Boszorkányok könyve

PIVÁRCSI ISTVÁN

BOSZORKÁNYOK

KÖNYVE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-224-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pivárcsi István

ELSŐ RÉSZ

BOSZORKÁNY­HIEDELMEK

A BOSZORKÁNYSÁG KIALAKULÁSA

Régóta foglalkoztatja az embereket az a kérdéskör, hogy valóban léteznek-e boszorkányok, és ha igen, akkor milyen tulajdonságaik vannak, illetve miként lehet őket felismerni. A kíváncsiság irántuk leginkább azzal magyarázható, hogy a boszorkányság nagy talányt jelentett mindazok számára, akik valamilyen kézzelfogható magyarázatot kerestek rá. A boszorkányok ugyanis azok közé a misztikus lények közé tartoznak, akiknek a létezésébe vetett hit szinte az egész világon elterjedt. Ennek bizonyítékaként máig számtalan legenda, mese és babona él velük kapcsolatban. Sokan vannak olyanok, akik az emberi hiedelemvilág más misztikus lényeivel, így például az ördögökkel, a manókkal, koboldokkal, farkasemberekkel és vámpírokkal hozzák szoros összefüggésbe őket, míg mások a sámánokhoz és a táltosokhoz hasonlóan egy valódi tudás birtokában lévő, különféle mágiákban jártas és gyógyításra is képes emberekként tekintenek rájuk.

A magyar nyelvben használt boszorkány szó a török eredetű basyrkan kifejezésből származik. Valószínűleg a csuvas nép körében elterjedt alakváltozata, a busturgan került át eredetileg a magyar szókészletbe, és a nyelvfejlődés során ebből alakulhatott ki a boszorkány elnevezés. Maga a kifejezés elég összetett jelentéstartalmat hordoz. A kifejezés török eredetije lidércet jelent, a csuvasoknál viszont már ennél az általános fogalomnál több jelentéstartalmat hordozott. Náluk ugyanis már olyan lényt – például házi manót, koboldot – jelölt, aki a természetfeletti erőkkel kapcsolatra lépve ártó szándékkal az alvó emberek mellkasára telepszik és megnyomja, azaz fullasztja, fojtogatja őket. Maga a bosz, basz szó nyom, megnyom jelentéssel bír a török nyelvben. Az eredeti hiedelmek szerint tehát a boszorkány olyan ártó szándékú lény, aki rendszerint éjfélkor felkeresvén alvó áldozatát a mellkasára telepszik, majd kínozza, nyomorgatja. A később általánossá vált felfogás szerint a boszorkány olyan interperszonális lény, aki emberi személy, de természetfölötti hatalommal rendelkezik. A boszorkányságot ennek a felfogásnak az alapján a mágiával kapcsolatos foglalkozás egyik jellegzetes formájaként kezdték el számon tartani. Maga a mágia, varázslás azon a felfogáson alapul, hogy a természeti erők valamilyen módon befolyásolhatók. Bár maga a mágia nem vallás, mégis csaknem minden formája hordoz kultikus, vallási tartalmakat.

A boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmek és elképzelések egészen az ókori mitológiákig nyúlnak vissza. A hindu mitológia Káli istennője, a görög Hekaté és Kirké, a görög-római mítoszok alvilági, vérivó nőnemű démonai, az embereket felfaló Lámiák mind a középkori boszorkányhit előképeinek tekinthetők. Ezeknek az előképeknek köszönhetően vált a lamie és a lemures szó később például a francia nyelvben a boszorkányság szinonimájává, és ezekből eredeztethető a sorlier, vagyis megvetés szavuk is. Ugyancsak az antikvitás mitológiáira vezethető vissza hechicera kifejezés, ami általánosságban megvetést jelent. A ménetek homályos eredetű Hexe szava már a pogány papok és papnők, varázslók és boszorkányok földi lakhelyeit jelöli. A Római Birodalom bukását követő első évszázadokban a túlvilági erőket még nem tekintették igazán komolyan fenyegető veszélynek a keresztények. Ebben a korban az úgynevezett ördögűzők a megfelelő rituáléikkal még távol tudták tartani az emberektől a sátánt és annak gonosz démonait. A kereszténységnek ezekben az évszázadaiban még főként az ősi pogány hitvilág képviselőit, a sámánokat, táltosokat, javasokat, tudókat és látókat tekintették boszorkányoknak, vagy más néven szépasszonyoknak. A népi hiedelemkörben ez úgy jelent meg, hogy a boszorkányok a sámánok fejdíszeit – tollat, szarvat vagy agancsot –, vagy ezekhez hasonló képződményeket viselnek a fejükön. Ekkortájt a boszorkánysággal kapcsolatban még az a kettősség állt fenn, hogy természetfeletti képességeit egyaránt képesek a jó és a rossz szolgálatába állítani, így megkülönböztettek jó – segítő, javas és gyógyító –, illetve gonosz – ártó, megrontó és pusztító – boszorkányokat. A boszorkányság iránt eleinte elég elnézőek voltak, ezáltal a velük szembeni fellépések, büntetések is nagyon enyhének számítottak a későbbi évszázadokhoz képest.

A boszorkánysággal kapcsolatos egyértelműen negatív tartalmak csak a XI. századtól kezdve alakultak ki, amikor a katolikus egyház szemében a Gonosz egyre nagyobbá és hatalmasabbá nőtt, ezáltal pedig egyre inkább Isten egyenrangú ellenfelévé kezdett el válni. Az éhínségekben, a mind nagyobb társadalmi különbségekben, az egyre többször kibontakozó járványokban tehát a Sátán művét vélték felfedezni. Azét a Sátánét, aki ekkoriban már bizonyos emberek és közösségek szemében a természetes szabadság, illetve a fennálló feudális renddel szembeni ellenállás jelképévé is növekedett. Emiatt a kialakult társadalmi viszonyokkal szembeni ellenállás szinte minden formáját ekkortól már mint a sátán művét üldözték, és ennek megfelelően kegyetlenül meg is torolták. Szinte minden másság gyanússá vált, így azok a főként leányokhoz, asszonyokhoz köthető vajákos eljárások, népi varázslások is, amelyek eredetileg csak a mindennapok összejövetelei közé tartoztak. E gyanakvás következtében alakult ki a boszorkányok súlyosan ártó hatalmába vetett hit, amely rövid idő alatt olyan erőssé vált, hogy az egyház hivatalosan is üldözni kezdte, és boszorkányperek sokaságával félemlítette meg a falusi lakosság mindennapjait.

A boszorkányok a középkori felfogásban az ördög szeretői lettek, akiknek testükbe az ördög érzéketlen és vértelen bélyeget sütött, miáltal végleg a gonosz hatalmába kerültek. A boszorkányok az ördögökkel és más démonikus lényekkel kötött szövetségük révén jutottak tehát természetfeletti képességeikhez, amelyek révén mindenféle gonosz varázslásra és bűbájosságra képessé váltak. A középkor világképe a boszorkányságot a bűnös, tévelygésnek minősített szexualitással, így például a vérfertőzéssel, fajtalansággal vagy szodómiával is társította. Ennek megfelelően a boszorkány főként a női nem destruktív, romboló oldalát testesítette meg, és ezért számos fallikus szimbólumot kapcsoltak hozzá. Mindebből fakadóan a népi hiedelemvilág a boszorkányokat elsősorban nőként, hol csábító szépségként, hol pedig ronda, vén öregasszonyként jelenítette meg. A boszorkányok természetfeletti képességeinek egyik legmeghatározóbb tulajdonságaként azt az alakváltozási képességet tartották számon, amelynek során a legkülönbözőbb természeti formában – állati vagy más ember bőrébe bújva, esetleg a gonosz szellemi erőket megtestesítve – egyszerre több helyen is képesnek tartották őket jelen lenni. A legendák és mesék boszorkányhőseiről az alakváltozási képességük és az ördögökkel való nemi kapcsolatuk alapján alakították ki azokat a történeteket, amelyekben a boszorkányok a sárkányok anyjaiként, az ördög öreganyjaiként vagy éppen vasorrú bábákként jelentek meg. Mivel a boszorkányokat a mindennapi emberek között elvegyülő, küllemre felismerhetetlen lényeknek tartották, ezért leleplezésüket csak alakváltozás, vagy rontási tevékenységük közben tartották lehetségesnek. A néphit a mágikus erővel rendelkező boszorkányokkal szembeni védekezésként rontás elhárítását célzó eljárásokat alakított ki. A boszorkányok rontását volt hivatva megakadályozni többek között a bejárati ajtóra szögezett lópatkó, a küszöb alá elásott béka, az udvaron varázskörben szétszórt magok, vagy az ajtófélfára kiszögezett piros színű posztódarabkák.

A SÁTÁN MARKÁBAN

A boszorkányokkal szemben hangoztatott egyik leggyakoribb középkori vád az ördögökkel és más démonikus lényekkel való szövetségkötés, illetve nemi kapcsolattartás volt. Ezért érdemes megnéznünk azt, hogy e korszak embere milyen természetfeletti képességekkel rendelkező lényeket tartott számon. A középkornak a kereszténységből táplálkozó népi hiedelemvilága a szörnyeket nagyjából három nagy csoportra osztotta. Az első csoportot az eleve túlvilági és testetlen lények alkották, a másodikat a túlvilágról a földi életbe testi valójukban is átjárni képes átmeneti alakok jelentették, míg végül a harmadik csoportba az olyan evilági szörnyek tartoztak, amelyek emberi alakváltozásból jöttek létre. Ez utóbbiak közé sorolták a boszorkányokat is. A félelmetes, természetfeletti erőkben, lényekben való hit nagyon gazdag és kiterjedt hagyományokra épült, amelyeknek a gyökerei egészen az ókori egyiptomi mitológiáig, illetve az ókori görögök irodalmáig nyúlt vissza.

Maga a démon szó a görög daimon kifejezésből eredeztethető, és valamilyen szellemi erőt, illetve természetfölötti lényt értettek alatta. A korai mitológiákban a démonok még leginkább olyan anyagtalan és túlvilági létformát testesítettek meg, amelyek képesek voltak befolyásolni az emberek jellemét, ezen keresztül az egész viselkedését. Az emberi természet jó vagy rosszirányba fordulása alapján egyaránt ismertek jó és rossz démonokat, vagyis szellemi erőket. A későbbiekben azonban a démon kifejezéshez egyre több negatív tartalom kezdett társulni, és emiatt már néhány évszázad elteltével egyértelműen a gonosz, vagy rosszindulatú szellemek megnevezésére kezdték el használni. Így váltak tehát a képzelet világában a démonok olyan lényekké, amelyek az emberekre bajt, nyomorúságot és szerencsétlenséget hoznak. A démonoknak tulajdonított magasabb szellemi erőt képesnek tartották arra, hogy bizonyos embereket a saját hatásuk, hatalmuk alá vonjanak, és ezzel a maguk szolgálatukba állítsák őket, aminek a következtében azután ők is gonoszakká és kegyetlenekké válnak.

Mivel a démonokat eredetileg szellemi erőként fogták fel, ezért kezdetben fizikai tulajdonságokat egyáltalán nem tulajdonítottak nekik, vagyis testetlenek voltak. Ez a testetlenség azonban nem jelentette a hiedelemvilág szerint azt, hogy az emberek valamilyen formában ne tudták volna érzékelni őket. Már a legkorábbi mítoszok, legendák és mesék világában is a démonok megjelenését különböző hang és fényhatások kísérték, esetleg erős szél, vagy ijesztő árnyak és körvonalak. Ezek az árnyak és körvonalak az idők során egyre határozottabb formákat kezdtek el magukra ölteni az emberek képzeletében, így a démonok egy része már fizikai, anyagi formában is képessé vált megjelenni. Ez a testiség például megvalósulhatott oly módon, hogy a démon más testébe bújt bele, vagyis elbirtokolta valamely természeti lénynek – állatoknak, embereknek, időjárási és más természeti folyamatoknak illetve jelenségeknek – a testét vagy fizikai állapotát. Ezt oly módon is megtehette, hogy saját testet teremtett magának, így jelentek, jelenhettek meg a földi létben a különböző szörnyalakok, illetve szörnyszülöttek.

A zsidó vallás volt az első, amelyik a démonokat már egyértelműen a gonosz erők közé sorolta, és olyan hatásokat tulajdonított nekik, amelyeknek célja főként abban állt, hogy az embereket eltántorítsa a hitüktől, illetve az Istennel kötött szövetségüktől. A démonoktól való rettegés és együttes fellépés egyfajta közösségmegtartó erőt is jelentett körükben. A zsidók az embereket megnyomorító, az életüket megkeserítő démonokat hatásuk szerint különféle nevekkel illették. Sátánnak nevezték el a vallással szembeszegülő erőt, Belialnak a különböző perverziók, illetve a sötétség és megsemmisülés szellemét, valamint Mastemának a gyűlölködés és ellenségeskedés szellemét. Mindhárom gonosz fődémon képes volt az embereket megtéveszteni, például alakváltozással, megrontó varázslással, vagyis boszorkánysággal. A keresztény vallás a zsidó hagyományokra építve a démonokban már olyan a bűnbeesésük miatt elbukott angyalokat látott, akik hallatlan intelligenciájukkal képesek kifejteni az ártó tevékenységüket. A középkor folyamán a démonokat egyre inkább a hét főbűnnel kezdték el azonosítani, és egy bonyolultan hierarchikus rendszert állítottak fel róluk. A reformáció, vagyis a XVII. század korára a következő tipizálás alakult ki velük kapcsolatban: Lucifert a büszkeséggel, Mammont a fösvénységgel, Azmodeust a bujasággal, Sátánt a haraggal, Belzebubot a mohósággal, Leviathánt az irigységgel, míg végül Belfegort a restséggel azonosították.

A középkorban az európai a népi hiedelmek, legendák és mesék körében is általánossá vált a démonokba, illetve azok ártó és pusztító erejébe vetett hit, amelyeken mindenféle mágiával igyekeztek úrrá lenni. Különösen nagy szerepe lett ebben a szómágiának, vagyis a különböző mágikus szövegeknek, ráolvasásoknak, imáknak és fohászoknak, amelyektől azt remélték, hogy így távol tudják tartani maguktól a gonosz erőket. A szómágiát azonban ártó szándékkal is használni lehetett, hiszen a különböző átkok szórásával az emberek a különböző gonosz erőket igyekeztek ráhozni ellenfelükre. A boszorkányok egyik legfőbb erősségének éppen a szómágiát, az átokhozó tevékenységet tartották, ezért minden olyan leányt vagy asszonyt a boszorkányság gyanújába kevertek ekkoriban, aki valamilyen okból magából kikelve káromkodott. A néphit szerint a démonok szabadon járkálnak át a földi élet és a túlvilág között. Sok olyan történet is született, amelyek szerint, ha valakinek nyitva felejtik a koporsóját, és azon átugrik egy fekete macska, vagy átrepül felette egy denevér, esetleg egy bagoly, akkor ezekbe az állatokba beleköltözik a gonosz. Ezért tartották bizonyos vidékeken, főként Kelet-Európában a fekete macskákat, a denevéreket és a baglyokat a démonok rejtekhelyeinek. Nem volt szabad tehát a koporsókat még véletlenül sem fedetlenül hagyni, mert akkor a gonosz, az ördög ezeknek az állatoknak a képében rögtön megjelent.

A görög nyelvben Diabulosznak nevezett Sátán jelentéstartalmát általában ellentmondó, szembeszegülő értelemben szokták használni. A satan kifejezés héber eredetije viszont még „az ellenség" jelentést hordozta magában. A Jób könyvének bevezetőjében megjelenő Sátán még az Isten fia volt, és az ő engedelmével kísérthette meg az embereket, mert az Úr így akarta próbára tenni az általa teremtett emberi lények jámborságát. Az Ószövetség későbbi fejezeteiben viszont a Sátán már úgy jelent meg, mint az isteni harag megtestesítője. Ezt követően több fejezetből egyszerűen eltűnik a Sátán lakja, majd a Krisztus megjelenését megelőző Énok könyvében az a legenda fogalmazódik meg vele kapcsolatban, hogy a Sátán, miként az ördögök is, olyan angyalok, akik a büszkeségük, Istennel szembeni rátartiságuk miatt buktak el. Itt a Sátán már az ördögök királyaként jelenik meg, és az ő vezetésével ezek az ördögök bálványimádásra csábítják az embereket – ezek közé tartoznak azok a földi asszonyok is, akik nemi kapcsolatra lépve az ördögökkel boszorkányokká változnak –, aminek következtében azután újabb és újabb démonokat nemzenek, és végül az örök kárhozatra jutnak.

Végeredményben elmondható tehát, hogy a Sátán olyan ördögi teremtménynek tekinthető, aki az ősi mítoszok világfelfogásában a jó és rossz küzdelmében a sötét és pusztító erőket testesíti meg. Ebből fakadóan a kereszténység hite szerint a Sátán nem más, mint egy olyan, az isteni jóval szembeszegülő gonosz teremtmény, ami képes az emberek megrontására, vagy éppen elpusztítására, mégpedig azért, mert az embereknél magasabb rendű intelligenciával rendelkezik. A gonoszt megtestesítő Sátán ugyanakkor mégsem mindenható, hiszen mégiscsak az Isten engedte meg számára, hogy kísértéssel az embereket bűnbe vigye, akik azonban Isten kegyelmében bízva, ha akarnak, képesek lehetnek ellenállni neki. Azok pedig, akik képesek a Bibliában elég gyakran őskígyónak, a halál angyalának vagy a hazugság atyjának nevezett Sátán hatalmával szembeszegülni, azok a hit szerint erényesebbekké és boldogabbakká válnak.

A Sátán alakja az Újszövetségben Jézussal szemben, az antikrisztus megtestesítőjeként jelenik meg, akinek hatalmát csak a Messiás jósága képes legyőzni. János evangéliumában Krisztus és a Sátán harca egyben a világosság és a sötétség birodalma közötti harc is. A jó keresztény ebből következően elsősorban az imádság erejével és az Istenbe vetett erős hitével képes szembeszállni a gonosz félelmetes, illetve rettenetes hatalmával. A bűnös életet élők számára azonban a