Turista from Hungary - A magyar ha megindul…

Kordos Szabolcs

Turista from Hungary

Budapest, 2013

Szerkesztette Rényi Ádám

© Kordos Szabolcs, 2013

© XXI. Század Kiadó, 2013

ISBN 978 615 5247 14 9

Útravaló

Ocsmány novemberi nap volt Budapesten, az utazási irodák kirakatában lifegő trópusi ajánlatok egyenesen inzultusnak tűntek. Egy pláza kávézójában vártam első riportalanyomat, Barbarát. Belibbent, kávét rendelt, mesélni kezdett, és a tompaságot – ami az áruház butító műfényei miatt telepedett rám – rögtön felváltotta az újságíró izgalma. Tátott szájjal hallgattam a történeteit Indonéziától Borneóig, Vietnamtól Korfu szigetéig. Barbara azon az estén résnyire nyitotta csupán a kaput, de éreztem, hogy ebbe a világba, az ő világába bebocsátást kell nyernem.

A következő hetekben, hónapokban újabb és újabb idegenvezetőkkel, utaztatókkal, turizmusban dolgozó napszámosokkal találkoztam. Akadt köztük harsány középkorú asszony, decens úri hölgy, laza harmincas szoknyavadász, kiégett és lelkes szakmabeli egyaránt. Néhányuk az olcsó, húsz-harmincezer forintos túrákra specializálódott, mások bankelnököket és minisztereket kísérgettek egzotikus vidékeken. Mégis, több kötötte össze, mint ami elválasztotta őket. Az életrevalóság, a világlátottság egészen frappáns elegyet alkot bennük. Közhellyel élve: az idegenvezetőket már nem lehet meglepni. Ha elolvassák a történeteiket, megértik, hogy miért.

A turizmusipar vándorai – ha profik – éppúgy az emberi lélektan mesterei, mint sorozatom korábbi hősei. A Luxushotel, Hungary ben a budapesti ötcsillagos szállodák munkatársai szegték meg a kedvemért hallgatási fogadalmukat, a Taxisvilág, Hungary ben a hivatásos sofőrök vallottak az utca valódi életéről. A Turista from Hungary ben egy kicsit messzebb kalandozunk, mint a főváros közigazgatási határai, mégis maradunk a jól megszokott, magyaros világunkban. Bár riportalanyaim buszoznak, röpködnek vagy éppen hajóznak az időzónák és a kultúrák között, mégis bennünket, magyarokat kísérnek, bennünket ismernek, és bizony időnként miattunk szégyenkeznek. Könyvemben az ő szemszögükből látjuk az üdülővárosok forgatagát, mégis ez a könyv az egyszeri magyar utazó hős-, gaz-, romantikus és rémtetteiről szól. Rólunk. Az emberi természetről, annak szép és árnyékos oldaláról is.

Amit az olvasó a kezében tart, nem fikció. Tartottam magam ahhoz az alapelvhez, hogy kizárólag igaz történeteket írok le, hús-vér emberek valódi elbeszéléseit. A szálakat azonban össze kellett kuszálnom. Mint minden szolgáltatóiparnak, a tu rizmusnak is a diszkréció az alapja: ha névvel, címmel, telefonszámmal közölném az idegenvezetők sztorijait, az állásukkal játszanék. Vagy ki kellene hagynom a legjobb, legizgalmasabb sztorikat. Egyik verzió sem volt ínyemre való. Így aztán a riportalanyaim személyiségét eltorzítottam, megmásítottam, hogy lehetőleg a saját édesanyjuk se ismerjen rájuk. Amit egy fiatal nő mesél Afrikából, lehet, hogy a valóságban egy idősödő férfi története? Talán. Ezt egyedül én tudhatom. Több tucat világjáró világraszóló tapasztalatát a magyar elme kicsapongásairól azonban szívesen bocsátom közzé. Pakolják be a napolajat, kérjék kölcsön a szükséges útikönyvet, Ági, Barbara, Dani és Péter már várják Önöket sok-sok őrült útitárssal együtt.

2013. április 4., Budapest, 22 óra,

a Bródy Sándor utca egyik kávézója.

Kiképzés, szerelem, drog

– az idegenvezetôi lét indiszkrét bája

„Zanzibár, Afrika" – mondta ki a várva várt szavakat Ági főnöke. Az akkor huszonöt éves lány úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Felért a szakma csúcsára. Nem holmi Rodosz vagy Tunézia várja, hanem a mesebeli Afrika. Ötcsillagos luxushotel dúsgazdag magyar és német utasokkal, akik fejenként közel egymilliót költöttek arra, hogy a fülledt szigeten töltsék a karácsonyt és a szilvesztert. Szafari bérelt repülővel, saját apartman az óceán partján és exkluzív vendégkör. Itt nagy baj nem lehet, gondolta Ági. De tévedett.

December 24-én reggel az új luxus-üdülőkomplexumban már állt a csúszda, ám a medencékben egy csepp víz sem volt. Az olykor-olykor erőre kapó, lagymatag, sós, nedves szellő ajtók híján szabadon libbent át a szobákon. Az elegáns tányérok, amelyeket az indiai tulajdonos oly nagy műgonddal választott ki, egy vámraktárban porosodtak Dar es Salaamban. Miközben Ági segített a helyére tolni az átmeneti recepcióspultot, a vagyonos vendégek már kényelmetlenül feszengtek üléseikben a Budapestről, illetve Hamburgból Zanzibár felé tartó repülőgépen. A pályája elején járó, csinos idegenvezető tisztában volt vele, hogy a baj megtörtént, ebből botrány lesz. A legközelebbi kollégák nyolcezer kilométerre vannak tőle, vagyis esélytelen, hogy kap erősítést, elmenekülni nem tud – ez az ostor bizony az ő hátán fog csattanni.

„Szürreális jelenet volt, ahogyan végigkísértem az utasokat a félkész szállodán – emlékezett vissza Ági. – Úgy mutattam be a termeket, a bárt és a me dencéket, mintha az égvilágon semmi rendkívüli nem lenne az üdülőkomplexummal. Pedig hát a vak is látta, hogy az épület nincs kész. A Ralph Lauren pólós urak megszűntek urak lenni. Úgy vettek körbe, mint az utcagyerekek, akik verekedni akarnak. Egymást fogták le, amikor valamelyikük előugrott, hogy lekeverjen egy pofont. Kevés híján összeverekedtek azok, akik a védelmemre keltek, és azok, akik legszívesebben hazáig pofoztak volna. Első számú céltábla lettem, a gyűlölt iroda egy személyben. A németek vetkőztek ki a legjobban önmagukból. Azt üvöltötték: rohadt magyar, átvertél bennünket, menjél haza Pick szalámit zabálni! Ilyenkor persze magyar voltam. Ha valami balul sült el, rögtön lemagyaroztak, pedig akcentus nélkül beszélem a nyelvüket. Azért a magyarokat sem kellett félteni. Az egyikük – mint később megtudtam, jól menő vidéki fogorvos – elém penderült, és közvetlen közelről leköpött. Hogy tud egy középkorú, értelmiségi férfi odáig süllyedni, hogy leköp egy nőt? Az volt életem legszörnyűbb karácsonya."

A vendégek lassan elfogadták, hogy csak két hét múlva jön értük a repülő, és addig ilyen körülmények között kell jól érezniük magukat, az iroda pedig majd a hazaérkezésük után tárgyalja meg velük a kártérítés összegét. Visszavonultak hát pihenni az ajtó nélküli szobáikba. De Ági megpróbáltatásai nem értek véget ezzel. Ugyanis amikor eljött a délutáni koktél ideje, eggyel kevesebben jelentek meg. Az egyik családban az idősödő apa trombózist ka pott, és nem ébredt fel többé. „Be kellett mennem, hogy megnézzem. Valóban elszállt belőle az élet. Harminchét fokos hőség tombolt, azonnal el kellett szállíttatni a testét. Miközben néhányan még mindig követtek és ócsároltak, telefonon próbáltam halottszállítókat találni. A család szerencsére viszonylag nyugodtan fogadta a tragédiát. Azt mondták, maradnak, mert a papa is azt akarná."

Vacsorára már mindenki túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy fenyegetőzzön. Németország felső középosztálya és Magyarország gazdasági krémje az üres étteremben gyűlt össze, ahova az előtérből vittek néhány széket. Mivel tányérok sem voltak, Ági kitalálta, hogy leszedeti a falakról a tükröket, és azokon tálalják fel a fogásokat. Az osztrák séf ontotta a konyhából a jobbnál jobb ínyencségeket, de a két napja ott dolgozó személyzet nem volt a helyzet magaslatán. Őket a közeli sárkunyhókból verbuválták – honnan is tudták volna, mi a különbség az almás pite és a Wellington-bélszín között? Felkaptak, amit láttak, és vitték az asztalokhoz. Előétel helyett a desszertet, desszert helyett a főételt. Az azonban nekik is feltűnt, és furcsállották, hogy kristálytükrön szolgálják fel nekik a vacsorát. „Ez egy európai szokás" – hárította el a kérdéseiket Ági. Álomszép helyen időztek, volt fedél a fejük felett, a séf parádésat alkotott. De a hangulat továbbra is nyomott volt, a rosszkedv megmaradt. Pedig Ági tapasztalatból tudta, hogy a vakáció olyan, amilyenné varázsolja az ember. A nehézségeket kár túlpörögni, és az utasoknak is felesleges Skype-on ügyvédet riasztaniuk, politikai kapcsolatokkal és ukrán verőemberekkel fenyegetőzniük. Egy ilyen VIP-csoport esetében az iroda úgyis fizet, mint a katonatiszt. De ahogy Ági végignézett a tükröket szorongató, vert seregen, hirtelen elfogta a nevetés. Ott fuldoklott könnyező szemmel az ötcsillagos, félkész hotelóriás éttermében, és arra gondolt, ha ezt túlélte, már semmi sem lehet túl nehéz. Pedig a Zanzibárig vezető út sem volt éppen kalandoktól mentes!

A megváltó panaszkönyvtôl

a niggerezésig

– amit a magyar utasról

tudni érdemes

„A lényeg az, hogy amikor a magyar elindul valahová, az agyát Ferihegyen felejti. Mindegy, hogy egyébként milyen az az agy: üres vagy pallérozott, leteszi a 2-es terminál valamelyik sarkába, és amíg tart a vakáció, nem is veszi vissza" – szögezte le Ági. Biztos voltam benne, hogy a velem szemben ülő vonzó harmincas tudja, hogy miről beszél. Fiatal kora ellenére megjárta már Sanghajt és Botswanát, olyan életet élt, amiről mások álmodni sem mernek.

Aztán eljött a nap, amikor úgy érezte, hogy egyszerűen muszáj kilépnie ebből a világból. Önmaga érdekében kell meghoznia a döntést, mielőtt az álom rémálommá változik. Hogy miért kényszerült hátat fordítani a szakmának, amelyről olyan sokáig ábrándozott, arról majd később. Lássuk előbb a kezdeteket!

A legtöbb iroda a következőképpen keres telepített, vagyis huzamosabb ideig egy adott országban élő idegenvezetőket: meghirdetik az állást nyelveket beszélő fiatalok között, kiszűrik a nyegléket, majd visszahívják a legkevesebbet kérőket, hogy vállalnák-e olcsóbban. Ők persze vállalják, mert ez az első munkájuk, és amúgy is, nyár van, buli az élet. Közülük végül a legjobb csaj kapja a munkát.

Ági története kicsit más. Ő a kevés nagy „multi egyikénél kezdte, ahol tudták, hogy egy jó idegenvezető rengeteg terhet levesz a vállukról. Bár az irodai asztalok mögött ülők általában lenézik a telepített idegenvezetőket, amolyan „előretolt helyőrségnek, „gyalogságnak tartják őket, azt elismerik, hogy a „talpas kollégák olykor csodákra képesek. Vagy épp ellenkezőleg: mindent elrontanak. Ági tehát jelentkezett, és pár hét múlva valóságos katonai kiképzőtáborban találta magát.

„Nincs erre jobb szó, ez tényleg kiképzőtábor volt. Úgy éreztük magunkat, mintha másnap Afganisztánba vezényelnének bevetésre. Egy spanyol szigetre vitték az összes jelentkezőt vagy húsz országból, és egy héten át iszonyatos stresszben tartottak bennünket. Kisorsolták, kivel kerülünk egy szobába, és átadták az egyenruhánkat. A Nagy Testvér pedig mindent figyelt: hogy kivel barátkozunk, hogy csak a saját honfitársainkkal lógunk, vagy másokkal is szóba állunk-e, hogy miként viselkedünk az olyan lányokkal, akiket szebbnek tartunk magunknál, hogy mit eszünk… – sorolta Ági.

„Hajnali kettőkor berontottak a szobánkba, hogy ébresztő, egy utas elveszítette a csomagját, tegyünk valamit. Hatkor pedig már sorakozó volt, ropogós, frissen vasalt egyenruhában, tökéletes mosollyal. Aki nem mosolygott elég meggyőzően, már repült is haza. Előfordult, hogy a tréner dühös utast játszva félcentis távolságról üvöltött bele az arcunkba. Minden percünket lefilmezték. A végén, két héttel később már kevesen voltunk. Levetítették a tréningről készült videót, és szinte mindenki sírt, mert a képeket látva újraéltük az élményeket. Ekkor tört elő belőlünk a feszültség, amit a tanfolyam közben nem mutathattunk ki."

Ági is megkönnyezte a filmet, de ezek örömkönnyek is voltak: neki sikerült, hivatalosan is a cég idegenvezetőjévé vált. Méghozzá ott helyben, már haza sem engedték, azonnal kezdett a spanyol szigeten. Igaz, előre szóltak neki, hogy nyolc hónapra csomagoljon, ha beválik, marad. Heti nyolcszáz német vendéget bíztak rá, mert tökéletesen beszélte a nyelvüket.

Azt hihetnénk, hogy a jól kereső németekkel foglalkozni sokkal üdítőbb és jövedelmezőbb, mint a magyarokkal, ám ez nem teljesen igaz. Ági magyar vendégeket akart. Hogy miért? Az ok egyszerű: az idegenvezetők az eladott fakultatív programokból élnek. Alapfizetést is kapnak, de az jelenti az igazán jó pénzt, ha minél több kirándulásra, dzsipes túrára, esti kultúrprogramra sikerül rábeszélniük az utasaikat. Márpedig ebből a szempontból mi, magyarok jobb vendégnek számítunk.

„Amikor egy német utasnak ajánlgattam a szigettúrát, rátette a kezét a vállamra, és csak annyit mondott: »Aranyom, nyolcadik alkalommal vagyok itt. Nem tudsz nekem újat mutatni.« Egy német mellényzsebből kicsengeti a százeurós fapados jegyet, olykor pedig hónapokra melegebb vidékekre költözik, és ki sem mozdul az apartmanból vagy a hotelből. Ha mégis, akkor maga oldja meg az autóbérlést, a kirándulást, nem kell neki idegenvezető. Számukra olcsóbb Egyiptomban vagy valamelyik görög szigeten tölteni a telet, mint otthon fizetni a fűtésszámlát. A németek esetében a hazaindulás napján mindig azon izgultam, hogy vajon ki jön ki velem a repülőtérre. Gyakran előfordult, hogy a társaság fele előző este annyira berúgott, hogy reggel úgy döntöttek, mivel nincs kedvük repülni, ráhúznak inkább még egy hetet, nem pénz az. Na, a magyarokkal ilyen gond nem volt."

Mi jellemzően egyszer utazunk el egy helyre, és szeretünk körbenézni. „A magyar utas befizet a kirándulásokra is, ha már az útra összekaparta a pénzt. Spanyolországban a németek idegenvezetőjeként mindig szomorúan nézegettem a céges sikerlistát, hogy kinek mennyit sikerült kicsalogatnia a vendégekből. Nem álltam valami fényesen. A magyarokkal foglalkozó lányok mindig megelőztek. Irigykedtem rájuk. Ráadásul mivel a németek egy kupacban voltak több százan, én csak biciklit kaptam, míg a szigeten szétszórva nyaraló magyarok kísérőjének céges autó is járt. Egy szó, mint száz, magyarokat akartam, de nagyon!" – mondta Ági. Teljesült a kívánsága: nem sokkal később belekóstolhatott abba, hogy milyen a magyar, ha egyszer megindul.

Egy héttel az után, hogy hazatért egy egyiptomi kiküldetésről, Ági telefont kapott. Híre ment a cégnél, hogy egészen jól teljesített, ezért rákérdeztek, nincs-e kedve két nap múlva repülőre ülni, és a görög Kos szigetére utazni. Volt neki – főleg azért, mert tudta, hogy magyarok lesznek a vendégei.

„Remegő lábakkal vártam az első csoportot. Nem izgultam, az nem szokásom, a kihívás izgatott, hogy vajon mire leszek képes velük. Kezdésnek rögtön kifogtam egy jó kis túlfoglalást. Az minden idegenvezető mumusa."

A túlfoglalás, vagyis az overbooking annyit jelent, hogy az iroda elszámolja magát, több utast vállal be, mint ahány helye van, ezért nem tudja mindenkinek odaadni a kifizetett szobát. A hoppon maradtaknak más szállást kínálnak, kárpótlásul általában egy csillaggal elegánsabb hotelbe kerülnek, mint amit kifizettek. Amint felszabadul az eredetileg lefoglalt hely, már költözhetnek is.

„Tizenöt emberrel kellett közölnöm, hogy változtak a tervek. Rögtön feltűnt, hogy a magyarokkal mennyivel egyszerűbb az egyezkedés, mint a németekkel. A többség kifejezetten hálás volt, amikor a kezébe nyomtam egy hajókázásra vagy autóbérlésre felhasználható bónt, és