A Beyonce-titok: A tehetségkutatóktól a Forbes listáig

J. RANDY TARABORRELLI

A tehetségkutatóktól a Forbes-listáig

Budapest, 2015

Fordította

GÖMÖRI PÉTER

(11–273. o.)

FARKAS VERONIKA

(273–521. o.)

A fordítás alapjául szolgáló mű:

J. Randy Taraborrelli: Becoming Beyoncé: The Untold Story

Copyright © 2015 by Rose Books, Inc.

"This edition published by arrangement with

Grand Central Publishing, New York,

New York, USA. All rights reserved."

Hungarian translation © Gömöri Péter, Farkas Veronika, 2015

© XXI. Század Kiadó, 2015

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5373-80-0

Jessica unokahúgomnak… és az összes többi álmodozónak

Ha híres lesz az ember, úgy néznek rá, mint valami földönkívülire. A közönség a saját tulajdonaként kezeli. Az egész olyan valószerűtlen. Az ember azt sem tudja már igazán, hogy valójában kicsoda ő. Mert elég bonyolult lélek vagyok. Az életem tele volt konfrontációval és kiélezett helyzetekkel. Sok minden történt velem…

– Beyoncé Giselle Knowles

A szerző jegyzete

„Beyoncé."

Erről az eredetileg furcsának ható névről ma már az egész világon mindenkinek a tehetség, a szépség és az elszántság jut az eszébe. És persze a modern idők kultúrájának „celeb" fogalma, amelynek szinte a szinonimájává lett. Alig maroknyian vannak azok a hírességek, akiket a keresztnevükön ismer az egész világ, többségük olyan könnyűzenei szupersztár, aki kétségtelenül nyomot hagyott az életünkben. Ilyen például Cher. Vagy Madonna. Bono. Prince. Meg persze Jay Z. Az az ikonikus sztár, akit ma csak Beyoncéként ismerünk, ugyanúgy ártatlan tekintetű kislány volt, mint a kortársai, csak neki álmai voltak, hozzá erős ambícióval és bámulatos tehetséggel. Ez a könyv ennek a kislánynak – Beyoncé Giselle Knowlesnak – a története, amelyben elmondjuk, miképp lett belőle a show-biznisz egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb szereplője; olyan művész, akit a pályafutása során tizenkilencszer jutalmaztak a Grammy-díjjal; a Destiny’s Child szólóénekeseként hatvanmillió lemezét adták el, amelyet aztán a későbbi szóló előadói pályafutása során további százkilencvenmillió követett.

Valaha „egyszerű houstoni vidéki lányként" jellemezte önmagát. Mi kell hát ahhoz, hogy ilyen szerény körülmények közül indulva valakiből a világ egyik meghatározó előadóművésze váljék? Végül is nem mindenkinek adatik meg, hogy egyszerűen fellépjen a színpadra, és… Beyoncé váljon belőle. Ehhez többre van szükség a puszta tehetségnél.

Az évek során nagy gonddal előbb „megcsinálták, aztán piacra dobták, alakították és reklámozták, és Beyoncé az élete java részét – gyerek- és tinédzserkorától egészen felnőtt nővé sarjadásáig – azzal töltötte, hogy egy nagyon pontosan meghatározott személyiséget sugározzon magáról a külvilágnak. Az ilyesfajta „imázs kivetítése nem csak az ő mániája. Mindenki ezt csinálja, amióta a show-biznisz egyáltalán létezik. Kritikusai sűrűn a szemére vetik, hogy mesterséges termék, mintha a végtelenül kompetitív szórakoztatóiparban e nélkül is érvényesülni lehetne – és mintha a marketingkampányok mögött nem állna ott a művész eredeti tehetsége. Az az igazság, hogy Beyoncé mind a zenei pályafutását, mind a magánéletét tervszerűen és vasakarattal alakítja. Hogy mindebből mit enged kiszivárogni, és mi az, amiről a közönség sohasem szerezhet tudomást, lényegében nem más, mint klasszikus PR stratégia, és persze marketing. Manapság ezt „brandingnek" hívják. Van, aki ügyesen csinálja, van, aki zseniálisan. Nem vitás, hogy Beyoncé ez utóbbi csoportba tartozik.

Beyoncé ugyan készséges interjúalany, de nem az őszinteségéről híres. Jó néhány riporter tapasztalta már meg elkeseredetten, hogy képtelenség bármilyen, akár csak érintőlegesen személyes információt kicsikarni belőle. Bár ez nem volt mindig így. A Destiny’s Child tagjaival készült egyik 1999-es interjúban mind a négy lány – akkoriban Beyoncé, Kelly Rowland, LaTavia Roberson és LeToya Luckett volt a felállás – elég őszintén nyilatkozott. Abban az időben igencsak behatárolt volt az életük; alig-alig akadt titkolnivalójuk. Azóta Beyoncé, a nő és „Beyoncé", a brand már egy végtelenített marketingkampány dekára kimért személyiségű szereplőivé váltak: 2002 óta Beyoncé alig, vagy egyáltalán nem beszél a magánéletéről. Azt kell mondani, helyes döntés volt. Mert ezzel rákényszerítette a közönséget, hogy ne a magánélete, hanem a munkája és a teljesítménye – egyszóval a művészete alapján ítélje meg őt.

Belátható, hogy ilyen körülmények aligha kedveznének a művésznőről készülő első mélyenszántó életrajz megírásának. Induláskor nem állt rendelkezésre semmiféle kiindulópont vagy független kutatás, amelynek az alapján össze lehetett volna hozni egy megbízható beszámolót Beyoncé életéről. De ahogy ez már lenni szokott az ilyen könyvek esetében, ha az ember rátalál egy jó és izgalmas forrásra, az előbb-utóbb javasol egy másik jól értesült embert… és az is ajánl valakit, és így tovább, amíg az összegyűjtött anyagból egyszer csak kikerekedik valami sorrend és értelmes összefüggés. Ez történt most is, és ennek az eredménye az a sztori, amelyet a következő oldalakon olvashatnak.

Rá kellett döbbennem, hogy Beyoncé története messze nem csak a tehetségről és a brandingről szól, mert nagy szerephez jutott benne a felnőtté válás éveiben körülötte felbukkanó néhány szókimondó, célratörő és öntudatos nő, mint például Debra LaDay, Denise Seals és Andretta Tillman – csupa erőteljes személyiség, már-már matriarchális anyafigura, akik erős hatással voltak Beyoncéra, hogy igazán naggyá váljon. Az Olvasó ezeken a lapokon találkozik először ezekkel a minden tiszteletünket megérdemlő nőkkel. Tina Knowles, Beyoncé édesanyja mellett ők azok, akiknek a hatására Beyoncé mára azzá a szinte őserőt sugárzó, mindent elsöprő, fergeteges személyiséggé vált.

Számos vonatkozásban meglepetéseket tartogat ez a könyv, mert például nem közismert az a hallatlan önfeláldozás, amellyel Beyoncé szülei, Mathew és Tina segítették a lányukat abban, hogy valóra válthassa az álmait. A család valaha olyan rosszul állt anyagilag, hogy még a Blockbuster videokölcsönző számláját sem tudták kifizetni. De ha a lányuk karrierjéről volt szó, nem ismertek pénzügyi akadályt.

Végső soron ez a könyv mégiscsak arról a hosszú útról szól, amelyet ez az egykor tehetségkutató-versenyen részt vevő, szépségkirálynő-választást nyerő, tinibandában éneklő lány végigjárt, mire azzá az énekes- és színésznővé, popsztárrá, üzletasszonnyá, feleséggé és anyává vált, akit ma ismerhet a világ. És szól arról a sötétebb, a háttérben megbúvó történetről is, amely sajnos oly sokszor a velejárója és az ára is az ilyen sikeres életnek. Sokak figyelhették közelről ezt a folyamatot, mások meg vagyonokat kereshettek rajta – köztük Beyoncé apja, anyja, testvére, a menedzserei és énekes kollégái –, miközben Beyoncé, a hús-vér nő „Beyoncévá", a milliókat érő branddé alakult. Ő maga is legalább annyi kínt és szívfájdalmat élt át, mint ahány dicsőséges, boldog pillanatot ezen a hosszú és kanyargós úton, amely elvezetett Beyoncéhoz…

J. Randy Taraborrelli

2015 nyara

Előszó – Új korszak hajnalán

New York, 2009. október 2.

Ez a nap is csak az egyik nagyszerű állomásnak ígérkezett Beyoncé már addig is számtalan elismeréssel övezett, kivételezett életének. Legalábbis valószínűleg erre számított az énekesnő, miközben arra készült, hogy átvegye a Billboard tekintélyes „Az Év Női Előadója" díját. Szakmai szempontból már amúgy is elképesztően sikeres év állt mögötte, mert akkor jelent meg az I Am Sasha Fierce című nagylemeze. Az album már megjelenésekor azonnal a Billboard slágerlista élén landolt, csak az első hat héten másfélmillió példányt adtak el belőle. Később még hat, mindaddig hallatlan számú Grammy-díjat szerzett az énekesnőnek, és az eladások végül meghaladták a hárommillió példányt. Az egyik nagyszerű, mindenkit táncra perdítő dala, a „Single Ladies (Put a Ring on It)" nemcsak Beyoncé egész pályafutásának egyik legismertebb nótája, de egyúttal feminista himnusz is. Ez a dal külön is a Billboard-lista éllovasa volt, és minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott szinglije – hatmillió darabot kapkodtak szét belőle.

Beyoncénak persze csöppet sem volt újdonság az ilyen mindent elsöprő siker. Huszonnyolc évesen akkorra már tizenkét éve volt a könnyűzene istennője, amióta 1997-ben kijött a Destiny’s Child első slágere, a „No, No, No, No. Azt valóságos sikerözön követte: egymás után jelentek meg az olyan slágerek, mint a „Say My Name, az „Independent Women és a „Bootylicious, amelyek megalapozták a későbbi szóló albumok, mint a Dangerously in Love (2003) és a B’Day (2006) sikerét. Az ezekben az albumokban feltűnő díjnyertes dalok, mint a „Crazy in Love, a „Déjà Vu vagy az „Irreplaceable" mindmáig az énekesnő pályafutásának legemlékezetesebb mérföldkövei.

A Pierre Hotel bejárata elé leterített vörös szőnyegen kellett pózolnia, háttérben a Billboard összetéveszthetetlen logójával, miközben egymás után villantak a rászegezett fényképezőgépek vakui. Egyszerű, mégis elegáns, térdig érő, fodros ujjú és mélyen kivágott, halvány tengerzöld ruhájában Beyoncé úgy nézett ki, mint egy divatbálvány. Bájos arcát nagy, ovális, gyémántokkal díszített fülbevaló és kicsit féloldalasan elválasztott, egyenesen leomló, világosbarna haja keretezte. Megigazította a szoknyáját, végigsimított a haján, és olyan magabiztosan, fejedelmi tartással lépdelt végig a vörös szőnyegen, mint máskor, ahányszor csak megjelent a közönség előtt. Majd megállt és pózolt a kameráknak, és egzotikus szépségű arcán szétterült a jól ismert káprázatos mosoly.

Később ott állt a Pierre báltermének a színpadán, a pódiumra erősített dupla mikrofon mögött, kezében a nagybecsű trófeával. Miután könnyed meghajlással nyugtázta a szakma krémjéből álló, estélyi ruhás közönség tapsviharát, belefogott az előre megírt beszédébe. Jóllehet tucatszámra tartott ilyen beszédeket, az ehhez hasonló alkalmak neki, a természeténél fogva félénk lánynak, sosem tartoztak a kedvencei közé. Amikor önmagát kellett adnia, amikor a saját egyéniségét, és nem a „Sasha Fierce"-ből ismert színpadi énjét kellett megmutatnia a közönségnek, mindig kicsit feszélyezett volt. Mert úgy érezte, pőrén áll ott, és mindenki a lelkébe lát. Aznap délután különösen eluralkodott rajta ez az érzés. Úgy tűnt, alig tud megbirkózni vele.

– Szinte felfogni sem bírom, mennyi minden tennivalóm akadt idén. És tudom, sosem birkóztam volna meg velük a családom támogatása nélkül – mondta. Úgy tűnt, mintha tényleg fojtogatnák a feltoluló érzelmek. Pillantását végighordozta az édesanyján és az apján, Tina és Mathew Knowleson, akik ott ültek a teremben az egyik közeli asztalnál, aztán így folytatta: – Itt vannak a szüleim. Velük dolgozom együtt, amióta csak megalakult a Destiny’s Child. Ha tudni akarják, kilencéves voltam akkor. – A pillantása megállapodott a mamáján. – Akinek ilyen szülei vannak, az a legszerencsésebb lány a világon. Mert mi őszintén összetartozunk, és szeretjük egymást, és én végtelenül szerencsés vagyok, hogy olyan emberek vesznek körül, akik figyelmeztetnek, ha tévedek, de mégis mindig támogatnak, és feltétel nélkül szeretnek engem – fejezte be, most már mindkét szülőjére pillantva –, igen, ti ketten.

A következő néhány nap során Beyoncé őszinte, szívből jövő szavait szinte a világ minden televíziós csatornája leadta. De, mint ahogy az cseppet sem ritkaság a show-bizniszben, a színfalak mögött zajló események egész más színben tüntették fel ennek a látszólag összeforrott és egymással szolidáris családnak az életét, mint ahogy azt Beyoncé a beszédében igyekezett sugallni. Mert erre a családra, amelyről Beyoncé annyi szépet mondott a színpadon, a valóságban a gyanakvás és a csalás árnya vetült. Amikor Beyoncé elmondta ezt a köszönőbeszédet, az apja ellen már javában folyt a nyomozás, mert állítólag hatalmas pénzeket lopott el a lányától. Elég váratlan fordulat. Nem vitás, hogy Mathew, Beyoncé apja és egyúttal a menedzsere is, oroszlánrészt vállalt a lánya karrierjének a felépítésében. Ők ketten nagyszerű párost alkottak. Mathew imádta a lányát, és Beyoncé is őszintén szerette őt. De Beyoncé sok szempontból az apja egyéniségét örökölte, aki éppen úgy, mint ő, nem ismert tréfát, ha úgy érezte, hogy ki akarják használni.

Ez a kínos helyzet aztán később tovább mérgesedett. Éppen azon a napon, amikor mindenki a Pierre-ben ünnepelt, Mathew ellen apasági pert indított egy Los Angeles-i asszony, bizonyos AlexSandra („Alex") Wright.

Egy házasság belső működését senki más nem érti, csak maguk a házasfelek. Minden más puszta feltételezés és belemagyarázás. Senki sem tudja pontosan, miben állapodhatott meg egymással Tina és Mathew, hogy fenntartsák a házasságukat, és az sem világos, miért szeretett bele egy másik nőbe Mathew. De hogy Alexbe alaposan belezúgott, az nem vitás. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy Mathew kettős életet élt. Hiszen miért is lenne valakinek kettős élete, ha a csalás ténye még csak nem is titok? Talán hívjuk inkább a magánéletének. Tina és a szűkebb családi kör mindent tudott Alexről. De a terhessége mindenkit meglepetésként ért, és kezdetben nem is tudott róla más, csak az asszony néhány közeli családtagja. De az ügy éppen a Billboard-díjátadás napján kipattant, és a széles nyilvánosság elé került. Ettől aztán az egész Knowles család élete a feje tetejére állt, és a családi szennyes váratlan kiteregetése olyan próba elé állította őket, amilyenre azelőtt még nem volt példa.

Meg kell jegyeznünk, hogy a dolog már régóta érett. Az évek során Knowlesék jó néhányszor kerültek kényes helyzetbe, de mindannyiszor összeszorított foggal és közös erőfeszítéssel úrrá lettek a belső viszályaikon, mert semmi áron nem hagyhatták, hogy a család imázsa és az oly hőn áhított siker áldozatul essen nekik. Így hát mindvégig azzal a kihívással küzdöttek, hogy a „Knowles család"-ot a közönség szemében mindig egymással szolidáris, dinamikus és sikeres csapatnak állítsák be, hogy ezzel is táplálják a Beyoncé-mítoszt, miközben meg kellett birkózniuk valódi magánéletük nagyon is valóságos visszásságaival. Mindenki pontosan tudta, hogy ennek a családnak a működtető elve, reménysége és alapköve Beyoncé tehetsége. Mathew papa ragyogóan menedzselte Beyoncét; Tina mama tervezte az egész ruhatárát; a húgát, Solange-ot az ő sikere inspirálta. Csak hát a színfalak mögött sok minden más is zajlott, és bár a folytonos belső viszálykodás csöppet sem különbözött más, ugyancsak rivaldafényben élő családok veszekedéseitől, ők mindig nagy gonddal óvták a látszatot.

A naptár 2009-et mutatott, és úgy tűnt, eljött az igazság órája, és fejest kell ugrani a bizonytalanba. Bár egyiküknek sem állt szándékában, hogy alapvetően megváltoztassa az életét, a láthatáron feltűntek az új hajnal első sugarai. Furcsamód nemcsak a féltve őrzött titkaik foglyai voltak eladdig, de legalább annyira a sikereiknek is. Elérkezett az idő, hogy mindnyájan megszabaduljanak a béklyóiktól… Beyoncéval az élen.

ELSŐ RÉSZ

Tina és Mathew

Tina

A külcsínnél fontosabb a belbecs – mondogatta mindig a lányának, Tinának Agnez DeRouen Beyincé. – Mert gyönyörű vagy, nem vitás. De az nem elég. Belül is szépnek kell lenned.

– Tudom én is, mama – felelte ilyenkor szemét az égnek emelve a tinédzser Tina. Az évek során oly sűrűn intette erre az anyja, hogy már egy kicsit unta. De valami azt súgta neki, egy szép napon majd ő is ugyanerre a bölcsességre fogja tanítani a saját lányát… és hogy az majd továbbadja az ő gyerekeinek. – A külső szépség mulandó – jegyezte meg egyszer később a már érett asszony Tina. – Ezt az édesanyámtól tanultam, aki még sok más jó tanáccsal is ellátott.

Tina számára a család fogalma mindig is az apró hagyományok ápolását jelentette. Mert rendszerint épp azok a látszólag jelentéktelen pillanatok számítanak, azok a bensőséges beszélgetések a szülők és a gyermekeik között, amelyekben kialakulnak a példaképeik, és megismerik a család belső működésének a titkait. Tina azt mondja, az édesanyja épp egy ilyen erős személyiségű asszony volt, és ő gyerekkorában folyton ezt a nőalakot utánozta, és az ő tanácsai szerint igyekezett élni. – Mindig azt reméltem, hogy ha egyszer nekem is lányaim lesznek, ők is így éreznek majd irántam – vallja Tina.

Számára mindig is a család állt az első helyen. Egész életében azon igyekezett, hogy a döntései jó irányba befolyásolják a férjével és a gyerekeivel fennálló kapcsolatát. – Ahogy visszagondolok rá, mi, a Beyincé család mindig is szoros köteléket alkottunk – nyilatkozta egyszer. – Mi már csak ilyenek vagyunk, és ez nem is fog soha megváltozni.

Beyoncé családtörténetének az anyai ágát vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy édesanyja, Tina kreolok leszármazottja, akik között akadtak mind betelepült francia és spanyol gyarmatosítók, mind afrikai rabszolgák és bennszülött indiánok. Tina édesapja, Lumis Albert Beyincé (az iratokban néha Buyincénak is írják) 1910-ben, Alexandre és Marie Oliver Boyance gyermekeként látta meg a napvilágot a Louisiana állambeli Abbeville-ben. Nem sok mindent lehet tudni a tejeskávészínű, jóképű és jó felépítésű Lumisról, aki 1982 augusztusában hunyt el. Tina ritkán beszél róla a vele készült interjúkban, szinte mindig az édesanyjára emlékezik. (Összehasonlításképpen: Mathew Knowles meg éppen az édesapját emlegeti folyton.) A rokonok szerint Lumis kitűnő tanuló volt fiatalkorában, népszerű, nyitott személyiség és igazi társas lény. Folyékonyan beszélt franciául, és dokkmunkásként kereste a kenyerét. Egy aknarobbanás következtében az egyik fülére megsüketült.

Tina anyja, Agnez DeRouen (másképp Deréon) 1909-ben született a Luisiana állambeli Vermilion egyházmegye Delcambre nevű településén, nem messze Abbeville-től. (1980. július 4-én halt meg.) Eugene-Gustave („Eugenie) és Odelia Broussard DeRouen lányaként a csinos, világos bőrű Agnez Delcambre 2. Rendőrbírósági Kerületének egyik középosztálybeli negyedében nőtt fel. Az 1920-as népszámlálási jegyzék az akkor tizenegy éves lányt mint „mulatt fajút tünteti fel. Az adatokból az is kiderül, hogy Agnez írástudatlan, akár a szülei, valamint, hogy a háztartásban hét gyermek él, akik közül a legfiatalabb másfél, a legidősebb huszonnégy éves. Tina szerint ugyan a szülei nagyon szegények voltak, „de mindig jobb sorsra törekedtek".

Agnez DeRouen tizenöt évesen ismerkedett meg az akkor tizenhat éves Lumis Beyincével. Akkoriban Lumis már jó megjelenésű, öntudatos és szorgalmas fiatalember benyomását keltette. Amikor épp nem a kikötőben dolgozott (és ez elég ritkán fordult elő), nagyon szeretett elegáns, csíkos öltönyökben járni, amelyekhez hibátlanul megkötött nyakkendőt viselt. Kemény fizikai munkával kereste a kenyerét, a megjelenése alapján a szomszédai mégis értelmiséginek vélték. – Pomádés, lesimított hajával, szemüveggel az orrán, abban az elegáns hétvégi öltözetében mindig is kitűnt a többiek közül – mondta az egyik rokon. – Ha valaki nem ismerte, joggal gondolhatta, hogy valami tanárféle. Nemcsak magas volt és jó felépítésű, hanem okos is és jó modorú.

Agnez és Lumis Galvestonban telepedett le, és ott nevelték három lányukat, Selenát, Florence-t és Celestine Annt (Tinát), meg négy fiukat, Marvint, Larryt, Rolandot és az ifjabb Lumist. Tina volt a legfiatalabb, ő 1954. január 4-én született. – A szüleim negyvennégy évesek voltak, amikor megszülettem, és máig élek a gyanúperrel, hogy én már nem szerepeltem a terveikben… – szaladt ki egyszer Tina száján.

– Nagyon élveztem a gyerekkoromat Galvestonban – nyilatkozta a Houstoni Egyetem Élőbeszéd Archívumának Tina 2011-ben –, mert a város igazából egy kis sziget, ezért minden a tengerpartról szól. Anyámékhoz bármikor bejöhettek a gyerekek, a szomszédságból bárki, úgyhogy nagyszerűen teltek a napok.

Minden népszerűségük ellenére Agnez és Lumis világosan elmagyarázta a gyerekeinek, hogy az első mindig a család. Agnez például ragaszkodott hozzá, hogy minden este ott üljön az egész család a vacsoraasztal körül. Minden gyerektől elvárták, különösen, amikor tinédzserré cseperedtek, hogy az adott órában megjelenjen, mert ilyenkor lehetett beszélgetni egymással, és ilyenkor lehetett a legjobban ápolni a családi kötelékeket. Az összes ünnepen, a születésnapokon és más fontos alkalmakkor aztán a tágabb rokonság is egybegyűlt a Beyincé-házban, olykor egész kis hadsereg. Agnes és Lumis úgy gondolta, hogy a rokonság minden tagjával érdemes fenntartani a kapcsolatot; nem hagytak ki senkit. Mert a család, az szent. Ezt a filozófiát vitte magával Tina, és adta tovább a leszármazottainak, amikor ő is feleség és anya lett.

Fiatalkorában Agnez autodidakta módon varrónőnek tanult, és rövidesen rengeteg gazdag ügyfele akadt, akik súlyos pénzeket fizettek különleges szabású ruháiért, amelyeket gazdagon díszített rátűzött mintákkal, hímzésekkel és darázsolással. Akadt olyan, aki Agnez gyöngydíszítéses, csillogó gombokkal teleaggatott ruháit kissé csiricsárénak tartotta. De ha most megnézi őket az ember, inkább az a benyomása, hogy ezek a ruhák szándékoltan színpadiasak, Agnez láthatóan nem mindennapi viseletre szánta őket. Úgy is mondhatnánk, Agneznek a vérében volt a show-biznisz. Fantáziadús és kreatív lényként dizájnjait inkább arra szánta, hogy készítésük során megszabaduljon a mindennapi élet nyűgeitől, és szabadjára engedhesse a képzeletét. Talán épp emiatt lett annyira népszerű. A vevői egyszerűen imádták a stílusát.

– Anyámnak sosem volt sok pénze, de végtelenül jó stílusérzéke volt – emlékszik vissza Tina. – Nemcsak varrt, a bútorokat is ő kárpitozta, tapétázott, az egész házat kifestette és feldíszítette. Szinte mindenhez értett. Rengeteget tanultam tőle. Mind a mai napig szívesen újítok fel házakat, tervezek mindenfélét, nemcsak ruhákat, hanem akár egész otthonok belsőépítészeti megoldásait. – Tina meg van győződve róla, hogy ha édesanyja „más helyen és más korban születik", alighanem híres ember vált volna belőle.

A Texasi Női Egyenjogúsági Alapítvány „A Legbefolyásosabb Nők" címmel megrendezett Nyolcadik Éves Közgyűlésének az ebédjén, ahol Tina mint díszvendég és szónok szerepelt, így viccelődött 2014 októberében: – Mind a négy gyermekem, mint ahogy jómagam is, a Szent Rózsafüzér Katolikus Börtönbe jártunk. – Aztán kuncogva hozzátette: – Bocsánat… iskolát akartam mondani. – Amikor elült a nevetés, így folytatta: – Azért viccelődöm ezzel, mert ha önök közül bárki katolikus iskolába járt az ötvenes vagy a hatvanas években – és látom, néhányan felemelték a kezüket –, akkor pontosan tudják, mire gondolok.

A Szent Rózsafüzér Katolikus Templom tartotta fent Texas első afroamerikai katolikus egyházi iskoláját. Philip Keller atya, az első bentlakó lelkész-igazgató 1889-ben alapította, az iskola később a jelenlegi helyszínre költözött, az N sugárútra a 30. és 31. utca között. – Egyrészt az apácák ott szúrtak ki velünk, ahol csak tudtak – folytatta Tina. – Nem értettem, miért. Könyörtelenek voltak velem, és ilyesmiket mondtak, hogy „Tudja, magának itt semmi keresnivalója. Ha tudná, mekkora megtiszteltetés, hogy nálunk tanulhat, akkor büszke lenne rá. Magának lázadó természete van. De sebaj, mi majd ráncba szedjük." Szóval folyton csak arról papoltak, miként fognak móresre tanítani.

Gyerekkorában Tina képtelen volt felfogni, hogy a szülei miért buzgólkodnak ennyire ezek körül a rosszkedvű és folyton veszekedő apácák körül, és hogy miért várják el tőlük is az alázatot és a feltétlen szófogadást. – Anyám készítette a ministránsfiúk ruháit, és más apró munkákkal is segített az apácáknak – emlékezett vissza Tina. – Apám folyton az autójával szállította őket, a bátyám meg az iskolaudvart söprögette rendszeresen. Gyakran eltűnődtem rajta, vajon miért vagyunk mi a leszerződött szolgái az egyháznak.

– Csak később tudtam meg, hogy igazából csereüzletről volt szó: így fizettek a taníttatásunkért. – Kibuggyant egy könny a szeméből, úgy folytatta: – Bocsánat, de mindig elérzékenyülök, ha eszembe jut, mennyit dolgoztak, és hogy mennyire meg kellett alázkodniuk a szüleimnek csak azért, hogy mi megfelelő oktatásban részesüljünk. Szóval ezért voltak az apácák ilyen kíméletlenek velünk, mert mi voltunk az ágrólszakadtak gyerekei, és úgy gondolták, semmi keresnivalónk egy ilyen iskolában.

– Mindennek az lett a következménye, hogy bennem már ötéves koromban kialakult a harcos természet. Egyszerűen nem hagytam, hogy az apácák megtörjenek. Már akkor elhatároztam, soha senkinek sem fogom hagyni, hogy helyettem döntsön arról, mivé vagy kivé legyek. Megtanultam, hogy kiálljak magamért.

Így is tett. Tina gyakorlatias gondolkodású, rámenős asszonnyá vált, akit a külső szemlélő gyakran érezhet a kelleténél talán barátságtalanabbnak, mintha folyton attól rettegne, hogy kihasználja valaki. Már tinédzserkorában sem volt az a mimóza alkat, a fiúkat, akikkel járt, néha meglepte a tüzes temperamentuma. Aztán ahogy felnőtt, amolyan két lábbal a földön álló személyiséggé alakult, aki sosem állhatta az ostobákat. Az apácák megkeményítették a lelkét, ráadásul Tina az édesanyjára ütött, aki maga is pragmatikus, szókimondó asszony volt.

Ahogy cseperedett, és feltünedeztek az első udvarlók, Tina és a nővérei mind ugyanazt a bölcs tanácsot kapták az anyjuktól. – Mindig azt mondta nekünk, „Sose add át magad teljesen egy férfinak. Valamit tarts meg magadnak is" – emlékszik vissza Tina egyik rokona.

Egy olyan korban, amikor a legtöbb nő nemigen reménykedhetett másban, mint hogy sikerül fognia magának egy jóravaló férfit, akihez hozzámegy, és bármilyen sanyarú körülmények között is, de tisztességben felneveli vele a gyermekeiket, Agnez igazi feministának számított. Neki nem volt elég egy ilyen beszűkült élet. Önálló életre vágyott, és maga akarta megválogatni a barátait. A család ugyan neki is szent volt, mint a legtöbb kreolnak, de a férjével kapcsolatban már nagyon is konkrét elképzelései voltak. – Fölösleges, hogy az ember férjének mindenről tudomása legyen – mondogatta a lányainak. De akadt még más bölcsesség is az életfelfogásában. „Nem kell, hogy mindig a férfié legyen az utolsó szó. „Sose hagyd, hogy más döntsön helyetted. „Mindenkinek jár a saját élete. „Találj valami elfoglaltságot, amit csakis a saját kedvedre űzöl. Az ilyenfajta viszonyulás a világhoz, főként Agnez idejében, egyenesen forradalminak számított. Ki tudja, mi lehetett az a gyerekkorában, vagy mit láthatott a szülei házasságában, ami ilyenné formálta az egyéniségét? Tény, hogy sosem adta fel az elveit, és a lányainak is örökül hagyta őket.

Tina megfogadta az édesanyja tanítását, hogy egy nőnek is kell a saját hivatás, és az egyik gyerekkori terve az volt, hogy énekesnő lesz belőle. Amikor elvégezte a katolikus iskola hat osztályát, és beiratkozott az egyik galvestoni állami gimnáziumba, két másik lánnyal triót alakítottak, amelynek a The Veltones nevet adták. Anyjával együtt tervezték meg az együttes fellépőruháit; egy fennmaradt fényképen két miniszoknyás lány látható – egyikükön rózsaszín, a másikon krémszínű szoknya – míg a harmadik lány az előbbi két színből álló nadrágkosztümöt visel. Tina azt mondja, legkedvesebb emlékei közé tartozik ez a közös kosztümtervezés az anyjával, „meg az, ahogy együtt is próbáltunk az együttessel, aztán anyám elmondta a véleményét. Ezek a dolgok nem múlnak el nyomtalanul, hiszen én is ugyanezt a szellemet adtam át a lányomnak." A Veltonesról szólva még hozzátette: – Legalább annyira voltunk ismertek a fellépőruhánkról, mint az éneklésünkről. A sok közös éneklés, a próbák meg a ruhatervezés mind-mind fontos szerepet játszott a későbbi életem során.

Erre Mathew Knowles így emlékszik vissza. – Az egyik tehetségkutató műsorban a The Veltones eljutott a döntőbe, és erre már a lemezcégek emberei is eljöttek. Ami ezután történt, jellemző eset: A döntő előtti este az egyik lány mamája közölte vele, hogy nem engedi többé fellépni. Így végül lemondták a szereplést. Senki sem tudja, mi történt volna, ha akkor este mégis megjelennek a döntőn. – Ezt követően Tina váltott, és az egyik, mások dalait saját feldolgozásban előadó együttes szólóénekese lett. De az sem tartott soká; úgy tűnt, nem vár rá fényes jövő a show-bizniszben.

Tina 1972-ben érettségizett a Ball High Schoolban. – Őszintén csodálom az olyan embereket, akik tizennyolc éves korukban már pontosan tudják, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel – mondja. – Például ilyeneket mondanak, hogy „én orvos akarok lenni, vagy „ügyvéd akarok lenni, „egyetemen fogok továbbtanulni. Esetleg „ápolónő leszek, vagy mit tudom én. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek magammal. Én csak abban voltam biztos, hogy el akarok menni Galvestonból, és valami olyat akarok csinálni, aminek köze van a szépséghez, olyasmit, amitől a nők jól érezhetik magukat a bőrükben.

Tina ugyan nem szerzett egyetemi diplomát, de egy ideig járt a Los Angeles-i Community College-ba. Aztán három évig a World Wide Health Stúdióban – egy fitneszteremben – dolgozott. Később Denverbe költözött. – Ott egy ideig modell voltam – emlékszik vissza. – Akkor tanultam meg, hogyan kell tűsarkú cipőben közlekedni a színpadon. Akkor még nem tudtam, hogy ez a sokféle készség, amit megtanulok, milyen jól jön majd később. Ilyen az isteni gondviselés – teszi még hozzá. – Olykor az ember nem érti, mi mire jó, de az Úr olyan szerszámokat ad a kezébe, amelyek még nagyon jól fognak jönni egyszer az életében.

Mathew

1964-et írtunk, és a tizenhárom éves Mathew Knowles egy poros, vénséges díványon gubbasztott egy szűkös kis ház túlzsúfolt nappalijában, amelyben a szüleivel és a testvéreivel lakott az Alabama állambeli Gadsdenben. A deszkából összetákolt kalyibát csak erős túlzással lehetett volna családi otthonnak nevezni. Mathew így emlékezett erre később: – Úgy nézett ki a házunk, mint egy ócskavas-kereskedés. Volt ott minden: kivénhedt járgányok, szanaszét szórt faanyag, rézcsövek, tönkrement hűtőszekrények és akkumulátorok. Mint valami tájkép csata után. – Mathew úgy tett, mintha a fekete-fehér tévéműsort nézné, de közben a konyhából beszűrődő veszekedés hangjaira fülelt. – Nagyon sajnálom, de heti harminc dollárból képtelen vagyok jóllakatni az egész családot – panaszkodott Lue Helen Knowles.

– Mit beszélsz te itt összevissza? – csattant föl a férje, Matthew. – Múlt héten is ötven dollárt hoztam haza.

– Sajnálom, de az sem elég. Hat éhes gyerekszájat kell betömnünk!

– Mi lenne, ha békén hagynál, oké? – igyekezett lecsillapítani a feleségét Matthew. – Látástól vakulásig dolgozom.

Ezen a ponton Lue Helen kiviharzott a konyhából, átrohant a nappalin a fia orra előtt, aztán berontott a hálószobába, és jól bevágta maga mögött az ajtót. Forrófejű asszony volt, akiben sűrűn felment a pumpa, főként olyankor, ha a férje keresete jött szóba. Matthew is bement a nappaliba, magában kuncogott, aztán odatelepedett a televíziókészülék elé, a fia melletti helyre. – Nehéz idők járnak – mondta neki. – De tudod-e, hogy mim van nekem, amit a világ minden kincséért sem lehetne megvásárolni?

Az ifjú Mathew arra számított, hogy most valami olyasféle bölcsesség következik, mint például, „a pénz nem boldogít". De az apja egészen másra gondolt. – Mid van, papa? – kérdezte meg végül a gyerek.

– Hitelem van, édes fiam – felelte büszkén a fiának Matthew. – Te is fekete vagy, akárcsak én – folytatta. – Boldogulni akarsz az életben? Hát akkor mindig pontosan fizesd a számláidat. Nincs egy fillérem se, de elsőrangú hitelem van, és ha egyszer rászorulok, hogy használjam, bár arra sohasem kerül sor, akkor mindig rendelkezésre áll. Megértetted, édes fiam?

Mathew csak bólintott, hogy érti.

– Na, akkor megyek, megpróbálom kiengesztelni az anyádat – mondta még az idősebb Matthew, miközben felállt a díványról. – Elsőrangú hitel – mormolta még egyszer az orra alatt. – Sose feledd, édes fiam.

És Mathew sosem feledte el. Ahogy felnőtt, nálánál senki sem tudott jobban történeteket mesélni, és ez volt az egyik, amit számtalanszor előadott. Amúgy elég sanyarú és fájdalmas gyermekkorának egyik könnyed pillanata volt ez. Ha igaz az a tétel, hogy felnőtté válásunk során újra meg újra felidéződnek bennünk a gyermekkorunk élményei, akkor Mathew-ra fokozottan igaz, hogy a gyermekkora sokban befolyásolta a későbbi döntéseit.

Mathew Edward Knowles (másképpen az ifjabb Mathew, még akkor is, ha az apja két t-vel írta a nevét) 1951. január 9-én született Matthew és Lue Helen Knowles fiaként. Hatan voltak testvérek, köztük négy lány, Jesse, Chiquita Ash, Judy és Cassandra, meg rajta kívül a másik fiú, John Allen. A család egy kisvárosban, Gadsdenben élt, úgy kilencven kilométerre északkeletre az alabamai Birminghamtől.

Mathew apja – Matthew Q. Knowles (1927. április 4. – 1996. december 30.) – jól megtermett férfi volt, jóval magasabb száznyolcvan centinél, és kis híján száznegyven kilót nyomott. Felesége és egyúttal gyermekei anyja, Lue Helen – aki 1977 szeptemberében hunyt el – szemrevaló, elegáns tartású asszony volt, aki még Coretta Scott Kinggel járt együtt a Lincoln High Schoolba. Szorgalmas asszony volt, napközben egy fehér családnál dolgozott cselédlányként háromdolláros fizetségért, esténként és a hétvégeken pedig kézzel varrt, steppelt ágytakarók árusításával igyekezett kiegészíteni a jövedelmét. De sok minden mást is csinált: befőzött őszibarackot, eltett zöldbabot meg mindenféle más gyümölcsöt és zöldséget, hogy aztán szerény haszonnal kiárusítson mindent, csak hogy segíteni tudja a családja megélhetését.

Amennyire a feleségére, Tinára az édesanyja, Agnez volt a legnagyobb hatással az életében, Mathew-nak a papája, az id. Matthew (a barátai „Nagyfiú-nak, olykor meg „Big Mack-nek becézték) maradt az élete legfőbb példaképe. Matthew Knowles a Stamps & Co. zöldség- és gyümölcs nagykereskedő cég áruját fuvarozta egy teherautóval. Arról volt híres a városban, hogy játszi könnyedséggel feldob egy ötvenkilós krumpliszsákot a teherautója platójára, ezért a cég többi alkalmazottja alig várta, hogy vele osszák be egy műszakba, hiszen akkor sokkal kisebb erőfeszítéssel is boldogultak. – Ha az embert a „Nagyfiúval" rakták egy sichtába, tudta előre, hogy aznap könnyű dolga lesz – nyilatkozta egyszer a cég egyik volt alkalmazottja. – Úgy dolgozott, mint egy gép. Egyedül elvégezte három ember munkáját.

A vállalkozó szellemű id. Matthew rábeszélte a Stamps & Co. vezetőit, hogy hadd használhassa a teherautójukat a szabadidejében is. Ahogy Mathew visszaemlékszik rá, „ilyenkor házak bontását végezte, a teherautóval meg elszállította az ócska rézvezetékeket, mindenféle fémhulladékot, az otthagyott hűtőket, akkumulátorokat, autóalkatrészeket, meg a jó ég tudja, mi mindent még… aztán mindent eladott." Mathew félig cherokee indián származású anyai nagyapja, David Hogue is ugyanilyen rámenős típus volt; ő a százhúsz hektáros farmját adta bérbe egy helybéli papírgyárnak. – Az őseim nem voltak tanult emberek – mondta egyszer Mathew –, de volt bennük tettvágy és ambíció, becsülték a kemény munkát, és jó üzleti érzékük volt, amit én már egész fiatalon észrevettem bennük, és hamar utánozni is kezdtem.

Gadsden polgárainak a fejében mindazonáltal nem a Stamps & Co.-nál végzett munkája, hanem önkéntes tűzoltói tevékenysége miatt maradt meg az idősebb Matthew Knowles emlékezete. A Gadsden Times 1972. decemberi számában George Butler írt Knowlesról és tűzoltói elhivatottságáról egy cikket „A Nagyfiúra mindig lehet számítani" címmel. A cikk megjelenésének idején Knowles, aki a családjával a Pioneer Street 502. számú házban lakott Kelet-Gadsdenben, negyvenhat éves volt, és akkoriban már több mint húsz esztendeje végezte az önkéntes tűzoltói munkáját.

Knowlesról mindenki tudta, hogy néha egész éjjel fenn van, és ingyen ott dolgozik a tűzeseteknél a társaival, hogy aztán kora reggel munkára jelentkezzen a munkahelyén. Példaszerű volt a munkaerkölcse, amiért őszintén csodálta őt minden barátja és a családtagjai is, és amit aztán továbbadott a gyermekeinek is. – Én észre sem vettem gyerekkoromban, hogy milyen szegények vagyunk – mondta Mathew a riporter Tony Coxnak egy 2006-os rádióinterjúban. – Apám akkoriban heti harminc és ötven dollár között keresett. Erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert anyám nagyon sokszor szekálta emiatt. – Mathew talán azért nem vette észre a családja nincstelenségét gyerekkorában, mert mást nem ismert. De ettől még csöppet sem volt könnyű a soruk, és Mathew egész életén át viselte a megpróbáltatások nyomait.

– Mathew egyszer elmesélte nekem, hogy egy kertvégi budiba jártak vécére – emlékszik vissza Alexandra Wright, akinek később, 2008-ban viszonya lett Mathew-val. – Hát, ebből elég világosan látszik, milyen nyomorban éltek. Amikor a gyerekkoráról beszélt, mindig elszomorodott. Ez az ember mindig is azért küzdött, hogy többet kapjon az élettől, mint gyerekkorában, és szerintem az egész egyéniségén rajta hagyta a nyomát a fiatalkori nincstelenség. Felcseperedve sértett és lelkileg sérült emberré vált, aki önmagát sem szerette túlzottan, amennyire meg tudtam állapítani. Nekem legalábbis nyomasztónak, pokolian elkeserítőnek írta le a gyermekkorát, amelyben egyik sérelem érte a másik után. Én pedig úgy tapasztaltam, hogy a Mathew-hoz hasonló gyerekek sosem válnak kiegyensúlyozott, felelősségteljes és érzelmileg stabil felnőtté.

– Elmesélte, hogy az apja szinte sosem volt otthon – mondja Alexandra. – Folyton csak dolgozott, és szinte semmilyen kapcsolata nem volt a családjával. Mathew kétségtelenül felnézett az apjára, de szerintem ez nem a lelke mélyéről fakadt. Ő is mindig becsületesen elvégezte a munkáját, de nem tudom, ezen kívül örökölt-e még mást is az apjától. És az édesanyjával is elég zaklatott volt a viszonya. Nem hiszem, hogy ezektől a lelki terhektől valaha is sikerült volna megszabadulnia. És ebből nőtt ki aztán a mai férfiember.

A Beyincé család szoros kötelékeinek Knowleséknál semmi nyoma. Ők nem ragaszkodtak a beszélgetéssel tarkított közös esti vacsorákhoz – talán igényük sem volt rá. Mathew és a testvérei önállóak voltak, egyikük-másikuk kereste a szorosabb családi köteléket, míg a többiek kevésbé. A szüleik társaságát végképp nem igényelték, látszólag egyikük sem apás vagy anyás típus. Persze dőreség lenne, ha megpróbálnánk, hogy évtizedes, bonyolult családi viszonyokat sommásan összefoglaljunk. Biztos, hogy a Knowles család történetében is voltak pillanatok, amikor közel kerültek egymáshoz, de az ő esetükben aligha beszélhetünk szoros családi kötelékről. A családnak volt jó néhány olyan rokona, akiket Mathew nem is ismert. A Beyincé famíliával ellentétben, ők meg sem kísérelték, hogy erőltessék a szélesebb rokonság családi összejöveteleit. Ők tökéletesen meg voltak elégedve az állapotokkal úgy, ahogy voltak. Soha életükben nem láttak mást.

Mathew általános iskolai tanulmányait az aprócska gadsdeni St. Martin des Portes katolikus iskolában kezdte el. Darryl Dunn is oda járt, és ma így emlékszik vissza erre: – Elsőtől nyolcadikos korunkig oda jártunk mindketten a St. Martinba. Sőt együtt voltunk ministránsfiúk is. Bizony ám, Mathew annak idején az volt!

Mathew már nyolcéves korában üzletelni kezdett, cukorkát árult. – Én már gyerekkoromban is tudtam, hogy üzletember akarok lenni – emlékszik vissza erre. – Mindig feltankoltam mindenféle édességből, egy dollárt fizettem érte, és háromért adtam tovább a többi gyereknek. Aztán rádumáltam az édességbolt tulajdonosát, hogy adjon egy kis kedvezményt, hiszen rendszeres vevője vagyok. Aztán ezt a kört ismételgettem. Fogalmam sem volt róla, hogy mit művelek, csak annyit tudtam, hogy jól keresek.

Knowles lett később a Litchfield Junior High School első színes bőrű diákja. – Mindjárt a legelső nap megszégyenültem, mert ki kellett állnom az osztály elé, hogy felolvassak valamit, és amikor egy hibát ejtettem, a fehér kölykök harsányan kiröhögtek – emlékszik vissza. – Ez nyolcadikos koromban történt. Ez a leégés olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy attól kezdve mindig lázasan tanultam. Gyerekként érdeklődő voltam, és állandóan olvastam valamit. Mindenáron azt akartam, hogy nagyon jó legyen a kifejezőkészségem, és mindig magabiztosan beszélhessek, ha egyszer megszólalok.

Mathew később a Gadsden City High Schoolban is egyike volt az első afroamerikai diákoknak. Ott aztán végre sikerült a sportban kitűnnie. – A kihívások, a közös erőfeszítés, a csapatszellem és az egymás iránti bizalom és hit volt az, amit ott megtanultam – emlékszik vissza. – Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt a sport.

– Mathew nem volt valami kiugróan jó kosárlabda-játékos – idézi fel a régi időket Darryl Dunn, akiből később az iskola egyik legendás kosarazója lett. – Van, aki alkatilag a sportra termett, de Mathew nem ilyen. Viszont pokoli sokat edzett, nagy elszántsággal küzdött, és végül aztán elég tűrhető játékossá vált. Egyébként is világéletében nagyon összeszedett figura volt. – (Knowles mind a mai napig nagyon szeret kosárlabdázni, és mint sok más, csakis a hétvégéken sportot űző embernek, neki is volt jó néhány sérülése és vagy öt műtétje is. A térdével is súlyos problémái vannak.)

– A középiskolában volt három haverom, akikkel alakítottunk egy bandát – emlékszik vissza Mathew. – Ifjan katolikus általános iskolába jártam, és karénekes voltam, úgyhogy érthető, ha szeretek énekelni. Bár a lányaim – Beyoncé meg Solange – térden állva könyörögnek, hogy ne tegyem. „Apu, ne énekelj. Ha istent ismersz, hagyd abba, kérlek!"

Persze akkoriban olyan idők jártak, hogy mind Darrylnek, mind Mathew-nak kijutott az utálatos fajgyűlöletből. Faji megkülönböztetés sújtotta őket például a városi moziban, ahol a feketék csakis a karzatra vehettek jegyet, külön mosdóba kellett menniük, külön ivókútból kellett inniuk, és kizárólag a számukra kijelölt oldalbejáraton át mehettek be. Gadsdenben, akárcsak az amerikai Dél összes többi városában, keserű faji ellentétek dúltak még az 50-es és 60-as években is. Amikor egyre forrongóbbá vált a légkör, és mindennapossá váltak a felkelések és a tüntetések, a szövetségi bíróságok kötelezővé tették az oktatásban a faji integrációt. Kirendelték a Nemzeti Gárda egységeit, hogy a színes bőrű diákok beilleszkedéséhez ők garantálják a békés körülményeket. – Egy ekkora változás nem múlik el nyomtalanul, lelki sérülések nélkül az ember életében – mondja Darryl Dunn. – A Gadsden High Schoolban, ahová korábban kizárólag fehér srácok jártak, fogcsikorgatva fogadták az első megjelenő fekete diákokat. És ha azt mondom, fogcsikorgatva, akkor azt tessék szó szerint érteni.

– Emlékszem, amikor kosarasként bekerültem a Hírességek Csarnokába, elvileg én is járhattam volna a klubjukba. De sosem léphettem be oda, pedig én voltam a csapat egyik legjobb játékosa – idézi fel Darryl Dunn. – A fehér szülők rühellték, hogy keveredünk a kölykeikkel, de a többi, más iskolába járó fekete srácnál sem voltunk túl népszerűek, mert nem elég, hogy ebbe a korábban fehéreknek fenntartott iskolába járhattunk, ráadásul még kosárlabdában is elvertük őket. Úgyhogy akárhogy forgatom, súlyos és bántó faji gyűlöletnek voltunk kitéve. Mat erre csak azt mondaná, „Most mit izgulsz, ez már csak így van. Persze ettől még nem nyelem le, és Istenemre mondom, nem is fogom soha." Mindig dühbe gurult ettől. Mindkettőnkben forrt a méreg.

– Mathew ennek a ronda világnak volt a terméke. Ma sokan úgy vélik, gátlástalanul viselkedik az üzleti életben, de ezeknek fogalmuk sincs róla, hogy fiatalon min ment keresztül. A mi időnkben minden néger kölyök szíve megkérgesedett a sok megaláztatástól. Hiába próbál az ember felülemelkedni ezen, hogy úgymond, „Az akkor volt, ez meg most van". Nem így van. A jelenkor is a múltban gyökerezik, és a múlt az oka a jelennek.

Mathew-nak, a kosárlabdacsapat második legeredményesebb játékosának – Darryl Dunn volt a legjobb – sikerült sportösztöndíjjal bejutnia az egyetemre. A University of Tennessee-re vették föl Chattanoogába, az intézmény egyik első színes bőrű diákjaként. Tanulmányait később a Fisk Universityn folytatta, az egyik kifejezetten fekete diákokat oktató nashville-i elitiskolában. Mathew ezt az átmenetet valóságos kultúrsokként élte meg, mert – nyilatkozta később a Sister 2 Sister magazinnak adott interjújában – „A Fisken, amikor én odajártam 1972-ben, az egyik legnépszerűtlenebb dolognak számított, ha az ember sportoló volt. Ott nem lehettél király, pusztán mert futballozol vagy kosarazol, ott igazából az ész számított. Ha eszed is volt meg tökös is voltál – na, akkor lehettél igazán király. – Mathew 1974-ben végzett a Fisken, ahol közgazdasági és kereskedelmi diplomát szerzett.

Mathew – aki addigra már több mint száznyolcvan centiméter magasra nőtt, kisportolt volt és döglesztően jóképű – 1976-ban, huszonnégy éves korában Houstonba költözött. – Alig vártam már, hogy végre elhúzzak Gadsdenből, hátra se néztem – mondja.

Abban és a következő évben aztán millió különböző munkát vállalt; hol a Metropolitan Life életbiztosítási kötvényeit árulta, hol a Pitney Bowes irodai postai bérmentesítő gépeit, hol meg a Southern Bell telefontársaság készülékeivel házalt. Aztán úgy 1978 táján átnyergelt a Xerox Corporationhöz, ahol másológépeket árult nagyvállalatoknak. Innen 1980-ban átkerült a Xerox Medical Systemhez. Itt végül az ún. elit osztályra tették, ahol orvosi berendezéseket árult a kórházaknak, elsősorban mellrák diagnosztizálásra használatos és egyéb ultrahangos eszközöket. Ezerkilencszáznyolcvanegyben fekete vándorügynök létére már egy Jaguar XJ6-ossal járt, és hatjegyű szám volt az éves fizetése, ami nem volt éppen mindennapos jelenség a 80-as évek Texasában.

Aki üzleti kapcsolatba került akkoriban Mathew-val, mind tudta, hogy a munkája megszállottja. Mindenáron ki akart tűnni a tömegből, és ennek érdekében nem ismert kíméletet sem magával, sem a munkatársaival szemben. Mindenkinek magasra tette a mércét, de önmagának a legmagasabbra. – Olyan volt, mint egy buldog – emlékszik vissza az egyik volt munkatársa. – Ha akart valamit az embertől, képes volt egyetlen óra leforgása alatt ötvenszer is odatelefonálni. Őt nem lehetett lerázni azzal, hogy „majd negyed óra múlva visszahívlak". Nem, őt aztán nem. Mert Mathew öt perc múlva újra jelentkezett, és előadta ugyanazt, aztán le nem szállt az emberről addig, amíg el nem érte, amit akart. Nem lehetett nem csodálni a kitartásáért. Másrészt viszont az ember a legszívesebben azt mondta volna neki, öreg, vegyél be valami nyugtatót, mert kicsit magas a fordulatszám. Nagyon finoman fogalmazok, ha azt mondom, rámenős.

A jegyespár

Mathew Knowles 1978-ban Houstonban ismerkedett meg Tina Beyincével. Akkoriban Tina egy hitelkártya-társaság titkárnője volt, Mathew meg a Xeroxnál dolgozott.

A lány már akkor is elképesztően csinos jelenség volt a vállig érő sötét hajával, amelyben néhány tincset rikító pirosra festetett. Csöppet sem volt sovány – inkább nagyon is nőies. Sötét rézszínű volt a bőre, sehol egy pörsenés, és rendszerint meggypirosra rúzsozta a száját – a mai napig ez a kedvenc színe. Egy szombat esti bulin futottak össze, ahová Tinát Mathew egyik barátja vitte magával. Egész este szemeztek, és Tina arra várt, mikor szánja el magát végre ez a jóképű, magas, kisportolt srác. Végül Mathew odalépett hozzá, és beszélgetni kezdtek. Rögtön érezték, hogy illenek egymáshoz. Pár perc elteltével a sármos, magabiztos fellépésű Mathew meghívta ebédre a lányt a következő hétfőre. Tina megállapodott vele, hogy a fiú érte megy a munkahelyére. – Hogy mi fogott meg benne? Apám! Pokoli jól nézett ki – emlékezett vissza a megismerkedésük pillanatára évekkel később Mathew. – De nemcsak feltűnően csinos lány volt, úgy tűnt, jószívű és jó kedélyű is.

Aznap éjjel, amikor hazaért, Mathew elővette a General Electric kazettás magnóját, és többször is rámondta a lány családnevét, „Beyincé"-t, nehogy elfelejtse a helyes kiejtését. Aztán hétfőn délben, a megállapodott időpontban megjelent a MasterCard houstoni belvárosi irodájában, hogy megkeresse Tinát. De a recepciós hölgy közölte vele, hogy ilyen különleges nevű hölgy nem dolgozik náluk. – Egészen biztos benne? – kérdezte tőle az összezavarodott Mathew. – Pedig így hívják, Beyonah, vagy Benice, vagy talán… – Végül jobb híján azt füllentette a titkárnőnek, hogy ő a MasterCard hivatalos Xerox-szerelője, és szeretné, ha beengedné őt az irodába, hogy ellenőrizze a másológépeik működését. Persze ez csak ürügy volt, azért akart mindenáron bejutni, hogy körülnézhessen, hátha rátalál Tinára. Alaposan körüljárt mindenhol, de Tinának híre-hamva sem volt. Mathew letörten távozott. Úgy gondolta, a lány dobni akarta, azért irányította szándékosan rossz címre.

Aztán elmúlt egy teljes év.

Egyik reggel fél tíz tájban Mathew az utcán sétált, amikor az egyik kávézó ablakában megpillantotta Tinát. Bár azonnal felismerte, szó nélkül továbbment. Egy férfinak legyen önérzete. De mit tesz isten, alig pár órával később merő véletlenül újra belebotlott a lányba, aki éppen a barátnőivel vásárolgatott a népszerű Foley’s áruházban Houston belvárosában. Bár futólag összeakadt a tekintetük, Mathew úgy döntött, hanyagolja a lányt, vagy legalábbis úgy tesz, mint ha fütyülne rá. – Aztán ott állok a belvárosban egy közlekedési lámpánál, úgy délután három óra felé – emlékszik vissza Mathew. – És egyszerre megint csak