Burokban születtem: Memoár, novellák, portrék

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ

HARMOS ILONA

BUROKBAN SZÜLETTEM

Memoár, novellák, portrék

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Noran Könyvkiadó

Borító: Szabadi Bálint

978-963-374-706-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kosztolányi Dezsőné jogutódja

BUROKBAN SZÜLETTEM

IFJÚKORI MEMOÁR

BUROKBAN SZÜLETTEM

A burkot – olyan volt, mint szárított marhabél, zizeg, ha hozzáérek – piros selyemzacskóban, fekete bársonyszalagon nyakamban viselem.

– Kötélen fogsz meghalni – ijesztget Margit, második nagylány néném.

– Szerencsés leszel – vigasztal Gyula bátyám.

Mindent elhiszek, amit a felnőttek mondtak. De miért is mondanak kétfélét? Ötödik testvérem, Aurélia „pfuj-t mond, ha erre fordult a szó. „Szégyelld magad. Mintha az a megszáradt hártya a fogantatás szégyenének s a szülés borzalmának igazibb bizonyítéka volna, mint maga a gyermek.

„Szégyelld magad", ezt minduntalan hallom.

– Na, te rosszaság. Ha nagy leszel, megkapod, aranyláncon, aranytokban.

„Ha nagy leszel." Mennyi mindent ígérnek akkorra, ha majd nagy leszek. Most még csak ezt mondják egyre:

„Gyereknek hallgass a neve. Takarodj a gyerekszobába. Ne üsd bele az orrod a felnőttek dolgába." De ha beteg a gyerek, akkor ő a legnagyobb úr a házban. Pedig mennyi, de mennyi nálunk a gyerek. Egy vagy kettő mindig beteg belőlük, ősztől tavaszig, de olykor még a legforróbb nyárban is van egy-egy nappal is bontott ágy.

Dóra, Margit, Gyula, Erzsi, Arany, Jenő, Ilka, Károly, Vilma, Endre. Napjában talán százszor is, akár akarom, akár nem, fel kell sorolnom a testvéreim nevét, így, kor szerint. Dóra, Margit, Gyula, Erzsi, Arany, Jenő, Ilka, Károly, Vilma, Endre.

Én Ilka vagyok. Jó mélyen, a középen túl, inkább a vége felé. Saját nevem is mindig mondom a maga helyén, másképpen összezagyválnám, ámbár visszafelé is szeretek mondogatni sok mindent, főképpen olyan szavakat, amelyeknek tilos értelme van a visszafelé szóban. Így is szájon vágnak a nagylányok, s ijesztgetnek, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvemre. Megharapom a saját nyelvemet. „Megbüntetett az Isten" – mondják.

A gyerekek nevét mama is mindig sorolja, ha egyiket akarja hívni, elsorolja négynek-ötnek a nevét, amíg az igazi név eszébe nem jut. Ilyenkor kinevetjük mamát. Mamát sokszor kinevetjük. Papát nem, őt nem lehet, tőle csak félni lehet, és sajnálni kell, mert beteges. Mamát nem kell sajnálni, mama egészséges, csak ha „üdő lesz", reumás. Elhívatja a masszírozónőt, s a masszírozónő megmasszírozza büdös, hideg opodeltokkal, a két tenyerével föl s alá szánkázik, a tíz ujjával jobbra-balra zongorázik mama vastag karján, combján és ülepén, beszél, beszél, kedveskedik, s ruhát, cipőt kunyerál. Magas szárú, fűzős, ortopéd cipőt, mert ha masszíroz, sokat kell állnia, fárad a lába.

– Jó, jó, megkapja, csak kevesebbet beszéljen. Jaj, jaj, ott, ott fáj, a vállam, a derekam, ott, ott – nagyokat nyög mama. – Jaj, de jó, jaj, de jó. Ott, ott, ott fáj. Jaj, de jólesik.

Mama teste, mint a kövér, nyers libamáj, rózsaszín, s ha a masszírozónő belenyomja az ujját, besüpped, s úgy marad kis ideig.

Nekem be szabad mennem, ha mamát dögönyözik. Nézem, szeretnék én is föl s alá szánkázni rajta a tenyeremmel, nyomkodni az ujjaimmal. Sokan úgy mondják, hogy nagyon fess asszony. Szinte csodálatos, annyi gyerek után.

Mama nagy és kövér, de nem olyan roppantul kövér, mint Pepi néni. Pepi néni nem jár gyalog, s „úgy kell begyömöszölni a kocsiba, s ha ki akar szállni, darabokban, vésővel kell kiemelni", mondja mama. Jó, hogy mama nevet, különben el kellene hinni, hogy Pepi nénit csakugyan darabokban szedik ki a kocsiból.

Pepi néni férje Józsi bácsi. Olyan házban laknak, hogy ha belép az ember, mindjárt rosszat érez, nem mer ugrálni már a lépcsőkön sem. Nem szeretek hozzájuk menni. Nincsenek gyerekek, se játékok, csak nagylányok, nagyfiúk: Giza, Sári mídert hordanak, és mellük van. Feri, Frédi, Berci nagyfiúk, egyszerre születtek, hosszúnadrágot viselnek és hadarnak. A lakás is roppantul nagy és sötét. A falak fával vannak borítva, magasan. Nálunk otthon minden világos, a tapéta szép, mintás, minden szobában más a színe, a mintája.

Pepi néni nagy karosszékben ül az ablaknál, dobogón, egy lépcsőn kell fölmenni hozzá, kezet csókolni. Nyújtja a kezét, hogy csókoljuk meg. Mama sohase nyújtogatja; ha megcsókolják, hagyja, ha nem, azt se bánja. Pepi néni már messziről nyújtogatja mind a kettőt magasan. A keze töltött, mint amikor Mari a megkopasztott csirkének szalmaszállal fölfújja a bőrét, s alányomkodja feszesre a tejben áztatott, zsemlyés, tojásos, borsos tölteléket.

– Hogy vagytok? Hogy vagytok? Hogy vagytok? – egymásután gyorsan, többször is kérdezi, de nem várja, hogy feleljenek. Széles, szürke lüszterkötény van eléje kötve, olyan széles, hogy talán tízen is alábújhatnának. Sok kulcs csörög karikán a köténye korcán. Nálunk alig van kulcs a házban, s ami van, az is szerteszét hever. Semmi sincs zárva, a kamra se, a szekrények se. Csak a kasszát zárja papa valami lapos, furcsa kulccsal. Ezt a kulcsot össze lehet csattintani, mint Gyula tollkését, amivel ceruzát hegyez.

Pepi néni süteménnyel kínálja a gyerekeket.

– Vegyetek magatoknak egy darabot. Vegyetek, vegyetek, mindegyik egy darabot, egy darabot.

Nálunk otthon senkinek se mondják, hogy csak egyet vegyen, kínálják, hogy még többet egyen. A gyerekek is annyi rétest esznek, amennyit akarnak, tortát is, diós tortát. Mama megkérdezi: „Nem lesz sok? Nem fog megártani?" De papa mondja, a gyerekek egyenek annyit, amennyi beléjük fér.

Józsi bácsinak szép bundája van, ha gyerekek mennek hozzájuk, felveszi és elmegy. Puha, fekete, hosszúkás gallérja van a bundájának. Giza, Sári csúfolkodnak: – Na, kis taknyos, mit olvasol most? A Nanát? – kérdezik. Szemtelenül nevetnek. Szeretnék nekik ugrani, rúgni, karmolni őket.

Pepi néni parancsolón beszél mamámmal.

Miért tűri mama? Miért? Azért, mert Pepi néni kövérebb? De mamának több gyereke van, és ő is elég kövér. Legalábbis én úgy látom, de mások azt mondják, hogy milyen fess asszony, nem látszik rajta, hogy annyi gyereke volt.

– Tizenegy gyerek, nem csekélység – mondják.

Pepi néninek több pénze van, mint mamának.

Mama lehajolni nem szeret. Cipőjét is valamelyik nagylány fűzi be, vagy Mari. – A nagysága örökösen a lábát fájlalja, de azért örökösen lófrál, jön-megy, mint az Orbán lelke – mondja Mari.

Mari a cseléd. Egyik cseléd. Van még egy, de az nem olyan fontos cseléd, nem baj, ha nyáron hazamegy aratni vagy krumplit szedni, jön más. Nem olyan régi cseléd, mint a Mari, hanem tót cseléd. A tót cseléd fát vág, mosogat, súrol. Mama azt mondja, erkölcstelen. Be van kötve a feje kendővel. Mari csak akkor köti be a fejét, ha tésztát gyúr. Német Freulein is van, de az velem még nem törődik, csak a nagylányokkal. Velem csak Mari törődik. Mama csak papával törődik, a vendégekkel és a parancsolgatással. És még a legnagyobb testvéremmel.

Most tízen vagyunk. Mamának volt még egy gyereke – összesen tizenegy –, Imrének hívták. Aurélia után következett. Auréliát Arankának is hívják, csak a felsorolásban könnyebb úgy mondani Dóra, Margit, Gyula, Erzsi, Arany, Ilka, Sándor, Vilma, Endre. Ha elkezdem, nem tudom abbahagyni.

Imre meghalt hároméves korában, difteritiszt kapott, abba halt bele. Sokáig törtem a fejem, mi az a difteri, mert hogy a tiszt micsoda, azt tudtam. Kérdeztem, de csak nevettek, s Dóra összevissza csókolt. Dóra a legidősebb, sokat krákog és vakarózik. Mama szidja, kétségbeesve.

– Az Isten szent szerelmére, azt fogják hinni, hogy tetves vagy.

Dóra erősen csókolja a kisebbeket.

Imre nevét nem is mondom a sorolásban, mert már nem él. Őt már nem is láthattam, mert akkor még nem voltam a világon, mégis azt gondolom, hogy ismertem. Selymes szőke, gyűrűs hajú, nefelejcskék szemű, kövérkés kisfiúnak látom, szoknyában látom, és látom amint elfut egy nyitott ablak előtt a vasrácsos, körbefutó folyosón, a „gangon. Az ablakba ágynemű van kirakva, szellőztetésre. Mama meséli, hogy Imruska olyan szép volt, mint valami kis Murilló. Úgy gondolom, az olyan, mint a préseltkép angyal. Én nagyon szeretem a préseltképet és a matricát. Csodálkozom, hogy a nagyok ilyen gyönyörűt engednek gyereknek, pedig máskor olyan sok mindenre mondják, „hozzá ne merj nyúlni, az nem neked való. Semmi sem olyan szép, mint a préseltkép és a matrica, s az mégis enyém lehet. Angyalok térdepelnek vagy könyökölnek bodor felhők között, fehér vagy világoskék szárnyakkal, rózsacsokrok piros, rózsaszín és sárga rózsából, árvácskák, lepkék. Nem is csak egy, sok-sok, egyforma kis papírcsappal, egymás mellé kapcsolva, úgyhogy könnyen szét lehet venni. És a matrica! Rá kell fektetni, háttal lefelé egy darab tiszta papirosra vagy irkába, nyállal dörzsölni az ujjammal. Egyszerre csak ott a tiszta, fehér papíron a fényes, színes kép, ami azelőtt a matricán volt. Még szebb, fényesebb, mert a matricán ködösen volt rajta, s most kifényesedett. Piroska és a farkas, mint a mesében, kisfiúk, kislányok csokorral a kezükben, mindenféle. Tessék, én csináltam, senki másé. Némelykor, igaz, nem tudom elég jól nyálazni, túlságosan benyálazom, vagy erősebben dörzsölöm az ujjammal, mint kellene, ilyenkor nincs rajta az egész kép, csak rongyosan, mintha Piroskának elszakadt volna a ruhája, vagy a farkasnak nem volna lába. A préselt képet nem kell dörzsölni, az nem vékony, hanem majdnem olyan, de nem egészen olyan, mint a porcelánbaba. Az egykrajcáros porcelánbaba a legszebb, szebb, mint a tízkrajcáros, olyan édes, picike, minden oldalról meg lehet tapogatni, csöpp popója is van, nagyon csöpp.

Imruska egyszer, egy délelőtt elfutott a gangon egy nyitott ablak előtt. Ott párnák voltak kirakva szellőztetésre, s egy óra múlva Imruska már negyvenfokos lázban feküdt.

– Hallod, Imruskám, verkliznek – mondta neki mama.

– Miattam már trombitálhatnak is – felelt szomorúan Imruska.

Ha mama ezt mesélte, akkor a szeme, amely rendesen olyan volt, mint kék üveggolyó, egyszerre olyan lett, mint kék agyaggolyó, és lefelé remegett a szája széle, de azután gyorsan egyenesre igazította a szája szélét. Mamának szégyen sírni.

Bámulatos, hogy tudja abbahagyni, amikor sírni akar. Ha én sírni kezdek, hangosan és rettentő sokáig bőgök.

Estére Imruska már halott volt. Hiába hívtak hozzá öt doktort. Lehet, hogy csak négy vagy három doktort hívtak hozzá, de mama szereti mondani, hogy „ötöt". Például ha csak háromszor hív valakit, azt mondja, már ötször hívtalak.

Én félek az ablakba, szellőztetésre kirakott párnáktól. Messzire elkerülöm, ha ilyent látok.

Mama – meséli – Imruska halála után két évig „búskomor" volt, pedig akkor már volt hat másik gyermeke. Nem lehet mamát búskomornak elképzelni.

Még ma is, ha visszagondolok, örökké tevékenynek látom. Mindig sietett, mindig érdekelte valami, valami új, valami más. Egész lényével hitt a haladásban, az emberi elme áldásos működésében, a szabad akaratban, s a beleavatkozás hatásos voltában. Örökösen javítani akart a meglevő állapotokon, s nem tudott belenyugodni a rossz, makacs ellenállásába. Ha valahol azt hallotta, hogy a lágy tojás egészséges, tucatjával tömte belénk, gyerekekbe a lágy tojást, s szentül hitte, hogy még jellemünket is megváltoztatja az, ha mennél több lágy tojást eszünk. Egy idő múltán azután, miután valahol, talán a Gartenlaube megfelelő rovatában arra a megállapításra bukkant, hogy a tojást csak keményre főzve tanácsos enni, következett a keménytojás-korszak. „Az Isten szent szerelmére, a világért se" egyetlen lágy tojást. A tettvágy, az életérzés teljessége egy percre se hagyta el, forrón sugározta maga köré az életet.

Imruska halála után két évre születtem én, a nyolcadik, most ismét a hetedik gyermek – burokban.

Amikor megszülettem, s papa megtudta, hogy lánynak születtem, ezt mondta:

– A fene egye meg.

Ezt papa – később rájöttem erre – csak azért mondta így, mert nem tudott tökéletesen magyarul. A tótságból származott, leginkább németül beszélt, s valószínűleg csak annyit akart mondani, hogy „ejnye, vagy „az áldóját, vagy „a teremtésit; csak valami indulatszót akart mondani. Biztosan jobban örült volna, ha a halott Imruska helyett megint fiút kap. A fiúnak mindenki jobban örül, mint a lánynak. Abban az időben a szülők őszintébben bevallották, hogy fiúnak jobban örülnek, mint lánynak. Harminc-negyven évvel későbben ezt letagadták, még önmaguk előtt is. Az első világháború után egy időre kiábrándultak a fiúkból, s később kiábrándultak a lányokból is. Nekem sokáig fájt, amikor megtudtam, hogy édesapám azzal fogadott, „a fene egye meg.

Mama hazudik – gondolom titokban. Mamáról nem szabad bátran csúnyát gondolni, titokban se sokáig. Van egy krajcárom, aranykrajcár, szilvát akarok venni egy parasztasszonytól, s mama rám kiabál:

– Nehogy venni próbálj, mert kolerát kapsz, s meghalsz.

– Egy krajcárért nem lehet kolerát kapni, meghalni se lehet egy krajcárért, egy krajcár az majdnem semmi.

Nekünk, gyerekeknek mindig van krajcárunk, sokkal több is, mint egy. A földről vesszük fel a gyerekszobában, a nagy, vastag, piros és zöld szmirnaszőnyegről, meg az ágyak, szekrények alól kihalásszuk az elgurult krajcárokat.

Nekünk sok kocsink és sok lovunk van. Tíz lovunk van, olykor több is. Hosszú szekereink vannak, stráfkocsinak mondják, s van két hintónk is. Egyiken a hivatalnok úr jár kasszírozni, másikat papa használja. Vasárnaponként mind a két hintót befogják, egyikbe egy lovat fognak, másikba kettőt, s kivisznek bennünket, gyerekeket kocsikázni a Stefánia útra, a Városligetbe. Némelykor hétköznap délután is kikocsizunk. Engem mindig kisülésre ültetnek. Lehunyom a szemem, hogy ne lássak semmit. Nem szeretek kocsikázni. Már százszor is láttam az Andrássy Tivadart s a Freystadtlert kocsikázni. Csak sok népet látok, meg sok kocsit, lovat, semmi mást. Jobban szeretek bújócskát játszani a szobában, vagy fogócskát a lépcsőházban.

Ipics-apacsot is szeretek játszani. Ennek a játéknak olyan jó kimondani a nevét. Úgy kell játszani, hogy mindenki behunyja a szemét, egyik elkiabálja magát, ipics-apacs, és közben tapsol a falon, aztán gyorsan elfut és elbújik, mielőtt a többiek meglátnák, hogy hova bújt. A többiek most kezdik keresni azt, aki elbújt. Mindig megtalálják. Biztosan megtalálják, mégis jó elbújni. Egy darabig azt képzelheti az ember, hogy sohase fogják megtalálni. De az is rossz lenne, ha nem találnák meg soha. Ha már sokáig keresnek, megijedek és előbújok, vagy hangosan nevetek, hogy meghallják és megtaláljanak. Amikor nekem kell hunyni, sohase leskelődök, a többiek sokszor leskelődnek a lehunyt szemük mögül. Én csak némelykor merek.

Legeslegjobb játék a sötétbújócska. Belebújok az ágyba, az ágynemű közé, az ágy alá vagy a cserépkályha mögé. Ezt azért is jó játszani, mert kicsit tilos. Kicsit szabad, kicsit tilos. A nagyok engedik, hogy játsszuk, de nem nagyon szeretik.

Nálunk odahaza – úgy rémlik – túlontúl vigyáztak az akkoriban polgárinak nevezett illendőségre. Még azt se szerették, ha túl sokat foglalkoztunk babáinkkal, vagy papát-mamát játszottunk. – Inkább játsszatok valami mást – mondták. Mindez valami gyanús, szemérmetlen testiség képzetét keltette, s ettől igyekeztek elterelni bennünket. Egyúttal azonban a lelkiség s az érzelmi magánügy is elhárítandó volt. Valamiféle steril racionalizmus határai között lebegtünk; arról, ami földi, s arról, ami földöntúli, hallgatni illett.

Legjobban szerették, ha labdáztunk, karikáztunk, hol az olló komámasszonyt játszottunk, rossz időben dominóztunk. A harang és kalapács, s a lottó, még a kártya ellen sincs kifogás, de a főzőcskézést nem szeretik. Semmi olyat, ami a nagyok utánzása. Leginkább haragudtak, ha bebújtunk az előszobaszekrénybe.

Az előszobaszekrény rettentő nagy, és annyi, de annyi ruha van benne, mint valami Kerepesi úti ruhásboltban. Mama szeret ruhafélét vásárolni.

– Mamának mániája a vásárlás – mondja a Dóra nővérem.

– Csak szemtelenkedj, kapsz két pofont, hogy megemlegeted – mondja mama.

Legérdekesebb volna bebújni a Wertheim-kasszába; ott, ott biztosan nem találnának meg a többiek, de a kasszát papa bezárja, azzal a furcsa, lapos kulccsal, s csak némelykor lehet bekukkantani, ha nyitva van. Sok, nagyon sok pénz van benne; sok papírpénz, beledugva fehér papírszalag lyukba, sok aranypénz fatálkában, sok ezüstforintos, fölállítva rudakba. Alul van egy szekrényke, azt ki lehet nyitni, nincs bezárva, abba tartja mama a Gartenlaubét s a Kränzchent, a nagylányok újságját. Ezekből kivagdosom ollóval a képeket. A rézkrajcárokat papa nem teszi kasszába, mindjárt postára küldi. Papa nem bánja, ha sok krajcár hull a földre, véletlenül. Nem is véletlen, mert erőszakkal is lesodrunk néhányat. Papa még külön is ad pénzt a gyerekeknek, főképpen amikor betegek, de ha már sok pénzt összegyűjtöttek a gyerekek, mama némelykor elszedi.

– Gyereknek nem kell pénz – mondja hangosan. Mama hangosan beszél, nekünk nem szabad.

Mama vasárnap reggelenként, míg a papa fürdik, kilopja párnája alól a kasszakulcsot, és kivesz pénzt a kasszából. Ilyenkor nekünk, gyerekeknek lesbe kell állnunk, nem jön-e még papa.

– Nem akarom izgatni apátokat, neki nincs belátása, nem tudja, mennyi kell, de ha egyszer kell, hát kell – magyarázza mama.

Jaj, de nem szeretem, ha mama titokban kilop pénzt a kasszából. Hideg lesz a fejemben, s minden forogni kezd körülöttem. Félek, hátha nincs elég pénz a kasszában, s egyszerre csak nem lesz elég pénzünk, mama nem tud kivenni, vagy megtudja a konstábler, s elviszi mamát, nekem batyut kötnek a hátamra, s elhajtanak a háztól szolgálni. Ha valami rosszat teszek, mama azt mondja, hogy elvisz a konstábler, vagy pedig hogy batyut köt a hátamra s elhajt a háztól, mehetek szolgálni. Csak mamát el ne vigye a konstábler. Nem is merek rágondolni az egészre. Arra se, hogy papát kímélni kell, nem szabad izgatni. Jó volna, ha nem kellene papát kímélni, lehetne izgatni, ő volna a legerősebb a világon. Az se jó, hogy a pénz fontos, és nincs belőle nekünk is és mindenkinek a világon annyi, amennyi csak kell, mint nyáron a kavics a kertben, föl lehet venni, s játszani lehet annyival, amennyit csak akarunk. Öt szép gömbölyűvel felkapóst lehet játszani. Én nagyon jól tudok felkapóst játszani, mind az öt kavicsot fel tudom kapni egyszerre.

Csak mamát el ne vigye a konstábler. A konstáblernek bádogtábla van a nyakában, azért hívják konstáblernek. Rendőrnek is hívják.

Papa sokszor tudja, hogy mama kivesz pénzt a kasszából; látom, hogy észreveszi és mosolyog a bajusza alatt, de némelykor rettentő dühös lesz és kiabál. Papa nem sokszor mérges, de akkor nagyon. Ilyenkor mama azt mondja papának, „Fiacskám, pedig papa nem is a fia neki, némelykor németül mondja „mein Kind. Ha a díványon egymás mellett ülnek, átkarolják egymást. Ez nem is illik.

Esküdni se illik, de esküdni azért mégis esküszünk. Isten bizony, én úgy éljek, olyan boldog legyek, dögöljek meg, ha nem igaz. Némelykor úgy is mondjuk, eskem-beskem. A hamis eskü a legeslegnagyobb bűn, de azért a gyerekek némelykor hamisan esküdnek. Mari azt mondja, minden fületlen gombért megesküszünk. Én nagyon félek Isten büntetésétől, s ha esküszök, sokáig kérem, hogy ne haragudjon a jó Istenke.

Fiúknak több szabad, mint lányoknak. A fiúk illetlen szavakat is mondhatnak. A nagyobb lányoknak is több szabad, a kisebb gyerekeknek is több szabad, nekem legkevesebb szabad, pedig én köhögök. Még az a szerencsém. Ha nem köhögnék, még kevesebb volna szabad.

– Maga is örökké göthös – mondja Mari.

A fiúk magukkal vittek eprészni. Gyula meg Jenő, a két nagyobbik fiútestvérem felmászott egy roppantul magas eperfára, lenn a vasúti őrház mellett, a töltésnél. Ez a nyaralóban történt, mert korán tavasszal kimegyünk a nyaralóba, ott maradunk addig, amíg csak egész hidegre nem fordul az idő.

A fiúk rázták az epret, belerázták a kötőmbe. Ragadós-édes volt az eper, kezem-szám csupa vörös lett tőle. Este Mari levetkőztetett, hogy megmosdasson s ágyba dugjon, akkor látszott, hogy az ingem csupa vörös az epertől. Ruha nem volt rajtam, csak ing, meg kék perkál bébékötény. A fehér, vállon gombolós ingem telis-teli volt sötétvörös folttal. Mari összecsapta a kezét.

– Jesszusom – kiabálta –, mit csináltak magával? Olyan, mintha véres lenne. Nincs nekem elég mosnivalóm?

Nem az ingembe rázták az epret a fiúk, az ingem a kötényem alatt volt, a kötényemen nem látszott semmi, hogy lehet az, hogy mégis az ingem lett vörös foltos, mintha véres lenne. Nem értem. Sokat töröm rajta a fejem. Van valami, ami sokáig nem is látszik, hogy van, mégis van, és egyszerre csak látszik.

Gyula nagyfiú, ő a legidősebb fiú nálunk, elmúlt tizennégy éves. Ezüstórája van és óralánca. Hosszúnadrágot visel és mellényt. Kinyitja a kabátját, hogy a mellényén lássák az óraláncát.

Mamának örökké melege van. – Pfü – mondja –, pfü, micsoda hőség, micsoda kánikula – dörzsöli a nyakát. Egészen vörös a nyaka a dörzsöléstől. Nekem soha sincs melegem. Ebéd után mama lefekszik aludni a verandán a díványra. Nem megy be a szobába, mert „levegő kell" neki, akármilyen hőség is van kinn. Dóra és Margit lefeküsznek aludni az egyik szobába, Erzsi és Arany kártyáznak a földön egy másik szobában, azért a földön, mert ott még sincs olyan meleg. Endrét, Vilmát lefekteti Mari az ágyba, mert ők még picik, Károly elalszik, mert nagyon kövér, Jenő uszodába megy, mert ebéd után a fiúknak van nyitva az uszoda, délelőtt a lányoknak. Mari is lefekszik, pedig ő cseléd. Azt mondja, ha ebéd után nem alszik legalább tíz percet, nem tud tovább dolgozni.

Tíz percet mond, de egy órát alszik.

– Persze, mert annyi zsírt eszik, attól lesz olyan álmos – mondja mama. – Maga issza a zsírt.

– Ugyan, ne tessék már ilyent mondani, nagysága kérem – felesel Mari.

Az egész ház olyan csendes, mint a mesében, amikor Csipkerózsika elalszik, és körös-körül benövi a vadrózsa a házat. A mi házunkat nem nőhetné be körös-körül, mert nem kerek, hanem hosszúkás. Öt szoba, veranda egy sorba. Oldalt, a szobák mellett húzódik a vörös téglákkal kirakott, vadszőlővel befuttatott folyosó. A veranda az utca felé néz, előtte kiskert, de csak verbéna van benne, török szegfű, őszirózsa, rozmaring. Mama azt mondja, nem érdemes kerttel vesződni, homokos a föld, krumplinak való, s a csirkék is kikaparnák. Hátul, a hátulsó kertben krumpli van ültetve. Hátul van a fáskamra, a disznóól, csirkeól, árnyékszék. Hátul fák is vannak, két sorban, de csak akácfák, s a szomszédos kerítések mentén piszke-, ribizli- és pukkancsbokrok. A piszkét és ribizlit még éretlenül szedjük le mi gyerekek, meg a csirkék. A veranda zöldre van festve és az is vadszőlős, de nincs egészen befuttatva, mert mamának levegő kell, „levegőt, levegőt", mondja. Az utcáról zöldre festett léckerítés zárja el a kertet, de már kiszítta a nap a zöld festéket. A kaputól hosszú, keskeny, homokos út vezet hátra a nyári konyhához, a nagyudvarhoz és a hátulsó kerthez. Hátul van a kerekes kút is, nagyon jó, hideg a vize, mama nem győzi dicsérni.

– Csak hazavihetném Pestre – mondja.

Ez a lakásunk nem olyan szép, mint a pesti lakás, csak szedett-vedett bútorok vannak benne, puhafa ágyak, puhafa szekrények s egy régi, fekete kredenc az első szobában, az ágyakban szalmazsák van, a szalmazsákba diófalevelet dugnak a bolhák ellen. Homokban megterem a bolha. Engem még sohase csípett meg egy bolha se, de mama és Mari folyton keresgélnek az ingükben. Édes a vérük, azt mondják, szereti a bolha. Szeretném, ha engem is megcsípne egy bolha. Engem csak szúnyog csíp, s azt olyan jó vakarni. A verandán van egy hosszú-hosszú asztal. Ilyen hosszú asztal talán nincs is több a világon. Vasárnaponként, amikor rokonok és vendégek jönnek Pestről, még akkor is mindnyájan elférünk az asztalnál, legfeljebb a két kicsit ültetik kisasztalhoz. Mari annyi csirkét vág le az ebédhez, ahányan ülünk az asztalnál. Elvágja a nyakukat, és dobálja szerteszét valamennyit, azután összeszedi, de sokszor másnap is talál egyet-egyet valamelyik bokorban. Kiszedi a belét, forró vízbe dugja, megkopasztja, a máját megsüti. Ezt nagyon szeretem nézni. Szeretném csinálni, de nem hagyja. Ebéd után, amikor üres a veranda, mert a többiek vagy lefeküdtek, vagy kártyázni mentek, vagy uszodába, s az asztal még nincs leszedve, én körüljárom és lerágom, összeropogtatom a tányérokon maradt csirkecsontokat. Ha mama meglátja, hogy rágom, kétségbeesve csapdossa a kezét, s hátrakerget.

– Az Isten szent szerelmére, mit művelsz? Hiszen már felfaltál egy egész csirkét. Ha valaki meglátja, azt hiszi, nincs mit enned.

Nagyon szeretem lerágni a tányérokon maradt csirkecsontokat.

Gyula fölmászik a padlásra, oda nem süt a nap, csak a zsindelyeken keresztül szűrődik be sugárban, mintha sűrű lenne. Nem értem, miért nem szeretik, ha süt a nap. Én nagyon szeretem, s ha nem süt, addig mondogatom: „Süss fel nap, jöjj fel nap, Isten napocskája, ki van teregetve a baba ruhája", míg csak ki nem süt. Biztosan tudom, hogy azért sütött ki, mert én kértem az Istenkétől.

Gyula után a padlásra indulok. Szeretek fölmászni, olyan hűsen libeg az ingem meg a kötőm, olyan kellemes fölfelé lépdelni a létrán, egyik combom elválik a másiktól, mint amikor a pipacsbimbóról szétveszem a zöld borítóját, s kinyitom a virágját. Azt is tudom, hogy az ingem alá lehet látni, tudom, hogy ez nem illik, de nem tehetek róla. Ha fölfelé megyek a létra fokán, nem tartozom egészen a földhöz, a föld és a padlás közti érvénytelen területen vagyok, mint amikor fogócskázás közben azt kiabálom, „nem ér a nevem", akkor nem lehet engem megfogni. Mihelyt fölérek a padlásra, ott újból szilárd föld van, akárcsak lenn, a létra alján, és ez roppantul furcsa.

Én félnék a mennyországban, mert nagyon magasan van, a padláson is félek, amikor fölérek, olyan félős bizsergést érzek a hasamban, mintha valami ki akarna folyni belőlem. Amikor hintán repülök, akkor is érzem ezt. Ha mászok fölfelé a hintakötélen, azután fölülről hirtelen lecsúszok, vagy amikor belekapaszkodok az ajtókilincsbe, s a két térdem odaszorítom a nyitott ajtó oldalához, s úgy nyekergetem az ajtót, akkor mást érzek, de arról nem szabad tudni senkinek a világon. Azt a jót én magamtól találtam ki, más senki nem is tudja. Csak az van benne, hogy utána félni kezdek valamitől, magam sem tudom, mitől; attól, hogy meg fogok halni, vagy valami betegségtől. Sokáig játszani sincs kedvem, azt mondják, „ideges, „komisz kölyök, „képzelt beteg. „Majd kicsattan az egészségtől, s mindig kitalál valami bajt magának.

A padlásgerendákon darázsfészkek vannak, meg fecskefészkek; a darázsfészek olyan szép mintás, mint valami készen vett játék. Fecskék az eresz alatt is fészkelnek, a hosszú folyosón. A fecskét nem szabad bántani, még az se baj, ha odapiszkítanak az ablakok alá és korán reggel felébresztik mamát a röpködéssel és ficseréléssel, mert a fecske Isten madara, szerencsét hoz. Hogy szeretnék egyszer megfogni egy fecskét, de nem mernék hozzányúlni, akár az égő petróleumlámpához, vagy a saját meztelenségemhez.

Gyulát csúfolják a gyerekek. „vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó. Pedig Gyulának csak csöppet vöröses a haja. Én sohase csúfolom. Vilma úgy hívja őt, Dula, mert ő még kicsi, csak hároméves. Én már ötéves vagyok, ki tudom mondani, Gyula. Milyen nevetséges az: „Dula.

Hiába töröm a fejem, nem emlékszem, mi történt a padláson. Talán Gyula lelökött, talán Margit árulkodott.

Engem ágyba fektettek, és nagy kiabálás volt. Gyulát nagyon megverte papa.

– Agyonütöm, agyonütöm – kiabálta. – Ich schlag Ihn todt.

A mama kiáltozott.

– Orvost, orvost, azonnal orvost kell hívni ehhez a gyerekhez.

Énhozzám.

Mama szeret mindjárt orvost hívni.

A nagylányok úgy futkostak föl s alá, úgy sugdostak, mint akkor, amikor Endre született. Csak akkor a mama feküdt, és volt ott még egy idegen asszony, nagy, fehér kötényben, és mosdótálban hordták be a vizet abba a szobába, amelyikben mama feküdt.

Most is hozott Mari, mosdótálban, borogatta a hasamat és kiabált.

– Ugyan, hagyják már békén ezt a szegény kislányt, mit óbégatnak fölötte, mintha meghalt volna. Fenének kell ide orvos. Ne sírjon, gyöngyvirágom, ne sírjon, csillagszeműm, ne törődjön senkivel a világon, igya meg szépen ezt a pohár meleg tejet.

Papa félrelökte Marit, és azt kiabálta, hogy engem is agyonüt.

– Hozzá ne nyúljanak – sikított Mari. – Hát tehet arról ez az ártatlan gyermek? – kituszkolta papát és mamát a szobából. – Maguk urak mindennek olyan nagy feneket kerítenek – mondta nekem. – Maga is, ne essen mindjárt kétségbe. Na, ne picsogjon. Elég legyen a sírásból.

Nekem csípett és égett a bőröm mindenütt, és forró volt az egész testem. Jobbra-balra vetettem magam. Nem akartam meginni a tejet.

Mari cseléd. Ki a főbb, cseléd vagy úr? Én inkább cseléd leszek, inkább a Marié leszek, mint papáé meg mamáé. Megiszom a tejet, mert Mari kínálja, de kihányom.

Mari felrántja az ingem. Mellem, hasam telis-teli van piros folttal.

– Na, még csak ez hiányzott. – Mari megijed, rám dobja a nagy dunyhát. – Csak jó melegen maradjon, ki ne takarózzon – mondja, szalad mamáért.

– Na, még csak ez hiányzott – mondja mama is. Kezét csapdossa. Sarlach. Borzasztó, borzasztó. Dóra szaladjon azonnal Thegzéért.

Thegze az az orvos. Kicsi bácsi, nagy a hasa és nagy a kalapja. Olyan apró léptekkel tipeg a nagy kalapja alatt, mintha a két lába egymáshoz volna kötve, vagy mintha egy nagy csiperkegomba lassan megindulna az erdőben.

Mindent csak úgy hallok, mint a darázszümmögést. A combom olyan nagy és vastag, mint az egész ház, a kezem meg olyan pici, hogy nem találom. Papa már nem haragszik. Meg van ijedve. Mama is. – Úgy kellett, káposztába hús kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett.

Mama éjjel is felöltözve ül az ágyam mellett. Papa mosolyog, ha bejön.

– Na, jobban vagy már? – kérdezi. Mindig csak ezt. – Na, jobban vagy már? – és mindig tesz le pénzt a dunyhámra. Húszkrajcárost és ezüstforintost is. Már olyan nehéz a cserépdisznó, amibe rakom, hogy alig bírom fogni.

– Jobban van, nagyságos úr, sokkal jobban – felel helyettem Mari. Ő az ágyam végihez támaszkodva áll.

Egy délelőtt azt mondja Mari.

– Szépen nézünk ki, Gyula megkapta magától a sarlachot. Még csak ez hiányzott nekünk.

Úgy beszél, mintha mi az ő gyerekei volnánk.

Gyulát fertőtlenítőkocsi viszi Pestre, a Vöröskereszt kórházba, nehogy még a többi gyerek is megkapja a fertőzést.

Zuhog az őszi eső, deszkákat, téglákat fektetnek a nagy sáron keresztül, azokon járunk át az udvaron, végig a nyári konyhába, melegedni. Nagyot nőttem az ágyban, de a lábam még remeg a gyöngeségtől. Mari a fejemet is bebugyolálja puha, piros berlinerkendőbe. A szobákat kimeszelték, befújtak mindent büdös karbolvízzel.

Az iskolák megkezdődtek. A nagyobbak már régóta vonaton járnak be, reggel korán mennek, a félhármassal vissza. Papa csak az esti vonattal jön meg, a félnyolcassal. Mari fél tizenkettőre megfőzi az ebédet, s ő is vonatra ül, viszi be papa ebédjét, finoman elkészítve, s a félhármassal már ő is megint itthon van. Papának külön kell főzni, mert gyönge a gyomra is.

Megyünk haza Pestre. Két nagy stráfkocsi jön, András meg Miska kocsisokkal, felrakják a ládákat, a sok ruhaneművel, zsákokba a télire való lisztet, krumplit, lepedőkbe kötve az ágyneműt. Mari felül András mellé a bakra. Szeretnék mellé ülni, de nem engedik. A stráfkocsin a lovak, András és Miska kocsisok meg a Mari között jó volna lenni. Bátran elmennék velük akárhová, nem félnék, pedig más szegény embertől félek.

Gyulát hazahozták a Vöröskeresztből. Vesebaja van és szívbaja. Mindennap forró fürdőbe ültetik, a kádat leborítják lepedővel, s a lepedőn akkora lyukat vágtak, hogy kiférjen rajta a feje.

– Gyógyíthatatlan – mondja Mari.

Én azt gondolom, „gyógyíthatatlan" azt jelenti, hogy örökké, mindennap forró fürdőben kell ülnie, amit letakarnak lepedővel, s csak a fejét dughatja ki egy lyukon keresztül, de egy délután, amikor már megittam az uzsonnakávémat, s éppen beleharaptam a kifli csúcsába, egyszerre furcsa, hideg kiabálás kezdődött nálunk és nagy futkosás.

– Meghalt, meghalt – kiabálták összevissza hangon.

Nem bírtam lenyelni a kifli csúcsát, fuldokolni kezdtem és köhögni, amikor lenyeltem, és láttam, hogy mindenki sír, én is sírva fakadtam, és mindenkihez odamentem és mondtam, ne sírjanak, hiszen látják, én se sírok. Erre még jobban elkezdtek sírni, papa is, mama is, Mari is és az összes gyerekek és én is.

Azóta Gyulát mindnyájan úgy mondjuk, „Szegény Gyula". Én nem sorolom többé a nevét, így mondom: Dóra, Margit, Erzsi, Arany, Jenő, Ilka, Károly, Vilma, Endre. Kihagyom, de amikor Margit után érek, eszembe jut, csak nyelek, és nem mondom.

A tükröket letakarták lepedővel, a nagy, földig érő tükröt is. Gyulát is letakarták lepedővel.

Mari bevezetett, hogy nézzem meg és búcsúzzak el tőle, föltakarta az arcát, de én nagyon féltem, nem láttam semmit.

Mindenki elment hazulról temetésre, csak papa maradt otthon, meg mi, kicsik. Mama fekete csipkekendőt kötött a fejére. Nem szeretem, ha mama kendőt köt a fejére, félek, olyan, mintha szegény asszony lenne, batyut kötnének a hátára, és elmenne szolgálni.

Papa ruhástól fekszik az ágyon, nézi a plafont, nagyon köhög. Rázkódik a teste, olyan sovány, mintha csak ruha feküdne az ágyon.

Én félek, ha Mari nincs itthon.

Mama azt mondja, én hoztam a járványt a házba. Akkor hát én