Posta József

A TERMÉSZET DIALEKTIKÁJA
Jegyzetek a Kémia és társadalom és a
Kémiatörténet előadáshoz

Egyetemi jegyzet

Debreceni Egyetem
TTK

Tartalomjegyzék
1
1. A FILOZÓFIA és a KÉMIA HELYE a TÁRSADALOM RENDSZERÉBEN
2. A filozófia szerkezete
3. A filozófia funkciói
4. A filozófia tudományos - elméleti funkciói

5. A FILOZÓFIA ÉS A SZAKTUDOMÁNYOK KAPCSOLATA

6. A filozófia és szaktudomány kapcsolatának 3 típusa
7. A filozófia a szaktudományok fölött áll
Hegel filozófiájának főbb vonásai
8. Az objektív idealista filozófia – szaktudomány viszony jellegzetességei
9. A filozófia feloldódik a szaktudományokban
Immanuel Kant filozófiája
A kanti filozófia továbbélése. A pozitivizmus
10. A filozófia és a szaktudomány dialektikus viszonya

11. ANYAGELMÉLETI KÉRDÉSEK

12. Az egyes – általános
13. A jelenség – lényeg dialektikája
14. Az anyag meghatározása
15. A monizmus és dualizmus kérdése

16. AZ ANYAG és A MOZGÁS

17. A mozgásról
18. A mozgás belső dialektikája

19. A DIALEKTIKA ALAPTÖRVÉNYEI

20. A minőség és a mennyiség
21. A minőség és a minőségi változás
22. A minőségi változás főbb típusai
23. A mennyiség és mennyiségi változás
24. A mennyiségi változás átcsapása minőségi változásba
25. Az ellentmondás törvénye
26. A tagadás tagadásának törvénye

27. AZ ANYAGRÓL ALKOTOTT ELKÉPZELÉSEK és a VILÁGKÉPEK

ALAKULÁSA A XX. SZÁZADBAN
28. A mechanikai világkép meghaladása
29. A fény és a testek közötti kapcsolat

30. AZ ANYAG és ANYAGFAJTÁK

31. Anyagfajták és mozgásformák
32. A mozgásformák korábbi osztályzása

33. A MOZGÁSFORMÁK KORSZERŰ LEÍRÁSA

34. Az egyedi mozgásformák, struktúratípusok sorozata
35. Az egyedi és a kollektív struktúrák és mozgásformák egyesített rendszere
36. Mozgásformák és mozgásfajták. A kémia és a fizika viszonya
37. A kémia vissza-nem-vezethetősége a fizikára
38. Mengyelejev periódusos rendszere
39. FEJLŐDÉS, A MOZGÁS IRÁNY SZERINTI FORMÁJA

2
 A FILOZÓFIA ÉS A KÉMIA HELYE A TÁRSADALOM RENDSZERÉBEN

Keressük a filozófia és a tudomány helyét a társadalomban. Ehhez fel kell vázolnunk a társadalom
szerkezetét. Bármilyen dolog működésének, belső összefüggéseinek megértéséhez úgy jutunk a
legközelebb, ha megismerjük a szerkezetét.
A társadalom három szférája:
1. ideológiai
2. politikai
3. gazdasági

1. ábra A társadalom szerkezete

A társadalmi lét tartalma a politikai és a gazdasági szféra

A társadalmi tudat az ideológiai szférának felel meg

Alap: a gazdasági szféra

Felépítmény: a politikai és ideológiai szféra

Vizsgálatunk tárgya: filozófiának az ideológiai szféra többi eleméhez való viszonya, különös
tekintettel a tudománnyal való kapcsolatára. A filozófia nem a politika része. Ennek ellenére a legtöbb
hatalom felhasználja a filozófiát saját legitimálására, pl. önigazolására (pl. sztálinizmus). A filozófia ezért
mindig kompromittálódik. Newton is úgy fogalmaz: „Fizika, óvakodj a metafizikától.” A metafizika itt a
filozófiát jelenti.

Brecht: „A filozófiának akkor használunk legtöbbet, ha hagyjuk működni.”

3
 A filozófiának mindenről van véleménye, mindennel foglalkozik, mindent lefed (pl.
tudományelmélet, etika, esztétika, jogfilozófia, vallásfilozófia stb.).
Ha egy struktúrában a belső kötések megváltoznak, például egy új kötés alakul ki, megváltozik a
rendszer működése. Ez történt a társadalmi szerkezetben is, amikor az ideológiai szférába tartozó
tudomány és a gazdasági szféra részének számító tapasztalat összekapcsolódott. E kapcsolat alakult ki a
XX. században. Ez eredményezte a tudományos technikai forradalmat (TTF). Ez a kapcsolat, kötés az
egész alap és felépítmény szerkezetét befolyásolja. A TTF révén az ember nem részt vesz a termelésben,
hanem a termelés mellé áll. Például egy nagy olajipari üzemben, a műszak csupán néhány dolgozóból áll,
akik a diszpécser szobában ülnek, és csak figyeli a műszerfalat, hogy az automata folyamatsor rendben
haladjon.

Világkép: szaktudományos ismereteken alapuló szemléletmód (pl. ptolemaioszi, newtoni, kopernikuszi

világkép). Egy emberben egyszerre több világkép él.

Világnézet: a világképek összessége. Akkor harmonikus egy világnézet, ha a világképi elemeknek azonos
szintűek. Ha az emberben együtt élő világképi elemek között nagy a szintkülönbség, akkor jelentkezhet
például a szakbarbárság. A XVIII. századi francia enciklopédisták világnézete nem volt harmonikus, mert
természettudományuk materialista, társadalomképük idealista. A világnézet nem szaktudományos, hanem
filozófiai jellegű; a világ dolgairól alkotott nézetek összessége. Anyagában tágabb, terjedelmében
nagyobb, mint a filozófia, de a filozófia mélyebb a világnézetnél.

A filozófia szerkezete

Az emberi történelem során az emberi gondolkodás fejlődésével számos filozófiai irányzat alakult
ki. Ezek közül a tudományos gondolkodás szempontjából az egyik legsikeresebb irányzat az anyag
elsődlegességén és a hegeli dialektikán alapuló dialektikus materializmus. Ez tekinthető időben az utolsó
olyan filozófiának, amely a teljesség igényével, az anyagi és szellemi világ minden szférájára kiterjedően
építi fel a rendszerét. Ezért a filozófia szerkezeti felépítését ezen a rendszeren mutatjuk be. Jelenleg is
művelt több más filozófia egyoldalúbb, mert a világnak csak bizonyos szűkebb területeivel foglalkozik.
Például az egzisztencializmus az egyes emberrel, de alig a természettel, a neopozitivista nyelvfilozófia
ugyancsak szűkebb területre korlátozódik.

A körülöttünk levő világ három nagy Az ezeknek a területeknek megfelelő filozófiai törvények
területre osztható: egy általános filozófia különös szintjének felelnek meg.
Ezek a különös szintű filozófiák lehetnek például:

1. A természet 1. A természet dialektikája (TD)

2. A társadalom 2. A történelmi materializmus (TM)
3. Az emberi 3. Dialektikus logika (DL)
gondolkodás

E három szféra törvényeinek általánosításából létrejövő általános filozófia például a dialektikus

materializmus (DM).

A különös szintű filozófiák a törvényeiket a gondolkodás egyes szintjét képviselő

szaktudományokból absztrahálják.

4
 1. táblázat A dialektikus materialista filozófia szerkezete

Gondolkodási szintek A gondolkodási szintek elnevezése

Általános Dialektikus materializmus

(DM)

A természet Történelmi Dialektikus

Különös dialektikája materializmus logika
(TD) (TM) (DL)

geológia szociológia formális logika

Egyes biológia jogtudomány matematika
(szaktudományok) fizika történettudomány, stb. nyelvtudomány
kémia, stb. kibernetika, stb.

Az 1. ábrán bemutatott szerkezet alapján:

A filozófia az anyag és a tudat viszonyáról,

a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás legáltalánosabb
strukturális, mozgás- és fejlődéstörvényeiről szóló tudomány.

A materializmus jellegzetessége:

A materializmus az a gondolkodási rendszer, amelynek az alapja az anyag. Az anyag – tudat

viszonyában az anyag elsődlegességét feltételezi, a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás
minden objektumát, jelenségét, folyamatát, így a tudatot is az anyagból vezeti le, az anyagból
származónak tekinti. A materialista gondolkodás már az ókorban kialakult. Thalész a vizet,
Anaximenész a levegőt, Hérakleitosz a tüzet, Empedoklész a földet, vizet, levegőt és a tüzet,
Démokritosz az atomokat tekinti a világot felépítő anyagoknak. Az újkori filozófiában a legmarkánsabb
képviselői az irányzatnak a XVIII. századi francia materialisták (Helvétius, Voltaire, Diderot, Rousseau),
akiknek a materializmusa azonban nem következetes, természetfilozófiájuk materialista,
társadalomfilozófiájuk idealista. A szaktudományok vívmányaira épülő következetes materializmus (a
dialektikus materializmus) Karl Marx és Friedrich Engels munkásságával alakult ki.

Az idealista gondolkodás

Az idealizmus az anyag – tudat viszonyában a tudat, a szellem elsődlegességét feltételezi. Egy

szellemi létezővel kezdődik az anyagi világ, amelynek működése is e szellemi létezőtől függ. Az ókorban
a görög Platón filozófiájának kiindulópontja az ideák világa, a középkorban Isten volt Aquinói Szent
Tamás vallásfilozófiájának az alapja. Hegel pedig a Világszellemet tekinti a mindenség mozgatójának.

5
 A dialektikus gondolkodás jellegzetességei:

1. Keresni kell azt a két pólust, ami között feszül a jelenség. Minden dolog, jelenség ellentmondásos,
kétpólusú. Mágneses monopólus nincs!
2. Hegel: „Minden önmaga története”, minden jelenséget történetiségében kell vizsgálni. Látnunk kell
egy dologról, hogy honnan jön, milyen irányba halad, hogy megismerjük a jellegzetességeit, és
kiszámíthassuk, megjósolhassuk a pályáját.

A dialektikus gondolkodás ellentéte a mechanikus, metafizikus szemlélet. Minden ember

materialistának születik, de mechanikus materialistának. A mechanikus materializmus természetes
szemléletmód, ("józan paraszti ész"), amit ösztönösen elsajátíthat az ember az élete során. A dialektikát, a
dialektikus materializmust tanulni kell. A dialektikát teljes részletességgel az idealista filozófia (Hegel)
dolgozta ki, onnan vette át a materializmus. A dialektika szerint minden magában hordozza önmaga
ellentétét (pl. élet -- halál). A dialektikus gondolkozás jellegzetessége az is-is logika. Az egyszerű
mechanikai mozgás dialektikus meghatározása, hogy a test az adott időintervallumban ott is van és nincs
is ott az adott helyen. A metafizika, mechanikus gondolkodás jellemzője a vagy-vagy logika: Egy dolog
vagy ott van, vagy nincs ott! A mechanikus materializmus szerint a dolgok adottak, nincs történetiség
bennük, hiányzik a két pólus.
A dialektika az emberi gondolkodásban már megjelent az ókori görög filozófiában. Képviselője
efeszuszi ”Homályos” Hérakleitosz. Máig fennmaradt híres mondata például, hogy „nem lehet kétszer
belelépni ugyanabba a folyóba”. Ugyancsak tőle származik a „pantha rhei”, a minden folyik / mozog, a
hegy – völgy, fenn – lenn, innenső – túlsó fogalom-párok, minta a szemléleti dialektika
megnyilvánulásaira.

Az 1. táblázat szerkezetében számunkra a későbbiekben részletesen vizsgált három szint

(általános-különös-egyes) azaz dialektikus materializmus – a természet dialektikája – kémia
kapcsolatrendszer, ami a kémia filozófiai összefüggéseinek vizsgálati útja. Ebben az összefüggésben
kulcsfontosságú elem a természet dialektikája, amely tulajdonképpen egy modern természetfilozófia.
A természet dialektikáját Engels alapozta meg. Elkezdte egy ilyen című könyv megírását, de ez a
munkája töredék maradt. Más műveiben azonban kifejti a természetre vonatkozó filozófiai nézeteit. Egyik
ilyen vitairata az „Anti-Dühring”. Engels volt talán az utolsó, aki még átlátta a kora (a XIX. század)
minden lényeges természettudományos eredményét. Ennek alapján építette fel a természet dialektikáját.
Engels egyéves hadiiskolai tanulmányától eltekintve nem volt iskolázott, de hihetetlen érzéke volt a
természettudomány összefüggéseinek megértése iránt. Ezért nevezték „zseniális dilettáns”-nak, mert kora
minden természettudósának tudott feltenni kényelmetlen kérdéseket, és tudott tenni zseniális javaslatokat.

A filozófia sajátos tudomány; ha maradandót akar alkotni, akkor a szaktudományokhoz hasonlóan

tudományos eszközöket és módszereket kell használnia. A filozófia egyik eszköze az absztrakció. Az
egyes tudományos eredményekből elvonatkoztat, általános törvényszerűségeket mond ki. Engels szerint
minden új tudományos vívmány kényszerítse arra a filozófusokat, hogy vizsgálják felül a filozófia addigi
eredményeit. Mielőtt azonban az új eredményt a filozófia felhasználná, a szaktudománynak a saját
keretein belül is bizonyítania kell az elv, a törvény helyességét. Ez a kapcsolat a filozófia és a
szaktudományok között az úgynevezett nyitott filozófia jellegzetessége. A nyitott filozófiára hatnak a
tudományos eredmények, ezért az ilyen alapon végrehajtott általánosítások hosszú ideig helytállóak. A
zárt filozófiák csak a kialakulásukkor fennálló tudományos eredményekre építenek. Ezért a szaktudomány
fejlődésével megbomlik a harmónia, a szaktudomány új eredményei nem felelnek meg a filozófiai
elveknek (lásd a filozófia és a szaktudomány kapcsolatát tárgyaló fejezetet).

Szokta bírálat érni a dialektikus materializmust az objektív idealisták részéről, hogy dogmatikus
filozófia, mert nem vesz fel a tételei közé olyan szellemi létezőt, mint például a jóisten. Ehhez
6
kapcsolható történet, hogy amikor Pierre Simon Laplace (1749 – 1827) megjelentette az „Égi mechanika”
című művét, Napóleon azt a megjegyzést tette, hogy Laplace sok száz oldalon szól az égről, de a jóisten
sehol sem szerepel benne. Erre Laplace azt válaszolta:”Je n’avais pas besoin de cette hypothčse lŕ, Sire”
(„Nem volt szükségem erre a hipotézisre, Sire”) A dialektikus materializmus is, amíg e nélkül magyarázni
tudja a világot, addig ezt az axiómát nem veszi fel a rendszerébe. Ez a hipotézis, axióma valószínűleg
nem is kerülhet bele, mert szaktudományosan Isten, vagy bármilyen más szellemi létező nem
identifikálható, nem azonosítható, nem mérhető.

A filozófia funkciói

1. Tudományos - elméleti

A tudományos eredmények megfelelő elvek szerinti absztrakciója, rendszerzése, általánosítása

és beemelése a filozófiai tételek közé.

2. Politikai - ideológiai

A filozófia a politikai cselekvés vezérsugara, (minden politikai mozgalom előfeltétele a

filozófiai megalapozás), a filozófia nem politikai kategória, de alapot szolgáltat a politikai
cselekvéshez (pl. XVIII. századi francia materializmus megalapozta a francia forradalmat).

3. Etikai - axiológiai (értékelméleti funkció)

A filozófia értékelméleti funkciója arra szolgál, hogy az egyes ember tisztázhassa a kapcsolatát
a világgal, elhelyezhesse magát a benne, meghatározhassa a koordinátáit, cselekvésének
hatásait, küldetését a világban. A filozófia ebben a vonatkozásában teremtheti meg az ember
méltóságát a világban. (Az egzisztencializmus általában a filozófiának csak az etikai-
axiológiai funkciójával foglalkozik.)

A filozófia tudományos - elméleti funkciói

1. Ontológiai (lételméleti)
2. Ismeretelméleti (gnoszeológiai)
3. Logikai
4. Metodológiai

1. Ontológiai(lételméleti) funkció:
A dolgokat, jelenségeket úgy leírni, ahogy tőlünk függetlenül, objektív módon léteznek.

A lételmélet főbb területei: - anyagelmélet

- mozgásformák
- fejlődéselmélet

2. Ismeretelméleti (gnoszeológiai) funkció:

Az ontológiai funkciót csak úgy teljesíthetjük, hogy meg kell ismernünk a dolgokat, majd csak
szerzett ismereteinken keresztül tudjuk leírni a külső világ dolgait, jelenségeit. Ezért gondosan
vizsgálni kell történetiségében, történeti fejlődésében az emberi megismerés legáltalánosabb
törvényeit. Fel kell tárni, hogy milyen mechanizmus szerint megy végbe a külső világ beemelése a
tudatunkba. A nagy ellentmondás ebben a folyamatban, hogy a külső világ anyagi természetű, a
tudat viszont nem anyag.
7
 Az ismeretelmélet főbb területei - tükrözéselmélet
- tudományelmélet
- modellelmélet
- igazságelmélet
- bizonyításelmélet

3. Logikai funkció:
Ebben az esetben a feladat az, hogy feltárjuk az anyagi világ törvényeivel adekvát gondolkodási
törvényeket. Azt kell ugyanis vizsgálni, hogy a külső világ működési mechanizmusára mennyiben
tud ráhangolódni a tudatunk. Mennyire hozható fedésbe a külső világ és a mi belső világunk. Van-
e esély arra, hogy hasonlít egymáshoz a két világ. Mert ha nincs, akkor nem ismerhetjük meg a
külső világot, és nem is írhatjuk le úgy, ahogy tőlünk függetlenül létezik.
Szemléletes e tekintetben Descartes közelítése, aki szerint a tudatunkban van például egyenlő
oldalú háromszög, mint geometriai elvonatkoztatás, tudati tartalom. De a természetben is van
ugyanilyen háromszög, például adott (tetraéderes) kristály oldallapjai. Ezért a két világ (belső és
külső, a nem anyagi, tudati és a külső anyagi világ) között fennáll a tartalmi, logika megfelelés.

4. Metodológiai
A tudományos eredmények rendszerezése, feldolgozása, absztrakciója, általánosítása és az így
nyert általános törvények beemelése a filozófia rendszerébe.

A filozófia és a szaktudományok kapcsolatának történetéről

Az ókorban még a tudomány és a filozófia nem vált el egymástól. Minden ismeret, tudományos
tapasztalat a filozófia része volt. A filozófia elnevezés a filosz = szeretet és a sofia = bölcsesség görög
szavakból származik. Jelentése „a bölcsesség szeretete”. Az ókor végén azonban már néhány tudomány
kivált a filozófiából, önállóságra tett szert. Ilyen volt a teológia, a jogtudomány (római jog), és az
orvostudomány (Galenus, római orvos). A Biogal Gyógyszergyár nevének utótagja is Galenusnak állít
emléket.

Az újkorban, a XVII. századtól folyamatosan válnak önállóvá a szaktudományok: matematika,

fizika, csillagászat, majd fokozatosan a többi tudomány is. A szaktudományt művelő tudós azonban még
egyben filozófus is volt. (Newton, Descartes, az enciklopédisták: Voltaire, Diderot stb.)

A XIX. századra a szaktudományok teljesen különváltak a filozófiától. Mi maradt meg még a

filozófia eredeti tartalmából? Két terület: az ismeretelméletet és a logika. Az úgymond kiüresedett
filozófiát ezek után minden szaktudomány tudományos eredményeinek absztrakciójával nyert általános
ismeretekkel kell feltölteni.

A FILOZÓFIA ÉS SZAKTUDOMÁNY KAPCSOLATÁNAK 3 TÍPUSA

1. A filozófia a szaktudomány fölött áll

2. A filozófia feloldódik a szaktudományban
3. Dialektikus kapcsolat a filozófia és a szaktudomány között

8
 A fenti háromféle kapcsolat a filozófia és a szaktudomány között három nagy filozófiai rendszer
eltérő felfogásából adódik.

1. A filozófia a szaktudományok fölött áll

Azt a felfogást, hogy a filozófia a szaktudomány fölött áll, azaz a filozófia a tudományok
tudománya, az objektív idealista filozófia vallja.

FILOZÓFIA
↓
Szaktudomány

Objektív idealista gondolkodók

Az objektív idealizmus nagy alakja az ókorban Platón. Platón (i.e. 427 – 347) arisztokrata
családból származik. Objektív idealista filozófus. Mestere Szokratész. Álláspontja szerint az igazi
világ az állandó, változatlan és mozdulatlan ideák (eszmék) világa. A földi világ csupán ezek
árnyéka, az ideák utánzata. Az ideákat a halhatatlan emberi lélek visszaemlékezéssel ismeri meg.
Az árnyékvilágról érzékszerveinkkel szerezhetünk ismereteket. Ezek azonban nem lehetnek
igazságok, csak vélekedések.
Klasszikus példázata a „barlang hasonlat”. Az ember a barlang bejáratánál ül, arccal a
barlang felé. Mögötte tűz ég, amely körül táncot járnak. A mozgó alakok árnyképe vetül a barlang
belső falára. Mi emberek csak ezt láthatjuk a valóságos jelenetek helyett. Földi tapasztalásunk úgy
viszonyul az ideák világához, ahogy ezek az árnyképek a valóságos táncoló személyek alakjához,
mozgásához.
A középkor, a nyugat-európai feudalizmus legjelentősebb filozófusa Aquinói (Szent)
Tamás (1225 – 1274) Domonkosrendi szerzetes. Fő törekvése a katolicizmus filozófiai
alátámasztása. Ehhez a legjelentősebb ókori görög filozófus, Arisztotelész (i.e. 384 – 322) tanait
használta fel. A görög „pogány világ” tanait a keresztény tanításhoz igazította. Azt hangsúlyozta,
hogy a hit és az ész nemcsak ellentétesek, hanem egységesek is lehetnek. Sőt, arra kell törekedni,
hogy az ész ne álljon szemben a hittel. Az észt alá kell rendelni a vallásnak és a teológiának.
A klasszikus német filozófia legnagyobb hatású filozófusa Georg Wilhelm Friedrich
Hegel (1770 – 1831) a legátfogóbb objektív idealista rendszert dolgozta ki, amely egyben az
eddigi legkidolgozottabb dialektikus rendszer is. A hegeli filozófia nagysága éppen a dialektika
rendszeres kidolgozásában rejlik. Hegel megfogalmazta a dialektika legfontosabb jellemzőit, a
történetiség és a totalitás, az egyetemes kölcsönhatás elvét, az alapvető mozgástörvényeket: a
mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapását, az ellentétek egységének és
harcának, valamint a tagadás tagadásának törvényét. Dialektikáját azonban az idealista lezárt
rendszer több lényeges ponton eltorzította. A végleges, lezárt filozófiai rendszer és az állandó
fejlődést magába foglaló dialektikus módszer feloldhatatlan ellentét Hegel filozófiájában.

A filozófia és a szaktudomány közötti kapcsolat, mely szerint a filozófia a szaktudomány

fölött áll, azt jelenti, hogy a filozófia szabja meg, hogy a szaktudomány mit kutasson, a kutatási
eredményekből mit fogadjon el, mi az, ami megfelel a filozófia előre meghatározott elveinek. Ez a
kapcsolat az objektív idealizmus elvének egyenes következménye volt az emberi történelem
minden időszakában. Ezt a kapcsolatot a hegeli filozófia alapján lehet a legplasztikusabban
bemutatni. Ehhez a hegeli filozófia felépülését kell megismernünk.

Hegel filozófiájának főbb vonásai

9
 Hegel nagy ívű filozófiai rendszere a dialektika harmadik alaptörvényén, a tagadás
tagadása elvén épül fel. A tagadás tagadása törvény három szakasza:
1. Tézis
2. Antitézis
3. Szintézis

Ezt a három szakaszt a „búzaszem” fejlődési analógiával könnyű szemléltetni:

1. A tézis, vagy állítás maga a búzaszem

2. Az antitézis vagy tagadás, az a folyamat, amikor a búzaszemet megsemmisítem. De nem úgy
hogy megőrlöm, vagy elégetem, hanem úgymond dialektikusan teszem ezt. Az erre vonatkozó
kifejezés a megszüntetve megőrzés. Ezt úgy érhetjük el, hogy a búzaszemet 10-15 oC
hőmérsékletű nedves áprilisi földbe vetem. Megsemmisül, mert a szerkezete egészen
megváltozik. A talajba gyökeret ereszt, zöld hosszúkás levelek és szárat hajt, amelyek
kibújnak a földből, az eredeti szem pedig eltűnik.
3. A szintézis vagy tagadás tagadása akkor lép fel, amikor búzanövény szárának a hegyén
megjelenik a kalász, amely az új búzaszemeket tartalmazza. A tagadás tagadásában magasabb
szinten visszaköszön az állítás, a búzaszem. De, ahogy Hegel fogalmaz, „a szintézis: a tézis és
az antitézis szintézise”. Ebben a harmadik fázisban, a kalászos növényben ugyanis együtt
látjuk az állítás búzaszemét és a tagadás búzanövényét.

Hegel a fejlődésdialektika előbb illusztrált folyamatára építi egész filozófiai rendszerét:

1. TÉZIS: A VILÁGSZELLEM, amely téren és időn kívül létezik és szellemi voltából adódóan
gondolkodik. A gondolkodása során folyamatosan dolgozza ki egyre differenciáltabb formában a
lét, a mozgás és a fejlődés alapvető kategóriáit és törvényeit.
2. ANTITÉZIS: AZ ANYAG. A Világszellem miután kidolgozta az összes kategóriát és törvényt,
átfordul saját ellentétévé, anyaggá válik. De érvényesül a megszüntetve megőrzés elve. Ez azt
jelenti, hogy az Anyag nem felejti el a Tézisben, az állításban foglaltakat. Az anyagi világ úgy
kezd el mozogni, fejlődni, ahogy a Világszellem mozgástörvényei (Hegel esetében a dialektika
törvényei) azt megszabják.
3. SZINTÉZIS: A GONDOLKODÓ ANYAG. Az Anyag fejlődésének adott szintjén megjelenik az
ember, a gondolkodó anyag, amely a tézisben szereplő szellem és az antitézisben megjelent anyag
egyesülése, szintézise.

Előbbieknek megfelelően Hegel filozófiája 3 részre tagolódik:

1. A szellem fenomenológiája
2. Természetfilozófia
3. Társadalomfilozófia

Ez a szigorú hármasság a könyveiben, a könyvrészekben, a fejezetekbe és alfejezetekben is

megfigyelhető. Ez a hármasság ugyancsak a dialektika alapelveiből következik. A dolgok
ellentmondásosságának a következménye ugyanis, hogy létezik 1. az egyik pólus, 2. a másik pólus, és 3. a
kettő egysége. Jól illusztrálja az ellentétek egységét a keleti kultúrában használt szimbólum, a kört kitöltő,
két (világos és sötét) halfigura, a jang és a jin. A JANG a magasság, fény, erő, kezdeményezés,
megtermékenyítés férfias elve. A JIN a mélység, árnyék, nyugalom, odaadás, befogadás nőies elve.

Az objektív idealista filozófia – szaktudomány viszony jellegzetességei

10
 Az hegeli példából is látható, hogy az objektív idealista filozófia változtathatatlanul lezárt
rendszer. A filozófia – szaktudomány kapcsolat ilyen esetben nem lehet harmonikus, mert a
VILÁGSZELLEM végérvényesen rögzítette a kategóriáit és törvényeit. A tudományok viszont
folyamatosan fejlődnek, új kategóriák, törvények születnek, amelyek fokozatosan kicsúsznak a filozófia
előre meghatározott érvényességi területe alól. Már Hegel életében is jelentkezett ilyen probléma. Erre
Hegel azt válaszolta, hogy „az anyagi világ valamiképpen fogyatékos”.
A középkori vallásfilozófia azonban az inkvizíció intézménye segítségével el is járt azokkal a
szaktudósokkal szemben, akik más következtetésre jutottak a szakterületükön, mint amit a filozófia illetve
az egyház hirdetett. Kopernikusz (1473 – 1543) a vallásfilozófia ptolemaioszi, azaz geocentrikus
világképével szemben azt állította, hogy a Föld forog a Nap körül. Hogy elkerülje az inkvizíció
büntetését, tanait csak közvetlenül a halála előtt jelentette meg. Giordano Brunot (1548 – 1600)
megégették, mert azt hirdette, hogy az Univerzum végtelen nagy és a mi Naprendszerünkhöz hasonló
végtelen sok naprendszer található benne. Galileo Galileit (1564 – 1642) tanai visszavonására
kényszerítették. Galilei ugyanis már kísérletileg igazolta a Föld forgását a Nap körül, amit Kopernikusz
könyvében óvatosságból még csak egy matematikai feltételezésként kommentált a szerkesztő.

Összegezve fenti modellnél nincs belsőleges kapcsolat a filozófia és a szaktudomány között.

1. A szellemi létező (Idea, Isten, Világszellem) szaktudományosan nem identifikálható, nem
mérhető objektum
2. Ezért nem lehet kidolgozni a szellemi létezőnek a léttanát, ontológiáját.
3. A szellemi létező kategória- és törvényrendszere a filozófia kidolgozásának időszakában
elfogadott szaktudományos eredményeket tükrözi.
4. Az új fogalmaik, eredményeik folytán a tudományok ellentmondásba kerülnek a filozófia
eredeti elveivel.

2. A filozófia feloldódik a szaktudományokban

Az a filozófiai irányzat, amely szerint a filozófia feloldódik a szaktudományokban, a szubjektív

idealizmus elveiből következik.

Filozófia → SZAKTUDOMÁNY

Immanuel Kant filozófiája

Ennek a filozófiai irányzatnak az egyik legjelentősebb képviselője Immanuel Kant (1724 – 1804),
aki a klasszikus német filozófia nagy alakja. Poroszországban a Königsbergi Egyetemen korábban
természettudományokkal foglalkozott. Kidolgozta a később Kant-Laplace bolygókeletkezési elméletnek
nevezett hipotézist, amely a Naprendszer kialakulására vonatkozik. Később a figyelme az ismeretelmélet
felé fordult. Az foglalkoztatta, hogy a külső világból szerzett tapasztalatból miként alkothatunk
törvényeket, általános és szükségszerű ismeretet. Minden megismerés a tapasztalattal kezdődik ugyan, s
minden konkrét ismeretünk a tapasztalatból ered, viszont a tapasztalat formái, a mód, ahogyan
tapasztalunk, mégis megelőzi magát a tapasztalatot. Léteznek a Kant szerint „apriori” (a tapasztalatot
megelőző) kategóriák, amelyek segítségével rendezzük a tapasztalati adatokat a tudatunkban. Ilyen belső
kategória például a tér és az idő, amely az egymásmelletti dolgokat térbe, az egymás utániakat időbe
rendezi. Apriori kategóriák még az okság, a törvényszerűség. A kanti elv, hogy ismereteink nem a
tárgyakhoz igazodnak, hanem a tárgyaknak kell igazodniuk az ismereteinkhez. Ezt az ismeretelméleti
kritikai váltást maga Kant „kopernikuszi fordulatnak” nevezi. A dolgokról, a jelenségekről a törvényeket
belsőlegesen, a tudatunkban alkotjuk az apriori kategóriák segítségével. Ezek a relációk, kapcsolatok
belső összefüggések. Így azoknak nem felelnek meg a külső világ kapcsolatai, viszonyai, relációi. Van
ugyan a tudatunktól független, külső világ, de az, az előbbiek miatt, nem ismerhető meg, az „magánvaló
11
világ (ding an sich). A kanti filozófia szubjektív idealista és egyben agnosztikus, azaz a világ
megismerhetetlen. Szubjektív idealista, mert valami van kívül: a jelenség világ, de bent, a tudatunkban
rendezzük a dolgokat, a tudatunkban tárjuk fel a dolgok közötti szükségszerű kapcsolatokat, a tudatunk
alakít ki egy lényeg világot. Ez a világ azonban nem felel meg a külső világ összefüggéseinek,
törvényeinek.
Kant filozófiájának nagy jelentősége abban van, hogy kritikailag mutat rá arra, hogy a külső világ
és a megismerésünk által tudatunkban fellelhető világ nem feltétlen azonos szerkezetű. Olyan szubjektív
elemeket tartalmaz, amelyek nincsenek meg a külső világban. Kantot igazolja például a színérzékelésünk.
Tudnunk kell, hogy a körülöttünk levő külső világban nincsenek színek, csak különböző
hullámhosszúságú elektromágneses hullámok jutnak a szemünkbe. Ahhoz, hogy e nagyon szűk (400 –
760 nm) látható tartományban, és nagyon rövid (nanométeres = 10−9 méteres) hullámhosszúságú szinusz
hullámok között érzékenyen különbséget tudjunk tenni, az agyunk létrehozott egy igen kontrasztos
kódolási rendszert. A tárgyakról vagy az égboltról szemünkbe jutó 400 nm-es hullámokat kék, a levelek
500 nm körüli hullámait zöld, a rózsa 650 nm fölötti hullámait vörös színként érzékeljük. Hogy a
színérzékelés belső, szubjektív törvények szerint zajlik, akkor vált kísérletileg is igazolhatóvá, amikor
1894-ben Charles E. Benham kidolgozta a róla elnevezett Benham-korongot. Ez egy fekete-fehér foltokat
és szegmenseket tartalmazó kör alakú lap, amelyet ha adott sebességgel megforgatunk, akkor a korongon
koncentrikus színes gyűrűket látunk. A jelenség magyarázata az, hogy az ideghártya három
színrendszerének különböző időállandói vannak. A foltok szaggatottan, adott frekvenciával ingerlik az
ideghártya receptorait. A receptorok ezeket az ingereket az agyba továbbítják, amit az agy úgy fordít le,
mintha a receptort különböző hullámhosszúságú fény érte volna.

2. ábra Benham-korong

Kant filozófiájának agnosztikus elvét később Hegel és Engels is joggal bírálja. Hegel szerint a
külső világból nem csak a jelenség, hanem a lényegi összefüggések is bejutnak a tudatunkba. Ahogy
dialektikusan fogalmaz: „A jelenség mindig lényeget hordoz, a lényeg mindig megjelenik”.
Engels arra hívja fel a figyelmet, mi is a külső világ része vagyunk, bennünk is érvényesülni kell a
külső világ törvényeinek. Konkrét példaként említi a szintetikus kémia eredményeit. Régen (az ókorban)
ugyanis az alizarin festéket a bíborcsigából nyerték ki. A XIX. század második felében sikerült kémiai
úton szintetizálni ezt a festéket. Ez azt jelenti, hogy a tudatunkban létrehozott molekulaképletet, kémiai
reakciókat, kémiai mozgástörvényeket, mint belsőleges relációkat felhasználva olyan dolgot tudtunk
előállítani, amely a külső világban is jelen van, és ugyanígy működik. Ahogy Engels fogalmaz, ezzel a
„magánvaló világ” „nekünk való világgá” változott.

A kanti filozófia továbbélése. A pozitivizmus

A szubjektív idealista filozófia agnosztikus jellegéből következően nem mondhat ki általános

összefüggéseket Világról, mert az „magánvaló”, nincs eszközünk, hogy olyan megállapításokat tegyünk
12
például, hogy a Világ örök, teremthetetlen, elpusztíthatatlan stb. Nem mondhat többet, mint amit a
szaktudományok bizonyítottan állítanak. Ezért ez a filozófia csak azt teheti, hogy a tudományos
eredményeket összegyűjti, rendszerezi. Eszköze az „új logika”, ahogy a Kant hagyatékát tovább vivő
úgynevezett pozitivista, majd neopozitivista filozófusok állítják.
A klasszikus pozitivizmus, mint tudományfilozófia a XIX. század közepére alakult ki. Az
elnevezés megalkotója és első képviselője Auguste Comte (1798 – 1857). Szerinte az emberi
megismerés a titokzatos „teológiai”, majd az elvontan gondolkodó „metafizikai” szakasz után jutott el az
egyedül hatékony „pozitív” szakaszba, amelyhez a tudományok szolgálnak pontos oksági
magyarázatokkal. Herbert Spencer (1820 – 1903) fejlődésről szóló evolucionista elméletéhez az alapot
Charles Darwin (1809 – 1882) nagy szaktudományos munkái jelentették. Nála is a szaktudományok
empirikus tényein kívül semmit sem lehet megismetni: világ végső alapja, a lét, megismerhetetlen.
A logikai pozitivizmust a XX. század 20-as éveiben az úgynevezett Bécsi Kör alakította ki,
amelyet természettudományos képzettségű filozófusok, valamint filozófia iránt érdeklődő
természettudósok hoztak létre. Vezető filozófusuk Rudolf Carnap (1891 – 1970), aki a tudomány
nyelvének elemzését tartotta a fő feladatnak. Ez egyfelől elősegíti a tudományos fogalomalkotást, és az
elméletek jobb felépítését, másfelől megmutatja, hogy a hagyományos filozófiai kérdések a nyelv hibás
használatából erednek.

Amint azt az utóbbi példákból is kitűnik a szubjektív idealista filozófia valójában feloldódott a
pozitív tudományokban.

3. A filozófia és a szaktudomány dialektikus viszonya

A modern filozófia és modern természettudomány harmonikus kapcsolatát a kettő közötti

dialektikus viszony jelenti. Ezt a kapcsolódást vallja a dialektikus materializmus. Ennek a filozófiának az
alapjait Karl Marx (1818 – 1885) és Friedrich Engels (1820 – 1895) dolgozták ki. Nevezettek
eredetileg azért lettek filozófusok, mert a polgári társadalomban a munkásság feszült helyzetére próbáltak
megoldást találni. Ehhez a törekvéshez a különös szintű társadalomfilozófia, azaz egy általános
szociológia elméleti kimunkálására volt szükség. Ahhoz azonban, hogy ez a filozófiai terület elméletileg
megállhasson, ki kellett dolgozni az előbbihez alapot nyújtó általános szintű filozófiát, a dialektikus
materializmust. Marx szerint a filozófiák eddig csak szemlélték a világot, a cél most az megváltoztassuk
azt. Ehhez viszont a gyakorlatban is működő, mindig naprakész filozófiai elméletre volt szükség. A
változó világban, a változó, fejlődő tudományok világában egy zárt, kategóriáiban, törvényeiben egyszer
és mindenkorra rögzített filozófia nem felelhet meg a kitűzött célnak. Nyitott filozófiára van szükség,
amely állandó kölcsönhatásban van a tudományokkal. Ahogy Engels megfogalmazza, a tudomány
minden nagy felfedezésekor a filozófiának felül kell vizsgálnia saját tanait, és ha szükséges, módosítani
kell azt oly módon, hogy az új eredmények beilleszthetők legyenek a rendszerébe.
A fenti elveknek megfelelően a dialektikus materializmus és a szaktudományok kétoldalú
kapcsolatban állnak egymással. A kapcsolat egyik oldala az absztrakció. Az absztrakció során a
szaktudományos eredmények legáltalánosabb vonatkozásainak beemelése történik a filozófiai rendszerbe.
Ebben az esetben lehet szükség a filozófiai rendszer felülvizsgálatára, korrekciójára.

A konkrét beavatkozás a szaktudományban jelentkező problémák megoldásához nyújt filozófiai

segítséget. A tudományban gyakran fordul elő, hogy a gondolati rendszerében folytonossági hiány van.
13
Ezt a hiányzó láncszemet a tudományos elveknek megfelelően hipotézisekkel hidalják át. A filozófia
például ahhoz nyújthat segítséget, hogy kiválasszuk a különböző hipotézisek közül azt vagy azokat,
amelyek összhangban vannak a legáltalánosabb strukturális, mozgás és fejlődéstörvényekkel, illetve
elvessük azokat, amelyek ezeknek ellentmondanak.
A XIX. század második felében az elektromosság jelensége szaktudományosan még nem volt
tisztázott. Csak, mint sajátos mozgás, energia nyilvánult meg, de pontos magyarázata hiányzott. Engels az
anyagelmélet általános filozófiai elveiből kiindulva a mozgásformáknak azt a legáltalánosabb törvényét
hozza fel, hogy az anyag és a mozgás elválaszthatatlan. Az eddig vizsgált minden mozgásnak volt anyagi
hordozója. Olyan mozgás eddig egyetlen tudományterületen sem volt megfigyelhető, amely ne lenne
valamilyen anyaghoz köthető. Ezért az elektromosságnak is lennie kell anyagi hordozójának. A
szaktudomány feladata megtalálni ezt az anyagot. És valóban, 1897-ben J. J. Thomson (1856 – 1940)
felfedezi az elektromosság anyagi hordozóját, az elektront.
Előfordulhat, hogy egy hipotézis, állítás az adott szaktudományon belül ellentmondás-mentes, de
filozófiai szinten ellentmond az anyag- illetve fejlődéselmélet törvényének. Példa erre Rudolf Virchow
(1821 – 1902) kijelentése, hogy az élet csak sejtes szerkezetben létezhet. Ezt a megállapítást a kortárs
biológusok elfogadták, mert sejtes szerkezet nélküli élettel addig nem találkoztak. Engels szerint ez a
kijelentés, hipotézis nem lehet helytálló. A folytonosság – megszakítottság dialektikus elvéből indult ki.
Virchow állítása alapján a dialektikus pár folytonossági oldala sérül. Engels azt hozza fel példának, hogy
képzeljük el, hogy milyen kicsi a valószínűsége annak, hogy egy sivatagban a szél összefújjon
alkatrészeiből egy automobilt. Hát még milyen kicsi a valószínűsége annak, hogy szervetlen anyagokból
összeálljon egy sejt, amelynek a működése milliomszor bonyolultabb, mint egy automobil. Ebből
következően az életnek lennie kell a sejtes szerkezetet megelőző formáinak is. Később ezt is igazolta a
biológiai kutatás.

Egy jó filozófia a hipotézisek kiválasztásán túl is hasznos segítséget nyújt a szaktudomány

számára. Ennek néhány példája a következő:
1. A szaktudományokban igen nagymértékű differenciálódás ment végbe az utóbbi időben. A
filozófiai szemlélet keretet biztosít az ismereteinknek, segíti az áttekinthetőséget
2. A szaktudományok egyes területei elvesztették a szemléletességüket. Főleg a mikrovilág
leírásában előkerültek olyan formulák, egyenletek, operátorok, amelyek szemléleti háttere
nehezen követhető. Ebben az esetben is nyújthat a filozófia szemléletes hátteret.
3. Sok szaktudós régóta idegenkedik a filozófiától, függetlenül attól, hogy az a filozófia mennyire
hatékony a szaktudomány számára. Ez a filozófia-ellenes magatartás azért nem helyes, mert aki
például elveti a kortárs filozófiai gondolatokat, az a szaktudományához mégiscsak segítségül hív,
és kritikátlanul elfogad korábbi, még kevésbé hatékony filozófiai elveket. A tudománytörténet
számos példájával bizonyítható ez a hiba:
a. Kopernikusz (1473 – 1543) a bolygók pályáját kör alakúnak képzelte. Ezért az
égitestek helyzetének pontos leírása igen bonyolult volt. Azért ragaszkodott a
körpályához, mert Platón ideatana szerint a kör a tökéletes idom. Majd csak később
Kepler (1571 – 1630) végezte el a módosítást az elliptikus modell bevezetésével.
b. Berzelius (1779 – 1848) az élet megismerhetetlen misztikumára, az „életerő”-re
hivatkozva állította fel a „vis vitalis” elvet, mely szerint szerves anyagot csak élő anyag
tud előállítani, ember nem tudja azt mesterségesen szintetizálni. Még Berzelius
életében Wöhler oxálsavat és karbamidot szintetizált, amit addig csak növényből,
illetve állati vizeletből tudtak kivonni.
c. Poincarè (1854 – 1912) francia fizikus közel járt ahhoz, hogy felállítsa a
relativitáselméletet. Kant filozófiájára hagyatkozva azonban úgy vélte, hogy a tér és az
idő nem objektív létezők, hanem belső szubjektív kategóriák.
d. Lothar Meyer (1830 – 1895) már Mengyelejev előtt kidolgozta az elemek periódusos
rendszerét, a hasonlósági elveket csak véletlennek, formálisnak tekintette. Az „egyes –
általános” dialektikus párból csak az „egyest” tekintette objektívnek, az „általános”-t
nem.
14
ANYAGELMÉLETI KÉRDÉSEK

A materialista filozófiák központi kategóriája az anyag. Az anyaggal, az anyagi rendszerekkel

kapcsolatos felfogás azonban jelentősen különbözött az egyes korokban. A lényeges különbség azonban a
régebbi materialista rendszerek és a dialektikus materializmus között figyelhető meg. Ezeket a
különbségeket az alábbiak szerint részletezzük.

1. A régi materialisták nem tudták levezetni az anyagból a tudatot. Ezért a mechanikus

materializmusra jellemző módon a természetfilozófiájuk materialista, a társadalomelméletük
viszont idealista volt. A XVIII. századi materialisták, (enciklopédisták) szerint a kialakult
társadalmi viszonyokat az uralkodókkal korábban kötött társadalmi szerződéssel magyarázzák, a
társadalom megjavítását az emberek felvilágosításával kívánják megoldani.

2. A régebbi materialisták mind valamilyen formában „atomisták” voltak. Ez azt jelenti, hogy mindig
visszavezették az anyagot valamilyen végső építőkőre, amiből felépül a világ. A görög
materialistáknál Démokritosz (i.e. 460 – 370) vezeti be az atom fogalmát. G. F. Leibniz (1646 –
1716) építőkövei a monaszok, a lélekkel, akarattal és tevékenységgel bíró matematikai pont
jellegű atomok. J. Dalton (1766 – 1844) a modern kémiát megalapozó atomjai ugyancsak végső
építőkőnek számítottak bevezetésük idején.

3.ábra A hidrogénatom sematikus modell-szerkezete

A daltoni kémiai elemek atomjainak végső építőkőként történő felfogása vezetett el a XX.
század első éveiben a materializmus válságához. Kiderült, hogy az „atom = oszthatatlan”
mégiscsak osztható, és az atom nem kompakt, masszív golyó, hanem a belső szerkezete igen
hézagos, laza (3. ábra). Ezek miatt az energetisták szerint az anyag tulajdonképpen eltűnt. Az
energetisták szerint ugyanis nincs anyag, csak mozgás, energiacsomókból épül fel a világ.
Különösen akkor látták igazolva elméletüket, amikor a magfizikában megtörtént az első
magfúziós kísérlet. Ennek eredményeképpen ugyanis a két atom egyesülésekor az új atom tömege
kisebb lett, mint a két eredeti atomtömeg összege. A jelenséget a fizikusok tömegdefektusnak
nevezték el, és hibásan úgy interpretálták, hogy az anyag egy része energiává alakult. Ez a
dialektikus materializmus elveiből következően helytelen, mert az anyag és annak
megnyilvánulása, a mozgás (az energia) ugyan elválaszthatatlan egymástól, de egymásba nem
alakulhatnak át. (A nyúl egy része nem válik futássá!) Az anyag egy része hullámtermészetű
anyagként, elektromágneses sugárzásként távozik a rendszerből. Az atomista szemlélet tanulsága
a fentiek szerint tehát az, hogy az anyag fogalmát nem szabad valamilyen részecskéhez kötni,
mert akkor az anyag eltűnhet.

3. A régi materialisták az anyag fogalmán csak a testi létezést értették. A dialektikus materialista
anyagfogalom esetén a testi létezés, a tulajdonság és a viszony szoros egységet képez.
A tulajdonság azért fontos, mert ennek segítségével értelmezhető a tudat. A tudat ugyanis
az anyag legfejlettebb formájának, az emberi agynak a tulajdonsága, funkciója. Ebből persze az is
látható, hogy a tudat nem anyag, de az anyagtól ugyanúgy nem választható el, mint például a
kristályos réz(II)-szulfát-pentahidráttól annak kék színe, vagy a klorofilltól annak zöld színe.

15
 A viszony pedig azért fontos az anyaggal kapcsolatban, mert e nélkül nem lenne
értelmezhető a tér-idő, mint viszony. A korábbi felfogás szerint létezett anyagtól független tér és
idő. A teret úgy fogták fel, mint üres tartályt, amelybe a tárgyakat „belelógatjuk”. Ugyanígy
feltételezték az üres időt, amibe ugyancsak belekerülnek a dolgok, események.

A dialektikus materializmus szerint:

AZ ANYAG TÉR-IDŐ VISZONYOKAT HOZ LÉTRE.

Eszerint nincs abszolút tér és abszolút idő, hanem csak az anyag által létrehozott viszony,
amely egymással is összefügg, ezért tér-időként kötőjelesen értendő. Az anyagnak saját tér-ideje
van. Például egy gondolatkísérlet szerint egy 25 éves embert hibernálunk, majd 100 év múlva
felébresztünk. Mennyi idős lesz a felébresztéskor?
- A csillagászati kora: 125 éves
- A biológiai kora: 25,1 éves (az életfolyamatok nem állnak le teljesen)
- A társadalmi kora: 10-12 éves gyermeké (100 év alatt ugyanis annyit fejlődik a társadalom,
hogy az informáltsága egy kisiskolás szintjére esik vissza)

4. A meghatározottság. A dialektikus materializmus szerint a dolgoknak nincs önmagukban

meghatározottságuk. Minden meghatározottság valamihez viszonyítva értendő. Az ecetsavat
nevében is savnak jelöljük. De csak azért, mert a Földön a viszonyítási alap kimondatlanul is a
víz. Ehhez képest az ecetsav valóban sav. De ha például perklórsavhoz viszonyítjuk, akkor már
bázis. A dolgok más dolgok által határozódnak meg. Népi mondás, ha valami lényegtelen és nem
akarunk megjegyezni, hogy „majd felírjuk a kéménybe korommal”. Ez felelne meg az önmagában
való meghatározottságnak, de ennek láthatóan nincs értelme.

5. Az egyes – általános kérdése. A középkorban a skolasztikus filozófia egyik legnevezetesebb vitája

az úgynevezett univerzália-vita volt. E vitában két filozófiai irányzat a realizmus és a
nominalizmus érvelt saját álláspontja mellett. A realisták szerint az általános fogalmak
(univerzáliák) reálisan léteznek és megelőzik az egyes dolgokat. A realizmus tulajdonképpen
Platón (ideatan) vonalát vitte tovább az általános és az egyes viszonya kérdésének megoldásában.
A nominalisták ugyanakkor azt állították, hogy reálisan csak az egyes, egyedi tulajdonságokkal
rendelkező dolgok léteznek. Az általános fogalmak, amelyeket ezekről a dolgokról alkotunk,
nemcsak hogy nem léteznek a dolgoktól függetlenül, hanem azok tulajdonságait és minőségét sem
tükrözik. E két irányzat harca a középkorban az idealizmus (realizmus) és a materializmus
(nominalizmus) sajátos harcának kifejeződése volt.

A modern anyagszemlélet szerint az egyes dolgok természetesen valóságosan léteznek, de

az általános, azaz a minden egyesben meglevő közös tulajdonságok miért ne lennének ugyanúgy
reálisan létezők. Azzal a szóval például, hogy „gyümölcs”, mint általános fogalom kifejeztük,
hogy növények által termelt olyan dologról, termésről van szó, amelynek a magját, magvait
ízletes, édes, vitamindús rostos réteg borítja, amely emberi táplálkozásra kiválóan alkalmas.

Az persze igaz, hogy még olyan embert senki sem látott, aki gyümölcsöt evett, mert vagy
almát, körtét vagy szilvát fogyasztott. De én olyan embert sem láttam még, aki almát evett volna,
mert vagy jonatánt, vagy jonagoldot, vagy idaredet evett. De mehetünk tovább, mert jonatán almát
sem ehetünk csak úgy. Mert már az sem egyedi dolog. Mert abból a fajtából is melyik egyedi
példányt eszi? Valahogy úgy lehetne megközelíteni az egyest, az egyedit, hogy az illető 2008-as
évjáratú, Füzesgyarmat déli részén levő almáskert 5. számú táblája 12. sorának 8. fájáról, a
pontosan keleti irányba nyúló főága 3. mellékága legvégéről levett jonatán almát eszi. Mint
látható, ha tényleges egyediségében akarjuk kifejezni az eseményt, akkor csődöt mond az egyesre,

16
 az egyediségre irányuló törekvésünk. mert a fogalmi rendszerünkben mindig benne van az
általános.

Az egyes és általános dialektikus egységet alkot. Az egyes nem jelenik meg, és nem létezik
másként, mint az általános kölcsönhatás rendszerében. Az általános ugyanakkor nem létezik
függetlenül az egyestől, nem létezik másként, mint az egyesben. Az egyes az általános hordozója.

6. A jelenség – lényeg dialektikája. A tudományos kutatás szempontjából jelenség-lényeg kettős az

egyik legfontosabb dialektikus fogalom-pár. Korábban Kant filozófiájában erősen elválik
egymástól ez a két fogalom. A külső „magánvaló” világ jelenségei, amelyek az érzékszerveink
segítségével hozzánk eljutnak, élesen elválnak a tudatunkban kialakuló lényegi viszonyoktól.

Vizsgáljuk meg a lényeg sajátosságait. Induljunk ki egy posztulátumból: a világon nincs

két teljesen egyforma és két teljesen különböző dolog. Már csak azért sem lehet két dolog teljesen
egyforma, mert például a helykoordinátái biztosan nem egyeznek. Két dolog ugyanis egyidejűleg
ugyanazon a helyen nem lehet. A dolgok teljesen különbözőek sem lehetnek, mert például ha más
nem, az anyagi mivoltuk összeköti őket. A dolgok közt ezért hasonlóság van.
Jó példa az előbbi megállapításra a kationok kémiai sajátsága. A minőségi kémiai analízis
Fresenius-rendszere szerint a kationok hasonló kémiai viselkedésük (közös osztály-reagensük)
alapján osztályokba sorolhatók. Tehát a kationok nem teljesen különböznek egymástól. De nem is
teljesen egyformák, mert akkor nem lehetne azokat megkülönböztetni, kimutatni. Egy kation-
osztályon belül vannak olyan specifikus kémiai reakciók, amelyeket csak egyetlen ion ad.

A kationokkal kapcsolatos kémiai példa teljesen általánosítható az anyagi rendszerek

egészére. A 4. ábrán (1., 2. és 3.) három különböző dolgot látunk. Ezek összetevőik alapján
egyeznek és különböznek is egymástól. Például a három különböző dolog közös a „▲”
vonatkozásában, az 1. és 2. az „€”tekintetében, az 1. és a 3. a „π”és a „#” összetevőket illetően. A
dolgokat e közös tulajdonságaik alapján úgynevezett JELENSÉGOSZTÁLY-ba sorolhatók.
Például a szabályozott frekvenciájú zenei hangokat kiadó eszközök a hangszerek
jelenségosztályába, egy lakásban az ülésre, fekvésre, ruhanemű tárolására alkalmas használati
eszközöket a bútorok jelenségosztályába sorolhatjuk be.

1. 2. 3.
4. ábra Három különböző dolog sematikus ábrázolása

17
A jelenségosztály tehát az, amibe az egyes dolgok közös tulajdonságuk alapján besorolhatók.

Ezek alapján úgy jutunk el egy-egy dolog lényegéhez, hogy

1. az adott dolgot besorolom jelenségosztályba

2. majd megadom az adott jelenségosztály jellemző vonásait

Például: a zongora 1. a hangszer (jelenségosztálya), 2. (jellemzője, hogy) szabályozható frekvenciájú

zenei hangok keltésére alkalmas eszköz. Ugyanez igaz a gitárra, hegedűre, fuvolára, orgonára stb.

A motorkerékpár 1. a jármű (jelenségosztály), 2. (jellemzője, hogy) amelyen ülve adott sebességgel

egyik helyről a másikra juthatunk el. Ugyanebbe a jelenségosztályba tartozik az autó, busz, vonat stb.

A 4. ábrán az is látható, hogy egy dolognak egy másik dologgal több közös tulajdonsága is van. Ez
azt jelenti, hogy egy dolgot több jelenségosztályba is be lehet sorolni. Következésképpen egy dolognak
több lényege is lehet. Mindig a körülmények együttese szabja meg, hogy adott pillanatban az adott dolgot
melyik jelenségosztályba soroljuk, azaz mi az adott helyzetben a lényege.
Móricz Zsigmondnak egyik megható novellája: „A szánkó” szól arról a két fiúról, akik már régóta
sóvárogva vágytak egy szánkóra, mire megkapták végre. Első útjuk a falu szélére vezetett, hogy az új
szánkót kipróbálják a nagy hóban. A falu utolsó házában észrevettek egy szegény öreg nénit, aki már
majdnem megfagyott a hidegben. Hogy a gyerekek meleget csináljanak, feláldozták az új szánkót, azzal
fűtöttek be. Ez arra példa, hogy a szánkót a jármű jelenségosztályából átsorolták a tüzelőanyag
jelenségosztályába, mert ott abban a helyzetben az volt számukra a lényeg, hogy megmentsék
embertársukat.

Hegel a jelenség és lényeg kategóriapár szétválasztása miatt joggal bírálta Kantot. Kant szerint
csak a jelenséget ismerhetjük meg. Hegel megmagyarázza, hogy a jelenség és a lényeg nem választható el
egymástól, a jelenséggel együtt a lényeg is bejut a tudatunkba, mert a jelenség mindig hordozza a
lényeget. Nem csak az egyedi jelenség jut be a tudatunkba, hanem a különböző dolgok közös jellemzője,
a lényeg, a törvényszerűségek is kívülről kerülnek a tudatunkba. Ezért nem mi teremtjük a törvények
szubjektív módon. A lényeg ugyanakkor sohasem tisztán tűnik fel, hanem valamilyen jelenségbe
„csomagolva”. A nevezetes hegeli mondás: „A jelenség lényeget hordoz, a lényeg megjelenik”.
Ezek alapján joggal állíthatjuk, hogy a világ, a világ törvényszerűségei megismerhetők. A
tudomány feladata éppen az, hogy a jelenségekből „kihámozza” a lényeget. Mivel „pucér” lényeg nincs, a
jelenségek halmazából kell a lényeget kibogozni. Adott körülmények között a dolgok viselkedhetnek úgy,
hogy belőlük a lényeget hamisan, nem adekvát módon emeljük ki. Ezt nevezzük látszatnak. A lényeg és
jelenség ellentmondása okozza a megismerési folyamat bonyolult, ellentmondásos jellegét. Ez okozza a
tudományos kutatásnak tudománytörténetből számos jól ismert téves elképzelését is. Érvényes az marxi
megállapítás, hogy „minden tudomány fölösleges volna, ha a dolgok megjelenési formája és lényege
közvetlenül egybeesnék…”.

Az anyag meghatározása

Amikor az anyag fogalmát akarjuk meghatározni, keresnünk kell azt az általánost, azt a minden
dologban közöst, amivel a filozófiának ez a központi kategóriája általánosan jellemezhető. Érdekes
módon korábbi materialista filozófiák nem igyekeztek az anyag fogalmát tisztázni, pontosan körüljárni.
Az anyag meghatározása akkor vált nagyon fontossá, amikor a XIX. és XX. század fordulóján a
klasszikus fizika is válságba jutott és több az anyag létezését is megkérdőjelező filozófiai irányzat
jelentkezett, amelyek szaktudományosan is igazolva látták saját filozófiai rendszerüket.
Ide tartoztak például az energetisták, akik az agyagi világot energia-adagokból, -csomókból
összeálló rendszerként fogták fel. Elképzelhetjük, hogy milyen megelégedés, önbizalom töltötte el őket,
18
amikor a hidrogén→hélium átalakulásnál a tömegdefektus fellépett. Az eredeti tömegek összegéből egy
bizonyos hányad szőrén-szálán eltűnt. Ráadásul a szaktudósok is (helytelenül) úgy interpretálták a
jelenséget, hogy az anyag egy része energiává alakult. Ennek az irányzatnak volt a képviselője egy kiváló
kémikus, az 1909-ben kémiai Nobel-díjas Wilhelm Ostwald (1853 – 1932) is.
Ebben az időben jelentkezett egy szubjektív idealista irányzat is, amelynek szintén jól jött, hogy az
„anyag eltűnt”. Ez a filozófia az empiriokriticizmus, vagy machizmus, amelynek a két fő képviselője
Ernst Mach (1838 – 1916) és Richard Avenarius (1843 – 1896) voltak. Az empiriokriticizmus
„megtisztítja” a tapasztalat felfogását az anyag, a szükségszerűség, az okság stb. fogalmától, mert ezek az
empiriokriticizmus szerint spekulatív fogalmak, amelyeket jogtalanul vittek bele a tapasztalatba. A világ
végeredményben”semleges elemek” vagy érzetek halmaza.
Ezek ellen az irányzatok ellen írta meg Vlagyimir Iljics Lenin (1870 – 1924) 1909-ben a
„Materializmus és empiriokriticizmus” című filozófiai munkáját. Lenin elsősorban politikus volt, de
néhány, a dialektikus materializmus alapelveit tisztázó filozófiai művet is írt. Az anyag fogalma
szempontjából azért jelentős ez a munka, mert ebben hívja fel annak veszélyére a figyelmet, hogy ha az
anyag fogalmát valamilyen konkrét anyagban (anyagfajtában) jelöljük meg, mint például az atom
(=oszthatatlan), akkor az anyag el is tűnhet. Ebben a könyvben tett kísérletet az anyag fogalmának
meghatározására, amely máig a legelfogadhatóbb meghatározás.
Az anyag fogalma esetén keresni kell minden anyagi természetű dologban a közöst, amely minden
konkrét anyagra (anyagfajtára) érvényes. Ehhez mindenképpen nagymértékű általánosításra,
elvonatkoztatásra, absztrakcióra van szükség.
Felmerül a kérdés, hogy lehet-e az anyagot, az anyag fogalmát definiálni. Mi a definíció logikai
szerkezete? A definíció szerkezete maga is dialektikus pár, két egymást kizáró, de egymást feltételező
művelet egysége. A definíció egy integráló és egy deriváló lépésből áll.
A definició szerkezete (logikája):

1. A definiálni kívánt dolgot besorolom jelenségosztályba (integrálás),

2. majd megadom a differencia specifikáját (differenciálás)

Például:
1. A szék olyan → bútor, (közös vonás)
2. amelyet ülésre használunk. (egyedi vonás)
(ebben különbözik pl. a szekrénytől, asztaltól stb., ez az egyedisége)

Ha definiálni akarnánk az anyagot, akkor az a probléma lépne fel, hogy be kellene sorolni
jelenségosztályba. A legáltalánosabb dolgot egy még általánosabb osztályba, ami ez esetben nincs! Ezért
Lenin úgy járt el, hogy vette a filozófia másik legáltalánosabb kategóriáját, a tudatot és e két
legáltalánosabb kategória viszonyában határozta meg az anyagot.

„Az anyag filozófiai kategória, mely érzékeinkben feltáruló, érzeteinkkel lemásolt, lefényképezett,
visszatükrözött, érzeteinktől függetlenül létező objektív valóság megjelölésére szolgál.”

A fenti meghatározás nem előzmény nélküli. A korábbi materialisták is kiemelték az anyag fogalmának
egy-egy mozzanatát, ami része a fenti meghatározásnak.

Paul-Henri d’Holbach (1723 – 1789): Az anyag mindaz, ami valamilyen módon érzékszerveinkre hat.

Claud-Adrien Helvétius (1715 – 1771): Az anyagot úgyszólván az emberek hozták létre; a valóságban
egyedek vannak, az anyag a minden egyedben közös.

Denis Diderot (1713 – 1784): Az anyag érzékelésünk általános oka.

19
Friedrich Engels (1820 – 1895): Az anyag, mint olyan, tisztán gondolati teremtmény és elvonatkoztatás.
Eltekintünk a dolgok minőségi különbözőségeitől azáltal, hogy mint testi létezőket az anyag fogalma alá
összefoglaljuk őket.

A monizmus és dualizmus kérdése

A monizmus jelentése egy alapelvűség. Olyan filozófiák, amelyek egy alapelvre építik fel
filozófiájukat, monista filozófiák. Aszerint hogy ez az alapelv szellemi, vagy anyagi természetű,
beszélhetünk idealista vagy materialista monizmusról. Hegel filozófiája idealista monista, a dialektikus
materializmus materialista monista filozófia.
René Descartes (1596 – 1650) és követői a karteziánusok két alapelvet, két szubsztanciát
feltételeztek: a „gondolkodó szubsztanciát”, és a „kiterjedt szubsztanciát”. Descartes azt észlelte, hogy a
tudati világunk és a külső világ tartalma fedésbe hozható egymással, de nem tudta feltárni, hogy melyik
az elsődleges. Ezért a filozófiája dualista, két alapelvű.
A korábbi (például a XVIII. századi francia) materialisták sem voltak igazán monisták, a tudatot
és az anyagot nem tudták egymásból levezetni; a természettudományban materialisták, a
társadalomtudományban idealisták voltak. Az igazán következetes materialista monista filozófia a
dialektikus materializmussal alakult ki.
A materialista monizmus a szaktudományok XX. századi vívmányainak köszönhetően sokoldalú
bizonyítást nyert. A monizmushoz az egység – sokféleség dialektikájának a szaktudományok által
történő megalapozása jelentette a kulcsot.

Az emberi gondolkodás történetében a sokféleség dominált, azaz a világ a maga sokféleségében

tárult a szemlélődő ember szeme elé. A szaktudományok feladata volt, és most is az, hogy a dolgok
hihetetlen sokfélesége között rendszerezést, egységesítést általánosítást végezzen el, összefüggéseket
tárjon fel.

Ilyen filozófiailag nagy jelentőségű események a XIX. és XX. században születtek a fizika, kémia,
biológia és földtudomány területén, amely a dialektikus pár egység oldalát erősítette.

1. A Mengyelejev-féle periódusos rendszer rávilágított arra, hogy az addig egymástól

függetlennek tekintett elemek szigorú és szoros strukturális rendszert alkotnak.
2. Alexander Clemens Winkler (1838 – 1904) szerint a periódusos rendszer nem csak
strukturális, hanem genetikai rendszer is, amit a XX. századi asztrokémia igazolt is. Az elemek
a csillagokban egymásból keletkeznek.
3. Az emissziós spektroszkópia, mint analitikai kémiai módszer segítségével megállapítható volt,
hogy a belátható Világegyetem objektumai ugyanabból a 104 élemből épülnek fel, amelyek a
Földön találhatók.
4. Az addig a testektől megjelenésében teljesen eltérő tulajdonságú fényről, illetve
elektromágneses hullámokról bizonyítottan kiderült, hogy az is anyag. Egymásba
átalakíthatók, az anyag megjelenési formájának két oldala (korpuszkula – hullám dualizmus).
5. A XX. század elején kiderült, hogy az egymástól függetlennek hitt kontinensek valaha egy
kontinensek voltak, a kontinens-vándorlás során különültek el.
6. 1952-ben a Miller-kísérlet azt bizonyította, hogy meg volt a feltétele annak, hogy a
Földtörténet korai időszakában a szervetlen anyagokból kialakulhassanak azok az aminosavak,
amelyek az élőszervezetet alkotó fehérjék alkotóelemei.
7. Darwin evolúciós elmélete az élővilág hihetetlen formagazdagságában teremtett egységet.

A felsorolt néhány példa is mutatja, hogy a Világmindenségben és a Földön is a sokféleség

látványa mögött tudományosan egyre többoldalúan tárul fel Világ anyagi egysége, belső összefüggése. Ez
mind segíti, hogy bizonyítottan jelenthessük ki a materialista monizmus három alapvető törvényét.
20
1. Az anyag önmaga oka, örök, teremthetetlen, elpusztíthatatlan, minden létezés egyetemes alapja.
2. Az anyagnál magasabb rendű létező nincs.
3. Az anyag a világmindenséget hézagmentesen tölti ki.

Az utolsó törvényt a szaktudomány akkor igazolta, amikor az anyag hullámtermészete kiderült.

Így a világegyetem bolygó és csillagközi terében uralkodó 3 K - es hőmérsékleti sugárzás is anyag.

AZ ANYAG ÉS A MOZGÁS

Az anyag legfontosabb és tőle elválaszthatatlan, szükségszerű tulajdonsága (attribútuma) a

mozgás. A mozgás felöleli a természetben és a társadalomban végbemenő összes folyamatot. Legtágabb
értelemben a mozgás nem más, mint az anyagi objektumok változása általában, azok mindig és mindenütt
jelenlevő kölcsönhatása. Az anyag csak mozgásában nyilvánul meg, csak mozgó anyag létezik.
A mozgás abszolút, amennyiben az anyag alapvető létformája, létezésének módja. A mozgás, mint
az anyag létezési módja, meghatározza az anyag minden konkrét megjelenési formáját, tulajdonságát és
megnyilvánulását, minden dolog és jelenség belső tartalma.

Az anyag és a mozgás kapcsolatának két szélsőséges felfogása figyelhető meg a gondolkodás

történetében. Az egyik a görög filozófiában Arisztotelész, valamint az újkori filozófusok mechanikus
materialista felfogása, a másik a XX. század elején az energetizmus.

A görög filozófiában Arisztotelész elválasztja egymástól az anyagot és a mozgást. Szerinte

minden reális létező egyes dolog „anyag” és „forma” egysége. Tulajdonképpen a forma hozza mozgásba
az anyagot. A mozgás Arisztotelész szerint valaminek a lehetőség állapotából a valóság állapotába való
átmenete. A „forma” és az „anyag” viszonyát nem az érzékfeletti „eszme” és az érzéki „anyag”
elkülönültségeként fogja fel ugyan, de a formák hierarchikus rendjének a csúcsán az anyagtalan „forma”
– a tiszta forma, a formák formája, isten, a világ „első mozgatója” áll.
Az újkori filozófiákban is megfigyelhető Isten szerepe az anyag mozgatásában. A deizmus
azonban már azt vallja, hogy Isten nem minden pillanatban jut szerephez, mint külső mozgató. Úgy
fogták fel, mint órásmestert, aki felhúzza az órát és utána nem kell beavatkozni a világ sorsába. Ennek az
irányzatnak, a deizmusnak, többek között, a képviselői Franciaországban François-Marie Aruet, azaz
Voltaire (1694 – 1778), Jean-Jacques Rousseau (1712 – 1778), Angliában John Locke (1632 – 1704) és
Isaac Newton (1643 – 1727). Newton mechanikájában már egy mozgékonyabb világ jelenik meg, mint
Arisztotelész rendszerében, mert Newton feltételezi az egyenes vonalú egyenletes mozgást, amely szerint
a testek minden külső erőhatás nélkül haladhatnak.
A deista felfogás művészi kifejezése található meg Madách Imre (1823 – 1864) „Az ember
tragédiája” című drámája első színében, amikor az Úr így szól megteremtve a világot:

Be van fejezve a nagy mű, igen.

A gép forog az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát újítani kell.

Az anyag önmozgásának belátása hosszú történeti folyamat. A probléma forrása az emberléptékű

szemlélet. Az ember ugyanis az élete kezdetétől egész élete során közvetlen információt csak ebből a
mákszem és a Kheopsz közötti mérettartományba eső környezetből szerez. A közvetlen szemlélet
számára így nehezen hihető, hogy egy szilárd test, egy kőtömb, egy koloniál szekrény önmozgásra képes.
Az élményszerű kapcsolat vele, hogy nagyon nehéz, vagy lehetetlen megmozdítani. Ahhoz, hogy az
önmozgást beláthassuk, le kell hatolni a mikrovilágba. Ott észlelhető, hogy a szilárd testek kristályaiban a
rácspontok között micsoda „nyüzsgés” folyik. A kortársak szerint például Gottfried Wilhelm Freiherr von
21
Leibniz (1646 – 1716) számára felkavaró érzés volt, amikor diplomataként Hollandiában járva
belepillantott Antony von Leeuwenhoek (1632 – 1723) mikroszkópjába, és látta a mikroorganizmusok
hihetetlen mozgását, nyüzsgését. Állítólag a monász-elméletét is, amely filozófiájának alapja, ebből az
élményből merítette.

Az XIX. és XX. század fordulóján ható filozófia, az energetizmus, nem csak szétválasztja az
anyagot és a mozgást, hanem egyenesen tagadja az anyag létezését. Hívei minden természeti jelenséget az
anyagi alapjától megfosztott energia alakváltozásaira vezettek vissza, a mozgást anyag nélkülinek
képzelték. A magfizika és az elemi részecskék fizikája a XX. század elején látszólag tudományos alapot
szolgáltatott elméletükhöz a tömegdefektus, az annihiláció és az E= mc2 tömeg-energia ekvivalencia
összefüggésnek a szaktudomány részéről történt hibás interpretációja miatt. Az a helytelen
megfogalmazás szerint az anyag egy része energiává alakul. Ez anyagelméleti szempontból azért
lehetetlen, mert ez azt jelentené, hogy az anyag saját megjelenési formájává (tulajdonságává) alakulhatna.
„A nyúl egy része futássá alakul”. Az annihiláció (megsemmisülés) már az elnevezésében is tápot adott
az energetistáknak elméletük bizonyításához. Lényege, hogy két részecske, egy elektron és egy pozitron
(elektron méretű pozitív töltésű részecske) egyesülésekor a két részecske gamma-sugárzássá alakul. E
folyamat helyes értelmezése, hogy két korpuszkuláris anyag egyesüléskor hullámtermészetű anyaggá
alakul. (Későbbi fejezetben még lesz szó a hullámtermészetű anyagról.)
Az energia az anyagi mozgás különböző formáinak közös mértéke.

A MOZGÁSRÓL

Gyakran felvetik a mozgás tárgyalása során a mozgás-nyugalom fogalompárral kapcsolatban az

formulát, hogy a mozgás abszolút, a nyugalom viszonylagos. Ahhoz, hogy pontosan értelmezzük a
kapcsolat belső tartalmát, meg kell állapítanunk, hogy az absztrakt vagy konkrét mozgásról van szó.
Ha absztrakt mozgásról van szó, az a mozgás legáltalánosabb szintje, így az az anyagnak, mint a
legáltalánosabb szintű dolognak a létezésmódja. Ezért ezen a szinten a mozgás ellentétpárja a nem-
mozgás. Utóbbi viszont nem létezik, mert az anyag a világmindenséget hézagmentesen tölti ki (lásd a
materialista monizmust), és mivel csak mozgó anyag létezik, a nem-mozgás a Világmindenségben nem
képzelhető el. Ezért ezen a szinten a mozgás valóban abszolút!
Ha viszont konkrét mozgásról van szó, azaz valamilyen konkrét anyag (anyagfajta) létezési
módjáról, akkor nem csak a nyugalom, hanem a mozgás is ugyanúgy viszonylagos. A különböző
objektumok mozgását mindig egymáshoz viszonyítjuk. Ezért a „mozgás abszolút, a nyugalom relatív”
megállapítás azért helytelen, mert egy absztrakt és egy konkrét szintű fogalmat állít párba.

A mozgás belső dialektikája

Minden mozgás két prímkategóriára bontható. Egyik a szilárdság, a másik a változékonyság. Minden
mozgás e két egymásnak ellentmondó, ellentétes pólus dialektikus egysége.

A „szilárdság” a mozgásnak azt a változatlan oldalát, elemeit jelenti, amely mozgás közben
megmarad, nem változik. Ez jelenthet állandóságot, de lehet stacionárius állapot, lehet dinamikus
22
egyensúly. Ez a mozgásnak, mint változásnak mindig a konzervatív eleme. A „változékonyság” elem
viszont a mozgás közben a rendszert igyekszik kimozdítani az eredeti állapotából, kimozdítani az
egyensúlyából. Ez a mozgásnak az úgynevezett forradalmi eleme.

Érdekes tény, hogy az ókori görög gondolkodók között megtalálható mind a mozgás dialektikus
felfogása, mind pedig a mozgás dialektikus párjából vagy az egyik, vagy másik oldal abszolutizálása
illetve az ellentétes oldal elhanyagolása.

A görög filozófia híres alakja az epheszoszi „homályos” Hérakleitosz (i.e. 530 – 470), a
dialektikus gondolkodás megalapozója. A „homályos” jelzőt többek között a miatt is kapta, hogy a kor
számára még igen szokatlan lehetett a dialektikus gondolkodásmód. Erre akkor még nem voltak meg a
filozófiai szakkifejezések sem. Ezért Hérakleitosz rákényszerült a képes beszédre, a valóság általa
észrevett egyetemes vonatkozásainak köznapi szavakkal történő jelölésére. A mozgás abszolút, mindenütt
jelenlevőségnek felfogását híres kifejezése a „pantha rhei” (= minden folyik) őrizte meg. A mozgás
fentebb elemzett ellentmondásos két oldalát igen szemléletes képpel tökéletesen tudta szemléltetni. „nem
lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”. A folyónak a szilárdság eleme a gátak, a meder, ami állandó. A
változékonyság elem pedig a benne áramló víz. Ha ugyanis kiemeljük a lábunkat a vízből, majd újra
belelépünk, akkor már más vízmolekulákkal érintkezünk, mint azelőtt.

Hérakleitosz egyik követője Kratülosz a szakadatlan változást, mozgást látva túllicitálta

mesterét. Azt hirdette, hogy egyszer sem lehet ugyanabba a folyóba belelépni. Ezt azzal magyarázta, hogy
a dolgok egyik pillanattól a másikig teljesen megváltoznak. Kratülosz ezzel az állításával tagadta a
mozgás szilárdság elemét és abszolutizálta a változékonyságot. Ez azt jelenthetné, hogy ha bele akarok
lépni a folyóba, mire ezt megtenném, akkorára az átváltozik pl. sündisznóvá. Ez a felfogás szó szerint is
és átvitt értelemben parttalan változást jelentene. Kémiai példával élve a nátrium és a klór egyesülésekor
nem csak a külső elektronhéjakon történne változás, nevezetesen elektronátmenet, hanem a két atom
összes elektronpályája összeszakadna, majd a két atom összes protonja, neutronja fuzionálna, sőt a
mezonok, illetve a kvarkok szintjén is kombinálódna a két elem, végül az egész termék elektromágneses
sugárzásként szétsugárzódna. Ebben az esetben nem sok értelme lenne a kémiának, és nem igen tudnánk
megsózni a keletkező termékkel az ételünket.

A görög filozófiában mozgásról alkotott másik szélsőséges felfogását Parmenidész (i.e. 520 –
450) és kedvenc tanítványa Zénón (490 – 430) munkássága jelentette. Parmenidész szerint csak a
mozdulatlan lét, az Egy (a dolgok végső lényege) létezik; a mozgó dolgok, a Sok (a közvetlen jelenségek)
nem léteznek: ezek világa csak látszatvilág. Mesterének ezt a meghökkentő tanítását „apóriák”
felállításával mintegy tudományosan is próbálta igazolni. Ezek nagyon trükkös, csalafinta fizikai,
geometriai levezetések, melyek persze hibásak, de első látásra a hibát olykor nehéz észrevenni bennük.
Zénón ilyen apóriája a kilőtt nyílvesszőre vonatkozik. Zénón szerint a látszólag mozgó nyílnak
állnia kell, hiszen bármely térbeli és időbeli pontban vizsgálva az a helyzet, hogy vagy ott van vagy nincs.
Ám ha ott van, akkor áll, és nem mozog, nyugalmi helyzetek halmozásából pedig nem keletkezhet
mozgás. Ez a fejtegetés a folytonosság és megszakítottság dialektikus pár egyik oldalát, a folytonosságot
iktatja ki. A mechanikai mozgás dialektikus megragadása éppen az, hogy egy mozgó tárgy az adott
pillanatban ott is van és nincs is ott az adott helyen.
Zénón másik híres apóriája szerint Akhilleusz, a kor leggyorsabb futója sohasem érheti utol a
teknősbékát, ha előnyt ad neki. Akhilleusznak el kell jutni addig a pontig, ahonnan a teknős indult. De
mire odaér, a teknőc már egy másik pontban van, ahova megint oda kell érnie, de a teknőc ismét tovább
haladt, és így tovább a végtelenségig. Itt Zénón azt a csalafintaságot követte el, hogy a teret végletekig
osztja, de az idővel nem teszi ugyanezt. Márpedig ami Akhilleusz és a teknős között dönt, az a sebesség,
amely a tér és az idő hányadosa.

23
 Akhilleusz és a teknősbéka

A dialektika alaptörvényei

A dialektikának három alaptörvényét szokás tárgyalni.

1. A mennyiségi változás minőségi változásba történő átcsapásának törvénye

2. Az ellentétek egysége és harca
3. A tagadás tagadása

A minőség és a mennyiség

Mielőtt a dialektika egyik alaptörvényét elemeznénk vizsgáljuk meg a minőség és mennyiség

fogalmát közelebbről.
A minőség és mennyiség az objektív valóság lényeges és szükségszerűen összetartozó oldalait
tükröző filozófiai kategóriák. Az objektív valóság nem kész, befejezett dolgokból áll, hanem folyamatok
összessége, amelyekben a dolgok szakadatlanul változnak, keletkeznek és megsemmisülnek.
Bármennyire változik is egy tárgy, egy ideig egy bizonyos, minőségileg meghatározott tárgy marad. A
tárgyak és jelenségek minőségi meghatározottsága az, ami őket tartóssá teszi, ami elhatárolja őket
egymástól, és a világ végtelen változatosságát eredményezi.

A minőség és a minőségi változás

A minőség fogalma a dolgok mineműségét jelenti. A minőség azt jelenti, hogy egy dolog

a) mennyiben tér el más dolgoktól, és

b) mennyiben tér el saját összetevőitől.

A minőség megragadásának lépései:

1. Néhány tulajdonság megállapítása. Ez nem alkalmas a minőség pontos leírására, mert a

tulajdonságok kiválasztása esetleges, véletlenszerű lehet.

2. Minden tulajdonság megadása. Ez pedig lehetetlen, a tulajdonságok száma végtelen.

3. Lényeges tulajdonságok összessége. Ez már igen pontos leírását adhatja a minőségnek, de ez

alapján arra a kérdésre még nem tudunk válaszolni, hogy az adott dolog miért ilyen tulajdonságú.
A minőség megadásának ezt a szintjét fenomenológiai szintnek nevezzük.

4. Szerkezeti szint. Ez a minőség feltárásának a tulajdonképpeni tudományos szintje. Minden

tudományban megfigyelhető a fenomenológiai szintből a tudományos szintre történő átmenet.
Miután a tudomány áttért a rendszereinek, jelenségeinek szerkezeti szintű vizsgálatára, akkortól
vált igen hatékonnyá a fejlődése.

24
 A biológiában Linné fenomenológiai rendszerét váltotta fel Darwin evolúciós elmélete.
A közgazdaságtanban Marx Tőkéje hozta a gazdasági folyamatok szerkezeti szintű elemzését.
A kémiában a XIX. század második felére alakult ki a vegyületek szerkezeti képlete, amely
hatalmas lökést adott a szintetikus kémia fejlődésének.

A szerkezeti szint alapján a minőség az elemeknek adott szerkezetben való mozgása.

A minőségi változás = szerkezetváltozás

A minőségi változás főbb típusai:

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a minőségi változásokat a legszemléletesebben

éppen kémiai példákon tudjuk bemutatni.

1. Asszociáció – Két vagy több különböző dolog összekapcsolódik és egy új szerkezet, új minőség
jön létre.

Fe + S → FeS
2. Disszociáció – Egy szerkezet két vagy több részre bomlik.

CaCO3 → CaO + CO2

3. Egy összetett rendszer, szerkezet egy másik rendszernek a része lesz.

4. Egy rendszer közelébe egy másik rendszer kerül, ezzel megváltozik a rendszer szerkezete
(polarizáció)

5. A meglevő elemek más szerkezetbe szerveződnek, más struktúrában működnek.

CH3-CH2-OH

CH3-O-CH3

25
Minőségi meghatározottság

Egy szerkezet (adott minőség) addig áll fenn, amíg a szerkezet kötési energiája nagyobb, mint a
külső energia és a kinetikus energia összege.

Ekötési > Ekülső + Ekinetikus

A mennyiség és a mennyiségi változás

A minőségi meghatározottság mellett minden tárgy mennyiségileg is meghatározott: bizonyos

nagyság, szám, térfogat, a folyamat lezajlásának üteme, a tulajdonságok fejlettségi foka stb. jellemzi.

A MENNYISÉG EGYNEMŰ VISZONYOK OBJEKTÍV FOKOZATI KÜLÖNBSÉGE.

A minőségnek, mint fentebb említettük, vannak mennyiségi vetületei.

A minőség mennyiségileg is megragadható, mennyiségileg is jellemezhető. Ennek néhány esete az alábbi:

1. A tulajdonság számszerűsítése. Ennek egy példája az élelmiszeriparban használatos műszeres

módszer, amely a liszt finomságának mérésére alkalmas. Ennek mérőszáma a liszt fehérsége, mint
tulajdonság, minőség. A műszer a globulométer, amelyben egy standard intenzitású megvilágító
fényforrás ráesik a vizsgált lisztmintára. A liszt felületéről visszaverődő, reflektált fényt egy
elektromos érzékelő, fotocella elektromos feszültséggé alakítja, amelynek a számszerű értékét
feszültségmérőn olvassuk le.

2. Meg lehet adni egy szerkezetben az elemek számát. Ez a kémiában igen általános módszer egy
vegyület összegképletének megadásakor.

benzol = C6H6, glükóz = C6H12O6, paraffin = CnH2n+2

De más területen is megtehető ugyanez. Egy templom tornyainak száma, egy virág hány szirmú,
hány levele van a lóherének, hány hangból áll a dallam stb. a dolog minőségére utaló mennyiségi
mutató.

3. A struktúraelemek távolságának megadása. A kémiában ez a mennyiségi adat is igen szoros

összefüggésben áll a minőséggel. A szénhidrogéneknél az egyszeres, kettős és hármas kötés esetén
a szénatomok távolsága különböző. Más példa a minőségnek a struktúraelemek távolságától való
függésére a borona, a gereblye és a fésű esete, amelyek többek között a fogak távolságában
különböznek.

4. Az elemek közötti kölcsönhatás intenzitása. Itt is a legközvetlenebb példával a kémia szolgál. A

molekula viselkedése, reakcióképessége éppen az atomok közötti kötéserő függvénye. De ez az
intenzitásbeli eltérés különbözteti meg a gázok, folyadékok és szilárd halmazok szerkezetét is.

5. A rendszer mozgásmennyisége, energiatartalma. A rendszer energiatartalma, mozgásmennyisége

egy határon belül változtatható (növelhető) anélkül, hogy a szerkezet megváltozna. Egy ponton túl
azonban a szerkezet nem tudja elviselni ennek növekedését és új szerkezet jön létre.

Amíg különböző mennyiségek (elemek távolsága, intenzitása, energiatartalma) egy szerkezeten

belül változnak, addig mennyiségi változásokról beszélünk.

26
 A tárgyak egyneműsége (hasonlósága) a mennyiség megkülönböztető jegye. Az egymáshoz nem
hasonló tárgyak különbsége minőségi, az egymáshoz hasonló tárgyak különbsége pedig mennyiségi
jellegű. A mennyiség, eltérően a minőségtől, nem függ olyan szorosan össze a tárgy létével. A
mennyiségi változások nem vezetnek egy csapásra a tárgy megszűnéséhez vagy lényeges
megváltozásához. A mennyiségi változások csak akkor idéznek elő minőségi változásokat, amikor
elérnek egy, minden egyes tárgynál meghatározott határt, mértéket. Ebben az értelemben a mennyiségi
viszonyokat, a minőségi viszonyoktól eltérően, a tárgyak természetéhez való külsődleges viszony
jellemzi. Ezért a mennyiségi viszonyok a megismerési folyamatban (pl. a matematikában) el is
választhatók a tartalomtól, s ilyenkor a tartalom közömbös a dolog szempontjából.
A mennyiség fogalma a matematikában a valóságos objektumok fizikai tulajdonságainak
számbeli, kvantitatív jellemzőinek absztrakciójaként keletkezett, s e tulajdonságok, viszonyok egzakt
jellemzését szolgálja. A matematikai elméleteket, a mennyiségi viszonyok vizsgálatát széles körben
alkalmazzák a természettudomány és a technika – konkrét tartalmukat tekintve – egészen eltérő területein.
A minőség nem vezethető vissza mennyiségre. Egyetlen tárgy sem rendelkezik csak minőségi vagy csak
mennyiségi tulajdonságokkal. Minden tárgy meghatározott minőség és mennyiség egysége.
A mérték túlhaladása arra vezet, hogy az adott tárgy vagy jelenség megváltozik, minőségileg
mássá válik (mennyiségi változások átcsapása minőségi változásba).

A mennyiségnek a tárgyak természetéhez való külsődleges viszonyát fejezi ki a szám fogalma. A

szám kialakulása az ember történelemben a mennyiségi viszonyok absztrakciójának a terméke. Ezzel
minden dolog, tárgy, jelenség minőségétől, tartalmától elvonatkoztatunk. A emberiség történetében igen
hosszú idő telt el mire a konkrét dolgok mennyiségi jellemzőiből a szám, mint elvonatkoztatása, önálló
fogalommá fejlődött.
Az időszámításunk előtti VI. századra azonban már feledésbe merült a szám kialakulásának
eredeti forrása. A dél-itáliai Krotónban Püthagorasz (i.e. 580 – 500) és követői, a püthagoreusok nagyban
hozzájárultak a matematika és a csillagászat fejlődéséhez. A számot azonban abszolutizálták, elszakítva
azt az anyagi létezőktől, és a dolgok őselvének tekintették. Kialakították a számmisztikát.

Pedig a számok eredeti forrása a dolgok mennyiségi oldala máig is fellelhető a nyelvben, amely
olykor igen ősi viszonyokat őriz és tükröz. Van olyan nyelv, amelyben az „egy” és a „hüvelykujj”, az
„öt” és a „kéz”, a „tíz” és a „két kéz”, a „húsz” és az „ember” ugyanaz a szó. (A szláv nyelvekből a
magyarba is átjött „pacsi” (kéz) szó egyezik a пять (pjáty) = „öt” szóval.) Ezek mutatják a számolási
technika ősi formáját. E nyelvekben még nem vált el teljesen a számfogalom a dologi vonatkozásától.
Marx a Tőké-ben írja, hogy egy pénzes zsák esetén, amelyre rá van festve, hogy „500 $”, a festék és a
zsák anyaga közötti rétegben az emberiség igen hosszú története húzódik meg.

A mennyiségi változások átcsapása minőségi változásba

Ez a dialektikus törvény a mozgás és a fejlődés mikéntjére, módjára mutat rá. E törvény a

természet, a társadalom és az emberi gondolkodás összes változás-fejlődésfolyamataiban érvényesül. A
mennyiség-minőségi változások összefüggenek egymással és feltételezik egymást: nemcsak mennyiségi
változások mennek át minőségi változásba, hanem a fordított folyamat is fennáll. A dolgok, jelenségek
minőségi változásának eredményeként megváltoznak a mennyiségi jellemzők is. Ha például egy új
vegyület (új szerkezet) jön létre, számos új paraméter megváltozik: Más lesz az olvadáspont, forráspont,
kristályszerkezet, rácsállandó, kötésszög, fényelnyelés, emissziós színkép stb.
A mennyiségi és minőségi változások viszonylagosak. Egy és ugyanaz a változás bizonyos
(kevésbé általános) tulajdonságokhoz képest lehet minőségi, más (általánosabb) tulajdonságokhoz képest
viszont csak mennyiségi jellegű.
Minden fejlődési folyamat egyidejűleg folytonos és megszakított. A megszakítottság minőségi
ugrás formájában nyilvánul meg, a folytonosság pedig mennyiségi változások formájában jelentkezik
(evolúció és revolúció). A fejlődés ilyen értelmezése szöge ellentétben áll a metafizikus felfogással,
amely egyoldalúan szembeállítja az evolúcióval az egyes – ismeretlen eredetűnek tartott – ugrásokat.
27
 Egy rendszer bizonyos határokon túl képtelen elviselni a mennyiségi változásokat, minőségi
változás következik be. Ennek az alaptörvénynek a szemléltetésére a legszembetűnőbb példákat
ugyancsak a kémia szolgáltat.
Ahogy Engels a Természet dialektikája könyvében fogalmaz: „Az a terület …, amelyen a Hegel
felfedezte természeti törvény a leghatalmasabb diadalait ünnepli: a kémia területe. A kémiát úgy lehet
jellemezni, mint a testek megváltozott mennyiségi összetétel következtében előálló minőségi
változásainak tudományát. Ezt már maga Hegel is tudta (Hegel: „Logik”, I. könyv III. szakasz II. fej.
A.c). Vegyük mindjárt az oxigént: ha három atom egyesül egy molekulává, a közönséges kettő helyett,
ózont kapunk, olyan testet, amely szagát és hatását tekintve a közönséges oxigéntől (O2) igen határozottan
különbözik. Hát még a különböző arányok, melyekben oxigén nitrogénnel vagy kénnel vegyül, és
melynek mindegyike valamennyi többitől minőségileg különböző testet alkot! Mennyire különbözik a
kéjgáz (nitrogén-monoxid, N2O) a salétromsav-anhidridtől (nitrogén-pentoxid, N 2O5)! Az előbbi gáz, az
utóbbi közönséges hőmérsékleten szilárd kristályos test. Pedig az összetételbeli különbség mindössze
annyi, hogy az utóbbi ötször annyi oxigént tartalmaz, mint az előbbi, és a kettő között a nitrogénnek még
három más oxidja foglal helyet (NO, N2O3, NO2), amelyek mindegyike minőségileg különbözik e kettőtől
és egymástól is.”

A különböző anyagi rendszerek viselkedését vizsgálva megállapítható, hogy jelentősen eltérhet az

a mérték, amelynél a mennyiségi változás következményeként minőségi ugrás következik be. Ennek
alapján két nagy csoportra oszthatjuk az anyagi szerkezeteket, struktúrákat.
Egyik csoport az egyedi vagy individuális struktúrák. Ezekre a struktúrákra az a jellemző, hogy a
struktúraelemek számának kis megváltozása igen jelentős minőségi változással jár. Ide tartoznak a
egyszerű molekulák, amelyekben már az atomok számának eggyel történő változása, a vegyület
tulajdonságát gyökeresen megváltoztatja. Ilyen individuális struktúrák például a naszcensz oxigén (,O’),
O2, ózon (O3), a nitrogén-oxidok: N2O, NO, N2O3, NO2, N2O5, vagy H2O és H2O2, de ide tartoznak a
szerves vegyületek homológ sorai is.
A másik csoport a kollektív struktúrák. Ezeknél a struktúraelemek számában nagy változásra van
szükség ahhoz, hogy a minőségi ugrás bekövetkezzen. De ezekre a rendszerekre is igaz az alaptörvény.
Vegyünk egy köbméter hidrogéngázt. Ha ehhez a gáztömeghez egy hidrogén molekulát adunk,
természetes, hogy semmi változás nem történik. Adjunk hozzá 24 liter, azaz Avogadro-számnyi (1023db)
molekulát. Ekkor sem észlelünk változást. Ha azonban 10 – 50 km3 hidrogéngázt halmozunk fel, a
gázszférában kialakul egy új jelenség, a barometrikus nyomáscsökkenés. A gáz atmoszférává változott.
Ha tovább növeljük a gáz térfogatát 10 000 – 100 000 km átmérőjű kozmikus gázfelhővé válik, aminek új
és sajátos mozgása van. Ha elég nagy a gázfelhő, akkor a belső gravitáció miatt a gázrészecskék
elkezdenek zuhanni a középpont felé. A sűrűsödéskor fellépő óriási kinetikus energia folytán egy
merőben új folyamat indul el. A gázfelhő „begyullad”, csillaggá alakul, amelyben elindul a hidrogén
átalakulása héliummá. Ez a nukleáris folyamat zajlik a Napban is. Ha még nagyobb a kiinduló gázfelhő,
akkor a magfúzióval a keletkező elemek eljutnak lépésről lépésre a vascsoportig. Ha még nagyobb a
csillag, akkor bekövetkezik a csillag életének legnagyobb katasztrófája, a szupernóva robbanás.

Az ellentétek egysége és harca

Az ellentétek egysége és harca törvényét tartják a dialektika legfontosabb alaptörvényének. Az

objektív anyagi valóság önmozgásának, meghatározott, konkrét anyagi rendszerek fejlődésének, valamint
a megismerés, az emberi gondolkodás fejlődésének egyetemes törvénye. Ennek felismerése, tudományos
törvényként való megfogalmazása a materialista dialektika „magva”. Lényege az, hogy az objektív
valóság és a megismerés változása, fejlődése úgy megy végbe, hogy az egységes objektum egymást
kizáró s ugyanakkor egymást feltételező ellentétes oldalakra és tendenciákra hasad, és ezek harca vezet az
adott ellentételes oldalak leküzdéséhez. Egy rendszert, mint egészet és minőségileg meghatározottat az
ellentétes tendenciák kölcsönhatása jellemez. Változásának, fejlődésének, új minőséggé való
átalakulásának belső impulzusát ez alkotja.

28
 Az ellentéteknek az egységes egészen belüli kölcsönhatása a dialektikus ellentmondás. A
dialektikus ellentmondás az egészen belül mozzanatok, tendenciák, oldalak kölcsönös, egymást
feltételező, ugyanakkor tagadó, kizáró viszonya. Ezek az ellentétes viszonyok nincsenek eleve kész és
változatlan alakban adva, hanem keletkeznek és fejlődnek: lényegtelen különbségekből lényeges
különbségekké, majd ellentétekké változnak.

Ez a törvény fejezi ki, hogy a világ minden dolga és jelensége kétpólusú. A két pólus kölcsönösen
feltételezi és kizárja egymást. A mágnes úgy alkot egységet, hogy egyidejűleg két ellentétes, északi és
déli pólusa van. Ha kettévágjuk, akkor sem úgy működik, hogy csak északi vagy déli pólusú darab lesz.
Továbbra is marad mindkét pólus. Ezt az analógiát felhasználva kijelenthetjük a világ dolgairól általában,
hogy
MÁGNESES MONOPÓLUS NINCS!

6. ábra Minden dolog kétpólusú

A létezés két pólusa például az élet és a halál. Egymást feltételezik, mert csak olyan tud meghalni,
aki élt. Aki nem élt, az nem is halhat meg. A látás számára két ellentétes pólus a fény és árnyék.
Ellentétesek, de egységet alkotnak, mert egymás nélkül nincs értelmük. Ha csak fény lenne, ugyanúgy
nem látnánk semmit, mint amikor csak sötétség van. Vakító fény – teljes sötétség: egyikben sem tudunk
tájékozódni.

A két ellentétes pólus közti belső feszülés adja minden dolog egzisztenciáját. A tudományok
feladata a dolgok, jelenségek megértéséhez ezeknek a pólusoknak és az ezek között feszülő
ellentmondások feltárása. A XX. század fordulóján a tudományos világot megrengető felfedezés volt
például az addig oszthatatlannak gondolt atom belső szerkezetének a feltárása, amely az
ellentmondásosság tipikus példája. Az atom a pozitív töltésű mag és a negatív töltésű elektron, mint két
ellentétes sajátságú pólus egységeként működő rendszer.

Az ellentmondás abszolút, mert nincs kivétel alóla. Az ellentmondás ugyanakkor relatív, mert
minden konkrét ellentmondás megoldható, de az így kialakuló új helyzet sem ellentmondásmentes. Így
maga az ellentmondás is ellentmondásos (abszolút – relatív). A konkrét dolgok, folyamatok konkrét
méréssel megadhatók. A módszer a pólusok mérése. Ilyen pólusok, amelyeket mérni lehet:
elektródpotenciál, savasság, elektronaffinitás stb.
Az ellentmondások fejlődési (kiteljesedési) vonala az alábbi:

1. Azonosság (ez nem jelenti a pólusok tökéletes egybeesését)

2. Különbség
3. Lényeges különbség
4. Ellentét

A konkrét ellentét minőségi megragadásánál tartalmilag érvényesülhet:

1. Azonossági forma
a. Az egybeeső mozzanat a döntő. A széthúzó elem alárendelt.
b. Például: a nemes gázok (belsőleg kielégült rendszer, külső dolgok, hatások nem bőszítik fel).
2. Ellentét forma

29
 a. Fordított helyzet az előzőhöz képest. A széthúzó elem a döntő, az egybeeső mozzanat
alárendelt.
b. Például az alkálifémek és halogének esetén.
3. Középforma
a. Az azonosság és az ellentét alárendelt, az átmenet tételezett!
b. Példa az amfoter jellegű anyagok esete, vagy átmeneti állapotok, folyamatok esete. A víz
kritikus állapota (374 oC) esetén a gőz és folyadékállapot határa eltűnik.

Az egység és az ellentmondás dialektikája

A dolgok ellentmondásosságának a következménye, hogy létezik 1. az egyik pólus, 2. a másik

pólus, és 3. a kettő egysége. Jól illusztrálja az ellentétek egységét a keleti kultúrában használt szimbólum,
a kört kitöltő, két (világos és sötét) halfigura, a jang és a jin (5. ábra). A JANG a magasság, fény, erő,
kezdeményezés, megtermékenyítés férfias elve. A JIN a mélység, árnyék, nyugalom, odaadás, befogadás
nőies elve.

5. ábra Az ellentétek egységének szemléltetése a JANG-JIN szimbólummal

Az 5. ábrán bemutatott szimbólum azt is kifejezi, hogy az ellentétes pólusok bizonyos értelembe
hasonlítanak is egymáshoz, rokonai egymásnak. A hal szeme színe megegyezik az ellenpólus halának
testszínével. Az ellenpólusok hasonlósága általában abból adódik, hogy ha egy dolgot, vagy folyamatot
tagadok, azt pontról pontra tagadom. Ha viszont így teszek, akkor ezzel követtem a tagadott dolog
szerkezetét vagy folyamatát pontról pontra. Ezzel az antitézis ugyanúgy néz ki szerkezetében, mint az
állítás negatív formája! A szimbólum ezt is szemlélteti, mert a JANG-et tagadó sötét JIN ugyancsak hal
figura.

Egységről egy mindig ellentmondásos rendszerben mindig csak adott szinten van értelme beszélni.
Ez lehet a tulajdonságok szintjén (fenomenológiai szint), vagy szerkezti szinten, azaz a struktúraelemek
kapcsolata szintjén.

Milyen formában valósulhat meg egy rendszerben az egység? Közös erre az esetre, hogy valamilyen
mozzanat egybeesik.

1. Az egység (közmegegyezés) tartalma ellentmondásos ugyan, de van formális egybeesés. Például

„román nép”, „csehszlovák nép”.
2. A pólusok együtt vannak, együtt kezeljük azokat. Például a mágnes esetén.
3. A szemben álló, elkülönült pólusok egy irányban haladnak. Például a jó házasság esetén.
4. A szemben álló pólusok ellentétes irányúak, de kiegyenlítik egymást. Ilyen eset az is amikor patt
helyzetről van szó.

Ha a két pólus annyira elkülönül egy mástól, hogy semmilyen közösség, egység, közös irány nem
kapcsolja össze a azokat, akkor szokás antagonisztikus ellentmondásról beszélni. Ezt úgy lehet
szemléltetni, hogy a jing-jan szimbólumnak nincs szeme (6. ábra).

30
 6. ábra Az antagonisztikus ellentét: nincs közös irány a két pólusban

A tagadás tagadásának törvénye

A tagadás tagadása törvény három szakasza:

1. Tézis
2. Antitézis
3. Szintézis

Ezt a három szakaszt a „búzaszem” fejlődési analógiával könnyű szemléltetni:

4. A tézis, vagy állítás maga a búzaszem.

5. Az antitézis vagy tagadás, az a folyamat, amikor a búzaszemet megsemmisítem. De nem úgy
hogy megőrlöm, vagy elégetem, hanem úgymond dialektikusan teszem ezt. Az erre vonatkozó
kifejezés a megszüntetve megőrzés. Ezt úgy érhetjük el, hogy a búzaszemet 10-15 oC
hőmérsékletű nedves áprilisi földbe vetem. Megsemmisül, mert a szerkezete egészen
megváltozik. A talajba gyökeret ereszt, zöld hosszúkás levelek és szárat hajt, amelyek
kibújnak a földből, az eredeti szem pedig eltűnik.
6. A szintézis vagy tagadás tagadása akkor lép fel, amikor búzanövény szárának a hegyén
megjelenik a kalász, amely az új búzaszemeket tartalmazza. A tagadás tagadásában magasabb
szinten visszaköszön az állítás, a búzaszem. De, ahogy Hegel fogalmaz, „a szintézis: a tézis és
az antitézis szintézise”. Ebben a harmadik fázisban, a kalászos növényben ugyanis együtt
látjuk az állítás búzaszemét és a tagadás búzanövényét.

AZ ANYAGRÓL ALKOTOTT ELKÉPZELÉSEK és A VILÁGKÉPEK ALAKULÁSA A XX.

SZÁZADBAN

A mechanikai világkép meghaladása

A XIX. sz. végére a klasszikus fizika kiteljesedett. Úgy érezték a fizikusok és az egész
tudományos világ feltételezte, hogy minden fontos problémát megoldottak. A mechanikában többek
között 3 olyan pillér szerepel, amelyen a mechanikai világkép biztosan nyugodhatott. Ezek az alábbiak:

1. A testek nyugalmi tömege megegyezik a mozgási tömeggel: mo = mv A tömeg az anyag állandó

jellegzetessége, amelynek nagysága nem függ a test sebességétől

2. A mikrovilág működése megegyezik mikrovilágéval. Mindkét esetben azonos mechanikai

kölcsönhatások érvényesülnek. Az atomok mozgása analóg a bolygók mozgásával.

3. Az anyag felépítésének végső építőköve az atom, amely oszthatatlan. Az atomok mechanikai

gömbök. Az egyes elemek atomjai csak méretben különböznek.

31
 A XIX. század végén aztán néhány olyan felfedezés született, amely alapjaiban ingatta meg az
eddigi fizikai világképet. Ezek a röntgen-sugarak (1895), a rádioaktivitás (1896) és az elektron
felfedezése (1897).
A katódsugárzás tanulmányozása közben 1895-ben Wilhelm Konrad Röntgen (1845 – 1923)
furcsa a tárgyakon áthatoló sugárzást figyelt meg, amit X-sugárzásnak (X-ray) nevezett el. (1901-ben
Nobel-díjat kapott felfedezéséért).
Henri Becquerel (1852 – 1908) 1896-ban felfigyelt arra, hogy a röntgensugárzás a fény teljes
kizárása mellett is megfeketíti a fotólemezt. Urán-sót a lezárt fényképezőlemez dobozára helyezve
megjelent a só sziluettje az előhívott lemezen. Először ebben az esetben röntgensugárzásra gondolt. Úgy
gondolta, hogy a napfény hatására fluoreszkáló só másodlagos röntgensugárzást bocsát ki. De borús
időben is észlelte a jelenséget. A meglepő jelenségre a következő lépéseket Madame Curie – Maria
Skladowska (1867 – 1934) és Pierre Curie (1859 – 1906) tette meg. Vizsgálataik szerint az uránszurokérc
az urán-sóknál is erősebb sugárzást mutatott. Feltételezték, hogy a szurokércben az urán mellett egy annál
is erősebben sugárzó szennyező anyag található. Ezért több éves kemény munkával mostoha körülmények
között végezték el a joachimsthali uránércből a két új elem elválasztását, amelynek egyikét sugárzó
tulajdonsága miatt rádiumnak, a másikat Maria Skladowska hazájára tekintettel polóniumnak nevezték el.
Eredményeikért Becquerel és a Curie házaspár 1903-ban fizikai Nobel-díjat kapott.
Joseph John Thomson (1856 – 1940) is a katódsugarakkal foglalkozott. A vizsgálatokból
egyértelműen leszögezte, hogy a katódsugár olyan részecskékből áll, amely részecskék azonosak,
függetlenül attól, hogy milyen elemet használunk katódként vagy töltőgázként. Így tehát ez a részecske
minden elem atomjának alkotórésze. Az 1897-es évet tekinthetjük a mindennapi élet fizikájában, a
fizikokémiai változásokban, a fényjelenségekben legnagyobb szerepeket játszó részecske, az elektron
születési évének. Az elektron felfedezéséért Thomson 1906-ban Nobel-díjat kapott.
Ernest Rutherford (1871 – 1937) megalkotta az első atommodellt (1911), amely pozitív
atommagból és a körülötte keringő negatív töltésű elektronokból áll. Ilyen módon felismerték, hogy az
atomban a részecskéket nem mechanikai erők, hanem elektromosan töltött részecskék közötti vonzás
tartja össze.
Ezekkel a felfedezésekkel felbolydult az anyag. Az atom felbonthatóvá válásával megdőlt az
anyagszerkezet egész addig ismert rendszere. A világot az elektromos erők tartják össze. Ezzel a
mechanikai világképet az elektromágneses világkép váltotta fel.
Később az is kiderült, hogy az atommagot alkotó elektronok sem egyszerű töltéssel rendelkező
gömböcskék, hanem hullám természetű viselkedést is mutatnak. Ebből az következett, hogy az
elektronpályák leírásához hullámmechanikai modellekre van szükség. Ezért az elektromágneses
világképet hamarosan felváltotta a kvantummechanikai világkép. Az elektronok mellett a
természettudósok egyre többet tudtak meg az atommag szerkezetéről is. Kiderült, hogy az anyagi világ
sajátosságai tulajdonképpen az atommagban dőlnek el. Így jött létre a máig is érvényes intranukleáris
világkép.

Az elektronokkal végzett kísérletek segítségével az a mechanikai alapelv is megdőlt, hogy a

nyugalomban levő és a mozgó test tömege megegyezik. Kiderült, hogy a tömeg megváltozása a test
sebességének a fénysebességhez való viszonyától függ. Minél nagyobb a test sebessége, annál nagyobb a
tömege.

mo
mv =
v2
1− 2
c

A fény és a testek közötti kapcsolat

32
 Hosszú időn keresztül kérdés volt a fény anyagelméleti hovatartozásának, szerepének a
megítélése. Sokáig azért sem volt mód e kérdés tisztázására, mert a fizika és a kémia vizsgálódási területe
jelentősen különbözött, és egymástól függetlenül fejlődött. A fizika az energiákkal, a folytonos
természetű jelenségekkel, a kémia pedig anyagokkal, tömegekkel, a megszakítottságot képviselő
objektumokkal foglalkozott. Látszik ez az elkülönültség a megmaradási elvekből is:
Fizika Kémia

Σ E = konstans Σ m = konstans
A fényt jellege, konzisztenciája, vizsgálhatósága miatt a legutóbbi időkig nem tekintették
anyagnak. Az áttörést ezen a téren is a XIX. és XX. század fordulója hozta meg. Ahhoz, hogy a fény és a
testek közötti kapcsolatot, közös vonásokat feltárjuk, olyan tulajdonságokat kell keresnünk a fény esetén,
ami a testekre jellemző, illetve a testeknek olyan megnyilvánulásait, ami a fényre jellemző.

Max Planck (1858 – 1947) volt az első, aki az anyagok fényelnyelését és fénykibocsátását
tanulmányozva azt tapasztalta, hogy az elnyelés (fényabszorpció) és kibocsátás (fényemisszió) nem
folytonos, hanem szakaszos. A fény úgynevezett fénykvantumok formájában jelenik meg. Egy-egy ilyen
fénykvantum energiája: ∆ E = hν , ahol az „E” az energia, a „ν ” a fény frekvenciája, azaz a
másodpercenkénti rezgések száma, a „h” pedig a Planck-féle hatáskvantum, melynek értéke 6,626⋅ 10─34
Js.
A következő fontos kísérlet arra irányult, hogy ki lehessen mutatni, hogy a fénynek van-e tömege
ugyanúgy, mint a testeknek. Ezekhez a kísérletekhez az alapot a James Clerk Maxwell (1831 – 1879) által
az elektromágneses hullámokra felállított úgynevezett Maxwell-egyenletek nyújtották. Az egyenletek
szerint az elektromágneses hullámoknak, így a fénynek is impulzusa van. Mivel az impulzus p = m·v, ez
azt jelenti, hogy a fénynek tömeggel kell rendelkeznie.
Sir William Crookes (1832 – 1919) a fentiek alapján fénytől elzárt térben, vákuumban kis
súrlódású tengelyre szerelt lapátkereket helyezett el (7. ábra). Egy ablakon keresztül erre a lapátkerékre
fényt bocsátott és a lapát tényleg elkezdett forogni. A fénynek impulzusa, tömege van.

7. ábra A Crookes-féle fénykerék

A fény és a testek kapcsolatának másik iránya annak vizsgálata volt, hogy a testeknek lehet-e
olyan tulajdonsága, mint az elektromágneses hullámoknak. Ezen a téren döntő jelentőségű volt az
elektron felfedezője fiának G. Paget Thomsonnak (1892 – 19..) és C. J. Davissonnak (1881 – 1958) a
munkássága, akik kísérletileg kimutatták az elektron hullámtermészetét. E munkájukért 1937-ben kaptak
Nobel-díjat. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy az elektronnak, mint részecskének, testnek jelenik meg olyan
tulajdonsága, mint a fénynek. Az elektron hullámtermészetének közvetlen gyakorlati alkalmazása az
elektronmikroszkópia kifejlesztése volt.
1924-ben egy francia herceg Louis Victor de Broglie (1892 – 19..) felállított egy általános
anyaghullám egyenletet, amely segítségével minden testnek kiszámítható a hullámhossza.

A ( ) egyenletet sorba fejtve

33
 mo
mv =
v2 ( )
1− 2
c

(mv – mo) · c2 = mov2/2 + … ()

∆E = ∆m·c2
E = mc2 ()

m = E/c2

E = h·ν

A foton tömege: mfoton = h·ν/ c2

mfoton = 7,36 · 10−48· ν gramm

ν = c/λ

mfoton = h/c · λ

mfoton = 2,21· 10−37/ λ gramm

A foton pfoton impulzusa pfoton = mfoton · c = h/ λ

λ = h/ pfoton

Victor de Broglie (1924) „anyaghullám” egyenlete: λ = h/ m · v

A fény és a testek közötti különbség akkor szüntethető meg igazán, ha a kettő egymásba át is
alakítható. Ezen a téren az első nagy eredmény a magfúziós kísérlet volt, amelynek során 2 protonból és 2
neutronból hélium atommagot állítottak elő. Az addig ismert folyamatokkal ellentétben a keletkező
részecske tömege kisebb lett, mint amekkora az alkotók összes tömege külön-külön volt. Egy ∆m tömeg
szőrén-szálán eltűnt.

m1 + m2 = m12 + ∆m

Ezt a jelenséget tömegdefektusnak nevezték el. A fúzió során ugyanis az anyag egy része nagy
energiájú sugárzásként távozott a rendszerből. A tömegek egyesülésekor olyan anyagfajta keletkezik,
aminek egy része szétsugárzik és a maradék tömeg kisebb lesz. Anyagelméleti szempontból ebben az
esetben nyugalmi tömeggel rendelkező anyagból (testből) nyugalmi tömeggel nem rendelkező
elektromágneses sugárzás (fény) keletkezett. A testet fénnyé lehetett alakítani.
Megjegyzendő, hogy a jelenségnek született egy anyagelméleti szempontból igen hibás
magyarázata, amely sokáig tartotta magát még a tankönyvirodalomban is. Nevezetesen a fúzió, a
tömegdefektus során az anyag egy része energiává alakult. Ez az anyag – mozgás filozófiai kapcsolatát
tekintve azt jelentené. hogy az anyag egy része saját megjelenési formájává, mozgássá alakul. Ez energia
ugyanis a mozgás közös mértéke. Tréfás hasonlattal élve a nyúl egy része futássá alakult.

34
 A fény és a testek egymásba történő átalakulására az első példát Fréderic Joliot-Curie szolgáltatta,
amikor 1933-ban nehéz atommagok mellett γ-sugarat elvezetve, abból elektron és pozitron (az elektronnal
azonos méretű, de pozitív töltésű részecske) keletkezett. Ezt a folyamatot párkeltésnek nevezik. Ekkor
fényből testek keletkeztek.

γ -sugárzást nehéz atommag mellett elvezetve, a sugárzásból e- és e+ keletkezik: párképződés

A fordított folyamatot is nyomon lehet követni. Ha elektron és pozitron találkozik, akkor a két
részecskéből ismét gamma-sugár keletkezik. Ezt a folyamatot annihilációnak (megsemmisülésnek)
nevezik a fizikusok. Így tehát a mikrovilág szintjén a testek és a fény egymásba alakulása a
legtermészetesebb jelenség.

 párképződés: fényből test  annihiláció: testből fény

Mindezek a szaktudományos eredmények igazolják, hogy a fény is egy anyagfajta. Ahhoz, hogy a
fény-test kapcsolatra "fény derüljön" le kellett menni mikro-szintre, azaz akkor vált világossá az
összefüggés, amikor feltárultak az anyagszerveződés mélyebb szintjei. Ez az összefüggés az
emberléptékű szinten nem érthető meg, nem tárható fel. Az anyagi világra már Hegel által is megsejtett
kettős természet, a hullám-korpuszkula dualizmus így nyert szaktudományos bizonyítást. Az anyag
általános természete ez a kettősség. Az, hogy mikor érzékeljük hullámként és mikor korpuszkulaként,
mindig attól függ, hogy milyen mérőrendszerrel vizsgáljuk éppen.
A fény, azaz általában az elektromágneses sugárzás az anyag egyik megjelenési formája. Ennek
felismerése megkönnyíti annak a belátását, hogy az anyag a világmindenséget hézagmentesen tölti ki.
Ahol ugyanis nem tudunk testeket, korpuszkulákat, részecskéket kimutatni (például vákuumban,
világűrben), ott is van elektromágneses sugárzás. Ilyen a világűr 3 K-es háttérsugárzása is. Az ugyanis
nem kikötés, hogy az anyag sűrűsége mindenütt azonos legyen.

AZ ANYAG és ANYAGFAJTA

Az anyagról a korábbiakban már állapítottunk meg jellemzőket. Néhány ilyen jellemző:

Az anyag: - filozófiai kategória
- mozog
- tér-idő viszonyokat hoz létre
- teremthetetlen, elpusztíthatatlan, örök
- hézagmentesen tölti ki a világot
- minden létezés egyetemes alapja
- visszatükröző képessége van

35
 Egy fontos dialektikus fogalompár a rész és az egész. Az egész nem a részek mechanikus
összegzését jelenti. Az egészben ugyanis olyan tulajdonságok is megjelennek, amelyek a részekben
nincsenek meg. Egyszerű példa, hogy ha egy marék homokot óvatosan kieresztek a kezemből egy
síkfelületre, az kúp alakot vesz fel. A részeknek számító homokszemcsék egyike sem kúp alakú. De
ugyanilyen a proton, neutron és elektron, mint részek viszonya az atomhoz, mint egészhez, vagy az
atomok és a molekula kapcsolata. A gázhalmaznak van nyomása és hőmérséklete esetleg színe, de az
alkotó molekuláknak ilyen tulajdonsága nincs.

Az anyag-anyagfajta viszony az egész-rész viszonnyal közelíthető. Az anyagfajtáknak, mint

részeknek vannak az anyaggal közös tulajdonságai, de már nem minden igaz rájuk, ami az anyagra, mint
egészre. Az anyagfajta például nem elpusztíthatatlan, nem örök, nem hézagmentesen tölti ki a
világmindenséget. De például a visszatükröző képesség az anyagra és az anyagfajtára is igaz. Az
anyagszerveződés legkülönbözőbb szintjein, azaz az anyagfajták mindegyike a más anyagfajtákkal való
kölcsönhatásában visszatükrözi ezt a kölcsönhatást. Ha egy fém felületére savat öntünk, annak marása
mind a savra mind a fémre jellemző visszatükröződés. A metallurgiában és az ékszerbecsüsnél is ezt a
visszatükröződést használják ki.

Az anyagfajta filozófiai kategória, amely az anyag specifikus tulajdonságú meghatározott

csoportjait foglalja össze; az anyag konkrét, mennyiségileg is meghatározható minőségi
állapotainak, szintjeinek a megjelölésére szolgál.

Egy indiai meghatározás a Végtelen, az Örökkévalóság érzékeltetésére: Van egy

1000 km hosszú, 1000 km széles, 1000 km magas gyémánthegy; erre minden 1000
évben rászáll egy kismadár, és egyszer végighúzza a csőrét a hegyen. Amikorra
ettől a művelettől gyémánthegy elkopik, akkor telik el az örökkévalóságból 1
másodperc.

ANYAGFAJTÁK és MOZGÁSFORMÁK

Ahogy az anyagnak, mint általános kategóriának a megnyilvánulása a mozgás, az anyagfajták

pedig a nekik megfelelő szintű mozgásformák alakjában nyilvánulnak meg. A mozgás – mozgásforma
ugyanúgy az egész-rész viszonyban álló kategóriapár, mint az anyag-anyagfajta.

A mozgásformák korábbi osztályzása

A tudományok és a filozófia számára is fontos kérdés a mozgásformák osztályzása és jellegzetességeik
megállapítása. A mozgásformák első tudományos igényű osztályzását a kor tudományos eredményeire
támaszkodva Friedrich Engels végezte el. Ez az osztályzás az 1860-as években forradalmi jelentőségű
volt. Mára azonban az Engels-féle osztályzás túlhaladottá vált. Azok az elvek azonban, amely szerint egy
mozgásforma-osztályzást el lehet végezni, máig is érvényesek. Ha valaki egy új osztályzást el akar
végezni, az alábbiak figyelembe vételével jár el helyesen.

1. Egy mozgásforma mindig egy bizonyos anyagfajtához kötődik

2. A mozgásformák között strukturális kapcsolat van. A magasabb szintű mozgásforma mindig
magába foglalja az alacsonyabb szintűt.
3. A mozgásformák egymással genetikai kapcsolatban állnak. Az alacsonyabb szintű mozgásból
születik a magasabb szintű mozgás.
4. Előbbi strukturális és genetikai összefüggés, egymásra épülés ellenére a magasabb rendű,
szintű mozgásforma nem vezethető vissza az alacsonyabb rendűre.

Az osztályzási elvek 4. pontja különösen fontos abból a szempontból, hogy a tudománytörténetben

ez az elv többször sérült. Ez azért történhetett, mert nem vették tekintetbe a dialektika egyik alaptételét a
36
folytonosság és megszakítottság dialektikáját. Hiába épül például strukturálisan és genetikailag is a
biológia a kémiára, az élő anyag olyan megnyilvánulásai, mint az öröklődés, vagy a környezet rovására
történő hőfelvétel stb. még csirájában sincs meg a kémiában. Egyik oldalon tehát a fejlődés folytonos, de
az adott ponton ugrásszerű a változás az új struktúra kialakulásakor. A fizika sem képes leírni a kémiai
változásokat. A fizika és a kémia az evolúció-revolúció kategóriapár viszonyát fejezi ki. Míg a fizikában
az egynemű viszonyok fokozati különbségeit vizsgáljuk, a kémiai változás során a minőségi változás
miatt az összes paraméter egyidejű megváltozása következik be.
A magasabb rendű mozgások alacsonyabbra történő visszavezethetőségét valló nézeteket
redukcionizmusnak nevezzük. A XX. században a két fő reducionista irányzat a fizicizmus és a szociál-
darwinizmus. Előbbi minden mozgásformát, de főleg a kémiát a fizikára kívánta visszavezetni, az utóbbi
a társadalmi mozgásokat a biológiából kívánta értelmezni, tagadva a társadalmi mozgások biológiaitól
eltérő jellegzetességeit.

Engels a megnyilvánulás alapján öt mozgásformát különböztetett meg.

1. Mechanikai mozgásforma, az égi és földi testek helyváltoztatása
2. Fizikai mozgásforma, amely a molekulák hő mozgását jelenti
3. Kémiai mozgásforma
4. Biológiai mozgásforma
5. Társadalmi mozgásforma

Hogy kifejezze az egyes mozgásformák strukturális és genetikai összetartozását, úgy jellemezte azokat,
hogy az alacsonyabb szintű mozgásnak a magasabb szintűben történő megjelenését hangsúlyozta:
A fizikai mozgás = a molekulák mechanikája
A kémiai mozgás = az atomok fizikája
A biológiai mozgás = a fehérjetestek kémiája
A társadalmi mozgás = az ember, mint szerszámkészítő állat
A MOZGÁSFORMÁK KORSZERŰ LEÍRÁSA
(Forrás: Rádi Péter cikke)

A mozgásformák fentebb tárgyalt engelsi osztályzására a lineáris egymásra épülés a jellemző. A

későbbi szerzők ezt a lineáris formát megtartva próbálták bővíteni, kiegészíteni a rendszert például a
mikrovilág (a szubatomáris mozgásformák területével). A tudományok és az anyagi mozgásokról
összegyűlő ismeretanyag tükrében az anyagi világra összetettsége miatt nem a lineáris, hanem inkább a
hálószerű felépülés a jellemző. A másik jellemző tapasztalat, hogy az engelsi öt mozgásformánál jóval
több mozgásformát különböztethetünk meg. Ezek a mozgásformák közös jellegzetességük alapján
mozgásforma-osztályokba sorolhatók. Ezeket a későbbiekben részletezzük.

Eddigiekben az anyagról, mint legáltalánosabb filozófiai kategóriáról azt tárgyaltuk, hogy

elválaszthatatlan a mozgástól, mint az anyag megnyilvánulásától. Eszerint az anyag nem választható el a
mozgástól, azaz anyag nincs mozgás nélkül. De ugyanígy megállapíthatjuk azt is, hogy anyag nem létezik
struktúra nélkül sem. Ebből adódóan az anyag – mozgás – struktúra három egymástól elválaszthatatlan
kategóriacsoport. Ugyanilyen hármas csoportot alkot a konkrét anyagi rendszerek esetén az
ANYAGFAJTA - MOZGÁSFORMA – STRUKTÚRAFAJTA. Ez azt jelenti, hogy ha egy anyagfajtáról
beszélünk, akkor az adott mozgásformával és adott struktúrával jellemezhető. E fogalmak között
kölcsönösen egyértelmű megfelelés áll fenn.

37
 E kölcsönös megfelelés alapján az anyagfajta meghatározására a korábbi meghatározás érvényét
fenntartva egy új megközelítésű összefüggést állapíthatunk meg:

Az anyagfajta sajátos mozgásforma és sajátos struktúra alkotta

konkrét, különös totalitás.

A totalitás azt jelenti, hogy az adott anyagfajtát a megadott mozgásforma és a megadott struktúra
teljesen „kimeríti”, teljes mértékben, maradéktalanul leírja, lefedi. Mindent leír róla, amit az adott
anyagfajtáról tudni lehet.
A fentiek alapján, ha a három kategória közül bármelyiket osztályozom, azzal a másik kettőnek is
elvégzem az osztályzását. Ha például a struktúrákat osztályozom, azzal elvégzem a mozgásformák és az
anyagfajták osztályzását is. Az utóbbi 100 évben az anyagi struktúrákat vizsgáló tudományok igen nagy
fejlődésen mentek keresztül magukkal a struktúra-elméletekkel együtt. Ezért kézenfekvő, hogy az
anyagfajták-mozgásformák osztályozását a struktúra-típusok alapján végezzük el.
Az anyagi világra két alapvető struktúra típus a jellemző. Az egyik az individuális vagy egyedi, a
másik pedig a kollektív struktúra.
Az egyedi struktúrában az elemek önállósága nagymértékben háttérbe szolul, és a struktúrába való
beépülésükkor a tulajdonságaik is minőségi változáson mennek keresztül. Ilyen például a nukleon-
atommag, atom-molekula, vagy a sejt- szövet- organizmus viszony.
A kollektív struktúrában az elemek önállósága többé-kevésbé megmarad, és beépülésükkor nem
mennek keresztül minőségi változáson. Ilyen például a molekula-gáz, a csillag-galaxis, az élőlény-
biocönózis, továbbá az ember-társadalom viszony.
Az egyedi struktúrákban az elemek száma vagy szigorúan meghatározott például atomok,
molekulák), vagy változhatnak ugyan, de nem túl tág határok között (például makromolekulák, élő
organizmusok).
A kollektív struktúrák elemeinek száma igen tág határok között változhat anélkül, hogy a struktúra
minősége megváltoznék. Vegyünk egy köbméter hidrogéngázt. Ha ehhez a gáztömeghez egy hidrogén
molekulát adunk, természetes, hogy semmi változás nem történik. Adjunk hozzá 24 liter, azaz Avogadro-
számnyi (1023db) molekulát. Ekkor sem észlelünk változást. Ha azonban 10 – 50 km3 hidrogéngázt
halmozunk fel, a gázszférában kialakul egy új jelenség, a barometrikus nyomáscsökkenés, azaz a
magasság mentén jól mérhető sűrűség és nyomásváltozás. A gáz ezzel atmoszférává változott. Ha tovább
növeljük a gáz térfogatát, 10 000 – 100 000 km átmérőjű kozmikus gázfelhővé válik, aminek új és sajátos
mozgása van. Ha elég nagy a gázfelhő, akkor a belső gravitáció miatt a gázrészecskék elkezdenek
zuhanni a középpont felé. A sűrűsödéskor fellépő óriási kinetikus energia folytán egy merőben új
folyamat indul el. A gázfelhő „begyullad”, csillaggá alakul, amelyben elindul a hidrogén átalakulása
héliummá. Ez a nukleáris folyamat zajlik jelenleg a Napban is. Ha még nagyobb a kiinduló gázfelhő,
akkor a magfúzióval a keletkező elemek eljutnak lépésről lépésre a vascsoportig. Ha még nagyobb a
csillag, akkor bekövetkezik a csillag életének legnagyobb katasztrófája, a szupernóva robbanás.

A két struktúra-típus ideális határesetei az alábbiak.

Az egyedi struktúra fogalmát egyik legjobban megközelítő objektum a pi-mezon, amely egy
nukleon-antinukleon párból keletkezik. Az egyesüléskor a részek tömegének 9/10 része szétsugárzódik, s
38
így olyan egész jön létre, amelynek tömege sokkal kisebb, mint „részei” bármelyikének a tömege. Itt
tehát a részek önállósága nemcsak háttérbe szorul, hanem teljesen meg is szűnt, és csak a pi-mezon nagy
energia hatására bekövetkező bomlásakor jöhetnek újra létre (ha ugyan létrejönnek, mert előfordul, hogy
a bomlás egészen más részekre vezet, mint amelyekből az egész eredetileg keletkezett).
A kollektív forma legjobb közelítése a kisnyomású és nem extrém hőmérsékletű héliumgáz,
amelyben az egyedüli kapcsolat – első közelítésben – az egyatomos molekulák mechanikai ütközése,
amelynek során e molekulák lényeges belső változást nem szenvednek. (A kétatomos molekulákból álló
gázoknál a molekulák belső rezgésállapotát már a mechanikai ütközésük is megváltoztathatja. Így ez már
nem olyan „tiszta” eset, mint az előbbi).
A valóságban mindig a fentiek közötti átmeneti formákkal van dolgunk, de a két típus jellege
világosan megkülönböztethető. A két struktúra-típus az anyagfajta-mozgásforma hálózat két fő pillérét
alkotja.
Több mozgásforma osztályzással foglalkozó tanulmány azzal keveri össze a két struktúra-típust,
hogy az elemi rész – atommag – atom – molekula sort a makrotestekkel folytatja. Az egyedi struktúrák
sorát helytelenül egy kollektív struktúrával zárja le. A sort a molekulák után a makromolekulával, az élő
organizmussal és az emberrel kell folytatni, mint egyedi struktúrákkal.
Azt is tudni kell, hogy az egyedi és a kollektív formák a valóságban egyszerre keletkeznek és
léteznek. A természetben nem egyedi molekulák keletkeznek, hanem az atomok halmazából a molekulák
halmaza jön létre úgy, mint ahogy az élőlény és a biocönózis, vagy az ember és a társadalom. Önmagában
vett egyedi struktúráról, izolált individuumról beszélni voltaképpen absztrakció. Az egyedi rendszerek
mindig valamilyen kollektíva részeként fordulnak elő.

Az egyedi mozgásformák, struktúratípusok sorozata

Az egyedi struktúratípusok sorozata az elemi részek szintjén kezdődik. Az anyag

oszthatóságának jelenleg a határát a fizika jelenlegi ismerete alapján kvarkok jelentik. Ezekből, mint
szubelemi részekből épülnek fel az elemi részecskék. Murray Gell-Mann (1929- ) amerikai fizikus a
kvark-elmélet kidolgozásáért és az elemi részek kölcsönhatásainak osztályzásáért 1969-ben fizikai Nobel-
díjat kapott. Három szimmetrikus és három antiszimmetrikus részecskéből, kvarkból mintegy 900 mezon
kombinálható.
A dialektika törvényéből adódóan – ahogy Hegel is jelzi – a természet a végtelen monoton
csökkenő méretekre történő osztásnak ellenáll. Ez abban nyilvánul meg, hogy az elemi részek szintjén
már a részekre osztás egy adott ponton túl nem jár a méret további csökkenésével. Az anyag
kimeríthetetlensége a tulajdonságok és kölcsönhatások végtelenségét, nem pedig a mennyiségi értelemben
vett végtelenségét követeli meg. A kvarkok ezért már nagyobbak, mint a belőlük képződő elemi
részecskék. Ebből adódóan jelenleg van egy térbeli és egy időbeli határ: l < 10−15 cm; t < 10−25 s ami
alatti világról keveset tudunk, és amelynek megismerése magyarázatul szolgálhat az elemi részek
törvényeinek megértéséhez.

10-15 cm
8. ábra A részecskék osztása és az ezzel járó méretváltozás

39
 A következő strukturális szint az összetett atommagok szintje. Ellentétben az elemi részekkel –
amelyekben az „alkotó”részek eredeti individualitásukat és tulajdonságaikat teljesen elveszítik – az
összetett atommagokban a nukleonok bizonyos mértékig megőrzik individualitásukat, viszonylagosan
önálló objektumokként különböző energiaállapotokat megtestesítő héjakon foglalnak helyet. Az őket
összekapcsoló kölcsönhatás azonban olyan erős, hogy ennek következtében tulajdonságaik is
mélyrehatóan megváltoznak. Például a szabad állapotban igen bomlékony neutron a nem radioaktív
atommagokban korlátlan stabilitással rendelkezik. A valóságban persze a neutronok és protonok állandó
kölcsönösen átalakulnak egymásba. Ezért a stabilitás csak statisztikai jellegű.
A következő strukturális szint az atomok szintje. Az atommagok körül különböző energianívójú
elektronhéjakat alkotó elektronok még nagyobb önállóságot őriznek meg, mint a nukleonok az
atommagban. Kötési energiájuk több nagyságrenddel kisebb, könnyebben lehetőket az atomról
leszakítani. Ez ugyan az atom tulajdonságának jelentős megváltozásával jár, de a változás reverzibilis, az
atom könnyen ismét kiegészül. Az individualitás azonban itt is viszonylagos. mert az elektronok az
atommagot körülvevő térben zárt felületeken szétkenődve mozognak.
Az atommagok és az atomok szintjét tulajdonképpen egyazon szint két fokozatának lehet
tekinteni. Elemi részek egyesüléséből jönnek létre az atommagok, és ezekből megint csak egyfajta elemi
részek (elektronok) belépésével jönnek létre az atomok. Az, hogy milyen atomról van szó, az már eldől az
atommag felépülésekor. Ezért van az, hogy az atomot és az atommagot ugyanazzal a vegyjellel jelöljük.
(Az atommag maximálisan ionizált atom). Ilyen például az alfa-részecske, amely hélium atommag. Az
atommag és az elektronburok felépítése is sok hasonlóságot mutat. A magban és a héjban is diszkrét
energianívókon helyezkednek el az elemi részek. Mindkettő gerjeszthető, majd alapállapotba visszatérve
a felvett gerjesztési energiát meghatározott rezgésszámú elektromágneses sugárzás formájában bocsátják
ki. A mag és az elektronburok is lényegében a kvantummechanika ugyanazon eszközeivel írható le.
A következő struktúra a molekulák szintje. A molekulákban az alkotó atomok önállósága még
nagyobb mértékű, de egy kovalens kötésű molekulában az egyes atomok külső elektronjai az egész
molekulára kiterjedő közös burkot alkotnak.
A molekulákat követő egyedi strukturális szint a makromolekulák szintje. Ezt sokáig nem
tartották külön strukturális szintnek azaz mozgásforma hordozójának tekinteni. Pedig a makromolekula
nem egyszerűen nagy molekula. Nem érvényes rá a mondás: „Az oroszlán is csak macska, csak egy kicsit
nagyobbacska.” A makromolekuláknak egész sor olyan új tulajdonsága van a közönséges molekulákhoz
képest, amely önálló mozgásforma alapja. Ezek a speciális tulajdonságok az alábbiak.

1. A polidiszperzitás. A közönséges molekulákkal ellentétben a makromolekuláknak az élettelen

természetben nincs meghatározott mol tömege. A láncok mérete, hossza tág határok között
mozoghat. Ebből kifolyólag oldataik tulajdonságai is tág határok között folyamatosan
változhatnak. Az oldott makromolekulák mérete gyakorlatilag végtelennek tekinthető az
oldószer molekulák méretéhez képest. Ennek következtében rendellenes az oldatok
ozmózisnyomása, viszkozitása, fényszóródása.
2. A makromolekula rendszerint molekulaszerű tagokból, szegmensekből áll. Ezért a
makromolekula legtöbbször nem sok atomból álló nagy molekula, hanem molekulákból álló
szupermolekula. A makromolekula tulajdonságai nemcsak a molekulaszerű tagok minőségétől
és mennyiségétől, hanem a kapcsolódás módjától is függ. A keményítőben és a cellulózban az
alkotó szőlőcukor kapcsolódásának módjában való eltérés igen eltérő minőséget kölcsönöz a
kétféle makromolekulának.
3. A szegmensekből történő felépülésnek a következménye az úgynevezett mikro-Brown-
mozgás. A makromolekula többnyire nem egységesen vesz részt a hőmozgásban, hanem az
egyes szegmensei külön-külön is végeznek hőmozgást. Ezért a molekula térszerkezete
állandóan változik. Ezzel a jelenséggel függ össze a az úgynevezett nagyrugalmasság is
bizonyos makromolekuláknál.
4. Intramolekuláris kristályosodás. Az egyazon molekula szegmensei között ugyanolyan típusú
kölcsönhatások léphetnek fel, mint különálló molekulák között. (Például van der Waals-féle
erők, hidrogén hídkötés stb). A szegmensek szabályos rendje folytán így egy molekula (DNS-
40
 nél két kapcsolódó molekula) alkot egy kristályt. Ez biológia makromolekuláknál a
legkifejezettebb.
5. Intramolekuláris félvezetés jelensége is csak a makromolekuláknál lép fel, közönséges
molekulánál erre nincs példa.

A makromolekulák különös fontosságát az indokolja, hogy ezek jelentik az átmenetet az élő

organizmusok felé, ezek jelentik a kulcsot az élet megértéséhez.
A következő egyedi strukturális szint az élőlények szintje. Az élőlények struktúrájának egyedi
jellege azonban gyökeresen különbözik a kémiai-fizikai mozgásformák osztályában fentebb ismertetett
struktúrákétól. Ott ugyanis az egymásra épülő egyedi rendszerekben a részek maguk is egyedi rendszerek
voltak. Az élőlények legkisebb, még élőnek tekinthető részei azonban nem egyedi rendszerek, hanem
makromolekulákból és közönséges molekulákból álló kollektív rendszerek: gélek.

Létezik egy különleges típusú individuum: a vírus, amely kétséget kizáróan az élő és az élettelen
határán van, s amelynek szerkezete nem gél jellegű, hanem közvetlenül néhány (extrém esetben egyetlen)
makromolekulából áll. Olyannyira, hogy a vírus méretét is mol tömeg egységben szokták megadni. A
vírus azonban nem az élettelenből az élőbe való átmenet formája, hanem fordítva. A vírus maximálisan
degenerálódott és önálló életre való képességét elvesztet élőlény, az élet fejlődésének nem kezdeti foka,
hanem degradációs terméke.

Az individuális struktúrák sorozatának utolsó, a Földön ismert legmagasabb rendű tagja az emberi
individuum. Az emberi individuum elsősorban nem strukturális felépítettségében különbözik a fejlettebb
állatoktól, habár ilyen vonatkozásban is vannak megkülönböztető morfológiai jegyei. Például az agykéreg
a tudati tevékenységgel összefüggő új részei (humán neoformációk). A legnagyobb különbség a szervezet
működésében és létezésmódjában van, amely viszont elsősorban az egyedeknek a nekik megfelelő
kollektív formákkal (biocönózisokkal és a társadalommal) való kapcsolatán alapul.

Az egyedi struktúrák összefoglalva a következők:

1. elemi részek 5. makromolekulák
2. atommagok 6. élő organizmus (nem tudatos)
3. atomok 7. emberi individuum
4. molekulák
Fenti sorozatban a legnagyobb ugrásokat a makromolekulából az élő organizmusra, valamint a
nem tudatos organizmusból az emberi individuumba történő átmenet jelenti. Ezért ezek az individuális
struktúrák a nekik megfelelő kollektív struktúrákkal együtt a mozgásformák három elkülönülő
mozgásforma-osztályába sorolhatók. Ezek a mozgásforma-osztályok:

1. Kémiai-fizikai mozgásforma-osztály: Ebbe az osztályba tartoznak az 1. – 5. számmal jelölt egyedi

struktúrák a szubatomáris szinttől a makromolekulákig.

2. Biológiai mozgásforma-osztály: Ide tartoznak a nem tudatos élő organizmusok és azok

kollektívái

3. Társadalmi mozgásforma-osztály: Ebbe tartozik az emberi individuum.

A kémiai-fizikai mozgásforma-osztályban szubatomáris mozgásformát hordozó elemi

részek (kvarkok, mezonok, barionok, elektronok, nukleonok stb.) igen szélsőséges körülmények
között (például igen nagy hőmérsékleten: 107-109 K) is léteznek, az atomok képződése és tartósan
fennálló szerkezete már szűkebb (103-104 K) hőmérséklettartományban biztosítható. Még szűkebb
a molekulák és a makromolekulák létezési tartománya. A világegyetem általunk ismert részében
az anyag mennyiségének legnagyobb része a szubatomáris formához illetve az ezeknek megfelelő

41
elektromágneses hullámformákhoz tartozik. Az atomos vagy molekuláris struktúrák előfordulása a
teljes anyagmennyiség néhány százaléka. (Az atomos szerkezeten azt értjük, ahol a mag körül
jelen van magtöltésnek megfelelően minden elektron.) Ez az állapot a Napnak is csak a legkülső
két-három ezer kelvin hőmérsékletű zónájában található. Ugyanakkor az anyagi világ minőségi
gazdagsága, változatossága az atomokból felépülő anyagfajtákban nyilvánul meg. Azt
mondhatjuk, hogy az atom a természetes struktúrák szintjében egy olyan határ, amelyen túl
ugrásszerűen megnövekszik a szabadsági fokok száma.
Ez az ugrásszerű változás a struktúra-típusok számszerűségével is érzékeltethető. Az
ismert elemi részek száma százas nagyságrendű. Rendszám szerint az atommagok lehetséges
száma mintegy 110. Az izotópokkal együtt sem haladja meg az ezres nagyságrendet. Az atomok
száma ugyancsak 110, az ionizált állapotokkal együtt ez is kb. az ezres nagyságrendre megy fel.
Az atomokból létrehozható molekulák száma azonban gyakorlatilag végtelen. Így az atomokon
keresztül az anyagi világ káprázatos sokfélesége jön létre. Az atomok ugyanis szinte korlátlan
számban egyesülhetnek molekulákká. Úgy is, hogy különböző atomok alkotják a molekulákat, de
a nagy változatosság forrása, hogy azonos atomok (szén, szilícium, kén stb.) képesek százezres
láncokat alkotni a legkülönbözőbb elágazásokkal és más atomoknak, molekulacsoportoknak a
láncokhoz kapcsolásával. Képletesen azt lehet mondani, hogy az atommagok, atomok felépülése
az elemi részekből a természet nagy „előkészülete” az anyagi formák óriási
változatgazdagságának megteremtéséhez. E nélkül a formagazdagság nélkül nem volna lehetséges
az átmenet a magasabb, a biológiai és társadalmi mozgásforma-osztályokba sem.

Az egyedi és a kollektív struktúrák és mozgásformák egyesített rendszere

A valóság tárgyai mindig vagy majdnem mindig különböző egyedek különböző méretű és
szerkezetű halmazai, kollektívái. Míg azonban az egyedi rendszerek nagyjából egyértelmű
hierarchikus sorozatot alkotnak, a kollektív rendszereknél ilyen sorozatról nem lehet beszélni. A
kollektív rendszerek nagy része minőségileg különböző egyedekből áll. A levegő például O2, N2,
Ar stb. tartalmú több komponensű kollektív rendszer, a fémek pedig ionokból és elektronokból
álló kollektívák.
Bizonyos határokon túl a kollektív formák méreteinek a megváltozásával is új minőség, új
mozgás mozgásforma jöhet létre.
Vitatható, hogy a különböző halmazállapotú halmazokat külön mozgásformáknak kell-e
tekinteni. A különböző halmazállapotokban ugyanis a struktúraelemek közötti kapcsolatok jellege
és bonyolultsága is lényegesen különbözik. A szilárd testek szerkezete például sokkal
bonyolultabb, mint a gázoké. Ugyanakkor a szilárd halmazállapot is csak mechanikai szempontból
tekinthető egységesnek. Belső szerkezet, elektromos és több egyéb tulajdonság szempontjából
viszont a különböző rácstípushoz tartozó szilárd testek között sokkal mélyrehatóbb a különbség,
mint akár egy folyadék és egy gáz között. Gondoljunk csak egy fémkristályra és egy
molekulakristályos széndioxidra. Ezért indokolt a különböző halmazállapotokat egyetlen
mozgásforma különös megnyilvánulásainak tekintenünk.
Eddig a mérethatárok megjelölése nélkül beszéltünk a makrotestekről. Az emberi szemlélet
szempontjából a makrotestek kitüntetett a mérettartománya az emberléptékű testek, a közönséges
testek. E mérettartomány alsó határát a fénymikroszkóppal látható testek jelenthetik, azok a testek,
amelyeknek a mérete összemérhető a fény hullámhosszával. Az emberlépték felső határa lehet
például a Cheops-piramis, mint az egyik legnagyobb ember által létesített építmény.
Ha az emberléptékű testeket tovább aprítjuk, diszpergáljuk, anélkül hogy a molekulák
szintjéig eljutnánk, a kollektív struktúra új tulajdonságú halmazához jutunk. Ezeket a méretű
rendszereket kolloidoknak nevezzük. Az a specifikumuk, hogy a test felületén levő molekulák
száma összemérhető a test belsejében levő molekulákéval. Extrém esetben több alkatrész van a
felületen, mint a test belsejében. Ide tartoznak a 21. század meglepetés-rendszerei, a
nanorészecskék, amelyek előállítására alakult ki az úgynevezett nanotechnológia. E rendszerek
külön mozgásforma, új termodinamikai, kinetikus és elektromos tulajdonságok hordozói.
42
 Az emberléptékű rendszerek felső határa fölött jelennek meg a geológiai léptékű kollektív
rendszerek: az atmoszféra, hidroszféra és litoszféra.
A geometriai méret további növelése vezet a kozmikus testekhez. Ezek között vannak
bolygók, holdak és önfenntartó termonukleáris folyamatokkal működő csillagok. Itt az egyedi és
kollektív mozgásformák összefüggésének egy újabb esetével állunk szemben. A közönséges
testeknél az egyedi alkatrészek kisebb vagy nagyobb halmaza csak kollektívát alkot. A kozmikus
testek viszont különböző kollektívákból való felépülésük ellenére egy újabb individuumot
képviselnek. Olyan törvényszerűségeknek vannak alávetve, amely ezt az összetett egészt, mint
oszthatatlant illeti meg.
A bolygók, csillagok mégnagyobb kollektívákat alkotnak, amikor bolygórendszerekké,
majd galaxisokká illetve metagalaxissá szerveződnek.

A kollektív struktúráknak egy sajátos típusa van, amelyik nem illeszthető a fentebb tárgyalt
kollektív rendszerek sorába. Ez a korábban az egyedi struktúráknál már megemlített gél. A gél
különleges halmazállapotot, specifikus tulajdonságokat, ezzel külön mozgásformát jelent. A gélek
látszatra a szilárd testekre hasonlítanak, átmenetet jelentenek a szilárd testek és a folyadékok
között. Ennek az önálló struktúratípusnak a sajátságai az alábbiak:
1. Dermedési és folyási hőmérséklet jellemzi őket, amely jelentősen eltér egymástól.
2. Deformálhatóságuk és hőmérsékletük összefüggése minőségileg eltér a közönséges
testekétől
3. A deformálhatóságnak az alkalmazott feszültséggel való összefüggése eltér a
közönséges szilárd testekétől. A feszültség növelése esetén a deformáció az arányosnál
kisebb mértékben nő, csökkenésekor pedig kisebb mértékben csökken, mint a
feszültség. Ez eredményezi a jelenség lefolyásában az úgynevezett hiszterézis
jelenséget.
4. A gélek további különlegessége a duzzadási képesség. Képesek folyadékfelvétellel járó
térfogat növekedésre.
5. Fentiekkel összefüggésben oldódásuk folyamatos.

A gél mozgásforma a kémiai-fizikai mozgásformák közül a legösszetettebb, legmagasabb rendű,

és mint ilyen az a mozgásforma, amelyben az életre való átmenet történik. Az élő protoplazma különleges
gél!
A biológiai mozgásforma-osztály első kollektívája az egymással kapcsolatban álló,
élő organizmusok közössége, a biocönózis. A biocönózisok a Föld felszínén egy nagyobb egységbe, a
bioszférába olvadnak össze. A bioszféra kombinálódva a geoszféra (atmoszféra, hidroszféra, litoszféra)
három elemével, kialakul a földrajzi burok. Utóbbi esetben a kémiai-fizikai és biológiai struktúrák és
mozgásformák kombinálódnak.
Az előbbi kollektív szerkezetben, környezetben fejlődött ki az emberek közössége, a társadalom
is. A társadalom ebből a földrajzi burokból válik külön, emelkedik ki, ettől a természettől különül el, és
ezzel marad egyben szoros kapcsolatban. Amilyen mértékben a társadalomnak ez a viszonylagos kiválása
a természetből végbemegy, olyan mértékben jelenik meg az ember aktív és céltudatos visszahatása erre a
természetre, a földrajzi burokra. A társadalom és a természet e kölcsönhatása hozza létre a mesterséges
természetet. Az ember ugyanis kiirtotta az őserdőt, szabályozta a folyókat, felszántotta a talajt és
növényeket termesztett, gyümölcsfákat ültetett, növényeket, állatokat nemesített. Az ember mára
gyakorlatilag teljesen lecserélte az ember előtti földrajzi burkot, az úgynevezett I. természetet. Az emberi
beavatkozás eredménye az úgynevezett II. természet, amelynek a komplex egységeit kultúrtájnak, s a
kultúrtájak összességét kultúrszférának nevezzük. A kultúrszféra a legösszetettebb kollektív struktúra,
amely kémiai-fizikai, a biológiai és a társadalmi mozgásforma elemeit egyaránt magába foglalja, illetve
azok kölcsönhatásának eredménye.
A társadalom éppúgy a biológiai mozgásformák osztályából ered, mint a ember. Az élőlények
fejlődése vezet egy hatalmas minőségi ugrással az ember kialakulásához, a biocönózisok egyik típusáé

43
pedig a társadalom létrejöttéhez. Ez azonban nem két párhuzamos, hanem egyetlen folyamat, hiszen a
benne résztvevő egyedek csak kollektíváikban, s a kollektívák csak egyedeikben léteznek. Az egyedi és
kollektív struktúrák és mozgásformák összesített rendszerét a 4. táblázatban mutatjuk be.

4. táblázat Az egyedi és kollektív struktúrák és mozgásformák rendszere

Mozgásforma osztályok Individuális struktúrák Kollektív struktúrák
kolloidok; gélek
kvarkok
ember léptékűek
elemi részek
geológiai: atmoszféra
atommagok
hidroszféra
Kémiai-fizikai atomok
litoszféra
molekulák
kozmikus: bolygók, csillagok
makromolekulák
bolygórendszerek
vírus
galaxis, metagalaxis
biocönózis,
Biológiai élőlények bioszféra,
földrajzi burok
társadalom
Társadalmi ember kultúrtájak
kultúrszféra

Mi az eltérés a különböző mozgásforma osztályok között?

1. - Le Chatelier - Brown elv: legkisebb kényszer elve
- a fenti elv a biológiában alkalmazkodás formájában érvényesül (pl. a nyúl vedlik)
- társadalom: az ember csak igen kissé toleráns, nem tud alkalmazkodni (nem tud a
paraméterváltozásokra reagálni), ezért megpróbálja maga körül a paramétereket konzerválni (pl.
ruházkodik, házat épít, növényt termeszt, stb.); kénytelen kiaknázni a geológiát, a biológiát és a
társadalmat,tehát az ember II. Természetet csinál (Marx). Beavatkozik a természeti környezetbe és
átalakítja azt.
A II. Természet nem egyensúlyi rendszer, nagyon labilis; környezeti ártalmak  a kultúrszféra
bonyolultsága
- az ember lassan és gyorsan is elpusztíthatja magát (lassú: környezetszennyezés; gyors: atombomba)
2. Visszatükrözés elmélet
- az anyag tulajdonsága
a) fizikai-kémiai mozgásforma
- sav belemar a fémbe
- adekvát, de passzív (pl. a tükör visszatükröző képessége)
b) biológiai rendszer
- pondróra rásüt a nap, megvonaglik
- adekvát, de aktív; visszatükrözés  ingerlékenység
- magasabb szinten (pl. sas meglátja a pockot és lecsap rá): adekvát és aktív  állati pszichikum
c) ember
- emlékként a múlt, tervként a jövő ugyancsak visszatükrözés tárgya
- képes a tárgykörét végtelenre bővíteni térben és időben
- a tükröző képesség során elválik a lényeg és a jelenség
 univerzális visszatükröző képesség

a), b), c) nagy ugrások a visszatükröző képességben

44
Mozgásformák és mozgásfajták. A kémia és a fizika viszonya

A mozgásformákkal foglalkozó filozófiai szakirodalmat vizsgálva a szerzők véleménye erősen

megoszlik a miatt, mert vannak olyan mozgások, amelyek többféle anyagfajtánál is előfordulnak. Ezért
beszélnek például általános és részleges mozgásformákról. Általánosak azok, amelyek nem kapcsolódnak
egy meghatározott anyagfajtához. Ilyenek a mechanikai, hő- és kibernetikai mozgások. A részleges
mozgásformákon pedig azt értik, amelyiknek megvan a maga meghatározott anyagi hordozója
(magfizikai, fizikai, kémiai, geológiai mozgások).

Határozottan szakítanunk kell azokkal a fentebb említett felfogásokkal, hogy mozgásformának

nevezzük az olyan mozgásokat, amelyek nem egy bizonyos struktúrához tartozó mozgások összességét
jelölik, hanem ezeknek csak egyes komponensei, oldalai. Utóbbiak nem mozgásformák, hanem
mozgásfajták. Egy korábbi fejezetben már megállapítottuk, hogy az anyagfajta speciális struktúra és
speciális mozgásforma alkotta különös totalitás. Ebben a meghatározásban a totalitás azt fejezi ki, hogy
az adott struktúrát, ennek szinonimájaként az adott anyagfajtát az adott mozgásforma teljes egészében
jellemzi és leírja. Ha tehát egy mozgás az adott struktúrát, anyagfajtát nem írja le, nem tudja jellemezni,
kimeríteni minden vonatkozását, akkor az nem mozgásforma, csak mozgásfajta. Ezért a mechanikai,
termodinamikai, kvantummechanikai, kibernetikai mozgás, az élővilágban az anyagcsere, az öröklődés,
az érzékelés vagy a társadalomban a munka, a nyelv, a gondolkodás stb. mind mozgásfajta.
Ugyanez érvényes a sokat vitatott kémiai és fizikai mozgásra is. Az élettelen világot önmagában
sem a fizika sem a kémia nem képes leírni. Csak együtt fedik le az összes élettelen anyagfajta jelenségeit.
Együtt viszont teljes leírását tudják adni a kvarkoktól a metagalaxisig terjedő élettelen világnak. Ezért
nevezzük e rendszerek mozgásait kémiai-fizikai mozgásforma osztálynak. Ezek miatt a fizika is a kémia
is külön-külön csak mozgásfajta.
Azzal a megállapítással, hogy a kémia és a fizika nem mozgásforma, sok szerző nehezen
barátkozik meg. Az idegenkedésnek több forrása van. Egyik az, hogy a mozgásformák osztályzásában ez
nagy változást jelent Engels klasszikus rendszerezéséhez képest. Az engelsi 3 első mozgásformáról: a
mechanikai, a fizikai és kémiai mozgásról kiderült, hogy nem mozgásformák.
A másik szemléleti kérdés, amit be kell látni, hogy a mozgásformák rendszere nem azonos a
tudományok rendszerével. Már a kémiában, mint tudományban sem csak az atomokból történő
molekula-képződéssel foglalkoznak, hanem makroszkopikus szilárd testek és elemi részecske (például
proton) kölcsönhatásával is. A fizika pedig, amely hagyományosan a molekuláris és a makroszkópos
testek tudománya pedig a 20. században egy merőben új területtel bővítette az addigi vizsgálatait.
Megindult a mikrovilág, az elemi részek (a szubatomáris terület) tanulmányozása. Emiatt a
mozgásformák elemzésének olyan neves szaktekintélynek, mint Kedrovnak is nehézségei támadtak a
kémia és a fizika kapcsolatának feltárásánál. Kedrov számos modellt állított fel a kémia és a fizika
kapcsolatára. Ilyen modellek az alábbiak:

1. A kémia visszavezetése a fizikára

2. A magfizika kapcsolása a kémiához
3. A molekuláris fizika átsorolása a kémiába
4. A kémia a fizikát két részre szakítja
5. A fizika átkarolja a kémiát, de megőrzi a maga egységét

Ezek a modellek, amelyek legtöbbjét maga Kedrov is elveti, azért nem tükrözik helyesen a
valóságot, mert összemosódik a mozgásformák és a tudományok rendszerezése. Az 5. pontban említett
modell akkor járna a legközelebb a valósághoz, ha a fizika nem átkarolná, hanem „keresztülhatolna” a
kémián. A kémiai és fizikai mozgások ugyanis nem egymás alatt vagy fölött, hanem egymás mellett,
szorosan összefonódva és egymást áthatva találhatók meg minden mozgásformában. Valójában tehát nem
az a megoldás, hogy a magfizikát kémiának nyilvánítjuk, hanem hogy az atommagok szintjén is
különböztessük meg egymástól a magfizikát (az atommag energetikai viszonyait, sajátos kötési erőtereit,

45
elektromos, mágneses és egyéb tulajdonságait) és a magkémiát (az atommagok összetételének
megváltozásával járó minőségi átalakulásokat).
A kémia és a fizika tehát voltaképpen nem bizonyos mozgásformákkal, hanem bizonyos
mozgásfajtákkal foglalkozó tudományok. Kémiai mozgás, kémiai változás minden olyan változás,
amelynek során a benne résztvevő objektumok anyagi minősége megváltozik, fizikai változás pedig
minden olyan változás, amelyben az objektumoknak csak az állapota változik meg. Az anyagi minőségi
megváltozásán olyan változást értünk, amelynek során a dolog tulajdonságainak, paramétereinek egész
rendszere megy át ugrásszerű változáson. Gondoljunk arra, hogy ha két elemből létrejön egy vegyület,
akkor az új rendszernek a kiinduló elemek bármelyikéhez képest ugrásszerűen megváltozik az összes
paramétere. Megváltozik az olvadáspontja, forráspontja, színe, szaga, oldhatósága, vezetőképessége,
kristályszerkezete, kémiai reakcióképessége stb.
Az állapotváltozásnál viszont csak egyes paraméterek változása következik be. Ez leggyakrabban
csupán mennyiségi változás, bár itt is előfordulhatnak bizonyos ugrások (pl. a halmazállapot-változás), de
ez nem olyan mélyre ható, mint az anyagi minőség megváltozása. A halmazállapot megváltozása ugyanis,
csak egy paraméternek, a részecskék szabadsági fokának megváltozása.
Fontos kapcsolat a két mozgás között:

A fizikai mozgások, változások végbemehetnek kémiai nélkül,

de a kémiai mozgások, változások mindig együtt járnak fizikai változásokkal!

A fentiek miatt a kémiai és fizikai változások az anyag minden strukturális szintjén együtt
találhatók.

elemi rész fizika elemi rész kémia

magfizika magkémia
héjfizika héjkémia
kötésfizika kémia
kolloidfizika kolloidkémia
kristályfizika kristálykémia
szilárdtestfizika sziládtestkémia
geofizika geokémia
asztofizika asztrokémia
biofizika biokémia

Az elemi részek szintjén a Compton-effektus fizikai, a párkeltés vagy a neutron bomlása pedig
kémiai változás. Legnehezebb a két oldal elhatárolása az atomfizika–héjfizika szintjén. De itt is meg kell
különböztetnünk az elektronok energianívóira és gerjesztési viszonyaira vonatkozó fizikai oldalt, és a
kémiai minőségeknek az elektronok számának növekedésével járó megváltozását. A Smith–Stoner-féle
periódusos táblázat az elektronburok felépülésének ezt a kémiai oldalát fejezi ki. A fenti listán szereplő
kötésfizikát szokás helytelenül kvantumkémiának nevezni.
A fizika és a kémia jellegének megfelelő analóg fogalmaknak tekinthetők az alábbiak:

FIZIKA KÉMIA
mennyiség minőség
evolúció revolúció
statisztika közgazdaságtan
logika pszichológia
„Széchenyi” „Kossuth”

Az élettelen természet összes mozgásformáiban a fent értelmezett kémiai és fizikai mozgásfajták –

és csakis ezek – fordulnak elő, ezért indokolt, hogy ezeket az élettelen természetben (az adott strukturális
szinteken) előforduló mozgásformákat együttesen kémiai-fizikai mozgásformák osztályának nevezzük.
46
A kémia ”vissza nem vezethetősége” a fizikára

A mozgásformák eddigi tárgyalása is már jól jelezte a két mozgás eltérő tulajdonságait. Ennek
ellenére létezett olyan nézet, amely szerint a kémiát vissza lehet vezetni a fizikára. Ezt az úgynevezett
redukcionista irányzatot fizicizmusnak nevezték. Ehhez az irányzathoz alapot szolgáltathatott például a
H2+ hidrogén molekula-ion leírása fizikai módszerekkel, a Heitler-London-féle számítással. Ennek a
molekulának fizikai módszerekkel történő leírását az teszi lehetővé, hogy három elemi részecskéből áll:
két protonból és egy elektronból. A leírást a három-test-probléma megoldása tette lehetővé. E számítás
sikerére alapozva gondolták azt, hogy az összetettebb kémiai rendszerek problémája is hasonlóan
megoldható. Csak számítógép kapacitás kérdése a kémiának fizikai módszerekkel való leírása.

Ha azonban veszünk egy kémiai szempontból igen egyszerű reakciót, a toluol klórozását, e
reakció fizikai módszerrel történő leírása felmondja a szolgálatot. Ha ugyanis a hidrogén molekula-ionhoz
hasonlóan közelítünk, mindjárt kiderül, hogy a leírás legalább 72 test probléma, de ezt még csak
molekuláris szint. Valójában a reakció 1023 test problémává válik, ha mólnyi mennyiségű vegyületek
reagálnak. Tovább bonyolódik a reakció leírása, ha tekintetbe vesszük a reakcióedény falhatását. De még
ennél is fontosabb a katalizátor szerepe. Vas-oxidot jelenlétében orto- és para-helyzetbe, UV sugárzás
hatására pedig meta-helyzetbe lép be a klór. Ezeket a körülményeket fizikai eszközökkel leírni lehetetlen.
Ez nem számítógép kapacitás problémája. Pedig ez a példa a legegyszerűbb kémiai reakciók körébe
tartozik.

További különbség a rendszerek fizikai és kémiai kezelésmódja között, hogy fizikai eszközökkel a
struktúra belső jellemzőit, energetikai viszonyait lehet leírni. Ezekből a fizikai adatokból azonban nem
vezethető le, hogy például az adott elem hogyan viszonylik a többi 103 elemhez affinitásában,
reakciókészségében. Ez egy 103 dimenziós térnek számít, aminek a kémiai jellemzése, leírása ma nem
jelent nehézséget, fizikai módszerekkel viszont kezelhetetlen.

A toluol klórozási reakciója

MENGYELEJEV PERIÓDUSOS RENDSZERE

A vérbeli kémikus gondolkodás példája az a módszer, ahogy Mengyelejev 1869-ben megalkotta a

kémia egyik legfontosabb rendszerét, a periódusos rendszert.
Dimitrij Ivanovics Mengyelejev (1834 – 1907) az 1860-as évek végén egy szervetlen kémia
tankönyvet tervezett írni. Ezzel kapcsolatban vetette fel, hogy milyen rendszer szerint, milyen sorrendben
kellene tárgyalni az egyes elemeket és azok vegyületeit.
Ezt a korszakot megelőzően, a 19. század elején a kémiatörténet egyik legfontosabb eseménye
volt az atomelmélet bevezetése a kémiában. John Dalton (1766 – 1844) ezzel alapozta meg a
tudományos kémiát. Annak érdekében, hogy az alkímia törekvéseinek elejét vegye, két posztulátumot
állapított meg:

1. A kémiai elemek egymástól függetlenek

47
 2. A kémiai elemek örökök és változatlanok

Ezek a megállapítások a maga idejében igen fontosak voltak. Ezeket ki kellett kötni, hogy ne
folytatódjon az aranycsinálás, mert hagyományos kémiai eszközökkel egyik elemből nem lehet másik
elemet előállítani.

Mengyelejevet az első posztulátum zavarta. Szerinte az elemek nem lehetnek teljesen függetlenek
egymástól. Erre az adta az alapot, hogy előzőleg már többen vettek észre kapcsolatot az elemek között.
1817-ben Johann Wolfgang Döbereiner (1780–1849) érdekes felfedezést tett. Hasonló tulajdonságú
elem-hármasokról, triádokról számolt be. Ilyen hármas például a klór, bróm és jód. A kalcium, stroncium,
bárium hármas esetén a stroncium atomsúlya a kalcium és bárium számtani közepe, de kémiai
tulajdonsága is a másik kettő átlagának tekinthető. 1862-ben egy geológus, A. E. Béguyer de
Chancourtois (1819 – 1886) egy henger palástjára spirálisan írta az elemeket és több esetben hasonló
tulajdonságú elemek kerültek egymás alá. 1864-ben John Alexander Reina Newlands (1837 – 1898)
londoni ipari vegyész új elemrendszert jelentetett meg, amelyben a sorba írt elemek esetén az adott
elemtől elindulva a nyolcadik az elsőnek megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik. Ez Newlands oktáv-
törvénye, amit a szakma akkor még nem vett komolyan. Még egy nagyon fontos előzmény a periódusos
rendszer sikeres megalkotása szempontjából Jöns Jacob Berzelius (1779 – 1848) munkássága. Berzelius
ugyanis egyéb nagy jelentőségű munkássága mellett elvégezte az addig ismert elemek atomsúlyának
pontos meghatározását.

Mengyelejev abból indult ki, hogy ha az elemeknek más közös tulajdonsága nem is lenne, egy
mindenképpen van. Mindnek van atomsúlya (relatív atomtömege). Ennek alapján az elemeket növekvő
atomsúlyuk szerint sorba állította. Azt találta, hogy: „az elemek tulajdonsága az atomsúlyok periodikus
függvénye”.

A tulajdonságok nem monoton változnak az atomsúllyal, hanem periodikusan!

Az elemek kémiai tulajdonságainak periodikus változása

A tulajdonságok eme periodikus változása adta a kulcsot Mengyelejev számára, hogy kialakítsa
az elemek összefüggő rendszerét. Ennek a rendszernek a kialakítása vérbeli kémikus gondolkodásának
volt köszönhető. Az egyes elemek elhelyezésére a rendszerben nem egy-két tulajdonságot, hanem az elem
összes tulajdonságát egyszerre vette tekintetbe. Úgy, mint ahogy fentebb említettük, a kémiai változások
során egyszerre az összes tulajdonság változik meg. Ez a kezelésmód segítette Mengyelejevet abban,
hogy adott periódusokban észrevegye a szokásosnál nagyobb ugrásokat is a tulajdonságok összességében.
Az ilyen ugrásokat Mengyelejev azzal magyarázta, hogy ott még lennie kell egy közbülső elemnek,
amelyet még nem fedeztek fel. Tíz ilyen elemet feltételezett ( ). Ezek közül néhánynak meglepő
pontossággal határozta meg a paramétereit. Több elemnek nevet is adott. A bór, alumínium, szilícium
alatti elemeket a szanszkrit „eka-„ előtaggal látta el, és meghatározta azok tulajdonságait, vegyületeit is.
Később, 1874-ben a francia Boisbaudran felfedezte az eka-alumíniumot, a galliumot. 1879-ben a svéd
Lars Frederik Nilson (1840 – 1899) által felfedezett szkandiumról kiderült, hogy ez az eka-bórnak felel
meg. 1886-ban a német Clemens Alexander Winkler (1838 – 1904) a germániumot izolálta, ami a
Mengyelejev által megjósolt eka-szilícium volt.
A fentebb említett és minden vonatkozásban igazolódott és megvalósult „jóslatokon” túl az is
alátámasztja Mengyelejev kémikus szemléletét, hogy az atomsúlyt (a relatív atomtömeget) nem tekintette
az elemek sorrendjét abszolút módon meghatározó fizikai adatnak. Ott ahol kémiai tulajdonságok
48
összessége úgy kívánta meg, felcserélte az elemek sorrendjét. Joggal tette ezt a jód (126,9) és a tellúr
(127,6) esetén, mert bár a tellúrnak nagyobb atomtömege, de kémiai szempontból a jódnak a 7. oszlopba,
a halogén elemek csoportjába, a tellúrnak pedig a 6. oszlopba kell kerülnie.
Később ugyanígy cserét kellett végrehajtani kobalt (58,93) és nikkel (58,69), az argon (39,95) és
kálium (39,1), továbbá tórium (232,0) és protaktínium (231,0) elemeknél is. Később, amikor az atom
belső szerkezete feltárult, világossá vált, hogy nem a relatív atomtömeg, hanem a rendszám, azaz az
atommag protonjainak a száma az atomok sorrendjének rendező elve. Az atomsúlyt (relatív atomtömeget)
viszont az adott elem izotópjainak száma és azok aránya alakítja ki. Mindezek azonban Mengyelejev
idejében ismeretlenek voltak.
Hogy Mengyelejev mennyire nem tekintette a kémiai tulajdonságokat az atomsúly puszta
függvényének tekinteni, mutatja a kémiai elemekről adott meghatározása. „A periódusos rendszerben
minden elem egy helyet foglal el, amelyet az az oszlop és az a sor határoz meg, amelyben található. Ez
a hely mutatja meg az atomsúly nagyságát, a hasonlóságokat, a tulajdonságokat. Egyszóval az elem
legfontosabb minőségi és mennyiségi ismérveit.”

A kérdéssel Mengyelejevtől függetlenül egy másik kémikus, Lothar Meyer is foglalkozott.

Mindketten tankönyvet akartak megírni és ehhez keresték az elemek rendszerezésének a megfelelő elvét.
1869-ben szinte egyszerre állították össze a periódusos rendszerüket, de Mengyelejev már márciusban,
Meyer csak decemberben adta le könyve kéziratát a nyomdába. Emiatt az elsőbbség kérdése nem volt
vitatható. Azonban a szakközvélemény nem csak az időbeli elsőbbség miatt tartja a rendszer
felfedezőjének Mengyelejevet. Lothar Meyer és Mengyelejev és Lothar Meyer felfogása a kialakított
periódusos rendszerről jelentősen különbözött.
Lothar Meyer azt bírálta Mengyelejev rendszerében, hogy az túl kvalitatív. Lothar Meyer szerint
egy törvény csak akkor tudományos jellegű, ha kvantitatív. Ő ugyanis az atomsúly – atomtérfogat, mint
kvantitatív függvény alapján állította össze a rendszerét. Mengyelejev viszont az összes tulajdonságot
együtt kezelte. Ezeknek nem mindegyike olyan kvantitatív (szín, szag stb.), mint amit Lothar Meyer a
tudományosság nevében számon kér. Mégis ez a nem teljesen egzakt kezelésmód volt az út az elemek
közötti univerzális törvény, a periódusos törvény feltárásához. A kvantitatív jelleg Mengyelejev szerint
nem feltétele a törvényszerűségnek, az csak a törvény egzaktságát erősíti. Szerinte nagyobb jelentősége
van az „egész” vizsgálatának, mint egy-egy paraméterre való korlátozásnak.
Lothar Meyernek az volt a módszere, hogy egy-egy ismert csoporton (pl. triádon) belüli
törvényszerűségeket igyekezett kiterjeszteni, de nem jutott igazán előbbre. 1864-ben ezeket az
csoportokat, elemcsaládokat helyezte el az atomsúlyok növekvő sorrendjében. De nem ismerte fel a
periodicitás törvényét. Később kritizálja Mengyelejev módszerét: „…Mengyelejev röviddel ezelőtt
kimutatta, hogy egy ilyen rendszerhez úgy is eljuthatunk, hogy az elemeket tudatos vizsgálat nélkül sorba
állítjuk, e sorokat bekezdésekre osztjuk, majd a bekezdéseket változatás nélkül sorba állítjuk.” Lothar
Meyer tehát Mengyelejev táblázatát egyszerűen egy formális rendezési lehetőségnek tekintette. Miután a
kettejük táblázata lényegében megegyezett, nyilvánvaló, hogy a periodicitást saját táblázatában sem látta.
Mengyelejev a táblázat igazsága egyik lehetséges próbakövének tekintette az ekaelemekre
vonatkozó jóslásokat. Mengyelejev igen biztos volt a rendszer törvényszerű összefüggéseiben. Amikor
Boisbaudran francia kémikus felfedezte a galliumot (ekaalumíniumot), és közölte néhány fizikai adatát,
Mengyelejev jelezte neki, hogy a periódusos rendszerben elfoglalt helye alapján a galliumnak más
sűrűségérték felel meg. Az ismételt mérések Mengyelejevet igazolták. Még ennek ellenére is Lothar
Meyer úgy nyilatkozott, hogy itt bizonytalan törvényszerűségre alapozott szerencsés jóslásról van szó.

A Mengyelejev-féle periódusos rendszer az egyik legnagyobb jelentőségű elméleti felfedezés a

kémiában. Ez egy olyan egységes rendszer, amely az egész Univerzumra vonatkozik és érvényes. A XX.
században az asztrokémiai kutatások alapján ugyanis kiderült, hogy a Világmindenség általunk belátható,
vizsgálható részében mindenütt ugyanaz a 104 elem fordul elő, amely a Földön. Így a periódusos rendszer
alapján az elemekre vonatkozó törvények egyetemesek.
A rendszer további filozófiai jelentősége, hogy jól reprezentálja a dialektika mindhárom
alaptörvényét.
49
 A mennyiség minőségbe történő átcsapása. Ahogy például a második periódusban a nátriumtól
elindulunk, a magnézium már gyengébb bázist képez, az alumínium átmeneti jellegű, a szilícium gyenge,
a foszfor középerős, a kén és a klór erős savképző elem. Ma már tudjuk, hogy a protonszám és az
elektronszám az a mennyiségi adat, aminek a változása okozza a minőségi változást.
Az ellentmondás törvénye. Ha egy periódust megfigyelünk, az egy merőben ellentmondásos
rendszer. Egy periódusban (egy csoportban) szerepel a nátrium és a vele kémiai szempontból
legellentétesebb elem: a klór. Ugyanez a kétpólusú felépítés figyelhető meg a többi periódusban is. A
periódus az ellenétes kémiai tulajdonságok egységének hordozója.
A tagadás tagadása. A periódus kezdő elemét (nátrium) véve állításnak, a minőségi változásokat
követve a periódus mentén eljutunk a periódus ellentétes pólusához, a klórhoz, mint tagadáshoz. Ha az
atomtömeg vagy a rendszám mentén tovább lépünk, újra egy alkálifémhez, a káliumhoz jutunk. Ez
megfelel a tagadás tagadásának, s ez éppen a periódusos rendszer, a periodikus ismétlődés alapja.
Fentiek mutatják, hogy a Mengyelejev periódusos rendszerének egészét áthatja a dialektika. Ez a
dialektika azonban úgynevezett strukturális dialektika. A korábban idézett két daltoni posztulátum
közül Mengyelejev csak az elsőt, az elemek egymástól független voltát kérdőjelezte meg. Annak
cáfolatához, hogy az elemek örökök és változatlanok, ekkor még nem volt elég tapasztalat. Az elemek
örök és változatlan voltának kritikáját először Clemens Winkler vetette fel.
Clemens Winkler (1838 – 1904), az „ekaszilícium” , a germánium felfedezője, az egyik
legnagyobb propagálója volt Mengyelejev rendszerének, mint a kémia nagy hatású heurisztikus
rendszerének. Így ír a germánium felfedezése kapcsán: „Aligha lehet ugyanis csattanósabb bizonyítéka az
elemek periodikus voltáról szóló tanítás helyességének, mint az, amely magába foglalja a mindaddig
hipotetikus „ekaszilícium” megtestesülését. S ez valójában több mint egy merészen megfogalmazott
elmélet puszta igazolása. Ez a kémia horizontjának erőszakos kitágítása, a megismerés birodalmába tett
hatalmas lépést jelent.”
Clemens Winkler munkássága a felfedezésen túl filozófiai jelentőségűvé vált. Winkler ugyanis
először fogalmazza meg, hogy a periódusos rendszer az elemekre nézve nem csak strukturális, hanem
genetikai rendszer is. Genetikai rendszer, azaz irányt mutat arra nézve is, hogy hogyan születnek az
elemek egymásból. Ezt a feltételezését majd csak a XX. században az asztrofizika igazolta. Ezért
meglepő, hogy már 1897-ben a Német Kémiai Társaság berlini ülésén így fogalmazott: „Eljön majd az
óra, amikor ezek a fémek, mint energiakeltők becsesek és nélkülözhetetlenek lesznek számunkra.”
Ezekről a megállapításokról az urán és az atomreaktorok jutnak eszünkbe, mert a XX. században tényleg
eljött az óra, amikor ilyen fémek energiatermelőkké váltak.

A FEJLŐDÉS, A MOZGÁS IRÁNY SZERINTI FORMÁJA

A fejlődés filozófiai kategória meghatározott anyagi rendszerek bizonyos stabil változási

tendenciájának jelölésére, amely más rendszerekkel való kölcsönhatásban lép fel, és amelynek tartalma –
bizonyos állapotismétlődések, pangások és esetleges visszafejlődési jelenségek (regresszió) ellenére – új,
magasabb minőségű, tökéletesebb szervezettségű anyagi rendszerek létrejötte.
A mozgás nem tévesztendő össze a fejlődéssel. Nem minden mozgás jelent fejlődést. A
Világegészre nézve nincs értelme fejlődésről beszélni. Hogy a Világ, mint egész fejlődik-e, azért nem
tudunk válaszolni, mert nincs mihez viszonyítani. A Világ adott részein megállapítható fejlődés, más
részén visszafejlődés.
A fejlődés filozófiai kategóriája szélesebb, mint a szaktudományos (pl. biológia) kategória, de
elvében attól nem különbözik. A fejlődés, mint filozófiai kategória kidolgozásának óriási lökést adott az
élővilág jelenségeinek, az élő organizmus genezisének tudományos tanulmányozása, valamint a
társadalmi jelenségek történeti megközelítése.

A fejlődés, mint a mozgás irány szerinti formája, a legszorosabb kapcsolatban áll a mozgás, az
ellentmondás, a mennyiség és minőség, valamint a tagadás tagadása dialektikus fogalmakkal.
50
 A fejlődés, a mozgás irány szerinti formája két mozzanatból áll.

1. ISMÉTLŐDÉS
2. IRREVERZIBILITÁS

Ismétlődés
A → A’ → A’’ → A’’’

A fent jelzett folyamat szerint meghatározott ciklus szerint ugyanazok a jelenségek születnek újra,
változatlan szerkezetben és tulajdonságokkal. Például egy panda mackónak ugyanolyan pandagyereke
születik, mint ő maga volt születésekor, és ugyanolyan külsejű és tulajdonságú felnőtt lesz, mint most ő.
Ugyanez folytatódik több generáción keresztül.

Irreverzibilitás
A → B → C → D

A jelzett módon a mozgás eredményeképpen egy ciklus után az A→B folyamat eredménye: B
szerkezetében, tulajdonságaiban valamilyen mértékben eltér a kiinduló A rendszertől.

A mozgás, ahogy azt a korábbi fejezetben megállapítottuk két prím kategória a szilárdság és
változékonyság dialektikus egysége. A szilárdság a mozgás konzervatív eleme a változékonyság a
forradalmi elem. A mozgás irány szerinti formája.

az ismétlődés és az irreverzibilitás a dialektikus egysége.

Ha e dialektikus pár ismétlődés eleme a domináns, akkor a kialakuló mozgás eredménye:

körforgás. Ha az irreverzibilitás a döntő, akkor beszélünk fejlődésről.
körforgás − fejlődés
( szilárdság − változékonyság )

körforgás fejlődési spirál

9. ábra A körforgás és a fejlődés sematikus ábrázolása

Az xx. ábrán a fejlődési spirál „menetemelkedése”, „módusa” az irreverzibilitás mértékétől függ.
A természetben és a társadalmi mozgásoknál nincs tökéletes ismétlődés, így tökéletes körforgás sem.
Arról van csupán szó, hogy az irreverzibilitás mértéke kicsi, a változás csak hosszú idő után vehető észre.
Ezért volt például nehéz elfogadtatni a földtudományban a kontinensvándorlás tényét is. Hegel ezért
találta a természeti folyamatokat unalmas körforgásnak.
A fejlődés fogalma a megmaradási elveknek mondana ellent, ha nem lenne felfelé és lefelé vivő
oldala. Ezért a fejlődés:
a PROGRESSZIÓ ÉS A REGRESSZIÓ dialektikus egysége.

51
 Egy folyamatban egyidejűleg jelen van a két pólus. Az ember két lábra állása például társadalmi
értelemben progresszió, de biológiai értelemben regresszió, mert szerkezeti, statikai értelemben rosszabb
a funkcióteljesítése a testnek. Veszített gyorsaságban, a gerincoszlop terhelése jóval nagyobb. Ugyanígy
például a falusi életforma felszámolása az életszínvonal, a kényelem szempontjából progresszió, de
közösségi szemléletben, egymás segítésében regresszív. Az emberek atomizációját okozza.
A társadalmi folyamatoknál használt kategória: a társadalmi haladás a fejlődés progresszív
oldalának kiemelését jelenti.
Felmerül a kérdés, hogy mi alapján mondhatjuk, hogy egy rendszer fejlettebb a másiknál? Milyen
kritériumok lehetnek a fejlettebb rendszerre utalóak.
1. Egyik ilyen, hogy új elem, vagy elemek kerülnek a rendszerbe. –Ez nem abszolút kritérium,
mert attól például, hogy egy társadalomban a korábbihoz képest új elemek keletkeznek, nem
feltétlen fejlettebb. A XX. században létrejött fasizmus, vagy kommunizmus nem jelentett
fejlettebb társadalmat.
2. Másik kritérium lehet a rendszer bonyolultabbá válása az előző rendszerhez képest. Ez sem
feltétlenül a fejlettebb rendszer jellemzője. Erre példa a bürokrácia, amely bonyolulttá, de nem
fejlettebbé teszi a rendszert.
3. A legelfogadottabb ismérve a fejlettebb rendszereknek a következő. Az a rendszer fejlettebb,
amelyik a környezetével a másiknál sokoldalúbb kapcsolatban áll, a másiknál
sokoldalúbb funkcióteljesítésre képes
Robert Gastrow: Vörös óriások és fehér törpék
TV egyetem: A változó világ I-III.
(A változó világegyetem
A változó Föld
A változó élet)
Univerzum hőmérsékleti skálája (K)
5.109 - 107 elem képződés tartománya
6 . 3
10 - 2 10 atomképződés tartománya
6000 - 273 molekulaképződés tartománya
310 élő anyag tartománya
Az anyag fejlődéstörténete négy nagy korszakra osztható.
1. korszak 15.109 éve : Ylem
- nagy volt a rendszer kinetikai energiája (kb. 109 K)
- két részecske összekapcsolódására sem volt mód, a kinetikai energia szétvitte
- később tágult a világ, hűlt, kicsapódások
- kis szigetekben részecskék keletkeztek, H
2. korszak H-története, atomok kiépülése
- kozmikus H-felhők - tömegvonzás - összeomlik, begyullad a rendszer, csillag keletkezik, elkezdődik a
H → He átalakulás (Nap)
- genetikai periódusos rendszer
- az elemek egymásba alakulása
- a vas csoportig tudnak az atommagok fuzionálni
- a vasnak energiaminimuma van
- a Napban csak H → He átalakulás van; honnan van a többi elem? A Napba belehulltak nehéz elemek,
amik a szupernova robbanásból származtak.
- az Univerzum 92%-a H, 7%-a He ma is!
- a szupernova robbanáskor nem szóródik szét az egész tömeg, a maradék tömeg összesűrűsödik és
létrejön a fekete lyuk: nagyon nagy a tömegvonzás, a szerkezet szoros illeszkedésű neutronok halmaza.
52
3. korszak rövidebb-hoszabb életű atomcsoportok kialakulása biogén elemekből (C, H, O, N) CH4, HCN,
H2CO melyek mérgező molekulák
- a biopolimerizációhoz megfelelő helyre volt szükség, meleg tengerekben Si-váz, fölötte ős-atmoszféra
CH4, HCN, H2CO, NH3, stb.
- Miller kísérlet: ős-atmoszféra, meleg tenger modellezése, kisülések → aminosavak, peptidek alakultak ki
- a korszak végére kialakult a DNS --- másolás, önreprodukció
- hiba a DNS másolásban → új egyed
4. korszak a biológiai fejlődés korszaka
- Lord Kelvin: a Föld kora kb. 40 millió év (hűlés alapján)
- Darwin: 40 millió év kevés a Földön élő fajok kifejlődéséhez
- Rutherford: a radioaktív bomlási folyamatok kitolják a hűlés idejét, a Föld kora kb. 4,6 milliárd év!

Marx György: Az anyag fejlődéstörténete

Mozaikszerű részekre bomlik a természet, ha futó pillantással vesszük szemügyre tarka forgatagát.
A csillagos ég nyugalma, a villámló zivatar ereje, a virágok színözöne, a természetből született ember
művészetének humánus közelsége mind megannyi különböző arc, amely mögött oly nehéz megsejtenünk
valami közöset.
A természettudományok különböző pontokról indultak el, különböző jelenségkörök törvényeit
kezdték kutatni. Évszázadok folyamán a matematikus, csillagász, fizikus, kémikus, biológus, pszichológus
más-más mélységekig hatolt be, mindegyikük egy-egy független, önmagában is csodálatos világot tárt fel.
Éppen a mi nemzedékünk osztályrésze, hogy szemtanúja lehet a részletek egymásba kapcsolódásának. A
képek összeillenek. Egysége által még lenyűgözőbben bontakozik ki előttünk az a színjáték, amelynek mi
nézői és egyúttal szereplői vagyunk.
Honnan indítsuk a történetet? Hol leljük fel a legrégibb idők tanúit?

Első felvonás
Kezdjük a legegyszerűbbel, a fénysugárral. A világtérben szanaszét fénysugarak kóborolnak.
Belőlük, a fotonokból van a legtöbb az univerzumban. A fotonok legnagyobb része nem a csillagokból
származik. A sugárzás zöme teljesen rendezetlenül tölti ki a világteret, jelenleg — 270°-nak megfelelő
hőmérsékleti sugárzást reprezentál. Ez az alacsony hőmérséklet 3°-ra közelíti meg az elképzelhető
legnagyobb hideget, az abszolút nulla fokot. Ennek a minden irányban szanaszét kószáló hőmérsékleti
sugárzásnak a léte akkor válik érdekessé, ha eredetét kutatjuk.
A csillagászati megfigyelések szerint a világmindenség tágulóban, a távolságok növekvőben, a
hullámhosszak megnyúlóban vannak. Az égitestek távolsága a múltban kisebb volt, a ma milliméteresnek
mért hullámhosszak rövidebbek voltak. Ez azt jelenti, hogy a világtér fotonjainak hőmérséklete a mai
alacsony, —270°-os értéknél jóval magasabb volt. Ha gondolatunk visszaszáll az ember előtti, a Föld
előtti, a csillagok, sőt atomok előtti időbe, a maitól erősen eltérő kép bontakozik ki előttünk. Úgy
tízmilliárd évvel ezelőtt a világmindenség hőmérséklete a tízmilliárd fokot is magasan felülmúlhatta.
Ebben a forró univerzumban nemcsak szilárd felületű égitestek nem létezhettek, nemcsak kristályok,
atomok, atommagok, hanem még elemi részecskék, elektronok és protonok sem voltak jelen mai
állandósult formájukban. A forró, alaktalan kavargást Gamow egy ősi kelta szóval ylemnek,
Ambarcumjan presztelláris anyagnak nevezi. A tudósok múltat kutató szeme eddig a kaotikus állapotig
képes ma visszapillantani, ezt tekintjük az univerzum hajnalának. Innen indulunk el, hogy megkíséreljük
felvázolni az anyag fejlődéstörténetét.
Az ylemben a mozgás túlsúlyban volt a tömegvonzás felett; az ylem robbanásszerűen tágult,
ritkult, szétszóródott. Amint hőmérséklete csökkent, belőle — mint forró nyári napok felszálló és a
magasban kitágulva lehűlő légtömegeiből az esőcseppek — elemi részek sűrűsödtek ki: a barionok és
53
mezonok, nagyobb és kisebb anyagdarabkák. Állandó formát bennük sem öltött az anyag, hiszen annak
lényege az aktivitás, a változás, az átalakulás. Az elemi részek a másodperc milliomod részét sem élték
meg, drámai gyorsasággal olvadtak szét a legprimitívebb változattá: sugárzássá. Ma, több milliárd év
távolából ennek a hajnalnak halványuló pírját pillantjuk meg, amikor rádiótávcsöveinkkel felfogjuk a
világtérben szétszóródott ultrarövid rádióhullámokat.

Az ylem lüktetései, ingadozásai folytán kialakultak olyan tartományok is, ahol az anyag egy
jellemző adata, a bariontöltés zérustól különbözött. Ez a kényszerítően megmaradó bariontöltés csak
nehéz anyaghoz kapcsolódik, így zérustól különböző volta egy-egy véges térrészben megakadályozta a
nehéz elemi részek sugárzássá történő szétfoszlását. Az anyag itt-ott zsákutcába rekedt — a felaprózódás
megakadt a proton és elektron állapotánál. A proton és elektron a lehűlő gázban elektromos vonzás
folytán összekapcsolódott. Megszületett a legősibb, legegyszerűbb atom: a hidrogén. Ha a hidrogénfelhő
olyan sűrű volt, hogy tömegének vonzása ellensúlyozni tudta a tágulás által mérsékelt hőmérsékleti
mozgást, akkor a felhő együtt maradt, sűrűsödött. Kiformálódtak a galaxisok, a tejútrendszerek, a
világtérnek ezek az óriási anyagszigetei, amelyek a sugárzás tengerében úsznak.

Második felvonás
Az anyagszigetek kialakulásuk óta távolodnak egymástól, szétszóródóban vannak. A galaxisok
közt a mozgás van túlsúlyban. Az óriási tejútrendszerek anyagkoncentrációja azonban oly nagy, hogy a
galaxisok belsejében már a tömegvonzás uralkodik. Az anyag összehúzódik, még kisebb gócokká
sűrűsödik. Évmilliárdok telnek el; a galaxisok egyre távolodnak egymástól, ezenközben a galaxisok
méhében megszületnek a csillagok. Mind megannyi összesűrűsödő hidrogéngömb. A gömb átmérője a
tömegvonzás következtében egyre csökken. A befelé zuhanó rétegek mozgása újra melegíteni kezdi az
egyszer már kihűlt hidrogént. A csillag saját fényre tesz szert: új lámpa gyullad ki a mindenségben. Ezek
már azok a csillagok, amelyek olyan barátságosan pislognak az éjszakai égbolton.
Az anyag fejlődéstörténetének jelentős szakaszához érkezünk. Amint a melegedő csillag központi
hőmérséklete meghaladja az egymillió fokot, egyre gyakrabban csúsznak át az ütköző hidrogén-
atommagok, a pozitív töltésű protonok egymás keményen záró elektromos potenciál-páncélján. A proton
nem merev golyó, hanem helyzetét és mozgását jellegzetes korrelációban variáló anyagkvantum. A
kvantummechanikai alagútjelenség teszi lehetővé, hogy a két hidrogén-atommag megközelíthesse
egymást. A természet legféktelenebb jelensége, az erős kölcsönhatás az atommagok egybeforrasztására,
fúziójára tör. De két proton esetében a fúziós hajlamot még legyőzi a mozgás A két hidrogénmag az
ütközés során újra szétpattan.
A forrósodó csillag gyomrában egyre gyakoribbak az ütközések. A tobzódó gravitáció, az
elektromos taszítás, a nukleáris kölcsönhatás árnyékában néha-néha egy eladdig néma szereplő is szóhoz
jut. Az anyag negyedik kölcsönhatása, a gyenge radioaktivitás. A két ütköző proton közül az egyik
spontán ledobja pozitív töltését, neutronná alakul. A neutront a másik proton nukleáris vonzása már
tartósan megragadja. Alig lehet számokkal kifejezni, milyen kicsiny egy hidrogénatom esélye ilyen
radioaktivitáshoz kapcsolódó fúzióra. De ha ez bekövetkezett, az anyag átfurakodott egy szűk kapun.
Innen gyorsulva peregnek az események. Az első fúziót már nehézség nélkül követi a második, a
harmadik, a hidrogénből egy új elem képződik: a hélium. Az alaktalan anyag szétszóródását, elemi
részekre hullását a felépülésnek, összetett struktúrák kialakulásának időszaka követi. A csillagok
boszorkánykonyhájában, sok millió fokos kemencében megindul a természet nagy alkímiája: az elemek
kialakulása. Az elemi részek atomokká szerveződnek.
A csillagkemencékben eleinte hidrogénnel tüzelnek. A protonok egyesülése hélium mellett
meleget is termel. A csillag fényárban fürdeti környezetét, sugárzásával elűzi a világűr sötétjét és hidegét.
A hidrogén égése azonban nagyon lassú. A tüzelőanyagot cseppenként adagolja a radioaktív szelep, így a
csillag változatlan fénnyel világíthat évmilliárdokon keresztül. Az ember még keresi, hogyan szelídíthetné
meg a hidrogénbombát, a természet az automatikus szabályozást már megoldotta. A termonukleáris fúzió

54
kordában tartásának lehetőségét bizonyítja az a rengeteg csillag, amely évmilliárdok óta változatlan
fénnyel ragyog.
De nem minden csillag életét mérhetjük milliárd évekkel. Némelyik csillag óriásnak született.
Gravitációs tere sok-sok hidrogént halmozott össze. A hatalmas súlyú csillagrétegek zuhanása magasabb
hőfokra hevíti a csillagkemencét: a hidrogén rohamosabban ég. A tüzelőanyag néhány millió év alatt
kimerül. Az óriáscsillag túlhevült kemencéjében a hidrogén millió év alatt kimerül utána a hélium is
lángra lobban szénné, mésszé, magnéziummá fuzionál. Egyre nehezebb és nehezebb atomok ötvöződnek
össze. Az alkimista laboratórium elszabadult tüzében legyártódnak a vegyészek nyersanyagai.
Megszületnek a kémiai elemek a széntől egészen a vasig. Az óriáscsillag mélyén egyre vadabb az izzás. A
megfékezett nukleáris energia kitörni készül. A hőmérséklet egyre emelkedik. Hatmilliárd fokon a vasból
már ólom lesz és arany, higany és uránium — így megvalósul az alkímia célja. A kiteljesedés azonban
pusztulással jár. A kemence elszabadult tüze már minden energiakészletet felemésztett. Az anyag belehull
a gravitáció örök sírjába. A tündöklő csillagóriás sötét múmiává zsugorodik, amelynek létét legfeljebb
gravitációs mezeje árulhatja el. A fejlődés, változás lehetősége bezárult ezek előtt az atomok előtt.
A halál nem százszázalékos. A katasztrófát, a csillag összeomlását a túlhevült anyag egy kicsiny
hányada arra használja fel, hogy megszökjön a gravitációs kráterből. Az összeomlás energiáját
megcsapolva kitör a világtérbe. A kidobott forró felhő pár hétig olyan bőkezűséggel tékozolja melegét,
hogy egymilliárd Napot felülmúl a ragyogása. Ez a szupernova-kitörés a csillagos ég lenyűgöző
tűzijátéka. Számunkra legfontosabb a tűzijáték eredménye. Mintha bomba csapott volna egy patikába,
úgy szóródnak szét az óriáscsillag kohójában legyártott atomok — széntől az urániumig — a
világmindenségbe. A csillagok közt úszó hidrogénfelhők beszennyeződnek a periódusos rendszer
valamennyi kémiai elemével. Ezzel a kozmikus végkiárusítással zárul az anyag drámájának második
felvonása. Megszülettek az atomok.

Harmadik felvonás
A csillag felszínén több ezer, a csillag mélyén több millió fokon izzik az anyag. A magas
hőmérsékleten az atomok nyüzsgése, ütközése oly heves, hogy ott bonyolultabb struktúrák nyugodt
kiépülését lehetetlenné teszi. A csillagoktól távolabb, hűvösebb égtájakon lassúbb a mozgás, az ütközések
enyhébbek. Az egymásnak szaladó atomoknál csak az elektronburkok hatolnak egymásba. Eltorzulnak az
elektronpályák. Ha az atomok elsugározzák az ütközés energiáját, a torzulás állandósul. Az
elektronfelhőket egyberagasztja elektromos kölcsönhatásuk. Atomokból molekulák épülnek fel, elemekből
vegyületek, gázból kristályszemcsék. A hideg megdermesztette a természet vad, romboló alkímiáját.
Szelídebb, finomabb változások lehetősége tárul fel. Megindulnak a kémiai folyamatok.
A csillagok kemencéjéből kilapátolt lehűlő salakban molekulákká, por szemcsékké, kődarabokká,
hideg és szilárd égitestekké állnak össze az atomok. A korlátlan lehűlés azonban befagyasztja a kémiai
változásokat is: a primitív molekulák hatalmas kristálytömbökké jegesednek. A hideg és sötét világtéren
keresztül halott atomrácsok rendszerébe zárulva sodródik a kihűlt anyag.
De nem fagyott világ az egész világmindenség. A hosszan tündöklő csillagok sugárzása
felolvasztja a környezetet. A záporozó fotonok energiaadagjai át- és átrendezik a molekulákat. Ha szilárd
kérgű bolygót tart pórázon egy csillag gravitációs vonzása, a bolygó felszínén alkalmas laboratórium
adódhat a spontán kémiai kísérletek számára. A csillag állandó fénye csak annyira langyosítja fel a
bolygót, hogy ez a meleg nem tördeli szét az atomokat, nem bontja meg a kémiai elemeket, de a
hőmozgás elegendő változatos atomkapcsolatok felépítésére. Mint valami kísérletező kisdiák vegytani
laboratóriumában, újabb és újabb vegyületeket produkál a természet játékos kedve. Fortyog a retorta;
mindaddig melegíti a közeli csillag nukleáris központi fűtése, amíg a nukleáris csillagkazán egyenletesen
működik, amíg a csillag ki nem hűl, vagy amíg a nukleáris kazán robbanása gőzzé nem párologtatja a
bolygólaboratóriumot.
Van egy sárga fényű csillag, amelynek egyik bolygóján különösen hosszú ideje, mintegy
ötmilliárd éve folyik a kémiai kísérletezgetés. Ötmilliárd éve süt a bolygó egén a csillag változatlan
ragyogással, változatlanul langyos klímát tartva fenn a bolygó felszínén. Itt néha-néha egészen komplex
55
molekulastruktúrák is kialakulnak. Különösen a szénatomok mutatnak kedvet arra, hogy hosszú láncokká
fogódzzanak össze, vegyértékkezeikkel más atomokat (hidrogént, oxigént, nitrogént, foszfort, ként,
olykor vasat is) megragadva. A hosszú láncmolekula azonban nem nagyon stabil. Már egy kis lángban
primitív molekulákká ég el.
Talán két-három milliárd évvel ezelőtt történt, hogy a kérdéses bolygó langyos óceánjában a sok
véletlen kísérlet egyikének termékeként különös atomlánc jött létre. A szénatomok más atomokat is
magukhoz kötöttek. Leágazások képződtek, így a láncmolekula — mint valami miniatűr százlábú —
karokra tett szert. És ekkor különös eset történt. Amint más egyszerű atomcsoportok közelítették meg ezt
a százlábú molekulát, azok, amelyek struktúrája emlékeztetett a láncmolekula egy-egy részletére, a
százlábú megfelelő karjaihoz tapadtak. A töredékek végig beborították a hosszú molekulát. A kiépülő
kémiai kötések azt eredményezték, hogy a molekula mellett annak pontos hasonmása feszült. S ekkor
(egy katalizáló hatású másik molekula közeledése folytán vagy talán egy fotonbecsapódás által leszakított
elektron nyomán) egyik molekula taszítani kezdte a másikat. A két százlábú molekula lecsavarodott
egymásról. Ettől kezdve a különleges struktúrájú molekulából már két tökéletesen egyforma példány
úszott a tengerben. A molekula megszülte saját tökéletes másodpéldányát.
E pillanatban jelent meg egy új szereplő az anyag drámájának színpadán: az élő anyag.

Negyedik felvonás
Az élet leíró történetét már feltárta a paleontológusok ásója. Az élet fennmaradásának és
fejlődésének alapjait most kezdjük megérteni.
Azon a langyos bolygón, amelyről beszéltünk — és amelyet Földnek nevezhetünk —‚ az
élőlények szaporodása láncmolekulába feljegyzett genetikus információ továbbadásán alapul. A faj, az
ősök állandó jegyei egyetlen hosszú, olykor millió atomot (millió „betűt”) egyesítő láncba, a DNS
(dezoxi-ribonukleinsav) molekulába vannak lerögzítve. A DNS molekula hossza még kiegyenesítve sem
éri el a millimétert, a karokat alkotó négy különböző atomcsoport (adenin, citozin, guanin, timin)
ismétlődésének sorrendje mégis annyi adatot tömörít magába, amennyi kinyomtatva egy egész
könyvkötetet megtöltene. Fejlődése során az élőlény a DNS-ben rögzített „tervrajzot” követi. A DNS-
molekula kisebb atomcsoportokat magához illesztve és összeforrasztva matricát készít önmaga
valamelyik részletéről, ez a kópia az RNS (ribonukleinsav). Az RNS kilép a sejtmagból és a
fehérjeszintézis műhelyébe, a citoplazmába jut. Az ott talált nyersanyagból a genetikus kód szerint
kiválogatja és láncba fűzi azokat az aminosav-molekulákat, amelyekből a kérdéses szerv életfunkciójának
hordozója, a megfelelő fehérje előáll.
Ez az organizáció olyan életképesnek bizonyult a Földön, hogy az élő anyag elszaporodott és
belepte a bolygó kérgét. Bármennyire is különböznek látszólag az állattan és növénytan törvényszerűségei
a fizika törvényeitől, az életjelenségek mélyén ismét az elemi részeket találjuk. A láncmolekula azért tud
önmagáról kópiát készíteni, mert a hidrogénatom hajlékony kapcsolatot képes létrehozni két molekula
közt, a hidrogénkötést. A klasszikus kémia szerint a hidrogén egy vegyértékű, tehát vagy az egyik, vagy a
másik molekulához kapcsolódik. De a hidrogénatom (a proton és elektron) kvantummechanikai
viselkedése azt is lehetővé teszi, hogy részlegesen átfolyjék a másik molekulához, annak egyes atomjait
szintén körülölelje és ilyen hidrogénhíddal két összeillő molekulát gyengéden egymáshoz tapasszon. Így
az egyik láncmolekula támaszul és egyben mintául szolgál mindaddig, amíg mellette a másik
láncmolekula felépül.
A genetikus információt rögzítő DNS-t a sejtmag védi, időről időre mégis erőszakos behatások
érik. Eltalálhatják a kozmikus sugárzás vagy a radioaktív sugárzás nagy energiájú részecskéi, lökdösik a
hőmozgást végző atomok, idegen és kémiailag abnormisan aktív atomcsoportok hatolhatnak a
molekulaláncba. A DNS alkatrészeinek átrendeződését elősegíti a kvantummechanikai alagútjelenség is.
Ilyenkor módosul a DNS által tartalmazott genetikus információ. Ha a módosulás az élőlény valamelyik
szervében következik be, kicsit megváltozik az ott készülő fehérje összetétele. Ha a módosulás éppen az
ivarsejtben jön létre megtermékenyülés előtt, az utód más minta szerint gyártódik le, mint az elődje. Csak
egyetlen elemi rész csapódott be, csupán néhány atom került más elrendeződésbe, de máris új
56
fajtaváltozattal állunk szemben: mutáció történt. A mutáns legtöbbször nem életképes. Két feje van, vagy
nem fejlődik ki valamelyik életfontosságú szerve. A torzszülöttet elpusztítja a természet. De nagy ritkán,
igen sok eset közül egyszer-egyszer a mutáns életrevalóbb, mint szülei; erősebb a foga, jobb a szeme,
gyorsabb a reflexe. Tökéletesebb egyed jelent meg. Ilyenkor ez szaporodik el, kiszorítva a régi változatot.
Talán csak egy ultraibolya foton érte érzékeny pontján a DNS-t, és a fejlődés máris lépett egyet előre.
Az élet nagyszerű kvantumjelenség, a legszebb és legcsodálatosabb. Az élő anyag itt a Földön két-
három milliárd éves. Sejttelen, egysejtű lényekből indult el, számtalan találgatás, tévedés és siker által
haladt a komplex struktúrák felé. Az élő anyag találta fel a levélzöldet. A klorofill olyan kitűnő
hatásfokkal hasznosítja a Nap nukleáris kemencéje által gyártott fényt, amilyenre a technika ma sem
képes. És a Nap sugaraival táplálkozó növényeken élősködve megjelentek az állatok. Egyikük, egy
majomszerű lény pár millió évvel ezelőtt leszállt a fákról. Mászástól kiügyesedett mellső lábait munkára
kezdte használni, gerincoszlopát ezért — a többi emlőstől eltérően — függőlegesen tartotta. A
gerincoszlop tetején fejlődésnek indulhatott az agyvelő; mert az álló gerincoszlop kiegyensúlyozva
hordozni tudta a növekvő koponyát. Az agyvelő az a szerv, amely az embernél különösen kifejlődött, ami
az embert a többi állat fölé emelte. Az állatok agy a kibernetika szavaival élve eleve beprogramozott
számítógép, az emberé azonban nem. Minden gyermek agyát külön-külön be kell programozni nevelés és
tanulás által. Az emberi agynak ez a rugalmassága magyarázza az emberi történelem gyorsuló menetét. A
biológiai fejlődés lassú volt; hosszú évmilliók teltek el, amíg az agy kifejlődött. A gondolkodó, tanuló,
önálló ítéletalkotásra képes agy birtokában az ember tudatosan alakíthatja a maga történelmét, amely
évszázadok, sőt évtizedek alatt visz előre a fejlődés lépcsőfokain.
Az anyag fejlődéstörténetét az az ember tudta kideríteni, aki maga is ennek a kozmikus
genetikának a terméke. Valamikor azt hittük, hogy az óriások a világ urai. A sárkányoktól, a
mennydörgéstől féltünk. Ma már látjuk, hogy nem óriások, hanem a parányok parányai: az elemi részek
a dráma főszereplői. Egységes törvények alapján íródik az anyag fejlődéstörténete. Egységben látjuk az
univerzumot. A kvantummechanika érvényesül az egész világmindenségben. A hidrogénatom
mozgástörvényei tökéletesen azonosak az atommagokkal tüzelő csillagkemencében, az életet továbbvivő
DNS molekulában, az embert a Föld urává emelő agyvelő neutronjaiban. Parányi derűs sziget a Föld a
világtér mélységei között, mégis a tudatos lények kollektív társadalmának kialakulását ítéljük a negyedik
felvonás csúcspontjának.
A történetnek azonban még nincs vége. Az anyag drámájának befejeztét jelző függöny nem gördül le
talán sohasem. Orvosok vitatkoznak arról, hogy jelenleg az emberi agy melyik része van biológiai
fejlődésben. Pedagógusok bizonyítják, hogy az emberi agy mai lehetőségeit sem merítettük ki. A
százmilliók céltudatos erőfeszítését egyesítő társadalmi fejlődés perspektívái beláthatatlanok.
Járjunk be gondolatban néhány száz, néhány ezer fényévet a csillagok közt. Mindenütt ugyanazok az
elemi részek találhatók, mindenütt a kvantummechanika mozgástörvényei érvényesek. A tudósok
mindinkább egyetértenek abban, hogy az élet a világmindenségben nem egyetlen helyen virult ki, hanem
sokmillió bolygón. A Tejútrendszer sok ezer helyén vezethetett el a fejlődés értelmes lényekig,
társadalmak kialakulásáig, tudományos laboratóriumok felállításáig. Napjainkban híradástechnikus
mérnökök kutatják a Naprendszer határain túl feltételezett civilizációkkal való kapcsolat felvételének
módozatait. Ha majd utódainknak ez sikerülni fog, egy galaktikus kultúrába kapcsolódhatunk be.
Csillagok születnek, és csillagok lobbannak el. Népek ébrednek öntudatra és múlnak el, saját hibáik vagy
kozmikus törvények következtében. De a Galaktikát átfogó kultúrában való részvétel a haladás korlátlan
távlatait vetíti elénk. Olyan minőségi korlátlan távlati fejlődés lehetőségét, amilyent talán a gyűjtögető
nemzetségek társadalommá szerveződése jelentett. A tudós hangja azonban itt elhalkul. Adjuk át helyette
a szót a költőnek, Juhász Ferencnek, aki a jövőről álmodik. „Higgyünk hitünkben és értelmünkben!
Hisszük, hogy a világegyetemből egyszer csak fölhangzik a hívás, a világegyetem-anyaméh testvér-
emberiségei üzennek értünk: mondd el magad, testvér, mondd el magad, emberiség! Én tudom, hogy
nekünk kell válaszolni! Büszkén tudom, mert a költészet föladata: a válaszadás. Mit üzenünk majd? Mit
mondunk majd? Mit tudunk majdani magunkról? Mi az a legfontosabb, amit el kell mondanunk
magunkról? Hisz évszázadokig vagy évezredekig megy az üzenet és jön az üzenet-válasz. Hogy mennyire

57
szerettünk élni? Hogy féltünk a haláltól? Hogy szerettünk szeretni?... Hisz nem emberidő fogalmakban,
de emberiség-fogalmakban, égitest-fogalmakban kell gondolkoznunk. A költő a mindenségből nézze
önmagát és a Földet, mert a mindenség nem önmagát látja benne, de meglehet, önmagát keresi az ember
költészetében.”

58
Ismeretelmélet

- van egy anyagi világ -- az emberi tudat nem anyag, ebből következően nem lehet mérni
- a tudat egy funkció, tulajdonság, ami az anyaghoz tapad
- probléma: az anyagi világ információi hogyan emelődnek át a nem-anyagba (tudatba), mennyire adekvát
ez az átvetítés?
- Descartes

Visszatükrözés elmélet

A visszatükrözés az anyag valamennyi szerveződési szintjére jellemző.

- elemei: tárgy - tükör - tükörkép

- a tükörképben a tárgy is és a tükör is megnyilvánul

T12 tartalmilag = f (T1)
T12 formailag = f (T2)

(A Nap /T1/ rásüt a kukacra /T2/, a kukac megvonaglik /T12/.)

Tárgy Visszatükrözés módja

- fakocka -passzív

- amőba (állat) -aktív, ingerlékenység

állati pszichikum

- ember -univerzális visszatükrözés, többszörös tükrözés (pl. egy

mese feldolgozása során született bábjátékról írt
kritika)
Tükrözési elméletek
1) Kant: szubjektív idealizmus; amit a világról információként kapunk, az csak jelenség -- a lényeg a
belső rendezés, rendszerezés eredménye
2) Szimbolizmus
- szimbólum
- ami a tudatunkban háromszög, lehet, hogy a valóságban kör
3) Hume
- van-e tárgy a tükörkép mögött?
(pl. álom esetén nincs)
4) Csak annyit tudunk felfogni a világból, amit nyelvileg ki tudunk fejezni
59
Megismerhető-e a világ?
DM: a világ megismerhető.
- Ki által?
- Mi a világ?
- Mi a megismerés?
- számtalan kérdés, bizonytalanság
a) Világ

-szubjektív idealizmus:
- szűk a világ
- az ember belső világa által szolgáltatott kategóriákra hagyatkozik
-dialektikus materializmus:
- minden jelenség lényeget hordoz, minden jelenség megjelenik (Hegel) → a jelenséggel
együtt a lényeg is a külvilágból kerül a tudatunkba
-objektív idealizmus: Isten
b) ki által ismerhető meg
- probléma /tudományos/:
- kérdések és válaszok hálózata
- előzetes ismereteket feltételez a kérdezni tudás is
- álprobléma: szerkezetileg össze nem illeszthető dolgok kerülnek közös nyelvi/megismerési
szerkezetbe; pl. Melankolikus-e a marhahús?
- megismerés feladata: nem a válasz megadása, hanem annak felismerése, hogy ez álprobléma
c) megismer
1) megismerés, mint folyamat : végtelen
2) megismerés, mint állapot (megismertség)
- relatív teljességet elérhetünk egy adott szinten a megismerésben; pl. a newtoni mechanika makroszinten
teljes
- aktuális - potenciális megismerhetőség
- aktuális: ha most nem is ismerjük teljesen, de ha minden energiánkat erre fordítjuk,
akkor most teljesen megismerhetjük
- potenciális: nem kizárt, hogy majd valamikor megismerhetjük, de most akkor sem
ismerhetjük meg, ha a világ minden energiáját erre fordítanánk is
A rákkutatás aktuális vagy potenciális? Nem eldöntött.
60
d) Jövő és a megismerés viszonya
1) prognosztika (tervezés)
2) futurológia

(paraméterek)
- sztochasztikus viszonyok (hirtelen jövő, új paraméterek)
pl konflisforgalom Párizsban; prognosztizáció 2000-re: 1 m-es lótrágya az utcán
szubjektum objektum

- ember saját pszichikai és testi állapotával - világ dolgai és más

szubjektumok

objektív rész szubjektív rész

- testi mivolta - belső lelki, gondolati világ
- megismerhetetlen;
ill. csak akkor megismerhető,
ha objektiválódik
(én objektiválok a
szubjektumomból valamit, pl.
verset írok)

Külvilág és tudat kapcsolata

- különféle elméletek: szimbólum-elmélet
- érzékelés pszichológia
- egyedfejlődés → "előítéletek", előismeretek a világról; anizotrópia (egyes irányzatokat kitüntetetten
kezel)
- szem retinája fordított kép → agyban egyenes
- euklideszi tér a retinán hiperbolikus tér, de az agyban euklideszi; valós távolság
- a törzsfejlődés során szerzett ismeretek felhalmozódnak → előfeltevések a világról
- ha az optikai rendszer hibázik, az agy korrigálja (szemüveg, ami egyenes állású képet ad; az agy néhány
nap után kiiktatja a fordító rendszert, az agyban is egyenes állású kép)
- az csak olyankor tud korrigálni, amikor a törzsfejlődés során felhalmozott ismeretekre lehet hagyatkozni
- néha az agy is csal: optikai (érzéki) csalódás
pl.

A megismerés szerkezete
1) Érzéki szint: a) differenciálatlan észlelet
b) érzet
c) képzet (éhes disznó makkal álmodik)
61
2) Logikai szint a) ítélet alkotás
b) következtetés
c) hipotézis, intuíció
d) elmélet-alkotás
e) fogalom-alkotás
- az állatvilágban csak érzéki szintig megy a megismerés
- az embernek már az érzékelése is tudatos
- Hérakleitosz: akinek balga a lelke, balga a szeme is
- a fogalom-alkotás minden szinten beléphet
- ítélet: a vas kemény - igazságtartalma vizsgálható
- több ítélet → következtetés: indukció és dedukció
- következtetések hálója → hipotézis; nem ellenőrzött; egy rendszerről alkotott elméleti feltevés (még nem
elmélet!)
Intuíció:
- nagy szerepe van a tudományos kutatásban
- kicsit misztikusnak tűnik
- előbb születik meg az eredmény, mint a hozzá vezető út elemzése
- az ember egy síkon tud gondolkodni

- a logikai síkokat az ember tudata őrzi

- gátlás nélküli állapotban (álom, kimerültség, merészség, stb.) "rövidre záródnak" a különböző logikai
síkok

⇒ intuíció, hirtelen támadt felismerés (Sellyei János: Az álomtól a felfedezésig)

Fogalom: - a jelenségek lényegi belső összefüggését ragadja meg
- lényeges összefüggéseket hordoz
- fogalom alkotás:
1) Analízis a dolgok szétszedése elemeire
2) Szintézis a felesleget eldobva összeállítani a lényeget
a) közönséges absztrakció
3) Absztrakció b) idealizáció; pl. ideális gáz fogalma
- gondolati konstrukció; pl. gőz+gép =
gőzgép
- variálás: meglevő elemek új rendszere; pl. Bolyai
geometria
- fogalmak mozgása:
- egyes fogalmak eltűnnek; pl. flogiszton
- a fogalom megmarad, de jelentéstartalma változik; pl. atom
- új fogalmak
- kategória: "méretes" fogalom
- a kategóriák az ismeretrendszer csomópontjai (Lenin)
- több fogalom összekapcsolódása
A világra való közelítéskor kétféle elv érvényesül; a tudományos megismerés két szintje

62
empirikus teoretikus
- egymást kiegészítik
- nem alá- és fölérendeltek
indukció dedukció
Francis Bacon:
- érzéki megismerés legyen a kiindulópont, utána ismeretek feldolgozása, átalakítása
- hangya, pók, méh
- hangya: csak gyűjt (empirikus)
- pók: nem gyűjt, magából ereget ki dolgokat (teoretikus)
- méh: gyűjtöget, utána feldolgoz, átalakít, épít
- empirikus függvény: s = at2/2 Newton
s = 5 t2 Galilei; empirikus
- empirikus: le tudja írni a valóságot, de nem tudja megmagyarázni, hogy miért úgy van
Teoretikus gondolkodás (pókszerű)
- axiómák: ebből magyarázzák az egyes dolgokat
- dedukció

63