A Vízitündér meséje

A Vízitündér meséje

Mese a víz csodájáról

Brátán Erzsébet

Publio Kiadó

2013

Minden jog fenntartva!

Hol volt, hol nem volt…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy hatalmas birodalom, ahol minden országban egy-egy különös király uralkodott. Az országok fő jellemzője volt, hogy olyan keresztneveket kellett választania minden egyes lakójának, amilyen betűvel kezdődött a király neve.

A Kihaénnem királyságban mindenkinek K betűvel kezdődött a neve, a K betűs férfi más királyságból hozott asszonyt magának, az ifjú arát az esküvőn átkeresztelték K betűsre.

A birodalom morcos ura, Kihaénnem Károly király erős kézzel kormányozta országát. Soha senkitől sem tűrt el semmilyen ellentmondást, az alattvalóitól épp oly feltétlen engedelmességet követelt, mint a saját családjától. Rettegett is tőle a nép, örültek, ha nem látták…

Kihaénnem Károly király még ötvenévesen is magas, délceg dalia volt, dús szőke göndör fürtök koronázták hosszúkás arcát, melyen leginkább egy pár sötét bozontos szemöldök, a hosszú sasorr, és az a rá jellemző szúrós tekintet uralkodott. Szilárd meggyőződéssel hitte, hogy egyedül ő tudhat mindent tökéletesen, rajta kívül senki más nem érthet semmihez, nélküle nem világ a világ, és ha ő nem létezne, minden összeomlana. Ezért hívták Kihaénnemnek. Naphosszat hátra tett kézzel járkált fel-alá, hogy saját maga ellenőrizzen minden fontos eseményt, ami a palotában történik, nehogy rosszul süljenek el a dolgok. Ha valakit mulasztáson kapott, annak bizony, jaj, volt szegény fejének, mert könnyen a karó között találhatta féltve őrzött kobakját. A zsémbes, örökké zsörtölődő király elől menekült a népe, mert mindig mindenben megtalálta a hibát, és kíméletlenül megkereste a felelőst, akit példának okáért kegyetlenül megbüntettetett. Féltek tőle, hisz mindenki munkájában lehetett hibát találni, akkor is, ha tökéletesen végezte, vagy igyekezett elvégezni a rábízott feladatot.

Azt azonban sehogyan sem tudták megérteni, hogyan lehet egy ilyen kőszívű királynak olyan tündéri, kedves, szépséges és megértő felesége, mint amilyen a mindenki által imádott Katalin Rozalinda. A királynő a szomszédos Rezeda királyságból származott. Úgy vélték, a király talán már az első napon kioktatta őt is, milyen szabályokat kell követnie az országában. A nép búbánatosan várakozott, vártak valamire, talán egy csodára, mert imádott királynőjük éppen nagybetegen feküdt…

A Rezeda királyság

Rezeda Rozalinda a szomszéd király tizenkettedik és egyben a legkisebbik leányaként látta meg a napvilágot, szépségének híre már születése pillanatában bejárta az egész világot. Ahogyan növekedett, napról napra egyre gyönyörűbb lett, a Napra lehetett nézni, de rá nem. Aranyszőke haja fényesen csillogott, mindenkit elvakított, aki ránézett. Csodálatosan ragyogtak tengerkék szemei, amibe akárki belepillantott, úgy elmerült benne, hogy nem tudott többé szabadulni a látványtól, képtelen volt élni anélkül, hogy többé ne láthatná. Éppen ezért a királykisasszony többnyire egyedül játszadozott a palota kertben, az illatos rózsák, és orchideák között, nem vett részt a családi ünnepségeken, a bálokon, a nagy vacsorákon, addig inkább az udvarhölgyeivel talált magának elfoglaltságot, vagy a dajkájával beszélgetett az élet nagy kérdéseiről. Rózsa nénivel, a kedves idős hölggyel minden titkát megosztotta, aki minden esetre ismert valamilyen tanmesét. Még kislány korában szerette meg a dadus meséit, hiszen rengeteget olvasott neki, közülük is a vízitündérről szóló történetek ragadták magukkal legjobban. Nem is múlt el nap, hogy a dadusnak legalább egy fejezetet ne kellett volna felolvasnia a vastag kötetből, pedig már kívülről tudták, hisz nevetve mondták fejből az egész históriát.

Sajnos, azonban Rozalinda sem maradhatott örökre gyerek, egyre nőtt, növekedett, és ha mégis kénytelen volt jelen lenni egy-egy nagyobb királyi eseményen, akkor a tekintete miatt lefátyolozva üldögélt az asztalnál. A vendégek néha összesúgtak a háta mögött, és azt találgatták, vajon Rezeda Richárd legkisebbik leánya az évek során olyan csúnya lett, hogy el kell rejtenie magát a világ szeme elől? A fátyol mögött szomorkodó magányos királyleányka nem sejthette, mennyire kíváncsiak rá az emberek. Ám örökké ő sem bújhatott el, és amikor egy napon a palota vendégszeretetét élvező Sakál Simon királyfi véletlenül megpillantotta a folyosón, rögvest újból szárnyra kaptak, és szájról szájra szálltak a meseszép lányról szóló hírek.

Amikor eladó sorba került, a király kihirdettette, hogy a legkisebbik lánya betöltötte a tizenhetet, színe elé járulhatnak a hozzá méltó kérők. Lett is azon nyomban nagy tülekedés, tolongás a palota előtt, egymás hegyén, hátán állt a rengeteg dalia. Az édesapja trónja elé vonultak a szebbnél szebb, jobbnál jobb, gazdagabbnál gazdagabb kérők, akik azt sem tudták, mivel kápráztassák el a világszép királykisasszonyt, csakhogy megszerezhessék maguknak. Ám a királylány folyton fanyalgott, mert még nem akart férjhez menni. Az öreg király arca egyre vörösebb lett, egyre türelmetlenebbül vezette végig a procedúrát, majd, amikor az egyik királyfi a trónteremből kikosarazva távozott, éktelen haragra gerjedt, és magából kikelve azt kiáltotta:

- Idefigyelj te legkisebbik leányom! Áruld el nekem, mi bajod ezzel a csodaszép daliás királyfival? Gazdag, jóképű, kedves, lovagias, hozzád illő! Miért nem őt választod? – kérdezte, amikor.

- Boldog Boldizsárt? Nem az én esetem… - felelte legyintve.

- Akkor kinek az esete? Kinek? Nem értelek, de kezdek ideges lenni! Válaszd őt!

- Nem! Őt nem! – fortyant fel Rozalinda.

- Ha most azonnal nem választasz a kérők közül, akkor ahhoz adlak hozzá, aki mához harmadnapra elsőnek kopogtat az ajtómon! Ha kell, erőnek erejével, akaratod ellenére is!

- De édesapám! – lepődött meg a királykisasszony.

Hiszen Rozalindát mindenki szeretet, még soha senki sem kiabált rá, folyton lesték minden kívánságát úgy a szolgák, mint a szülei.

- Semmi de! Elegem van! Egy teljes éve minden áldott nap azzal foglalkozom, hogy reggeltől estig a kérőidet fogadom, és te mindegyikre húzod a szádat! Hát az én türelmem is elfogy egyszer, mindennek van határa! Most aztán nagyon túlfeszítetted a húrt! – kiáltotta fújtatva, és haragos arcot vágva a pocakos, nagy bajuszú, de amúgy csupa szív Rezeda Richárd király.

- Drága uram…- lépett közbe a királyné, Rebeka.

- Semmi de, se drága uram! Többé nem tudtok megzsarolni! Minden leányunkat szerencsésen férjhez adtuk, egyik sem ellenkezett, a legkisebbik sem fog! Végeztem, amit mondtam, megmondtam! Punktum! – kiáltotta, majd felállt a trónról.

- Elmehettek! – intett a szolgáknak – Küldjétek el a kérőket, mára vége a kihallgatásnak!

Elküldette a még kinn sorakozó