatok korlátozzák szaporodásukat. Természetesen ez nem tudatos formában történik, hanem úgy, hogy kommunikatív jelzésekkel, ún. „bemutatkozó szignálokkal" informálják egymást a helyi népsűrűségről. Ha ez meghalad egy bizonyos mértéket, ahol már veszélyesen csökken az egyedekre jutó erőforrások mennyisége, akkor bizonyos élettani folyamatok - pl. stressz-hormonok termelődése - révén csökkentik szaporodásukat, vagy más módon, pl. elvándorlással korlátozzák a túlnépesedést. Ennek eredményeként a populáció méretét folyamatosan hozzáigazítják a rendelkezésre álló erőforrások mennyiségéhez, azaz a környezet eltartóképességéhez. Ez egy csoportok közötti

2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS

77

kiválogatódást indít be: azok a csoportok maradnak fenn és terjednek el, amelyek egyedei képesek a szaporodás korlátozására. Azok a csoportok viszont, amelyek tagjai önzőek, előbbutóbb felélik erőforrásaikat és elpusztulnak. Ennek eredményeként a csoport szintjén ható szelekció, amely gyakorta hátrányos az egyedek számára, biztosítja a populáció mint egész javát szolgáló társas viselkedésformák - önzetlenség, együttműködés, önfeláldozás - evolúcióját. Ez a csoportszelekciós elmélet a hatvanas években nagy népszerűségre tett szert, de hamarosan éles viták kereszttüzébe került (Williams 1966, Dawkins 1976/1986). A kritikusok két alapvető kifogást támasztottak, amelyek közül az egyik tapasztalati, a másik pedig inkább elméleti érvekre támaszkodott. Számos vizsgálatban kimutatták, hogy egy adott viselkedés kialakulásának magyarázatához nincs szükség csoport szintű mechanizmusok feltételezésére, mert az individuális stratégiák szintjén is kielégítően értelmezhető. Egy ma már klasszikusnak számító kísérlet során pl. az derült ki, hogy a széncinegék átlag 8-9 kilenc tojást költenek, annak ellenére, hogy képesek volnának létrehozni egy 11-12 tojásból álló fészekaljat is. A csoportszelekció hívei szerint itt egy olyan reproduktív önkorlátozásról van szó, amely a populáció túlélését szolgálja. David Lack (1968) azonban kimutatta, hogy szó sincs erről: a túl sok fiókát a szülők nem tudják megfelelően etetni, és a rosszul táplált, gyengébb fizikumú madarak mortalitása igen magas (2.20. ábra). Ehhez járul még az, hogy a sok fióka költése és felnevelése gyorsan „elhasználja" a szülők szervezetét, és csökkenti szaporodási kilátásaikat a következő években. Ezért a madarak olyan módon biztosítják genetikai képviseletüket a következő generációban, hogy a fészekalj méretének csökkentésével növelik a szaporodásukkal kapcsolatos nyereségek (utódszám) és veszteségek (mortalitás, szülői költségek) közötti különbséget. Más szóval: maximalizálják túlélő utódaik számát. Ebből és más kísérletekből az derült ki, hogy a viselkedés legmélyebben és leghatékonyabban individuális szinten érthető meg, anélkül hogy a csoportszelekció sokszor

2.20. ÁBRA Az egy fészekaljban ki költött fiókák száma negatív hatást gyakorol testi fejlődésükre (a), a testtömeg pedig pozitív hatást gyakorol túlélési esélyükre (b) ■ (Forrás: Krebs és Davis 1988)

78

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

spekulatív feltevéseihez - mint pl. a szaporodás korlátozására való „törekvés" magyarázatához folyamodnánk (Trivers 1985). Az elméleti modellek szerint a csoportszelekció azért nem valószínű, mert intenzitása és sebességértékei messze elmaradnak az individuális szelekcióhoz képest. A teljes mértékben lemondó, önzetlen egyedekből álló csoport rendkívül sebezhető az önző stratégiák csoporton belüli megjelenésével szemben, akár mutáció, akár bevándorlás révén következik ez be. Az önző egyedek ugyanis rövid időn belül előnybe kerülnek azzal, hogy felhasználják a rendelkezésre álló erőforrásokat, és gyorsabban szaporodnak, mint önzetlen riválisaik. Ennek következtében az önző magatartás - illetve annak genetikai alapjai - elterjednek a csoporton belül, mielőtt a csoportok között végbemenne a kiválogatódás. Más szóval, a csoporton belül működő szelekció erősebben hat az önzetlenség kiszorításának irányába, mint ahogy a csoportok közötti szelekció fenn tudná tartani ezt a jelleget. A legtöbb szakember egyetért abban, hogy a csoportszelekció csak akkor képzelhető el, ha a csoportok, illetve a csoportokat alkotó egyedek kipusztulási sebessége nagyjából azonos. Ez azt jelenti, hogy a csoportok differenciális szaporodásának (vagy kihalásának) sebessége el kell hogy érje, vagy még inkább felül kell hogy múlja az egyedek differenciális szaporodását (vagy kihalását). Ennek nagyon ritkán valósulnak meg a feltételei, így a csoportszelekció az individuális szelekcióhoz képest várhatóan jelentéktelen erő az élővilágban. Mindezen okok miatt az evolúciós szakemberek túlnyomó többsége nem tartja valószínűnek, hogy a csoportszelekció lényeges szerepet játszott volna akár az állati, akár pedig az emberi viselkedés kialakulásában (Alcock 1998, Dunbar 1994, Trivers 1985), Mint az eddigiek során láttuk, az evolúciós pszichológia ehhez a meghatározó szellemi vonulathoz csatlakozik, amikor az individuális és génszelekcionista megközelítést alkalmazza az emberi természet magyarázatában. Az utóbbi időben azonban a csoportszelekcionista magyarázatok - nem csupán az altruista viselkedéssel kapcsolatban -

újra a tudományos érdeklődés homlokterébe kerültek (Boehm 1996, 1999a, 1999b, Csányi 1999, Richerson és Boyd 1999, Sober és Wilson 1998, Wilson 1997). Képviselői szerint az állatvilágban valóban nem tekinthető hatékony mechanizmusnak a csoportok közötti kiválogatódás, az ember esetében azonban valószínűleg más a helyzet. Lehetségesnek tartják, hogy a csoportszelekció befolyásolta az emberi viselkedés evolúcióját, sőt egyesek szerint meghatározó jelentősége volt a szociális képességek kialakulásában. Ahhoz, hogy a csoportok közötti szelekció végbemenjen - tehát gyorsabb és intenzívebb legyen a csoporton belüli szelekcióhoz képest minimálisan három feltétel teljesülése szükséges. Először, az egyéni fitnessnyereségek különbségeinek a lehető legalacsonyabbaknak kell lenniük annak érdekében, hogy az individuális szelekció folyamatai lefékeződjenek. Másodszor, a csoportok közötti különbségeknek el kell érniük bizonyos mértéket, és ezt meg kell őrizniük a migráció és más hatások ellenében. Harmadszor, a csoportok differenciális kihalási rátáinak elég gyorsnak kell lenniük ahhoz, hogy fenntartsák a csoport javát szolgáló viselkedési hajlamokat. A csoportszelekció hívei azt állítják, hogy a pleisztocén kétmillió éve alatt, de különösen a modern Homo sapiens megszületése óta eltelt százezer év során őseink olyan környezetben éltek, amely lehetőséget teremtett arra, hogy ezek a feltételek teljesüljenek. A következő részben ezeket vesszük sorra.

2.3.4. Csoportszelekció az emberi evolúcióban
Ha az emberi csoportokon belüli viselkedési variancia erőteljesen csökken, ez hatással lesz az egyének közötti fitnesskülönbségekre. Amenynyiben ugyanis nincs mód arra, hogy az individuális stratégiák szabadon érvényesüljenek és az egyéneknek nincs lehetőségük arra, hogy erőforrásokat halmozzanak fel, és azokat saját túlélési és szaporodási sikerük növelésére fordítsák, úgy a csoporton belül kiegyenlítődnek

2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS

79

az egyéni fitnessnyereségek. Az önző egyedek nem tudnak túlszaporodni a többiek rovására, és így nem képesek kiszorítani az altruista géneket a populációból. Az egyéni szaporodási különbségek csökkenésével az individuális szelekció jelentősen lelassul. Ez elméletileg teret enged a csoportszelekciónak, amely fenntartja az altruista késztetéseket. Hogyan érvényesül mindez a valóságban? Christopher Boehm (1999b) szerint a pleisztocén hominida csoportjait egyfajta egalitarianizmus jellemezte. Az emberszabású főemlősökkel ellentétben nem volt markáns dominanciahierarchia a csoportban, a későbbi - neolitikumi, letelepült - társadalmakkal ellentétben pedig hiányoztak az autokratikus hatalomgyakorlás struktúrái. A csoport kollektív döntései az egész csoport számára meghatározták a viselkedés lehetséges formáit, az együttműködés megsértőivel szemben pedig csoport szintű szankciók gyakorlásával védekeztek. Boehm szerint a ma élő, legkezdetlegesebb technikai szinten álló tehát az evolúciós környezet társadalmaihoz feltételezhetően a leginkább hasonlító - vadászó-gyűjtögető társadalmak egalitariánus feltételek között élnek. Ezekben a 6-12 családból álló csoportokban nincsenek vagyoni különbségek, hatalmi megosztottságok és politikai egyenlőtlenségek. Tagjaikat egyfajta konszenzuskeresés jellemzi, amelynek nyomán közösen hoznak döntéseket a táplálékszerzés leghatékonyabb módjairól, a vándorlási irányokról stb. Ez csökkenti a csoporton belüli viselkedési különbségeket. Ugyanebbe az irányba hatnak azok a kollektív normák és ellenőrző szabályok, amelyek elejét veszik az együttműködési elveket megsértő viselkedések elterjedésének (Boehm 1996, 1999b, Wilson és Sober 1994). A netsilik eszkimóknál például mindenki részesedik az elejtett fókák és más állatok húsából, kivéve azok, akiket lusta és megbízhatatlan vadászoknak tartanak, akik a többiek nyakán élősködnek. A kung busmanok bandáiban megbélyegzik, nevetség tárgyává teszik, súlyosabb esetben száműzik azokat, akik értékesnek minősülő tárgyakat halmoznak fel és javaikat nem hajlandóak a többiekkel megosztani. Az új-zélandi maorikról azt jegyezték fel,

hogy azokat, akik saját vagyont igyekeztek gyűjteni, valamilyen ürüggyel (pl. az illető házasságtörést követett el vagy bozóttüzet okozott a temetőben) a falu férfi lakói egy közös rajtaütés során egyszerűen kirabolták. Ezek a csoport szintű szankciók funkciójuk alapján az ún. normatív agresszió eszköztárát képezik. Úgy működnek, hogy a közösség minden tagjától kikényszerítik az együttműködés betartását és ezzel csökkentik annak a kockázatát, hogy a másokat kihasználó deviáns stratégiák hosszú távon nyereségesek maradjanak. A szaporodási sikerbe fordítható individuális különbségek csökkenésével összeszűkül a természetes szelekció működési területe, és növekszik a csoportszelekció valószínűsége. Nem csupán a csoporton belüli viselkedési variancia csökkenése, hanem ezzel párhuzamosan a csoportok közötti kulturális különbségek növekedése is a csoportszelekció irányába mutatott (Soltis et al. 1995, Wilson 1997). Miközben az egyes csoportok genetikailag sokkal kevésbé változékonyak, mint az őket alkotó egyedek, kulturális sokféleségük igen nagy lehet. A legkülönbözőbb vadászó-gyűjtögető társadalmak tanulmányozása azt mutatja, hogy még az egymás szomszédságában élő csoportok is nagymértékben különbözhetnek egymástól megjelenésükben, vallási rituáléikban, házasodási szokásaikban, táplálkozással kapcsolatos tabuikban és nyelvükben, hogy csak néhányat említsünk. Az egyik generációról a másikra átadódó viselkedési szokások és „intézmények" befolyásolják a csoportok jólétét, egészségi állapotát és gyarapodását (Durham 1991). Egyesek feltételezik, hogy a csoportok közötti különbségek túlélésük és fennmaradásuk különbségeiben is megjelenhettek az evolúciós környezetben. Ennek az lehetett az oka, hogy az egyes csoportok többé-kevésbé eltérő környezeti változásoknak voltak kitéve, beleértve a különböző járványokat és más helyi kataklizmákat. Ennél még fontosabb, hogy kulturális hagyományaik és normáik alapján eltérő módon válaszoltak azokra a problémákra, amelyek pl. a vadállatok elérhetőségével, az esők bejósolhatóságával vagy hatékony fegyverek készítésével

80

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

álltak kapcsolatban. Az ilyen és hasonló problémák nyomán hozott kollektív döntések valószínűleg befolyásolták a csoport fennmaradását és növekedését. Lehetséges, hogy az egyik csoport sikeresen került ki ezekből a megpróbáltatásokból, míg a másik létszámában jelentősen megfogyatkozott, vagy éppen kipusztult (Boehm 1999a). A csoportok közötti intenzív vetélkedés még inkább növelte kihalási sebességük különbségeit. Sokan úgy tartják, hogy a korai vadászó-gyűjtögető csoportok közötti szelekció egyik legfontosabb közege a törzsi háborúk és portyák voltak (Alexander és Borgia 1978, Keeley 1996). Az elmúlt százötven év antropológiai kutatásai egyértelműen azt mutatják, hogy a primitív („zsákmányoló") társadalmak különböző csoportjai közötti ellenségeskedések, konfliktusok igen gyakoriak (2.4.3.), bár kétségtelenül nem érik el a letelepült agrártársadalmakra jellemző háborúk szervezettségét és intenzitását. Többnyire a létfontosságú erőforrások (pl. vadászható állatok) mennyiségének gyors csökkenése és a rendelkezésükre álló terület mások általi fenyegetése váltja ki a háborús összetűzéseket (Bereczkei 1991). Gyakran portyáznak nők zsákmányolása céljából, és nem ritkák a korábbi konfliktusok nyomán támadt bosszúk és megtorlások miatti fegyveres összetűzések sem. A háborúk mértékét jelzi, hogy az új-guineai eipo férfiak mintegy 15-20%-a pusztul el fegyveres konfliktusokban, a dél-amerikai yanomamö férfiaknak pedig 44%-a állítja, hogy életében legalább egy vetélytársát megölte (Eibl-Eibesfeldt 1989). Azt azonban nehéz megmondani, hogy ezek az összefüggések és adatok mennyire vetíthetők vissza az evolúciós környezet viszonyaira. Az valószínű, hogy a hominida csoportok környezeti-ökológiai feltételei térben és időben rendkívül változatosak voltak, és ennek megfelelően létfenntartási stratégiáik és társas szerveződéseik széles skálán helyezkedtek el (Boehm 1999a). Az erőforrások megfogyatkozása idején gyakran kellett vándorolniuk, amely más csoportok territóriumait és az ott található táplálék, vízforrás és egyéb javak feletti prioritásukat veszélyeztette. Ha pedig helyükön maradtak, előbb-utóbb elérték környezetük eltartó képességének hatá-

rát, és az egy főre jutó erőforrások mennyiségét csak a szomszédos csoportok rovására lehetett növelni. Lehetséges, hogy ezek a konfliktusok még gyakoribbá váltak az anatómiailag modern Homo sapiens megjelenésével - mintegy százezer évvel ezelőtt - a népsűrűség emelkedése miatt. Közvetett adatok vannak arra, hogy harminc-negyvenezer évvel ezelőtt fegyveres harcok, esetleg tömegmészárlások törtek ki, amelyekben asszonyok és gyerekek is áldozatul estek (Harris és Ross 1987). Mindez azt valószínűsíti, hogy a különböző háborús konfliktusok hozzájárultak a csoportok eltérő kihalási rátáihoz. Ugyanezt eredményezték a járványok, szárazságok és más környezeti kataklizmák, amelyek teljes csoportokat sodorhattak a kihalás szélére. A csoportszelekciós magyarázatok viszonylagos elméleti kidolgozottságuk ellenére azonban mindeddig meglehetősen kevés empirikus kutatásra támaszkodnak. Egyik ilyen kivétel az Új-Guinea középső-nyugati felföldjein élő Mae Enga törzs tanulmányozása, amely érdekes eredményeket hozott (Soltis et al. 1995). Különböző antropológiai források alapján úgy tűnik, hogy a törzs egyes csoportjainak kihalási aránya átlagosnak tekinthető más új-guineai törzsekkel összehasonlítva (2.2. táblázat). A Mae Enga törzs 14 származási csoportra (klánra) tagolódik, amelyek különböző kulturális szokásokat mutatnak, többek között az endogámia mértéke, a rituális előírások és a hatalmi-kultikus szervezettség terén. Egy fél évszázadot felölelő antropológiai vizsgálat adatai szerint a csoportok 29 nagyobb háborús konfliktusban vettek részt, amelyek fő oka a terület és más birtoktárgyak feletti viták eszkalációja, korábbi sérelmek megtorlásai és féltékenységből eredő bosszúk. A háborúk eredményeként öt klán kihalt, ami az esetek többségében azt jelentette, hogy tagjai közül sokan meghaltak, a túlélők pedig a szomszédos klánokban élő rokonaikhoz költöztek. Más csoportok ugyan nem haltak ki, de az összeütközések nyomán arra kényszerültek, hogy elhagyják eredeti életterüket. Ez olykor autonómiájuk feladásával járt, amennyiben integrálódtak a prosperáló csoportok valamelyikébe. Ezzel ellenté-

2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS

81

tes folyamatok is lejátszódtak: új csoportok jöttek létre, elsősorban úgy, hogy a számukban növekvő csoportok kettéosztódtak és az egyik utódpopuláció máshol telepedett le. Az elemzések azt mutatták, hogy a túlélő és a kihaló csoportok közötti különbség vallási és politikai szervezettségük eltéréseiben keresendő. A nagyobb centralizációt képviselő klánok, amelyek kidolgozott közösségi rituálékkal, specializált kultikus házakkal és központosított politikai döntési fórumokkal rendelkeztek, sikeresebbek voltak, mint azok a csoportok, amelyek gyengébb szervezettséget és nagyobb területi tagoltságot mutattak. A magasabb fokú belső szervezettség növelte a területi expanziók és a katonai sikerek valószínűségét, és ahhoz vezetett, hogy egyes csoportok viszonylag gyorsan eltűntek, míg mások gyarapodtak. A csoportszelekciós elméletekkel kapcsolatos, gyakran említett problémák egyike pontosan az, hogy az előbbihez hasonló tapasztalati kutatások nagyon ritkák. Képviselőik gyakran csupán illusztratív példákat hoznak egy-egy törzsi társadalomból, amelyekről feltételezik, hogy kompatibilisek a csoportszelekció feltevéseivel. Hiányoznak azonban a részletes és átfogó kutatások, amelyek tanulmányoznák egy adott viselkedési jellegnek a csoportra mint egészre vonatkozó fitnesskövetkezményeit, és a szóban forgó szelekciós mechanizmusokat. A másik, ehhez szorosan kapcsolódó nehézség abban foglalható össze, hogy a csoportszelekció hívei gyakran olyan jelenségekre hivatkoznak, amelyek tökéletesen értelmezhetők az individuális szelekció alapján. Többnyire a csoporton belüli elosztási mechanizmusokat hozzák fel példaként - így pl. az eszkimók húsaján-

dékozási szokásait -, feltételezve, hogy ezek a nyilvánvaló egyéni veszteségekkel szemben elsősorban a csoport érdekét szolgálják. Csakhogy szinte minden esetben ki lehet mutatni, hogy az együttműködést szolgáló viselkedési szokások jól értelmezhetők a direkt és indirekt reciprocitás, valamint a költséges szignál elmélet alapján, ahogyan ezt korábban bemutattuk az ache és a meriam törzsek példáján. Láttuk, e kutatások azzal az eredménnyel zárultak, hogy a csoport javát szolgáló, nagylelkű támogatások hosszú távon előnyösek az altruisták genetikai rátermettségére nézve. Ha pedig mérhető fitnesskülönbségek találhatók a csoporton belül, illetve ha egy jelleg következetesen növeli az egyik egyén rátermettségét a másikhoz képest, akkor a csoportszelekció működési feltételei legjobb esetben is nagyon korlátozottak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a csoportszelekció nem működött közre az ember evolúciójában, Az evolúciós pszichológusok nagy része - köztük e könyv szerzője - azon az állásponton van, hogy a csoportszintű szelekció másodlagos szerepet játszhatott az emberi szociális képességek kialakulásában. Valószínű, hogy a kooperatív hajlamok létrejötte és genetikai alapjaik rögzülése a populációban elsősorban a rokonszelekció, a reciprocitás és más, individuális szinten ható szelekciós folyamatoknak köszönhető, míg a csoportszelekciós mechanizmusok inkább hosszú távon, e jellegek fennmaradásában és elterjesztésében játszhattak szerepet. Így például, amennyiben rokonszelekció révén egyszer kialakultak az altruista tendenciák egy zárt származási csoporton belül, ez további változásokat indukált. A csoport belső egysége és kohéziója növelte az idegen csoportokkal vívott sike-

82

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

res háborúk valószínűségét. Az egyre intenzívebbé váló háborúk viszont csoport szinten szelekciós nyomást gyakorolhattak a kooperatív hajlamok további elterjedésére (Alexander és Borgia 1978, Keeley 1996). Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy minden egyes jelleg esetében külön meg kell vizsgálni, melyik típusú szelekció vett részt az evolúciójában (Smuts 1999). Lehetséges ugyanis, hogy míg az altruizmus és a kooperáció elsősorban a csoporton belüli kiválogatódásnak köszönheti létezését, addig más szociális viselkedésformák - mint pl. a csoporttagok viselkedését összehangoló kollektív döntések, szabálykövető stratégiák és szinkronizációs mechanizmusok - kialakulásában nagyobb szerepet játszhattak a csoportszelekciós folyamatok (Csányi 1999). Ezekről a következő fejezetben esik szó. A csoportok közötti kiválogatódás elméletileg ugyancsak hatékony lehetett azoknál a jellegeknél, amelyek individuális szinten neutrálisak voltak, tehát nem befolyásolták az egyén rátermettségét. E körülmények felismerése többeket arra a megállapításra vezetett, hogy az emberi természet evolúciós gyökereit leginkább egy többszintű szelekciós elméletben lehet értelmezni (Sober és Wilson 1998, Wilson 1997, Wilson és Kniffin 1999). Szerintük az emberi döntési folyamatok egy része olyan csoport szintű kognitív adaptációknak tekinthetők, amelyek azért jöhettek létre, mert a csoport mint egész számára kínálkozó nyereségeik felülmúlják az egyéni veszteségeket. Egy kísérletben a magas proszociális képességekkel - tehát fejlett közösségi érzékkel és együttműködési hajlandósággal - jellemzett

egyének csoportjai magasabb pontszámot értek el egy fogolydilemma-feladat megoldása során, annak ellenére, hogy egyéni teljesítményeik alatta maradtak legsikeresebb, de kevésbé szociális társaik nyereségének (Sheldon et al. 2000). A kollektív tudás jelentőségét mutatják azok a pszichológiai vizsgálatok is, amelyek szerint a tanulócsoportok - amelyeken belül a diákok együtt sajátítják el az anyagot - vizsgákon mutatott átlagos teljesítménye meghaladja az egyénileg felkészült tanulók legkiválóbbjainak eredményét (Wilson 1997). Újabban a potyalesőkkel és csalókkal szembeni normatív agresszió működését modellezték egy olyan kísérletben, ahol a csoportok tagjai - akik korábban nem ismerték egymást - különféle üzleti tranzakciókban vettek részt (Fehr és Gachter 2002), Akkor jártak jól, hogyha a rendelkezésükre álló tőkét a csoport közös vállalkozásába fektették, amely nyereséget hozott. Ezzel szemben mindenki kevesebbet nyert a végén, ha a pénzt megtartotta magának. Kiderült, hogy azoknak a csoportoknak a tagjai tettek szert a legnagyobb haszonra, ahol lehetőség volt a potyalesők (pénz)büntetésére. A résztvevők a játék kezdetétől fogva erős negatív érzelmeket tápláltak a csalókkal szemben, amit a szerzők úgy értelmeztek, hogy ezek az emóciók töltik be a csoport szintű együttműködés proximatív eszközeit. Végső soron ez az „altruista büntetés", amely önmagában nem hozott semmilyen nyereséget, növelte a csoporton belüli kooperáció intenzitását. A jövőben számos hasonló vizsgálatra lesz szükség annak tisztázásához, hogy a csoport szintű szelekció milyen szerepet játszhatott a kollektív döntési stratégiák evolúciós létrejöttében.

2.4. fejezet

CSOPORTSZERVEZŐDÉS
A csoporthoz való vonzódás és a csoporttal való azonosulás a Homo sapiens egyik alapvető késztetése, amely éppolyan elválaszthatatlan része természetünknek, mint a szexualitás vagy az anyai kötődés. Ennek az erős csoportorientációnak mély evolúciós gyökerei vannak, és számos kognitív és emocionális mechanizmus vesz részt a szabályozásában.

2.4.1. Csoportméret
Az evolúció során létrejövő embercsoportok méretét és szerkezetét különféle ökológiai, szociális és kognitív feltételek alakították. A rendelkezésre álló adatok - elsősorban a mai vadászó-gyűjtögető társadalmak vizsgálataiból nyert ismeretek - azt mutatják, hogy a természeti társadalmak tagjai olyan komplex szociális környezetben élnek, amely az őket befogadó közösségek hierarchikusan egymásra épülő szintjeiből szerveződik (Dunbar 1993, Eibl-Eibesfeldt 1989, Lee és Daly 1999). A legkisebb egységet a csapat vagy banda képezi, amely 6-10 családból tevődik össze és ennek megfelelően mintegy 30-50 főt számlál. Ez a képződmény tekinthető az emberek legkisebb állandó csoportosulásának, amelynek tagjai közös táborhelyen élnek. Olykor azonban - így pl. a száraz időszak beköszöntekor a busmanoknál - önálló családokra válnak szét, akik nagyobb eséllyel és hatásfokkal képesek megtalálni a táplálékot és a vízforrásokat. A szociális szerveződés következő szintjét a származási csoportok vagy klánok alkotják, amelyek 3-5 bandát foglalnak magukban és mintegy 100-200 főből állnak. Tagjaik több generáción keresztül vissza tudják követni őseiket, pontosan számon tartják a többiekhez fűződő rokoni kapcsolataikat, és együttműködnek a házasság révén és más okok miatt betelepülő személyek-

kel, A származási csoport tekinthető a legnagyobb olyan egységnek, amelynek tagjai jól ismerik egymást és szoros, személyes kapcsolatban állnak egymással a nepotizmus és kölcsönösség szabályai szerint. Általában egy fizikailag is elhatárolt területen élnek (pl. egy faluban), és kulturális szokásaik (pl. vallási rituáléik) számos sajátos és jellemző vonást mutatnak más csoportokhoz képest. Több származási csoport alkot egy törzset, amely a primitív társadalmak legnagyobb szerveződési egysége: létszáma 500 és 2500 fő között váltakozik. Endogám közösség, amely annak az eredménye, hogy a törzset alkotó származási csoportok tagjai egymással házasodnak, ezenkívül kölcsönös gazdasági és politikai kapcsolatokat tartanak fenn a törzsön belül. Az ausztráliai őslakók klánjai pl. évente többször összegyűlnek, megszervezik a fiatal férfiak beavatási szertartásait, házasságokat kötnek egymással, és különféle rituális szertartások és legendák révén megerősítik szövetségeiket egymással és az ősök szellemével. Mint említettük, a származási csoportok alkotják azt a legnagyobb szociális egységet, amelynek a tagjai még személyes kapcsolatokat ápolnak egymással mindennapi tevékenységük során. Nem csupán jól ismerik egymást, hanem ők azok, akik a kölcsönös bizalom alapján természetes szövetségesek a javak elosztásában, a közös munkában és az együttes portyákban. Gya-

84 kori jelenség, hogy azok a csoportok, amelyek meghaladják a 150-200 fős létszámot, szétválnak és kisebb méretű, szorosabb kötelékeket hoznak létre [2.1.2,]. Ennek az az oka, hogy ezekben a társadalmakban, ahol nincsenek közigazgatási és büntetőjogi intézmények, a csoport stabilitását - beleértve a normaszegők kizárását - csak a személyes megbeszélések és viták biztosíthatják. Ez bizonyos csoportméret felett lehetetlenné válik. A rendelkezésre álló adatok szerint még a vadászó-gyűjtögető életformát felváltó letelepült agrártársadalmak faluközösségei (pl. Mezopotámiában) is csupán 150-200 főből álltak. Az emberi történelem folyamán ezek a zárt csoportok betagolódtak a nagyobb társadalmi alakulatokba és elvesztették korábbi szerepüket. Ennek ellenére hasonló méretű csoportokkal találkozunk minden olyan esetben, ahol speciális funkciók ellátására létrejött, koherens és stabil szerveződések szükségesek. Ilyeneket találni pl. a hutteritáknál és más vallási közösségekben, illetve szektákban, a hadsereg alegységeiben, a tudományos társaságok körében, a kereskedelmi és üzleti élet testületeiben stb. Ez nem véletlen: az ilyen méretű csoport elég nagy ahhoz, hogy sikeresen és hatékonyan oldja meg a létfenntartással, védekezéssel és terjeszkedéssel kapcsolatos legfontosabb problémákat, miközben elég kicsi ahhoz, hogy a személyes kapcsolatok gazdag hálózatán keresztül megőrizze belső egységét (Dunbar 1996). Figyelemre méltó, hogy miközben a gazdasági és technikai fejlődés hatalmas méretű nemzetállamokat, sőt azon túllépő ipari konglomerátumokat hozott létre, az emberek továbbra is viszonylag kis méretű közösségekben élik az életüket, és többnyire azokban érzik jól magukat. A szociológusok régóta felismerték, hogy az emberek az ismerősök egy többé-kevésbé szűk körével tartják fenn a kapcsolatot. Ennek a szociális hálózatnak a mérete meglepő stabilitást mutat egyik kultúráról a másikra térve, és függetlennek mutatkozik attól, hogy az emberek egy kis faluban vagy egy többmilliós nagyvárosban élnek. Az ún. „Kis Világ" kísérletek azt a célt szolgálták, hogy felderítsék a személyközi

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

kapcsolatok kiterjedését és a baráti-ismeretségi körök nagyságát (Killworth et al. 1984). E vizsgálatokban arra kérték a résztvevőket, hogy személyes kapcsolatok láncán keresztül adjanak át egy fiktív üzenetet az ország valamely távoli pontján vagy éppenséggel külföldön élő, számukra ismeretlen személynek. Tegyük fel pl., hogy egy pécsi egyetemistát arra kérnek, küldjön üzenetet Nyíregyháza valamelyik középiskolájának egyik igazgatóhelyettese számára. Az egyetemistának meg kellett szerveznie azoknak a személyeknek a láncolatát, akikről tudta, hogy lakóhelyük, munkájuk vagy rokonaik révén el tudják egymáson keresztül juttatni ezt az üzenetet a címzettnek, Az ilyen típusú feladatok százait adták a kísérleti személyeknek. Mindegyik feladat új és új neveket hívott elő a memóriájukból, míg egy idő után kimerült a potenciális segítők készlete. Kiderült, hogy az embereknek átlagosan 130-150 olyan barátjuk és ismerősük van, akikre számítani lehet, ha a helyzet úgy kívánja. Pontosabban: akikkel kapcsolatban úgy érezzük, hogy elég jól ismerjük őket ahhoz, hogy szívességet kérjünk tőlük. Ha meggondoljuk, a noteszünkben, telefonkönyvünkben található személyek - és ezek legközelebbi hozzátartozói -nagyjából hasonló méretű „csoportot" alkotnak. Robin Dunbar (1993, 1996) szerint nem véletlen, hogy az ősi és modern társadalmakban élő emberek egyaránt a rokonok, ismerősök és barátok szűk, mintegy 100-200 főre tehető körével állnak személyes kapcsolatban. Úgy véli, hogy a társas kapcsolatok kialakításának és fenntartásának szigorú kognitív feltételei és korlátai vannak. Híressé vált összehasonlító elemzésében kimutatta, hogy a főemlősöknél szoros összefüggés létezik a csoportméret - amely a társas életforma bonyolultságának egyik fokmérője és az agykéreg nagysága, pontosabban a neocortexarány között, (Ez utóbbi az agykéreg tömegének az agy többi, ősibb részeihez viszonyított arányát fejezi ki). Minél nagyobb relatív agykéreggel rendelkezik egy faj, annál kiterjedtebb csoportokat tart fenn. Ennek az a magyarázata, hogy a főemlősöknek viszonylag nagy méretű agyra van szükségük ahhoz, hogy fenntartsák a

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

85

2.21. ÁBRA Az átlagos csoportméret a neocortexarány (neocortextömeg/az agy más részeinek tömege) függvényében ■ A folytonos vonal az új- és óvilági majmokat, a szaggatott vonal az emberszabásúakat jelzi (Forrás: Dunbar 1993)

csoporttársakkal folytatott bonyolult kapcsolatokat, megoldják az állandó érdekkonfliktusokat és saját céljaik érdekében manipulálják a többieket (5.2.5.). Ez még inkább így van az ember esetében. Az elemzés során kapott összefüggéseket az emberre extrapolálva Dunbar azt találta, hogy a Homo sapiens átlagos neocortexaránya (4.1.) egy 148 főből álló csoport méretének felel meg (2.21. ábra). Ez a többi főemlőshöz viszonyítva szokatlanul nagy létszám meglepő pontossággal megegyezik a törzsi és modern társadalmakat alkotó referenciacsoportok méretével. Nyilvánvaló, hogy őseinknek fejlett kognitív képességekkel kellett rendelkezniük ahhoz, hogy képesek legyenek elkészíteni egy olyan „szociális térkép" agyi modelljét, amelyben előre tudják jelezni mások viselkedésének várható következményeit. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy ez korlátokat is jelent mai viselkedésünk számára. A viszonylag kis méretű, integrált és zárt csoportokhoz való alkalmazkodás olyan kognitív képességekre és memóriakapacitásra szelektált, amely behatá-

rolja szociális kapcsolataink lehetséges tartományát (Brewer 1995). Ennek eredményeként az emberi agy ma sem képes egy bizonyos létszámnál nagyobb ismeretségi kört fenntartani. Felső határát az agykéreg információfeldolgozó képessége jelöli ki, amely még lehetővé teszi a társult egyének együttműködését és kapcsolataik személyes ellenőrzését. Ennek része, mint láttuk, a csalók kiszűrése és a támogatások számontartása. Ugyancsak lényeges a társas kapcsolatok sémájának a memóriában való kiépítése, a csoporttagokkal való kommunikáció megfelelő formáinak alkalmazása, és mások saját érdekeink szerinti manipulálásának a képessége (lásd részletesen 5.2.6.). Társas kapcsolatainknak azonban más, még szűkebb korlátai is léteznek. Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy azoknak a embereknek a száma, akik a legfontosabbak a számunkra, akikkel tehát szoros, érzelmileg is mélyen elkötelezett kapcsolatban vagyunk, meglepően kicsi (Milardo 1988). Különböző kérdőíves elemzésekből és interjúkból kiderül, hogy nagyjából

86 10-15 főre tehető azoknak a száma, akikkel kapcsolatban a vizsgálati személyek azt nyilatkozzák, hogy „rendszeresen és gyakran tartom velük a kapcsolatot", „mindig lehet rájuk számítani", vagy éppen „haláluk másokénál sokkal jobban megviselne". A személyes kapcsolatoknak ezt a szűk körét szimpátiacsoportnak hívjuk. Az említett vizsgálatokból az derül ki - és mindennapi tapasztalataink is ezt mutatják -, hogy egy időben képtelenek vagyunk ennél sokkal több emberrel bensőséges, meghitt viszonyba kerülni. Jogosan feltételezhető, hogy míg a nagyobb, 100-150 fős csoportméretnek kognitív korlátai vannak, a szimpátiacsoportok felső határát inkább emocionális korlátok szabják meg. Többek között a rokonokhoz fűződő érzelmek, a társakkal kapcsolatos empátia, a kölcsönösséget szabályozó motivációs tényezők (igazságérzet, bűntudat), a csalókkal és deviánsokkal szembeni agresszió sorolhatók ide. Olyan, nem tudatos kényszerek ezek, amelyek valószínűleg az egyén legszűkebb szociális környezetéhez való alkalmazkodás során jöttek létre. Egy angliai vizsgálatból az derült ki, hogy a szimpátiacsoportok átlagos mérete 11,6 fő, amelynek mintegy 38%-át tették ki a rokonok. A csoport nagysága függött a családi állapottól: az egyedülállók 3-4 fővel több közeli ismerőst (nem rokont) tartottak nyilván, mint a házasok. A rokonok és

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

nem rokonok száma a csoporton belül fordítva aránylott egymáshoz: minél erősebb kapcsolatot tartott valaki a családtagjaival, annál kevesebb ismerőssel és baráttal épített ki szoros köteléket (2.22. ábra). A férfiak és a nők egyaránt több csoporttagot választottak a saját nemük képviselői közül, mint az ellentétes nemű személyek köréből (Dunbar és Spoors 1995). Végül, a szimpátiacsoporton belül létezik egy még kisebb egység, a támogató szövetség, amely a hozzánk legközelebb álló személyeket foglalja magában. Ok azok - többségükben természetesen rokonok -, akikhez többnyire tanácsért fordulunk, és akiktől gyors, megbízható és feltétlen támogatást várunk a bajban. Az említett angliai vizsgálatban ez a csoport átlag 4,7 főből állt, amely közel van azokhoz az értékekhez, amelyet az USA-ban (3,2) és a san busmanoknál (3,8) figyeltek meg (Dunbar és Spoors 1995). Ez tehát a legkisebb egysége az emberi csoportképződés hierarchikusan kiépülő rendszerének. Hangsúlyozni kell, hogy az evolúciós elemzés nem azt írja le, hogy az emberi társadalmakban milyen specifikus csoportok léteznek, hanem azt, hogy milyen felső korlátai működnek az emberek különböző típusú kapcsolatainak kialakulása során (Barrett et al. 2002).

2.4.2. Csoportidentitás
Az ember társas lényege mindenekelőtt abban fejeződik ki, hogy egyetemes és kiirthatatlan törekvés él benne a valamilyen csoporthoz való tartozás iránt. Minden időben és minden kultúrában nagy készséget mutat arra, hogy tagja legyen egy csoportnak és elfogadja annak normáit, szabályait. A szociálpszichológusok szerint ez a konformitás alapvetően egy szerepkövetést jelent; olyan döntéseket hozunk, amelyeknek lényeges része az az elvárás és remény, hogy mások jóváhagyják és helyeslik viselkedésünket (Brown 1993). A saját csoporttal való azonosulás döntő szerepet játszik önértékelésünk kialakulásában. Általában véve aszerint ítéljük meg magunkat, hogy a számunkra fontos, referenciát jelentő közösségek tagjai hogyan látnak

2.22. ÁBRA A rokonok és nem rokonok egymáshoz viszonyított aránya a szimpátiacsoportokban ■ (Forrás: Dunbar és Spoors 1995)

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

87 Ráadásul, a Homo sapiens nem csupán a környezetében élő emberek közösségéhez kötődik, hanem olyan elvont eszmékhez (pl. eredetmítosz) vagy olyan tárgyakhoz, amely csoportjaikat szimbolizálja (pl. zászló) (Goetze 1998). Kognitív alapját a reifikáció (hiposztazáció) alkotja: képesek vagyunk absztrakt elveket és kategóriákat reális dolgokként elképzelni és aszerint cselekedni. Emocionális alapját pedig az a mélyen gyökerező emberi hajlam képezi, hogy érzelmileg elkötelezett válaszokat adunk saját csoportunk szimbolikus reprezentációira, mint amilyen pl. a himnusz. A csoporthoz való hűség egyik legfontosabb komponense az indoktrinálhatóság, amely valószínűleg ugyancsak a zárt, pleisztocénbeli közösségekhez való alkalmazkodás terméke (Eibesfeldt 1989). Azt a képességet jelenti, hogy könnyen magunkévá teszünk olyan egyszerű elveket és magyarázatokat, amelyek a csoport belső norma- és szabályrendszereit közvetítik. Hitszerű elköteleződés ez, amely megkönnyíti az érzelmi azonosulást a csoporttal vagy annak szimbólumaival, és többnyire makacsul ellenáll a „külső", racionális érveknek. Ezek az elvont képességek különösen a nagy létszámú csoportokhoz való kötődésben, így az etnikummal és a nemzettel való azonosulásban játszhatnak döntő szerepet. Számos szociobiológus szerint az első fokú (primordiális) etnikumot a közeli és távoli rokonok szaporodási közössége alkotja, amilyeneket ma is találunk szerte a világon a törzsi társadalmak körében (Van den Berghe 1981, Shaw és Wong 1989). A vadászó-gyűjtögető életmódot követő társadalmi változások során azonban az etnikai keretek lényegesen kitágultak, és hatalmas embertömegeket foglaltak magukba. Eközben azonban a családok és származási csoportok összetartásában szerepet játszó szociális képességek és hajlamok nem semmisültek meg, hanem fokozatosan áttevődtek a vérségi szervezetekből kialakuló nagyobb kulturális egységekre (Goetze 1998, Richerson és Boyd 1998). A csoporthoz való kötődés elemi pszichológiai algoritmusai az átfogóbb csoportkeretek között is megtartották közösségformáló szerepüket. Emocionális kulcsokat nyújtanak az etnikai

bennünket. Születésünktől kezdve meghatározott csoportokban élünk, és ezek segítségével határozzuk meg magunkat mint társadalmi lényeket. A csoportidentitás nélkülözhetetlen az intellektuálisan és emocionálisan stabil személyiség, nemkülönben a normális szociális kapcsolatok kialakulása szempontjából. A saját csoporttal való azonosulás minden valószínűség szerint mély evolúciós gyökerekből ered (Flohr 1987, Eibesfeldt és Salter 1998). Mint láttuk, a Homo sapiens eddigi történelmének túlnyomó részében zárt és szoros csoportkötelékekben élt, amelyek meghatározó elemei a rokoni szolidaritás és a többiekkel való kölcsönös együttműködés voltak. A csoporton belül mindenkinek el kellett sajátítania azokat a cselekvési szabályokat, amelyek elősegítették a csoport integrációját. Csak azok a csoportok maradtak fenn, amelyeknek tagjai rendelkeztek a többiekhez való kötődés megismerési és érzelmi készségeivel. A különböző - egyéni és csoport szintű - szelekciós folyamatok olyan adaptív információfeldolgozó mechanizmusokat részesítettek előnyben a társas élet szabályozása terén, amelyek ma is meghatározó elemei pszichológiai repertoárunknak. Az egyik ilyen képesség a konformitás vagy csoporthűség. Az emberek szorosan kötődnek csoportjukhoz, és lojálisak közösségükhöz. Ez emberi specifikum; az állatok képtelenek úgy felfogni csoportjukat, mint valami önálló, a konkrét tagoktól független entitást. Képesek egymásért áldozatot hozni, de a csoport érdekében nem. Jane Goodall (1986) elmesél egy esetet, amelyben két nőstény - anya és lánya - szabályos hajtóvadászatot rendezett a csoportban lévő kölykök ellen, elragadták anyjuktól, megölték és megették őket. Ez a viselkedés - amely Goodall szerint patologikus jelenség - két év alatt az összes utód halálát okozta, és azzal járt, hogy a csoport kihalt. Mégis, az erősebb hímek nem avatkoztak be a kétségbeesetten küzdő anya oldalán, tétlenül szemlélték az eseményeket. Nem alakult ki bennük a csoport iránti elköteleződés és áldozatvállalás viselkedési szabálya, amely az emberi motivációs rendszer egyik legfontosabb eleme.

88 identitástudat kialakulásához. Egy kísérletben 6-12 éves korú gyerekeknek fiatalemberek fényképeit mutatták meg, és arra kérték őket, hogy válasszák ki közülük a legszimpatikusabbakat. Két héttel később ugyanezen fotók átnyújtása után azt kérték tőlük, hogy nevezzék meg azokat, akik véleményük szerint a saját népükhöz tartoznak, Kiderült, hogy a gyermekek általában a korábban szimpatikusnak tartott arcokat tartották honfitársaiknak. A szimpátia és a saját csoporthoz (etnikumhoz) való tartozás tehát összekapcsolódott, méghozzá egy olyan korban, amikor a gyermekektől aligha lehet elvárni a nemzet, haza stb. fogalmak megértését (Tajfel 1970). A csoporthűség fontos eleme a szabálykövetés, amely ugyancsak emberi specifikum (Boyd és Richerson 1985). Még a legfejlettebb főemlősök sem képesek a csoport minden tagjára vonatkozó absztrakt szabályok elsajátítására és követésére. Az emberi csoportszerveződés egyik legfontosabb eleme az a pszichológiai hajlam, hogy képesek vagyunk a kollektív elvek és előírások közös elfogadására, használatára. A törzsi rituáléktól a nagyvárosok közlekedési jelzésein keresztül az erkölcsi normákig számos olyan terület létezik, ahol a csoport tagjai számára elfogadható viselkedést az írott vagy íratlan szabályok betartása és alkalmazása garantálja. Csányi Vilmos (1999) szerint a szabálykövetés lényege az, hogy minimalizálja a csoporttagok közötti konfliktusokat, hiszen csökkenti a másik fél kihasználásának lehetőségét. A bevált szabályok követése másrészt megbízható és célszerű cselekvési programokat ír elő, és ezzel olyan komplex viselkedési formák gyors és hatékony működését irányítja, amelyek gyakran meghaladják az egyének előrelátó és tervező képességét. Lehetséges, hogy a szabálykövetés - és ezzel együtt a csoport minden tagjára vonatkozó normák, szankciók kialakítása - a csoportszelekció működésének köszönhető. Egy érdekes vizsgálatban egy néhány főből álló csoport tagjai gazdasági jellegű döntéseket hoztak bizonyos játékelméleti szabályok alapján (Orstrom et al. 1994). Valamennyien számítógép mögött ültek, és azon

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

keresztül jelezték döntéseiket arról, hogy a „piacon" található készletekből mikor, mennyit használnak fel, illetve mennyit ruháznak be e készletek növelésére. A komputerek olyan módon voltak összekötve, hogy valamennyien láthatták a pillanatnyi üzleti állást anélkül, hogy tudták volna, az egyes döntéseket melyikük hozta. Kezdetben a játékosok egymástól elszigetelve játszottak, később azonban megengedték nekik, hogy időnként összejöjjenek és megbeszéléseket folytassanak egymással. Végül megengedték nekik, hogy gazdasági szankciókat hozzanak azok ellen, akik megsértették az együttműködés elveit, és annyira önzőnek bizonyultak, hogy az már veszélyeztette a csoport „üzleti" fennmaradását. A szabálysértőt ugyan nem ismerték, de a normaszegés tényét felismerték a képernyőn, és a csalókat bizonyos pénzösszeg megfizetésére kötelezték. A vizsgálat azt mutatta, hogy minél többször találkoztak a résztvevők személyesen is egymással, annál nagyobb volt a csoport nettó nyeresége. A szankciók bevezetése még tovább növelte az üzleti sikert, és megközelítette a maximális nyereséget (2.23. ábra). Ez azt mutatja, hogy a csoport kollektív normáihoz való ragaszkodás, és a csalókkal szemben hozott közös büntetés lényegesen javította az együttműködés hatásfokát és a csoport prosperálását. Általában is igaz, hogy a csoporthűség és a szabálykövetés együtt jár a deviánsok kizárásával (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ez az állatvilágban sem ismeretlen jelenség: a madarak és az emlősök elüldözik azokat az egyedeket, akik valamilyen jól látható jelleg tekintetében (pl. albínó) különböznek a többiektől. Az ember esetén a deviánsokkal szembeni ambivalencia inkább a normaszegőkkel és a megbízhatatlan társakkal szembeni védelmet szolgálja. A csoportidentitás fenntartásához ugyanis legalább három dolog szükséges: a személyes kapcsolatok állandó megerősítése és ápolása, a csoportspecifikus normák (szabályok) betartása és a csoporttagok viselkedésének bejósolhatósága. A deviánsok megsértik ezeket az elvárásokat és ezzel veszélyeztetik a csoport integrációját. A velük szembeni védelem eszközei széles skálán helyezkednek el a legkülönbözőbb kollektív csúfolódások,

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

89 Több hasonló kísérletben különböző testi és lelki fogyatékosságokat imitáló személyeket kértek arra, hogy helyezkedjenek el mások közelében (Kleck et al. 1968). Figyelték a gyanútlan járókelők viselkedését, és mérték azt a távolságot, amit a „beépített" személyhez képest elfoglaltak. A törött karú személyeket közelebb engedték magukhoz, mint azokat, akiknek hiányzott a végtagja. Nagyobb távolságot tartottak azoktól, akiknek az arca deformált volt vagy feltűnő bőrbetegségben szenvedtek. Lehetséges, hogy ez utóbbi a fertőzésekkel szembeni averzió eredménye. Legjobban azonban az elmebetegségeket szimuláló személyektől húzódtak el, valószínűleg viselkedésük kiszámíthatatlansága miatt. Az abnormalitással szembeni intolerancia különösen erős a gyermekek között, akik gyakran gúnyolják ki testi hibás társaikat. A felnőttek általában megtanulják a toleráns magatartás szabályait, de kísérleti beszámolók tanúsága szerint gyakran éreznek bűntudatot időnként felbukkanó negatív érzelmeik miatt. Miközben a modern társadalmakban megtanuljuk elfogadni a deviancia legkülönbözőbb formáit - a testi fogyatékosságtól kezdve az alternatív szexuális viselkedéseken keresztül a másként gondolkodás sokféle formájáig -, minden jel arra mutat, hogy evolúciós múltunk során az intolerancia bizonyos mértékig adaptív szerepet töltött be a többiekkel való kiszámítható cserekapcsolatok kialakításában és a csoport integritásának fenntartásában. Az ennek eredményeként létrejövő viselkedési hajlamokat (érzelmi elutasításokat és negatív attitűdöket) nem mindig könnyű megfelelően szabályozni az ipari társadalmak változó értékei között.

2.23. ÁBRA A csoport nyeresége (a maximálisan elérhető nyereség %-ában) a résztvevők személyes találkozása és az általuk hozott szankciók függvényében ■ (Forrás: Orstrom et al. 1994)

kinevetések és pletykák viszonylag enyhe - de többnyire hatékony - büntetéseitől a kiközösítés, a testi kínzások és a halálbüntetés szigorú szankcióinak gyakorlásáig. Ez a közösség által gyakorolt normatív (normafenntartó) agresszió egyszerre szolgálja a normaszegés tudatosítását, a konformitás kikényszerítését és a vétkesek büntetését (2.3.4.). Az ember esetében is előfordul azonban, hogy a testi és lelki fogyatékosságot mutató személyek - akik „devianciája" tehát önhibájukon kívüli okokra vezethető vissza - más megítélés alá esnek, mint az egészséges emberek. Gyakran találkoznak visszautasítással és averzióval mások részéről. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a szokatlan megjelenés és viselkedés félelmet vált ki az emberekben. A félelem pedig abból fakad, hogy az abnormális jellegek egyfajta fenyegetést közvetítenek a fennálló normákkal és szabályszerűségekkel szemben, és valamifajta kiszámíthatatlanságot és bejósolhatatlanságot visznek a társas kapcsolatok rendszerébe.

2.4.3. Saját csoport/idegen csoport. Xenofóbia
Világos, hogy a csoportidentitás bizonyos fokú belső kohéziót és egységet igényel, amelyet a közös célokat és tevékenységeket kijelölő kollektív képzetek (normák, értékrendek) erősítenek meg. Ez a belső egységesség nem csupán az egyén azonosulásának feltétele, hanem egyúttal

90 fokozott preferenciát is teremt a csoport mint kitüntetett rendszer iránt. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy eltúlozzuk a saját csoportunk (in-group) tagjaival való hasonlóságainkat, illetve a másik csoport (out-group) tagjaitól való különbségeinket. A „belül" található embereket általában közelebb érezzük magunkhoz, mint a kívülállókat (Tajfel 1982). A saját csoporttal való azonosulás egyúttal elkülönülés a másiktól. Jól mutatja a csoportorientációnak ezt a sajátosságát a Sheriff házaspár (1966) híres kísérlete, amelyben arra voltak kíváncsiak, hogy egy nyári táborban összekerülő fiúk hogyan alakítják ki kapcsolataikat egymással. Az első napokban összebarátkozó fiúkat szétválasztották egymástól, majd új csoportokat hoztak létre, ahol a fiúk teljesen ismeretlenek voltak egymás számára. Az együttlakó és a különböző játékokban és feladatokban együttműködő fiúk egyre szorosabb kapcsolatokat alakítottak ki egymással. Mindegyik csoport sajátos nyelvezetet (zsargont), szokásokat és szerepeket alakított ki. A csoporttársakkal való kooperáció erősödésével párhuzamosan kezdték leértékelni a másik csoport tagjait, köztük azokat, akiket korábban a legjobb barátjuknak tartottak. Sőt, a játékos vetélkedők során kifejezetten ellenséges jelzőkkel illették a riválisokat. A feszültségek csak akkor enyhültek, amikor egy közös feladat megoldásában valamennyi csoportnak együtt kellett működnie. A saját csoport/idegen csoport megkülönböztetésében fontos szerepet játszik a szociális kategorizáció. Triviális, sőt csaknem jelentés nélküli kritériumok is elégségesek az emberek osztályozásához, a „mi" és „ők" elkülönítéséhez. Gyakran sztereotípiákat alkotunk, amelyek elsődleges funkciója a megnevezés, a csoporthoz való tartozás bemutatása és a kívülállók elkülönítése (Tajfel et al. 1974). Ezek a címkék általában csak külsődleges (vagy éppen semmilyen) kapcsolatban állnak más emberek fizikai, szellemi vagy erkölcsi tulajdonságaival. A sztereotípiák ugyanakkor számos előnyös funkciót is hordoznak, amelyekről általában kevés szó esik. Olyan gondolkodási heurisztikát jelente-

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

nek, amelyek megóvják kognitív rendszerünket a benyomások okozta túlterheltségtől, és áttekinthető szociális térképet hoznak létre az egyéni kapcsolatok sokszor kaotikus és bizonytalan világában (Brown 1993, Hunyady és Nguyen 2001). Bejósolhatóvá teszik a világot, olyan szociális környezetet teremtenek, amelyben otthonosan mozgunk. A saját csoport és az idegen csoport közötti megkülönböztetés igénye és képessége az evolúciós környezet szociális feltételeihez való alkalmazkodás eredményeként jött létre (Shaw és Wong 1989, Van Dennen 1999). A hominida csoportok között antagonisztikus kapcsolatok uralkodtak, amelyek alapvetően két forrásból táplálkoztak. Először is, jóllehet a különböző származási csoportok között fennálló exogám házasságok bizonyos genetikai keveredést okozhatnak, az egyik vérségi szervezetből a másikra áttérve éles törés támad a rokonsági (genetikai) együtthatókban (2.24. ábra). Másodszor, a csoport határain kívül jelentősen csökken a szemé-

2.24. ÁBRA A genetikai rokonság mértéke a netslik eszkimók csoportjai, illetve a szomszédos törzsek körében ■ A beltenyésztési együttható a homozigótaság átlagos mértékét jelöli (Forrás: Irwin 1987)

,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

91 nyezethez való alkalmazkodás következményei, hanem sokkal inkább „jelvények": a csoportazonosság és a másoktól való elkülönülés szimbólumai (Harris 1995). Minden jel arra mutat, hogy a csoporttagság legfontosabb jelvényei és a csoportok közötti izoláció leghatékonyabb eszközei az evolúció során a nyelvi dialektusok voltak (Dunbar 1999). Ennek az az oka, hogy miközben az adott csoporthoz való tartozás egyéb jelzései (ruha- és hajviselet, körülmetélés, táncok stb.) máshol is megjelenhetnek, ráadásul többnyire könnyű őket utánozni, a nyelvjárások és beszédstílusok egyedi és megismételhetelen jelzései maradnak az illető csoportnak. Erre az teszi őket alkalmassá, hogy egyrészt időben nagyon gyorsan változnak, másrészt a gyermekkor egy viszonylag szűk periódusát követően már rendkívül nehéz elsajátítani helyes használatukat és folyékony, akcentus nélküli kiejtésüket. Ennélfogva a helyi dialektusok megbízhatóan mutatják, hogy egy felnőtt milyen csoporthoz tartozik és melyik földrajzi térségben él. Egy vizsgálat szerint például a tradicionális angol nyelvjárások alapján még a háború előtt is meglehetősen pontosan be lehetett azonosítani egy 80 km-es átmérőjű területet, ahonnan a beszélő származott (Trudgill 1999). A világon jelenleg mintegy hatezer nyelv ismeretes, sokezer dialektussal, nem beszélve a kihalt nyelvek és változataik óriási számáról. Számos földrajzi régiót ismerünk Új-Guineától kezdve Dél-Amerikán keresztül Kelet-Afrikáig, ahol viszonylag szűk területen, úgyszólván egymás szomszédságában több száz törzsi csoport található, akik kölcsönösen nem értik egymás nyelvét. A nyelvi határok így sok esetben a társadalmi határokat is kijelölik (Nettle 1999). A csoportok olyan nyelvi szabályokat és normákat tartanak fenn, amelyek segítségével tagjaik képesek magukat megkülönböztetni az idegenektől. Még az azonos etnikumhoz tartozó san busmanok eltérő nyelvjárásokat beszélő csoportjai is idegen embereknek tartják egymást, akikkel szemben nem árt az óvatosság, és akikkel kapcsolatban kínosan ügyelni kell arra, hogy a nekik nyújtott támogatásokat pontosan visszatérítsék. A külső

2.25. ÁBRA A társas kapcsolatok jellegének változása az archaikus társadalmakban a származási csoport középpontjából a törzsi régiók határai felé haladva ■ (Forrás: Shaw és Wong 1989)

lyes kapcsolatok kiépítésének lehetősége, így egyre kevésbé lehet építeni a direkt és indirekt kölcsönösségre. Várható tehát, hogy minél inkább eltávolodunk a származási csoportok középpontjaitól és minél jobban megközelítjük a törzsi határokat, annál uralkodóbbá válnak a nézeteltérések és összeütközések (2.25. ábra). Fokozza az érdekellentéteket, hogy a különböző csoportok (klánok, törzsek, etnikumok) nem csupán földrajzilag (lakóhely) és vérségileg (endogámia) különülnek el egymástól, hanem mindenekelőtt kulturális értelemben. Az egymástól eltérő viselkedési szokások, mítoszok, vallások, mindenekelőtt pedig a nyelv nagymértékben fokozzák izolációjukat, Az eltérő kulturális szokások olyan „markereknek" is tekinthetők, amelyek jelzik az együvé tartozást, megszilárdítják a saját közösséghez való tartozás kötelékeit, ugyanakkor demonstrálják a másoktól való különállást. Olyannyira így van ez, hogy egyes antropológusok szerint a különböző törzsi társadalmak sajátosságai - a tetoválástól a táplálkozási tabukon keresztül a totemállatok tiszteletéig - sokszor nem annyira a helyi kör-

92 beavatkozás veszélyének fokozódásával általában tovább növekszik a nyelvi árnyalatok és kiejtésbeli változatok használata. Megfigyelték például, hogy a származásukra büszke walesi emberek az angolok jelenlétében gyakran elmélyítik akcentusukat, növelik a közösségükre jellemző nyelvi fordulatok számát, sőt, egy ponton túl átváltanak anyanyelvükre. A csoportok közötti megkülönböztetés további növeléséhez vezet az a körülmény, hogy az emberek a másik csoport tagjait gyakran nyelvi sajátosságaik (kiejtésük, szófordulataik) alapján alacsonyabb szociális kategóriába (foglalkozási ágba, társadalmi osztályba, szubkultúrába stb.) sorolják. Egy vizsgálat szerint egyetlen eltérő elem a dialektusban, amely egy negyven másodpercig tartó folyamatos beszédben hangzik el, elegendő ahhoz, hogy a beszélővel kapcsolatban bizonyos sztereotípiák, esetleg negatív ítéletek fogalmazódjanak meg (Chambers 1995). Daniel Nettle és Robin Dunbar (1997) egy számítógépes modell segítségével jellemezte a nyelvi dialektusok szerepét a csoportkötelék fenntartásában, és a saját csoport/idegen csoport megkülönböztetésben. Ebben egy 100 főből álló csoport tagjai különböző erőforrásokat cserélnek egymással megélhetésük biztosítása céljából. A csoportokba idegenek érkeznek, akik azonban nem viszonozzák a kapott javakat és szolgáltatásokat. A modell szerint a csalók né-

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

hány generáció alatt képesek elárasztani a csoportot, minthogy kisajátítják az összes erőforrást és gyorsabban szaporodnak, mint az együttműködők (lásd 2.2.3.). Más a helyzet azonban akkor, ha az együttműködő csoport tagjai az inváziót megelőzően egy nyelvi dialektust hoznak létre, és csak azokkal hajlandók kooperálni, akik ezt a nyelvjárást beszélik. Könnyedén azonosítják a csoporthoz tartozókat, így a csalóknak egyre nehezebb becsapni őket. Különösen nehéz a megtévesztés akkor, ha a dialektus változása olyan gyors, hogy a csalók ezt nem tudják követni. A 2.26. ábráról leolvasható, hogy a szimuláció szerint, amennyiben a nyelvi változás olyan mértéket ér el, hogy a beszélt dialektus legalább 30%-át érinti egy generáció alatt, a csalóknak kevés esélyük van az elterjedésre. Ez nem irreális feltétel; a legkülönbözőbb vizsgálatok azt mutatják, hogy a nyelvi változások rendkívül gyorsak, különösen zárt csoportokon belül, amilyenek pl. a különböző szubkultúrák, vallási szekták vagy kisebbségben lévő etnikumok. Valószínűleg így volt ez az evolúció során is; a nyelvi dialektusok, mint a csoporttagság jelvényei, állandóan változtak, elágaztak, különösen a külső fenyegetések és inváziók hatására. A kutatók feltételezik például, hogy amenynyiben a korábban egyetlen etnikai és nyelvi közösséghez tartozó szubpopulációk elszigetelődtek egymástól, nyelvük fokozatosan elkülönült,

2.26. ÁBRA A csalók elterjedése a populációban az együttműködők által használt nyelvi dialektus változási sebességének függvényében, figyelembe véve a nemzedékek számát ■ Az eredmény számítógépes szimulációk során jött létre. Ezekben kimutatták, hogy az együttműködők csoportja a nyelvi elkülönülés segítségével védheti meg magát a csalók inváziójától (Forrás: Nettie és Dunbar 1997)

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

93 jelenséget pszeudospeciációnak: az emberek úgy tekintik vetélytársaikat, mintha nem is ugyanahhoz a fajhoz tartoznának. Az idegengyűlölet az állatvilág más fajaira is jellemző: a legtöbb főemlős ellenségesen fogadja és rendszerint megtámadja a kívülről érkező, nem a saját rokoni közösségébe tartozó fajtársait (van Hooff 1990). Őseink, a ma élő vadászógyűjtögetőkhöz hasonlóan, valószínűleg hosszú időn keresztül éltek egymástól többé-kevésbé izolált csoportokban, a törzsi-etnikai konfliktusok világában. Az idegen vagy ellenségnek számított, vagy olyan potenciális cserepartnernek, akivel szemben szükséges volt az óvatosság és a távolságtartás. Ebben a környezetben a xenofóbia minden költsége ellenére adaptív volt. Egyrészt növelte a csoport integrációját és a csoporttagok társas összetartozásának érzését (Artzwanger et al. 1998). Másrészt, a népsűrűség egy bizonyos szintjének elérését követően elősegítette az értékes erőforrásokhoz (terület, vadállatok, termőföld) való hozzájutást a törzsi háborúkon keresztül. A teljes rátermettségre gyakorolt előnyös hatásai miatt az idegenekkel szembeni félelem és ellenérzés hajlamaira feltehetően pozitív szelekció irányult, ezért ezek az attitűdök várhatóan az ipari társadalmak emberének pszichológiai repertoárjában is megtalálhatóak. Egyesek szerint ennek a maradványa a veleszületett félelmi reakció, amelyet a 8-24 hónapos gyerekek mutatnak az idegenek jelenlétére (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ahogy a 4.3.4. fejezetben részletesen is bemutatjuk, a kisgyerekek valamennyi kultúrában visszahúzódó és elutasító válaszokat adnak az idegenek közeledésére. Nem világos azonban, hogy ez milyen kapcsolatban áll a felnőttkori averzív magatartásjegyekkel. Tény, hogy az idegenekkel szembeni ambivalencia az élet későbbi stádiumaiban is megjelenik. Megfigyelték, hogy nagyvárosokban, ahol az emberek többnyire idegenek között élnek, gyakrabban kerülik egymás pillantását, mint a kisebb településeken, ahol szinte mindenki ismeri a másikat (Newman és McCauley 1977). Az idegenekkel való találkozás során gyakran elrejtjük valódi érzelmeinket, keveset árulunk el magunkról, miközben igyekszünk

egészen addig, amíg kölcsönösen érthetetlenné nem váltak egymás számára (Pinker 1999). A nyelvi - és általában a kulturális - különbségek ugyanakkor visszahatnak a genetikai különbségekre. Az alaszkai netsilingmiut eszkimóknál pl. azt találták, hogy a törzsek által használt nyelvi dialektusok eltérései - amelyek egyébként korrelálnak a földrajzi távolságokkal - szoros megfelelést mutatnak a törzsön belüli endogámia mértékével, azaz a genetikai homogámia fokával. Minél nagyobbak tehát a földrajzi és nyelvi távolságok, annál nagyobbak a törzsi csoportok közötti genetikai különbségek (Irwin 1987). Erre a kérdésre még visszatérünk az 5.6.2. fejezetben. A csoportok közötti kulturális, genetikai és földrajzi különbségek hozzák létre az idegenekkel szembeni bizalmatlanságot, ambivalenciát és félelmet (a xenofóbiát), amely olykor ellenszenvvé vagy gyűlöletté fokozódik. LeVine és Campbell (1972) ma már klasszikusnak számító könyvükben széles körű vizsgálatokra támaszkodva jellemezték a csoporton belüli és csoportok közötti viselkedési attitűdök legáltalánosabb típusait. „Befelé" a törzsi vezetők tisztelete, a normaszegők szigorú büntetése, a másokért hozott áldozat dicsősége és a kollektív értékek más népekhez viszonyított fensőbbsége jellemző. „Kifelé" viszont a rosszindulatú megbélyegzés, az idegenek erkölcsi leértékelése, a tőlük származó sérelmek kíméletlen megbosszulása, a velük való személyes kapcsolatok minimalizálása válik uralkodóvá. A más törzsek tagjai ellen elkövetett csalásokat, tolvajlásokat, gyilkosságokat többnyire nem tekintik bűnnek (sőt olykor dicsőségnek tartják), miközben a csoporton belül erős tabuk és szankciók irányulnak e cselekedetekre. Ezt a megkülönböztetést a szerzők etnocentrikus szindrómának nevezték el. Odáig fajulhat, hogy számos vadász vagy nomád nép nem is tekinti valódi embernek az idegen csoportok tagjait. Így pl. az egyébként békés kalahári busmanok önmagukat Kung-nak, vagyis az embernek hívják. Az Új-Guineában élő mundurucu indiánok az ellenséges törzsbelieket ugyanazzal a névvel illetik, mint a vadászott állatokat, Erik Erikson (1964) találóan nevezte a

94 valamilyen kategóriába sorolni a másikat (Goffmann 1981). Iskolásokkal folytatott vizsgálatok szerint az egyszer kialakult osztályközösség ellenségesnek mutatkozik a jövevényekkel szemben. Felnőttek ugyancsak hajlamosabbak magukévá tenni azokat az előítéleteket, amelyek leértékelik a tőlük valamilyen jellegzetességben különböző embereket és csoportokat, és nehezebben vállalnak irántuk szolidaritást, mint saját csoportjuk tagjai iránt (Thienpont és Cliquet 1999). A csoportidentitással, a saját csoport/idegen csoport megkülönböztetéssel és a xenofóbiával kapcsolatos kognitív képességek és érzelmi attitűdök viselkedési repertoárunk szerves részei. Ezek az egykor adaptív hajlamok ma is befolyásolják a körülöttünk élő emberekkel fenntartott kapcsolatainkat, legtöbbször anélkül, hogy ez súlyos konfliktusokhoz vezetne. A szomszéd osztály vagy a rivális zenerajongók kicsúfolása többnyire ártalmatlan cselekedet, ugyanakkor növelheti önértékelésünket. Tény azonban, hogy az emberben - evolúciósan öröklött természete miatt - viszonylag könnyen ki lehet alakítani az idegengyűlölet és az etnocentrizmus eszméit. Bizonyos társadalmi és politikai körülmények kirekesztő ideológiák, autokrata vezetők vagy éppen háborús propaganda - közepette a félelem paranoid fantáziákká, a kollektív érzelmek tömeghisztériává, az ellenszenv nyílt agresszióvá alakítható (Meyer 1987). Napjaink diszkriminatív ideológiái az identitáskeresés extrém formáinak tekinthetők, amelyben az ember természetes motivációit mesterségesen felszítják és irracionálisan eltúlozzák. A velük szembeni állásfoglalásban nagy szerepe van a tanulásnak: többleterőfeszítéseket kell tenni a bennünk működő viselkedési tendenciák viszszaszorítására és „felülírására".

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.4.4. Dominancia és státus
Az emberi csoportszerveződés egyik legfontosabb sajátossága - amire külön fejezetben is ki kell térnünk hogy valamennyi közösségben megjelenik egyfajta státushierarchia és rangsor.

Különbség van természetesen a hatalmi pozíciókért való küzdelem és a presztízs, illetve tekintély megszerzésére irányuló törekvések között. Ezek a képességek az evolúciós múltban gyökereznek. A társas életet élő állatok szinte mindegyike kialakít valamifajta szociális rangsort, ún. dominanciahierarchiát, amely megszabja az erőforrásokhoz való jutás prioritásrendjét (Drews 1993, Dunbar 1994, Wilson 1975). Ez elsősorban a hímekre jellemző, kevésbé a nőstényekre, ami elsősorban arra vezethető vissza, hogy a hímek a nőstényeknél nagyobb mértékben érdekeltek a szexuális vetélkedésben (3.1.1.). A nőstények csoportjain belül is sokszor létrejön egy rangsor, amely többnyire elkülönül a hímek dominanciarendjétől, sok esetben pedig alárendelődik annak, A domináns nőstények kevesebb nyílt, fizikai küzdelmet folytatnak, elsőbbségüket inkább az alárendelt nőstények folytonos zaklatása, akadályoztatása és peteérésük feromonok útján történő gátlása révén érvényesítik (3,3.1.). A hímeket ezzel szemben lényegesen nagyobb agresszivitás és rangsor-orientáció jellemzi. Valamennyi csoporton belül heves küzdelmek folynak közöttük a riválisok viselkedésének korlátozása és a hatalmi pozíciók megszerzése érdekében. Ezeknek a harcoknak rendszerint a legjobb fizikai kondícióban lévő, legerősebb egyedek válnak a győzteseivé. A dominancia kialakulása egy ponton túl ugyanakkor mérsékli az agressziót; amikor a hierarchia megszilárdul, az agresszív összecsapások intenzitása lényegesen csökken. Ezt követően az állatok különböző jelzésekkel - imponáló és behódoló pózokkal - jelzik helyüket a hierarchián belül (2.27. ábra). Ez a szerveződés minden résztvevő egyed számára előnyös, annak ellenére, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokból eltérő módon, a rangsorban elfoglalt hely alapján részesednek. A domináns állat előnyt élvez a legfontosabb erőforrások megszerzését illetően: fenntartja magának a legjobb költő- és rejtekhelyeket, elűzi az alárendelteket a tápláléktól, és kizárja őket a nőstényhez való szexuális hozzáférés lehetőségétől. Ezek a nyereségek általában felül-

,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

95

2.27. ÁBRA A kutya imponáló (A) és behódoló (B) testtartása

múlják a magas státussal járó ugyancsak komoly veszteségeket, amelyek elsősorban a küzdelmekből fakadó sérüléseket és a magas streszszel kapcsolatos élettani elváltozások kockázatait foglalják magukban. A csoporton belül kivívott elsőbbségük révén a hatalmon lévő hímek bonyolítják le a párzások nagy részét. Jóllehet az Összefüggés nem lineáris és számos kivétel ismeretes, a domináns állatok szaporodási sikere - többnyire a nőstények között is - meghaladja az alárendeltekét (Ellis 1995) (lásd 3.3. ábra). A hierarchia elfogadása azonban általában az alárendelt állatok számára is előnyös, rátermettségnövelő stratégia. Kevés pillanatnyi haszonnal jár, mégis kifizetődő, mert az alternatív viselkedésformák rendkívül költségesek (Wilson 1975, Sachser 1994). A rögzített és stabil rangsor kialakulása nélkül a gyengébb vagy fiatalabb egyedeknek állandó és többnyire kilátástalan

küzdelmet kellene vívniuk a táplálék vagy a szexuális partner megszerzése érdekében. A csoportból való kiválás ugyancsak több hátránnyal jár, hiszen magányosan sokkal kisebb az életben maradás esélye. Egy másik, idegen csoporthoz való csatlakozás pedig az idegenek iránti rendkívül agresszív fellépés (xenofóbia) miatt kockázatos, ráadásul újabb, a korábbinál várhatóan súlyosabb harcokat kell vívni az ottani hierarchiában való előbbre jutáshoz. A vesztesnek ezért érdekében áll a behódoló magatartást választani, részesedni az erőforrások rá jutó szerény készleteiből, és várni a jövőbeli kedvezőbb lehetőségekre, amikor elég éretté és erőssé válik ahhoz, hogy sikeresen küzdjön meg a magasabb pozíciókért. Egyszóval a dominanciahierarchia a csoportot stabil szerveződéssé teszi a kölcsönös előnyök rendszerén keresztül. A szociális rend fel-

96 bomlása súlyos következményekkel jár: gyakran megfigyelték, hogy a domináns egyed eltávolítása után véres harcok törnek ki a csoporton belül. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy noha az állatok közötti rangsor a korábbi agresszív összeütközések eredményeként jött létre, a már megszilárdult pozíciókülönbségek lényegesen csökkentik a további agresszió mértékét. A hierarchia szerepe lényegében az, hogy a belső konfliktusokat egy szabályozott struktúrába rendezi. A dominanciahierarchia az emberszabású főemlősök társas viselkedésében is meghatározó szerepet kap, miközben számos olyan vonást mutat, amelyekkel más állatoknál nem találkozunk (De Waal 1996, Dunbar 1994, Lee 1999). A csimpánzoknál pl. a hierarchiában betöltött pozíció nem annyira a résztvevők fizikai erejétől és agresszivitásuk mértékétől függ, mint attól, hogy mennyire képesek szövetségek, koalíciók létrehozására. Rendkívül érzékenyek a szövetségek belső stabilitásának és a koalíciók hatalmi egyensúlyának változásaira, és minden kínálkozó lehetőséget azonnal kihasználnak saját pozíciójuk javítására. Noha ez gyakran heves összecsapásokkal történik, a domináns állat a harcok után békülést kezdeményez, amennyiben a másik elfogadta alárendelt pozícióját. Csak azok tudnak tartósan a csoport élén maradni, akik erős szövetségeket hoznak létre, amelyen belül készek megosztani a többiekkel a táplálékot, és megfékezni vagy legalábbis mérsékelni a csoporton belül kirobbant konfliktusokat. Ez többnyire úgy történik, hogy a harcoló felek közül a gyengébbet támogatják. Ezzel saját érdekeiket szolgálják, hiszen a rangsor alján elhelyezkedő állatok szövetségével az erősebb állatok - vagyis riválisaik - hatalmát gyengítik. Ugyancsak ők azok, akik agresszíven lépnek fel a külső támadásokkal szemben és megpróbálják megvédeni a csoportot a közös ellenséggel szemben. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a főemlősöknél, különösen pedig az emberszabásúaknál, a dominancia nem csupán a hatalmi vetélkedés eszköze, hanem a csoporton belüli szövetségek és támogatások szerveződési kerete. A szociális rangsor főemlősökre jellemző szerveződési elvei az emberi társas kapcsolato-

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

kat is mélyen áthatják. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a kisgyerekek társas rangsora több tekintetben is feltűnő hasonlatosságot mutat az emberszabásúak dominanciaszerkezetével. Bölcsődei, óvodai és játszótéri megfigyelések szerint 2-3 éves kortól kezdve minden gyermekcsoportban - főleg a fiúk körében - kialakul az alá-fölérendeltségi viszonyok jól átlátható rendszere (2.28. ábra). Később ez még kifejezettebbé válik; amikor általános iskolásokat arra kértek, hogy bizonyos kritériumok szerint rangsorolják társaikat, a beérkező válaszok egyértelmű lineáris hierarchiát jeleztek, amelyen belül mindenkinek megvolt a pozíciója (Omark és Edelman 1975). A rangsor kialakulása és fenntartása során a mások figyelmének felkeltése, az imponáló, felvágó viselkedési elemek, továbbá a verbális és fizikai erőszak (pl. fenyegetés, játékelvétel) éppúgy jellemzi a gyerekek csatározásait,

2.28. ÁBRA Dominanciahierarchia angol óvodás gyerekek körében ■ A D azt jelöli, hogy az oszlop alján megnevezett gyermek domináns helyzetet foglal el a sor bal szélén szereplő gyermekkel szemben. A = jel azt jelzi, hogy a két gyermek egyenlő a rangsorban. Az üresen hagyott hely azt jelenti, hogy a kapcsolatot nem ismerjük. Példa: Karen domináns Connie fölött, de Eric dominál fölötte. Andrew áll a rangsor élén. Fern az alján van (* = lányok) (Forrás: Passingham 1988)

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

97 szervezőnek, irányítónak és békéltetőnek bizonyul. Ő irányítja a játékokat, megmondja, ki mit csináljon. Az alsóbb helyzetűek rendszerint tőle várnak segítséget és vigaszt a szorult helyzetekben. Döntőbíróként szerepel a vitás kérdésekben és nézeteltérésekben. Ilyenkor a többiek csak akkor mondhatják el a véleményüket, ha ő már kifejtette álláspontját. Gyakran a gyengébbek oldalán avatkozik bele a csoporton belüli csetepatékba, és megvédi társait az idegen fiúk támadásaitól. Mindez egy meglehetősen stabil csoportszerkezetet eredményez, amely azonban az évek folyamán gyakran újrarendeződik (Archer 1992). Amikor új fiú kerül az osztályba, vagy a fiúk eltérő ütemű fizikai fejlődése miatt átértékelődnek az erőviszonyok, újra erősebbé válnak a nézeteltérések. Az új hierarchia megszilárdulásával azonban ismét csökken az agresszió mértéke. Ebben annak is szerepe van, hogy az elért pozíciókat a nyelvi és testi kommunikáció különböző eszközeivel (testtartás, tekintet, érintés stb.) egyértelműen jelzik. A felnőttek körében ugyancsak általános jelenség a státus hierarchia, amennyiben mások viselkedésének korlátozásával növelik pozíciójukat a csoportban (Lopreato 1984, Cummins 1996, Rubin 2000). Alig van olyan emberi tevékenység, amely nem hierarchikusan rétegződik. Kiemelkedő pszichológusok, mint Alfred Adler vagy Abraham Maslow, évtizedekkel ezelőtt hangoztatták, hogy a magas státusok elérésére való törekvés történelme folyamán mindig is jellemezte az embert. Az evolúciós pszichológia nézőpontjából ez korántsem meglepő, hiszen olyan viselkedési programról van szó, amelyre rendkívül erőteljes szelekciós nyomás irányult az evolúciós környezetben. Magas státust birtokolni ugyanis annyit jelentett, mint az átlagosnál több túlélő utóddal rendelkezni. A következő rész második fejezetében (3.2.1) részletesen bemutatjuk, hogy az iparosodást megelőző társadalmakban folyó vizsgálatok mindenhol azzal a következtetéssel zárultak, hogy a szociális sikeresség szorosan összekapcsolódik a szaporodási sikerrel. A vagyonos, magas rangú, illetve nagy társadalmi befolyással rendelkező férfiak családja több gyereket nevelt fel, mint azok,

mint az ezt követő kiengesztelés és kibékülés, amely gyakran a testi nyugtatás (pl. érintés, simogatás), játékok cseréje vagy szóbeli vigasztalás révén történik (Strayer 1992). A domináns fiúk és lányok nagyobb figyelmet kapnak a többiektől, egyúttal több támogatást adnak a csoport tagjainak, mint az alárendeltek. A hatalmi pozíció és a segítségnyújtás ilyen összekapcsolódása nem csupán a vezetők pozíciójának fenntartását segíti, hanem az egész csoport integrációját növeli (Grammer 1992). Más, tradicionálisabb kultúrákban hasonló szociális szerkezetet találtak a gyerekek körében; a hierarchikus elrendeződés még a kifejezetten békés és egalitariánus nevelési elveket valló kultúrákban, mint pl. a busmanoknál, is megjelenik (Freedman és DeBoer 1979). Idősebb korú gyerekek, illetve kamaszok - 12 és 16 év közötti fiúk és lányok - viselkedését vizsgálták nyári táborokban (Savin-Williams 1987). Az első néhány nap folyamán az egy csoportba kerülő fiúk - kisebb mértékben a lányok (lásd később) - között nézeteltérések és veszekedések alakultak ki, amelyek a verbális és fizikai agresszió teljes skáláját átfogták. Ennek eredményeként általában az idősebb, érettebb, jó megjelenésű, magas és erős testalkatú fiúk kerültek a csoport élére. Közülük is azok, akik sportteljesítményeik miatt népszerűek voltak, és akiket többé-kevésbé mindenki elfogadott vezérnek. Egy-két héttel később, amikor a vizsgálatban szereplő gyerekek között megerősödött a dominancia-rangsor, egyre kisebb teret kaptak az agresszív szándékú fenyegetések és támadások. A vezetők továbbra is ellentmondást nem tűrően érvényesítették akaratukat, amelynek eredményeként számos prioritást élveztek a többiekkel szemben: megválaszthatták pl. hogy hol alszanak, mit egyenek, kivel játsszanak stb. Lényeges azonban, hogy nem elsősorban erőszakos fellépésük miatt maradtak a csoport élén, hanem mert szociális képességeik miatt magas tekintélyt élveztek (Lamprecht 1996). Valamennyien őket akarták barátnak választani, és csupa jó tulajdonsággal ruházták fel őket. A vizsgálatokból az derült ki, hogy csak az a fiú őrizheti meg tartósan vezetői rangját, aki jó

98

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

akik a társadalom alacsonyabb gazdasági és politikai szegmensében éltek (lásd 3.7. ábra). Ezek a szaporodási különbségek még azokban a nagyon egyszerű, vadászó-gyűjtögető társadalmakban is létrejönnek, ahol nincs vagyoni többlet, illetve felhalmozódó felesleg a törzsi vezetők birtokában. A lényeg az, hogy a státusokért és pozíciókért folyó vetélkedés ezekben a társadalmakban a teljes rátermettség növelésének eszközévé válik (Cronk et al. 2000, Low 2000). Reproduktív nyeresége miatt a magas státusok iránti törekvés tehát intenzív szelekciós nyomás alatt állt a humán evolúció során. Így érthető, hogy a „felfelé törekvés" (Adler) motivációja szerves része az ember veleszületett viselkedési repertoárjának. Erős idegrendszeri és hormonális szabályozás alatt áll, amelyben fontos szerepet játszik többek között a szerotonin, a tesztoszteron és a kortizol (Masters és McGuire 1994). Evolúciós örökségként erősen áthatja a modern társadalmakban élő ember viselkedési ambícióit, jóllehet az esetek többségében ennek már nincs pozitív hatása az utódszámra. Sőt, az ipari társadalmakban mindenhol azt tapasztaljuk, hogy a magasabb foglalkozási státusokat betöltő, iskolázott emberek kevesebb gyereket nevelnek fel, mint az alacsonyabb szocioökonómiai státussal rendelkezők (lásd részletesen 3.2.3.). Hangsúlyozni kell azonban, hogy a státusokkal kapcsolatos vetélkedés és a magas pozíciók birtoklásának vágya azért jellemzi a mai embert, mert fitnessnövelő stratégia volt az evolúció során - és ez a tény teljességgel független attól a másik ténytől, hogy a jelenlegi társadalmi környezetben már nem növeli az utódszámot (Boone és Kessler 1999, Mueller és Mazur 1998). Hogy miért nem, annak részletes magyarázatára a 3.2.3. fejezetben teszünk kísérletet.

2.4.5. Presztízs, rang, önértékelés
Az embert azonban nem csupán a hatalomért folytatott vetélkedés és az anyagi értelemben vett előnyös pozíciók megszerzésének igyekezete jellemzi. Sőt, úgy tűnik, hogy a dominanciaküzdelmek ősi stratégiái a Homo sapiens maga-

tartás-komplexumában visszaszorulnak, és az emberek közötti rangsor új elemekkel és bonyolult kapcsolatokkal bővül. Jerome Barkow (1989) szerint a dominancia főemlős jellegű szerveződésének törvényszerűségeit - amelyek még világosan kirajzolódnak a gyerekek viselkedésében - fokozatosan az emberek saját magukról és másokról alkotott értékeléseinek szimbolikus elvei helyettesítik. Szociális helyzetüket egyre inkább a társadalmi tekintély kulturális kategóriái határozzák meg, amilyen pl. a foglalkozási státus vagy értékes tárgyak birtoklása stb. Nem annyira a puszta hatalmi pozíció számít, mint inkább a mások által is elismert presztízs, amely erősíti Önbecsülésüket. Mindenkinek ugyanis saját referenciacsoportja szolgáltatja azokat a kritériumokat, amelyek segítségével önmagát kiértékeli. Az e kritériumoknak való megfelelés mértéke erősíti vagy gyengíti relatív pozíciónkat másokhoz képest. Érdemes pl. fekete ruhát hordani, bizonyos rock-koncertekre járni és kockázatvállaló viselkedést mutatni egy olyan csoportban, ahol magasra értékelik ezeket a tulajdonságokat. Az egyének közötti vetélkedés többnyire olyan dolgokért vagy szimbólumokért folyik, amelyek magas értékkel bírnak a csoporton belül, illetve amelyek révén magasabbra rangsoroljuk magunkat másokhoz képest (Henrich és Gil-White 2001). Az olyan fizikai tárgyak, mint a ritka lemezgyűjtemény és a tekintély olyan absztrakt formái, mint a neves emberekből álló baráti kör egyaránt azt szolgálják, hogy általuk elismert társadalmi kategóriákba kerüljünk. Megszerzésük magas presztízzsel jár, ami növeli önértékelésünket. A presztízs és önbecsülés motivációs rendszere éppúgy evolúciós termék, mint a dominanciára való hajiam. A szelekció az ember esetében a fizikai erőn és agresszión alapuló dominanciakésztetéseket az önbecsülés növelésére irányuló törekvés képességével cserélte fel. Kialakulása a szociális környezethez való specifikus alkalmazkodás eredménye, amely több szelekciós mechanizmust is magában foglalt. Először is, mint láttuk, a különböző cserekapcsolatok során egyesek nagy tekintélyre és befolyásra tesznek szert a csoporton belül (2.2.2.). A csoport

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

99 Különböző tárgyakkal veszi körül magát, amelyek eredeti funkciójukon kívül tulajdonosuk státusát és tekintélyét is jelzi. Háza, autója, öltözéke, nemkülönben befolyásos barátai vagy vonzó felesége jelzi azt a pozíciót, amelyet a csoportjában, illetve a társadalomban betölt. Maga a viselkedés is számos szimbolikus elemet foglal magában, amelyek funkcionálisan hasonló szerepet töltenek be, mint a főemlősök és a gyerekek pózai és kommunikatív gesztusai. Gondoljunk pl. egy hivatalos vacsora ülésrendjére, a katonai vagy bírói testületek ceremóniáira, vagy az etikett szabályaira, amelyek előírják, hogy kik előtt vagy kik után kerülünk sorra bizonyos dolgokban. Az iparosodást megelőző társadalmakban általában magas tekintélynek örvendenek az idősebb emberek. Közülük kerülnek ki a klánt, törzset vagy faluközösséget irányító vezetők. Az életkor többek között azért jelent magas presztízst, mert ezekben a kultúrákban az ismeretek átadása egyik generációról a másikra többnyire vagy kizárólagosan verbális úton történik. Ezért a tapasztalt és hosszú kort megérő emberek válnak a kollektív ismeretek legfontosabb átadóivá. A modern korban a tapasztalatszerzés és információátadás új útjai nyílnak (tömegkommunikáció, számítógép stb.), és ez csökkenti az idős emberek szerepét az ismeretek adásvételében. A felgyorsult életritmus azonban ugyancsak összefügg a presztízs-körök társadalmon belüli elosztásával. Napjaink szédítően gyors változásai a szórakoztatóiparban, a tömegkommunikációban és a fogyasztási javak területén minden valószínűség szerint egy státusküzdelem eredményei (Morris 1989). Arról van szó, hogy azok az élvezeti cikkek, amelyek egy adott korban jellemzik az uralkodó osztály köreit (bizonyos autótípusok, tenisz, vadászat) viszonylag hamar elterjednek a társadalomban. Ha a társadalom minden rétege - vagy legalábbis a középosztály - hozzájut ezekhez a termékekhez, többé már nem szimbolizálják a vezetők tekintélyét. Minél gyorsabban érik el a társadalom alsóbb rétegei, annál gyorsabban kell őket valami új és drágább formával - státusszimbólummal - pótolni a csú-

érdekében végzett erőfeszítéseik hosszú távon kifizetődőek számukra, mert egyedülálló képességeik és szaktudásuk (pl. a vadászatban való jártasság) miatt a többiek lemondanak erőforrásaik egy részéről (pl. szexuális kizárólagosságukról) a javukra. Másodszor, magas presztízst élveznek azok, akik speciális ismeretekkel rendelkeznek és olyan információk birtokában vannak, amelyek nélkülözhetetlenek mások számára. A csoport többi tagja annak fejében ismeri el kiváltságaikat, ha ennek fejében lehetőségük van arra, hogy ők is hozzájussanak a szükséges ismeretekhez, azaz ha módjuk van arra, hogy kövessék és utánozzák a többletinformációval rendelkező személyeket mint preferált modelleket (Henrich és Gil-White 2001). Harmadszor, valószínű, hogy nem csupán a természetes szelekció, hanem a szexuális (epigám) szelekció is előnyben részesítette a presztízs növelésének hajlamait. A férfiak növekvő szülői ráfordítása az evolúció során azzal járt, hogy a nők nem egyszerűen a dominanciaharcok győzteseit részesítették előnyben párkapcsolataikban - ahogy azt az emlősök nagy részénél látjuk hanem azokat, akik erőforrásokat biztosítottak az utódoknak. Ez azzal járt, hogy a férfiak nem fizikai küzdelmekben döntötték el az egymás közötti rangsort, hanem az ügyesség, szakértelem és jártasságok szerinti vetélkedések révén (Barkow 1989). Mindenkire igaz, hogy egyszerre több csoportnak is tagja, ezért az önbecsülés fenntartásának számos formája lehetséges. Előfordul, hogy az egyik csoport standardjainak nem tudunk megfelelni, ezért egy másik csoport célkitűzéseivel azonosulunk. Ennek érdekes következménye, hogy új és új „mesterséges" csoportok jönnek létre, ahol a vezető pozíciók megszerzése Önmagában is jutalmazó értékű. A galambtenyésztők vagy testépítők nagy energiaráfordítása úgy térül meg, ha sikeresek az általuk választott közösség kritériumai alapján. Mindenkinek szüksége van legalább egy olyan csoportra, ahol meg tudja szerezni mások elismerését és a rang különböző fokozatait. Ezeket a pozíciókat olykor látványos módon kommunikálja a többiek felé (Eibl-Eibesfeldt 1989).

100

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.29. ÁBRA A vérplazma tesztoszteronszintjének változása teniszmérkőzést megelőzően és azt követően ■ (Forrás: Booth és Mazur 1989)

cson (ritka ékszer, műalkotás, sziget a Csendes-óceánon stb.). Mint említettük, a magas státus és presztízs megszerzésére irányuló törekvés inkább a férfiakat jellemzi, s kevésbé a nőket. Ennek ultimatív okai abban foglalhatók össze, hogy a szexuális szelekció a kisebb szülői ráfordítással rendelkező hímek vetélkedését részesítette előnyben (lásd részletesen 3.3.1.). Proximatív okai közül pedig fontos megemlíteni, hogy a férfiak és a nők hormonháztartása lényegesen eltér egymástól. A vizsgálatok - elsősorban azok, amelyek nem kérdőíves módszert, hanem sokkal közvetlenebb viselkedési teszteket használtak a dominancia mérésére - szoros korrelációkat fedeztek fel a férfiak vérplazmájában keringő tesztoszteron mennyisége és a csoporton belüli vetélkedési készség mértéke között (Mazur és Booth 1998). Tenisz-, sakk- és más sportversenyeket elemezve továbbá azt találták, hogy a tesztoszterontermelés jellegzetes időbeni változásokat mutatott: növekedett a vetélkedések előtt, olykor pedig azt követően is (2.29. ábra). Az első növekedés mintegy felkészíti a szervezetet a mérkőzésre azzal, hogy növeli a kockázatvállalási kedvet és a koncentrálás intenzitását. Mértéke az ellenfél várható ellenállásától függ; erősebb ellenfél magasabb tesztoszteronelválasztást indukál. A második, verseny utáni

növekedést viszont csak a győztesekben mérték. Ráadásul csak azokban, akik érzelmileg is azonosultak a győzelmükkel, amelynek jóvoltából emelkedett hangulatba kerültek. Nem tapasztaltak ellenben változást a tesztoszteron mennyiségében azoknál a férfiaknál, akik első helyüket a szerencsének tulajdonították, vagy nem voltak megelégedve a teljesítményükkel. A vesztesekben viszont alacsonyabb tesztoszteronszintet mértek, mint a mérkőzés előtt (Booth et al. 1989). Ezek a kísérletek azt mutatják, hogy nem csupán a tesztoszteron befolyásolja a dominanciaküzdelmek végeredményét, az elért pozíció ugyancsak hatással van a hormontermelés szabályozására. Lehetséges, hogy a tesztoszterontermelés növelésére azért kerül sor, mert a győztest várhatóan újabb kihívások érik a jövőben. Csökkenése pedig talán azért következik be, hogy a vesztes nagyobb készséget mutasson a visszavonulásra és korábbi pozícióinak feladására. Ezt a jelenséget egyesek találóan „pszichológiai kasztrációnak" is nevezik (Mazur és Booth 1998). Női sportolók esetében részben más hormonváltozásokat találtak, ami azzal függ össze, hogy az evolúció során nem annyira a versenyhelyzetek megoldására szelektálódtak, sokkal inkább a csoportkötelékek fenntartásával kapcsolatos feladatok ellátására (3.3.3., 4.4.3.). Náluk is nö-

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

101 elsődlegesen csoportorientált: nagyobb figyelmet szentelnek a többiek viselkedésére, igyekeznek csillapítani a felmerülő vitákat, és több energiát fordítanak a közös feladatok szervezésére, mint saját előmenetelükre. Ennek ellenére a vizsgálatok azt mutatják, hogy a pszichológiai tesztek alapján dominánsnak minősített nőket a megkérdezettek lényegesen kisebb arányban helyeznék vezetői pozícióba, mint az egyébként kevésbé domináns férfiakat. Sőt, a vezető státust ténylegesen betöltő nők többnyire maguk is alacsonyabbra értékelik helyzetüket a férfi beosztottakkal szemben, mint a női beosztottakkal való összehasonlításban (Buss 1988). Nem világos egyelőre, hogy a női dominancia leértékelése - amely gyakori szerepkonfliktusokhoz vezet a nők részéről - mennyiben vezethető vissza evolúciós gyökerekre, és mennyiben a kulturális sztereotípiák és tradíciók terméke.

vekszik a mérkőzés előtti tesztoszteron (és kortizol) szintje, de ez a férfiak által termelt menynyiségnek csupán ötödét-hetedét teszi ki. Ráadásul, amint a vizsgálatokból kiderül, ez nem egyszerűen a testi küzdelemre való felkészülést szolgálja, hanem elsősorban a többiekre való ráhangolódást és a csoportkötelékek megerősítését (Bateup et al. 2002). Azoknál mérték a legmagasabb tesztoszteronszintet, akiket a legerősebb csapatszellem motivált az összecsapásra. A versenyt követően ugyancsak növekszik a tesztoszteronelválasztás, de ez semmilyen mérhető kapcsolatban nincs sem a győzelem tényével, sem pedig az azzal kapcsolatos pozitív hangulatváltozással. A nők, akik tehát evolúciós örökségüknél fogva ~ és ennek megfelelő neurohormonális szabályozásuk miatt - kevésbé hajlanak a vetélkedő, agresszív viselkedésre, számos tekintetben más szerveződési elvek alapján felépülő dominanciacsoportokat alkotnak. Gyerekeknél és kamaszoknál azt találták, hogy a lányok kisebb méretű, gyengébben integrált, kevésbé stabil hierarchiákat képeznek, mint a fiúk (Geary 1998, Savin-Williams 1987), Vezetőik leginkább gondoskodó, „anyáskodó" szerepükkel tűnnek ki: tanácsokat adnak a többieknek, megszervezik a csoport mindennapi életét, vigasztalást, érzelmi támogatást nyújtanak. Ritkán folyamodnak testi erőszakhoz, elsőbbségüket verbális és indirekt eszközökkel biztosítják, pl. a másik kibeszélése vagy semmibe vevése révén (3.3.3.). Felnőttkorban ugyancsak kevesebb figyelmet szentelnek az elsőbbségért folytatott küzdelmeknek és többet a személyes kapcsolatoknak. Egy vizsgálatban azt találták, hogy minden 10 nő közül 8 magasabb pontszámot ér el a másokkal kapcsolatos gondoskodás és törődés személyiségtesztjeiben, mint az átlagos férfi, miközben 10 férfiből 7 a dominanciával kapcsolatos tulajdonságokban (magabiztosság, fölénytudat, rámenősség) múlja felül a nőket (Feingold 1994). A férfi vezetők általában hajlamosak az önreklámozásra, sokszor dicsekednek teljesítményeikkel, és gyakran élnek beosztottaikkal szemben a parancs, sőt fenyegetés eszközével. A vezető szerepet betöltő nők magatartása ezzel szemben

2.4.6. Lojalitás és egalitariánizmus
Korábban láttuk, hogy a dominanciahierarchia alacsonyabb pozícióinak elfogadása növeli az alárendeltek teljes rátermettségét az alternatív stratégiákat működtető riválisaikhoz képest. Végső soron ez az oka annak, hogy az ember viselkedésében is meghatározó szerepet játszik a lojalitás pszichológiai képessége. Vezető szociálpszichológusok, mint Milgram, Festinger, Mead, már évtizedekkel ezelőtt hangsúlyozták, hogy a csoportvezető tekintélyének elismerése és az általuk hozott szabályok követése éppúgy fontos része az emberi természetnek, mint a dominanciára való törekvés. Lojalitás és engedelmesség nélkül nincs társadalmi szerveződés; a csoport kohéziója csak addig maradhat fenn, amíg az egyének érdekében áll a status quo elfogadása és a vezetők által megfogalmazott célok és normák követése. Miután a csoportba való tagolódás és a stabil hierarchia kiépítése mindenki számára előnyöket kínált, erős szelekciós nyomások irányultak az engedelmesség és tekintélytisztelet specifikus viselkedési algoritmusainak elterjedésére (Henrich és Gil-White 2001, Smither 1993).

102 Ezek a hajlamok olykor drámai erővel mutatkoznak meg. Egy híres kísérletben a résztvevőket arra kérték, hogy áramütéssel büntessenek meg egy számukra ismeretlen embert, aki hibákat követett el a feladatok megoldása során (Milgram 1974). A hibák számának emelkedésével egyre növekvő intenzitású elektrosokkot kellett alkalmazniuk, amelyet követően hallhatták a páciens tiltakozását, nyögését és jajgatását. A kísérleti személyek nem tudták, hogy a jelenet megrendezett volt, mint ahogy természetesen az áramütések sem voltak valódiak. Ennek ellenére több mint 60%-uk elment a végsőkig, azaz hajlandó volt „halálos kimenetelű" áramütést mérni az áldozatra. A kísérletben részt vevő személyek nem voltak szadisták, ellenkezőleg, lelkiismeret-furdalást éreztek és részvétet mutattak az áldozat iránt. Sokan tiltakoztak a kísérletvezetőnél, mások csaltak és az előírtnál kisebb elektrosokkot alkalmaztak, ha a vezetők ezt nem látták. Mégis, kevesebben voltak azok, akik erkölcsi fenntartásaikat követve szembeszálltak a kísérletvezetők akaratával. A többség számára a vezetőknek való engedelmesség és az utasításoknak való megfelelni akarás erősebb indíték volt, mint a fájdalom okozása miatt érzett bűntudat. Ez a kettős programozottság - tehát egyfelől a magasabb státus és presztízs megszerzésére irányuló törekvés, másfelől az engedelmesség, lojalitás iránti vágy - univerzális emberi sajátosság. Ennek eredményeként a társadalmi hierarchia és státus valamennyi emberi kultúrában meghatározó jelentőséggel bír, a törzsi társadalmakban éppúgy, mint az agrárállamokban vagy a modern ipari országokban. Valójában minden emberi közösség hierarchikusan szerveződik az iskolai osztályoktól kezdve a különböző hivatalokon keresztül a társadalmi intézményekig. Ez nem meglepő: a kulturálisan különböző státusrétegződések mögött álló egyéni indítékok meghatározott evolúciós érdekekre vezethetők viszsza. Emlékezzünk vissza arra, hogy a dominanciahierarchia nem csupán a vetélkedés színtere, hanem az együttműködés és a csoportintegráció eszköze is. A státusszerveződés konkrét formái persze sajátos társadalmi erők hatására jönnek

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

létre; szilárdabb és merevebb hierarchiákat hoznak létre pl. az olyan tényezők, mint külső fenyegetettség, gyors döntési kényszer, speciális feladatok megoldásának szükségessége stb. (Rubin 2000). Egyes társadalomtudósok, mint Marx, Polányi, Sahlins, azt állítják, hogy a primitív társadalmakban nincs társadalmi-gazdasági rétegződés. Újabban Christopher Boehm (1993, 1999b) hangoztatja, hogy a törzsi társadalmak egalitariánus módon szerveződnek és egyfajta „negatív hierarchiát" mutatnak (2.3.4.). Ez azonban valószínűleg túlzás. A tények azt mutatják, hogy miközben az archaikus társadalmak többségében valóban nincsenek mérhető vagyoni és politikai különbségek, a szociális és reproduktív rétegződések ennek ellenére kialakulnak. Laura Betzig (1988) polinéziai (ifaluk) falvakban folyó vizsgálatai például azt mutatták, hogy a törzsi vezetőket nem csupán tisztelet és tekintély övezte,

2.30. ÁBRA Ifaluk főnökök (a) és más férfiak (b) napi tevékenységének összehasonlítása ■ (Forrás: Betzig 1988)

2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS

103 munista párt fennhatósága alatt élő tömegek körében - gátolta az egyéni ambíciók érvényesülését. Másrészt viszont a felfelé törekvés és hatalmi vágy gyakran despotizmushoz vezet. Ennek egyik fő oka az, hogy a vezető státusok iránti törekvés motivációjára nem jellemző az önszabályozó rendszerek negatív visszacsatolási folyamata. Ez azt jelenti, hogy a hatalmi vetélkedés során megszerzett erőforrások általában nem elégítik ki a vetélkedés alapjául szolgáló szükségleteket - ellentétben pl. a táplálkozási és szexuális vágyak csillapíthatóságával hanem újabb státusok és rangok elnyerésének kiindulópontját képezik. Nyilvánvaló, hogy egy demokratikus rendszer a dominanciahierarchia ésszerű és társadalmilag ellenőrzött szerveződését igényli.

hanem ellenőrzésük alatt tartották az anyagi javakat is. Kevesebb fizikai munkát láttak el, mint a csoport más tagjai (2.30. ábra), és a többiek által nekik ajándékozott halat és gyümölcsöt közeli rokonaik között osztották el. Ezzel az erőforrások áramlásának olyan rendszerét tartották fenn, amely biztosította egy szűk rokoni koalíció hatalmát. Ennek megfelelően a vezető réteg tagjai több feleséget tartottak és több gyereknek adtak életet, mint a falu más lakói. A hierarchikus szerveződés persze kétélű fegyver. A felfelé irányuló törekvés, a „magasabb" célok utáni vágy alapja lehet az emberi kreativitásnak és kezdeményezőkészségnek. A kommunista rendszerek kudarcának egyik oka éppen az volt, hogy az „egyenlőség" ideológiai és gazdasági kierőszakolása - legalábbis a kom-

2.5. fejezet

GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS
A fejezet elején részletesen láttuk, hogy a rokonok egymás iránti elköteleződése közös genetikai érdekeltségi rendszerből fakad. A leszármazási kapcsolatban nem lévő „génrokonok" egymás iránti vonzalma ugyancsak fontos szerepet játszik a hasonlósági alapon történő párválasztás (homogámia) során. A rokonok iránti szelektív bánásmód egy másik, ellentétes irányú formája a közeli családtagokkal való szexuális kapcsolat, a vérfertőzés (incesztus) elkerülése, amely univerzális emberi tulajdonság.

2.5.1 A vérfertőzés elkerülése: negatív imprinting
Az elmúlt száz évben számos antropológus és szociológus kísérelt meg választ adni arra a kérdésre, hogy mi a vérfertőzéssel kapcsolatos tilalmak eredete és funkciója (Bereczkei 1991). Malinowski és Parsons szerint az incesztustabuk azért jöttek létre, hogy megakadályozzák a családon belüli szexualitás romboló erejét, aminek következtében a családtagok szerepei jóvátehetetlenül összekuszálódnak, a családi integráció széttörik. Mások - mint pl. Tylor vagy LéviStrauss - azt állítják, hogy a vérfertőzés tilalma valójában az idegen csoportok közötti kölcsönös házasságok (exogámia) kialakulását szolgálta, amelynek az volt az előnye, hogy a korábban elszigetelt családok, klánok erős és hatékony politikai szervezetekben egyesültek. Miközben ezek a magyarázatok fontos történeti szempontokra világítanak rá, nem érintik a vérfertőzés elutasításával kapcsolatos legáltalánosabb és legmélyebb (ultimatívj okokat. Egyrészt az ember csaknem valamennyi ivarosan szaporodó fajjal osztozik a vérfertőzés elkerülésének tendenciájában (Gray 1985). Másrészt, a társadalmi kényszererők elemzése mellett magyarázatra vár az a mély érzelmi elutasítás, amely - kevés kivétellel - valamennyiünkre jel-

lemző a közeli rokonokkal folytatott szexuális tevékenység megítélésében. Harmadszor, tisztázni kell azokat a szelekciós folyamatokat, amelyek létrehozták a szexuális averziók kifejlődéséhez vezető tanulási mechanizmusokat (pszichológiai algoritmusokat). A szociobiológusok már viszonylag korán felvetették, hogy a vérrokonokkal történő szexuális érintkezés tilalmát egy olyan adaptív mechanizmus hozza létre, amely a beltenyészet által kirótt súlyos „élettani büntetés" elkerülését szolgálja (Wilson 1975, 1978). Valóban, a rokonházasságok nyomán létrejövő beltenyészet súlyos költségekkel jár az utódok túlélésére - és így a szülők rátermettségére - nézve. A beltenyészet ugyanis növeli a homozigótaság fokát, ami annyit jelent, hogy a közeli származási kapcsolatban álló szülők, miután génállományuk részben átfedő, számos tulajdonságra nézve azonos géneket fognak átadni gyermeküknek. Emiatt növekszik annak a valószínűsége, hogy az öröklődő fogyatékosságok recesszív génjei homozigóta formában fognak megjelenni az utódban és káros egyedfejlődési folyamatokat indítanak el. Minél nagyobb a szülők között rokonsági együttható, és minél több generáción keresztül folytatódik a rokonházasság, annál nagyobb lesz az ún. beltenyésztési leromlás (inbreeding depression) mértéke. Ezt egy olyan

2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS

105

2.31. ÁBRA A beltenyésztési leromlás növekedése a párok közti rokonsági együttható és az egymásra következő generációk számának függvényében ■ (Forrás: Durham 1991)

együtthatóval adjuk meg (i), amely az utód életképességében mérhető csökkenés százalékos arányát fejezi ki (2.31. ábra). A tapasztalati eredmények meglehetősen pontosan tükrözik ezeket az elméleti elvárásokat (Durham 1991). Kórházakból, bírósági aktákból és nevelőotthonokból származó adatok pl. azt mutatják, hogy az elsőfokú rokonok között történő - tehát a szülők (is gyerekek, illetve a testvérek között végbemenő - vérfertőzés több mint ötszörösére növeli a súlyosan fogyatékos és halva született gyerekek arányát a normál populációhoz képest. A másodfokú rokonok (pl. nagybácsi-unokahúg, r=0,25) között és a harmadfokú rokonok (unokatestvérek, r=0,125) között történő szexuális kapcsolat kevésbé drámai, de még mindig súlyos hatással van az utó-

dok életképességére (2.3 táblázat), A testi és szellemi fogyatékosságok - szellemi retardáció, agyi és szívkárosodások, süketnémaság, törpeség stb. - többnyire olyan súlyosak, hogy növelik a gyermekkori halálozás kockázatát, illetve csökkentik e gyerekek későbbi normális párkapcsolatainak az esélyét, ami a szaporodás szempontjából ugyanazt jelenti a szülők számára: genetikai képviselet nélkül maradnak az unokák nemzedékében. A beltenyészet másik költsége nem az egyénen belüli, hanem az egyének közötti genetikai sokféleség csökkenésével kapcsolatos (Daly és Wilson 1983). Véletlenszerű párzás esetén a rekombináció mechanizmusa óriási genetikai változatosságot teremt; minden egyes generációban új és egyedi génkombinációkat hoz létre a szülői génsorozatokból. Pontosan ez a sokféleség teremti meg a lehetőséget arra, hogy az élőlények képesek legyenek alkalmazkodni a környezet változásaihoz, hirtelen előálló kihívásaihoz, A beltenyésztés, amely tiszta homozigóta vonalakat eredményez, erősen csökkenti ezt a genetikai heterogenitást, és ezzel csökkenti a szülők rátermettségét. Előfordulhat ugyanis, hogy nem lesznek olyan utódaik, amelyek sajátos génkombinációik következtében a megváltozott környezethez is képesek alkalmazkodni és szaporodni. A beltenyésztéssel együtt járó fitnessveszteségek miatt a vérfertőzés elkerülése olyan adaptív magatartás, amely szelektív előnyt biztosít azokkal szemben, akik rokonaikkal folytatott szexuális kapcsolataik miatt veszélyeztetik szaporodási sikerüket. Természetesen nem arról van szó - miként egyes korai hipotézisek sugallták - hogy a vérfertőzés miatti genetikai károsodások ismerete hozza létre a tilalmat, A vérfertőzés ellen automatikus szelekció dolgozott; azok
2.3. TÁBLÁZAT Súlyosan fogyatékos és halva született gyerekek aránya vérfertőző és nem vérfertőző családokban ■ (Forrás: Durham 1991)

106 az egyének, akik távoltartották magukat a rokonokkal való szexuális érintkezéstől, több túlélő utódot nemzettek, mint azok, akik nem mutattak szexuális averziót hozzátartozóikkal kapcsolatban. Egyúttal több gént adtak át a következő generációnak, köztük azokat, amelyek a vérfertőzés elkerülésére hajlamosítottak. Kérdés persze, hogy miként fejeződnek ki ezek az adaptív hajlamok az egyedfejlődés során. Az evolúciós pszichológusok azt a magyarázatot fogadják el, amelyet az ismert antropológus, Edward Westermarck (1910) fogalmazott meg sejtésként még a XX. század elején. Ezt a magyarázatot - amely Westermarck-hatás néven ment át a jelenlegi köztudatba - a szociobiológusok dolgozták ki abban a formában, amely a mai kutatások számára is érvényes elméleti keretet nyújt (Van den Berghe 1983). Eszerint azok között alakul ki szexuális averzió, akik gyerekkorukban ugyanabban a szociális környezetben nőnek fel. Az életük első 6-8 évében tapasztalt tartós és bensőséges kapcsolatok olyan érzelmeket váltanak ki bennük, amelyek később szexuális elutasításban fejeződnek ki az együtt élő családtagokkal szemben. Ezt a mechanizmust negatív imprintingnek nevezték el, jelezve, hogy itt egy olyan típusú bevésődésről van szó, ahol az együtt nevelkedő gyerekek szexuális téren később érdektelenné válnak egymás számára. Minthogy történelmünk túlnyomó részében - és részben ma is - az együtt élő emberek egyúttal közeli rokonok is voltak, a vérfertőzés elutasításának ez a fajta tanulása előnyős volt a rátermettségre nézve. Ennek következtében olyan pszichológiai algoritmusra szelektálódtunk, amely a szociális együttélés tapasztalatait adaptív irányba - a vérfertőzés elkerülésének irányába - tereli. Számos közvetett bizonyítékot találtak a Westermarck-hatás alátámasztására. Az egyik legismertebb vizsgálat adatai szerint az ugyanabban az izraeli kibucban, szoros testi és lelki közelségben felnövő fiatalok nagyon ritkán lépnek egymással házasságra, noha ennek semmilyen közösségi szankció nem állja útját (Shepher 1983). Testvérként szeretik egymást, nem szexuális partnerként, amit ők is megerősítenek,

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

hangoztatván, hogy nem éreznek egymás iránt erotikus vágyat, csak barátságot. Azokban a szórványos esetekben, amikor kibuctagok házasodtak össze, kiderült, hogy a házaspárok hatéves koruk után kerültek a közösségbe és csak ezután ismerték meg egymást, valószínűleg túl a bevésődés kritikus periódusán. Minthogy az egy kibucban felnövő gyerekek általában nem rokonok, a közöttük létrejövő negatív imprinting nem adaptív, de működési mechanizmusa éppen emiatt „leplezhető le". Hasonló „mesterséges" környezetet tanulmányoztak Tajvanon, ahol a régi kínai szokásoknak megfelelően még ma is létezik az a házassági forma, ahol a szülők lányukat röviddel születése után a kiválasztott vőlegény családjához adják, és a „jegyespár" ettől fogva együtt nevelkedik (Wolf 1976). Házasságuk ennek eredményeként többnyire sikertelen lesz, ami főként a kölcsönös szexuális érdeklődés hiányára vezethető vissza. Így nem meglepő, hogy 30-40%-kal kevesebb gyerek születik ezekben a házasságokban, összehasonlítva azokkal a családokkal, ahol a jegyeseket egyáltalán nem költöztetik össze, vagy ha igen, csak jóval később, a kamaszkor elérése után. Háromszor gyakoribbak a válások és - minden büntetés ellenére - ugyancsak sokkal elterjedtebb a házasságtörés. Újabb kutatások, amelyek „valódi" (biológiai) testvérek között létrejövő vérfertőző kapcsolatokat vizsgáltak, és a korábbi elemzésekhez képest jobban kezelhető, közvetlen adatokra támaszkodtak, ugyancsak a Westermarck-hatás érvényességét húzzák alá (Bevc és Silverman 1993, 2000). A kutatóknak az volt a feltevése összhangban a negatív imprinting modellel -, hogy a testvérek egymástól való gyerekkori szeparációjának időtartama és gyakorisága korrelál a vérfertőző kapcsolatok előfordulási valószínűségével. Ennek az az oka, hogy a korai kötődések hiányában a testvérek szexuálisan érdekesek maradhatnak egymás számára. Több mint száz olyan amerikai testvérpárt kérdeztek meg, akiknek közös szexuális élményben volt részük, és összehasonlították őket olyanokkal, akik soha nem vettek részt vérfertőző kapcsolatban. Első megközelítésben nem találtak különbséget

2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS

107

a két csoport között a tekintetben, hogy a testvérpár tagjai mennyi időt töltöttek egymástól távol. Ha azonban a vérfertőző kapcsolatokat két csoportra bontották ~ egyikbe a szexuális közösülés, másikba az egyéb szexuális jellegű aktivitás (simogatás, csók, ölelés) került -, érdekes eredményeket kaptak. Azok, akik gyerekkoruk első hat évében legalább egy évig külön éltek, nagyobb valószínűséggel vettek részt olyan vérfertőző kapcsolatban, amely a szexuális aktust is magában foglalta, mint azok, akiket nem választottak el egymástól. Megfordítva: a vérfertőző nemi viszonyt folytató testvérek gyermekkorukban több mint tízszer olyan gyakran éltek egymástól külön, mint a többi testvérpár (2.32. ábra). Mintegy 80%-uk hároméves koráig egyáltalában nem találkozott a testvérével. Hozzájuk képest lényegesen ritkább és rövidebb szeparációs időszakokat találtak azoknál a testvérpároknál, akik egyéb, nem genitális jellegű sze-

2.32. ÁBRA Az egy évnél hosszabb gyerekkori szeparációs időszak előfordulási gyakorisága azoknál a testvéreknél, akik különböző vérfertőző tevékenységekben vettek részt és azoknál, akik nem vettek ilyenben részt ■ (Forrás: Bevc és Silverman 2000)

xuális tevékenységet folytattak, illetve azoknál, akik semmilyen vérfertőző viszonyban nem vettek részt. A szerzők szerint ezek az eredmények - miközben jól illeszkednek a Westermarck-hatás általános elméleti modelljébe - részben átértékelik a negatív imprintinggel kapcsolatos korábbi felfogást. A korai együttélés ugyanis - úgy tűnik - nem egyszerűen a szexuális érdeklődés általában vett elfojtásáért felelős, sokkal inkább a nemi aktussal szembeni specifikus gátlás kialakulását hozza létre. A vérfertőzés elkerülésében eszerint nagyobb specificitással rendelkező pszichológiai algoritmusok vesznek részt, nem pedig terület-általános viselkedési szabályok. Másfelől az az eredmény, miszerint a vérfertőzéssel szembeni averzió elsősorban a közösülésre korlátozódik és kevésbé más szexuális tevékenységre, az adaptacionista magyarázatok érvényességét növeli az alternatív elméletekkel szemben, hiszen a szóban forgó averzív hajlamok funkciója pontosan az, hogy megakadályozza a közeli rokonok közötti szaporodást. A negatív imprinting modell az együtt nevelkedő gyerekek - testvérek, féltestvérek, unokatestvérek - körén túl a szülők és utódok közötti kapcsolatra is alkalmazható. Mint ismeretes, a gyerekek az anyával és az apával olyan, kölcsönös bevésődéseken alapuló kötődéseket alakítanak ki életük első néhány évében, amely később döntően befolyásolja a közöttük kiépülő érzelmi kapcsolatokat (4.1.1.). Feltételezhető, hogy az idősebb generáció tagjai között éppúgy létrejön az utódok iránti szexuális érdektelenség és elutasítás, mint a gyermekek körében. Ezt támasztják alá azok a vizsgálatok, amelyek szerint azok az apák, akik vérfertőző viszonyt folytattak a lányukkal, korábban több időt voltak a családjuktól távol és kevésbé vettek részt a gyerekgondozásban, mint a kontrollcsoport tagjai (Seto et al. 1999), Lehetséges, hogy a mostohaapák nagyobb részvétele a vérfertőző kapcsolatban arra vezethető vissza, hogy mostohalányukkal többnyire későn találkoznak - túl a bevésődés kritikus periódusán (4,2.4.). Egyesek feltételezik, hogy mind a testvérek, mind a szülők és utódok közötti szexuális aver-

108 zió kialakulásában fontos szerepet játszanak a feromonok (Schneider és Hendrix 2000), A korai kapcsolatok során a közeli rokonok megismerik egymás szagát, és ez a későbbiekben szexuálisan kellemetlen ingerré válik. E hipotézis egyelőre közvetett bizonyítékokra épül. Az egyik az, hogy a gyermekek és szüleik már néhány napos korukban felismerik egymás szagát, és ezek az emléknyomok a későbbiek folyamán is fennmaradnak (4.1.1.). A testvérek három- és hatéves koruk között képesek megkülönböztetni egymás szagát az idegenekétől (Porter 1987). Másrészt több jelenlegi kísérlet szerint az emberek - más emlősökhöz hasonlóan - párválasztásuk során érzékenyek azokra a szagokra, amelyek partnerük genetikai különbözőségét közvetítik. A nők pl. azoknak a férfiaknak a testszagát részesítik előnyben, akik a sajátjuktól eltérő MHC génekkel, azaz az immunvédelem szempontjából különböző allélekkel rendelkeznek (Wedekind et al. 1995). Lehetséges, hogy az ezeken a génszakaszokon mért heterozigótaság segíti az utódokat a fertőzésekkel szembeni védelemben. Tény, hogy az MHC tekintetében nagyobb különbséget mutató házaspároknál magasabb fogamzási gyakoriságot, ugyanakkor kevesebb spontán abortuszt találtak, mint az MHC alapján hasonlóbbnak minősülő párok esetében (Ober et al. 1997).

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.5.2. Incesztustabuk
A pszichológiai irodalomban - különösen a pszichoanalízisben - régóta feltett kérdés, hogy a vérfertőzéssel kapcsolatos egyéni hajlamok miként szövődnek bele a kultúrába, azaz hogyan jöttek létre a különböző tiltó jellegű társadalmi intézmények, tabuk és törvények. Ismerjük Freud válaszát: az incesztustabuk a tudatalattiban elhelyezkedő vérfertőző vágyaink elfojtását szolgálják. Ez a magyarázat ma már valószínűleg éppoly kevéssé állja meg a helyét, mint a szociobiológusok első nemzedékének az a felfogása, amely szerint a tabuk a beltenyészet

ző történelmi, demográfiai és kultúrközi elemzések azt mutatják, hogy nincs egyértelmű megfelelés a vérfertőzéssel kapcsolatos pszichológiai attitűdök és az adott kultúrában szabályozó szerepet betöltő incesztustabuk között. Tény, hogy a kultúrák mindössze 44%-ában találunk olyan tabukat, amelyek a közeli rokonok közötti szexuális kapcsolatokat tiltják. Ráadásul, óriási kulturális változatosság uralkodik e téren: az inkák még az unokatestvérekkel folytatott vérfertőző viszonyt is megvakítással büntették, a trumai társadalomban megelégednek a szóban elhangzó „rendreutasítással", míg Ghánában bevett szokás, hogy a nagyszülők és az unokák egy ritualizált szexuális tréfa keretében hangsúlyozzák a vérfertőzés abszurditását (Durham 1991). Robin Fox (1983) antropológus arra a következtetésre jutott, hogy szoros megfelelés van az incesztustabuk előfordulása és intenzitása, illetve a különböző kultúrák nevelési szokásai között. Azokban a kultúrákban, ahol komoly engedékenységet tanúsítanak a fiatalkori szexualitással kapcsolatban, továbbá szorgalmazzák a különböző nemű testvérek testközeli nevelését annak minden nemiséget érintő következményével együtt (meztelenség, szexuális tréfák stb.), ott nem alakulnak ki erős vérfertőző tabuk. A Westermarck-hatás ismeretében ez érthető is, hiszen a tartós együttélés a közösség minden tagjában létrehozza a szexuális averziót, és ez önmagában is elegendő elhárítást jelent. Ahol viszont elítélik a házasság előtti nemi életet, puritán nevelési elveket foganatosítanak, beleértve a különböző nemű gyermekek szétválasztását, ott többségében erős tabukat is felállítanak. Ezekre szükség is van, hiszen a gyermekkori bensőséges kapcsolatok hiányában nem alakul ki az elemi szexuális elutasítás. Újabb kutatások ezen túlmenően arra is rámutattak, hogy a vérfertőző tabuk egy részének semmi köze nincs a közeli rokonok szexuális kapcsolatának a szabályozásához. Nancy Thornhill (1991) szerint sokkal inkább azt a célt szolgálják, hogy bizonyos csoportok számára biztosítsák és megvédjék a tulajdont, a pozíciót és az apai státust. Gyakori például, hogy az incesz-

2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS

109

tustabuk a távoli rokonok - pl. különböző fokú unokatestvérek - házasságát tiltják. Az ilyen házasságok általában azzal járnak, hogy növelik a család birtokában maradó vagyon nagyságát és a vérségi kapcsolatok kiterjesztésével biztosítják politikai hatalmát. A törzs vagy az állam uralkodó csoportjainak éppen ezért az az érdeke, hogy megadályozzák a szociális hierarchiában alattuk álló családok integrációját, többek között az incesztustabu alkalmazásával, A kultúrközi vizsgálatok - amelyek 128 társadalomra terjedtek ki - valóban azt mutatták, hogy az ilyen incesztustabuk többnyire a gazdaságilag és politikailag erősen rétegzett társadalmakban találhatóak, ahol a társadalom vezetői egyenlőtlenül, azaz a saját érdekeik szerint alkalmazzák őket (Thornhill 1991) (2.33. ábra). Büntetlenül megsértik a házassági előírásokat, amely által növelik hatalmukat, miközben másokat keményen megbüntetnek ugyanazért a normasértésért. Az incesztustabukat számos kultúrában még azokra is kiterjesztik, akik nem állnak származási kapcsolatban egymással, például a házastárs rokonaira. Az ilyen tabuk elsősorban a patrilineáris, illetve patrilokális társadalmakra jellemzőek, ahol az egy faluban lakó, közös származású férfiak gyakran próbálnak szexuális viszonyt kezdeményezni valamelyik rokonuk feleségével. A szóban forgó tabuk ennek megfelelően a társadalom vezetőinek apai státusát igyekeznek védeni. A vérfertőzési tabuk kiterjesztésével merőben ellentétes folyamatok is lejátszódnak: számos kultúrában engedélyezik, sőt szorgalmazzák, esetleg előírják bizonyos rokonok egymással való házasságát (Van den Berghe 1983). A kutatások azt mutatják, hogy ez olyankor megy végbe, amikor a beltenyészet költségei alacsonyak, a kültenyészet (outbreeding) - tehát a rokoni körön kívüli párválasztás - költségei viszont magasak. A beltenyészet, mint láttuk, akkor jelent viszonylag alacsony kockázatot, ha nem első- (r=0,50) vagy másodrendű (r=0,25) rokonok között megy végbe. A kültenyészet pedig akkor veszteséges, ha csökkenti a rokoni koalició integrációját, előnytelen házassághoz vezet és ezzel rontja a résztvevők szaporodási si-

2.33. ÁBRA A vérfertőzéssel kapcsolatos szabályok alkalmazásának mértéke a társadalom gazdasági és politikai rétegződésének függvényében ■ (Forrás: Thornhill 1991)

kerét. Így pl. a korábban említett yanomamö indiánok az unokatestvérek mint potenciális házastársak cseréjén keresztül növelik az egy faluban élő rokoni csoportok kohézióját, ezenkívül csökkentik a nőkért folyó, sokszor kíméletlen versengést (2.1.2.). A rokonok ilyen módon biztosítják egymás számára a házasságra alkalmas nőket, amelynek hiányában a többnejű yanomamök gyakran vesznek részt véres kimenetelű nőrablásokban, párbajokban, portyákban, hogy növeljék feleségeik számát (Chagnon 1979). A már szintén említett guatemalai k'ekchi indiánok a saját falujukon beiül próbálnak házasodni, hogy ezzel fenn tudják tartani gazdasági kapcsolataikat a helyi rokonokkal, ami a kukoricatermesztés és ezzel a megélhetés legfontosabb feltétele (2.1.2.). Nyilvánvaló, hogy ez előbb-utóbb rokonházasságokhoz vezet. Ez azonban ritkán lépi túl a harmadfokú rokonok (unokatestvérek) körét, így nem okoz súlyos beltenyésztéses leromlást. Sőt, az adatok arra mutatnak, hogy azok nevelnek fel kevesebb túl-

110 élő utódot, akik máshonnan hoznak maguknak feleséget, hiszen nem, vagy csak kevéssé számíthatnak feleségük rokonságának támogatására (Berté 1988). Nem ritka azonban, hogy az incesztustabukat a közeli rokonok is megsértik. A történelem folyamán mindig voltak olyan társadalmi csoportok, főleg a társadalom vezető rétegeiben, amelyek kifejezetten támogatták, sőt előírták a közeli rokonok házasságát. Az egyiptomi fáraók, a perui inkák, egyes afrikai monarchiák uralkodói dinasztikus-politikai okokból házasodtak saját családjukon belül: a vérfertőzés bevált eszköz volt arra, hogy konszolidálják hatalmukat a társadalmi piramis csúcsán (Shaw 1992). A beltenyészet súlyos kockázatát valószínűleg azzal védték ki, hogy nagy számú feleségük és ágyasuk köréből előbb-utóbb születtek egészséges gyermekek, akik biztosítani tudták a származási vonal folytonosságát. A negatív imprinting hatását pedig a korai szeparációval semlegesítették; egyes leírások szerint pl. a leendő fáTaó és jövendőbeli („hivatalos") felesége - akik gyakran testvérek vagy féltestvérek voltak - külön nevelkedtek és kamaszkorukig nem találkoztak. Ami a napjainkban elkövetett vérfertőzések előfordulási gyakoriságát illeti, csak becslésekre támaszkodhatunk, hiszen a feltárt esetek csupán töredékét képezik a társadalom egészében előforduló incidenseknek. Amennyiben a vérfertőzést a közeli vérrokonok (r=0,5 és 0,25) heteroszexuális közösüléseként határozzuk meg, a legtöbb szakember az 1 százalék és 1 ezrelék közé teszi előfordulásukat (Van den Berghe 1983). Leggyakoribb ezen belül az apa és lánya közötti incesztus. Klinikai pszichológusok és pszichiáterek vizsgálatai szerint az ilyen kapcsolatok melegágya az erősen diszfunkcionális családi rendszer, amelyben a családi szerkezet mereven patriarchális, a házastársak kapcsolata távolságtartó, gyakori a szerepzavar, a belső feszültség és a külső elszigetelődés. Az apát patologikus jellegű agresszivitás és a szexuális viszszaélésekre való hajlam jellemzi, az anyát pedig nagyfokú függőség, passzivitás, sok esetben pedig krónikus depresszió (Swanson és Biaggio 1985). Általános tanulságként újra le kell szö-

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

geznünk, hogy a veleszületett hajlamok (pszichológiai algoritmusok) sohasem írják elő mereven a viselkedés egyértelmű és konkrét kimenetelét. A vérfertőzéssel kapcsolatos averzió, noha az egyik legerősebb evolúciós kényszer, bizonyos extrém szociális környezetekben megváltoztatható és elfojtható.

2.5.3. Homogámia
Az elmúlt mintegy két évtized vizsgálatai empirikusan is alátámasztották azt a korábbi sejtést, hogy a házaspárok többsége számos tulajdonság tekintetében hasonlít egymásra. Pozitív korrelációkat találtak közöttük szocioökonómiai státusuk, koruk, iskolázottságuk, intelligenciájuk, személyiségjegyeik (pl. introverzió-extroverzió), antropometriai jellegeik, fizikai vonzerejük és számos egyéb tulajdonság tekintetében (Jaffe és Chacon-Puignau 1995, Mascie-Taylor 1988, 1995, Penton-Voak et al. 1999). Nem csupán nagyobb hasonlóságot mutatnak az adott populációból véletlenszerűen választott párokhoz képest, hanem hasonlóbbnak is tekintik magukat másokhoz viszonyítva. Miközben a homogámia létrejöttét számos társadalmi tényező - térbeli közelség, gazdasági előnyök stb. befolyásolja, alapját és univerzális jellegét minden valószínűség szerint olyan pszichológiai programok biztosítják, amelyek az evolúció során jöttek létre. Erre mutatnak azok a vizsgálatok, amelyek a homogámia adaptív jellegét támasztják alá. Azt találták, hogy növeli a házasság stabilitását; a hasonlónak ítélt párok elégedettebbek voltak házasságukkal, mint a többiek (Weisfeld et al. 1992). A testmagasság és az iskolázottság tekintetében megnyilvánuló homogámia esetében több gyerek születik és kevesebb vetélés vagy halvaszülés történik (Mascie-Taylor 1988). Egy több mint 1800 magyar férfira és nőre kiterjedő vizsgálat azt mutatta, hogy azok a házaspárok, akik egyforma iskolai végzettséggel rendelkeznek, tovább maradnak együtt, elégedettebbek házasságukkal és több közös gyereket nevelnek, mint a nem homogám párok (Bereczkei és Csa-

2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS

111

naky 1996b). A magasabb fertilitás valószínűleg a homogám házaspárok közötti szorosabb érzelmi és intellektuális harmónia következménye. Ezt a feltevést az a vizsgálat is megerősíti, amely szerint a tartós kapcsolatban élő házaspároknál mért személyiségjegyek közül azok mutatták a legszorosabb korrelációkat, amelyek a házasság és a gyerek iránti érdeklődést és törődést jelezték (Thiessen et al. 1997). Ráadásul kiderült, hogy a házaspárok a gének szintjén is bizonyos hasonlóságot mutatnak, Philip Rushton kanadai pszichológus és munkacsoportja több mint ezer házaspár genetikai hasonlóságát térképezte fel, méghozzá olyan markeranalízissel, amely az apaság megállapításánál is használatos. A tíz lokuszra kiterjedő vizsgálat azt állapította meg, hogy a saját gyerekkel rendelkező házaspárok genetikailag nagyobb hasonlóságot mutatnak, mint akár a populációból véletlenszerűen összepárosított személyek, akár pedig az olyan házaspárok, ahol a férj apaságát a genetikai elemzések kizárták (Rushton 1988). Egy másik vizsgálatsorozatban pedig azt találták, hogy a homogámia intenzitása függ az adott tulajdonság öröklékenységétől (heritabilitásától). Minél erősebb genetikai befolyással rendelkezik valamely testi jelleg vagy személyiség karakter, annál kifejezettebb választás történik rá. Így például szorosabb korrelációkat találtak a házaspárok között a nagyobb heritabilitással rendelkező kognitív képességekre (pl. intelligenciára), mint a kisebb öröklékenységű specifikus képességekre (pl. számolási készség). Hasonló összefüggéseket találtak a tartós baráti kapcsolatban élő emberekre is (Tesser 1993, Rushton és Nicholson 1988). E tapasztalati adatok nyomán az elmúlt két évtizedben többen is kidolgoztak egy olyan evolúciós modellt, amely a hasonlóság alapján történő párválasztás funkcióit és a mögöttük álló szelekciós mechanizmusokat elemzi. Ezt a modellt, amely a genetikai hasonlóság elmélete nevet kapta, a rokonszelekciós elmélet egyfajta kiterjesztéseként értelmezték (Rushton 1989, 1999; Thiessen és Gregg 1980, Thiessen 1999). Úgy érveltek, hogy az élőlények teljes rátermettségük növelése érdekében nem csupán vérroko-

nokaikat támogatják, hanem azokat az idegeneket is, akikkel semmilyen származási kapcsolatban nincsenek, de akikkel közös géneket hordoznak. Az egyének képesek felismerni a megjelenés, Ül. a viselkedés - tehát a fenotípus - hasonlóságait a másikban, és előnyben részesíteni őket a társas kapcsolatokban, többek között a párválasztásban. Amennyiben a fenotípusos jellegek mögött genetikai tényezők állnak - és számos esetben ez a helyzet -, akkor ez azt jelenti, hogy az emberek a genetikai hasonlóság alapján (is) választanak maguknak társat. Ennek két előnye van a genetikai reprodukcióra nézve. Először, a Hamilton-elv szerint az altruizmus iránya és intenzitása attól függ, hogy a résztvevők milyen arányban hordoznak közös géneket. Amennyiben a gének részt vesznek a fenotípusos változatosság kialakulásában, a származás alapján nem rokon, de számos tulajdonságban mégis hasonló házaspárok növelni fogják genetikai képviseletüket a következő generációban. Mégpedig azért, mert a közös genetikai érdekeltség miatt növekszik az egymásnak biztosított támogatások, önzetlen cselekedetek valószínűsége. Másodszor, a homogámia növeli az utódokban megjelenő gének arányát a véletlenszerű párválasztáshoz képest. Amennyiben ugyanis génrokonok lépnek házasságra egymással, az utódok génjei átlagosan nem csupán 50%-kal lesznek azonosak a szülők génjeivel, hanem ehhez még hozzáadódnak azok a gének is, amelyek közösek a szülőkben (Thiessen 1999). A homogámiával együtt járó fitnessnyereségek miatt a természetes szelekció olyan komplex pszichológiai mechanizmust részesített előnyben, amelynek segítségével az élőlények felismerik a hozzájuk hasonló egyedeket és altruista viselkedést mutatnak irántuk. Ez a két mechanizmus - a hasonló jellegek detektálása és azok tulajdonosainak kölcsönös preferenciája együtt evolválódott egyetlen komplex adaptív rendszer részeiként (Rushton 1989). Következésképpen szociális kapcsolataink számos esetében, így a házastársak vagy a barátok választására irányuló döntések során, olyan kiválasztás működik, amely adaptíve előnyös - vagy leg-

112 alábbis a múltban előnyös volt - a genetikai reprodukcióra nézve. Kérdés persze, hogy milyen perceptuális és kognitív folyamatok működnek közre a homogám párválasztásban, azaz: hogyan ismerjük fel a hozzánk hasonló embereket? A genetikai hasonlóság elméletének legmarkánsabb irányzata szerint a fenotípusos - és ezen keresztül a genetikai - hasonlóság felismerését az ún. fenotípusos illesztés irányítja (2.1.2.). Ez a mechanizmus már hozzávetőlegesen harminc éve ismeretes a viselkedésökológusok körében, mint a rokonfelismerés egyik hatékony eszköze (Holmes és Sherman 1983). Az egyed olyan veleszületett detektálási képességgel rendelkezik, amelynek segítségével saját testi tulajdonságait egyfajta mintaként, templátként használja arra, hogy felmérje a másikkal való hasonlóságot. Saját fenotípusát mintegy ráilleszti az ismeretlen egyénre, és azokat részesíti előnyben, akik hasonló tulajdonságokat mutatnak. Miután a testi hasonlóság - amelyet az állatok többnyire bizonyos vizuális és szagingerek segítségével állapítanak meg - egyúttal a genetikai rokonság mértékét is mutatja, képesek arra, hogy felismerjék azokat a rokonaikat, akikkel korábban sohasem találkoztak (Blaustein et al. 1991, Pfennig és Sherman 1995). Az egyik elegáns kísérletben pl. azt találták, hogy a Lassioglossum phirum nevű méhfaj őrei a genetikai rokonság alapján választják ki azokat, akiket beengednek a fészekbe; minél nagyobb közöttük a rokonsági együttható - azaz a közös gének aránya - , annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy a bekéredzkedő méhek bejutnak a fészekbe. Izoláltan nevelt rhesusok akik tehát korábban nem találkoztak egyetlen fajtársukkal sem - testvéreiket előnyben részesítik a féltestvérekkel, azokat pedig a távolabbi rokonokkal és idegenekkel szemben. A közeli rokonoknak több gondoskodást (pl. testápolást) nyújtanak, és kevésbé agresszívek velük szemben, mint az idegenekkel. Az ember esetében a fenotípusos illesztést eddig csak az anya és gyermeke közötti kapcsolatban sikerült kimutatni (Porter 1987). Azt találták, hogy azok az anyák, akik bizonyos okok miatt nem tudtak testi kontaktust kialakítani

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

csecsemőikkel a szülést követően, képesek voltak őket azonosítani pusztán a levetett ruhadarabjaik illata alapján. Nem rendelkezünk azonban olyan adatokkal, amelyek empirikusan is bizonyítanák a génrokon idegenek (pl. házaspárok) egymásra irányuló felismerésének képességét. Ennél is súlyosabb problémára világítanak rá azok az elméleti kritikák, amelyek szerint idegenek között nem működik a rokonszelekció, még akkor sem, ha számos jellegre azonos géneket hordoznak (Wilson 1989). Ennek az az oka, hogy a Hamilton-elv értelmében a rokonok közötti önzetlenség nem egyszerűen attól függ, hogy milyen arányban hordoznak közös géneket, hanem mindenekelőtt attól, hogy a résztvevők mindegyikében jelen vannak-e azok a gének, amelyek az altruista viselkedést irányítják. Ennek a valószínűsége pedig a rokonsági együttható gyengülésével csökken, így az idegenek közötti, hasonlóság alapján működő részrehajlásokat a szelekció előbb-utóbb eltünteti a populációból. Mindezen problémák miatt az utóbbi időben kétségek merülnek fel az iránt, hogy (1) a homogámia egy kiterjesztett rokonszelekciós elméletként volna felfogható, és (2) hogy a homogám párválasztást a fenotípusos illesztés veleszületett idegrendszeri képességei irányítják (Daly et al. 1997). Alternatív elméletként az a javaslat született, hogy a hasonlóság alapján történő párválasztás olyan imprinting (bevésődés) jellegű mechanizmusokra épül, amelyek a gyermekkori tapasztalatok feldolgozását irányítják (Bereczkei et al. 2002, Little et al. 2002b). Mint ismeretes, a szexuális imprinting során - amely számos tekintetben különbözik a szülői imprintingtől (4.1.1.) - a szülővel való együttélés olyan párválasztási preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fennmaradnak a felnőttkorban. A keresztszülős vizsgálatok feltárták, hogy a hímek olyan párt választanak szaporodásukhoz, amelyek hasonlóak az őket nevelő nőstényhez. Patrick Bateson (1983) több híres vizsgálata során azt találta, hogy az élőlények a szexuális imprinting segítségével képesek megtanulni közeli rokonaik jellegzetes tulajdonságait, és ezt követően olyan párt választani, amelyik hasonlít, ugyanakkor

2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS

113

2.34. ÁBRA Átlagos időtartamok (a megfigyelési idő %-ában), amelyet a felnőtt japánfürjek a másik nem tagjainak társaságában töltenek a rokonság és az ismeretség függvényében ■ (Forrás: Bateson 1983)

különbözik is saját szüleiktől és testvéreiktől, akikkel együtt nevelkedtek. Más szóval, az egyedek arra szelektálódtak, hogy optimális egyensúlyt tartsanak fenn a beltenyészet és a kültenyészet között. Olyan szexuális partnereket részesítenek előnyben, akikkel köztes genetikai rokonságban állnak (2.34. ábra). Ennek az az oka, hogy mindkét párzási típus egyaránt rendelkezik reproduktív előnyökkel és hátrányokkal. A kültenyészet (azaz a populációból való véletlenszerű párválasztás) azzal a nyereséggel jár, hogy általa nő a genetikai variancia, amely javítja a változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás esélyeit. Túlzott formája viszont ahhoz a negatív genetikai következményhez vezethet, hogy a rekombináció széttördeli a helyi környezetben nagy fitnessértékkel rendelkező koadaptált genetikai rendszereket (Read és Harvey 1988). A beltenyészet - tehát a közeli rokonnal való párzás - ezzel szemben képes fenntartani ezeknek a genetikai „csomagoknak" az integritását, ráadásul növeli az ilyen párzásból származó utódokban megjelenő genetikai képviseletet. E nyereségek mellett ugyanakkor, mint az előző fejezetben láttuk, a rokonházasság elősegíti a káros hatású gének felhalmozódását, és ezzel rontja az utódok túlélő képességét (Blouin és Blouin 1988, Rees és Harvey 1991). E fitnessnyereségek és -veszteségek miatt adaptív kompromisszum áll be az ellentétes szelekciós

nyomások között. A vérfertőző és a random párkapcsolatok egyaránt költségesek, a köztes formák ellenben előnyösek lehetnek a génátadás szempontjából. Bereczkei és munkatársai (2002) feltételezték, hogy az imprinting adaptív algoritmusai az emberi párválasztás során is működnek. Nevezetesen, a felnőttek azokat a hosszú távú partnereket részesítik előnyben, akik hasonlítanak ellentétes nemű szüleik emlékezeti képére. Életük első 6-8 éve során internalizálják ennek a szülőnek a fenotípusát, és a későbbiekben ezt mintegy modellként használják fel a párválasztásban. A házaspárok között mért hasonlóság e felfogás értelmében egy szocializációs folyamat eredménye; egy genetikailag kanalizált tanulási folyamat (szexuális imprinting) következményeként jelenik meg, nem pedig a fenotípusos hasonlóság „közvetlen", tanulás nélküli detektálása (fenotípusos illesztés) folytán jön létre. Ez a magyarázat különbözik a genetikai hasonlóság elméletétől, de nem szükségképpen egymást kizáró alternatívákról van szó. A vizsgálat során - amely képpárosításokra épült - a férfiaknak az arc fizikai jellegei alapján történő párválasztását vizsgálták (Bereczkei et al. 2002). Azt találták, hogy (1) a házaspárok nagyobb hasonlóságot mutatnak a fizikai megjelenés tekintetében, mint a populációból random módon párosított egyének; (2) a feleség fizikai

114

2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.35. ÁBRA A feleség-anya képpárosítási találat az anyai elutasítás függvényében ■ (Forrás: Bereczkei et al. 2002)

megjelenését tekintve jobban hasonlít férjének anyjára, mint a populációból véletlenszerűen kiválasztott nőkre; (3) a fenti két vizsgálati eredményt összevetve az derült ki, hogy a feleségek a hasonlóság magasabb fokát mutatják anyósuk, mint férjük iránt. Ez azt jelenti, hogy a férfiak inkább az anyjukhoz, mint saját magukhoz hasonló párt választanak a fizikai megjelenés tekintetében; (4) végül beigazolódott, hogy e hasonlóság függ az anya és fiúgyermeke közötti korai kapcsolatok szorosságától. Egy retrospektív kötődéstesztet használva - amely a fiúgyerek anyjával való gyerekkori kapcsolatának minőségét méri - az derült ki, hogy minél szorosabb kapcsolatot ápol a fiúgyerek az édesanyjával (pontosabban minél kevesebb elutasításban részesül), annál magasabb korreláció mutatkozik felesége és anyja fizikai megjelenése között (2.35. ábra). Ebből arra lehet következtetni, hogy a fiúgyerek anyjához való kötődésének az erősségével és megbízhatóságával együtt növekszik annak a valószínűsége, hogy felnőttkorában az anyát fogja modellként felhasználni a párválasztás során. A homogámia evolúciós magyarázatai kulcs-

szerepet játszhatnak olyan problémák megoldásában, amelyeket a pszichoanalízis úttörői fogalmaztak meg elsőként. A genetikai hasonlóság elmélete egzakt magyarázó keretet nyújt Szondi Lipót híres ösztöntana számára. Klinikai tapasztalatai alapján a magyar pszichiáter már a 30-as években feltételezte, hogy az emberek „ösztönösen" a hasonló géneket hordozó embereket választják házastársként és barátként. Ez a feltevés, amely a genotropizmus elnevezést viseli - és amely a jól ismert Szondi-teszt alapját is képezi -, sokáig nem kapott megfelelő alátámasztást az empirikus tudományok részéről. Az evolúciós magyarázat segítségével azonban értelmezhetővé válik a „génikus hasonlóság" alapján történő választás funkciója és pszichológiai mechanizmusa (fenotípusos illesztés) (Bereczkei 1992, 1995). Hasonló értelmezési lehetőséget kap Freud Ödipusz-komplexus elmélete a modern evolúciós gondolkodás fényében. Mint ismeretes, Freud feltételezte, hogy az anya és fiúgyermeke között szexuális természetű, incesztuózus kapcsolat alakul ki a gyermekkor korai szakaszában. Írásaiban több helyen felvetette, hogy ez

2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS

115

talán a fiú későbbi párválasztásában játszik szerepet, noha ezt az elképzelését soha nem fejtette ki részletesen. A korábban elmondottak alapján jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy a felnövő gyerek az ellentétes nemű szülő fenotípusának

mentális modelljét használja fel, amikor párt választ. A szexuális imprinting hipotézise tapasztalatilag is ellenőrizhető magyarázatot kínál az anya és fia közötti gyerekkori kapcsolat hosszú távú hatásaira nézve.

3. rész

PÁRKAPCSOLATOK
Az előző fejezetben az egyének egymással és a társadalommal fenntartott kapcsolatának adaptív mechanizmusairól volt szó. Az interperszonális kapcsolatok sajátos formáját képezi férfi és nő egymáshoz fűződő viszonya. A társadalomtudományokban elfogadott álláspont, hogy a férfiakra és nőkre jellemző viselkedésformákat, eltérő nemi szerepeket elsősorban az adott társadalom elvárásainak való megfelelés és a kulturális normák, illetve szokások elsajátítása hozza létre. Az evolúciós pszichológia más szinten és más aspektusban elemzi a párkapcsolatok jelenségeit. Azt állítja, hogy az emberek eddigi evolúciós történelmük során olyan viselkedési hajlamokra, attitűdökre, érzelmekre szelektálódtak, amelyek mélyen befolyásolják szexuális és családi életüket. Az utóbbi két évtized kutatásai azt mutatják, hogy az evolúciós örökség e téren mélyebb és számottevőbb, mint ahogy sokáig gondolták. Ebben a részben előbb a család és a szaporodás kapcsolatával, azután a különböző szexuális stratégiákkal, végül a párválasztással foglalkozunk.

3.1. fejezet

SZAPORODÁS
A természetes szelekció mellett Darwin a kiválogatódás egy különálló típusát is bevezette: a szexuális szelekciót vagy ivari kiválogatódást (Darwin 1871/ 1963). Ezt az angol tudós az evolúció másik nagy hajtómotorjaként fogta fel, amely elsősorban olyan tulajdonságok kialakításáért felelős, amelyek pusztán a természetes szelekció működése révén nem jöttek volna létre. A szarvasbikák terebélyes agancsa, a pávakakas hatalmas farktolla, a paradicsommadarak színpompás megjelenése olyan jellegeknek tekinthetők, amelyek elsősorban a párzásban és a szaporodásban játszanak szerepet, nem a túlélésért folytatott küzdelemben. Darwin szerint az élővilág egyetemes törvénye, hogy az egyik nem képviselői vetélkednek egymással, miközben a másik nem tagjai választanak a számba jöhető szexuális partnerek között. Éppen ezért az ivari kiválogatódás folyamatait két nagy csoportra osztotta, amelyet ma intraszexuális szelekciónak, illetve interszexuális másképpen epigám szelekciónak nevezünk (Andersson 1994). Az előbbi a populáció azonos nemű egyedeinél (általában a hímeknél) olyan morfológiai és viselkedési jellegeket hoz létre, amelyek alkalmasak a nőstényekért folyó vetélkedésre és a rivális hímek távoltartására. Az utóbbi pedig olyan tulajdonságok létrehozásáért felelős, amelyek az egyik nemhez tartozó állatnak a másik neműre gyakorolt vonzerejét növeli.

3.1.1. Szülői ráfordítás
Darwinnak a szexuális szelekcióra vonatkozó elméletét az utóbbi évtizedek egzakt modelljei igazolták és bővítették ki. Robert Trivers (1972, 1985) szülői ráfordítás (parental investment) modellje a hímek és a nőstények eltérő szexuális viselkedésének „logikáját" fejezi ki. Abból indul ki, hogy az élőlények olyan szexuális stratégiákra szelektálódtak, amelyek adott körülmények között a leginkább növelik teljes rátermettségüket, azaz génjeik képviseletét a következő nemzedékben. Valamennyi élőlény gyarapítani igyekszik életképes és szaporodóképes utódainak számát, de nem mindenáron. Az utódok gondozása több-kevesebb időt és energiát emészt fel a

szülők részéről (költés, védelem, táplálás stb.), és ez korlátozza a lehetséges utódok számát. Az egyes utódokba történő szülői ráfordítás növeli a szóban forgó utód túlélési esélyeit, de azon az áron, hogy csökkenti a szülők képességét az újabb utódok létrehozására. Az élőlények nettó szaporodási sikerét nem egyszerűen túlélő utódaik száma adja, hanem az a különbség, amely az utódszám mint nyereség és a szülői ráfordítás mint veszteség között fennáll. Ezen a ponton azonban alapvető különbség van a nemek között (3.1. ábra). A szexuálisan szaporodó élőlények hímjei és nőstényei természetesen azonos számban járulnak hozzá az utódok létrehozásához, de korántsem azonos módon: a nőstény rendszerint jóval többet invesz-

3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS

119 mérsékelheti a különbséget az utód védelmében és gondozásában való részvétellel. Például, az elefántfóka ivarérett nősténye átlagosan 650 kg, és évente egyetlen, 50 kg-os borjat ellik. A borjú az öt héten keresztül történő szoptatás során kb. 100 kg-ot hízik, amely az anyai szervezet 200 kg-os súlyveszteségével párosul. A hím elefántfóka - amely átlagosan 2700 kg súlyú - nem vesz részt az utódgondozásban (Short és Balaban 1994). A szülői ráfordításban mutatkozó különbségek alapvetően befolyásolják a hímek és nőstények szexuális stratégiáit (Daly és Wilson 1983, Krebs és Davies 1993, Low 2000). A hímek rövid idő alatt nagyszámú nőstényt képesek megtermékenyíteni. Kisebb szülői befektetéseik miatt abban érdékeltek, hogy szaporodási sikerüket az utódok mennyiségén keresztül növeljék. Ezt pedig a párzások számának növelésével érik el: annyi nőstényt termékenyítenek meg, amennyit tudnak. Ennek azonban természetesen korlátai vannak, méghozzá ökológiai korlátai. A hozzáférhető, szexuálisan fogamzóképes nőstények száma ugyanis véges, és megtermékenyítésüket a rivális hímek igyekeznek megakadályozni. Azt is mondhatnánk, hogy a hímek csak úgy képesek növelni utódaik számát, ha más hímeket megakadályoznak vagy korlátoznak abban, hogy nőstényhez jussanak. Ezért olyan versengő, kompetitív stratégiákra szelektálódtak, amelyek a riválisok kizárásával növelik a szexuális partnerek, s ezzel a potenciális utódok számát. Ez azt jelenti, hogy agresszív, gyakran heves, olykor halálos küzdelmekben mérik össze erejüket. A hímek párzási aktivitására általában véve a „nagy tét - nagy nyeremény" elve vonatkozik, hiszen a hímek csakis nagy energiaráfordítással és magas kockázat mellett biztosíthatják párzási sikerüket. A gyakori félreértések miatt ezért hangsúlyozni kell, hogy a hímek „mennyiségi szemlélete" nem a nőstények valamiféle kizsákmányolására irányul, és nem tekinthető extrém viselkedésformának. Ellenkezőleg, a közöttük folyó konkurenciaharcok valójában az egyetlen lehetséges eszközt jelentik arra vonatkozóan, hogy utódaik legyenek. Azt is mondhatnánk, hogy nincs más választásuk: csak a párzásra for-

3.1. ÁBRA Szülői ráfordítás és nettó szaporodási siker (utódok száma) a hímeknél és a nőstényeknél ■ (Forrás: Barash 1980)

tál a szaporodásba, mint a hím. Így van ez már az ivarsejtek szintjén is. A nőstény nagy tápanyaggal rendelkező petesejtje több tízezerszer nagyobb lehet, mint a hímivarsejtek, amelyek viszont számban múlják felül a nőstények ivarsejtjeit. Minthogy a spermiumok nagyon kicsik, a hím naponta milliószámra állítja elő őket. A nőstény viszont minden faj esetében meghatározott számú petesejtet termel bizonyos időközönként, amelyek létrehozására lényegesen több időt és energiát fordít: a tojások súlya például egyes madaraknál akár az anyaállat testsúlyának egynegyedét is elérheti. Ez a kezdeti különbség (az ún. ivarsejt-diszparitás) a megtermékenyítés után tovább fokozódik, különösen a belső megtermékenyítésű állatoknál. A madaraknál és az emlősöknél elsősorban - sokszor kizárólagosan - a nőstények vesznek részt az utódok gondozásában, a hímek ráfordítása esetleg csak a párzásig terjed. Az emlősöknél az anya ráfordítása a terhesség, a szülés és a szoptatás révén tetemesen megnő, és az apa legfeljebb

120 dított nagy költségek adnak számukra esélyt génjeik továbbadására. A nőstények szaporodási sikerét egészen más tényezők, mégpedig élettani és energetikai korlátok határolják. Termékenységük minden faj esetében elér egy fiziológiai csúcsot - ez az elefántfókánál kb. 10, a gímszarvasnál 15, az embernél 20 utódot jelent az élet során. E felső értéken belül elsősorban az utódokra fordítható táplálék mennyisége befolyásolja a szaporodást, ami viszont szoros összefüggést mutat az anyai szervezet egészségével és fizikai kondíciójával. A nőstény természetesen ugyancsak párosodhat egyszerre több hímmel - és ez bizonyos fajoknál így is van -, ám ez nem növeli számottevően az utódai számát. Megtermékenyítésének pillanatában ugyanis el van kötelezve arra, hogy erőforrásait hosszú időn keresztül az utódra fordítsa. A nőstény ennek következtében relatíve kisszámú, nagy anyai befektetést igénylő utódainak biztonságos felnevelésére törekszik. Más szóval szaporodási sikerét nem utódai számának növelésén keresztül, hanem a megfogant utódok túlélő képességének javításán keresztül növeli. E célból olyan hímeket igyekszik választani, amelyek jó adottságaik átörökítésével és/ vagy apai gondoskodásukkal képesek biztosítani utódai majdani szaporodási sikerességét. A hímek és a nőstények reproduktív érdekei különböző környezeti feltételek mellett - különböző párzási rendszerek kialakulásához vezetnek (Andersson 1994). A madárfajok nagy része monogám, aminek az az oka, hogy tekintélyes átfedés van a hímek és a nőstények szülői ráfordításában - a hímek ugyanis maguk is ki tudják költeni a tojásokat és táplálni a fiókákat. Sőt, a madarak kb. 2%-a a többférjűség (poliandria) keretei között él, ahol a nőstények vetélkednek a hímekért mint szexuális erőforrásokért, miközben a hímek gondozzák az utódokat. Az emlősfajok több mint 90%-a viszont többnejű (poligin), és csak a fennmaradó néhány százalék él egynejűségben. A poligínia magas arányát itt az magyarázza, hogy az emlős nőstények szülői ráfordítása - a terhesség és a szoptatás energia- és időköltségei miatt - lényegesen nagyobb, mint a hímeké. A legtöbb hím egyáltalán nem vesz

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

részt az utódgondozásban, hanem a többiekkel folytatott konkurenciaharcok révén igyekeznek nőstényekhez jutni és utódokat nemzeni. A nőstények érdeke ilyenkor az, hogy elfogadják a többnejűséget, azaz az előnyös tulajdonságokkal rendelkező hímekkel párosodjanak, még akkor is, ha azok már több nősténnyel alkotnak szaporodási közösséget (3.4.1.). A monogámia leginkább a társas ragadozók bizonyos fajaira jellemző, ahol a hímek megosztják táplálékukat az utódokkal és megvédik őket a támadásoktól. A szexuális szelekció, ezen belül is az intraszexuális szelekció - azaz a hímek közötti konkurenciaharcokkal összefüggő kiválogatódás az emlősök mindkét párzási rendszerében működik, de lényegesen intenzívebb a többnejű fajok esetében, Ennek elsődleges oka, mint láttuk, az, hogy a hímek eltérő módon vesznek részt a párkereséssel és a szülői gondoskodással kapcsolatos aktivitásokban (3.2. ábra). A hímek közötti vetélkedések olyan morfológiai eszköztárra szelektáltak, mint a nőstényekhez képest nagyobb testméret és anatómiai „fegyverek" (szarv, agancs, szemfogak). Ezenkívül olyan viselkedé-

3.2. ÁBRA Szülői ráfordítás (SzR) és párzási ráfordítás (PR) aránya monogám és poligám rendszerekben ■ (Forrás: Krebs és Davis 1988)

3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS

121 rülő hímek általában több nősténnyel párzanak és több utódot nemzenek, mint alárendelt csoporttársaik, jóllehet ez az összefüggés nem lineáris, és számos kivétel ismeretes (Alcock 1998). Így például az ivarérett pávián hímek mindegyike párzik a csoport ösztruszban lévő nőstényeivel, de azokban a napokban, amikor a nőstények fogamzóképessége a legnagyobb, az alfahímek kisajátítják a nőstényeket. A konkurenciaharcokban elért siker és a párzási gyakoriság korrelációja miatt a hímek szaporodási sikere általában nagyobb változatosságot mutat, mint a nőstényeké (Ellis 1995). Ez azt jelenti, hogy egy-egy párzási időszakban sok hím egyáltalán nem jut szexuális partnerhez, néhányan viszont aránytalanul sok gént juttatnak át a következő generációba. Így például a nagy háremeket alkotó elefántfókák esetében azt találták, hogy a hímek mindössze 2-5%-a hajtja végre a párzások 80-90%-át, míg a többiek ideiglenesen vagy. tartósan kiszorulnak a szaporodásból. A sikeres hímek, amennyiben 4-5 éven keresztül meg tudják védeni pozíciójukat az állandó támadások közepette, akár több mint 200 nőstényt is megtermékenyíthetnek, A hímek szaporodási varianciája monogám keretek között is általában nagyobb, mint a nőstényeké, de messze nem éri el a többnejű fajokra jellemző értékeket. Az utódok számának növelését ilyen körülmények között leginkább a hosszú távú párkapcsolaton kívüli párzások biztosítják. Természetesen a nőstények szaporodására is jellemző az individuális változékonyság, de jóval kisebb mértékben, mint a hímeknél. Többnyire nem a hímekért mint szexuális partnerekért folytatott vetélkedések hozzák létre, hanem olyan tényezők, mint a nőstény testi kondíciója, a dominancia-rangsorban elfoglalt helye, rokonai közelsége stb. (Trivers 1985).

3.3. ÁBRA Párzási siker és dominancia-rangsor az elefántfókánál (Forrás: Alcock 1998)

si jellegzetességek jöttek létre bennük (nagyobb agresszió, kockázatkereső magatartás), amelyek ugyancsak sikeressé teszik őket a nőstényekhez jutásban. A gímszarvas bikák szaporodási teljesítménye például szoros megfelelést mutat testméretükkel és agancsuk terebélyességével. Több száz fajt megvizsgálva azt az általános mintázatot találták, hogy a szexuális dimorfizmus negatívan korrelál a hímek szülői ráfordításával, és pozitívan a közöttük folyó konkurenciaharcok intenzitásával (Alexander et al. 1979). Ennek megfelelően nagyobb nemek közötti különbségeket mértek a többnejűséget mutató fajoknál ahol erős a nőstényekért folyó vetélkedés míg a monogám fajok hímjei és nőstényei mind megjelenésben, mind viselkedésben inkább hasonlítanak egymásra (lásd 4.34. ábra). A többnejű galléros pávián hímje átlagosan több mint kétszer olyan súlyos, mint a nőstény, míg a monogám hiénakutyák testsúlyát illetően nincs különbség a nemek között. A hímek közötti küzdelemből győztesen kikerülő egyedek nagy eséllyel sajátítják ki a fogamzóképes nőstényeket (3.3. ábra). A dominancia-rangsorban elért helyezés - és általában az erőforrások feletti ellenőrzés, az ún. erőforrásfenntartó képesség szoros összefüggést mutat a párzási sikerességgel: a hierarchia csúcsára ke-

3.1.2. Az emberi eredet
Noha az emberi szexualitás számos tekintetben különbözik az állatvilágban leírt párzási rendszerektől, alapmintázatát tekintve ugyanazt az evolúciós örökséget hordozza (Daly és Wilson

122

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

1983, Low 2000). Részesei vagyunk az emlősprogramnak, amely ma is jelentősen befolyásolja viselkedésünket. Éppúgy, mint az emlős fajok többségénél, a nők és a férfiak között lényeges különbség van a szülői ráfordítás tekintetében és ennek megfelelően szaporodási teljesítményeik változatosságában. A nők egész életük folyamán átlag 400 petesejtet termelnek, amelyből legfeljebb 15-20 termékenyül meg. A férfiak ezzel szemben egyetlen nap alatt 80-150 millió spermiumot állítanak elő, amellyel potenciálisan nagyon sok nőt képesek megtermékenyíteni. A mormon egyház fejéről, Bringham Youngról azt mondják, hogy közel 500 gyermeket nemzett életében, míg egy marokkói szultán, Véres Izmail még ezen is túltett: több mint 800 gyermeke született több száz feleségétől. Még a monogám, egalitariánus törzsi kultúrákban is egyes, vezető férfiak - akik két-három feleséget tartanak - néhány tucat gyereket nemzenek, ugyanakkor ritka a tíznél több gyereket szülő nő. Bár a férfiak rendszerint lényeges szerepet játszanak gyermekeik felnevelésében, az anyaság általában nagyobb befektetést jelent a terhesség, szoptatás és egyéb gondoskodási formák miatt.

3.4. ÁBRA Egynejű, többnejű és többférjű családszerkezetek gyakorisági megoszlásai 849 társadalomban ■ (Forrás: Daly és Wilson 1983)

Nem meglepő ezért, hogy az intraszexuális vetélkedés mindig is hatékony erőként jellemezte az emberi társadalmakat, különösen az iparosodást megelőző időszakban. Az evolúciós környezethez leginkább hasonló vadászó-gyűjtögető kultúrákban a férfiak között intenzív vetélkedés folyik a nőkért mint értékes erőforrásokért, amely gyakran vezet a többnejűségi rendszerek megjelenéséhez. Peter Murdock etnográfiai atlasza szerint a preindusztriális társadalmak mintegy háromnegyed részében poligínia uralkodik, míg a monogám társadalmak aránya ehhez képest elenyésző (Murdock 1967) (3.4. ábra). Ez tehát megfelel az emlősmintázatnak, különösen ha legközelebbi rokonainkat tekintjük: az orangután és a gorilla többnejűségben, a csimpánz promiszkuitásban él, azaz több hím együttesen birtokolja a nőstények csoportját. Ugyancsak evolúciós örökség, hogy az archaikus társadalmakban többnyire a férfi a filopatrikus nem, azaz ő az, aki születési helyén, rokonai csoportjában marad, míg felesége vagy feleségei elhagyják származási csoportjukat. Sokan mindebből arra következtetnek, hogy evolúciós eredetét illetően a Homo sapiens mérsékelten poligin faj (Wilson 1978, Barrett et al. 2002). Ezt látszanak alátámasztani azok az adatok, amelyek szerint a férfiak és a nők között mért nemi dimorfizmus egyes morfológiai jellegek (pl. testsúly, szemfog) esetében kisebb ugyan, mint a kifejezetten háremet alkotó fajoknál, de nagyobb, mint a monogám állatok körében (Fleagle 1999). A magasság vonatkozásában például 8-10%, a testsúly esetében pedig mintegy 30% a férfiak „előnye". A herék mérete ugyancsak rendkívül árulkodó a párzási rendszerek típusára nézve. Azoknál a főemlős fajoknál, amelyek többnejűségben illetve promiszkuitásban élnek - ahol ugyanis nagy szerep jut az ún. spermiumvetélkedésnek (3.3.7.) -, lényegesen nagyobb a herék mérete, mint a monogám fajok körében. A 3.5. ábra azt mutatja, hogy az ember e tekintetben is a középmezőnyben helyezkedik el. Az ivari kétalakúság anatómiai jellegzetességein kívül az ember számos olyan élettörténeti

3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS

123

3.5. ÁBRA A testsúlyra vonatkoztatott hereméret különböző főemlős fajoknál, ahol egy vagy több felnőtt hím tartózkodik a csoportban ■ (Forrás: Barrett et al. 2002)

mintázattal rendelkezik, amelyek leginkább a többnejű fajokra jellemzőek. Ilyen például a férfiak nagyobb arányban való fogamzása és születése, lassúbb szexuális érésük, nagyobb mortalitásuk (4.2.6., 4.4.2., 3.3.4.). Ráadásul, a rendelkezésre álló antropológiai adatok azt mutatják, hogy a nemi dimorfizmus értékei a hominida ősök különböző fajainál lényegesen nagyobbak voltak, mint amelyet a modern Homo sapiensnél mérnek. Ez ugyancsak a többnejűség eredetét húzza alá. A szakemberek többsége egyetért az ember poligin eredetének tézisével, és úgy tartja, hogy a monogámia másodlagos képződményként jött létre az emberi történelem során, bizonyos társadalmi kényszerek következtében (3.2.2.). Mások ugyanakkor felvetik, hogy az egynejűség valószínűleg hosszabb időszakokon keresztül jellemezte a humán evolúciót (Mealey 2000a, Hrdy 1999). Állításuk alátámasztására többek között arra hivatkoznak, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmakon belül is legegyszerűbb, legősibb zsákmányoló csoportokban (busmanok, pigmeusok stb.) gyakori az egalitariánus társadalmi berendezkedés és a monogámia. Másrészt vannak olyan emberi sajátosságok - ilyen pl. a

rejtett ovuláció jelensége (lásd következő fejezet) amelyek egyesek szerint legjobban talán úgy magyarázhatók, ha feltételezzük a párkapcsolatok monogám jellegét. Olyan elméletek is vannak, miszerint az ember ősei szeriális monogámiát mutattak: a hímek és a nőstények stabil és szoros párkötelékben éltek, de csak a közös utód elválasztásáig (mintegy 4 éves koráig), amelyet követően szétváltak, és mindegyikük új partnert keresett (Fisher 1992). A szembenálló irányzatok közötti vita ellenére abban többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy mind a kiterjedt háremszerkezet, mind pedig a szigorú monogámia távol esett az emberi evolúció fő sodrától. Elképzelhető - sőt egyre inkább valószínű -, hogy az emberi evolúció mozaikos szerkezetű volt, és a különböző hominida fajok az egymást követő időszakokban többé-kevésbé eltérő társas szerkezetben éltek (Foley 1995a). Ez azt jelentheti, hogy a mai ember egyaránt hordozza a monogám és poligám párkapcsolati formák evolúciós örökségét. A lényeg az, hogy a szexuális szelekció mindkét esetben fontos szerepet játszott fajunk viselkedési képességeinek és hajlamainak kialakulásában (Miller 1998).

124

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.1.3. Rejtett és szinkronizált ovuláció
Az emberi szexuális viselkedés és a fajunkra jellemző párkapcsolatok evolúciójának egyik sajátossága az, hogy a nők nem rendelkeznek ösztrusz-ciklussal (Symons 1979, Mealey 2000a). A legtöbb emlős faj nőstényei évente egyszer vagy többször, néhány napra szexuálisan aktív, fogamzóképes állapotba kerülnek. Ezt részben a külső nemiszervek megduzzadásával és elszíneződésével, másrészt szaganyagok (feromonok) intenzív termelésével jelzik. Petesejtjeik erre az időre érnek meg, így párzásuk során rendszerint meg is termékenyülnek. Az ösztruszon kívül viszont szexuálisan általában hozzáférhetetlenek. Ezzel szemben a nők fogamzóképessége nem kötődik az év meghatározott időszakához. Szexuális aktivitásuk más fajokhoz képest rendkívül intenzív, változatos és folyamatos - sokszor még a menstruáció idejére sem szünetel. Mindez együtt jár azzal, hogy peteérésük (ovulációjuk) rejtetté válik, nem kísérik olyan vizuális és szagingerek, amelyek mások számára - sőt maguk a nők számára - jeleznék fertilitásuk valószínű időpontját. Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy az utóbbi évek kutatásai nyomán kiderült, hogy számos főemlős faj (pl. bársonymajmok) nősténye többé-kevésbé ugyancsak leplezi peteérését, néhány faj esetében (pl. bonobó) pedig azt találták, hogy szexuálisan az év nagy részében rendkívül aktívak. Ezért ma már nem dichotóm jellegűnek tartjuk a fent említett különbségeket, sokkal inkább folytonosnak, legalábbis a főemlősök körében. A szexuális aktivitás intenzitásának és a peteérés időzítésének különböző formái egy olyan skálán helyezhetők el, amelynek mindazonáltal az ember képezi a szélsőértékét (Hrdy 1988, 2000). Számos hipotézis született a rejtett ovuláció jelenségének magyarázatára. A leggyakrabban idézett két magyarázat lényegében egymás alternatívája. Az egyik azt mondja, hogy a peteérés elrejtése az evolúció során tartóssá tette a hím jelenlétét a nőstény mellett, hiszen az ovuláció pontos idejének ismerete híján a hímnek

csak így van esélye a valószínű megtermékenyítésre, tehát apaságának biztosítására (Alexander és Noonan 1979). Miután az emberi csecsemő fejletlensége folytán mindkét nemű szülő gondoskodását igényli, a nőstény érdekében állt, hogy minden lehető eszközzel biztosítsa a hím tartós szülői ráfordítását. Ennek érdekében a természetes szelekció folyamatosan, lépésről lépésre csökkentette a peteérés jelzéseit, és kiterjesztette a szexuális hozzáférhetőség időszakát. A hímek, apaságuk növelésének érdekében, arra kényszerültek, hogy tartósan együtt maradjanak a nősténnyel (vagy nőstényekkel), ellenőrizzék szexuális viselkedésüket, és apaságuk biztosítását követően részt vegyenek az utódgondozásban, majd újabb utódok létrehozásában. Ez többek szerint a monogámia felé egyengette az evolúciós folyamatokat. A rivális elmélet szerint ennek pontosan az ellentéte zajlott le: azért tűnt el a peteérés jelzése, hogy a nőstény számos szexuális partnerhez juthasson, és így minél több hímet tartson bizonytalanságban az apai státussal kapcsolatban (Hrdy 1988). Az ovuláció rejtetté válásával ugyanis csökken annak az esélye, hogy a domináns hím egy rövid időszakra (az ösztrusz periódusára) kisajátítja a nőstényt. A nősténynek viszont lehetősége nyílik a promiszkuitásra, aminek az az előnye, hogy csökkenti a kölyökgyilkosság (infanticiditás) kockázatát azokban a csoportokban, ahol több hím verseng a párzási lehetőségekért. A főemlősök körében ugyanis gyakran előfordul, hogy a hímek megölik a nőstények más apától származó utódait, hogy ezzel utat nyissanak saját szaporodásuknak (1.1.3.). A gorilla csecsemők egyharmada pl. felnőtt hímek támadása következtében pusztul el. Ha azonban az apai státus bizonytalan, a kölyökgyilkosság elveszti adaptív előnyét. Miközben mindkét modell plauzibilis, a jelenleg rendelkezésre álló kutatási adatok inkább az utóbbi evolúciós szerepét húzzák alá. Kiderült ugyanis, hogy az ösztrusz jelzései többnyire azoknál a főemlősfajoknál csökkennek vagy tűnnek el, amelyek csoportjaiban több hím található, és ezek promiszkuitásban élnek a nőstényekkel (Sillén-Tullberg és Moller 1993).

3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS

125 egy másik irányba is végbemehetett: a peteérést elrejtő nőstény, szexuális ellenőrzésének lehetetlensége miatt, olyan hímmel folytathatott alkalmi szexuális kapcsolatot, aki a párjához képest értékesebb tulajdonságokkal rendelkezett és azokat utódaiba is átadta (Strassman 1981). Egy érdekes elmélet szerint az emberi intelligencia evolúciós fejlődésének bizonyos szintjén a nők képessé váltak a párzás és a szaporodás közötti összefüggések megértésére (Burley 1979). Miután a szülés számos kockázatot és költséget jelentett számukra (fizikai aktivitás korlátozása, fájdalom, korai halál stb.), úgy csökkentették utódaik számát, hogy korlátozták szexuális aktivitásukat, legalábbis az ösztrusz idején. Ezt azonban a szelekció az ösztrusz-ciklus megszüntetésével ellensúlyozta, amely megakadályozta a nőket abban, hogy manipulálják szaporodásukat. Azok a nők adták át génjeiket nagyobb arányban a következő generációnak, akik számára rejtve maradt saját peteérésük időpontja. Ennek következtében az ovuláció jelzése fokozatosan eltűnt a populációból. Figyelemre méltó, hogy miközben a nők szexuális fogadókészsége nem korlátozódik bizonyos időszakokra, hanem folyamatos aktivitást mutat, szexuális viselkedésük számos olyan ciklusos megnyilvánulást visel magán, amely leginkább az ösztrusz-periódus maradványának tekinthető (Baker és Bellis 1995, Hrdy 1999, Regan 1996). Az ovuláció körüli napokban amikor az ösztrogén- és ösztradiolkoncentráció a legmagasabb - növekszik a nők által kezdeményezett szexuális aktusok száma a havi ciklus más, kevésbé fertilis szakaszaihoz viszonyítva. Ezen belül gyakrabban vesznek részt párkapcsolaton kívüli szexuális tevékenységekben. Magabiztosabbak, gyakrabban vannak szexuális fantáziáik, és nagyobb valószínűséggel élnek át orgazmust. Feltűnőbben öltözködnek, több ékszert és dekorációt használnak, nagyobb területet hagynak testükből fedetlenül. Gyakrabban utaznak, kevesebb időt töltenek párjukkal és több időt fordítanak magukra. Érzékszerveik küszöbértéke csökken, ezen belül különösen szaglásuk érzékenysége növekszik, ami, mint látni fogjuk, fontos szerepet játszik a párválasz-

Valószínű, hogy az ösztrusz rejtetté válása itt az apasági viszonyok összezavarását és ezzel a hímek agressziójának mérséklését szolgálja, Ugyanakkor valószínűnek látszik, hogy miután az ovuláció rejtetté válik, új szelekciós nyomást helyez a tartós párkapcsolatok kialakulására. A hímnek ugyanis most már érdekében áll a nőstény kisajátítása, szexualitásának ellenőrzése és az utódgondozásban való fokozott részvétel. A növekvő hím ráfordítás viszont az evolúciós folyamat következő lépésében a nőstény teljes, időben korlátlan szexuális fogadókészségére szelektálhatott. Lehetséges, hogy a mérsékelt poligínia vagy a monogámia kialakulása annak következtében jött létre fajunknál, hogy eltűntek a peteérés nyilvánvaló jelzései. Számos egyéb magyarázat ismert, amelyek mindegyike nagyon érdekes, ám a szakmai elfogadhatóság és ellenőrizhetőség különböző szintjeit testesítik meg. Egyúttal azt az általános tanulságot fogalmazzák meg, hogy olykor nagyon nehéz tapasztalatilag bizonyítható (vagy cáfolható) magyarázatokat adni az evolúció egyedi, nem megismétlődő jelenségeire vonatkozóan (ugyanez vonatkozik, mint látni fogjuk, az emberi nyelvre). Elterjedt vélemény például, hogy az ösztrusz-ciklus elvesztésének az a funkciója, hogy az így létrejövő folyamatos szexuális örömszerzés révén mintegy megerősíti a tartós párkapcsolatokat (Lovejoy 1981). Miközben valóban betölthetett ilyen szerepet, sokan azt fogalmazzák meg cáfolatul, hogy a férfi-nő kapcsolatot hosszú távon nem a szexualitás biztosítja, sőt a házasságon belül a szexuális aktivitás intenzitása csökken az eltelt idő függvényében (Symons 1979). Mások szerint az ovuláció elrejtése azért alakult ki, hogy a nőstény elkerülje és megtévessze a domináns hímeket, amelyek igyekeznek ellenőrizni a csoport összes nőstényét (Schröder 1993). Ellenőrzésük azonban kevésbé hatékony, ha nem korlátozódhat az ösztrusz szűk időtartamára. A hímek gyengülő kontrollja viszont növelte a nőstény választásának szabadságát olyan alárendelt hímek irányába, akik kevésbé voltak agresszívek és nagyobb hajlandóságot mutattak az apai részvételre. A csalás azonban

126

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

tásuk során (3.4.5.)- Olyan változások ezek, amelyek általában az érintett nők számára is észrevétlenek maradnak. Azt mutatják, hogy az ember nem vesztette el teljesen a ciklusos szexualitás evolúciós örökségét. Valószínűleg az is a korábbi evolúciós fejlődés eredménye, hogy az együtt élő nők összehangolják havi ciklusukat. Az ovuláció szinkronizációját már évtizedekkel ezelőtt megfigyelték kollégiumokban, bennlakásos iskolákban lakó lányoknál. A kísérletek azt is tisztázták, hogy ebben bizonyos szagingereknek, feromonoknak van szerepe. Ezeket leginkább a hónalj és a nemiszervek környékének apokrin mirigyei termelik, és e testtájak szőrzete egyfajta szagcsapdaként működik. Egy kísérletben azt találták, hogyha a nők hónaljából vett váladékot egy gézpárna segítségével más nők felső ajkára dörzsölték egy-két cikluson keresztül mindennap, négy hónap elteltével a résztvevők havi ciklusa nagymértékben összehangolódott, peteérésük azonos vagy egymáshoz nagyon közeli időpontban ment végbe (Pretti et al. 1986). Újabb vizsgálatok kiderítették, hogy ebben a folyamatban valójában két, egymáshoz kapcsolódó szinkronizációs mechanizmus vesz részt, valószínűleg két különböző feromonnal. Csökkent a menstruációs ciklus időtartama, ha a szagok olyan nőktől (donoroktól) származtak, akik éppen befejezték menstruációjukat és a preovulációs szakaszba léptek (3.6. ábra). A peteérés körüli napokban levett szagminta ellenben növelte a többiek havi ciklusának a hosszát. Ezek a változások mindjárt a soron következő ciklusban bekövetkeztek, függetlenül attól, hogy a szagmintát kapó (recipiens) nők ciklusuk melyik szakaszában voltak. Nem közölték velük a vizsgálat célját, és beszámolóik szerint semmi mást nem éreztek, csak a hordozóként használt alkoholos oldat szagát, ami azt mutatja, hogy a szinkronizáció nem tudatosan történt (Stern és McClintock 1998). Több feltételezés ismert a peteérés szinkronizációjának evolúciós eredetével és funkciójával kapcsolatban. Egyesek szerint a ciklus öszszehangolódása az ovuláció rejtetté válásához kapcsolódott, és a két mechanizmus egymást

3.6. ÁBRA A havi ciklus időtartamának változásai más nők által különböző időszakokban termelt feromonok hatására ■ (Forrás: Stern és McClintock 1998)

erősítette (Turke 1988). A hímek nem csupán azért kénytelenek nőstényeik mellett maradni, mert nem ismerik párjuk peteérésének időpontját, hanem amiatt is, mert valamennyi nőstény egyazon időpontban válik megtermékenyíthetővé. Ilyen körülmények között a hímeknek nincs módja a promiszkuitásra, azaz a szexuális partnerek váltogatására. A szinkronizáció tehát elősegíti a párkapcsolat stabilitását azzal, hogy csökkenti a hímek dezertálásának előnyét, miközben növeli az apaság valószínűségét. A nőstények így hosszú távú befektetést nyernek a hímektől, ahelyett, hogy egyetlen hím kisajátítaná őket szülői ráfordítás nélkül. Elképzelhető, hogy ez különösen a csoport domináns nőstényei számára volt előnyös, amennyiben képesek voltak a többiek ciklusát a magukéhoz igazítani. Ez a reproduktív elfojtás (3.3.1.) sajátos eseteként is felfogható, amennyiben kizárólag a domináns nőstény párzik a hímekkel, a tüzelési periódus elmúltával azonban a többi nősténynek már nincs erre módja (Mealey 2000a), Lehetséges az is, hogy a havi ciklus összehangolása egyéb előnyökkel is járt, olyanokkal amelyek más fajoknál is gyakran megfigyelhetők. Az állatvilágban sem ritka ugyanis az ösztrusz-

3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS

127

szinkronizáció, amely azt jelenti, hogy a csoportban élő nőstények nagyjából egyszerre tüzelnek. Ennek következtében közel azonos időben szülik meg utódaikat, akiket így közösen gondozhatnak. Gyakori megfigyelés, hogy az egy csoportban élő, nagyrészt rokon nőstények közösen szoptatják hasonló korú kölykeiket. Így pl. az egyik oroszlán nőstény rendszeresen meg-

szoptatja a másik kölykét, amikor az vadászik (Krebs és Davies 1993). Ez nagymértékben javíthatja a kölykök túlélési esélyeit, ami - a rokonszelekció miatt - nyereséges a felnőtt nőstények számára is. Lehetséges, hogy az ősi hominida csoportokban a reciprok szoptatás reproduktív előnyei a havi ciklus összehangolására szelektáltak (Hrdy 1999).

3.2. fejezet

CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS
Ismeretes, hogy az emberi társadalmak a családi elrendeződések és házassági típusok széles spektrumát mutatják. Ezen belül mindegyik formát olyan helyi alakulatnak szokás tekinteni, amely az adott gazdasági és kulturális viszonyok termékeként jött létre. Az evolúciós megközelítés azzal egészíti ki és árnyalja ezt a képet, hogy rámutat a család evolúciós eredetére és adaptív formáira. Vizsgálja a férfiak és a nők reproduktív döntései nyomán kialakuló családi struktúrákat és azt, hogy a társadalmi változások milyen kölcsönhatásban állnak a szaporodási mintázatok változásaival. Az derül ki, hogy a családok működése, szerepeik kialakítása és történelmi változása olyan egyéni viselkedési stratégiákra épül, amelyeknek nem elhanyagolható mozgatórugója a teljes rátermettség hosszú távú növelésére való törekvés. Ez sajátos következményekkel jár a modern ipari társadalmak demográfiai és termékenységi mutatóira.

3.2.1. Poligínia
A többnejű társadalmakban a férfiak között intenzív vetélkedés folyik az erőforrásokért, amelyeket genetikai képviseletük növelésére fordítanak. Egy kenyai pásztornép, a kipszigiszek házasodási szokásai jól példázzák ezt. Monique Borgerhoff Mulder (1987, 1988, 1992, 2000) úttörő vizsgálatai szép példáját adják az evolúcióbiológia és az antropológia egymást kölcsönösen megtermékenyítő kapcsolatának. E többnejűséget gyakorló társadalom gazdagságának legfőbb és legmegbízhatóbb forrása a föld, amely egyrészt a marha- és kecskeállomány eltartását szolgálja, másrészt - újabban - kukoricát termesztenek rajta, amelyet készpénzért értékesítenek a környező népekkel való kereskedelem keretében. A társadalmi kapcsolatok alapját a férfiak rokoni koalíciói adják, és a patrilineáris átöröklés, amelynek keretében a birtok és a házhely apáról fiúra száll. A házasodás a férfiak ré-

széről változó összegű menyasszony- vételár kifizetését igényli, amelyet állatok, ill. készpénz formájában adnak át a menyasszony családjának. A menyasszony-vételár - amely a többnejű társadalmak több mint 90%-át jellemzi - a férfiak közötti vetélkedés legfontosabb kulturális eszköze (Hartung 1982). Csak a gazdagabb férfiaknak van módja több feleség megvásárlására, aminek következtében a férfiak által birtokolt földterület és állatállomány nagysága szorosan korrelál feleségeik számával. A kutatók azt találták - és ez lényegében valamennyi iparosodást megelőző társadalomra jellemző -, hogy a férfiak gazdagsága viszonylag pontosan jelzi gyerekeik számát is: a vagyonos férfiaknak lényegesen több gyerekük van (3.7. ábra). Nem csupán azért, mert több feleségük van, hanem mert módjukban áll a fertilitásuk csúcsán lévő (legfiatalabb, legjobb fizikai kondícióval rendelkező) nőkért megfizetni a magasabb vételárat. Ezenkívül jobb táplálkozási és

3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS

129

3.7. ÁBRA A kipszigisz férfiak vagyona (amelyet a nőstény szarvasmarhákban mért állatállomány nagysága jelez) és túlélő (5 éves korukat megélő) gyerekük száma ■ (Forrás: Borgerhoff Mulder 1998)

egészségügyi feltételeket biztosítanak a családjuknak, amely csökkenti a szülések közötti intervallumok hosszát és az utódok mortalitását. Az előbbi abból ered, hogy korábban választják el a gyerekeket, emiatt a szoptatás alatti laktációs gátlás (amenorrhea) hatása lényegesen lerövidül. Az evolúciós viselkedésökológia fogalmi eszköztárát használva azt mondhatjuk, hogy itt egy ún. erőforrás-központú poligíniával van dolgunk. Ez azt jelenti, hogy a férfiak által birtokolt anyagi erőforrások nagysága - más néven erőforrás-fenntartó képességük - megszabja a feleségekhez való jutás mértékét, végső soron pedig a differenciális szaporodást. A férfiak, ill. rokoni koalíciók olyan vetélkedésben (szexuális kompetícióban) állnak egymással, amely a nők megvásárlásához és az utódok felneveléséhez szükséges erőforrások különböző mértékű összegyűjtésén és felhalmozásán alapul. Az erőforrásokért folyó versengés a szaporodási siker különbségeibe fordítódik át: egyes kipszigisz férfiaknak akár száznál is több gyerekük lehet,

míg mások csak sokára tudnak megházasodni és néhány gyereket nemzeni. Így tehát a férfiak teljes rátermettségüket - túlélő utódaik számát az anyagi felhalmozás kulturális folyamatain keresztül növelik. Ez a korreláció bizonyos mértékig a kipszigisz nők oldalán is fennáll, azaz minél gazdagabbak a szüleik, annál több gyereket szülnek. Ez annál is érdekesebb, mert a lányok semmit sem örökölnek az apai vagyonból. A vizsgálatok azonban kiderítették, hogy a tehetősebb szülők lányai a tápláló étrend miatt hamarabb érnek, korábban menstruálnak és előbb szülik meg első gyereküket. Szaporodási periódusuk tehát hosszabb, és életük folyamán egy vagy két gyerekkel többet nevelnek fel, mint azok, akik kevésbé szerencsés családi környezetben nőnek fel. Nem véletlen, hogy a kipszigisz férfiak értük fizetik a legnagyobb menyasszony-vételárat, és általában első feleségnek vásárolják őket. A patrilineáris örökösödési szabályok ellenére tehát a lányok szintén nyereséget húznak az apai gazdagságból. A kipszigisz lányok akkor tudják reproduktív nyereségbe fordítani szüleik vagyonát, amikor fiatalok - és korán megszülik első gyereküket -, fivéreik pedig akkor, amikor idősebbek, és egyre több feleséget tudnak megvásárolni. Látható, hogy pontosan azt kapjuk, ami a szülői ráfordítás modellből várható: a nők reproduktív varianciája elsősorban táplálkozási viszonyaik, fogamzási képességeik függvénye. Szaporodási sikerük változatossága messze alatta marad a férfiakénak, akiknél a túlélő utódok száma szélesen változik társadalmi státusuk és vagyonuk függvényében. Kérdés persze, hogy a nőknek miért éri meg a többnejűség elfogadása. Az adatok azt mutatják, hogy házasodásuk az ún. többnejűségi küszöb logikáját követi (Krebs és Davies 1993). E modell szerint ezekben a társadalmakban a nők és családjaik - reproduktív érdeke az, hogy olyan férfit válasszanak, aki a lehető legtöbbet képes rájuk és utódaikra fordítani, függetlenül attól, hogy e férfinak van-e már felesége vagy sem. Amennyiben tehát a férfiak által birtokolt erőforrások mennyisége nagy változatosságot mutat, érdemes elfogadni egy gazdag férfi háre-

130 mét, ha annak egy feleségre jutó vagyona meghaladja a számba jöhető agglegények vagyonát. Következésképpen a nők, vagy még inkább férfi rokonaik, aszerint választanak férjet, hogy mekkora a vőlegény által birtokolt föld nagysága és hány felesége van már. Más szóval a szóban forgó feleségre eső birtok nagysága dönt, és ez a birtok reálisan létezik: a kipszigisz férfiak örökölt földterületüket szétosztják a feleségek között. A vizsgálatok szerint a lányos családok döntése sokszor inkább a már háremet tartó férfiakra esik, és nem a magányos férfiakra, ha az előbbiekkel való házasság előnyösebb a gyermekek gondozása és felnevelése szempontjából. Így például azt találták, hogy a férfi gazdagsága megbízható előrejelzője a gyerekek életben maradásának; a feleségre eső földbirtok nagysága például negatívan korrelál a gyerekek körében előforduló betegségek gyakoriságával. Ennek ellenére a többnejűség reproduktíve sokszor költségesnek bizonyul a nők számára: miközben a férfiak szaporodása lineárisan nő feleségeik számával, a nők esetében ez fordítva van: második, harmadik, sokadik feleségként általában kevesebb gyereket szülnek a monogám házasságban élő nőkhöz képest. Sokan feltételezik, hogy a reproduktív hátrányokat más előnyök kompenzálják, mint pl. a közös gyereknevelés, egymás támogatása a nehéz időkben stb. (Sellen et al. 2000). Erre Vonatkozóan mind ez ideig nagyon kevés vizsgálatot végeztek. A többnejű házassági rendszer - mint bármely más házassági forma - számos egyéb bonyolult döntési folyamatot igényel mind a férfiak, mind a nők részéről. Egy szintén kenyai pásztornép, a gabrák körében végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a család által birtokolt állatállomány nagyságában megtestesülő vagyon egyaránt pozitív hatást gyakorol a férfiak és a nők szaporodási sikerére (Mace 1996a, 1996b, 2000). A magasabb termékenység itt is azoknak a társadalmi mechanizmusoknak köszönhető, amelyek elsősorban a vagyonos családokra jellemzőek: a többnejűségnek, a fiatalabb korban kötött házasságoknak és az alacsonyabb mortalitásnak. Az ilyen pásztor- és agrártársadalmakban az

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

örökölhető vagyon fontos szerepet tölt be az utódokról való gondoskodásban. Nem csupán a gyermek felnevelését szolgálja, de biztosítja a házasságukhoz szükséges anyagi alapokat is. Ezért a szülői vagyon nem csupán utódaik túlélési esélyeire van hatással, hanem azok szaporodási kilátásaira is. Ha a szülők nem tudják kiházasítani fiukat vagy lányukat, genetikai képviseletük megszakad az unokák nemzedékében. Pontosabban, amennyiben a gyerekeknek nincs reményük arra, hogy a saját szaporodásukhoz szükséges vagyonhoz hozzájussanak, a szülői erőforrásokat anélkül fogják felhasználni, hogy maguk hozzájárulnának a szülői gének elterjesztéséhez. Ezért a szülők hajlandósága egy újabb gyerek nemzésére és felnevelésére nyilvánvalóan a család rendelkezésére álló vagyon mértékétől és a már meglévő gyerekek számától függ. A családi vagyon nagyságát a gabráknál a szülők által birtokolt állatállomány mérete, mindenekelőtt a nőstény tevék száma jelzi. Ebből a vagyonból táplálják a gyerekeket és ez fedezi házasodásuk költségeit. A fiúgyerek kiházasítása azonban lényegesen többe kerül, mint a lányé. A rögzített menyasszony-vételár ugyanis 3 darab teve, ehhez járul még egy viszonylag tekintélyes csorda tevékből, kecskékből és birkákból, amely ellátja a jövőbeli feleséget és első gyerekeit. A lányok kiházasításához szükséges hozomány ennek töredéke: átlag 16-17 kecske, amely nagyjából akkora értékkel rendelkezik, mint egy teve. Ennélfogva az apa számára egy lány férjhez adása gazdaságilag nyereséges vállalkozás, hiszen az érte kapott menyasszony-vételár jóval meghaladja a vele járó hozományt. A 3.8. ábra pontozott vonala azt mutatja, hogy az első fiúgyerek házasságához mintegy 6-8 teve „egység" szükséges, de minden további fiúgyerek házassága esetén a minimálisan szükséges csordaméret az ábrán látható módon növekszik. Így például a 20 tevéből álló csordával és 4 meglévő gyerekkel rendelkező szülők nem engedhetik meg maguknak még egy gyerek születését, hiszen a 4 fiú felnevelése és kiházasítása felemészti a család anyagi tartalékait. Az ötödik utód felnevelése ráadásul azzal járna, hogy a rá-

3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS

131

sárlása többek között azt jelenti, hogy a családfő növelni kívánja utódainak számát. Csak akkor vesz azonban magához egy második feleséget, ha az elsőtől származó utódok száma - és még inkább költsége - egy bizonyos érték alatt van. A többnejű házasság megkötése ugyanis - az előbbiek értelmében - nem annyira a férfi vagyonának abszolút nagyságától függ, mint kiházasítandó gyerekeinek számától és nemétől. Nem meglepő, hogy első feleségétől származó fiainak száma erőteljesebben befolyásolja az újraházasodásra - és ezzel a további gyerekek felnevelésére - vonatkozó döntését, mint meglévő lányainak a száma.

3.2.2. Monogámia
3.8. ÁBRA A gyerekek kiházasításával kapcsolatos költségek hatása a gabra szülők azon döntésére, hogy vállalnak-e következő gyereket ■ Magyarázat a szövegben (Forrás: Mace 1996)

fordított erőforrások nem térülnek meg fitnessnyereségben, hiszen alacsony házasodási kilátásai miatt nem tud hozzájárulni az unokák számának növeléséhez. Amennyiben viszont a szülőknek ugyanakkora méretű csorda (20 teve vagy ezzel egyenértékű más állat) áll rendelkezésére, és nem kevesebb, mint tíz lányuk van, még mindig megéri nekik a szaporodás folytatása (folytonos vonal). Ha a családban fiúk és lányok egyformán találhatók - ami a legvalószínűbb eset -, akkor az újabb gyerek reproduktív költségeit a szaggatott vonal jelképezi. Amenynyiben a családi vagyon e görbe alatt helyezkedik el, akkor adott utódszám mellett minden újabb gyerek már csökkenti a szülők élethosszúságú rátermettségét. Ezzel összhangban van az az eredmény, amely szerint a fivérek száma negatívan, a nővérek száma pedig pozítívan hat a férfi örökösök későbbi házasodási esélyeire és szaporodási teljesítményére. Bonyolítja a képet, hogy az apa szintén újraházasodhat, pontosabban további feleséget vásárolhat magának. Az újabb feleség vá-

Kialakulásuk alapján a monogám társadalmakat két nagy csoportba lehet osztani (Alexander 1987). Az ökológiai típusú monogámia a vadászó-gyűjtögető társadalmak mintegy ötödére jellemző. (Ilyenek pl. a busmanok, az aka pigmeusok, az ausztrál bennszülöttek bizonyos törzsei stb.) Ott alakult ki, ahol nincsenek felhalmozható és átörökíthető erőforrások, a rendelkezésre álló anyagi eszközök csak korlátozott méretű család eltartását teszik lehetővé, és a nők döntő módon hozzájárulnak a létfenntartáshoz. E feltételek között kevés lehetőség van arra, hogy a férfiak az erőforrások megszerzésén keresztül növeljék utódaik számát. Figyelemre méltó e kultúrák békés jellege; viszonylag gyenge a státusokért folyó harc és a rivalizálás. A férfiak úgy növelik szaporodási sikerüket, hogy intenzíven részt vesznek gyerekeik közvetlen, személyes gondozásában (4.2.7.). Több időt fordítanak gyerekeik karon hordására, a velük való játszásra, valamint a szükséges ismeretek és jártasságok átadására, mint a többnejű kultúrák férfi tagjai. Amennyiben azonban lehetőség van többleterőforrásokhoz jutni, azt azonnal reproduktív nyereségbe fordítják át. A főnökök és más törzsi vezetők két feleséget tartanak, és mintegy másfél-kétszer annyi gyermeket nemzenek, mint a többiek. Lehetséges, hogy az intraszexuális vetélkedés alacsony intenzitása az oka annak,

132 hogy ezekben a kultúrákban kisebb értékeket mérnek a nemi dimorfizmus terén, azaz a két nem tagjai testi megjelenésüket tekintve jobban hasonlítanak egymásra, mint a többnejű társadalmak férfi és női tagjai (Alexander et al. 1979). Elképzelhető azonban az is, hogy ez a viszonylag gyengébb táplálkozás következménye. A monogámia másik típusa történeti képződmény, amely az európai civilizáció fejlődése folyamán alakult ki. Szociális típusú monogámiának nevezzük azt a házassági rendszert, amelyben a Föld lakosságának többsége jelenleg él. Mint említettük, a pleisztocénben élő, mérsékelt többnejűséget mutató vadászó-gyűjtögető társadalmakból jött létre, meghatározott gazdasági és politikai tényezők hatására. Egyesek szerint lényeges szerepet játszott kialakulásában az, hogy a nagy lélekszámú, hierarchikus agrártársadalmakban a politikai elit csak úgy tudta fenntartani hatalmát, hogy korlátozta a rokonivérségi szerkezetek befolyását (Alexander 1987). A monogámiára épülő intézmények elejét vették a többnejűséggel együtt járó széles rokoni szövetségek kialakulásának, megszüntették a családi csoportok hatalmi versengéseit, és ezzel biztosították a társadalom belső stabilitását és a külső támadásokkal szembeni erejét. Mások szerint az egynejűség létrejöttének az volt az oka, hogy a munkamegosztás és a gazdasági szakosodások térhódításával a politikai vezetők fokozatosan függő helyzetbe kerültek a társadalom széles tömegeitől (Betzig 1986). A nélkülözhetetlen együttműködés megteremtése miatt kénytelenek voltak mintegy feláldozni szexuális privilégiumaikat és rövid távú reproduktív érdekeiket - azaz a nők birtoklásának és kisajátításának a jogát -, és azt egy hosszú távú céllal, a politikai dinasztia alapítására irányuló törekvéssel cserélték fel. Vannak, akik úgy érvelnek, hogy nem annyira a politikai hatalommal rendelkező férfiak, mint inkább a nők érdekében állt a monogámiára való áttérés (Kanazawa és Still 1999a). A monogámia olyan társadalmi körülmények között alakult ki, ahol a férfiak által birtokolt erőforrások különbsége nem érte el a többnejűségi küszöböt. Ahol ugyanis az erőforrások egyenlete-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

sen oszlanak meg, azaz nincsenek nagy különbségek a férfiak - illetve családjaik - vagyoni helyzete között, ott a nők a monogámia választásával növelik szaporodási sikerüket. Ismét mások inkább a politikai egyenlőség kialakulásában látják a monogámia létrejöttének az okát. Az alapvetően demokratikus ideológiák - így pl. a kereszténység - egyúttal a szexuális egyenlőséget is hirdetik, amely leginkább az egynejű párkapcsolatokban fejeződik ki (MacDonald 1990). Ezek a hipotézisek természetesen nem egymást kizáró jellegűek; a monogámia kialakulása és térhódítása valószínűleg számos tényező együttes hatására ment végbe, A szociális típusú monogám társadalmakban a férfiak közötti (intraszexuális) szelekció lényegesen gyengébb hatású, mint a poligín társadalmakban. Az erőforrásokért való versengés azonban itt is szorosan összefügg a genetikai reprodukció mintázataival. Eckart Voland német antropológus (1990, Voland és Chasiotis 1998, Voland és Dunbar 1995) egy Németország északnyugati részén (Krumhörn) élő népesség mintegy 15 ezer tagjára vonatkozó levéltári adatok történeti demográfiai elemzését végezte el. (Az adatok a a XVII. és XVIII. századból származnak.) Megállapította, hogy - amennyiben a 15 éves korukat elérő gyerekek arányát nézzük a tehetős, kb. 30 hektár fölött gazdálkodó családokban átlagosan egy gyerekkel többet nevelnek fel, mint a kisbirtokosok vagy a föld nélküli zsellérek körében (4,17 vs. 3,12). Számításai azt mutatják, hogy ez nemzedékeken keresztül folytatódva hosszú távú fitnessnyereséget jelent: száz évvel a házasság után - azaz az ükunokák nemzedékében - egy nagybirtokos génjeinek aránya közel kétszerese lesz a populáció átlagának (3.9. ábra). Ez a differenciális szaporodás több proximatív tényező hatására vezethető viszsza. Először is, a gazdag családokból származó férfiak és nők nagyobb valószínűséggel házasodnak meg és alapítanak családot, mint a szegények. Valószínű, hogy a házasságra való anyagi képesség a termékenység legfontosabb előrejelzője ezekben a társadalmakban. Másodszor, a gazdag férfiak fiatal feleséget választanak, aki három-négy évvel előbb szüli meg első gyere-

3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS

133

3.9. ÁBRA A XVII-XVIII. századi német (Krumhörn) nagybirtokosok hosszú távú rátermettségének (genetikai képviseletének) növekedése a populáció átlagához képest ■ (Forrás: Voland 1990)

két, mint a szegényebb asszonyok, és így a házasság hosszabb termékeny időszakot foglal magában. Harmadszor, a születések közötti intervallumok náluk a legrövidebbek, valószínűleg a jobb táplálkozási viszonyok miatt. Meglepő módon azonban a nagybirtokosok gyerekei, főleg a fiúk körében, hasonló vagy éppen magasabb mortalitási rátákat mértek, mint a szegényebb társadalmi csoportokban, ami cáfolni látszik azt a feltételezést, hogy a jobb életkörülmények javítják a halálozási mutatókat. Úgy tűnik azonban, hogy itt egyfajta „családtervezés" folyt, amelynek az volt a lényege, hogy csökkentették a családi vagyon szóba jöhető örököseinek a számát. Általában a legfiatalabb fiú örökölte a földet (ultimogenitúra), míg a többieket készpénzzel és más ingó vagyontárgyakkal kompenzálták. A lányok viszont a nekik juttatott hozomány révén - amely a fele volt a fiúk várható örökségének - kívülre vitték a családi vagyon egy részét, természetesen létszámuk függvényében. A családi erőforrások szétosztásával a testvérek érthető módon korlátozták egymás karrierjét: szoros negatív korrelációkat találtak mind a fiúk, mind pedig a lányok vonatkozásában házasságuk valószínűsége és azonos nemű testvéreik száma között (3.10. ábra). Valószínűnek látszik, hogy a szülők, ha már 2-3 fiúés 2-3 lánygyermekkel rendelkeztek, korlátozták a később született utódokba való beruházás

mértékét, és ez a relatív elhanyagolás tükröződött a viszonylag magas halálozási arányokban. Ezt az az adat is alátámasztja, miszerint egy gyerek halálozásának bekövetkezése mindenekelőtt idősebb testvérei számától függött. Itt lényegében a diszkriminatív szülői gondoskodás esetével állunk szemben: minél kisebb egy utód

3.10. ÁBRA A 15. életévüket betöltő fiúk és lányok esélyei a házasságra fivéreik, illetve nővéreik számának függvényében a XVII-XVIII. századi német nagybirtokosok körében ■ (Forrás: Voland és Dunbar 1995)

134

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

későbbi szociális és reproduktív sikerének valószínűsége, azaz minél kevésbé járul hozzá a szülői gének elterjesztéséhez, a szülök annál kevesebbet fordítanak rá (lásd részletesen 4.2.3.). Erre a sorsra jutottak a „szám felett" született fiú- és lánygyermekek, akiknek kis esélyük volt a szülői vagyonból való részesedésre és így a házasságra. Egy kétszáz évet (1380-tól 1580-ig) felölelő elemzés a portugál nemesség családjaiban ugyancsak azt mutatja, hogy a gazdag és befolyásos családok tagjai sikeresebbek voltak a szaporodásban, mint az alacsonyabb rangú emberek (Boone 1988). Ez elsősorban a törvénytelen gyermekek magas számával magyarázható, hiszen az arisztokrácia képviselői kiterjedt ágyasrendszert tartottak fenn. A középkori Európára általában is jellemző magas mortalitási ráták miatt szükség volt a viszonylag nagy családi méretre, amely biztosítja a leszármazás folytonosságát. Ugyanakkor a túl sok fiú kiházasítása azzal a kockázattal járt, hogy az apai örökség szétforgácsolódik, a család elveszti gazdasági hatalmát. Ezt a feszültséget oldja fel az elsőszülöttség intézménye (primogenitúra), amely a családi vagyont egyetlen vérségi vonalra korlátozza. Ezzel az erőforrásokért folyó versengés családon belül is megjelenik, méghozzá a születési sorszám függvényében. A házasodás valószínűsége és az utódok száma negatívan, míg a mortalitás pozitívan korrelál a születési sorrenddel. A magas státusú elsőszülött fiúknak volt a legnagyobb esélyük arra, hogy családot alapítsanak. Hátrányosabb helyzetű Öccseik - az apai örökség híján - gyakran a feudális társadalom veszteseivé váltak és egyszersmind kiszorultak a szaporodásból. A „feleslegessé váló" embereket az egyház és a hadsereg fogadta be. Ők szolgáltatták a háborús expanziók tömegét, és mint katonák és szerzetesek részt vettek a keresztes háborúkban, az európai trónküzdelmekben és a gyarmatosításban. Mortalitásuk emiatt rendkívül megnőtt; a vizsgált időszak alatt a portugál nemesség 40-70%-a pusztult el távol a szülői háztól, és a megmaradtak között is duplájára nőtt a gyermektelenek aránya (3.11. ábra). Ez természetesen tovább növelte a reproduktív különb-

3.11. ÁBRA Az Indiában és Marokkóban viselt háborúk (1380-1580) során elpusztult felnőtt férfiak aránya a születési sorrend függvényében ■ A fiatalabb, később született arisztokrata fiúk elsősorban a távoli országok hadszínterein estek el, elsőszülött testvéreik inkább a Portugáliához közeli marokkói táborokban (Forrás: Boone 1989)

ségeket. Ugyanakkor azok, akiknek sikerült vagyont gyűjteniük és rangot szerezniük, új családi ágak alapítóivá lettek. Ezzel az erőforrásokért folyó vetélkedés, ennek következtében pedig a reproduktív rétegződés - követve a társadalmi folyamatokat - állandóan új irányokat és formákat öltött. Az erősen rétegzett monogám társadalmakban a férfiak kis hányada birtokolta a vagyon nagy részét. Az ókortól az újkor kezdetéig Európa és Ázsia nagy agrártársadalmait rendkívül éles vagyoni és politikai megoszlások jellemezték. Miközben a társadalom tömegét kitevő szegény családok körében rendkívül magas volt a gyermekkori és a felnőttkori mortalitás, a hierarchia csúcsán lévő gazdag férfiak viszonylag jó körülmények között éltek. Emiatt értékük nagyon magas volt a „házassági piacon", annál is inkább, mert vagyonukat nem kellett szétosztaniuk feleségeik utódai között, hanem többnyire egyetlen házastársuktól származó törvényes gyerekeikre hagyták. Nem meglepő, hogy az eladósorban lévő lányok családjai igyekeztek elő-

3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS

135

nyös házasságot kötni ezekkel a férfiakkal. A szülök törekedtek a kiházasítandó lányoknak és gyermekeinek nyújtandó jelentős apai gondoskodás lekötésére, beleértve a vagyon és a politikai előnyök utódokra való átörökítését, továbbá a kedvező táplálkozási és egészségügyi feltételek biztosítását. Reproduktív érdekük fűződött ehhez a házassághoz, hiszen lányuk és unokáik státusának és túlélési esélyének javulása folytán növelték genetikai képviseletüket a leszármazottak nemzedékében (Dickemann 1979, 1981, Hrdy 1999). A felfelé irányuló házasodásnak (hipergámiának) ebben a rendszerében tulajdonképpen a nők - illetve családjaik - között folyt vetélkedés a magas státusú férfiak megszerzéséért. Nem mint szexuális partnerekért - ami elsősorban, mint láttuk, a férfiak konkurenciaharcára jellemző hanem az általuk biztosított és az utódokba áramoltatható erőforrásokért. E vetélkedés két kulturális mechanizmust foglalt magában, annak megfelelően, hogy a tehetős férfiak szülői ráfordításukért cserében speciális követelményekkel léptek fel a lányokkal, illetve családjukkal szemben (Bereczkei 1991). Az egyik a hozomány, amelynek összegyűjtése gyakran nagy erőfeszítéseket kívánt a szülőktől. A másik az eladó lány szüzessége volt, amely a férfi apaságát biztosítja, azt, hogy vagyona és státusa vér szerinti örökösére száll. Mindkét feltétel a lányos családok gazdagságának függvényében szigorodott. A tehetősebb családok ugyanis nehezebben találtak lányaik számára rangjuknak megfelelő férjet - a szegényekkel összehasonlítva kevesebb lehetőségük volt a felfelé házasodásra -, így közöttük élesebb konkurenciaharcokra lehetett számítani. Ezért nagyobb hozományt biztosítottak és szinte mindent megtettek lányuk érintetlenségének megőrzéséért, beleértve a speciális viselet (pl. fátyol), a gardedámrendszer és az elzárás különböző, gyakran extrém formáit (Bereczkei 1991). Azt mondhatjuk, hogy az iparosodást megelőző monogám társadalmakban - bár jóval kisebb mértékben, mint a többnejű társadalmakban - a férfiak oldalán mutatkozó reproduktív variancia szintén felülmúlja a nőkét. Egyesek

lényegesen több gént adnak át a következő generációba, mint mások, sőt a populáció nem elhanyagolható hányada egyáltalán nem hoz létre utódot. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a de jure egynejűség igen sokszor de facto többnejűséggel párosul, részben a házasságtörések, részben pedig a vagyonos és befolyásos férfiak szexuális privilégiumai következtében (ágyasrendszer, jus primae noctis stb.). Ahol a monogámia intézményrendszere szigorúbb előírásokat foglal magában, és nem ismeri el a férfiak szexuális előjogait - mint napjaink ipari társadalmaiban -, ott is nagyobb szaporodási különbségeket találunk a férfiak oldalán, mint a nőkén. Az elvált vagy özvegy férfiak ugyanis a nőkhöz képest nagyobb valószínűséggel házasodnak újra, maguknál fiatalabb feleséget választanak (3.4.2.), így nagy eséllyel tovább növelik utódaik számát (Buckle et al. 1996). A két nem újraházasodási gyakoriságában mért különbség az előző házasságból származó gyerekek számával nő (3.12. ábra).

3.2.3. A demográfiai átmenet: a modern társadalmak „problémája"
A tradicionális, tehát az iparosodást megelőző társadalmak vizsgálata mindenhol azzal a következtetéssel zárult, hogy szoros pozitív korreláció tapasztalható a férfiak - kisebb mértékben a nők - által birtokolt erőforrások és túlélő utódaik száma között. A szociobiológia és az evolúciós antropológia a 70-es évek óta folyó vizsgálataiban egyértelmű és meggyőző módon mutatta ki, hogy a társadalmi-gazdasági siker valamennyi preindusztriális kultúrában egyúttal a szaporodási sikert is meghatározza. A vagyoni különbségek a korábban említett proximatív mechanizmusokon - feleségek száma, házasság időpontja, szülések közötti intervallumok hossza, mortalitási kockázatok stb. - keresztül „fordítódnak le" a gének differenciális elterjesztésének szintjére. Más szóval: a vagyon és a státus individuális különbségei a szaporodási siker különbségeiben jelennek meg.

136

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.12. ÁBRA Az újraházasodó férfiak és nők aránya előző házasságukból származó gyermekeik számának függvényében ■ Anglia, 1974-1989 (Forrás: Buckle 1996)

A modern társadalmak esetében azonban ez a tétel nem látszik teljesülni, méghozzá kétszeresen nem. Egyrészt, noha az ipari társadalmakban az emberek lényegesen több anyagi forrással rendelkeznek, mint bármely korábbi történelmi időszakban, a születések száma, sőt a túlélő utódok száma is látványosan csökkent az elmúlt száz-kétszáz évben. Másrészt, a vagyoni-társadalmi státus és a szaporodási siker közötti korábbi pozitív megfelelés megszűnt, sőt gyakran ellenkező irányba fordult. Azaz a magasabb szocioökonómiai státusú embereknek az átlaghoz képest kevesebb gyerekük van, míg az anyagi és kulturális téren elmaradottabb rétegek termékenyebbek (3.13. ábra). Egy vizsgálatban pl. azt találták, hogy az intelligencia amely meglehetősen jól jelzi az elért társadalmi státust-fordítottan arányos a termékenységgel: a 90 körüli IQ-val rendelkező embereknek átlagosan eggyel több gyermekük van, mint a 130 IQ-júaknak (Vining 1986). Ezek a változások a demográfiai átmenet jelenségköréhez kapcsolhatók (Coale és Watkins 1986). Ez a folyamat Európa nyugati felén kezdődött mintegy 150-200 évvel ezelőtt, majd fokozatosan elterjedt a világ iparosodott társadalmaiban. Lényege abban foglalható össze, hogy a technikai, egészségügyi és higiénés állapotok fejlődése csökkentette a mortalitást - mindenekelőtt a gyerekhalandóságot amelyet az-

után a termékenység hasonló arányú csökkenése követett. Ennek eredményeként a család átlagos mérete az újratermelődési ráta (házaspáronként két gyerek) alá süllyedt, és a populáció zéró vagy éppen negatív növekedést mutatott. Korábban a demográfiai átmenettel kapcsolatos változásokat sokan arra használták fel, hogy cáfolni próbálják velük azt az állítólagos szociobiológiai tételt, miszerint az élőlények arra törekszenek, hogy maximalizálják túlélő utódaik számát. Az evolúciós megközelítés azonban nem ezt állítja. Az élőlények „célja" nem a szaporodási siker növelése, hanem azoknak az erőforrásoknak a megszerzése, amelyek révén biztosítják genetikai képviseletüket a következő nemzedékben. Ugyanez vonatkozik fajunkra is: az ember közvetlenül nem szaporodási sikerének növelésében érdekelt, hanem abban, hogy létrehozza, megtartsa és leszármazottaira hagyja azokat az erőforrásokat, amelyek szükségesek az utódok felneveléséhez. Olyan viselkedésstratégiákra szelektálódott, amelyek elsősorban a vagyoni, társadalmi és szellemi források elsajátítására motiválják, és ezek bizonyos feltételek között utódok nemzéséhez vezetnek. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló vagyon és az elért társadalmi státus nem feltétlenül kapcsolódik össze a nagy gyerekszámmal. Különösen nem a modern ipari társadalmakban, ahol az utódok felnevelése rendkívül költ-

3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS

137

3.13. ÁBRA Termékenység a családi jövedelem függvényében öt ipari országban ■ (Forrás: Perusse 1993)

séges (Mace 2000). Ez azt jelenti, hogy napjainkban minden korábbinál nagyobb erőfeszítéseket igényel a szülőktől, hogy ellássák őket a szükséges fogyasztási javakkal, mindenekelőtt biztosítsák számukra a megfelelő nevelést és iskoláztatást. A hosszú ideig tartó, költséges beruházásokra azért van szükség, hogy megteremtsék az utódok esélyét arra, hogy megfeleljenek a modern társadalom kihívásainak, többek között a munkaerőpiac követelményeinek. Ezekhez a költségekhez hozzáadódik az, hogy a gyerekek gazdasági szerepe csökken vagy megszűnik az ipari társadalmakban, hiszen munkájukkal nem vesznek részt a családi gazdaság működésében, mint ahogyan ezt a tradicionális társadalmakban teszik. A gyereknevelés költségeinek növekedése szem pontjából valószínűleg ennél is fontosabb - sokáig elhanyagolt - szempont az, hogy a modern társadalmakban élő nukleáris családok nélkülözni kénytelenek egy nagyon fontos erőforrást: a személyes támogatások és szolgáltatások rendszerét (Turke 1989). A tradicionális társadalmakban a rokoni-vérségi csoportok egyik fő funkciója az, hogy részt vesznek egymás gyerekeinek közvetlen gondozásában és felnevelésében, és ezzel csökkentik a szülők terheit (2.1.2.). A modernizáció szinte mindenhol a kiterjedt rokoni hálózat felbomlásával járt. Ennek következtében, noha az ipari társadalmakban élő nők

lényegesen gazdagabbak anyagi eszközeiket tekintve, összességében mégis kevesebb erőforrással rendelkeznek a szaporodást illetően, hiszen többnyire nélkülözniük kell a közeli rokonok támogatását. Ennek hiánya növeli a szülői ráfordítás mértékét, ami viszont akadálya lehet a szükséges anyagi források megszerzésének. Mindez azzal jár, hogy a modern társadalomban élő szülők erőforrásaikat inkább társadalmilag sikeres, de kis számú utód felnevelésére koncentrálják. A rendelkezésre álló adatok valóban azt mutatják, hogy a rokonok csökkentik a gyereknevelés költségeit, és lehetővé teszik, hogy a szülők nagyobb családot tartsanak fenn. Nyugat-afrikai családokban például azt találták, hogy azok a szülők, akik gyerekeiket közeli rokonaikhoz mint nevelőszülőkhöz adják, több saját gyereket tudnak felnevelni (Draper 1989). Saját vizsgálataink azt mutatták, hogy a Baranya megyei falvakban élő roma (beás) népességen belül lényegesen több közeli és távoli rokon él együtt, mint a környező etnikai magyar populációkban (Bereczkei 1998b). Ez részben a romák nagyobb termékenysége, részben pedig endogám települési szerkezetük és házasodási szokásaik következménye. Ráadásul a beás rokonok szorosabb kapcsolatokat tartanak fenn egymással (3.14. ábra), és több időt fordítanak a gyerekneveléssel öszszefüggő támogatásokra, mint a többségi népes-

138

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.14. ÁBRA A különböző típusú (nem egy háztartásban élő) rokonnal való találkozások gyakorisága etnikai cigány (beás) és etnikai magyar populációban ■ A találkozások gyakoriságát közvetlen megfigyelések (scanning sample) segítségével mérték egy 135 napos időtartamon belül (Forrás: Bereczkei 1998b)

ség tagjai. Elsősorban a női rokonok [testvérek, nagynénik, nagymamák) azok, akik intenzíven részt vesznek a csecsemők gondozásában és a gyerekekkel való törődésben: hordják őket, felügyelnek rájuk, játszanak velük, főznek nekik stb. A személyes szolgáltatásoknak ez a rendszere csökkenti a gyerekgondozás költségeit, és növeli az újabb utódokba való befektetés valószínűségét, azaz a következő gyerek vállalása iránti hajlandóságot. Ezzel összhangban azt találtuk, hogy azok az anyák, akiknek az édesanyja (vagyis a nagymama) hosszabb ideig él a családban, illetve azok, akiknek több nővérük van, nagyobb számú gyerekkel rendelkeznek, mint azok, akik kevesebb támogatóra számíthatnak a gyereknevelésben. Egyúttal feltételezzük azt is, hogy ez a fő oka annak, hogy a modernizáció különböző szintjein álló és a technikaikulturális javakhoz való hozzájutás tekintetében eltérő cigány és nem cigány népesség termékenységi mutatói eltérnek egymástól. Az ipari társadalmak fertilitási mutatóinak általában vett csökkenéséhez szorosan kapcsolódik az a másik tény, hogy a vagyon és a státus birtoklásának egyéni különbségei nem, vagy ha igen, akkor negatívan korrelálnak a szaporodási különbségekkel, Azaz a magasabb szocioökonómiai státusokkal jellemezhető családokban az átlaghoz képest nem több, hanem kevesebb gyerek születik. A demográfiai átmenet előtti pozi-

tív korreláció megszűnésének magyarázatára eltérő válaszokat adnak a magukat evolúciós pszichológusoknak, illetve evolúciós antropológusoknak definiáló kutatók (lásd 1.2.3.). Az evolúciós pszichológusok szerint - amint azt az 1.2.1. fejezetben részletesen bemutattuk a kulturális fejlődés olyan új típusú környezetet teremtett, ahol a korábban szelektíve előnyös viselkedési stratégiák szükségszerűen maladaptívvá váltak. A társadalmi és szaporodási siker evolúciós kapcsolatának szétválása annak köszönhető, hogy a modern társadalmak uralkodó intézményei és életformái megakadályozzák, hogy a valamikor adaptív pszichológiai algoritmusok ma is növeljék az egyének genetikai képviseletét. Daniel Perusse (1993) két társadalmi tényező, nevezetesen a fogamzásgátló szerek és a szociális monogámia intézményének hatását vizsgálta a szaporodásra. Feltételezte, hogy a fogamzásgátló szerek esetében arról van szó, hogy a szexuális örömszerzés mint motiváció elválik szaporodási következményeitől, így a szexuális kapcsolatok számának növelése nem vezet nagyobb termékenységhez. A szociális monogámia pedig megakadályozza a magas státusú férfiakat abban, hogy erőforrásaikat nagy számú feleség birtoklásán keresztül fordítsák át szaporodási sikerük növelésébe. Több mint ezer francia kanadai férfi és nő kérdőíves vizsgálata során - a várakozásnak meg-

3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS

139

felelően - nem talált összefüggést a férfiak szociookonömiai státusa (amelyet az iskolázottság, jövedelem, illetve foglalkozás alapján mért) és gyermekeik száma között. Szoros pozitív korreláció mutatkozott ellenben a 40 év alatti férfiak státusa és „potenciális megtermékenyítéseik" száma között (3.15. ábra). Ez azokat a szexuális aktusokat foglalja magában, amelyek fogamzáshoz vezetnének, ha a párok nem használnának valamilyen fogamzásgátló szert. Perusse ezt a változót a szexuális partnerek száma, a közösülések gyakorisága és a fogamzás aktuális valószínűsége alapján kalkulálta. Az eredmény alapján arra következtetett, hogy a magas státusú férfiak az átlaghoz képest több párzási lehetőséggel rendelkeznek, de a fogamzásgátlás miatt ez nem eredményez nagyobb utódszámot. A 40 év feletti férfiak csoportjában - mint az ábrából kitűnik - az említett korreláció eltűnik, ami a szerző szerint annak a következménye, hogy az ehhez a korosztályhoz tartozó férfiak több mint 90%-a házasságban él, és a monogám kötelék többé-kevésbé korlátozza másokkal való szexuális kapcsolataikat. Ezt látszik alátámasztani az az eredmény, miszerint az egyedülálló férfiak esetében szoros korreláció található a státus és a potenciális fogamzás száma között, míg a nős férfiak csoportjában nincs szignifikáns összefüggés. Összefoglalva: a státusok megszerzésével és a párválasztással kapcsolatos

adaptív pszichológiai programok a modern kultúra erőterében elszakadnak szaporodási következményeiktől. Az evolúciós antropológusok ezzel szemben úgy érvelnek, hogy az ipari társadalmak fertilitási mintázatainak megváltozása nem intézhető el egyszerűen a modern környezet represszív hatásaival. Szerintük az emberek reproduktív viselkedése napjainkban nem kevésbé adaptív, mint a korábbi időszakokban. Döntéseik alapját egy trade-off mechanizmus alkotja, amelynek lényegét az utódok mennyisége és minősége közötti átkapcsolás képezi (1.2.2., 4.2.1.). Minél több utód között kell szétosztani a korlátozott szülői erőforrásokat, annál kevesebb jut egyetlen utódra. A család méretének csökkentésével viszont lehetségessé válik, hogy növekedjen utódaik túlélőképessége, társadalmi státusa, végső soron reproduktív értéke. A magas foglalkozási és vagyoni státusú emberek számára adaptív magatartás lehet, ha vagyonukat nem teljes mértékben fordítják saját szaporodásukra, hanem annak egy részét utódaik anyagi és szociális státusának emelésére használják fel, amenynyiben ezzel növelni tudják későbbi leszármazottaik (unokáik és dédunokáik) számát (Boone és Kessler 1999, Kaplan és Lancaster 2000). Ennélfogva nem gyerekeik „mennyiségét", hanem „minőségét" emelik: többet fordítanak iskoláztatásukra, jólétük emelésére és fogyasztási ja-

3.15. ÁBRA Korrelációs értékek a férfiak szociális státusa és utódaik száma, illetve potenciális megtermékenyítéseik száma között ■ (** p < 0,01 = nagyon magas korreláció) (Forrás: Pérusse 1993)

140 vakkal való ellátásukra, hogy ezzel növeljék esélyeiket a többiekkel való szociális küzdelmekben, mindenekelőtt a munkaerőpiacon. Azokban az esetekben, amikor a család kedvező és stabil életfeltételek között él, azok a szülők rendelkeznek hosszú távon a legnagyobb fitnessnyereséggel, akik korlátozzák termékenységüket és kisebb családot alapítanak, mint amire egyébként képesek volnának. Ez azt jelenti, hogy a leszármazottak kedvezőbb túlélési és szaporodási kilátásai több generáción keresztül ellensúlyozhatják az utódok számának csökkenéséből fakadó veszteséget, és így a magasabb szocioökonómiai státusú szülők teljes rátermettsége hosszú távon az átlaghoz képest növekedni fog. Ennek az elméleti modellnek az eddigi legalaposabb ellenőrzését Albuquerque-ben végezték el, egy nem kevesebb mint 7000 családot magában foglaló mintán. A szerzők - Hillard Kaplan és munkatársai (1995, 1998) - azt a predikciót fogalmazták meg e modell alapján, hogy három egymást követő generációt vizsgálva az utódok száma és az unokák száma fordítottan aránylik egymáshoz. A kapott eredmények azonban cáfolták ezt a feltevést. Kiderült, hogy az első generációs termékenység nem gyakorol negatív hatást a második generációs termékenységre. Ellenkezőleg, a „papírforma" szerinti pozitív korrelációt kapták: minél kevesebb gyereket nevelt föl valaki, annál kevesebb unokája született (3.16. ábra). Ráadásul a szülők jövedelme - az általuk mozgósítható erőforrások egyik legfontosabb része - nem gyakorolt számottevő hatást termékenységükre. Figyelembe kell azonban venni, hogy a tudás alapú társadalmakban az utódokra fordított jövedelem tekintélyes része az iskoláztatás költségeit fedezi. A szülők vagyoni helyzete és státusa rendkívül erősen befolyásolja gyerekeik iskolai előmenetelét. Ez abból fakad, hogy amint a szerzőknek sikerült kimutatni - a nagyobb jövedelmű, illetve magasabb iskolázottságú szülők többet invesztálnak gyerekeikbe, mind a velük való foglalkozás időtartamát, mind pedig az anyagi ráfordítás mértékét tekintve. Ez a többlet leginkább a gyerekek jobb iskolai teljesítményében, illetve magasabb végzett-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.16. ÁBRA A férfiak gyermekeinek száma és összes unokáinak száma közötti összefüggés az USA-ban élő dél-amerikai és európai származású családokban ■ (Forrás: Kaplan et al. 1995)

ségében jelentkezik, ami kedvezően befolyásolja későbbi lehetőségeiket a munkaerőpiacon, ennélfogva felnőttkori státusukat és jövedelmi viszonyaikat. Az iskolai végzettség ugyanakkor rendkívül erős negatív hatást gyakorol a termékenységre, elsősorban a 35 év alatti nők korcsoportjában. Ez nem meglepő, hiszen a hosszú ideig tartó iskolai képzés, a megfelelő foglalkozás és munkahely kiválasztása későbbre tolja a szaporodási periódus megkezdését. Valóban, az iskolázott nők jóval később szülik meg első gyereküket, mint a kevésbé iskolázottak - és ez általánosítható valamennyi ipari országra. Következésképpen a státus és a fertilitás valószínűleg azért nem korrelál egymással a modem társadalmakban, mert elsősorban a magas státusú szülők azok, akik képesek arra, hogy gyerekeiknek magas szintű, de költséges képzést nyújtsanak. Ez a beruházás kiegyenlítheti a különböző jövedelmű csoportok közötti fertilitáskülönbségeket, hiszen a magasabb jövedelmet magasabb utódonkénti ráfordítás ellensúlyozza. A szerzőknek ezt azzal sikerült alátámasztaniuk, hogy amennyiben az iskolázottságot állandónak vették - azaz ha a hasonló iskolai végzettséggel rendelkezők csoportjait vizsgálták a jövede-

3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS

141

lem növekedése szorosan együtt járt a termékenység növekedésével. Ez az eredmény sokak szerint általánosítható: a státus és a szaporodási siker pozitív korrelációja a modern, bonyolultan tagolt társadalmakban nem az egész populáció, hanem csupán homogén, jól körülírható csoportok vonatkozásában áll fenn (Turke 1990, Mace 2000). Ennek az a magyarázata, hogy az evolúciós környezetben - és később is, lényegében a demográfiai átmenet időszakáig - az együtt élő, egymást ismerő emberek alapvetően azonos erőforrásokért folytatott vetélkedése hozta létre a társadalmon be-

lüli szaporodási különbségeket. Az evolúciós antropológusok szerint ez a vetélkedés napjainkban is leginkább az egyes referenciacsoportokon belül folyik, tehát pl. az azonos foglalkozási ágakban, ahol a résztvevők egymással együttműködve, illetve rivalizálva alakítják ki a presztízsükben, pozíciójukban és jövedelmükben jelentkező különbségeiket. Lehetséges, hogy ezek az egyéni különbségek, éppúgy, ahogy az archaikus társadalmakban, a szaporodás különbségeibe fordítódnak át. Sajnos, azonban e hipotézis ellenőrzésére egyelőre nem áll rendelkezésre megbízható tapasztalati adat.

3.3. fejezet

SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
Az előző fejezetben azt követtük nyomon, hogy az ember szaporodással kapcsolatos döntései milyen formákban és mintázatokban fejeződnek ki a különböző társadalmi alakulatokban. Megállapítottuk, hogy a demográfiai átmenet utáni társadalmakban megváltoztak a reproduktív viselkedésformák adaptív értékei. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megszűnt működni az az evolúciós örökség, amely az archaikus társadalmak adaptációs problémáira adott válaszokból szerveződött. Mint a jelenlegi fejezetben látni fogjuk, szexuális viselkedésünket ma is döntően befolyásolják az ivari szelekció által létrehozott pszichológiai mechanizmusok - akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, akár hatással vannak szaporodásunkra, akár nem. Előbb a szelekciós modell néhány alapvető elvével foglalkozunk, majd rátérünk az emberi szexualitás különböző stratégiai elemeire.

3.3.1. Intraszexuális vetélkedés
Mint láttuk, a hímek olyan kompetitív viselkedésformákra szelektálódtak, amelyek sikeressé teszik őket a nőstényekhez való jutásban, illetve a riválisok távoltartásában (3.1.1.). Megnyilvánulási formáit, fajtáit illetően a szexuális vetélkedést óriási sokféleség jellemzi (Gould és Gould 1989, Alcock 1998). Közismert formája a nyílt, fizikai agresszió, amelyben a rivális hímek testi erejüket és fegyvereiket fordítják egymással szemben a párzási időszakban. Ezek a küzdelmek ritualizált viselkedési folyamatoknak tekinthetők, amennyiben lefolyásuk számos genetikailag előírt kommunikatív aktust foglal magában, amelyek többnyire az erőfölény demonstrálására - nem pedig a részt vevő felek fizikai megsemmisítésére - irányulnak (Lorenz 1985). Ennek ellenére a hímek küzdelmei rendkívül költségesek, és számos kockázati tényezőt foglalnak magukban (3.17. ábra). A testi sérüléseken kívül a sebesülésekből származó fizikai legyengülés és fertőzés, továbbá a párzási idő-

szakban való alacsony táplálékfelvétel, és a ragadozóknak való fokozott kitettség jelentik a nyílt agresszió legtetemesebb költségeit Ezek a tényezők okozzák egyszersmind azt, hogy a hímek mortalitása többnyire lényegesen meghaladja a nőstényekét. A szarvasbika nagy termete, hatalmas izomzata, terebélyes agancsa és öblös hangja egyaránt vonzó tulajdonságok a nőstények számára, egyszersmind félelmetesek más hímek számára. Sikerhez juttatják tulajdonosukat a párzás során, hiszen a populáció néhány százalékát kitevő domináns hímek 30-40 utódot is nemzenek életük során, míg a hímek kb. 40-45%-a egyet sem. A szaporodási sikerességnek azonban ára van az életben maradásra nézve. A legerősebb bikák nagy anyagcsere-ráfordítással hozzák létre agancsaikat, és ez energiát von el más, létfontosságú működésektől. Izomzatukhoz képest meglehetősen kevés bőr alatti zsírtartalékkal rendelkeznek, amely nagymértékben csökkenti életképességüket egy-egy hidegebb tél alkalmával. A bőgés ideje alatt alig táplálkoznak, legyengülnek, ami nagymérték-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

143

3.17. ÁBRA Felnőtt hím rézuszmajmok sebesülési és halálozási aránya az év különböző időszakaiban ■ (Forrás: Short és Balaban 1994)

ben csökkenti ellenálló képességüket. Ehhez járul még a sebesülések kockázata, amely a nagy háremet tartó bikák esetében a legnagyobb (akár 25-30%-os), hiszen gyakoribb és intenzívebb harcokat kell folytatni a hárem megszerzéséért, majd megtartásáért. Nem csoda, hogy a bikák halandósága több mint kétszerese a tehenekének (Clutton-Brock et al. 1986). Általában véve a mortalitási hányadosok figyelembevételekor érthető meg leginkább a hím stratégia lényege: nagy kockázat - nagy nyereség. Minél nagyobb a hímek közötti konkurenciaharc, annál nagyobbak a különbségek a hímek és nőstények mortalitási arányaiban. Ennek megfelelően ahogy nő a többnejűség mértéke, úgy növekszik a hímek halandósága (Trivers 1985). A hímek közötti konkurenciaharcok másik gyakori formája a tülekedéses versengés (Daly és Wilson 1983). Ennek az a lényege, hogy gyakorta az erőforrások, mindenekelőtt a táplálék térbeli eloszlása határozza meg a nőstények térbeli eloszlását, ez pedig befolyásolja a hímek mozgását a párzási időszakban. Ahol a táplálék eloszlása egyenetlen, a nőstények mint értékes erőforrások is elszórtan találhatók. Ilyenkor a hímek nem közvetlenül mérik össze erejüket sokszor nem is találkoznak hanem igyekeznek minél több fogamzóképes nőstényt felkutatni és velük párzani. A szaharai ugróegér (gerbil) hímje például fáradhatatlanul keresi fel a nősté-

nyek kotorékait, és ha talál egy még nem terhes, ösztruszban lévő nőstényt, azonnal párzik vele. A hímek közötti vetélkedésnek ez a formája nem kevésbé költséges, mint a nyílt agresszió, hiszen a hímek egyszerre akár több száz métert is megtesznek a kotorékok közötti nyílt térségen, kitéve a ragadozók támadásainak. Azt találták, hogy a felnőtt gerbilek között kb. háromszor annyi nőstény található, mint hím, akiknek az állománya a magas halálozási ráták miatt néhány hónap alatt csaknem teljesen lecserélődik a populációban. A hímek kompetitív viselkedése gyakran különböző stratégiák összjátékából szerveződik. Az utóbbi időkben folyó kutatások arra mutatnak, hogy egyazon fajon belül is jelentős különbségek lehetnek az egyedek között abban, ahogyan megválasztják a konkurenciaharcok számukra előnyös taktikáit. Egy populációban ezért gyakran alternatív vagy kevert stratégiákkal találkozunk, amelyek az adott környezetben mindegyik részt vevő fél számára adaptívnak bizonyulnak (Gross 1996, Alcock 1998). Az ökörbékák nagytermetű hímjei táplálékban gazdag reviereket (körzeteket) foglalnak el, és erős brekegésükkel igyekeznek a nőstényeket odacsalni. A fiatal, kistermetű hímek, akik még nem elég erősek ahhoz, hogy reviert szerezzenek maguknak, „csatlósként" viselkednek. Megjelenésükkel megtévesztik a revier birtokosát, aki nem

144

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.1. TÁBLÁZAT Hím tücskök viselkedési alternatíváinak reproduktív következményei ■ (Forrás: Krebs és Davis 1993)

tekinti őket riválisnak. Csendben várnak a domináns hímek közelében, majd megpróbálnak párzani az odalátogató nőstényekkel. Miközben ennek esélyei lényegesen alacsonyabbak a domináns hímek párzási sikeréhez képest (73 párzásból mindössze 4-5-öt bonyolítanak le), ez a stratégia mégis lehetőséget ad számukra arra, hogy testi fejletlenségük ellenére szaporodjanak. A trópusi korallzátonyokban élő naphalak egyik faja még bonyolultabb szexuális viselkedést mutat, amely három stratégiából tevődik össze (Daly és Wilson 1983). A legnagyobb termetű, domináns hímek territóriumot foglalnak és színpompás megjelenésükkel hívják fel a nőstények figyelmét magukra. A csatlós hímek kisebbek és megjelenésükben hasonlítanak a kevésbé feltűnő nőstényekre. Ez az oka annak, hogy be tudnak úszni a domináns hímek revierjébe anélkül, hogy a revier tulajdonosai megtámadnák őket, és lehetőség szerint párzanak az odalátogató nőstényekkel. A náluk is lényegesen kisebb, ún. surranó hímek más taktikához folyamodnak: elbújnak az aljnövényzetben, megvárják, amíg a nőstény és a hím elkezdik násztáncukat, ekkor gyorsan közéjük úsznak, és megpróbálják elsőként ráereszteni ondójukat a nőstények kibocsátott petéire. Nem világos egyelőre, hogy ez - és az ehhez hasonló számtalan kevert - stratégia milyen mechanizmusok alapján működik. Két lehetőség van. Lehetséges, hogy kondicionális (fakultatív) stratégia működéséről van szó (1.2.2.), mint az ökörbéka esetében: a fiatal, még fejletlen állatok surranóként vagy csatlósként vehetnek részt a szaporodásban, de egy bizonyos életkor - és ennek megfelelő testi méret - elérése után átkapcsolnak a territoriális viselkedésformára, amely lényegesen több párzási alkalmat és nagyobb utódszámot biztosít. Az is lehetséges azonban,

hogy genetikai polimorfizmussal van dolgunk; ez esetben a populáció hímjei különböző genetikai programokkal születnek, amelyek meghatározzák későbbi egyedfejlődésüket és párzási formáikat. Ez utóbbira mutat az a tény is, hogy a naphal territóriumot foglaló hímje gyorsabban növekszik életének első hat évében, mint a másik két típus. Ezek a stratégiák - akár genetikailag rögzített, akár fakultatív különbségeket mutatnak - jellemző módon stabilizálódnak a populáción belül. Minél több hím brekeg vagy más módon jelzi dominanciáját, annál több csatlós hímnek lesz esélye a szaporodásra. Ez a gyakoriságfüggő szelekció az adott környezetben mutatkozó előnyök (odacsalogatott nőstények száma) és hátrányok (energiaráfordítás, ragadozók okozta veszélyeztetettség stb.) egymáshoz viszonyított aránya alapján állítja be az alternatív stratégiák egyensúlyát. Ennek érdekes példája az amerikai mezei tücsök, amelynek reviert foglaló hímjei ciripelésükkel vonzzák oda a nőstényeket, méghozzá a kibocsátott hangjelek erősségének függvényében (3.1. táblázat). Az erősebb hangok azonban a csatlós hímeket is odavonzzák, akik a hangadó hímek közelében tartózkodnak, és csendben várják a nőstényeket. Sőt, a ciripelés egy parazita rablólégyfaj egyedeit is odavonzza, akik lárváikat a hangadó tücskök testébe rakják, amitől az kikelésük után elpusztul. Kiderült, hogy a csatlósok aránya a populációban a rablólegyek számával arányosan növekszik, nyilvánvalóan a territoriális hímek viselkedésének magas költségei miatt. Valószínű az is, hogy mindegyik helyi populáció más-más genetikailag előírt „átkapcsolási küszöbbel" rendelkezik a kétféle stratégia között, amelyek egymáshoz viszonyított elterjedése az adott környezet fertőzöttségétől függ. Alacsony parazitasűrűség mel-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

145 1994). A kölyökgyilkosság (infanticiditás) azoknál az emlős fajoknál gyakori - így pl. az oroszlánok és az indiai langúr majmok esetében ahol a hímek csak egy viszonylag rövid időszakban tudják birtokolni a nőstényeket, mielőtt más hímek elűzik őket a hárem éléről. Azt a célt szolgálja, hogy a nőstény a kölykök szoptatásának kényszerű befejezése után újra tüzeljen és az új hímekkel párosodjon (1.1.3.). Kevésbé „költséges" formája az ún. Bruce-effektus, amelynek során a nőstény az idegen hímek szagára elvetél - mintegy elejét véve a későbbi kölyökgyilkosságnak és készen áll az új, feltehetőleg a korábbi domináns hím helyére lépő hímmel való párzásra. Számos faj esetében a hímek párzás után ejakulációs váladékukkal mintegy bedugaszolják a nőstény ivarjáratát, megakadályozva más hímeket abban, hogy ők is bejuttassák spermiumaikat. A foltos szitakötő hímjének ivarszerve úgy módosult, hogy azzal képes legyen mintegy kikanalazni az őt megelőző hím spermiumát a nőstény testéből, így növelve génátadásának esélyeit. Ez utóbbi viselkedési taktikák már az ún. spermiumkompetíció jelenségkörébe tartoznak, amellyel kapcsolatban az utóbbi években számos izgalmas kutatási eredmény látott napvilágot (Birkhead és Moller 1998). Kiderült, hogy a hímek spermiumai közötti versengés a magasabb rendű állatokra is jellemző, pl. a cetek több fajára és a csimpánzra. Elsősorban ott, ahol több domináns hím is van a csoportban, amelyek közül mindegyik párzik a fogamzóképes nőstényekkel. Nem ritka azonban a monogám fajoknál sem, ahol a nőstények párjukon kívül más hímekkel is párzanak. Ezekben az esetekben a különböző hímek által a nőstény ivarjáratába juttatott spermiumok versengenek a megtermékenyítés lehetőségéért. Legtöbbször azok a hímek győznek ebben a sajátos konkurenciaharcban, amelyek a legnagyobb mennyiségű spermiumot képesek termelni és a nősténybe juttatni. Ez pedig általában szorosan korrelál a herék méretével. Nem véletlen, hogy a szexuális szelekció a nagyméretű heréket részesítette előnyben azoknál a fajoknál, amelyek ökológiai és szociális feltételei a hímivarsejtek szintjén történő

lett több territoriális hím található, magas parazitagyakoriságnál viszont a csatlós stratégia a kifizetődőbb. Úgy tűnik, itt egy olyan, ún. evolúciósan stabil stratégia kialakulásáról van szó, amely ismeretes módon a viselkedési alternatívák reproduktív nyereségeinek egyensúlyán alapszik (Krebs és Davies 1993). A hímek közötti vetélkedés sajátos, alternatív formája a szexuális kényszer. Számos faj hímje kényszeríti párzásra a nőstényt, de általában csak abban az esetben, ha más párzási stratégiák nem alkalmazhatók. Az egyik legtöbbet vizsgált faj, a panorpa skorpiólégy körében pl. háromféle szexuális taktika létezik. A hímek fizikai rátermettségétől, a rivális hímek számától és a táplálék ellátottságtól függ, hogy adott esetben melyik működik. A legnagyobb termetű hímek egy megölt rovart nyújtanak át a nősténynek (nászetetés). A nőstény párzás közben elfogyasztja a zsákmányt, amelynek energiatartalma a peték képzésére fordítódik. Azok a hímek, amelyek nem tudnak rovart felajánlani, párzás során nyálmirigyeik kalóriadús váladékával táplálják a nőstényt. Végül a legkisebb hímek, amelyek nem képesek a nászetetés egyik formájára sem, megpróbálják megragadni a nőstényt és erőszakosan párzani vele. A három párzási forma különböző fitnessnyereségekkel jár, és valószínűleg egyetlen kondicionális stratégia alternatíváit képezik. A nőstény számára nyilvánvalóan a zsákmányi felajánló hímek a legvonzóbbak, míg a kényszer ellen megpróbálnak védekezni. Ez az esetek nagyobbik hányadában sikerül is, ráadásul ha mégis végbemegy a párzás, a megtermékenyítés valószínűsége meglehetősen alacsony, és a nőstény azt követően hamar fogamzóképessé válik, készen arra, hogy egy másik, rátermettebb hímmel pározzon. Ezért a nemi erőszak csak mintegy végső megoldásként jön számításba olyan hímek számára, amelyek másképp nem jutnak szexuális partnerhez. A hímek közötti vetélkedés érdekes módon sokszor a párzás után is folytatódik. Az ilyen, ún. posztkopulációs vetélkedésnek számtalan formája ismeretes, amelyek közül most csupán néhányról ejtünk szót (Wilson 1975, Dunbar

146 intraszexuális vetélkedést hozták létre (lásd 3.5. ábra). Így pl. a promiszkuitásban élő csimpánzoknál a here súlya a test 0,25%-át teszi ki, míg a gorilláknál, ahol egyetlen hím él együtt néhány nősténnyel, ez az érték mindössze 0,02% (Moller 1998). Mint láttuk, az állatvilág nagy részében a hímek vesznek részt a másik nemhez tartozó egyedekért mint erőforrásokért folytatott konkurenciaharcokban, amely elsősorban kisebb szülői ráfordításuk következménye. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a nőstények nem folytatnának egymással küzdelmeket szaporodási sikerük növelése céljából. A nőstények közötti vetélkedés azonban más formában megy végbe, mint a hímeké (Mealey 2000a). Nem csupán előfordulási gyakorisága és intenzitása kisebb, de funkciója is eltérő. A nőstények között folyó konkurenciaharcok nem a hímekért mint szexuális partnerekért folynak, hanem az utódokra fordítható erőforrások birtoklásáért. E harcok arra irányulnak, hogy utódaikba többet fektethessenek, amivel szemben gyakran más nőstények, illetve azok utódai jelentik az akadályt. A földikutya nőstények egy-egy nehezebb időszakban - amikor pl. utódaik mortalitása a ragadozók gyakori támadása miatt különösen magas - megtámadják és elpusztítják a szomszédos kotorékokban található kölyköket, így növelve saját utódaik táplálékellátottságát a következő évben, és ezzel javítva túlélő képességüket (Daly és Wilson 1983). A nőstények közötti versengés sajátos formája a szaporodáselfojtás vagy reproduktív szupresszió jelensége (Wasser és Barrash 1983, Mealey 2000a). A domináns vadkutya nőstények pl. gyakran megakadályozzák alárendelt társaikat a párzásban, sőt a peteérésben. Számos emlős fajnál, köztük főemlősöknél, azt találták, hogy a csoport szaporodó nősténye feromonok vagy fizikai zaklatás útján megakadályozza más, általában fiatalabb nőstények peteérését, ezzel kedvezőbb feltételeket biztosítva saját utódai fennmaradásának. Az alárendelt nőstények gyakran csak akkor kezdik el saját szaporodásukat, amikor a domináns egyed távozása vagy halála következtében megindulnak szervezetükben az

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

ösztrusz kialakulásához szükséges hormonális változások. Embernél nagyon kevés vizsgálatot végeztek egyelőre e téren, de a szórványos eredmények azt mutatják, hogy a szaporodás feromonok útján történő szabályozása itt is működik (lásd 3.1.3., 4.2.2.). Egyesek szerint ezzel magyarázható az a tény, hogy a busman anyák mintegy 40%-a tíz év alatt egyetlen gyermeket sem szült, miközben a többiek ez idő alatt két, esetleg három gyereket hoztak világra (Wasser és Barrash 1983).

3.3.2. Szexuális hajtóerők
Mint láttuk, az ivari kiválogatódás rendkívül fontos szerepet játszott az ember evolúciójában (3.1.2.). A szexuális szelekció - és bizonyos mértékben a természetes szelekció - folyamatai azonban részben eltérő módon működtek a két nem tagjainál. Azt is mondhatjuk, hogy a férfiak és a nők különböző reproduktív érdekei különböző viselkedési adaptációkat hoztak létre (Symons 1979, Buss 1998, Geary 1998). A vadászó-gyűjtögető társadalmak keretében a hominida férfiak és nők hosszú évmilliókon keresztül eltérő viselkedésformákat, ezen belül eltérő reproduktív stratégiákat folytattak. A többnejűség, a nemi munkamegosztás, az eszközkészítés, a táplálékszerzés, a törzsi háborúk részben eltérő szelekciós nyomásokat gyakoroltak a két nem tagjaira. Ezért tapasztalunk eltéréseket a két nem hajlamaiban, attitűdjeiben, képességeiben. Kiváltképp igaz ez a szexuális viselkedésre és általában a nemhez köthető magatartásformákra. A szülői ráfordítás modelljéből, mint láttuk, az következik, hogy a férfiak szaporodási sikerét jobban emeli szexuális partnereik számának növelése, mint a nőkét. Pszichológiai repertoárjuk ezért olyan mentális algoritmusokat tartalmaz, amelyek valamikor a párzások számán keresztül növelték utódaik számát. Ennek lényeges eleme, hogy a nőkhöz képest nagyobb törekvés jellemzi őket a rövid távú kapcsolatokra és erőteljesebb hajlamot mutatnak a promiszkuitásra (Buss 1992, Buss és Schmitt 1993). Szá-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

147 rán átlagosan 18 nővel szeretnének szexuális kapcsolatot létesíteni, miközben a nők 4 férfit tartanak ideális számú partnernek egész életükben. Még nagyobb különbségeket tártak fel azok a vizsgálatok, amelyek a szexuális fantáziák tartalmát elemezték. A férfiak gyakrabban kívántak szexuális kapcsolatra lépni ismeretlen nőkkel vagy azok csoportjaival (32%-uk több mint százzal), míg a nők inkább megszokott partnerükkel vagy egy ismerős, híres személlyel kapcsolatban számolnak be szexuális jellegű vagy erotikus fantáziákról (75%-uk egy konkrét személyről) (Ellis és Symons 1990, Wilson 1997). Ezeket a vizsgálatokat az utóbbi években számos társadalomban és különböző korcsoportokban ismételték meg, és nagyon hasonló eredményeket kaptak (Schmitt et al. 2001). Világos ugyanakkor, hogy a szexuális változatosság igénye életkorfüggő: koruk előrehaladtával a férfiak általában nagyobb elköteleződést mutatnak a hosszú távú kapcsolatok iránt, miközben csökken a promiszkuitás iránti vágyuk (Mathes et al. 2002). A nők esetében lényegesen kisebb életkori változásokat figyeltek meg e tekintetben. A szexuális változatosságra való igényt olyan idegrendszeri folyamatok közvetítik, amelyek befolyásolják az erotikus ingerekre adott válaszok intenzitását. A legkülönbözőbb megfigyelések és vizsgálatok szerint különbség mutatkozik a nemek között a szexuális izgalmi állapot

mos vizsgálat mutatja, hogy a férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak az alkalmi kapcsolatok létesítésére és jobban keresik a szexuális változatosságot, mint a nők (Symons 1979). Az egyik vizsgálatban azt a kérdést tették fel fiatal felnőtteknek, hogy „ha lehetősége volna arra, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen egy ismeretlen, másik nemhez tartozó személlyel, aki éppoly vonzó, mint az Ön partnere, de nem vonzóbb, és nincs semmi kockázata annak, hogy a kapcsolatot felfedezzék, hogy abból gyerek szülessen, hogy betegséget kapjon, mit tenne Ön?" A férfiak 45,5%-a, a nőknek pedig mindössze 17,2%-a válaszolt úgy, hogy biztosan vagy valószínűleg belemenne ebbe a kapcsolatba (Symons és Ellis 1989). Még nagyobb volt a különbség, ha az ismeretlen személyről azt állították, hogy a vizsgálati személyek partnerénél szexuálisan vonzóbb (57,5 vs. 18,4%). Egy másik vizsgálatban arra voltak kíváncsiak, hogy a férfiak és nők milyen valószínűséggel vállalnak egy alkalmi kapcsolatot azután, hogy egy bizonyos idő eltelt a megismerkedésük óta (Buss és Schmitt 1993). A 3.18. ábra nagy különbségeket tár fel; kiderül például belőle, hogy a nők átlagosan hat hónap eltelte után mutatják ugyanazt a mértékű hajlandóságot a szexuális kapcsolatra, amit a férfiak már egy hét ismeretség után remélnek. Nem csoda tehát, hogy az ebben a vizsgálatban szereplő férfiak életük so-

3.18. ÁBRA A szexuális kapcsolatra való hajlandóság a másik nemhez tartozó partner megismerése után eltelt idő függvényében ■ (Forrás: Buss és Schmitt 1993)

148

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.19. ÁBRA A férfiak szexuális válaszai (figyelem, erekció) különböző korú és vonzerővel rendelkező nők látványára ■ (Az ingerek pornófelvételek, a semleges inger tájkép) (Forrás: Quinsey 1996)

(arousal) mértékében és kiváltásának módjában (Symons 1979, Murstein és Tuerkheimer 1998). Nevezetesen, a férfiak könnyebben és gyakrabban érik el a nemi izgalom állapotát bizonyos vizuális ingerek hatására, mint a nők. Többségüket erősen vonzza a meztelen vagy hiányosan öltözött nők látványa, míg sokkal ritkább, hogy a nők hasonló intenzitással érdeklődjenek a férfitest iránt. A pornográfia szinte kizárólagosan a férfiak kedvtelése, amit az a meghökkentő tény illusztrál a legjobban, hogy a „Playboy" mintájára létrehozott, férfiak fotóit tartalmazó „Playgirl" olvasótábora 90%-ban nem az emancipált nők közül kerül ki, akiknek a lapot eredetileg szánták, hanem homoszexuális férfiak köréből. A kísérletek ugyanezt a nemek közötti különbséget mutatják. A férfiak tovább nézik a másik nem tagjairól készült aktfelvételeket, mint a nők. Érdeklődésük időtartama és szexuális izgalmuk mértéke szorosan korrelál a fizikai vonzerővel, és legmagasabb a fertilitásuk csúcsán lévő fiatal felnőtt nők iránt (Quinsey et al. 1996) (3.19. ábra). Kiderült, hogy lényeges különbségek vannak férfiak és nők között azokban a pszichofiziológiai folyamatokban, amelyek a pornográf filmekre adott szexuális izgalmi állapot alapját képezik (Money és Erhardt 1972, Roche és Barnes 1998). A férfiak szexuális fantáziájában elsősorban a nők testi tulajdonságainak vizuális megjelenítése a döntő, míg a nőké-

ben a partnerük személyes tulajdonságai (Ellis és Symons 1990). A hormonális befolyást támasztja alá az a vizsgálat, amely szerint a tesztoszteron-terápia mind a férfiaknál, mind a nőknél azt eredményezi, hogy érzékenyebbekké válnak a szexuális jellegű ingerekre, és többször élnek át heteroszexuális erotikus álmokat (McClintock és Herdt 1996). Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a nők erotikus fantáziájában ne játszana szerepet a férfitest látványa, még kevésbé azt, hogy a nőket egyfajta „hiposzexualitás" jellemezné (Baumeister 2000). Valójában éppúgy képesek elérni a szexuális izgalmi állapotot, mint a férfiak, de eltérő feltételekkel. Mindennapi kapcsolataikban a nők általában nem a szexuális partnert látják a férfiban, akik viszont sokkal inkább hajlamosak arra, hogy a szexualitás potenciális tárgyának tekintsék a másik nemet. A döntő különbség tehát az, hogy a férfiak aktívan keresik azokat a környezeti ingereket, amelyek felkeltik - ill. kielégítik - szexuális érdeklődésüket a másik nem iránt. A jelenség evolúciós magyarázata szerint a természetes szelekció kedvezett egy olyan képesség kialakulásának a férfiakban, amely az egészséges és fizikailag vonzó, tehát reproduktíve értékes nők látványára fokozza szexuális izgalmi állapotukat, és ennek következtében növeli szexuális kapcsolataik számát (Symons 1987).

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

149 tekben részletesen is bemutatjuk, a fiúgyerekekre már megszületésük után jellemző a nagyobb aktivitási szint, kétéves kortól többször vesznek részt agresszív összeütközésekben, harcias játékokban, később pedig jellemzővé válik körükben a dominanciastátusokért folyó harc. Kamaszkortól kezdve - elsősorban a tesztoszteronelválasztás fokozódása miatt - mind a fizikai változások tekintetében (izomzat, élettani mutatók), mind pszichikai értelemben (az agreszszív késztetések erősödése) nagyobb felkészültséget mutatnak a vetélkedésre. Számos kísérlet mutatja, hogy a fiúk sokkal inkább hajlanak a hirtelen kirobbanó konfliktusok agresszív eszközökkel történő megoldására, mint a lányok, akik inkább igyekeznek elkerülni az ilyen szituációkat vagy békésebb úton megoldani a problémát. A biológiai indítékokon túl természetesen szerepet játszanak ebben a kultúra elvárásai, specifikus nemi szerepei is (Tremblay 2000). A legkülönbözőbb adatok mutatják, hogy a férfiak 15 és 35 év közötti korcsoportjai vesznek részt leggyakrabban kockázatvállaló és szabályszegő cselekményekben. Zuckerman és munkatársai vizsgálataiból kiderül, hogy a szenzoros élménykeresés (sensation seeking) - amely számos esetben összekapcsolódik a megnövekedett kockázatvállalással - leginkább a fiatal férfiak csoportjára jellemző (Zuckerman 1991). Ok kerülnek bele leginkább veszélyes helyzetekbe, ők vesznek részt leggyakrabban veszélyes sportokban, kábítószer-fogyasztásban, kockázatos stílusú autóvezetésben stb., míg a nők átlagban inkább kockázatkerülőnek mutatkoznak (Walters és Crawford 1994, Byrnes et al. 1999). Egy vizsgálatban például, ahol a résztvevők különböző kimenetelű szerencsejátékokban vettek részt, a nők négyszer olyan gyakran választották a kis kockázattal, ugyanakkor kis nyereséggel járó játszmákat, mint a férfiak (Eckel és Grossman 2002). Úgy tűnik, a kockázatvállalás szorosan összekapcsolódik a fiatal férfiak egyfajta „rövid távú orientációjával", amely a jelenlegi nyereségre koncentrál, és kevésbé veszi figyelembe a jövőbeli költségeket és kockázatokat (Fetchenhauer és Rohde 2002). Ebben az is szerepet játszik, hogy félnek a veszélyes szituációk elkerü-

A nő szaporodási sikere viszont, mint láttuk, nagymértékben függ a megtermékenyítés körülményeitől. Ha a férfitest látványa önmagában növelné nemi arousalét, ez súlyosan kockáztatná szülői ráfordítását, hiszen választása esetleg olyan férfira esne, aki nem hajlandó részt venni a gyermek felnevelésében. Éppen ezért a szexuális kapcsolatokban való részvétele nagymértékben függ a férfi előzetes „befektetéseitől" és elkötelezettségétől (ajándék, udvarlás stb.). Várhatóan jobban igényli az érzelmi kötődést és sokat vár a bensőséges ismeretségtől, amelyben kiderülnek partnere személyes kvalitásai. Hozzá kell azonban tennünk, hogy nők és férfiak szexuális érdekei és elköteleződései távolról sem írhatók le dichotóm, egymást kizáró kategóriákkal. A férfiak nagyobb szexuális változatosságuk iránti igényeik ellenére éppúgy „alkalmasak" a hosszú távú kapcsolatokra és a monogám házasságban való életre, mint a nők. Evolúciós szempontból ennek egyrészt az alkalmi kapcsolatok magas költségei (nagy energia- és időráfordítás, betegségek, negatív reputáció), másrészt a hosszú távú kapcsolatok nyereségei (magas paternitás, az utódok túlélési és kompetitív képességeinek növelése, kölcsönösen előnyös gazdasági tranzakciók a feleséggel és annak családjával stb.) adnak alapot. Ezekkel a kérdésekkel később részletesen foglalkozunk (3.4.4.).

3.3.3. Versengés, kockázatkereső magatartás
Az intraszexuális szelekció nem csupán a párzások számának növelésében szerepet játszó specifikus pszichológiai adaptációk (designok) kialakulásáért felelős, hanem, mint láttuk, olyan viselkedési hajlamokat és képességeket hoz létre, amelyek növelik a férfiak esélyeit a konkurenciaharcok sikeres megvívására, végső soron a riválisok kizárására. A férfiak minden társadalomban nagyobb mértékű agresszivitást és versengd magatartást mutatnak, mint a nők, és ennek a különbségnek legfeljebb a mértéke függ az adott társadalom nevelési szokásaitól és normáitól (Low 2000). Mint a 2.4.4. és a 4.4.3. fejeze-

150

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.20. ÁBRA Korspecifikus gyilkossági ráták férfi és női elkövetők esetén (Anglia 1977-1986) ■ (Forrás: Daly és Wilson 1988)

lése miatti megbélyegzéstől a csoport más, hasonló korú tagjainak a körében, miközben vetélkedéseik során hajlamosak túlértékelni saját képességeiket, és leértékelni a riválisokét. A kockázatvállaló és -kereső attitűd olykor szélsőséges helyzetekbe torkollik és törvényszegő viselkedést von maga után. Egy kanadai, amerikai és angol nagyvárosokban végzett széles körű vizsgálat szerint a férfiak 18 és 40 éves koruk között ötször-hatszor olyan gyakran vesznek részt gyilkosságokban - méghozzá elkövetőkként és áldozatokként egyaránt mint a hasonló korú nők (Daly és Wilson 1988, Kanazawa és Still 1999b) (3.20. ábra). A nem vagyonszerzés céljából elkövetett emberölések több mint fele fiatal férfiak összeszólalkozásaiból, illetve öndemonstrációik (felvágás, dicsekvés) eszkalációjából származnak, és gyakoriságban csak ezután következnek a féltékenységből vagy üzleti vitákból fakadó bűncselekmények. Elsősorban ez a korosztály vesz részt a fizikai erőszak (tettlegesség) legkülönbözőbb megnyilvánulási formáiban is (3.21. ábra). Nem mellékes ebből a szempontból, hogy a vetélytársak részéről elhangzó provokációkra és fenyegetésekre adott erőszakos válaszok és megtorlások a legtöbb iparosodást megelőző kultúrában becsületbeli ügynek számítanak, amelyre szigorú szabályok vonatkoznak (lásd párbaj). A fiatal férfiak pszichológiai repertoárjának lényeges része továbbá

az az attitűd, hogy magas presztízst tulajdonítanak és elismeréssel adóznak a kockázatos viselkedést felvállaló és ebben sikeres férfiaknak. Martin Daly és Margó Wilson (1985,1990) ezt a jelenséget fiatal férfi szindrómának nevezte el. Abból indultak ki, hogy a férfiak nagyobb kockázatvállaló és szabályszegő viselkedése általá-

3.21. ÁBRA A fizikai erőszak (tettlegesség) miatt elítélt férfiak és nők aránya az USA-ban, 1989-ben ■ (Forrás: Campbell 1995)

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

151 rult férfiak alkották a háborúk és gyarmatosítások „emberanyagát" (3.2.2.). A férfiak kockázatvállalása ugyanakkor nem csupán az egymás közötti vetélkedés eszköze. Szerepet játszik a nőkre gyakorolt vonzerő növelésében is. Annak a jelzését szolgálja, hogy a férfiak képesek legyőzni a veszélyt és túlélni a kockázatos szituációkat, mert jó képességekkel rendelkeznek, amelyeket az utódokba is átadnak (3.4.1.). Egy kísérletben ezzel összhangban azt találták, hogy a nők - elsősorban rövid távú kapcsolataikban - vonzóbbnak találják azokat a férfiakat, akik önként vállalnak kockázatot, azokhoz képest, akiknek a kockázatvállalás a munkájukhoz tartozik (pl. tűzoltók) (Kelly és Dunbar 2001). Úgy tűnik ez alapján, hogy a kockázatvállalás pszichológiai algoritmusai nem csupán az intraszexuális szelekció működésének eredményeként jöttek létre, hanem az interszexuális (epigám) szelekció is közreműködött a kialakulásukban. A fiatal férfi szindróma nem csupán a férfiak agresszív, kockázatos, esetleg normaszegő viselkedéséhez vezet. Geoffrey Miller (1999) meglepő hipotézise szerint a férfiak egymás közötti versengése az emberiség történelmében mindig is komoly húzóerőt jelentett a legkülönbözőbb kulturális teljesítmények megvalósításában. Több ezer művészi alkotás szerzőjének életrajzi elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy a kulturális alkotások létrehozása a késő kamaszkorban kezdődik, csúcsát a fiatal férfi korban éri el, és fokozatosan hanyatlik az azt követő nemzedékekben. A 3.22. ábra a legismertebb jazz-lemezek, a Tate Galériában lévő modern festmények és a kritikusok által elismert mai angol regények szerzőinek nemét és életkorát ábrázolja. Az. ábra figyelemre méltó: ugyanazt a megoszlást tükrözi, amit a férfiak és nők kockázatvállaló magatartásában, bűnöző viselkedésében és mortalitásában nyomon követhetünk: tekintélyes nemi dimorfizmus és kor szerinti egyenlőtlenségek. A legtöbb kulturális produktumot a 20 és 50 éves koruk között járó férfiak hozzák létre, az alkotások csúcsa 30-35 éves korban van. A szerző ezt a kulturális udvarlási modellben értelmezi, amely szerint a férfiak - kevésbé

nos, valamennyi kultúrára jellemző tulajdonság, amely evolúciós magyarázatot igényel. A férfiak olyan kompetitív viselkedésformákra szelektálódtak, amelyek növelik (vagy legalábbis a múltban növelték) a fogamzóképes nőkhöz való szexuális hozzáférés lehetőségét. Minél intenzívebb a vetélkedés, annál inkább hajlanak a kockázatos, ill. erőszakos „megoldásokra". Ennek legsűrűbb pontjai várhatóan a szaporodás legvalószínűbb időtartamára esnek - tehát a fiatal felnőtt korra amikor a férfiak a legérdekeltebbek a nőkért való versengésben. Egyetemista fiatalok naplóit elemezve azt találták, hogy a férfiak a nőknél lényegesen gyakrabban vettek részt olyan vetélkedéssel kapcsolatos tevékenységekben (más férfiak fenyegetése, dicsekvés, sport, üzleti vállalkozás), amelyek reményeik szerint képesek voltak felkelteni a másik nem érdeklődését (Cashdan 1998a). Mint láttuk, a hímek konkurenciaharcai evolúciós szükségszerűséget fejeznek ki: a kockázatkerülő viselkedési alternatívák - még ha növelik is a várható élettartamot - általában kisebb fitnessmegtérüléssel járnak, mint a kockázatvállaló taktikák. Ez persze kontextusfüggő: a szelekció olyan döntési folyamatokat hozott létre, amelyek akkor aktivizálják a kifejezetten veszélyes viselkedési stílusokat, ha más mód nincs az erőforrások megszerzésére. A férfiak olykor viszonylag nagy költségeket hajlandóak vállalni azért, hogy erőforrásaikat - elsősorban presztízsüket és státusukat - növeljék. Nem véletlen, hogy a rablásokat és az anyagi haszon reményében véghezvitt gyilkosságokat többségükben olyan, 18 és 40 év közötti férfiak követik el, akik 40-60%-a állástalan és 70-80%-a nőtlen (Daly és Wilson 1985). Ők azok, akiknek viszonylag kevés veszítenivalójuk van az ilyen szituációkban. Egy vizsgálat arról számol be, hogy a törzsi háborúk valószínűsége, sok egyéb tényező mellett, annál nagyobb, minél magasabb a fiatal férfiak aránya az illető népességben (Mesquida és Weiner 1996). Ezek a férfiak többségükben nőtlenek, nincsen tulajdonuk, státusuk, gyerekük. Ugyanezzel a jelenséggel találkoztunk a középkori agrárállamok népességében, ahol a gazdagságból és hatalomból kiszo-

152

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.22. ÁBRA Művészi alkotások előfordulási gyakorisága a szerzők neme és kora függvényében ■ A feldolgozott adatok: jazz: 1892 lemez, 719 zenész; festmény: 3274 alkotás, 739 festő; irodalmi mű: 2837 könyv, 222 író (Forrás: Miller 1999)

a nők - művészi teljesítményei az intraszexuális vetélkedések egyik eszközeként vagy megnyilvánulási formájaként fogható fel, amelyek révén növelik presztízsüket, ezen keresztül pedig párkapcsolati esélyeiket és reproduktív sikerüket. Ezt a magyarázó modellt a szerző a korábban már említett költséges szignál elmélettel (2.3.2., lásd még Zahavi-modell: 3.4.1.) kapcsolja össze: a művészi alkotások „költségesek" (magas idő- és energiaráfordítást igényelnek), ritka egyéni kvalitásokat (kreativitás, fantázia stb.) hordoznak, állandóan új, bonyolult formákat öltenek - emiatt nehéz őket utánozni. Ez az oka annak, hogy megbízhatóan jelzik bizonyos férfiak kiváló, átlag feletti képességeit, presztízsét, amelyek vonzóak a másik nem tagjai számára. Végül ejtsünk szót a nők vetélkedéséről, amelylyel kapcsolatban mindeddig viszonylag kevés vizsgálatot végeztek. Evolúciós értelemben a nőket a társadalmi tevékenységek szinte minden ágában kisebb mértékű agresszivitás és versengési hajlam jellemzi, mint a férfiakat (Campbell 1999). Egyrészt azért, mert a vetélkedés kisebb reproduktív nyereséggel jár a számukra, mint a férfiak számára, másrészt pedig nagyobb

a vesztenivalójuk: túlélésük kockáztatása az utódok túlélését is veszélyezteti. Ezért számukra a „nagy tét - nagy nyereség" elve általában nem jár előnyökkel. Ehhez járul az, hogy a férfiakhoz viszonyítva a nők számára többnyire nem bír olyan jelentőséggel az, hogy mások elismerjék státusukat és pozíciójukat. A domináns és kompetitív nők ugyanis - ellentétben a férfiakkal - nem élveznek előnyt a párválasztás során, sőt, mint később látni fogjuk, a férfiak többnyire nem őket részesítik előnyben (3.4.3.). A vizsgálatok mindezzel egybehangzóan azt mutatják, hogy a nők a férfiakhoz képest ritkábban vesznek részt kockázatos kimenetelű tevékenységekben, kevésbé folyamodnak a fizikai agresszió eszközeihez, és lényegesen kisebb hajlandóságot mutatnak a hierarchia vezető pozícióiért való versengésre (Campbell 1999, Eckel és Grossman 2002). Bizonyos körülmények között azonban náluk is növekszik a kockázatvállaló és vetélkedő magatartás gyakorisága. Az evolúciós predikcióknak megfelelően elsősorban akkor, amikor a családra és az utódokra fordítható erőforrások megszerzése nehézzé válik. Kultúrközi vizsgá-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

153 gyakoribb formája az indirekt agresszió, amelyben a támadó személye gyakran rejtve marad a rivális számára. Központi eleme a másik lejáratása, becsmérlése, kibeszélése a csoport többi tagja előtt. Megnyilvánulási formái a viszonylag finomabb taktikáktól („ártatlan pletykák") a durvább minősítésig és megbélyegzésig terjednek, amilyen pl. a „szexuális hűtlenség" hangoztatása. Mindezek nyilvánvalóan rontják a megtámadott fél hírnevét és rombolják párkapcsolati esélyeit, elsősorban a hosszú távú kötelékek kialakítása terén (Mealey 2000a).

latok ezzel egybehangzóan azt találták, hogy a nők agressziója többnejű keretek között elsősorban férjük másik feleségére, egynejű társadalmakban pedig férjük szeretőjére irányul. Növekszik a nők közötti összeszólalkozások, sértegetések, esetleg tettlegességek aránya olyan körülmények között (pl. olyan szubkultúrákban), ahol kevés a magas státusú férfi, és ahol a népesség nemi aránya női többletet mutat a magas férfimortalitás miatt. Ezekben a 15 és 24 év közötti korosztály tagjai vesznek leginkább részt (3.21. ábra). Egy amerikai vizsgálatban azt találták, hogy az ilyen korú lányok közötti öszszeszólalkozások túlnyomórészt a párválasztásra koncentrálódnak: a magasra értékelt fiatalemberekért való versengés, a már kialakult kapcsolat riválisokkal szembeni megvédése és a szexuális hűségre vonatkozó jó hírnév megőrzése képezte az agresszív magatartás fő indítékait (Campbell 1995). Ami a vetélkedő magatartás specifikus formáit, pszichológiai taktikáit illeti, szintén különbségek állapíthatók meg a nemek között. A legtöbb vizsgálatból az derül ki, hogy a férfiak a nőkhöz képest valamivel gyakrabban élnek a verbális fenyegetés eszközével. Lényegesen nagyobb különbség van köztük a fizikai agresszió tekintetében; a férfiak minden kultúrában sokkal gyakrabban folyamodnak tettlegességhez (lásd 3.21. ábra). A nők közötti vetélkedések leg-

3.3.4. Mortalitás
A férfiak fokozott kockázatvállaló hajlama - úgy tűnik - szoros kapcsolatban áll halandóságukkal, Az evolúciós pszichológia szerint a szexuális vetélkedés ősi stratégiái - illetve az ezek nyomán kialakult viselkedési hajlamok és motivációk - a felelősek a férfiak nagyobb mértékű mortalitásáért (Trivers 1985). A demográfiai adatok azt mutatják, hogy a férfiak halálozási aránya valamennyi országban magasabb a nőkhöz képest, mégpedig a társadalom minden rétegében és korosztályában. Hasonló képet mutatnak az elmúlt történelmi korok rendelkezésre álló adatai is. A fogamzáskori ivararány átlagosan 120/100, de a magzati állapotban bekövet-

3.23. ÁBRA Nemi különbségek a korspecifikus mortalitási arányban, tekintettel a halálozás externális és internális formáira ■ A nemi különbségeket a férfiak és nők halálozási rátáinak hányadosa mutatja (Forrás: Daly és Wilson 1983)

154
kező differenciális halálozás miatt csak kevéssel több fiú, mint lány születik (106/100). Gyerekkorban a fiúk mintegy 50%-kal magasabb mortalitási gyakoriságot mutatnak, ez a különbség a 14-16. év között kezd markánssá válni és folyamatosan magas szinten marad a 20. és 50. év között (3.23. ábra). Idősebb korban csökken a két nem mortalitási rátája közötti eltérés, de az addigi folyamatok felhalmozódása miatt a 70 évesek populációjában már kétszer annyi nő, mint férfi található. A halálozás okai között számos tényező szerepel. A mortalitás szakemberek különbséget tesznek a külső (externális) és belső (interná-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

társadalmi aktivitásában. Ezzel kapcsolatban egy érdekes megfigyelést végeztek az Egyesült Államokban élő női és férfi szerzetesek körében, akik életük nagy részét a rendházban töltötték, nagyon hasonló életvezetés mellett. Átlagos élettartamuk valóban 3-4 évvel magasabbnak bizonyult a környező népességhez képest, ami valószínűleg összefüggött azzal, hogy egészséges életmódot folytattak, tartózkodtak a káros szenvedélyektől, és általában kevesebb stresszhatás érte őket. Meglepetésre kiderült azonban, hogy a barátok és az apácák átlagos mortalitásrátái megtartották azt a különbséget, ami az Egyesült Államokra általában is jellemző volt; a nők átlagosan hat évvel élték túl a férfiakat. Evolúciós szempontból a mortalitás nemek közötti különbségei a nőstényekért folytatott intraszexuális vetélkedés közvetlen vagy közvetett következményeként értelmezhetők (Bereczkei 1991, Daly és Wilson 1985, Trivers 1985). Mint láttuk, a hímek szaporodási varianciája felülmúlja a nőstényekét: a konkurenciaharcok során sikeres hím több nősténnyel párzik és nagyobb utódszámot ér el, mint akár a nőstények közül bármelyik, akár pedig a vetélkedésben alulmaradt hímek, akik időlegesen vagy akár tartósan kiszorulnak a szaporodásból. Emiatt a hímek arra szelektálódtak, hogy növeljék párzási sikerüket - még azon az áron is, hogy túlélési kilátásaik csökkennek. Ha például fizikai rátermettségük javulása folytán lyessé válnak a nőstények kétszer olyan megszerzésére, esésza-

lis) forrásai között. Mindkettőben a férfiak vezetnek, de az externális faktorok tekintében különösen nagy a különbség (3.23. ábra). Többen halnak meg balesetekben, kockázatos életvitel (pl. alkoholizmus) miatt, illetve gyilkosságok által, és gyakrabban követnek el befejezett öngyilkosságot, mint a nők. Ami az internális okokat illeti, a legtöbb betegségre, illetve fertőzésre a férfiak érzékenyebbek, nehezebben viselik el a fizikai stresszt (pl. éhezést), miközben a lelki stressz gyakrabban eredményez náluk pszichoszomatikus megbetegedéseket (Daly és Wilson 1988, Relethford 1991). A társadalom tudományi talitási átívelő magyarázatok ke-

véssé tudnak számot adni a férfiak magas morarányának univerzális, minden kultúrán sajátosságáról. Érvelésük többnyire arra

irányul, hogy a társadalom a férfiakat állandó versengésre kényszeríti és olyan szerepeket vár el tőlük, amelyek teljesítése gyakori feszültséget okoz és hamarabb „elhasználja" a szervezetet. Ebben valószínűleg sok igazság van, ugyanakkor számos megfigyelés ellentmond neki (Trivers 1985). Először is, az emlősfajok szinte mindegyike hasonló mortalitásmintázatot Másodszor, a halálozás nemek közötti mutat. különb-

porodási sikerüket - tehát a következő generációnak átadott génjeiket - akkor is megduplázzák, ha várható élettartamuk közben a felére csökken. A reproduktív siker és a mortalitási kockázat rendszerint összekapcsolódik, hiszen a hímek életvitele az állandó versengések miatt rendkívül költséges. Ha minden más tényező azonos, várhatóan pontosan azok a tulajdonságok okozzák a magas halandóságot, amelyek a párzási időszakban előnyökkel ruházzák fel a hímeket azon keresztül, hogy győztesen kerülnek ki a riválisokkal folytatott küzdelmekből és a nőstények választásaiból (részletesebben lásd 3.3.1.).

sége magzati és kisgyermekkorban is meglehetősen magas, amikor pedig még nem kell számolni a társadalmi szerepelvárások negatív hatásaival. Harmadszor, azokban az egalitariánusnak nevezhető kultúrákban is magasabb a férfiak mortalitása, ahol viszonylag kis különbségek vannak a nemek munkamegosztásában és

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

155

3.24. ÁBRA Nemi különbségek a balesetekből származó korspecifikus mortalitási arányban ■ (Forrás: Relethford 1991)

Miután - kisebb szülői ráfordításuk miatt - a férfiakat ugyancsak nagyobb tozékonyság jellemzi, mint a szaporodási válnőket, várhatóan

szakértelem és ügyesség okozza a különbséget, hanem az, hogy a fiatal férfiak nagyobb valószínűséggel mennek bele veszélyes szituációkba (Fetchenhauer és Rohde 2002). Számukra a kockázatos vezetési stílus gyakran egyfajta erődemonstrációként jelenik meg, mint a versengés eszköze. Gyakrabban keresik a veszélyes helyzeteket akkor, ha utasuk is fiatal férfi, mint akkor, ha fiatal nő ül a másik ülésen. Ami a balesetek szenvedő alanyait illeti, a karambol következtében meghalt járókelők között ugyancsak sokkal több a férfi. Sőt, meghökkentő módon a négyéves kor alatti gyerekek körében is kétszer annyi fiú hal meg közúti balesetben, mint lány (Trivers 1985). Ezek a halálozások valószínűleg abból fakadnak, hogy a fiúk és a férfiak nagyobb fizikai aktivitásuk és térfoglalásaik miatt többféle veszélynek vannak kitéve (4.4.3.). Az intraszexuális vetélkedés által létrehozott képességek másik része közvetett módon járul hozzá a férfiak mortalitásához és annak internális forrását képezi. A magasabb mortalitás ugyanis nem feltétlenül annak az eredménye, hogy a hímek kockáztatják túlélési esélyeiket a konkurenciaharcok során. A vetélkedések költségei gyakorta hosszú távon jelennek meg. A szelekció fenntartja az életképességre és a fertilitásra nézve előnyös génegyütteseket még akkor is, ha azoknak az élet későbbi szakaszában káros hatásaik vannak (Hamilton 1966). Ezek a

olyan tulajdonságokra szelektálódtak, amelyek túlélési esélyeik csökkenése árán is biztosítják génjeik reprezentációját a következő generációba. A hominida csoportokban folyó szexuális versengések eredményeként olyan képességek jelentek őket a meg bennük, amelyek sikeressé tették párzásokban, de kevésbé sikeressé az

életben maradásban. Ezek a képességek részben közvetlenül, részben közvetetten kapcsolódnak az intraszexuális vetélkedés nyereség/veszteség mérlegeihez. Közvetlenül a kockázatkereső és szabályszegő viselkedések révén, amelyek a mortalitás externális tényezőit hozzák létre. Mint láttuk, a férfiakra, elsősorban a fiatal férfiakra nagyobb szenzoros élménykeresés, vetélkedési hajlam és agresszivitás jellemző. Ez fokozottan teszi ki őket a sérülés és halál kockázatának. Az adatok azt mutatják, hogy a halálos balesetek áldozatai között sokkal több fiatal, 16 és 35 év közötti férfi található, mint nő (Relethford 1991). (3.24. ábra). Az autóbaleseteket kiragadva, ez az arány akkor is magas marad, ha standardizáljuk a megtett kilométerek számát, ami - tekintetbe véve, hogy lényegesen kevesebb nő vezet autót - lehetővé teszi a férfiak és nők által okozott balesetek reális összehasonlítását. Nem a kisebb vezetési

156
gének az egyedi élet első, reprodukciós szakaszában növelik a biológiai alkalmasságot, a kor előrehaladtával azonban egyre jobban mozódnak hátrányos következményeik felhal(ellen-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

a kulturális sokféleségét tanulmányozó társadalomtudományok (elsősorban a pszichológia és a szociológia) szervesen összekapcsolódnak és egymásra épülnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az imént bemutatott alapvető mintázaton túlmenően nagy különbségek vannak az egyes országok mortalitási viszonyaiban benne hazánk kiemelkedően rossz statisztikai adataival -, amely az adott térség történelmi, gazdasági és lelki folyamatainak komplex kutatását igényli.

álló képesség csökkenése, betegségekre való fogékonyság növekedése stb.), amelyek fokozatosan erős ben, növelik a halál valószínűségét. Ráadásul védettséget élveznek a szelekcióval szemhiszen többnyire akkor csökkentik az túl van teljesítőkövetkez-

egyén életképességét, amikor az már reproduktív teljesítményének, illetve képességének a maximumán. Ennek

tében változatlanul adódnak át az egyik generáció génállományából a másikba. Ez a hipotézis nem csupán azt magyarázza meg, hogy a férfiak miért mutatnak a nőkhöz képest magasabb halálozási gyakoriságot az internális mortalitás terén is (bár a nemek közötti különbség itt kisebb, mint a externális mortalitás esetén). Azt is megmagyarázza, hogy ez az eltérés miért alacsony fiatal korban és miért emelkedik az idősebbek körében (3.23. ábra). Sőt, azokkal az adatokkal is összhangban van, amelyek bizonyos biológiai folyamatoknak a korral együtt járó negatív hatásaival kapcsolatosak (Mealey 2000a). Így pl. ismeretes, hogy miközben a vérben keringő tesztoszteron fokozza a fertilitást, a vonzerőben szerepet játszó másodlagos nemi jellegek kialakulását és általában a viselkedési aktivitást, ugyanakkor rontja az immunképességet, és a szervezetet az idő előrehaladtával egyre inkább sebezhetővé teszi a kórokozókkal szemben. Ezzel összhangban vannak azok a kísérleti eredmények, amelyek szerint a kasztrált hímek ugyanolyan élettartamot érnek el, mint általában a nőstények. Egyes jelentések szerint a XX. század elejének eugenikai programjának keretében kasztrált férfiak élettartama átlagosan nem kevesebb, mint tíz évvel megnőtt, ami elsősorban a fertőzésekkel és a streszszel szembeni fokozott ellenálló volt köszönhető (Trivers 1985). Végül, jegyezzük meg, hogy a képességüknek differenciális

3.3.5. Alternatív stratégiák I. Egyéni különbségek a férfiak szexuális viselkedésében
Mindeddig a szexuális stratégiák univerzális vonásaival és nemek közötti különbségeivel foglalkoztunk. Kevés figyelmet szenteltünk ugyanakkor a nemen belüli individuális különbségeknek. Ez általában is adóssága az evolúciós pszichológiának: csak most kezdődtek meg azok a kutatások, amelyek a Homo sapiensre jellemző adaptációs tervek és azok egyedi változatait egyazon elméleti keretbe igyekeznek összefoglalni (Buss és Greiling 1999). Ismeretes, hogy a szexuális viselkedés óriási individuális változékonyságot mutat egy adott kultúrán belül. Ez a sokféleség, mint láttuk, nem korlátozódik az emberre. Mégis, fajunk a szexuális viselkedés egyéni változékonysága tekintetében kétségtelenül messze felülmúlja az élővilág bármely más tagját. Alapját evolúciós örökségünk alkotja, amelynek lényeges eleme, hogy a szexuális magatartásformák alternatív viselkedési taktikák kombinációiból szerveződnek. Az individuális különbségek genetikai változékonyságra (genetikai polimorfizmus) vagy környezeti kontingenciákra (kondicionális stratégiák) vezethetők vissza (lásd részletesen 3.3.1.). A belőlük szerveződő kevert stratégiák - más szóval: evolúciósan stabil stratégiák - gyakran gyakoriságfüggő szelekció következtében jönnek létre, és viselkedési csolásokra (trade-offokra) épülnek. átkap-

mortalitás evolúciós magyarázata azt a tudományelméleti helyzetet példázza (1.1.4.), amelyben a jelenség invariáns rétegeit vizsgáló evolúciós pszichológia és ugyanennek a jelenségnek

Noha a férfiak általában nagyobb érdeklődést mutatnak a rövid távú kapcsolatok irányában, mint a nők, nagy különbségek találhatók közöt-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

157
detektívtükrös szobákban végzett szimulációs

tük a szexuális érdeklődés intenzitását és az elköteleződés mértékét tekintve. Ezek a különbségek részben genetikai, részben környezeti hatásokra vezethetők vissza, amelyek bonyolult módon kombinálódnak egymással (4.5.1.). A nők manipulálásán, csábításán és megtévesztésén alapuló stratégiák olyan férfiakra jellemzőek, akik sajátos biológiai adottságokkal és szociális tapasztalatokkal rendelkeznek. A tesztoszterontermelés intenzitása és időzítése pl. nagymértékben befolyásolja a fizikai megjelenés, az impulzivitás és az agresszió egyéni különbségeit (Mazur és Booth 1998). A szexuális érés és a másodlagos nemi jellegek kialakulásának időpontjában mutatkozó eltérések azután további hatásokat idéznek elő a többiekkel folytatott szociális kapcsolatokban (Mealey 2000a). A korán érő, domináns fiúk egyrészt sikeresebbek és népszerűbbek a fiúk körében, másrészt viszont növekszik annak a valószínűsége, hogy mások (elsősorban a felnőttek) helytelenítik vagy büntetik korai „rendbontásaikat". Ezek szociális környezetben találják a fiúk így más magukat, mint

helyzetekre épültek, továbbá kérdőíveket és különféle személyiségteszteket foglaltak magukban - a férfiak párkereső és szülői befektetéseinek átkapcsolásait, trade-offjait elemezték (1.2.2.). Azt találták, hogy azok a férfiak, akik vonzó fizikai tulajdonságokkal (pl. szimmetrikus arc - lásd részletesen 3.5.7.) és/vagy a szükséges erőforrásokkal (státus, jövedelem stb.) rendelkeznek, sikeresebben növelik párkapcsolataik számát. Az ilyen férfiak másokhoz képest gyakrabban mutatnak ún. korlátlan xuális magatartást. Nagyobb arányban olyan fizikailag vonzó partnereket, szocioszekeresnek akik nem

igénylik a megelőző ráfordítást és elköteleződést. A riválisokkal folytatott szexuális versengésük sokszor olyan „közvetlen" taktikákra épül, mint az önreklámozás, a másik férfi becsmérlése és a csábítás hatékony trükkjeinek alkalmazása (pl. „rámenős fellépés", megtévesztés) (lásd még 3.4.5.). Nem meglepő, hogy más férfiakhoz képest több rövid távú és házasságon kívüli kapcsolatban vesznek részt, ahol a jó megjelenés és „szolgáltatások" az olyan a partnerükre fordított anyagi fontosabbnak számítanak, mint mint megértés, érhajlandóságot

későn érő társaik, és ez alapvetően befolyásolja későbbi élettörténeti stratégiáikat. Kezdeményezőbbek a rivális férfiakkal való verbális és fizikai összetűzésekben, nagyobb hangsúlyt fektetnek a lányok manipulálására és elcsábítására, mint a hosszú távú kapcsolatokra. Hasonló következményekkel járhatnak azok a korai, gyermekkori tapasztalatok, amelyek a kedvezőtlen családi környezetből származnak. Az apa nélkül felnövő, illetve a fizikai és érzelmi stressz súlyos hatásait átélő fiúk körében megnő a szabályszegő viselkedések száma, korábbra helyeződik a másik nem iránti szexuális érdeklődés kialakulása, előnyben részesülnek a rövid távú kapcsolatok a stabil kötődések helyett. Ennek részleteire és adaptív ben térünk ki. pályáira a 4.5.2. fejezet-

személyiségjegyek,

zelmi stabilitás, felelősség, hűség. Más férfiak viszont kevesebb

mutatnak a rövid távú kapcsolatok keresésére és inkább a hosszú távú kapcsolatok kialakítására fordítják erőfeszítéseiket. Ennek egyik oka talán az, hogy a rövid távú kapcsolatok költségesek a rájuk fordított idő és energia tekintetében - amelyet számos más tevékenységre lehet fordítani - és számos kockázattal járhatnak (betegségek, féltékenységből fakadó agresszió stb.). Gyanítható azonban, hogy ezek a férfiak inkább azért nem vesznek részt alkalmi nem felel kapcsolatban, őket választják. meg ugyanis mert a nők egyszerűen Meglehetősen kevés férfi

Jeffry Simpson és Steven Gangestad kifejlesztett egy ún. szocioszexuális orientáció-kérdőívet abból a célból, hogy mérjék az elköteleződés nélküli, alkalmi szexuális kapcsolatra való hajlandóság egyéni különbségeit (Simpson és Gangestad 1991, 1992, Simpson et al. 1999, Gangestad és Simpson 2000). Vizsgálataik - amelyek

azoknak a preferenciáknak, amelyeket a nők a legfontosabbnak tartanak partnerük fizikai megjelenésével és az általuk birtokolt erőforrásokkal kapcsolatban (Gangestad és Thornhill 1997b). A többség számára ezért a hosszú távú befektetés nagyobb előnyöket kínál, mint a rövid távú kapcsolatok.

158
A szerzők ezzel összhangban azt találták, hogy azok a férfiak, akik nem, vagy kisebb mértékben rendelkeznek előnyös külsővel, illetve magas státusszal, kevésbé sikeresek a nőkért folytatott konkurenciaharcokban. Ezért ők korlátozott szocioszexuális magatartásra térnek át, amely hosszú távú befektetést, hűséget és kitartó gondoskodást kínál, és ugyanezt várja cserében (Simpson és Gangestad 1991, 1992, Simpson et al. 1999). A másik csoporthoz képest kevésbé élnek manipulatív szexuális taktikákkal, alacsonyabb pontszámot érnek el az extraverzió skálán és magasabbat a barátságosság skálán. Nagyobb mértékben jellemző rájuk az őszinteség, a megbízhatóság és az érzelmi kötődés. A lényeg tehát az, hogy a különböző adottságokkal rendelkező férfiak különböző szexuális stratégiákkal növelik - vagy legalábbis növelték a múltban - szaporodási sikerüket. Miközben a férfiak általában véve a szexuális változatosság megteremtésére és a párzások számának növelésére irányuló erőteljes vágyakra szelektálódtak, többségük számára nagyobb nyereséggel jár, ha korlátozzák ezeket a vágyakat, és a párkereső magatartásról inkább átkapcsolnak a szülői magatartásra. Ezeknek az alternatíváknak a fitnessmegtérülései és specifikus átkapcsolásai természetesen nem csupán a férfiak által kínált tulajdonságoktól függnek, hanem a környezeti feltételektől is. Erről bővebben a 4.2.7. fejezetben lesz szó, az apai magatartásformák elemzése kapcsán. Számos evolúciós pszichológus szerint a férfiak részéről tapasztalható szexuális kényszer és nemi erőszak ugyancsak fakultatív viselkedési algoritmusra épül, egy kevert stratégia alternatív elemeként. Olyan körülmények között válhattak adaptívvá evolúciós múltunk során, ahol relatíve kis költség - mindenekelőtt a lelepleződés és a büntetés alacsony valószínűsége - mellett fitnessmegtérülést biztosítottak. Antropológusok szerint a nőrablások, keretében történő erőszakos portyák, háborúk közösülések na-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

len (Broude és Green 1976). Az iparosodást megelőző kultúrákban, ahol hiányoznak a fogamzásgátlás és az abortusz hatékony formái, a kierőszakolt nemi aktus hasonló gyakorisággal vezet gyermeknemzéshez, mint a megengedett szexualitás. Sőt, egyes vizsgálatok szerint az erőszakos közösülés nagyobb valószínűséggel jár fogamzással, az ilyenkor gyakori, ún. indukált peteérés miatt (Baker és Bellis 1995). Az ipari társadalmakban nehéz a nemi erőszakok pontos számát mérni; becslések szerint az Egyesült Államokban évente 600 ezer erőszakos közösülés történik, de ennek csupán 10%-át jelentik be. Lehetséges, hogy a szexuális szelekció kedvezett egy olyan kondícionális stratégia kialakulásának, amely bizonyos körülmények között reproduktív előnyöket kínált a kényszert alkalmazó férfiak számára. Egyesek szerint elsősorban azok a férfiak folyamodnak szexuális erőszakhoz, akik alulmaradnak a rivális férfiakkal folytatott versengésben, és kevés esélyük van rövid vagy hosszú távú (Shields és Shields párkapcsolatok kialakítására 1983, Thornhill és Thorn-

hill 1983, 1992). A magyarázat, amely a „férfidepriváció-hipotézis" nevet kapta, lényegében a korábban ismertetett „csatlós" stratégia humán megfelelője (3.3.1.). Ezt megerősíti az az összehasonlító elemzés, amely szerint a többnejűség a nemi szexuális mértékének növekedésével fokozódik erőszak valószínűsége, méghozzá a

konkurenciaharcokban vesztes férfiak növekvő száma miatt. A hipotézis számos tekintetben ugyancsak összhangban van az ipari társadalmakból származó szociológiai tényekkel. Az adatok szerint a nemi erőszakot elkövető férfiak többsége 18 és 35 év közötti fiatalember; ők koruknál fogva a leginkább érdekeltek a nőkért folytatott 1992). versengésben (Thornhill és Thornhill

Ennél is fontosabb az, hogy foglalkozási státusuk és anyagi helyzetük alapján a szociálisan legkevésbé sikeres férfiak közül kerülnek ki. Nagy részük munkanélküli, lemmel, ennélfogva alacsony alacsony jövedepárértékkel ren-

gyon gyakoriak lehettek a emberi őstörténetben. Egy kultúrközi vizsgálatból az derül ki, hogy a mai társadalmak 41,1%-ában meglehetősen elterjedt jelenség, és csak 23,5%-ukban ismeret-

delkezik. Csekély kilátásaik vannak akár a házassághoz és gyermekneveléshez szükséges erő-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

159
terméke (Lalumiére és Quinsey 1995, Quinsey és Lalumiére 1995). Olyan viselkedésforma, amely adaptív pszichológiai programok következményeként jön létre, de maga nem adaptív (inkább maladaptív). Közelebbről a férfiak rövid távú kapcsolatokra és szexuális változatosságra irányuló vágyainak, illetve a vetélkedést és kockázatkeresést szolgáló törekvéseinek egyfajta eltúlzásából alakul ki. Ezzel a hipotézissel összhangban van az a kísérleti eredmény, amely szerint a férfiak egyaránt magas szexuális izgalmi állapotot (arousalt) mutatnak az erőszakos, illetve az együttműködésen alapuló pornófilmek látványára (Malamuth et al. 1986). Ugyanezt a hipotézist támasztják alá azok a kutatások, amelyek kimutatták, hogy a nemi erőszakot elkövető férfiakra deviáns szexuális preferenciák, antiszociális karakter, ellenséges maszkulinitás, és erős agresszív késztetés jellemző (Lalumiére és Quinsey 1996) (3.26. ábra). A nők iránti promiszkuitás, ugyanakkor ellenséges attitűd együtt hozzák létre azt a mentális állapotot, amelyben a nők visszautasítása miatti frusztráció szexuális erőszakhoz vezethet. Egy további vizsgálat meglepő módon azt találta, hogy a nemi erőszakot elkövető férfiak kifejezetten sikeresnek tartják magukat a szexuális kapcsolatok száma tekintetében, és valóban nagyobb tapasztalattal rendelkeznek e téren, mint

források előteremtésére, akár pedig alkalmi kapcsolatok kialakítására. Ráadásul fizikai megjelenésük is gyakran alatta marad az átlagnak; a nemi erőszak miatt letartóztatott férfiak körében háromszor olyan gyakran találtak rendellenességeket az arcon. Szociális helyzetük és testi kondíciójuk hiányosságaival magyarázható, hogy nagy kockázatot hajlandók vállalni szaporodási sikerük minimális esélyeinek megteremtésére. Az áldozatok ugyanakkor a reproduktíve legértékesebb - fertilitásuk csúcsán lévő, fiatal és vonzó - nők közül kerülnek ki. Ez a tény különösen figyelemre méltó a más női csoportokkal való összehasonlításban (3.25. ábra). Egyúttal ellentmond annak a közkeletű hipotézisnek, amely azt tartja, hogy a nemi erőszak során a férfiak célja a nők megfélemlítése, megalázása, és a maszkulin hatalom és erő demonstrálása. Jóllehet a nemi erőszaknak kétségkívül vannak ilyen elemei, ha alapvetően ez lenne a mozgatója, akkor azt várnánk, hogy a támadások idősebb, befolyásos, tehetős nők ellen irányulnak (Thornhill és Thornhill 1987). Valójában azonban az áldozatok túlnyomó többsége fiatal és alacsony foglalkozási státusokba sorolható nő. Evolúciós szempontból ugyanakkor lehetséges, hogy a szexuális erőszak valójában nem egy fakultatív viselkedési stratégia, hanem a férfi pszichológiai repertoárjának valamiféle mellék-

3.25. ÁBRA A szexuális erőszak áldozatául esett nők kormegoszlása az átlag női populációkhoz, illetve a nem szexuális indítékú gyilkosságok áldozatául esett nők csoportjához viszonyítva ■ (Forrás: Alcock 1998)

160

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.26. ÁBRA Erőszakos és nem erőszakos szexuális tapasztalattal rendelkező férfiak néhány személyiségvonása ■ Jelölés; NSZT: nincs szexuális tapasztalat; NESZ: nincs erőszakos szexuális tapasztalat; NFE: nem fizikai szexuális erőszak; FE: fizikai szexuális erőszak (Forrás: Lalumiére és Quinsey 1996)

a kontrollcsoport tagjai (Lalumiére et al. 1996). Ez az eredmény aligha értelmezhető a férfidepriváció-magyarázat keretében. A két hipotézis mindazonáltal nem feltétlenül mond ellent egymásnak, sőt úgy tűnik, közös elméleti keretbe illeszthető. Lehetséges ugyanis, hogy a nemi erőszakot elkövető férfiak a népesség olyan részét képezik, akiket az átlagpopulációhoz képest egyfelől nagyobb mértékű szexuális és agresszív drive jellemez, másfelől alacsony szocioökonómiai státusuk miatt - egyúttal meg vannak fosztva a „minőségi" párkapcsolatok lehetőségétől. Sikeresek az alacsony párértékkel rendelkező nőkkel folytatott alkalmi kapcsolatok terén, de sikertelenek az értékesebb (pl, vonzó) nőkhöz való jutás tekintetében (Lalumiére et al. 1996). Velük szemben ezért növekszik annak a valószínűsége, hogy erőszakot alkalmaznak. Ennek a tendenciának a manifesztálódását természetesen az is erősen befolyásolja, hogy a potenciális fitnessnyereséggel párhuzamosan milyen magasak a vele járó költségek (sérülés, szociális megbélyegzés, büntetések) (Malamuth és Heilman 1998). Elméletileg csak azokban a nagyon ritka szituációkban jön létre, ahol a haszon felülmúlja a veszteséget, bár egyelőre senki sem mérte ezeket a paramétereket. Mindenesetre ez az integratív szemlélet azt

hanem adott körülmények között inkább „kiegészítője": bizonyos férfiak bizonyos körülmények között erőszakot alkalmaznak, miközben „normális" párkapcsolatokat is kötnek (Ellis 1989, Malamuth és Heilman 1998). A nők természetesen a párköteléket részesítik előnyben, és védekeznek a nemi erőszak ellen. Mint láttuk, olyan detektálási képességekre szelektálódtak, amelyek segítségével folytonosan tesztelik a másik fél elköteleződését és ráfordítását (3.3.2., 3.4.5.), ezenkívül igyekeznek csökkenteni a szexuális támadások valószínűségét. Egy érdekes vizsgálatban azt találták, hogy peteérésük idején a nők - de csak azok, akik nem szednek fogamzásgátló tablettát - jelentősen csökkentik a kockázatkereső viselkedés különböző formáit. Különösen azokat, amelyek a nemi erőszaknak való kitettség veszélyét hordozzák, mint pl. sétálás elhagyott, sötét helyen vagy szórakozóhelyek látogatása egyedül. Figyelemre méltó, hogy ez olyan időszakban megy végbe, amikor szexuális aktivitásuk egyébként szik (Chavanne és Gallup 1997) (3.27. ábra). Jegyezzük meg végül, hogy a szakkal kapcsolatos evolúciós természetesen nem állnak növek-

szexuális erőmagyarázatok ideológia

semmiféle

vagy politikai filozófia szolgálatában. Sokan ugyanis úgy értelmezik ezeket a kutatásokat, mint a nők szexuális kizsákmányolásának egyfajta igazolását. Erről szó sincs: megmagyarázni valamit nem jelenti azt, hogy egyszersmind he-

valószínűsíti, hogy a nemi erőszak a megengedett párzásnak nem kizárólagos alternatívája,

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

161
változékonyságra irányuló késztetéseihez. Miközben „ártalmatlan" eszközt nyújt a valóságban elérhetetlen nők virtuális birtoklására, a realitástól nagyrészt elszakadó élmények és benyomások új standardokat és elvárásokat hoznak létre a férfiakban, és ez rombolhatja a két nem közötti szexuális kapcsolatok normális működését (Shepher és Reisman 1985).

lyeseljük vagy igazoljuk is annak a létezését (Bereczkei 1998a). A szexuális kényszer evolúciós kutatói - többségük nő - azt tartják, hogy a nemi erőszak indítékainak ultimatív elemzései közelebb vihetik a gyakorlati szakembereket ahhoz, hogy megfelelő ellenintézkedéseket hozzanak létre. A az férfiak közötti szexuális vetélkedéseknek előbbiekhez képest kevésbé költséges, annál

elterjedtebb formái a prostitúció és a pornográfia. Mindkettő egyfajta „mesterséges" környezetet teremt a férfiak pszichológiai preferenciáinak működéséhez. Nem véletlen, hogy tipikusan női intézmények; a férfitest látványa és szexuális szolgáltatásai iránt lényegesen kisebb a nők részéről megnyilvánuló érdeklődés és kereslet (3.3.1.). A prostitúció esetében az anyagi ellenszolgáltatás ráfordításait és a szexuálisan terjedő betegségek kockázatát számos előny ellensúlyozhatja (Mealey 2000a). Lehetővé teszi a szexuális kielégülést a rövid távú kapcsolatokat igénylő férfiak számára. makban a házasságon olyan pótlólagos formáit A monogám társadalkívüli kapcsolatoknak nyújtja, amely általá-

3.3.6. Alternatív stratégiák II. Egyéni különbségek a nők szexuális viselkedésében
A szexuális viselkedés individuális változékonysága természetesen nem csupán a férfiakra, hanem a nőkre is jellemző. Sajátos egyéni különbségek jelennek meg például a nők közötti versengés terén (3.3.3.). Eltérések mutatkoznak a nők igényt körében a tekintetben is, hogy milyen támasztanak a szexuális változatosság

iránt. Miközben a férfiak átlagban nagyobb érdeklődést mutatnak a rövid távú kapcsolatok, a nők pedig a hosszú távú kapcsolatok iránt, ez a különbség nem általánosítható a teljes népességre. A nők egy viszonylag kis része nagyobb hajlandóságot mutat az alkalmi kapcsolatokra, mint a férfiak többsége. A korábban említett szocioszexuális orientáció-vizsgálatban azt találták, hogy a tesztben magasabb pontszámot el-

ban nem vezet a párok érzelmi eltávolodásához és szakításához, továbbá csökkenti a nemi erőszak előfordulási valószínűségét. Ugyanakkor kikezdi a családi értékeket, és a bűnözés számos formájának kedvez. A pornográfia viszont egyfajta fantáziavilágot teremt a férfiak szexuális

3.27. ÁBRA Nők kockázatvállalása havi ciklusuk különböző szakaszaiban, tekintettel arra, hogy szednek-e fogamzásgátló tablettát ■ A kockázatvállalás pontszámai egy 18 tevékenységet magában foglaló kérdőívre adott válaszok átlagértékéből tevődnek össze (Forrás: Chavanne és Gallup 1997)

162

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.2. TÁBLÁZAT A nők szexuális partnereinek száma eddigi szexuális életük függvényében ■ (Forrás: Baker és Bellis 1995)

érő nők a többieknél gyakrabban vesznek részt rövid távú kapcsolatokban (Simpson és Gangestad 1992). A korábbi feltevéssel ellentétben amely szerint többnyire a rosszabb testi adottságokkal rendelkező nők mennek bele rendszeresen alkalmi kapcsolatokba - azt találták, hogy ezek a nők többnyire átlag fölötti fizikai vonzerővel rendelkeznek (Mikach és Bailey 1999). Ok maguk is nagyobb hangsúlyt fektetnek partnerük testi adottságaira, mint személyes kvalitásaira (megbízhatóság, belüli barátságosság, arányuk gondoskodás stb.). A népességen

az Egyesült Államokban végzett kutatások: a nők mintegy 15%-a csalta meg férjét vagy barátját a megelőző öt év során (Laumann et al. 1994). rá, Ezek az adatok olyan jelenségekre világítanak amelyek a hagyományos szociobiológia szánehezen voltak évek evolúciós értelmezhetőek. A 70-es, gondolkodásában ugyanis

mára 80-as

elfogadott elméleti előfeltevés volt, hogy kizárólag a hímek növelik szaporodási sikerüket azzal, ha több nőstényt termékenyítenek meg. A nőstények számára azonban e felfogás szerint a több hímmel folytatott egyidejű párzások nem adaptívak. Miután ugyanis a nőstény megtermékenyül, sok időt és energiát fordít az utódgondozásra és egy ideig nem lehetnek újabb utódai. Reproduktív érdeke tehát az, hogy az apai ráfordítás tekintetében optimális hímet válasszon azért, hogy növelje az élete során lehetséges számú utódai túlélési esélyét. Egy másik hímmel való ismételt párzás nem növelné az utódok számát, sőt ezzel azt kockáztatná, hogy felszarvazott párja otthagyja és megfosztja a létfontosságú apai erőforrásoktól. Ezen az elméleti építményen azonban az utóbbi két évtizedben sorra rést ütöttek azok a vizsgálatok, amelyek genetikai elemzésekkel bizonyították hogy számos, egyébként monogám párkötelékben élő faj nőstényei „félrelépnek", aminek eredményeként utódaik közül néhány nem a párjuktól, hanem más hím(ek)től származik (Alcock 1998). A jelenség egyik magyarázata az, hogy a nőstények egyfajta szexuális szolgáltatást nyújtanak olyan hímeknek, akiktől „cserében" jogosan várnak el különböző erőforrásokat vagy támoga-

nyilvánvalóan

nagy változékonyságot mutat és számos tényező függvénye. A jelenlegi vizsgálatok mindazonáltal rávilágítanak néhány általános mintára. Egy közel 4000 főre kiterjedő angliai vizsgálat során az derült ki, hogy azoknak a fiatal nőknek a csoportjában, akik túl vannak az első 500 közösülésen - ez átlagosan 3-5 év aktív szexuális életet jelent 12% állította magáról, hogy több mint 20, de kevesebb mint 50 férfival volt szexuális kapcsolata. A tapasztaltabb nők esetében - túl a háromezer szexuális aktuson - mintegy 5% számolt be több mint 100 partnerről (3.2. táblázat). Az előbbiek csoportjában a nők 44%-a, az utóbbiak csoportjában pedig 76%-a nyilatkozott úgy, hogy életében legalább egyszer két (esetleg több) férfival volt viszonya tíz napon belül (Baker és Bellis 1995). Egy másik, szintén a 90-es években végzett vizsgálatból az derül ki, hogy a 18 és 24 év közötti francia nők 10%-ának volt több mint egy partnere a megelőző évben (Spira et al. 1994). Hasonló arányokról számolnak be

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

163
A több hímmel való párzás egy másik előnyt is kínál, amely az előbbinél valószínűleg gyakoribb és fontosabb szerepet játszik a rövid távú és házasságon kívüli kapcsolatokban. magas rátermettséggel rendelkező Ez pedig a hímek nyúj-

tást (Krebs és Davies 1993), A kedvezményezett pávián hímek pl, megvédik őket más hímek zaklatásaitól. Azok az oroszlán hímek, amelyek pároztak a nősténnyel, kisebb valószínűséggel ölik meg e nőstény mástól származó kölykeit. Számos faj esetében a nőstények promiszkuitása feltehetőleg azért alakult ki, hogy összezavarja az apasági viszonyokat és így elejét vegye annak, hogy a hímek megtámadják kölykeiket (Hrdy 2000) Gyakran megtörténik, hogy a hímek táplálékot kínálnak fel olyan nőstényeknek, akik előzetesen párzottak velük. Az emberi társadalmakban ugyancsak ismert jelenség, hogy a nők anyagi vagy szociális támogatást kapnak szexuális tevékenységükért. Egy monogám társadalomban, a paraguayi ache indiánoknál, a magas presztízzsel rendelkező kiváló vadászoknak lehetőségük van arra, hogy több asszonnyal is folytassanak viszonyt, cserébe azért, hogy hússal látják el a csoport tagjait. (Hill és Hurtado 1996) (2.1.3). E viselkedési stratégia sajátos, mondhatni extrém formája közismerten a prostitúció, amelyet az imént a férfiak viselkedési eszköztárának egyik lehetséges elemeként jellemeztünk. Szerte a világon általánosnak tekinthető. Egy 300 kultúrát magában foglaló etnográfiai atlasz mindössze 12 olyan társadalmat ismer, ahol teljesen hiányzik a prostitúció (Murdock 1967). A modern ipari társadalmakban ugyancsak virágzó iparág, amely azonban nagyon eltérő előnyöket és hátrányokat nyújt a prostituáltak különböző csoportjai számára. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a nők alkalmi viszonyai, futó kalandjai az esetek túlnyomó többségében nem ebbe a kategóriába tartoznak. Igaz, a nőknek szóló ajándékok, vacsorameghívások nagy része a szexuális aktus időszakára esik, különösen egy rövid távú kapcsolat esetében (Baker és Bellis 1995), ezt azonban aligha lehet a prostitúcióhoz kapcsolni, bár egyesek szerint az átmenetek olykor meglehetősen nehezen definiálhatók. Tény, hogy az ősi tranzakció a szexuális szolgáltatás és az anyagi viszontszolgáltatás között mára nagy részben ritualizálódott, gondoljunk például egyes házassági tánc). ceremóniákra (pl. menyasszony-

totta genetikai nyereség (Alcock 1998, Krebs és Davies 1993). Mint a 3.4.1. fejezetben részletesen is látni fogjuk, a nőstények bizonyos körülmények között nem a hímek által birtokolt erőforrások, hanem párjuk értékes génjeinek megszerzésére törekszenek. Ez többnyire akkor történik, amikor a hímek utódgondozásban való részvétele minimális, és a nőstény nyeresége abból fakad, hogy utódaiba olyan gének adódnak át, amelyek növelik azok életképességét, ellenállóképességét, termékenységét. A több hímmel való párzás azonban akkor is kifizetődő lehet a nőstény számára, amikor egy utódgondozó hím mellett alkalmi, „házasságon kívüli" kapcsolatban vesz részt. A monogám kékcinegéknél pl. azt találták, hogy amikor a nőstények egy domináns, jó fizikai kondícióval rendelkező, egészséges hímmel alkottak párt, viszonylag ritkán keresték az alkalmat más hímekkel való párzásra. Ha azonban párjuk rosszabb minőségű volt, a félrelépések gyakorisága lényegesen megemelkedett (Kempenaers et al. 1992). A legtöbb genetikai vizsgálat mindazonáltal azt mutatja, hogy a felszarvazások gyakoriságának korlátai vannak: még azoknál a fajoknál is, ahol a félrelépések viszonylag gyakoriak, az utódoknak csak egy része származik az idegen hímmel folytatott viszonyból, a többit a nőstény párja nemzi. A párkapcsolaton kívüli szexualitás aránya az eddig vizsgált fajok felénél mindössze 5%, de a többieknél is ritkán haladja meg a 20%-ot (Petrie és Kempenaers 1998). Ez nem meglepő, hiszen a házasságtörés költséges: egy bizonyos ponton túl a nőstény azt kockáztatja, hogy elveszti párja szülői gondoskodását, és ezzel utódainak túlélési kilátásai lényegesen romlanak. Ezért a nőstények egy trade-off magatartásra szelektálódtak: igyekeznek lekötni a hosszú távú partnereik által nyújtott apai gondoskodást, miközben fenntartják a lehetőséget, hogy alkalmi kapcsolataik során értékes géneket szerezzenek be utódaik számára, akiket az

164
erőforrásokkal velni. rendelkező partnerük fog felne-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

nyul, még akkor is, ha ezektől a férfiaktól nem kapnak érzelmi támogatást (Gangestad és Thornhill 1997b, Scheib 2001). Mint ahogy arról a következő fejezetekben részletesen is szó esik, a férfiak (és a nők) bizonyos fizikai tulajdonságai, szexuális vonzerejük sajátosságai jelzik hordozójuk genetikai minőségét - pl. a betegségekkel szembeni ellenállóképességét -, amely nagy valószínűséggel az utódokba is átadódik. Ezért a nők számára reproduktíve kifizetődő, ha ilyen férfiakat választanak. A párválasztáson kedésükkel is túlmenően szexuális nem visel-

A jelenlegi kutatási eredmények azt mutatják, hogy ez a trade-off az emberi szexuális viselkedésre is jellemző (Gangestad és Simpson 2000, Thornhill és Gangestad 1999a). Sőt, az emberre fokozottan érvényes, hiszen a szoros párkapcsolatok és a férfiak relatíve magas szülői ráfordítása miatt a nők reproduktív érdeke az, hogy szexuális viselkedésüket rendkívül árnyaltan és körültekintően szabályozzák. Ezért olyan komplex párválasztási algoritmusra szelektálódtak, amelynek lényeges része a férfiak által nyújtott rövid távú és hosszú távú ráfordítások közötti, állandóan változó egyensúly fenntartása. Gyakran megtörténik ugyanis, hogy a férfiak szülői ráfordítása és genetikai minősége nem esik egybe, és ezt a nő - miként számos más monogám faj nősténye - házasságon kívüli kapcsolataiban kísérli meg összeegyeztetni. Ilyen körülmények között nyereséges lehet számukra, ha az erőforrásokkal szerepet partnert növelni Nem rendelkező, az utódok gondozásában vállaló párjuk mellett olyan alkalmi keresnek, aki értékes génjeivel képes gyerekeik életképességét és sikerét. arról van szó, hogy növelik

szabályozzák

feltétlenül

tudatosan - partnerük genetikai anyagának átadását. Egyes vizsgálatok arról számolnak be, hogy a nők nagyobb valószínűséggel élnek át orgazmust azokkal a férfiakkal, akiket magasabbra értékelnek a fizikai vonzerő skáláján, mint a kevésbé attraktív férfiakkal (Shackelford et al. 2000, Thornhill et al. 1995). Egy másik vizsgálat azzal a meglepő eredménnyel zárult, hogy a nők házasságon kívüli szexuális kapcsolataik során gyakrabban számoltak párjukkal folytatott be orgazmusról, mint a közösüléseik alkalmával

(Baker és Bellis 1995). Tudjuk, hogy az orgazmusok - elsősorban azok, amelyek kevesebb, mint egy perccel az ejakuláció előtt történnek fontos szerepet töltenek be a spermiumok viszszatartásában. Az általuk előidézett élettani változások révén csökkentik a visszaáramló ejakulátum mennyiségét, így növelik a fogamzás valószínűségét (Baker és Bellis 1993). Ez arra mutat, játszik hogy az orgazmus specifikus abban, hogy bizonyos férfiak termékenyítsék házasságon kívüli meg a szerepet nagyobb nőket, az

egyszerűen

szexuális partnereik számát és nem is arról, hogy növelik a potenciális eltartók és gondoskodók böző arányát. célból Sokkal inkább arról, különböző férfiakat hogy különrészesítenek nők

előnyben. Ahogy Sarah Hrdy fogalmaz: a

számára nem csupán az apai gondoskodás lekötése, hanem az „optimális számú" apa biztosítása is fontos volt az evolúció során (Hrdy 2000). Ennek következtében a nők pszichológiai repertoárjának lényeges része az a taktikai képesség, hogy megoldják azt a lehetséges konfliktust, hogy gyerekeik magas szintű gondoskodást, s egyszersmind jó géneket kapjanak. Ezt az első pillantásra talán meglepő állítást számos vizsgálati eredmény támasztja alá. A tartós kapcsolatban élő nők nagy hangsúlyt helyeznek szeretőjük fizikai megjelenésére, általában nagyobbat, mint azok, akik egyedül élnek (Scheib 2001). Számos adat van arra, hogy a nők preferenciája a házasságon kívüli kapcsolatokban elsősorban szexuálisan vonzó férfiakra irá-

valószínűséggel mint mások. Ha a nők

kapcsolatai

előnyös tulajdonságok (jó gének) kiválasztását szolgálják, akkor erre várhatóan akkor kerül sor, amikor megtermékenyítésük valószínűsége a legmagasabb. Az adatok valóban azt mutatják, hogy a nők akkor vesznek részt leggyakrabban házasságon kívüli kapcsolatokban, amikor fertilitásuk csúcsán vannak. A 3.28. ábra alapján jól követhető, hogy a menstruációs ciklus fogamzási fázisában háromszor olyan gyakran vannak együtt szeretőikkel, mint a ciklus utolsó tíz nap-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

165

3.28. ÁBRA Párkapcsolaton belüli (PKB) és párkapcsolaton kívüli (PKK) közösülések menstruációs ciklusuk különböző időszakaiban ■ (Forrás: Baker és Bellis 1995)

aránya

tartós

párkapcsolatban

élő

nőknél,

ján (Baker és Bellis 1995). A legnagyobb különbséget a peteérést megelőző két nap során regisztrálták. Az állandó szexuális tevékenységük párjukkal intenzitása folytatott viszont

donságait tartanák fontosnak a döntés meghozatalakor (Scheib 1994). A vizsgálatban szereplő nők másik csoportjához viszont azt a kérdést intézték, hogy amennyiben házassági apróhirdetést tesznek közzé és egy közvetítőirodán keresztül jellemezhetik jövendőbeli férjüket, milyen tulajdonságokkal ruháznák fel őket leginkább. Az eredmények megfeleltek a „kettős választás" modellből fakadó elvárásoknak: a nők fontosabbnak tartották az egészséget és a fizikai tulajdonságokat (szemszín, magasság stb.) a donoroknál, nyilvánvalóan azért, mert ezek a jellegek azok, amelyek közismerten átöröklődnek az utódokba. Hosszú távú kapcsolataik esetén viszont azokat a személyiségjegyeket sabbra, amelyek a házastársi nak meghatározóvá: mi melegség. értékelték magakapcsolatban válérzel-

egyenletes, és nem mutat változást a ciklus folyamán. A párkapcsolaton belüli és párkapcsolaton kívüli szexualitásnak ez a kettőssége egyrészt genetikai nyereséggel járhat, csökkenti a lelepleződés kockázatát. a másrészt

Mindezek alapján az a kép rajzolódik ki, hogy szexuális szelekció egy olyan összetett pszi-

chológiai algoritmust hozott létre a nőkben, amelynek segítéségével képesek alkalmazkodni a szaporodásuk szempontjából alapvető körülmények finom eltéréseihez és változásaihoz. Feltételezhető, hogy amennyiben különböző okok miatt házasságon kívüli kapcsolatba mennek bele (3.3.8.), ez a stratégia lehetővé teszi a számukra, hogy különböző férfiaktól biztosítsák gyermekük számára az értékes géneket és az apai gondoskodást. Érdekes ebből a szempontból az a vizsgálat, amelyben azt a kérdést tették fel fiatal nők egy csoportjának, hogy amennyiben egy szülészeti klinikán megválaszthatnák gyermekeik apját (azaz a donort), annak milyen tulaj-

megértés, őszinteség,

3.3.7. Spermiumvetélkedés
A nők stabil párkapcsolaton (házasságon) kívüli szexuális viselkedése szorosan kapcsolódik ún. spermiumkompetíció jelenségéhez, amely, az

166
mint láttuk, a hímek intraszexuális versengésének egy alternatív formája (3.3.1.). A spermium szintű vetélkedésre az ember esetében akkor van mód, ha a nők bizonyos időintervallumon méghozzá néhány napon - belül több férfival is folytatnak nemi életet. Ismerve a petesejt és a hímivarsejt átlagos élettartamát és a megtermékenyítés biokémiai feltételeit, számítások szerint az ismételt aktusoknak 3-5 napon belül kell megtörténniük ahhoz, hogy a spermiumok közötti versengés működésbe lépjen. Ez valószínűleg nem olyan ritka jelenség, ahogyan korábban gondolták, még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk a nemi erőszakot és a prostitúciót. A korábban említett, közel 4000 főt magában foglaló angliai vizsgálatból pl. az derül ki, hogy azoknak a nőknek a csoportjában, akik túl vannak az első 500 közösülésen - ami átlagosan kb. 3-5 szexuálisan aktív évet jelent 50%-uknak legalább egyszer az életében két férfival volt szexuális viszonya egy időben (Baker és Bellis 1995). Közülük minden 200-ból egy azt állította, hogy legalább egyszer megtörtént az életük során, hogy 30 percen belül két különböző férfival szeretkezett. Harminc százalékuk egy napon belül, több mint ötven százalékuk pedig 5 napon belül csinálta ugyanezt. A 3000 közösülés fölött járó nőknek közel 60%-a nyilatkozta, hogy egy napon belül két különböző férfival volt viszonya. A szerzőknek ezekre az adatokra támaszkodó becslése szerint Nagy-Britanniában a nők 4-12%-a vesz részt ún. kettős párzásban (double mating), amely kedvező feltételeket teremt a spermiumok versengésére. Más szerzők így pl. alapján óvatosabb becslést fogalmaznak meg Franciaországban egy ottani vizsgálat

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

nogám fajokban is előfordul. Mégpedig akkor, ha a szociális egynejűség szexuális többférjűséggel párosul, ha tehát a nőstény félrelépése lehetőséget teremt a különböző hímektől származó ivarsejtek mérkőzésére. Mindenesetre a férfiak heremérete - amely szorosan korrelál az ejakulátumban lévő spermiumok számával - lényegesen kisebb a csimpánzokénál, viszont nagyobb a gorillához és az orangutánhoz képest (lásd 3.5. ábra). Ez egy mérsékelt spermium szintű vetélkedés evolúciós lehetőségét mutatja. Az említett angliai kutatás vezetői, Robin Baker és Mark Bellis (1993, 1995) szerint a spermiumversengés az ember szexuális konkurenciaharcainak egyik sajátos formája, amelynek során az eltérő férfiakból származó spermiumok különböző és változatos stratégiák során mérkőznek meg egymással. Hogy milyen stratégiákról és mechanizmusokról lehet szó, azt rendkívül fáradságos, hosszú és költséges vizsgálatok során igyekeztek megállapítani, amelyek során nem csupán a részt vevő személyek szexuális életét és szokásait térképezték fel, hanem összegyűjtötték és pontosan mérték a spermiumok számát, az ejakulátum mennyiségét, lés utáni visszafolyás mértékét stb. a közösü-

A modell egyik bizonyítéka az az érdekes kísérleti eredmény, miszerint a férfiak növelik az ejakulátumban lévő spermiumaik számát annak függvényében, hogy mennyi időt töltenek el párjuk nélkül az utolsó közösülésük után. Annál több hímivarsejtet termelnek, illetve juttatnak be a női petevezetékbe, minél hosszabb ideig voltak távol párjuktól ezt megelőzően. A spermiumszám ugyanakkor nem a közösülések számától függ - ami meglepő eredmény -, sokkal inkább az együtt eltöltött idő hosszától (3.29. ábra). Ha két nemi aktus között pl. négy nap telik el és ez idő alatt a férfi és nő idejük 100%-át együtt töltik, akkor a férfiak átlagosan 489 millió spermiumot termelnek. Ha ellenben ugyanezen időintervallum mindössze 5%-ában vannak együtt, az ejakulátum mennyisége 712 millió spermiumra emelkedik. Ez az eredmény a kutatók szerint úgy értelmezhető, hogy a férfiak abban az esetben növelik az ejakulátum menynyiségét, ha nagy a spermiumvetélkedés kocká-

kalkulált arány a kettős párzásra csak 2-5% volt -, de egyetértenek abban, hogy a spermiumkompetíció mindenhol szerepet játszik az emberi párkötelékek és a szexuális kapcsolatok kialakulásában (Gomendio et al. 1998). Nem tudjuk, hogy az evolúciós környezet milyen szelekciós feltételeket teremtett a spermium szintű vetélkedés kialakulására (Hrdy 2000). Nem valószínű, hogy a hominidák a csimpánzokhoz hasonlóan promiszkuitásban éltek volna (3.1.2.). Spermiumvetélkedés azonban a mo-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

167

3.29. ÁBRA A férfiak által termelt spermiumok száma a párjukkal együtt eltöltött idő és a legutolsó közösülés óta eltelt idő függvényében ■ (Forrás: Baker és Bellis 1995)

zata. Azaz, ha magas a házasságon kívüli kapcsolat valószínűsége, amely viszont többek között attól függ, hogy milyen lehetőségeik vannak a pároknak a félrelépésre. Az angliai mintában a párjuktól valamilyen oknál fogva - pl. munkájuk vagy tanulásuk miatt - külön élő nők (0%-os együttlét) több mint 10%-a nyilatkozta, hogy megcsalta férjét (barátját), míg a félrelépés valószínűsége mindössze 2%-os vagy annál kevesebb, ha a férfi idejének több mint a felét töltötte társával. Amennyiben tehát az együttlét hiánya a házasságtörés kockázatát jelzi, a férfiak számára ilyen esetben adaptív, ha a szokásosnál nagyobb mennyiségű spermium termelésével igyekeznek korlátozni a rivális férfiak esélyét a megtermékenyítésre. A spermiumvetélkedés csupán a spermiumszám természetesen szabályozásával nem kap-

só szexuális együttlétet követően relatíve hoszszú időt töltenek el a párjuktól távol, máshogy kezdenek párjukkal Előbbiek viselkedni, mint azok, akik tartósan vannak (Shackelford et al. 2002). partnerüket szexuálisan vonzóbbnak

tartják, nagyobb késztetést éreznek a szexre, és úgy vélik, párjuk is nagyobb érdeklődést tanúsít irántuk e tekintetben. Különösen azok a férfiak mutatták ezeket a szexuális motivációkat, akik az átlagoshoz képest szorosabbnak és kielégítőbbnek tartották kapcsolatukat a párjukkal. A szerzők ezt úgy értelmezték, hogy elsősorban nekik volt vesztenivalójuk az vazás következtében. esetleges felszar-

A spermiumvetélkedés egy másik élettani mechanizmusa az, hogy a férfiak méretre, alakra és működésre nézve eltérő spermiumokat állítanak elő abból a célból, hogy növeljék a megtermékenyítés valószínűségét. Ezt a sokféleséget (polimorfizmust) korábban úgy értelmezték, hogy a külső és belső hatások (öregedés, mutációk) deformálják a „normális" spermiumtípust, és a kevésbé aktív, sőt működésképtelen hímivarsejtek tömegét hozzák létre. Baker és Bellis (1995) szerint egészen másról van szó: a megtermékenyítés szempontjából leghatékonyabb ejakulátum szükségképpen sejtek között ugyanis polimorfikus. Az munkamegosztás ivarural-

csolatos élettani válaszokat hívja elő. Várható, hogy a férfiak olyan pszichológiai mechanizmusokra őket, való szelektálódtak, amelyek arra motiválják hogy elejét vegyék partnereik másoktól megtermékenyülésének. Elképzelhető, hogy

párjuk hűtlenségének gyanúja fokozza szexuális aktivitásukat, és arra készteti őket, hogy megkíséreljék párjuk megtermékenyítését, amilyen gyorsan csak lehet. Egy USA-ban és Németországban párhuzamosan végzett jelenlegi vizsgálat azt mutatja, hogy azok a férfiak, akik az utol-

kodik, amennyiben mindegyik fajta spermium

168
más-más szerepet tölt be a rivális hímek ivarsejtjeivel folytatott versengésben. A szelekció olyan arányt állított be közöttük, amely adott körülmények között optimális a megtermékenyítés szempontjából. Működésük löníthető el: szempontjából két alaptípus küa torlaszolók és a rombolók. Az

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

séges, hogy többféle szelekciós nyomás felelős a hím nemiszerv kialakulásáért. Miközben a spermiumkompetíció a férfiak intraszexuális stratégiájának a része, a nők nem passzív tárgyai ennek a folyamatnak. Ellenkezőleg, szexuális aktivitásuk és orgazmusuk időzítésével szabályozzák és időzítik a különböző férfiak spermiumai közötti versengést. Először is, mint láttuk, a peteérés körüli napokban gyakrabban közösülnek alkalmi partnereikkel mint párjukkal (barátjukkal, férjükkel). Másodszor, ezekben a kapcsolatokban gyakrabban élnek át olyan típusú orgazmusokat, amelyek növelik a spermiumok visszatartását a női petevezetékben. Az említett angliai vizsgálatban pl. a házasságon kívüli partnerrel folytatott szexuális együttlétek 65%-ában éltek át orgazmust, míg párjukkal ez az arány csupán 38% volt. Harmadszor, a nők gyakrabban használnak fogamzásgátló szereket hosszú távú, mint házasságon kívüli kapcsolataikban (Baker és Bellis 1995). A nők szexuális aktivitásának és orgazmusának mintázatai tehát azt mutatják, hogy a párkapcsolaton kívüli férfiak spermiumai előnyt élveznek a tartós partner spermiumaival szemben. A spermiumkompetíció szabályozása kétségtelenül fontos stratégia a nők számára, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos körülmények és korlátok között befolyásolják az utódaikba átjutó gének minőségét (3.3.6.).

előbbiekre a nagyméretű, felcsavarodott farok jellemző. Nem a megtermékenyítésben vesznek részt, hanem arra vannak programozva, hogy nagy koncentrációban mintegy elzárják az utat a női ivarjáratban a később érkező hímivarsejtek elől. Arányuk a férfi életkorának előrehaladtával nő, ami a szerzők szerint összefügghet azzal, hogy idősebb korban nagyobb a nők szexuális hűtlenségének kockázata. Az idősödő férfiak tehát azért állítják elő ezeket egyre nagyobb mennyiségben - a teljes ejakulátum mintegy 20-25%-ában -, hogy védekezzenek más férfiak spermiumainak bejutása ellen. A romboló típusú - általában kerekded vagy ovális fejjel és kisméretű farokkal rendelkező - spermiumok ezzel szemben úgy működnek, hogy felkeresik az idegen spermiumokat és olyan enzimeket bocsátanak rájuk, amelyek Termelésük valószínűleg a elpusztítják ezeket. másik férfitól szár-

mazó spermiumok jelenlétében gyorsul fel. Valószínűleg a vetélkedésben részt vevő spermiumok magyarázzák azokat a meglepő klinikai eseteket, amelyekben a férj spermiumai, noha nem voltak fertilisek, megakadályozták a donorból származó spermiumokat a mesterséges megtermékenyítésben. Elképzelhető, hogy „anatómiai kelléktárát" állatvilág többi a spermiumkompetíció alkotja a férfiaknak az viszonyított szokatla-

3.3.8. Szexuális hűtlenség, paternitás, féltékenység
Mint ismeretes, Alfred Kinsey ötven évvel ezelőtti, nagy mintát feldolgozó - ám módszertanilag számos kétséget támasztó - vizsgálatai azt állapították meg többek között, hogy az Egyesült Államokban élő férfiak mintegy 50%-a és a nők kb. 25%-a követett el életében legalább egyszer házasságtörést. Jelenleg is viták folynak arról, hogy ezek az adatok mennyiben felelnek meg a valóságnak. Az tény, hogy a házasságon kívüli kapcsolatok gyakorisága kultúráról kultúrára változik, és az is, hogy a nemek közötti különbség e téren általában csökken, ha az el-

tagjához

nul nagy pénisze, amely pl. kétszer olyan hoszszú és széles, mint a csimpánzoké. Egyesek szerint azért szelektálódott ilyen méretűvé, hogy a hímek képesek legyenek riválisaiknál mélyebben bejuttatni spermiumaikat a női ivarjáratba. Megjegyezzük, hogy számos más hipotézis is született, amelyek a nagyméretű pénisznek olyan funkciókat tulajdonítanak, mint fenyegetés, szexuális attraktivitás, az orgazmus előidézése stb. (Miller 2000a). Ezek a hipotézisek nem mondanak feltétlenül egymásnak ellent, lehet-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

169
elveszti genetikai képviseletét az utódaiban.

múlt

három-négy évtizedet nézzük.

Egy lénye-

ges vonatkozásban, úgy tűnik, mégis stabil marad: a férfiak a nőkhöz képest valamennyi vizsgált társadalomban megbízhatatlanabbnak bizonyulnak hosszú távú kapcsolataikban (Johnson et al. 1994). Ennél is figyelemreméltóbb az a különbség,

Különösen nagyok a költségek azoknál a fajoknál, ahol a hímek részt vesznek az utódgondozásban, hiszen nőstényeik félrelépése következtében olyan értékes időt és energiát pazarolnak el utódokra, akikkel semmilyen genetikai

kapcsolatban nem állnak. Éppen ezért a hímek olyan viselkedésformákra szelektálódtak, amelyekkel megpróbálják elejét venni párjuk hűtlenségének és távol tartani a többi hímet. Ez a nőstény őrzésétől a riválisokkal szembeni fenyegetésig és agresszív fellépésig számos magatartást foglal magában (Alcock 1998). Miután az ember esetében a férfiak szülői ráfordítása kivételesen magas, várhatóan nagy gondot fordítanak arra, hogy a rendelkezésükre álló sére erőforrásokat saját leszármazottaik túléléés szaporodására fordítsák. A paternitás irányuló törekvés ezért minden

amelyet a férfiak és a nők félrelépését kiváltó tényezők tekintetében találtak. A férfiak - akiknek házasságon kívüli kapcsolatai általában a fiatalabb, hajadon lányokra irányul - többnyire futó kalandokba bocsátkoznak. Az esetek többségében nincs más okuk a félrelépésre, mint a szexuális változatosságra való igény: egyszerűen az, hogy az alkalmi partner nem a feleség. A nők házasságon kívüli kapcsolatai sokkal inkább magukban rejtik egy hosszú távú kapcsolat lehetőségét és gyakrabban végződnek válással. A férjes asszonyok ritkán mennek bele alkalmi kapcsolatokba pusztán a szexuális érdeklődéstől vezettetve. Rendszerint nyomós okuk van a félrelépésre; legtöbbjük azt nyilatkozza, hogy férjük figyelmének és törődésének a hiánya, a közöttük kialakuló érzelmi elsivárosodás vagy a szexuális életük elégtelensége késztette őket a házasságon 2000a). kívüli kapcsolat felvételére (Mealey

biztosítására

kultúrában markánsan jelen van, noha persze különböző formákban (Rancour-Laferriere 1992). A morális elítéléstől a fizikai beavatkozásokat előíró szankciókig széles spektrumon mozognak azok az eszközök, amelyeket a nők szexuális megbízhatóságának növelésére és hűségük ellenőrzésére hoztak létre. Legdurvább formáik a nők mozgásterének korlátozásán (elzárás, lábuk zsugorítása stb.) és szexuális hozzáférhetőségük radikális csökkentésén (erényöv, csiklómetszés stb.) alapulnak. Ugyancsak a paternitás növelését szolgálják, bár enyhébb formában, a fátyolviselet, a gardedám-rendszer és a kettős morál intézményei (Paul et al. 1996). Ez utóbbi olyan íratlan szabályokat és társadalmi konvenciókat foglal magában, amelyek még napjainkban is kisebb lehetőséget biztosítanak a nőknek szexuális viselkedésük terén és társadalmi érintkezéseikben, mint a férfiaknak. A legtöbb társadalomban viselkedésének ellenőrzése a lányok szexuális lényegében gyer-

Az előző fejezetekben részletesen megvizsgáltuk a nők és a férfiak szexuális hűtlenségének evolúciós motívumait és lehetséges adaptív következményeit. Arról azonban még nem beszéltünk, hogy a félrelépések milyen hatással vannak a másik fél viselkedésére. Röviden azt mondhatjuk, hogy itt sajátos aszimmetria nyilvánul meg. Ahogy a szexuális aktivitás eltérő fitnessnyereséggel jár a férfiakra és a nőkre nézve, úgy a partner szexuális hűtlensége különböző fitnessveszteséget okoz a két nem tagjainál (Daly és Wilson 1983, Krebs és Davies 1993). Ennek az az oka, hogy a férfiak paternitása, apasága csupán valószínűségi jellegű, miközben a nő mindig biztos lehet anyaságában. Fajunk e tekintetben osztozik a belső megtermékenyítésű állatokkal. Miközben a hím vetélkedik riválisaival a petesejt megtermékenyítéséért, lehetséges, hogy az utód végül is nem tőle származik. Ez pedig súlyos hátrányt jelent számára, hiszen

mekkorban, legkésőbb kamaszkoruk elérése után elkezdődik, elsősorban a szülők és a közeli rokonok közreműködésével. Ennek alapvetően két oka van (Low 2000). Az egyik az, hogy a lányok rossz párválasztása nagyobb fitnessveszteséget jelent a szülők számára, mint a fiúké. A lányok hibás döntése - amelynek eredménye-

170

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.30. ÁBRA
Trinidadi apák agonisztikus kapcsolatai különböző életkorú lányaikkal ■ (Forrás: Flinn 1988)

ként olyan férfitól lesz gyerekük, aki nem képes vagy nem hajlandó részt venni az utódgondozásban - csökkenti az életképes utódok számát, és egyúttal a gyereknevelés költségeit a lány szüleire terheli. A lányok ellenőrzésének másik oka az, hogy a szüzesség és megbízhatóság reklámozása - elsősorban a tradicionális társadalmakban - javítja a nők esélyét a házasságra, mert biztosítja a leendő férj szexuális kizárólagosságát, E kettős hatás miatt a szülők reproduktív érdeke az, hogy korlátozzák lányuk szexuális viselkedését (Surbey 1998a). Számos vadászó-gyűjtögető társadalomban azt találták, hogy az apa egyre többet törődik lányával, amikor az kamaszodni kezd. Trinidadi falvakban végzett megfigyelések pl. arról számolnak be, hogy azok az apák, akik fiatal, háromszor-négyszer tizenéves lányukat nevelik, gyakrabban kerülnek konf-

pergámia, 3.2.2.). Ezekben a társadalmakban a lányok állandóan felügyelet alatt korlátozásuk számos antropológus elsősorban kényszer, hanem vannak, bár szerint nem hatékony

inkább

szocializáció segítségével történik, amelyben az anyaság és a férjnek való engedelmesség szerepére készítik fel őket (Hrdy 1999). A modern társadalmakban, ahol a lányok többé-kevésbé szabadon választhatják meg párjukat, ugyanszexuális szereplő csak fontosnak tartják megbízhatóságukat. Egy hangoztatni vizsgálatban

fiatal felnőtt nők arról számoltak be, hogy - miközben rövid távú kapcsolataikban sokszor kihívóan öltözködnek távú partnerükkel és viselkednek - hosszú szemben gyakran élnek

olyan viselkedési taktikákkal a viszonylag hoszszú udvarlási periódus alatt, amelyben hűséges (nem kacér, nem kihívó, nem flörtölő stb.) természetüket hangsúlyozzák (Cashdan 1993). A házasság előtti szüzesség ugyanakkor önmagában csekély hatást gyakorol az ipari társadalmakban élő lányok párértékére (Buss 1989). A házasságot követően a férj igyekszik biztosítani saját apaságát és elejét venni a feleség szexuális hűtlenségének. Általában véve, hosszú távú kapcsolataikban a férfiak párjuk valamenynyi negatívnak tartott tulajdonságai közül a „hűtlenség"-et ítélik el a legjobban (Buss és Schmitt 1993). A tradicionális társadalmakban végzett kultúrközi vizsgálatok azt mutatják, hogy a tehetős férfiak feleségeinek elkülönítése és szigo-

liktusba velük, mint ezt megelőzően vagy a későbbiek során (3.30. ábra). Hasonlóképpen gyakrabban keverednek összetűzésbe fiatal, nem rokon férfiakkal - mint potenciális csábítókkal azokhoz az apákhoz képest, akiknek nincs ilyen korú lányuk. Kiderült, hogy ez a felügyelet javítja a lányok esélyét az előnyös és stabil házasságra. Nem vonatkozik azonban ez a mostoha- és örökbefogadott lányokra, ami evolúciós szempontból jól értelmezhető (Flinn 1988). Az agrártársadalmakban, mint láttuk, a menyasszony szüzessége komoly ellenértéket jelent a gazdag és magas státusú férfiakért cserébe (hi-

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

171
hanem a megcsalt nő férfi rokonainak presztízsét és tekintélyét. A házasságtöréssel kapcsolatos attitűdök aszimmetriája, „kettős standardja", bizonyos mértékig napjainkban is fennáll. Egy amerikai vizsgálat szerint a férfiak kétszer olyan gyakran tartják válóoknak párjuk szexuális félrelépését, mint a nők (Buckle et al. 1996). Valószínű, hogy a Homo sapiens evolúciós

rú őrzése minden elképzelhető mértéket és változatosságot felülmúl. Azokban a társadalmakban, ahol a nők szexualitását nem korlátozzák erós szankciók - ilyen a matrilineáris társadalmak nagy része a féltékeny férfiak lényegesen több időt töltenek feleségük társaságában, mint ott, ahol a patrilineáris rokonság ügyel a feleség megbízhatóságára (Alexander 1979, Bereczkei 1991) (1.1.3). Az ún. virilokalitás - tehát a fiatal pár letelepedése a férfi lakóhelyére - hatékony eszköznek látszik a paternitás biztosítására. Intézményes lehetőséget jelent a feleség szexuális életének ellenőrzésére, hiszen a férj rokonainak komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy megelőzzék a feleség hűtlenségével járó genetikai kockázatot. Nem véletlen, hogy ez a letelepülési szabály a kultúrák több mint 80%-át jellemzi. Ha a házasságtörés mégis végbemegy, a rá vonatkozó írott vagy íratlan törvények aszimmetriáját találjuk szinte minden korban és földrajzi térségben (Betzig 1986). A tradicionális társadalmak jogrendszerei csaknem kizárólag az asszony hűtlenségét ítélik el, miközben a férfi házasságon kívüli szerepével nem törődnek. Kimutatható, hogy ahol a házasságtörő férfit megbüntetik, ott sem elsősorban a nőket védik, is

múltja során állandóan szembe került a paternitás adaptációs problémájával. A természetes szelekció az apaság valószínűségének növelésére irányuló genetikai érdekeltség miatt kedvezett bizonyos emocionális és pszichológiai hajlamok kialakulásának a férfiaknál. Ezek a legkülönbözőbb viselkedési taktikák és fortélyok formájában működnek napjainkban is. Érdekesek ebből a szempontból azok a vizsgálatok, amelyek azt mutatják, hogy a házaspár rokonai elsősorban a csecsemő apjával hangsúlyozzák, ritkábban az való hasonlóságát anyával való ha-

sonlóságokat (Daly és Wilson 1982a, Regalski és Gaulin 1993). Az apa iránti részrehajlás különösen erősnek bizonyult a feleség és annak hozzátartozói részéről, főként a házasság kezdeti szakaszában, illetve az elsőszülött gyerek esetén (3.31. ábra).

3.31. ÁBRA A gyermek apához való hasonlóságának mértéke a rokonság megítélése szerint, figyelembe véve a születési sorrendet (a) és a házasságban eltöltött évek számát (b) ■ (Forrás: Regalski és Gaulin 1993)

172
Figyelemre méltó, hogy ezek az állítások leggyakrabban az újszülöttek esetében történnek, akiknek arcvonásai és testi jellegei alapján még meglehetősen nehéz megállapítani a hasonlóság mértékét. Valószínűleg szinten lezajló pszichikai amely a házasság ez a nem befolyások kívánja tudatos egyike, erősíteni.

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

utódban

nagyobb

arányban

fejeződjenek

ki

az

egyik szülőtől kapott gének a másikhoz képest, és ez elméletileg lehetővé teszi a vele való nagyobb fizikai hasonlóságot. Az eredményt azonban a rákövetkező - nagyobb mintákat és bonyolultabb technikát használó - kísérletek nem tudták megismételni. Vagy nem kaptak szignifikáns összefüggést (Brédart és French 1999), vagy fordított eredmény született: a csecsemőket a független megítélők hasonlóbbnak tartották az anyjukhoz, mint az apjukhoz (McLain et al. 2000). Ugyanakkor az anyák azt állították, de csupán férjük jelenlétében, hogy a gyerek jobban hasonlít a férjükre, mint rájuk. Ezekből az eredményekből a szerzők arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy az újszülöttek arcvonásai nem azért szelektálódtak, hogy növeljék a paternitás valószínűségét a férj számára, nűtlenségét hanem hogy elrejtsék annak valószíés az igazi apa kilétét. Házasságtö-

stabilitását

A paternitás megerősítése - úgy tűnik - valóban növeli az apai ráfordítás mértékét; egy vizsgálatban arról számoltak be, hogy minél nagyobb hasonlóságot állapítottak meg az apák saját maguk és gyerekeik között, annál nagyobb kötődést és gondoskodást mutattak irányukban, és annál kisebb valószínűséggel hanyagolták el vagy büntették őket fizikailag (Burch és Gallup 2000). Egy másik vizsgálatban bonyolult számítógépes eljárást dolgoztak ki, amelyben egy felnőtt férfi vagy nő kísérleti személy és egy kétéves (azonos nemű) idegen gyerek arcképét „egybeolvasztották", azaz 50-50%-ban egyesítették arcvonásaikat. Amikor a kísérleti személyeknek megmutatták saját „gyermekké változtatott" fényképeiket, négy másik fotó közül a férfiak ezt a képet választották mint a hozzájuk legjobban hasonlító arcot. Sőt, azt állították, hogy a képen szereplő gyerek a legvonzóbb, a többi közül legszívesebben őt fogadnák örökbe, a legtöbb időt vele töltenék, és neki nyújtanák a legnagyobb anyagi támogatást, illetve gyerektartást, ha úgy hozná a helyzet. A nők nem mutatták ezeket a preferenciákat (Platek et al. 2002). A kilencvenes évek közepén egy olyan vizsgálatot végeztek el ezzel kapcsolatban, amely úgy tűnt, teljesen más perspektívába helyezi a problémát. A kísérletben szereplő beavatatlan résztvevőket arra kérték, hogy egyéves csecsemők fényképeit párosítsák különböző felnőttek (köztük a szülők) fényképeivel. Szignifikáns találati gyakoriságokat csak apa és gyermeke között kaptak, anya és gyereke között nem (Christenfeld és Hill 1995). A kutatók ezt az eredményt úgy értelmezték, hogy az emberek nem csupán úgy tesznek, mintha a gyerek jobban hasonlítana az apjára, mint az anyjára, hanem a nagyobb hasonlóság ténylegesen fennáll. Ez egyáltalában nem lehetetlen, hiszen a genomikus imprinting folyamatai révén lehetséges, hogy az

rés esetén ugyanis jobb, ha a csecsemők nem hasonlítanak a valódi apjukra. A hűtlenség felfedezése vagy gyanúja ahhoz vezethet, hogy a férj megvonja támogatását a családtól, esetleg válást kezdeményez. Az apa identitásának elrejtése ugyanakkor együtt járhat az apasággal kapcsolatos hitek és elvárások erősítésével. A feleség számára ugyanis nyilvánvalóan előnyös, ha növeli férje - valódi vagy hamis - bizalmát az apaságban. Az a kísérleti eredmény, miszerint nagyobb hasonlóságot állapít meg férje és gyereke között akkor, ha férje jelen van - ahhoz képest, amikor nincs jelen azt mutatja, hogy bizonyos kontextusban e stratégia meghatározó elemévé válhat a csalás. A szexuális hűség ellenőrzésének és a paternitás biztosításának más pszichológiai mechanizmusai is vannak. Olyanok, amelyek az arousal-szint emelésével és heves érzelmi reakciókkal válaszolnak a hűtlenség fenyegetésére. Ilyen a szociális szégyentől való félelem, amely a megcsalt nőket kevésbé jellemzi, mint a felszarvazott férfiakat (Maxwell 1984). Ugyancsak a női hűtlenség korlátozását és az apaság biztosítását szolgálja a vadászó-gyűjtögető férfiak szexuális agressziója. A népeknél végzett felméré-

sek azt mutatják, hogy a gyilkosság gyakorisága

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

173
delkezésére álló anyagi erőforrásokat egy harmadik személyre fordítja, és nem gondoskodik kellőképpen saját családjáról. A férfi dezertálása és szülői ráfordításának megvonása különösen azokban az evolúciós környezetekben volt rendkívül hátrányos a szaporodási sikerre nézve, ahol az utódok magas mortalitási kockázatnak voltak kitéve az apai közreműködés nélkül (4.1.3.). Ezért a nők olyan pszichológiai algoritmusra szelektálódtak, amelynek segítségével érzékenyen reagálnak a párjukkal való érzelmi kapcsolat gyengülésére és a férfi családi elköteleződésének csökkenésére és Schmitt 1993). Valóban, számos (Symons szerint 1979, a Buss férfiak

(a

gyilkossági

ráta)

azokban

a

társadalmakban

is viszonylag magas, ahol a szervezett agresszió (háború, portya) viszonylag alacsony mértékű. Kiderült, hogy a gyilkosságok jelentős része féltékenységből és a belőle fakadó bosszúból származik (Daly és Wilson 1988). Nem meglepő, hogy az észak-amerikai családokban napjainkban lezajló gyilkosságok mintegy 30%-a ugyancsak féltékenységi drámákból fakad, ahol gyilkos és áldozata a férj-feleség-szerető háromszögből kerül ki. Egy mexikói vizsgálat során azt találták, hogy elsősorban a kis jövedelmű, alacsony státusú és iskolázottságú - tehát alacsony jellemezhető bántalmazásában. erőforrás-fenntartó képességgel férfiak vesznek részt feleségük Az elemzésekből kitűnt, hogy

vizsgálat

számukra az erőszak az egyik végső eszköz feleségük ellenőrzésére és arra, hogy visszatartsák őket a válástól, illetve attól, hogy más, magasabb státusú férfiakkal létesítsen házasságon kívüli kapcsolatot (Figueredo et al. 2001). Szociológusok vizsgálatai szerint a nemi erőszak áldozatává vált asszonyok még férjük vagy barátjuk vádaskodása miatt is kénytelenek szenvedni. A férfiak ugyanis saját szexuális kizárólagosságuk megsértése miatt gyakran elítélően, sőt agresszíven lépnek fel velük szemben (Thornhill és Thornhill 1983). Tudjuk persze, hogy a féltékenység nem csupán a férfiakra jellemző; a nők is kényesen vigyáznak férjük hűségére. A féltékenységből fakadó verbális és fizikai agresszió pl. számukra sem ismeretlen, sőt időnként nagyobb intenzitást mutat, mint a férfiak körében (Weerth és Kalma 1993). Minden jel arra mutat azonban, hogy a nők féltékenysége alapvetően más természetű és más indítékokra vezethető vissza. A különbség alapvetően két evolúciós kényszerből származik: (1) az apaság és az anyaság valószínűségének aszimmetriájából, és (2) a nők magasabb szülői ráfordításából. A nők számára megtermékenyítésük és anyaságuk 100%-os valószínűsége akkor sem csökken, ha férjük más nőkkel folytat viszonyt. Ami annyit jelent, hogy a férfi félrelépése nem veszélyezteti közvetlenül párjának szaporodási sikerét. Házasságtörése azonban egy fokon túl oda vezethet, hogy a ren-

féltékenysége alapvetően a szexuális aktusra koncentrálódott, ezzel szemben a nők azért voltak féltékenyek, mert férjük túl sok időt töltött egy másik nővel (Symons 1979). Néhány kísérletben, amelyeket az Egyesült Államokban végeztek, a hűtlenség különböző formáit szimulálták, mégpedig olyan módon, hogy a kísérleti személyeknek el kellett képzelni, hogy párjuk egy harmadik, ellenkező nemű személlyel (a) szexuális aktusban vesz részt, vagy (b) heves szerelembe esik és érzelmileg szoros, bensőséges viszonyt alakít ki (Buss et al. 1992, Pietrzak et al. 2002). Beszámolóik alapján a férfiak 61%-a párjuk szexuális félrelépését tartotta súlyosabbnak, míg a nők 83%-át inkább az bántotta, hogy párjuk érzelmi kapcsolatot alakított ki egy másik nővel. Érdekes - bár talán nem meglepő -, hogy hasonló különbségeket regisztráltak a hűtlenségi fenyegetések szituációira adott élettani válaszok tekintetében. Ezeket a válaszokat a megfelelő érzelmi reakciók szomatikus megfelelőinek tartották, és olyan változók alapján mérték, mint bőrellenállás, pulzusszám és EMG (izom-elektromos aktivitás). A férfiak a hűtlenség szexuális tartalmú élményeire nagyobb intenzitású reakciókat mutattak, mint az érzelmi tartalmúakra, míg a nők esetében ez fordítva volt (3.32. ábra). Hasonló eredményeket találtak Hollandiában, Németországban, Svédországban és Kínában is (Buunk et al. 1996, Geary et al. 1995, Wiedermann és Kendall 1999). A hormonális

174

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.32. ÁBRA Pszichológiai válaszok a szexuális, illetve érzelmi tartalmú hűtlenségre ■ A pulzus és EMG értékei a semleges ingerre adott válaszoktól való eltéréseket mutatják. Az EMG-t a corrugator supercilii izmon mérték (Forrás: Buss et al. 1992)

befolyás szerepére mutat rá az a jelenlegi vizsgálat, amely szerint a női ciklus termékeny periódusában (a menstruációt követő második héten) szoros összefüggés mutatkozik a nők ösztradioltermelésének mértéke és a párjuk elképzelt félrelépésére adott válaszuk intenzitása között. A magasabb ösztradiolkoncentrációval jellemezhető nők nagyobb dühöt és fájdalmat mutattak partnerük szexuális hűtlensége miatt, és viszonylag kevesebbet azok érzelmi hűtlensége következtében. Lehetséges, hogy ez annak a hormonális hatásnak köszönhető, amely más vizsgálatok tanúsága szerint is - növeli a szexuális ingerek iránti érzékenységet a fogamzási időszakban (Geary et al. 2001) (3.1.3., 3.4.5.). Mindezek az eredmények azt mutatják, hogy a féltékenységet kiváltó szociális kulcsokra való érzékenység pszichológiai mechanizmusai jellegzetes nemek szerinti különbségeket mutatnak, univerzális jellegűek, és területspecifikus algoritmusokra épülnek. Ez az univerzalitás azonban nagy szociokulturális sokféleséggel jár együtt. A féltékenységgel kapcsolatos viselkedések és azok nemi különbségei sajátos változásokat mutatnak az alapvető mintázaton belül, ami a szóban forgó pszichológiai hajlamok rugalmasságát jelzi. A szexuális hűtlenségre adott viselkedési válaszokat nagymértékben befolyásolják a szociális környezet hatásai, így pl. a rivális (szerető) tulajdonságai. Egy vizsgálatban

pl. az derült ki, hogy a férfiak féltékenysége annál erősebb, minél nagyobb dominanciával rendelkeztek a riválisaik (amelyet egy megfelelő személyiségteszten mértek), kenységét inkább férjük míg a nők féltészeretőjének fizikai

vonzereje - többek között alacsony derék-csípő aránya - növelte (Dijkstra és Buunk 1998). A féltékenységi drámák különösen fenyegetőek a ba-

3.33. ÁBRA A szexuális és érzelmi természetű hűtlenségre adott negatív ítéletek aránya férfiaknál és nőknél az Amerikai Egyesült Államokban és Kínában ■ (Forrás: Geary et al. 1995)

3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

175
A nemek közötti különbség mintázatai viszont

ráti

kapcsolatokra

nézve.

Mindkét

nem

tagjai

hevesebb indulatokat táplálnak potenciális vetélytársaik iránt, ha azok a baráti körükhöz tartoznak, mint az idegenekkel szemben (Bleske és Shackelford 2001). Hasonló sokféleséget tapasztalunk, ahogy az egyik kultúráról vagy népességről áttérünk a másikra. Így pl. azt találták, hogy a szexuális féltékenység a férfiak és a nők körében egyaránt jóval gyakoribb jelenség az USA-ban, mint Kínában (Geary et al. 1995) (3.33. ábra). Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a hűtlenség és a szexuális félrevezetések esélye magasabb egy szexuálisan engedékeny kultúrában, mint egy korlátozó jellegű társadalomban, ahol a félrelépések szigorú erkölcsi, vallási, esetleg politikai és jogi következményeket vonnak maguk után.

hasonlóak maradtak mindkét kultúrában. Azzal a különbséggel, hogy a szexuális hűtlenségre adott negatív ítéletek mértékét tekintve a kínai férfiak 4-szer, az amerikaiak pedig 2,5-szer múlták felül a nőkét. Általában is elmondható, hogy a szexuális szabadságnak és a fogamzásgátló szereknek köszönhetően a modern ipari társadalmakban a szexuális hűtlenséggel kapcsolatos elvárások nemek közötti különbségeinek mértéke valamelyest csökken a rákhoz képest (Buss 1989, 1993). A paternitás tradicionális kultúWeerth és Kalma és az elha-

elvesztésének

gyásnak a költségei azonban olyan nagyok lehetnek még ma is, hogy - minden korábbi feminista jóslat ellenére - nem várható e különbségek megszűnése.

3.4. fejezet

PÁRVÁLASZTÁS
Az elmúlt másfél évtizedben sokat megtudtunk az emberi párválasztás - sokszor rejtett - mozgatórugóiról és mechanizmusairól. Kiderült, hogy ez a szociális viselkedés egyik legbonyolultabb és legösszetettebb területe. Látni fogjuk, hogy nagyon sok evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmus irányítja párválasztási preferenciáinkat, a másik nemmel kapcsolatos attitűdjeinket és nemi szerepeinket. A fizikai vonzerő, az életkor, a státus és a gazdagság, a férfiasság és a nőiesség, az alkalmi vagy tartós párkapcsolatra vonatkozó igények éppúgy alakítják ítéleteinket, mint saját önértékelésünk folyamatai és a kockázatvállalás tényezői. Mielőtt azonban ezek részletes elemzésére térnénk, vizsgáljuk meg azokat a szelekciós folyamatokat, amelyek létrehozták a párválasztással kapcsolatos adaptív viselkedésformákat - az állatvilágban éppúgy, mint az ember evolúciós múltjában.

3.4.1. Epigám szelekció: párválasztás és szaporodás
Mint korábban részletesen bemutattuk (3.1.1.), a nőstények - különösen az emlősöknél - a hímeket lényegesen meghaladó szülői ráfordítást mutatnak. Szaporodási sikerüket nem a párzások számának növelésén keresztül, hanem relatíve kevés számú utóduk túlélési esélyeinek javításával biztosítják. Olyan hímet igyekeznek választani, amelyik ebből a szempontból a legértékesebb tulajdonságokkal rendelkezik, és leginkább hozzájárul az utódok életképességének javításához. Ez azt is jelenti, hogy a nőstények rossz párválasztása diszkriminatív, hiszen a döntés terhe elsősorban őket sújtja (An-

miatt kevesebb utóda lehet a jövőben. A hím viszont csak néhány spermiumot veszít, amely nem veszélyezteti jövőbeni reproduktív kilátásait, hiszen azonnal új szexuális partnert találhat magának. Nem csoda, hogy a nőstények szinte minden esetben lényegesen válogatósabbak párválasztásuk során, mint a hímek. Kísérletek sokasága mutatja, hogy párzási időszakban a hímek olyan modellekkel is hajlandóak párzani, amelyek csak nagy vonalakban hasonlítanak nőstényeikre (Daly és Wilson 1983). Izoláltan nevelt guppiknál azt találták, hogy a nőstények azonnal felismerik a másik fajhoz tartozó hímeket és nem párzanak velük. A hímeknek szont egy tanulási folyamatra van ehhez viszükségük,

dersson 1994). A nem megfelelő - tehát más fajhoz tartozó, beteg, a párzás után azonnal dezertáló stb. - hímmel való párzás alapvetően csökkenti a nőstény jövőbeli reproduktív esélyeit, hiszen nem csupán a rossz minőségű utód fennmaradása és szaporodása válik kockázatossá, hanem a rá pazarolt szülői ráfordítás költségei

amelynek során figyelmüket a szertelen próbálkozások után egyre inkább a megfelelő nőstényekre korlátozzák, amelyek ti. nem utasítják vissza udvarlásaikat. A guppi nőstények nyilvánvalóan nem engedhetik meg maguknak a próba-szerencse tanulás hibáival együtt járó súlyos költségeket, ezért párválasztásukban na-

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

177
gét az utódgondozásban (Wilson 1975, Alcock 1998). Ez általában része az udvarlási rituálénak, amelynek folyamán a nőstények partnerük előzetes befektetését - erőforrás-fenntartó képességét - használják fel későbbi apai szerepük megítélésére. Így pl. a szövőmadarak számos fajánál tapasztalható, hogy a hímek bonyolult fészket építenek, amelyet a nőstények gondosan „tesztelnek", mielőtt párzanak a hímmel. A sarki csér udvarlásának központi eleme a nászetetés, amelynek során a hím naponta többször is halat szállít párjának, aki a táplálék mennyisége alapján fogadja el vagy utasítja vissza a hím közeledését.

gyobb szerepet kapnak a veleszületett merő mechanizmusok (Liley 1966).

fajfelis-

A következőkben arra a kérdésre kell választ adni, hogy kikre, milyen hímekre irányul a nőstények diszkriminatív párválasztása. Durván két eset lehetséges, természetesen az átmenetek széles tartományával. Azoknál a fajoknál, ahol a hímek rendszerint részt vesznek az utódgondozásban, a nőstények igyekeznek olyan párt választani, amelyek képesek és hajlandóak szerepet vállalni az utódok táplálásában, hordásában, védelmében. A nőstények itt olyan képességekre szelektálódtak, amelyek segítségével felmérik párjuk alkalmasságát és elkötelezettsé-

3.34. ÁBRA Összefüggés a skorpiólégy zsákmányának nagysága, a párzás időtartama és a nősténybe juttatott spermiumok száma között ■ (Forrás: Alcock 1998)

178
Sőt, a nászetetés intenzitása még a leendő fészekalj nagyságát is befolyásolja; az udvarlás során szállított bőséges táplálék arra készteti a tojót, hogy az átlagosnál egy vagy két tojással többet rakjon, amit nagy valószínűséggel fel tud majd nevelni az „ügyes" hím segítségével. A skorpiólegyek számos fajánál a hímek egy általuk megölt rovarral etetik párjukat, amely a peték növekedésére fordítódik (Thornhill 1976). A nőstény csak akkor hajlandó a párzásra, ha a zsákmány megüt egy bizonyos méretet. Azt találták, hogy a táplálék mérete szorosan korrelál a párzás időtartamával, ez pedig a nősténybe juttatott spermiumok számával (3.34. ábra). Kopuláció közben ugyanis a nőstény megeszi a táplálékot, de ha a táplálék elfogyott, azonnal befejezi a párzást, és keres egy másik hímet. Ideális esetben - elég nagy táplálék esetén - a párzás húsz percig tart, amely alatt az összes spermium áthalad a nőstény ivarjáratán és a hím maximalizálja genetikai képviseletét utódaiban. A másik típusú választás a „jó génekre" irányul, mégpedig azoknál a fajoknál, ahol a hímek nem vesznek részt az utódgondozásban. A madarak egy részénél és az emlősök legtöbb fajánál a hím szülői ráfordítása csupán egyetlen spermiumra korlátozódik, az utód felnevelését ezt követően a nőstényre bízza, miközben igyekszik más nőstényeket megtermékenyíteni. Ilyenkor a nőstények választása a kedvező fizikai tulajdonságokkal rendelkező hímekre irányul. Ennek az a logikája, hogy ha már nem számíthat a hímre az ivadékgondozásban, legalább értékes génjeit „kösse le" utódai számára. A hímek ebben az esetben tehát nem közvetlen gondoskodás által, hanem a túlélés szempontjából előnyös génjeik átadása révén növelik utódaik életképességét (Gockburn 1991). Nézzünk erre is egy példát. Párzási időszakban a nyírfajdok a dürgőhelyen (leken) gyülekeznek, ahol a hímek udvarlási pózaikkal, akrobatikus repülési mutatványaikkal és egymással szembeni erőfitogtatásaikkal próbálják a nőstények figyelmét felkelteni. Ezek az önreklámozások lényegében erőnlétükről, repülési képességeikről és fizikai állapotukról közölnek információt. Olyan tulajdonságok

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

ezek,

amelyeket

nagy

valószínűséggel

átörökíte-

nek utódaikba, ezért a nősténynek reproduktív érdeke, hogy a legrátermettebb hímmel párosodjon, még akkor is, ha a többi nőstény is ezt a hímet választotta (3.35. ábra). Sőt, kimutatták, hogy a nőstény gyakran előnyben részesít egy hímet, pusztán amiatt, mert a többiek is azt választották. Végül, azt találták, hogy a párválasztás előbb említett tényezői mellett van még egy, amely mindegyik közül a legszorosabban korrelál a hímek sikerességével. Ez az életkor; a legtöbb nőstényt a legidősebb kakasok termékenyítik meg, akik a dürgőhely középső részein találhatók, ahová évek alatt küzdötték „fel" magukat a perifériákról. Pontosan ebben a viselkedésben érthető meg leginkább a jó génekre történő választás adaptív logikája: az idősebb kakasok nyilvánvalóan nem jöhetnek számításba a nagy energiaráfordítással járó és jó fizikai erőnlétet igénylő utódgondozásban. Kiváló partnernek bizonyulnak azonban mint génhordozók, hiszen ők kétségtelenül túléltek, azaz bizonyították például, hogy képesek elmenekülni a ragadozók elől és ellenállóak a betegségekkel szemben. Ezeknek a kiváló képességeknek a genetikai alapjait utódaikba is átadják, ezért a tyúkok számára ér-

3.35. ÁBRA A nyírfajd hímek párzási sikere a dürgőhelyen mutatott rangsoruk alapján ■ (Forrás: Andersson 1994)

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

179
lamikor adaptív tulajdonságok jelzéseiként vettek részt az erőforrásokért folyó vetélkedésben. Az egészséges, tömött tollazat révén például a páva és a paradicsommadár ősei valószínűleg jobban tudtak repülni, így ezek a tulajdonságok a hímek kiváló képességét mutatták a túlélés terén. Emiatt vonzónak mutatkoztak a nőstények számára, és pozitív szelekció irányult rájuk. Ha a kakasok eltérő farktollhosszúságának genetikai alapja volt - ami jogosan feltételezhető akkor a hosszabb farktollból származó előny a fiú utódokra is átadódott. Amennyiben pedig a tojók genetikailag előírt hajlamot mutattak a hoszszabb farktollú hímek előnyben részesítésére, ez a preferencia megjelent a lány utódokban is. Ha mármost e két tulajdonságnak - a hímek farktollának és a nőstények erre irányuló preferenciájának lódtak az - a genetikai alapjai összekapcsoutódokban, akkor egyfajta pozitív

tékes szexuális partnerek. A párzást követően a nőstények azonnal elhagyják a dürgőhelyet, felkeresik fészkeiket, ahol egyedül költik ki tojásaikat és gondozzák fiókáikat (Trivers 1985). Továbbra is kérdés azonban, hogy a fizikai megjelenés olyan extrém formái, mint a páva hatalmas farktolla vagy a paradicsommadár színpompás tollruhája hogyan jöttek létre. Mint láttuk, Darwint is élénken foglalkoztatta ez a kérdés, és arra a következtetésre jutott, hogy itt az epigám szelekció valamilyen módon a természetes szelekció ellenében fejti ki hatását, annak érdekében, hogy ezek az állatok párt találjanak maguknak és szaporodjanak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a hosszú és terebélyes farktoll vagy agancs akadályozza viselőjének mozgását és rontja táplálkozását, a színpompás tollruha felhívja a ragadozók figyelmét és csökkenti a túlélés valószínűségét. Az is nyilvánvaló ugyanakkor, hogy miután ezek a tulajdonságok fennmaradtak az evolúció során, valamilyen adaptív értékkel kell rendelkezniük az állat számára. Első megközelítésben azt mondhatjuk Darwin sejtése alapján, hogy ezek az ún. epigám jellegek olyan előnyhöz juttatták hordozóikat a párzás során, amely kompenzálta hátrányukat a túlélésért folytatott küzdelemben. Felkeltették a nőstények figyelmét, emiatt a hímek több párzást bonyolítottak le, és több utódot nemzettek. Más szóval, ezekre a jellegekre akkor irányul pozitív szelekció, ha a szexuális vonzóerejük által biztosított reproduktív nyereség felülmúlja azt a veszteséget, amely az alacsonyabb hatékonyságú táplálkozással, a ragadozóknak való fokozott kitettséggel, vagy az udvarlásra fordított energiaveszteséggel jár együtt. Most már csak az a kérdés, mi az a nyereség, ill. előny, ami miatt ezek a hímek vonzóak a nőstények számára? A kérdés megválaszolására napjainkban több magyarázó modell tesz kísérletet. Az ún. elfutó szelekció (runaway selection) modell szerint az említett epigám jellegek önkényesek, pusztán szexuális vonzerejüknél fogva gyakorolnak hatást a másik nemre, nem pedig azért, mert valamilyen ezen túlmutató előnyös tulajdonságot akar vele reklámozni az állat (Fisher 1930, Ridley 1994). Ez azonban nem volt mindig így; va-

visszacsatolás jött létre. Ez az ún. genetikai kovariancia az epigám jelleg és a rá irányuló preferencia között a modell legmerészebb, ám plauzibilis feltevése. Mutáció révén ugyanis bármilyen kis változás a nőstények preferenciájában változást generál a hímek megjelenésében. Ha a nőstények a valamivel hosszabb farktollú hímeket részesítik előnyben, a hímek farktolla hoszszabbá válik, hiszen így kettős előnyhöz jutnak: jobban tudnak repülni és könnyebben szereznek párt maguknak. Ez egy öngerjesztő, önerősítő szelekciót indít be, amelyet a nőstények választása tart fenn, és amelynek a végén a nőstények számára maga a vonzóerő válik a legfontosabb tényezővé. A folyamat addig tart, amíg az előnyben részesített jelleg a hím túlélési képességét komolyan veszélyezteti, és a farktoll hoszszúságának növelésére irányuló szelekció egy ponton megáll. Valószínűleg ott, ahol a párzási sikerből származó nettó reproduktív nyereség még felülmúlja azt a reproduktív veszteséget, amelyet a csökkent életképesség okozhat (Krebs és Davis 1993). Ezt a meglehetősen bonyolult és matematikailag is kellőképpen alátámasztott modellt számos kísérlet, illetve megfigyelés támasztja alá. Az egyik legismertebb vizsgálat alanyául Kenyában élő szövőmadarat (Euplectes progne) egy

180

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

tően a mesterségesen meghosszabbított farktollú hímek átlagosan több mint kétszer annyi nősténnyel több mint párzottak, mint a kontrollcsoport, és mint háromszor olyan sikeresek voltak, megrövidített farktollú társaik (Andersson modelljét ugyanakkor hivatkozva,

1982) (3.36. ábra). Az elfutó szelekció többen

bírálták, többek között arra

hogy a magyarázat túlságosan bonyolult, és azt az elméleti problémát veti fel, hogy a genetikai variancia hosszan egy ilyen meghatározott irányú és tartó változássorozatban előbb-utóbb

kimerül. Következésképpen a szelekció leáll, még mielőtt a kérdéses tulajdonság a jelenleg ismert formájában kialakulna. Ez az ún. lek-paradoxon: elméletileg bejósolható, hogy az elfutó szelekció néhány generációja alatt a populáció valamennyi hímje szert tesz a lehető legnagyobb vonzerőre - pl. a lehetséges leghosszabb farktollra. Ha azonban megszűnik az epigám jellegek hímek közötti genetikai változatossága és a populáció e tekintetben genetikailag homogénné válik, a nőstényeknek sem marad kifizetődő a válogatósság. Ennek eredményeként a folyamat - amelyet a nőstények preferenciája tartott fenn - összeomlik (Ridley 1993). E nehézségek miatt más hipotézisek is megjelentek, köztük az egyik legismertebb az hátrányelvmodell (Zahavi 1975, Zahavi és
3.36. ÁBRA Hím szövőmadarak párzási sikere farktollazatuk kísérleti manipulálása előtt (a) és után (b) ■ A párzási siker mérőszámaként a hím által birtokolt fészkek számát használták (Forrás: Andersson 1994)

ún. Za-

havi 1997). Eszerint a páva hosszú farktolla vagy a fregattmadár színpompás tollazata valóban hátrányos a táplálkozás, a védekezés vagy a rejtőzködés konkrét eseteiben. A nőstények azonban mégis előnyben részesítik ezeket, mert megbízható jelei a hím genetikai minőségének. Arról van szó, hogy a hátrány ellenére a hímek életrevalónak bizonyulnak, s ezért más jellegek tekintetében különösen kiválóknak kell lenniük. A nőstények számára tehát pl. a nagyon hosszú farktoll azt bizonyítja, hogy tulajdonosai az akadályoztatás ellenére képesek voltak a túlélésre, következésképpen különösen jó géneket hordoznak, hogy e súlyos hátrányt kompenzálják. A nőstények ezért arra szelektálódtak, hogy párválasztásaik során előnyben részesítsék az ilyen epigám jellegeket, mint a hím genetikai minőségének megbízható jelzéseit. Genetikai

választottak,

amely

többnejű,

veréb

nagyságú

állat, hímje 50 cm-es farktollat növeszt. A kísérlet során a hímek egy csoportjában levágták a farktoll felét, és azt más hímek farktollazatához ragasztották, miközben voltak olyan hímek, amelyek tollazatát az eredeti állapotban hagyták meg. A párzási siker mérőszámaként a hím által birtokolt territóriumon található fészkek számát használták. Kiderült, hogy miközben a kísérlet előtti populációban nem volt lényeges különbség a hímek párzási sikerében, azt köve-

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

181
Végső soron azok az egyedek rendelkeznek a patogénekkel szembeni legnagyobb védettséggel, amelyek genetikai sokféleségük folytán ritka allélokat hordoznak, hiszen az ilyen gének által termelt fehérjékhez és biokémiai folyamatokhoz a patogének rosszul alkalmazkodtak. Számos faj esetében valóban azt találták, hogy a vizsgált lokuszokon heterozigóta hímek párzáskor előnyt élveznek a homozigótákkal szemben (Watson és Thornhill 1994). Ezen génszakaszok között fontos szerepet töltenek be az immunokompatibilitás-régiók (pl. MHC), amelyek a betegségekkel szembeni ellenálló képesség kialakításában játszanak szerben mutatkozó következtében tehát szerepet. Az immunrendgenetikai változékonyság egyes élőlények hatéko-

nyereségük az, hogy utódaik - akik öröklik apjuk kiváló tulajdonságait - várhatóan jobb túlélési képességekkel rendelkeznek majd, mint azon nőstények utódai, akik nem diszkriminatívek az ilyen szignálokra. A hátrányelv talán e tekintetben különbözik leginkább az elfutó szelekció-modelltől, amely a szaporodási sikert az utódok párzási sikerével azonosítja, de ezt a kapcsolatot nem az utódok megnövekedett életképességéből vonzerőből. vezeti le, hanem közvetlenül a

A hátrányelv - vagy Zahavi-elv - kissé bizarrnak tűnik, és első változatában csak nagyon kevesen vették komolyan. Empirikusan nagyon nehéz tesztelni, elméletileg pedig az a probléma vethető ellene, hogy a szelekció nem csupán az előnyös, hanem a kifejezetten hátrányos tulajdonságokat is fenntartja, és nem képes megőrizni az epigám jellegek adaptív értékét a párválasztás során. Új lendületet jelentett azonban a 80-as évek derekán az a felismerés, hogy az epigám jellegeknek legalábbis egy része valóban a genetikai minőséget tükrözi, méghozzá leginkább a betegségekkel szembeni ellenálló képességet (Hamilton és Zuk 1982; Zuk 1992). Mint ismeretes, a patogének gyakori és rendkívül elterjedt kiváltói a szelekciós folyamatoknak. Gyorsan szaporodnak, és genetikailag állandóan változó törzseik arra késztetik a gazdaállatokat, hogy a rezisztencia új és új képességeit hozzák létre, amely azután a fertőzés még hatékonyabb formáira szelektál. A nyomások állandó áthelyeződései miatt szelekciós evolúci-

nyabban képesek szembeszállni a kórokozókkal, mint a populáció más egyedei. Mivel az epigám jellegek - általában másodlagos nemi jellegekről van szó - feltűnőek és költségesek, a hímek csak akkor képesek kifejleszteni ezeket, amennyiben mentesek a fertőző betegségektől. A nőstények előnye abból származik, hogy képesek felismerni a rezisztens hímeket, párzani velük, és egészséges utódokat létrehozni, akik öröklik a patogénekkel szembeni ellenállóképességet. Reproduktív érdeküket szolgálja tehát egy olyan detektálási rendszer evolúciós létrea jötte, amely segítségével képesek felbecsülni hím ellenállóképességét a kórokozókkal szemben.

Ez az ún. patogén rezisztencia-modell - szemben a hátrányelv korai változatával - már nyitottnak bizonyult a tapasztalati ellenőrzés iránt. Az egyik leggondosabban megtervezett és legkörültekintőbben elvégzett kísérletet füsti fecskék körében végezték (Moller 1990). Ezek a madarak nagy kolóniában élő monogám állatok. Kevés különbség van a két nem megjelenésében, kivéve, hogy a hímek villás farktollai lényegesen hosszabbak, mint a nőstényeké, és ezeket gyakran mutogatják udvarláskor, mintegy a nőstények figyelmének felkeltésére. A kísérletet négy egymást követő szakaszban végezték el. Legelőször, a már ismert módon manipulálták a farktoll hosszát: egyeseknek meghosszabbították, másoknak megkurtították az evezőit. Ezt követően világossá vált, hogy a

ós versenyfutás indul meg parazita és gazdaállat között. Amikor pl. az élősködő az egyik fajta biokémiai folyamatot előíró allélekkel rendelkezik, a gazdaszervezet számára az alternatív allélok az előnyösek, amikor a patogén áttér az utóbbira, a gazdaszervezetnek az első változat lehet hasznos. Ez az evolúciós versengés azzal az eredménnyel jár, hogy a gazdaszervezetben nem merül ki, hanem megőrződik a rezisztencia genetikai alapjainak változékonysága, genetikai polimorfizmusa. Ez egyúttal megoldja a lek-paradoxont is, hiszen a különböző és gyorsan változó patogének állandóan új és új génekre szelektálnak a gazdaszervezetben (Alcock 1998).

182
hosszú farktoll hátrányt túlélésben: tulajdonosai jelent a mindennapi nehezebben repültek

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

tollú hímek ivadékain lényegesen kevesebb élősködőt találtak, még akkor is, ha idegen fészkekben nevelkedtek (3.37. ábra). Ebből - és sok más, hasonló - kísérletből kiderült, hogy a párválasztásban valóban lényeges szempont a patogén rezisztencia; a nőstények azokat a hímeket preferálják, akik a közvetlen túlélésben jelentkező hátrányok ellenére képesek arra, hogy a komoly veszélyt jelentő fertőzésekkel szembeni ellenállóképesség génjeit átadják az utódoknak. A vizsgálatok azt is tisztázták, hogy számos morfológiai tulajdonság van, tehát amely ún. fitnessindikátorként jelzi hordozójának genetikai működik, minőségét.

és kevesebb, ill. kisebb táplálékot voltak képesek megszerezni. A második kísérletből az derült ki, hogy a nőstények e nyilvánvaló hátrányok ellenére mégis a mesterségesen meghosszabbított farktollú hímeket részesítik előnyben és velük párzanak a legkorábban. Ezek a hímek riválisaikhoz képest gyakrabban vesznek részt „házasságon kívüli" kapcsolatokban, és sokszor módjuk van arra is, hogy a költési időszakon belül még egy második fészket is lerakjanak. A kísérlet harmadik szakaszában arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy a felnőtteken és a fiókákon egyaránt élősködő vérszívó atkával (Ornithonyssus bursa) szembeni rezisztencia milyen mértékben öröklődik a populációban. E célból kivették a tojások felét az eredeti fészkekből és más fészkekbe rakták, ahol „mostohaszülők" nevelték fel a fiókákat. Kiderült, hogy a fiókákon található paraziták száma szorosan korrelál a szülők fertőzöttségével, de nem korrelál a nevelőszülőkével. Végül, a kísérlet befejező szakaszában azt tudták meg, hogy az ellenállóképesség nem csupán öröklődik, hanem a fecskék képesek e hajlam meglétét jelezni. A biológiai apák farktollának hosszúsága negatív korrelációt mutatott a fiókák parazitaterheltségével. A hosszabb fark-

Ilyen tulajdonság pl. a testi szimmetria, amelyre a későbbiekben még részletesen visszatérünk. Összefoglaló néven az ilyen magyarázatokat „jó gén"-modelleknek tulajdonságok hívják, mert az élőlény olyan segítségével reklámozza geneti-

kai minőségét, amelyek (1) maguk is öröklődnek, (2) összekapcsolódnak a túlélés és fertilitás szempontjából előnyős génekkel, és (3) rendkívül költségesek - Zahavi kifejezésével élve: rányosak - a rátermettség szempontjából cock 1998, Miller 2000a). Ez utóbbi nagyon ugyanis, hogy egy lényeges dolog. hát(Al-

Ahhoz módon

élőlény

megbízható

jelezze genetikai kvalitását, az szükséges, hogy a jelzés funkcióját végző tulajdonság költséges legyen, „előállítása" nagy ráfordítást igényeljen, viselése bizonyos kockázatokkal járjon. Valóban, a páva farktollának vagy a szarvas terebélyes agancsának kifejlődése hosszú időt igényel, a szervezet energiaháztartását pazarló módon emészti fel, nehéz hordani, feltűnővé teszi gazdáját a ragadozók számára. Ráadásul a fitnessindikátorok gyakran a másodlagos nemi jellegek csoportjába tartoznak, amelyek kialakulása szorosan függ a tesztoszteron hatásától. A tesztoszteron azonban gyengíti az immunrendszert, ami újabb költségtényező, Ennélfogva csak a legjobb képességekkel - és feltehetően a legjobb génekkel - rendelkező hímek engedhetik meg maguknak azt, hogy e negatív hatások ellenében is reklámozzák fitnessüket. A gyengébb hímek nem képesek őket ebben utánozni. Más szóval, véges energiakészletükből csak azok az állatok fordít-

3.37. ÁBRA Hím füstifecskék farktollának hosszúsága és utódaik atkafertőzésének mértéke ■ (Forrás: Moller 1990)

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

183

hatnak

e

komplex

testi

jellegek

előállítására,

matait

és

aspektusait

világítják

meg.

Mint

látni

amelyek a legjobban tápláltak, leggyorsabbak a ragadozók előli menekülésben, s leginkább ellenállóak a betegségekkel szemben. Azt mondhatjuk tehát, hogy a fitnessindikátorok éppen költséges és „pazarló" jellegüknél fogva jelzik megbízható módon tulajdonosuk valódi rátermettségét. Ha nem lennének költségesek, más is könnyedén elő tudná őket állítani („hamisítani"), és az egész folyamat összeomlik. Éppen ezért az ilyen jeladásokat őszinte, megbízható kommunikációnak tartjuk, amely egyúttal azt is jelenti, hogy mind a jelet kibocsátó, mind pedig az azt fogadó individuum számára egyaránt előnyösek. Az értékes hímeket választó nőstények növelik genetikai képviseletüket, hiszen a kiváló tulajdonságokat öröklő utódaik nagy valószínűséggel képesek lesznek túlélni és elszaporodni. Egy angliai vizsgálatban például azt találták, hogy a rövidebb farktollú pávakakasokat gyakrabban ejtik el a rókák, ugyanakkor ritkábban választják őket a nőstények, mint a hosszabb tollú fajtársaikat. Ráadásul, a hoszszabb farktollú és gazdagon díszített hímek utódai gyorsabban növekednek, és nagyobb valószínűséggel érik meg második életévüket, mint a többiek. A nőstények diszkriminatív képességét mutatja, hogy amikor a kakasok ornamentációját olyan módon manipulálták, volítottak 20 feltűnő szemfoltot a hogy eltáfarktollaza-

fogjuk, ezek a magyarázatok az ember esetében is olyan összefüggéseket képesek megvilágítani, amelyek sokáig rejtve voltak előttünk.

3.4.2. Emberi párválasztás és reproduktív érték
A korábbiak értelmében meglepő volna, ha az emberi párválasztás formái és szokásai nem viselnék magukon a szexuális szelekció hatását. Fajunkat jellemezve azonban van egy lényeges különbség a korábban jellemzett adaptív viselkedésmintázathoz képest. Ellentétben az emlős fajok többségével, az ember esetében mindkét nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, tehát a férfiak is szelektívek párjuk tulajdonságait illetően, nem csupán a nők. Ez az emberi sajátosság nem áll szemben a darwini elmélettel, hanem pontosan ez következik belőle. A szexuális szelekció elmélete szerint a párválasztásban valóban elsősorban annak a nemnek a képviselője érdekelt, amelyik többet fordít az utódokra. A kevesebbet invesztáló nem tagjai azonban bizonyos mértékig ugyancsak figyelmet fordítanak párjuk testi kondíciójára és szexuális jelzéseire (Trivers 1985, Miller 1998). Különösen így van ez az ember esetében, ahol a hímek bármely emlős fajhoz képest lényegesen nagyobb szülői ráfordítást mutatnak. Elsősorban (1) az utódok fejletlensége miatt, akiknek a gondozása mindkét szülő részvételét igényli (4.3.1.). Ehhez járul még az, hogy hominida őseink környezetében (2) a nők rejtett ovulációja csökkentette a dezertálás előnyeit a hímek számára (3.1.3.), (3) a párkapcsolatok száma az enyhe poligínia (vagy monogámia) következtében lényegesen korlátozottabbnak bizonyult, mint a háremet alkotó fajoknál és (4) a párkeresés idő- és energiaköltségei magasak voltak a más állatokhoz viszonyítva hosszú udvarlási periódus következtében. A párzás előtti és utáni jelentős befektetés miatt ezért a férfiak arra szelektálódtak, hogy körültekintően mérjék fel párjuk kapacitását az utódnemzéssel és gondozással kapcsolatban. Következésképpen az

tukból, párzásaik száma lényegesen csökkent az előző évhez képest (Petrie 1994). Abban, hogy a hímek megbízható módon jelzik testükön, hogy birtokában vannak bizonyos képességeknek, és abban, hogy a nőstények felismerik ezeket a hímeket és őket választják párként, ugyanaz a reproduktív érdekeltség működik. Az evolúció során ezért a hímek jelzései és a nőstények detektálása együtt fejlődött. Egységes, ún. koevolúciós folyamatban jöttek létre, ahol minden egyes lépés az egyik oldalon változást stimulált a másik oldalon egy pozitív viszszacsatolás keretében (Ridley 1994). Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az eddig bemutatott elméleti modellek egyike sem kizárólagos érvényű. Elsősorban azért nem, mert a párzással kapcsolatos viselkedésformák különböző folya-

184

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.38. ÁBRA Reproduktív érték a nők és férfiak korának függvényében ■ A két görbe által lefedett terület azonos, hiszen a férfiak és a nők azonos számban vesznek részt a következő nemzedék utódainak létrehozásában. A görbék lefutása viszont eltérő, ami arra vezethető vissza, hogy különbségek vannak a nemek között a szexuális érés, a házasság és újraházasodás, valamint a szaporodási ciklus befejezésének időpontjában (Forrás: Mealy 2000)

emberre

nagyjából

ugyanazok

a

szelekciós

mo-

dellek - elfutó szelekció, hátrányelv, patogén rezisztencia stb. - érvényesek a férfiakra és a nőkre. Miután a Homo sapiens evolúciós történetében fontos szerepet játszott a szexuális szelekció, párválasztási attitűdjei és preferenciái adaptív programokra épülnek. Valamennyien olyan perceptuális és kognitív mechanizmusokkal rendelkezünk, amelyek segítségével mintegy kiértékeljük a másik nemhez tartozó személy reproduktív értékét vagy párértékét (Symons 1979, Buss 1992). Ez az adott életkorban vett szaporodási potenciált jelenti; annak a valószínűségét, hogy az egyénnek utódai lesznek a szaporodási ciklus végéig (2.1.1.). A 3.38. ábra azt mutatja, hogy miközben mindkét nem tagjai a fiatal felnőttkorban érik el a szaporodási képesség csúcsát, reproduktív értékük eltérést mutat az életpálya során. Ennek az a magyarázata, hogy a nők ban szexuálisan előbb érnek, átlagosan házasodnak, ugyanakkor hamarabb korábfejezik

jövőben az utódok nemzésére és gondozására. Ennek során olyan kulcsokra - életkor, fizikai vonzóerő, státus, szexuális megbízhatóság stb. irányul a figyelmünk, amelyek jelzik, közvetítik a másik fél reproduktív kilátásait, és lehetőséget adnak a megfelelő partnerek kiválasztására. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen választások tudatosak volnának, sem pedig azt, hogy a jelenlegi körülmények között is előnyösek lennének a szaporodás szempontjából. Azt viszont jelenti, hogy agyunk olyan területspecifikus algoritmusokkal van felszerelve, amelyek ma is alapvetően befolyásolják a párválasztás kritériumait és preferenciáit (Kenrick és Keefe 1992). Példának okáért egy ilyen algoritmus a következő: „Ha férfi vagy, és hosszú távú partnert választasz a másik nem tagjai közül, választásodban azokat a testi és viselkedésbeli jelzéseket preferáld, amelyek a fiatal életkorral kapcsolatosak." Természetesen az a férfi, aki saját magához képest jóval idősebb nővel létesít párkapcsolatot, minden tekintetben boldog és elégedett lehet. Számítania kell azonban arra, hogy minden valószínűség szerint kevesebb gyereke lehet - vagy egyáltalán nem lehet gyereke azokhoz képest, akik fiatalabb nőket választottak. Noha ez valószínűleg semmi gondot nem jelent napjainkban, pontosan ez az, ami számi-

be szaporodásukat (menopauza), mint a férfiak. az Párválasztásaink alkalmával az történik, hogy evolúció során kialakult, beépített preferen-

ciáink segítségével felbecsüljük a másik személy jövőbeli reproduktív potenciáját. Azt mérjük fel, hogy milyen képességei teszik alkalmassá a

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

185
kal (jó génekkel) rendelkezik és/vagy képes és hajlandó részt venni az utódok gondozásában. Miután a férfiak kisebb-nagyobb mértékben minden kultúrában részt vesznek az utódgondozásban (4.2.7.), a nők elsősorban olyan tulajdonságokat részesítenek előnyben potenciális párjuknál, amelyek az illetve megszerzésének erőforrások birtoklását, jövőbeli lehetőségét

tott az evolúció során. A pleisztocénban élő őseink közül azok rendelkeztek a legtöbb utóddal, akik diszkriminatívak voltak - többek között párjuk életkorát illetően. Nagyobb szaporodási sikerük miatt pozitív szelekció az érzékszervi és emocionális irányult azokra mechanizmusok-

ra, amelyek a reproduktíve értékesebb - ebben az esetben fiatal - nők választására hajlamosították őket. A férfiak azért tartják az ilyen nőket ma is vonzónak, mert a fiatalsággal kapcsolatos kulcsok az evolúciós környezetben összekapcsolódtak a magasabb termékenységgel.

mutatják. David Buss (1989) 37 kultúrára kiterjedő vizsgálatai azt mutatták, hogy a nők mindenhol fontosabbnak tartották a „magas státus", „jó keresőképesség", „jó anyagi kilátások" tulajdonságokat, továbbá az „ambíció" és „iparkodás" képességeit, mint a férfiak (3.39. ábra). Ezek a kulcsok megbízható módon jelzik a férfi reproduktív értékét azon képességét, hogy részt tud venni az utódok ellátásában és nevelésében. Más vizsgálatok ugyancsak azt mutatják szerte a világon, pessége hogy a férfiak erőforrás-fenntartó ké(3.1.1.), tehát jövedelme, foglalkozása,

3.4.3. Univerzális kritériumok
A nagyobb szülői ráfordítást nyújtó nők - az emlős stratégiának megfelelően - a férfiakhoz képest válogatósabbak potenciális párjuk iránt. lajdonság partnereik és diszkriminatívabbak Párválasztási kritériu-

maik szigorúbbak, és többféle szempont és tualapján szelektálnak szóba jöhető között. Angol és magyar házassági

presztízse fontos - ha abszolút értelemben nem is mindig a legfontosabb - tulajdonság a nők preferencialistáján, különösen hosszú távú kapcsolataikban (Feingold 1992, Pawlowski és Dunbar 1999b, Greenlees és McGrew 1994, Walter 1997). A férfiak ugyanakkor lényegesen kevesebb figyelmet fordítanak potenciális párjuk anyagi helyzetére és státusára. Érdekes, hogy ez még a szexuális fantáziák világában is így van: a nőknek megszokott partnerükön kívül elsősorban híres és befolyásos férfiakkal kapcsolatban

(párkereső) apróhirdetéseket feldolgozó vizsgálatokban pl. azt találták, hogy a nők átlagosan több jelleget - és általában többféle tulajdonságot - kértek párjuktól, mint a férfiak (Waynforth és Dunbar 1995, Bereczkei et al. 1997). Mint láttuk, az emlősök nagy szülői ráfordítással rendelkező nőstényei olyan hímet igyekszenek választani, amely értékes tulajdonságok-

3.39. ÁBRA A „jó anyagi kilátások" fontossága (kívánatossága) a potenciális partnereknél férfiak és nők számára öt kultúrában ■ (Forrás: Buss 1989)

186
vannak erotikus fantáziáik, a férfiaknak ismeretlen, fiatal nőkkel (Wilson 1997). Hasonló aszimmetriát tapasztaltak a pedig preferált

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

1989). Sőt, több vizsgálatból kiderült, hogy azok a nők, akik egy hosszú távú kapcsolat keretében szükségét érzik ikban gyakran párjuk törődésének, kapcsolataleértékelik saját képességeiket

életkort illetően: a nők a néhány évvel idősebb férfiakat részesítik előnyben választásaikban (3.44. ábra), ami - egyéb következmények mellett - adaptív érdekeiket szolgálja, hiszen a kor általában pozitív módon korrelál a jövedelemmel és a foglalkozási státussal. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a nők preferenciája sokszor nem egyszerűen az anyagi erőforrásokkal rendelkező férfiakra irányul, hanem azokra, akiknek ambíciója, tekintélye, rások jövőbeli megszerzését zenéves lányok körében presztízse e forvalószínűsíti. Tiazt találták,

(„Hagytam, hogy azt higgye, nem vagyok olyan okos mint valójában"), illetve munkájuk fontosságát („Hagytam, hogy elsősorban ő beszéljen a sikereiről") (Cashdan 1993). A hipergámia a demográfiai átmenetet megelőző társadalmakban olyan intézmény szerepét töltötte be, amely a tehetős férfiak által nyújtott erőforrások segítségével növelte az utódok túlélési esélyeit (3.2.2.). A férfiak választási preferenciáinak kialakulása során részben más szelekciós hatások érvényesültek. A férfiak arra szelektálódtak, hogy azokat a nőket válasszák, akik előnyös tulajdonságaiknál fogva - legalábbis a múltban - több és egészségesebb utódot szültek és neveltek fel. A nők reproduktív értéke elsősorban életkoruknak, egészségi állapotuknak és fizikai kondíciójuknak a függvénye. A férfiak - más tulajdonságok mellett - a fiatal korral és a vonzó fizikai megjelenéssel kapcsolatos kulcsokat értékelik a legmagasabbra, hiszen ezek jelzik párjuk magas fertilitását és utódgondozó képességét. Jóllehet óriási kulturális változatosság mutatkozik a szépséggel és vonzerővel kapcsolatos ítéletek és kritériumok terén, számos vizsgálat bizonyítja, hogy egyszersmind bizonyos egyöntetűség és univerzalitás is megjelenik bennük, összhangban az evolúciós elvárásokkal. Már a korai kultúrközi vizsgálatok feltárták, hogy a mindenhol nagyobb hangsúlyt fektetnek 1951), telnek férfiak párjuk

például

hogy elsősorban a saját referenciacsoportjukban vezetőként elismert fiúk iránt vonzódnak (Townsend et al. 1995). A szociológiai kutatásokból jól ismert a felfelé házasodás (hipergámia) jelensége: a nők többnyire olyan férjet választanak, akinek az anyagi háttere, státusa, presztízse magasabb az övékénél. Ezt legtöbben a „strukturális erőtlenség" (structural powerlessnes) hipotézisével magyarázzák, amely szerint a nők azért választanak idősebb, gazdagabb és tehetősebb férjet maguknak, hogy ezzel lehetővé váljon az általuk birtokolt erőforrások megszerzése, amely egyébként nehezebben megvalósítható egy alapvetően maszkulin társadalomban (Buss és Barnes 1986), Ebből az következne, hogy az anyagilag és társadalmilag sikeres nők viszont nem érzik kényszerítőnek a még magasabb státusú férfiak választását, hiszen képesek megállni a saját lábukon. Azonban számos vizsgálati eredmény azt mutatja, hogy a magas státusú nők ugyancsak fenntartják igényeiket a saját maguknál magasabb presztízsű férfiakra. Egy apróhirdetéseket feldolgozó magyarországi vizsgálatban azt találtuk, hogy a diplomás nők még diszkriminatívabbnak bizonyulnak, mint diplomával nem rendelkező társaik, és gyakrabban keresnek olyan férfiakat, akik vezető értelmiségi pályákat töltenek be (Bereczkei et al. 1997). Amerikai orvostanhallgató lányok előnytelennek tartják azt a perspektívát, hogy sikeresebbek és gazdagabbak legyenek jövendőbeli férjüknél (Townsend

fizikai vonzerejére, mint a nők (Ford és Beach Valamennyi kultúrában figyelmet szena megjelenés bizonyos jellemzőinek (pl.

rugalmas bőr, üde arcszín, telt ajak stb.), továbbá a viselkedés olyan jellemzőire, mint a fiatalos járásmód, a magas aktivitási szint stb. Az utóbbi évek kutatásai - köztük Buss 37 kultúrát magában foglaló összehasonlító vizsgálatai - ugyanezt erősítik meg: a férfiak a nőkhöz képest valamennyi társadalomban magasabbra értékelik potenciális párjuk olyan kulcsokat, mint „jó ség", „attraktivitás" stb. fiatal korát megjelenés", 1989, és az „szép-

(Buss

Greenlees

és McGrew 1994, Pawlowski és Dunbar 1999b)

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

187

3.40. ÁBRA A potenciális partner fizikai vonzerejének fontossága (kívánatossága) férfiak és nők számára öt kultúrában ■ (Forrás. Buss 1989)

(3.40. ábra). Egy kultúrközi vizsgálat szerint a férfiak által előnyben részesített korkülönbség pozitívan korrelál az általuk kívánatosnak tartott közös gyerekeik számával: legtöbbjük akkor vállalna két gyereknél többet, ha a felesége legalább négy évvel fiatalabb lenne (Buss et al. 2000). Ez abból a perspektívából magyarázható legjobban, hogy a férfiak reproduktív döntéseiben fontos szerepet játszik az, hogy a nők koruk előrehaladtával csökkenő reproduktív értékkel rendelkeznek. Természetesen a nők is partnerük fizikai vonzerejét, fontosnak tartják különösen rövid

bályozzák viselkedésünket és irányítják párkapcsolatainkat. Ha ez igaz, akkor az adaptívnak tartott választási kritériumokat a valóságos kapcsolatokban is meg kell találni, nem csupán a szubjektív ítéletek körében. Az eddigi vizsgálatokból az derül ki, hogy a házasságok nagy része evolúciós stratégiák mentén szerveződik. Valamennyi társadalomban azt találták, hogy a nők átlagosan néhány évvel fiatalabbak férjüknél; ez Magyarországon - legalábbis egy 1800 főt tartalmazó reprezentatív minta alapján - három és fél év (Bereczkei és Csanaky 1996b). Több vizsgálat szerint a nők vonzereje pontosabban mutatja házastársuk foglalkozási státusát, mint iskolázottságuk vagy intelligenciájuk (Buss 1998). Pontosan ez várható, ha a nők reproduktív értékét jobban emeli fizikai megjelenésük, mint társadalmi sikerességük. Úgy tűnik továbbá, hogy ezek a párválasztási tendenciák nem csupán a törzsi és agrártársadalmakban vezetnek nagyobb utódszámhoz (lásd 3.2.1, 3.2.2), hanem sok esetben az ipari társadalmakban is adaptívak maradnak, azaz reproduktív előnyökkel járnak. Ez azért is lényeges, mert mint láttuk, az evolúciós pszichológiában éles viták folynak arról, hogy a demográfiai átmenet utáni társadalmakban miként változik meg egy-egy viselkedés adaptív értéke (3.2.3). Saját vizsgálataink azt mutatják, hogy a párvá-

távú kapcsolataikban. Sőt azt lehet mondani, hogy a párkapcsolat kezdeti szakaszában mindkét nem tagjaira egyaránt a másik fél fizikai megjelenése gyakorolja a legnagyobb hatást (Cunningham et al. 1997). Hogy pontosan milyen fizikai tulajdonságokról van szó - akár a férfiak, akár a nők választásaiban -, és hogy ezek milyen adaptív értéket hordoznak, arra rövidesen visszatérünk. Az eddig említett párválasztási algoritmusok nem csupán vonatkoznak, attitűdjeinkre vagy „ideáljainkra" de ténylegesen befolyásolják ak-

tuális, mindennapi párkapcsolatainkat is. Ez azért fontos, mert az evolúciós pszichológia szerint párválasztási preferenciáink olyan mentális programok, amelyek meghatározott módon sza-

188
lasztás bizonyos tendenciái ma is befolyásolják

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

a résztvevők szaporodási sikerét. Azok a magyar házasságok, ahol a nők fiatalabbak a férjüknél és/vagy ahol a férfiak feleségüknél magasabb iskolázottsággal rendelkeznek, stabilabbak, azaz átlagosan hosszabb ideig maradnak fenn válás nélkül, mint azok, ahol a feleség idősebb, illetve a férj iskolázatlanabb (Bereczkei és Csanaky 1996b). A stabil házasságok, valószínűleg a szorosabb és érzelmileg kiegyensúlyozattabb párkapcsolat miatt, ráadásul termékenyebbnek bizonyulnak. A fiatalabb feleséget választó férfiaknak és az iskolázottabb férjet választó nőknek szignifikánsan több gyerekük van a fordított irányú párkapcsolatokhoz képest (3.41. ábra). A szerzők feltételezése szerint az adaptív párválasztás fitnessnyereségét az iparosodást követően két - egymást nem kizáró - mechanizmus biztosíthatja. Lehetséges, hogy olyan kondicionális stratégiák működnek, amelyek mindig az aktuális környezethez igazítják az egyének reproduktív válaszait (1.2.2.). Rugalmasan alkalmazkodnak a társadalmi környezet változásaihoz, és ez a modernizáció után is reproduktív előnyökkel jár az evolúciós viselkedésformákat

követő szerint

egyének számára. A másik az evolúciós környezetben specifikus veleszületett pszichológiai párválasztási

magyarázat adaptívnak algoritmupreferenci-

bizonyuló sok olyan

ákat írnak elő, amelyek jelenleg egy teljesen új, megváltozott környezetben, az ipari társadalmakban fejtik ki hatásukat (1.2.1.). Ez azonban csak akkor maradhat adaptív - azaz akkor vezethet továbbra is nagyobb utódszámhoz -, ha a társas környezet bizonyos szegmensei, elsősorban a párkapcsolatok alapvető formái nem változtak lényegesen az elmúlt néhány százezer év során. Ez első pillantásra meglepő feltételezés, különösen ha a technikai fejlődés szédítő iramára gondolunk. A különböző fejlettségű társadalmakkal folytatott összehasonlító vizsgálatok azonban arra figyelmeztetnek, hogy a párkötelékek primer formái és a családi struktúra elemi tulajdonságai és összefüggései nagyon hosszú ideig fennállhattak az emberi evolúció történetében, sőt ma sem változtak lényegesen (Low 2000). A férj és feleség (feleségek) kapcsolata, a családban uralkodó gazdasági és érzelmi kötelékek, a kölcsönös kötelességek és elvárások rendszerei, az utódgondozás folyamatai mind olyan jellegek, amelyek univerzálisnak tekinthetők az emberi faj történetében, még ha konkrét kifejeződéseik kultúráról kultúrára változnak is. Lehetséges, hogy ebben a viszonylag állandó mikrostruktúrában - a makrostruktúra, tehát a társadalom gazdasági és politikai rendszerének változásai ellenére is - a genetikailag előírt párválasztási preferenciák stabil, tartós és sikeres házasságot eredményeznek, amely egyúttal szaporodási előnyökben is megnyilvánul.

3.4.4. Kontextusfüggő stratégiák
A 70-es, 80-as évek szociobiológiai kutatásai egyrészt a párválasztás univerzális kritériumainak evolúciós magyarázatára irányultak, más3.41. ÁBRA A nők és a férfiak termékenysége a házastársak kora és iskolázottsága tekintetében mért különbségek alapján ■ (forrás: Bereczkei és Csanaky 1996)

részt arra, hogy mennyiben különböznek a nők és férfiak választásai a másik nem reproduktív értékével összefüggő tulajdonságok életkor, szociökonómiai státus, fizikai vonzerő - tekin-

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

189
ságát - jelző kulcsok felértékelődnek. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a rövid távú kapcsolatokat kereső férfiak a szexuális vonzerőn kívül nagyon kevés jelleget vesznek figyelembe partnereiknél, és ezek közül is inkább bizonyos tulajdonságok (szemérmesség, szexuális tapasztalatlanság, máshoz való hűség) elutasítása játszik szerepet döntéseikben (Buss és Schmitt 1993). A párválasztási kritériumok csökkenését jól mutatja az a mulatságos vizsgálat, amely szerint a férfiak az idő múlásával egyre vonzóbbnak tartják a szórakozóhelyre betérő nőket (Glaude és Delaney 1990). A délutáni ítéletekhez képest éjfélkor lényegesen alacsonyabbak voltak a vonzerő kritériumai. Miután az alkoholos befolyásoltságot kizárták, továbbá a nők vonzerejét (egy későbbi, fényképes vizsgálat keretében) standardizálták, egyetlen magyarázat maradt: az idő előrehaladtával a vonzerővel kapcsolatos elvárások annak függvényében csökkentek, ahogyan növekedett annak a valószínűsége, hogy egyedül térnek haza. Tartós kapcsolataikhoz képest a nők lényegesen magasabbra értékelik alkalmi partnereik szexuális vonzerejét, illetve bizonyos fizikai tulajdonságait (pl. magasság). Számos vizsgálat szerint a fizikai vonzerő válik a rövid távú partnerek értékének egyik meghatározó tényezőjévé (Gangestad és Simpson 2000, Townsend és Wasserman 1998). Úgy azonban, hogy a nők eközben fenntartják viszonylag szigorú kritériumaikat a másik nem képviselőjével szemben (Mikach és Bailey 1999). Ennek oka az, hogy a párkapcsolatok költségei elsősorban a nőkre hárulnak (nem kívánt terhesség, negatív megítélés, szexuális bántalmazás stb.), és ezért nagyobb gondot fordítanak rövid távú partnereik egyéb, személyes tulajdonságaira. Így például jobban törődnek azzal, hogy alkalmi partnerük milyen más kapcsolatokban vesz részt, és idegenkednek azoktól a férfiaktól, akikről kiderül, hogy több nővel folytatnak szexuális viszonyt (Buss és Schmitt 1993). A rövid távú kapcsolatban részt vevő nők éppúgy magasra - sőt sokszor magasabbra értékelik partnerük státusát és vagyoni helyzetét mint a hosszú távú kapcsolatban elköteleződő társaik. Van azonban egy

tetében. Miközben a kutatási adatok valóban hitelt érdemlően bizonyítják párválasztási preferenciákat, vizsgálatai olyan ezeket az az utóbbi adaptív évtized fel,

összefüggéseket

tártak

amelyek nyomán árnyaltabbá vált a kép. Mára világos, hogy mind a párválasztási kritériumoknak, mind pedig a párválasztás nemek közötti különbségeinek előfordulása és működése erősen kontextusfüggő: jelenlétük és intenzitásuk számos tényező kölcsönhatásának függvénye. Ez nem meglepő, hiszen ha az emberek mereven kitartanának a fizikai vonzerő vagy a szocioökonómiai státus tekintetében „tökéletes" partner ideája mellett, kevés párkapcsolat valósulna meg. Nagyobb adaptív értéket hordoz, ha állandóan figyelembe veszik azokat a korlátokat, amelyeket saját reproduktív értékük és a választás aktuális körülményei helyeznek döntéseik elé. Régóta ismeretes, hogy a kapcsolat jellege és várható időtartama alapvetően befolyásolja a párválasztási kritériumokat. Úgy tűnik, a távú kapcsolatokra vonatkozó preferenciák rövid szá-

mos tekintetben különböznek azoktól a kritériumoktól, amelyek a hosszú távú kapcsolatokban jelennek meg. Ez azért lehetséges, mert a résztvevők reproduktív érdekei eltérőek, így mindkét kontextusban specifikus adaptációk működnek. A kutatások nyomán azt szűrhetjük le általános következtetésként, hogy a legmarkánsabb nemi különbségek az alkalmi partnerek kiválasztásában mutatkoznak, míg a stabil párkapcsolatok kialakulása során a férfiak és a nők lényegesen több azonos jelleg alapján döntenek (Kenrick et al. 1993, Regan 1998). A férfiak ugyan minden helyzetben fontosnak tartják partnerük fizikai vonzerejét, de ez még hangsúlyosabbá válik a rövid távú kapcsolatok esetén (Wiederman és Dubois 1998). Az alkalmi kapcsolatok iránti preferencia általában azzal jár, hogy a szelektivitás tovább csökken, lazulnak az elvárások és kiszélesedik a szóba jöhető partnerek köre. Más, a hosszú távú kapcsolatban fontos kritériumok (intelligencia, személyiségjegyek) leértékelődnek, miközben a nők alazonnali szexuális elérhetőségét - tehát az kalmi kapcsolatban való részvételük hajlandó-

190
lényeges különbség: előnyben részesítik az arra utaló jeleket, hogy a férfi hajlandó azonnali juttatásokban részesíteni őket (pl. értékes ajándék, költséges szórakozások stb.) (Wiederman és Dubois 1998). Általában nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy alkalmi partnereikkel szexuális kapcsolatba kerüljenek, ha ez egy hosszú távú kapcsolat reményét hordozza (Surbey és Conohan 2000). A férfiak rövid távú érdekeiben ez a szempont általában nem játszik szerepet. Hosszú távú kapcsolataikban a nők és a férfiak preferenciáiban mutatkozó különbségek számos területen csökkennek. Ezzel együtt új kritériumokat emelnek be döntéseikbe, amelyek fontossága növekszik, ahogy a kapcsolat elmélyül. Nevezetesen, mindkét nem tagjai egyre nagyobb figyelmet szentelnek a másik intelligenciájának és személyiségjegyeinek (barátságosság, megértés, humorérzék stb.) (Kenrick et al. 1993, Buunk et al. 2002). A 3.42. ábra pl. azt mutatja, hogy a miközben a férfiak megelégszenek alkalmi szexuális partnereik alacsony (átlag alatti) intelligenciájával, hosszú távú kapcsolataikban éppúgy magasra értékelik párjuk intelligenciáját mint a nők. A nők különösen fontosnak tartják partnerük szülői-gondoskodó jellemvonásait, amelyek gyakran még előnytelen tulajdonságaikat is ellensúlyozhatják (Surbey és Conohan 2000). Azok a magyar nők, akik hirdetéseikben házastársat (vagy legalábbis tartós kapcsolatot) keresnek, az intelligencia mellett leggyakrab-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

ban

a

férfiak

személyiségével

és

családi

el-

kötelezettségével kapcsolatos tulajdonságokat („művelt", „korrekt", „együttműködő", „gyerekszerető", „lelkiekben gazdag") értékelik a legmagasabbra, és csak ezután következnek a státussal és vagyoni helyzettel hosszú kapcsolatos távú kulcsok (Bereczkei et al. 1997). E tekintetben a

kapcsolatokat

preferáló férfi hirdetők is hasonlóképpen viselkednek, és a fizikai vonzerővel nagyjából azonos gyakorisággal kérnek olyan kulcsokat, amelyek a nők intelligenciájával, házastársi erényeivel és személyes kvalitásaival kapcsolatosak (Bereczkei et al. 1997). Számos tekintetben teljesen ellentétes motivációk alapján viselkednek, mint amelyek a rövid távú kapcsolataikat irányítják. Alkalmi viszonyaik során, mint láttuk, kifejezetten leértékelik női partnerük szexuális hűségét és szemérmességét, hosszú távú kapcsolataikban viszont - érthetően - nagy hangsúlyt helyeznek párjuk szexuális megbízhatóságára. Általában véve azt mondhatjuk, hogy az alkalmi kapcsolatoktól a tartós kapcsolatok felé haladva mindkét nem képviselői egyre több olyan jelleget keresnek a másikban, amelyek a kettőjük közötti kötődési folyamatokban fontossá (Hazan és Zeifman 1999). válnak

Említésre méltó ugyanakkor, hogy eközben továbbra is lényeges szerepet játszanak az életkor, a fizikai vonzerő és a státus korábban említett ismérvei, illetve ezek nemek közötti kü3.42. ÁBRA A potenciális partner intelligenciájának fontossága férfiak és nők számára különböző párválasztási szituációkban ■ (Forrás: Kenrick et al. 1993)

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

191
egyidejű tekintetben vizsgálatára figyelemre és összehasonlítására. E méltó párhuzamokat ta-

láltunk angliai és magyar mintákon (Bereczkei et al. 1997, Pawlowski és Dunbar 1999a, Waynforth és Dunbar 1995). A magas reproduktív értékű nők és férfiak például különösen diszkriminatívak partnereik iránt. A nők akkor támasztják a legnagyobb követelményeket potenciális partnereikkel szemben, amikor életük legtermékenyebb időszakában (20 és 35 év között) vannak. Ezen belül azok a nők, akik kifejezetten előnyös külső jegyeket „kínáltak" („nagyon szép", „jó alakú" stb.), a többiekhez képest lényegesen több jelleget igényeltek elképzelt párjuktól, köztük olyan tulajdonságokat mint „vezető státus", „jó anyagi körülmények" stb. (3.43. ábra).
3.43. ÁBRA A partner magas foglalkozási státusa iránti igény gyakorisága a vonzó külsőt kínáló nők körében ■ (Forrás: Bereczkei et al. 1997)

Ez megfordítva is igaz: minél magasabb státust kínálnak a férfiak, annál válogatósabbak, és elsősorban olyan nőket keresnek hirdetéseikben, akik az átlagot meghaladó fizikai vonzerővel rendelkeznek. Ezzel összhangban van az az eredmény, miszerint a férfiak 35 és 49 éves koruk között a legigényesebbek: legtöbbet akkor várnak el potenciális partnerüktől. Az alacsony státusú, kis jövedelmű férfiak nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy elfogadják partnerüknek egy korábbi kapcsolatból származó gyerekét, mint a tehetősebb férfiak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a szexuális vetélkedésben hátrányosan induló férfiak olyan alternatív stratégiára kapcsolnak át, amely egyáltalában esélyt ad a párkapcsolatok teremtésére (4.2.7). Ugyanez történik a másik oldalon: azok a nők, akik gyereket nevelnek, kisebb igényekkel lépnek fel lehetséges párjukkal kapcsolatban. Evolúciós nézőpontból ugyancsak nem meglepő az a több kutatásban is megismételt eredmény, miszerint a férfiak koruk előrehaladtával relatíve, tehát saját korukhoz képest egyre fiatalabb nőket preferálnak akár rövid, akár hosszú távú kapcsolataikban (Bereczkei et al. 1997, Kenrick és Keefe 1992, Otta et al. 1999, Buunk et al. 2001) (3.44. ábra). Ez is azt mutatja, hogy a férfiak választásaikban nem olyan szociokulturális modellt egyszerűen egy követnek, amely

lönbségei. Ezt mutatja, hogy hosszú távú partnereik megtartásában gyakran mindkét nem tagjai a jól bevált taktikákat alkalmazzák. A férfiak vagyoni helyzetüket (pl. ajándékozások), a nők pedig inkább megjelenésüket (smink, dekoltázs) hangsúlyozzák olyan kísérleti szituációban, amikor párjuk egy harmadik személy kedvéért ott akarja őket hagyni (Buss 1988). A nők ezenkívül gyakran élnek a „hűtlenségi fenyegetés" taktikájával, amennyiben párjuk féltékenységét felkeltve igyekeznek őket megtartani. A párkapcsolatok időtartamával kapcsolatos egyéni taktikák változatossága azt mutatja, hogy a párválasztási algoritmusok kondicionális, illetve trade-off stratégiákként működnek. Ez nyilvánvaló, hiszen az egyének gyakorta módosítják potenciális partnereik iránti igényeiket a saját céljaik Olyan és életkörülményeik függvényében. tulajdonságokat preferálnak párjukban,

amelyek sokszor attól függnek, hogy Ők maguk milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, és attól is, hogy milyen sikereket érhetnek el a kínálat és a kereslet „piacán". Ez leginkább a házassági (társkereső) apróhirdetések elemzésével érhető tetten, mert itt mód nyílik „kereslet" és „kínálat"

azt írná elő a számukra, hogy a fiatalabb, kevésbé tehetős, szubmisszív nőket keressék. Valójá-

192

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.44. ÁBRA A férfiak és a nők szempontjából kívánatosnak tartott korkülönbség potenciális párjukhoz képest ■ (Forrás: Waynforth és Dunbar 1995; Bereczkei etal. 1997)

ban azokat a nőket részesítik előnyben - persze nem a tudatosság szintjén akik relatíve magas reproduktív potenciával rendelkeznek. Ezzel van összhangban az az eredmény, miszerint a tizenéves fiúk a 3-8 évvel idősebb nőket részesítik előnyben potenciális szexuális partnerként (Kenrick et al. 1996). Az elvált vagy Özvegy férfiak a nőkhöz képest nagyobb valószínűséggel házasodnak újra (lásd 3.12. ábra), amelynek keretében fiatalabb - sokszor lényegesen fiatalabb -, magas párértékkel rendelkező nőket vesznek el (Low 2000). A fertilitási kulcsok fontosságát jelzi az is, hogy szexuális fantáziáikban és rövid távú kapcsolataikban az idősebb férfiak a náluk sok évvel, esetleg több évtizeddel fiatalabb, még reproduktíve aktív időszakukban járó nőket tekintik a legvonzóbbnak. Ez azonban sokszor nincs összhangban aktuális párválasztási szokásaikkal; az idősebb férfiak az esetek többségében a néhány évvel fiatalabb, de már a menopauzán átesett nőket veszik feleségül (Buunk et al. 2001). Ennek az a valószínű oka, hogy a fiatalabb férfiakkal való versengés korlátokat szab annak, hogy vágyaikat realitásba fordítsák át. Nincs ilyen diszkrepancia a nők szexuális preferenciái és aktuális, hosszú távú kereslete között. Mindkét kontextusban a 2-6 évvel idősebb férfiakat részesítik előnyben, és ez a korkülönbség nem sokat változik életük során (3.44.

ábra). Érdekes ugyanakkor, hogy a életkorukat illetően gyakran élnek megtévesztés eszközével. Egy angliai

nők saját a taktikai vizsgálat-

ban azt találták, hogy a 30-as, 40-es éveikben járó nők hirdetéseikben sokszor visszatartják az életkorukra vonatkozó információ közlését. Sőt, sokan közülük olyan igényeket támasztanak potenciális párjukkal szemben, amely leginkább a fiatal, huszonéves női hirdetőkre jellemző: több jelleget kértek és magasabb elvárásokat fogalmaztak meg leendő párjuk életkorával, családi elkötelezettségével és foglalkozási státusával kapcsolatban, mint azok a középkorú nők, akik közölték az életkorukat (Pawlowski és Dunbar 1999b). Ezekből a vizsgálatokból világosan látszik, hogy a párválasztásban állandó összehasonlítás történik a saját és a másik fél reproduktív értéke között. Az egyén önértékelése azért adaptív, mert csökkenti a visszautasítás kockázatát olyan partnerek részéről, akik hozzá képest nagyobb párértékkel rendelkeznek, és ezért kicsi a valószínűsége annak, hogy a párkapcsolat létrejön (lásd 3.4.5). Másrészt azért előnyös, mert elejét veszi annak, hogy a választást végző személy értékes időt, energiát és erőforrást fordítson egy hozzá képest kevésbé kívánatos partnerre. Egy kísérletben azt találták, hogy a férfiak saját vonzerejükről alkotott ítélete elsősorban a nők hódításával kapcsolatos múltbeli sikerességüktől

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

193
hangban azt találták, hogy a férfiak önértékelése arról, hogy házastársként mennyire kívánatosak, csökkent a hozzájuk képest domináns (magasabb státusú és jövedelmű) férfiak jelenlétében, de nem változott akkor, ha fizikailag vonzóbb férfiak voltak jelen. A nők ezzel szemben a náluk jobb megjelenésű nők társaságában értékelték le magukat, de a magasabb státusú nők nem változtattak önértékelésükön (Gutierres et al. 1999). A szerzők szerint az önértékelési folyamatban olyan területspecifikus programok működnek, amelyek eltérnek a partner reproduktív értékének kalibrálását végző algoritmusoktól. Így a nők saját értékességüket más nők vonzerejéhez mérik, míg potenciális partnereik értékét inkább más férfiak dominanciájával összeha-

3.45. ÁBRA Férfiak rövid távú kapcsolatok iránti hajlandósága potenciális női partnereik vonzereje és saját önértékelésük függvényében ■ (Forrás: Landolt et al. 1995)

sonlítva becsülik fel. A férfiak ugyancsak eltérő sémákat használnak a saját magukkal kapcsolatos összehasonlításokra (más férfiak dominanciája) és potenciális partnereik kiértékelésére (más nők fizikai vonzereje). Ezeknek a specifikus kognitív folyamatoknak köszönhetően mindennapi kapcsolatainkban állandó összehasonlításokat teszünk a saját és mások vonzerejének megítélését illetően. Ez meglehetősen új szituációt teremt ahhoz az evolúciós környezethez képest, ahol a közeli ismerősök szűk körében éltünk. A modern társadalmakban ugyanis elsősorban a médiából kapjuk azokat a standardokat, amelyek alapján saját és párunk relatív vonzerejéről ítéletet alkotunk, és ez számos esetben negatív hatással van párkapcsolataink minőségére és alakulására.

függ, és ez nagymértékben befolyásolja aktuális taktikáikat a másik nemhez való viszonyukban. Az önmagukat korábbi kapcsolatteremtéseik alapján sikeresnek tartó férfiak nagyobb késztetést mutattak rövid távú kapcsolatokra, mint az önmagukról alacsonyabb önértékelést adó társaik (3.45. ábra). Ez a különbség leginkább a kifejezetten vonzó nők mint alkalmi partnerek iránti kezdeményezőkészség terén mutatkozott meg (Landolt és mtársai 1995). A magukat szexuálisan vonzónak tartó nők ugyancsak kezdeményezőbbnek bizonyulnak a férfiakkal való kapcsolataikban, és több szexuális partnerről számolnak be, még akkor is, ha mások lényegesen alacsonyabb „objektív" értékelést adnak zikai vonzerejükről (Wiederman és Hurst 1998). fi-

3.4.5. Udvarlás
A párválasztáshoz szorosan kapcsolódik az udvarlás, amely, mint láttuk, többféle funkciót tölt be a magasabbrendű állatoknál: a hímek erőforrás-fenntartó nyek ség) képességének felmérését, a nőstészexuális tesztelését, megbízhatóságának az agresszió ellenőrzéstb.

A reproduktív érték „kalibrálása" gyakran az ún. kontraszthatás keretében történik. Az emberek saját magukról alkotott ítélete erősen függ a saját nemükhöz tartozó, riválisnak tekinthető személyek párértékétől. Az evolúciós modell értelmében ugyanakkor mindkét nem tagjai a másik nem párválasztási kritériumait használják fel saját vonzerejük megítélésére. Ezzel össz-

sét, a fizikai kondíció (és ezzel a genetikai minőmérséklését (Alcock 1998). Az ember esetében is felismerhetők ezek az adaptív törekvések, de persze lénye-

194
gesen bonyolultabb formában, mint más fajok-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

nál. Karl leginkább egyezkedési

Grammer (1989) szerint egy hosszabb-rövidebb vagy alkufolyamatként

az udvarlás ideig tartó jellemezhe-

Az udvarlási folyamat soron következő stádiuma a közvetlen kapcsolat felvétele. A férfiakat itt is nagyobb kezdeményezőkészség jellemzi. Rendszerint ők azok, akik a bemutatkozás, meghívás, témaválasztás aktív szereplői. Ebben a szakaszban általában többet beszélnek, amelynek központi eleme saját státusuk és presztízsük, nem kevésbé izgalmas életük reklámozása (5.6.5.). Közvetett beszédmódot használnak, tehát kéréseik, javaslataik feltételes jellegűek („volna kedve meginni valamit?"), ami csökkenti a visszautasítás kockázatát, és alternatívákat hagy nyitva pontjából. a kapcsolat továbbépítése szem-

tő. Különböző stádiumok egymásra következéséből áll, s ezek mindegyike speciális célokat és funkciókat hordoz. Minthogy e célok kitűzésében és végrehajtásában eltérőek lehetnek a részt Vevő felek érdekei, nem ritka a nemek közötti konfliktus. A folyamat előrehaladása során a párok egyre jobban összehangolódnak, kapcsolatuk bensőségessé válik. Az egész folyamat adaptív értelmét a hosszú távú kapcsolat kialakulása biztosítja, amely utódok nemzéséhez vezet. Az udvarlás a résztvevők kölcsönös mozásával kezdődik. A másik önrekláfel-

A nők sokszor nem verbális eszközökkel ellenőrzik és irányítják a férfiak udvarlási törekvéseit (Grammer et al. 2000). Az elhangzott mondatok állandó visszacsatolásos kapcsolatban állnak az arc és a test kifejezéseivel. Bizonyos jelzések viszont rálásra további közeledésre ösztönzik, mások elbizonytalanítják vagy éppen meghátkényszerítik a férfiakat. Megfigyelték

figyelmének

keltése a megjelenés, öltözködés, viselkedési taktikák változatos eszközeivel történik. Számos vizsgálat - többek között szórakozóhelyeken készült film- és videofelvételek elemzése azt mutatja, hogy a párkapcsolat felvételének készségét különböző nem verbális jelzés közvetíti: szemkontaktus, szemöldökfelrántás, mosoly stb. Kiderült, hogy miközben a férfiak hagyományosan kezdeményezőbbek a másik nem meghódításában, a nők azok, akik szabályozzák közeledésüket. Ez nem véletlen: ismeretes, hogy a nők a férfiaknál jobb képességekkel rendelkeznek mind a nem verbális kifejezésekre, mind azok jelentésének értelmezésére (5.5.6.). Többek között tekintetük elfordításával, majd tartósan a másikra szegezésével, testük feléjük fordításával, a másik „véletlenszerű" megérintésével bátorítják a férfiak lépéseit. Ezek a jelzések arra szolgálnak, hogy a másik felmérje a felé irányuló érdeklődés mértékét. Valóban, a vizsgálatokból kiderült, hogy szoros korreláció van e jelzések intenzitása és a későbbiekben szavakban is kifejezett vonzalom mértéke között. Érdekes ugyanakkor, hogy a nők - a megismerkedéskor és később is - sokkal inkább tudatában voltak az udvarlási taktikák jelentőségének. A felvételeket követő interjúk során képesek voltak pontosan felidézni és értelmezni az eseményeket. Ezzel szemben még a legsikeresebb férfiak sem voltak tisztában azzal, hogy valójában mi is történik udvarlás közben (Grammer 1989).

pl., hogy a nők zárt ajakkal bemutatott mosolya bátorítja partnerüket a továbblépésre (gyakori pl. az ezt követő csók). Amennyiben viszont úgy mosolyognak, hogy felső fogsoruk kilátszik ami bizonyos agresszivitást kölcsönöz a kifejezésnek (5.5.5.) -, a férfiak gyakran félrenéznek és növelik a partnerükkel szembeni fizikai távolságot (lásd 5.27. ábra). Ezzel együtt a nőkre az udvarlás során egyfajta ambivalencia jellemző. Kevesebbet árulnak el magukról, mint a férfiak, akiket hagynak beszélni. Ezt olykor félénk, visszahúzódó magatartás kíséri. Eközben azonban igyekeznek megtudni mindent a férfiról, ami segíti őket abban, hogy kiderítsék a másik hajlandóságát az elköteleződésre. Úgy tűnik, egész addig halasztják a végső döntést, amíg lehetőségük van a részletes információ megszerzésére. Grammer szerint ez az oka annak, hogy a férfiak gyakran félreértik a nőket és túlértékelik azok feléjük irányuló érdeklődését. Az udvarlási rituálé előrehaladása során a párkapcsolatok nem verbális szabályozásának egyik legfontosabb eleme a szinkronizáció (Grammer et al. 1998). A beszédet kísérő fejbólintás

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

195

vagy az azonos ritmusú testmozdulatok - így pl. a felsőtestnek a partner irányában való előrehajtása az asztal fölött - egyfajta együttműködési készséget és egymásra hangolódást közvetít. Tánc közben a párok mozgáskoordinációja mindkettőjüknél magas arousal (izgalmi) állapothoz vezet, amely fontos szerepet játszik az egymás iránti érdeklődés, érzelmek és motivációk kölcsönös kommunikációjában. Valószínű, hogy a szinkronizáció hatékony eszköze annak a törekvésnek, hogy udvarlás során a párok kölcsönösen tesztelik egymást. A viselkedés szintjén történő összehangolódás mértéke ugyanis jelezheti egymás későbbi megértésének a lehetőségét és a különböző egyéni érdekek vagy törekvések öszszeférhetőségét. A szinkronizáció által jelzett egység és közös szándék olyannyira meghatározó eleme lehet a sikeres párkapcsolatoknak, hogy egyes kutatók képesek voltak a szinkronizáció mértékéből bejósolni a párok későbbi együttmaradásának valószínűségét (Grammer 1989). Újabban ugyanakkor felvetik, hogy a szink-

a férfiak számára - jobban ki vannak téve a csábítás negatív következményeinek (megbélyegzés, nem kívánt terhesség stb.) - várhatóan körültekintőbbek az udvarlás során és igyekeznek csökkenteni nipulatív tak, a várható kockázatokat. pszichológiai taktikákra segítségével Olyan maszelektálódinformá-

amelyek

igyekeznek

ciót szerezni a férfiak érzelmeiről és szándékairól. Eközben ugyanakkor igyekeznek elrejteni saját érzelmeiket vagy legalábbis elodázni azok felfedését, addig a pontig, amikor világossá válnak a másik fél érdekei a kapcsolatban. Talán az is az evolúció csele, hogy e manipuláció, mint említettük, többnyire rejtve marad a férfiak előtt, sőt sokszor azt hiszik, ők irányítják a kapcsolatot. A férfiak azonban ugyancsak igyekeznek elkerülni az udvarlás során rájuk eső kockázatokat. Ismeretes, hogy az udvarlási periódus kezdetén a fizikai megjelenés játssza a legfontosabb szerepet a másik fél megítélésében. Régi megfigyelés, hogy mindkét nem tagjai olyan párt igyekeznek választani, aki hasonló fizikai vonzerővel rendelkezik. Ez ellentmondani látszik annak az evolúciós elvárásnak, hogy a férfiak - miután számukra a nők vonzereje és kora jelzi reproduktív értéküket - várhatóan a legvonzóbb nőkkel igyekeznek párkapcsolatot teremteni. Ez azonban, mint láttuk, saját fizikai megjelenésüktől is függ. Azok a férfiak, akikkel a kísérleti szituációban azt közölték, hogy udvarlásukat kedvezően fogadják majd, a legszebb nőket részesítették előnyben. Azok viszont, akiknek hangsúlyozták a visszautasítás lehetőségét, a vonzerő tekintetében átlagos nőket választották (Fisher 1992). Úgy tűnik, a férfiak azért korlátozzák a legvonzóbb nők iránti preferenciáikat, hogy csökkentsék a kiszemelt partner részéről történő visszautasítás kockázatát. Végső soron tehát a férfiak olyan döntéseket hoznak, amelyek minimalizálják a várható veszteségeket, ennélfogva előnyösek önértékelésükre nézve. Ennek eredményeként áll elő az udvarlók testi vonzereje közötti megfelelés, amely általában a hosszú távú kapcsolatok esetében is fennmarad. Képpárosításokon alapuló kísérletek mutatják, hogy a házaspárok jobban hasonlítaazt

ronizáció manipulatív célokat szolgál az udvarlási folyamatban (Grammer et al. 2000), Lehetővé teszi, hogy a résztvevők mintegy elrejtsék valódi céljaikat és indítékaikat. A ritmikus mozgások összehangolása ugyanis egy olyan kommunikációs „zajt" teremt, amely megnehezíti a másik fél tényleges szándékainak feltárását. Ennek megfelelően lehetőséget ad arra, hogy a résztvevők fenntartsák a kapcsolatot egy bizonyos szinten anélkül, hogy túl gyorsan és túl hamar rátérnének érzelmeik kifejezésére. A szándékok és érzelmek nyílt feltárása ugyanis alkalmat ad arra, hogy a másik kihasználja a helyzet adta előnyöket. Nem véletlen, hogy a vizsgálatokban azt találták, a nők gyakrabban hangolják össze tevékenységeiket a férfiakkal, mint fordítva. Ennek során nem csupán tesztelik párjukat, hanem mintegy a szinkronizáció mögé rejtik szándékaikat és érzelmeiket, és ezzel igyekeznek megvédeni magukat folyamat a lehetséges becsapás ellen. Az udvarlási

különböző

taktikáiban

mutatkozó, nemek közötti különbség jói mutatja az evolúció logikáját. Minthogy a nők számára a párválasztás nagyobb költségekkel jár, mint

196

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

nak

egymásra

a

vonzerő

függetlenül

megítélt

válltömés), valamint státusukat és egy bizonyos csoporthoz való tartozásukat demonstrálja. Egy érdekes liverpooli vizsgálatban azt találták, hogy a férfiak mobiltelefonja „kulturális mentációjuk" része, amennyiben vagyoni zetüket és státusukat jelzi (Lycett és ornahely-

értékei tekintetében, mint a népességből véletlenszerűen kiválasztott személyek (Murnstein 1976). Az udvarlási folyamat során a testi megjelenés két szempontból is lényeges információt hordoz. Egyrészt a potenciális partner elérhetőségét vagy elérhetetlenségét mutatja, mint pl. a jegygyűrű, bizonyos haj- és ruhaviseletek, a tahiti lányok nyakban hordott virágkoszorúja stb., másrészt a vonzerő jelzéseit közvetíti. Testének díszítésével és felruházásával mindkét nem a saját párértékét igyekszik növelni (Low 1979, 2000). A nők szexuális vonzerejüket öltözködésük bizonyos kellékeivel (fűző, bélelt melltartó) növelik, arcuk nőies vonásait különböző díszítésekkel (pl. rúzs) emelik ki, és ékszerekkel (nyaklánc) vagy más díszítésekkel terelik a figyelmet bizonyos testrészeikre. Régebben divat volt a pupilla kozmetikumok (pl. digitálisz) segítségével történő kitágítása, ami közismerten emelte a nők szexuális vonzerejét. Itt azt a viselkedési programot aknázták ki, hogy a pupilla automatikusan kitágul bizonyos kellemes vagy érdekes - ingerekre, ami valószínűleg a látótér növelésének eredeti, függ össze (3.46. ábra). A férfiak öltözködése és adaptív funkciójával (noha

Dunbar

2000). A férfiak annál gyakrabban veszik elő, mutogatják és játszanak vele, minél több férfi van jelen a környezetükben (a nőkhöz képest), akik nagy része láthatóan szintén rendelkezik ilyen készülékkel. Ezt a férfiak olyan versenyhelyzetnek fogják fel, ahol szükség van a potenciális vetélytársaktól való különbség hangsúlyozására. (A fizikai vonzerővel kapcsolatos jelzések evolúciós magyarázatát a következő fejezetben tárgyaljuk. A öltözködés és a divat történelmi változásainak értelmezésére ugyancsak visszatérünk [6.2.6.]). Az udvarlás során - és általában a szexuális viselkedésben - azonban nem csupán vizuális ingerek vesznek részt. Számos vizsgálat feltárta, hogy a szagok fontos szerepet játszanak a párválasztásban, különösen a nők preferenciáiban. Sőt, egy kérdőíves vizsgálatból az derült ki, hogy párjuk kiválasztása során a nők legalább olyan mértékben támaszkodnak párjuk szagára mint látványára, miközben a férfiak elsősorban a vizuális ingerekre fogékonyak (Herz és Inzlicht 2002). Sőt, az átlagos megjelenésű férfi szexuális vonzerején nagyobb mértékben javí-

testdíszítése

általában kisebb mértékű, mint a nőknél) ugyancsak előnyös fizikai adottságaikat emeli ki (pl.

3.46. ÁBRA A pupilla méretének változása különböző képek hatására férfiaknál és nőknél ■ (Forrás: Eibl-Eibesfeldt 1989)

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

197
Mindezek a vizsgálatok azt mutatják, hogy a szagok jelentős szerepet töltenek be a potenciális párok szexuális vonzerejének megítélésében. Mint a 2.5.1. fejezetben láttuk, az emberek olyan partnerek akik genetikailag szagát részesítik előnyben, különböznek tőlük bizonyos tekintetében. A házas-

tott kellemes szaga, mint bármely más előnyös testi tulajdonsága (külseje, hangja, tapintása). Más kísérletek ugyancsak azt mutatják, hogy a férfiak által termelt vegyi anyagok (feromonok) befolyásolják vonzerejéről. apokrin a A nők ítéleteit hónalj és a által termelt párjuk szexuális nemiszervek ún. androsztenolt -

mirigyei

DNS régiók (pl. MHC)

amely pézsmaillatot áraszt - kifejezetten kellemesnek tartják. A kísérletek során e vegyület nagyon kis koncentrációját vitték fel a testre, ruhára, vagy oszlatták el a helyiségben. Kiderült, hogy a nők androsztenol jelenlétében szexuálisan vonzóbbnak ítélik meg a férfiakat (vagy azok arcképeit), mint anélkül, szexuális izgalmi állapotuk emelkedik a normális szinthez képest (Kohl et al. 2001). Androsztenol befolyása alatt nemcsak a nők, hanem a férfiak is vonzóbbnak és barátságosabbnak ítélték meg a másik nemet. A kísérleti személyek agyi elektromos aktivitása (EEG) tozott androsztenol azokban az hatására jelentősen megválingerületi mintákban, ameválaszként jönnek létre

párok könynyűszerrel megkülönböztetik egymás levetett ruhadarabjának szagát az idegenekétől. Valószínű, hogy az evolúciós környezetben, ahol a „természetes" emberi szagokat nem fedték el a civilizáció erőteljes szagélményei, szerepet játerősítik meg az olfaktorikus ingerek nagyobb szottak a szexuális életben. Ezt azok az szerint az

antropológiai vizsgálatok, amelyek archaikus társadalmakban gyakoriak

az olyan rituális tevékenységek és táncok, amelyek keretében a leendő párok mintegy szagmintát vesznek egymásról (Stoddart 1990). A középkori és újkori Európában is bevett szokás volt a hónalj váladékával átitatott zsebkendő átnyújtása a menyasszonynak tánc közben, vagy titkos, mágikus formában történő használatuk a másik elcsábítása céljából. Az udvarlás előrehaladott szakaszában nem valamennyi kultúrában különböző csakaján-

lyek a szaglásra adott (Pause et al. 1999).

A nők különösen érzékenyek erre az illatra a peteérés idején. Havi ciklusuk fogamzási szakaszában csökken az androsztenol iránti ingerküszöb, amely elsősorban az ösztrogén és a sárgatesthormon hatásának köszönhető. Egy kísérletben minden reggel pentettek önkéntesen androsztenololdatot részt vevő nők csepfelső

déktárgyak cserélődnek a párok tagjai (esetleg szüleik) között. Többnyire a férfiak azok, akik e szolgáltatásokat nyújtják: virág, vacsorameghívás, ékszerek jelzik elköteleződésüket a kapcsolat mellett. Több szerző ezt egyfajta kölcsönösségi alapon zajló szociális értelmezi, amennyiben a férfiak szerződésként szolgáltatásaik

ajkára, és azt találták, hogy peteérésük időszakában kedélyállapotuk pozitív irányba változik: kevesebb agressziót és több megengedő attitűdöt mutattak, mint ciklusuk más időszakaiban (Benton 1982). A havi ciklus középidejében még az androsztenon nevű vegyületre is pozitív reakciót adnak, amit pedig más időben kifejezetten kellemetlennek, sőt visszataszítónak tartanak (Grammer 1993). Az androsztenon ugyanis a hónalj és a nemiszerv „szőrcsapdáiban" baktériumok hatására jön létre az androsztenol oxidációjának termékeként, és vizeletszem szagot áraszt. Egyesek szerint az androsztenonra adott pozitív reakció egyfajta „ovulációradarként" jött létre az evolúció során: segítségükkel a férfiak képesek felmérni a nők pességének idejét (Kohl et al. 2001). fogamzóké-

révén szexuális kapcsolathoz jutnak (Fisher 1992) (3.3.6.). Mások inkább a Zahavi-elv keretében magyarázzák (Miller 2000a). Eszerint a férfiak ajándékai hasonlóak a karitatív tevékenységekhez (2.3.2.): az adományozó szempontjából többnyire nem annyira a jó cselekedet haszna számít, hanem annak értéke és publikussága. Az udvarlási ajándékok legtöbbje haszontalan a nők számára, egyszersmind költségesek a férfiak szempontjából, olyannyira, hogy nem mindenki tud rájuk áldozni. Emiatt olyan jelzésként funkcionálnak, amelyek megbízhatóan mutatják az illető vagyoni zetét és elköteleződését a kapcsolatban. A nők hely-

198
maguk is érzékenyek ezekre az udvarlási rituálékra, az és nagyobb figyelmet fordítanak azokra ajándékokra, amelyek párjuk nagylelkűségét

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

ben kevés figyelmet szenteltek (Buunk és Dijkstra 2001).

a

státusának

mutatják, még akkor is, ha ennek semmi más értelme nincs, mint a férfi ráfordításának előzetes felmérése.

Felmérések szerint a homoszexualitás népességen belüli aránya nagy különbségeket mutat, ahogy az egyik kultúráról a másikra térünk át. Az ipari társadalmakban a magukat homoszexuálisnak tartó férfiak a népesség 2-5%-át teszik ki, a leszbikus nők pedig 1-3%-át. Természetesen az azonos neműek iránti szexuális von-

3.4.6. Homoszexualitás
A párválasztással kapcsolatban természetszerűen merül fel a szexuális orientáció kérdése. Az evolúciós pszichológusok többsége azt vallja, hogy a homoszexuális férfiak és a leszbikus nők ugyanazokkal a szexuális stratégiákkal rendelkeznek, mint a heteroszexuálisok, csak választásuk tárgya más: az azonos nem tagjai (Symons 1979, Kenrick et al. 1995). Még inkább megerősíti ezt a felfogást a modulkoncepció elfogadása, amelynek értelmében a szexuális viselkedésben szerepet játszó pszichológiai folyamatok (párválasztási kritériumok, féltékenység, rivalizálás stb.) olyan területspecifikus kognitív mechanizmusokként foghatók nagyrészt függetlenül fel, amelyek egymástól működnek. Így lehetsé-

zódás megnyilvánulásai rendkívül sokfélék széles skálán jellemezhetők (Kirkpatrick 2000).

és

A homoszexuális viselkedés kialakulása az egyéni élet során számos kulturális és biológiai tényező hatására vezethető vissza. Pszichológiai vizsgálatok több olyan családi környezetet említenek, amelyek felelősek lehetnek a homofil orientáció kialakulásáért: túlgyámolító anya, az apával való rossz viszony, illetve gyenge kötődés stb. (Atkinson et al. 1997). Más vizsgálatok azonban azt emelik ki, hogy ezek a hatások hasonló gyakorisággal fordulnak elő a heteroszexuálisok gyermekkori környezetében, így aligha tekinthetők meghatározónak a homoszexualitás kialakulásában. Bizonyos környezetben az átlagoshoz képest homoszexuális viselkedés társadalmi nagyobb a egyes

ges, hogy miközben a homoszexuálisok szexuális orientációja eltér a heteroszexuálisokétól, más viselkedési megnyilvánulásaik nagyon hasonlóak. A rendelkezésre álló adatok alátámasztani látszanak ezt a felfogást. Azt találták például, hogy a homoszexuális férfiak - éppúgy, mint a heteroszexuálisak - viszonylag kevés figyelmet szentelnek párjuk anyagi helyzetének, de annál fontosabbnak tartják fizikai vonzerejét és fiatal életkorát (Kenrick et al. 1995). Ugyancsak a nemi orientációtól független szex-specifikus algoritmusok működésére utal az a holland kísérlet, amelyből kiderült, hogy a homoszexuális férfiak a szexuális rivalizáció során ugyanúgy elsősorban a férfi vetélytárs státusával törődnek, mint a heteroszexuális férfiak: féltékenységüket leginkább az váltotta ki, ha egy domináns, magas foglalkozási státusú férfi bukkant fel partnerük mellett. A leszbikus nők ezzel szemben (ugyanúgy, mint a heteroszexuális nők) akkor mutatták a legnagyobb féltékenységet, ha a csábító személy vonzó megjelenésű volt, miköz-

gyakorisága;

vizsgálatok például azt mutatják, hogy az amerikai hadseregben, illetve az angol állami iskolákban kb. 50%-kal növekszik a homoszexualitás valószínűsége. Ismeretes, hogy nagy kulturális változékonyság uralkodik e téren; egyes kultúrák bátorítják a homoszexuális viselkedést, mások viszont büntetik. Meglepő együttjárást találtak a homoszexualitás megjelenése és a születési sorrend között; annak a valószínűsége, hogy egy férfi homoszexuálissá válik, annál nagyobb, minél több idősebb fiútestvére van. Ezt egyesek azzal magyarázzák, hogy a különböző korú fiúk eltérő szerepet töltenek be a családi hierarchiában, és ez befolyásolja a szülőkkel való azonosulást (Sulloway 1996). Mások szerint inkább a magzati fejlődés sajátosságai közvetítik ezt a korrelációt. Feltételezik és bizonyos állatkísérleti eredmények valóban arra mutatnak hogy az Y kromoszóma olyan géneket hordoz (ezek a H-Y hisztokompatibilitás-régió néven ismertek), amelyek befolyásolják a későbbi mag-

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

199
roszexuális átlagtól való eltérések nagyon ki-

zatok agyi differenciálódási folyamatait (Ellis és Blanchard 2001). Az anya ellenanyagot termel a fiúmagzatok H-Y antigénjeire, amelynek dózisa minden fiúgyerek után növekszik, így a később született fiúk a feminizáció nagyobb kockázatának vannak kitéve. Noha e hipotézist egyelőre nem támasztják alá közvetlen adatok, mellette szól az a tény, hogy a születési sorrend csak a fiúk esetében van öszszefüggésben a homoszexualitással. A fivérek száma nem befolyásolja annak a valószínűségét, hogy a lányok leszbikusokká válnak. Ma már alig vitatott tény, hogy a homoszexuális viselkedésben fontos szerepet játszanak bizonyos genetikai tényezők (Ridley 2002). A homoszexualitás és a biszexualitás családi halmozódást mutat: egyes családokban lényegesen gyakrabban fordulnak elő, mint másokban. Azt találták például, hogy a homoszexuális férfiak fivéreinek kb. 25%-a szintén homoszexuális. Több ikervizsgálatban kimutatták, hogy ha az ikerpár egyik tagja homoszexuális, lényegesen megnő annak a valószínűsége, hogy a másik is az, még akkor is, ha gyermekkorukban külön éltek egymástól. Különösen erős ez az együttjárás (konkordancia) az egypetéjűek esetében, akik genetikailag azonosak (50-65%), és jóval gyengébb a kétpetéjű ikreknél (25-30%), akik a testvérekre jellemző 50%-os genetikai rokonsággal rendelkeznek. Ezek alapján a kutatók 40-60%-ra becsülik a homoszexualitás öröklékenységét. Egyesek szerint a homoszexualitás anyai ágon öröklődik, és markerelemzések szerint az X-kromoszóma hosszú karjának bizonyos régiója tekinthető felelősnek a kialakulásáért (Hamer et al. 1993). Ugyanakkor az ikervizsgálatok a környezeti hatások fontosságára is rámutattak, hiszen még a genetikailag identikus egypetéjűeknél is 50% annak a valószínűsége, hogy a homoszexuális egyén testvére heteroszexuális lesz. Nagyon valószínű, hogy bizonyos hormonális és idegrendszeri folyamatok befolyásolják a homoszexuális viselkedés kialakulását, de a kutatási eredmények meglehetősen ellentmondásosak e téren (LeVay 1993). Úgy tűnik, a homoszexuális férfiakat magasabb ösztrogénés alacsonyabb tesztoszteronszint jellemzi, de a hete-

csik, és a kutatások egy részében nem is sikerült kimutatni. Több vizsgálatban különbséget találtak egyes agyi területek méretében és bizonyos kognitív képességekben. Ezek szerint a homoszexuális férfiak hipotalamuszának ún. középső preoptikus régiója (amely állatkísérletek tanúsága szerint szoros kapcsolatban áll a hímek szexuális viselkedésével) kb. fele olyan nagy, mint a heteroszexuális férfiaké. A homoszexuális férfiak ezenkívül rosszabbul teljesítenek a térgeometriai (mentális rotáció) feladatokban, és feltehetőleg kisebb agyi lateralizációt mutatnak. Valószínű azonban, hogy ezek a tényezők önmagukban nem vezetnek homoszexuális személyiséghez. Inkább arról lehet szó, hogy a genetikai, hormonális, idegrendszeri és környezeti hatások bonyolult kölcsönhatásba lépnek egymással (Muscarella et al. 2001). E hatásokat gyermek- és kamaszkorban a nemi identitás és a szextipikus magatartásformák fokozódó devianciája közvetíti. Számos homoszexuális felnőtt arról számol be, hogy gyermekkori viselkedése feltűnően eltért a nemére jellemző magatartásformáktól. Ezeket az eltéréseket, bármi is az okuk, valószínűleg felerősítette a szülői környezet; így például a „lányos" fiúkkal szemben az apjuk sokszor elutasító magatartást tanúsít. A homoszexuális viselkedés viszonylagos gyakorisága, biológiai alapjai, továbbá az a körülmény, hogy az állatvilágban (köztük az emberszabásúaknál) is gyakran előfordul, egyaránt felveti az evolúciós magyarázat szükségességét. A probléma azonban nyilvánvaló: a homoszexuális viselkedés negatív fitnesskövetkezményekkel jár, hiszen a homoszexuális férfiak és nők többségének nincsenek gyerekeik. Az evolúciós pszichológián belül - és ezt megelőzően a szociobiológiában - több olyan szelekciós mechanizmust javasoltak, amelyek magyarázatot adhatnak a homofil késztetések evolúciós kialakulására. Az egyik legrégebbi hipotézis Edward Wilson (1978) nevéhez fűződik, aki szerint a saját nemük iránt vonzódó emberek a gyermeknevelés alól felszabaduló energiájuk és idejük egy részét rokonaik, illetve azok gyerekeinek támogatására fordítják. Ez evolúciós értelemben

200
adaptív stratégia, hiszen a rokonszelekció révén

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

növekszik génjeik képviselete a következő generációban (2.1.1.). A homoszexualitásért felelős genetikai hajlamok a leszármazás oldalágain terjednek el, így Wilson szerint a populáció bizonyos része mindig rendelkezik azzal a képességgel, hogy kifejlesszen homofil preferenciákat. Wilson hipotézise bizonyos alátámasztást nyert azokban a vizsgálatokban, amelyek szerint a homoszexuális férfiak nagyobb empátiás készséggel rendelkeznek, mint a heteroszexuálisak (Salais és Fischer 1995). Miután az empátia és az önzetlenség között a legtöbb kutatásban szoros korrelációt találtak (2.3.1.), lehetséges, hogy a homoszexuálisok valóban nagyobb altruizmust tanúsítanak rokonaik irányába, mint a népesség más tagjai. Ez utóbbi feltevést azonban nem sikerült megerősíteni, sőt az eredmények többnyire cáfolónak bizonyultak. Egy amerikai vizsgálatban a homoszexuális férfiak nem mutattak rokonaik irányában nagyobb mértékű kötődést, nagylelkűséget és gondoskodást, mint a heteroszexuálisok, sőt, testvéreikkel szemben nagyobb érzelmi távolságtartás jellemezte őket (Bobrow és Bailey 2001). Lehetséges persze, hogy az evolúciós környezet kis létszámú származási csoportjaiban kifizetődő volt a homoszexuálisok számára az, ha a többieknél nagyobb mértékben támogatták közeli rokonaikat. Erre azonban nincs bizonyíték a mai vadászó-gyűjtögető társadalmakban, azokban sem, ahol a homoszexuális kapcsolatok viszonylag gyakoriak. Ráadásul, a szakemberek többsége puszta spekulációnak tartja azokat a leírásokat, amelyek azt állítják bizonyos régen kihalt törzsekről (pl. észak-amerikai indiánokról), hogy ott a homoszexuális férfiak magas státusokat töltöttek be, és tanítókként, varázslókként nagy befolyást szereztek, A téhez homoszexualitás rokonszelekciós elméleszorosan kapcsolódik a szülői manipulá-

nincsenek gyerekeik. A szülőknek ezért az az érdekük, hogy önálló szaporodási terveik feladására késztessék utódaikat. Úgy manipulálják őket, hogy ne érdeklődjenek a másik nem iránt, ne alapítsanak családot, viszont vegyenek részt testvéreik, illetve azok utódainak gondozásában. Ez csökkenti a szülői terheket, és a felszabaduló erőforrásokat újabb utódokra lehet fordítani. Valójában ez a jól ismert testvérekre irányuló támogatás (2.1.1., 4.2.6.) egyik formája, amelynek reproduktív nyertesei elsősorban a szülők. Mint láttuk, a szülők valóban gyakran manipulálják utódaikat, és „önkényesen" szabályozzák az erőforrások közöttük történő elosztását (4.2.1.,4.2.2.). A történelem során gyakori volt, hogy fiú- vagy lánygyerekeik - főleg a sorrendben később született utódaik - egy részét cölibátusra kényszerítették: papnak adták, kolostorba zárták, vagy más módon távolították el a szülői házból, pl. a hadseregbe küldték (3.2.2.). Ennek rendszerint az volt az oka, hogy a családi vagyon ne forgácsolódjon szét az örökösök között, hanem az elsőszülöttek előnyös kiházasítása révén gyarapodjon. Nincs semmi bizonyíték azonban arra, hogy a szaporodásból kizárt utódok egyszersmind homoszexuálisokká is váltak. Nem világos, hogy mi az a többlet, amit a nem szaporodó homoszexuális emberek a családjuknak nyújtani tudnak a nem szaporodó heteroszexuálisokhoz képest. E két korai hipotézissel szemben újabban többen felvetik, hogy a homoszexualitás funkciója a különböző csoporton belüli szövetségek és koalíciók megerősítése volt (Kirkpatrick 2000, Muscarella et al. 2001). Az azonos nemű emberek szexuális értelemben is szorosra fűzött kapcsolata különösen erős, hosszú távú érdekszövetségeket hoz létre, miközben csökkenti rivalizációjuk mértékét. Ezek a kötelékek azonban csak akkor nyereségesek evolúciós értelemben az egyének számára (vagyis akkor növelik szaporodási sikerüket), ha feltételezzük, hogy a homoszexuális koalíciók mellett heteroszexuális házasságokban vesznek részt. Ebben az esetben ugyanis a férfiak egymásnak nyújtott támogatása növeli a magas státusok és befolyásos pozíciók megszerzésének lehetőségét, és ezzel javítja

ció-hipotézis (Alexander 1979). Ez abból indul ki, hogy a nem szaporodó egyének növelhetik teljes rátermettségüket rokonaik, főként testvéreik támogatásán keresztül, de ez a genetikai nyereség többnyire nem ellensúlyozza azt a fitnessveszteséget, amely abból származik, hogy

3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS

201
lamokra pozitív szelekció irányult az evolúció

szaporodási biztosítja a

esélyeiket, a nők számára biztonságos gyerekneveléshez

pedig szük-

séges erőforrásokat. E feltevés szerint tehát a természetes szelekció kedvezett egy olyan biszexuális viselkedési stratégia kialakulásának, ahol a homoszexualitás túlélési funkciót, a heteroszexuális házasság pedig szaporodási funkciót töltött be. Antropológiai megfigyelések azt mutatják,

során. Ráadásul, az „eredendő biszexualitás" elméletet az a vizsgálat is megkérdőjelezi, amely szerint az amerikai népesség kevesebb mint egy százaléka vallja magát biszexuálisnak, miközben több mint ötször annyian állítják magukról, hogy homoszexuálisok (Lauman et al. 1994). A fenti hipotézisek problémái miatt sokan azt állítják, hogy nincs adaptív a homoszexuális viselkedésnek értéke, inkább más viselkedési

hogy ez a fajta biszexualitás valóban nem ritka a modernizációt megelőző társadalmakban (Kirkpatrick 2000). Így például az azandéknál és más afrikai élnek, törzseknél a ugyanakkor nők többnejű homoszexuális házasságban kapcsolato-

adaptációk melléktermékének tartható. Lehetséges ezen belül, hogy a homoszexualitás az emberi agy plaszticitásának és rugalmasságának a mellékterméke, és az emberi szexualitás mészetes változékonyságának szélsőséges terese-

kat tartanak fenn egymással, amelyek segítik a családok közötti cserekereskedelmet, és egyfajta gazdasági biztonságot jelentenek a nőknek egy alapvetően férfiuralmú, patriarchális társadalomban. A férfiak által kötött szövetség egyik bevett formája, hogy miközben lánytestvéreiket az exogám házasssági szabályok szerint kicserélik egymással, ők maguk (mint sógorok) homoszexuális kapcsolatra lépnek. Gyakori, hogy a homoszexuális szövetségekben szigorú munkamegosztás érvényesül; Melanéziában például a fiatalemberek („kliensek") fizikai munkát és szexuális szolgáltatást nyújtanak patrónusaiknak, akik viszont az élelemről és a megfelelő nevelésről gondoskodnak. Hasonló rendszer uralkodott több ókori görög városállamban, a középkori Firenzében, Japánban vagy Tahitin. Nagyon gyakori, hogy a férfiak homoszexuális kapcsolatai csak a kamaszkor végéig tartanak, és nem folytatódnak a felnőttkorban. Szoros érzelmi kötődést biztosítanak azonban egész életükben; a nigériai dahomeyek vagy a kongói a szambák háborús számára ezek a kötelékek szövetségek alapját. nyújtják

te. Több szerző abból a kísérleti eredményből indul ki, hogy bizonyos hatásokra a hímek, illetve férfiak agya magzati korban feminizálódik. Egyesek szerint ez egy olyan párválasztási stratégia megjelenéséhez vezethet, amely leginkább egy genetikai polimorfizmus keretében értelmezhető (Miller 2000b). A gének a magzati agy feminin-maszkulin jellegeinek széles skáláját hozzák létre egy normál tartományon belül. A feminizáció egy pontig előnyös a férfiak szaporodására nézve, mert olyan személyiségjegyek kialakulását teszi lehetővé (pl. nagyobb empátia és gondoskodó képesség, kisebb mértékű agresszió), amely vonzóvá teszi őket a nők számára egy hosszú távú kapcsolatban. A nők ezért a feminin tulajdonságokkal rendelkező férfiakat részesítik előnyben, ami fokozatosan a további feminizáció irányába tolja el a genetikai változatok szelekcióját. Bizonyos „küszöbértéken" túl azonban ez a folyamat homofil hajlamok kialakulásához vezet, amelyek negatív fitnesskövetkezményeik ellenére is fennmaradhatnak a populáció egy kis részében, miután a feminizációs hatások előnyösek a szaporodásra nézve. Nyilvánvaló, hogy egyetlen elméleti modell nem tud számot adni egy olyan komplex jelenség kialakulásáról, mint az emberi homoszexualitás. Valószínű, hogy a homoszexuális orientáció széles és változatos kontinuumot alkot egy populáción belül, és genetikai sokféleségre épül. Az emberek kis töredéke valószínűleg olyan erős genetikai és hormonális prediszpozíciók-

Miközben gazdag etnográfiai és történelmi dokumentumok mutatják a homoszexuális szövetség-heteroszexuális házasság intézményének gyakori előfordulását, szinte semmit nem tudunk arról, hogy ez hogyan befolyásolta a résztvevők szaporodási sikerét. Ameddig pedig nem sikerül alátámasztani, hogy a biszexualitás növeli a genetikai rátermettséget, nagyon ingatag marad az a feltételezés, hogy a homofil haj-

202

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

kal rendelkezik, hogy szinte bármilyen környezetben nevelkedik is, egész életére homoszexuálissá válik. Ennél lényegesen többen lehetnek azok, akik hordoznak homofil késztetéseket, de ezek csak bizonyos specifikus környezeti hatásokra, illetve e hatások sajátos kombinációjának eredményeként jelennek meg manifeszt viselkedési jegyekben. Sót, a szakemberek egy része ennél is tovább megy: feltételezik, hogy a szexuális viselkedés nem bimodális természetű; embereket nem lehet heteroszexuálisokra homoszexuálisokra osztani. Miután az és

oszlást képeznek. Ezért feltételezik, hogy a heteroszexuális csoporton belül is nagy változatosság uralkodik a szexuális hajlamokat illetően (Muscarella et al. 2001). Nem véletlen, állítják a szerzők, hogy azoknak a nőknek és férfiaknak, akik életük során legalább egyszer részt vettek homoszexuális közösülésben, csupán egy szük (20-40%-uk) állította magáról, hogy rého-

moszexuális. A szexuális orientáció pszichológiai hajlamainak folytonos megoszlását és változékonyságát mutatják azok a felmérések is, amelyek szerint a homoszexuális viselkedés aránya rendkívül magas azokban a heteroszexuális csoportokban, ahol nincs lehetőség szexuális partnerhez jutni a másik nem köréből (pl. börtönök).

általános

szabály, hogy a genetikailag befolyásolt viselkedési jellegek folytonos sorozatot alkotnak egy népességen belül, lehetséges, hogy a szexuális orientáció különböző változatai is folytonos el-

3.5. fejezet

FIZIKAI VONZERŐ
Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a fizikai vonzerő - eltérő formában és intenzitással - egyaránt fontos mind a nők, mind a férfiak párválasztásában. Az uralkodó társadalomtudományi iskolák nagy része azt állítja, hogy a szépségre vonatkozó kritériumok és standardok a mindenkori társadalmi konvenciókból és sztereotípiákból fakadnak. Miközben az evolúciós pszichológia elismeri a kultúra szerepét a szexuális vonzerő változásainak létrehozásában, azt állítja, hogy ezek az evolúció során keletkező „fő témák" variánsai. Eszerint a szépségre vonatkozó preferenciák és standardok univerzális adaptációk. Sőt, mint látni fogjuk, a testi vonzerő kontextusfüggő megjelenései és változásai számos vonatkozásban ugyancsak a szexuális szelekció „logikáját" viselik magukon. A vonzerő detektálása, kiértékelése és a megfelelő viselkedési válaszok létrehozása bizonyos pszichológiai algoritmusok működésén alapszik, amelyek a potenciális partner fizikai kondíciójával, genetikai minőségével és reproduktív értékével kapcsolatos adaptációs „problémák" megoldására jöttek létre. Ezeket most három csoportba osztva tárgyaljuk: másodlagos nemi jellegek (ezen belül a mell, a csípő, a testalak), az arc és a szimmetria. A magyarázatukra használt elméleti modelleket - „jó gén" modell, Zahavi-elv, patogén rezisztencia, elfutó szelekció stb. - a 3.4.1. fejezetben részleteztük.

3.5.1. Másodlagos nemi jellegek. A női mell
A női mell a szoptatáson kívül kétségtelenül más funkciót is betölt, ami különösen nyilvánvalóvá válik akkor, ha más emberszabású főemlősök mellével hasonlítjuk össze (Caro 1987). A csimpánz és a gorilla nőstény emlője lapos, zsákszerű képződmény, amely még a szoptatás idejére is csupán kissé duzzad meg. A női mell ezzel szemben lényegesen nagyobb, telt, kerekded és rugalmas, méghozzá nem csupán a szoptatás idejére, hanem az azon kívüli időszakokban is. Ezt a különbséget alapvetően az okozza, hogy a nők melle a tejelválasztást szolgáló emlőmirigyeken kívül még egy relatíve nagy zsírraktárt is magában foglal, amely alapvetően megha-

tározza a mell alakját és tónusát, de nem vesz részt a tejtermelésben. Ezért van az, hogy a mell nagysága és az általa kiválasztott tej mennyisége között nincs kimutatható Összefüggés (Pawlowski 1999). Ezzel megdőltek azok a korai hipotézisek, amelyek azt gyanították, hogy a nagy női mell azért alakult ki, hogy lehetővé tegye a gyermek megfelelő táplálását. Lehetséges azonban, hogy valamikor az evolúció során a hominida nőstények melle a mai emberszabásúak emlőjéhez hasonlított és kizárólag anyai feladatokat látott el. Miután kevés zsírt tartalmazott, nagyságát elsősorban a tejmirigyek határozták meg. Ezért a mell mérete és az általa termelt tej mennyisége szoros összefüggést mutatott, és a hímek előnyben részesítették a reproduktíve értékes - tehát nagyobb mellű és

204 így az utódokat várhatóan a legtöbb táplálékkal ellátó - nőstényeket. Ez beindíthatott egy elfutó szelekciót, amelyet a hímek választása tartott mozgásban a korábban megismert logika szerint (3.4.1.). A zsírdepók lerakódása következtében egyre nagyobbá váló mellek növekedését a természetes szelekció korlátozta, mégpedig azon a ponton, ahol még a szoptatás egyáltalán lehetséges volt. Erre az adaptív kompromisszumra a két szelekciós erő között - úgy tűnik - valóban szükség volt, hiszen a túlságosan nagy, kerekded mellek olykor ma is alkalmatlanoknak bizonyulnak a szoptatás feladatának ellátására, mert a csecsemők nem tudják őket a szájukba venni (Morris 1989). Ahhoz ugyanis, hogy a szoptatás végbemenjen, az szükséges, hogy a mellbimbó hozzáérjen a babák kemény szájpadlásához, ami reflexesen beindítja a szopó mozdulatokat. Ehhez járul még az, hogy a kiterjedt zsírszövetek akadályozhatják a tej áramlását. Mások úgy érvelnek, hogy az emlőméret és a tejtermelés intenzitása között eredetileg fennálló korreláció nem egy elfutó szelekciót indított be, hanem egy olyan folyamatot, amelyben a nők mintegy félrevezették a férfiakat utódgondozási képességeikről. Az egyre növekvő mell olyan megtévesztő szignál szerepét töltötte be, amely elhitette a férfiakkal, hogy tulajdonosuk átlag feletti tejtermelésre képes (Low et al. 1987, Jones 1996). Vannak, akik szerint a becsapás más irányba működött: a nők termékenységük legvalószínűbb időszakát rejtették el azáltal, hogy nagy melleket növesztettek, ami eredetileg csupán a terhes és szoptatós nőkre volt jellemző (Smith 1986). Így az apaságukra egyébként éberen vigyázó párjuk kevesebb figyelmet szentelt az őrzésükre, és módjuk kínálkozott arra, hogy más férfiakkal félrelépjenek. Ezek a hipotézisek - amelyek távolról sem a legmerészebbek és a legmulatságosabbak azonban nem magyarázzák meg azt, hogy miért van univerzális, erotikus jellegű preferencia a női mellekre. Ráadásul, elméletileg sem valószínű, hogy a női mell a félrevezetés eszközeként alakult ki. Ahhoz ugyanis, hogy egy megtévesztő jelzésre pozitív szelekció irányuljon, az szükséges, hogy (1) a jelzés előállítása kis energiará-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

fordítással járjon és (2) felismerése nehéz és költséges legyen (Hamilton 1984). Ezek egyike sem teljesül a mell esetén: a női mell egyrészt energetikailag költséges szerv, másrészt a nők fogamzóképességével kapcsolatos megtévesztés más jellegekkel - elsősorban az ovuláció elrejtésével - könnyebben és hatékonyabban megoldható (3.1.3.). A legtöbben ezért úgy képzelik, hogy a női mell valóban jelzésfunkciót tölt be, de olyan őszinte, megbízható szignálként működik, amely a nők termékenységét és utódgondozó képességét reklámozza. Először is, többnyire pontosan mutatja a női szervezet más helyein található zsírdepók mennyiségét (Pond 1997). Ezek a zsírraktárak, mint rövidesen látni fogjuk, fontos szerepet játszanak a nők fogamzóképességében és a csecsemők táplálékellátásában, továbbá hozzájárulnak a különböző belső szervek védelméhez. Nem véletlen, hogy a női mell rendkívül érzékeny a táplálékfelvétel változásaira, és egyegy kiadósabb fogyókúra után mérete jelentősen csökkenhet. Másodszor, a mell nagyságának és alakjának változása a női reproduktív életcikluson belül a nő nemi érettségét és szexuális hozzáférhetőségét jelzi (Gallup 1986). A mell ugyanis külsőleg is jól látható változásokon megy keresztül a serdülőkortól kezdve a menopauzáig. Más alakot és tónust vesz fel a még gyermektelen fiatal nők esetében, mást a terhes anyáknál, és megint mást a szoptató anyáknál (3.47. ábra). Miután az ember esetében a nők ovulációja rejtetté válik, továbbá a felegyenesedett testtartás miatt a mellek jól láthatókká váltak, képesek jelezni a férfiak számára a nők potenciális termékenységét. Harmadszor, a szexuális érettségen túl a mellek a nők életkorát, és ezzel reziduális reproduktív értékét is jelzik (Marlowe 1998). A tizenéves és huszonéves koruk elején járó nőkre jellemző feszes, rugalmas mellek néhány éven belül elkezdenek megereszkedni, lapossá válni, ráncosodni. Különösen így volt ez emberősünknél, ahol e folyamat viszonylag gyorsan játszódott le az ismételt terhességek és szoptatások következtében. E hipotézis szellemes feltevése szerint férfi őseink nem csupán egyszerűen a fiatal,

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZÉRŐ

205 tak át, mint kis mellű riválisaik. A férfiak preferenciája és a nők reproduktív érdeke így egyaránt a nagy mellekre szelektált (Miller 2000a). Ezek a magyarázatok - amelyek persze nem tekinthetők egymást kizáró alternatíváknak - a Zahavi-féle hátrányelv, illetve a „jó gén" hipotézis körébe sorolhatók (3.4.1.). Eszerint a női mell akkor tölti be a fitnessindikátor szerepét, ha elég költséges ahhoz, hogy megbízható módon informálja a férfiakat tulajdonosuk koráról és fertilitásáról. Valóban, az érett női mell kialakulása nagy energiaráfordítást igényel, ráadásul abban a korban, amikor a fejlődő szervezetnek máshol is zsírdepókra van szüksége. Ehhez járulnak még további költségként a a szoptatás anatómiai és élettani igényei, és a női test mozgékonyságának csökkenése (Caro 1987, Marlowe 1998). A „mell mint fitnessindikátor" elmélet azt is megmagyarázza, hogy miért van olyan nagy kultúrán belüli és kultúrák közötti változatosság a mell méretében. Mint láttuk, a genetikai minőséget jelző testi jellegek nagy változatosságot mutatnak, és nem konvergálnak egyetlen modális fenotípus irányába sem. Végül, ez az elmélet - ugyanígy az elfutó szelekció modell is magyarázatot ad arra, hogy a férfiak szexuális fantáziáikban miért részesítik előnyben a szinte abnormális méretű női melleket mint „szupernormális ingereket", ami egyébként a plasztikai sebészet új ágazatát hozta létre (Morris 1990). Itt kell megjegyeznünk, hogy a közkeletű nézetekkel szemben a női mellek a meztelenséget vagy részbeni meztelenséget előíró kultúrákban is fontos erotikus ingerek (Eibl-Eibesfeldt 1989, Marlowe 1998).

3.47. ÁBRA A női mell nagyságának és alakjának változása a fejlődés különböző szakaszaiban ■ (a = gyermek; b = serdülő; c = felnőtt; d = várandós anya; e = szoptató anya; f = menopauza utáni nő) (Forrás: Gallup 1986)

szűzi melleket részesítették előnyben, hanem egyszersmind a nagy melleket. Ennek az az oka, hogy a mellek anatómiai öregedése leginkább a nagyméretű keblek esetén válik feltűnővé. Következésképpen a férfiak megbízhatóbb ítéletet alkothattak potenciális partnerük koráról, ha azok az átlagosnál nagyobb mellekkel rendelkeztek. A nők számára azonban a nagyméretű mell hátrányt jelentett, hiszen idősebb korukban kifejezetten csökkentette vonzerejüket. Ezt viszont ellensúlyozhatta az a nyereség, hogy a férfiak feléjük irányuló választása révén fiatal korukban sok gyereket szültek, és több gént ad-

3.5.2. Testalak
A melleken kívül a női test számos más szexuális jelzést hordoz. Súlya, alakja és arányossága fontos szerepet tölt be a férfiak figyelmének felkeltésében. Ez azzal függ össze, hogy kamaszkori fejlődésük során a két nem képviselői meglehetősen eltérő testi jellegre tesznek szert. A nők növekedési pályájának egyik fő sajátossága,

206 hogy lényegesen nagyobb zsírdepókat hoznak létre testük bizonyos részein, mint a férfiak. Főként a csípőre és a comb felső részére - az ún. gluteofemorális régióra - rakódnak vastag zsírpárnák, amit a hormonok működésének kamaszkori változásai, elsősorban az ösztrogénelválasztás fokozódása hoz létre. Ennek evolúciós oka az, hogy mintegy felkészítik a szervezetet az anyai feladatok ellátására, azaz a terhesség és a szoptatás folyamán keletkező nagy energiaigény fedezésére (Lancaster 1985, McFarland 1997). Miután az elmúlt néhány millió év során őseink többnyire olyan környezetben éltek, ahol a táplálék előfordulása egyrészt szegényes, másrészt bejósolhatatlan volt, minden olyan megoldás szelekciós előnyt élvezett, amely biztosította az anyai szervezet energetikai „feltöltését" még a fogamzás előtt. A zsírdepók olyan tartalék tápanyagot jelentettek, amelyek csökkentették a magzati halálozás veszélyét és növelték a csecsemők túlélési valószínűségét olyan környezeti feltételek között, ahol a külső környezetből történő kalóriabevitel lehetősége alacsony vagy éppen minimális volt. E tápanyagtartalékok adaptív értékét jelzi, hogy az újszülöttek súlya az anya terhesség előtti testsúlyával korrelál, nem pedig a terhesség alatti testsúlylyal. Becslések szerint egy átlagos fiatal felnőtt nő megfelelő táplálkozás mellett mintegy 16 kg zsírszövetet raktároz el, amelyből durván 144 ezer kalória mobilizálható. Ez az energiaraktár képes a megnövekedett anyai szükségleteket fedezni a rendkívül gyorsan növekedő magzat és csecsemő táplálására. Amennyiben ugyanis a megszokott táplálékbevitel folytatódik, a terhesség ezen felül még 50 ezer kalóriát igényel, a szoptatásra pedig naponta további ezer kalória fordítódik. A női szervezet szaporodási potenciálja tehát - az ún. kritikus zsírtartalom modell szerint szorosan függ a testükben elraktározott zsírdepók mennyiségétől (Frisch 1978, 1990). A nők arra szelektálódtak, hogy peteérésük, illetve fogamzásuk csak abban az esetben váljon lehetségessé, amikor ennek energetikai feltételei biztosítva vannak. Ezt bonyolult élettani folyamatok szabályozzák, amelyben a zsírszövetek által ter-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

melt hormonnak (leptin), a hipotalamusz és a hipofízis hormonjainak (a gonadotropin elválasztását serkentő és a tüszőérést stimuláló hormonoknak), továbbá az ösztrogénnek egyaránt szerepe van (McFarland 1997). A vizsgálatok azt mutatják, hogy a lányok menarchéja (első menstruációja) akkor következik be, ha testüknek legalább kb. 17-18%-a zsírszövetből áll, a havi ciklus folyamatos fenntartásához pedig 22-25%-os relatív zsírtartalomszint szükséges. Ezért van az, hogy a jobban táplált lányok általában előbb menstruálnak, és hogy az erős súlyveszteség gátolja a peteérést. Ez az oka annak is, hogy ha a nők zsírdepó-testsúly aránya az erős fogyókúra, egyoldalú táplálkozás vagy intenzív testedzés miatt a „kritikus" érték alá száll, akkor megszűnik a normális havi ciklus (amenorrhea). Ugyanakkor a krónikus kövérség egy ponton túl maga is csökkenti a fertilitást az ösztrogénháztartás zavarai miatt, miközben növeli számos betegség kockázatát (Lake et al. 1997). Mindent egybe véve, a vizsgálatok meglepően egységes képet mutatnak: a nők testsúlya vagy testtömegindexe (a testsúly testmagasságra vonatkoztatott értéke) szorosan korrelál - legalább is egy viszonylag tág határon belül - a termékenységgel (3.48. ábra).

3.48. ÁBRA Termékenység és testsúly (testtömeg index) összefüggése ■ (Forrás: Anderson et al. 1992)

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZÉRŐ

207 mény, hogy a modern nők felszabadultnak érzik magukat attól a kényszertől, hogy vonzerejüket a férfiak reproduktív érdekei határozzák meg. A régebbi korokhoz képest nagy függetlenségük, magas státusuk és önkontrolljuk lehetőséget ad számukra ahhoz, hogy szaporodásukat úgy időzítsék, hogy az optimális legyen életpályájuk más fontos céljainak (munka, szórakozás stb.) megvalósítása szempontjából. Ebbe beletartozik termékenységük „visszatartása" és a soványság mint ideál hangsúlyozása. A krónikus soványság késleltetheti a menarchét, később pedig akadálya lehet a fogamzásnak, de az átlagos körülmények között élő modern nő bármikor viszszanyerheti a termékenységhez szükséges kalóriákat, ha úgy dönt, hogy elérkezett az idő a gyereknevelésre. Ezzel összhangban többen úgy vélik, hogy a nők - legalábbis a közép- és felső osztálybeli nők - soványságukat mint egyfajta eszközt használják a más nőkkel és férfiakkal való vetélkedés keretében iskolázottságuk, szakmai előmenetelük és státusuk emelésére (Smuts 1992). Ha a régebbi korokban a nők kövérsége mutatta családjuk jó anyagi helyzetét és státusát, ma inkább soványságuk jelzi, hogy lehetőségük van igénybe venni mindazokat az eszközöket (sport, megfelelő étrend, szabadidő), amelyek előnyös társadalmi pozíciójukkal kapcsolatosak. Egy meglepő hipotézis szerint lehetséges az is, hogy a nők mintegy lemásolják a férfiak fizikumát (nagyobb izomzat, rövid haj, keskeny csípő), hogy nagyobb sikereket érjenek el egy alapvetően maszkulin kultúrában. Ráadásul a kövérség elvesztette szimbolikus értelmét a modern társadalomban, ahol a sok gyerek többnyire már nem érték, ahol nincsenek súlyos táplálékhiányok, és ahol a betegségek többnyire nem a szervezet alultápláltságával függnek össze, hanem gyakran a túltápláltsággal. Az evolúciós örökség mindezek ellenére az ipari társadalmakban is jelen van. Angliai és más országokból származó vizsgálatok azt mutatják, hogy a férfiak azokat a nőket tartják a legvonzóbbnak, akik testtömegindexüket tekintve a populáció átlagos, „normál" tartományában helyezkednek el, nem pedig az átlag alatti, „szu-

Az előbbiekből az következik, hogy a nők szaporodási sikerét alapvetően befolyásolja az az energiamennyiség, amely testük zsírdepóiban van elraktározva. Ezért a testsúly és testalkat olyan fitnessindikátor szerepét tölti be, amely jelzi, szimbolizálja a potenciális partner párértékét. Ezt támasztják alá azok az adatok, amelyek szerint az iparosodást megelőző társadalmakban - noha nagy változatosság figyelhető meg e téren (Anderson et al. 1992) - a férfiak általában a telt, jó húsban lévő nőket részesítik előnyben házasságkötésük során. A kenyai kipszigiszeknél például a korán érő, dús idomú de nem kifejezetten kövér - lányokért fizetik a legnagyobb menyasszonyvételárat. A vizsgálatokból valóban az tűnik ki, hogy a 12 és 15 éves koruk között menstruáló lányok átlagban két gyerekkel többet szülnek életük során, mint a későn érő, általában soványabb lányok, akik menarchéja 16 éves korukban vagy még később következik be (Borgerhoff Mulder 1988). Különösen erős preferencia mutatkozik e téren azokban a társadalmakban, ahol a nagy gyerekszámot nehéz környezeti körülmények és relatíve rossz táplálkozási viszonyok között igyekeznek elérni. Már Darwin beszámol arról, hogy a hottentotta (ma busman) nők ún. fardagálya (szteatopígia), tehát a csípőn növesztett hatalmas zsírpárna rendkívül vonzó jelleg az ottani férfiak számára. Ismeretes, hogy a régészeti ásatások nyomán feltárt termékenységi szobrok ugyancsak hatalmas mellekkel és csípőkkel ábrázolják az írott történelem előtti „Vénuszokat". A telt női alak mint ideál Európában is általános volt a demográfiai átmenet előtti korokban, elég csupán az elmúlt ötszáz évben keletkezett festmények nőalakjait szemügyre vennünk. A XIX. század végétől kezdve, és különösen néhány évtized óta azonban nagy és gyakori változások történtek a női test vonzerejének megítélése terén. Ma inkább a karcsú, filigrán, sportos megjelenésű nőket tekintik vonzónak a férfiak, bár valószínűleg nem olyan mértékben, ahogy azt a különböző divatlapok és magazinok sugallják. Ennek a megváltozott ízlésnek több oka van (Anderson et al. 1992, Singh és Young 1995). Feltehetően szerepet játszik benne az a körül-

208

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

távú arénájában. Nyilvánvaló, hogy a termékenység szempontjából túlságosan sovány vagy túlságosan kövér nők preferenciája hosszú távon és nagy tömegek körében nem maradhat fenn, hiszen azzal a következménnyel járna, hogy az illető népesség egyszerűen kihal, a szó biológiai értelmében.

3.5.3. Derék-csípő arány
Az utóbbi évek kutatásai azt mutatják, hogy a férfiak nem kizárólag és nem is egyszerűen a soványság és kövérség, tehát a zsírdepók relatív tömege alapján értékelik a nők vonzerejét. Legalább ilyen fontos a test arányossága, ezen belül is a derék-csípő arány (a derék körfogata osztva a csípő körfogatával), amely a zsírdepók sajátos megoszlásából áll elő. Devendra Singh és munkatársai női testsémákat használtak (3.50. ábra)

3.49. ÁBRA Egyetemista férfiak ítéletei különböző testtömegindexszel (TTI: testtömeg [kg]/magasság2 [m]) rendelkező nők fizikai vonzerejével kapcsolatban ■ Nemzetközileg elfogadott egészségügyi kritériumok alapján a testtömeg index a következő kategóriákba sorolható: kórosan sovány (15 alatt), sovány (15-19), normális (20-24), túlsúlyos (25-30), kórosan kövér (30 fölött) (Forrás: Tovée 1999)

pervékony" nőket (Tovée et al. 1999) (3.49. ábra). Figyelemre méltó, hogy napjainkban a férfiak többsége magasabbra értékeli a közepesen vékony vagy enyhén telt női idomokat, miközben a nők egy része nagyon sokat áldoz arra, hogy kifejezetten vékony legyen, vagy az maradjon. Valószínűleg a média hatására alakult úgy, hogy a nők úgy gondolják, a férfiak a vékonyabb alakú nőket preferálják ahhoz képest, amilyennek ők a valóságban kinéznek (Rozin és Falion 1988). Ahelyett azonban, hogy a tömegkommunikációs hatásokat elemeznénk, szögezzük le ismételten, hogy az ember veleszületett viselkedési programjai többnyire tág és gazdag mozgásteret hagynak a kultúra számára, amelyben számos új intézmény és idea megfér. A kultúra önmozgása számára azonban az emberi természet írja elő azokat a szélső értékeket, amelyek korlátokat vetnek ki a társadalmi változások bizonyos túlzott, extrém formáival szemben (Bereczkei 1998a). A testtel kapcsolatos divatok hullámzásai a társadalmi csoportok rövid távú vetélkedéseinek tekinthetők az evolúciós érdekek hosszú

3.50. ÁBRA A vizsgálatokhoz használt női alakok, amelyek 3 testsúly-kategóriát (U = sovány, N = átlagos, O = telt) és 4 derék-csípő arányt (0,7; 0,8; 0,9; 1,0) jelenítenek meg ■ (Forrás: Singh 1993)

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

209

3.51. ÁBRA A nők vonzerejének megítélése - testsúlyuk és derékcsípő arányuk alapján - férfi értékelők által ■ (Forrás: Singh 1993)

azokban a vizsgálatokban, amelyek a férfi kísérleti személyek szexuális preferenciáit mérték (Singh 1993a, 1993b, Singh és Young 1995, Furnham et al. 1997, 2001). Azt találták, hogy az alacsony, 0,7-0,8-as derék-csípő aránnyal (DCSA) - az ún. „homokóra" formával - rendelkező nők vonzóbbak a férfiak számára azokhoz a nőkhöz képest, akiknél ez a hányados nagyobb (0,9-1,0). Szexuális vonzerejük mellett egyúttal nőiesebbnek, fiatalabbnak és egészségesebbnek tartották őket. Mind a rövid, mind a hosszú távú kapcsolatokban előnyben részesítették az ilyen alakú nőket. Noha a modern ipari társadalmakban általában a karcsú nők állnak a preferencialisták élén, mindegyik súlycsoporton belül (sovány, átlagos, teltkarcsú) a 0,7-0,8 DCSA-val jellemezhető alakot tartották relatíve a legvonzóbbnak (3.51. ábra). Hasonló eredményeket kaptak azokban a jelenlegi vizsgálatokban, ahol számítógép segítségével létrehozott fényképeket mutattak a kísérleti személyeknek, amelyek valóságszerűbbek voltak a sematikus rajzokhoz képest, és lehetőséget adtak a női testalak aprólékos változtatásaira (Streeter és McBurney 2003). Kiderült, hogy az alacsony derék-csípő arány a vérplazmában mért magas ösztrogénszinttel

korrelál, és annak az eredménye, hogy az ösztrogén a pubertás kezdetétől növeli a zsírdepók lerakódását a gluteofemorális régióban és a mell környékén, és ennek megfelelő nőies, ún. gynoid formát hoz létre (Singh 1993a), Azt találták, hogy az alacsony DCSA megbízhatóan jelzi a nők átlagosnál jobb egészségi állapotát és fertilitását, ami valószínűleg ugyancsak a relatíve magas ösztrogén- és alacsony tesztoszterontermelésnek köszönhető. Esetükben kisebb kockázatot, illetve vulnerabilitást mértek cukorbetegségre, magas vérnyomásra, szívbetegségekre, gyomorfekélyre és néhány daganatos megbetegedésre, mint azoknál, akik magas DCSA-val rendelkeztek. Ez utóbbiak ráadásul alacsonyabb eséllyel termékenyültek meg és később szülték első gyermeküket. A mesterséges megtermékenyítési vizsgálatok adataiból az a váratlan eredmény következett, hogy amennyiben 0,1-et ugrunk lefelé a DCSA érték skáláján, a fogamzás valószínűsége 30%-ot emelkedik (Singh 1993b). Végül, meg kell említeni, hogy a DCSA korfüggő; a menopauzán átesett nők a hormonháztartás változása miatt többnyire jóval szélesebb derékkal rendelkeznek. Egyesek úgy érvelnek, hogy a női csípők az eredeti anatómiai jellegek egyfajta eltúlzásából

210 jöttek létre, talán az elfutó szelekció hatására, és megtévesztő jelzésekként működnek a vonzerő megítélésében (Jones 1996). A fenti tények azonban inkább azt valószínűsítik, hogy a derék-csípő arány a nők egészségének és termékenységének - egyszóval reproduktív értékének - megbízható indikátora, amely a megfelelő párválasztási kritériumokra szelektált a férfiakban. Azok a hominida férfiak, akik az ilyen testalkatú nőket választották, nagyobb szaporodási sikert értek el az utódok számának és túlélési képességének növelésén keresztül. Ez az oka annak, hogy ez a preferencia egy veleszületett detektálási képesség formájában napjainkban is fennmaradt, jóllehet a férfiak általában nincsenek tisztában az alacsony DCSA és a termékenység kapcsolatával. Egy amerikai vizsgálatban azt találták, hogy a férfiak rendkívül szenzitívek a női formák változásaira: amennyiben számítógépes technikával csak nagyon kicsit emelték a képen szereplő nők derék-csípő arányát, vonzerejük azonnal csökkent a férfiak szemében (Furnham et al. 1998). Sőt, a divat koronként változó irányzatai gyakran megtévesztő módon utánozzák, olykor túlhangsúlyozzák az ideális női formákat (lásd fűző, abroncsos szoknyák, az alsó bordák kioperálása stb.). Úgy tűnik, hogy miközben a testsúllyal, az arcvonásokkal és a szépség más formáival kapcsolatos ítéletek gyakran változtak az elmúlt évszázadok során, az alacsony derék-csípő arányra vonatkozó preferenciák meglehetősen stabilak maradtak, Devendra Singh szerint ezért a DCSA olyan elsődleges szűrő szerepét tölti be, amely mintegy automatikusan kizárja azokat a nőket, akik az átlagosnál rosszabb egészséggel és alacsony reproduktív képességekkel rendelkeznek. Minden más fitnessindikátor csak ezt követően jut szerephez a testi vonzerővel kapcsolatos választási kritériumok között. Az újabb kutatási eredmények azonban csak részben támasztják alá ezt az állítást. Kiderült például, hogy az arc szépsége jobban befolyásolja a vonzerővel kapcsolatos ítéleteket, mint a DCSA; a férfiak választásaik során általában magasabbra értékelik a vonzó arccal és magas DCSA-val - tehát hátrá-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

nyos alakkal - rendelkező nőket, mint azokat, akiknél az alacsony DCSA kevésbé attraktív arccal párosul (Furnham et al. 2001). A testsúly, illetve testtömegindex bizonyos körülmények között ugyancsak fontosabb szerepet játszik a párválasztásban, mint a DCSA. A tanzániai hadzáknál és más vadászó-gyűjtögető vagy agrártársadalmakban azt találták, hogy a férfiak elsősorban a teltebb, kövérebb nőket tartották vonzónak és egészségesnek, míg a DCSA-ra kisebb figyelmet fordítottak (Westman és Marlowe 2001). Miután azonban a testsúly összefüggést mutat a zsírdepók megoszlásával, ez a preferencia - mintegy melléktermék hatásként - egyúttal azt eredményezte, hogy választásuk a magas, 0,9-1,0-es DCSA-val jellemezhető nőkre esett. E vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy markáns trade-off mechanizmus érvényesül a testsúlyra és a DCSA-ra irányuló preferenciák között (Marlowe és Westman 2001). Azokban a társadalmakban, ahol a táplálék elégtelensége és a fertőző betegségek gyakorisága állandó veszélyt jelent, a nők kiválasztásában a testsúlyt tekintik a legfontosabbnak, amely megbízhatóan informálja a férfit és rokonságát az anyai szervezet energetikai felkészültségéről. Amenynyiben azonban a táplálékellátottság bejósolhatóvá válik, sőt az elhízás veszélye növekszik, fokozatosan meghatározóvá válik a DCSA mint fitnessindikátor. Ennek megfelelően az ipari társadalmakban az alacsony DCSA lényeges kritériummá válik a férfiak párválasztásában. Úgy tűnik azonban, hogy nem az egyetlen, sőt talán nem is a legfontosabb testi szignál. Újabb kutatások ugyanis azt erősítik meg, hogy a testtömegindex napjainkban is fontos szerepet tölt be a női vonzerővel kapcsolatos ítéletekben (Tovée et al. 1999), mégpedig elsősorban a reproduktív érték egy másik tényezőjének, nevezetesen az életkornak a megállapításánál. Több vizsgálat szerint a karcsú, filigrán nőket fiatalabbnak tartották mind a normál, mind a túlsúlyos típusokhoz képest függetlenül a DCSA-tól. Így például a vékony, 0,7-es DCSA-val jellemzett alakokat a férfiak átlagosan 20 évesnek tartották, míg a túlsúlyos,

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

211 megű izomzattal rendelkezik, mint az átlagos nő (40-45% vs. 30-35%), miközben jóval kevesebb zsírszövetet épít a testébe: a nők 26-28%-os relatív zsírdepójával szemben mindössze 1214%-os zsírt halmoz fel, és ezt is más eloszlásban, mint a nők. A tesztoszteron ugyanis az ösztrogénnel ellentétes hatású: gátolja a zsírgyarapodást a gluteofemorális régiókban, miközben elősegíti azt - a kor előrehaladtával - a hasi tájékon. Ezek az okai az ún. android típusú testarányok kialakulásának. Sokan úgy érvelnek, hogy a széles, izmos váll és mellkas, a keskeny, izmos csípő a természetes szelekció működésének eredményeként alakult ki, minthogy növelték a férfiak erejét, továbbá futó és dobó teljesítményét a vadászatok és a harcok során (Geary 1998) (4.4.2.). Lehetséges persze, hogy az intraszexuális szelekció ugyanebbe az irányba hatott, és a férfiakat olyan morfológiai eszköztárral látta el, amely segítette őket a rivális hímekkel folytatott konkurenciaharcokban (3.1.1.). Akárhogy is van, ezek a jellegek szexuális vonzerőre tettek szert az evolúció folyamán. Minthogy költségesek - az izomzat és a csontrendszer nagy energiaráfordítást igényel, a tesztoszteron pedig csökkenti az ellenállóképességet megbízható módon jelzik a férfiak fizikai rátermettségét, egészségét és korát. A férfiak fizikai adottságai e magyarázat szerint egyrészt erőforrás-fenntartó képességük mértékét, másrészt genetikai minőségüket jelzik. Ezért a nők arra szelektálódtak, hogy e jellegek alapján felmérjék a férfiaknak azt a képességét, hogy (1) hosszú távú gondoskodást és védelmet nyújtanak a számukra, és hogy (2) értékes génjeiket átadják az utódoknak. Ezzel összhangban van az a megfigyelés, hogy a nők megkülönböztetett érdeklődést mutatnak a férfiak keskeny, izmos csípője iránt. A korábban említett, testsémákon alapuló vizsgálatokból kiderül, hogy a magas (0,9-1,0) DCSA-val jellemezhető „férfias" típusokat tekintik a legvonzóbbnak, egyúttal a legegészségesebbnek, míg a „nőies" (0,7-0,8) alkatú férfiak lényegesen roszszabb minősítést kapnak (Singh 1995a, Furnham et al. 1997) (3.52. ábra).

de ugyancsak 0,7-es DCSA alkatú figurákról azt állították, hogy 29-30 évesek (Furnham et al. 1997) . Mindez azt mutatja, hogy a fitnessindikátorok bonyolult kölcsönhatást mutatnak a vonzerő megítélése során, és kontextustól függ, hogy melyikük válik „elsődleges szűrővé" a párválasztás folyamán. Azt találták például, hogy a nagy mellek csak abban az esetben növelik a vonzerőt, ha alacsony DCSA-val párosulnak, míg a magas DCSA-val jellemzett nők attraktivitását inkább rontják. Amennyiben továbbá standardizálják a DCSA-t, és mindegyik testsémát 0,7-es értékre állítják be, a relatíve kis mellek a vékony nőket 2-3 évvel „megfiatalítják", míg a kövér nők esetében a nagy mellek ugyanennyivel növelik a megbecsült életkort (Furnham et al. 1998) . Adrian Furnham szerint ezek az eredmények általánosíthatók. A párválasztást a szűrők hierarchiája jellemzi: arra szelektálódtunk, hogy a másik nem reproduktív értékét jelző szignálok több fajtájára is szenzitívek legyünk. A külső és belső tényezők hatása dönti el, hogy milyen kritérium tölti be az elsődleges szűrő szerepét - ez lehet a derék-csípő arány, vagy az arc, a testsúly, vagy bármelyik más fitnessindikátor. Az is a kontextustól függ, hogy milyen további preferenciák kapcsolódnak be egyre szűkülő és egyre specifikusabb kritériumokkal, míg végül választásunk egyetlen személyre összpontosul.

3.5.4. A férfitest mint fitnessindikátor
A férfiak fizikai vonzerejének megítélésében a nőkéhez képest kisebb szerepet játszanak a másodlagos nemi jellegek. Vonzerejüket, mint látni fogjuk, elsősorban az arc jellegzetességei közvetítik. Ennek ellenére a férfitest egyes sajátosságai több-kevesebb figyelemben részesülnek a nők részéről, főként a rövid távú kapcsolatokban. Ennek a jellegét alapvetően a nemi dimorfizmus sajátosságai határozzák meg (Björntorp 1991). A férfiakra keskenyebb csípő, nagyobb mellkas és szélesebb vállak jellemzők. Az átlagos felnőtt férfi mintegy másfélszer nagyobb tö-

212 Meglepő módon ugyanakkor a férfiak vállának a szélessége és általában az izomzatuk nagysága lényegesen kisebb szerepet játszik a nők szexuális érdeklődésének felkeltésében. Az előbbi vizsgálatból is az derül ki, hogy a nők a 0,9-1,0 DCSA tartományon belül az átlagos testsúlyú férfiakat lényegesen vonzóbbnak tekintik a populáció átlagától lefelé és felfelé eltérő - tehát kifejezetten vékony vagy éppen robusztus testalkatú - férfiakkal szemben (3.52. ábra). Más vizsgálatok is azt erősítik meg, hogy a nők mérsékelt preferenciát mutatnak a maguknál izmosabb, erősebb férfiak iránt (Symons 1979). Lehetséges persze az is, hogy ez az optimalizáció a nők részéről az ipari társadalom terméke, és az archaikus társadalmakban nagyobb figyelem övezi a férfiak fizikai erejét. Nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre, hogy ezt a feltevést ellenőrizni tudjuk. Tény azonban, hogy a férfiak fizikai felépítésére vonatkozó női elvárásokat a férfiak sokszor éppúgy felülértékelik, mint a nők a karcsúságra irányuló férfipreferenciákat. Nem véletlen, hogy egy 500 főre kiterjedő vizsgálat szerint a testépítő szalonokban edző férfiak elsősorban a vállukat dolgozzák ki, míg a nők inkább a csípőjük és a lábuk izomzatát erősítik (Mealey 1997). Ugyanez az evolúci-

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

ós érdek működik azokban az öltözködési és dekorációs stílusokban, amelyek a férfiak vállszélességének növelését szolgálják a legtöbb kultúrában (Eibl-Eibesfeldt 1989). Hasonló preferenciák jelennek meg a testmagosság vonatkozásában. A mindennapi megfigyeléseken túlmenően nagyon sok adat van arra, hogy a nők számára fontos potenciális partnerük magassága. Egy több mint ötezer főre kiterjedő angliai vizsgálatban azt találták, hogy az átlag feletti magasságú férfiak nagyobb valószínűséggel találnak hosszú távú partnert, illetve több ilyen partnerrel létesítenek kapcsolatot életük során, mint az alacsonyabbak (Nettle 2002). A már említett magyarországi kutatás szerint a nők hirdetéseikben háromszor olyan gyakran említik meg partnerük magasságát, mint a férfi hirdetők (Bereczkei et al. 1997). A legtöbb vizsgálat szerint azonban ennek határai vannak: a nők a maguknál 15-20 cm-rel magasabb férfiakat tekintik optimálisnak választásuk során, miközben az ehhez képest túlságosan alacsony vagy túlságosan magas férfiak egyaránt rosszabb értékelést kapnak a fizikai vonzerő prioritásskáláján. Nagyon valószínű, hogy a magasság iránti preferencia összefügg a férfiak dominanciájával

3.52. ÁBRA A férfiak vonzerejének megítélése testsúlyuk és derékcsípő arányuk alapján női értékelők által ■ (Forrás: Furnham et al. 1997)

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

213 betegségben, gyakrabban százalékolják le őket, és több közöttük a gyermektelen, mint a népesség más tartományaiban (Nettle 2002). Ez a szelekciós folyamat lényegében az ún. „centrális elv" logikáját követi, amire rövidesen visszatérünk.

és státusával, ezen keresztül pedig talán erőforrás-fenntartó képességükkel. Tény, hogy a magasabb férfiakat valamennyi társadalmi csoportban és foglalkozási ágban nagyobb tekintéllyel és presztízzsel ruházzák fel - méghozzá mindkét nem képviselői -, mint az alacsonyabbakat. Sőt, meglepő módon a magasság valóban szorosan korrelál a vezető pozíciók betöltésével. Azt találták, hogy a magasabb férfiakat nagyobb valószínűséggel nevezik ki valamilyen csoport élére, gyakrabban választják őket vezetőnek, nagyobb fizetést kapnak és gyorsabb az előrejutásuk a hierarchiában (Ellis 1992). Egy jelenlegi, 4500 férfira kiterjedő lengyelországi vizsgálat pedig összefüggést talált a magasság és a szaporodási siker között: a gyerekkel rendelkező férfiak valamennyi korcsoportban szignifikánsan magasabbnak bizonyultak, mint a gyermektelenek, még akkor is, ha a jövedelmet és az iskolázottságot standardizálták (Pawlowski et al. 2000). Az a tény, hogy a nagyon magas és izmos férfiak általában nem vonzóak a nők számára, azt jelzi, hogy nem a jó génekre történő szexuális szelekció játszott elsődleges szerepet a férfias testi jellegek létrejöttében. Inkább az erőforrások, elsősorban a magasabb státusok megszerzésén keresztül gyakorolhattak pozitív hatást a szaporodási sikerre. Továbbra sem világos azonban, hogy mi az oka a nők mérsékelt, viszszafogott érdeklődésének a férfiak testi erejét és magasságát illetően. Lehetséges, hogy a nők preferenciája az átlagos fenotípus iránt annak az evolúciós korlátnak a következménye, hogy a nagyon magas vagy nagyon izmos test fenntartása túlságosan is költséges az energetikai terhek, a csonttörés veszélye, a mobilitás csökkenése és más tényezők miatt. Emiatt a stabilizáló szelekció lenyeste a normál populáció extrém méretű - túl kicsi, illetve túl nagy - fenotípusait, előnyben részesítve azokat, akik választásaik során a modális fenotípusokat tekintik optimálisnak. Ezt a hipotézist bizonyos mértékig alátámasztja a korábban már említett angliai vizsgálat, amelynek keretében azt találták, hogy a népesség nagyon magas tagjai nagyobb valószínűséggel szenvednek valamilyen krónikus

3.5.5. Arc I. A vonzerő univerzális jelzései
Noha a test számos anatómiai jellegzetessége befolyásolja a fizikai, illetve szexuális vonzerőt, vitathatatlan, hogy e tekintetben az arc játssza a legfontosabb szerepet. Természetesen nem csupán az egyes, elkülönült jellegek számítanak a másik nem vonzerejével kapcsolatos ítéleteinkben, hanem az arc mint egész, mint egyfajta „Gestalt" is lényeges információt közvetít. Már Francis Galton rájött a XIX. század végén, hogy ha az individuális arcokból a kor viszonylag egyszerű fotográfiai eljárásait alkalmazva egyetlen arcképet készít, akkor az így konstruált átlagos arc vonzóbb a legtöbb ember számára, mint az egyedi arcok. Felhasználva a modern komputertechnika nyújtotta lehetőségeket, az elmúlt években több hasonló kísérletet végeztek, amelyek alapvetően alátámasztották Galton eredményeit. Az egyéni arcokból kialakított modális fenotípus lényege az, hogy a populációra jellemző átlagértékeket mutatja számos, akár több száz metrikus jellegre, mint pl. a szemszélesség, a fülhosszúság, a pofacsontok távolsága, az ajak nagysága stb. (3.53. ábra). Az eredmények minden esetben Galtont igazolták: a konstruált átlagarcot az ellentétes nemű értékelők előnyben részesítették és magasabbra rangsorolták a szexuális vonzerő tekintetében, mint az individuális arcokat (Langlois és Roggman 1990; Rhodes és Tremewan 1996). Az átlagarc iránti preferencia okát Galton a centrális elv bevezetésével kísérelte megmagyarázni, amelynek egy modern verziója ma is közismert (Symons 1979, Wehret al. 2001). E hipotézis értelmében a stabilizáló szelekció előnyben részesíti azokat, akik a populáció normál megoszlásának középértékeit képviselő fenotípusokat tartják vonzónak, hiszen ezek a modá-

214

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.53. ÁBRA Komputerben átlagolt arcok ■ A felső sor 4, a második sor 8, a harmadik sor 16, a legalsó sor pedig 32 egyéni arcból lett kialakítva (Forrás: Bruce és Young 1998)

lis fenotípusok tekinthetők az adott környezethez való alkalmazkodás optimális változatainak. A normál megoszlás szélső helyein található egyedi, gyakran extrém formák ellenben az

átlagoshoz képest kevésbé jó adaptációkat képviselnek, így velük kapcsolatban nem alakul ki pozitív diszkrimináció. E hipotézis legnagyobb problémája az, hogy nem tud empirikus adatokat nyújtani arra vonatkozóan, hogy az átlagos arcvonások valóban hatékonyabbak voltak az evolúciós környezethez való alkalmazkodásban. Nehéz ugyanis bizonyítani, hogy például az orrméret befolyásolja tulajdonosának túlélési képességét, és hogy a közepes méretű orr jobban hozzájárul ahhoz, hogy hordozója elterjessze a génjeit, mint az ettől eltérő méretű orrformák. Természetesen léteznek biológiai korlátok: elképzelhető, hogy a túl kis orr akadályt jelentene a normális légzés és levegőszűrés szempontjából, míg a túlságosan nagy orr az evés és a látás folyamatait gátolná. Ezek a szélsőséges értékek azonban a normál tartományon kívül vannak, és továbbra sem kapunk választ arra, hogy c tartományon belüli sokféleségből miért preferáljuk az átlagot. Az átlagarc iránti preferenciát jelenleg inkább a patogén rezisztencia modellből vezetik le (Thornhill és Gangestad 1993). Abból indulnak ki, hogy az arcon - és a test más részein - található morfológiai jellegek folyamatosan megoszló fenotípusokat alkotnak a populációban. E normál megoszlás szélső értékein - ahol tehát az extrém jellegek helyezkednek el - általában több homozigótát találunk, míg az átlagos arc magasabb heterozigótasággal jár (Livshits és Kobyliansky 1991). Mindez azt valószínűsíti, hogy az átlagos arc azért vonzó, mert hordozójának genetikai sokféleségét jelzi, következésképpen egészségét, ezen belül a patogénekkel szembeni ellenállóképességét reklámozza. Az arcukon átlagos tulajdonságokkal rendelkező partnerek preferenciája tehát azért jött létre az evolúció során, mert értékes génjeikkel növelték az utódok túlélési képességét. Orvosi kórlapok vizsgálata során a populáció átlagértékeihez közeli arcok tulajdonosainál valóban kevesebb és kisebb megbetegedéseket tapasztaltak a többiekhez képest. A komputerben létrehozott átlagarcokat pedig - nagyobb vonzerejük mellett - egyértelműen egészségesebbnek ítélték meg a másik nem tagjai (Rhodes et al. 2001) (3.54. ábra).

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

215

jelenleg még nem világos azonban, hogy milyen pszichológiai mechanizmusok közvetítik az átlagos fizikai megjelenés és az attraktivitás közötti adaptív kapcsolatot. Lehetséges, hogy vizuális memóriánk a korábban látott arcok egyfajta „prototípusát" hozza létre, de az is lehet, hogy az átlagos arc az egyedi arcok általánosításából keletkező ismerősség, familiaritás benyomását közvetíti. E magyarázatok mindegyikére találhatók kísérleti bizonyítékok, és ez a tény egyrészt azt sugallja, hogy nem egymást kizáró alternatívákról van szó. Másrészt arra mutat, hogy ami az evolúció során szelektálódott, az valószínűleg nem az átlagosság iránti preferencia mint olyan, hanem a korábbi ingerekből való általánosítás kognitív folyamatainak algoritmusa (Halberstadt és Rhodes 2000). Sokan így értelmezik az utóbbi éveknek azokat a meglepő kísérleti eredményeit, amelyek arra mutatnak, hogy a néhány napos csecsemők is azokat a felnőtt arcokat részesítik előnyben, amelyeket maguk a felnőttek. Kiderült, hogy elsősorban az átlagos és szimmetrikus arcokat nézik nagyobb érdeklődéssel, mint a szabálytalan egyedi arcokat (Rubenstein et al. 1999, Slater et al. 1998). A kutatók arra következtetnek, hogy a csecsemők

3.55. ÁBRA Átlagos (modális) arc (A), „szuper" arc (B) és „extra" arc (C) ■ Magyarázata szövegben (Forrás: Perrett et al. 1994)

3.54. ÁBRA

Férfiak általános egészségi állapotának megítélése arcuk átlagossága alapján ■ (Forrás: Rhodes et al. 2001)

egy olyan veleszületett kognitív képességgel rendelkeznek, amelyik az egyedi arcokból átlagos, „centrális" arcmintákat hoz létre. Ezeket könnyebb felismerni és „arcként" osztályozni, mint a többit, később pedig összehasonlítási alapként szolgálnak az egyedi arcok kiértékeléséhez. Miközben az átlagos arc valóban vonzó a legtöbb ember számára (éppen azért, mert fitnessindikátorként működik), más arctípusok ugyancsak fontosak lehetnek a másik nem tagjai iránti ítéleteinkben. Az utóbbi évek vizsgálatai arra mutattak rá - amit egyébként mindennapi tapasztalataink alapján valamennyien sejtünk -, hogy gyakran az átlagostól valamilyen módon eltérő arcokat övezi a legnagyobb érdeklődés. Daniel Perrett és munkatársainak (1994) bonyolult számítógépes technikával készült vizsgálatai voltak az elsők, amelyek új irányba terelték ezt a kérdést. Úgy jártak cl, hogy az egyéni női arcokból - 224 karakterpontot kijelölve - először létrehozták az „átlagos" (modális) arcot. Ezt követően egy másik átlagolást is készítettek, de ezt kizárólag a korábban legvonzóbbnak ítélt individuális arcokból szerkesztették össze (3.55. ábra). A kísérletben alkalmazott amerikai fehér (kaukázusi) és japán férfiak egyaránt ezt a „szuper" arcot részesítették előnyben az egyszerű modális archoz képest. Végül, a konstruált arc vonzerejét mesterségesen fokozták, olyan módon, hogy a „szuper" arc és a modális arc közötti különbségeket minden egyes jelleg tekintetében 50%-kal megnövelték. Ez az arc tehát nem „va-

216

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.56. ÁBRA Ösztrogénmarkerek a női arcon ■ (Forrás: Geary 1998)

ták fel, hogy az ilyen arcok markáns elektrofiziológiai válaszokat váltanak ki a férfiakból, olyanokat, amelyek a pozitív érzelmi reakciókat szokták kísérni (Gangestad 2000). Hasonló vizsgálatok a férfiak arcán is kimutattak olyan univerzális vonásokat, amelyek növelik fizikai vonzerejüket a nők számára (Johnston et al. 2001). Ezek a relatíve széles és hosszú áll, kiugró pofacsontok, vastag szemöldök és az arc középső részének előreugrása (3.57. ábra). Ugyancsak a nagyobb vonzerő irányába mutat a férfiaknál az állcsúcs, felső ajak és az orrtő közötti nagyobb távolság, míg a nőknél a relatíve keskenyebb és rövidebb arc és a kisebb méretű arccsontok. A női és a férfiarc vonzerejét meghatározó jellegek terén megmutatkozó nemi dimorfizmus szoros összefüggést mutat a szervezet hormonháztartásával. Ismeretes, hogy a kamaszkori csontozat növekedését, ezen belül a szemöldökeresz, az áll és az arc alsó, illetve középső területeinek erőteljes fejlődését androgén hormonok

lóságosan" létező arcokból lett összegyúrva, hanem úgy, hogy a korábban attraktívnak tartott tulajdonságokat a komputerben tovább változtatták a nagyobb vonzerő irányába. Az ilyen módon létrehozott „extra" arc minden korábbit felülmúló vonzerővel rendelkezett és mind az „átlagos" , mind pedig a „szuper" arc attraktivitását meghaladta. Más vizsgálatok is azt erősítették meg, hogy a legvonzóbbnak minősített női arcok szisztematikusan eltértek az átlagos arcberendezkedéstől (Grammer és Thornhill 1994, Johnston et al. 2001). Mégpedig úgy, hogy ahhoz képest relatíve nagy szemekkel, magasan ülő pofacsontokkal és az ezt övező zsírpárnákkal, telt ajkakkal és keskeny, kisméretű állal rendelkeznek (3.56. ábra). Valamennyi eddig megvizsgált kultúrában azt találták, hogy ezek alkotják a női arc legvonzóbb és legfelhívóbb jellegeit. Ráadásul minden korábbi elképzeléssel szemben nagy függetlenséget mutatnak az adott kultúra szexuális értékeitől és az ott élő emberek rasszjellegeitől. Laboratóriumi vizsgálatok pedig azt tár-

3.57. ÁBRA Tesztoszteronmarkerek 1998)

a

férfiarcon

(Forrás:

Geary

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

217 alapján vonzónak tartott nők mintegy 20%-kal termékenyebbek, mint az átlagos megjelenésűek (Hill és Hurtado 1996). Amerikai egyetemisták körében szoros összefüggéseket állapítottak meg a férfiak és a nők arcának - független értékelők által megítélt - vonzereje és megbetegedésük gyakorisága között; a vonzó férfiak kevésbé voltak kitéve a szív- és keringési betegségeknek, a vonzó nők pedig kevesebbet panaszkodtak náthára és fejfájásra (Shackelford és Larsen 1999). Egy kanadai vizsgálatban ugyancsak azt találták, hogy az arcvonásaik alapján vonzónak ítélt férfiak és nők kevesebb egészségügyi problémával küszködnek, mint mások (Hume és Montgomerie 2001). Ezek szerint az arc tesztoszteron- és ösztrogénmarkerei valóban megbízhatóan jelzik a szervezet egészségi állapotának bizonyos aspektusait. Úgy tűnik azonban, hogy a szexuális vonzerő többnyire nem egyik vagy másik betegség típussal korrelál, sokkal inkább általános hatása van: a szervezet jobb immunképességét, magasabb homeosztatikus stabilitását jelzi. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy - miként az antropológia korai képviselői is megállapították - az olyan tulajdonságok mint az egyenletes, sima, kiütések nélküli bőr, a fényes haj, fehér fogak stb. valamennyi kultúrában növelik a vonzerőt (Ford és Beach 1951). Azért tekintik őket előnyösnek - többnyire nem a tudatos felismerés szintjén -, mert tulajdonosuk betegségekkel és élősködőkkel szembeni ellenálló képességét reklámozzák (Eibl-Eibesfeldt 1989).

irányítják. A kamaszlányoknak a tesztoszteronhoz képest magas ösztrogénkoncentrációja gátolja az arc csontozatának és izomzatának a növekedését. Az arc középső részeinek párnázottsága és az ajak teltsége ugyancsak a vérben keringő ösztrogén mennyiségétől függ, és egyúttal a test más pontjain található zsírdepók nagyságával is korrelál. Korábban láttuk, hogy a nemi hormonok egyaránt előnyösek és hátrányosak a biológiai rátermettségre nézve. Miközben a tesztoszteron fokozza a szervezet aktivitását és libidóját, gyengíti az immunrendszert. Az ösztrogén növeli a termékenységet, de ennek következtében fontos erőforrásokat von el a szervezetből, anyagcsere-melléktermékei pedig gyakran toxikusak. Mindez arra a következtetésre ad alapot, hogy ezek az arcvonások olyan fitnessindikátorok, amelyek megbízható módon jelzik a szervezet egészségét és fertilitását. A szexuális vonzerő és párválasztás evolúciós kutatásának meghatározó alakjai (Randy Thornhill, Steven Gangestad és Karl Grammer) új alapokra helyezték az arcvonások felhívó jellegével kapcsolatos eddigi tudásunkat. Az általuk javasolt magyarázat szerint - amely a „patogén rezisztencia" és a „jó gén" modelleken alapul (3.4.1.) - csak azok a férfiak és nők képesek elviselni az eltúlzott szexuális jellegek költségeit, akik kiváló képességekkel rendelkeznek az energetikai és immunológiai hátrányok ellensúlyozására (Thornhill és Gangestad 1993, 1999a, Thornhill és Grammer 1999). Más szóval, ezek az arcon megjelenő „nőies" és „férfias" tulajdonságok olyan fenotípusos jelzések - ösztrogénmarkerek, illetve tesztoszteronmarkerek -, amelyek jelzik tulajdonosuk átlagon felüli genetikai kondícióját, így pl. heterozigótaságát, ellenálló képességét. Ennek fényében nem meglepő, hogy az eddigi vizsgálatokban a vonzó arcok tulajdonosairól mindkét nem tagjai következetesen azt tartották, hogy egyúttal egészségesebbek is, mint a többiek. (Kalick et al. 1998, Rhodes et al. 2001). Sőt az arc vonzereje a tényleges fizikai kondícióval is korrelál. A paraguayi Ache indiánok között folytatatott vizsgálatok azzal az eredménynyel jártak, hogy a csoport tagjai által arcuk

3.5.6. Arc II. A vonzerő kontextusfüggő sajátosságai
A képet lényegesen bonyolítja, hogy az arc által közvetített vonzerő nem kis mértékben függ az illető személy belső állapotától, a párjával való kapcsolat jellegétől, és számos más környezeti feltételtől. A már korábban ismertetett számítógépes kísérleti technikát, illetve annak továbbfejlesztett változatait használva olyan módon állítottak elő konstruált arcokat, hogy csökkentették vagy növelték az átlagos férfi-, illetve női

218

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.58. ÁBRA Az emberi arc maszkulinizációja (jobbról balra) és feminizációja (balról jobbra) ■ (Forrás: Johnston et al. 2001)

arc közötti különbségeket. Ennek köszönhetően képesek voltak az arcokat mindkét nem esetében maszkulin vagy feminin irányba eltolni (Perrett et al. 1998, Johnston et al. 2001). (3.58. ábra) A nők „férfiasítása" egyértelműen negatív hatással volt vonzerejükre, míg további „nőiesítésük" a kisebb áll és orr, szélesebb ajkak és a nagyobb szemek irányába növelte az ilyen módon manipulált arcok attraktivitását. Mint az értékelést végző férfiak beszámolóiból kitűnt, elsősorban a nők fiatalságával és egészségével kapcsolatos pozitív ítéleteik száma növekedett meg. Más vizsgálatok ugyancsak azt erősítették meg, hogy a „nőies", attraktív arcokat a férfiak két-három évvel fiatalabbnak ítélték meg az átlaghoz képest (Barber 1995, Shackelford és Larsen 1999). Ez nem véletlen, hiszen az említett arcvonások valóban olyan fiatalkori, ún. juvenilis tulajdonságok, amelyek fokozottan jellemzőek a felnőttkor előtti fejlődési stádiumokra. Neoténiás jellegeknek is hívják őket, azon az alapon, hogy az emberi faj egyik sajátossága a lassú érés és a meghosszabbodott gyermek- és ifjúkor (lásd részletesen 4.3.1.). Az arcvonásokon kívül ilyen még a test szőrtelensége, a bőr alacsonyabb pigmentáltsága, kis kezek és lábak stb. Kultúrközi vizsgálatok figyelemre méltó egyöntetűséget találtak e tekintetben: az európai, ázsiai és afrikai nők közül mindenhol azokat tartották a legvonzóbbnak, akik neoténiás arcvonásokkal rendelkeznek (Cunningham et al. 1995). Ezek a tulajdonságok - amelyeket a férfiak a leginkább nőiesnek tartanak - úgy tűnik azzal növelik a nők párértékét, hogy mintegy eltúlozzák fiatalságu-

kat. Olyannyira, hogy pl. egy vizsgálatban a legvonzóbbnak tartott arcon mért szem-áll távolság megfelelt a 11 éves korú lányok átlagos méretének. Sőt, az amerikai fotómodellek arcának különböző arányai - pl. orrhossz/archossz, szemszélesség/archossz stb. - alapján kalkulált „életkor" mindössze hét év volt (Jones 1995)! Általában véve a férfi kísérleti személyek számára a nők vonzereje annak arányában növekedett, ahogy a nők tényleges kora és az arcvonásaik alapján megbecsült koruk közötti különbség növekedett. Egyesek mindebből arra következtetnek, hogy bizonyos neoténiás jellegek olyan „szupernormális" ingerekként hatnak, amelyek nem az aktuális genetikai minőséget jelzik (Jones 1996). Inkább tekinthetők megtévesztő jelzéseknek, amelyek a humán evolúció során - valószínűleg egy elfutó szelekció keretében - eltúlozták a férfiak eredeti preferenciáit a fertilitással összefüggő fiatal életkor iránt. Ezt az ún. érzékszervi részrehajlás elmélet (sensory bias theory) magyarázza: a férfiak fiatalsággal kapcsolatos érzékszervi preferenciái fokozatosan a nők neoténiás tulajdonságaira szelektáltak (Miller 1998). A nők számára azután fiatalságuk felerősített jelzései a magas párértékkel rendelkező férfiakért folytatott vetélkedés eszközévé váltak. Valószínűleg így van ez ma is, gondoljunk csak a női make-up kelléktárára és a plasztikai sebészet jelenlegi szerepére, amelyeknek minden mást felülmúló célja a fiatalság megőrzése. A csalás-hipotézissel kapcsolatban a legtöbb kutató egyetért azzal, hogy a fizikai vonzerő

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

219 növekedtek az olyan negatív jelzők, mint „álhatatlan"„barátságtalan", „önző", „fenyegető", „erőszakos". A férfiarcok fokozatos feminizációja (juvenilizációja) ezzel szemben azzal jár, hogy a női értékelők egyre inkább tulajdonosuk barátságosságát, együttműködését és őszinteségét hangsúlyozzák. Így nem meglepő, hogy több vizsgálat során a megkérdezett angol, amerikai és japán egyetemista lányok kifejezetten a kissé „feminin" férfiakat tartották a legvonzóbbnak a maszkulin-feminin skála más tartományaihoz képest (Perrett et al. 1998, Rhodes et al. 2000). Világosabb képet kaphatunk a férfiak fizikai vonzerejével kapcsolatos női preferenciákról, ha azokat a női szexuális stratégiák kontextusában vizsgáljuk. Az utóbbi évek kutatásai nyomán kiderült, hogy a nők párválasztási kritériumai változásokat mutatnak menstruációs ciklusuk folyamán, és nagymértékben függnek attól, hogy szexuális kapcsolatuk milyen valószínűséggel vezet fogamzáshoz. Nevezetesen, az ovulációhoz közel eső napokban (a menstruációt követő 7-14 nap között) a közepesen maszkulin férfiarcok iránt lényegesen nagyobb érdeklődést mutattak, mint ciklusuk más időszakaiban (Penton-Voak és Perrett 2000, Johnston et al. 2001) (3.59. ábra). Ez nyilvánvalóan összhangban van a „jó gén" modellel: akkor a legérzékenyebbek az egészség és immunképesség fenotípusos markereire, amikor megtermékenyülésük a legvalószínűbb. A peteérést követő, kevéssé fertilis időszakban ezzel szemben a kevésbé maszkulin, inkább az enyhén feminin arcokat tartják vonzónak. A férfiak fizikai vonzerejével kapcsolatos női párválasztási preferenciák ugyancsak nagymértékben függnek a jövőbeli párkapcsolat várható időtartamától ós szorosságától. Azt találták, hogy a nők elsősorban rövid távú, alkalmi partnereiknél, illetve házasságon kívüli kapcsolataikban értékelik magasra a maszkulin vonásokat, hoszszú távú kapcsolataikban viszonylag kisebb szerepet játszik párjuk férfias megjelenése (Little et al. 2002a, Penton-Voak et al. 1999). Ez feltűnően egybecseng Baker és Bellis korábban említett hipotézisével (3.3.6.), amely szerint a nők - éppúgy, mint a férfiak - olyan komplex párválasztá-

evolúciójában valóban szerepet játszhattak a megtévesztő szignálok Ez olykor maladaptív preferenciákhoz vezet. Egy vizsgálatban azt találták, hogy egyetemista fiúk szexuálisan éppoly vonzónak találják a serdülő lányokat, mint saját korosztályuk nőtagjait (Rice et al. 1993). Sőt, a neoténiás jellegek iránti erőteljes szexuális drive bizonyos körülmények között patológiás torzulásokhoz vezet egyes férfiak körében. Többen úgy gondolják, hogy a pedofília a férfiak szexuális fejlődésének korai, kritikus szakaszában megjelenő, abnormális ingerek hatására alakul ki egy operáns kondicionálás eredményeként (Mealey 2000a). Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a legvonzóbb női arc a neoténiás jellegek túlsúlya mellett tartalmaz olyan vonásokat, amelyek a szexuális érettséggel kapcsolatosak és tesztoszteronszabályozás alatt állnak. Azt találták, hogy a legvonzóbb női arcokon általában középen helyezkednek el a juvenilis tulajdonságok, míg az arc periferikus részein több érett jelleget - pl. kiugró pofacsontokat - lehet felfedezni (Cunningham et al. 1997). Visszatérve a korábbi kísérletre, a férfiak arcának manipulációja nem várt eredményeket hozott. Kiderült, hogy feminizációjuk és maszkulinizációjuk egyaránt növeli vonzerejüket, de különböző kontextusban (Perrett et al. 1998, Johnston et al. 2001) (3.58. ábra). A legtöbb vizsgálat szerint a nők magasabbra értékelik a maszkulin irányban módosított férfiarcokat, amelyek pontosan azokat a tesztoszteronmarkereket nagyítják fel (széles áll, kiugró pofacsontok, hangsúlyos szemöldökeresz), amelyek a „jó gén" modell szerint a szervezet aktivitását és egészségét reklámozzák. Nem véletlen, hogy a nők ehhez az archoz olyan tulajdonságokat párosítottak, mint dominancia, érettség, férfiasság, egészség. Ugyancsak a dominanciát és az érettséget szimbolizálja a szakáll, sőt egyes vizsgálatok szerint a kopaszság is, amelyek egyébként szintén tesztoszteronfüggő jellegek (Muscarella és Cunningham 1996). Mindazonáltal a vonzerő és a maszkulinitás közötti összefüggés távolról sem bizonyult lineárisnak. A férfias jellegek erősödésével együtt

220

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.59. ÁBRA A feminin és maszkulin férfiarcok iránti női preferencia a havi ciklus fogamzóképes (ovuláció) és nem fogamzóképes (a menstruációt követő 1-5 nap) időszakában ■ (Forrás: PentonVoak et al. 2000)

si stratégiával rendelkeznek, amelyen belül reproduktív érdekeik szerint kapcsolnak az egyik viselkedési alternatíváról a másikra. Rövid távú, illetve házasságon kívüli kapcsolatokban elsősorban a maszkulin vonásokat (tesztoszteronmarkereket) mutató férfiakat tartják vonzónak, akiktől értékes géneket nyerhetnek gyermekeik számára. Hosszú távú kapcsolataikban viszont nagyobb figyelmet fordítanak partnerük feminin tulajdonságaira, amelyek feltehetően e partner nagyobb együttműködési készségét és elkötelezettségét jelzik. Lehetséges tehát, hogy a férfiak arcán megjelenő fitnessindikátorok erősen befolyásolják a nők párválasztással kapcsolatos döntéseit. Ezek a döntések kontextusfüggőek: bonyolult módon változnak a fogamzás valószínűsége, a párkapcsolat jellege és a férfiak tulajdonságai függvényében. Valószínű, hogy az optimálisan attraktív férfi arc minden egyes környezetben a maszkulin és feminin sajátosságok valamilyen keveréke, egyfajta adaptív kompromisszuma (Cunningham et al. 1997, Gangestad és Simpson 2000).

3.5.7. Szimmetria
A fizikai vonzerő megjelenítésében fontos szerepet játszik egy olyan testi adottság, amely nem

csupán általános szexuális kritériumnak tekinthető, de ráadásul mindkét nem nagy figyelmet fordít rá. Ez a jelleg a testi szimmetria, különösképpen az arc szimmetriája, amely kevés nemi dimorfizmust mutat: minden eddigi adat szerint ugyanúgy befolyásolja a férfiak és a nők párválasztását (3.60. ábra). A szimmetria figyelemre méltó esztétikai jelentőségét az evolúcióelmélet a következőképpen magyarázza. Genetikai kutatások azt mutatják, hogy a bilaterális testrészek - végtagok, ujjak, szemek, pofacsontok stb. - mindkét oldalát ugyanaz a génkészlet hozza létre a homebox genetikai rendszeren belül. Ez azt jelenti, hogy ha az egyedfejlődés során semmilyen káros hatás nem lép fel, a szervezet tökéletesen szimmetrikus lesz, azaz egyforma méretű morfológiai jellegeket mutat bal és jobb oldalon. Ez azonban nagyon ritkán van így. A környezeti és genetikai stressz, a paraziták, káros mutációk, tartós táplálékhiány, betegségek, beltenyészet stb. kisebb-nagyobb eltéréseket okoznak a tökéletes szimmetriához képest. Ennek az eltérésnek a mértékét az határozza meg, hogy az egyed milyen genetikai konstrukcióval rendelkezik, ez pedig elsősorban a genetikai sokféleség (heterogenitás) fokától függ, amely többek között a szervezet immunképességét is döntően befolyásolja. Minél jobb genetikai minőséggel rendelkezik egy élő-

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

221 Emberek körében az átlagosnál magasabb FA ugyancsak számos negatív következménnyel jár: megnövekszik a skizofrénia, az alacsony születési testsúly és a Down-kór valószínűsége. Azok a férfiak és nők, akiknek az arcán relatíve magas FA-t mértek, erősebb hajlamot mutatnak a depresszióra és az érzelmi labilitásra, gyakrabban számolnak be fejfájásról és emésztési problémákról (Shackelford és Larsen 1999). Általában véve is pozitív korrelációt találtak az orvosilag diagnosztizált tünetek, rendellenességek száma és a fluktuáló aszimmetria mértéke között (Milne et al. 2003). Az intelligencia tekintetében mért egyéni különbségek ugyancsak eredhetnek a fejlődési sebezhetőségből: kimutatták, hogy a testi aszimmetria fordítottan arányos az IQ értékeivel (Furlow et al. 1997). Maja indiánok falvaiban - ahol a fertőző megbetegedések nagyon gyakoriak - azt találták, hogy a magas FA-val rendelkező férfiak és nők lényegesen gyakrabban szenvednek súlyos betegségekben (tuberkulózis, malária stb.), mint szimmetrikusabb társaik (Waynforth 1998). Nem csupán a mortalitás, hanem a fertilitás is összefügg a fejlődési stabilitással: a különböző testi jellegeken mért fluktuáló aszimmetria negatívan korrelál az ejakulátumban található spermiumok számával és mozgási sebességével (Manning et al. 1998). Miközben a káros környezeti hatások véletlenszerűek és egyediek, annak a mértéke, hogy e hatások ellenében az egyén mennyire képes biztosítani normális fejlődését, genetikai tényezőkön múlik (Moller 1999). Ez azt jelenti, hogy a fejlődési stabilitás képessége öröklődik, bár az öröklékenység mértéke nem túl magas. Ennek következtében a szimmetrikus - azaz kisebb FA-t mutató - egyedek értékes génjeiket átadva növelik utódaik életképességét és patogénekkel szembeni ellenállóképességét. Mindebből pedig az következik, hogy az élőlények várhatóan a relatíve szimmetrikus élőlényeket részesítik előnyben választásaik során. Mégpedig úgy, hogy az aszimmetria detektálása elsősorban a szexuális szelekció által létrehozott jellegeken történik (Watson és Thornhill 1994). Ennek az az oka, hogy a szexuális vetélkedésben fontos

lény, annál nagyobb esélye van arra, hogy kivédje a káros környezeti tényezőket. Homeosztatikus mechanizmusai ugyanis elég erősek ahhoz, hogy stabil pályán tartsák az egyedfejlődést. A szimmetria mértéke ennek megfelelően az élőlénynek azt a képességét mutatja, hogy képes a „normális" fejlődést kanalizálni a káros hatások ellenében (Gangestad és Thornhill 1999, Thornhill és Gangestad 1999a). A genetikailag kevésbé rátermett élőlényekben ellenben, elsősorban azokban, amelyek nagyobb homozigótaságot mutatnak, növekszik a fluktuáló aszimmetria (FA) szintje, azaz a tökéletes szimmetriától való random eltérés foka. A „fluktuáló" jelző abból származik, hogy az aszimmetria iránya nem áll genetikai szabályozás alatt és nem irányító szelekció hozza létre, hanem véletlenszerű, sztochasztikus folyamatok során keletkező, viszonylag kis mértékű ingadozásokat mutat (Thornhill és Gangestad 1993). Minél alacsonyabb a fluktuáló aszimmetria értéke - és ezzel párhuzamosan minél nagyobb a genetikai heterogenitás -, annál jobb az egyed ún. fejlődési stabilitása, és ennek következtében kedvezőbb fitnesstulajdonságokat mutat. Anders Moller (1997) egyik sok száz fajra kiterjedő metaanalízise feltárta, hogy a relatíve szimmetrikusabb élőlények gyorsabb növekedési rátát, kisebb fertőzöttséget, jobb versengő képességet, nagyobb fertilitást és párzási sikert, továbbá hosszabb élettartamot mutatnak, mint a mért jellegek tekintetében nagyobb FA-t mutató fajtársaik.

3.60. ÁBRA Normál arc (bal oldal) és a komputerben létrehozott szimmetrikus „változata" ■ (Forrás: Jones et al. 2001)

222 morfológiai fegyverek és a másik nem szexuális érdeklődését felkeltő epigám jellegek átlagosan nagyobb mértékű aszimmetriát mutatnak, mint azok, amelyek nincsenek alávetve a szexuális szelekciónak. Ez pedig valószínűleg azért van, mert a szexuális jellegek nagyobbak és költségesebbek, mint más testi tulajdonságok, ezért sérülékenyebbek a külső és belső tényezők okozta fejlődési rendellenességek iránt. Ezért van az, hogy ezek a jellegek különösen megbízható jelzései a fizikai kondíciónak. A Drosophila melanogaster nevű gyümölcslégynek azok a hímjei lesznek a legsikeresebbek a nőstények feléjük irányuló választásaiban, amelyek nagy termetűek és szimmetrikusak, elsősorban azokban a jellegekben, amelyek udvarláskor szexuális szignálokként szerepelnek (pl. szárnyak). A skorpiólegyek nőstényei a hímek által kibocsátott feromonok jelzései alapján olyan párt választanak, amely relatíve csekély FA-t mutat, A füsti fecskénél - a már említett kísérletsorozat keretében - azt találták, hogy a farktollak elrendeződésében alacsony fluktuáló aszimmetriát mutató hímek korábban párzanak és több utódot nemzenek, mint aszimmetrikusabb fajtársaik. A nőstény antilopok annak a hímnek a háreméhez csatlakoznak, amelynek szimmetrikusabbak a szarvai (Moller és Pomiankowski 1993, Alcock 1998). Ugyanez a tendencia fedezhető fel az emberi párválasztás során. Őseink arra szelektálódtak, hogy előnyben részesítsék párjuk szimmetrikus felépítését, miután ez olyan fitnessindikátor, amely jelzi tulajdonosának genetikai minőségét, elsősorban patogénekkel szembeni ellenállóképességét. Az utóbbi évtizedben számtalan vizsgálat mutatta ki, hogy a nagyobb szimmetriát mutató arcberendezést az ellentétes nemű személyek magasabbra értékelik a szexuális vonzerő tekintetében, mint a kevésbé szimmetrikus arcokat (Gangestad et al. 1994, Hume és Montgomerie 2001, Johnston et al. 2001, Mealey et al. 1999). (3.61. ábra) A szemek szélessége, a fül hosszúsága, a pofacsontok elhelyezkedése és más jellegek alapján mért fluktuáló aszimmetria mértéke negatívan korrelált az egyén attraktivitásával mind a férfiaknál, mind

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.61. ÁBRA Összefüggés az arcszimmetria és a másik nem tagjai által megítélt vonzerő között ■ (Forrás: Hume és Montgomerie 2001)

a nőknél. A jelenlegi kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy a komputerben megfelelő technikával szimmetrikussá alakított arcokat a másik nem képviselői lényegesen vonzóbbnak tartják, mint az eredeti arcokat (3.60. ábra). Sőt, a szimmetria „mesterséges" növelésével folyamatosan növekszenek a vonzerő kapott pontszámai (Johnston et al. 2001, Perrett et al. 1999, Rhodes et al. 1998, 1999). A magasabb vonzerő nagyobb párértékkel ruházza fel tulajdonosát: az egyik vizsgálatban mindkét nem tagjai esetében az derült ki, hogy minél szimmetrikusabbak, annál korábban kezdik el szexuális életüket, és annál több szexuális partnerrel rendelkeznek (Thornhill és Gangestad 1994). A nagyobb attraktivitás és a kis FA egyúttal jobb egészséggel jár együtt az értékelők szemében. Sőt, egy jelenlegi vizsgálat eredmé-

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

223 azonos esésű - mellekkel rendelkező nőket szexuálisan vonzóbbnak tartják az aszimmetrikusakhoz képest (Singh 1995b, Moller et al. 1995). A nagy mellek általában aszimmetrikusabbak, mint a kisebbek, így a relatíve nagyméretű, szimmetrikus mellek iránti preferencia, amely a legtöbb kultúrára jellemző, valószínűleg azzal függ össze, hogy az ilyen mellek - költséges jellegük miatt - különösen megbízható fitnessindikátorok. Ezt mutatja az is, hogy a nők melleinek szimmetriája összefüggésben van fertilitásukkal. Spanyolországból és az USA-ból származó adatok azt mutatják, hogy az e téren relatíve magasabb fluktuáló aszimmetriát mutató nőknek kevesebb gyerekük születik 45 éves korukig, még akkor is, ha foglalkozási státusukat és iskolázottságukat standardizálták (Moller et al. 1995) (3.62. ábra). Az utóbbi években nagyon sok vizsgálatot végeztek a szimmetriával kapcsolatban. Egy kissé talán bizarr kísérletből az derült ki, hogy a kis FA-val rendelkező férfiak partnerei többször éltek át orgazmust közösülésük folyamán, mint azok, akik a kevésbé szimmetrikus férfiakkal létesítettek szexuális kapcsolatot (Thornhill et al. 1995). Több kísérletben azt találták, hogy a nők

nyei azt valószínűsítik, hogy a vonzerő és az arc-szimmetria között talált összefüggést éppen az egészségre vonatkozó ítéletek közvetítik (Jones et al. 2001). Azaz a szimmetrikus arcot talán azért tartjuk vonzónak, mert egészségesebb hatást kelt. Ez az eredmény egybevág azzal a korábban említett ténnyel, hogy a szimmetria mint fitnessindikátor jelzi a szervezet ellenállóképességét, fertilitását, fejlődését. Mindez együtt nagyon is kétségessé teszi - vagy legalábbis korlátok közé szorítja - annak a hipotézisnek az érvényességét, miszerint a szimmetria egyszerűen azért vonzó, mert az agy megfelelő felismerő rendszerei könnyebben dolgozzák fel a szimmetrikus elrendezésű ingereket (Enquist és Arak 1994). Az arcon kívüli kétoldali testi jellegek - az ujjak hossza, a csukló szélessége, boka átmérője stb. - tekintetében mért FA ugyancsak negatívan korrelál tulajdonosuk vonzerejével és fizikai kondíciójával (Tovée et al. 2000). Kétséges persze, hogy akár a férfiak, akár a nők képesek volnának közvetlenül megítélni a testi jellegek aszimmetriájának mértékét. Mindennapi kapcsolatainkban ugyanis aligha vesszük észre a szimmetrikus elrendeződéstől való kis eltéréseket, amelyek kevesebb mint egy százalékát teszik ki az adott jelleg méretének. Az viszont tény, hogy a testi szimmetria, az arc-szimmetria és a vonzerő szorosan korrelál egymással (Thornhill és Grammer 1999). Valószínű, hogy ugyanaz a fejlődési instabilitás húzódik meg az egyes fluktuáló aszimmetriák mögött. Az is valószínű ugyanakkor, hogy a másik nem vonzerejének felbecsülésében elsősorban az arcvonások szimmetriájára irányuló detektálási képesség vesz részt. A női mell szimmetriája e tekintetben bizonyos mértékig kivételt képez más testi (arcon kívüli) jellegekhez képest, amennyiben valószínűleg közvetlenül is szerepet játszik a vonzerő megállapításában. Mint másodlagos nemi jelleg, amelyet a szexuális szelekció hozott létre, átlagosan magasabb FA-t - alacsonyabb fejlődési stabilitást - mutat más morfológiai bélyegekhez képest. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a férfiak a szimmetrikus - azonos méretű, illetve

3.62. ÁBRA A női mell aszimmetriája (FA) és a termékenység összefüggése (USA) ■ (Forrás: Moller et al. 1995)

224

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.63. ÁBRA Összefüggés a férfiak (10 jellegen mért) testi szimmetriája és az általuk elkövetett erőszakos cselekedetek száma között ■ (Forrás: Furlow et al. 1998)

szexuálisan vonzóbbnak ítélték azoknak a férfiaknak a testszagát, akik - egy független mérés során - nagyobb testi szimmetriát mutattak (Rikowski és Grammer 1999). Ez megint azt mutatja, hogy a szimmetrikus elrendeződés preferálása nem egyszerűen a vizuális rendszer működési sajátosságaiból fakad. Kiderült az is, hogy a szimmetria összefügg a férfiak versengőképességével, ami valószínűleg az intraszexuális szelekció hatását tükrözi. Az idevonatkozó vizsgálatok azt mutatják, hogy a nagyobb testi szimmetriával rendelkező férfiak fizikailag erősebbek, izmosabbak és aktívabbak, több verbális és fizikai agressziót mutatnak és általában dominánsabbak, mint aszimmetrikusabb társaik (Gangestad és Thornhill 1997a, Furlow et al. 1998). (3.63. ábra) Rámenősebbnek mutatkoznak a nők figyelmének a felkeltésében és gyakrabban hangoztatják fölényüket riválisaikkal szemben (Simpson et al. 1999). Egyelőre nem tudjuk azonban, hogy a szimmetria milyen mértékben játszik szerepet a másik fél vonzerejének megítélésében, más testi jellegekhez viszonyítva. A kísérletek szerint a test - tehát az arcon kívül mért jellegek - szimmetriája alacsonyabb felhívó jelleggel rendelkezik, mint a testsúly (testtömegindex) vagy a derék-csípő arány (Tovée et al. 2000). Az arc szim-

metriája ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír a párválasztásban, de természetesen más jellegekkel bonyolult kölcsönhatásban, amelyet ma még kevéssé értünk. Egy érdekes vizsgálatban pl. nőket kértek meg arra, hogy vonzerő tekintetében rangsoroljanak férfi teljes arcokat, illetve fél-arcokat, amelyeket az előbbiekből képeztek a függőleges tengely mentén történő kettéosztással (Scheib et al. 1999). Kiderült, hogy nem csupán a szimmetrikus arcokat értékelték magasra, hanem a belőlük előállított fél-arcokat is, noha ez utóbbiak természetesen semmiféle információt nem nyújtottak a szimmetriáról. Más szóval, a fél-arc vonzereje éppoly szorosan korrelált a fluktuáló aszimmetria mértékével, mint az egész arc vonzereje. Ez abból származott, hogy a teljes arc FA-ja szoros megfelelést mutatott a fél arc alsó részének a hosszúságával és a pofacsont méretével. A szimmetrikusabb férfiak ugyanis nagyobb állal és kiugróbb pofacsontokkal rendelkeznek a többiekhez képest. Úgy tűnik a vizsgálatokból, hogy a szimmetria és a maszkulin jellegek együttes megjelenéséért egyaránt a relatíve magas tesztoszteronszint tekinthető felelősnek. Egy másik vizsgálat során ugyancsak azt találták, hogy a férfiak vonzerejét erőteljesebben befolyásolják a maszkulin arc fenotípusos markerei, mint maga a szimmetria (Johnston et al. 2001). Az ilyen és hasonló kutatási eredmények következtében egyre valószínűbbnek látszik, hogy a szimmetria közvetlen hatása az attraktivitásra nem olyan robusztus, ahogyan korábban gondolták. Semmiképpen sem tekinthető a legfőbb kulcsnak vagy - D. Singh korábbi elnevezésével élve - „elsődleges szűrőnek", amely által az egyének minden mást megelőzve felmérik mások vonzerejét. Hozzátesszük, hogy ez természetesen bármely más fenotípusos markerre is igaz, akár az arcon, akár a testen helyezkedik el. Valószínű, hogy az optimális vonzerővel azok az arcok rendelkeznek, amelyek valamilyen arányban keverik a szimmetrikus és aszimmetrikus (tehát a tesztoszteron- és ösztrogénmarkerek által meghatározott) elrendezéseket, a neoténiás és az érett vonásokat, az egyedi és az átlagos jellegzetességeket, és a megfelelő kombi-

3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ

225 egyik előállítása és fenntartása költséges, állandó átkapcsolások (trade-offok) történnek közöttük, attól függően, hogy a szervezet hogyan tudja véges erőforrásait felosztani és átcsoportosítani abból a célból, hogy az adott környezetben optimális jelzéseket tudjon kibocsátani. Ez azt jelenti, hogy a szexuális szelekció nem volt képes valamennyi fenotípusos markert a maximális értékéig kifejleszteni (Miller 2000a). A nagy női mellek általában nem szimmetrikusak, az egyébként vonzó átlagos arcok „nem elég" férfiasak vagy nőiesek, és így tovább. Ebből két dolog következik. Az egyik az, hogy a potenciális partner vonzerejét általában többféle szempontból, többféle aspektusban ítéljük meg. Gyakran különböző modalitásokat működtetünk, így pl. a szimmetriadetektálásban vizuális és szagingerek egyszerre is részt vehetnek. Nagyon valószínű, hogy az arc és a test különböző jellegzetességei nem különülnek el teljesen egymástól az észlelés során, hanem egyetlen átfogó fenotípusba szerveződnek, amely egyfajta Gestaltként jelzi tulajdonosa egészségét és fertilitását (Fink és Penton-Voak 2002). Más szóval, az egyedi kulcsok egy komplex szexuális jelzőrendszerben összegződnek és ez váltja ki (vagy nem váltja ki) érdeklődésünket. Hogy ez miképpen történik, arról egyelőre keveset tudunk. Lehetséges, hogy korábban említett „szűrők hierarchiája" működik, amennyiben több, egymáshoz kapcsolódó, de egyre szűkülő hatású perceptuális rendszer lép működésbe a különböző fenotípusos markerek jelzéseire. Ugyancsak vizsgálni kell azoknak a kognitív folyamatoknak a természetét, amelyek az egyéni arcok egyes jellegeivel kapcsolatos benyomásokat a vonzerő globális ítéletévé rendezik össze. A fitnessindikátorok trade-offjának másik következménye az, hogy a szexuális szelekció a stratégiák óriási sokféleségét hozta létre abból a célból, hogy adott kontextusban a megfelelő, optimális jelzések működjenek. Ez teszi lehetővé a szexuális kritériumok és preferenciák kulturális sokszínűségét. Egyik történelmi-társadalmi szituációban az egyik, a másik kontextusban a másik fenotípusos marker iránti preferencia válik előnyössé. A törzsi társadalmakban a

nációját alkotják ezeknek. Hogy melyik fenotípusos marker milyen súllyal, milyen arányban és milyen kontextusban befolyásolja a vonzerőt és ennek megfelelően a potenciális partner döntéseit, azt a jövő kutatásainak kell tisztázniuk.

3.5.8. Néhány záró megjegyzés
Az eddig elmondottak erőteljesen húzzák alá azt a tételt, hogy a fizikai vonzerővel kapcsolatos ítéletek nem teljesen önkényesek és relatívek, ahogyan sokáig képzeltük. A kulturális variabilitás mögött felfedezhetők bizonyos univerzális preferenciák, amelyek adaptív algoritmusokra épülnek, és végső soron a potenciális partner reproduktív értékével és genetikai kondíciójával kapcsolatosak. Kultúrközi vizsgálatok azt mutatják, hogy szexuális érdeklődésünket mindenhol alapvetően ugyanazok a kulcsok váltják ki - derék-csípő arány, szimmetria, a női és férfi arc hormonfüggő markerei stb. és az evolúcióelméletből bejósolhatóak a rájuk adott válaszok mintázatai (Anderson et al. 1992, Cunningham et al. 1995, Mealey 2000). Egy nem kevesebb mint 919 vizsgálatot elemző meta-tanulmány azt találta, hogy nagyfokú egyetértés uralkodik - nem csupán egy adott kultúrán belül, hanem kultúrák között is - a tekintetben, hogy ki tekinthető fizikailag, illetve szexuálisan vonzónak (Langlois et al. 2000a). A vonzerő univerzális standardjai evolúciós eredetűeknek tekinthetők, még akkor is, ha a társadalmi folyamatok messzemenően befolyásolják helyi kifejeződésüket és intézményesülésüket. Nagyon valószínű, hogy az attraktivitás különböző jelzéseivel kapcsolatos ítéleteinket és döntéseinket területspecifikus pszichológiai mechanizmusok szabályozzák. Általában azokat a tulajdonságokat tartjuk vonzónak, amelyek megbízható módon jelzik az egyénnek azt a képességét, hogy a szervezet rendelkezésére álló erőforrásokat hatékonyan használja fel. Mármost mindegyik fitnessindikátor más-más aspektusát reklámozza a potenciális partner fizikai és kognitív rátermettségének. Miután mind-

226 testsúly fontos szerepet játszik a párválasztásban, a modern ipari társadalmakban viszont a derék-csípő arány legalább ilyen lényeges a vonzerő megítélésében. Ez a sokféleség azonban nem mond ellent az evolúciós univerzalitásnak, sőt gyakran arra épül. Bizonyos társadalmakban például a fizikai vonzerő nagyobb jelentőséggel bír, mint másokban. Egy 29 társadalmat magában foglaló kultúrközi vizsgálatból kiderült, hogy ez pontosan megfelel a patogén rezisztencia modellből fakadó elvárásoknak: a fizikai megjelenés annál fontosabb az illető társadalom számára, minél nagyobb az adott népesség átlagos fertőzöttsége, parazitaterheltsége (Gangestad és Buss 1993) (3.64. ábra). Az evolúciós eredetű univerzalitás és a kulturális sokféleség sokszor rendkívül összetett módon, mozaikszerűen jelenik meg a vonzerővel kapcsolatos értékítéletekben. így például azt találták, hogy a afrikai és európai eredetú amerikai férfiak nagyfokú egyetértést tanúsítanak a női arc szépségével kapcsolatban, amennyiben mindkét rassz tagjai magasra értékelték a neoténiás vonásokat és az átlagosnál világosabb arcbőrt. Ugyanakkor nagy különbség mutatkozott a női alak iránti preferenciákban: a fekete férfiak a teltebb, a fehérek a karcsúbb nőket részesítették előnyben (Cunningham et al. 1995). Világos, hogy a vonzerővel kapcsolatos kritériumokat és attitűdöket csak egy komplex, több

3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.64. ÁBRA A fertőző megbetegedések előfordulási gyakorisága (parazitaelterjedtség) és a fizikai vonzerő fontosságának mértéke 29 kultúrában ■ (Forrás: Gangestad és Buss 1993)

szintre tagolódó magyarázó keretben lehet kielégítően értelmezni, ahol az evolúciós modellek éppúgy megtalálhatók, mint más pszichológiai és szociológiai magyarázatok. Michael Cunningham összetett fitness modellnek hívja azt az integratív elméleti rendszert, amely szerint minden egyes fenotípusos jelleg kiértékelése a szervezetből és a külső környezetből származó különböző szükségletek, elvárások, kényszerek kölcsönhatásainak eredményeképpen jön létre (Cunningham et al. 1997).

4. rész

SZÜLŐI STRATÉGIÁK
Az élőlények elsősorban utódaik nemzésén és felnevelésén keresztül biztosítják genetikai részesedésüket a következő generációban. Ennek megfelelően olyan szülői viselkedésformákra szelektálódtak, amelyek növelik az utódok fennmaradási esélyeit és későbbi szaporodási sikerét. Az ember, miközben a szülői szerepek óriási kulturális sokféleségét és érzelmi gazdagságát hozta létre, továbbra is hordozza ezt az örökséget. Veleszületett képességekre épülnek a csecsemővel való szoros kapcsolatok, kötődések különböző mechanizmusai. A gyerekek fejlődése, szocializációja és a nemi szerepek kialakulása olyan életpályák mentén történik, amelyek időzítéseit, „menetrendjét", átkapcsolásait ugyancsak adaptív algoritmusok irányítják. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a szülői stratégiák széles skálát alkotnak, amely a harmonikus és biztonságos anyai gondoskodást éppúgy magában foglalja, mint - bizonyos körülmények között - a konfliktust, az elhanyagolást vagy a bántalmazást.

4.1. fejezet

KÖTŐDÉS
Szokás mondani, hogy az anya és gyermeke közötti érzelmi viszony a normális emberi kapcsolatok prototípusa. A közöttük kialakuló kötődések pszichológiai alapjai a gyermek fejlődésével és nevelésével kapcsolatos adaptációs problémák megoldására jöttek létre. A gyerek az anyján kívül egyszersmind tagja a család biztonságos és bensőséges közegének, amely a megelőző társadalmakban széles kapcsolati rendszert alkotott, ma inkább a szűk rokonság tagjaira korlátozódik. Valamennyi kultúrára igaz azonban, hogy a gyermek több személlyel is szoros fizikai és érzelmi kapcsolatot ápol. E referenciaszemélyek közül különösen fontos az apa és a nagymama, akik egyedülálló szerepet játszanak a Homo sapiens utódgondozásában.

4.1.1. Anya és csecsemő kapcsolata
Az anya-gyerek kapcsolat kialakulásában és fenntartásában számos olyan veleszületett mechanizmus vesz részt, amely az evolúció során jött létre, mint az utód túlélésének, illetve az anya szaporodásának adaptív eszköze. Ezekre a mechanizmusokra azért van szükség, mert a emberi csecsemő az első két évben, de különösen az első néhány hónapban testileg rendkívül fejletlen (4.3.1.), és intenzív anyai gondoskodást igényel (Bjorklund és Yunger 2000). Miközben az elmúlt évtizedekben számos vezető pszichológus azt állította, hogy az ember „ösztönei" az anya-gyerek kapcsolat terén is jelentősen leépülnek, sőt eltűnnek az állatok fajspecifikus szülői magatartásformáihoz képest, ma már tudjuk, hogy a helyzet éppen fordított képet mutat. A gyermek olyan szoros anyai jelenlétet és közreműködést igényel, aminek nem találjuk párját az állatvilágban. Ez a függőség olyan veleszületett bevésődési és tanulási folyamatokra szelektált, amelyek lehetővé teszik a korai fizikai és érzelmi kötődések normális kifejlődését. Az etológia már fejlődésének viszonylag korai szakaszában, de kiváltképp a hatvanas évektől

kezdve intenzív kutatásokat folytatott ezen a téren (Cranach és Foppa 1978, Lorenz 1985). Képviselőik számos olyan viselkedési mechanizmust tártak fel az állatvilágban történő megfigyeléseik és kísérleteik során (1.1.2.), amelyek meghatározónak bizonyultak az emberi csecsemők szülőkre adott reakcióiban is. A magatartás legmerevebb, a tapasztalás által legkevésbé módosítható egységeit öröklött mozgásmintáknak nevezték el. Minden állat a fajspecifikus, veleszületett motoros képességek készletével rendelkezik, amelyek szabályozásában nem vesznek részt környezeti ingerek. Az emberi csecsemő fogóreflexe, automatikus kereső mozgása az anyamell után és elemi arckifejezései ebbe a kategóriába tartoznak. Az ún. öröklött kiváltó mechanizmus bizonyos egyszerű kulcsingerekre ad veleszületett válaszokat, mint amilyen pl. a fiókák táplálékkérő viselkedése, vagy az izoláltan nevelt rhesuskölykök félelmi reakciója egy fenyegető hím látványára. Lorenz és Tinbergen ennek alapján értelmezte a „bébi-sémára" (tehát a csecsemő sajátos, „aranyos" megjelenésére) adott elragadtatott szülői válaszokat. A szülői imprinting vagy bevésődés során az újszülött az ún. kritikus vagy szenzitív periódus alatt -ge-

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

229 zött. Az anyák ugyancsak rendkívüli pontossággal képesek azonosítani már 48 órás gyerekük hangját a hangszalagra vett különböző gyereksírások közül. Diszkriminatív képességük e téren később tovább fejlődik, és képesek felismerni a gyerek sírását kiváltó különböző testi állapotokat és indítékokat (Drummond et al. 1999). Ez azért is fontos, mert a sírás nem csupán a táplálékkérés eszköze, hanem - mint Bowlby mondja - a csecsemő ennek segítségével próbálja szabályozni az anyai viselkedést és többletgondoskodáshoz jutni (Bowlby 1969). Evolúciós eredetét illetően a főemlősök hívójeléből származik, amelynek célja a szülők figyelmének felhívása a veszélyre, pl. a tőlük való fizikai elszakadásra (Lummaa et al. 1998). Egy érdekes hipotézis a gyereksírást a Zahavi-elv alapján értelmezi (3.4.1.). Eszerint a sírás energetikailag rendkívül költséges, és csak az egészséges csecsemők képesek azokat az akusztikai sajátosságokat mutatni (megfelelő hangerő, a hang kitartása stb.), amelyek a „normális" sírásra jellemzőek (Furlow 1997). Valóban azt találták, hogy az abnormális sírás (magas, éles hang, rövid időtartam) gyakran együtt jár a csecsemő alacsony súlyával, alultápláltságával, fertőzöttségével és az anyagcsere és keringés különböző betegségeivel. Mint látni fogjuk, az anyák rendkívül érzékenyek csecsemőik különböző jelzéseire (ezen belül a sírásra), amelyek informálják őket a gyerek fizikai kondíciójáról, és ez alapját képezheti a gyermekek közötti szülői megkülönböztetéseknek (4.2.3, 4.2.5.). Vizuális kapcsolat ■ A szemkontaktus és a mosoly a kapcsolatteremtés leghatékonyabb eszköze a beszéd megjelenése előtt, amelyről egyesek azt állítják, hogy mintegy helyettesíti a főemlős kölykök megkapaszkodási reakcióját az anya bundájába (Trevathan 1987). Tény, hogy a szülést követően az anyák legtöbbet gyerekük szeméről beszélnek, és viselkedésük megváltozik, ha a csecsemő felnyitja a szemét; a kísérletek szerint többet nézik, cirógatják, simogatják őket (Klaus és Kennell 1976). Úgy helyezik el újszülötteiket, hogy arcuk a megfelelő irányba nézzen és a megfelelő távolságra, 20-25 cm-re

netikailag kódolt követési reakciót ad bizonyos rendkívül általános, aspecifikus ingerekre, amelyek normálisan az anyával együtt járnak. Ezt követően az állat tanulás révén fokozatosan kiépíti magában az anya részletes belső modelljét, és az így kialakuló pontos felismerés és kötődés a későbbi kapcsolatok alapja lesz. Maga a tanulás ugyancsak genetikai algoritmusokra épül; minden állat számára fajspecifikus képességek írják elő, hogy mit, mikor és hogyan tud megtanulni (1.1.2.). A tanult viselkedési válaszok ennek megfelelően a környezeti ingerek széles tartományára aktiválódó adaptív programok segítségével történnek. Az utóbbi idők evolúciós pszichológiai kutatásai számos ponton alátámasztották ezeket a magyarázatokat. Sok esetben azonban újra kellett értelmezni őket a modern kutatási eredmények fényében. Tény, hogy az anya és gyerek kapcsolatát és kölcsönös egymásra hangolódását számos élettani és pszichológiai folyamat közvetíti, amelyekben fontos szerepet játszanak az evolúció során kialakult motoros reakciók, érzékszervi preferenciák és tanulási algoritmusok. Nézzünk meg néhányat közülük, méghozzá a különböző érzékszervi modalitások és az azokhoz kapcsolható aktivitások tükrében. Vokalizáció, sírás ■ A csecsemők megszületésüket követően mintegy 45-50, egymástól elkülöníthető hangot képesek kiadni, amelyek spektogramja nagyon hasonlít más főemlős csecsemők által kibocsátott hangokhoz. Ezek közül öt van olyan, amelyek nem a sírással kapcsolatosak, ezeket a kellemetlenség, kontaktuskeresés és megelégedettség közlésére használják, valamint ivás és alvás közben hallatják (Eibl-Eibesfeldt 1989). Említsük meg az utolsót; a csecsemők meghatározott hívójeleket adnak alvás közben, méghozzá tizenöt percenként egy 0,3 másodpercig tartó és 300 Hz magasságú hangot, amely komfortérzetüket jelzi. Ha ezt valamiért elmulasztják, az anyák felébrednek, általában anélkül, hogy tudnák, miért. Az egy hetes csecsemők azt a műemlőt részesítik előnyben, amelyhez anyjuk megszokott hangját szólaltatják meg, több más női hang kö-

230 legyen, amire az újszülöttek képesek fókuszálni. A szemkontaktus fontosságát mutatja, hogy a néhány órás csecsemők anyjuk beszéde közben annak arcába néznek, sőt a vakon született csecsemők is automatikusan a hangforrás irányába fordítják arcukat. Az anyák olyan módon erősítik meg a kapcsolatfelvételnek e kezdeti megnyilvánulásait, hogy „üdvözlő válaszokat" adnak: fejüket hátrahajtják, szájukat félig kinyitják, és felhúzzák szemöldöküket (Papousek és Papousek 1992). Érdekes, hogy ezek a megerősítő szignálok annak ellenére gyakoriak, hogy a szülők többsége azt hiszi, hogy az újszülöttek az első néhány hét során semmit sem látnak. Később a csecsemők egyre aktívabbak a vizuális kötődés elmélyítésében. Ezt szolgálja a mosoly, amely az első két hónapban még nem a felnőttek szociális közeledésére adott válasz, hanem olyan reflexes mosoly, amelyet a csecsemő testi komfortja hív életre, például az eltávozó gázok okozta jó érzés. Egyesek ezt az „evolúció cseleként" értelmezik, mondván, hogy a reflexes mosoly - amely megjelenésében is más, mint a későbbi telt, derűs mosoly - egyedüli funkciója az, hogy jutalmazó megerősítéseket küldjön az anyának. Még inkább ez a szerepe a szociális mosolynak, amely két, két és fél hónapos korban je-

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

lenik meg, de már az anyával való kapcsolat ingereire -pl. az anyai mosolyra vagy beszédre adott válaszként. A csecsemő arckifejezései - amelyek nagyon hasonlítanak a felnőttéhez - gyakran szabályozzák az anya magatartását; így pl. többnyire az anyára néznek, de csak akkor kezdenek mosolyogni, amikor az rájuk figyel (Schmitt és Cohn 2001). Hallás, beszéd ■ A csecsemő közvetlenül születése után preferenciát mutat az emberi hangra más, pl. a természetből származó hangokkal szemben. Egy hetes korában képes felismerni anyja magnószalagról lejátszott hangját, ha pedig ehhez még az anya arcképét is elé vetítik, az azonosítás már 2-3 napos korban végbemegy (Eibl-Eibesfeldt 1989). Figyelemre méltó, hogy a kísérletek szerint már a 8 hetes magzat is reagál a külvilág bizonyos hanghatásaira. Elsősorban az éles, magas frekvenciájú hangokra ad mérhető reakciókat. Egyes szerzők szerint lehetséges, hogy a csecsemőnek a magas hangokra történő idegrendszeri ráhangoltsága az oka annak, hogy az anyák - kisebb mértékben az apák is - a szülést követően automatikusan mintegy fél, illetve egy oktávval megemelik a hangjukat, amikor a csecsemőhöz szólnak, mint amikor felnőttekkel beszélnek (4.1. ábra). Számos vizsgálat szerint

4.1. ÁBRA Apák és anyák felnőttekre és csecsemőkre irányuló beszédének („baby-talk") hangmagassága hat kultúrában ■ (Forrás: Fernald 1992)

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

231 az ún. beszédkoordinált mozgások felváltják, illetve újraképzik az anyaméhben lezajló szinkron bioritmusokat (pl. alvás - ébrenlét) a magzat és az anyai szervezet között (Trevathan 1987). A szinkronizáció - úgy tűnik - más tekintetben is nagyon fontos az anya és gyermeke közötti korai kommunikációban: a csecsemők három hónapos koruktól fogva szimultán gügyögnek, méghozzá azonos ütemben és intenzitással, mint ahogy anyjuk beszél. Ez a két fél érzelmi állapotának összehangolását és arousalszintjük emelését szolgálja. Ettől eltér az a kommunikációs forma, amikor egymást váltva adnak ki hangokat: az anya beszél, a gyerek hallgatja, majd ő kezd el gügyögni. Ez a dialógus egyre fontosabb szerepet kap a tanulás során. De a későbbiek folyamán is gyakran előfordul, hogy amikor intenzív érzelmeket élnek át, a párbeszéd „megtörik" és együttes vokalizációba megy át (EiblEibesfeldt 1989). Szaglás, tapintás ■ A szaglás mint ősi, idegrendszeri megjelenését tekintve elsődleges érzékszervi modalitás kulcsfontosságú szerepet játszik a legtöbb emlős faj korai bevésődési folyamataiban. A főemlősöknél, különösen az embernél azonban elveszti prioritását (McFarland 1993). Mégis, az anya-gyerek kapcsolat kezdetén a szagingerek elsők között biztosítják a másik fél azonosítását. A csecsemők 4-5 napos korukban képesek azonosítani anyjuk szagát a mellükről levett gézdarabok segítségével. Azok az anyák, akiknek műtéti beavatkozás vagy valamilyen betegség miatt nem volt módjuk arra, hogy testi kapcsolatot alakítsanak ki gyermekükkel közvetlenül a szülést követően, képesek voltak szagukról felismerni őket, pusztán a csecsemők levetett ruhadarabja alapján (Porter 1987). Az olfaktorikus kulcsoknak ez a korai jelentősége érthető, ha meggondoljuk, hogy a csecsemők külső megjelenése az első néhány hét során rendkívül gyorsan változik, más felismerési csatornák (pl. vokalizáció) pedig általában csak később kezdenek aktiválódni. Az érintés, úgy tűnik, hasonlóan fontos szerepet játszik a korai felismerési és bevésődési folyamatokban. Az anyák többsége pusztán tapintás alapján képes

az ilyen, ún. csecsemőre irányuló beszéd (infant-directed speech vagy baby-talk) más tekintetben is különbözik a felnőttek „normális" társalgásától: eltúlzott kifejezések, dallamos kiejtés, lassú tempó, ismétlések, sajátos szóhasználat és egyszerű nyelvtan jellemző rá (Fernald 1992). A kísérletek azt mutatják, hogy az ilyen beszéd - amelyre már az újszülött kifejezett preferenciát mutat minden más nyelvi formával szemben - nem igényel az anya részéről specifikus tanulási folyamatokat. Elsősorban arra szolgál, hogy megteremtse a csecsemővel való kommunikáció kezdeti formáit: kezdeményezi a vizuális kapcsolat felvételét és megerősíti, jutalmazza a csecsemő reakcióit (Papousek és Papousek 1992). Kiderült, hogy az anyák különböző intonációkat használnak a csecsemők figyelmének és arousalszintjének szabályozására (Fernald 1992). Így például az elkeseredett csecsemőt alacsonyabb hangmagasságú és ereszkedő tónusú beszéddel igyekeznek megnyugtatni, míg a figyelem kiváltására inkább magasabb hangokból álló és emelkedő dallamú intonációt használnak. Egy 3-4 hónapos csecsemőkkel végzett vizsgálatból kitűnt, hogy az anyai beszéd nagyobb zeneisége, hangmagassága, ritmusa (prozódiája) pozitív hatással van a gyerekek súlynövekedésére (Monnot 1999). A csecsemőre irányuló beszéd azonban nem csupán a gyerek viselkedésének a befolyásolását szolgálja, hanem egyúttal fontos információkat közöl az anya érzelmeiről és motivációs állapotáról. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az anya más-más hangmagasságokon közli szeretetét, félelmét vagy meglepetését (Trainor et al. 2000). Az anyai beszéd akusztikai és zenei sajátosságai a különböző, pozitív vagy negatív nem verbális jelzésekkel (pl. mosoly) társulnak, és ez alkalmat ad a csecsemőnek arra, hogy megtanulja azonosítani a különböző szövegek kontextusát és a beszélő érzelmi állapotát (5.3.3.). Videofelvételek tanúsága szerint a csecsemő megszületése után 16 órával már kezd „válaszolni" az anya beszédhangjaira; a hozzá intézett szavak ritmusára pl. enyhén felhúzza a szemöldökét vagy megemeli a lábát. Valószínű, hogy ezek

232

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.2. ÁBRA Az anyatej mennyisége és összetétele különböző fajoknál ■ (Forrás: Trevathan 1987)

felismerni mindössze egy órás újszülöttjét, ha megfosztják őket a látás és szaglás lehetőségétől (Kaitz et al. 1992). Szoptatás ■ A szoptatás energetikailag rendkívül költséges folyamat, amelynek során az emlős állatok komplex adaptációs rendszereket működtetnek az utódok hatékony táplálása érdekében. A 4.2. ábra azt mutatja, hogy az anyatej összetétele fajspecifikus jellegzetességeket mutat a környezet adottságai és a szoptatás gyakorisága függvényében (Trevathan 1987), A hideg tengerekben élő emlősök anyatejének tekintélyes részét például zsír alkotja, amely a testhőmérséklet állandó szinten tartásához szükséges fűtőanyagot biztosítja. A szárazföldi ragadozók a vadászat időigényessége miatt viszonylag ritkán szoptatnak (az oroszlánok pl. 6-8 óránként), ennek megfelelően viszonylag nagy mennyiségű tejet adnak át egy alkalommal, amelynek nagy része fehérje. Az emberszabású főemlősök - beleértve az embert - az utódokkal való szoros kötődés miatt gyakran és egyszerre kis mennyiséget szoptatnak, amelynek legfőbb komponense a szénhidrát (laktóz). Ez energiával látja el a rendkívül gyorsan fejlődő agyat, amelynek növekedése az ember esetében még a megszületést követő egy év során is gyakorlatilag exponenciális sebességgel történik (lásd 4.27. ábra).

A szoptatás azonban nem csupán táplálkozási funkciókat lát el. Főként a korai szoptatás során az anya olyan ellenanyagokat juttat a csecsemőnek, amely megnöveli ellenállóképességét; egy vizsgálatban negatív korrelációt találtak a csecsemő szopási gyakorisága és bizonyos asztmatikus megbetegedések előfordulása között (Newman 1995). Más kutatások azt mutatták ki, hogy csökkenti a fertőzéses megbetegedések kockázatát, különösen az emésztési és légúti rendszerekben (McDade 2001). A szoptatás ugyanakkor az anya-gyerek közötti kötődés egyik legfontosabb eszköze, amelynek megnyugtató hatása van a gyerekre nézve. Számos kultúrában ez a „vigasztaló" szopás gyakran anyatej átadása nélkül zajlik, sokszor még a nagyobb, már elválasztott gyerekek körében is. A csecsemő szopó mozdulatai bonyolult közvetítéseken keresztül hatást gyakorolnak az anya hormonháztartására , amely további élettani változásokat indít el (Booth et al. 2000). Így például az anyamell csecsemő általi érintése az oxitocin fokozott termelése folytán elősegíti a tejelválasztást. A szoptatás során növekvő menynyiségben termelődő prolaktin kulcsszerepet játszik abban a bonyolult hormonális-idegrendszeri mechanizmusban, amely gátolja a következő peteérést (laktációs amenorrhea). A szoptatásnak ez a hatása különösen az iparosodást

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

233 gondolták. Megfigyelték, hogy a gyerek az anya beavatkozása nélkül is általában annak bal oldalára hajtja a fejét. Laboratóriumi vizsgálatok azt tárták fel, hogy a csecsemők születésüknél fogva rendelkeznek egy sajátos képességgel fejük elfordítására: kb. 80%-uk fejét kissé jobbra fordítja néhány másodperccel azt követően, hogy a kísérletvezetők azt a középvonalnak megfelelően állították be (Rönquist és Hopkins 1998). Az is világosan kiderült, hogy az újszülött preferenciája hatással van az anyák későbbi viselkedésére: a fejüket jobbra fordító csecsemők 75%-át bal oldalon, a balra fordító csecsemők 80%-át jobb oldalon hordták az anyák. Valószínűnek látszik mindezek alapján, hogy a csecsemők megfelelő - általában a bal - oldalon történő elhelyezése adaptív viselkedési szokás. Az iparosodást megelőző környezetben feltehetőleg növelte a gyermek korai túlélési esélyeit, azon keresztül, hogy fokozta megelégedettségét az anya testén. Valóban, több kutatás megerősíti, hogy azok a nők, akik a megfelelő módon válaszolnak a csecsemők fejeifordítási preferenciájára, gyakoribb és intenzívebb szemkontaktust tartanak fenn velük, és korábban kezdik el szoptatásukat, ami elősegíti későbbi súlygyarapodásukat (Trevathan 1987).

megelőző kultúrákban válik az egyik legfontosabb termékenységszabályozó tényezővé (1.2.2., 6.3.1.). A szülést követő szoptatás során oxitocin termelődik, amely segíti a méhlepény kilökődését és a szüléssel járó vérzés csillapítását. Elképzelhető, hogy ez nem elhanyagolható szerepet játszott az anya túlélését illetően az evolúciós környezetben (Trevathan 1987). A csecsemő karon hordása ■ Régi megfigyelés, hogy az anyák többsége - vizsgálatok szerint 80-85%-a - karon ülő csecsemőit a bal oldalon tartja. A jelenség univerzális: valamennyi kultúrában ez az uralkodó pozíció, és a régebbi korok modell után készült madonnafestményei is többnyire ebben a helyzetben mutatják az anyát. Korábban feltételezték, hogy a jobbkezes nők természetes módon tartják szabadon maradt karjukban a gyereket, miközben a másikkal tevékenykednek. Kiderült azonban, hogy a balkezes anyák 75-85%-a ugyancsak bal karján hordja a gyerekét (Turnbull et al. 1995). Egy másik feltételezés szerint az anyák azért tartják bal felől a gyerekeiket, mert az arckifejezések érzelmi szabályozását elsősorban a jobb félteke végzi. Emiatt egyrészt árnyaltabb érzelmeket tudnak kifejezni arcuk bal oldalán, másrészt jobban megértik és értelmezik csecsemőik jelzéseit (Manning és Chamberlain 1991). A kísérleti eredmények azonban nagyon ellentmondásosak e hipotézissel kapcsolatban (Lucas et al. 1993). Sokan úgy gondolják, hogy a csecsemők bal karon történő elhelyezése azt a funkciót szolgálja, hogy közelebb legyenek anyjuk szívhangjaihoz (Salk 1973). Az utód már az anyaméhben imprintálódik az anya szívhangjaira, amelyet a nők megerősítenek azzal, hogy „ösztönösen" bal karjukra helyezik gyereküket. Ezt támasztják alá azok a vizsgálatok, amelyek szerint a normális szívverésről (72/perc) készült magnófelvételek megnyugtatták a gyerekeket, míg ugyanennek a gyorsított lejátszása félelmet váltott ki belőlük. Az utóbbi évek vizsgálatai ugyanakkor azt a képet alakították ki, hogy a gyerek sokkal aktívabb szerepet játszik az anyai testen való elhelyezkedését illetően, mint ahogy azt korábban

4.1.2. Attachment
A fent említett esetekben az anya, illetve az utód részéről jövő szociális ingereket különböző veleszületett mechanizmusok (öröklött kiváltó mechanizmusok, bevésődési folyamatok, tanulási algoritmusok) dolgozzák fel. Mivel emlős örökségünknél fogva az utód túlélésének felelőssége élete első néhány hónapjában az anyát terheli, az anya-utód kapcsolatokat megerősítő jelzések és az erre adott válaszok különösen adaptívak. Ezeknek a korai bevésődési és tanulási folyamatoknak nagy szelekciós előnye van egy olyan fajnál, amelynek újszülöttje a legtöbb állathoz képest rendkívül fejletlen és sokoldalú törődést igényel. A pszichológia már az 50-es évektől kezdve nagy figyelmet szentelt az etológiai kutatási

234 eredményeknek és magyarázatoknak (Bretherton 1992). Részben ezekre támaszkodva hozta létre John Bowlby (1965, 1969) azt az átfogó elméleti keretet - az attachmentelméletet -, amelynek tengelyében pszichoanalitikus és evolúciós magyarázatok álltak. Azt állította, hogy az anya és az utód közötti kötődés alapvető és önálló késztetés, amely azért jött létre, hogy növelje az utód túlélését. Az anya és gyermeke közötti fizikai és érzelmi kapcsolatok az idő folyamán kibontakoznak és elmélyülnek. Kölcsönhatásaik olyan komplex viselkedési rendszert alkotnak, amelyben mind az anya, mind a gyerek aktív és kezdeményező szerepet tölt be. A korai kötődés nem csupán biztonságot nyújt a gyermeknek, hanem későbbi szociális kapcsolatainak egyfajta belső modelljével látja el, amely a másokkal létrejövő hosszú távú, bensőséges viszonyok kialakulását segíti (Bowlby 1969). Ez az elmélet több ponton is támaszkodott arra az azóta már híressé vált kísérlet-sorozatra, amelyben izoláltan nevelt - tehát anyjuktól és fajtársaiktól születésük után elkülönített - rhesus-majmok viselkedését tanulmányozták mesterséges környezetben (Harlow és Zimmerman 1959). Kétféle pótanyával látták el a kölyköket, egy posztóból készült, a valódi anya megjelenésére hasonlító bábuval („szőranya"), és egy drótból kialakított modellel, amelyen egy cumisüveget is rögzítettek („drótanya"). Kiderült, hogy a fiatal állatok szinte minden idejüket a szőranyán töltötték, többnyire csak táplálkozás céljából mentek át rövid időre a másik pótanyára. Ez - és az eredeti vizsgálatot követő, egyre több változót bevonó kutatások - egyértelműen tisztázták, hogy a csecsemőnek az anyával való testi kontaktusra irányuló vágya primer szükséglet. Nem lehet levezetni a táplálkozási szükségletből, ahogyan Sigmund Freud, és még inkább Anna Freud gondolta, mondván az oralitás mintegy másodlagosan hozza létre és erősíti meg az anyai test iránti vágyat. Valójában a korai testi kapcsolatok kialakítására és fenntartására irányuló igény olyan elsődleges és önálló motiváció az élővilágban, amely egyenrangú a táplálkozásra irányuló szükséglettel (Harlow és Mears 1979).

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

Számos megfigyelés tanúsítja, hogy a korai testi kapcsolat az ember esetében is nagyon fontos. Ha - a modem kórházi gyakorlatnak megfelelően - az újszülöttet a szülést követően azonnal az anya hasára fektetik, rögtön mászni kezd az anyai testen, miközben automatikus kereső mozdulatokat végez a mellbimbók után. Az anyának módja van arra, hogy kapcsolatokat kezdeményezzen a csecsemővel, aki egyébként az első órákban meglepő módon éber és aktív a szülés során termelődő stressz-hormonok, mindenekelőtt a katekolaminok és az adrenalin következtében. Az anya próbál szemkontaktust kialakítani vele, simogatja, beszél hozzá, és mindennek jótékony hatással van a kettejük közötti fizikai és érzelmi kötődés megerősítésére (4.3. ábra). A vizsgálatok rámutattak, hogy a korai kapcsolatokban részt vevő anyák még hónapokkal később is több szemkontaktust tartanak fenn gyerekeikkel, gyakrabban becézik őket, és többet beszélnek hozzájuk, méghozzá úgy, hogy több jelzőt, emelkedő intonációt és kérdőszót használnak, illetve kevesebb parancsra utaló kifejezést (Klaus és Kennell 1976, Trevathan 1987).

4.3. ÁBRA Anya és egy hónapos gyerekének kapcsolata azoknál, akik a „hagyományos" kórházi gyakorlat szerint találkoztak a szülést követően (kontrollcsoport), és azoknál, akik már az első órákban szoros fizikai kapcsolatban maradtak (kapcsolati csoport) ■ (Forrás: Eibl-Ebesfeldt 1989)

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

235
Bowlby egyik munkatársa, Mary Ainsworth olyan kísérleti eljárást alakított ki, amely a 12-18 hónapos gyermekek kötődésének mérésére szolgál (Ainsworth et al. 1978). Az idegenhelyzet-tesztnek nevezett vizsgálat nyolc, egyenként három perces periódusból áll, amelyekben a gyerek egyedül, az anyával, az idegennel, vagy mindkettővel egy helyiségben tartózkodik, ahol különböző játékokat helyeztek el. Egy detektívtükrön keresztül megfigyelik - és közben videóra veszik - a gyerek különböző szituációkban mutatott viselkedését. E megfigyelés eredményeként, meghatározott mutatók és kritériumok alapján három nagy csoportba sorolják az anyjukhoz való kötődésüket. A biztonságosan kötődő (B) típusba osztályozható gyerekek általában nyűgösek anyjuk eltávozásakor, azonnal kapcsolatot keresnek vele, amint visszatér, a továbbiakban kizárólag csak az anyával hajlandóak törődni, és nagyon izgatottak, amikor újra elmegy. A bizonytalanul kötődő elkerülő (A) gyerekek kevés figyelmet fordítanak az anyjukra, amikor az jelen van, nem látszanak levertnek amikor távozik, és feltűnően kerülik a kapcsolatot, amikor visszatér. A bizonytalanul kötődő ellenálló vagy ambivalens (C) gyerekekre az jellemző, hogy egyszerre keresik anyjuk társaságát és fizikai közelségét, amikor az visszatér, miközben ellenállást mutatnak a közeledésükre. Az eredményeket úgy értelmezték, hogy létezik az attachmentnek egy „normális" formája, a biztonságos kötődés, amely - Bowlby terminológiája szerint - a legtökéletesebb alkalmazkodási stílust képviseli. Ezt támasztotta alá az az eredmény is, miszerint ez a kötődési típus, amely az európai és amerikai társadalmakban élő családok 60-70%-ára jellemző, a gyerekek jobb szociális és kognitív teljesítményeihez vezet, mint a másik kettő. Az elkerülő és ambivalens kötődést, amely mindössze 10-20%-ban jellemzi az ipari társadalmakat, az alaptípushoz képest olyan eltérésként fogták fel, amely patologikus, vagy legalábbis kevésbé egészséges pszichológiai fejlődéshez vezet. Erre mutattak azok a vizsgálatok, amelyek szerint pl. a bizonytalanul kötődő gyerekek iskoláskorukban gyakran nem figyelnek tanáraikra, sőt későbbi pár-

Nem volna szerencsés azonban ezeket az eredményeket túlértékelni. Az elmúlt évtizedek etológiai irodalmában egyesek eltúlozták a a korai kötődés szerepét az attachment kiépülésében. Néhányan azt állították, hogy a szülést követő órák „bevésődései" következtében az anyák később kompetensebbeknek mutatkoznak a szülői teendők ellátásában, és kevesebben válnak közülük bántalmazókká, mint azok az anyák, akiknél hiányzott ez a korai kontaktus. Ez utóbbiak gyerekei viszont állítólag érzelmi károsodást szenvedhetnek a megfelelő ingerek hiánya miatt. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van: a szülés utáni órákban történt „extra" törődés semmilyen mérhető hatással nincsen a gyermek évekkel későbbi fejlődésére és az anyával való hosszú távú kötődés minőségére. Egyetlen kivétel van: azoknál az anyáknál, akik még a szülést megelőzően elhatározták, hogy elhagyják gyereküket, a korai kapcsolatok valóban pozitív hatást gyakoroltak anyai elköteleződésükre (Hrdy 1999). Növelték hajlandóságukat az újszülött elfogadására és a gondoskodásra, és ez a későbbiekben többnyire szoros érzelmi kötődéshez vezetett. A korai kötődés hatásának eltúlzása nagyrészt abból adódott, hogy az etológus szerzők túlságosan is szorosra vonták az imprinting és az attachment közötti párhuzamokat. Az anya és gyermeke közötti bevésődési folyamatok semmiképpen sem olyan determinisztikusak és irreverzíbilisek, mint az állatvilág legtöbb képviselőjénél. Szenzitív periódusuk sem annyira rövid és zárt, mint pl. a patás emlősöknél, ahol a szülést követő néhány órában az anya szagmintát vesz az újszülöttről, ennek hiányában nem fogadja el és nem gondozza kölykét. A humán imprinting ennél sokkal rugalmasabb mechanizmus, amely a környezeti ingerek többé-kevésbé széles tartományára érzékeny. A korai testi kapcsolatok csak egyetlen elemét alkotják az attachment-rendszernek. Általánosságban fogalmazva, az attachment nagyon sok olyan bevésődési, és tanulási folyamatot foglal magában, amelyek egyetlen viselkedési rendszerbe szerveződve járulnak hozzá a normális szülőutód kapcsolatok kialakulásához.

236
kapcsolataikban sem tudnak igazán elmélyülni (Cassidy és Shaver 1999). Eközben a kutatók igyekeztek tisztázni azokat a külső és belső tényezőket - ilyennek mutatkozott például az anya szenzitivitása és válaszkészsége, illetve a csecsemő temperamentuma amelyek felelősek azért, hogy a normális, harmonikus anyagyerek kapcsolatok „kisiklanak", és kevésbé jól működő kapcsolatok kialakulását eredményezik (Belsky 1993, Clark et al. 2000). Ígéretes - és a jövőben minden bizonnyal egyre fontosabb szerephez jutó - vizsgálatok irányulnak a kötődési típusok lehetséges genetikai alapjainak tanulmányozására. Egy magyar kutatásból az derült ki például, hogy a korai kötődési zavarok bizonyos formáit a dopamin D4 receptor gén specifikus alléljei befolyásolják (Lakatos et al. 2000). Feltehetőleg úgy, hogy a figyelem és motiváció idegrendszeri szabályozásán keresztül hatnak a csecsemő temperamentumára és szenzitivitására. Az evolúciós pszichológia más perspektívából vizsgálja az attachment különböző típusait (Belsky 1997, Bjorklund és Yunger 2000, Chisholm 1996, 1999, Wiley és Carlin 1999). Abból indul ki, hogy Bowlby felismerése - hogy ti. az attachment univerzális jelenség, veleszületett mechanizmusokon alapszik és végső soron az utód jólétét és túlélési esélyeit javítja - ma is az anya-gyerek kapcsolatról való gondolkodás egyik alapvető pillére. A modern evolúciós szemlélet azonban azt állítja, hogy a különböző kötődési típusok az adott környezethez való alkalmazkodás specifikus funkcióját látják el. A családi és társadalmi környezet helyi kontextusaiban az anya-gyerek kapcsolatok eltérő formái válnak előnyössé a túlélés és szaporodás szempontjából. Ennek megfelelően a biztonságos és nem biztonságos, az utóbbin belül is az elkerülő és ambivalens kötődés nem valamifajta „normális" és nem-normális" közötti megkülönböztetést jelöl, hanem egyenértékű alkalmazkodási folyamatokat képvisel. Az evolúciós pszichológia tehát az attachment klasszikusai által leírt kötődési típusokat a gyermeki viselkedés eltérő ökológiai és szociális feltételek között létrejövő adaptív formáiként

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

értelmezi (Belsky 1997, Chisholm 1996, Wiley és Carlin 1999). Evolúciós értelemben a szülők véges erőforrással rendelkeznek, amelynek felhasználásáról, szétosztásáról és időzítéséről minden egyes utód esetében döntéseket kell hozniuk (1.2.2., 4.2.1). Általános értelemben azt mondhatjuk, hogy ahol a környezet instabil és előre jelezhetetlen, és ahol a szülők hiányt szenvednek a létfontosságú anyagi és szociális erőforrásokban, ott megnövekszik a bizonytalan kötődések aránya. Várhatóan ugyancsak csökken az anya-gyerek kapcsolat stabilitása és biztonsága azokban a környezetekben, ahol magas a helyi csecsemő- és gyerekhalandóság, illetve más kockázati tényezők (éhezés, háború, betegségek) előfordulási valószínűsége, ami az utód túlélési esélyeit csökkenti. Ezen az általános kereten belül, az elkerülő kötődés fakultatív adaptáció arra a szituációra, hogy a szülő - nem feltétlenül tudatos megfontolások alapján - nem hajlandó további erőforrásokat fektetni az utódba, mert vagy az idősebb és ennek megfelelően nagyobb reproduktív értékkel rendelkező utódot, vagy a várhatóan kedvezőbb feltételek között megszülető jövőbeli utódot részesíti előnyben (Chisholm 1996). A csecsemő azért kerüli el az anyját, mert az gyakran visszautasítja őt. Ennek következtében azt az elvárást építi fel magában, hogy a világ ellenséges, az emberek nem megbízhatóak, a kapcsolatok nem tartósak vagy jutalmazóak (Wiley és Carlin 1999). Alacsony érzelmi elköteleződése és az anya nyilvánvaló elkerülése annak a gondozónak szól, aki - képességeitől és lehetőségeitől függetlenül - nem akar többet invesztálni az utódba. Az ambivalens (ellenálló) bizonytalan kötődés ezzel szemben egy olyan szituációra adott fakultatív adaptáció, ahol a szülő képtelen megfelelő erőforrásokat fordítani az utódra (Chisholm 1996). Ilyen körülmények között a gyerek minden figyelmét és aggodalmát az anya kedélyállapota és szándéka foglalja le, hiszen az anya következetlen a csecsemő gondozásában, és kevéssé fogékony annak igényeire. Az ambivalens gyerekek biztonságot keresnek az anyától, aki viszont frusztrált és saját magával - félel-

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

237

4.4. ÁBRA Kötődési (attachment) típusok etnikai magyar és etnikai roma népességben ■ (Forrás: Tamás és Bereczkei 2001)

meivel és kimerültségével - van elfoglalva. A gyerek állandóan „teszteli" az anya érzelmeit és megpróbál többletgondoskodást és védelmet kiváltani belőle. Ennek érdekében eltúlozza a harag és a kapcsolatkeresés kifejezési formáit annak reményében, hogy így több figyelmet és közelséget szerez az anyától (Belsky 1997). Ez a modell több vizsgálat eredményeivel egybecseng (lásd Péley 2001). Így például, ÉszakNémetországban az elkerülő kötődési formát találták a legelterjedtebbnek, ami a szerzők szerint a korai függetlenségre irányuló erőteljes szülői nevelés eredménye (LeVine 1997). Gyakran megtörtént, hogy a csecsemőt magára hagyták a szobában, eltolták, amikor „túl közel" jött, és nem válaszoltak a sírására. A csecsemők ezt követően mutatott távolságtartó, önmegnyugtató viselkedése a szülői erőforrások visszatartására adott válaszként értelmezhető. Chilében és Brazíliában végzett vizsgálatok arról számolnak be, hogy a nagyfokú szegénység miatti alultápláltság és betegségek a gyerekeknél bizonytalan kötődések kialakulását eredményezik az idegen helyzet-tesztben (Valenzuela 1990). Egyelőre azonban kevés olyan kutatás történt, amelynek célja a fenti evolúciós magyarázat ellenőrzése lett volna. Saját idegenhelyzet-vizsgálataink azt az érdekes eredményt hozták, hogy a cigány (beás) csecsemők többsége elkerülő kötődést mutatott, míg az etnikai magyarok körében a biztonságos

kötődés volt az uralkodó típus (Bereczkei és Tamás 1999, Tamás és Bereczkei 2000) (4.4. ábra) A roma anyák - miközben közismerten szoros testi kontaktust tartanak fenn gyerekeikkel számos olyan erőforrást nélkülözni kénytelenek, amelyek szükségesek a gyerek felneveléséhez. Többségük a munkanélküli-átlagot is meszsze meghaladó szegénységben él, lakáskörülményeik rosszak, sokszor nem tudják biztosítani a megfelelő higiénés körülményeket, és nincs lehetőségük gyerekeik megfelelő orvosi ellátására. Lehetséges, hogy az anya relatív képtelensége a gyerek megfelelő anyagi forrásokkal történő ellátására az oka annak, hogy kötődésük eltolódik az elkerülő típusú attachment felé. Alternatív magyarázatként azonban az is elképzelhető, hogy a cigány gyerekek, akik szoros és hosszan tartó fizikai kapcsolatban élnek anyjukkal, még az Ainsworth-tesztben előírt rövid szeparációt is nehezen viselik és könnyebben frusztrálódnak az anya hiánya miatt, mint más csoportok tagjai. Három rövid, összegző megjegyzés kívánkozik e fejezet végére. Először is, a három kötődési típus nem genetikailag rögzített viselkedési formák, hanem az eltérő szociális és ökológiai körülményekhez történő fakultatív adaptációk következménye. Ha a körülmények változnak, változik a kötődés típusa is. Másodszor - és mintegy az előbbi következményeként - egyik attachment-típust sem lehet patologikusnak te-

238
kinti a másikkal való összehasonlításban, noha természetesen a bizonytalan kötődés számos olyan életfeltételt (pl. szegénység) foglal magában, amelyeket javítani kell. Harmadszor, az ismertetett evolúciós modellben nem csupán az általános attachment-folyamat értelmezhető ahogy azt Bowlby és mások munkái megalapozták -, hanem az anya-gyerek kapcsolatban mutatkozó individuális és csoportok közötti különbségek is. A könyvben számos alkalommal kap hangsúlyt az a szemlélet, amely szerint az evolúciós pszichológia fontos feladata az univerzális humán magatartásjegyek vizsgálata mellett annak bemutatása, hogy a kulturális változatosság miként jön létre a specifikus ökológiai és társadalmi körülményekhez való egyéni alkalmazkodás sokféleségéből (1.2.3),

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.1.3. Apai gondoskodás
Mindeddig hallgatólagosan feltételeztük, hogy a csecsemőkkel és a gyerekekkel való törődés legfőbb forrása az anya. Ez többnyire így is van. Kérdés azonban, hogy a férfiak milyen szerepet játszanak a gyerekeikkel való kötődési folyamatok kialakításában. Egy jelenlegi vizsgálat azzal a meglepő eredménnyel járt, hogy az apai szervezet éppúgy alá van vetve bizonyos hormonális változásoknak a szülést követően, sőt azt megelőzően is, mint az anyai szervezet (4.1.1.).

Ezek a változások befolyásolják mind az apai szerepekre való felkészülést, mind pedig az újszülöttel való kapcsolatok későbbi kiépülését. Alacsonyabb tesztoszteron- és magasabb prolaktinkoncentrációt mértek azoknak a férfiaknak a vérplazmájában, akik nagyobb fogékonyságot mutattak a csecsemők sírására és más jelzéseire, és többet tartották gyermeküket a karjukban. A 4.5. ábra mutatja, hogy a szülést követően mind a nőkben, mind a férfiakban csökken a stressz-reakciókban szerepet játszó kortizol mennyisége, ami valószínűleg az újszülöttre való érzelmi ráhangolódást segíti elő (Storey et al. 2000). A férfiak hormonháztartásában bekövetkező változások valószínűleg párjuk hatására jönnek létre, feltehetőleg bizonyos kémiai jelzések (feromonok) közvetítésén keresztül. Az ilyen hormonális szinkronizáció fontos szerepet játszhatott az evolúció során az apai gondoskodásban, és ennek következtében az utódok túlélésében. Valószínű továbbá, hogy ez a hormonális háttér áll az ún. couvade szindróma mögött, amely orvosi értelemben azt jelenti, hogy a férfiak mintegy megismétlik a párjuk terhességét kísérő tüneteket: folyamatos hányingert éreznek, derékés hátfájásról panaszkodnak, hasukon súlyfelesleg jelenik meg stb. Számos archaikus kultúrában ismeretesek a couvade-rituálék, amelynek során a terhes nők férjei felveszik párjuk várandósruháit, tartózkodnak bizonyos „ártal4.5. ÁBRA A kortizoltermelés változása férfiaknál és nőknél a szülést megelőző (prenatális) és a szülést követő (posztnatális) időszakokban ■ Korai prenatális: a terhesség 16. és 35. hete között. Késői prenatális: a terhesség utolsó három hete. Korai posztnatális: a szülés utáni három hét. Késői posztnatális: a szülés utáni 4. és 7. hét között (Forrás: Storey et al. 2000)

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

239

4.6. ÁBRA Az anyai és apai gondoskodás aránya hat kultúrában ■ (Forrás: Geary 1998)

mas" ételek fogyasztásától, a „szülés" közeledtére ágynak esnek és vajúdási fájdalmakat mutatnak. Ezek a viselkedési jelenségek nyilvánvalóan eltúlozzák a gyerekre való felkészüléssel járó élettani és pszichológiai változásokat, de lehetséges, hogy bizonyos körülmények között pontosan emiatt válnak alkalmassá arra, hogy növeljék az apai szerepekre való fokozott ráhangolódást (Elwood és Mason 1994). A férfiak hormonális ráhangolódásai fontosak lehetnek az újszülött iránti fogadókészség kialakulásában, de a megszületett gyerekekről való gondoskodást elsősorban az anyák látják el. Antropológiai és etológiai vizsgálatok azt találták, hogy a férfiak minden kultúrában lényegesen kevesebb időt és energiát fordítanak gyerekeik gondozására és nevelésére, mint a nők (Eibl-Eibesfeldt 1989, Geary 1998, 2000, Whiting és Whiting 1975) (4.6. ábra). Mégis, a legtöbb esetben fontos referenciaszemélyeknek bizonyulnak, akikre jellemzőek az attachment bizonyos formái (Lamb 1997). Ha módjuk van arra, hogy a szülés után azonnal kapcsolatba kerüljenek a csecsemővel, ez hasonló érzelmi „többlettel" jár, mint az anyáknál: az ilyen apák még három hónap múlva is többet simogatják gyerekeiket, és többet játszanak velük, mint azok, akiknek nem volt részük a korai kontaktusban. Az apák ugyanúgy fejezik ki érzelmeiket csecsemőik társaságában, mint az anyák, és

rendszerint ők is egy oktávval felemelik ilyenkor a hangjukat. Valamennyi kultúrában igaz, hogy a férfiak inkább olyan aktivitásokban vesznek részt, amelyek stimulálják a gyerekeket és emelik arousalszintjüket (Lamb 1997). Többet játszanak velük - vizsgálatok szerint a gyerekkel való együttlét 70-90%-át töltik játékkal és azzal kapcsolatos fizikai aktivitásokkal -, miközben az anyák inkább fizikai ellátásukkal és érzelmi jólétükkel törődnek: gyakrabban mosolyognak gyerekeikre és többet beszélnek hozzájuk. Amikor egy amerikai vizsgálatban 15 hónapos gyerekeket arra kértek, hogy válasszák ki szüleik közül azt, akivel szívesebben játszanának, a többség választása az apára esett (Lamb 1981). A férfiak szülői aktivitása általában fokozódik a gyerek korával, ami egyúttal nemi preferenciát is mutat: kétéves korban a fiúkkal kétszer annyi időt töltenek, mint a lányokkal. A korábban ismertetett idegenhelyzet-vizsgálatok azt mutatták, hogy a gyerekek - különösen 15 hónapos koruk után - hasonló módon reagálnak az apák jelen-, illetve távollétére, mint az anyákéra. A stabil kötődés kialakulásának időpontját elsősorban az határozza meg, hogy mennyi időt tölt a gyerek az apjával, és milyen kapcsolat fűzi az anyához (Averett et al. 2000, Kalmin 1999). Mindezekből a vizsgálatokból egyesek azt a következtetést vonták le, hogy az apai szerep

240
szerves része a férfiak viselkedési repertoárjának, és veleszületett programokra épül. Az apák az anyai attachmenttől független kötődést mutatnak gyerekeikhez, amely autonóm motivációs bázisra épül (Mackey 2001). Mások viszont úgy vélik, hogy az apa-gyerek kötődés a házastársi kötelék következménye, amelyen belül a férfiak megtanulják a gyerekekkel való törődés hatékony és célravezető formáit (Rossi 1975). Nagyon valószínű, hogy az igazság ebben az esetben is a rivális elméletek között van. A kísérletekből az derül ki, hogy az alapvető különbség a szülők között az, hogy az anya nagyobb érzékenységet és válaszkészséget mutat a csecsemő jelzéseire, miközben az apai viselkedési aktivitások kiváltásának küszöbe magasabb. Egy kísérletben fiatal szülőknek egy idegen csecsemő kétfajta sírását játszották le felvételről: az egyik éhségében sírt, a másik viszont lényegesen nagyobb fizikai stresszt (pl. fájdalmat) élt át. Figyelték a felnőttek arcán megjelenő érzelmi reakciókat, és mérték egyes hormonok (kortizol, prolaktin, tesztoszteron) mennyiségének változását. A traumatikus, fájdalmas sírásra mindkét felnőtt egyformán reagált, az éhséget közvetítő sírásra viszont a nők lényegesen gyorsabb és intenzívebb válaszokat adtak, mint a férfiak (Stallings et al. 1997). Valószínű, hogy a csecsemők jelzéseire mutatott érzékenység nemek szerinti különbsége genetikai alapokkal rendelkezik. Feltételezhető ugyanakkor az is, hogy az apa gyerekével kapcsolatos tevékenységei egyfajta mozaikosságot mutatnak: egyes aktivitásokra genetikai programokkal rendelkeznek, másokat inkább a feleséggel és a gyerekkel való együttműködés keretében sajátítanak el. Így - egy korábban említett példához visszatérve - a nőkkel ellentétben a fiatal nőtlen férfiak nem mutatnak preferenciát mások gyerekeinek karon hordása terén, de a házasságban élő férfiak többsége bal oldalon tartja saját gyerekét (Turnbull et al. 1995). Akármi is az oka az apa-gyerek kötődések kialakulásának, az tény, hogy a férfiak a legtöbb kultúrában részt vesznek gyerekeik gondozásában és felnevelésében (Whiting és Whiting 1975). Ez pedig evolúciós szempontból magyará-

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

zatot igényel. Amint ugyanis a harmadik fejezetben bemutattuk, az emlősök körében rendkívül ritka a tartós apai jelenlét és utódgondozás (3.1.1.). A főemlősök közül is csupán egyes újvilági majmok töltenek hosszabb időt utódaikkal; hátukon hordják őket, és csak a szoptatás idejére adják át Őket az anyjuknak. Az emberi létformának ellenben szerves része a család és ezen belül az apai szerepkör. Olyannyira, hogy egyesek arról beszélnek, hogy a humán evolúció egyik legfontosabb mozzanata a férfi családba történő bevonása, „háziasítása" volt (Lancaster 1994). Hogy ez miként történt az elmúlt néhány millió év során, arra vonatkozóan egyelőre nem áll rendelkezésre egyetlen átfogó elméleti modell. Valószínűleg több tényező is szerepet játszott benne, amelyek mindegyike külön-külön jelen van egyes állatok fajspecifikus repertoárjában, de együttesen csak az emberre jellemzőek, Döntő fontosságú lehetett az az imént említett tény, hogy az ember gyereke motorikusan rendkívül fejletlen, sokáig fenntartja gyermeki, juvenilis jellegeit, és gondozásra szorul (4.3.1.). A felnőttekhez képest lényegesen jobban ki van téve a mortalitási kockázatoknak, és különösen így lehetett az evolúciós környezetben. Ez viszont fokozottan költségessé tette a férfiak számára azt a viselkedést, hogy elhagyják gyerekeiket és további szexuális partnert keressenek. A férfiak ennek megfelelően azért szelektálódtak a tartós és aktív apai szerepekre, mert valószínűleg jelentősen csökkenteni tudták utódaik mortalitási rátáit az ősi környezetben, és ez bizonyos feltételek esetén jobban növelte szaporodási sikerüket, mint az, ha növelik utódaik számát, akiket azonban nem gondoznak (Geary 2000). Valóban számos adat van arra nézve, hogy az evolúciós környezetre leginkább hasonlító vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gyerekek mortalitása lényegesen megemelkedik, ha életük első néhány évében édesapjuk nélkül nevelkednek (Hill és Kaplan 1988, Hill és Hurtado 1996). A paraguayi ache indiánoknál az apa hiánya megháromszorozza a betegségek miatti korai halálozás valószínűségét, és duplára emeli annak a kockázatát, hogy a gyereket más ache férfiak megölik, vagy elrabolják és rabszolgának

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

241
hozzájárulhattak az apai ráfordítások lekötéséhez, bár nem világos, hogy az egynejűség mikor és milyen formában jelent meg az emberi evolúció során (3.1.2.). Szerepet játszhatott az a körülmény, hogy a csimpánzok és gorillák életteréhez képest radikálisan különböző ökológiai környezetben őseink túlélése a nemek közötti munkamegosztás hatékonyságán múlott, amely specifikus hím szerepekre szelektált a család fenntartása érdekében (Lovejoy 1981, Mackey 2001). Lehetséges, hogy a női ösztrusz elvesztése és az ovuláció rejtetté válása arra késztette a férfiakat, hogy apaságuk biztosítása érdekében tartósan párjukkal és utódaikkal maradjanak, és hogy kisebb valószínűséggel vegyenek részt gyerekgyilkosságokban (3.1.3.). A nők megváltozott párválasztási szokásai valószínűleg ugyancsak az apai szerepek evolúciójának irányába hatottak (Geary 2000). A nők reproduktív érdeke az volt, hogy korlátozzák a férfiak párkereső lehetőségeit, és ezzel növeljék az apai ráfordítások mértékét. A rejtett ovuláción kívül ezt szolgálták a nők hosszú távú szexuális stratégiái és a közöttük folyó versengések különböző formái (3.3.6., 3.4.3). Ennek megfelelően a nők párválasztási preferenciái olyan viselkedésformákra szelektáltak a férfiaknál, amelyek lényeges eleme volt az erőforrások utódokra való fordítása. Lényegesebb, mint a férfiak puszta fizikai kondíciója, presztízse, dominanciája, amennyiben ezek általában nem az apai gondoskodás mértékét növelték. Ezek a hipotézisek - amelyek az elméleti kidolgozottság és a tapasztalati igazolhatóság különböző fokain állnak - természetesen nem kizáró jellegűek. Sokkal valószínűbb, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben mindegyikük megmagyaráz valamit az apai szerepek evolúciójával kapcsolatban.

adják. Ez azt jelenti, hogy a 15 éves korukig apa nélkül felnövő gyerekek mintegy 45%-a hal meg, szemben a korosztályra jellemző 15-20%-os átlagos mortalitási rátákkal. A gyerekekről való apai gondoskodás azonban a túlélés biztosításán kívül számos más tényezőt is magában foglal. Az utódok már említett függősége miatt az anyának több időt kell fordítania gyerekei gondozására, mint más emlős nőstényeknek, így kevesebb időt és energiát tud szánni azokra a tevékenységekre, amelyek mind a saját, mind pedig utódai növekedéséhez és fejlődéséhez szükséges erőforrások megszerzésével kapcsolatosak. Ez szükségessé teszi mások segítségét és közreműködését az utódgondozásban. Ebben fontos szerepet játszanak az anya szülei és más rokonai (2.1.2., 4.1.4.), de az anya legfontosabb támasza a legtöbb kultúrában a férj. Leszámítva néhány gyűjtögető közösséget, a jelenlegi archaikus társadalmakban a férfiak biztosítják a feleségeik és gyerekeik által elfogyasztott tápanyag jelentős részét (Kaplan et al. 1998). Ehhez járul még az a szerepkör, amit a férfiak gyermekeik, elsősorban fiaik tanítása és nevelése során látnak el: ahhoz, hogy gyermekeik a klán vagy a törzs teljes értékű tagjai lehessenek, el kell sajátítaniuk a megfelelő ismeretek, jártasságok, ügyességek készletét. Ez az apai befolyás különösen felértékelődött a modem ipari társadalmakban. Az apa a modern kultúrákban is többnyire a család legfőbb anyagi fenntartója, közreműködése jelentősen csökkenti a gyereknevelés költségeit. Hatása itt mégis elsősorban abban jelentkezik, hogy javítja az utódok versenyhelyzetét a szociális státusok megszerzésében. Több vizsgálat szerint az apa aktív gondoskodásának mértéke és minősége szoros pozitív korrelációt mutat gyerekei későbbi iskolai előmenetelével és foglalkozási státusával (Kaplan et al. 1998, Cabrera et al. 2000). Az utódok túlélésének, jólétének és társadalmi sikerességének biztosítása valószínűleg kulcsszerepet játszhatott az apaság evolúciójában. Emellett számos egyéb hipotézis született az apai szerepek kialakulásával kapcsolatban, amelyekről más vonatkozásokban már szóltunk. A monogám kapcsolatok kétségtelenül

4.1.4. Menopauza: a nagymamák intézménye
A legtöbb kultúrában az anya és az apa mellett a nagymama a legfontosabb tényező az utódokról való gondoskodásban. A nagymamai szerepre a nőket egy nagyon sajátos tulajdonság teszi al-

242
kalmassá, amely az állatvilágban nem található meg (Mealey 2000). Ez a menopauza, tehát a szaporodási életszakasz határa, amely után a nők a kulturális környezettől függően - további 20-40 évet, vagy még többet élnek. Az állatok szaporodási aktivitása ezzel szemben egészen életük végéig tart; így pl. az elefánt nőstények 5%-a éri meg az 55 éves életkort, de termékenységük még ekkor is kb. 50%-a a megfigyelt maximális fertilitásnak. A nők életpályájára egy relatíve hosszú posztreprodukciós fázis jellemző, amelynek során a szaporodási működések nagy része teljesen megszűnik. Miközben a többi életfunkció csak kismértékben és fokozatosan romlik a természetes öregedési folyamatok következtében, termékenységük negyvenéves koruk után néhány év alatt lényegében a nullára csökken (4.7. ábra). A csökkend ösztrogén- és a fokozódó gonadotropintermelés miatt elmarad a menstruáció és a peteérés, csökken a szexuális aktivitás (libidó), és bizonyos anatómiai és élettani változások következnek be: a másodlagos nemi jellegek részben visszafejlődnek, és olyan vegetatív tünetek jelentkeznek, mint fejfájás, hőhullámok, a keringési rendszer átmeneti labilitása stb. (Leidy 1994). A férfiakban ez a folyamat sokkal lassabban megy végbe, lényegében a többi életfunkció hanyatlásával azonos sebességgel. A 70 éves

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

férfiak még mindig rendelkeznek maximális nemzőképességük kb. 50%-ával. A menopauza evolúciós kialakulásával és funkciójával kapcsolatban számos hipotézis látott napvilágot. Az egyik szerint a szaporodás befejezése utáni életszakasz megjelenése valójában a javuló életfeltételek műterméke (Wood 1994). A különböző hominida fajok élettartama évmilliókon keresztül nagyon alacsony volt; a neandervölgyi leletek (Homo sapiens neanderthalensis) között például ritkán találni olyat, amelyik halálakor elmúlt 40 éves. A táplálkozási és egészségügyi feltételek javulásával azonban fajunk várható élettartama lényegesen megemelkedett, miközben a szaporodás időzítése az emberi életciklus ősi mintázatait mutatja. E „műtermék-hipotézis" azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy a többi, nem reproduktív életfunkció miért nem zárul le hasonlóképpen 40-45 éves korra, és hogy a férfiakra miért nem jellemző a posztreprodukciós időszak. Ráadásul, a modern kutatások tisztázták, hogy az emberi élettartam múltbeli rövidsége elsősorban a magas csecsemőkori és gyermekkori mortalitásból fakadt. Nem arról van tehát szó, hogy az emberek törvényszerűen csupán 35-40 éves korukig éltek, hanem arról, hogy nagy részük közvetlenül születés után vagy gyerekkorban meghalt, és ez adja az átlagos élettartam alacsony értéke4.7. ÁBRA A különböző női életfunkciók hanyatlása a kor függvényében ■ (Forrás: Hill és Hurtado 1991)

4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS

243

it. Ha a várható élettartamot nem a születéstől, hanem pl. a szexuális érés kezdetétől számítjuk, egészen más - és esetünkben sokkal pontosabb - képet kapunk. Így pl. az ache indiánok születéskori várható élettartama mindössze 30,6 év. A 18-20 éves korukat, tehát első szülésük időpontját megérő nők viszont további 42 év életben maradásra számíthatnak. Azok a nők pedig, akik átesnek a menopauzán - átlag 41 évesen ebben a társadalomban - várhatóan még 23 évet töltenek el családjuk körében (Hill és Hurtado 1996). Ez az archaikus társadalomból származó adat azt valószínűsíti, hogy a nők evolúciós történelmük folyamán akár több évtizedet is posztreprodukciós fázisban töltöttek. Éppen ezért nagyobb magyarázóerőt képvisel a menopauza kialakulását illetően a nagymama-hipotézis (Hill és Hurtado 1991, Barrett et al. 2002). Eszerint a menopauza adaptív válaszként jött létre az ember esetében a gyerekgondozás megnövekedett igényeire. A nők arra szelektálódtak, hogy idejüket és energiájukat az unokák nevelésére fordítsák abban az életkorban, amikor a saját gyerek szülése és felnevelése bizonytalan és kockázatos. Noha unokáikkal csak 25%-ban hordoznak közös géneket (szemben gyerekeik 50%-os genetikai rokonságával), teljes rátermettségüket jobban növeli egy bizonyos életkor után, ha a már létező utódaikat segítik unokáik gondozásában, mint az, ha megkísérelnék gyerekeik számát növelni. Számos vizsgálat mutatja ugyanis, hogy az idősödő nőknek súlyos reproduktív veszteségekkel kell szembenézniük peteérésük szabálytalanná válása, méhük retardációja és a magzat fokozódó genetikai károsodása (főleg a kromoszómarendellenességek) miatt. Ehhez járul az, hogy a tradicionális társadalmakban - feltehetőleg az evolúciós környezetben még inkább - a gyerekek mortalitása drámai módon növekszik, ha édesanyjuk a szülést követő években meghal (4.8. ábra). Ennek a valószínűsége elsősorban az életkorral növekszik. Az idős korú anya már nem tudja felnevelni gyermekeit, így szülői ráfordítása kárba vész: későbbi gyerekeitől nem lesznek unokái. Ilyen körülmények között a közvetlen reprodukció nagyon költséges. Ennek megfelelően

4.8. ÁBRA A gyermekkori mortalitás kockázata az ache társadalomban ■ A halálozás valószínűségét egyéves időszakokra számolták különböző korú gyerekeknél, akiknek az anyja túléli ezt az időszakot (négyzet), és akiknek az anyja meghal e periódus vége előtt (kör) (Forrás: Hill és Kaplan 1999)

válik kifizetődővé a gondoskodó tevékenység átkapcsolása a gyerekről az unokára. Ez lényegében a közvetlen és közvetett ráfordítás közötti trade-off (1.2.2.) sajátos megoldása, amelyről más vonatkozásban, a rokoni kapcsolatok elemzésekor már részletesen szóltunk (2.1.2 ). A nagymamai segítségnyújtással kapcsolatos egyik vizsgálatban pl. azt találták, hogy a Tanzániában élő hadza asszonyok idősebb korukban több időt töltenek gyűjtögetéssel, mint 20 és 40 éves koruk között. Elsősorban az ő feladatuk a föld alatti gumós növények kiásása, amely a száraz évszakban különösen megerőltető munka, és a termést családjuk fiatal tagjai, főként szoptató lányaik fogyasztják el. Az adatok azt mutatták, hogy a már elválasztott gyerekek testi növekedése - akiknek az édesanyja fiatalabb testvérüket szoptatta - szorosan korrelált a nagymamák táplálékszerzésre fordított munkaóráinak számával (Hawkes et al. 1998). Hasonló eredményeket találtak Gambiában, egy 25 éves longitudinális vizsgálat keretében. Jobban tápláltak és egészségesebbek voltak azok a gyerekek, akiknek még élt az anyai nagyanyjuk, azok-

244
hoz képest, akiknek már meghalt. Még érdekesebb, hogy ez az összefüggés különösen markánsnak mutatkozott abban az esetben, ha a nagymama már nem volt reproduktíve aktív (szaporodását unokája születése előtt legalább egy évvel befejezte) (Sear et al. 2000). Más vizsgálatok is azt mutatják, hogy a nagymamák kulcsszerepet játszanak unokáik fejlődésében. Kérdés azonban, hogy a nagymamai támogatás pozitív hatással van-e gyerekeik szaporodási sikerére, azaz unokáik számára. Egy magyarországi vizsgálatban azt találtuk, hogy beás cigány anyák több gyereket szülnek, amenynyiben az azonos településen élő édesanyjuk elmúlt ötvenéves és még él, azokhoz képest, akiknek az édesanyja ötvenéves kora előtt meghalt (Bereczkei 1998b). A nagymamai segítségnyújtás valószínűleg csökkenti a szülések közötti időintervallumok hosszát és ezzel növeli a termékenységet. A korábban említett gambiai vizsgálatban is az derült ki, hogy a nagymamák támogatása növelte lányuk termékenységét. Valószínűleg azért, mert az unokák születése után intenzívebbé váló otthoni tevékenységük és a rizsföldeken végzett munkájuk következtében javult lányuk táplálkozása, fizikai terhei pedig csökkentek (Sear et al. 2003). Egy XVII-XIX. századból származó forrás szerint azoknak a New Englandben élő nőknek, akik megérték a menopauzát követő éveket, több unokájuk volt, mint azoknak, akik a menopauza előtt meghaltak (Lancaster és King 1992). A nagymama-hipotézisen kívül számos egyéb érdekes elképzelést megfogalmaztak a menopau-

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

za kialakulására vonatkozóan. Egyesek szerint a posztreprodukciós időszak inkább az anyák, mint a nagymamák érdekét szolgálta. Az emberi evolúció egyik alapvető következménye az egyedfejlődésre nézve a lassú érés, a hosszú gyermek- és ifjúkor, és a szülőktől való függőség tartós időszaka (4.3.1.). Ez az anyától fokozott és intenzív gondoskodást igényel, amely folytatódik gyermeke szexuális érését követően is, A szelekció ennek következtében azokat a nőket részesítette előnyben, akik viszonylag korán terméketlenné váltak, mert így erőforrásaikat és gondoskodó tevékenységüket idősebb utódaik biztonságos felnevelésére fordíthatták, nem pedig újabb utódok - az anya életkorának előrehaladtával egyre nagyobb kockázatokkal és költségekkel járó - létrehozására (Peccei 1995). Mások szerint viszont a menopauza kialakulásában a nők és a férfiak reproduktív érdekei egyaránt szerepet játszottak. Miután a férfiak mind rövid, mind hosszú távú kapcsolataikban a fiatalabb nőket részesítik előnyben (3.3.3.), többnyire előbb halnak meg, mint feleségük. Ez azzal a veszéllyel járt az evolúció során, hogy özvegyüket más férfiak is vonzónak tartották, akik azonban feltehetőleg hajlamosak voltak más főemlősökhöz hasonlóan (3.3.1.) - a nők gyerekeinek a meggyilkolására, ha ezt követően saját utódokat hozhattak létre. Ez a veszély azonban minimálisra korlátozódik a menopauza kialakulásával, amely csökkenti a nők szexuális aktivitását, megakadályozza teherbe esésüket, és ezzel megvédi őket a már meglévő gyermekeik elvesztésétől (Turke 1997).

4.2. fejezet

RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
A megelőző fejezetben a szülők (ill. nagyszülők) és az utód közötti kötődési folyamatokat ismertettük. Azt láttuk, hogy normális körülmények között ezek a kapcsolatok harmonikusak, és egyaránt szolgálják mindkét fél érdekeit. Ez a harmónia tökéletesen érthető, hiszen a szülők pontosan utódaik létrehozásán és felnevelésén keresztül biztosítják saját genetikai anyaguk átadását, miközben az utódok túlélése alapvetően a szüleiktől függ. A klasszikus darwini elméletben úgy gondolták, hogy miután a szülők és az utódok érdekei végső soron egybeesnek, viszonylag kevés tere van közöttük a konfliktusoknak. Megpróbálják felnevelni utódaikat, amelyek közül a természet „kegyetlen" erői kiszelektálják a kevésbé alkalmasakat Az utóbbi két évtized kutatásai azonban árnyaltabb képet mutatnak. Kiderült, hogy miközben genetikai érdekeik valóban átfedést mutatnak, számos formája létezik közöttük a vetélkedéseknek és a konfliktusoknak. Az utódok felnevelésére fordított szülői erőforrások mértéke, időzítése és elosztása számos körülménytől függ, amelyek befolyásolják az utódgondozás formáját, a szoros kapcsolatoktól egészen a szülői támogatás teljes megvonásáig. Sőt, nem csupán a természet erői szelektálnak az utódok között, olykor a szülők maguk töltik be a szelektáló szerepét.

4.2.1. Reproduktív döntések: elméleti áttekintés
A szaporodási stratégiák, ezen belül a szülői gondoskodás különböző formái jól jellemezhetők egy viszonylag régóta ismert populációbiológiai modell keretében, az r-K szelekció elméletében. (4.1. táblázat). Az r stratégiák („r" a populáció belső növekedési rátája) olyan környezetben jönnek létre, amelyet instabil, gyorsan változó ökológiai és szociális feltételek, továbbá térben és időben bejósolhatatlan erőforrások jellemeznek. Ilyen környezetben a szelekció magas fertilitást hoz létre, hiszen az utódok nagy száma szükséges ahhoz, hogy az ugyancsak magas mortalitási arányokat ellensúlyozva néhány kö-

zülük túléljen és elszaporodjon azokban az esetekben, ahol váratlanul és átmenetileg növekszik az erőforrások mennyisége, és csökken az értük folyó vetélkedés. Ez következik be pl. a gyakori túlnépesedések idején, amikor néhány egyednek sikerül új élőhelyeket felkutatni és kihasználni az ottani lehetőségeket. A gyors és intenzív szaporodás alacsony szülői ráfordítással párosul: a szülők viszonylag keveset fordítanak utódaik gondozására, a cél az utódszám mennyiségi növelése, elsősorban a korai szexuális érés és a gyakori párzások eredményeként. Ennek következtében az r-stratégák gyorsan érnek, rövid idő alatt mennek át az egyedfejlődés egymást követő szakaszain, és viszonylag hamar elérik a nemzőképes kort.

246

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.1. TÁBLÁZAT Az r- és a K-stratégiák szaporodási, szülői és élettörténeti jellemzői ■ (Forrás: Barrash 1980)

A K-stratégák ezzel szemben többé-kevésbé stabil környezetben élnek, bejósolható erőforrásokkal. Ennek megfelelően alacsony termékenység jellemző rájuk, aminek következtében a populáció mérete hosszú időn keresztül megközelítőleg azonos marad, igazodva a környezet eltartóképességéhez (ennek a jele „K"). Az utódok „minőségi" produkciójára szelektálódtak: kiterjedt szülői gondoskodást mutatnak, amely miatt egyrészt kisebb az utódok mortalitása, másrészt sikeresen vesznek részt felnőttkorukban a fajtársakkal folytatott konkurenciaharcokban. Egyedfejlődésük kitolódik, lassabban érnek, és később kezdenek szaporodni. A szexuális érést megelőző juvenilis időszakban nagy teret kap életükben a tanulás és a játék, amely növeli szociális és versenyképességüket a későbbi időszakokban (4.3.5.). Az r-stratégia (magas termékenység, alacsony szülői ráfordítás) és a K-stratégia (alacsony termékenység, magas szülői ráfordítás) egyaránt adaptív viselkedésformák, amelyek a különböző környezetekhez való alkalmazkodás alternatív eszközeit képviselik. Természetesen nincsenek tisztán r-szelektált, illetve K-szelektált típu-

sok; egy adott környezetben mindig a két stratégiára jellemző viselkedési taktikák valamilyen keveréke biztosítja a túlélő utódok számának növelését. Ugyancsak lényeges megjegyezni, hogy az r-K skála relatív és nem abszolút kategóriákat foglal magában: a róka r-szelektált a szarvashoz képest, de K-szelektált a mezei pocokhoz viszonyítva. Természetesen a főemlősöket találjuk a skála K végpontjának közelében, és az ember tekinthető a leginkább K-szelektált fajnak. A r-K modellt eredetileg az egyes fajok és populációk leírására hozták létre. Kiderült, hogy alkalmas a populáción belüli csoportok vagy egyéni különbségek jellemzésére is, különösen olyan fajok esetében, amelyek a környezeti feltételek széles tartományához képesek alkalmazkodni. Az ember e tekintetben egyedülálló, hiszen rendkívül változatos társadalmi feltételek között él, amelyek stabilitása és előrejelezhetősége nagyon különböző. Várható ezért, hogy az emberek viselkedési reakciói, ezen belül szaporodási, szülői és fejlődési stratégiái tükrözik azokat a különbségeket, amelyek szociális környezetük gazdagsága és bejósolhatósága tekintetében tapasztalnak. A nyolcvanas, kilencve-

4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

247

nes években számos vizsgálatot végeztek Angliában, az USA-ban, Kanadában és Magyarországon, amelyek azzal az eredménnyel zárultak, hogy az instabil és előrejelezhetetlen társadalmi környezetben - amelyet elsősorban az alacsony szocioökonómiai státus, a magas munkanélküliség, a kockázatvállaló életvezetés, a magas mortalitás jellemez - az emberek inkább r-, mint K-stratégiát mutatnak. Szexuálisan előbb érnek (pl. előbb érik el a menarchét), korábban szülik első gyereküket, magasabb befejezett termékenységet mutatnak, gyerekeik iskolázottsága alacsonyabb, halandóságuk viszont magasabb, kevésbé stabil párkapcsolatok jellemző rájuk, ezen belül gyakoribb körükben a válás - azokkal összehasonlítva, akik stabilabb és bejósolhatóbb társadalmi környezetben élnek (Weinrich 1977, Rushton 1988, Bereczkei 1993a). Miközben ezek a vizsgálatok olyan viselkedési mintázatokat tártak fel, amelyek megfeleltek az r-K szelekció elméletéből fakadó elvárásoknak, magát az elméleti modellt számos kritika érte. Egyes bírálatok tájékozatlanságból fakadtak: több társadalomkutató például nem tartotta elfogadhatónak, hogy az emberek között állítólag értékkülönbségeket állítsanak fel az r-től K-ig húzódó tartományban. Nem vették azonban észre, hogy az r és K - az előbb elmondottak szerint - relatív kategóriák: csak egymáshoz viszonyítva van értelmük, és semmit sem állítanak a fejlettség vagy komplexitás abszolút mértékéről. Az is igaz ugyanakkor, hogy egyesek e modell alapján olyan különbségeket állítottak fel az egyes népcsoportok között, amelyek azt a veszélyt hordozták, hogy bizonyos rasszista ideológiák a saját céljaikra használják fel őket. Ennél persze fontosabbak azok a szakmai bírálatok, amelyek egy része azzal kapcsolatban hangzott el, hogy nagyon sok kivétel létezik mind az állati, mind az emberi populációkban, amelyeket nem lehet e magyarázat sémáiba erőltetni. A legnagyobb problémának mégis az bizonyult, hogy noha az r-K elmélet jól áttekinthető és szemléletes jellemzését adja a különböző környezetekben adaptív viselkedésformáknak, nem nyújt megfelelő magyarázatokat azok-

ról a mechanizmusokról, amelyek a szóban forgó stratégiák kialakulásához vezetnek (Stearns 1992). Más szóval: inkább leíró (deskriptív) jellegű, mint oksági (kauzális) modellnek tekinthető. Különösen vonatkozik ez a fajon belüli különbségek értelmezésére. Ezt a szerepét ugyanakkor nem lehet elvitatni: sok esetben a releváns adatok egyfajta előzetes összekapcsolását és egységes keretbe foglalását kínálja, amelyet a „valódi" magyarázatok később felhasználnak, A szülői viselkedésre és az egyéni fejlődésre vonatkozó modern kauzális magyarázatok az élettörténeti vagy életvezetési (life-history) stratégiák elméleti rendszerében fogalmazódnak meg. Mint ahogy az 1.2.2. fejezetben részletesen kifejtettük, az egyéneknek életútjuk minden pillanatában döntéseket kell hozniuk arról, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat hogyan használják fel túlélésük és szaporodásuk növelésére. Rugalmas döntéshozók, akik a környezeti feltételek függvényében választják meg a genetikai rátermettségük szempontjából kedvező viselkedési stílusokat. Miután az erőforrások végesek és a szaporodás mindig költségekkel jár, az élőlényeknek állandóan konfliktusokat kell megoldaniuk az optimális szülői ráfordítás formájával, mértékével és időzítésével kapcsolatban. Más szóval, viselkedési átkapcsolásokat (tradeoffokat) működtetnek az alternatívák között, annak függvényében, hogy melyik szituációban melyik előnyösebb az adaptáció szempontjából (Borgerhoff Mulder 2000). A legelső szülői döntés arra vonatkozik, hogy szaporodjanak-e, és ha igen, mikor. Ez lényegében a szomatikus és reproduktív ráfordítás közötti konfliktus megoldását igényli (Voland 1998). Az emberek választhatják azt az egyedfejlődési pályát, hogy elhalasztják szaporodásukat, és erőforrásaikat másra, pl. testi fejlődésükre, jólétük megteremtésére vagy státusuk emelésére fordítják. Ez tömeges jelenség a modern ipari társadalmakban, ahol a nők menarchéjuk után 10-15 évvel vagy még később szülnek. Dönthetnek azonban úgy is, hogy előrehozzák szaporodásukat, ami bizonyos környezetben pl. mint látni fogjuk, egyes szegény szubkultúrák és marginális csoportok esetén (4.3.4.) - op-

248
timális megoldás lehet a későbbi terhek drámai növekedése miatt. A másik, előbbivel kapcsolatos, reproduktív döntés a jelenlegi és jövőbeli szaporodás közötti trade offra vonatkozik (Borgerhoff Mulder 1992, Hill és Kaplan 1999). A rendelkezésre álló erőforrásoknak a jelenlegi utódba invesztálása növeli ennek az utódnak a reproduktív értékét, de azon az áron, hogy csökkenti a szülő maradék (reziduális) szaporodási sikerét. Ez akkor előnyös, ha a jelenlegi utód testi és szellemi fejlődésének, illetve gondozásának körülményei optimálisak. Kedvezőtlen körülmények esetén viszont érdemes kivárni és a forrásokat úgy csoportosítani, hogy azok a megfelelő időben és a megfelelő gyerek esetén kerüljenek felhasználásra. Ebben az esetben az erőforrásoknak az elkövetkező szaporodás céljából történő visszatartása csökkenti a jelenlegi utód reproduktív értékét, de növeli annak a valószínűségét, hogy a szülők újabb utódokkal növeljék genetikai képviseletüket. A konfliktusok harmadik nagy csoportja a mennyiségi és minőségi gyerekprodukció alternatívái közötti átkapcsolásokat foglalja magában (MacDonald 1997). Bizonyos környezetekben, ahol pl. magas a mortalitás és bizonytalan az erőforrásokhoz való hozzájutás, a szülők úgy növelik genetikai képviseletüket, ha sok utódot hoznak létre, akikre viszonylag keveset fordítanak. Stabil, erőforrásokban gazdag és bejósolható környezetben viszont kisebb számú utód felnevelése éri meg, akik intenzív szülői gondoskodást kapnak (pl. iskoláztatást), amely növeli esélyeiket a társadalmi értékek piacán (munkavégzés, házasság stb.). Ezt a kettősséget a demográfiai átmenet előtti és utáni társadalmak esetén már bemutattuk (3.2.3.). E trade off stratégiákon keresztül a szülők olyan reproduktív döntéseket hoznak a korlátozott erőforrások tér- és időbeli felosztásáról, amelyek növelik - legalábbis a múltban növelték - nettó szaporodási sikerüket az alternatív stratégiákkal szemben. Nem csupán szétosztják a rendelkezésre álló erőforrásokat az utódok között, hanem abba az utódba invesztálnak a legtöbbet, amelyik a többieknél nagyobb valószínű-

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

séggel biztosítja a szülői gének átadását. Ez azt jelenti, hogy a szülői magatartás alapvetően diszkriminatív: ráfordításaikat annak arányában osztják el, hogy az milyen várható hatással lesz teljes rátermettségük (genetikai képviseletük) növelésére. Bizonyos környezeti feltételek között intenzívebben támogatják utódaikat, mint más feltételek között, egyes utódaiknak több gondoskodást nyújtanak, mint másoknak. Ez alapvetően két körülménytől függ. Egyrészt a rendelkezésre álló erőforrások mennyiségétől és bejósolhatóságától, másrészt az utódok reproduktív értékétől, tehát várható jövőbeli fitnesshozzájárulásuktól a szülő genetikai képviseletéhez (3.4.1.). Ez utóbbi attól függ, hogy az utódok maguk elérik-e majd a szaporodáshoz szükséges életkort és attól, hogy milyen esélyeik vannak saját utód létrehozására. Ahhoz, hogy a szülők képesek legyenek kiértékelni az erőforrások elérhetőségét és az utódok reproduktív értékét, bonyolult és kifinomult képességeket kell mutatniuk. Olyan pszichológiai mechanizmusokkal kell rendelkezniük, amelyek képesek feldolgozni az utódgondozással kapcsolatos környezeti hatások széles tartományát. Ezeknek a kialakulása az evolúció során ment végbe. Azok az anyák, akik képesek voltak felismerni az utódok jövőbeli reproduktív kilátásaival kapcsolatos előnyöket és hátrányokat, adaptív részrehajlást mutattak: nagyobb sikerrel támogatták azokat az utódokat, akik a kapott gondoskodást leginkább át tudták fordítani teljes rátermettségük növelésébe (Bjorklund és Yunger 2000, Burgess és Drais 1999). Azok viszont, akik nem voltak diszkriminatívek, olyan utódokra pazarolták ráfordításukat, akik az adott körülmények között valószínűleg nem élték meg a szaporodóképes kort. Ennek következtében olyan információfeldolgozó folyamatokra szelektálódtak, amelyek érzékenyek az utódgondozással kapcsolatos nyereségekre és veszteségekre. A reproduktív döntések kialakításában azonban bizonyos aszimmetria tapasztalható: az élőlények által felbecsült költségek általában nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a feltételezett nyereségek. Ez azért van, mert a költségek álta-

4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

249

lában több komponensből állnak össze, mint a nyereségek, gyakrabban és gyorsabban fluktuálnak, továbbá nehezebb őket bejósolni és hatásukat kiszámítani (Burgess és Drais 1999, Hill et al. 1997). A szülői ráfordítás intenzitása hasonlóképpen jobban alá van vetve a veszteség kalkulációinak, mint a nyereségnek. A gyerek csökkent életképessége várhatóan jobban befolyásolja a szülők döntését, mint növekvő testi-lelki gyarapodása, a romló anyagi feltételek valószínűleg erőteljesebben hatnak a gyerekvállalásra, mint a növekvő jólét. A 4.9. ábra azt modellezi, hogy a várható nyereség egységnyi növekedése

kisebb változást indukál a szülői befektetés nagyságában, mint a veszteség várható növekedése. Ez azt jelenti, hogy a szülők rendkívül szenzitívek mindazokra a környezeti kulcsokra, amelyek az utódgondozás költségeivel kapcsolatosak. Mint látni fogjuk, ez valamennyi szülői döntésben fontos szerepet játszik.

4.2.2. Szülő-utód konfliktus
Közismert tény, hogy a szülő gondozási és nevelési elvei időnként összeütközésbe kerülnek a gyermek törekvéseivel. A pszichoanalízis ezt az ellentétet úgy magyarázza, hogy a racionális döntés birtokában lévő szülő megfékezi a kisgyerek túlzó biológiai vágyait, ösztöneit. Freud szerint a gyermeki fejlődés első éveiben domináló „örömelv" az anyai gondoskodás önző kisajátítására irányul, az anya viszont megpróbálja ezt korlátok közé szorítani. Az evolúcióelmélet már a 70-es években kísérletet tett a konfliktus mögötti adaptációs mechanizmusok tisztázására. Egyik prominens képviselője, Robert Trivers (1974, 1985) abból indult ki, hogy a szülők és az utódok genetikai érdekei részben átfedők, hiszen a szülő elsősorban utódain keresztül biztosítja génjei képviseletét a következő generációban. Ezen túlmenően azonban arra törekszik, hogy a lehetőségekhez képest növelje túlélő utódainak számát, azaz véges szülői ráfordítását több utód között ossza el, amelyek mindegyike 50-50%-ban hordozza a génjeit. Ez azt jelenti, hogy korlátozza a rendelkezésre álló erőforrások egyetlen utódba való befektetését. Ezzel szemben az utódok mindegyike saját túlélési esélyeinek a maximalizálásában érdekelt, hiszen genetikai szempontból 100%-osan identikus saját magával. Teljes rátermettségét tehát úgy növeli, hogy a szülői ráfordítás minél nagyobb hányadát sajátítja ki a maga számára. E kettős érdekeltségnek megfelelően az anya arra szelektálódik, hogy bizonyos ponton abbahagyja vagy legalábbis csökkentse a gyerekgondozást - pl. a szoptatást - és újabb utódba fektessen, míg az utód akkor növeli alkalmasságát, ha további gondoskodást követel,

4.9. ÁBRA A szülői ráfordítás nyereség/veszteség aránya ■ a) Szülői ráfordítás a nyereség függvényében, amennyiben a veszteség állandó, b) Szülői ráfordítás a veszteség függvényében, ha a nyereség állandó. Látható, hogy a szülői ráfordítás intenzitása érzékenyebb a költségekben bekövetkező változásokra, mint a haszon változásaira (Forrás: Burgess és Drais 1999)

250

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.10. ÁBRA A szülő-utód konfliktus modellje ■ Részletes magyarázat a szövegben (Forrás: Barrett et al 2002)

még akkor is, ha már képes megállni a saját lábán (Mock és Parker 1997). A várható eredmény mindkét fél számára egyfajta kompromisszum lesz, ahol az anyai erőforrások beruházása átlagosan kisebb lesz, mint az az utód számára ideális volna, de több mint az anya számára optimális mennyiség (Surbey 1998b). A 4.10. ábra segít megérteni ennek a logikáját. Kezdetben az anyai ráfordítások nyeresége magas, költségei alacsonyak. Később azonban minden egyes ráfordítási egység (időtartam, energia stb.) relatíve egyre kevesebbet ér - egyre kevesebb fitnessmegtérülést biztosít hiszen a növekvő csecsemő egyre többet igényel. A szülő várhatóan addig folytatja a gondozást (pl. a szoptatást), ameddig a ráfordítással járó veszteségei (azaz csökkenő jövőbeni szaporodási kilátásai) felül nem múlják azt a nyereséget, amely az aktuális utód túlélési esélyének növeléséből származik (B/C< 1). Az ábrán látható A pont azt az állapotot mutatja, amikor a nyereség/veszteség hányados kisebb, mint 1 - a szülő érdeke ekkor az, hogy abbahagyja az aktuális gondoskodást és egy másik utódba fektessen. A jelenlegi utód azonban továbbra is igényli a gondoskodást, hiszen a folytatólagos szülői ráfordítás költségei őt csak 50%-ban terhelik, az anyával való genetikai feleződés miatt. Egészen addig a pontig törekszik a gondoskodás kizáró-

lagos lekötésére - ezt jelöli az ábrán a B pont -, ahol a szülő nyeresége felülmúlja az ő veszteségeinek a kétszeresét (B/C>l/2). Az utód vesztesége ekkor abból fakad, hogy az anyai szervezet „önző" kihasználása csökkenti annak a valószínűségét, hogy testvérei szülessenek, illetve csökkenti lehetséges testvéreinek számát. Minthogy a testvérek 50%-ban hordoznak közös géneket (r=0,5), az utód akkor mond le a további gondoskodásról, amennyiben teljes (közvetett) rátermettségének csökkenése több mint a kétszerese lesz az anyai gondozás folytatásából származó haszonnak. Ez tehát akkor következik be, ha a felnövő utód már viszonylag keveset nyer a folytatódó anyai gondoskodásból, de sokat veszít abból, ha a testvéreire fordítandó anyai erőforrások mennyisége ezzel csökken. Az anyautód konfliktus ennek megfelelően egy olyan periódusban várható, amelyet a következő feltételek írnak le: 1/2<B/C<1 (McDade 2001). Az ábrán látható C pont ugyanezt a kalkulációt mutatja féltestvérre vonatkoztatva (r=1/4). Az evolúciós értelmezés tehát az anya-utód konfliktus lényegét a genetikai érdekek összeütközésében látja. Valójában itt egy olyan tradeoff stratégia működik, amely a jelenlegi és jövőbeli szaporodás várható nyeresége és vesztesége közötti konfliktusból fakad. Ez a felfogás azonban nem mond ellent a freudi és más pszichológiai értelmezéseknek, hanem a jelenséget más szinten kezeli, miközben a korábbi elméleteknél átfogóbb és szélesebb magyarázó kereteket nyújt, amelyben több, mindeddig elhanyagolt jelenség értelmezhetővé válik. Trivers modellje számos, mind a szülő, mind a gyermek által alkalmazott viselkedési taktika és pszichológiai fortély magyarázatára alkalmas, mint pl. elválasztás, gyermeki regresszió, szülői manipuláció stb. Az utóbbi években kiderült, hogy a konfliktus már az anyaméhben elkezdődik, és valóságos „vegyi háború" formáját ölti. David Haig (1993, 1998) vizsgálataiból tudjuk, hogy az embrió már a kezdetektől fogva képes megváltoztatni az anya élettani folyamatait, hogy azok a saját anyagcsere-szükségleteit fedezzék. A megtermékenyítést követően az osztódó zigóta olyan ve-

4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

251

gyületeket termel, amelyek segítik elnyomni az anyának az „idegen testre" adott immunválaszait és így elkerüli a kilökődést. Amint megközelíti a beágyazódás helyét, a gonadotropin hormon egy fajtáját kezdi termelni, amely megváltoztatja a méh sejtjeit olyan módon, hogy a kötődés biztonságosan végbemenjen. A magzat által létrehozott méhlepény hatástalanítja a vérkeringés helyi szabályozó mechanizmusait, és ezt követően az anya már nem tudja irányítani a méhlepénybe áramló vér mennyiségét az odavezető erek összehúzásával. Ezzel párhuzamosan a magzat olyan vegyületeket választ ki az anyai vérbe, amelyek a szervezet más pontjain vérnyomás növelésére ösztönzik az anya ereit, ami még több vért juttat a méhlepénybe. Ez egy ponton túl patologikusan magas vérnyomást eredményezhet az anyánál, amit kezelni kell. A terhesség előrehaladtával egyre nagyobb teret kap a magzat és az anya érdekkülönbségeiből fakadó konfliktus. Az anyai szervezet gyorsan és mélyrehatóan alakul át a magzat „beavatkozásai" nyomán. A magzat akár ezerszeresére is növelheti az anyai vérben áramló humán placentáris laktogént, amely felfüggeszti az inzulin hatását. Ez azzal jár, hogy az anya nem képes arra, hogy szénhidrátot raktározzon el a májban, és rendkívüli értékben megnövekszik a magzat által hasznosítható cukor mennyisége a vérben. Ez akár odáig mehet, hogy súlyos cukorbetegség jellegű tüneteket hoz létre a terhes nőben. Az anyai légzési folyamatok ugyancsak változásokon mennek keresztül azért, hogy lehetővé tegyék a magzat fokozott oxigénellátását. A szén- dioxid artériás nyomásának csökkenésével fokozott hiperventilláció lép fel, amely 20%-kal fokozza az anya oxigénfelvételét, s eközben 60-70%-uknál kisebb-nagyobb légszomj jelentkezik. A hemoglobin képződéséhez nélkülözhetetlen vas anyagcseréjében ugyancsak érdekellentét van anya és magzata között, hiszen a fejlődő embrió vasszükséglete (800 mg) messze meghaladja azt a mértéket, amit az anya el tud raktározni. Ez előbb-utóbb károsítja az anya egészségét és anyagcsere-anémiát okozhat. Az embrió tehát bonyolult közvetítések láncolatával sajátítja ki az anyai szervezetet a maga

hasznára. Az anya költséges anyagcsere-beruházásokkal válaszol a magzat támadásaira. Olyan vegyületeket termel, amelyek hatástalanítják a magzat által termelt hatóanyagokat. A méhen belüli szelekció egy sajátos formája a terhesség korai megszakadása. A spontán vetélések evolúciós pszichológiai megközelítésben akkor következnek be, amikor az utódok várható túlélési esélyei nagyon alacsonyak. Egyrészt az utód súlyos veleszületett rendellenességet (gyakran kromoszómaabnormalitásokat) mutat, másrészt a terhesség folytatása nagyon kockázatos volna olyan körülmények között, amikor az alapvető erőforrások hiányoznak, az anyai szervezet rossz állapotban van, és magas az őt érő fizikai és érzelmi stressz. Ez alapvetően csökkenti az anya reproduktív kilátásait, ezért adaptíve kifizetődő a jelenlegi terhességet befejezni, és később újabb utódot létrehozni, akinek a várható túlélési esélyei jobbak. Az abortusz valójában a szaporodás befejezésének legkevésbé költséges formája, amikor az anya még minimális ráfordítást ruház az utódra, A szaporodás későbbi megszakítása a méhen belüli halálozás, művi abortusz, halvaszületés, gyerekgyilkosság formájában lényegesen súlyosabb fizikai és érzelmi terheket ró az anyára (Mealey 2000). A vetélés során az anya olyan belső környezetet hoz létre, amelyben a magzat nem képes túlélni. A magzat viszont különböző jelzéseket ad saját egészségi állapotáról, Haig szerint pl. normális körülmények között a méhlepény által termelt gonadotropin olyan „megbízható", költséges szignál, amelyet csak az egészséges magzatok tudnak előállítani, és amely az anyai szervezetet az utód további befogadására hangolja. Feltételezhető, hogy genetikai, illetve morfológiai anomáliákkal rendelkező magzatok nem képesek azoknak a vegyületeknek az előállítására, amelyek felfüggesztik az anyai immunrendszert, és hamar kilökődnek. Az is lehetséges, hogy biokémiai rendszerük rendellenességei miatt nem, vagy csak kis hatékonysággal tudják manipulálni az anyai szervezetet és így nem tudják fenntartani a saját fejlődésüket (Haig 1993,1998). Valószínűleg a méhen belüli anya-utód konfliktus egyik formája a terhesség alatti rosszullét

252
is. Mint az 1.1.4. fejezetben részletesen is kifejtettük, a terhesség első trimeszterében kialakuló fokozott érzékenység egyes szagok és ízek iránt és a gyakori hányinger megvédi a magzatot bizonyos táplálékok mérgezésével szemben. A vizsgálatok valóban azt találták, hogy a terhességi rosszullétet mutató anyák kisebb valószínűséggel vetélnek el, továbbá kevesebb koraérett és alacsony testsúlyú (2500 g-nál kisebb) gyereket hordanak ki, mint azok, akik nem mutatják ezeket a tüneteket (Profet 1992, Flaxman és Sherman 2000). Lehetséges, hogy maga a magzat manipulálja az anyai szervezetet, hogy megvédje magát a mérgezéstől. Az első trimeszterben olyan hormonokat termel (gonadotropin), amelyek gyakori rosszullétet, hányingert, sőt hányást váltanak ki az anyából bizonyos ételek szagának hatására. Ennek ráadásul az a következménye, hogy csökken az anya tápanyagfelvétele, ami viszont növeli bizonyos anabolikus hormonok (inzulin, növekedési faktor) termelését. Ezek a hormonok gátolják a tápanyag beépítését az anyai szervezetbe, így a táplálék nagy része a magzatba jut. Mindez súlyos következményekkel járhat az anya egészségére nézve. Egy Kenyában végzett vizsgálat pl. azt találta, hogy azok az anyák, akik a terhesség alatti rosszullét intenzív tüneteit mutatják, súlyveszteséget szenvednek a második és harmadik trimeszterre. Nem csupán testtömegindexük csökken, hanem a bőr alatti zsírszöveteik is leapadnak, ami az anyai szervezet egyfajta kimerülésének a jele. A kockázatot növelte az anya magas életkora és a terhességet megelőző alacsony testsúlya (Pike 2000). Mindez azt is mutatja, hogy az anya számára olykor kényes ellentét mutatkozik a terhességi rosszullét nyeresége (utód túlélési esélyének, kondíciójának javulása) és vesztesége (anyai szervezet leromlása) között, amely minden társadalmi környezetben más megoldásokat kíván. Az anya-utód konfliktus a születés után is folytatódik (Trivers 1985). A részt vevő felek érdekellentétei különböző viselkedési taktikákban öltenek testet. Ilyen pl, a szoptatásnak - a gyermek szempontjából - idő előtti ritkulása, ill. beszüntetése, az elválasztás. A szoptatás rend-

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

kívül költséges az anya számára. A tápanyagban gazdag tej termelésének energetikai terhe napi 2000-3000 kJ, ami felülmúlja a terhesség kalóriaigényét. Ez sokszor az anyai szervezet táplálkozási és egészségi állapotának romlásához vezet, amihez még a különböző elemek, elsősorban a kalcium kóros vesztesége is társulhat. Ráadásul a szoptatás a gyerek korának előrehaladtával egyre kevésbé térül meg az anya számára; a csecsemő féléves kora után többnyire már kiegészítő táplálékra szorul (McDade 2001). Az elválasztás tehát elkerülhetetlen, de időpontja nagyon sok ökológiai és társadalmi tényezőtől függ. Azokban a kultúrákban, illetve családokban például, ahol súlyos halálozási kockázatot jelentenek a csecsemőkori fertőzőbetegségek (pl. diarrhea), ott tovább szoptatnak, mert a tejben lévő ellenanyagok növelik a csecsemő immunológiai védettségét. Ezekben a kultúrákban a hosszú ideig tartó szoptatás ugyanakkor kimerítheti és legyengítheti az amúgy is sovány és beteges anyai szervezetet. Ez a két tényező együttesen intenzív és elhúzódó elválasztási konfliktushoz vezet. Az elválasztás időzítésére - és ennek megfelelően a konfliktus természetére - emellett számos más tényező is hatással van: a jövőbeli szaporodás tervezése, a női munkavégzés mértéke, az apa jelenléte, a rokoni támogatás foka, a kiegészítő táplálék elérhetősége stb. (Sellen és Smay 2001, Quinlan et al. 2003). Formáit és technikáit ugyancsak messzemenően befolyásolják az uralkodó kulturális elvárások és normák. Egyes társadalmak pl. kemény vagy kellemetlen ízű anyagokat helyeznek a mellre, máshol átmenetileg a rokonokhoz küldik gyermekeiket, ismét máshol viszonylag korán a tehéntejre szoktatják őket, és így tovább. A konfliktus mindkét résztvevője bizonyos pszichológiai fortélyok révén éri el a célját. Így pl. az infantilis, regresszív viselkedés - tehát a fejlődés korábbi, csecsemőkori megnyilvánulásaihoz való visszatérés - olyan eszköz az utód számára, amellyel több figyelmet és gondoskodást képes kiváltani a szülő részéről. A sírás sokszor ugyancsak a szülő manipulálását, „zsarolását" szolgálja, amennyiben a veszély (éhség,

4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

253

szeparáció) eltúlzásával igyekszik növelni a szülői erőfeszítéseket (Lummaa et al, 1998). Nem véletlen, hogy az intenzív sírás a vizsgálatok szerint növeli az anya érzelmi stresszállapotát. A szülők ugyanakkor egyre szigorodó elvárások révén igyekeznek mérsékelni a többletbefektetést. Általában véve az anyai gondoskodás ideje és intenzitása csökken a korral. A dél-amerikai ye'kwana indiánoknál pl. a csecsemő két hónapos koráig átlag 7 óra közvetlen (testi) gondoskodást kap az anyától, második évében 2,7 órát, míg a harmadikban mindössze 0,44 órát (Hames 1989). A szülők ezenkívül hatékony manipulációs technikákkal igyekeznek érdekeiket érvényesíteni. Különböző engedményekkel és büntetésekkel például a testvérek közötti feltétlen önzetlenséget szorgalmazzák, ami gyakran konfliktusba kerül a gyerekek saját magukat előnyben részesítő taktikáival. A felnőttkori szülő-utód konfliktus egy nagyon érdekes típusát elemzi Mark Flinn (1989) egy trinidadi falusi közösségben. Azt találta, hogy azok a nők, akik más, „reproduktív" (gyermeket szülő) nőkkel élnek együtt egy háztartásban, szinte sohasem lesznek terhesek, annak ellenére, hogy szaporodóképes életkorban vannak és szexuálisan aktívak. Azok a felnőtt lányok, akik egy vagy több, még gyermekkorú testvérrel élnek együtt, mintegy 4-5 évvel később szülik meg első gyereküket, mint azok, akiknek nincsenek fiatalabb testvéreik (átlagosan 18 éves koruk helyett 23 évesen). Általában véve ezek a lányok egészen addig nem esnek teherbe, amíg a velük élő anyjuk utolsó gyereke el nem éri a négyéves kort. Az anyák pedig előbb befejezik szaporodásukat (átlagosan 34 éves koruk helyett 29 évesen) akkor, ha a velük egy házban lakó lányuk gyereket vár, mint akkor, ha nincs várandós lányuk, vagy az már máshol él. A szerző ezt a reproduktív elfojtás eseteként értelmezi (3.3.1.), amennyiben a család egyik női tagja gátolja a másik termékenységét. Funkciója az, hogy biztosítsa az aktuálisan gyereket szülő és nevelő nőnek a legközelebbi rokon támogatását. Előbb a lányok segítenek fiatalabb testvéreik gondozásában, és ezzel csökkentik anyjuk szülői terheit (2.1.2.). Ezt követően az anyák

vesznek részt unokáik ellátásában, ami lányuk számára kínál előnyöket (4.1.4.). Flinn szerint a kölcsönös reproduktív elfojtás az anya és lánya közötti konfliktus eredménye. A 4.11. ábra azt mutatja, hogy van egy olyan időszak az anya és lánya életében, amikor reproduktív érdekeik szemben állnak egymással, aminek következtében vetélytársaknak tekinthetők. Ebben a periódusban az anya rátermettségét tekintve akkor jár jól, ha folytatja szaporodását, miközben számít lánya támogatására a gyermekgondozásban. Lánya viszont akkor növeli utódainak a számát, ha időben elkezdi szaporodását. A konfliktus lényegében abból származik, hogy az anya 50%-ban rokon saját gyerekeivel (r = 0,5), de csak 25%-ban hordoz közös géneket az unokáival (r = 0,25). Tegyük fel például, hogy van egy 37 éves korú anya, aki 0,06 gyerek/év korspecifikus termékenységgel rendelkezik, és vele együtt él a lánya, akinek a korspecifikus fertilitása 0,09. Az anya érdeke az, hogy tovább szüljön, miután a saját utódai-

4.11. ÁBRA Az egy háztartásban élő anya és lánya közötti konfliktusok várható időtartama ■ A folytonos vonal azt az életkort jelöli, ahol az anya szorgalmazza lánya szaporodásának megkezdését. A szaggatott vonal pedig azt az életkort mutatja, ahol a lány úgy dönt, hogy elkezdi szaporodását. A sötétre árnyékolt sáv az anya reproduktív érdekeinek (folytonos vonal) és a lány reproduktív érdekeinek (pontozott vonal) az összeütközési területe. Részletes magyarázat a szövegben (Forrás: Flinn 1989)

254

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.12. ÁBRA Az egy házfedél alatt élő anya és lánya közötti nézeteltérések (agonisztikus kapcsolatok) aránya a lány életkorának és az anya szaporodási potenciájának függvényében ■ (Forrás: Flinn 1989)

ból származó közvetlen nyeresége (0,5 x 0,06 = 0,03) nagyobb, mint közvetett nyeresége, amely abból fakad, ha lemond szaporodásáról a lánya javára (0,25 x 0,09 - 0,02). A lánya viszont többet nyer annak révén, ha saját utódokat hoz világra (0,5 x 0,09 = 0,045). Ezen elméleti megfontolásokból az várható, hogy az anya és lánya közötti nézeteltérések és veszekedések száma ebben a kritikus időszakban látványosan növekszik. A szerző valóban azt találta, hogy a lányok 18 és 21 éves koruk között lényegesen gyakrabban vesznek részt agonisztikus kapcsolatokban az anyjukkal, mint életük más időszakaiban (4.12. ábra). Az anyák viszont 36 és 38 éves koruk között kezdeményezik lányukkal szemben a legtöbb konfliktust. Ez egyúttal arra a kérdésre is választ adhat, hogy mi okozza a szaporodás gátlását az együtt élő nők körében. Több vizsgálat ugyanis azt mutatja, hogy a lelki stressz és a feszült társas kapcsolatok csökkentik a termékenységet, valószínűleg a peteérés gátlása miatt (Wasser 1994) (3.3.1.). Ugyanilyen hatással járnak a megnövekedett fizikai terhelések (pl. intenzív munkavégzés), amely ugyancsak számottevő lehet a másik fél gyermekére - tehát a testvérre, illetve az unokára - fordított intenzív támogatás miatt (Jasienska és Ellison 1998).

4.2.3. Diszkriminatív gondoskodás I. Az utód reproduktív értéke
A szülői gondoskodás gyakran diszkriminatív, ha alacsony az utód reproduktív értéke. A szülők várhatóan akkor „kapcsolnak" át a jövőbeli szaporodásra, ha az általuk birtokokolt erőforrásoknak a későbbi utódokra való fordítása nagyobb fitnessmegtérülést biztosít, mintha a jelenlegi utódok gondozására használnák őket (Chisholm 1999). Ez pedig akkor valószínű, ha a jelenlegi utód nem, vagy csak kismértékben járul hozzá a szülői gének elterjesztéséhez. Evolúciós szempontból a beteg, illetve testi fogyatékos gyerek alacsony reproduktív értéket képvisel, aki ráadásul értékes erőforrásokat von el egészségesebb testvéreitől, és hosszan tartó anyai gondozása késlelteti a következő gyerek születését, aki valószínűleg nagyobb eséllyel marad fenn és szaporodik. Antropológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy a tradicionális kultúrák kb. egyharmadában bevett és elterjedt szokás a súlyosan beteg, illetve testi fogyatékossággal született gyerekek megölése (Daly és Wilson 1984). Jóllehet a modern társadalmakban általában magas etikai értékkel ruházzuk fel az élet minden megnyilvánulási formáját, a szülői döntésekben gyakran jelennek meg ezek az evolúciós

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

255

hatások, Az elhanyagolt és bántalmazott gyerekek egy része - a különböző kultúrákban végzett vizsgálatok szerint 15-60%-a - súlyos testi fogyatékosságot, mentális retardációt és csökkent életképességet mutat (Daly és Wilson 1981), Ez a részrehajlás kevésbé drámai körülmények között is megfigyelhető. Egy vizsgálatban olyan ikerpárokat néztek, akiknek az egyik tagja normális testsúllyal, egészségesen született, másik tagja viszont fejlődési visszamaradottságot mutatott. Kiderült, hogy nyolc hónapos korukban az ikerpárok egészségesebb tagjai nagyobb anyai törődést kaptak - elsősorban a gyakoribb szemkontaktus, simogatás és karon hordás tekintetében mint beteg testvéreik (Mann 1992). Mint ismeretes, az alacsony születési testsúly olyan kockázati tényező, amely jelentősen növeli a súlyos betegségek (agyvérzés, szívelégtelenség, mentális retardáció stb.) előfordulási gyakoriságát és a korai mortalitás valószínűségét. Egy magyarországi vizsgálatban az derült ki, hogy az anyák gyerekeik várható túlélési kilátásaihoz igazítják gondoskodásuk intenzitását és időtartamát (Bereczkei 2001). Rövidebb ideig szoptatják a 2000 g születési súly alatti, illetve beteg gyermekeiket, ezután pedig hamarabb szülik a következő gyermeket, mint abban az esetben, ha az elsőszülött egészséges és normális fejlettségű volt (4.13. ábra). Ezt követően azt a csoportot vizsgáltuk meg, amely alacsony iskolázottsággal, alacsony foglalkoztatási státus4.13. ÁBRA Az első és a második szülés közötti időintervallum hoszsza az elsőszülött csecsemő születési súlyának és egészségi állapotának függvényében ■ (Forrás: Bereczkei 2001)

sal és magas munkanélküliséggel jellemezhető. Nem meglepő, hogy ebben a csoportban az alacsony testsúly és a koraérettség a gyermek fejlődésének első hat évében különösen nagy kockázattal jár: a népesség átlagához képest lényegesen nagyobb mértékben növeli a halálozás valószínűségét (11,5% vs. 3,1%) és a krónikus betegségek gyakoriságát (21,7% vs. 13,4%). Ennél sokkal fontosabb eredmény volt az, hogy az említett anyai stratégia (rövidebb szoptatás, rövidebb szülések közötti időintervallum) ezeknek az embereknek a körében mérhető reproduktív következményekhez vezetett. Az egyes szülések között eltelt idő csökkentésével 2-4 évet nyernek további gyerekek világra hozására, és fertilitási periódusuk végére (45 éves korukig) átlagosan csaknem két gyerekkel többet szülnek, mint azok, akik normális testsúlyú, illetve egészséges gyerekeket hoznak világra (Bereczkei et al. 2000). Más szóval, az alacsony testsúlyú gyerekekkel járó magas reproduktív költségeket azzal kompenzálják, hogy nagyobb számú csecsemőnek adnak életet gyors egymásutánban. Ez a trade-off stratégia elsősorban a demográfiai átmenetet megelőző társadalmakban volt adaptív, hiszen ellensúlyozta az alacsony testsúlyú és koraszülött gyerekek rendkívül magas mortalitásából származó veszteségeket. Az alacsony testsúlyú csecsemőkkel szembeni szülői diszkriminációnak nem mond ellent

256

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

az a megfigyelés, hogy a hátrányos fizikai kondícióval rendelkező gyerekeknek az anyák sokszor nagyobb figyelmet szentelnek és többet foglalkoznak velük. Elsősorban olyan tevékenységekre koncentrálnak, amelyekkel megpróbálják ellensúlyozni ezeknek a gyerekeknek a motoros passzivitását és csökkent érzékszervi képességeit: fizikai stimuláció, játék, érzelmi kontaktus. Úgy tűnik, mindeközben az anyák tesztelik gyerekeik válaszadási képességét, igyekeznek egyértelmű képet kapni viselkedésük kiszámíthatóságával és „normális" érésével kapcsolatban. Erre azért is szükség van, mert úgy tűnik, hogy a gyermekkori halálozásnak és a súlyos betegségeknek ún. gondozásfüggetlen forrásai vannak (Borgerhoff Mulder 1992, Pennington és Harpending 1988). Az kétségtelenül igaz, hogy az alacsony súllyal született és a koraszülött gyerekek jelentős része ma már nem csak hogy felépül a csecsemőkori betegségekből, hanem testi fejlődésüket tekintve néhány év alatt utoléri egészséges társait. Kisebb hányaduk ugyanakkor olyan súlyos betegségeket és fejlődési retardációkat mutat, amelyeken az intenzív anyai és kórházi ápolás is csak részben tud javítani. A fejlődési visszamaradások az ilyen esetekben többnyire függetlenek a gondozásra fordított idő és energia mennyiségétől. Ez pedig hatással lesz a gyerekek reproduktív kilátásaira későbbi életpályájuk - iskoláztatásuk, házasságuk, családalapításuk - esélyeinek mélyreható változásain keresztül. Valószínű ezért, hogy az anyák az evolúciós múltban olyan „finoman hangolt" érzékszervi képességekre szelektálódtak, amelyek képessé teszik őket, hogy különbséget tegyenek a gyerek csökkent túlélési és szaporodási kilátásainak enyhe és súlyos formái között (Mann 1992). Az adatok valóban azt mutatják, hogy az anyák rendkívül érzékenyek csecsemőik jelzéseire és válaszaikat ezekhez a jelzésekhez igazítják. A koraérett és beteg csecsemők egy része nagy nehézséget mutat az anyával való kapcsolatok motoros és érzelmi szabályozásában. Gyakran fordul elő, hogy nem világos és nehezen értelmezhető viselkedési válaszokat adnak, keveset mosolyognak, gyakran fordítják el tekintetüket.

Könnyebben irritálhatóak, és ilyenkor nehezebb őket megnyugtatni, mint az egészséges gyerekeket. Keveset játszanak, viszont nagyobb mértékű szorongást mutatnak Sokszor sírnak, sírásukkifejezetten frusztráló (4.1.1.), és az anyák nehezen tudják megkülönböztetni a kiváltó okot, pl. az éhséget vagy a fájdalmat (Worchel és Allen 1997, Drummond et al. 1999). Mindezek a jelzések növelik az anyai szorongás és érzelmi stressz mértékét, és alapvetően megváltoztatják a fizikai és érzelmi válaszoknak azt a repertoárját, amelynek segítségével az anyák kiépítik szociális kapcsolataikat a gyerekeikkel. Mindez azt is mutatja, hogy a szelektív szülői bánásmód nem feltétlenül tudatos döntések eredménye. Közvetlenül az anya és gyermeke közötti kommunikáció elégtelensége és a kötődési folyamatok problémái hozzák létre. Kapcsolatuk kezdeti fázisában az anyák ellenőrzik, tesztelik gyermekük viselkedését és ennek megfelelően hoznak döntéseket a szülői ráfordítás elosztásáról és időzítéséről. Általában csak akkor csökkentik ráfordításukat, amikor azt tapasztalják, hogy a csecsemők a szülői erőfeszítések ellenére nem mutatnak fejlődést (Furlow 1997). Az utód reproduktív értéke nem csupán testi kondíciójától függ, hanem korától is (Trivers 1985). Várhatóan olyan szülői motivációk alakultak ki, amelyek az utód életkorának figyelembevételével döntenek a gyereknek juttatott gondoskodás mértékéről. Állatkísérletek valóban azt mutatják, hogy az idősebb utódok általában értékesebbek a szülők számára, aminek valószínűleg két alapvető oka van. Egyrészt a már rájuk fordított szülői gondoskodás relatív nagysága, amely elhanyagolásukat fokozottan „költségessé" teszi. Másrészt azért, mert közelebb vannak ahhoz a korhoz, amikor már maguk is képesek utódokat létrehozni és a szülői géneket elterjeszteni. Több adat mutat arra, hogy az emberek - legalábbis szélsőséges helyzetekben - úgy viselkednek, mintha idősebb gyerekeiket többre értékelnék a fiatalabbaknál. Összehasonlító elemzések szerint a gyermekgyilkosságot gyakorló társadalmakban mindig a fiatalabb gyereket ál-

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

257

4.14. ÁBRA A gyermekgyilkosságok gyakorisága a gyermek korának függvényében (Kanada 1974-1983) ■ (Forrás: Daly és Wilson 1988)

dozzák fel, rendszerint olyankor, ha túl korán született az előző gyerek után, ha az anyának körülményeihez képest már túl sok gyereke volt, továbbá ikerszülés esetén az ikerpár egyik tagját (Daly és Wilson 1984). A kung busmanoknál például minden 500 újszülöttből hatot ilyen okokból gyilkolnak meg. Az ipari társadalmakban előforduló gyermekgyilkosságok döntő többsége ugyancsak a születés utáni hetek és hónapok során történik, az első év végére ez a harmadára esik, majd meredek csökkenést mutat a második életév betöltését követően (4.14. ábra). A Kanadában 1974 és 1983 között meggyilkolt gyerekeknek mindössze 24%-a érte meg az első életévét, a többi néhány napos vagy hetes volt (Daly és Wilson 1987). A gyerek életkorához szorosan kapcsolódik egy újabban intenzíven kutatott terület, a születési sorrend. A 3.2.2 fejezetben részletesen bemutattunk néhány antropológiai kutatást, amelyek annak vizsgálatára irányultak, hogy az iparosodást megelőző társadalmakban az utódok neme és születési sorszáma miként kapcsolódik össze túlélésük, anyagi gazdagságuk és szaporodásuk feltételeivel. A pszichológia elsősorban azóta szentel figyelmet ennek a témának, amióta Frank Sulloway (1996) megjelentette ma már széles körben népszerű könyvét, amelyben evolúciós megfontolások is helyet kaptak. Az idősebb gyerekek, mint láttuk, reproduktíve ér-

tékesebbek a szülők számára - túlélték a csecsemőkori mortalitást és közelebb vannak a szaporodóképes életkorhoz ezért érdemes tovább folytatni a költséges szülői beruházásokat. Ráadásul az elsőszülöttek hasznot húznak abból, hogy nincsenek idősebb testvéreik, akikkel vetélkedni kellene a közös családi erőforrásokért. Számos vizsgálat igazolja ezeket az elméleti megfontolásokat. Az elsőszülött csecsemők több figyelmet és gondoskodást kapnak, mint a későbbiek, és bár általában kisebb testsúllyal születnek, gyorsabban növekednek és egyéves korukra nagyobb testméretre tesznek szert, mint fiatalabb testvéreik (Salmon és Daly 1998). Sőt, felnőtt korukra magasabb szociális és jövedelmi státusokat érnek el, ami összefügg azzal, hogy szüleik tovább iskoláztatják őket, később házasodnak és gyerekeik később születnek fiatalabb testvéreikhez viszonyítva. (Davis 1997). Ez egybecseng Sulloway-nek (1996) azzal a megállapításával, miszerint az elsőszülöttek az irántuk megnyilvánuló szülői részrehajlás miatt felnőtt korukban a szülői értékek és a státus quo támogatóivá és védelmezőivé válnak, míg később született testvéreik inkább hajlanak a lázadásra és ezen értékek megkérdőjelezésére (lásd még 4.5.1.). Van azonban egy ellentétes hatás: ahogy a szülők öregszenek, utódaik relatív fitnessértéke növekszik a szülők csökkenő reproduktív értéke

258
miatt. Mint rövidesen (4.2.4.) részletezzük, ha minden más egyenlő, az idősebb szülők többet invesztálnak utódaikba, mint a fiatalabbak, így a később született gyerekek várhatóan több szülői gondoskodást kapnak, mint annak idején az elsőszülöttek. Ráadásul, az utoljára született gyerekek életében kisebb szerepet játszik a testvér-rivalizáció, hiszen nem kell osztozniuk fiatalabb testvéreikkel a család rendelkezésére álló erőforrásokon. Mindebből az következik, hogy a születési sorrend szerint középső gyerekek a szülői figyelmet és beruházásokat tekintve hátrányba kerülnek mind elsőszülött, mind utószülött testvéreikkel szemben. Egy vizsgálatban azt találták, hogy azok a fiatal felnőttek, akik elsőként, illetve harmadikként (utoljára) születtek, fontosabbnak és meghatározóbbnak tartják a szülői törődést és a családi támogatást, mint másodikként született testvéreik. Arra a kérdésre, hogy kivel ápolják a legszorosabb kapcsolatot és kihez fűződik a legbizalmasabb viszonyuk, az előbbiek 64%-a, míg az utóbbiaknak mindössze 10%-a nevezte meg az anyát. A középsőként született férfiak és nők inkább nem rokon barátaikat és ismerőseiket nevezték meg szociális kapcsolataik legfontosabb résztvevőiként (4.15. ábra). Arra a kérdésre pedig, hogy kikhez fordulnának érzelmi támogatásért, a középsőként született válaszadók ötször olyan gyakran jelölték meg a testvéreiket, mint az elsőszülött és

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

későnszülött személyek, akik ismét az anyát rangsorolták az első helyre (Salmon és Daly 1998).

4.2.4. Diszkriminatív gondoskodás II. Szülői erőforrások
A szülői gondoskodás időzítésére és elosztására vonatkozó döntéseket nagymértékben befolyásolja a rendelkezésre álló erőforrások mennyisége és előrejelezhetősége. Ha a gyerekgondozás anyagi feltételei korlátozottak, az anyák készek átcsoportosítani ráfordításukat egy kedvezőbb körülmények között felnevelhető későbbi gyerekbe (Surbey 1998b). Miután az erőforrásokhoz való jutásban minden társadalomban döntő szerepet játszanak a férfiak, nem meglepő, hogy a szülői gondoskodás szelektív visszatartásának egyik oka az apa hiánya vagy ismeretlen volta. XVIII. századi német falvak népességére vonatkozó levéltári adatok elemzése azt mutatja, hogy a korán özvegységre jutó nők egyetlen gyerekének mortalitása igen magas. Ez a halálozási gyakoriság pozitív Összefüggést mutat újraházasodásuk valószínűségével, és legmagasabb közvetlenül az újraházasodás előtt (Voland 1988), Az adatok azt a magyarázatot valószínűsítik, hogy a nők férjük halála után nem tudnak gondoskodni gyermekükről - esetleg aktívan megvonják tőlük anyai gondoskodásukat -, ami ki4.15. ÁBRA A válaszadók aránya születési sorrendjük függvényében ■ Arra a kérdésre feleltek, hogy kit éreznek legközelebb magukhoz (szüleiket, egyéb rokonaikat, nem rokon barátaikat, ismerőseiket) (Forrás: Salmon és Daly 1998)

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

259

mutathatóan javítja férjhezmenési esélyeiket, hiszen a gyerektelen nők általában vonzóbb házastársak a férfiak számára, mint a gyerekkel rendelkezők (3.4.4.). Kultúrközi vizsgálatok azt mutatják, hogy a gyermekgyilkosságok valószínűségét erősen növeli az apai gondoskodás várható kiesése (Hrdy 1999). Mint az imént láttuk, a tradicionális társadalmak egy részében ez nem csupán az utód jólétét és későbbi társadalmi státusát veszélyezteti, de túlélési esélyeit is lényegesen csökkenti. Ez a tendencia még a modem társadalmakban is jelen van. Kanadában a gyermekgyilkosságot elkövető nők 89%-a hajadon (Daly és Wilson 1984). Egy Angliára és Walesre kiterjedő vizsgálatban azt találták, hogy a művi abortusz lényegesen gyakoribb az egyedül élő nők, mint a férjezettek között (Lycett és Dunbar 1999). Ez a különbség a 16 és 25 év közöttiek korcsoportjaiban a négyszeres értéket is meghaladja. A szerzők szoros kapcsolatot találtak a hajadon nők terhességmegszakításának kockázata és férjhezmenetelük esélyei között: házasságuk jövőbeni valószínűségének csökkenésével - amely persze életkoruktól függ leginkább - egyre ritkábban követnek el terhességmegszakítást (Lycett és Dunbar 1999) (4.16. ábra). Úgy tűnik, hogy mind az abortusszal, mind a gyermekgyilkossággal kapcsolatos anyai döntések végső soron a szaporodás elhalasztását szolgálják. Miután az aktuális gyermek felnevelése rendkívül költségessé válna a férfi támogatása nélkül, az anya inkább annak a jövőbeli gyereknek a gondozását vállalja, akinek felnevelésében már valószínűleg az apai erőforrásokat is fel tudja használni. Természetesen nem csupán a családjukról gondoskodó férfiak hiánya, hanem az erőforrások általában vett szűkössége is a szülői ráfordítások korlátozásához vezethet. A gyermek elhanyagolásának valószínűsége aránytalanul magas az alacsony jövedelmű, illetve munkanélküli családokban, noha természetesen a szegénység nem vezet szükségszerűen a rossz bánásmódhoz (Burgess et al. 1988, Burgess és Drais 1999). Az erőforrásokhoz való hozzájutás mértéke és a szülői ráfordítás intenzitása szoros összefüg-

4.16. ÁBRA A művi vetélés korspecifikus valószínűsége a jövőbeli férjhez menetel valószínűségének függvényében ■ (Forrás: Lycett és Dunbar 1999)

gést mutat az anya korával. A nő reziduális reproduktív értéke - tehát jövőbeli szaporodásának valószínűsége - a korral együtt csökken (3.37. ábra). Jövőbeni reproduktív kilátásainak romlása miatt egyre kisebb a valószínűsége, hogy megszakítja az utódgondozást. Ezt támasztják alá azok az adatok, amelyek szerint ha a gyereknevelés körülményei kedvezőtlenek, a fiatalabb anyák nagyobb valószínűséggel vesznek részt gyerekeik elhanyagolásában és bántalmazásában, mint az idősebbek (Daly és Wilson 1988). A művi vetélés gyakorisága ugyancsak sajátos kormegoszlásokat mutat: amint a 4.17. ábra mutatja, a tizenéves nők körében a legmagasabb, azután meredeken csökken, majd ismét nő (Tullberg és Lummaa 2001). A fiatal, többnyire hajadon nők feltételezhetően abban a reményben halasztják el a szülést, hogy a gyereknevelés feltételei a jövőben javulni fognak, A művi vetélés előfordulási gyakorisága azonban még egy csúcsot mutat a nők reproduktív életében; 35 év felett újra emelkedik, majd a 45 éves korukat meghaladó nők körében meghaladja a fiatal nők vetélési rátáját. Az idősebb - többnyire házasságban élő - nők számára az abortusz inkább a termékenység korlátozásának az eszköze abban az esetben, ha már nem akarnak több gyereket,

260

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.17. ÁBRA A művi abortusz gyakorisága a különböző női korcsoportokban ■ (Forrás: Tullberg és Lumma 2001)

illetve elejét akarják venni az időskori gyerekszüléssel járó kockázatoknak. Ez a fajta születésszabályozás az egyik eszköze annak, ahogy a szülői gondoskodás szerepéről „átkapcsolnak" a nagymamaszerepre (4.1.4.). Mint ismeretes, koruk előrehaladtával a nők egyre nagyobb valószínűséggel szülnek csökkent életképességű, többek között kromoszómahibás gyerekeket. Egyesek szerint ez nem egyszerűen az öregedéssel járó kóros tünetek közé tartozik, ahogyan a legtöbben gondolják. Sokkal inkább arra vezethető vissza, hogy az idősödő anyai szervezetben csökken a magzattal szembeni védekezés, enyhül a méhen belüli „szűrés" eszközeinek hatékonysága (4.2.3.). Ennek az az oka, hogy az életkor előrehaladásával egyre kisebb esély nyílik újabb utódok szülésére, így az anyai szervezet hajlandó elfogadni a kisebb reproduktív értékkel rendelkező magzatok méhen belüli jelzéseit, és folytatni gondozásukat (Nesse és Williams 1995). Hasonló evolúciós logika érvényesül a szülést követő utódgondozás során. Eszerint az idősebb nők jövőbeni reproduktív esélyeik csökkenésével többet fordítanak utódaik gondozására, mint a fiatalabb anyák, akiknek nagyobb esélyük van további utódokat szülni. Egy amerikai vizsgálat szerint a 30 és 34 éves koruk közötti nők általában többet törődnek első gyerekükkel, mint a fiatalabb anyák. Ez teszi érthetővé azt a

meglepő eredményt, miszerint a 30-as éveik első felében szülő nők termékenységi mutatói jobbak, mint a fiatalabb anyáké (Essock-Vitale és McGuire 1988). Az anya kora a demográfiai átmenetet megelőző korokban valószínűleg még inkább befolyásolta a szaporodási mintázatokat. Egy történelmi demográfiai vizsgálat azt mutatta ki, hogy Észak-Németországban 1668 és 1869 között az újszülöttek mortalitása növekedett az anya korával, de az első évüket túlélő gyerekek halálozása csökkent (Voland 1988). Ismeretes, hogy az ipari társadalmakban élő, középosztályhoz tartozó nők viszonylag későn kezdik meg szaporodásukat: általában a menarché után 10-15 évvel, vagy még később szülik meg első gyereküket. Gyakori ugyanakkor, hogy e társadalmak hátrányos helyzetű, marginális csoportjaiban felnevelkedő lányok nagyon korán, tizenévesen válnak anyává. A társadalomtudományi elemzésekben ezt többnyire a felvilágosultság és a tudatos tervezés hiányának tulajdonítják, illetve az adott szubkultúrában uralkodó elvárásokra és értékekre vezetik viszsza. Arline Geronimus (1987, 1996) szerint azonban a tinédzser anyaság sokkal inkább egy olyan alternatív életvezetés részeként tekinthető, amely adaptív időzítést jelent a szegény családokból származó, iskolázatlan lányok szaporodása számára. Több száz afro-amerikai lánynyal felvett mélyinterjú elemzése ugyanis azt

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

261

mutatta, hogy koruk előrehaladásával ezeknek a lányoknak nem javulnak, inkább romlanak az életkörülményei. Nincs kilátásuk arra, hogy jövedelmi viszonyaik, státusuk emelkedni fog, egészségügyi problémáik - részben az egészségtelen életmód miatt - viszont egyre növekednek, és ezek felhalmozódásával relatíve korai halállal kell szembenézniük. Ehhez képest több munkalehetőség nyílik meg a számukra akkor, amikor 30-as éveikre befejezik a szaporodásukat. Egyrészt családi korlátok már nem akadályozzák munkavállalásukat, másrészt idősebb gyermekeik már nem igényelnek olyan intenzív ellátást, mint korábban, sőt maguk is részt vesznek fiatalabb testvéreik gondozásában és egyéb háztartási teendők ellátásában. Ehhez járul még az a körülmény, hogy ezekben a közösségekben és társadalmi rétegekben a lányoknak csekély esélyük van a jó házasságra. Nem csupán azért, mert a szóba jöhető férfiak többsége szegény, hanem azért is, mert a férfiak mortalitása még magasabb, mint a nőké (az afro-amerikai közösségekben élő férfiak várható élettartama több mint tíz évvel kevesebb, mint a fehér férfiaké), és ez is a biztos egzisztenciateremtés akadályát képezi. Ilyen körülmények között a lányoknak érdemes áttérniük szaporodásuk korai időzítésére. Annál is inkább, mert a rövid és gyors nemzedékváltás miatt több rokoni generáció segítségére számíthatnak. Tizenöt-tizenhat évesen szülik első gyereküket, amikor saját anyjuk is még meglehetősen fiatal (30-35 éves), aki azonban már befejezte szaporodását, és munkájával képes jelentősen hozzájárulni a család anyagi hátterének megteremtéséhez. A dédanya (a tizenéves anyák nagyanyja) általában még ugyancsak él, 45-50 éves, és az ő feladata inkább a gyerekek közvetlen gondozása. Hasonló életvezetési mintákat találtunk a magyarországi beás cigányok körében; a többségi népességhez képest roszszabb szociális és egészségügyi feltételek között élnek, lényegesen korábban szülik meg első gyermekeiket (átlag 17 és fél évesen), akik felnevelésében fontos szerepet játszanak a felmenő ági közeli rokonok (nagyszülő, nagynéni, idősebb testvér) (Bereczkei 1993a, 1998b).

A szülői gondoskodás sajátos formája - egyúttal a szülői erőforrások elosztásának és időzítésének speciális esete - a mostohagyerekkel kapcsolatos magatartás. Mint láttuk, az utódgondozással kapcsolatos stratégiákat elsősorban a szülői ráfordítások fitnessmegtérülései határozzák meg. Ezen belül lényegesen befolyásolja a szülői döntéseket a gyerekkel való rokoni-genetikai kapcsolat, illetve ennek hiánya (3.3.8.). A mostohaszülők olyan gyerekekre fordítják erőforrásaikat, akik nem növelik genetikai képviseletüket Ezért várhatóan kevesebb anyagi és érzelmi gondoskodást nyújtanak nekik, mint a biológiai szülők (Betzig 1988). Miközben ez a megállapítás nem determinisztikus semmilyen egyedi szülő-gyerek kapcsolatra nézve, a vizsgálatok egyértelmű statisztikai trendeket tártak fel. Az eddig vizsgált társadalmakban azt találták, hogy a mostohagyerekek általában kevesebb támogatást kapnak, mint az édesgyermekek. A Tanzániában élő nomád hadzáknál pl. a férfiak több időt fordítanak biológiai gyermekeik közvetlen gondozására (karon hordás, nyugtatás, játék, beszélgetés stb.), és a vadászat során szerzett húsból nagyobb mennyiséget juttatnak nekik, mint mostohagyerekeiknek (Marlowe 1999). Karib-tengeri falvakban azt találták, hogy a biológiai szülők gyakoribb és szorosabb kapcsolatokat ápolnak vér szerinti gyerekeikkel, miközben mostohagyerekeikkel szemben több konfliktust és nézeteltérést mutatnak (Flinn 1988). Európai és amerikai vizsgálatok ugyancsak arról számolnak be, hogy az édes gyermekek 5 és 12 éves koruk között több apai gondoskodást kapnak, később pedig nagyobb anyagi támogatásban részesülnek és nagyobb valószínűséggel kerülnek egyetemre, mint a mostohagyerekek (Anderson et al. 1999a, 1999b, Lancaster és Kaplan 2000). Végrendeleteikben a szülők rendszerint előnyben részesítik édesgyermeküket a mostohával szemben (Smith et al. 1987), Ezekben az esetekben a diszkriminatív szülői viselkedés nagyfokú egyenlőségfelfogással párosul: a szülők arról számolnak be, hogy érzelmeik és törődésük tekintetében semmiféle különbséget nem tesznek vér szerinti és nem vér szerinti gyermekeik között. Külön kategóriát képeznek

262
a bántalmazás esetei: ismeretes, hogy a gyermek elhanyagolásának és bántalmazásának a kockázata meglehetősen magas azokban a családokban, ahol legalább az egyik szülő mostoha. A gyermekbántalmazás kérdésköre olyan öszszetett és hatásában annyira m e s s z e mutató, hogy érdemes részletesebben is foglalkozni vele.

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.2.5. Gyerekbántalmazások, gyerekgyilkosságok
Mint a megelőző fejezetekből kiderült, őseink többek között úgy követték hosszú távú reproduktív érdekeiket, hogy csökkentették a hátrányos helyzetű gyermekeikre irányuló ráfordításokat és minimalizálták a felnevelésükkel kapcsolatos költségeket, miközben megőrizték testi és anyagi erőforrásaik egy részét későbbi gyerekeik gondozására. Ez az egykor adaptív viselkedési program olykor antihumánus és abnormális anyai szerepekhez vezet. Gyermekpszichológusok, pszichiáterek, kriminalisztikai szakértők szerint a gyermekbántalmazások és elhanyagolások száma az egész világon meghökkentően magas (Gelles 1990). Martin Daly és Margo Wilson vizsgálatai szerint különösen három típusú családban fordul elő gyakran (Daly és Wilson 1981, 1985, 1998). Egyrészt ott, ahol a szülőknek legalább az egyike mostoha vagy gyám. Több, nagy mintákat feldolgozó amerikai és kanadai vizsgálat szerint ezekben a családokban 30-40-szeresére nő a gyermekek bántalmazásának valószínűsége (Daly és Wilson 1985, Burch és Gallup 2000) (4.18. ábra). Kiderült, hogy ez még akkor is így van, ha a gyerekekre fordított anyagi támogatás ugyanolyan mértékű a mostohák részéről, mint a biológiai szülők esetében. A gyerekgyilkosságokat tekintve ez a különbség a biológiai szülőkhöz képest akár a 70-szeresére (USA) vagy 100-szorosára (Kanada) is emelkedhet (Daly és Wilson 1994). A gyerekbántalmazások másik nagy csoportját azok az esetek képezik, ahol a gyermekek veleszületett fizikai vagy szellemi fogyatékosságot mutatnak. A mentális retardációt és más vele-

született rendellenességet mutató gyerekek elhanyagolásának és bántalmazásának a kockázata 5-10-szeresével haladja meg az egészségesekét (Daly és Wilson 1988, Halpérin 1995). A harmadik fő kockázati tényezőt pedig az jelenti, ha a család vagyoni helyzete, stabilitása annyira leromlik, hogy a teljes anyagi és szociális széthullás veszélye fenyegeti (Burgess et al. 1988). Ezekben az esetekben az a közös, hogy a szülők alapvető reproduktív érdekei kerülnek veszélybe. Vagy olyan gyermekkel élnek együtt, akik vér szerint nem a rokonaik - és ezzel szülői ráfordításukat idegenekre fordítják -, vagy pedig a gyerekek reproduktív kilátásai csökkennek jelentősen (Daly és Wilson 1987, 1998). A marginális helyzetbe került és működésképtelenné váló családokból kikerülő gyerekek hátránnyal indulnak a státusok megszerzéséért folyó versenyben, a retardáltak pedig sok esetben alkalmatlanok arra, hogy egészséges utódokat hozzanak létre, súlyosabb esetben hogy elérjék a nemzőképes kort. Az említett körülmények között csökken az esélye annak, hogy a szülők képesek növelni genetikai képviseletüket a következő generációban, ezért megnövekszik annak a kockázata, hogy megvonják támogatásukat gyerekeiktől és magukra hagyják őket.

4.18. ÁBRA A nyilvántartott gyermekbántalmazások aránya Kanadában biológiai és mostohaszülők esetén ■ (Forrás: Daly és Wilson 1998)

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

263

Természetesen ennek a viselkedésnek a végső, evolúciós motívumai éppúgy nem tudatosak, mint a szülői diszkrimináció korábban említett eseteiben. Közvetlen megjelenésükért elsősorban a szülők és gyermekek közötti lelki és érzelmi kötődések hiánya vagy ennek zavarai a felelősek. Mint a 4.1.1. fejezetben ismertettük, az egyedfejlődés korai szakaszában olyan specifikus bevésődési és megerősítési folyamatok működnek a szülők és utódaik között, amelyek kapcsolatuk normális kialakulását szolgálják. Ezek a kötődések csak részben alakulnak ki azokban a családokban, ahol a mostohaszülők viszonylag későn találkoznak a gyerekkel, általában túl a bevésődéshez szükséges kritikus vagy szenzitív perióduson (Silverman et al. 1993). Tanulságos ebből a szempontból, hogy az örökbefogadó szülők körében még az átlagosnál is ritkábban fordul elő gyerekbántalmazás. Ez részben a saját gyerek iránti megnövekedett igény eredménye lehet (2.1.3.), de valószínűleg szerepet játszik benne az is, hogy az adoptálás rendszerint az örökbefogadott gyerek vagy csecsemő életének nagyon korai szakaszában többnyire az első két évben - történik, amely segíti a szülőkkel való bensőséges kapcsolatok kialakulását. A veleszületett fogyatékosságot mutató gyerekek azért veszélyeztetettek a bántalmazás szempontjából, mert fizikai és értelmi állapotuk sokszor csupán korlátozott testi kapcsolatokat tesz lehetővé a szülőkkel. Érzelmi reakcióik nehezen értelmezhetőek, válaszadási képességeik készlete korlátozott, így kisebb a lehetőség a „normális" attachment kifejlődésére (Pollak et al. 2000). Bármi is az oka, a korai kötődés torzulása oda vezet, hogy más korlátok és viselkedési küszöbök alakulnak ki a bántalmazás szempontjából veszélyeztetett gyerekek esetében, mint a többieknél. A gyermekek bántalmazása természetesen nem adaptív stratégia, valószínűleg sohasem volt az. Inkább azt mondhatjuk, hogy egy összetett adaptáció mellékterméke, amely extrém körülmények között jön létre (Daly és Wilson 1998). Az evolúciós pszichológia értelmezésében a szülői magatartás egy széles és folyamatos

skálát képez, amelynek egyik végpontja az utód iránti maximális gondoskodás, a másik pedig a ráfordítás teljes megszakítása. Más szóval a szülői gondoskodás olyan komplex viselkedési rendszer, amely bizonyos körülmények között reproduktíve előnyössé teszi a szülői erőforrások átcsoportosítását és későbbi, másik utódra történő felhasználását - a jelenlegi utódra irányuló törődés csökkentése vagy teljes megvonása árán. A szülők ilyenkor egy trade-off keretében áttérnek a kedvezőtlen feltételeket mutató jelenlegi szaporodásról a várhatóan kedvezőbb lehetőségeket kínáló jövőbeli szaporodásra (4.2.1.). A világ minden tájáról - különösen azokból a társadalmakból, ahol sok gyerek születik - rendelkezünk adatokkal arról, hogy ugyanaz az anya, aki elhagyta korábbi gyerekét, gondos anyává válik, ha a körülmények javulnak (Hrdy 1999). Ha ismerjük a szülői döntést befolyásoló tényezőket - anya és gyerek kora, a gyerek egészségi állapota, genetikai leszármazás jellege stb. -, az evolúciós modell alapján előre tudjuk jelezni a gyerekbántalmazás megjelenésének kockázatát. Ezen túlmenően a szakembereknek nagyon sok olyan tényezőt kell tisztázniuk, amelyek az adott gyerekre fordítható támogatás megvonásának vagy részleges visszatartásának az evolúciós érdekét fizikai tettlegességbe vagy érzelmi elhanyagolásba fordítja át. Ahhoz ugyanis, hogy az elhanyagolás indítéka különböző típusú bántalmazói viselkedésekben jelenjen meg, a személyes motivációk, a családi konfliktusok és a gondozók mentális rendellenességeinek sajátos kombinációi szükségesek (Révész 1999). Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a témával foglalkozó pszichológiai irodalom gyakran a szülő személyiségére helyezi a hangsúlyt, és ennek megfelelően beszél „bántalmazó" személyiségről vagy típusról. Ezt az adatok részben alátámasztják: az alacsony iskolázottság, az antiszociális karakter, az agresszív vagy alacsony stressz-tűrő személyiség az átlaghoz képest valóban gyakrabban ismerhető fel a bántalmazói viselkedésben (Burgess és Drais 1999). A vizsgálatok ugyanakkor az evolúciós modellt is igazolták. Eszerint a szülői gondoskodás családon

264

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.19. ÁBRA A gyerekgyilkosságok gyakorisága az anya kora és családi állapota függvényében (Kanada 1974-1983) ■ (Forrás: Daly és Wilson 1988)

belül is sokszor diszkriminatív, amennyiben egyenetlenül oszlik meg az utódok között. A szülők minden gyerek esetén és a gondozás minden alapvető formáját illetően aktuális döntéseket hoznak arról, hogy ki legyen a támogatások haszonélvezője, és ki a megvonások elszenvedője. Hasonló kondicionális döntések vonatkoznak a gyerekgyilkosságokra is. Noha jogi és erkölcsi értelemben az utódok elhanyagolása (illetve bántalmazása) és megölése eltérő jelenségeknek minősülnek, evolúciós értelemben elválaszthatatlanok egymástól. Mindkettő közvetlenül vagy közvetetten arra irányul, hogy az anyák csökkentsék ezáltal a gyerek felnevelésének súlyos, vagy éppen elviselhetetlennek látszó költségeit. Erre mutat például, hogy - összhangban az evolúcióelmélet elvárásaival - a gyerekgyilkosságok gyakorisági megoszlásait éppúgy és éppolyan formában befolyásolja a résztvevők reproduktív értéke (a gyerek életkora, továbbá az anya kora és családi állapota), ahogyan azt az abortuszok és a gyerekbántalmazások esetében láttuk (4.19. ábra, lásd még 4.14. ábra). Ezzel együtt is igaz azonban, hogy a gyerekgyilkosságok és a gyerekbántalmazások (elhanyagolások) különböző szituációkban és eltérő hatásokra aktiválódnak. Sarah Hrdy (1992,1999) vizsgálatai azt mutatják, hogy az anyák egyfajta végső eszközként gyakorolják az infanticiditást. Akkor gyilkolják meg csecsemőiket, amikor a

születésszabályozás más módjai nem állnak rendelkezésre, és ha úgy érzik, hogy képtelenek folytatni a gyerek gondozását. Az ipari társadalmakban, ahol a nemkívánatos terhesség megszakításának más, kevésbé „költséges" formái is vannak (pl. abortusz) és ahol a gyermekgyilkosságok súlyos jogi és erkölcsi szankciókat vonnak maguk után, az anyák általában csak akkor vállalkoznak gyerekük megölésére, ha a körülmények nem teszik lehetővé az elhagyásukat vagy elhanyagolásukat - például félnek a felfedezéstől. A tradicionális társadalmak többségében ezzel szemben a születésszabályozás egyik elfogadott eszközének tartják az infanticiditást. A kiváltó körülmények minden esetben az erőforrások szűkösségével és a gyerek alacsony reproduktív értékével állnak kapcsolatban. Egy 36 társadalmat felölelő összehasonlító elemzés adatai szerint a gyermekgyilkosságok legfőbb okai a következők voltak: retardált, illetve fogyatékos gyerek (21 társadalom), házasságon kívüli szülés (14), az apa ismeretlen volta (16), ikrek miatti túlterheltség (14), túl sok gyerek a rövid szülések közötti intervallum következtében (11) (Daly és Wilson 1984,1987). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ezekben a társadalmakban csak az újszülötteket lehet büntetlenül feláldozni, de azokat is csak bizonyos feltételek mellett. Addig, amíg nem mutatják be a közös-

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

265

ségnek, amelyet követően egy rítus keretében teljes értékű emberré válnak. A busman anyát, aki újszülöttje nélkül tér vissza a bozótból, a szülés színhelyéről, nem tekintik gyilkosnak, hiszen az újszülöttet sem tartják még emberi lénynek. Ha azonban a csecsemőt mellre veszi és megszoptatja, már senki sem gyakorolhatja az infanticiditás jogát. Az etnográfiai irodalom tele van olyan esetekkel, amikor a testi fogyatékossággal vagy valamilyen rendellenességgel született gyerekeket feláldozzák. Így pl, a farfekvéses szülést, a koraszülést vagy az albinizmust számos vadászógyűjtögető kultúrában olyan abnormalitásként, rossz ómenként fogják fel, amely a törzsi hagyományok szerint a gyerek megölését vonja maga után. Az esetek áttanulmányozása és az orvosi szakirodalomban található vizsgálatok elemzése után kiderült, hogy a gyilkosságok nagy részét olyan testi hibák és születési rendellenességek esetén követik el, amelyek valóban rontják az újszülöttek túlélési esélyeit (Hill és Ball 1996). Így pl. az abnormális helyzetű magzat szülése gyakran összekapcsolódik az olyan súlyos betegségek megjelenésével, mint az agyvérzés és a bénulás. A beteg újszülött feláldozásával kapcsolatos kulturális tabuk és előírások ebben az értelemben olyan proximatív mechanizmusokként foghatók fel, amelyek csökkentik a súlyosan károsodott csecsemők számát azokban a társadalmakban, ahol a gyereknevelés anyagi feltételei erősen korlátozottak, és ahol nincsenek speciális intézmények és lehetőségek a fogyatékos emberek gondozására. Ha tehát félreteszszük európai előítéleteinket és modern kori erkölcsi aggályainkat, azt mondhatjuk, hogy a gyerekgyilkosságok a tradicionális környezetben sokszor adaptív eszközökként vesznek részt az erőforrások optimális elosztásával kapcsolatos problémák megoldásában. A kultúra „önkényes" hatását mutatja ugyanakkor, hogy egyéb rendellenességek vagy testi devianciák, mint pl. születési fogazat, vörös hajszín, torz testarányok ugyancsak „rossz születési jelként" szerepelnek a kollektív memóriában, noha kétséges, hogy ezeknek súlyos hatásuk lenne a gyermek normális fejlődésére nézve (Hill és Ball 1996).

Végezetül nem árt újból hangsúlyozni, hogy az itt bemutatott evolúciós magyarázatok nem igazolnak és szentesítenek semmiféle ártalmas ideológiát és gyakorlatot. A szülői gondoskodás megvonásának és a gyerek bántalmazásának vagy elpusztításának különböző formái természetesen sértik erkölcsi érzékünket és kiváltják tiltakozásunkat. Az, hogy a gyerekek elhanyagolása és megtagadása adaptív volt bizonyos evolúciós környezetekben, nem jelenti azt, hogy korunkban helyeselhető és normális viselkedésnek minősül. Az emberek általában szeretik, gondozzák és védelmezik gyerekeiket. Ez éppúgy az evolúció során szerzett tulajdonságunk, mint az hogy bizonyos specifikus feltételek között szülői ráfordításunkat vagy annak egy részét - általában nem tudatos döntések következtében megvonjuk valamelyik utódtól és egy másikba helyezzük át. Ez időnként átlépi azt a határt, amelyet erkölcsi és jogi intézményeink még tolerálni képesek. Evolúcióelméleti nézőpontból azon van a hangsúly, hogy a szülői gondoskodás olyan komplex magatartási rendszer, amely számos viselkedési algoritmust és kondicionális stratégiát foglal magában, és ezek megnyilvánulásait, illetve átkapcsolásait az uralkodó szociális és ökológiai körülmények szabályozzák.

4.2.6. Szülői preferenciák az utód nemének függvényében
Az utódgondozás sokfélesége abban is kifejezésre jut, hogy az utódokat gyakran nemük szerint is megkülönböztetik; egyes esetekben a fiúkat, máskor inkább a lányokat részesítik előnyben. Az utódok nemek szerinti preferenciája általános szaporodási stratégia az állatvilágban. Mint láttuk, a hímek - különösen az emlős hímek - szülői ráfordítása csupán egy része annak az időnek és energiának, amit a nőstények az utódokba fektetnek. A társas kötelékben élő állatok nagy részénél a hímek szexuális vetélkedésben állnak egymással a szaporodóképes nőstények megszerzéséért (3.1.1.). A nőstények nagy részét e konkurenciaharcok győztesei sajátítják ki, míg a kevésbé rátermett, gyengébb hí-

266
mek alig vagy egyáltalán nem jutnak szexuális partnerhez, miután alulmaradnak az erőforrásokért folytatott küzdelmekben. Általános szabály ugyanakkor, hogy a populáció valamennyi szexuálisan érett nősténye párosodik, és annyi utódot szül, amennyi a fajilag meghatározott élettani korlátok között lehetséges. Ennek eredményeként a hímek szaporodási varianciája általában felülmúlja a nőstényekét; a rátermett hímek termékenyítik meg a nőstények nagy részét, míg kevésbé sikeres riválisaik időlegesen vagy tartósan utódok nélkül maradnak. Belátható, hogy ilyen körülmények között az utódok életképessége döntően az anya testi kondíciójától, illetve azoktól a környezeti feltételektől függ, amelyek között a szaporodás végbemegy. Ebből az összefüggésből Trivers és Willard (1973) fontos hipotézist dolgozott ki. Értelmezésük szerint ahol a hímek reproduktív sikere változatosabb, mint a nőstényeké, ott a természetes szelekció olyan szülői képességeket hozott létre, amelyek a szaporodás külső és belső feltételeinek függvényében azt a nemű utódot részesítik előnyben, akik a jövőben várhatóan nagyobb mértékben vesznek részt a szülői gének elterjesztésében. Várható, hogy az egészséges és kedvező külső feltételekkel - bőséges táplálék, magas dominanciarang stb. - rendelkező anyák nagyobb számban hím, és nem nőstény utódokat fognak szülni. Ezek a hímek ugyanis fizikai rátermettségük és a rangsorban elfoglalt előnyös pozíciójuk révén képesek lesznek több nőstényhez jutni és génjeiket nagy számban elterjeszteni a következő nemzedékben. Amikor azonban a kiindulási feltételek rosszabbak - kevés táplálék, magas stressz, nagy ragadozó nyomás stb. az anya kevesebb utódot fog világra hozni, amelyek többsége nőstény lesz. Mégpedig azért, mert a hátrányosabb helyzetű nőstény utódok, mint valamennyi nőstény a populációban, részt vesznek a szaporodásban és biztosítják az utódlást igaz, a sikeres hímeknél jóval kisebb számú utódot hoznak létre. Kedvezőtlen testi és szociális adottságokkal rendelkező hímek szülése viszont ilyen körülmények között rossz befektetés lenne, hiszen várhatóan alulmaradnak a szexuális versengésben és kiszorulnak a szaporodásból,

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

A Trivers-Willard-hipotézisből levont predikciók többnyire alátámasztást nyertek az állatvilágban történő tesztelések során (Clutton-Brock et al. 1986, Godfray és Werren 1996). Az emberi társadalmakban végzett vizsgálatok hasonló öszszefüggésekről számolnak be: a magas szocioökonómiai státusú családokban több fiú, az alacsony státusúakban több lány születik. Megjegyezzük, hogy születéskori fiú-, illetve lánytöbbletről abban az összehasonlításban beszélünk, hogy a standard nemi arány az újszülöttek között csaknem valamennyi populációban: 106 fiú/100 lány. Azok az amerikai asszonyok, akik jövedelmi viszonyaik alapján a mai amerikai társadalom felső szegmensében helyezkednek el, ehhez képest gyakrabban szülnek elsőként fiúgyereket mint lányt (120/100), míg a szegényebbek körében ez fordítva van (Coney és Mackey 1998). Még nagyobb különbségeket találtak e tekintetben a múlt században élt mormonok családjaiban (Mealey és Mackey 1990). A legmagasabb egyházi rangot betöltő, többnejű férfiak gyerekei között több mint kétszer annyi fiút találunk, mint lányt (219/100). Néhány vizsgálat kimutatta, hogy a magyarországi beás cigányság - és valószínűleg a többi roma csoport körében egy születéskori lánypreferencia található. Náluk több lány születik (100/103-105), míg az etnikai magyar családokban fiútöbbletet találunk (107/100) (Bereczkei 1993a). Egyelőre nem világos, hogy milyen proximatív folyamotok hozzák létre ezeket a születéskori nemi arányokat. Annyit tudunk, hogy az itt szerepet játszó tényezők legalább három (ökológiai, hormonális, élettani) szinten fejtik ki hatásukat. Az adatok arra mutatnak, hogy bizonyos ökológiai és szociális hatások - évszakos ingadozások, státus, stressz stb. - képesek megváltoztatni egyes hormonok - elsősorban a gonadotropin, az ösztrogén és a tesztoszteron - menynyiségét. A hormonok pedig hatást gyakorolnak a megtermékenyítésben közreműködő testi állandókra és folyamatokra, amilyen pl. a hüvely kémhatása és az ivarsejtek mozgékonysága (James 1987,1990). A fogamzáskori hormonális és élettani hatások fontosságát mutatja az a vizsgálat, amely szoros Összefüggést tárt fel a nők fo-

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

257

4.20. ÁBRA Az újszülött neme annak függvényében, hogy fogamzásának időszakában anyja milyen magas pontszámot ért el egy dominanciatesztben ■ (Forrás: Mealy 2000)

gamzáskor mért dominanciája - amelyet többek között befolyásol a tesztoszteron (2.4.5.) - és kilenc hónap elteltével született gyerekeik neme között (Grant 1998) (4.20. ábra). Nem csupán a születéskori nemi arány értelmezhető a Trivers-Willard-szabály alapján, hanem a megszületett utódok gondozásában és nevelésében mutatkozó szülői részrehajlás is. Mint láttuk, genetikai rátermettségük növelése érdekében az emberek, csakúgy mint más élőlények, arra szelektálódtak, hogy az utódok várható túlélési és szaporodási esélyeit, továbbá a környezet jövőbeli erőforrásait felbecsülve döntsenek a szülői ráfordítás mértékéről. Emiatt a szülők gyakran úgy viselkednek - sokszor anélkül, hogy erről másoknak, vagy akár maguknak beszámolnának-, hogy az egyik nemhez tartozó utódo(ka)t előnyben részesítik a másik neműekhez képest (Sieff 1990, Mace 1996a, Borgerhoff Mulder 1998). A polinéziai ifaluk társadalom tehetős családjaiban a szülők kétszer annyi időt töltenek fiaik nevelésével, mint lányaikéval, míg az alacsonyabb vagyoni helyzetű családokban a gondoskodás iránya fordított (Betzig és Turke 1986). Egy kis létszámú, kifejezetten szegény kenyai pásztornép, a mukogodók körében lánypreferenciát találunk. Lányaikat jobb táplálék- és egészségügyi ellátásban részesítik, mint fiaikat, ami nagy mortalitáskülönbségekhez vezet: a

0-4 éves korú gyerekek csoportjában mintegy 30-40%-kal több túlélő lány van, mint fiú (4.21, ábra). Ennek az az oka, hogy a lányokat - elsősorban az értük fizetendő viszonylag alacsony meny asszonyvételár miatt - előszeretettel veszik feleségül a szomszédos, gazdagabb törzsekből (maszáj, szamburu) származó férfiak. A mukogodo apák így viszonylag könnyen találnak férjet a lányaiknak, és az így kapott menyasszonyvételárból megpróbálják kiházasítani a fiaikat (3.2.1.). Ez egyáltalában nem könnyű, hiszen a fiatal mukogodo nők nagy része más törzsekhez kerül, a férfiak viszont e szegény társadalomban nehezen gyűjtik össze a saját vagy más törzsek asszonyainak megszerzéséhez szükséges vételárat. A gyermekkori lánypreferencia így azáltal fizetődik ki, hogy a mukogodo szülők lényegesen több unokával rendelkeznek lányaik, mint fiaik révén, akik házassági és szaporodási sikere általában alacsony (Cronk 1991,2000). A differenciális szülői ráfordítás mértékét közvetett módon jelzi az utódok mortalitásában és a gyermekgyilkosságokban jelentkező nemek szerinti különbség. A közép- és kora újkori Európa agrártársadalmaiból, továbbá a XIX. századi Indiából és Kínából származó adatok meghökkentő képet mutatnak (Bereczkei 1991, Boone 1988, Dickemann 1981, Hrdy 1999). Az ázsiai társadalmak felsőbb osztályaiba és kasztjaiba tartozó lányokat tömegesen ölték meg ritu-

268
ális gyerekgyilkosságok formájában, míg a középkori Európában a cölibátus szolgálta ugyanezt a célt (ti. a szaporodási közösségből való kivonásukat). A rendelkezésre álló adatok szerint 1500-ig a nyugat-európai városokban élő nők mintegy 15-20%-a, főként az arisztokrata származásúak, „önkéntes" szüzességet fogadtak, zárdába vonultak, özvegyként nem mentek újra férjhez, vagy nagyon későn házasodtak. Az alsóbb, szegényebb rétegekben viszont inkább a lányokat tartották nagyobb becsben, hozományt gyűjtöttek a számukra, és igyekeztek őket gazdagabb férfiakhoz adni (lásd 3.2.2.). Ezek a szülői részrehajlások mindkét esetben fitnessnyereségekhez vezettek. A gazdagabb családokban mutatott fiúpreferencia azt eredményezte, hogy a tehetős, jó körülmények között élő, számos feleséget vagy ágyast tartó fiú utódok nagy számú unokát nemzettek. A szegény családokból származó lányok viszont - különösen egy sikeres házasság esetén - nagyobb valószínűséggel neveltek fel utódokat, mint fivéreik, akik a szegénység, a magas halandóság, a kemény fizikai

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.21. ÁBRA Mukogodo lányok relatív (fiúkhoz mért) aránya a populációban. Továbbá annak a relatív gyakorisága, hogy a lányokat egészségügyi ellátásban részesítik - azaz a környező egészségügyi intézménybe viszik őket kivizsgálásra ■ Összehasonlításként más, szomszédos törzsek idevonatkozó adatai (Forrás: Cronk 2000)

munka, a katonaság terhei miatt gyakran képtelenek voltak a családalapításra. A modern ipari társadalmakban is jelen van az utódok neme szerinti szülői részrehajlás, sokszor anélkül azonban, hogy ennek mérhető következménye volna a szaporodási sikerre. Jelenlegi amerikai családokat vizsgálva azt találták, hogy a magas jövedelemmel rendelkező anyák átlag hat hónappal tovább szoptatták fiaikat, mint a szegény (évi 10 000 $-nál kevesebb jövedelemmel rendelkező) anyák, akik viszont lánygyermekeik szoptatására fordítottak egykét hónappal hosszabb időt. Hasonló különbséget mértek a férjezett asszonyok és a gyereküket férj nélkül nevelő anyák szoptatási preferenciáiban: előbbiek a fiúkat, utóbbiak a lányokat szoptatták tovább (Gaulin és Robbins 1991). A szülői részrehajlás egyik esetének tekinthető az is, hogy a nagyobb vagyonok örökösei elsősorban a fiúgyerekek (vagy más férfi rokonok) köréből kerülnek ki, míg a kisebb örökségek inkább a női rokonokra szállnak (Smith et al. 1987). Az utódok gondozásával kapcsolatos reproduktív döntések és alternatív viselkedési stílusok igen érdekes példáját láthatjuk bizonyos magyarországi cigány - közelebbről Baranya megyei beás - populációkban (Bereczkei 1993a). A lányokat átlagosan öt hónappal tovább szoptatják és kb. egy évvel hosszabb ideig járatják iskolába, mint a fiúkat. Sőt, kiderült, hogy a lányok születését követő terhesség nagyobb valószínűséggel végződik spontán abortusszal, mint a fiúk születése utáni, ami úgy értelmezhető, hogy az előnyben részesített nem (lány) így hosszabb anyai gondoskodást kap, hiszen csak később kell osztozni fiatalabb testvéreivel az anyai erőforrásokon. A Trivers-Willard-effektusnak megfelelően ez a szülői részrehajlás reproduktív nyereséggel jár: a cigány nagyszülőknek több unokájuk lesz lányaik, mint fiaik által (Bereczkei és Dunbar 1997) (4.22. ábra). Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a többletgondoskodást kapott lányok sikeresebbek a párválasztásban és közülük sokan választanak maguknak tehetősebb férjet („felfelé házasodás" vagy hipergámia, lásd 3.2.2.). Az adatok pl. arra mutatnak, hogy a középiskolát végzett roma lá-

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

269

4.22. ÁBRA A nagyszülők genetikai rátermettsége a különböző nemű gyerekeiktől született unokáik számában mérve ■ A vizsgálatban szereplő populációk két etnikai csoportból és két településről származnak (Forrás: Bereczkei és Dunbar 1997)

nyok több mint 75%-a megy férjhez magához képest iskolázottabb, illetve nagyobb jövedelemmel rendelkező férfihoz. Az ilyen (hipergám) házasságokban a csecsemőmortalitás lényegesen kisebb, mint más házasságokban: a csecsemőket nagyobb születési súly és a krónikus betegségek, illetve veleszületett rendellenességek kisebb előfordulási gyakorisága jellemzi (Bereczkei 1993a). Kiderült azonban, hogy ez a stratégia elsősorban a városban élő romákra jellemző, akiknek módjuk van arra, hogy saját, meglehetősen szegény népességükön kívül találjanak férjet maguknak. A faluban élő beás cigányok a városokban megtelepedett társaikhoz képest viszont endogámok, többnyire a saját és a környező falvakból választanak férjet maguknak, és számukra a hipergámia ritkán járható útja a felemelkedésnek. Ebben a környezetben reproduktíve ugyancsak értékesebbek a lányok, mint a fiúk, de a városi cigányokhoz képest más okok miatt. Mint a 2.1.2. fejezetben részletesen ismertettük: a falusi roma lányok tevékenyen részt vesznek fiatalabb testvéreik gondozásában, ezzel csökkentik szüleik utódgondozással kapcsolatos terheit, és így lehetővé teszik a számukra, hogy további gyereke(ke)t vállaljanak. Az utódszám növelésének egyik legfontosabb eszköze a szülők számára az, hogy csökkentik az egyes szülések közötti időintervallumok hosszát (lásd 2.6. ábra).

Ezt a jelenséget akkor a testvérekre irányuló támogatás (helping at the nest) modell alapján értelmeztük. Az újabb szakirodalomban egyre elterjedtebbé válik az a megközelítés, amely a helyi erőforrás növelés (Local Resource Enhancement) -modell nevet kapta. Ez azt jelenti, hogy a szüleit segítő utód bizonyos fokig megtéríti a szülői ráfordítás beruházásait, és így csökkenti nettó szaporodási költségeiket (Woodroffe és Vincent 1994). Valójában itt is ez történik, hiszen a fiatalabb testvéreiket gondozó első- és másodszülött roma lányok erőforrásokat teremtenek, illetve szabadítanak fel szüleik további szaporodása számára. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy mind a falusi, mind a városi romák körében tapasztalható lánypreferencia reproduktív előnyökkel jár, de ez a nyereség a különböző szociális feltételek miatt - elsősorban az endogámia, a hipergámia és a rokoni támogatás eltérő formái és lehetőségei következtében - más adaptív stratégiákon keresztül jut érvényre.

4.2.7. Alternatív apai szerepek
Miközben az anyai kötődés és gondoskodás intenzitása - a különbségek ellenére is - közel állandó szinten marad valamennyi kultúrában, a férfiak szülői ráfordítása rendkívül variábilis

270
(Booth és Crouter 1998, Hewlett et al. 1998), Az egyik társadalomban a férfi együtt lakik a családjával, a másikban nem, hol egynejűségben, hol pedig többnejűségben él, van ahol sokat törődik a gyerekével, van ahol keveset. Ez a nemek közötti különbség végső soron annak az általános emlősstratégiának köszönhető, hogy a nőstény szülői befektetése a terhesség, szülés, szoptatás stb. révén nagyobb, mint a hímeké. Ezzel szemben a kevesebbet ráfordító hímek jelentősen növelhetik utódaik számát, ha annyi nősténnyel párzanak, amennyivel lehetséges, aminek a rivális hímekkel való konkurenciaharcok szabnak határt (3.1.1., 3.3.1.). Ez konfliktust eredményez a hímek és a nőstények között. A nőstények arra törekszenek hogy nagyobb apai gondoskodást szerezzenek utódaik számára, mint amennyit a hímek nyújtani akarnak, miközben a hímek csökkenteni igyekeznek szülői befektetéseiket, hogy több energiát tudjanak fordítani a párkeresésre (Geary 2000). A kompromisszum az apai ráfordításnak azon a szintjén áll be, amely nagyobb, mint ami a hím számára optimális lenne, de kisebb, mint amit a nőstény előnyben részesítene. A nőstény-hím konfliktussal szoros kapcsolatban állnak azok a konfliktusok, amelyek a hímek viselkedési alternatívái között feszülnek. Azt mondhatjuk, hogy a hímek genetikai rátermettségének növelésére alkalmas szülői stratégiák egy skálán helyezhetők el, amelynek két végpontja a minőségi és mennyiségi reprodukció (4.2.1.). Az első a családnak és a gyermekeknek nyújtott közvetlen apai gondoskodás segítségével javítja a megszületett utódok életképességét és későbbi szociális versenyképességét. A másik viszont a vagyon és a státus megszerzéséért folytatott konkurenciaharcok révén igyekszik növelni az utódok számát (Clutton-Brock 1991). Az egyik környezetben az egyik, a másikban a másik tekinthető előnyösnek szaporodási sikerük szempontjából. Természetesen sehol sem valósulnak meg tiszta formában. Minden esetben a kettő valamilyen „keverékével", kompromisszumával találkozunk, amelyek az uralkodó ökológiai és szociális körülmények között válnak nyereségessé vagy veszteségessé.

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

Feltételezhetően az emberben is működnek ezek az evolúciós korlátok. A férfiak várhatóan olyan pszichológiai képességekre szelektálódtak, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy nem feltétlenül tudatosan - felbecsüljék az előttük álló viselkedési alternatívák hasznát és költségeit, és ezek függvényében döntsenek arról, hogy melyek az optimális (adaptív) megoldások az adott környezetben (MacDonald 1997). Közelebbről nézve, az apai gondoskodás evolúciós hipotézise szerint azokban a társadalmakban, ahol a létfontosságú erőforrások felhalmozhatok és átörökíthetők az utódokra, továbbá, ahol a férfiak az elsődleges gazdasági termelők és létfenntartók, ott a férfiak több időt és energiát fordítanak ezeknek az erőforrásoknak a megszerzésére, és kevesebb időt töltenek gyerekeik társaságában (Katz és Konner 1981, Hewlett 1988). A nők ezekben a kultúrákban - miután gazdasági téren erősen függnek a férfiaktól, akiknek vagyonára és státusára szükség van gyerekeik felneveléséhez - a gazdag és befolyásos férfiakat részesítik előnyben. Azokban a tradicionális társadalmakban viszont, ahol az erőforrások szegényesek és nem felhalmozhatok, továbbá a nők teremtik elő a létfenntartáshoz szükséges kalória nagy részét, ott a férfiak többet foglalkoznak a gyerekeikkel, mint a konkurenciaharcokkal. Miután ugyanis az erőforrásokért folyó vetélkedés révén nem tudják növelni genetikai képviseletüket, ezt a „hiányt" a szülői gondoskodás terén pótolják. Ezekben a kultúrákban a nők, ill. családjaik választásai döntően olyan férfiakra irányulnak, akik hajlandóak és képesek részt venni az utódok közvetlen gondozásában. A kutatások alátámasztották ezeket a hipotéziseket (Geary 2000, Hewlett 1992). Kiderült például, hogy az apa és gyermeke közötti fizikai és érzelmi kötődés a gyűjtögető társadalmakban a legerősebb, és a földműves, ill. az állattenyésztő kultúrákban a leggyengébb. Az utóbbiakban ugyanis a föld megművelése és az állatok gondozása intenzív munkaerő-befektetést igényel a férfiak részéről. A földbirtok és az állatállomány továbbá felhalmozható és apáról fiúra átörökíthető gazdasági vagyont jelent, amelyet védeni és gyarapítani kell. Az intenzív növény-

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

271

termesztést folytató és erősen rétegzett társadalomban élő kongói okinaváknál pl. a férfiak gyerekeikkel eltöltött tevékenysége mindössze 3%-át tette ki a megfigyelésükre szánt időnek. Az ugyancsak Kongóban élő aka pigmeusoknál folytatott vizsgálatok viszont arra a meglepő eredményre vezettek, hogy egy átlagos apa idejének mintegy 20%-ban tartja félévesnél fiatalabb csecsemőjét a karjában, további 50%-ában pedig karnyújtásnyi közelségben tartózkodik tőle. Később is nagyon gyakran eteti, nyugtatja és játszik vele. Ebben a kultúrában nincsenek lényeges státus- és vagyoni különbségek a törzsön belül, nincs felhalmozható vagyon, és a nők a gyűjtögetés mellett még a kis állatok csapdával és hálóval történő vadászatában is részt vesznek (Hewlett 1989). A kultúrák közötti különbségek az apai részvételt tekintve olyan nagyok, hogy szokás apahiányos (father-absent) és kétszülős (father-present) társadalmakról beszélni, amely felosztás tovább árnyalja az előbb vázolt képet (Draper és Harpending 1988, Kanazawa 2001). Az apahiányos kultúrák általában a viszonylag alacsony népsűrűségű, gyenge vagy közepes intenzitású mezőgazdasági termelést folytató és többnejűséget gyakorló társadalmak közül kerülnek ki. Erőteljes szociális rétegzettség, az intézményesített erőszak számos formája, gyakori háborúk és portyák, a férfiak közötti mindennapos verbális és fizikai konfliktusok jellemzők rájuk. A férfiak és nők közötti kapcsolatok gyengék, átmenetiek és sokszor ellenségesek, a férfiak külön házban alszanak és kevés figyelmet fordítanak az anyával élő gyerekeikre. A kétszülős társadalmakban ezzel szemben szoros kötelékek mutatkoznak a családon belül, és a férfiak csecsemőkortól kezdve intenzíven gondoskodnak a gyerekeikről. Erre szükség is van, hiszen e társadalmak egyik típusos formája a nehéz ökológiai feltételek között élő vadászó-gyűjtögető közösségek, ahol viszonylag magas a csecsemőmortalitás. A kétszülős társadalmak másik nagy típusát az ipari társadalmak adják. Ezekben a többnejűség jogi és erkölcsi tilalma, továbbá a gyereknevelés rendkívül megnövekedett terhei korlátozzák a férfiak párkapcsolati

lehetőségeit, és növelik az apai ráfordítás nyereségét (Geary 2000) (3.2.3.). Mindez az apai elköteleződés és az apai szerepek sokrétű megjelenéséhez vezet (4.1.3.). Az erőforrások birtoklása, az anyagi termelés és az apai gondoskodás közötti összefüggések nem csupán a különböző kultúrák között, hanem egy kultúrán belül is érvényesek. Még az általában „jó apák" hírében álló aka pigmeusoknál is találtak különbséget az egyének, illetve a családok között. Jóllehet nincs átörökíthető vagyon, de az itt élő emberek mégis számolnak egy fontos apai „örökséggel": a fivérek számával és jelenlétével. Azok a férfiak, akiknek nincsenek fiútestvéreik, egyúttal nem rendelkeznek hatékony vadászó közösséggel sem, amely az egyetlen stabil és megbízható gazdasági egység. Státusuk emiatt csökken és kénytelenek más falvakból feleséget hozni magukkal. Gyakran ez egyúttal késői házasságot is jelent, és azt, hogy feleségük távol levő rokonsága nem vesz részt a vadászatban és a kerti munkákban. Mindez csökkenti az elérhető utódszámot és rontja a gyerekek életbenmaradási esélyeit. A szóban forgó férfiak ezt úgy kompenzálják, hogy a megfigyelések szerint több időt töltenek gyerekeik gondozásával és ápolásával, mint sikeresebb társaik (4.23. ábra). Ez utóbbiak viszont idejük nagyobb részét fordítják olyan presztízsküzdelmekre, amelyben az elismert elefántvadász vagy törzsi vezető rangjára tartanak igényt, és ezek a státusok általában egy másik feleséghez jutást is jelentenek (Hewlett, 1988, 1992). Hasonló összefüggéseket találtak többnejű társadalmakban is. A tanzániai hadzák körében pl. azok a gazdag férfiak, akik több feleséget tudnak vásárolni maguknak, kevesebbet hordják és nyugtatják gyerekeiket, továbbá kevesebbet beszélgetnek és játszanak velük, mint a szegényebb férfiak (Marlowe 1999). Az USA-ben élő mormonok XIX. századból származó dokumentumainak tanulmányozása arra a kérdésre is választ adott, hogy vajon a többlet apai gondoskodás megjelenik-e reproduktív nyereségben. Mint ismeretes, a mormon közösség történetének első időszakában többnejűségben élt, ahol a feleségek számát a vagyon

272

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.23. ÁBRA Átlagos időtartamok, amelyeket az aka pigmeus férfiak gyermekük karon hordásával töltenek, családi szerkezetük és testvéreik számának függvényében ■ A karon hordás időtartamát egy nyolcórás időtartamon belül percekben mérték (Forrás: Hewlett 1992)

és - ami többnyire ugyanazt jelentette - a vallásalapítókkal való közeli rokonság határozta meg. Nem meglepő, hogy a gazdag és így poligám férfiak nagy számú gyereket nemzettek - az öt feleséggel rendelkező családfőknek átlag 31 gyerekük volt míg a monogámiát gyakorló szegényebb hittársaknak kevesebb mint 10 gyerekük született. Ha azonban az egy feleségtől származó túlélő utódok számát nézzük, a kép gyökeresen megváltozik. Miközben mind a gazdag, mind pedig a szegény férfiaknak lényegében azonos számú gyereke születik egy feleségtől (9,26 és 9,69), a 15 éves korukat megérő gyerekek számában szignifikáns különbség van a szegények javára; ők közel nyolc utódot tudnak felnevelni, míg a gazdagok alig több mint hatot (Heath és Hadley 1998). Valószínű, hogy ez a különbség a gyerekkori mortalitási arányok eltéréseire vezethetők vissza, amely viszont nem kis mértékben az apai gondoskodástól függ. A tradicionális (iparosodást megelőző) társadalmakból származó adatok tehát azt mutatják, hogy a kedvezőtlen szocioökonómiai adottságokkal rendelkező férfiak növelik nettó szaporodási sikerüket, ha a párkereső stratégiáról átkapcsolnak a szülői stratégiára. Ha nincs mód ugyanis arra, hogy további gyerekeik szülessenek, legjobb, ha a meglevők életben maradási, ill. későbbi szociális esélyeit javítják. A hosszú távú párkapcsolatba és a családba invesztált

erőforrások ilyen körülmények között nagyobb fitnessmegtérülést biztosítanak, A gazdaságilag sikeres férfiak viszont erőforrásaikat inkább státusküzdelmekre és feleségek szerzésére fordítják. Tekintélyük, befolyásuk és vagyonuk ugyanakkor nem csupán gyerekeik számának növelésére fordítódik, hanem a gyerekről való gondoskodás közvetett formáját is alkothatja a családra fordított anyagi javakon és szociális előnyökön keresztül. Ez azt jelenti, hogy a nők - vagy családjuk - ugyancsak döntéseket hoznak arról, hogy a közvetlen vagy közvetett ráfordításokat birtokló férfiakkal kötött házasságok melyik formája előnyösebb az adott társadalmi kontextusban. Várható, hogy az apai viselkedés alternatívái közötti trade-off az iparosodott, monogám társadalmakban is megjelenik, valószínűleg reproduktív következmények nélkül. Egy 500 férfi és 500 nő párkereső hirdetéseit elemző magyarországi vizsgálat azt találta, hogy azok a férfiak, akik magas foglalkozási státust kínáltak (igazgató, vezető értelmiségi stb.), a többieknél igényesebbek voltak potenciális partnerük családi elkötelezettségét és házastársi erényeit illetően (Bereczkei et al. 1997). Gyakrabban kérték az ezekkel összefüggő tulajdonságokat mint pl. „megbízható", „kiegyensúlyozott", „családszerető", „gyerekcentrikus" stb. Az alacsony státusúak ellenben kevésbé kérték, de többször állí-

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

273

tották magukról ezeket a jellemvonásokat (4.24. ábra). Úgy tűnik, a férfiak családi elkötelezettségét - más tényezők mellett - az szabja meg, hogy milyen pozíciót foglalnak el a társadalmi erőforrásokért folyó versengésben. Egy másik magyarországi vizsgálatban azt is sikerült kimutatni, hogy a különböző foglalkozási státusok birtoklása valóban összefügg az apai gondoskodás intenzitásával. Anyákat arról kérdeztünk, hogy férjük milyen gyakran vesz részt a gyerek közvetlen gondozásával kapcsolatos 27 tevékenységtípusban (karon hordás, ringatás, játszás, orvoshoz vitel stb.). Kiderült, hogy a relatíve alacsonyabb státusú férfiak átlagosan többet törődtek gyerekeikkel, mint azok, akik vezető beosztásban dolgoztak, illetve vállalkozásokat irányítottak (Csathó és Bereczkei 2003). Egy jelenlegi amerikai kutatás azt sugallja, hogy a szülői és párkereső stratégia közötti átkapcsolások proximatív szabályozásában hormonok is részt vesznek (Gray et al. 2002). Nős férfiak vérplazmájában kisebb tesztoszteronmennyiséget mértek, mint az agglegényekében. Különösen nagy volt a különbség, ha a házasságból gyerek is származott. Ráadásul az alacso-

4.24. ÁBRA A családi elkötelezettséggel kapcsolatos tulajdonságok kínálata és igénye magas státust ajánló, illetve nem ajánló férfi hirdetők részéről ■ (Forrás: Bereczkei et al. 1997)

nyabb tesztoszteronelválasztás összefüggött a szülői ráfordítás intenzitásával, amit egy olyan kérdőíven mértek, amely egyaránt magában foglalta az érzelmi ráhangolódást, a fizikai gondoskodást és az anyagi ráfordítást. Az alacsonyabb tesztoszterontermelés valószínűleg nem csupán a házasságon belüli és kívüli szexuális aktivitás csökkenéséhez vezet, hanem feltehetőleg a gyerekkel való kötődés növekedéséhez is (lásd 4.1.3.). A szülői és párkereső aktivitások közötti átkapcsolások problémáját ugyanakkor bonyolítja, hogy a legújabb vizsgálatok szerint komoly átfedés lehet a kettő között. Közelebbről ez azt jelenti, hogy a férfiak szülői ráfordítása olykor párkapcsolataik számának és stabilitásának növelését szolgálja (Rohwer et al. 1999, Lancaster és Kaplan 2000). A férfiak azért vesznek részt az utódok gondozásában, hogy egyrészt növeljék esélyeiket a gyerek anyjához való szexuális hozzáférésre, másrészt hogy képesek legyenek vele tartós kapcsolatot kialakítani. Ennek egyik gyakori formája a párjuk másik férfitól származó gyerekével való törődés, abból a célból, hogy javítsák a párjukhoz fűződő kapcsolat minőségét és stabilitását. Mostohagyermekeiken keresztül nem genetikai jellegű nyereségre, hanem ún. kapcsolati nyereségre tesznek szert, amely hoszszú távon egyéb előnyökkel is járhat számukra. Egy érdekes, több mint ezer férfit felölelő újmexikói (USA) vizsgálatsorozatban az apa-gyerek viszonyt négy kategóriába sorolták az apai ráfordítások és a feltételezhető nyereség-megtérülések mértéke alapján: (1) az apa együtt él párjával és közös gyermekükkel - genetikai és kapcsolati nyereség, (2) az apának van egy korábbi párjától származó édes gyereke, akivel nem él együtt - csak genetikai nyereség, (3) az apa együtt él párjával és annak mástól származó gyerekével - csak kapcsolati nyereség, (4) az apa külön él korábbi párjának mástól származó gyerekével - minimális kapcsolati nyereség (Anderson et al. 1999a). Az apai ráfordítás mértékét az 5-12 éves koruk közt járó gyerekekkel eltöltött átlagos idő, a rájuk fordított anyagi támogatás és későbbi iskoláztatásuk mértéke alapján kalkulálták. Nem jelentett meglepetést az az eredmény,

274

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

miszerint a férfival együtt élő saját gyereke kapja a legnagyobb támogatást, máshol élő mostohagyereke pedig a legkevesebbet. Az sem, hogy a vér szerinti gyerekek összességében előnyt élveznek a mostohákkal szemben. Meglepetést keltett azonban, hogy a férfiak átlagosan hasonló vagy éppen több időt és pénzt fordítanak egy háztartásban lakó gyerekeikre a máshol élőkkel szemben, függetlenül attól, hogy genetikailag leszármazottaik-e, vagy sem (4.2. táblázat). Ezen belül a mostohagyerekek annál nagyobb apai törődést kapnak, minél fiatalabbak, illetve minél régebb óta élnek együtt mostohaapjukkal. Ez valószínűleg a korán kiépülő kötődési mechanizmusok biztonságos működésére vezethető viszsza (4.2.4.). Úgy látszik, a férfiak válás után csökkentik ráfordításaikat vér szerinti gyerekeikre, és erőforrásaikat újraosztják a jelenlegi családjuk javára. Hasonló eredményeket kaptak a szerzők a dél-afrikai xhosa népességben végzett vizsgálataik során (Anderson et al. 1999b), azzal a különbséggel, hogy a közvetlen apai gondoskodás tekintetében még az előző vizsgálathoz képest is jóval fontosabb szerepet játszott az együttélés, míg az anyagi juttatások mértékét illetően inkább a vérségi kötelékek számítottak. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy az apai gondoskodás a gyereknevelés mellett a hosszú távú párkapcsolatok erősítését és a családi kötelékek stabilitását is szolgálja. Lehetséges, hogy ez olyan adaptív viselkedési stratégia, amelynek révén a férfiak a múltban biztosították jövőbeli szaporodási lehetőségeiket, és nö-

velték gyerekeik számát. Ez azért is valószínű, mert a gyerekkel rendelkező nők párértéke, mint láttuk, alacsonyabb az egyedülállókhoz képest a házassági „piacon", következésképpen nagyobb a valószínűsége, hogy olyan férfihoz mennek feleségül, aki maga is relatíve alacsony reproduktív értékkel rendelkezik (3.4.4.). Megfordítva: azok a férfiak, akik mostohaapákká válnak, az esetek többségében a kevésbé előnyös partnerek közül kerülnek ki, akiknek be kell érniük olyan házastárssal, akinek mástól már vannak gyerekei. Valóban, egy több ezer főt magában foglaló reprezentatív amerikai mintán alapuló vizsgálat azt mutatta ki, hogy a mostohaapák körében az alacsony jövedelmű és alacsony iskolázottságú férfiak aránya lényegesen nagyobb volt a populáció egészéhez képest (Anderson 2000). Ugyancsak sokkal többen (5-6-szor annyian) válnak mostohaapává azok közül, akiknek már vannak gyerekei az előző házasságukból. Nyilvánvalóan ez szintén csökkenti párértéküket az általuk birtokolt anyag i források utódok közötti megosztása miatt. Az adatok továbbá egyértelműen azt mutatták, hogy a házasságban élő férfiak által nemzett utódok száma fordítottan arányos az általuk nevelt mostohagyerekek számával (4.25. ábra). Kiderült azonban, hogy nem a termékenységük alacsonyabb a biológiai apákhoz képest. Az okozza szaporodási veszteségeiket, hogy később házasodnak és kevesebb - átlagosan 7-8 évvel rövidebb - időt töltenek el házasságban. Valószínű, hogy minél kisebb a párértékük, annál kevesebb ideig élnek házasságban,

4.2. TÁBLÁZAT Az apai gondoskodás mértéke a gyermekéhez való viszony (származás, együttélés) függvényében ■ (Forrás: Anderson et al. 1999)

4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

275

4.25. ÁBRA 45 év feletti férfiak saját (genetikai) gyermekeinek átlagos száma családi státusuk és mostohagyermekeik számának függvényében ■ (Forrás: Andersson 2000)

és annál inkább elfogadnak olyan feleséget, akinek már több gyereke van egy megelőző kapcsolatból. A mostohaapák szaporodási kilátásai - bármennyi mostohagyereket nevelnek is fel - ugyanakkor messze felülmúlják azokét, akik sohasem házasodnak meg (4.25. ábra). Vagyis fitnessveszteség jellemzi őket más házas emberekhez képest és fitnessnyereség az egyedülállókkal való összehasonlításban. Ezek az eredmények azt látszanak alátámasztani, hogy a mostoha-

apai státus a párkapcsolati beruházások egyik hatékony formája lehet a férfiak egy csoportja számára. Bizonyos esetekben a mostohagyerek felnevelése jelenti azt a költséget, amelyet a rosszabb szocioökonómiai státusú, alacsonyabb reproduktív értékkel rendelkező férfiaknak meg kell fizetniük azért, hogy párt találjanak maguknak. Ilyen körülmények között a „gyerek nélkül maradni" alternatívája az, ha más gyerekét nevelik fel és ezzel növelik annak az esélyét, hogy közben saját utódot nemzzenek.

4.3. fejezet

FEJLŐDÉS
Az egyének fejlődésének folyamata, szakaszai és ezek időzítése mélyen az emberi evolúció őstörténetében gyökerezik, miközben magán viseli a társadalmi és történelmi változások lenyomatait. A kettőt nem lehet egymástól elszakítani, hiszen együtt alakítják mai viselkedésünket. Mielőtt azonban e kölcsönhatással foglalkoznánk, rá kell mutatnunk az emberi egyedfejlődés sajátosságaira és megkülönböztetett helyzetére az állatvilágon belül. Ezt követően vesszük részletesen szemügyre az olyan jelenségeket, mint epigenezis, szeparáció, játék, gyermekkori fóbiák stb.

4.3.1. Neoténia és hipermorfózis
A tudományos szakembereket, korábban pedig a filozófusokat mindig is mélyen foglalkoztatta az ember, ezen belül az emberi csecsemő különleges státusa az élővilágon belül. Felfigyeltek arra, hogy a Homo sapiens újszülöttje olyan mértékben éretlen, specializálatlan, és ennek következtében annyira függ a felnőttektől, amely példátlan az állatvilágban. A holland anatómus, Louis Bolk a XX. század elején azt állította, hogy az ember számos testi tulajdonságban hasonlít az emberszabású főemlősök magzatára, illetve kölykére, de ezek a hasonlóságok eltűnnek a felnőtt állatokkal való összehasonlítás során (Gould 1978). Így például, az újszülött csimpánz kerekded agykoponyája, kisméretű arca, apró fogai, alig kidomborodó szemöldökeresze, továbbá a koponya alapján elhelyezkedő foramen magnum (öreglyuk) nagyon hasonlít az ember megfelelő anatómiai jellegzetességeire, de alapvetően különbözik a felnőtt csimpánz tulajdonságaitól. Bolk több mint húsz ilyen jellegzetességet sorol fel, és arra a meglepő következtetésre jut, hogy az ember tulajdonképpen egy szexuális érettségét elérő, de magzati fejlődésében megrekedt főemlős. Szerinte ezt bizonyos hormonális változások okozták az emberi

evolúció során, amellyel kapcsolatban Bolk nem ismerte el a darwini elméletet. Miközben ma már senki sem fogadja el ezt az okoskodást, látnunk kell, hogy Bolk megfigyelései többnyire helytállóak, és azok alapján egy fontos jelenségre hívja fel a figyelmet. Arra ugyanis, hogy az evolúció során az egyedfejlődés üteme lelassul, a fejlődési stádiumok meghosszabbodnak. Az emlős-, ezen belül a primátaevolúció során egyre hosszabb időt igényel a különböző szervek és funkciók kifejlődése, az egyes fejlődési állapotok elérése. A 4.3. táblázat azt mutatja be néhány tulajdonság kapcsán, hogy a csimpánz a rhesushoz képest, az ember pedig a csimpánzhoz képest lassúbb, késleltetett egyedfejlődést fut be. Tovább tart a végtagok és a koponya elcsontosodása, hosszabb idő elteltével jelenik meg az állandó fogazat, később történik a szexuális érés és az első utód világra hozatala, hogy csak néhány fejlődési állomást említsünk. Az emberi agy mérete rendkívül gyorsan növekszik, végleges kifejlődése mégis csak a korai felnőttkorra tehető. Általában véve az ember gyereke hosszabb ideig tartózkodik gyermek- és ifjúkori állapotában, mint bármelyik más faj kölyke. Életének mintegy 30%-át tölti növekedéssel, amelynek során tartósan fennmaradnak juvenilis jellegei (lásd 5.20. ábra) (Bogin 1997).

4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS

277

4.3. TÁBLÁZAT Egyes jellegek érési folyamatának időzítése három fajnál ■ A születéskori agytömeg a felnőttkori agytömeg százalékos arányát jelöli (Forrás: Bogin 1997)

Ezt a késleltetett fejlődést, amely szervesen illeszkedik az r-K szelekció által leírt élettörténeti mintázatba (4.2.1.), neoténiának, progresszív megfiatalodásnak nevezték (Gould 1978, Montagu 1989). Mint korábban láttuk, ennek óriási hatása van az emberi társas kapcsolatok evolúciója szempontjából. Az utód viszonylagos fejletlensége egyrészt azzal jár, hogy hosszabb ideig marad függőségben a szüleitől, amely alapvetően meghatározza az anya-gyerek kapcsolatok emberi specifikumait. Másrészt azt eredményezi, hogy a sokáig tartó fejlődéséből, neveléséből fakadó megnövekedett költségek mindkét szülő aktív jelenlétét és részvételét igényli, amely tartós párkapcsolatokra szelektált az emberi evolúció során (4.1.3.) Újabban számos magyarázó elemmel gazdagították, egyúttal árnyalták a neoténiára és általában az élettörténeti mintázatokra vonatkozó elképzeléseket. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a humán evolúció egyik legfontosabb hajtómotorja a heterokrónia; az egyedfejlődés időzítésének megváltozása azokra a tulajdonságokra nézve, amelyek már valamilyen formában léteztek állati őseinkben, Azaz többnyire nem arról van szó, hogy teljesen új tulajdonságok „hirtelen" jelentek volna meg néhány millió évvel ezelőtt, hanem a főemlősjellegek fejlődésének sebességértékei és mintázatai változtak meg az emberi evolúció során (McNamara 1997, Bogin 1997). Általánosan elfogadott vélemény, hogy az egyedfejlődési folyamatok időzítését viszonylag kis számú gén irányítja, amelyek különböző, polipeptid jellegű növekedési faktorok működésének a „menetrendjét" írják elő. Az egyedfejlődést szabályozó homebox gének mutációi hozhatták létre a humán evolúció során az élettörténeti mintázatokban bekövetkező változásokat (Gould 1978, Parker és McKinney 1999).

Az evolúciós fejlődésbiológia több képviselője azonban arra figyelmeztet, hogy a neoténia csupán egyik formája a heterokróniának, és azzal ellentétes folyamat is lejátszódott az emberi evolúció történetében. Az ember számos tekintetben nem hogy alulfejlett, specializálatlan főemlős, hanem éppenséggel túlfejlett, elsősorban idegrendszeri és mentális tulajdonságait tekintve. A hipermorfóziselv szerint az emberi fejlődési folyamatok között sok olyan van, amelyek egyáltalában nem lassúbbak a főemlősökhöz képest. Az egyedfejlődési stádiumok valóban meghosszabbodtak, de ezt fajunk számos esetben úgy éri el, hogy a fejlődési események végéhez mintegy hozzáilleszt valamilyen morfológiai vagy viselkedési elemet a meglevő főemlős tulajdonságok új kombinációja vagy kiterjesztése révén. Ezt nevezik befejező kiegészítésnek (terminal addition, terminal extension) (McNamara 1997, Parker és McKinney 1999). Ennek eredményeként már gyerekkorban rendelkezünk számos olyan képességgel, amelyet a főemlősök később, többnyire csak felnőttkorban érnek el. Az ember pl. egyéves korában teljesíti a Piaget által leírt szenzomotoros fejlettségi stádiumot ezen belül olyan képességeket, mint pl. a kategorizáció vagy a tárgyak különböző tulajdonságainak integrációja amit a majmok csak évekkel később mutatnak (5.3.2.). Az ún. műveletek előtti képességek (a külvilág szimbólumok és képzeleti képek segítségével történő megragadása) már a hároméves gyerekeknél megjelennek, míg a csimpánzok ezt csak 7-8 éves korukban érik el (4.26. ábra). A kognitív folyamatoknak ez a felgyorsulása elsősorban a prefrontális kéreg érési folyamatainak köszönhető, amely mai tudásunk szerint az idegsejtek gyorsabb információfeldolgozásáért felelős biológiai mechanizmusokban gyökerezik (McKinney 1998).

278

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.26. ÁBRA A piaget-i fejlődési szakaszok megjelenésében mért különbségek a főemlősök között ■ SzMSz = Szenzomotoros szakasz; MESz = Műveletek előtti szakasz; KMSz = Konkrét műveleti szakasz; FMSz = Formális műveleti szakasz (Forrás: McKinney 1938)

Úgy látszik tehát, hogy miközben az ember bizonyos képességeinek fejlődése lassúbb, mint a főemlősöké, más tulajdonságok fejlődési sebessége felgyorsul a korábbi evolúciós stádiumokhoz képest. Az arc, test, és a fogazat növekedése pl. megkésettséget mutat, számos idegrendszeri terület és kognitív képesség fejlődése viszont előreszalad. Ez megfelel annak a ténynek, hogy az emberi agy növekedése az egyedi élet során rendkívül gyors más főemlősökéhez képest (lásd 4.27. ábra). A neoténia és a hipermorfózis valószínűleg egyaránt fontos szerepet kapott a humán evolúció folyamán, és a heterokrónia mechanizmusainak változó arányai és sebességértékei tehetők felelőssé a specifikusan emberi jellegek megjelenéséért (Shea 1989). Erre részletesen visszatérünk az 5.3.5. fejezetben. Miközben az egyes specifikus képességek kialakulása nagyfokú mozaikosságot mutat, tény, hogy az emberi egyedfejlődés alapvető mintázatát a fejlődési szakaszok relatív meghosszabbodása és ezen belül elsősorban a gyermek- és kamaszkor kitolódása hozza létre (Bogin 1997, Geary és Bjorklund 2000). A gyermekkor meghosszabbodása azonban rendkívül költséges és kockázatos esemény volt az evolúció során. Nem csupán a megnövekedett szülői terhek mi-

att, hanem azért is, mert a csecsemő- és gyermekkori mortalitás rendkívül magas volt a pleisztocén környezetben. Így van ez a mai archaikus társadalmakban is, ahol a szexuális érettséget (14-16 éves kort) megelőző időszakban mért halálozási gyakoriság 20 és 50% között mozog (Hill és Kaplan 1999). Ha a juvenilis állapot kitolódása ilyen költségekkel jár a reprodukcióra nézve, a kérdés még élesebben vetődik fel: minek köszönhető ez a változás? Nagyon valószínű, hogy a gyermek- és ifjúkor relatív meghosszabbodásának az egyik alapvető oka az emberi agy fejlődési sajátosságaiban és tanulási képességében keresendő (Gould 1978, Bogin 1997). Az emberi agy mérete hatszor nagyobb, mint ami testének nagysága alapján várható volna a főemlősökkel történő összehasonlításban. Születéskori tömege azonban nagyon kicsi a kifejlett agy méretéhez képest. A 4.3. táblázatról leolvasható, hogy az újszülött agyának mérete nem éri el a felnőttkori agyméret negyedét, míg más főemlősök születéskori relatív agytömege ennél lényegesebb nagyobb. A 4.27. ábra azt mutatja, hogy az emberi agy növekedése a megszületés után is exponenciális mértékű, és lényegében folytatja a magzati növekedési rátát. Ez hozzávetőlegesen 6 éves korig tart, ezt követően a növekedés lelassul, de alacsonyabb sebesség mellett is folytatódik egészen a 20-25 éves kor eléréséig. A csimpánz ezzel szemben durván két, két és fél éves korban eléri a felnőttre jellemző agyméretet, miközben csak hosszú évek múltán, kb. 11-13 éves korában válik szexuálisan éretté. Ez a trend rendkívül lényeges volt az emberré válásban. Az agy fejlődése csak minimális ideig zajlik az anyaméh sötétjében - amelyben azért számos inger éri a magzatot (4.1.1.). A fejlődés döntő része a külvilággal való tartós, hosszú időn keresztül zajló kölcsönhatás eredményeként alakul ki. Egy összehasonlító elemzés szerint a főemlősöknél - beleértve az embert - a neokortex mérete szorosan korrelál az ifjúkori (juvenilis) időszak hosszával, amelyet az elválasztás és az első szaporodás közötti periódus átlagos időtartamával mértek (Joffe 1997). Miután a szüleik támogatását igénylő gyerekek

4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS

279

4.27. ÁBRA Az emberi agy növekedése más főemlős fajokkal összehasonlítva ■ (Forrás: Parker és McKinney 1999)

hosszú évekig nem vesznek részt a család fenntartásához szükséges erőforrások előteremtésében, idejük nagy részét játékkal és környezetük megismerésével töltik. A szociális élettér ingerei hatására fejlődik ki a központi idegrendszer: a tanulás eredményeként szinapszisok épülnek ki és bomlanak le, és számtalan új kapcsolat jön létre az idegsejtek között (Gazzaniga 1998). Ez azt jelenti, hogy az emberi agy mint biológiai szubsztrátum háromnegyed része egy társas kapcsolati rendszer eredményeként alakul ki. Az agy hosszú ideig tartó fejlődése ezért olyan adaptációként értelmezhető, amelynek során az ember rugalmas tanulási készségekkel és intelligens problémamegoldási képességekkel gazdagodik. Az első két évtized extrauterin tapasztalatszerzése alakítja ki azokat a mentális és szociális ügyességeket, amelyek nélkülözhetetlenek a felnőtt szerepek elsajátításához. Nem volna mindazonáltal szerencsés, ha a gyerekkori tanulási periódust csupán a felnőttkori élet egyfajta preadaptációjaként értelmeznénk, ahol a korai viselkedési formák a későbbi viselkedés egyfajta előfutárai vagy még „éretlen" változatai lennének. Miközben igaz, hogy a szociális környezetben folytatott legkülönbözőbb tanulási tevékenységek mintegy felkészítik a gyereket a felnőttkori szerepek ellátására, számos gyermekkori képességről kiderült, azért szelektálódtak, hogy segítsenek megbirkózni sa-

ját környezetük specifikus kihívásaival. A csecsemők kötődési folyamatai az anyához vagy a gyerekek szelektív tanulása a veszélyes tárgyak elkerülésére, hogy csak néhány példát említsünk a könyvben szereplő fejezetek közül, többek között arra irányulnak - vagy irányultak a múltban -, hogy növeljék túlélési esélyeiket az adott életszakaszban. Sőt, egyesek úgy érvelnek, hogy még a plasztikus, „éretlen" csecsemőkori jellegek sem kizárólag a későbbi alkalmazkodáshoz szükséges tanulási folyamatokat segítik, hanem specifikus korai adaptációkként értelmezhetők. Például a csecsemők érzékszervi működésének kialakulatlansága - így az éleslátás fokozatos kifejlődése az első évben - megvédi őket az ingerek túlburjánzásától és segíti a tapasztalatok hatékony feldolgozását (Bjorklund és Pellegrini 2000). A születéskori éretlenség és a meghosszabbodott gyermekkor másik oka valószínűleg egy anatómiai korlát működésének következménye. Mint láttuk, a csecsemő viszonylag rövid terhesség után relatíve kisméretű aggyal születik meg, és ezt követően sokáig tartó növekedést és gondoskodást igényel. A terhesség (gesztáció) negyven hete persze nem rövid más emlősökhöz viszonyítva, de már az emberszabásúak vemhességét csak néhány nappal haladja meg. Ha az egyedfejlődés más jellegek alapján kalkulált trendjét a gesztációra vonatkoztatjuk - más

280

4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

szóval, ha a terhesség hossza ugyanolyan ütemben lassulna meg, mint az emberi növekedés és fejlődés más stádiumai akkor a nőknek kb. másfél évig kellene hordaniuk magzatukat, mielőtt megszülnék őket. Hogy mégsem ez történik, annak az a legvalószínűbb oka, hogy a hosszú magzati periódust követően megszülető csecsemő feje nem férne át a szülőcsatornán, amelynek méretét a női medence anatómiája határozza meg. A többi emlős számára ez nem jelent problémát, mert jóllehet agyuk fejlődése nagyrészt az anyaméhben zajlik, születéskor nem ér el akkora méretet a testükhöz képest, mint az ember esetében. Fajunk evolúciója során azonban megoldást kellett találni a problémamentes szülésre, és ez a megoldás a gesztáció időtartamának csökkentése volt (Gould 1978). Persze más megoldást is előnyben részesíthetett volna a természetes szelekció. A nők csípője például szélesebbé válhatott volna az evolúció során, ennek azonban van egy komoly akadálya: a két lábon való járás követelménye. A túl széles csípő miatt ugyanis a combcsontok függesztési öve messze kerülne a test súlypontjától, és bizonytalanná tenné a járást. A gesztáció hosszára és a felnőtt nők csípőjének méretére irányuló szelekciós nyomások ellentétes hatásai az evolúció során kiegyenlítették egymást, és egy ún. adaptív kompromisszumot hoztak létre: a csecsemők a további fejlődésükhöz szükséges testi és idegrendszeri fejlettséggel születnek, a nők pedig nem vesztették el a két lábon való járás képességét. Ez az evolúciós terv persze távolról sem tökéletes - igaz, egyik sem az amit jól mutat az emlősöknél szinte ismeretlen szülési komplikációk nagy száma, amely főleg a modern orvostudomány megjelenése előtt jelentett számos esetben súlyos problémát az anya, illetve a csecsemő túlélésére nézve.

4.3.2. Epigenezis. Gyermekkori fóbiák
Evolúciós szempontból a fejlődés legfontosabb funkciója azoknak a környezeti információknak, tapasztalatoknak a biztosítása, amelyek

szükségesek a veleszületett viselkedési algoritmusok kifejlesztéséhez, méghozzá úgy, hogy képességeink az adott környezeti feltételeknek megfelelő formában jelenjenek meg (Bateson és Martin 2000). Az egyedfejlődést az öröklött és környezeti tényezők kombinációja hozza létre. A gének irányítják a szervezet fejlődését, de nem valamiféle tervrajz formájában, amely a megszületést követően mintegy lépésről-lépésre megvalósul. Hatásuk valójában egy bonyolult, többszintű közvetítőláncon keresztül érvényesül, amelyet epigenezisnek nevezünk. Magában foglalja a DNS fehérjékbe történő átíródását, a különböző anyagcsere-folyamatok térbeli és időbeli elrendeződésében szerepet játszó sejt szintű mechanizmusokat, és a hormonális és idegi szabályozás bonyolult folyamatait (Johnston és Edwards 2002). Valamennyi fejlődési jelenség a különböző szerveződési szinteken lejátszódó folyamatok és a környezeti hatásoknak komplex összjátéka. Az epigenezis során a megtermékenyített petesejt, a zigóta genetikai potenciái a külső és belső tényezők hatására nagyon sokféleképpen realizálódhatnak. A gének kanalizálják az egyedfejlődést, amennyiben előírják az idegrendszer organizációs felépítését és ezzel a környezeti ingerekre adott válaszok lehetőségeit és korlátait (Bjorklund és Pellegrini 2000). A genetikai determinizmus ebben a felfogásban azt jelenti, hogy a gének nem a viselkedés konkrét kimenetelét, nem is csupán egy általános készséget, mindenoldalú potencialitást tesznek lehetővé, hanem olyan instrukciókkal látnak el bennünket, amelyek bizonyos magatartási tendenciák kifejlődését valószínűsítik másokkal szemben (1.1.2.). Más szóval, viselk