A barátságról

BONCOMPAGNO DA SIGNA

A BARÁTSÁGRÓL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-528-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Paksy Nóra, Siklósi Katalin

KÖSZÖNETET MONDUNK

a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárainak:

dr. Szepessy Tibornak és dr. Takács Lászlónak

értékes gondolataikért és szakmai segítségükért.

BEVEZETŐ

Egy különleges, 1205-ben íródott morális tárgyú értekezést tart a kezében az olvasó. Beleolvasva a műbe egy jelképes bírósági tárgyaláson találjuk magunkat, ugyanis ezt a párbeszédes formát találta az író a legmegfelelőbbnek, hogy témáját, a barátságot több oldalról is bemutathassa. A „per" során váltakozó színes vád- és védőbeszédek, illetve a bírói ítélet – szónoki képességeinek megcsillogtatása mellett – arra is lehetőséget adnak, hogy hosszabb filozófiai kitérőket tegyen, szójátékokban, anekdotákban bírálja kortársait (és általában az emberi tulajdonságokat).

Ki volt és hogyan gondolkodott a De amicitia szerzője?

BONCOMPAGNO JELENTŐSÉGE

Boncompagno da Signa a középkori Európa egyik legnevesebb egyetemén, Bolognában tanított. A XIII. század új és igen jelentős műfajának, a dictamennek legnagyobb hatású, legtehetségesebb mestere. Sikeres egyetemi tanár, aki műveivel is jelentős irodalmi eredményeket ér el, és akinek rétorikai tehetségéről kortársai is elismerően szólnak. Boncompagno maga pedig úgy hitte, hogy új szónoklattan alapjait rakta le, ezért – szokatlan öntudattal – többre tartotta magát mindenkinél. Ha ez a büszkeség kissé túlzó is, eredetisége, szellemessége, írásai életszerűsége miatt mindenképpen kiemelkedik kortársai – vagy legalábbis a dictamenírók – közül. Művei azonban a mai kor számára nem annyira a dictamenek, a rétorika, vagy tudományosságuk miatt érdekesek, hanem inkább történelmi forrásként fontosak. A korabeli életről hiteles, színes képet kapunk belőlük, anekdotákkal, rövid történetekkel. Még az egyébként száraz témákat, pl. formulagyűjteményeket is érdekessé, élővé teszi azzal, hogy korának ismert eseményeit saját, személyes megfigyeléseivel szövi át. Ezért írásain keresztül nemcsak a társadalmat, szokásokat ismerhetjük meg, hanem a szerző, Boncompagno életét és személyiségét is. Mindezek ellenére a Boncompagnóval foglalkozó szakirodalom inkább csak a dictamen műfaja kapcsán említi, ami annyiban érthető, hogy Boncompagno egész munkásságát az ars dictaminisnek és a rétorikának szentelte, hiszen – elsősorban a bolognai egyetemen – rétorikát tanított, és eközben írta szintén a dictamenekkel foglalkozó műveit. Ezek többsége fiktív levélgyűjtemény, formulák tömegével, de még ezekben is találhatóak érdekes feljegyzések. Művei között csak néhány nem rétorikai tárgyú: kettő részben sorolható ide: az öregkort tárgyaló De malo senectutis et senii és a szerelmi levelezést összefoglaló Rota Veneris. Másik két műve pedig teljesen elszakad a szónoklattan tárgykörétől: a történelmi elbeszélés Ancona ostromáról (Liber de obsidione Anconae), és a morális értekezés a barátságról (De amicitia).

BONCOMPAGNO ÉLETE

Boncompagno életrajzi adatait főleg saját műveiből ismerjük, a bennük elszórt megjegyzéseiből rekonstruálhatók. Kortársai közül még fra Salimbene – ferences szerzetes, történetíró – és Boto da Vigevano említik. Főként ezekre az adatokra támaszkodik a Boncompagno életét bemutató egyetlen könyv (SUTTER: Aus Leben und Schriften des Magisters Boncompagno). Elengedhetetlen fontos továbbá Gaudenzi monográfiája (GAUDENZI: Sulle opere dei dettatori bolognesi da Boncompagno a Bene da Lucca). Minden egyéb általános összefoglaló (lexikonok, irodalomtörténetek) főként ezeket a könyveket alapul véve mutatják be röviden Boncompagno életét.

Boncompagno maga írja, hogy a Firenzétől 7 kilométerre fekvő Signában született. Szüleiről, gyermekkoráról nincs információ, biztosan csak annyi tudható, hogy nem volt nemesi származású. Bolognában tanult jogot és rétorikát. Tevékenységének központja ezután is Bologna maradt, bár sokat utazott, és más egyetemeken is tanított, például Padova újonnan alapított egyetemére is meghívták.

Nemcsak egyetemi sikereit említi, hanem néhány utazásáról is beszámol műveiben. Megfordult északon, németek lakta területen is. Ha hinni lehet írásainak, járt Keleten, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben is: ezeknek az állításoknak azért nem lehet teljes bizonyossággal hitelt adni, mert fiktív levelekben jelennek meg, ezért nem tudható, valóban megtörtént vagy pusztán kitalált eseményekre vonatkoznak. Hitelességük mellett szól az a tény, hogy a sikeres keresztes hadjáratok után kevésbé volt veszélyes felkeresni ezeket a helyeket, valamint az, hogy úgy tűnik, Boncompagno jól ismeri Konstantinápolyt, a bizánci szokásokat, hiszen több művében, többször ír ezekről. Még valószínűbb, hogy hitelesek tengeri útjairól írott beszámolói. Ezeket példaként említi, de többször ugyanaz az utazás fordul elő, és érzékletesen írja le az ekkor átélt vihart. Hajózott Acconból Ciprusra – ez szintén keleti utazásainak hitelességét erősíti –, és onnan tovább Itália felé, az út során pedig még egy vihart is átélt, egy másik, Brundisiumból Acconba tartó út során ugyanez a vihar tört rájuk, és még egy hasonló tengeri utazását megemlíti. Valamelyik hajóútja során Szicília tűzhányóját, az Etnát is látta. Járt még ezeken kívül Rómában, Velencében, Reggio Emiliában is.

Sok utazása ellenére legtöbb idejét Bolognában töltötte, ez a város játszotta a legfontosabb szerepet az életében, ahogy ő maga is megfogalmazta. Önmagát legtöbbször mint a bolognai egyetem tanárát említi, s a városról a legnagyobb elismeréssel szól. Egyházi tisztséget nem töltött be, bár pályázott rá a Curia Romanánál. Kudarcának oka valószínűleg az, hogy tanításai és művei miatt már olyan kedvezőtlen kép alakult ki róla, hogy nem kaphatta meg a tisztséget. Ennek a rossz hírnek a kialakításában alighanem ellenségei is részt vettek.

Néhány évtizednyi virágzó irodalmi tevékenység, az egyetemeken aratott sikerei után briliáns karrierje véget ér, Salimbene tudósítása szerint