Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Tündérke és Arisztid
Tündérke és Arisztid
Tündérke és Arisztid
Ebook425 pages4 hours

Tündérke és Arisztid

Rating: 5 out of 5 stars

5/5

()

Read preview

About this ebook

Receptes regény kezdő és kezdés előtt álló anyukáknak!
„Róza szinte elveszett a lábak erdejében, Anyu találta meg és vette fel a négykézlábon randalírozó babácskát.
- Hol a kedvenc unokahúgom? – érkezett vissza Juli a konyhából, Rózát keresve. Nagyon csinos nő volt; a két gyerek után is fantasztikusan nézett ki. Alacsony, karcsú, kissé napbarnított bőrrel, csinos, hosszúkás arccal. Ha törődtem volna vele, biztosan slamposnak éreztem volna magam mellette, de Juli nem az a fajta, akit az ilyesmi érdekel. Ő azért néz ki mindig ilyen csodásan, mert szépnek akarja látni magát, és azt szereti, ha a férje is annak tartja. Matthew, a bátyám egyébként magyar mércével mérve egyáltalán nem jóképű. Hosszú orra, hosszú arca jellegzetesen brit, bár szerencséjére Anyu génállományából lágyabb vonásokat is kapott, így aztán mondjuk Apunál, vagy Stephen Fry-nál jobban néz ki. Bátyám sármja külföldi nevéből ered, ha őszinte akarok lenni (hja, ki tudja, tán az enyém is). Juli nyilván fel is vette a családi nevet és hirtelen „Julia Christie”-ként kezdett aláírni. Nem ítélem el érte. Ami azt illeti, én meg nem vettem fel Zsolti nevét. Pedig a Jókai igazán remekül cseng... De Jókai Keira? Brr...”
Keira egy mindennapi anyuka – vagy talán mégsem? Egy egyszerű vállrándítással vallja be olvasóinak, hogy nem mindig biztos magában, és nem tudja, mi a legjobb a babájának. És néha ideges, máskor mérges, és imádja a családját, de időnként az idegeire mennek... persze Rózababát akkor is szeretettel nevelgeti. Humorosan számol be kalandjaikról, szívmelengetően gondolkodik el a baba-nevelés apró részleteiről. És közben főz, mégpedig finom ételeket, amiket könnyű elkészíteni! Ráadásul rendesen el is magyarázza, hogy például hogyan kell puha, lyukacsos kenyeret sütni, rizst főzni vagy lekvárt eltenni.
Ez a könyv kötelező olvasmány minden babázó, vagy babázásra készülő, főzőcskéző, vagy főzni tanuló olvasónak!

LanguageMagyar
PublisherKrisz Nadasi
Release dateOct 17, 2014
ISBN9781310500268
Tündérke és Arisztid
Author

Keira Christie

Keira Christie írói álnév, mégpedig Krisz Nádasi alteregója.Ezen a néven jelent meg krimim, a "Rejtély az Open Air Hotelben" még 2007-ben. Miután angolnyelvű regényem, a "Live My Life" e-könyvként kiadásra került, elővettem a Keira Christie néven írt regényeket és ötleteket, hogy közzétegyem őket digitális formában is.Keress meg Krisz Nádasi írói néven is, és élvezd az írásaimat!

Related to Tündérke és Arisztid

Related ebooks

Reviews for Tündérke és Arisztid

Rating: 5 out of 5 stars
5/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Tündérke és Arisztid - Keira Christie

    Receptek jegyzéke

    Levesek

    Egyszerű leves sajtos melegszendviccsel

    Halászlé Anyu konyhájából

    Hamis gulyásleves

    Hideg gyümölcsleves

    Joghurtleves

    Klasszikus zöldségleves

    Krémleves

    Rozmaringos leves

    Sütőtök-krémleves

    Tárkonyos zöldségleves

    Vichysoisse

    Zöldségleves olaszosan

    Főételek

    Citromos lazac

    Chili con carne (chilis bab)

    Csípős marha

    Édes csirke

    Fehérboros húsgombóc

    Fish pie (sütőben sült halragu)

    Gombás harcsa

    Karaj zöldséges szószban

    Káposztás kacsa

    Lecsó

    Narancsos csirke

    Paradicsomos ponty

    Pizza

    Pizzaszósz

    Rakott tészta

    Szalonnás csirkemáj

    Tejszínes pulykaragu

    Zöldbabos pulykaragu tésztakalappal

    Köretek

    Hagymás tört krumpli

    Hercegnő burgonya

    Krumplipüré

    Nokedli

    Rizsfőzés

    Sült krumpli

    Tojásos rizs, tojásos tészta

    Tökfőzelék

    Almás saláta

    Caprese jellegű saláta

    Franciasaláta

    Majonézes kukoricasaláta

    Mediterrán saláta

    Paradicsomsaláta

    Rákos saláta

    Sült paprika saláta

    Szerb saláta

    Vacsorára

    Házi sütésű kenyér

    Cuccos rántotta

    Egyszerű leves sajtos melegszendviccsel

    Főtt kukorica

    Gofri

    Jénaiban sült bundás kenyér

    Kocsonya

    Lepcsánka

    Melegszendvics

    Melegszendvics kontakt grillben

    Padlizsánkrém

    Sajttekercs

    Sonkás-sajtos bundás kenyér

    Sós muffin

    Sajtszósz

    Sütőben sült krumpli

    Szendvicskrém alaprecept

    1) Magyaros szendvicskrém

    2) Pizzás szendvicskrém

    3) Hagyományos sonkakrém

    4) Sonkás-uborkás szendvicskrém

    5) Zöldfűszeres remulád

    6) Kéksajtos szendvicskrém

    7) Melegszendvicskrém hűvösebb napokra

    8) A nyerő páros: tojásos és halas szendvicskrémek

    Szendvicstál

    Tejbegríz és zabkása

    Teflonban sült szendvics

    Tepsis bundás kenyér

    Toszkán kenyér

    Töltött tojás

    Virsli salátával

    Édességek, kekszek

    Almás ropogós (apple crisp)

    Créme brulée

    Csokival töltött keksz

    Főzött krém tortákba

    Fruit& nut chocolate cookie

    Gofri

    Gyümölcsjoghurt

    Gyümölcskenyér

    Gyümölcsös keksz

    Gyümölcsös piskóta

    Házi puding

    Házi sütésű kalács

    Juli brownie-ja

    Karácsonyi fűszerezésű muffin

    Krémes piskótatorta

    Krémtúró

    Mákos-málnás golyócskák

    Pepita keksz

    Rumbaba

    Tejbegríz és zabkása

    Italok

    Gyümölcsturmix

    Jegeskávé

    Pina Colada koktél Zsolti módra

    Puncs

    Szörp

    Befőzés

    Cukrozott citromhéj

    Ketchup házilag

    Lekvár

    Narancslekvár

    Szörp

    Karácsonyra

    Halászlé Anyu konyhájából

    Sütőtök-krémleves

    Fehérboros húsgombóc

    Gombás harcsa

    Citromos lazac

    Paradicsomos ponty

    Káposztás kacsa

    Kocsonya

    Pepita keksz

    Csokival töltött keksz

    Karácsonyi fűszerezésű muffin

    Mákos-málnás golyócskák

    Receptes regény kezdő és kezdés előtt álló anyukáknak!

    Róza szinte elveszett a lábak erdejében, Anyu találta meg és vette fel a négykézlábon randalírozó babácskát.

    - Hol a kedvenc unokahúgom? – érkezett vissza Juli a konyhából, Rózát keresve. Nagyon csinos nő volt; a két gyerek után is fantasztikusan nézett ki. Alacsony, karcsú, kissé napbarnított bőrrel, csinos, hosszúkás arccal. Ha törődtem volna vele, biztosan slamposnak éreztem volna magam mellette, de Juli nem az a fajta, akit az ilyesmi érdekel. Ő azért néz ki mindig ilyen csodásan, mert szépnek akarja látni magát, és azt szereti, ha a férje is annak tartja. Matthew, a bátyám egyébként magyar mércével mérve egyáltalán nem jóképű. Hosszú orra, hosszú arca jellegzetesen brit, bár szerencséjére Anyu génállományából lágyabb vonásokat is kapott, így aztán mondjuk Apunál, vagy Stephen Fry-nál jobban néz ki. Bátyám sármja külföldi nevéből ered, ha őszinte akarok lenni (hja, ki tudja, tán az enyém is). Juli nyilván fel is vette a családi nevet és hirtelen „Julia Christie-ként kezdett aláírni. Nem ítélem el érte. Ami azt illeti, én meg nem vettem fel Zsolti nevét. Pedig a Jókai igazán remekül cseng… De Jókai Keira? Brr…

    Keira egy mindennapi anyuka – vagy talán mégsem? Egy egyszerű vállrándítással vallja be olvasóinak, hogy nem mindig biztos magában, és nem tudja, mi a legjobb a babájának. És néha ideges, máskor mérges, és imádja a családját, de időnként az idegeire mennek… persze Rózababát akkor is szeretettel nevelgeti. Humorosan számol be kalandjaikról, szívmelengetően gondolkodik el a baba-nevelés apró részleteiről. És közben főz, mégpedig finom ételeket, amiket könnyű elkészíteni! Ráadásul rendesen el is magyarázza, hogy például hogyan kell puha, lyukacsos kenyeret sütni, rizst főzni vagy lekvárt eltenni.

    És akkor még egy szó sem esett Arisztidről, a család arisztokrata kutyájáról, akinek mindenről megvan a véleménye: az ételekről, a hóról, a fürdésről, a játszóterezésről, az ételekről, no és az ételekről!

    A könyv kötelező olvasmány minden babázó, vagy babázásra készülő, főzőcskéző, vagy főzni tanuló olvasónak!

    A szerző előszava

    Ez a receptes regény nagy segítség a konyhájukkal most ismerkedő olvasóknak, akik szeretnék az életüket mesterien egyszerű es finom, baráti körben is híres étkekkel szebbé varázsolni.

    A könyv elsősorban azoknak szól, akik szeretnek, vagy szeretnének főzni, esetleg mostanában lesz, lett gyerekük, családjuk, viszont nem igazán tudnak kihez fordulni, hogyan is kellene csinálni ezt az egészet?

    Nagy örömmel hallom, hogy olyan olvasóim is kedvet kapnak (újra) a főzéshez, akik nem szeretnek a konyhában rostokolni, vagy csak megunták mostanában. Vannak egyetemista olvasóim is, akik hirtelen maradnak magukra és muszáj főzniük, ha spórolni szeretnének a koszton, és ne feledkezzünk el a (leendő) apukákról sem, akik ezáltal a regény által bepillantást nyernek egy teljesen átlagos anyuka gondolataiba: milyen is otthon lenni a babával!

    Ugyanis a babázás, gyereknevelés gyönyörű dolog, de időnként unalmas, és sokszor fárasztó. Ezért mind a mai napig mindez óriási örömet és rengeteg munkát ad nekem. Ezt a szeretetet szeretném megmutatni a könyvben – mert gyerek nélkül lehet élni, de közel sem olyan kalandos és mulattató, mint gyerekekkel!

    Ami a főzést illeti, nagy gondot fektettem rá, hogy leírjam mindazokat a tippeket, amiket nagymamámtól, édesanyámtól és keresztanyámtól tanultam, vagy magam fedeztem fel, és igen kevés szakácskönyvben találhatóak meg, ha egyáltalán szerepelnek valahol. Igyekszem elmondani azt is, mit miért teszünk úgy, ahogy, milyen apró trükköket lehet megtanulni egy-egy étel elkészítésével.

    Igyekeztem az elkészült ételeket lefényképezni, hogy így csináljak még több kedvet a sütéshez-főzéshez, és ha nincs is minden recept mellett fotó, tervezem, hogy a jövőben ezt pótlom. (Sajnos a gépem sem profi, meg én sem, ezt nézzék el nekem!)

    A recepteket többször is pontosan ugyanúgy megfőztem, így működni fognak, de kérés, kérdés esetén állok rendelkezésre (elérhetőségeim megtalálhatóak a könyv végén)!

    Arisztid előszava:

    Hadd mutassam be Anyát és a családomat

    Vaú! Akarom mondani, jó napot kívánok. Én Aristide Gorde Edelweiss vagyok, berlini születésű amerikai spániel, budapesti lakos. Barátaimnak Arisztid. És azért vagyok ma itt, hogy megismertessem Önöket drága családommal, akikről ez a könyv szólni fog.

    Még sosem írtam könyvet, de remélem, hamar belerázódom! Végülis, amit én nem tudok a családomról, azt valószínűleg nem is érdemes tudni. Mondjuk tegyük hozzá, hogy van egy csomó dolog, amit Önök valószínűleg nem is akarnak tudni. A pucérarcúak és a kutyák érdeklődése néha jelentősen eltér egymástól, nem is értem, miért. Szerencsére a simi és az ölelés a pucérarcúaknak is fontos, de például a kaja, legfőképp a kolbász és a velőscsont, az valamiért csak a kutyáknál olyan menő. Ha én úgy embermódra tudnék beszélni, hát, tuti, hogy sokkal, de sokkal többet beszélnék a kolbászról, mint a pucérarcúak szoktak.

    Jaj, de most a családomat kellene bemutatnom, vágjunk hát bele! Előszöris van ugye Anya. Anya… jaj, hát oly nehéz megfelelő ugatást találni rá, mit is jelent Ő nekem… De megvan! Anya az Isten.

    Hogy mit is jelent ez? Na jó, megpróbálom bővebben megugatni. Anya csodálatos. Ő az, aki enni ad, ő az, aki simogat, ő az, aki nem fésüli ki a szőrömet, mert az fáj. Felvisz a lépcsőn, ha fáradt vagyok, és megtörli a mancsom, ha a hóban sétálva mégis a felsózott járdára lépek. Ismeri minden gondolatom, ezért én lesem minden kívánságát. Anyának van neve is, nyilván, úgy hívják, Keira (ugasd: Kíra). Akkor találkoztunk, amikor én öt hónapos voltam, Anya meg tizennégy éves lett. Anya bátyja, Matt talált engem és ajándékozott oda húgának születésnapjára!

    A kapcsolatunk zötyögősen indult… Tudják, amikor én kicsi baba voltam, akkor a gazdám… nos, vert. Úgy nőttem fel, hogy meg voltam róla győződve, hogy az összes nőnemű pucérarcú bánt, akkor is, ha nincsen nála bot. Így aztán röstellkedve vallom be, hogy eleinte féltem Keirától és az anyukájától is… Jó fél évbe telt, meg a szomszéd dobermann, Bob győzködésébe, hogy elhiggyem, Keira rendben van, és nem fog megütni, miután jutalomfalatot ad.

    Nagyon nehezen szoktam hozzá, hogy Keira szeret, hogy egy olyan új Anyukám lett, aki nemhogy nem rúg belém, mikor elmegyek mellette, de még meg is simogat. Lassan megtanultam, hogy csak az utcán szabad pisilni, és azt is, hogy a járda szélén meg kell állni. Bob mondogatta, hogy Anya nem azért legyint az orromra, mikor lelépek az autóútra, mert utál, hanem azért, mert elüthet egy kerekesdoboz – no, ezek tényleg szélsebesen vágtatnak az utcákon. Kipróbáltam, hogy amikor a járdaszélen leülök, Anya elégedett-e, és boldogan nyugtáztam, hogy ez a Bob mégis tud valamit.

    Megismertem a családot is. Jó kis család amúgy: mindig intik egymást: „Ne etesd a kutyát!", aztán meg mindegyikük lopva jön a finom csirkecsontokkal, sütifalatokkal, sőt, Keira anyukájától csokit és fagyit is szoktam kapni!

    Keira a szüleivel és a bátyjával, Matthew-val (ugasd: Mettyú, azaz Mett) lakott ekkor Berlinben (úgy értem, akkor, amikor találkoztunk, mert most ugye Budapesten lakunk, de menjünk csak szépen sorban). Az apukájuk brit, a neve John Christie (ugasd: Dzson Kriszti), anyukájuk pedig magyar, Máriának hívják. De hát nincs ebben semmi különös, például az én anyukám német, apukám meg orosz.

    Anyára visszatérve, ő Angliában született, egy kicsi faluban London közelében. A gyerekkorát itt töltötte, de aztán John valami kihagyhatatlan állásajánlatot kapott Berlinben, Németországban, így az egész család odaköltözött, amikor Keira hét éves volt. Most, így utólag belegondolva, kutyaszerencsés, hogy Berlinbe jöttek, és megtaláltak engem. Akkori gazdám (Anya mondja, márpedig amit Ő mond, az szent) azért nem szeretett, mert a színem nem volt divatos: nem voltam teljesen fekete, az orrom és a hasam fehér alapon fekete pettyes, és emiatt nem kellettem senkinek sem. Milyen jó, hogy Matt a szűkös pénztárcája miatt egy olcsó kutyát keresett…

    Kicsi családunk boldogan éldegélt Némethonban, de Máriát egyre jobban izgatta, milyen lehet az élet szülőhazájában, Magyarországon. Már Németországba is valami híres fal leomlása után jöttünk, a családom sokat beszélt erről is, meg a magyarországi rendszalámizásról is. Vagy nem is rendszalámizás? Hadd gondolkozzak… ja, igen, rendszerváltás. (Pedig a szalámi mennyivel izgalmasabb, nem?) Mária még sosem volt Magyarországon (hat éves volt, amikor szülei kiküldték Angliába), így a sok beszéd után egyszercsak ideutaztak körülnézni, és azt látták, hogy nagyon jó vállalkozást lehetne itt indítani.

    Úgyhogy belevágtak. Matthew-t Berlinben hagyták, mert a fiú az egyetem utolsó évét végezte, sőt, már állásajánlatot is kapott, de Keira Budapestre jött a szüleivel és itt kezdett főiskolára járni.

    Jaj, Morzsa a mennyben, elfáradtam. Az az igazság, hogy mostanában hamar elfáradok, pedig még csak tizenhárom éves vagyok. Egy pillanat, hadd ásítsak egy nagyot!

    Áááá! Hümm…

    Mümm. Hümm.

    Hű, csaknem elaludtam? Egy könyv előszavának kellős közepén? Ó, szent velőscsont, borzasztóan restellem! Kérem, ne haragudjanak, ugatom tovább a mesét!

    Ott tartottunk, hogy Keira befejezte Budapesten a főiskolát. Matthew ekkor még Berlinben dolgozott, és Keira időnként kiutazott hozzá. Az egyik ilyen utazása alkalmával megtörtént a csoda: összetalálkozott Zsoltival, egymásba szerettek, összeházasodtak, és hirtelen nemcsak Anyukám, hanem Apukám is lett! Elköltöztünk, Keira meg én, Zsoltihoz. Jaj, de izgalmas volt egy újabb lakást összeszőrözni! De volt egy rejtély: az egyik kicsi szoba ajtajában kerítés volt: nem mehettem be! Hajh, ez nagy szívfájdalmat okozott nekem, de közben megszaggintottam, hogy Anya hasában új élet növekedik, és igyekeztem inkább arra koncentrálni, hogy őt és az új kicsi pucérarcút védjem. Minden, de minden szembejövő élőlényt megugattam, sőt, biztonsági okokból még a szél által felénk fútt nejlonzacskókat is, biztos, ami biztos.

    Aztán egy szép nyári napon megérkezett Tesó. Anya elutazott pár napra, és amikor megérkezett, nem volt egyedül, hanem vele jött a babácska! Olyan izgatott voltam, mint még életemben soha.

    - Come, Aristide, look! – hajolt le Anya, hogy menjek és nézzem meg, mi van a karjában: egy pirinyó kis vörös pucérfejű egyed, akinek szinte szaga sem volt – Anya szaga ragadt csak rá egy icipicikét, és Anyának is valami új szaga volt. Meleg tej. Remegtem, olyan izgatott voltam.

    - Keira, jó ötlet ez? – hallottam magam mögül Apa hangját. Anya felnézett rá, én pedig még közelebb dugtam az orrom ehhez a csodás kis lényhez.

    - Micsoda kérdés? Csaknem azt hiszed, hogy Arisztid bántaná Rózát? – kérdezett vissza Anya indulatosan. Hátranéztem. Apa zavarban volt.

    - Hát, mégiscsak egy kutya…

    - Nem, Zsolti. Arisztid nem egy kutya, ő az én kutyám, és pontosan tudom, milyen, hogy különböző helyzetekben hogyan érzi magát és mit fog reagálni. Arisztid tudta, hogy terhes vagyok, úgy vigyázott rám, mint még soha életében, és te is tudod, milyen nehéz volt őt egyedül itthon hagyni, mindig teljesen kiborult. Megérdemli, hogy tudja, kit is védelmezett ennyire. Tudom, hogy nektek Kecskeméten, a kertes házban mindig kinti kutyáitok voltak, de Arisztid családtag. Nézd!

    Én közben óvatosan a hátsómra ereszkedtem, és halkan nyüszítve kértem őket, hagyják abba a veszekedést, nehogy felébresszék Babát.

    Zsolti megvakarta a fejét és bólintott.

    - Bocsánat.

    - Semmi baj – mosolyodott el Anya, és lehajtotta a fejét, hogy arcával megsimogathassa Baba bőrét. Átlépett a kicsi szobát lezáró alacsony kerítésen és a rácsos ágyba helyezte Tesót. Én lekuporodtam a kerítés előtt, amíg szüleim bent sóhajtozva nézték a babát.

    Amikor kijöttek, leültek a nappaliban és én Anya lábához dörgölőztem. Anya megsimogatott. Ekkor eszembe jutott, hogy Tesó őrizetlenül van, és visszamentem a kerítéshez. De amint lekuporodtam, Apa felkelt, Anya egyedül maradt a kanapén, és vissza kellett mennem hozzá, hogy őrizzem. Leültem elé, ő pedig megint megsimizte a kobakom.

    - Nem tudod eldönteni, kire vigyázz, igaz, Arisztid? – mondta kedvesen, és én olyan boldog voltam, hogy megért. Mert a jó anyák ilyenek. Mindig tudják, mi jár a fejünkben.

    Első fejezet,

    leginkább Arisztidről és a játszóterezésről

    A nap jól teljesített. Július volt, az ég gyönyörű kék, a levegő kellemesen meleg. Én lendületes ívet véve parkoltam le a kicsi kocsit a játszótér mellett.

    - We have arrived! – kiáltottam jókedvűen, azaz hogy megérkeztünk. Odapillantottam a kölkökre.

    Róza várakozóan nézett rám, Arisztid pedig lihegve és a melegtől bódultan. Kipattantam a kocsiból, kiengedtem Arisztid kutyát és kikanalaztam Rózababát a gyerekülésből. Bár célpontunktól csak öt percre laktunk (kocsival), persze késésben voltunk, naná, én mindig késésben vagyok (a legszörnyűbb rekordom egy óra volt egy randiról, de mutatja a sármomat, hogy a delikvens ennek ellenére pár hónappal később azért feleségül vett).

    Átügettünk az úton, Arisztidre egy megfelelő pillanatban rácsatoltam a pórázt, és behúztam-vontam a fodrászhoz, ahová hivatalosak voltunk (tíz perccel azelőtt). A fodrász fel se vette a késést. Kéthavonta szoktam Arisztidet leadni a szokásos formábahozatalra, amire égető szükség volt, ugyanis a kutya hihetetlenül szőrös, ami hagyján, de őrjítő gyorsasággal nő és kócolódik a szőre. Elvileg naponta (de kétnaponta mindenképp) meg kellene fésülni. Gyermekkoromban, mikor kaptam őt, ezt meg is tettem (elég hosszú ideig). Aztán elkezdtem fiúzni és a hangsúly a kutyáról a fiatalemberekre tevődött át – aminek egyenes következménye volt, hogy a fésülés is egyre ritkább eseménynek számított kettőnk kapcsolatában Arisztiddel. Mondjuk az eb ezt olyan nagyon nem bánta ám! A fésülést, a fodrászatot és a fürdést is utálta, és eme véleménye rendesen tükröződött az arckifejezésén. És ha a Kedves Olvasó úgy gondolja, hogy egy kutyának nincsen arckifejezése, akkor hadd bátorkodjak ellent mondani: Arisztidnek igenis van. Komolyan, van ebben a jórészt fekete, némi fehér mintával színezett spánielben valami arisztokratikus gőg, egyszóval olyan makacs és olyan fensőbbséges tud lenni, hogy az valami csuda. Ha látnák, milyen képet vág, amikor esőben akarjuk kivinni sétálni! Mintha azt mondaná:

    - Anya, ezt nem gondolod komolyan!

    És jobb mellső pracliját olyan finnyázóan meg is emeli hozzá. (Aztán persze ha nagyon ki kell mennie, egy pisi erejéig kicsalogatható, de túl sokat esőben nem várunk tőle.) Persze könnyen lehet, hogy a mi erősen kevert származású családunkban ő a leginkább kékvérű tag. Orosz apukával és német anyukával bírt, akit egyetemre járó bátyám, Matt adott ajándékba a tizennegyedik születésnapomra. Akkoriban Németországban laktunk, és én éppen nagyon szomorú voltam, mert gimnáziumba mentem, másikba, mint német kis barátaim, és ráadásul a szomszéd néni is elköltözött, akinek a táskájában márpedig mindig lapult Haribo gumicukor…

    Szóval most Rózababa és én odahagytuk arisztokratikus Arisztidet a kutyafodrásznak, hogy bepótolja a kihagyott fésüléseket és kutyát varázsoljon a kócos Arisztidből, mi lányok meg szépen átkeltünk az úttesten, megcélozva a játszóteret.

    Róza mindigis imádta a játszóterezést. Már tíz hónaposan imádott játszótérre menni, amikor még csak két kezembe kapaszkodva járt, de hát nem gyalogolni mentünk oda, hanem bulizni. Tündér ugyanis minden szociális nevelési elvnek fittyet hányva már igen zsenge korában fölöttébb élvezte a gyerektársaságot.

    Bevezettem lányomat a homokozóba, kezébe nyomtam lapátot és halacskát (homokozóformát, nem igazi halat, persze), majd lehuppantam a homokozó szélére. A többi anyuka a padokon trécselt, én a nyári napsütést élveztem. Még csak tíz óra volt, de máris vagy harminc fok.

    - Come to Mummy, Róza, let’s put some suntan lotion on you! – hívtam lánykámat, hogy bekenhessem kis testét.

    Kivettem a táskámból a zöld krémet. Azt mondják, azért zöld, hogy lássuk, mikor eloszlatjuk a gyereken, és így mindenhol bekenhessük. Csak az a probléma, hogy amint bőrt ér, eltűnik a színe. Szóval akkor?

    Róza boldogan ült vissza az árnyékos homokba, és megosztotta a kis játékait egy kétévesforma kislánnyal. Együtt játszottak szépen. Ami azt jelenti, Rózababa csak időnként dugott a szájába homokot, és akkor sem sokat, alapvetően a kislapáttal püfölte a halacskás homokozóformát és időnként a másik kislány ruhájába kapaszkodott. Én csak üldögéltem és néztem őket. Gondolkoztam, elővegyem-e a könyvem, de biztos voltam benne, amint kivenném a táskámból, Róza felkerekedne, hogy négykézláb megcélozza a csúszdát, a hintát vagy a többi, hasonlóan veszélyes helyet. És tényleg, öt perc múlva el is indult. Egy ideig még ültemből figyeltem, aztán felálltam, leporoltam a homokot a fenekemről és utánaballagtam. Ki tudja, mikor veti le magát a homokozó széléről, no meg az is előfordult már, hogy egy nagyobb gyerkőc felbotlott benne, aki nemigen nézte, merre rohan…

    Általában a játszótéren olvasni szoktam, mert Tündérke remekül elvan egyedül egy csomó ideig, kiélvezve, hogy most nem otthon vagyunk, és más, új dolgokat lehet csinálni. Anélkül, hogy magamat sajnáltatnám, el kell mondjam azt is, nem is egyszerű más anyukákkal beszélgetnem. Abban a különleges helyzetben vagyok ugyanis, hogy édesapám brit (vagy angolszász, nem tudjuk pontosan, melyik néphez tartoztak vajon a felmenői, de az biztos, hogy a szigeten született, mint szülei és annak szülei meg ilyesmi), édesanyám magyar, ráadásul gyerekkoromban Németországban éltünk, így három nyelven beszélek anyanyelvi szinten, és Zsoltival úgy döntöttünk, a gyerekeinket angolul fogom nevelni. Ezen meg aztán az átlag anyuka kiakad. Ha beszélek magyarul, miért nem beszélek a gyerekkel ezen a nyelven? Miért jó az nekem, hogy a homokozóban angolul szól majd a többi gyerekhez?

    Az az igazság, hogy rosszul esik, amikor más anyukák ítélkeznek felettem egy olyan dologban, amihez hasonlóval sosem találkoztak. Mert a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Hét éves koromig éltem Angliában: Apu, a nagyszüleim, a hat évvel idősebb bátyám, az óvónők mind-mind angolul beszéltek hozzám, csak Anyu tanítgatott magyarra. Anyu elmesélte, milyen magától értetődően váltogattam a két nyelvet, mindigis tudtam, hogy magyarul csak Anyu és a bátyám beszél, és ezért eszembe sem jutott például az óvónőkhöz, vagy a kis barátaimhoz magyarul szólni. Mind a mai napig keveredik bennem ez a két dolog: néha azon kapom magam, hogy a magyar férjemet angolul szólítom meg, és észrevettem, hogy időnként angolul, máskor magyarul gondolkodom, vagy álmodok. Ha keresztre feszítenek, sem tudom eldönteni, melyik igazán az anyanyelvem e közül a kettő közül. És ha már ilyen jól beszélek angolul, miért ne adhatnám meg a gyerekemnek azt az előnyt, hogy születésétől ő is két nyelven beszéljen perfektül?

    Zsolti annak idején a fejét rázta, amikor óvatosan felhoztam a témát.

    - Nem is értem, hogy juthatott eszedbe, hogy ne angolul beszélj ehhez a kicsi babához.

    - Hát, végülis Budapesten lakunk, és én beszélek magyarul is…

    - De angolul is. Te is egyszerre két nyelven tanultál meg beszélni, és szerintem százezrekkel ugyanez a helyzet. Nem szabad egy ilyen adottságot nem kihasználni!

    Az igaz, hogy Zsolti mindigis a lehetőségeket kereste, és amennyire ismerem, mindig jó döntéseket hozott. Ez megnyugtatott, sőt, Anyuval is átbeszéltem ezt a kérdést és ő is egyértelműen Zsolti pártját fogta.

    - Ha valaki, én aztán tudom, hogy fel lehet nevelni egy gyereket egyszerre két nyelven. Sőt, ti babakorotokban már tudtátok, hogy nemcsak egy nyelv, egy nép, egy nemzet, egy ország létezik, nagyon hamar megértettétek az emberek közti különbségeket, a földrajzot. Emlékszel arra a történetre, amikor Shree a szomszédba költözött?

    És Anyu még egyszer elmesélte. Ez volt szerintem a kedvenc sztorija gyerekkoromból: amikor egy indiai család költözött az utcába, ahol Borehamwoodban laktunk. Maga a költözés nem volt nagy szám, ilyet láttam már azelőtt is. Anyuval az előkertben babáztam, három éves voltam. A szembenlévő ház előtt ott állt a Gerson költöztetőkocsi, rakodták ki a cuccot, nem is figyeltem oda. De egyszercsak az utcára lépett egy kislány: olyan hat-hétéves forma. A bőre, mint a tejeskávé, meleg volt és barna. Kicsi, kerek szemüveget hordott, és botra támaszkodva járt. Az izgatottságtól felpattantam, rámutattam, és odakiáltottam Anyunak:

    - Look! – azaz „Nézd!". Ha magyarul kiabálok, arra is odanézett volna a kislány, de így aztán pláne felénk fordult. Anyu szorongva készült fel, mire fogok megjegyzést tenni: a botra? A szemüvegre? Vagy hogy barna a leány bőre? Kicsi falu a miénk, itt mindenki brit volt…

    - Her clothes are beautiful! – kiáltottam, azaz hogy a ruhája gyönyörű – Anyu óriásit sóhajtott. Máig pontosan le tudja írni, hogy Shree szárija hogy nézett ki: aranyszínű volt, rajta kék és lila tollszerű mintákkal, amitől úgy tűnt, mintha elegáns madarak falkájában lépkedne.

    Úgyhogy gyerekkori szomszédom, pajtásom, Shree miatt is döntöttem úgy, hogy angolul beszélek majd a babámhoz. Én is ilyen nyitott, fogékony gyereket szeretnék, mint amilyen én voltam annak idején.

    És eddig bejött: Róza tökéletesen ért egy csomó mindent – persze nyilvánvalóan a testbeszéd is elárul számára egy sor dolgot, hiszen még nincs egy éves. De érti, amikor Zsolt azt kérdezi tőle: „Hol van Anya? és akkor is odamászik hozzám, ha arra kérem: „Come to Mummy!, azaz „Gyere Anyához!, tehát teljesen egyértelmű, hogy egyszerre vagyok „Anya

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1