Játék a halállal

E. A. RODRIGUEZ

(BARSI ÖDÖN)

JÁTÉK

A HALÁLLAL

Egy történet

Kempelen Farkas életéből

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-812-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

I.

A király és a költő

Alkonyodott… Sans-Souci parkjában két férfi sétált. Mindketten Európa nevezetességei közé tartoztak: a fiatalabbik a legjobb úton volt ahhoz, hogy kiérdemelje a történetíróktól a „nagy" jelzőt, míg az idősebbik, ráncos, pergamenarcú férfi, a közmondások gall szellemességét képviselte a porosz királyi udvarban.

Frigyes király, akinek hírnevét máris számtalan győztes csata igazolta, mosolyogva fordult társához:

– Mit gondol, monsieur Voltaire, nem muzsikusnak, vagy költőnek kellett volna inkább születnem?

A sárga arcú, fekete ruhás ember hirtelen megállt, ezüstnyelű botja hangosan koppant a szökőkúthoz vezető sima kőlapok egyikén.

– Nehéz kérdés, Felség… Nagyon nehéz… Igazán nem is tudom, hogy mit válaszoljak?… Felséged egyformán kitűnő költő és muzsikus. A múltkor abban a szerencsében részesültem, hogy meghallgathattam Felséged fuvolajátékát, és nem találok jelzőket, hogy kellően dicsérjem azt a készséget és ügyességet, ahogy a hangszert megszólaltatta. Ami pedig a verseit illeti, hát azok között is van néhány egészen kiváló…

– Ennek igazán örülök – vágott közbe a király, és kék szemében csúfondáros fény jelent meg. – Az udvarhölgyek ugyanis azt híresztelték, hogy ön kinevette a verseimet.

– Én, Felség? – kérdezte Voltaire jól színlelt felháborodással. – Menten csapjon agyon a villám, ha ez igaz!

A király felnézett a felhőtlen, tiszta égboltra, mely úgy borult a park fölé, mint egy óriási, kék üvegbúra és finoman elmosolyodott.

– Nincs mitől tartania, monsieur Voltaire.

– Hogy érti ezt, Felséged?

– Egy pillanatra sem kételkedem az ön igazmondásában – válaszolta a király és elővette remekbekészült burnótszelencéjét. – A mai nap emlékére önnek adom.

Voltaire a legszívesebben a pompás ezüst holmi után kapott volna, de a tisztesség kedvéért még kérette magát:

– A világért sem fosztanám meg Felségedet kedvenc szelencéjétől.

– Igazán sajnálom – sóhajtotta a király, és újra a zsebébe csúsztatta a csillogó dobozt. – Már azt gondoltam, hogy örömet szerezhetek vele.

– Ha Felséged valóban úgy gondolja…

– Beszéljünk másról! – vágta el a király a készülő mondatot. – Mit hallott, monsieur, újabban a sakkozó gépről?… Valóban létezik ilyen masina?

Voltaire reszketett a felindulástól. Még mindig a remek szelencére gondolt, mégis szívélyes mosolyt erőltetett sovány arcára.

– Éppen tegnap beszéltem valakivel, aki látta a csodálatos masinát.

– Hol?

– Pozsonyban.

Frigyes arca elborult. Jól emlékezett még azokra a hírekre, melyeket a magyar koronázó városból kapott valamikor, ahol a magyarság egy szívvel és lélekkel Mária Terézia trónja köré csoportosult. – Vitam et sangvinem – mormolta, és egy pillanatra felrémlett előtte a csodálatos asszony, aki annyi vesztett csata után is makacsul újra kezdte a háborút.

– Hm… Tehát Pozsonyban… és ki találta fel a masinát?

– Egy magyar ember – válaszolta Voltaire. – Kempelen Farkasnak hívják, és állítólag gazdag ember.

– Gazdag feltaláló, az valóban ritkaság – mormogta a király. – Mondjon el mindent a masináról, amit csak tud, kedves Voltaire.

A sovány férfi vállát vonogatta. Csúnya, fekete hollóhoz hasonlított ebben a pillanatban.

– Végeredményben nem sokat tudok, Felség. A csodálatos masina egy török figurát ábrázol, amint a sakktábla fölé hajlik. Ha a feltaláló megindítja a gépezetet, akkor a figura megmozdul és tologatni kezdi a figurákat a sakktáblán.

– Érdekes lehet…

– Több annál – mondta Voltaire élénken. – Úgy tudom, Mária Terézia szeretné megvásárolni a sakkozó masinát. Sőt, ha a híresztelések igazak, akkor a cárnő is szemet vetett monsieur Kempelen találmányára.

Voltaire jól számított, és elégtétellel látta, hogy a király bosszúsan összeráncolja szemöldökét.

– Csalódni fognak a tiszteletreméltó hölgyek. Mit szólna hozzá, monsieur, ha megszerezném a masinát?

– Gratulálnék, Felség – válaszolta az író –, és évek múlva elővenném a pompás burnótszelencémet, amit Felséged a mai nap emlékére adományozott nekem, és így szólnék: én hívtam fel a király figyelmét a sakkozó törökre, mint századunk egyik legérdekesebb találmányára.

A király elmosolyodott és másodszor is elővette a szelencét.

– Megfogadtam, hogy olyan emberé lesz, aki sohasem hazudik. Ezért gondoltam önre, monsieur Voltaire.

A híres író elpirult.

– Felséged megszégyenít a jóságával. Drága emlékem lesz a szelence, amíg élek.

Voltaire gyorsan eltüntette a csillogó tárgyat bő, fekete ruhájában, és közben számítgatni kezdte, hogy mit kaphat érte az udvari ékszerésztől, akinek már nem egy drága holmit eladott.

A király megállt a szökőkút előtt és sokáig gyönyörködött a fehéren porzó vízben. A kút peremén tritonok ágaskodtak, és a középen szirénektől körülvéve, a szigonyos Neptun bronztestén gyöngyöztek a magasból visszahulló vízcseppek.

– Szép szökőkút – szólalt meg Voltaire gonosz mosollyal. – De Schönbrunnban még szebbek vannak.

A király kék szeme egyszerre hideg lett, minden jóság eltűnt az arcáról.

– Ki mondta ezt önnek?

– Hallottam, Felség… A világ minden tájáról kapok híreket. Az egész egyébként azért jutott eszembe, mert a schönbrunni szökőkutakat ugyanaz az ember készítette, aki a sakkmasinát.

– Kempelen – mondta a király, akinek kitűnő memóriája volt.

Voltaire bólintott.

– Úgy van, Felség… Ezért gondolom, hogy beszélni kellene azzal az emberrel.

– A találmányát mindenesetre megszerzem – határozott gyorsan a király. – Beszélni fogok Racknitz báróval… igen… még ma beszélek vele.

*

A sans-souci kastély felett kigyúltak a hidegfényű csillagok. A király egy kottaállvány előtt állt és fuvolázott. Parókája fehéren derengett a félhomályban. Fejét kissé féloldalra hajtotta, mintha hallgatózna. Talán feleletet várt a sötét parkból a lágy hangokra, melyeket az elefántcsont furulyából csalt ki.

Kopogtattak… A király bosszúsan tekintett az ajtóra, de arca felderült, amikor Racknitz báró jelent meg a küszöbön.

A báró sovány, mozgékony arcú ember volt. A fehér paróka jól illett barna arcbőréhez. Vékony szája erélyről és kegyetlenségről tanúskodott, ideges orrcimpái állandóan remegtek, és barna szemében volt valami, ami a kopók nézésére emlékeztetett.

Frigyes elégedetten mérte végig vendégét.

– Már vártam, báró úr, foglaljon helyet!

Racknitz leült az egyik magas támlájú székre és tekintetét a királyra szögezte. Frigyes állva maradt és könnyedén az ablakpárkányra támaszkodott. Az ablakon át a sötét parkba lehetett látni. A csöndben csak a szökőkút vízének halk csobogása hallatszott.

– Ön a jövő héten Bécsbe készült, báró úr?

– Igen, Felség…

– Az a kívánságom, hogy már holnap induljon!

– Parancsára, Felség – mondta Racknitz nyugodtan, és a világért sem árulta volna el kíváncsiságát.

A király arcéle fehéren rajzolódott ki az ablak sötét foltja előtt.

– Igen, Bécsbe kell utaznia… esetleg Budára… Véletlenül nem ismeri, báró úr, Kempelen Farkast?

– Néhányszor láttam a bécsi udvarban, de nem beszéltem vele. Híres feltaláló, annyit tudok,

Frigyes járkálni kezdett. Hosszan megnyúlt árnyéka sötéten kúszott utána a csillogó mozaikpadlón. A sima kőlapok úgy tükrözték vissza az embereket és a tárgyakat, mint a mozdulatlan tó vize a fákat és bokrokat.

A király hirtelen megállt Racknitz előtt.

– Sakkozni szeretnék.

– Parancsoljon velem, Felség – emelkedett fel helyéről a báró.

A király türelmetlenül legyintett.

– Nem önnel! Kempelen Farkas sakkgépével szeretnék mérkőzni.

– Értem. Átadom Kempelen Farkasnak Felséged meghívását.

– Nem. Nekem csak a gép kell!

Racknitz sóhajtott.

– Attól tartok, nem lesz olcsó mulatság.

– A pénz nem számít. A masinára szükségem van.

– Ahogy parancsolja, Felséged, de mit csináljak, ha a feltaláló nem akarja eladni a masinát?

– Ezt önre bízom, báró úr… Mindenesetre nagyon szeretném a gépet a potsdami kastélyban látni.

– Én mindent el fogok követni, ami emberileg lehetséges – mondta Racknitz.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – jegyezte meg a király, és újból járkálni kezdett. – Úgy tudom, két uralkodónő is szemet vetett a sakkmasinára, és így kétszeresen örülnék, ha sikerülne megszereznie előlük a gépet.

– Felséged engedelmével azonnal indulok.

A király elégedetten bólintott:

– Így gondoltam én is.

Racknitz meghajolt, azután gyors léptekkel elhagyta a termet. A király újra szájához emelte a fuvolát és játszani kezdett…

*

– Végtelenül sajnálom, vicomte úr, de nem fogadhatom el szíves meghívását – mondta Voltaire a késői látogatónak. – A király holnap este verseket akar felolvasni nekem. Nem sérthetem meg.

– Biztosan gyönyörű versek – jegyezte meg a másik.

– Gyönyörűek? – nevetett Voltaire. – Szörnyűek… egyszerűen elviselhetetlenek. Mon Dieu, ha egy iskolás fiú ilyeneket írna, nem szólnék semmit… de egy király?… Frigyes lángeszű hadvezér, nagy államférfi, kitűnő diplomata, de igen rossz költő. Ezt egyébként neki is megmondtam a szemébe… Nem csináltam titkot véleményemből… Mert én és az igazság egyek vagyunk. Nem parancsol egy kis burnótot?

A vicomte kezébe vette a szelencét és kíváncsin nézegette az aranyba vésett cikornyákat.

– Pompás darab… A királytól kapta, monsieur Voltaire?

– Tőle – válaszolta az író. – Sohasem gondoltam arra, hogy eladjam, de most éppen pénzzavarban vagyok.

– Kétszáz aranyat adnék érte – jegyezte meg a látogató.

– A testvéremnek nem adnám oda ennyiért – sóhajtotta az író –, de önnek odaadom. Holnap eljövök a pénzért. Otthon találom?

A vicomte válasz helyett hatalmasat tüsszentett, mert a burnót enyhén csípni kezdte az orrát.

II.

A varázsló

Rongyos szélű felhők takarták el a holdat. Egyik-másik olyan volt, mint egy durva, szabálytalan férfiarc… Vad szél fütyült keresztül-kasul a kert bokrai között és megzörgette a domboldalon álló fehér ház ablakait.

Kempelen Farkas az ablakhoz lépett és homlokát a hideg üvegre szorította. Az ablak visszatükrözte férfias vonásait. Barna haja sötét hullámokban ölelte körül magas és sápadt homlokát. Aki egyszer látta az arcát, aligha felejtette el. Nem mindennapi ember volt, és ez meglátszott a mozdulatain is. Hercegnek is születhetett volna, vagy akár uralkodónak.

Halkan kopogtattak. Kempelen gyorsan az ajtó felé fordult. Magas, karcsú nő állt a küszöbön. Szőke hajához és kék szeméhez jól illett a sötét ruha.

– Jelizaveta – mondta a házigazda és férfias hangja kissé ellágyult. – Mi jót hoztál?

– Sajnos, rossz híreket mondhatok.

– Mi történt?

– A fivérem… Elfogató parancsot adtak ki ellene Bécsben.

– Még szerencse, hogy Lisznitczky nincs a császárvárosban – jegyezte meg Kempelen.

– De a közelében van.

– Hogyan? – kérdezte a házigazda felindultan. – Időben átléphette volna a határt és most már biztonságban lehetne. Elvesztette teljesen az eszét, hogy Ausztriában maradt?

– A fivérem mindenáron vissza akar menni Bécsbe. Fontos dolga van ott.

– Úgy?… És megint én húzzam ki a csávából?… Hát nem! Ebből elég volt!

A lány összekulcsolta fehér ujjait, kék szeme ijedten rebbent, amint tekintetét a férfire emelte.

– Csak most az egyszer ne hagyja cserben. A fivérem elveszett, ha elfogják.

– Megint konspirál?

– Egy levél van nála. Fontos dokumentum, amely sok magyar vesztét okozhatja, ha avatatlan kézbe kerül. Többet nem mondhatok.

– Pedig tudnom kell, hogy miről van szó – emelte fel hangját a férfi.

Jelizaveta a sírással küzdött.

– Ne kívánja, hogy eláruljam a bátyámat. Szóbeli üzenetet küldött egy megbízható emberrel. A kérdéses leveleket azonban nem merte elküldeni vele… Mint kiderült, jogosan élt a gyanúperrel, mert a határon mindenkit megmotoztak.

– A levelet alighanem bécsi magyarok írták – mormogta Kempelen, majd hirtelen felkapta fejét és tekintetével a lány pillantását kereste. – Hol van most a bátyja?

– Bécs közelében a Blaue-Kriegel vendégfogadóban. Nem mer kimozdulni onnan, mert a titkosrendőrök a sarkában vannak.

Kempelen nagy léptekkel mérte végig a szobát, meg-megállt az ablaknál és hosszú ujjaival idegesen dobolt az üvegen.

– Ez az utolsó eset, hogy segítek rajta – mondta végül.

A lány arca felderült.

– Tudtam, hogy segíteni fog.

– De utoljára, ezt nem győzöm eléggé hangoztatni – mondta Kempelen komolyan. – A jövő héten Bécsbe készülök, akkor majd szerét ejtem, hogy Lisznitczkyt magammal vigyem.

– Ezt a hírt feltétlenül közölni fogom a bátyámmal – mondta Jelizaveta felvillanyozva.

– Hogyan? – kérdezte Kempelen megdöbbenve. – Nem is tudtam, hogy Ausztriába készül?

– Holnap megyek a postakocsival… A leveleket magam akarom elhozni a bátyámtól. Őt magát azonban nem merem a kocsimba ültetni.

– Lisznitczkyt vállaltam – vágott közbe Kempelen. – Tíz napon belül Bécsben lesz, ezt megígérem.

– Milyen jó maga – suttogta